W. A. Harbinson. A Csészealj Projekt. Első rész: A kezdet

W. A. Harbinson A Csészealj Projekt Első rész: A kezdet

Howard és Vicki Moore-nak, valamint Juliának és Nicolának, kedvenc muswelli hillbillyjeimnek

Fülszöveg Az újkori ufóészlelések közel száz évvel ezelőtt kezdődtek. Ez tény. 1908-ban nukleáris robbanásra emlékeztető katasztrófa tarolta le Szibéria egy hatalmas területét. Ez tény. A második világháború alatt szövetséges repülők különös tűzgömböket hajszoltak Németország egén. Ez tény. Ugyanezen világraszóló konfliktussal egy időben a nácik kétségbeesetten igyekezték megépíteni a világ első repülő csészealját. Ez tény. Ezek a tények jelentik a kulcsot az ufók rémálomba illő titkához. A korábban titkolt, ám gondosan dokumentált tényekre támaszkodva a Csészealj Projekt című regénysorozat lebilincselő történet keretében tárja fel a dermesztő igazságot. Ebben az egyedülálló, vitára késztető és izgalmas műben titkokról, összeesküvésekről, és nagy-nagyon régóta titkolt igazságokról hull le a lepel.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE 1980-ban írt 615 oldalas regényem, a Genezis, arra a nagy halom kutatási anyagra épült, ami később a bestseller írók kedvelt forrása lett az óceán mindkét partján. Ez az anyag ma is hozzáférhető. Egyesült Államok-beli megjelenését követően a Publishers Weekly így írt róla: „Harbinson oly nagy mennyiségű tényanyagot használ fel és azt oly kitűnően integrálja a regényében, hogy könyvét akár non-fiction-ként is olvashatnánk…” Más kritikusok is hasonló konklúzióra jutottak, és az évek során számtalan levelet kaptam az olvasóimtól is, akik nyilván hasonlóképpen gondolták, mert aziránt érdeklődtek, hogy könyvem mely részei tények, melyek fikciók. Nézzünk hát néhány tényt. A Genezis írása előtt, amikor egy másik regényemhez végeztem kutatásokat Londonban, a Birodalmi Hadtörténeti múzeumban, két rövid cikk keltette fel a figyelmemet. Az egyik Marshall Yarrow rutin hadijelentése volt, amit a Reuters tudósítója továbbított a Legfelsőbb Főparancsnokságnak a felszabadult Párizsból. A cikket a South Wales Argus 1944 december 13.-i számából ollóztam ki. Így szólt: „A németek karácsonyra egy „titkos” fegyverrel rukkoltak elő. Az új szerkezet, mely nyilván légvédelmi fegyver, egy üveggömbre hasonlít, amilyennel a karácsonyfát szokták feldíszíteni. Ott lebegnek a német területek felett, hol egyedül, hol csoportosan. Ezüstösen csillognak, valószínűleg átlátszóak. A második cikk az Associated Press jelentése volt, a New York Herald Tribune 1945 január 2.-i számában jelent meg, és valamivel részletesebben foglalkozott a témával: „Úgy tűnik, a németek valami újdonsággal szórták tele Németország éjszakai egét. A különös, titokzatos „ellenséges vadászok” a levegőben követik a Németország légterébe berepülő Beaufightereket. Az éjszakai repülést végző pilóták már egy hónapja rendszeresen találkoznak ezzel a hátborzongató fegyverrel. Senki nem tudja, miféle fegyverek ezek. A „tűzgolyók” hirtelen bukkannak elő és mérföldeken át követik a gépeket. A hivatalos kémjelentések szerint a földről irányítják őket rádión keresztül…” Az „ellenséges vadászok”-ról szóló hivatalos jelentések különféle esetekről számolnak be. Henry Gibblin és Walter Cleary pilóták azt állították, hogy 1944 szeptember 27.-ének éjszakáján Speyer térségében „egy irdatlan tüzes fénygömb” repült el a gépük mellett, úgy 250 mérföldes sebességgel; Edward Schluter hadnagy, az US 415. Éjszakai Repülőszázad Dijonban, Franciaországban állomásozó pilótája 1944 november 23.-án a Rajna felett „tíz apró vörös tűzgömböt” látott, melyek nagy sebességgel, alakzatban repültek. Ugyanazon repülőszázadból további észlelésekről is érkezett jelentés november 27.-én, december 22.-én és december 24.-én. A szerkezetekről hivatalos leírást nem adtak ki, de a legtöbb jelentés kitért arra, hogy valószínűleg a földről irányítják őket, és hogy egyáltalán nem „természeti jelenség”-ről van szó. A londoni Daily Telegraph 1945 január 2.-i jelentése szerint a RAF pilótáinak elmondása szerint „a különös, narancs színű fények olykor alakzatban követték a gépeiket, azután a fény lehámlott róluk, és felszöktek az égbe (a szerző kiemelése). Renato Vesco olasz író Intercept – But don´t Shoot (Kapjatok el – de ne lőjetek le) című, a Grove Pressnél 1971-ben megjelent könyvében azt állítja, hogy ezek a szerkezetek valójában a német Feuerball-ok, vagy Fireballok, amiket Wiener Neustadtban egy aeronautikai intézetben állítottak elő. Ezek lapos, kerek repülő szerkezetek, turbósugárhajtóművük van, és a háború utolsó szakaszában antiradarként, és pszichológiai fegyverként vetették be őket, hogy megzavarják a szövetségesek pilótáit. A repülő szerkezetekről szóló jelentések mindenesetre megritkultak, és a háború vége előtt pár héttel teljesen megszűntek.

A következő UFO észlelés-hullám Nyugat Európában és Skandináviában történt 1946-ban és 1947ben. Többen jelentették – köztük pilóták és radarkezelők –, hogy különös, szivar és korong alakú objektumokat láttak az égen. 1947 június 21.-én Harold Dahl csészealj alakú tárgyat látott a kanadai határ felé repülni. Három nappal később tette meg Kenneth Arnold a sokkal híresebb észleléseit, melynek során a Cascades felett szintén a kanadai határ felé tartó csészealj alakú repülő tárgyakat látott. Ezek, és a későbbi észlelések azt sugallták, hogy mind a szovjetek, mind az amerikaiak a náci Németország titkos kutatóintézeteiből, többek között Peenemündéből és Nordhausenből szerzett információik alapján csészealj alakú repülőgépeket fejlesztettek ki. Ezek a feltevések vajon a tényekre támaszkodtak? Nagyon valószínű, hogy igen. ● ● ● Az 1950-es évek első felében Rudolf Schriever repülőszázados, volt Luftwaffe-mérnök, aki Nyugat-Németországban, Bremerhaven-Leheben, a Hökerstrasse 28 alatt lakott, azt állította, hogy 1941-ben elkészítette egy „repülő fedő” prototípusának a terveit. A próbarepülést 1942 júniusában tartották. 1944 nyarán kollégáival, Klaus Habermohllal, Otto Miethével és egy olasszal, Mr. Giuseppe Belluzzóval elkészítették az eredeti prototípus egy nagyobb változatát. Azután a BMW Prága melletti telepén újratervezték a nagyobb modellt, és a gázturbinát sugárhajtóművel helyettesítették. Később a Csészealj Projektről Rudolf Lusar őrnagy írt a German Secret Weapons of the Second World War (Német titkos fegyverek a Második Világháborúban) című nélkülözhetetlen könyvben (angolul 1959-ben jelent meg Londonban, Neville Spearmannál, és szintén 1959-ben New Yorkban, a Philosophical Librarynál). A kötet tartalmazott Schriever és Miethe repülő csészealjától készült rajzokat is. Lusar szerint a repülő csészealj „egy nagy felületű gyűrű volt, ami egy rögzített, kupola alakú pilótafülke körül forgott”. A gyűrűben „állítható szárny-korongok voltak, melyek megfelelő helyzetbe fordítva a felszállást, vagy a vízszintes haladást szolgálták”. És kifejlesztettek „egy diszkosz alakú gépet is, mely 138 láb (42 méter) átmérőjű volt, és amelybe állítható sugárhajtóműveket építettek”. A gép teljes magassága 105 láb (32 méter) volt. Schriever azt állította, hogy „repülő diszkosza” 1944-ben próbarepülésre kész volt, de a Szövetségesek előrenyomulása miatt a próbát törölték, a gépet elpusztították, a tervek pedig vagy megsemmisültek, vagy ellopták őket. Az ő állításának ellentmond Georg Klein állítólagos szemtanú, aki a német sajtóban később kijelentette, hogy 1945 február 14.-én látta a Schriever korong, vagy egy ahhoz hasonló szerkezet próbarepülését. Klein dátuma kétségbevonható, mert a 8. Légiflotta naplója szerint azon a napon sűrű felhő volt, esett az eső és a hó, alig lehetett látni, egyszóval aligha egy forradalmian új repülőgép teszteléséhez alkalmas időjárás volt. Mindenesetre Renato Vesco szerint a Kugelblitz-nek, vagyis Gömbvillámnak elnevezett, és a pletyka szerint forradalmian újfajta szuperszonikus repülőgépnek a tesztjét eredményesen végrehajtották a Nordhausen melletti Kahla földalatti komplexumában. Az Egyesült Államok vajon foglalkozott repülő csészealjak megtervezésével? A rövid válasz: igen. ● ● ●

Az viszont bizonyítható, hogy az US Navy kifejlesztett egy Repülő Palacsintát, vagy Repülő Lepényt. Charles H. Zimmerman tervezte és építette1942-ben a Chance-Voight Companynál. A Repülő Palacsinta, vagy V-173, egy kísérleti, 80 lóerős motorokkal felszerelt, függőlegesen felszálló légijármű volt. Későbbi, sokkal fejlettebb modellje, az XF5U-1 két, egyenként 1600 lóerős Pratt & Whitney R-2000-7 hajtóművel épült. A pletyka szerint 100 láb (3o méter) átmérőjű volt, és a hajtómű fúvókái a peremén körben helyezkedtek el – mint az UFÓ-k „világító kerek ablakai”. Háromszintes szerkezet volt, a középső rész valamivel szélesebb, mint a másik kettő. Mivel a csészealja fúvókái segítségével manőverezett, nem voltak rajta csűrőlapok, szárnyak, vagy más, a felszínből kiálló szerkezeti részek. Külsőre nagyon hasonlított az UFO-észlelésekben leírt objektumokra. Az US Navy azt állította, hogy 1947-ben beszüntették a Repülő Palacsintával kapcsolatos kísérleteket (az első változat, a V-173, a Smithsonian Intézetbe került), ám a csészealj alakú repülőgépek tervezése nem maradt abba. A modern UFO hisztéria első észlelései – Dahl és Arnold megfigyelései 1947-ben – , mind arról számolnak be, hogy a csészealjak a kanadai határ felé repültek. 1953 február 11.-én a torontói Star jelentette, hogy Maltonban, Ontarioban egy új repülő csészealjat fejlesztettek ki az Avro-Canada telepén. Mind az amerikai, mind a kanadai kormány hevesen tagadta, hogy ilyesfajta dolgokkal kísérleteznének, de február 16.-án, azt követően, hogy egy szabadúszó fotoriporter, Jack Judges a levegőből lefényképezte a maltoni Avro-Canada telepének udvarán álló repülő csészealjat, a honvédelmi miniszter a kanadai alsóházban beismerte, hogy a cég dolgozik egy, a csészealjakat „utánzó” repülő modelljén, amely 1500 mérföldes óránkénti (2400 km/óra) sebességre képes, és helyből tud felszállni. Nem sokkal e bejelentés után az Avro-Canada elnöke az Avro News hasábjain azt írta, hogy a megépített prototípus annyira forradalmian új, hogy minden más repülőgép-formát elavulttá tesz. A jármű hivatalos neve Avro-Car lett. A hivatalos jelentések szerint az Avro-Car tesztjét 1960-ban végezték el, és kudarccal végződött (a prototípus ma is megtekinthető Fort Eustisban, Virginiában, a Hadi Szállítási Múzeumban). Jóllehet mind a kanadai, mind az amerikai kormány azt állítja, hogy felhagytak a repülő csészealjak tervezésével, sokan úgy vélik, hogy a náci Németországban megkezdett nyomon haladva a kanadai, az angol, az amerikai, de még a szovjet kormány is tovább dolgozik egy igen fejlett, csészealj alakú, szuperszonikus repülőgép kifejlesztésén. Akik ebben hisznek, azzal érvelnek, hogy Habermohl eredeti Csészealj Projekt teamjét az oroszok elfogták, és hatezer technikussal egyetemben Oroszországba vitték, ahol egy hasonló projekten dolgoztatják őket; Miethe Wernher von Braunnal és más német rakétaszakértővel együtt az Egyesült Államokba ment, s végül Maltonban, az Avro-Canadánál kötött ki; Rudolf Schriever az 1950-es évek végén bekövetkezett haláláig állította, hogy a háború alatt megszerzett anyagra támaszkodva az Egyesült Államok is, és a Szovjetunió is folytatta a repülő csészealj építésére vonatkozó kutatómunkát. ● ● ● Fikciómban szerepeltetek néhány valóságos személyt, többek között a titokzatos John Wilsont és a két náci tábornokot, Artur Nebét, meg Hans Kammlert. A „valóságos” jelző John Wilson esetében annyira érvényes, hogy az első modern UFO észlelések idején – a Nagy UFO-hisztéria során 1896-97-ben – amikor ismeretlen eredetű, de fejlett repülő

szerkezeteket figyeltek meg, az a férfi, akivel a szemtanúk állítólag beszéltek, „Wilson”-ként mutatkozott be és azt állította, hogy Iowában és Illinoisban repülőgépeket tervez. A hisztéria elmúltával nem hallottak róla, nem látták többé – bár C. C. Akers, a texasi Zavalia megye egykori seriffje, akiről Wilson említést tett az egyik szemtanúnak, azt állította, hogy ő ismert egy Wilsont, aki technikai ezermester volt, és „olyan repülő szerkezeten dolgozott, amely meg fogja döbbenteni a világot.” Ami pedig Artur Nebe SS tábornokot illeti: a neve 1944-ben felkerült a náci „halállistá”-ra, és röviddel azután eltűnt, de a halálát nem erősítették meg. Egyesek szerint elmenekült, hogy mentse az életét. Hans Kammler élete, munkája az SS-nél és a V-2 rakétaprogramnál jól dokumentált, de hogy 1945 áprilisi eltűnése után mi lett vele, az a ami napig titok. Többek között ez a néhány tény támasztja alá a Genezis és A kezdet fikcióját. Tűnődjenek el rajtuk. W. A. Harbinson London, 1990

ELSŐ FEJEZET A nap még felfelé tartott Új-Mexikóban, a Roswell melletti csupasz préri fölött, amikor a T Ford utánfutót és porfelhőt húzva maga után, nyomában egy fekete túra szedánnal Eden Valley lapos vidékére ért. Gladys Kinder leparkolt a sivatag fölé nyúló hatvan láb magas, fafedelű acéltorony árnyékában, térdét a kormánykerékre támasztotta, ráfektette jegyzettömbjét, a ceruzáját a szájába dugta és a távolban felbukkanó karavánra meredt, majd elgondolkodva bólintott, és írni kezdett. Micsoda nagyszerű korban élünk! Először a Polgárháború, azután az Ipari Forradalom, most meg a Tudomány és Technika Kora. És micsoda fejlődés ment végbe az utóbbi néhány évben! Michael Faraday felfedezte az elektromos indukciót, Joseph Henry meglepő eredményekre jutott az elektromágnessel folytatott kísérleteivel, Bell feltalálta a telefont, Morse a távírót, Edison az izzólámpát, Heinrich Hertz kimutatta a rádióhullámok jelenlétét, Marconi kifejlesztette a drótnélküli távírót, nem beszélve a többi tudósról, aki forradalmasította az anyag alkotóelemeiről és a fényhullámok természetéről alkotott elképzeléseinket. És mindez pár év alatt! A mai napon pedig, mielőtt még üdvözölnénk 1931 első napját, tudós géniuszunk, Robert H. Goddard arra készül, hogy itt, az Eden Valley néven ismert kopár síkságon fellője saját tervezésű, folyékony üzemanyaggal hajtott, giroszkóppal irányított rakétáját. Eden Valley! Mily találó név – mert ami most itt készül, az olyan fejlődést indíthat el, amely túlszárnyalja legvérmesebb elképzeléseinket is. Különös és borzalmas szépség van születőben itt Roswellben, Új-Mexikóban… Átnézte, amit eddig írt, és nem volt megelégedve vegyes, félig tudományos, félig patetikus stílusával. Felpillantott, és nézte a karavánt, amint befordul a kilövőtorony mellé. Mihelyt a kocsik körül elült a por, Gladys alaposan körülnézett, a részleteket figyelte. Azután gyorsan leírta: Itt állok a rakéta kilövőtornya mellett. Innen jól látni a délnyugati horizonton az El Capitán hegyeinek hófödte csúcsait. Keleten a Caprock napsütötte lejtői, mögötte a Staked Plains, a komancs indiánok lakhelye látszik. Egykor spanyol hódítók jártak arra, és nem olyan régen Billy, a Kölyök is arrafelé… Megakadt, és elhatározta, hogy majd később folytatja. Visszatette a jegyzetfüzetet és a tollat a válltáskájába. Amikor felpillantott, éppen öt férfi szállt ki a két kocsiból. Hosszú árnyékot vetettek a sivatag talajára. Görnyedt járásáról azonnal felismerte a negyvennyolc éves, sovány, tüdőbajos Goddardot. A férfi nem kedvelte az újságírókat, és ez meg is látszott barna szemének pillantásán, ahogyan bajsza fölül egy pillanatig mereven rábámult, mielőtt a szerelők és technikusok felé fordulva utasításokat kezdett osztogatni.

Wilson nem volt közöttük. Ez meglepte Gladyst, aki levette térdét a kormánykerékről és kelet felé lesett a sivatagba, azt remélve, hogy megpillantja, amint feléje tart. Éppen időben fordult vissza ahhoz, hogy lássa, amint a Ford utánfutóján kibontják a hosszúkás csomagot a párnázott vízhatlan vászonból. Amint elkészültek kiemelték Robert H. Goddard legújabb rakétáját a bölcsőjéből. Karcsú henger volt, úgy tizenegy láb hosszú és kilenc hüvelyk átmérőjű, különféle csövek és tartályok voltak rajta. Az egyik stabilizáló szárnya élénk vörösre volt festve. Az emberek fokozott körültekintéssel vitték a hatvan láb magas kilövőtoronyhoz, amit drótkötéllel pányváztak a beton alaphoz. Henry Sachs, a csoport vezetője, és Al Kisk, Goddard sógora, felmászott a toronyra, és drótkötelekkel az állványhoz rögzítette a csíkos rakétát. Ezalatt a földön két szerelő,Lawrence és Charles, a Mansur testvérpár kifektette a kábelt a torony és a kontroll-fedezék között, amit ezer lábnyira alakítottak ki és homokzsákokkal raktak körbe. Azután Lawrence teleobjektívjével és stopperével kisétált a sivatagba, míg Charles odasétált Gladyshez és idegesen rávigyorgott. – Nem számítottunk újságírókra – mondta. – Goddard nem örül a jelenlétének. – Wilson azt mondta, hogy kijöhetek – válaszolta neki. – Ó, valóban? – Igen. – És Wilson hol van most? – Éppen ezt akartam kérdezni én is. – Én nem tudom – mondta Mansur. – Semmit nem tudok arról a nyavalyás Wilsonról. És senki más sem, Gladys – legfeljebb talán maga. – És Goddard. – Goddard esküszik, hogy csak egy régi barátja. – Akkor hát ez ő. – Ahhoz képest, hogy csak egy jó barát, és semmit nem ért az aeronautikához, meglehetősen kedvezményezett helyzetben van. – Így megy ez – mondta Gladys. – Maga átkozottul jó újságíró, Gladys. Jó szeme és füle van. Nagyon jól tudja, hogy neheztelünk rá. – Miért? – Miért kérdezi, amikor tudja? – Csak azt tudom, amit elmondanak nekem. Úgy hogy hallgatom. Mansur megrázta a fejét, és gúnyosan elvigyorodott. – Csak annyit mondhatok, hogy én mit nem tudok arról a nyavalyás Wilsonról. Én sem, a bátyám sem, és a csoport egyik tagja sem – Goddard pedig nem beszél arról, amit tud. Más szóval Wilson egy rejtély – csak mint Goddard barátja van jelen. – És minek van itt? Netán ő főz magukra? – Nagyon vicces, Miss Kinder. – Szóval, minek? Mansur vállat vont. – Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy Wilson úgy hat hónapja előbukkant a semmiből, s azóta a lehető legszorosabb barátságba keveredett Goddarddal, azt követően ők ketten rengeteg időt töltöttek együtt Goddard műhelyében, és csak az isten tudja, mit csináltak. Goddard elvárja, hogy ne foglalkozzunk Wilsonnal. Ami a nyilvánosságot illeti, Wilson nem létezik. És ami minket illet – ezen Goddard csapatát értem – mi annyit látunk, hogy Wilson titokzatos módon hat Goddardra: a mester azt csinálja, amit a tanítvány mond neki. És hogy ő is ágyba vitte már magát – nagyjából ennyi. Gladys elmosolyodott.

– Wilson legalább hatvan éves. Kit akar átverni? – Hát, Gladys, maga harmincöt. És Wilson egyáltalán nem néz ki hatvan évesnek. Maga korabelinek látszik. – Kösz, Charlie! – Az isten verje meg Gladys, tudja, hogyan értem. – Igen Charlie, tudom. Charlie úgy értette, hogy bár Wilson legalább húsz évvel idősebb, mint Goddard, akinek dolgozik, a csapat tagjai úgy érzik, hogy titokban részese a rakéta projektnek, és hogy a háttérből ő irányítja a dolgokat. Charlie azt hiszi, hogy mert Gladys vele hált, többet tud róla, mint bárki más; csakhogy ez nem így van. Mint a roswelli Daily Record újságírója, és mint Wilson szeretője, megengedhette magának, hogy többször rákérdezzen a múltjára. De csak annyit tudott meg róla, hogy korábban is az aeronautika területén dolgozott, hogy sosem nősült meg, és hogy a legérzéketlenebb férfi volt, akivel valaha is találkozott. Valóban rejtélyes alak volt – és a legtitokzatosabb az volt benne, hogy bár folyton Goddard műhelyében dolgozott, soha nem vett rész a kilövéseknél, és Gladyst is arra kérte, hogy ha tartani akarja vele a kapcsolatot, soha ne említse a nevét Goddard munkájával kapcsolatban. És isten a megmondhatója, tényleg akarja ezt a kapcsolatot. Meg akarja osztani vele az ágyát, a rabja lett, annak ellenére, amit az ágyban nyújtani tud. És amit nyújt, amiatt néha szégyelli magát: olyan szexuális izgalmat, amelyben nincs helye a szerelemnek, mert azt az érzést Wilson nem ismeri. Nem egy gyengéd férfi, nem ismeri a finomabb érzelmeket, de éppen ez az érzelemhiány teszi olyan jóvá az ágyban, olyan türelmessé, kiszámíthatóvá, és sokkal izgatóbbá, mint amilyenek az eddigi szeretői voltak. És hatvan éves… – Nem túlságosan éled bele magad – mondta neki egyszer. – Úgy csinálod, mintha csak próbálkoznál, és minél előbb szabadulni akarnál. Semmilyen módon nem merülsz el benne – legkevésbé érzelmileg. – Számítok az áldásodra – válaszolta ismerős, enyhén gőgös mosolyával. – Mert visszafogom magam, amíg te ki nem elégülsz. – Olyan vagy, mint egy maszturbálógép. – Ezt nevezik szexnek – mondta. Nem, nem egy érzéki ember – nem is romantikus – mégis igaz volt, hogy ez a funkcionális szeretkezés teszi izgatóvá az érzelemmentes aktust. Órákig el tudja húzni – olykor úgy tűnik, a végtelenségig –, és csak akkor éri el az orgazmust, amikor Gladys megkéri, hogy engedje. Ridegsége, bár megfosztja a szerelemtől, ezáltal teszi oly izgatóvá a szexet. Bizonyára szüksége volt rá. Ő pedig a megfelelő pillanatban jött a városba. Gladys éppen itt, Roswellben született és nevelkedett, mint a farmer szülők egyetlen gyermeke, és ment feleségül túl korán egy fiatal férfihez, aki bár a maga módján elviselhető volt, gyakran megríkatta. A házassága kész katasztrófa volt, gyermekük sem született. De öt évvel ezelőtt, amikor a férje váratlanul szívrohamban elhunyt, és hamarosan a szülei is meghaltak, Gladys úgy érezte, darabokra hullott az élete, és inni kezdett. Az ital tompította a fájdalmát és a sokkját, de felszabadította a gátlásait is, és egy sor különféle férfival kezdett kapcsolatot, de a legtöbbjük csalódást okozott neki. Igen gyorsan megkeményedett, fontoskodóvá vált. Elbűvölte a roswelli Daily Record tulajdonosát, aki kipróbálta őt, mint újságírót. Ez volt a legjobb dolog, amit életében csinált, visszaadta a személyiségét, s életének csalódásait feledve belemerült a papírmunkába. Erős, független asszony lett belőle, akit könnyen fel lehetett

zaklatni, és akinek könnyen eljárt a szája. Felfedezte, hogy a legtöbb embert, akit nem kedvel, ezzel távol tudja tartani magától. Nem mintha fütyült volna rá – de nem akart újra megházasodni. De akkor Wilson a városba jött, és munkát talált Goddardnál. Azóta, hogy Gladys Goddard asszisztensén, Charlie Mansuron keresztül megismerkedett vele, nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a férfinak még senkivel nem volt viszonya. Úgy vélte, ez új színt hozhat az életébe, és vonzódni kezdett hozzá. Ez nem egy romantikus kapcsolat volt, de voltak megkapó pillanatai, és Gladys élvezte a szexet, és nagyon különös embernek találta Wilsont – igazán titokzatosnak. Visszatérve a jelenre, Gladys elfordult Mansurtól, mert meghallotta, hogy egy újabb kocsi érkezik. Esther, Goddard szőke felesége mászott ki belőle a kamerájával és felszerelésével. Miközben Goddard üdvözölte a feleségét, Henry Sachs feltöltötte a rakéta tartályait benzinnel és „fox”-szal, vagyis folyékony oxigénnel. Amikor elkészült, Goddard ellenőrizte a kontroll panelt és a csatlakozásokat, a nagynyomású tartályokat és az alumínium burkolatú oxigéntartályt, odaintett Larry Mansurnak a távoli megfigyelőposzthoz, azután feleségével és Sachsszal visszament a körbebarikádozott indítóhelyhez. – Csatlakozhatom hozzájuk? – kérdezte Gladys. – Nem – válaszolta Charlie. Elég távol van ahhoz, hogy biztonságban legyen, akármi is történik. Én viszont csatlakozom hozzájuk. – Nem akarja, hogy Goddard közelében legyek, igaz? – Úgy van, Gladys. Goddard éppen eléggé mérges, amiért itt van, én pedig nem hívom ki a sorsot. – Kösz, Charlie. – Rendben van. Charlie visszament a körbesáncolt indítóhelyhez, ahol Esther Goddard éppen felállította a kameráját, és a fal résén át a rakétára irányozta. Goddard az órájára pillantott, és hangosan számolni kezdte a másodperceket, mialatt a tartályban a nyomás kétszáz fontra nőtt, azután Gladys számára egy örökkévalóságnak tűnő perc elteltével megadta a jelet a rakéta begyújtására. Gladys mindezt onnan tudta, hogy a kilövőhelytől elég messze lévő megfigyelőpontján meghallotta a hajtómű moraját, és megpillantotta a rakéta lábánál kicsapó lángnyelvet. A rakéta vadul rázkódni kezdett, mintha fel akarna robbanni, lassan felemelkedett, mintha tétovázna, de azután felgyorsult, majd hirtelen felszökkent a torony mellől az égre. Függőlegesen emelkedett, egyenes vonalban, azután úgy ezer lábnyi magasságban dél felé kezdett húzni, majd kétezer láb magasan, a napkorong mellett egy pillanatra megállt, végül elindult vissza, a föld felé. Az ernyői nem nyíltak ki, ezért gyorsan közeledett sivított és fütyült, nyilván már irányíthatatlan volt. Mintegy fél mérföldnyire a sivatag homokjába fúródott, hatalmas homokfelhőt kavarva szétrobbant, a darabjai szanaszét repültek. Az egyik férfi ujjongani kezdett, a másik torkaszakadtából káromkodott: – Az a nyavalyás giroszkóp! Henry Sachs pedig beugrott a túra szedánjába és mielőtt még a homokfelhő elült volna, elindult a robbanás helyszíne felé. Gladys Goddardra pillantott, aki a fedezék mögött a feleségéhez beszélt, miközben az a filmfelvevőjével babrált. A nagy tudós mosolygott, ami azt jelentette, hogy a tesztek nagy része sikeres volt – de amikor a válla fölött Gladysre pillantott, a tekintete elkomorult, és csalódottságról árulkodott, amiért még itt látja. Gladys nem akarván elpuskázni a szerencséjét, s mert kíváncsi lett, hogy Wilson miért maradt távol, a kocsijába ült, és Eden Valleyn át dél felé indult, Roswellbe. ● ● ●

Goddard Mescalero Rancha Roswelltől északkeletre három mérföldre, úgy négy hektáron terült el. Amikor Gladys autója a bozótossal és fákkal ritkán benőtt sivataggal körülvett hosszú, pueblo stílusú farmház elé gördült, az asszony újra elcsodálkozott azon, hogy Goddard és rakétás csapata éppen itt vert tanyát, a legendás Pecos folyónál, ahol az emberek még mindig farmernadrágot, magas sarkú csizmát, és széles karimájú kalapot viselnek, ahol a telepesek ösvényei még mindig ott húzódnak a város és a mexikói határ között, ahol a helybéliek még mindig Billy, a Kölyök, és a helyi desperadók hőstetteiről beszélnek. Tudta, hogy Goddard azért választotta ezt a helyet, mert ez viszonylag magasan fekszik, nincs köd, és viszonylag kevés az eső, meg a hó – mégis, miközben a kocsiból kimászott, és a farmház felé indult, a rakéta moraját ezen a civilizálatlan vidéken igen valószerűtlennek érezte. Nem a házba ment, hanem a vasból készült gépszín felé indult, ahol Wilsont sejtette, lévén, hogy itt tartózkodása alatt ott is szokott aludni. Miután végigmérte a „fürdőkád”-nak becézett beton és fémépítményt, bement a nyitott ajtón, és azonnal megpillantotta Wilsont, aki a priccse mellett térdelt a földön. Éppen a bőröndjét csomagolta össze. Gladys meglepetten és zavartan visszafogta a lélegzetét, de ez elég hangosra sikeredett ahhoz, hogy Wilson abbahagyja, és felpillantson. A szeme olyan kék volt, mint Mexikó felett az ég, rideg intelligencia sugárzott belőle – és nyugtalanító határozottság. – Helló, Gladys – mondta halkan. – Helló – válaszolta. – Korábban értél vissza, mint számítottam. – Azt látom. A bőröndjére pillantott, halványan elmosolyodott, azután becsukta a bőröndöt, felállt, és határozottan Gladysre nézett. – Elmegyek – mondta. Gladys behunyta a szemét, a gyomra émelyegni kezdett. Megborzongott a férfi rideg hangjától, s mert tudta, mit jelentenek a szavai. – Nyisd ki a szemed – mondta Wilson. – Ne légy gyerekes. Mindig tudtad, hogy ez be fog következni. Hogy sikerült a kísérlet? Kinyitotta a szemét, és megpróbálta olyannak látni a férfit, amilyen. A haja ezüstös, jóképű, de aszkétikus, és bár hatvan éves, húsz évvel fiatalabbnak látszik. Csak azt tudta, milyennek néz ki. – A teszt jól sikerült – mondta. – Akadt némi probléma a giroszkóppal, de egyébként minden rendben volt… Úgy akartál elmenni, hogy nekem nem is szólsz? – Igen – válaszolta. – Miért? – Mert nem akartam veszekedést. Megmondtam, hogy egy napon el fogok menni– és ma van ez a nap. – Nem hittem, hogy tényleg… – Nem érdekel, hogy mit hittél – csak az, hogy én mit mondtam. És én azt mondtam, hogy egy napon elmegyek, mégpedig egyedül. – Istenem, Wilson, de kemény vagy. – Ezt tudod, amióta csak megismertél. – Gondoltam, meg tudlak puhítani. – Foglalj helyet – mondta Wilson.

Leült Goddard régi íróasztala mögé, ami az eszterga és a satupad mellett állt. Cigarettára gyújtott, leszívta a füstöt, és azon át Wilsonra kacsintott. Magas férfi volt, olyan sovány, mint a mosolya, de a kék szemével határozottan nézett. – Oké – mondta Gladys. – Mindig mondtad, hogy egyszer itt hagysz. De akkor sem gondoltam, hogy így mész el – szándékosan elküldesz magad mellől, mégpedig olyan helyre, ahová nem is kívánkozom,és ezalatt alattomosan elsompolyogsz. – Megmondtam: nem akarok veszekedést. – Veszekedni emberi dolog. – A tévedés, az emberi dolog. – A szeretőd vagyok, Wilson. Ez csak jelent valamit. De csak a fejét rázta, a vita nem az ő műfaja volt. – Nem – mondta. – Attól tartok, semmit. Legalábbis nekem nem. Számomra az egyetlen, ami számít, a munkám – és ezt is elmondtam már néhányszor. – Igen, Wilson, elmondtad néhányszor. Csak azt hittem, nem úgy gondolod. – Én mindig azt mondom, amit gondolok. Gladys szíve hevesen vert, magányosnak érezte magát, de amint meglátta Wilson szemében a jeges pillantást, tudta, hogy tényleg nem jelent a számára semmit. Úgy hagyta volna el, ahogy némely ember a megunt kutyájától szabadul meg – és még vissza sem nézett volna. Elfogadta hát a tényt, és profira váltott. – Fura egy madár vagy te, Wilson. – Azt hiszel, amit akarsz. – Nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Goddard emberei mind azt tartják, hogy fura alak vagy. Wilson gúnyosan elmosolyodott. – Mit mondhatnék erre? Nem érdekel, mit hisznek az együgyű emberek. a gondolataik irrelevánsak. – Azt hiszik, te vagy Goddard mögött a géniusz. – Pedig tévednek: én tanultam tőle. – Azt hiszik, hogy sokkal többet tudsz a rakétákról, mint mutatod – és hogy Goddard tisztában van vele, mennyit tudsz. Wilson megint csak mosolygott. – Mennem kell, Gladys. – Goddard tudja, hogy elmész? – Nem. – Tőle is így köszönsz el? A zsenitől, akivel hat hónapon át együtt dolgoztál? Így köszönöd meg neki? – Megköszöntem már azzal, hogy ingyen dolgoztam neki. Most, hogy megtanultam azt, amiért idejöttem, már nincs miért maradnom. Gladys újból megdöbbent, mennyire rideg Wilson gondolkodásmódja. Kifújt egy újabb füstfelhőt, és elnézte, hogyan kavarog a levegőben. – És mit akartál megtanulni? – kérdezte. – Amit csak Goddard meg tudott tanítani nekem. – A rakétákról? – Igen. – És minek akartad megtanulni? – Az nem rád tartozik. Határozottan belenézett a kék szemekbe, megpróbálta kitalálni, mit szalasztott el, de csak a gyűlölködésen átsejlő intelligenciát látta.

– Ha annyira érdekel a rakétatechnika – kérdezte –, akkor miért nem maradsz Goddard mellett? – Mert ez az ország mindig elárulja nagy tudósait – és hamarosan Goddardot is el fogja árulni. – Ez azt jelenti, hogy külföldre mész? – Igen. – Hová? Wilson elmosolyodott. – Ahová a munkám szólít. – És az merre van? – Nem mondhatom meg. – Újságíró vagyok. Megtalállak. – Nem sokra mész vele. – És azt is kiderítem, hogy ki vagy? – Azzal sem sokra mész. De most mennem kell. Felvette a bőröndét, lepillantott az asszonyra, halványan elmosolyodott, és kiment, még csak meg sem csókolta búcsúzóul. Gladys büszkén viselte, de a szíve elárulta. Felpattant Goddard székéből, a műhely ajtajához sietett, és belebámult a reggeli napba. Wilson bemászott ütött-kopott Fordjába, ráadta a gyújtást, visszaintett, mintha csak egy rövid kirándulásra indulna, azután a legendákban még élő, telepesek vágta ösvényen elhajtott Roswell irányába, hogy eltűnjön saját, ismeretlen jövőjében, őt pedig megint magára hagyja. – Az isten verjen meg! – suttogta utána.

MÁSODIK FEJEZET Ernst Stoll szíve már előre megdobbant, amikor megpillantotta barátnőjét, Ingridet, aki a berlini Kranzier Café egyik ablak melletti asztalánál ült. Feszített vadonatúj SS egyenruhájában, mint egy filmszínész, amint lehajolt hozzá és megcsókolta a nyakán, kezével beletúrt rövidre nyírt szőke hajába, majd leült vele szemben és megfogta a kezét. – Csodálatosan nézel ki – mondta neki rajongva. Elragadtatását csak növelte a sápadt arc szépségének látványa, amit a vadonatúj fekete kabátot kiegészítő széles karimájú fekete kalap, a fekete blúz, és a gyöngysor még jobban kihangsúlyozott. – És ez a kabát nagyon jól áll neked – tette hozzá. – Párizsban vetted? – Nem– válaszolta halvány mosollyal. – Itt, a Kurfürstendammon. A párizsi ruhákat manapság nem nézik jó szemmel, ezért németet vettem. Te is csinos vagy a vadonatúj egyenruhádban – jól áll neked a fekete –, bár jobban szerettem volna, ha maradsz a Reichswehrnél, és nem csatlakozol az SS-hez. – Rendeljünk egy kávét, meg egy strudelt – mondta a férfi, csak hogy témát váltson, mert nem akarta ezt a napot elrontani még egy apró veszekedéssel sem. – Jó? – Igen, Ernst. Intett a felszolgálónak, rendelt, majd kipillantott az Unter den Linden és a Friedrichstrasse forgalmas kereszteződésére. A kocsik és a járókelők már latyakká taposták a havat. Amint visszafordította tekintetét Ingrid zöld szemére, elöntötte a szeretet hulláma. – Izgatottnak látszol – mondta a nő. – Miattad – válaszolta. – Nem, Ernst, nem hiszem. Mindketten tudjuk, miért. Hálás volt, amiért a lány észrevette, de nem törődött vele. Ma 1933 január 30.-a van. Emlékezetes nap lesz ez Németország életében, és már elkezdődött. Hitler és Göring már a Kancellárián van von Papennel és Hindenburggal, s a Kaiserhof és a Kancellária között az utcák zsúfolásig megteltek emberekkel. Mire vége lesz a napnak, Hitler a Harmadik Birodalom kancellárja lesz. Új korszak hajnala ez. – Nem reméltem, hogy ma látlak – mondta Ingrid. – Meglepett, hogy üzentél. Úgy tudtam, hazautaztál két hétre. – Nem hagyhattam ki ezt a napot – mondta. – A szüleim megértik. Apám persze nem helyesli, azt mondja, elárulom középosztálybeli származásom – de anyám már titokban belépett a Nemzetiszocialista Pártba, ami szerintem mulatságos. – Szerintem nem – mondta Ingrid. – Egy széthúzó család nem mulatságos dolog. A te rajongott Nemzetiszocialista Pártod már megosztotta az országot, és most az egyes családokat is megosztja. Ezt tartod te mulatságosnak? – Nem így értettem – mondta Ernst kissé szégyenkezve. – Nem, hát persze, hogy nem – mondta Ingrid kissé kétkedőn, s amikor rájött, hogy szavai hogyan hangzottak, gyorsan témát váltott. – Tehát, hogy van a családod, Ernst? A felszolgáló ebben a pillanatban ért oda a kávéval és a strudellel. – Nagyon jól – mondta Ernst, és miközben kitöltötte a kávét a kannából, a heidelbergi családi otthonra gondolt, a hatalmas házra, a csodás kertekre, és az Odenwald lankáira. – Apám eladta az építővállalatát, és örül, hogy elköltözhetett Mannheimből – és anyám is boldog. – Én is örülök – mondta Ingrid. – És annak is örülök, hogy láttam az öreg mannheimi házat, mielőtt eladtátok – azt a házat, ahol felnőttél. Manapság nem sok olyan ház van.

Ernst tudta, hogy érti. Az apja Németország egyik legsikeresebb építésze volt – munkái konzervatív módon a neoreneszánszra és Ludwig Hoffman „biztonságos” klasszicizmusára támaszkodtak. A mannheimi ház, ahol szinte egész életét eltöltötte, egy tágas rezidencia volt, gondosan megtervezett kertekkel, és kovácsoltvas kapukkal. Ebben az impozáns házban Ernst hozzászokott a hatalmas neogótikus szobákhoz, a francia bútorokhoz, az empire kárpitozott bútorokhoz, az értékes delfti cserépből rakott kályhákhoz, a csillogó csillárokhoz, a fehér bóbitás, fekete ruhás, fehér kötényes szolgálólányokhoz, és a sárga gombos, vörös libériás komornyikokhoz. Valóban, ahogyan Ingrid is megjegyezte, manapság nem sok ilyen ház volt – és éppen ez a fényűző pompa hajtotta Ernstet a Nemzetiszocialista Pártba, amit apja ugyanúgy gyalázatosnak tartott, ahogyan Ingridet megzavarta. Ernst nem tudta megmondani, mi vonzza Hitlerhez, még abban sem volt biztos, hogy mit talál benne vonzónak. Csak azt tudta, hogy magával ragadta diáktársainak rajongása, először a Müncheni Műszaki Egyetemen, majd a Berlini Egyetemen, ahol Karl Emil Becker professzornál rakétatechnikát tanult. Ha voltak is fenntartásai a Nemzetiszocialista Párttal szemben, azokat eloszlatta Hitler beszéde, amit a Hasenheide sörözőben tartott az utolsó szemeszterben a Berlini Egyetem és a Műszaki Egyetem hallgatóinak. Eleinte nem tett rá benyomást a Charlie Chaplines külső, meg az egyszerű, kék egyenruha, amikor szinte félénken elkezdte a beszédjét a koszos kis lebujban, de az egyre magával ragadóbb szónoklat teljesen elbűvölte. Azon kapta magát, hogy spontán lelkesedésében együtt tapsol és ordítozik diáktársaival. Pár nappal később még mindig elevenen élt az emlékezetében az előadás, ezért belépett a NDSAP-ba, majd pár hónap múlva kimaradt az egyetemről, és mint hivatásos tiszt, belépett a hadseregbe, a Fegyverszolgálathoz. Amikor pedig az elit SS-be hívták, teljesen felizgult. – Gondterheltnek látszol – mondta Ingridnek, aki zavart tekintettel meredt rá. – Azon merengek, milyen kár, hogy kimaradtál az egyetemről, csak mert csinosan mutatsz egy ilyen egyenruhában. Mérnök akartál lenni, Ernst, most meg rendőr vagy. – Katona – helyesbítette, talán túl határozottan. – Az SS nem a Gestapo. Kérlek, ezt ne felejtsd el. A Gestapo a titkosrendőrség, és Göring a feje. Az SS annyi mint Schutz Staffel, vagyis biztonsági szolgálat, amit Himmler, Hitler személyi testőre hozott létre – ez nem titkosrendőrségi szervezet. Ingrid vállat vont. – Akkor is szomorú, Ernst. És még mindig nem tudom, miért tetted, hacsak nem naivitásból. A férfi dühös lett, de megpróbálta titkolni. – Mint már korábban is mondtam, azért léptem be a hadseregbe, mert rakétamérnök akarok lenni, és ehhez a hadsereg a legjobb hely. – Ezt megértem. – Ingrid eligazította a haját a zöld szeméből, kipillantott az Unter den Linden és a Friedrichstrasse forgalmas kereszteződésére, majd gúnyos tekintetét a férfi felé fordította. – De azt már nem nagyon értem, hogy akkor miért csatlakoztál az SS-hez, ami a Hitler személyes biztonságát felügyelő rendőri szervezet, és ahol sosem lesz belőled mérnök. – Mert az a hadsereg elitje – mondta Ernst közvetlen modorban –, és én a legjobb akarok lenni. Ilyen egyszerű! Valójában azonban az a keserűség hajtotta, amit nem tudott Ingridnek megmagyarázni, s amit a Német Amatőr Rakéta Társaság visszautasítása miatt érzett. A VfR a nevével ellentétben nem amatőrökből állt, sokkal inkább a legnagyobb rakétatudósokat tömörítette magába. Az Űrutazók Klubja néven is ismert VfR 1927-ben alakult meg, amikor egy csapat űrutazásrajongó megvásárolt egy százötven hektáros telket Berlin Reindickerdorf külvárosában. Raketenflugplatz-nak, vagyis Rakéta Felszállóhelynek nevezték, és rendszeresen saját készítésű, folyékony üzemanyagú rakétákat eregettek fel. A VfR sikerein felbuzdulva – melynek akkor már

tagja volt Rudolf Nebel, Willy Ley, Hermann Oberth, és Klaus Riedel is –, a hadsereg Ballisztikai és Fegyver Osztályának Becker tábornok által vezetett Hadianyag Szolgálata utasította Walter Dronenberg századost, hogy Berlintől tizenöt mérföldnyire délre, Kummersdorfban hozzon létre egy rakétakutató központot. Ma már mindenki sejtette, hogy Hitler mihelyt hatalomra jut (ennek éppen ma lesz a napja), feloszlatja a VfR-t és velük valósítja meg a Kummersdorfi Programot. Ernst rendkívüli módon szeretett volna a VfR tagja lenni, mindegy, ki a szervezet feje. Miután gyakorlati tapasztalat hiánya miatt elutasították, elkeseredését csak elmélyítette, hogy ugyanakkor Wernher von Braunt, egykori iskolatársát pedig felvették. Ezért azután amikor az egyik barátja megpróbálta rábeszélni, hogy dolgozzon az SS technikai részlegénél, és megcsillant előtte a lehetőség, hogy kapcsolatba kerülhet a rakéta programmal, sőt idővel talán felügyelheti is azt, nem tudott nemet mondani. – Figyelj rám – mondta Ingridnek, és széles mosoly mögé rejtve haragját ismét megfogta a kezét. – Nem várhatok tovább. Menjünk, nézzük meg, mi történik a Kancellárián. Most már hamarosan dönteni fognak – és ott szeretnék lenni, amikor bejelentik. Ingrid kedvesen, ám kissé gúnyosan rámosolygott. – Részese akarsz lenni a történelemnek, Ernst? – Igen Ingrid. A lány egy vállrándítással nyugtázta ezt a lelkesedést. – Akkor hát menjünk! Mialatt a havas Unter den Linden elegáns üzleteit, a járókelők tömegét, és a sűrű forgalmat maguk mögött hagyva siettek, Ernst folyton Ingridre pillantott, akinek kipirult arca a fekete felöltő felhajtott prémgallérja és a széles karimájú kalap keretében most még szebbnek tűnt. Mélységesen szerette, mégha sokszor nem is értett vele egyet, főleg amikor politikáról és általános erkölcsről volt szó. Olyankor egymásnak ellentmondó véleményen voltak. Ingrid Berlin gazdag Wannsee külvárosából származott egy jó nevű családból – de a férfihez hasonlóan ő nem hitt a Nemzetiszocialista Pártban. Ő liberális volt, mint az apja, hitt a saját osztályában, de abban nem, hogy Hitler képes egy jobb Németországot létrehozni. Még most is sokat vitatkozik Ernsttel, akit mélységesen bántott a dolog. Amikor Berlin híres bevásárlóutcájának sarkára értek, és meghallották a Wilhelmstrassét megtöltő tömeg moraját, Ernst tudta, hogy most jelentették be azt, amit annyira szeretett volna hallani. Megragadta Ingridet, és valósággal magával vonszolta a Wilhelmstrasséra, ahol a Kaiserhof és a Kancellária között hatalmas tömeg taposta a havat, miközben lelkesen tapsolt és ujjongott. Az Igazságügy Minisztérium előtt megálltak, és az Elnöki Rezidencia felé tekintve Ernst leszólított egy fiatalembert, aki megerősítette, hogy Hindenburg lemondott, és hogy Adolf Hitler felesküdött, mint Németország új kancellárja. Ernst felkiáltott örömében, átölelte Ingridet, és forogni kezdett vele a járdán. – Wunderbar! – kiáltotta. ● ● ● Az emlékezetes nap hátralévő részében szerelmük és összetartozásuk minden kételye elszállt. Ernst addig el sem engedte Ingridet az öleléséből, amíg Adolf Hitler nyitott fekete autójában útban vissza a Kaiserhofba, lassan el nem húzott előttük a Wilhelmstarssén. A többiekhez hasonlóan Ernst is rekedtre kiabálta magát, amikor hőse elhaladt előttük. Azután megint átölelte Ingridet, szenvedélyesen megcsókolta, s akkor vette észre, hogy az izgalom magával ragadta a lányt is.

Még mindig izgatottan ebédelni mentek, sört és snapszot ittak, majd kivettek egy szobát az Adlon Hotelben, ahol már jól ismerték őket. Részegen, szenvedélyesen szeretkeztek, nem háborgatták őket kétkedő gondolatok, s Ingrid selymes bőrét, telt kebleit, formás, sápadt-fehér lábát látva Ernst úgy érezte, meg tudna halni a lány karjaiban. Verejtékben úszva, lihegve, kimerülten váltak szét, s Ernst úgy érezte, meghalt, és most éled újjá, hogy folytassa a véget nem érő szeretkezést. – Csodálatos vagy – mondta a lánynak. Azután elment, hogy részt vegyen a nagy nap méltó befejezéseként rendezett fáklyás felvonuláson. Már besötétedett, amikor ezernyi társával együtt – egyenruhában, mellén szvasztikával –, Ernst is elindult a Tiergartentől. A dobok hangjára és a katonás zene ütemére elvonultak a Brandenburgi Kapu alatt, majd tovább a Wilhelmstrassén, ahol fiatalok százai lógtak az erkélyek korlátjain, és a fák ágain. Társaival együtt hangosan énekelve a „Horst Wessel Lied”-et, és más hazafias dalokat Ernst hamarosan az Elnöki Rezidencia előtti fáklyafényes sötétben találta magát, ahol a fáradt Hindenburg szalutálva köszöntötte őket. Azután a tömeg a Birodalmi Kancelláriához ment, ahol Ernst legnagyobb örömére Hitler jelent meg az ablakban és mosolyával ajándékozta meg a győzelmesen kántáló tömeget: – Heil, Heil, Sieg Heil! Hitler elmosolyodott, felemelte jobb kezét, mire a tömeg felmorajlott. Azután Hitler elment az ablaktól, s Ernst is levette tekintetét az ablakról a lobogó fekete-vörös zászlókra, a Wilhelmstrasse tűzfolyamára… és megpillantotta Ingridet kibontakozni a tömegből. A szeme csillogott az izgalomtól, karját széttárta, miközben a dobok fülsiketítően tovább dübörögtek. A férfi karjába vetette magát, az pedig simogatni kezdte szőke fürtjeit. – Ó, Ingrid! – mondta elragadtatással. – Micsoda nagy nap! Miénk a jövő! Házasodjunk össze, most azonnal! – Igen! – suttogta a lány a férfiba kapaszkodva. – Igen, Ernst, tegyük azt! A szívük ugyanúgy vert, mint köröttük az ezernyi dob.

HARMADIK FEJEZET – Igen – mondta Mike Bradley, és a tények helyett inkább Gladys Kinderre gondolt, miközben Taylor tábornok ablakán át kitekintett a virginiai Langley Field lankás mezőin álló többi épületre. – Mondtam neki, hogy fel akarunk állítani egy Nemzeti Aeronautikai Felügyelő Bizottságot, és az egyik teamben szívesen látnánk néhány másik repülési zsenivel, mint Charles Lindbergh, vagy Orville Wright – de a legendás Robert H. Goddard még erre sem mutatott érdeklődést. Egyszerűen szarik rá. – Miért? – kérdezte Taylor pragmatikusan. – Mert nem bízik senkiben – válaszolta Bradley és csalódottan megvonta a vállát, miközben eszébe jutott az udvarias, de gyanakvó hang a telefonban, amikor felhívta a Wall Streeten lévő irodájában. – Állítólag szabadalmaztatott mindent, amit feltalált, mert attól félt, hogy ellopják az ötleteit, különösen azokat, amiket Németországban talált ki, és olyan szervezetektől kért segítséget, mint a Smithsonian Intézet, amely mindent megenged neki, amit csak akar. Még a Californiai Műszaki Egyetem Rakétakutató Projektjének támogatását is visszautasította, inkább megbízott a Worchesteri Clark Egyetem teljesen inadekvát alapítványában, ahol fizikát tanít, amikor éppen nem a rakétáival foglalkozik. – Charles Lindbergh szerint viszont – jegyezte meg Taylor tábornok –, akivel tegnap beszéltem, Goddard igenis elfogadott más segítséget is. – Igaz lehet – mondta Bradley. – Hiszen Lindbergh ajánlásával elnyerheti akár a Guggenheim Alapítvány 2500 dolláros támogatását, és akkor otthagyhatja a Clarkot, hogy visszatérjen Roswellbe, Mexikóba. Ahol Gladys Kinder él, gondolta. Képtelen volt nem gondolni rá, amióta csak találkoztak. Nevetséges, gondolta. Nevetséges vagy. Ő csak egy szabadszájú nőszemély egy cowboy-városból, te meg csak képzelődsz. De csak furdalta a kíváncsiság… – Amikor felhívtad, már ott volt? Roswellben? – Nem – mondta Bradley. – Még nem ment vissza. Még a Clarkon volt. – Ha igaz, amit mond, akkor azt gondolja, hogy ha csatlakozik a Nemzeti Aeronautikai Felügyelő Bizottsághoz, megoszthatja velünk értékes gondolatait. – Erre én is fogadnék – mondta Bradley. Taylor tábornok kurtán elmosolyodott. – Kezd rögeszmés lenni – mondta. – De annak zseniális, tábornok – és olyan, akit meg kell nyernünk. Bár a bizottság legfőbb feladata az lesz, hogy felderítse a világszerte folyó aeronautikai fejlesztés katonai vonatkozásait, egy Goddard a reputációjával együtt felbecsülhetetlen lehet a háttérben – nem csupán a technikai tudása, de a kapcsolatai miatt is. – Igen, de pillanatnyilag nélküle kell boldogulnunk. – Én is azt hiszem – mondta Bradley. A kintről hallatszó kalapálás egy pillanatra elvonta a tábornok figyelmét, és kinézett az ablakon. Bradley a tekintetét követve a szomszédos épület tetején néhány overallos alakot pillantott meg, akik gyakorlott mozdulatokkal szegelték a szarufákat. Amikor elkészülnek, ezek az épületek fognak otthont adni a Nemzeti Aeronautikai Felügyelő Bizottságnak, és a hivatalos légi hírszerző szolgálatnak. Taylor volt pillanatnyilag a szervezet feje, Bradley pedig mint feltörekvő fiatal, a hírszerző részleg nem hivatalos ügynöke. – Érdekes, hogy mennyire érdekli a német rakétafejlesztés – mondta a tábornok, gondterhelt tekintetét Bradleyre emelve. – Annál is inkább, mert pillanatnyilag bennünket is ez érdekel.

– A Pentagont viszont nem – válaszolta Bradley. – Amióta a Fehér Ház elfogadta az Európára vonatkozó elszigetelődési álláspontot, a Pentagont nem érdekli a német fegyverkezés. – Én nem a Pentagonról beszélek, különösen nem a Fehér Házról – mondta Taylor –, de úgy vélem – és határozottan állítom –, hogy a katonai hírszerzésünk igenis foglalkozik a növekvő német militarizmussal – különösen azóta, hogy Hitlert kancellárrá választották. Azt nem gondoljuk, hogy Amerika per se belebonyolódik az európai politikába, mindazonáltal éppen elég okunk van arra, hogy összegyűjtsük a Hitler új Németországában folyó aeronautikai fejlesztésekről szóló információkat, kivált a… – a tábornok az asztala fölé hajolt, és a jegyzeteibe pillantott –, Verein für Raumschiffahrt-ra, vagyis VfR-re vonatkozó további fejlesztéseket – olvasta, majd felpillantott. – Igen – mondta Bradley. – Ez a németek amatőr rakéta társasága. – Csodálatos – mondta a tábornok enyhén gúnyos mosollyal –, hogy a hozzád hasonló okos kisfiúk milyen érdekes információkat tudnak hazahozni az európai vakációjukról. Bradley tudta, hogy a tábornok mire céloz. Ő a Nagy Háborúban kitüntetésekkel teli pilóta volt, és csak azért szerelt le, mert tévesen azt hitte, túl öreg már a szolgálathoz, és hogy nyugalmasabb életre van szüksége. Ezért jogot kezdett tanulni, feleségül vette Joant, és két gyereke született, Mark és Miriam… Mint sikeres jogász, a kormányzati szervek és civil aeronautikai kutató szervezetek közti szerződéskötésekre specializálta magát, egyre inkább otthon érezte magát a Wall Streeten, és fontos és izgalmas feladatot jelentett a számára, ha egykori bajtársait hivatalosan, vagy más módon felkérhette az együttműködésre. Miután meggyőződött felőle, hogy az európai események egy újabb háború felé vezetnek, a Wall Streeten tevékenykedő illusztris barátait arra használta fel, hogy általuk kiépítse kapcsolatait Washington DC-vel, és Londonnal. Még arra is sikerült rászednie Douglas McArthur tábornokot, a katonai főparancsnokot, hogy a nemzetközi aeronautikai joggyakorlat tanulmányozása ürügyén engedje őt Európába egy nem hivatalos hírszerző körútra. Ezen az útján 1932-ben néhány régi barátja segítségével, akik már beépültek a Brit Hírszerző Szolgálatba, keresztül-kasul beutazta Európát, és részletes jelentéseket készített, elsősorban a növekvő Német fegyverkezésről. Amit tapasztalt, az megrémítette, és aggódni kezdett a szabad világ miatt. Már nem osztotta saját kormányának azon véleményét, hogy Amerikának távol kell tartania magát Európától – különösen, ha a Hitler vezette Nemzetiszocialisták elérik, amit akarnak –, és visszatérve az Egyesült Államokba egy terjedelmes jelentésben azt javasolta, hogy az ország készüljön fel egy eljövendő háborúban való részvételre. Amíg a jelentését a Fehér Ház nem vette komolyan, addig Taylor tábornok nem hivatalosan a légi hírszerzők és a brit hírszerzők közötti ügynökként alkalmazta őt. Mindamellett hivatalos tanácsadó lett, általános adminisztrátor, és a hamarosan megalakuló Nemzeti Aeronautikai Tanácsadó Bizottság fejvadásza. Ilyen minőségében járt Robert H. Goddardnál is Roswellben, Mexikóban – igaz eredménytelenül. – De miért érdekel minket egy csapat amatőr? – kérdezte Taylor tábornok, miután hosszasan elgondolkodott. – Mert ők nem amatőrök – mondta neki Bradley. – A Verein für Raumschiffahrt 1927-ben alakult és hamarosan napjaink legnagyobb rakétatudósai lettek a tagjai, köztük Hermann Oberth, Max Valier, Rudolf Nebel, Willy Ley és Kalus Riedel. A tábornok elismerően füttyentett. – Szép kis tudós társaság – mondta. – És mivel foglalkoztak? – Tudomásunk van róla, hogy számos folyadék-üzemanyagú rakétát lőttek fel Berlin Reinickerdorf külvárosában lévő kísérleti telepükről. Azután Walter Dornberger századost 1930 áprilisában kinevezték a Német Hadsereg Ballisztikai és Fegyver Osztályának Becker tábornok vezette Hadianyag Szolgálatához. Dornberger addig a hadsereg Berlintől alig tizenöt mérföldre délre lévő

kummersdorfi kísérleti telepén rakétakutatásokkal foglalkozott. Két évre rá a VfR Kummersdorfban bemutatta Dornbergernek és más tiszteknek a folyékony üzemanyagú rakétáját. – Csodálkozom, hogy még nem hallottam erről – mondta Taylor, és bosszúság érződött a hangjából. – Talán mert Hitler utasítására a Gestapo egyetlen éjszaka felszámolta a VfR-t, amely megszűnt civil szervezet lenni. – És most a hadseregnek dolgoznak. – Úgy van. Legtöbbjüket, köztük az említett nagy jövőjű Wernher von Braunt Dornberger a szárnyai alá vette. Ők most a legnagyobb titokban Kummersdorfban dolgoznak. – Ó – mondta a tábornok halkan. – Szóval ez nyugtalanítja a légierőt! – Pontosan. És ha tudnák azt, amit Roswellben láttam, még jobban nyugtalankodnának. – És mi volt az, Mike? – Mivel Goddard oly átkozottul gyanakvó és rideg volt a telefonban – kezdte Bradley, és mert megint eszébe jutott Gladys Kinder, enyhe bűntudatot érzett –, elmentem Roswellbe, hogy kifaggassam azokat, akik ismerték. A mérnökeit, a helybélieket, és így tovább. Nos, alig voltam ott egy hétig, de arra a meggyőződésre jutottam, hogy Goddard igen csekély anyagi és személyi támogatással hatalmas eredményeket ért el a rakétakutatás terén. Azután nem sokkal a legutolsó fellövés előtt megismerkedtem egy nővel… – Nem fogom elárulni a feleségének – vetette közbe a tábornok. Bradley elvigyorodott, mintha méltányolná a viccet, de máris elővette a bűntudat, ami azóta gyűlt benne, hogy találkozott Gladys Kinderrel. A roswelli Daily Record tulajdonosa mutatta be neki. A hotel bárjában találkoztak. Azonnal elbűvölte az a világias cinizmus, amely körüllengte. A Goddard rakéta-csapatáról folytatott beszélgetés során egyre növekvő vonzalmat kezdett érezni iránta, és ezt a nő észre is vette. Tett is néhány pajkos megjegyzést, mire a férfi elvörösödött. Magas volt, karcsú, barna haját rövidre vágva viselte, ami enyhén férfiassá tette a megjelenését, szürke szemei elképesztő határozottsággal pillantottak rá gúnyos mosolya fölül. Hosszú, öves ruhát, magas sarkú csizmát, és Stetson kalapot viselt. Ő szürke öltönyében, enyhén pocakosan, a harmincas éveinek közepén járva – bár ezt egyelőre még csak a haján látni –, enyhén sutának és gyámoltalannak érezte magát a vonzó jelenség mellett. Ilyen nőkkel New Yorkban nem találkozik az ember – ráadásul kedvelte is. Most, hogy mindezt felidézte magában, és eszébe jutott vonzó, jó humorú felesége, Joan is, aki most connecticuti házukban él a gyerekekkel, szégyenkezni kezdett, mintha csak megcsalta volna, ami persze nem történt meg. Egyszerűen csak kísértésbe esett… miért kellene emiatt szégyenkeznie? – Az a nő, Gladys Kinder – folytatta zavartan –, a helyi lap, a Daily Record riportere. Amikor megmondtam neki, hogy az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy Goddard és az Eden Valleyben lévő telepe után kérdezősködtem, elárulta, hogy két éve volt egy kis viszonya egy fizikussal, aki hat hónapig Goddard műhelyében dolgozott és aludt, és Goddard emberei szerint rendkívüli befolyással volt az ott folyó munkára. Ezt később a rakétás team tagjai is megerősítették. Még most is, hogy a tábornokhoz beszél, Bradley különösnek tartotta, hogy Gladys Kinder Wilson szeretőjeként való említésére is neheztelést, majdhogynem féltékenységet érzett. Nevetséges a dolog, de nem tagadhatja az érzelmeit; és amikor felidézi félénk mosolyát, és a magatartásából sugárzó érzékiségét ott a félhomályos bárban, igen csábítónak találja, és azt kívánja, bárcsak megint láthatná. Bolond. Tiszta bolond… – Hogy hívták azt a nőt? – kérdezte a tábornok, és ceruzával a kezében Bradleyre meredt, aki bűnös gondolatai miatti zavarában azt hitte, rosszat cselekedett.

– Kinder – mondta, és megint kétségbeesetten kívánta a nőt. – Gladys Kinder. – Kinder – mormolta a tábornok, és leírta a nevet. – Galdys Kinder – hangsúlyozta, mintha szándékosan kínozni akarná Bradleyt. – Hmm… – mormolta, és hosszasan nézte a leírt nevet, mielőtt letette a ceruzát, és Bradleyre pillantott. – Szóval, mi van vele? – Kivel? – A fizikussal, akit ez a Kinder említett. – Ó, igen… – Bradley megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Miss Kinder elmondta, hogy miután a fizikus 1930 december 31.-én, a rakéta fellövése után elment, Goddard bevallotta neki, hogy ez a titokzatos, ideiglenes asszisztens egy idézem, géniusz, aki számos új találmánnyal gazdagította őt, többek között a folyékony üzemanyaggal, az önhűtő motorral, a giroszkópos irányítószerkezettel, a könnyűsúlyú üzemanyag-szivattyúval, és a hosszanti szárnyakkal, amikkel könnyebb a rakétát stabilizálni és irányítani. A fickó neve John Wilson volt. – Érdekes – mondta Taylor és ezt a nevet is leírta, azután a szájába vett egy rágógumit, és rágni kezdte. – De nem értem mi köze van ennek az egésznek Adolf Hitler Németországához? – Hát, ezt én sem tudom – válaszolta Bradley –, de nyugtalanít a dolog. – Ne bosszantson, Mike. – Nos, először is, ez a John Wilson egy tökéletes rejtély. Roswellben senki nem tudta, honnan jött, Wilson nem beszélt róla, és még Goddard is megesküdött rá, hogy semmit nem tud róla, csak azt, hogy rendkívüli fizikai és aeronautikai ismeretekkel rendelkezett, és hogy egy napon csak felbukkant a ranchon, megmutatta Goddardnak néhány rajzát, és megkérte, nem segíthetne-e neki a rakéta projektnél. Ami Wilson újságíró barátnőjét, Gladys Kindert illeti… Nem tudta elkerülni a név kimondását, és ettől megint felébredt bűnérzete. – …bár hat hónapon át a szeretője volt, ő is csak annyit tudott meg róla, hogy mérnöki képesítése van, és általa el nem árult okokból gyűlöli az Egyesült Államok kormányát. És mielőtt hirtelen eltávozott, még azt is megtudta tőle, hogy elhagyja az Egyesült Államokat, és olyan országba költözik, ahol a hozzá és Goddardhoz hasonlókat elismerik, és nem hóbortos különcként kezelik őket. Odakintről heves kalapálás hallatszott, és Taylor összerezzent. – Ki nem állhatom ezt a zajt. Nincs kedved járni egyet, Mike? – De igen– válaszolta Bradley, aki úgy érezte, Gladys emlékének a foglya lett, és most talán megszabadulhat tőle. – Miért is ne? Elhagyták az irodát, és kimentek a szabadba, ahol a kalapálás még hangosabb volt. A nap melegen tűzött a zöld mezők felett. A friss levegőtől felfrissülve Bradley követte a tábornokot, amint elhaladva az épületvázak és a munkások mellett, lesétáltak a Potomac partjára. – És mit gondolsz, hová ment ez a titokzatos zseni, ez a Mr Wilson, – kérdezte Taylor tábornok a magas fűben botorkálva. – A legtöbb német mérnök – mondta Bradley –, és a nagyra becsült Goddard is úgy ismert, mint aki a saját ötletén dolgozik. A mi titokzatos John Wilsonunk is nyilván tudja ezt, és bizonyára azt is tudja, hogy ha itt, az Egyesült Államokban Goddard elméleteit megvetéssel fogadják is, a németek a rakétakutatás terén elért eredményeiket nagyrészt az ő munkájának köszönhetik. – Egyszóval azt hiszed, Wilson Németországba ment. – Nem hiszem, tudom. Tegnap ellenőriztem az Emigrációs Irodánál, és megtudtam, hogy John Wilson 1931 január 20.-án elhagyta az országot, egy hetet Londonban töltött, és az év március első napjaiban német vízumot kért. A brit emigrációs feljegyzések szerint egy John Wilson nevű amerikai állampolgár 1931 április ötödikén hajón útnak indult Németországba, Bremen felé. A további mozgásáról nincs adat. – Úgy érted, úgy gondolod, hogy még Németországban van?

– Igen. – Ezt ellenőrizted a német hatóságoknál? – Tagadják, hogy tudnak róla. – De te azt hiszed, hogy hazudnak. – Igen, azt hiszem, még ott van. És ha igen, és ha a rakétakutatással foglalkozik, akkor van miért aggódnunk. Megálltak a folyóparton és a túloldalt nézték. A folyót mindkét oldalon kísérő mezők tágasak voltak, csak néhol látszott rajtuk ritka erdő. A fejük felett madarak röpdöstek. – Te vagy a legjobb hírszerzőm – mondta Taylor tábornok. – Biztosan a nyomára fogsz bukkanni. – Nem vagyok benne biztos – válaszolta Bradley és érezte, mennyire reménytelen az eset. – Mi Hitler Harmadik Birodalmáról beszélgetünk. Ott egy magányos ember nem tud megbirkózni egy ilyen problémával. Ezért van szükségünk egy központi hírszerző hálózatra – folytatta, felmelegítve kedvenc témáját. – Az istenverte briteknek olyan hírszerző rendszerük van, hogy csak szégyenkezhetünk miatta. A mi utolsó olyan tevékenységünk, ami távolról emlékeztet a hírszerzésre, az Herbert Yardley Fekete Szobája volt, ami viszont csak kódok feltörésével foglalkozott – és amióta 1929-ben azt is bezárták, nincs helyette semmink. Nyilvánvaló, hogy Yardley miért írta meg a könyvét, amiben elmondja úgynevezett titkainkat – és azok az istenverte, idióta szövetségi rendőrök miért rohanták meg a tökéletesen vétlen kiadókat, hogy elkobozzák Yardley második könyvét. A tábornok szívből felnevetett, és azt mondta: – Ahogyan kiejtetted az „idióta” szót, Miker arról eszembe jut, hogy te ír-amerikai vagy. – Ha-ha – válaszolta Bradley, de sértődöttség nélkül. Büszke volt a származására, és nem szégyellte, hogy mi lett belőle, mégha nem is ez akart lenni. Bár műveletlen nagyszülei emigráltak Írországból, és ő római katolikusként nőtt fel, dacolva a hagyománnyal nem a republikánus pártba lépett be, hanem a legtöbb írhez hasonlóan a demokrata párt tagja lett. Azután pedig, hogy francia földön számos kitüntetést kapott a Nagy Háborúban, sikeres jogász vált belőle, és saját ügyvédi irodát nyitott a Wall Streeten. Igenis büszke volt a származására és az elért eredményeire, és tudta, hogy Taylor tábornok, közeli barátja méltányolja ezt. – Akárhogy is – mondta a tábornok összerezzenve, amikor a távolban újra kezdték a kalapálást –, azt hiszem, sok mondanivalód van. Ne hagyd, hogy félbeszakítsalak. – Ez a Wilson – folytatta Bradley –, aki valószínűleg egy aeronautikai zseni, eladta magát egy olyan országnak, amelyben a tudomány teljes egészében az agresszió szolgálatában áll – egyszóval Hitler Harmadik Birodalmának. – Úgy? – vetette közbe Taylor. – Mivel a Harmadik Birodalom eljegyezte magát a háborúval, nekünk Wilsonon kéne tartanunk a szemünket – de nem tudjuk, mert nincs meg hozzá a szükséges hírszerző szervezetünk. – De igenis van. – Nem – mondta Bradley –, nincs. Amink van, az különféle hírszerző ügynökségek koordinálatlan gyűjteménye: a Hadsereg Hírszerzői, vagyis a G2; a Tengerészet Hírszerző Hivatala; az FBI; a Titkos Szolgálat; a Külügyminisztérium; a Vám és Emigrációs szolgálatok; a Szövetségi Kommunikációs Rendszer Szolgálata; és a Kincstár Idegen Alapítványokat Ellenőrző Szervezete – egyiknek sincs köze a másikhoz, mind különállóan működik. – Tehát? – Tehát centralizált, koordinált hírszerzésre van szükségünk, mint amilyen a Brit Titkos Hírszerző Szolgálat. – Egyfajta Központi Hírszerző Ügynökségre? – Úgy van, tábornok. Eltaláltad!

– Ó! – kiáltott fel a tábornok halkan. – Szóval ezért jöttél ide New Yorkból, hogy személyesen találkozz velem, ahelyett, hogy telefonon kerestél volna meg. Megint a kedvenc pónidon akarsz lovagolni, és engem akarsz rábeszélni, hogy bevegyelek egy koordinált hírszerző ügynökségbe. Jól értem, Mike? – Igen tábornok, jól érted. Igen sikeres, harmincöt éves jogász vagyok, párnázott irodával Manhattanben, életem legszebb napjait mégis a seregben töltöttem el. – Igen tudom – mondta a tábornok. – A Szolgálati Kereszt, a Szolgálati Érem, a Becsületrend… – Úgy van – szakította félbe Bradley. – Ami azt jelenti, hogy túlélő vagyok. És megint ott akarok lenni, amikor hullik az áldás. – Ezt nem vitatom – morogta a tábornok. – Gyere, menjünk vissza. Hátat fordítottak a folyónak, és visszamentek az épületvázakon nyüzsgő, fűrészekkel, kalapácsokkal és szögekkel felfegyverzett munkások közé, akiknek munkája nyomán hamarosan ezekbe a házakba költözik majd a légierő hírszerzése és az új Nemzeti Aerionautikai Felügyelő Bizottság. Amikor Bradley az aeronautikára gondolt, Wilson jutott az eszébe, és amikor a titokzatos zsenire gondolt, némi bűntudattal eszébe jutott Wilson szeretője, a középkorú, szűkszavú, de tagadhatatlanul vonzó Gladys Kinder. Nem tehetett róla. – Akárhogy is – mondta –, a gyerekeim már nagyok, kollégiumban vannak, és bár Joan még otthon van, a hivatalos munkám igen untat. És akárcsak te, én is meg vagyok győződve arról, hogy Amerikának előbb, vagy utóbb kapcsolatba kell lépnie a külvilággal. Elfogadom az ajánlatodat, hogy Európában végezzek nem hivatalos hírszerzői tevékenységet, mert remélem, sikerül kiépítenem egy szoros kapcsolatot az ott már létező hírszerző szolgálatokkal. És ha ott leszek, még biztosabban fogom érezni, hogy szükségünk van egy központi hírszerző ügynökségre – és történetesen azt is tudom, hogy te is így gondolod. – Többet tudsz rólam, mint kellene – mondta Taylor tábornok –, és éppen emiatt akartunk téged sokkal tartósabb munkakörben foglalkoztatni. Megkerülték az építkezést és megálltak Bradley kocsijánál, amely Taylor tábornok irodája előtt parkolt, és csillogott a napfényben. – Már szervezel egy ilyen ügynökséget, ugye? – kérdezte Bradley, miközben beszállt a kocsijába. – Még igen korai stádiumban van – válaszolta a tábornok –, de a válaszom igen. – És lehetek a munkatársa? – Igen – ha eljön az ideje. Addig is a legjobb, ha Wilson nyomába eredsz. Ha nem jössz rá, mit csinál Németországban akkor csak annyit próbálj megtudni, hogy kicsoda, és honnan jött? – Meglesz – mondta Bradley. Nézte a tábornokot, amint visszamegy az irodájába, és sokkal kellemesebb érzésekkel távozott, csupán Gladys Kinder és Wilson kapcsolatának gondolata zavarta. – Az isten verje meg! – suttogta.

NEGYEDIK FEJEZET A két férfi reggel nyolckor jött Wilsonért a friedrichshafeni Zeppelin Művekbe, és egyetlen szó nélkül kísérte ki a gyárból. Mindketten az SS fekete egyenruháját viselték, nem a Gestapóét, amit Wilson jó jelnek tartott. Nem félt, nem kérdezősködött. A gyáron kívül egy vászontetős teherautóra irányították, amelyben már volt néhány férfi és nő. Egyikük sem látszott túl boldognak, némelyikük pedig meg is volt bilincselve. Wilson leült egy francia férfi mellé, aki idegesen markolászta csúcsos sapkáját. A másik oldalán egy zsidó asszony ült, akinek a szeméből félelem sugárzott. Az kocsi motorja beindult, és nekivágtak a Berlinbe vezető útnak. A teherautó végében két fegyveres katona ült, azok vigyáztak, nehogy valaki megszökjön. Wilson, akinek esze ágában sem volt megszökni, elmosolyodott a látványukra. Az utat a reggeli félhomályban kezdték meg, és kora este Berlin utcai lámpákkal megvilágított monolitikus épületei között fejezték be. Ez idő alatt nagy távolságot tettek meg: a Constance-tó északi partján fekvő Friedrishshafenből indultak, majd az acélszürke Münchenen át a délutáni napsütésben is komor hangulatot árasztó Nurembergbe, onnan át Thüringia fenséges, erdős hegyein, ahol az árnyékok már kezdtek megnyúlni, majd az esti Dessaun át Berlinbe. Wilson a teherautó hátuljában utazott, és olykor ki tudott pillantani a libegő ponyva alól a két katona mellett. Mindent megfigyel, különösen azt, hogy az úton számos katonai jármú halad, és még a legkisebb városban is fegyveres katonák járőröznek. A kétség legkisebb árnyéka nélkül tudta, hogy ez az ország háborúra készülődik. És ő éppen erre várt. Az út során a két katona nem sokat szólt a foglyokhoz, csak akkor, amikor két-három esetben levezényelte őket a kocsiról, hogy egyenek, vagy hogy elvégezhessék a dolgukat. Mindezt kellő távolságtartással, de figyelemreméltóan civilizált módon végezték, de most, hogy a felügyeletükre bízott szállítmányt a teherautóról egy hatalmas, hivatalosnak látszó épületbe kísérték, mindketten szemmel láthatóan feszültebbé váltak, durva parancsszavakat kiabáltak, némelyik foglyot a puskatussal meg is ütötték, ha nem elég gyorsan engedelmeskedett. Odabent az épületben, amely meglehetősen félhomályos, és rémítően hivatalos volt, a makulátlan, fekete egyenruhák, a csillogó csizmák és a szőke hajak egyértelművé tették, hogy az SS főhadiszállásán vannak. Az egyik asszony sírvafakadt, mire egy férfi bátorítólag átölelte. Wilson pedig akárcsak reggel, most is jó jelnek vette, hogy az SS markában van – mert éppen ezt akarta –, és nem a Gestapóéban. A megbilincselt foglyokat elvezették. Wilsont, meg a többieket leültették a félhomályos folyosón sorakozó padokra. Egy arany hajú SS őrmester elvette az irataikat, eltűnt egy ajtó mögött, majd nemsokára visszatért, és Wilsont elkísérte a zsidó asszony, meg a borotválatlan francia mellől, aki egyfolytában imádkozott. Örült, hogy végre megszabadult tőlük, de még jobban örült, amikor egy egy irodába kísérték, ahol megállva az asztal előtt felismerte a mögötte ülő arcot: Heinrich Himmlerét, az SS főnökéét. Nem emelte fel a tekintetét, amikor bevezették Wilsont, csak tovább olvasta az asztalán heverő iratot. Wilson felismerte saját kézírását, meg a technikai vázlatokat, amiket terjedelmes levele mellé csatolt. Elégedetten elmosolyodott, amiért maga Himmler olvassa azokat. Wilson nyomban letörölte arcáról a vigyort, és udvarias kifejezést erőltetett rá. Himmler felsóhajtott, mintha fáradt volna. Szelíd, tisztességes külsejű férfi volt, nett bajusza, és szürke szeme volt, melynek szelídségét csillogó cvikkere csak kihangsúlyozta. Hiúságtól,

dicsvágytól, és kegyetlenségtől mentes férfi volt, de Wilson mihelyt belepillantott a szemeibe, tudta, hogy szinte teljesen őrült. És Wilsonnak éppen erre volt szüksége. – Nos – mondta Himmler –, szóval maga Wilson… John Wilson… amerikai állampolgár. – Igen, Herr Himmler – válaszolta Wilson perfekt németséggel. – Reischsführer – javította ki Himmler jóindulatúan. – Sajnálom, Reichsführer. – És az elmúlt három évben álnéven, hamis iratokkal Németországban tartózkodott. Így van? – Igen, Reichsführer. – És mint titokzatos német polgár, a friedrichshafeni Zeppelin Művek szélcsatornájában fontos kutatómunkát végzett fejlett giroszkópikus irányítórendszerekkel. – Igen, uram. Himmler megengedett magának egy halvány mosolyt. – Ugye tudja Herr Wilson, hogy ezek terhelő információk – hogy ezek alapján kémnek tarthatnánk, és aszerint büntethetnénk. – Az én célom nem a kémkedés, Reichsführer, amint azt a feljegyzéseim és a mellékelt rajzok is bizonyítják. – Ó, igen… a feljegyzések, és a rajzok. – Himmler az orrára biggyesztette a cvikkert, és Wilson papírjaira pillantott. Amikor újból felemelte a tekintetét, még mindig mosolygott. – Amit ezek a feljegyzések bizonyítanak, Mr Wilson, az aeronautikai szakértőim szerint az, hogy ön egy rendkívül tehetséges fizikus és mérnök. Azt azonban nem bizonyítják, hogy ön nem a kormánya megbízásából – más szóval mint kém – tartózkodik-e itt? – Semmi okom rá, hogy kedveljem az Egyesült Államok kormányát – és engem az életben egyedül csak a munkám érdekel. Ezért vagyok itt. Himmler mereven nézett rá, hűvös érdeklődést tanúsítva, azután halványan elmosolyodott, és hellyel kínálta Wilsont. – Kérem – mondta –, foglaljon helyet. – Megkínálhatom egy teával? – Nem, köszönöm – mondta Wuilson és miközben leült, alaposan megnézte az asztal túloldalán ülő kellemes arcú holdkórost. – A lehető legkevesebb folyadékot fogyasztom. – És alig eszik valamit, ahogyan tájékoztattak. Talán ezzel magyarázható figyelemreméltóan fiatalos külseje? – Ez is segített – válaszolta Wilson, és egy pillanatig sem feledkezett el arról, hogy Himmler, az egykori műtrágyakereskedő és csirkefarmer megszállottja minden ezoterikus elméletnek, beleértve az asztrológiát, a rúnákat, a piramisok titkát, a Wandervogel szellemét, Hörbinger tűz– és jégvilágát, na és persze bizonyos diéták mágikus tulajdonságait. – Csak a legszükségesebbet eszem és iszom – pontosította –, bár egy jó pohár bort sosem utasítok vissza. – Folyékonyan beszél németül – mondta Himmler. – Hol és mikor tanulta meg? – Itt Németországban, Reichsführer. Himmler kétkedése jeléül felvonta a szemöldökét. – Itt, Mr Wilson? Az Anyaországban? És mindössze három év alatt? Azt hittem, hogy még egy felnőttnek is sok problémát jelent ilyen rövid idő alatt ilyen jól megtanulni a mi bonyolult nyelvünket. – Retentív memóriám van – magyarázta Wilson. – És három év alatt tanultam meg. Iowában az emberek franciául sem tanulnak, nemhogy németül. Azóta tanultam meg, hogy itt vagyok. Idegesítette ez a téma, mert mindig is könnyen tanult nyelveket. Soha semminek a megtanulása nem okozott neki problémát, és nem tűrte a tudatlanságot. A nyelv pedig a matematikához, vagy más tudományághoz képest valójában gyerekjáték.

– Ó, igen – mondta Himmler, egyszeriben elfeledkezve a nyelvekről. – Iowa! Amerika szíve. Oda való maga is. – Igen – erősítette meg Wilson, és eszébe jutott a hullámzó táj, a hideg tél, a hosszú, forró nyár, hogy a szülei reggeltől estik a kukoricaföldön dolgoztak, míg ő ki nem állhatta azt a helyet, és távolabbi horizontokat keresett. Érzelmek nélkül emlékezett vissza, egyszerűen csak előhívta az emlékeket, és annyi érzelmet sem tanúsított a táj, mint a szülei iránt. Csak annyira emlékezett, hogy jól bántak vele, és ez minden. A múlt halott vidék. Himmler megfontoltan bólintott, Wilson papírjaira pillantott, némelyiket felemelte, majd hagyta visszahullani az asztalra, azután finom, szinte nőies kezét ráfektette a papírokra. – Természetesen ellenőriztük a származására vonatkozó adatokat, és úgy találtuk, az megegyezik az ön által elmondottakkal. Ön figyelemreméltó ember, Mr Wilson, talán még rendkívüli is – amitől csak még veszélyesebb, mert nem tudni az-e, akinek mondja magát. – Én tudós vagyok, Reichsführer. És folytatni szeretném a munkát. Amerikában nem tehettem azt, amit akartam, ezért jöttem ide, Németországba, ahol tudom, szükség van különleges képességeimre. Ilyen egyszerű az eset. – Semmi sem ilyen egyszerű, Mr Wilson, ezt mindketten tudjuk. Ön amerikai állampolgár, és nem számítanak a sérelmei, még szeretheti az országot, amelyből származik. – De nem szeretem, Reichsführer. A számomra az csak egy másik ország, és ezen senki nem változtathat. Himmlert valósággal megrázta a kimondott szentségtörés. – Hazafiság! – kiáltotta. – Maga nem érez ilyesmit? – Nem. – Ezt nehéz elhinnem. – Higgye csak el. – Ha német állampolgár volna, lelőném ezért a magatartásáért. – De nem vagyok német, Reichsführer. Himmler felvette a ceruzáját, dobolni kezdett vele az asztalon, megkocogtatta vele a fogait, azután letette. Szinte szomorúan felsóhajtott. – Mégha az országaink nincsenek is hadban egymással, amit ön tesz – hogy idejön, és nekünk dolgozik –, az hazaárulás. Maga áruló? Azzá akar válni? Wilson csodálta, amiért ezt mondja. Ez a csirkefarmer nem bolond. Úgy néz ki mint egy tanító, vagy mint egy szerzetes, de keverednek benne a lunatikus elméletek az acélos intelligenciával. Nem túl nagy intelligenciája van, de annyi mindenesetre, hogy az embernek óvatosnak kell lennie vele szemben, és nem szabad komolyan venni a szavait. – Áruló? – kérdezte Wilson. – Én nem gondolkodom ilyen terminusokban. A kormányom lehetetlenné tett, elárult, félrelökött, én pedig azoknak szeretném kölcsönadni a tudásomat, akik bánni tudnak vele. – Kölcsönadni a tudását? A kérdés mulattatta Wilsont. – Ön elég bölcs ahhoz Reichsführer, hogy tudja, egy ilyen képességű ember, mint én, nem tesz semmit ingyen. Természetesen engem is önző érdek hozott ide. Mert én csak a munkámnak élek, és csak egy önhöz fogható ember képes arra, hogy finanszírozza a munkámat. Addig dolgozok magának, amíg pénzeli a kutatásaimat – ezért írtam önnek. – És az nem érdekli, hogy mi lesz a kutatásainak az eredménye? – Igazi tudós nem foglalkozik ilyesmivel. Az én egyetlen célom a teljes tudás megszerzése – és tudom, hogy ön egyetért velem. Én éppen olyan katona vagyok, mint ön – csakhogy én a tudomány

mezején harcolok. – És ugyanolyan könyörtelen is, mint egy katona, Herr Wilson? – Igen, Reichsführer, az vagyok. Himmler elmosolyodott, nyilván tetszett neki a válasz, bár mosolya nem árult el melegséget. – Miért én? – kérdezte halkan. – A Harmadik Birodalom emberei közül miért éppen nekem írt, miért nem valamelyik befolyásos politikusnak, vagy tudósnak? Tudnia kellett, hogy jó lehetősége volt arra, hogy miután idegenként, álnéven, hamis papírokkal pozícióhoz jutott egyik vezető kutató intézményünknél, én kémnek nyilváníthattam, és lelövethettem volna önt. Szóval, miért engem választott, Herr Wilson? – Mert ön a látomások embere – mondta Wilson a hazugságot a valósággal ötvözve. Úgy tartotta, Himmler tényleg a nagy álmok embere – ha nem is a vízióké –, aki képes bármilyen kutatást támogatni, mindegy az mennyire ezoterikus, vagy éppen őrült. És emiatt, ha nem is túlságosan, de hasznos lehet. – Mert ön hisz a jövő korlátlan lehetőségeiben, tetteivel küzd a hiedelmek ellen, és nem hagyja, hogy kicsinyes emberi érzelmek az útjába álljanak. Ön és én, Herr Himmler, ha mondhatom így, e tekintetben hasonlóak vagyunk. – Amit mond, igaz lehet – válaszolt Himmler, de nem hatott rá a hízelgés –, de arra még nem adott választ, hogy miért támogatnék én egy idegent, különösen amikor az az egyik legféltettebb, és emiatt legtitkosabb kutatási területünkön akar dolgozni? – Ön azért ad nekem támogatást, Reichsführer, mert a levelemből kiderül, mire vagyok képes – és amire én képes vagyok, azt senki más nem tudja önnek nyújtani. – Némelyik tudósunk sértésnek venné ezt a megjegyzését. – Az nem változtatna a megjegyzés jogosságán. A munkám zsenialitásom bizonyítéka. És ami még fontosabb, egy hasonló projekten dolgoztam, mint amilyet önök éppen elkezdtek: a transzportáció egy forradalmian új módján, ha úgy tetszik, egy különleges fegyveren. – A Csészealj Projektre gondol? – Igen, Reichsführer. – És honnan tud erről Herr Wilson, amikor a projekt az SS felügyelete alatt folyik? – Mindig hallani ezt-azt, Reichsführer, különösen a tudósok között, természetesen én is hallottam egyet, s mást Friedrichshafenben. És a Zeppelin Művekben meglepve láttam bizonyos fura külsejű gépalkatrészeket – amiket összevetve a szélcsatornában folyó kísérletekkel, rájöttem, hogy, csakis egy csészealj alakú repülő szerkezet darabjai lehetnek – vagyis a Kummersdorf Westben folyó Csészealj Projekthez tartoznak. – Miféle kísérleteket végzett a Zeppelin szélcsatornájában? – A Prandtl-féle határréteggel kapcsolatos méréseket. – Ennek mi a jelentősége? – Ha meg tudjuk fejteni a határréteg problémáját, a repülőgép sebességének és irányíthatóságának semmi nem szab határt. – Kérem, magyarázza el. – Az a tökéletes repülőgép, amelynek nem kell kifutópálya, tehát helyből tud felszállni, képes a levegőben lebegni, és a repülését nem korlátozza a Prandtl határréteg. – Nem vagyok mérnök – figyelmeztette Himmler türelmetlenül. – Prandtl elmélete szerint a határréteg, a repülő tárgynak csapódó levegő ellenállása egyenes arányban nő a sebességgel. Ezért minden repülő szerkezet sebessége véges. Ha megtalálnánk a módját, hogyan távolítható el a határréteg, a sebességnek és a manőverező képességnek semmi nem szabna határt. – És ehhez a korong alak a legmegfelelőbb?

– Potenciálisan igen. A határréteg képződését drámai módon elősegíti a repülőgép minden felszíni kitüremkedése – szárnyak, farkak, vezérsíkok, rotorok és így tovább. Ha ezektől megszabadulhatunk, vagy ha egyetlen egységbe mint mondjuk egy kerek, lapos, sima felületű szárnyba – össze tudjuk forrasztani, akkor már úton vagyunk a tökéletes repülő szerkezet felé. – És azt hiszi, ezt itt, Németországban meg tudjuk csinálni? – Azt hiszem, az önök országa az, amelyiket leginkább érdekli a dolog, és amelyik a legfejlettebb ehhez. Ami a függőleges felszállású gépeket illeti, a Fokker-Wulf Company már bejelentette, hogy majdnem kész az FW 61 helikoptere, amely az első létező, teljesen működőképes helikopter. Ami a szárny, és farok nélküli gépeket illeti, amik mentesek a függőleges stabilizátoroktól és vezérsíkoktól is, Bonnban a Horten testvérek már előállítottak egy sikeres prototípust. Ami a korlátlan sebességű és manőverezésű repülés fennmaradó akadályát illeti, a német Ludwig Prandtl professzor volt az, aki 1904-ben Göttingenben leírta a határréteg tulajdonságait. Azóta is számos német tudós kísérletezett forradalmian új repülő szerkezetekkel abban a reményben, hogy sikerül legyőznie ezt a réteget. A korong, vagy a csészealj-típusú repülőgép, melynek a felszínén nincs kitüremkedés, látszik e kísérletek logikus következményeinek. Himmler mosolya épp oly fagyos volt, mint tekintete a cvikker mögött. – Vannak, akik azt állítják, ilyen repülőgépet nem lehet építeni. – Mindig az ostobák a leghangosabbak. – És úgy gondolja, ön tudna segíteni egy ilyen projektnél? – Be tudnám fejezni, Reichsführer. Egész életemben ezért dolgoztam, és már közel vagyok a megoldáshoz. Himmler Wilson fekete tintával készített tervrajzaira pillantott, azután felemelte tekintetét és kérdőn széttárta a kezét. – Közel van a megoldáshoz? – kérdezte. – A tudósaink gyakran mondanak ilyeneket – de mindig tévednek. – Pillantson a rajzaimra, Reichsführer. – Nem vagyok tudós, Herr Wilson. A rajzai hatásosnak látszanak, de számomra nem mondanak semmit. Mindamellett az előzetes jelentések arról számolnak be, hogy az ön írott munkái kivételesek. Ezeket a rajzokat még át kell tanulmányozniuk olyan embereknek, akik értik, miről szól. Időközben pedig átgondolom, hogy mi is az, amit ön éntőlem kér. – Azt már elmondtam, Reichsführer. Nem azért írtam önnek, hogy csak beszélgessünk, hanem mert tudom, az SS fokozatosan át kívánja venni a Harmadik Birodalom vezető tudományos kutatóintézeteinek irányítását és felügyeletét, hogy hamarosan Németország legnagyobb és legerősebb szervezete lesz, és ön, Reichsführer, az egyetlen ember, aki képes átlátni az ebben rejlő lehetőségeket. Önök már nekiláttak egy csészealj-alakú repülőgép elkészítésének; de csak én vagyok képes azt befejezni – nekem pedig az ön támogatására van szükségem. Egy percig csend lett, Wilson türelmesen hallgatott, de nem izgult, és nem is félt. Tökéletesen uralkodott magán, mialatt Himmler rászegezte a tekintetét. Nem rettent meg a szelíd szörnyetegtől, de nem is merte felbosszantani. Ahelyett valahová a messzeségbe meredt, mint ha befelé nézne. Ami azt a látszatot keltette, hogy valahol Amerikában járnak a gondolatai, Goddardra emlékezik, és arra, ahogyan az amerikaiak kisemmizték, míg ezek a bölcs németek tisztelik. Igen, gondolatban Roswellben járt Goddardnál, akitől alamizsnát kellett koldulnia, míg itt, ha Himmler beváltja a hozzá fűzött reményeit, minden lehetséges felszerelést és anyagi támogatást megad neki. Elégedetten fókuszálta tekintetét Himmlerre, akinek szelíd tekintete mögött egy őrült elme lapult. – Ugye azzal tisztában van, Herr Wilson, hogy ha egyszer megadom a támogatást, önnek élete végéig a Harmadik Birodalomért kell dolgoznia? – Igen, Reichsführer.

– És ha elárul bennünket, vagy ha csak megkísérli elhagyni az országot, személyesen én magam lövöm le? – Igen, Reichsführer, ezzel is tisztában vagyok. – Mindezek ellenére a Harmadik Birodalomnak és céljainak ajánlja magát? – Igen, Reichsführer – mondta Wilson. Könnyedén hazudott, mert nem voltak erkölcsi gátlásai, és csak a saját jövőbeli terveit tartotta szem előtt, más nem számított neki. – Úgy fogok tenni. Himmler határozottan, kutató tekintettel pillantott rá, majd bólintott, mint aki döntött ugyan de kétségei még maradtak. – Ön valóban nagyon megvetheti a kormányát, amiért ezt tették önnel. – Nem – mondta Wilson. – Az ilyen érzések feleslegesek. Nem azért vagyok itt, mert bosszúra szomjazom, hanem mert a kormányom nem támogatott, és azt remélem, hogy ön fog. Ilyen egyszerű az eset. – Ön nem csak megszállottja a munkájának – jegyezte meg Himmler. – Ön egyenesen fanatikus. – Csak a munkámnak élek – ahogyan ön is – és ez tesz minket felsőbbrendűekké. – Úgy vélem, ön valóban hisz ebben, Herr Wilson. – Igen, Reichsführer, így van. Himmler elmosolyodott a hízelgést hallva, egyébként nem mozdult. Azután megint Wilson rajzaira pillantott, az orrát vakarva tanulmányozta, csodálattal ingatta a fejét, majd felpillantott. – Önt a Gestapo felügyeletére kell bíznom – mondta. – A Prinz Albrechtsrassén álló főhadiszállásra kísérik. Nem kell aggódnia. Csak a formaság miatt teszem. Szeretném, ha ezeket a rajzokat alaposan áttanulmányoznák – önt pedig alaposan kifaggatnák múltbeli és jelen magatartását illetően, szintúgy a munkája vonatkozásában. Természetesen a mi egyik hírszerzőnk fogja kikérdezni – olyasvalaki, akinek van műszaki képzettsége. Ha a vizsgálat pozitív eredménnyel végződik, óhaja szerint a Kummersdorf Westben lévő kutatóintézetünkben dolgozhat. Másrészt, ha a vizsgálat negatív eredményt hoz, agyonlövik és hamis papírjainak megfelelően német állampolgárként temetik el. Elfogadja ezt, Herr Wilson? – Igen, Reichsführer – és köszönöm. Himmler bólintott, mire a szoba sarkában álló fegyveres őr kivezette Wilsont, aki nyomban megkezdte útját a Gestapo főhadiszállása felé.

ÖTÖDIK FEJEZET Bradley Robert H. Goddarddal 1933 telén Worcesterben, Massachusettsben találkozott, favázas házának verandáján, amely egy vadgesztenyékkel szegélyezett utcában állt. A hó még nem esett le, de a levegő hideg és szürke volt, és a szél ott forgatta az avart Bradley lába körül, amikor Goddard kezet rázott vele, és betessékelte a házba. Kellemes, régi fazonú ház volt, a bútorokat védőhuzattal takarták le, az ablakokat drapéria fedte, és a nagy kandallóban tűzifa ropogott. Bradley tudta, hogy Goddard egész életében itt lakott, és bizonyára tetszett neki ez az igénytelenül egyszerű, de kényelmes otthon. – Kérem, foglaljon helyet – mondta Goddard és hangja olyan hivatalos volt, mint a magatartása, amikor a tűzhely mellett álló szófára mutatott. – Sajnálom, de ennél jobbat nem tudok felajánlani – a feleségem e pillanatban nincs itthon – de egy kávét azért készíthetek. – Az jó lesz – mondta Bradley. – Feketén kérem, cukor nélkül. Goddard szertartásosan bólintott, és eltűnt a konyhában; pár perc múltán visszatért, kezében két csésze kávéval. Bradley megfigyelte, hogy sántítva jár, s ez kopasz fejével együtt arról árulkodott, hogy ifjú korában tüdőbajos lehetett. Goddard átnyújtotta a csésze kávét, belekortyolt a sajátjába, majd karosszékét közelebb húzta a kanapéhoz. Apró bajusza fölül barna szemével gyanakvó pillantást vetett rá, és Bradleynek eszébe jutott, hogy nem túlságosan kedvelheti a kormány alkalmazottait, akik oly sokáig tudomást sem vettek figyelemreméltó tehetségéről. – Szóval – mondta Goddard –, ön találkozni óhajtott velem még azután is, hogy letettem a telefont, amikor a Clarknél felhívott. Netán valamilyen ajánlattal jött? – Nem – mondta Bradley és elvigyorodott. – Sem financiális, sem tudományos cél nem hajtott. Hallottam ugyan, hogy pénzügyi gondjai vannak, de ez minden, nem amiatt jöttem ide. – Ha nem a kormány tudományos köreiből jött, akkor miért akar látni? Az US kormányát sosem érdekelte a munkám, ezért meglepett, hogy egyik alkalmazottjuk megjelent az ajtóm előtt – annál is inkább, hogy nem segítséget jött felajánlani. – Most alakul a Nemzeti Aeronautikai Felügyelő Bizottság, hogy politikailag és tudományosan támogassa a kormány aeronautikai fejlesztéseit idehaza és külföldön. Ez okból a legjobb aeronautikai szakembereket kívánjuk alkalmazni. Önt is hívtuk – és visszautasította az ajánlatunkat. – Mindamellett, hogy tisztelettel adózom Orville Wrightnak és jó barátomnak, Charles Lindberghnek, az ilyesfajta ajánlatot nem tekintem segítségnek. Egy ilyen ajánlattal önök keresik az én segítségemet – nekem pedig a kormány támogatása kell költséges kutatásaimhoz. Ilyesmit pedig nem ajánlottak fel. – Sajnálom. – El tudom képzelni. Bradley rájött, hogy nem lesz könnyű dolga, ezért elhatározta, hogy mellőzi a formaságokat. – Nos, ha a dolgok rosszabbra fordulnak, ismét kérni fogom a segítségét. – Nyilvánvalóan nem a tudományos segítségemet. – Nem. Én az Amerikai Légierő hírszerző tisztje vagyok, nekem információ kell. – Információ az én munkámról? – kérdezte Goddard gyanakodva. – Nem – válaszolta Bradley. – Keresek valakit, aki magával dolgozott – egy John Wilson nevű fickót. Goddard kihúzta magát, meglepettnek látszott, azután összeszedte magát, és belekortyolt a kávéjába. Amikor letette a csészét, a szeme már kifejezéstelen volt. – Ó, igen – mondta. – Wilson. Fura egy figura volt. És minek érdeklődik utána?

– Mert meg kell találnom őt. És nem sok nyomot hagyott maga után. Nem zavarja, ha rágyújtok? Goddard megrázta a fejét, és Bradley, aki csak akkor cigarettázott, ha nem tudott mit kezdeni a kezeivel, rágyújtott. – Miért kell megtalálnia? Elkövetett valamit? – Nem. – Bradley kifújta a füstöt. – És egyelőre ennél többet nem mondhatok. Csak kérem, fogadja el, hogy azt az embert meg kell találnunk – és maga az első nyomunk. Goddard megvonta a vállát. – Nem sokat segíthetek önnek, Mr. Bradley. Kétlem, hogy többet tudnék róla, mint ön – én csak dolgoztam vele. – Vele? Azt hittem, ő dolgozott önnek. – Úgy érti, az asszisztensem volt? – Igen. Goddard most először elmosolyodott – halványan és röviden. – Hát lehet, hogy az volt – vagy annak tartották –, de egy Wilson féle fickó nem dolgozik senkinek. Ő túlságosan okos ahhoz. – Mennyire okos? – Briliáns. Egyszerűen géniusz volt. Mivel Goddard nem volt híres arról, hogy elismerően nyilatkozzon tudóstársairól, Bradleyt meglepte ez a kijelentés. – Önt is zseninek tartják – mondta. – Ön pedig… – A zseni szót nem kedvem szerint használják – szólt közbe Goddard. – Ezért én sem egykönnyen mondom ki. De Wilsonnal kapcsolatban fenntartás nélkül alkalmazom. Az az ember egy zseni volt. – Mennyit tanult tőle? – Nem sokat, Mr Bradley. A múltjának foglya volt, szinte paranoiásan névtelen akart maradni, látszólag nem sok minden érdekelte az űrutazáson kívül. Hozzám hasonlóan lehetségesnek tartotta a holdutazást – és ezért jött hozzám. – Mikor volt ez? – 1930-ban. Bradley megpillantott a könyvespolc melletti alacsony asztalkán egy üveg hamutálat. Oldalt hajolva elvette, a térdén kiegyensúlyozta, és beleverte a hamut. – És hogyan kezdett magánál dolgozni? Írásban bejelentette magát? – Nem. Egyszerűen előbukkant a semmiből, azt mondta, ő egy aeronautikai mérnök, és hogy léghajókat tervezett… – Léghajókat? – Pontosan. – Említette, hogy dolgozott Európában, vagy Amerikában? – Európát biztosan nem említette. Valójában az volt az érzésem, hogy még csak nem is járt ott. – Pedig ott építették és bocsátották fel a legtöbb léghajót. – Ott építették és bocsátották fel az első léghajót – helyesbítette Goddard. – Az elsőt Henri Giffard építette Franciaországban, 1852-ben; egy 350 fontos motor hajtotta, és hat mérföld per óra sebességgel sikeresen elrepült a Párizsi Hippodrome felett. Azután 1872-ben a német Paul Haenlein végzett sikeres repülést egy belső égésű motorral hajtott ballonnal, ami a légzsák hidrogénjét használta üzemanyagként. A francia Albert és Gaston Tissandier 1883-ban eredményes repülést hajtott végre elektromos motorral hajtott ballonjával. És az első merev testű légballont, melynek alumínium váza volt, 1897-ben Németországban építették. És azt ugye nem kell említenem, hogy a németek a Nagy Háborúban számos nagyméretű Zeppelinnel bombázták Párizst és Londont. – Ezek mind európai ballonok – emlékeztette Bradley.

– Igen, persze – ezek a legismertebbek. Csakhogy az 1920-as években itt is számos ballont építettek, és építenek napjainkban is, úgy hogy Wilson állítása, miszerint léghajók tervezésével foglalkozott, nem olyan különleges dolog. – Ez persze azelőtt lehetett, hogy önhöz jött dolgozni. – Valószínűleg. – Mi mást mondott még? – kérdezte Bradley. – Megszállottan kutatta az űrrepülés lehetőségeit – ezért érdekelték az én rakétakutatásaim. Azt mondta, hogy felfigyelt arra, hogy én folyékony üzemanyagú, műszerezett rakétákat bocsátok fel, és közölte, hogy velem akar dolgozni és tanulni akar tőlem. – Csodálkozom, hogy megengedte neki. Goddard ezen egyáltalán nem mosolygott. – Lévén, hogy öregebb volt nálam – mondta. – Először persze kényelmetlenül éreztem magam, azt hittem egyszerűen csak munkát keres. De azután megmutatta a papírjait, s azokból egyértelműen kiderült, hogy 1888 és 1893 között a MIT-en végzett – jóval énelőttem – azután New Yorkban, Ithakában, a Cornell Egyetem Sibley Kollégiumában, ahol 1895-re elnyerte az Aeronautikai Tudományok baccalaureusa fokozatot. Azt is bebizonyította, mind szóban, mint írásban – úgy, hogy megmutatta néhány feljegyzését –, hogy különleges – nem könnyelműen használom a szót – tehetsége van az aeronautikához és a fizikához. Ezek után Mr Bradley, természetesen nem dobtam ki. – Azonnal dolgozni kezdett? – Igen. – Ez a Guggenheim finanszírozta roswelli kísérleti állomáson történt, Új-Mexikóban? – Igen. – És mennyi ideig? – Megközelítően hat hónapig. – Ez nem tűnik túl hosszú időnek. – Nem, de ennél többet nem akart. Ez idő alatt rendkívül sokat segített nekem – de ő is nagyon sokat tanult abból, amit én fedeztem fel: kormányrendszerekről, giroszkópos irányításról és különféle önhűtő robbanómotorokról. Ezek voltak, amikről meg akart tudni egyet, s mást – és amikor megkapta, amit akart, egyetlen búcsúszó nélkül elment. – Nem tűnt túl hálásnak – mondta Bradley. Goddard másodízben is elmosolyodott. – Wilson nem volt hálálkodó típus – meg aztán én is legalább annyit tanultam tőle, mint ő éntőlem, úgy hogy nincs okom panaszra. Akármit is érzett Goddard, Bradley biztosan tudta, hogy Wilson hirtelen távozása csakis egy rendkívül rideg, meggondolatlan, önző ember cselekedete lehetett. És amikor arra gondolt, hogy Wilson úgy távozott, hogy korábbi szeretőjét, a vonzó Gladys Kindert is csak úgy faképnél hagyta, megerősödött benne az érzés, hogy ez a férfi nem a világ egyik leggyengédebb, legérzékibb alakja volt. Az a fajta lehetett, aki kihasznál másokat, azután eldobja őket – olyas valaki, akinek nincs szüksége barátokra, szeretetre. Egy tökéletesen magányos ember. – Mi a véleménye róla, mint emberről? – kérdezte Bradley, mert nagyon szeretett volna valami emberi képet alkotni erről az árnyékról. – Nem tudom, hogy érti – mondta Goddard még mindig tudományos nézőpontból. Bradley kifújt egy füstkarikát, és elnézte, hogyan növekszik egyre nagyobbra, míg szét nem foszlik. Azután rádöbbent, hogy mit csinál, és zavarba jött. – Összebarátkoztak? Goddard megvonta a vállát, ez elárulta zavarát, amitől a válasza hihetőbbé vált.

– Jól kijöttem vele, de csak tudományos szinten. Mindketten a munkánknak éltünk, mindkettőnknek volt afférja a kormánnyal, és mindketten megegyeztünk abban, hogy a lélek uralja a szívet – nem fordítva, ahogyan azt általában hiszik. Ezen az alapon furcsa, hogy bár sok közös volt bennünk, nem melegedtünk össze. Bradley alig hallotta ez utóbbi megjegyzést, mert ügyvéd ösztöne, amely mindig a szokatlanra reagált, ezúttal is másra terelte a figyelmét. – Azt mondta, afférja volt a kormánnyal? – kérdezte, és előrehajolt, elfeledkezve a hamutálról, amit azonban idejében elkapott. – Igen – mondta Goddard. – Akárcsak nekem. – Úgy érti, a munkájával kapcsolatban? – érdeklődött Bradley, miközben megigazította a térdén a hamutálat. – Igen – erősítette meg Goddard. – Nem sokat árult el magáról, de azt elmondta, hogy Iowában légballonok tervezésével foglalkozott, de hozzám jött, amikor az US kormány először átvette a programot, azután meg ejtette. Emiatt érdekli önt, Mr Bradley? Van valami köze a dologhoz? Bradley kissé kényelmetlenül érezte magát, de nem tudott teljesen őszintén válaszolni. – Nem. Semmit nem tudok róla. Mindenesetre érdekes, hogy ezt elmondta. Önnek mi a véleménye róla? – Nem hiszem, hogy el kellene mondanom, Mr Bradley, de évekkel ezelőtt úgy éreztem, az US kormány semmibe vesz engem – és ha Wilson tényleg légballonokkal foglalkozott, és őt is ejtette, vagy akadályozta a kormány, akkor igen keserű szájíze lehetett – és az tényleg nagyon keserű tud lenni. Bradley szinte érezte Goddard keserűségét. Igen kínosan érezte magát emiatt, de gyorsan belekortyolt a kávéjába, és megköszörülte a torkát. – Mondott, vagy tett valamit, amivel alátámasztotta ezt a keserűséget? – Igen – vágta rá Goddard azon nyomban. – Mielőtt még 1930. december 31– én fellőttük volna a rakétánkat, melynél Wilsonnak is jelen kellett volna lennie, azt mondta, hogy a kormányunk nem méltányolja az okos embereket, és hogy emiatt nekem is problémáim lehetnek majd, és hogy jobban tenném, ha elhagynám az országot, és tehetségemet olyan ott kamatoztatnám, ahol elismerik a munkámat. – És mit javasolt, hová menjen, Mr Goddard? – Németországba – válaszolt ártatlanul. – Azt mondta, hogy a német tudósok nagyra becsülik a munkámat, és hogy ott anyagilag biztosan jobban járnék, mint itt. Két nappal később, miközben mi felállítottuk a rakétánkat, összecsomagolt, és eltűnt. – Eredményes volt a rakétakísérlet? – kérdezte Bradley, mert úgy érezte, könnyíteni kellene a társalgás súlyán. – Elégedettek voltunk vele. A giroszkóp ugyan nem működött, az ejtőernyő nem nyílt ki, de a rakéta elérte a 350 mérföldes óránkénti sebességet és a közel két mérföldes magasságot. – Ez lenyűgöző. – Igen az. Csak a maga felettesei szerint nem volt az. Bradley úgy érezte, arcul csapták. De tovább izgatta a szellemalak, akit hajszolt. Kiitta a kávéját, elnyomta a cigarettáját, letette a hamutálat az asztalra, és távozni készült. – Van még valami, amivel segíteni tudna nekem? – kérdezte. – Nem – válaszolta Goddard, és felállt, hogy kikísérje. – Mindent elmondtam, amit elmondhattam. Ami ezen felül van, az rejtély. Bradley felsóhajtott. – Mindenestre köszönöm. Szeretnék mentegetőzni amiatt, ahogy a kormány önnel bánt, de… – Ez nem az ön dolga.

– Ja – mondta Bradley és hálás volt a megértésért. – Igaza van. Nem az én dolgom. Még egyszer köszönöm Mr Goddard, és sok sikert a jövőben. Goddard csak elmosolyodott, bólintott, az ajtóhoz vezette, és a verandán maradt, amíg el nem tűnt a távolban, azután visszament vonzó, régimódi házába. Bradley egyenesen a MIT-re hajtott, ott flörtölni kezdett a középkorú hölggyel, aki az irattárban dolgozott, és hamarosan megtudta, hogy John Wilson valóban az egyetemre járt, mielőtt a Cornellre ment Ithacába. Wilson kartonjáról azt is megtudta, hogy egyetemi évei alatt Massachusettsben élt az apjával, azelőtt pedig a szüleivel együtt Montezumában, Iowában, és hogy ott is született 1870 július 6.-án. Az összegyűjtött morzsák egyre jobban növelték Bradley étvágyát, így azután felszállt az első Massachusettsbe induló vonatra. – Léghajók – motyogta magában, miközben helyet foglalt az első osztályon számára fenntartott ülésen, és szivarra gyújtott. – Mi lehet a következő? Kíváncsi volnék. A vonat eltűnt a sötét éjszakában.

HATODIK FEJEZET Ernst hajnalban felriadt, mert egész éjszaka rossz álmok gyötörték. Azt hitte, hogy a Stadelheim Börtön egyik cellájában van, és a szíve hevesen verni kezdett. Azután látta, hogy a saját hálószobájában fekszik, s Ingrid ott van mellette. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lányt. Ingrid meztelen volt a takaró alatt, a bőre sima és meleg, ettől felizgult és odasimult hozzá remélve, hogy felébred. De nem ébredt fel azonnal, és ettől elkedvetlenedett, ismét az álmaira gondolt, és kibámult az ablakon. A függöny nem volt összehúzva, így kilátott a hajnali sötét szürkeségbe, amelyben lassan derengeni kezdtek Berlin mérsékelten drága Helensee kerületének szemközti házai. Egy évvel ezelőtt költöztek ide, két héttel azután, hogy összeházasodtak, és visszatértek nászútjukról Párizsból, ami Berlinhez képest maga a földi paradicsom volt. Több, mint egy évnek tűnik már (annyi minden történt ez idő alatt), és Ernst, most már egy kislány, Ula édesapja azon tűnődött, hogy mikor veszhetett el a boldogságuk. Az elmúlt tizenöt hónapban Németország drámai változáson ment át, és vele ő is megváltozott. Nem akart erre gondolni, nem akarta érezni, hogy menekülnie kellene, ezért odabújt Ingridhez, és simogatni kezdte. Érezte, hogy megváltozik a légzése, a teste egy pillanatra megfeszül, azután elernyed. A fülébe suttogta a nevét, mire felsóhajtott, és feléje fordult. Zöld macskaszemével álmosan rápillantott, és hevesen megcsókolta. A ritka hajnalok egyike volt ez, szenvedélyesen szeretkeztek, s bár Ernst érezte, hogy nem ilyen szokott lenni, hálás volt érte. Ingrid teste még mindig fenséges, gyengéd menedék a rideg valóság elől. Lejjebb csúszott a hasán, csókolgatni kezdte a nyakát, a mellét, azután beléhatolt, mintegy menekülve az őt üldöző érzések elől – mert tudta, hogy elveszítette Ingrid szerelmét, és ez lerombolta a büszkeségét. Amikor végzett, remélte, hogy rajta maradhat, de Ingrid kibújt alóla. – Készítek reggelit – mondta. – Ingrid, kérlek, maradj még egy kicsit. – Nem lehet – válaszolta. – El fogsz késni. Ez a megjegyzés eszébe juttatta, hogy mit hozhat a nap, és megborzongott, hirtelen rettegni kezdett. Elfelejtette, hogy a szokottnál korábbi időpontra a barakkokhoz rendelték, ahol nyilván fel kell készülniük egy akcióra az SA, vagyis a barnaingesek ellen, mert jelentették, hogy Ernst Röhm százados fegyveres lázadásra készül. Egy újabb rendőri feladat, gondolta keserűen, miközben Ingrid belebújt a köntösébe, és kiment a szobából. Ernst is felkelt, és a fürdőszobába ment. Miközben mosakodott, azon merengett, hogy a Harmadik Birodalomban milyen kétségbeejtően sok szervezet foglalkozik rendfenntartással. A lista élén ott a Gestapo, vagyis az Állami Titkosrendőrség. Eredetileg a züllött Hermann Göring vezette, azután Himmler keze alá került, aki egyben az SS feje is. Az SS Hitler személyes testőrségéből szerveződött, de hamarosan a legrettegettebb rendőrséggé fejlődött. Azután ott az SD, amely mint az SS hosszútávú hírszerző szerve és mint Biztonsági Szolgálat működött, a rettegett Reinhardt Heidrich vezetése alatt. És az utolsó nagyobb szervezet, az SA, amely eredetileg Ernst Röhm barnainges rohamosztagosainak részeként alakult meg, és a Náci Párt katonai szárnyát képviselte, és elsődleges feladata a megfélemlítés, a lázadások leverése, és nyílt szembenállás esetén a gyilkosságok végrehajtása volt.

Most, hogy az a degenerált hülye Röhm a rossz nyelvek szerint putsch-ra készül a Reichswehr ellen… és mert ő rendőr, Ernst úgy érezte, lesz némi köze az eseményhez. Zokon vette, ha ilyesmivel kellett foglalkoznia – annál is inkább, mert Ingrid többször hangoztatta, hogy elégedetlen az SS munkájával, brutálisnak, fasisztának tartja a fellépését. Amiatt is elégedetlen volt, mert tizennyolc hónappal ezelőtt azt ígérték neki, hogy aeronautikai hírszerzéssel kell foglalkoznia az SS technikai csoportja számára, ezzel szemben most titkosszolgálati nyomozásokat és letartóztatásokat végez olyanokkal szemben, akik szembeállnak Hitler Nemzetiszocialista Pátjával. Ernst több szerencsétlen lelket kísért már a Stadelheim Börtönbe és a Gestapo főhadiszállására, mint amennyire emlékezni mer – ráadásul mindkét helyről hallott különféle történeteket, amiket a legszívesebben elfelejtene. Hirtelen elfogta az a torokszorító idegesség, ami mindig előjön, valahányszor az SS-nél végzett munkájára gondol. Gyorsan megfürdött, magára kapta makulátlan, fekete SS uniformisát, gyengéd pillantást vetett kilenc hónapos lányára, aki tarkán kifestett szobájában aludt az ágyában, azután kiment a konyhába, hogy Ingrid társaságában megigya a kávéját. Ingrid az asztalnál ült, kezében gőzölgő bögre, rövidre nyírt szőke haja kedvesen kócosan keretezte szép arcát. Ula születése nem változtatta meg az alakját, teste továbbra is feszes, érzéki maradt, és Ernst, miközben leült vele szemben, ismét csak hálás volt emiatt. – Elfelejtettem, hogy ma korábban kell bemennem – mondta, és beleivott a kávéba. – És azt is elfelejtettem megmondani, hogy ma este valószínűleg nem jövök haza. Bent kell maradnom. – Ezúttal miért? – kérdezte Ingrid, és zöld szemét ráfüggesztette a gőzölgő kávé fölött. – Nem tudom – hazudta, mert így szólt a parancs, és nem merte megszegni. – Csak annyit mondtak, hogy valamilyen rendőri akció lesz, és hogy sokáig fog tartani. Valójában Josef Dietrich Gruppenführer, Hitler elit SS testőrségének – a Leibstandarte – SS Adolf Hitler-nek – a feje előző délután bizalmasan közölte vele, hogy az SA annak a megveszekedett homoszexuális Röhm századosnak a vezetésével hónapok óta nyílt lázadást szervez elsősorban Hitler, másodsorban Himmler SS-e ellen, és a konfliktus mára teljesen kiéleződött. Dietrich szerint Göring, Heinrich Himmler SS vezér, és Reinhardt Heidrich rettegett SD vezér titokban szövetséget kötött Röhm félreállítására, és hamarosan cselekedni is fognak. Ernst már előre is rettegett attól, hogy egy ilyen akció miként folyhat le, de megpróbált közömbösnek látszani. – Egy újabb rendőri akció – mondta Ingrid mintegy szavakba öntve és gúnnyal fűszerezve Ernst gondolatait. – Mielőtt összeházasodtunk, megmondtam, hogy rendőr lesz belőled – és most az is vagy. – Én nem rendőr vagyok – vágta rá hangosan, és rádöbbent, hogy ezt nem először mondja. – Én nem a Gestapo tagja vagyok, úgy hogy ne mondd ezt. – De a Gestapo munkáját végzed – válaszolta Ingrid nem zavartatva a dühkitöréstől – és az legalább annyira rossz. – Engedelmeskedem a parancsoknak – mondta –, ez minden, amit teszek. Nem az a fajta munka, amire számítottam, és bár nem mindig tetszik, engedelmeskednem kell a parancsnak. – Megpróbálhatnád megtagadni. – Ez ostobaság, te is tudod. Én SS tiszt vagyok, német tiszt, és ez tudod, mit jelent. – Azt jelenti, hogy mint rendőr dolgozol. – Azt jelenti, hogy ha nem azt teszem, amit mondanak, börtönbe kerülök – vagy agyonlőnek. Ezt akarod? Ingrid letette az asztalra a bögrét, és a kávéjába meredt, talán a pírt akarta leplezni, amit Ernst megpillantott az arcán.

– Sajnálom – mondta. – Tudom, hogy valójában nem rendőr vagy. Azt is tudom, hogy nem tetszik, amit csinálsz, és én a támadásaimmal csak nehezítem a dolgodat. Utálok erről beszélni, de nem tehetek róla. Gyűlölöm az SS-t, és nem bírom elviselni, hogy te, aki mérnök lehetnél, az ő mocskos munkájukat végzed. Ettől kikészülök. – Gyakran engem is kikészít – mondta a férfi –, de mit tehetnék? Tiszt vagyok Heinrich Himmler SS-ében, és már nem lehet kiszállni. Ingrid felemelte a fejét. – Sajnálod, hogy beléptél? – Nem tudom biztosan – vonta meg a vállát. – Gyakran úgy érzem, elárultak – azt mondták, technikai hírszerzéssel kell foglalkoznom – ugyanakkor azt sem tagadhatom, hogy a közjó érdekében fel akarom adni saját érzelmeimet. – És azt hiszed, hogy ami most folyik, az a közjót szolgálja? Ernst saját sóhajtását belül a legyőzöttek kiáltásaként vélte hallani. – Csak reménykedhetünk – mondta. – Pillanatnyilag a dolgok visszataszítónak tűnnek, és szégyenletesnek, de az ember abban reménykedik, hogy az elért cél szentesíti az eszközöket – és ez minden, amiben reménykedhetünk. Ingrid már-már azon volt, hogy megszorítja a kezét, de meggondolta magát, és úgy nézett körül, mintha a kiutat keresné. – Minden olyan gyorsan változik – mondta, és hevesen megrázta a fejét. – Már semmi sem ugyanolyan, mint azon az éjszakán volt ott a Kancellária előtt. Még csak tizenöt hónapja, és máris egy olyan városban élünk, amely tele van barnainges barmokkal, titkosrendőrökkel, megfélemlítéssel és rettegéssel. Olyan ez, mint egy rossz álom. Ernst tudta, mire gondol, és hogy csak ritkán szabadul a gondolatoktól. Ő is emlékszik arra a nagyszerű pillanatra ott a Wilhelmstrassén, amikor Hitler megjelent a Kancellária ablakában, és lemosolygott a vidám tömegre. Nagyszerű pillanat volt, fantasztikus élmény, olyan, ami csodálatos jövőt ígért. És csak tizenöt hónapja volt. És azóta? Ernst nem tudta elfeledni, hogy 1933 márciusában, pár nappal az esküvő előtt ő is tagja volt annak a teherautónyi SS különítménynek, amit az SA megsegítésére szedtek össze sebtében, és hogy az utcán összeszedték a vörösöket, meg a szociáldemokratákat, hogy „védőőrizet” alá helyezzék őket – s ez a kifejezés már akkor is bebörtönzést, kínzást és kivégzést jelentett. És azt sem tudta elfelejteni, hogy tagja volt azoknak a válogatott SS testőröknek, akik büszkén énekelték a „Horst Wessel Lied”-et a Kroll Operában, amely ideiglenesen otthont adott az új Reichstagnak azon a mozgalmas estén, amikor Hitler barna SA egyenruhájában ott állt a hatalmas svasztikával díszített zászló előtt, és elmondta híres beszédét, mellyel kiirtotta a német parlamentből a demokráciát. És azt sem tudta elfelejteni, hogy miközben megszaporodtak az éjszakai telefonhívások és letartóztatások, meg az SS, és az SA pincéiben folyó kínzásokról és gyilkosságokról szóló pletykák, ő egyike volt azon lojális „rendőröknek”, akik országszerte szakszervezeti irodákat vertek szét, munkásvezéreket tartóztattak le, szakszervezeti iratokat és bankszámlákat koboztak el, és egyetlen borzalmas nap alatt megsemmisítették az ország teljes szervezett munkásmozgalmát. Ma a Führer, Adolf Hitler egy totalitárius állam – a Harmadik Birodalom – vezetője, és ő, Ernst Stoll, egykori mérnök hallgató, elősegítette a hatalomra jutását. Ingridnek természetesen igaza volt: van mit szégyellnie. És bár erre olykor magától is gondol, a szégyen és kétségbeesés miatt Ingridre haragudott, amiért kimondta. – Mennem kell – mondta.

Mint aki érzi, hogy magába szívja a folyó homok, mint aki tisztában van vele, hogy az előtte álló nap maga lesz a rémálom, lassan megkerülte az asztalt, megcsókolta Ingrid nyakát, és elindult kifelé a házból. – Ne tegyél olyat, amiért szégyenkezned kell – tréfálkozott Ingrid, mert nyilván észrevette rajta a feszültséget. – Majd megpróbálom – mondta mosolyogva, és visszaintett, mielőtt kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött az ajtót. Miközben a járda szélén a dzsipre várt, ami majd a Stadelheim Börtönbe viszi, nem tudott szabadulni az elmúlt tizenöt hónap emlékeitől, és már tudta, miért veszítette el Ingrid szerelmét, s vele a büszkeségét. Igenis rendőr lett belőle, egy mészáros, és ahogy az ellenállása megkopott, és a büszkesége lassan szétfoszlott, úgy kopott meg Ingrid iránta érzett rajongása is, ami pedig szerelmük alapja volt. A Harmadik Birodalom éket vert közéjük, pontosan, ahogy Ingrid megjósolta. A dzsip, amire Ernst várt, felbukkant az utca végén, odahajtott eléje, és megállt a járda mellett. Két bajtársa, Willi Brandt és Franck Ritter, mindketten hadnagyok, a hátsó ülésen foglaltak helyet, így ő a sofőr mellé szállt be. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az egyébként életvidám Brandt komoran tekint maga elé, míg Franck egyszerűen csak ideges. – Hát, megint egy kora reggeli elit akció – mondta Ernst, amint a dzsip elindult a szinte kihalt utcán a Prinz Albrechtstrasse felé. – Jó érzés, hogy számítanak az emberre. – Az attól függ, mire kellünk nekik – mondta a komor Brandt –, mert az nem biztos, hogy kellemes elfoglaltságunk lesz. – Én mindig kedveltem a kora reggeli akciókat – mondta Franck hallhatóan izgatottan. – Azok mindig mozgalmasak. – Én a mozgalmas jeleneteket a moziban szeretem. – válaszolta Brandt. – Nem szeretek részt venni bennük. Különösen nem olyankor, amikor embereket kell letartóztatni, hogy börtönbe vessék őket. – Megérdemlik, amit kapnak – mondta Franck. – Ha nem így volna, nem tartóztatnák le őket. Ezek a társadalom söpredéke – iszákosok, analfabéták, cigányok, kommunista árulók, meg zsidók – és amit csinálunk, az az országnak a javára válik, és én ezért élvezem. – A kínzásukat, meg a lelövésüket még jobban élveznéd – tört ki Brandt meggondolatlanul –, pedig az még jogtalan is. – Ezek egy áruló szavai! – Csattant fel Franck. – Ezt jelenteni fogom! – Ha ezzel megszabadítasz ettől a munkától – vágott vissza Brandt –, akkor csak jelentsd. Ernst ideges lett a vitától, ezért rájuk szólt, hogy hallgassanak, azután kinézett az ébredő városra, amin éppen áthajtottak. Meleg szombat reggel volt, az újságárusok már kinyitottak, és javában árulták az Illustrierte Beobachter-be, meg a Frankfurter Zeitung-ba csomagolt propagandaanyagot, miközben a barnaingesek is elfoglalták már a helyüket a járdán, készen a napi inzultusra – szakállhúzogatásra, és más, gondosan kitervelt megalázó akcióra. Egy átlagos hétvége Berlinben, 1934-ben. Ernst még nyugtalanabb lett, amikor a dzsip a Prinz Albrechtstrassén a Gestapo főhadiszállása elé húzott. Meglepve látta, hogy milyen sok dzsip és csapatszállító jármű sorakozik a járda mellett, és még jobban meglepődött, amikor odabent a félelmetes, félhomályos épületben megpillantotta a rengeteg felfegyverzett katonát. – Nem közönséges munkanap a mai – suttogta Brandt, és még zavartabbnak látszott. – Mi a fene folyik itt, Ernst? – Valami nagy dolog készül! – kiáltott Ritter, és a szeme megcsillant az izgalomtól. – Tudom! Én tudom! Mialatt kiabált, a háta mögött kivágódott az ajtó, és újabb csapat katona özönlött az épületbe.

– Letartóztatták Röhmöt! – suttogta valaki. – Hitler maga tette! – toldotta meg egy másik. – Vagy mi, vagy az SA – mondta egy másik hang. – Ma eldől! Ernst alig hitt a fülének, de azért két társát zsúfolt lépcsőkön és folyosókon át elvezette felettese, Josef Dietrich Gruppenführer irodájához. Amikor megálltak az ajtó előtt, Dietrich éppen parancsokat kiáltozott egy csoport SS tisztnek. Amikor a tisztek – valamennyien gondterhelt arccal – távoztak, Dietrich intett Ernstnek, hogy lépjenek be. – Heil Hitler! – vakkantotta, majd jóval mértékletesebben folytatta: – Készüljenek, uraim. A Calibra hadművelet megkezdődik. Zsúfolt nap vár önökre. – Sajnálom, uram – válaszolta Ernst –, de nekem nem ismerős a fedőnév. – Nem hadnagy, persze, hogy nem. Csak a legmagasabb tiszteket informáltuk. A tudomásunkra jutott, hogy Röhm putsch-ot tervezett a hadvezetés és az SS ellen. Mindazonáltal a mi bátor Führerünk Göbbels társaságában ma reggel Bad Wiesseebe repült, és a Tegernsee közelében lévő Hanselbauer panzióban személyesen tartóztatta le azt a visszataszító, fajtalan Röhmöt, és ahogyan ő nevezi a rohamosztagosokat, a homoszexuális árulók szervezetét. A jelentések szerint a legtöbb disznó még ágyban volt – legtöbbjük in flagrante delicto SA csapattársával, vagy egy helyi fiatallal. Az embernek kifordul a gyomra, hacsak rágondol. – A Gruppenführer undorodva megrázta a fejét. – Mindenesetre az egész díszes bagázst Berlinbe szállították a börtönbe, Röhmöt pedig a Barna Házba, ahol soron kívül tárgyalják az ügyét. Ma uraim elővesszük a hosszú késeket – úgy hogy készüljenek a vérontásra. Ernst teljesen kétségbeesett – de nem volt mit tennie. ● ● ● Tíz órakor, azon a meleg szombat délelőttön közölték vele, hogy a Stadelheim börtön cellái megteltek az SA vezéreivel. Akiket a Barna Házba vittek, élükön Röhmmel azt követelték, hogy vigyék őket Hitler elé, de ezt elutasították, helyette páncélozott autón mindenkit átszállítottak a Stadelheimbe. Ott Röhmöt magánzárkába tették, nem messze attól, amelyikben a Beer Hall putsch után ült. Nem sokkal azután, hogy tudomást szerzett Röhm bebörtönzéséről, Ernstet Dietrich Gruppenführer szobájába hívatták, ahol közölték vele, hogy a tisztogatás megkezdődött. – Én magam adtam parancsot – mondta Dietrich büszkén –, hogy az SA vezetőket szállítsák a Stadelheimbe. Amíg ez megtörténik, maga és Ritter hadnagy elmennek Schleicher tábornok lakására, és kivégzik. Megértették? – Igen, uram – felelte Ernst és felszökött a vérnyomása, ugyanakkor kiverte a hideg veríték a döbbenettől és a hitetlenségtől. Parancsot kapott, hogy ölje meg Németország volt kancellárját. – Arra gondoltam… – Ne gondolkozzon, hadnagy, csak engedelmeskedjen. Ha végzett, hajtson a Stadelheimbe, ahol újabb parancsokat kap. Most pedig sok szerencsét, és – Heil Hitler! Alig hitt a fülének, de kényszerítette magát, hogy el kell fogadnia a valóságot. Így azután perceken belül a gyűlölt Franck Ritter mögött találta magát az egyik rendőrautóban, amely csak egyike volt a Berlin utcáin száguldozó és az ellenség begyűjtését végző kocsiknak. Mint valami rémálomban, látta, amint az egyik egység rohamsisakban, karabéllyal és géppisztollyal felfegyverkezve éppen körülveszi von Papen hivatalát. Amint elhaladtak mellettük, hirtelen lövések hallatszottak. Ernst gyomra émelyegni kezdett. Ez túl sok, ez túl valótlan: behunyta, majd kinyitotta a szemét, de csak azért, hogy lássa, amint egy hasonló különítmény éppen körülveszi Röhm pazar rezidenciáját, a Tiergartenstrassén.

A távolban szirénák vijjogtak. Hamarabb, mint Ernst szerette volna, Berlin egyik külvárosában, egy kényelmes villában egy gyanútlan szakács a ház dolgozószobájába kísérte őt, és Ritter hadnagyot. Mialatt kiszáradt száját nyalogatta, és azon igyekezett, hogy leplezze lába remegését, Ritter megkérdezte az íróasztal mögött ülő disztingvált urat, hogy ő-e Schleicher tábornok? – Igen, természetesen – válaszolta az egykori kancellár, és meglepetten pillantott fel, éppen akkor, amikor Ritter előhúzta a pisztolyát, kibiztosította, és tüzelt. A lövés megdöbbentően hangosan csattant a csendes szobában. Ernst idegességében, mert még sosem ölt, ügyetlenkedett a pisztollyal, és csak akkor lőtt, amikor Scleicher már összeesett – és ami még rosszabb, Frau von Schleicher előkerült a semmiből, odaszaladt a már mozdulatlan férjéhez, és ő is meghalt, mert Ernst és Franck még mindig tüzelt. Két test hevert a padlón a növekvő vértócsában. Mialatt Ernst csak állt, és annyira remegett, hogy mozdulni sem tudott, Ritter odasietett a padlón heverő testekhez és szenvtelenül megvizsgálta őket, majd felpillantott. – Ez a fattyú meghalt, de a felesége még él. A mentő úgyis jön értük, akár élnek, akár meghaltak. Nekünk még sok a dolgunk. Ami bizonyára igaz is. A Stadelheim Börtön udvarán már folyt a mészárlás, de Ernst, miután jelentett Dietrich Gruppenführernek, azt a parancsot kapta, hogy menjen vissza a Gestapo főhadiszállására a Prinz Albrechtstrasséra, ahol még sok tennivaló vár rá. Miután a rendőrkordonokon és az SA csoportokat hajszoló SS járművek között végre eljutott a céljához, lerendelték a cellákhoz. Odalent hatalmas füst, és valóságos tűzpárbaj volt, vad ordítozással és szánalmas sikoltozással vegyítve. Ernst nem tudta, mit tegyen, és nem is akart semmit csinálni, ezért megfordult, hogy elmeneküljön onnan, de egy tiszt visszalökte. – Az a szemét ott lent! – ordította a tiszt. – Az a patkány! Ernst a tiszt előtt szaladva egyszeriben a síró Willi Brandt mellett találta magát egy csapat SS legény társaságában, amint éppen a 16-os cellát lőtték a pisztolyukkal. Odabent Gregor Strasser, az Elsőosztályú Vaskereszt tulajdonosa, elkötelezett nemzetiszocialista, a Führer egykori barátja valóságos táncot járt, amint a golyók a testét érték. A szeme tágra nyílt, de végül vérbefagyva összerogyott, úgy érte a coup de grâce. A pincében erős húgy és verejtékbűz keveredett a kordit szagával. Itt már nincsenek nevek, csak vérző holttestek. Ernst elvesztve a kontrollt, a többiekkel tartott, és csak tüzelt a sötét cellákban, a napsütötte udvaron, majd a lichterfeldi barakkoknál, azután kocsiba vágta magát, hogy egyeseket a saját otthonukban végezzen ki – itt, ott, mindenütt, egész nap és egész éjjel gyilkolta az SA legényeket, a minisztereket, a rendőröket és a politikusokat. Már sötét volt, amikor lefeküdt, és másnap folytatta a kivégzéseket a lichterfeldi barakkoknál, a Columbia Háznál, a Gestapo kínzókamráiban, mire úgy másnap hajnalban négy óra körül végre elrakhatta a pisztolyát, és lemoshatta a vért a kezéről. Mint jó barátja, Willi Brandt, ő is kisírta magát, majd megszárította égő szemét. Emlékezett rá, hogy hazament, és mindent elmondott Ingridnek. Arra is emlékezett, hogy az asszony nem mutatott semmilyen együttérzést, amiért annyira kimerült volt, semmilyen megértést, amiért szégyellte magát és rettegett, csak szidalmazta azért, amit tett, azt mondta, sosem bocsát meg neki ezért, és hogy ne érjen hozzá többé, mert egyszerűen eltaszítja magától. Másnap reggelre lepergett róla a sok szitok. Jó náci vált belőle.

HETEDIK FEJEZET Miközben magasan a Wall Street fölött elhelyezkedő irodájában felvette a telefont, szürke öltönyében, fehér ingében és nyakkendőjében Bradley sokkal inkább érezte magát főállású ügyvédnek, mint elégedetlen, alkalmi hírszerző ügynöknek. – Miss Kinder? – puhatolózott. – Miss Kinder az új-mexikói Roswellből? – Úgy van – válaszolt Gladys Kinder. – Meglepettnek tűnik, Mr Bradley. – Nos, nem reméltem, hogy sikerül elérnem, tudja, én… Gladys a maga ismerős, érzéki módján kuncogott. – Nos, hát itt vagyok. – Pontosan hol? – Az Algonquin Hotelben. Híres az itt lakó írókról, úgy hogy szeretek itt lenni. – Mit keres New Yorkban? – kérdezte, és bűntudatot érzett, amiért annyira megörült az ismerős hangnak. – Messze van Roswelltől. – Úton vagyok Európába – válaszolta. – Ebből a csodálatos városból indulok, és úgy gondoltam, felhívom. Eszembe jutott, hogyan mosolygott rám, amikor találkoztunk a hotelben, és arra gondoltam, hátha meghív egy italra. – Igazán nem hiszem… – kezdte, de visszakozott, mert megdöbbent a nő szemtelensége miatt, zavarba ejtette a rámenőssége, és attól is félt, hogy a titkárnője hallgatózik. – Úgy értem, én. Gladys magában kuncogott. – Ó, hagyja az aggódást, Mr Bradley. Tudom, hogy maga nem egy playboy típus. Valójában azért hívtam, mert birtokomban van némi információ, ami érdekelheti. – Miféle információ? – kérdezte óvatosan. – Wilsonról. Emlékszik Wilsonra? – Igen – válaszolta, és felült a székében, mintha a név említése felélesztette volna keserű elégedetlenségét. – Hát persze. Mi ketten elsősorban őmiatta találkoztunk, és… – Még érdekli? – Nos, nem igazán. Úgy értem… – Nem tudta, hogyan fejezze ki magát. Nem akart még csak rágondolni sem, mert majd megőrült miatta. – Az az ügy megfeneklett – próbálkozott. – Jégre tették. – Ah-ha! – Igen – válaszolta Bradley, és még mindig túl érzékinek találta a hangját. – Elmagyarázná, Mr Wilson? Azt hittem Wilson mindennél jobban érdekli. – Úgy volt, Gladys, de sok minden közbejött. Alapjában véve amiatt ejtettük az ügyet, mert amit megtudtunk róla, az édeskevés ahhoz, hogy a kormány pénzét pazaroljuk rá. Egyszóval, félretettük Wilsont, és most mással foglalkozunk, ezért egy idő óta semmi közöm hozzá. Kértem őket, hogy adjanak még néhány napot, de ott helyben nemet mondtak. – És mikor volt ez? – Pár nappal azután, hogy ellátogattam a MIT-re, és ellenőriztem Wilson egyetemi múltját. Mivel onnan a Cornellre ment, én is oda igyekeztem, de Taylor leállította a dolgot… egyszóval kissé csalódtam, és már nem érdekel az egész. – Én viszont voltam a Cornellen – mondta Gladys. – Egy barátomat látogattam meg, mielőtt Európába megyek, és mivel Wilson említette, hogy ott tanult, gondoltam, ha már ott vagyok, ellenőrzöm a nyilvántartást. Olcsón jutottam hozzá, úgy hogy ha meghív egy ebédre, magának adom az egészet. Mivel egyszerre megdöbbentette és elbűvölte a lány szokatlan merészsége, dadogni kezdett:

– Nos, nem is tudom Gladys, nagyon sok a dolgom…és mivel az egészet lapátra tették, nos, én nem… – És nem is akar látni, mielőtt Európába megyek? – De igen, dehogynem, csak… – Akkor ne keresse a kifogásokat. És higgyen nekem Bradley, amikor megkapja az anyagot, nem lesznek kétségei afelől, hogy felélesztik az ügyet – úgyhogy maga mindenképpen nyer vele. Szóval kell, vagy nem? – Igen, akarom – mondta Bradley, és már izgatott volt. – Hol és mikor találkozhatunk? – A hajóm holnap indul, úgy hogy találkozhatnánk még ma? Éjszaka fontos elfoglaltságom van – mondta incselkedőn. – Mit szólna, ha itt ebédelnénk? – Nem halaszthatná el? – Nem. – Akkor marad az ebéd. – Az étteremben leszek az asztalnál. Egy óra? – Rendben. Kösz, hogy hívott. – Örömömre szolgált, Bradley. Bradley meglehetősen izgatottan tette le a kagylót, éppen amikor tizennyolc éves fia belépett az irodába. – Helló, apa. A fiú anyjának meleg barna szemeit, és érzéki vonásait örökölte, ami nyilván segített neki a hétvégéken Manhattanben felhajtani a lányokat. Bár Mark lényegében félénk teremtés volt, a lányok kedvelték, és egész gyűjteménye volt belőlük Manhattanben is, ahol a kollégiumban lakott, és Connecticutban is, ahol hétvégéket a családdal töltötte. Bradley szerette az olyan embereket, akik meglepetéseket tudnak okozni, és Mark ilyen volt. – Helló, kölyök – mondta, amikor a fia helyet foglalt az asztal másik oldalán. – Már ebédidő van? – Ja, biztosan. Ne mondd, hogy annyira dolgoztál, hogy nem vetted észre. Ezt nem veszem be. Bradley némi bűntudattal elvigyorodott. – Megígértem, hogy ma elviszlek ebédelni? – Ja – válaszolta Mark. – De felmentelek. Mivel elmarad az órám, és szabad a délutánom, inkább Gail Mitchellel megyek ebédelni, aki sokkal csinosabb, mint te. – Gail Mitchell? Ismerem? – Nem hiszem. Brooklyn Heightsben lakik. Az egyik barátomnál találkoztam vele a kollégiumban, és nagyon gazdag, és nagyon vonzó, és túl magas hozzád. – Én úgy száznyolcvankettő lehetek – mondta Bradley és örült, hogy nincs kötelezettsége. – De ez most már nem számít. Ki kell ábrándítsalak. Váratlan üzleti ebéd jött közbe, ezért örülök, hogy elígérkeztél. – Kivel ebédelsz? – Dave Marshal – hazudta ösztönösen, mert nem merte elárulni Gladys Kinder nevét, emiatt használta barátja nevét, akivel gyakran ebédel együtt. – Úgy érted, azzal a másik ügyvéddel? – Igen. – Azt hiszem, pár éve találkoztam vele otthon. – Igen. Egyszer meghívtuk Hálaadásra. Egy kicsit beivott, és ajánlatot tett az anyádnak, aki ettől teljesen megrémült. Nos, mindenesetre az ügy fontos, ezért lemondok a társaságodról. – Bájos – vágott vissza Mark. – Nos, véletlenül tudom, hogy neked kéznél van egy magas hölgy, ezért nem aggódom túlságosan. Gyerünk, menjünk.

Kimentek az irodából, liften le a Wall Streetre, és ott álltak a napsütötte járdán. – Az egész délutánt együtt töltöd az amazonoddal, vagy csak ebédeltek? – Csak ebédelünk. – Oké. Mivel péntek délután van, nem találkozhatnánk az állomás peronján pontban háromkor? Együtt mehetnénk haza. – Jól hangzik – mondta Mark. – Oké fiú, akkor találkozunk. Mark eltűnt a tömegben a járdán, Bradley pedig fogott egy taxit, és az Algonquin Hotelbe hajttatott, a 44. utcába. Gladys Kinder már ott ült a Rózsaterem egyik boxában, bourbont kortyolgatott, és cigarettázott. Harmincnyolc évesnek vallotta magát és annyinak is látszott, de még régimódi ruhájában is vonzó volt – ami nyilván a roswelli divatot követte –, és egyfajta áttetsző, provokatív érzékiség lengte körül. Bradleynek elakadt a lélegzete. Miközben leült melléje, és arra gondolt, vajon miért ezt az asztalt választotta, miért nem valamelyik szabadon állót, a nő felemelte a poharát, és mosolyogva azt mondta: – Múlt éjszaka óta nem iszom, de ennek nem tudtam ellenállni. Mi újságírók mind egyformák vagyunk. – Már majdnem üres – jegyezte meg Bradley. – Rendelhetek másikat? – Miért ne? – Rendben. Miért ne? Eszébe jutott, milyen jól bírja az italt, és hogy amikor iszik, szeret kacérkodni. Bradley ezért rendelt még két bourbont. Átfutották az étlapot, rendeltek, és amikor meghozták az aperitifet, a nő felé emelte poharát. – Egészségére! – mondta. – Egészégére, Mr Bradley – válaszolta, és ő is felemelte a poharát. – Mike… szólítson Mikenak. – Ó, ez olyan meghitt, Mike… de tudja mit, szólítson Gladysnek. Nem a legromantikusabb név, de ezzel kell élnem. – Azt mondta, úton van Európába – vigyorgott rá Bradley. – Komolyan gondolta? – Ja. Komolyan, bizony. Sosem hevertem ki azt, ahogyan Wilson faképnél hagyott, meg aztán nem akarok Új-Mexikóban rostokolni, mint egy középkorú spiné, ezért azután felküzdöttem magam a roswelli Daily Record külföldi tudósítójává, amihez kedvem is van. Azok a drága öreg fiúk Roswellben mindig is jól bántak velem, és amikor mondtam, hogy nekem mennem kell, ezt találták ki nekem. Nem fizet túl sokat, de láthatom Európát, és egész életemben erről álmodtam. – Lesz állomáshelye? – Londonban. De remélem, eljutok Spanyolországba is. Úgy gondolom, ott mindig történik valami. – Rossz dolgok. – Szerintem is. Ebéd közben Bradley elmondta neki, mit tud Európáról. Az egész valóságos álomnak tűnt, tekintettel arra, hogy Bradley egyre inkább érezte, hogy beleesik a nőbe. Nem olyan volt, mint a legtöbb nő, akit ismert – olykor közönséges és lakonikus volt –, de attól a bizonyos különbségtől, attól a kifinomult légkörtől, amit árasztott, még ez is vonzó tudott lenni. A roswelli hotel félhomályos éttermében megtartott első közös ebédjükre emlékezve azt mondta: – Az egész Keleti Part magára volt írva, és ezt olyan vonzónak találtam. Azzal is tréfálkozott, hogy emlékezete szerint a férfi mennyire meg volt döbbenve, amikor elárulta, hogy azért jött Roswellbe, mert interjút akar készíteni a Goddard-féle rakéta-teammel, és ő

nem csak hogy elkotyogta neki, hogy Wilson szeretője, de ittas dévajságában még azt is részletesen elmesélte, hogy mit szokott csinálni az ágyban figyelemreméltóan fiatal, tizenhat éves szeretőjével. – Úgy meg volt döbbenve, mint a pomponlány, aki a győztes meccs után a férfiöltözőben találja magát. Istenem, az volt ám valami! Végül arra is emlékeztette Bradleyt, hogy vonzónak találta őt, és a kacérkodására adott válasz – hogy elpirult-, megerősítette azt. – Igen – morogta-, azt hiszem, így volt. Korábban sosem volt még viszony senkivel, és nem is állt szándékában viszonyt kezdeni senkivel, de a tudat, hogy Gladys Európába megy, és talán soha többé nem látja, egyfajta csalódással töltötte el. Váratlan, érthetetlen érzés volt, és ettől csak még jobban összezavarodott. Olyannyira, hogy majdnem elfelejtett Wilson felől kérdezősködni, és csak a kávé, meg a brandy alatt tért rá az üzletre. – Említette, hogy járt a Cornellen – emlékeztette. – Igaz ez? Gladys elkomolyodott. – Ja, igaz. – Kinyitotta a kézitáskáját, és elővett két oldalnyi gépelt jegyzetet, széthajtotta, és az asztalra terítette. Még belekortyolt az italába, és nagyot szívott a cigarettájába, azután olvasni kezdte a gépelt feljegyzést: – Neve: John Wilson, született 1870 július 6.-án Montezumában, Iowában. Szülei Cass és Ira Wilson, farmerek. Elemi iskoláit Montezumában végezte, középiskoláit Des Moinesben. Mindkét intézmény kiemeli rendkívüli tudományos eredményeit – és azt, hogy kevés barátja volt, s a tanuláson kívül semmi nem érdekelte. Miután 1888-ban végzett, tizennyolc évesen jelentkezett a MIT-re – nem sokkal azután, hogy anyja meghalt, apja pedig eladva a Corn Belt farmot visszaköltözött szülővárosába, Worchesterbe, Massachusettsbe. A MIT-en Wilson aerodinamikát tanult, különös hangsúllyal a szélcsatorna-kísérletekre, amik a mérnöki szakon folytak. 1893-ban – apja halálának évében – Wilson minden tárgyból „példás” minősítéssel végzett, és felvételt nyert a Sibley Kollégiumba, a Cornell Egyetemre, ahol a kísérleti műszaki tudományok szakon tanult. 1895-re aeronautikából elnyerte a baccalaureatus tudományos fokozatot, és elhagyta a Cornellt. A feljegyzések nem említik, mi volt a következő célja – de annyit elárulnak, hogy 1896-ban és 1897-ben rendszeresen visszajárt az egyetemre, hogy meghallgassa Octave Chanute előadásait. Gladys abbahagyta az olvasást, és felpillantott a jegyzetekből. – Még valami? – kérdezte Bradley. – Nincs – válaszolta a nő. – Legalábbis 1930-ig, amikor hirtelen felbukkan Goddardnál, ahol mindenki különc rakétatudósnak tartja, és kedveli. No és, hogy később a MIT-en végzett. – Bradley a szemöldökét ráncolta. – 1930-at mondott? – Ja. – Úgy érti, 1895-től 1930-ig semmit nem tudunk róla – közel harmincöt év kiesett? – Nem egészen. Úgy tűnik eltűntetett minden nyomot maga után. Nem tudjuk, az egyetem elvégzése után miből tartotta fenn magát, csak azt, hogy 1896-ban és 1897-ben rendszeresen és hivatalosan visszajárt a Cornellre, hogy Chanute előadásait hallgassa. Azután, hogy betöltötte huszonhetedik életévét, Wilson teljesen eltűnt szem elől – és 1930-ig fel sem bukkant. Akkor hat hónapig Robert Goddard mellett dolgozott, azután ugyanolyan tökéletesen eltűnt, mint az első esetben. – Ez hihetetlen! – mondta Bradley egy újabb füstfelhőt fújva. – Senki nem tűnhet el ilyen tökéletesen harmincöt évig, hogy azután hatvan évesen felbukkanjon! Gladys felsóhajtott. – Pedig így néz ki a helyzet. Wilson valamiféle különleges zseninek tűnik. Kitüntetéssel végezte aeronautikai tanulmányait olyankor, amikor még csak kevesen foglalkoztak ilyesmivel. Azt állította,

hogy léghajók tervezésével foglalkozott – még sincs semmi feljegyzés arról, hogy mit csinált harmincöt évig. Bradley halkan füttyentett. – Manapság és ilyen idősen ezt megtehetné? – kérdezte Gladys, de mielőtt Bradley válaszolhatott volna, felemelte a mutatóujját, és nyomatékkal azt mondta: – Egy: ilyen képesítéssel képes-e valaki léghajókat tervezni? És kettő: ha igen, tudja-e azt harmincöt éven át teljesen titokban végezni? Az asztal fölött a zsúfolt étterem közepén álló asztalra pillantott, ahol a nagy füstben hangosan vitatkoztak. Köztük volt William Shawn, a New Yorker társszerkesztője, James Thurber, a már szinte vak, és láthatóan ittas karikaturista, Robert Benchley, a bálványozott színházi kritikus, és Dorothy Parker, a megtévesztően szép arcú szatíraíró. Gladys elmosolyodott, és megrázta a fejét, mint aki hitetlenkedik, majd visszafordult Bradly felé. – Már ellenőriztem ezt a lehetőséget – mondta Bradley –, és a válasz az első kérdésre: igen, Wilson ilyen képzettséggel tervezhetett léghajókat. Bár a MIT-en nem volt kimondottan aeronautikai kurzus, ellenben bőségesen voltak olyan informatív kurzusok,amik a folyadékok áramlásával és viselkedésével foglalkoztak – két olyan témával, ami Goddardnak is sajátja volt. 1896-ra pedig a MIT tudósai és diákjai megépítették a szélcsatornát, hogy a gyakorlatban is tanulmányozhassák az aerodinamikát. Ami a Sibley Kollégiumot illeti, a kísérleti műszaki tudományok kurzusait, ahová Wilson is járt, azt akkoriban Rolla Clinton Carpenter professzor, George Burton Preston, Aldred Henry Eldredge, Charles Edwin Houghton, és Oliver Shantz vezette. Közülük sokan napjaink vezető aerodinamikai szakemberei. Végül, Octave Chanute az a világhíres mérnök volt, aki 1896-ban a Michigan-tó partján, Indianában, a Miller melletti homokdűnéken eredményesen megismételte a német Otto Lilienthal kosaras ballonnal végzett kísérletét, és emberes felszállást hajtott végre. Szóval Wilson itt is a legkiválóbbaktól tanult. – De milyen szinten álltak akkor ezek az ismeretek? – kérdezte Gladys, mert nem akarta elhinni, amit hallott. – Hát – válaszolta Bradley –, aszerint, amit a MIT-en megtudtam, valószínűleg fejlettebb volt ez a tudományág, mint azt feltételeznénk. Például, a Cornell kurzusai akkoriban mechanikával, villamossággal, géptervezéssel és szerkesztéssel foglalkoztak. Ami az aerronautikai területet illeti, az meglepően fejlett volt, amint az több kiadványból kiderül. Ott van például a Smithsonian Intézet 1891es kiadványa, az Aerodinamikai kísérletek; a Lawrence Hargraves kísérletek leírásai 1890-től 1894ig; az 1893-ban keletkezett jelentések Sir Hiram Maxim motorokkal, légcsavarokkal, repülőgépekkel, és repülő szerkezetekkel végzett kísérleteiről; és az Aeronautikai Évkönyv 1895-ből, 1896-ból és 1897-ből, amelyben a kor vezető aeronautikai tudósainak cikkei jelentek meg. Mindent összevetve Wilson egyfajta géniusz volt, aki rendelkezett a léghajók tervezéséhez szükséges tudással. – Ó, ember! – kiáltott fel Gladys elragadtatottan. – És a kettes számú kérdés? – Képes-e egy ilyen tehetséggel megáldott ember Amerikában harmincöt éven át úgy dolgozni, feltevéseink szerint léghajókat tervezni, hogy semmi nyomot nem hagy maga után? – Bradley határozottan bólintott. – Igen, Gladys, bármennyire is különös, azt hiszem, lehetséges. Az időszak, amelyről beszélgetünk, messze az aviatika legnagyobb korszaka volt: S. P. Langley repülő szerkezete első sikeres útját végezte; Santos Dumont léghajón elrepült Saint Cloudból az Eiffel-toronyig; a Wright testvérek levegőnél nehezebb gépe, a Kitty Hawk emberrel a fedélzetén eredményes repülést hajtott végre North Carolinában; Goddard a rakétáival kísérletezett; Wilbur Wright hetvenhét mérföldet repült két és fél óra alatt; azután 1909-ben, alig hét hónappal később Louis Blériot átrepülte a La Manche csatornát; nem is beszélve az 1914-es Nagy Háború alatt végrehajtott légicsatákról – úgy hogy igen, Wilson bizonyára tudott léghajókat tervezni… akár még fejlettebb repülő szerkezeteket is. – De tudta-e mindezt titokban csinálni?

– Igen, elképzelhető. Ez valójában egy olyan korszak volt, amikor a befektetők egymással versengve igyekeztek a pénzüket aeronautikai kísérletekbe fektetni – ezért a legtöbb ilyen projekt a legnagyobb titokban ment végbe. Wilson tehát ilyenformán tudott tökéletes névtelenségben, teljes támogatás, sőt ösztönzés mellett dolgozni. Az US kormány is – folytatta, bár jobbára csak magának mondva –, több hasonló projektet finanszírozott a 30-as évek vége felé – és rendszerint titokban is tartotta azokat. Előfordult, hogy civil aeronautikai projekteket is átvettek, és a legnagyobb titokban folytatták, vagy különféle okokból csendben elsorvasztották. – Megvakarta az orrát, majd széttárta a kezét. – Ez van. Egy örökkévalóságnak tűnő percig csend volt, majd Gladys szólalt meg: – Tudja, mit…? Ellenőrizni fogom valamennyi céget, amely feltételezhetően hasonló tevékenységgel foglalkozott, hogy lássam, felbukkant-e Wilson neve valamelyiknél. Ez attól függ persze, hogy a saját nevét használta-e? Megteszem magának, mielőtt még hajóra szállnék…a Cornell levéltárosa ugyanis ma este a partnerem lesz. Bradley a legnagyobb meglepetésére alaposan megdöbbent, de megpróbálta eltitkolni. – Felhívhatom otthon ma éjjel? – kérdezte Gladys. – Természetesen – mondta, megadta a számát, és úgy érezte magát, mint aki randevút beszél meg. – Az nagyszerű lesz. Most mennem kell, Gladys. Találkozom a fiammal háromkor a Penn állomáson, együtt megyünk haza. Zavarba jött, amiért ezt elmondta, de Gladys csak mosolygott. – Ó, igen. Emlékszem. Mindent elmondott nekem a családjáról. Egy szerető feleség, egy fiú, és egy kislány… ha jól emlékszem. – Pontosan – válaszolta Bradley. – Bár a gyerekek idősebbek, mint maga, azt hiszem. Mark Tizennyolc éves. – Szép kor – mondta Gladys. Mindazonáltal szomorúnak látszott, legalábbis mintha sajnálkozna és amikor a 44. utcában szembefordultak egymással, Bradley, aki sosem volt valami romantikus lélek, nem tudta, mit mondjon. A nő valahogyan teljesen elbűvölte. – Hát – mondta Gladys, kinyújtotta napbarnította kezét, és féloldalasan elmosolyodott. – Örülök, hogy újra találkoztunk, Mike Bradley. Ma éjjel még utoljára felhívom, azután au revoir, bébi. – Köszönöm. Au revoir. Gladys megvárta, amíg beszáll a taxiba és elindul. Bradley meg sem bírt szólalni.

NYOLCADIK FEJEZET Három órakor a Penn állomáson találkozott Markkal, és vonattal elindultak haza Bridgeportba, Connecticutba. Nem volt csúcsidő, így kényelmesen utaztak. Mivel Bradley hazaszólt, hogy korábban érkeznek, felesége, Joan a kocsiban várt rájuk, és hazavitte őket az alig tíz percnyire lévő, viszonylag tehetős, ranch-stílusú otthonukba, amit pompás kert és kisebb liget vett körül védelmezőn. Hazaérve Bradley felfrissítette magát, könnyű ruhát vett, és egy pohár whiskey mellett rádiózgatott egy óra hosszat, majd a tölgyfa bútorral berendezett ebédlőben csatlakozott Joanhoz és a gyerekekhez. A Gladys Kinderrel elfogyasztott ital, azután a whisky felébresztette ír szentimentalizmusát, s miután családi körben elfogyasztottak még egy üveg vörös bort is, megdöbbenve látta, hogy leánya mennyire hasonlít az anyjára. Joan harminckettő volt, öt évvel idősebb, mint Bradley, és bár leányuk, Miriam még csak tizenhét, a két nő mintha ikertestvér volna – ugyanazok a kedves vonások, a sötét haj, az elbűvölő café-au-lait szemek, és a pajkos humor. Az egyébként szentimentális Bradley enyhe bűntudatot érzett, amiért a Gladys Kinderrel való ártalmatlan találkozása után most még jobban szereti a két nőt, mint egyébként. – Mi volt az iskolában? – kérdezte Miriamet. – Mint mindig, ugyanaz – válaszolta. – Clark Gable tartotta a matekot, Bette Davis a történelmet, azután Errol Flynn beszélt arról, amihez a legjobban ért, majd megadta a telefonszámát. Ezért szeretek iskolába járni. Bradley vigyorgott. – Hát bizony, az iskola sokat fejlődött – és ez meglátszik az eredményen is. Miriam leszegte a fejét, és elpirult. – Ejha – kiáltotta Mark –, de édes kölyök! Amikor így pironkodik, olyan felnőttnek, a védelmezőjének érzem magam! – Fogd be a szádat, Mark – figyelmeztette Joan. – Sajnálom, anya. – Kivel mész a bálba? – kérdezte Bradley a lányától. – Eldöntötted már? – Bárkivel, aki elviszi – közölte Mark. – Fogd be a szádat, Mark – szólt rá megint Joan. – Már mondtam – válaszolta Miriam bájmosollyal az arcán. – Errol Flynn megadta a számát. – Ő túl öreg hozzád – mondta Joan. – Csinos fiú – mondta Mark –, csak túl öreg. – Mi van azzal a fiúval, aki hazakísért az iskolából? Ő legalább hasonlít Errol Flynnre. – A külső nem minden, apa. – Gazdag az apja – emlékeztette Joan. – A pénz sem minden, anya. – A pénz majdnem minden, Miriam. – Ő fog elvinni? – kérdezte Bradley. Miriam felsóhajtott. – Még nem kért fel. – És ha felkér, igent mondasz neki? – Azt hiszem, igen – sóhajtott megint Miriam. – Szerencsés fickó – jegyezte meg Mark. – Igen, az – vágta rá Miriam.

– Fejezzétek be a desszertet – mondta nekik Joan –, le akarom szedni az asztalt, hogy feltehessem a lábamat. – Igenis, asszonyom – kiáltották egyszerre. Joan vacsora után tényleg felrakta a lábát, csakhogy a szófán elterülve, annak karfájára. Bradley kezében egy pohár brandyvel melléje kuporodott a padlóra, és hálás volt, amiért ilyen jól élnek. A gyerekek visszavonultak a szobájukba, Bradley pedig éppen be akarta kapcsolni a rádiót, de Joan megragadta a csuklóját, és a kezét a hasára vonta, amely még mindig lapos volt, és csábítóan meleg. – Ne – mondta –, nem akarom a rádiót hallgatni. Csak beszélgessünk egy kicsit. – Oké, drágám. rendben. És miről? – Semmiről – mondta Joan kihívó mosollyal. – Csak úgy általában. Hogy telnek a napjaid? – Mindig egyformán – válaszolta. – Clark Gable eljött hozzám egy italra, Bette Davis beugrott, hogy elszívjon egy cigarettát, És Errol Flynn elbeszélgetett velem a házasságáról. Ezért szeretek annyira dolgozni. Joan halkan kuncogott. Közelebb húzta a férfi kezét, majd megszorította. – De mit csinálsz valójában?Izgalmas a munkád? – Jobbára rutin – válaszolta. – A nap fénypontja az volt, amikor Dave Marsh-sal ebédeltem, aki az üdvözletét küldi neked. Joan sugárzón mosolygott. – Ó, az én barátom! – mondta halkan, csakhogy bosszantsa Bradleyt. – Csak a szokásos havi összejövetel volt, vagy valami különleges esemény? – A kedvemért utánanézett valakinek – mondta neki Bradley. – Egy John Wilson nevű alaknak. Ez a fickó kezd bosszantani. Egy igazán titokzatos figura… Mindent elmondott Wilsonról, s ez tovább tartott, mint gondolta, majd hozzátette, hogy késő esete még egy telefont vár Dave Marsh barátnőjétől, egy Gladys Kinder nevű nőtől. Amikor befejezte, Joan az ölébe hajtotta a fejét, és barna szemével az arcába nézett. – Légy óvatos, Mike – mondta neki. – Nem hagyd, hogy ez is a rögeszméddé váljon. Te hamar elunod magad és új kalandot keresel, és tudom, hogy azért vállaltál hírszerzői munkát, hogy kiléphess az irodádból. De ismétlem, légy óvatos. Ne légy megszállottja annak a titokzatos férfinak. Jó házasságban élünk, bá néha előfordulnak problémák, de ezek mindig olyankor jelentkeznek, amikor te belefeledkezel a munkádba. Ezért kérlek, Mike, ne törődj vele, mennyire különös ez az ember, ne hagyd, hogy tönkretegye a házasságodat. – Megígérem, hogy nem teszi. Joan lefeküdt, és Bradley megígérte, hogy nemsokára követi, de csak tovább üldögélt, és azon gondolkodott, amit a felsége mondott neki. Tudta, hogy igaza van. Igenis jó a házasságuk, és igenis vannak problémák, és mindig olyankor, amikor rögeszmésen belemerül valamelyik munkájába, és nem törődik a családdal. Szerette Joant és a gyerekeket, elfogadta azt, ami van, és soha többé nem fogja engedni, hogy bármi is elszakítsa őt tőlük. És miközben eltervezte, hogy többé semmi sem szólhat közbe, megcsörrent a telefon. – Azt hiszem, megtaláltam az emberünket – mondta Gladys Kinder. – A mi titokzatos Mr Wilsonunkat. 1895-ben, amikor távozott a Cornellről, egy nemrégiben megszűnt vállalkozás, a Cohn & Goldman Incorporated, éppen egy aeronautikai céget finanszírozott, ami a jelentések szerint utasszállító léghajók tervezésével, és ha lehetséges, kivitelezésével foglalkozott. És amíg a Cohn & Goldman ismételten tagadta, hogy sorozatgyártásra alkalmas léghajó tervezésével foglalkozik – ahogyan akkoriban a legtöbb spekuláns is tette – bizonyítékom van arra, hogy az Iowa és Illinois határán fekvő Mount Pleasantban, a gyárukban igenis készítettek ilyesmit… És a cég feljegyzései szerint az egész tervezetet egy viszonylag ismeretlen aeronautikai szakember, egy bizonyos John Wilson vezette.

Bradley meglepetten döbbent rá, hogy egészen mostanáig visszatartotta a lélegzetét. – Van még valami? – kérdezte. – Semmi, Mike. Ez minden, amit találtam Wilsonról, és a Cohn & Goldman cégről. – Ez több mint elég az induláshoz – mondta Bradley. – Végtelenül hálás vagyok érte, Gladys. Izgatottságában és zavarában már-már le akarta tenni a kagylót, de Gladys idejében rákiáltott. – Még valami, Bradley… kutatás közben rájöttem miért ismerős még az a bizonyos két év – 1896 és 1897: akkor volt az az emlékezetes hisztéria, a titokzatos repülő objektumok miatt. UFO-nak nevezték őket – azonosítatlan repülő tárgynak. – Miért? – Mert minden jelentés arról számolt be, hogy azok a légi járművek sokkal fejlettebbek, mint az akkoriban ismert, és épített repülő szerkezetek. És azt is írták róluk, hogy emberek utaztak rajtuk, vagyis volt legénységük. Olykor leszálltak, hogy üzemanyag gyanánt vizet vegyenek fel, és olyankor a legénység tagjai szabadon elbeszélgettek bárkivel, aki az útjukba akadt. És az a személy, akit a legtöbb jelentésben leírtak, azt… – Wilsonnak hívták. – Úgy van – kuncogott Gladys, azután elkomolyodott a hangja. – Elintézem, hogy az egyik barátom eljuttassa hozzád az észlelésekről szóló újságkivágásokat. Hát erről van szó, Mike. És most elindulok Európába. Nincs több ebéd. Se telefonhívás… A hangja elhalkult, és Bradley nem tudta, mit mondjon. – Gladys, én nem tudom… – Milyen a domesztikált életmód ott Connecticutban? – Nagyon kellemes. – Ja, gondoltam. Isten veled, Mike. – Isten veled, Gladys. A telefon elhallgatott. Bradleyt megrohanták az érzelmek. Elfelejtett ágyba bújni Joan mellé, inkább az asztalához ült. Elővette a Wilsonról összegyűjtött anyagot, és belelapozott. Másnap reggel, miután egy szemernyit sem aludt, felhívta Taylor tábornokot.

KILENCEDIK FEJEZET – Ernst Stoll hadnagy vagyok – mondta Wilson új vallatója, amint belépett a cellába, és egy súlyos széket húzott az ágy elé, amint Wilson ült. – Mint látja, az SS tagja vagyok, nem a Gestapóé, és a technikai hírszerzésnek dolgozom. Természetesen – mondta, és meglengette a jobb kezében tartott iratcsomót, és megengedett egy mosolyfélét is –, tudom, hogy ön kicsoda, úgy hogy kezdhetjük? – Mi volna, ha nemet mondanék? – kérdezte Wilson. – Természetesen nem venném figyelembe. Wilson elmosolyodott. – Akkor hát kezdjük. Úgy tekintem, hogy ön a technikai hírszerzéstől van, így előrébb jutunk – vagy legalábbis viszonylag jelentéktelen eredményt érünk el. – Ez így igaz – mondta Stoll hadnagy, és jót szórakozott Wilson pimaszságán. – A múltját, és a motivációját természetesen ellenőriztük, ezért most csak arról a munkáról beszélgetünk, amit ön végzett, és amit nálunk is végezni óhajt. – Rendben – válaszolta Wilson, megpróbált határozottnak látszani, és igyekezett kifürkészni a hadnagy tekintetéből, mi az amit elhallgat, merthogy minden arc egy maszk. Ernst Stoll hadnagy fiatal, talán húszas éveinek közepén járhat, és mivel ördögien jól fest makulátlan, fekete egyenruhájában, arca nem árulja el érzelmeit. Valójában kissé riadtnak látszik, olyannak, aki lélekben kettéválik, s aki a kételyeit száraz, udvarias modor mögé rejti. – Önnek van technikai képzettsége? – kérdezte Wilson. – Igen – válaszolt Stoll enyhe büszkeséggel. – A Müncheni Műszaki Egyetemen tanultam aeronautikai műszaki tudományokat, azután a Berlini Egyetem technikai tanszékén rakétatechnikát Becker professzornál. – Ah! – kiáltott fel Wilson elismerően. – Becker! Tehát tagja volt a Német Amatőr Rakéta Társaságnak? – Nem – vágta rá Stoll, és egy pillanatra mintha megbántódott volna, de gyorsan témát váltott. – Remélem, a korábbi kihallgatásokat civilizáltnak tartotta? – kérdezte, és felpillantott a papírokból. – Igen – felelte Wilson. – Tökéletesen civilizáltan folytak le. Meg is lepett. Stoll hadnagy felvonta a szemöldökét, mintha csodálkozna. – Miért volt meglepő? Talán nem ezt várta a német tisztektől? – Hallva a szomszéd cellákból kiszűrődő zajokat azt kell gondolnom, hogy nem minden német tiszt viselkedik civilizáltan a kihallgatások alkalmával. Ernst zavartnak látszott, azután halványan elmosolyodott. – Ah, azok. Nos, némelyik fogoly több problémát okoz a többinél, ebben azt hiszem, egyetérthetünk. Egy kis rábeszéléssel olykor messzire eljuthatunk – de remélem, a szomszéd cellákból kiszűrődő zaj nem zavarta az álmát? Mivel rá volt kényszerülve, hogy éjjel-nappal hallgatózzon, a szomszédos cellákban, és a Gestapo kínzókamráiban véghezvitt erőszakos vallatások és kínzások hangjai miatt bizony jóval kevesebbet tudott aludni, mint amennyire szüksége lett volna. De mert őt nem fenyegette hasonló bánásmód, viszonylag kényelmesen töltötte az idejét. Abban reménykedve, hogy megtudhat valamit az odakint folyó eseményekről, azt mondta: – De igen, olykor alig tudtam aludni. Különösen azon a napon és éjszakán, amikor úgy két hete ez az egész ház bolondokházává vált, és mindenki ordítozott, meg lövöldözött. – Június 30.-ára gondol? – Pontosan.

A hadnagy maszkja majdnem lehámlott az arcáról, s felfedte a szégyent, de hamar összeszedte magát, és barátságtalanul elmosolyodott. – Ó igen, a Hosszú Kések Éjszakája. Így emlegetik azt a napot. – Igaz, hogy az SS azon a véres éjszakán több száz SA tisztet, meg másokat gyilkolt le? – Nem, ez nem igaz – mondta a hadnagy mintegy védekezőn. – Azokat az embereket nem meggyilkolták, hanem kivégezték, mert árulók voltak. – Kivégezték, de tárgyalás nélkül – helyesbítette Wilson. – Ön arcátlan, Mr Wilson. Biztonságban érzi magát, mert amerikai. Vegye figyelembe, hogy annak a tisztogatásnak köszönhető, hogy most az SS, és nem az SA uralkodik a Harmadik Birodalomban. És az SS fogja felügyelni azokat a kutatásokat, amelyek egyikében ön is részt kíván venni. – Kérésemet tehát alaposan meg fogják fontolni. – Ezért vagyok itt. Mivel már hetek óta folyik ebben a cellában a kihallgatás, Wilson érezte, hogy már közel jár a célhoz, és megengedett magának némi győzelemérzetet. Amikor Ernst Stoll hadnagy, az SS Technikai Hírszerzésének tisztje lehajtotta a fejét, hogy átnézze a térdén heverő papírokat, Wilson megismerte saját rajzait, és feljegyzéseit, melyek szándékoltan befejezetlenek voltak. A tervek a náci Csészealj Projekt keretében sikertelenül kikísérletezett légijárműhöz hasonló repülő szerkezet tervei voltak. Mivelhogy ő is olyasminek a tervezésével foglalkozott – csakhogy a németek segítségével ő be is tudja fejezni. Stoll hadnagy felpillantott a rajzokból és megkérdezte: – Mindamellett, hogy rendkívüli benyomást tettek rám a rajzok, nehezen tudom elképzelni, hogy az idő alatt, amíg titokban dolgozott – 1895 és 1930 között – olyan hatalmas tudásanyagra tudott volna szert tenni, amely ezeknek a rajzoknak és számításoknak az elvégzéséhez szükséges. – Már ellenőrizték a tudásomat, és a képességeimet is, és tudják, hogy mindkettő figyelemreméltó. Akkor hát miért kételkednek az eredményeimben? – A valóságos mérnöki képességeit, és tudományos ismereteit addig nem ellenőrizhetjük, amíg a kutatóközpontunkba nem engedjük; mindamellett abból, amit ki tudtunk szűrni ezekből a figyelemreméltó feljegyzésekből és rajzokból, az ön eredményei teljesen eltérnek a kor általános tudományos fejlődési irányától. Azok az aeronautika korai évei voltak, és az ön eredményei mai szemmel nézve is túlságosan fejlettek. – Az egy széles körben elterjedt téves felfogás, hogy azok az korai évek voltak – válaszolta Wilson –, mindenesetre a tudomány történetének legtermékenyebb évei voltak. Mivel ön is tanult aeronautikát és rakétatechnikát, nem kell felsorolnom, hogy a területen mennyi különleges újdonság született abban az időszakban. De azon kívül is: 1895-ben Röntgen felfedezte az X sugarat, Marconi feltalálta a drótnélküli távírót, Auguste és Louis Lumiére a kinematográfot, villamosították az első vasútvonalat, Ramsay a spekroszkópjával felderítette a hélium földi lelőhelyeit. 1896-ban Rutherford kimutatta az elektromos áram mágneses tulajdonságait, Franciaországban elektromos tengeralattjárót építettek, és S. P. Langley repülőgépei megtették első sikeres útjukat. 1897-ben már számos szabadalmat jegyeztek be repülő szerkezetekre, és J. J. Thomson katódsugarakkal végzett kísérletei nyomán kimutatták az elektronok létezését. A többit úgy vélem nem kell elmondanom: Langley 1897-es első repülése és a csatorna átrepülése között mindössze egy évtized telt el – és ez idő alatt Robert Goddard már elkezdte rakétakísérleteit. Úgy hogy hadnagy, én nem voltam túl fejlett a kor színvonalához képest – de a munkám valóban ezekből az eredményekből fakad, ezekből az eredményekből táplálkozik. Stoll fagyosan mosolygott, a papírokra pillantott, majd megint Wilsonra. – Az ön munkáját áttanulmányozták a Berlin melletti Kummersdorfban a Német Rakétakísérleti Kutató Intézet munkatársai, akik a mi Csészealj Projektünkön dolgoznak. Egyetértenek abban, hogy az ön tervei figyelemreméltóak, de befejezetlenek, és ilyen állapotukban alkalmatlanok egy csészealj

alakú repülő szerkezet megépítéséhez. Ön azt állítja, hogy a segítségünkkel be tudná fejezni a projektet, ám amikor a mi tudósaink ismételten kudarcot vallottak, miért helyeznénk bizalmunkat az ön kétségtelenül figyelemreméltó eredményeibe? – Ön is tudja, hogy erre nem tudok válaszolni – mondta óvatosan. – Csak meg tudom mutatni, mit tennék, ha munkába állhatnék. – Ezt megértem, Herr Wilson, de legalább annyit áruljon el, milyen irányban kíván továbblépni. Például, miben különbözik az ön által végzett munka attól, amit Kummersdorfban végeznek? Abban egyetértünk, hogy egy csészealj alakú repülőgép bárminél jobban tud repülni, de ennek a formának is megvannak a maga problémái, amiket mi nem tudtunk megoldani. Akkor hát ön hogyan közelítette meg ezt a témát, ami minket oly régóta kudarcba fullaszt? Wilsonnak nem volt szándékában elárulni mindent, amit felfedezett, de tudta, hogy ki kell elégítenie az étvágyukat, és bátorítást adni ahhoz, hogy végre engedjék dolgozni. Előrehajolt az ágyon, és gondosan fogalmazva azt mondta: – A maguk tudósai a hagyományos ösvényeken indultak el, de egy csészealj alakú repülő szerkezet nem működik az aerodinamika hagyományos törvényei szerint, ezért másik úton kell elindulnunk. – Nem vagyok benne biztos, hogy értem – válaszolta Stoll, mindazonáltal feszülten figyelt. – Amikor Friedrichshafenben a Zeppelin Művek szélcsatornájában dolgoztam – mondta Wilson –, segédkeztem a Kummersdorfból érkező kísérleti termékek tesztelésénél, és gyorsan rájöttem, hogy a kummersdorfi tudósok egy csészealj alakú repülő szerkezeten dolgoznak. – Már említette, hogy ezt tudta – sürgette türelmetlenül Stoll. – Azért emlékeztetetem rá – folytatta zavartalanul Wilson –, mert megbizonyosodtam felőle, hogy a kummersdorfi tervek egy farok nélküli, vagy „csupaszárny” gépre vonatkoznak, a Horten 1-re, amit a Horten testvérek, Walter és Reiner terveztek és építettek bonni gyárukban 1931-ben és 32-ben. Ez az úgynevezett „csupaszárny” gép, amely lényegében a sikló prototípusa, negyven egész héttized láb fesztávú, kétszázhuszonhat négyzetláb szárnyfelületű, és négyzetlábanként két font szárnyterhelésű volt. A repülési súlya négyszáznegyven font, a siklószöge huszonegy fok, és a levegőben tartózkodási ideje megközelítően hét óra volt. – Dicséretesen sok adatot gyűjtött össze – mondta Stoll gúnyosan. – de mire akar ezzel kilyukadni? – A Horten testvérek meg voltak győződve arról, hogy a legfontosabb repülőgépforma a csupaszárny, a Horten 1-nek ezért nem volt függőleges stabilizátora, és a szárnyán vezérsíkja, vagyis lapos volt, félhold alakú, mint a bumeráng, és a pilóta is azért feküdt hason, hogy csökkentse a pilótafülke méretét. – Igen, Herr Wilson. Ezt tudom, de… – Ez az úgynevezett repülő szárny bizonyára képes hét órán át repülni, de semmiképpen nem lehet alapja egy csészealj alakú repülő szerkezetnek, mégpedig egyetlen oknál fogva. – Igen? – Még mindig le kell küzdenie azt, ami annyiszor kudarcra ítélte a tudósaikat: a határréteg okozta korlátokat. – Látta, hogy felkeltette a német figyelmét, mégha az megpróbálta is a mérsékelt érdeklődés álarca mögé rejteni. Jót mulatott rajta, és azt mondta: – Hallott már a határrétegről, Oberleutnant? Stoll csak mosolygott a gúnyolódáson. – Miért nem eleveníti fel, Herr Wilson? Olyan élvezetesen tud magyarázni. – Bár a levegő négy, vagy ötezerszer kevésbé viszkózusabb az olajnál, azért még az is viszkózus – mondta Wilson, és élvezte az előadást. – Ezért azután amikor a levegő nekiütközik a repülőgép szilárd burkolatának, láthatatlan ellenálló rétegeket képez rajta, ami persze csökkenti a repülőgép sebességét. Ezeket a levegőrétegeket nevezik határrétegeknek. Ez a határréteg a repülőgép

sebességével egyenes arányban fejti ki ellenállását, s emiatt csökkenti a sebességet és a manőverezőképességet. – Egy laikus szavaival? – kérdezte Stoll, és igen élvezte Wilson lelkesedését. – Egy laikus szavaival – folytatta Wilson és tudta, hogy Stoll már a hálójában van –, a szuperszonikus repülőgépeknél a legfőbb probléma az, hogy ezt a negatív levegőréteget amennyire csak lehet, el kell tolni a gép hátsó felületei felé. Ezáltal csökkenhet a repülőgép előrehaladásához felhasznált energia mennyisége. Így elképzelhető, hogy egy forradalmian új repülőgéptípus – nem csak a határréteg teljes megszüntetésével, csak annak elterelésével és tolóerőként való felhasználásával –, pusztán ennek a levegőmennyiségnek a felhasználásával képes volna a levegőben haladni. Ha ezt meg tudjuk oldani, olyan repülőgépet kapunk, amely figyelemreméltó sebesség elérésére képes, ugyanakkor a minimális üzemanyagot fogyasztja. – Tehát ön minden energiáját a határréteg problémájának megoldására kívánja szentelni? – Igen – mondta Wilson, és kijátszotta az ütőkártyáját: – És mindezt Németországban fogom megtenni. – Ez hízelgő – de miért pont Németországban? – Mint azt már a Reichsführernek elmagyaráztam, a határréteg fogalmát 1904-ben Göttingenben a német Ludwig Prandtl professzor vezette be az aerodinamikába. Az elkövetkező években más német tudósok – így például Betz, Flettner és Junkers professzorok –, is kísérleteztek azzal, hogy különlegesen kialakított repülőgépekkel csökkentsék a határréteg hatását. A legtöbb kísérlet az „elszívás” módszerére alapozott, vagyis arra, hogy ezt a negatív levegőt a szárny apró pórusain át a szárny belsejébe vezetik, s onnan szivattyúval a hajtóműbe pumpálják. Ez ugyan egy lépés volt a helyes irányba, de az eredménye egy nehéz repülőgép lett, és eldugult a motor is – ugyanazok a hibák léptek fel, mint a Horten-féle repülő szárny esetében. Mindazonáltal hiszem, hogy annak érdekében, hogy teljesen megszabaduljunk ettől a határrétegtől, vagy hogy ezt a „halott” levegőt nem csak a gyorsításhoz, de a manőverezéshez is fel tudjuk használni, olyan repülőgépet kell építenünk, amely mentes minden akadályozó kitüremkedéstől, úgymint szárnytól, vezérsíkoktól, de még a normál szívócsatornáktól is, és akkor nem lesz szükség nagy, súlyos gépekre. Más szóval ez a forradalmian új repülő szerkezet a tökéletes „repülő szárny” lehet, amely a legkisebb ellenállást tanúsítja, és beszívva a határréteg „halott” levegőjét, azt a teljesítmény növeléséhez használja fel. – És ön szerint hogyan lehetne ilyen tökéletes gépezetet előállítani? – Úgy, hogy meg kell építeni a tökéletes repülő szárnyat – egy körkörös szárnyat, amely lényegében körbeveszi a szívótorkot, amely része a motornak. Vagyis egy csészealj alakú gépet , ami ha porózus fémből készül, ami spongyaként működik, még a beszívást is megoldhatjuk vele. Mindez súrlódásmentes repülést biztosít – repülőgépünk oly könnyedén siklik a levegőben, ahogy a nedves szappan csúszik ki az ujjaink közül. Sebessége és manőverező képessége szó szerint határtalan lesz. Wilson teljesen felizgult a gondolatra, és lopott pillantásával megállapította, hogy komor tekintete mögött Stoll is ugyanúgy érez. A fiatal főhadnagy mindenesetre jól palástolja az érzelmeit. – Ez elméletben csodálatosan hangzik – mondta –, de a gyakorlat azért egészen más. Nem hiszem, hogy az ön úgynevezett porózus fém reális ötlet. – Valójában már létezik is ilyesmi – mondta Wilson –, mégpedig itt, Németországban. Sok más mellett ilyesmivel is kísérleteztünk a Zeppelin szélcsatornájában. Göttingenben és Volkenrodében a tudósok különféle porózus fémeket állítottak elő – magnéziumból és alumíniumból. A tudósok Luftschwamm-nak, vagy aerospongyának nevezték… és azt hiszem, működött. Abban a pillanatban, hogy Stoll összeszedte a papírjait, és visszarakta az irattartóba, Wilson tudta, hogy győzött. – Érdekes – mondta a hadnagy, azzal hátratolta a székét, és felállt –, hogy még a nagy orosz Ciolkovszkij is különös érdeklődést mutatott a kerek, parabolikus, és gömb alakú repülő formák

iránt. – Látom, ön többet tud e témáról, mint amennyit mutat, Oberleutnant – válaszolta Wilson, és ezzel mosolyra késztette az SS tisztet. – Eszerint azt is tudja, hogy az a kiterjedt kutatás, amit Németország az elmúlt évtizedben a „csupaszárny” repülőgép és rakéta fejlesztésére folytatott, nem más, mint a németek tisztelgése Ciolkovszkij elméletei előtt. – És az amerikai Robert H. Goddard előtt, akinél hat hónapon át dolgozott. – Be kell vallanom, hogy bár sokkal fiatalabb nálam, nagyon sokat tanultam Goddardtól a stabilizáció és a giroszkópos kormányzás vonatkozásában. Ezért is akartam vele dolgozni – ez volt ugyanis a gyenge pontom. A hadnagy most első ízben őszintén mosolygott, és azt mondta: – Jöjjön, Herr Wilson, elmegyünk innen. Ideje, hogy munkába álljon. Nincs sok időnk, úgy hogy ne vesződjön a holmijával. Ezt a cellát nemsokára kitakarítják, és a holmiját a Gestapo által elfoglalt holmikkal együtt még ma délután megkapja. Kérem, kövessen. Wilson diadalittasan követte a hadnagyot ki a cellából, fel a lépcsőn, a főbejáratnál lévő előtérbe. Ott, miután visszanyerte tájékozódó képességét (a szűk cellában eltöltött hetek után az előtér rendkívül tágasnak és zsúfoltnak tűnt), kapott egy katonai köpenyt. Azután kikísérték a Prinz Albrechtstrassén várakozó rendőrautóhoz. Beült a hátsó ülésre, a már sokkal nyugodtabb Ernst Stoll mögé, és kinézett az ablakon, miközben végighajtottak Berlin utcáin. A kora délutáni szürke fényben – eltekintve a mindenütt jelenlévő katonai járművektől, és egyenruhás személyektől –, a város nyüzsgő, egyébként normális arcát mutatta. – Ez a város háborúra készülődik – mondta Wilson. – Igen – válaszolt a hadnagy. – Ön jó megfigyelő. Az ifjú hadnagy zavarodott tekintetét és zárkózottságát látva Wilson megragadta az alkalmat, és megkérdezte: – Megkérdezhetem, hogy vajon a tudományos munkát a hírszerzéstől függetlenül végzi? Stoll hadnagy felsóhajtott. – Megkérdezheti. És a válasz nem. Ma már nem foglalkozhatom tudományos kutatással per se, ellenben tudományos ismereteimet a technikai hírszerzés szolgálatába kell állítanom. – És önt ezért küldték, hogy kihallgasson engem, igaz? A hadnagy megint sóhajtott, mint akit nyomaszt valami. – Igen, Herr Wilson, ez a helyzet. És most Kummersdorf Westbe viszem önt, ahol nálam kevésbé tehetséges emberekkel kell dolgoznia. Ilyen az élet. – Nincs lehetősége tiltakozni? – Az SS tagjaként engedelmeskednem kell. Engedelmeskedem hát, és emiatt büszke lehetek. Wilson kétségbe vonta, hogy Ernst Stoll büszke volna a munkájára, de ezt a megfigyelését elraktározta későbbi alkalomra. A Kummersdorfba vezető út nem volt hosszú – mindössze tizenöt kilométerre terült el Berlintől –, és a kocsi hamarosan lassított egy szögesdrót kerítés mellett, majd megállt a kapunál strázsáló őrség előtt. A kocsit átvizsgálta egy igen alapos SS tiszt, majd továbbhajtottak egy irdatlan hangár elé, amely egy hatalmas, csupasz mezőn állt. Szögesdrót kerítette körbe, ami mögött a kihelyezett táblák szerint tűzsáv terült el. A hatalmas hangárt, és a kihalt mezőt látva – holott lázas tevékenység jeleit remélte látni –, Wilson kérdőn pillantott Stollra. A hadnagy, mintha csak a gondolataiban olvasna, megértően mondta: – A Csészealj Projektet a Rakéta Kutató Intézettől ez a tűzsáv választja el. Amögött találja meg Wernher von Braun sokkal lenyűgözőbb kutató bázisát, amit keresett, s amit végre megtalált.

– Valóban – mondta Wilson. Hallgatta a szél zúgását, és nézte a hullámzó, érintetlen füvet, amely körülvette az ólomszürke ég alatt elterülő hatalmas, magányos hangárt. – Próbáljon meg elégedettnek látszani – mondta Stoll, és a már rozsdásodó hullámlemez kapuhoz vezette Wilsont. – Hivatalosan a Kutatóintézethez tartozik, és tudását az ő rakéta projektjük megvalósításának szenteli, idejének nagyobb részét azonban itt fogja eltölteni, ahol a legnagyobb titoktartás mellett a Csészealj Projekten dolgozik. Még a tűzsáv túloldalán lévők sem fogják tudni, mit csinál itt. A hangár főbejárata zárva volt, a kis személyzeti ajtó mellett pedig SS katonák őrködtek, akik náci üdvözlésre lendítették a karjukat, amint Stoll a közelükbe ért. Stoll sebtében viszonozta az üdvözlést és bevezette Wilsont a hangárba. Odabent egy pillanatra elvakult a nagy fénytől. Mire Stoll is belépett és melléje állt, megszokta a fényt. Hatalmas, üres csarnokot látott, amelynek a szélén üvegezett irodák, és különféle gépek sorakoztak. Néhány ember is volt ott olajos overallban. A beton padló fölött mintegy hat lábnyi magasságban egy hidraulikus emelvényen ott állt egy kísérleti, csészealj alakú repülőgép kísérleti példányának váza. Úgy negyven láb átmérőjű lehetett, a közepén kisebb kupola. A diszkosz alakú váz alatt két 80 lóerős Hirth motor lapult. – Ez sosem fog felszállni. – Nem bizony – mosolygott Stoll. Nyilván elégedett volt Wilson megfigyelésével, mert a csarnokon át nyomban az egyik nagyobb irodába vezette. Belépve magatartása hirtelen megkeményedett, szalutált, és elkiáltotta magát: – Heil Hitler! – mondta, azután oldalt lépett, és bemutatta Wilsont egy férfinek, aki bár egy Reichsfűhrer egyenruháját viselte, nem látszott katonának. – Nos, Herr Wilson – mondta Heinrich Himmler –, megint találkoztunk, ugye? – Igen, Reichsfűhrer – és nagyon örülök. – Abban biztos vagyok – mert ha nem így történt volna, maga most halott ember. Ezzel a megjegyzéssel eszébe juttatta, hogy helyesen ítélte meg Wilsont, aki a lunatikus vezér válla fölött most egy csoport férfira pillantott. Mivel mindegyikük olajos overallt viselt, tudósok, vagy mérnökök lehettek. – Volna szíves megnézni a mi repülő csészealjunkat, Herr Wilson? – Ahhoz nem kell megnéznem, Reichsfűhrer – mondta Wilson –, hogy megmondjam, ez nem fog felszállni. Himmler csak elmosolyodott. – Maga nagyon öntelt, Herr Wilson! De jöjjön – mondta és mutatóujjával az idegesen várakozó férfiakra mutatott –, hadd mutassam be a csoport többi tagját. – Ez itt – biccentett egy sovány, éhes kinézetű férfira –, Rudolf Schriever repülőszázados, és ő tervezte azt a csészealjat, ami ön szerint nem fog felszállni. Ez pedig – folytatta, miután Wilson kezet rázott a komoly tekintetű fiatal tervezővel –, Klaus Habermohl fizikus, és kollégája, Otto Miethe. Ez pedig – mondta, miután Wilson mindkét középkorú férfival kezet rázott –, Mr Giuseppe Belluzzo, aki bár olasz, pótolhatatlan tagja csapatunknak. Uraim, bemutatom önöknek Herr Wilsont, az amerikai zsenit! Wilson nem vett tudomást Himmler visszafogott gúnyolódásáról, és elfojtott kuncogásáról. Kezet rázott az alacsony, kövérkés és kopaszodó Belluzzóval, és kifejezte afölötti örömét, hogy nemsokára együtt dolgozhatnak. Miután a csoport tagjai gratuláltak neki eddigi munkásságához, amiről Stolltól szereztek tudomást, Wilson azt mondta Schrievernek: – Először végzünk néhány kísérletet, annak pedig, hogy ez a csészealj nem tud repülni, pillanatnyilag nincs jelentősége. Csak az a fontos százados, hogy ön máris komoly eredményeket ért el, és hogy együttes munkával be tudjuk fejezni a gépet. Ezért gratulálok önnek százados, amiért megépítette ezt a csészealjat.

– Köszönöm, Herr Wilson. Schriever mereven meghajolva fogadta Wilson elismerését. Mielőtt még szólhatott volna, Himmler ellépett mellőlük, Stoll pedig intett Wilsonnak, hogy kövesse őket. Stoll nyomában kiment a helyiségből, és a hatalmas hangárban találta magát, ahol Himmler már ott állt Schriever csészealjának váza mellett, és halványan, de hűvösen mosolygott. – Úgy véli, ez nem fog működni? – kérdezte. – Nem, Reichsführer – válaszolta Wilson. – Akkor nagyon diplomatikusan fogalmaz, ami azt jelenti, hogy hozzáértéssel nyilatkozik. – Wilson felé fordult, és csillogó cvikkerén át rápillantott. – Nyilvánvaló okokból Schriever százados a vezetője ennek a projektnek, de eredményt magától várunk. Heti egy alkalommal meglátogatja Wernher von Braunt a Rakétakutató Intézetben, a tűzsáv túloldalán, és megosztja vele minden olyan felfedezését, amit itt nem tud felhasználni, de von Braunnak hasznára válhat, és aki azt belátása szerint fel is használhatja. – Megértettem, Reichsführer. – Remélem azt is megérti, hogy minden eredményéről, vagy annak hiányáról tájékoztatást kapok Stoll főhadnagyon keresztül – fejével az ideges Ernst Stoll felé bólintott –, és ha bármi problémája akad, vele beszéljen, ne Schriever repülőszázadossal. – Igen Reichsführer, megértettem. – Jó – mondta Himmler. – Van valami amit még tudni szeretne, mielőtt távozom? Wilson körbepillantott a hangárban, felmérte a hatalmas kihasználatlan teret, majd visszafordult Himmler felé. – Nagy feladatot bíztak rám, és a mérnökökön, tudósokon kívül több száz képzetlen munkásra is szükségem volna. Hol találok ilyeneket? Himmler megigazította a cvikkert az orrán, végignézett a hangáron, és a gép vázán, majd Wilsonra pillantva kimért, jeges mosollyal alig hallhatóan azt mondta: – A táborokban.

TIZEDIK FEJEZET Mire Bradley legközelebb Langley Fieldbe látogatott – hivatalosan mint aeronautikai jogi tanácsadó, nem hivatalosan mint Dwight Taylor tábornok hírszerző ügynöke –, már készen álltak az irodaházak, és kezdetét vehette az éppen megalakult Nemzeti Aueronautikai Felügyelő Bizottság ülése. Vele együtt régi barátja, Taylor tábornok is ott ült az asztal mellett a bizottság tizenkét, még túlságosan feszélyezett, a légierőnél szolgáló hírszerzőkből álló tagjai között. A bizottság tagjai jobbára a Pentagon műszaki felkészültségű tisztjei voltak, ott ült közöttük a koros, de még mindig nett Orville Wright is, aki 1903-ban North Carolinában testvérével, Wilburral a Kitty Hawk fedélzetén a történelem első sikeres repülését hajtotta végre; és Charles Lindbergh is, a jóképű arisztokrata, akit egy egész nemzet a szívébe zárt, miután 1927-ben a ma már legendás monoplánjával, a Spirit of St. Louis-szal végrehajtotta az első non-stop repülést két kontinens között, és aki négy évre rá ugyanazon nemzet együttérzését is elnyerte, amikor kétéves gyermekét elrabolták, és megölték. A bizottság ilyen összetételben havonta ül össze, ahogy megvitassa a hazai és külföldi aeronautikai eredményeket. Ez a nap sem ígérkezett másmilyennek… a jelenlévők legtöbbje mégis döbbenten mered maga elé. – Tizennyolc évvel ezelőtt – mondta egy rádióbemondó –, legyőzött német katonák vonultak vissza a Rajnán átívelő Hohenzollern-hídon. Huszonkét nappal ezelőtt, 1936 március 7.-én tizenegy harminckor Adolf Hitler három hadosztálya haladt át ugyanazon a hídon, hogy bevonuljon a Rajnavidékre. Órák alatt huszonötezer német katona özönlötte el a Rajna-vidéket anélkül, hogy Franciaországból bárki is megakadályozta volna őket. Ma, 1936 március 29-én, ismét fegyveres támogatás nélkül, a választók kilencvennyolc egész nyolc tized százaléka szavazott Adolf Hitlerre, aki ezáltal Németország Führere lett. Európában a háború tehát garantált… Taylor tábornok kikapcsolta a rádiót, egy percig gondterhelten nézett maga elé, majd visszament az asztalfőn lévő helyére. – Hát uraim – mondta –, megtörtént. Adolf Hitler a Harmadik Birodalom korlátlan hatalmú diktátora lett – és nem fog megelégedni a Rajna-vidékkel. A bemondónak igaza volt, ez háborút jelent Európában. – Nekünk semmi közünk az európai háborúkhoz – mondta egy ezüstös hajú úriember a cigarettafüst mögül az asztal végén. – Szerintem van – válaszolta Taylor. – Már amennyire ez kihat a németek aeronautikai kutatásaira, ami máris riasztóan fejlett. Mike – fordult Bradley felé –, te mit gondolsz? – Komolyan aggódom – mondta Bradley. – A nácik, mint ön is mondta, veszélyesen fejlett aeronautikai kísérleteket végeznek – és biztonsággal állíthatom, hogy kutatásaikat teljes egészében a hadiipar szolgálatába állítják. – Miránk ez akkor se lesz hatással – mondta a nett Orville Wright –, mert Amerika pillanatnyilag el van szigetelve, és Európa igen messze van. – Nem hiszem, hogy túl sokáig fenntarthatnánk az elszigeteltségünket – mondta Bradley –, és ha csak a legkisebb valószínűsége is fennáll annak, hogy be kell szállnunk a háborúba, komolyan aggódnunk kell a világban folyó valamennyi aeronautikai kutatás – de legkivált a Németországban folyó kísérletek miatt. – Ön eltúlozza az aggodalmat – mondta egy technikai tanácsadó, és hatalmas füstfelhőt fújt ki. – Van valami különleges oka erre? – Az elmúlt néhány évben – mondta Taylor tábornok –, Mike Bradley nem hivatalosan kamatoztatta hírszerzői képességeit, hogy a nyomára bukkanjon valakinek – egy John Wilson nevű titokzatos

fizikusnak és repülőmérnöknek, aki egykor Robert Goddarddal dolgozott – Taylor ekkor Goddard barátjára, Charles Lindberghre pillantott –, majd a jelentések szerint valószínűleg hamis útlevéllel Németországba ment, és most a náciknak dolgozik. – Bradley nálam is kérdezősködött erről a Wilsonról – jegyezte meg Lindbergh –, és őszintén megmondtam neki, hogy én sosem hallottam róla, hogy kapcsolatban állt volna Wilsonnal, amíg Bradley meg nem említette. Természetesen azután én is ellenőriztem Goddardnál, s a kapott információ szerint Wilson valóban nála dolgozott 1930-ban, közel hat hónapig. – Szóval miért kell aggódni? – kérdezte Orville Wright türelmetlenül. – Engem az aggaszt – mondta Bradley –, hogy ez a Wilson még Goddard szerint is egy tudós zseni, aki különösen a rakétatechnika és az űrutazás iránt érdeklődik. Mindamellett egy érzéketlen fattyú, akit az égvilágon semmi más nem érdekel, csak a munkája. – Vagyis olyan, mint az ön legtöbb tudósa, és politikusa – jegyezte meg valaki gúnyosan, mire cinikus nevetésben törtek ki a füstbe burkolózott asztal körül ülők. Amikor a nevetés elült, Bradley türelmetlenül azt mondta: – Azt próbálom megértetni önökkel, hogy ennek a titokzatos Wilsonnak, aki valószínűleg tudományos zseni, és érzéketlen megszállott, minden oka megvan arra, hogy zseniális képességeit egy idegen hatalom szolgálatába állítsa, tekintet nélkül annak természetére, és motivációira. És a bizonyítékok arra utalnak, hogy az általa választott ország a náci Németország. Hosszú, kényelmetlen csend következett, majd Charles Lindbergh szólalt meg: – Azt akarja mondani, hogy ez a Wilson sokkal fejlettebb gondolkodású, mint Goddard? – Igen – vágta rá Bradley. – Ezt nehezen hiszem el – mondta Lindbergh. – Én sem hittem – válaszolta Bradley –, de nem sokáig kételkedtem. – Hátratolta a székét, felállt, megkerülte az asztalt, és mindenkinek a kezébe nyomta Wilson gépelt curriculum vitae-jét. Amíg olvasták, cigarettára gyújtott, s míg szívta, kinézett az ablakon, és arra gondolt, hogy mennyit fejlődött az aeronautika azóta, hogy Samuel Pierpont Langley amerikai csillagász, a Smithsonian Intézet aeronautikai elméleti szakembere (aki a sors fintorából Goddardhoz, és Wilson apjához hasonlóan szintén Massachusettsben született, ahol maga Wilson is a MIT-en tanult) negyedére kicsinyített gőzmotoros modellje, az „Aerodrome” az első repüléseit végezte a Potomac partja mentén, éppen ezeken a mezőkön, amelyek ma az ő nevét viselik. És alig negyven évvel ezen ártatlan kezdetek után, egy új, sötét korszak köszöntött a repülésre. – Befejezte már valaki az olvasást? – kérdezte Taylor tábornok, nyilván már türelmetlenül folytatni szerette volna a megbeszélést. A legtöbb cigarettafüstbe burkolózott fej igenlően bólintott. – Valóban hatásos – mondta Orville Wright –, de ez még nem bizonyítja azt, hogy emberünk bármit is tervezett volna akár titokban, akár másként. Bardley tisztában volt azzal, hogy Wright milyen szerepet játszott az aviatika történetében, és hogy Charles Lindbergh is mennyit segített Robert H. Goddardnak, s hogy ezért mindkettő jogosan lehet szkeptikus, ezért így folytatta: – Amíg nem tudom bizonyítani, hogy Wilson a hivatalosan épített légi járműveknél fejlettebb repülő szerkezeteken dolgozott, azt hiszem érdemes felhívnom a figyelmet arra, hogy 1896 -ban és 1897-ben – amikor Wilson eltávozott a Cornell Egyetemről és teljesen eltűnt, hogy – amint azt ma már tudjuk –, csak a munkájának éljen, Amerikában végbement a Nagy Léghajó Hisztéria néven ismert esemény. – Nagyon jól emlékszem rá – mondta Orville Wright. – Hónapokig tartott. Rengeteg észlelésről érkezett jelentés, mely szerint titokzatos léghajókat láttak, amin emberek utaztak, akik szóba elegyedtek mindenkivel, ahol éppen leszálltak. Akkoriban én tömeghisztériának minősítettem.

– Nos -– mondta Bradley –, talán az volt, talán nem – mindenesetre a legtöbb ilyen találkozásról szóló jelentés megemlíti, hogy a repülő szerkezetekből kiszálló emberek egyike Wilsonként mutatkozott be. Uraim, még egy kicsit kérem a türelmüket. Bradley a tárcájából elővette azokat az újságkivágásokat, amiket Gladys Kinder küldött neki, kiteregette az asztalon, és miközben beszélt, hol az egyikből olvasott fel, hol a másikból. – Mint azt valószínűleg tudják, az első nagyobb UFO hisztéria valóban 1896-ban esett meg, úgy november táján kezdődött, és 1897 májusáig tartott. Ez öt évvel az itt helyet foglaló Orwell, és bátyja, Wilbur kísérletei előtt volt; igaz addigra a Szabadalmi Hivatalnál már garmadával feküdtek a különféle repülő szerkezetekre vonatkozó tervek. Például az előttem fekvő egyik kivágás szerint 1896 augusztus 11-én jegyezték be San Franciscóban 565805 szám alatt Charles Abbot Smith repülőgépét, amit még a következő évben meg akart építeni. És itt egy másik szabadalom, az 580941-es számú, amit Henry Heintz kapott Elktonban, Dél-Dakotában, 1897 április 20.-án. – Ha azt akarja bizonyítani – mondta Lindbergh –, hogy a megfigyelt UFÓ-k alakra a szabadalmakban található léghajókra hasonlítanak, akkor le kell szögeznem, hogy semmi bizonyíték nincs arra, hogy azok a gépek valóban megépültek. – Rendben – mondta Bradley –, elfogadom az észrevételt. De az a tény, hogy nincs róluk feljegyzés, még nem jelenti azt is, hogy nem épültek meg. – És a jelentett UFÓ-k hasonlítanak a szabadalmakban található léghajókra? – hangzott az asztal végből a kérdés. – Igen – felelte Orville Wright. – Akkoriban az volt az általános hiedelem, hogy a légi navigációt kizárólag léghajókkal lehet megvalósítani, levegőnél nehezebb repülő szerkezetekkel nem. Ezért a legtöbb terv olyan szerkezetet ábrázolt, amin egy ember ül, és kormányoz. – És szivar alakú. – Úgy van. – Rendben van Bradley – mondta Taylor tábornok. – Folytasd. – Amint az 1896-97-es megfigyelésekből kiderül, az azonosítatlan repülő tárgyak mind szivar alakúak voltak, folyton leszálltak, és olyankor a rajta utazók beszédbe elegyedtek az emberekkel, és rendszerint vizet kértek a gépükbe. – Igen, emlékszem – mondta Orville Wright, és igen büszke volt a memóriájára. – E számos találkozás legérdekesebb momentuma, hogy a történetekben szereplő személy Wilsonnak nevezte magát, de sosem mondta meg a keresztnevét. Bradley torka kiszáradt, ezért nyelt egyet, majd köhintett, és megint olvasni kezdett egy újságkivágást. – Az első incidens Beaumontban történt, Texasban, 1897 április 19.-én, amikor egy bizonyos J. B. Ligon, a helyi Magnolia Sörgyár ügynöke, és fia, Charles pár száz lábnyira valamilyen fényt láttak a mezőn, és odamentek, hogy megnézzék. Négy embert találtak ott, akik valamilyen nagy, sötét tárgyat vizsgáltak, amit a tanúk egyike sem látott tisztán. Egyikük egy vödör vizet kért Ligontól, aki megengedte neki, hogy vegyen, mire az Mr Wilsonként mutatkozott be. Azt mondta, hogy ő és barátai egy repülő szerkezeten az öbölnél jártak – valószínűleg a Galveston-öbölnél, bár nem nevezte meg –, és most visszafelé tartanak Iowába, hol a léghajójukat négy másikkal egyetemben készítették. Kérdésükre Wilson elmondta, hogy elektromosság hajtja a léghajó motorjait. Azután beszálltak, és Ligon szeme láttára felszálltak. – Értem, mire akar kilyukadni – mondta Orville Wright. – Az a bizonyos Wilson azt mondta, hogy Iowába igyekeznek, ahol a léghajójukat négy másikkal egyetemben készítették – és a maga Wilsonja is eredetileg Iowából származik. Bradley kérdőn felemelte a kezét, majd folytatta az olvasást.

– A következő napon, április 20-án Uvalde sheriffje, H. W. Baylor szintén Texasban elment, hogy megvizsgálja a háza mögött észlelt különös fény– és hangjelenségeket. Egy léghajót, és három embert talált ott – egyikük Wilson néven mutatkozott be, és azt mondta, a new yorki Goshenből való. Wilson C. C. Akers sheriff felől érdeklődött, akit 1877-ben Fort Worthben ismert meg, és akivel ismét találkozni szeretne. Baylor meglepődött, és azt mondta, Akers kapitány most Eagle Passban van, mire Wilson csalódottan megkérte Baylort, hogy ha legközelebb meglátogatja, említse meg neki, hogy találkozott vele. Baylor elmondta, hogy Wilson vizet kért, majd megígértette vele, hogy látogatásukat tartsa titokban a városlakók előtt; majd a többiekkel együtt beszállt a léghajóba, és idézem, a nagy szárnyú, és farkú gép elindult, majd felgyorsulva San Angelo irányában eltűnt, idézet bezárva. A vidéki rendőr is végignézte a gép felszállását. Felpillantott, hogy lássa, milyen hatást váltott ki a tanult férfiakból: tizenhárom rezzenéstelen arc figyelt rá a cigaretta és szivarfüst mögül, úgy hogy folytatta az olvasást. – Két nappal később Josserandban, Texasban búgó hang ébresztette fel Frank Nichols farmert, aki kipillantva háza ablakán vakító fényt látott, ami elmondása szerint egy különös formájú, hatalmas járműből sugárzott, ami a kukoricaföldje felett lebegett. Nichols kiment, hogy megvizsgálja, de mielőtt odaért volna, két férfi közeledett feléje, és megkérdezte tőle, tudna-e egy kis vizet adni. Nichols teljesítette a kérésüket – ahogyan akkoriban a többi farmer tette volna – miután meghívták a hajóra, hogy nézzen körül, ahol látta, hogy összesen hatan, vagy heten utaznak a léghajón. Egyikük elmondta neki, hogy a hajót elektromosság hajtja, és egyike annak az öt gépnek, amelyet Iowa egyik kisvárosában építettek egy nagy New Yorki cég támogatásával. – Egyszóval öt, vagy hat léghajóról van szó, amik Iowa egyik kisvárosából származnak – mondta Lindbergh. – Pontosan – helyeselt a Pentagon egyik gránitarcú tábornoka. – A következő napon – folytatta Bradley –, április 23.-án, szemtanúk számoltak be a Houston Postnak arról, hogy egy léghajó szállt le Kountze-ban, Texasban, ahol laknak, és a belőle kiszálló két férfi úgy mutatkozott be, mint Jackson és… – Wilson – mondta Taylor tábornok enyhe mosollyal. – Úgy van – mondta Bradley, de nem viszonozta a mosolyt, inkább az olvasnivalóra koncentrált, amitől különös módon önteltté vált. – Négy nappal az incidens után, április 27-én a Galveston Daily News leközölte e fentebb említett C. C. Akers levelét, amelyben Akers beszámolt arról, hogy ő valóban ismert Fort Worthben, Texasban egy Wilson nevű férfit, és hogy ez a Wilson New Yorkba való volt, és hogy huszonegynéhány éves lehetett, és hogy műszaki érdeklődésű ember volt, és a légi navigációval foglalkozott, mégpedig valami olyasmivel, ami megdöbbenti majd a világot. – Az a levél egy szálhámostól származhat – mondta Orville Wright felemelve a mutatóujját –, aki olvasta a beszámolót, amely megemlíti az ismeretlen Akerset. – Végül – folytatta Bradley óvatosan figyelmen kívül hagyva a híres, és híresen lobbanékony férfi megjegyzését –, április 30.-án a kora esti órákban Deadwoodban, Texasban, egy H. C. Lagrone nevű farmer hallotta, hogy a lovai megvadultak az istállóban. Kiment és látta, hogy fehér fények köröznek a közelben a földje felett, majd leszállnak a közeli mezőn. Odament és öt embert látott, akik közül három beszélgetni kezdett vele, míg kettő vizet gyűjtött egy gumiballonba. A férfiak elmondták, hogy léghajójuk egyike annak az ötnek, amely mostanában a környéken röpdösnek, s hogy az övék az, amely pár napja Beaumontban is leszállt; hogy a léghajók egy Illinois-i városban készültek – amely állam mint tudjuk, határos Iowával –, és hogy ennél többet nem akarnak mondani, mert még nincs szabadalmaztatva. Az év májusára az észlelések megszűntek – és a titokzatos Mr Wilson nem hallatott többet magáról. Amíg Bradley összeszedte a jegyzeteit és az újságkivágásokat, az asztal körül zavart csend támadt, mindenki csak ült, cigarettázott, és vizet, vagy sört ivott. Amikor már nyomasztó volt a csend,

Lindbergh az asztalra támasztott a könyökét, állát összekulcsolt kezébe hajtotta, és azt mondta: – Egyszóval azt akarja sugallni, hogy az 1896-97-es úgynevezett Nagy Léghajó Hisztéria titokzatos Wilsonja, aki mindenütt elmondta, hogy Iowa egyik kisvárosában léghajókat épített, azonos azzal a Wilsonnal, aki Robert Goddardnak dolgozott, most pedig a náciknak dolgozik. Bradley csak megvonta a vállát, és kérdőleg széttárta a karját. – Maga egy hatvan éves férfiról beszél! – mondta Lindbergh nyilvánvaló hitetlenséggel. Bradley ezt nem tudván cáfolni csak annyit mondott: – Semmit nem állítottam határozottan, mindenesetre érdemes utánanézni annak, amit elmondtam. Arra van bizonyítékunk, hogy ez a John Wilson Montezumában született, Iowában, s hogy miután lehagyta a Cornellt, szerepelt annak a new yorki Cohn & Goldman cégnek a bérlistáján, amelyik Iowában, Mount Pleasantban aeronautikai kutató laboratóriumot tartott fenn. Emlékeztetném önöket, hogy Mount Pleasant, habár Iowában van, közel fekszik Illinois határához – ahhoz a helyhez, amit Wilson szintén megnevezett a léghajók gyártási helyét illetően –, és hogy Montezumához is közel van, ahol Wilson született és nevelkedett. Mindez persze lehet véletlen is, de én ezt kétlem. Újabb kényelmetlen csend következett, mígnem Orville Wright, aki sem nem dohányzott, sem nem ivott, hevesen köhögni kezdett, és elhajtva szomszédja szivarfüstjét, azt mondta: – Tehát ha feltételezzük, hogy a két Wilson egy és ugyanaz, meg tudjuk mondani, mit keres a náci Németországban? – Igen – válaszolta Taylor tábornok megkönnyebbülve, hogy végre a tárgyra térhet. – A brit hírszerzés szerint vannak jelentések, mely szerint egy amerikai tudós – ismeretlen személyazonosságú, de feltételezhetően John Wilson, aki 1931-ben eltűnt Németországban – jelenleg Kummersdorf Westben dolgozik egy szigorúan titkos kutatóállomáson, úgy tizenöt mérföldre Berlintől. Egy percig csend volt, amíg mindenki megemésztette a mondottakat. – Van valami ismert eredménye ennek az együttműködésnek? – kérdezte Orville Wright. – Meg nem erősített jelentések szerint – válaszolta Taylor tábornok –, melyek a Rakétakutató Intézet kummersdorfi telepét a titkos teleptől elválasztó tűzsáv innenső oldaláról származnak, még maga Wernher von Braun sem tudja, mi történik abban a hangárban, csak azt, hogy egy amerikai tudós, feltételezhetően Wilson hetente egyszer átadja neki tudományos kutatásainak eredményeit, amiket a nácik vélhetően fel tudnak használni a V-2 rakétaprogramnál. – Rakéta?– kérdezte Orville Wright. – Igen, Orville, rakéta. Wright összevonta a szemöldökét, rémültnek látszott, azután panaszos hangon azt mondta: – De hát mi közünk van nekünk mindehhez? Nem lehet, hogy ezek is csak álmok, mint Goddardéi? – Már Goddard rakétái sem csak álmok – mondta Lindbergh dühösen. – Nos – mondta Taylor a maga csendesen könyörtelen módján –, határozottan nem állíthatjuk, hogy Wilson találmányainak lenne valami köze hozzá, de a brit hírszerzés jelentése szerint 1934 decemberében – egy évvel azután, hogy Wilson feltételezéseink szerint Kummersdorfban kezdett dolgozni –, két Kummersdorfban gyártott, igen fejlett, giroszkópos vezérlésű, és oxigén-alkohol üzemanyagú, V-2 rakéta szállt fel az Északi-tengeri Borkum szigetéről, és másfél mérföldes magasságot ért el. És nem szívesen, de felhívom a figyelmüket arra, hogy valószínűleg nem az a két stabilizált, folyékony üzemanyagú rakéta az egyetlen komoly vetélytársa Wilson munkatársa, Robert H. Goddard rakétáinak. – Ez szerintem hihetetlen – mondta Orville Wright, és a tőle megszokottnál izgatottabb volt. – Pedig elhiheti – válaszolta Taylor tábornok kurtán. – Alig pár hete történt, hogy nem sokkal Hitler szégyenteljes, a Hohenzollern-hídon történet átkelése után Walter Dronenberg százados, a Rakétakutató Intézet feje, és asszisztense, Wernher von Braun százfős szerelőgárdája élén bemutatott

néhány Kummersdorfban készült motort, amely eddig példátlan, háromezer ötszáz font tolóerő előállítására képes. És bár széles körben von Braunt magasztalják e nagyszerű eredményért, ő elutasítja a dicséretet és áthárítja általa meg nem nevezhető személyekre. – És ön azt hiszi, von Braun a tűzsáv túloldalán dolgozókra gondol? – kérdezte Lindbergh. – Igen – válaszolta Taylor. – Általánosan a tűzsáv túloldalán dolgozókra, de különösen Wilsonra, mivel ezek a forradalmi eredmények az ő megérkezése után születtek Kummersdorfban. Újabb kényelmetlen csend következett, és Bradley Lindberghre pillantott, aki az asztalt bámulta és talán éppen gyermekének elrablására, és az azt követő szégyenre és szimpátiahullámra gondolt. Bradley tudta, mi az a szégyen és ezt nem is tagadta. Megígérte Joannak, hogy a munka többé nem fog kettejük közé állni, minden idejét a gyerekekkel tölti majd; de már tudta, hogy az elmúlt évben ez a Wilson a legjobb szándéka ellenére is a rögeszméjévé vált, és jobban elvonta őt a családjától, mit azt elképzelte. Ugyanolyan családi problémákat szült, mint korábban a munkája – mélységesen sértette Joant, Mark és Miriam pedig haragudtak rá. Ezért azután amikor Lindberghre pillantott, hirtelen szégyen töltötte el, mert rájött, ő most ugyanazt hagyja figyelmen kívül, amit Lindbergh akkor elveszített: a családi harmóniát. Mintha csak olvasna a gondolatokban, Lindbergh felpillantott és egyenesen őrá nézett. Nehezen, fáradtan vette a levegőt, majd miután gondolatai visszatértek a tárgyhoz, megkérdezte: – Feltételezhetjük, hogy ez a Wilson még Kummersdorfban van? – Igen – válaszolta Taylor tábornok. – A brit hírszerzés szerint… – Mihez is kezdenénk nélkülük – jegyezte meg egy elváltoztatott, szarkasztikus hang. – A brit hírszerzés szerint – ismételte Taylor és Bradleyre mosolygott –, az a kummersdorfi bemutató annyira elbűvölte a német főparancsnokot, Fritsch tábornokot, hogy azon nyomban engedélyt adott Dornbergernek és von Braunnak, hogy független rakétakutató bázist építhetnek Németország bármely alkalmasan távoli pontján, ahol megfelelő éles kísérleteket is a legnagyobb titokban tudnak végrehajtani. Úgy hiszik, a kiválasztott terület, Peenemünde mellett van, az Usedom szigeten, a Balti-tenger partja közelében. Azt is hiszik, hogy a titokzatos amerikai, aki véleményünk szerint Wilson, nem megy velük, hanem marad a csoporttal, és csak az isten tudja, mivel fog kísérletezni Kummersdorf Westben. A csend az eddigieknél is tovább tartott, s a feszültség arra késztette a pszichológiát is tanult Bradleyt, hogy az ablakon át a Langley fölötti két égen vonuló felhőket figyelve próbálja elterelni a gondolatait arról, ami a helyiségben folyik. – Nos – zökkentette vissza Bradleyt Lindbergh –, tehát elfogadhatjuk, hogy Wilson létezik, és hogy Németországban dolgozik. Mindazonáltal, mi nem állunk hadban Németországgal, és Németország sem üzent hadat Európának – legalábbis mostanáig. Szóval, akkor mi ennek a találkozónak a célja? Egyenesen Bradleyre nézett, tekintete gondterhelt, majdhogynem vádló volt; de Bradley, akinek az eszében csak Joan és a gyerekek jártak – mert erre a tragikus sorsú férfira pillantva csak arra tudott gondolni, hogy visszaél a szeretetükkel –, képtelen volt alkalmas választ adni a kérdésre. Lindbergh meggyilkolt gyermekére gondolt, arra, hogy vele mindenét elveszítette, s arra, hogy ő, Mike Bradley, akit a sors nagyszerű feleséggel és gyerekekkel áldott meg, rögeszméjével szintén mindenét kockára teszi. Szégyent, és borzasztó tehetetlenséget érzett, mert nagyon jól tudta, hogy amíg meg nem fejti ezt a rejtélyt, nincs megállása. És ezért mindenét kockára teszi. – Megpróbálok másképpen fogalmazni, Mr Bradley – mondta Lindbergh. – Most, hogy ön mindezt kiderítette, és összehívta ezt a találkozót, elárulná, mit akar mondani nekünk? – Ha beszállunk a háborúba – mondta Bradley –, meg kell állítanunk ezt az embert. – Megállítani? – kérdezet Orville Wright rekedten.

– Igen – vágta rá Bradley gondolkodás nélkül. – Akár a halála árán is.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Ernst gondterhelten sietett a Friedrichstrassén nyüzsgő bevásárlók között, mert lekéste az Ingriddel megbeszélt ebédet. Pontosabban egy kissé kifutott az időből, ahogyan az utóbbi napokban ez egyre gyakrabban megesett vele. A kövér, vörös nyakú háziasszonyokat látva eszébe jutott, hogy Berlin mostanában másmilyen arcát mutatja éjszakánként, mint a világ más nagy városai. Amikor a nap lenyugszik Berlin fölött, kifestett, kirúzsozott férfiak lepik el a Kurfürstendamm sárga lámpafényben fürdő utcáit, a Motzstrasse félhomályos bárjaiban kormánytisztviselők, üzletemberek bújnak össze katonákkal és tengerészekkel; férfiak százai öltenek női ruhát és táncolnak a West End lármás báltermeiben, perverz fiatalok grasszálnak a Scala, vagy a Wintergarten szórakozóhelyein, a night clubokban, kabarékban, vaudeville show-kban, és erotikus táncbárokban, amikben nyüzsögnek a férfi és női prostituáltak, a stricik, a transzvesztiták, a fétisiszták a homoszexuálisok és a kábítószeresek. Mialatt a nemzetiszocialisták az új erkölcsöt hirdetik, a háttérben a dekadens élvezetek keverednek a jazz kakofóniájával, kifulladásig folyik a tánc, pezsgősdugók pukkannak, mindent megtölt a sikoly, a nevetés, és a sírás hangja. Ez valóban egy másik világ volt – olyan, amelyben SS-beli társaival együtt az utóbbi hónapokban Ernst is egyre inkább elmerült. Éppen erre gondolt, és elöntötte a szégyen, amikor megpillantotta Ingridet, amint szőrmegalléros télikabátjában és széles karimájú kalapjában a Kranzler Café egyik asztalánál ül. Még mindig üldözték az előző esti tivornya emlékei… hot dog és sör a Scalában Willi Brandttal és Franck Ritterrel, azután a meztelen lányok a Schauspielhausban, ahol Ritter megölelte azt a tengerészt a Tanzbar vécéjében, majd az ópiumgőzös álom és az a végtelenül találékony, és erkölcstelen Brigette… igen, erős bűntudat gyötörte, és alig bírta összeszedni magát, mielőtt leült Ingrid mellé kedvenc törzsasztalához. – Drágám – hebegte, borostás arcát csókra nyújtotta, majd leült vele szemben. – Sajnálom, hogy késtem. – Mindig késel – mondta Ingrid vádlón. – Nem tudok mindig időben elszabadulni. A felettesem nem így gondolkodik. Mit iszol? – Fehér bort. – Máris? Ebédidőben? – Segít múlatni az időt – mondta Ingrid és közönyösen vállat vont. Mivel nem akarta, hogy az asszony egyedül igyon, és egyébként is szomjas volt, Ernst rendelt egy sört. – Rendelhetek ebédet is? – Nem igazán vagyok éhes – válaszolta Ingrid. – Csak magadnak kérj. Ernst megrázta a fejét. – Én sem vagyok éhes – mondta, mert még mindig érezte az elmúlt estét, és csak a szomját kívánta oltani a sörrel. – De attól te még ehetsz. Mostanában nem eszel túl sokat. – Diétázom, Ernst. – Miattam? – Miattad. – Ez kedves. Mivel tudta, hogy Ingrid nem úgy értette, nem állhatta a tekintetét. Bár a szeme még mindig olyan zöld, mint a jade, már nem csillog olyan fényesen. Eszébe jutott, hogy amikor Hitler kancellárrá választásakor éppen ebben a kávéházban kérte meg a kezét, s lelkiismeret furdalást érzett, amiért

azóta annyira megváltozott a kapcsolatuk. Akkor fiatalok voltak és szerelmesek, most meg, négy év után egyszeriben szomorú felnőtt vált belőlük, akik mintha elveszítették volna egymást az úton. Ingrid még mindig csinos, de már kevésbé érzéki, inkább amolyan háziasszonyos, a tekintete kiábrándultságot tükröz, amit jobbára neki köszönhet. Ernst tudta ezt, és bár bántotta a dolog, nem tudott ellene tenni semmit, mert ő is jóvátehetetlenül megváltozott, mégpedig nem a javára. Jobb, ha nem emészti magát emiatt… – És hogy vannak a gyerekek? – kérdezte. – Jól – válaszolta Ingrid. – Nem sokat változtak ez elmúlt hetekben. Ula panaszkodik, hogy csak a hétvégeken jössz haza, Alfred pedig még túl kicsi ahhoz, hogy hiányoljon téged, úgy hogy ne érezd magad túlságosan kellemetlenül. – Kegyetlen vagy hozzám. – Én nem. – Nem az én hibám, hogy csak a hétvégeken mehetek haza. Hétköznap a barakkban kell laknunk. Tudom, hogy ez a gyerekek miatt nem a legjobb, de el kell fogadnunk. – Mintha szeretnél távol lenni az otthonodtól. Alig várod, hogy visszamehess az SS barátaid közé. Amikor meg hazajössz, türelmetlen vagy velem is, a gyerekekkel is. Egyáltalán nem vagy kedves velünk, Ernst. – Ez nem igaz – mondta. Mégis, mialatt belekortyolt a sörébe, nagyon is jól tudta, hogy Ingridnek igaza van. Ula, a kislány most hároméves és csodaszép gyerek, Alfred a fia még csak két hónapos, de ezekben a hetekben olyan ritkán látja, hogy szinte meg sem ismerné őket. Bűntudatot érzett emiatt, de azt sem tudta tagadni, hogy Ingridnek igaza van: a lelke mélyén nem is szeret otthon lenni. Valójában feszélyezve érzi magát Ingrid jelenlétében, és ez az érzés, még azon a borzalmas hétvégén, a Hosszú Kések Éjszakáján kezdődött. Bár szégyellte magát miatta, ma már elfogadja, hogy szükség volt rá, és nem bírja elviselni, hogy Ingrid megveti, amiért részt vett benne. A tisztogatás után hetekig nem is engedte, hogy megérintse, csak folyton a szitkaival árasztotta el. Végül, amikor engedett neki, és terhes maradt Alfreddal, sokkal végérvényesebben utasította el, mint korábban. – Vér tapadt a kezedhez – mondta neki –, ezért ne érj hozzám vele. Nem akarom, hogy megfertőzzön engem is mindaz, amit képviselsz. Valamikor vonakodtál letartóztatni és megölni ártatlanokat, ma pedig mindennapi munkáddá vált, és én nem bírom elviselni a gondolatot, hogy a gyerekek ezt tanulják tőled. Ne érj hozzám. Soha többé ne érj hozzám. Másutt keress kielégülést. És valójában azt is csinálja. Ezért tölt olyan sok időt a bajtársaival. Nem csak a barakkban, ahol azt színleli, hogy még együtt van Ingriddel, de közben Berlin féktelenül erkölcstelen, dekadens gyönyöröket kínáló éjszakájában él, a night clubokban, táncbárokban; és mindenekelőtt Brigette kígyószerű ölelésében. Elég ha Brigette-re gondol, és máris szégyelli magát, de ezt igyekszik palástolni Ingrid előtt. Ivott még egy kis sört, majd letette a korsót, megtörölte az ajkát, és a gondolataitól elszakadva mosolyogni próbált. – Ezen a héten kit tartóztattál le? – kérdezte tőle Ingrid. A megjegyzés lehervasztotta arcáról a mosolyt, és haraggal töltötte el. – Senkit – mondta. – Mint tudod, mostanában Kummersdorf Westen állomásozok, és technikai hírszerzéssel foglalkozom. A hazai és a külföldi tudományos kutatásokra vonatkozó adatokat gyűjtöm össze. Nem tartóztatok le senkit. – De kémkedsz a tudósok után. Rajtuk tartod a szemed, és hallgatózol utánuk. – Igen – válaszolta –, természetesen. – Úgy érted természetes dolog emberek után kémkedni?

– Nem természetes – mondta fáradt sóhajjal. – Szükséges, Ingrid. Valakinek meg kell tennie – és én büszke vagyok rá, hogy jól csinálom. – De miért kell figyelned a saját tudósainkat és mérnökeinket? Manapság senkiben nem lehet megbízni? – Ennyire nem rossz a helyzet, Ingrid – hazudta, mert nagyon is jól tudta, hogy ezekben a nehéz napokban senkiben nem szabad megbízni, hogy az ellenség itt lehet közöttük, és a Kummersdorf Westben végzett munka mindennél fontosabb. Fontosabb, mint az élete, ezért még Ingridnek sem beszélhet a Csészealj Projektről meg a titokzatos amerikairól, Wilsonról, aki német álnév alatt dolgozik. Még ő is csak félelemmel vegyes tisztelettel tud rágondolni. Tisztelettel adózik Wilson géniusza előtt, amelyről nem voltak kétségei, ugyanakkor mélységes haragot érez, mert tudja, hogy azok, akik vele dolgoznak – Schriever, Habermohl, és Miethe – olyan munkát látnak el, amit ő jobban el tudna végezni. – Olyan nagyon akartál rakétamérnök lenni – mondta Ingrid, mintha csak a gondolataiban olvasna –, most meg jelentéseket írogatsz arról, hogy mások milyen eredményeket értek el. Engem nagyon bántana a dolog, Ernst. Ennél is jobban bántotta azonban a gúny, amely Ingrid szavaiból áradt. – Jobban bánt, hogy keserűséget okozok neked – válaszolta. – Remélem, legalább ezért hálás vagy. – Ne viccelj, Ernst. – Nem tehetek róla. Te állandóan panaszkodsz, hogy keveset vagyok otthon, és amikor hazamegyek, akkor is türelmetlen vagyok – te mégsem teszel mást, csak a szitkaidat szórod rám. Mitől vagy te ennyire felsőbbrendű? – Nem érzem felsőbbrendűnek magam. Csak megvetlek amiatt, ahogyan elfogadod mindazt, amit a nácik csinálnak. – Ha nem teszem, börtönbe kerülök – vagy agyonlőnek. – Az meglehet, Ernst. De csak emiatt nem kellene elfogadnod. Te pedig még hiszel is benne. – Én a Führerben hiszek. Neki sem mindig van igaza, de tudja, hogy a cél szentesíti az eszközöket – és én is így tartom. – Ez aljasság. Ernst csak vállat vont. Ez a vita nem vezet sehová. Minden találkozásuk ugyanúgy zajlik le, a végén vitatkoznak, nem csoda hát, ha visszavágyik Kummersdorfba, hogy John Wilsonon tarthassa a szemét. Az amerikai valósággal elbűvölte – kissé még talán félt is tőle. Hatvanhat éves volt, de tizenöttel fiatalabbnak látszott, a tekintete pedig, melyből sugárzott az intelligencia, oly hideg volt, mint a jég. Ernst némiképp természetfeletti lénynek tartotta, aki mentes a normális érzelmektől, ugyanakkor megszállottsággal párosult zsenialitása figyelemreméltó eredményeket produkált a kummersdorfi hangárban. A csészealj alakú repülő szerkezet megvalósulása valójában napról napra közelebb került… – Mire gondolsz? – kérdezte Ingrid. – Semmire – válaszolta, mert nem volt kedve az amerikairól és a Csészealj Projektről beszélgetni. – Nem rám és a gyerekekre gondoltál – ebben biztos vagyok. – Kérlek Ingrid, hagyd abba! – Miért? Amikor élvezem! Álmodozó tekintetedből meg tudom mondani, hogy nem mi járunk az eszedben. – Veszekedést akarsz provokálni. – Az tart életben, drágám. Kell, hogy valami ébren tartson, mialatt itt ülök veled szemben, és te alig nézel rám, mert biztosan visszavágysz már a bajtársaid, meg a kurváid közé. – Ingrid!

– Tudom, Ernst! Tudok mindent! Azt hiszed, ostoba vagyok? Te tényleg azt hiszed, hogy nem tudom, hogy amikor a barakkban kellene aludnod, az SS barátaiddal iszol és a kurvákat hajtod a Motzstrassén? Ennyire ostobának tartasz, Ernst? – Ez egyáltalán nem igaz! – hazudta, és dühös volt, amiért Ingrid mindezzel tisztában van. – Dehogynem igaz, Ernst! – Zöld szeme tüzelt a gyűlölettől. – Emiatt maradsz ki otthonról olyan gyakran. Ezért nem jössz haza fél éjszakán át, és ezért vagy olyan kimerült. Érzem a kurvák szagát a ruhádon. A bőröd pórusain. Nem tudod lemosni magadról a szagukat, hiába próbálod. És nem vagyok kíváncsi többé a kifogásaidra sem. Az igazságot akarom! Miért nem mondja meg neki? Hogy ennek a házasságnak vége… Csakhogy az SS emberei nem válnak, és sikeres karriert futnak be. – Most akarod megbeszélni, Ingrid. Nem várhat egy alkalmasabb időpontig? – Milyen alkalmasabb időpontig? Nincs semmilyen alkalmasabb időpont. Egyszer s mindenkorra választ akarok kapni, ezért hívtalak ide. – Rendben van. Akkor hát megkaptad a választ. Most válthatunk témát? – Nem. Ez nem minden, amit akartam mondani. Azt is szeretném, ha tudnád, a munkád megrémít engem, a szabadossága megaláz, és ha továbbra is így kell élnünk, akkor inkább csendben mindketten éljük a saját életünket. – Máris azt tesszük, Ingrid. Hónapok óta nem engeded, hogy hozzád érjek. Azt hiszem, ennél jobban már nem lehet szétválni – és pontosan emiatt olyan vonzóak azok a kurvák, akiket említettél. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Ez némi elégtételt jelentett a számára. Meglepetésére Ingrid a maga módján viszonozta ezt a mosolyt. – Jól van – mondta. – Örülök, hogy vonzónak találod őket. Ez azt jelenti, hogy nem kell szégyenkeznem, amikor bevallom, hogy egy ideje másik férfival élek – egy nagyszerű férfival, aki tíz évvel fiatalabb, de sokkal kedvesebb nálad. Gondoltam jobb, ha tudod. Ernst egyszeriben megmerevedett, melege lett és elvörösödött, alig tudta palástolni dühét és megalázottságát. A legszívesebben megölte volna. – Miért olyan fontos, hogy tudjam? – kérdezte. – Mert már túl régóta élek abban a tudatban, hogy csak színleled a szeretetet, és ennek véget akartam vetni. – Bosszút akarsz? – Már bosszút álltam, Ernst. Emiatt kezdtem ezt a viszonyt, de nem ezért folytatom. Beleszerettem a szeretőmbe, és nem akarom tovább titkolni. Ernst visszafogta magát, nehogy arcul üsse. – Válást akarsz? – Igen. – Nem kapod meg – mondta neki. – Az SS nem helyesli a válást, és én nem ellenkezem. És ha ez ellen akarsz valamit tenni, az SS gondoskodni fog róla, hogy a gyerekeket elvegyék tőled. Hajlandó vagy ezt az árat megfizetni? Gyűlölködő pillantást vetett rá. – Nem Ernst, azt nem. Tudod, hogy sosem adnám a gyerekeket. – Akkor a házasságunk érvényben marad. – Nem mondok le a szeretőmről. – Én meg a kurvákról. Éljük a saját életünket tovább, és fogjuk be a szánkat. A gyűlölet eltűnt az arcáról, de a tekintete semmi jót nem sugallt. – Nem hiszem, hogy ezt megtehetnénk – mondta. – Lehet, hogy nem normális – válaszolta Ernst –, de én is hadd mondjak neked valamit. Ami azt illeti, jelen beszélgetés szolgáltatja erre a legalkalmasabb pillanatot.

– Ó? Miről van szó? – Hagyta, hogy arcára kiüljön a büszkeség. – Himmler birodalmi vezető azt tervezi, hogy a jövő év elején egy különleges alakulatot hajón az Antarktiszra szállít – és személyesen kért meg, hogy tartsak velük. – Az… Antarktiszra? – Igen. Mi célból? – Azt nem mondta – hangzott az őszinte válasz, bár sejtette, hogy az út a Csészealj Projekttel van összefüggésben. – Valójában azt mondta, örömmel venné, ha önként jelentkeznék – amit persze azonnal meg is tettem. Úgy hogy Ingrid, te meg én minden különösebb fájdalom nélkül élhetünk különváltan – legalábbis pár hónapig. Hátradőlt a székén és határozottan pillantott Ingridre. Most már könnyen rejtette dühét és megalázottságát a büszkesége mögé. Ingrid hosszasan nézte, nem lehetett tudni, vajon örült-e neki, vagy nem, de végül bólintott, és azt mondta: – Igen. Azt hiszem, így mindkettőnknek jó lesz. Éppen a megfelelő időben jött a segítség. Ernst sóhajtott, ivott egy kevés sört, és arra gondolt, milyen könnyű volt a sérelemtől felforrt vérét lehűteni… de még cinizmusa mögül is észrevette Ingrid könnyeit. Ingrid szipogott, nem tartotta vissza a könnyeit, inkább csak letörölte a kezével, és szomorúan megrázta a fejét. – Mi történt, Ernst? A kérdés tőrként hatolt a szívéig, és fájdalommal töltötte el. Tudta, hogy mi történt – Adolf Hitler történt – de ezt most még nem vallhatta be. A szerelmüket szétrombolta a kötelességtudat… pontosabban az engedelmesség miatt megtorlástól való félelem. Látva Ingrid könnyeit tudta, hogy attól kellett megválnia, amit a legdrágábbnak tartott: Ingrid szerelmétől és a saját büszkeségétől. – Semmi különös – hazudta, még jobban megalázva önmagát. – Csak elválnak az útjaink. Mondjuk úgy, mindketten felnőttünk. Ingrid összerezzent, de erőt vett magán. – Most mennem kell – mondta zaklatottan –, el kell hoznom a gyerekeket anyámtól. Várhatlak ma este vacsorára? – Nem – mondta Ernst és Ingrid szemébe nézett, miközben a teste megfeszült a fájdalomtól – Nem hiszem, hogy ott leszek. Most, hogy a saját utunkat járjuk, nem érzem szükségét annak, hogy áltassalak. Ingrid keserűn elmosolyodott, azután zsebkendőjével megtörölte a szemét. – Te is jössz? – kérdezte, felállt és kipillantott a télies napfényben fürdő Friedrichstrasse és Unter den Linden forgalmas kereszteződésére. – Még van öt percem – mondta-, úgy hogy még megiszom a sörömet. – Remélem, csak ezt az egyet – mondta Ingrid meggondolatlanul. – Igen – vágta rá Ernst automatikusan –, ezt az egyet, ezután megyek. Ingrid lehajolt hozzá, hűvösen megcsókolta az arcát, búcsút intett neki, majd távozott. Milyen csinos még most is, gondolta Ernst, miközben figyelte, hogyan tör utat magának a tömegben elegáns, öves télikabátjában, széles karimájú kalapjában. Milyen nagyon vonzó! Mardosni kezdte a fájdalom, és rendelt magának még egy sört. ● ● ● A nap hátralévő része semmi jót nem hozott. A második sör után fázni kezdett, és rendelt magának egy konyakot, ami fölött Ingridről és életének csalódásairól kezdett elmélkedni. Ingrid elégedetlen

volt vele, ő meg az egész életével úgy általában, és amikor erre gondolt, s megitta a következő konyakot, csak Amerikára, Wilsonra, és a kummersdorfi hangárra tudott gondolni, ahol ő, Ernst meg tudná építeni a saját csészealját, amelyről műszaki egyetemista korában álmodozott, amikor még csak udvarolt Ingridnek. Sokat gondolt John Wilsonra. Az amerikai teljesen elbűvölte. Öreg ember volt, nagyon öreg, akit a hite éltetett. Igen: a hit – aminek egykor Ernst is a birtokában volt, de elveszítette – és aminek a segítségével az amerikai Ernst szeme láttára csodákat művel. Hányingere volt, ha csak rágondolt. Nem csak az amerikaitól félt, hanem attól is, amit csinált. A csodálatos, csészealj alakú repülő szerkezettől. A borzalmas fegyvertől. Félelemmel és haraggal telve, a sokadik brandy után Ernst, akinek a délutánja már el volt szúrva, SS cimborái után ment Franck Ritter kedvenc táncbárjába. Minden vörös fényben úszott, egy silány banda játszott valami zenét, a színpadon meg két gyakorlatilag meztelen lány egy-egy esernyővel a kezében erotikus táncot lejtett. A helyiség hátulsó fertályában, a fal mellett az egyik asztalnál Willi Brandt korsó sörét kortyolva a lányokat figyelte, míg Franck Ritter makulátlan SS uniformisában a mellette ülő transzvesztitát ölelgette. Ernst leült melléjük, italt rendelt, Brandttal véleményt cserélt a színpadon folyó erotikus táncról, majd amikor Ritter a könyökénél fogva a vécébe kísérte a vihogó transzvesztitát, undorodva kitört: – Az Új Rend elitje! – kiáltotta. – Hát ide jutottunk? Brandttal elkezdték végigjárni a kocsmákat, végül a Fehér Egérben kötöttek ki, a Franzözischestrassén, ahol Brigette éppen esti műsorát adta elő. A revübár zsúfolva volt SS és Reichswehr tisztekkel, pocakos üzletemberekkel meg a kurváikkal, akik valamennyien ordítozni kezdtek és náci üdvözlésre lendítették a kezüket, amint Brigette a színpadra lépett. Nem volt rajta más, csak egy ezüst díszítésű fekete bőrszíj, magas szárú csillogó bőrcsizma, csúcsos katonai sapka, amit hanyagul vetett vörös hajkoronájára. Nyelvével folyamatosan nyalogatta világos pirosra festett, duzzadt ajkát. Buján harapdálva ajkait, ostorát csattogtatta egy meztelen férfi felé, aki négykézláb mászott be a színpadra. Brigette a hátára ült, lovagolni kezdett rajta, s a lábait kapkodta, amint a férfi a kezével felfelnyúlt, hogy elkapja. Azután lassan, erotikus mozdulatokkal levette egyetlen bőrövét, és hagyta, hogy a férfi keze elérje, amit akar… Durva, erotikus előadás volt, teljesen begőzölt tőle a közönség, és bár Ernst visszataszítónak találta, a rengeteg ital hatására ő is felállt, mert már nem bírta kivárni, hogy megkapja a nőt. Egy óra múlva már a lány szobájában volt. Brigette suttogva becézgette: – Én kis deli, szőke ifjúm! Édes kis hadnagyom! – Ritmikusan mozgó kezével a kéj és a szégyen mély szakadékába taszította. Ördögi tudományával, és buja érzékiségével hamar elfeledtette Ingridet, s a kummersdorfi félelmeit. Vadul Brigettre vetette magát, szabad folyást engedett ösztöneinek, s a mikor végül lefordult róla, gondolatai már az Antarktiszon jártak. Ott majd elrejtőzhet önmaga elől is.

TIZENKETTEDIK FEJEZET – Jó napot, Herr Wilson! – mondta Himmler hűvösen udvarias modorában. – Sajnálom, hogy ilyen hirtelen ide kellett hozatnom, de jó okom volt rá. – Természetesen, Reichsführer – mondta Wilson, és leült a faragott faszékre Himmlerrel szemben, s a Moritz panzió ablakán át kinézett az osztrák Alpok hófödte csúcsaira. Reggel kirángatták az ágyból, repülőn Berlinből Münchenbe vitték, onnan vonaton Salzburgba, majd egy idióta szőke SS katona által vezetett dzsipen idehozták, a festői Berchtesgadenbe. Himmler élvezte az ilyen hirtelen akciókat, Wilson már nem annyira. – Hozathatok egy csésze herbateát, Herr Wilson? – Köszönöm, hogy a kedvemben akar járni, Reichsführer, de a reggeli teámat már megittam, reggeli után pedig már nem iszom. Himmlert mulattatta a válasz. – Tudom, mennyire vigyáz arra, hogy mit eszik és iszik – mondta –, s részben ezzel is magyarázható, hogy hatvanhat évesen ilyen figyelemreméltóan fiatalnak látszik. Valójában ötven évesnek néz ki, és ez elképesztő. – Az ön szájából Reichsführer, ez panaszként hangzik. Valóban nagy gonddal választom meg, mit eszem, mit iszom. Véleményem szerint az emberek többsége túlzásba viszi az étkezést, és az ivást, én pedig igyekszem mértékletes maradni. – Szed vitaminokat? – kérdezte Himmler őszinte érdeklődéssel. – Igen. Egész életemben szedtem. A lehető legkevesebbet eszem és iszom, minden nap vitamint szedek, és amikor csak lehetőségem nyílik rá, meditálok. Ezzel a módszerrel elodázhatom az öregedést, ami egyébként elkerülhetetlen volna. – És hogyan tovább? – Az SS orvosi kísérleteinek eredményeit látva biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb megtaláljuk az öregedés sebészeti ellenszerét is, akkor pedig én leszek az egyik első, aki élni fog vele. – Az nagy kockázatot jelent, Herr Wilson. – Az én koromban már nem – válaszolta Wilson. Himmler elmosolyodott, kezét összekulcsolta az álla alatt, és azt mondta: – Ön hisz a szuperemberben, Herr Wilson? Wilson tudta, mire gondol – eszement ötlet, de sejtette, hogy Himmler mit remél tőle –, s amikor megpillantotta a Reichsführer ájtatos ábrázatát, tudta, mit kell mondania. – Én hiszem, hogy az ember előbb-utóbb szuperemberré fejlődik – mondta őszintén, bár nem kimondottan Himmler egójára gondolt –, de ha addig sem tudunk uralkodni magunkon, csak késleltetjük ezt a folyamatot. Himmler helyeslőn bólintott. – Jól van. Én is így hiszem. Nem hagyhatjuk, hogy az érzelmeink a fejlődés útjába álljanak. Meg kell szabadulnunk az emberi faj tökéletlenségeitől – s ha kell, az Új Embert a régi csontjaiból kell kifaragnunk. A vér által kell megtisztítanunk a földet. El kell takarítanunk a zsidókat, a gyengéket, az alkalmatlanokat, az alacsonyabb rendű fajokat a Birodalom rabszolgáivá kell tennünk, létre kell hoznunk a tiszta északi fajt. A történelem majd feloldoz minket. Amit teszünk, a haladás érdekében tesszük. Megváltoztatjuk a történelem menetét, beleavatkozunk az evolúcióba – és amikor meghalunk, mert mi is meg fogunk egyszer, tetteink tovább élnek. Maga és én jól tudjuk ezt. – Igen, Reichsführer – válaszolta Wilson, jóllehet őt egyáltalán nem érdekelte az árja faj, ő Himmlert és a hasonszőrűeket arra kívánja felhasználni, hogy a segítségükkel létrehozza a maga

tisztán tudományos világát. Lehet, hogy ez perverz gondolat – ám ő csak ezzel tud élni. Berlinben, a Birodalom fennkölt hivatalaiban mindenütt ott ülnek a démoni Új Rend papjai: Hermann Göring, Josef Göbbels, Rudolf Hess, Martin Bormann – alkoholisták, kábítószeresek, okkultisták, degeneráltak – megtestesülései mindannak az irracionalizmusnak, amitől Wilson olyannyira iszonyodott. Nem beszélve a Gestapo mészárosairól, az SS kiképzett inkvizítorairól, s a pincékben nap mint nap folyó kínvallatásokról és gyilkosságokról. Wilsonnak mindezt el kell fogadnia. A tudomány nem moralizálható. Azok az irracionális brutalitások nem többek, mint eszközök a cél elérése érdekében. A haladásnak szüksége van összeroppantott csontjaikra. A halálból új élet fakad. Az evolúció nem ismeri a jó és a rossz fogalmát, elsiklik a pillanatnyi problémák fölött. Tehát ezzel együtt kell élnie. És a hasznára kell fordítania. A távoli hófödte csúcsokról Himmlerre visszapillantva érezni kezdte a jövő reménységét, a teljesség megcsillanó világosságát. – Miért kívánt látni, Reichsführer? – El szeretném vinni egy kis sétára, ami úgy vélem tanulságos lehet az ön számára. De előbb szeretném, ha tájékoztatna a Csészealj Projekt állásáról. – Most, hogy a rakétakutató csoport elköltözött Peenemündébe, és itt hagyta a felszerelését, mi gyorsabban haladunk. Mint tudja, úgy döntöttem, hogy abbahagyjuk a nagyméretű csészealj építését, és helyette inkább a kisebb méretű modellre koncentrálok, amit egyben repülőgép-elhárító fegyverként is alkalmazhatunk. A kisebb csészealj rajzai hamarosan elkészülnek – úgy egy-két héten belül. – Jól van – mondta Himmler. – És úgy véli, ez a miniatűr változat ténylegesen repülni fog? – Tudom, hogy fog – válaszolta Wilson határozottan. – És miféle repülőgép-elhárító fegyver lesz az? – Mint a nagy prototípus kisebb változata, egy apró, lapos, korong alakú repülő szerkezet lesz, amit turbosugárhatóművel látunk el. Radarzavaró szerkezetként alkalmazható, ami azt jelenti, hogy az ellenséges repülőgép mellett haladva túlionizálja az atmoszférát, és elektrosztatikusan, valamint elektromágneses impulzusok kibocsátásával zavarja a radarját. – És ha működik… – Működni fog, Reichsführer. – … akkor megépítheti annak nagyobb változatát, anélkül, hogy számolnia kellene a hiányosságokkal. – Pontosan, Reichsführer. – És kitől függ ennek a tervnek a sikere? Öntől, vagy a Csészealj Projekt névleges vezetőjétől, Schriever repülőszázadostól? Wilson alaposan megfontolta a választ. Tisztában volt vele, hogy találmányait előszeretettel lopkodják el és adják át a rakétakutatóknak, akik mostanában Peenemündében dolgoznak, vagy használják fel egyéb, sokkal titkosabb SS kísérletekhez. Azt is tudta, hogy Rudolf Schriever, aki sokkal inkább öntelt, mint tehetséges tudós, kémkedik utána, mégpedig Himmler számára, s hogy az ő eredményeiből kovácsol előnyöket magának. Ezért azután, miközben nyitottságot színlelt Schriever irányában, Wilson csak morzsákat juttatott neki, annyit, amennyivel kielégíthette kíváncsiságát, és meggyőzhette Himmlert, hogy értékes munkát végez. És amellett, hogy viszonylag kevés értékes információt juttatott neki, rengeteg értéktelen kutatási anyagot hagyott a számára elérhető közelségben. Természetesen Himmler megbízott ifjú repülőszázadosában, ezért Wilson nem tájékoztathatta őt minderről, inkább azt mondta neki: – Be kell ismernem hogy Schriever repülőszázados kiváló újító elme, akinek nagy része van a végső sikerben. És kitűnő fizikus.

Himmlernek ez hízelgett, mert azt hitte, jól választott. – És a többiek? – kérdezte. – Ők hogy dolgoznak? – Nincs velük baj – válaszolta Wilson, mert nem akarta elárulni, hogy meg van elégedve a kollégáival, és nem akarta őket túlságosan dicsérni sem. – Habermohl és Miethe természetesen csak mérnökök, de ötleteik nagyban segítik a csészealj tervezését. A legutóbbi modell burkolatát Miethe tervezte, és minden dicséretet megérdemel. – Majd utánanézek – mondta Himmler, majd sóhajtott, és hátralökve a székét felállt. – Most menjünk, járjunk egyet. Wilsonnal kisétált a rusztikus panzió zsúfolt, és szigorúan őrzött előterébe. A helyiség túlsó felében Wilson megpillantotta a jóképű, egyenruhás építészt, Albert Speert, amint az egyik kanapén ülve építészeti tervei fölé hajolt, és kollégáival társalgott. Himmler ridegen feléje biccentett. Négy egyenruhás SS testőr lépett oda hozzájuk, és közrefogva Wilsont, kikísérte őket a panzióból. – Itt van a Führer? – kérdezte Wilson, miután az utcára lépve ott is a szokásosnál több őrt látott. Himmler bólintott, és a közeli dombok felé intett, ahol Wilson megpillantott egy alakot, aki lederhosen-ben sétál a hóban egy hölgy társaságában, akiről feltételezte, hogy Eva Braun. Körülöttük fél tucatnyi SS legény lófrált. – Amíg befejezik a Berghof renoválását – magyarázta Himmler –, itt lakik a panzióban. Jöjjön, Wilson. Erre. A négy SS legény kíséretében a panzió előtt álló dzsiphez kísérte Wilsont. Amikor mindketten beszálltak a hátsó ülésre, az egyik SS legény a kormány mögé ült és hajtani kezdett a fenséges, hófödte Kehlstein-hegység felé. Amikor kiértek a faluból és elhaladtak egy szögesdróttal körülvett, és katonákkal őrzött terület mellett, Himmler az undorító barakkok felé intett. – Azokban a barakkokban építőmunkások százai laknak. Ez a csodálatos völgy valamikor teljesen elhagyatott volt, most azonban szeretett Führerünk elsődleges főhadiszállása. Az átalakítás érdekében Bormann többszáz éves farmokat, és templomokat rombolt le. Bármennyire is tiltakoztak a helybéliek, lefoglalta az állami erdőket, és létrehozta azt a privát birodalmat, amely mintegy két és fél négyzetmérföldön terül el és a völgy fenekétől a hegyek csúcsáig terjed. Végül mit sem törődve a táj kivételes szépségével, az erdei ösvényeket kövezett utakká alakíttatta át, macskaköves utakkal szelte át a csodálatos tájat, majd barakkokat, garázsokat, lakóházakat, hotelt, majorságot építtetett, végül a növekvő számú munkások részére felhúzatta azokat az undorító barakkokat, amik most beszennyezik az egykor érintetlen tájat. – Elégedetten pillantott körbe, majd megigazítva orrán a cvikkert, belehunyorgott a napba. – Mint a szépség szerelmese, hát ne tartsam ezt visszataszítónak? – kérdezte szónokiasan. – Nem, hát persze, hogy nem! A zseniális német szellem mindenre képes, nem számít mi az ára. Érti ezt, Wilson? – Igen, Reichsführer, értem. – Jó! – nyugtázta Himmler. Amint egy hajtűkanyar után kijutottak a Scharitzekahlalm hegyszorosból, és elindultak a Hoher Göll lankáin felfelé vezető széles, kanyargós úton, robbanások rezegtették meg a levegőt. – Dinamittal robbantanak – magyarázta Himmler, amikor Wilson a robbanások irányába fordult. – Bormann úgy gondolja, hogy ha a háború kezdetét veszi, márpedig el fog kezdődni, akkor a Führernek földalatti búvóhelyre lesz szüksége. Most ez a legfontosabb a számára. – Nagyon bölcs gondolat – morogta Wilson. A Hitler Teehaus-ához vezető öt mérföldes utat rabszolgák verejtékével vágták a hegyoldalba. A csúcs közelében a hegyoldalba robbantott alagútban tűnt el. Himmler kiszállt, és fegyveres őrök kíséretében a földalatti folyosóhoz vezette Wilsont. Ott egy rézberakásos liftajtóhoz léptek, amely mögött a liftakna négyszáz méteres mélységbe nyúlt. Ezen a liften egy hatalmas, magas falú helyiség

galériájára jutottak, melynek mennyezetét római oszlopsor tartotta. A galéria végén hatalmas, üvegezett, kerek helyiség állt. Az irdatlan hallban állva, és kitekintve a szokatlanul magas és széles ablakon, Wilson hófödte hegycsúcsokra látott ki – valóban lenyűgöző volt a látvány. – Lám, megvalósult a lehetetlen – bólintott Himmler a kivételes panoráma felé. – Ha grandiózus álmaink vannak, az eredményeink is azok lesznek – az eredményeink, amelyek közhellyé teszik a lehetetlent! Jöjjön! Kövessen. Odavezette Wilsont az ablakhoz, ahonnan leláttak a földre. A távolban jól ki lehetett venni Berchtesgaden és Salzburg háztetőinek barna-fehér mozaikját. Az egyik távoli hegycsúcsra mutatva Himmler megkérdezte Wilsont, vajon tudja-e, mi az? Amikor megrázta a fejét, azt mondta: – Az az Untersberg csúcsa. A legenda szerint Nagy Károly ma is ott alszik, és ha egy nap felébred, visszaállítja a Német Birodalom egykori fényét. Én hiszem, hogy ez a nap elérkezett – hogy a mi Führerünk Nagy Károly reinkarnációja, és visszaadja régi dicsőségünket. Elfordította tekintetét a távoli hegyekről, és cvikkere mögül Wilsonra pillantott. Wilson, aki tudta, hogy őrülttel van dolga, azt is tudta, hogy most nem szabad mosolyognia. – Most nézzen oda le – mondta és mutatóujjával kelettől nyugatig végigpásztázta a völgyet. – A falvakon és a városokon kívül mit lát? – Csak a hóborította földet – mondta Wilson. – Pontosan – mondta Himmler. – És ha elkezdődik a háború, és mi a föld alá költözünk, akkor is csak ezt fogja látni – csak a hófödte tájat. Wilson nyomban megértette, mire céloz holdkóros kísérője. …Az Ezeréves Birodalom a misztikumból emelkedik ki: a Müncheni Körből; Rudolf Steiner Antropozófiájából; Bécs és Prága teozófiájából és rózsakereszteseiből; Lemuria és Atlantisz hitéből; jégből és tűzből; emberből és szuperemberből… Igen, már értette, mire gondol Himmler, és minek a szellemében cselekszik. – Ön megveti az emberiség gyengeségét, ugye?– Emelte rá határozott tekintetét Himmler. – Igen – vallotta be Wilson. – És hozzám hasonlóan hisz abban, hogy az Ember következő evolúciós állomása a Szuperember. – Igen – egyezett bele Wilson, bár ő az ember felsőbbrendűségét sokkal inkább tudományos alapon értette, nem úgy mint Himmler, aki inkább a Volk titokzatos erejében, és egyéb romantikus, idiotikus német elméletekben hitt. – Ismeri a nagy osztrák kozmológus, Hans Hörbinger elméleteit? – kérdezte Himmler, s szeme természetellenes módon csillant meg a cvikker mögött. – Azt hiszem, nem – hazudta Wilson. Valójában nagyon is tisztában volt azzal, hogy Himmler mennyire rajong az un ortodox, őrült osztrák kozmológusnak az univerzum keletkezésére és az északi faj felsőbbrendűségére vonatkozó elméleteiért, de nem akarta, hogy Himmler rájöjjön, ellenőrizte a vezért és sokkal többet tud róla, mint azt sejtené. – Nagy ember volt – mondta Himmler rajongva –, akit a mai tudósok lenéznek, amiért kimondta az igazságot. – Sajnálom – mondta Wilson tétován –, csak azt nem tudom… – Nem – szakította félbe Himmler. – Természetesen nem tudja. Az Egyesült Államokban, ahol ritkán respektálják az igazságot, nyilván nem tanították meg önnek az ő elméleteit. – Netán kozmológus volt? – kérdezte tettetett meglepődéssel. – Igen – válaszolta Himmler. – Hörbinger elmélete szerint az univerzum anyagának szabad tömege fagyott jég formájában van jelen, amelyről időről időre leszakad egy darab, és irdatlan robbanások

kíséretében bolygórendszerekké alakul, és mivel jégből és heves robbanásokból – jégből és tűzből, ugye érti? – keletkezett, a világ az északi faj öröksége. Körbepillantott, mintha helyeslést várna, de mert nem kapott, melodramatikus modorban folytatta. – Igen, az északi faj! A német ember! És Hörbinger hitte, hogy a visszatérés egy ilyen világhoz egy olyan emberi fajhoz vezet, amely isteni tulajdonságokkal rendelkezik. – Himmler ekkor színpadias mozdulattal elfordult a hófödte völgy látványától. – A végtelen jég birodalma – suttogta elragadtatva. – Egy föld alatti világ! Saját víziójától elbűvölve hátat fordított az ablaknak, a terem közepére sétált, és onnan nézett Wilson szemébe. – Ön is megszállott – mondta –, ezért tudom, hogy megért engem. Én az SS-t nem hagyományos értelemben vett rendőrségnek tekintem, hanem vallásos rendnek, amely a szuperember megteremtése érdekében tevékenykedik. Kezdettől fogva szándékomban állt az SS elitjét elszigetelni a közönséges emberektől. És szerte a világon elit emberekből álló közösségeket kívánok létrehozni, amelyek az Új Rend hatóságának irányítása alá tartoznak. Az új elit megteremtése érdekében tett első lépésem a Bajorország hegyeiben alapított iskoláim voltak, ahol az SS legkiválóbb elméit oktatják az elméleteimre, miszerint ők egy felsőbbrendűbb, ezek okán értékesebb emberfajt képviselnek, mint amilyen a világ eddig élt. A második lépésem az Ahnenerbe– az Örökléstan Kutató Intézet megteremtése volt, amelynek feladata a koncentrációs táborok lakóin végzett német antropológiai orvosi kísérletek finanszírozása, felügyelete és népszerűsítése. A harmadik és legfontosabb lépésem a Lebensborn – az Élet Forrása –, amely az elit SS férfiak és a tiszta árja nők nászát felügyeli, miáltal egy évszázadon belül létrehozza a fizikailag-szellemileg német emberfajt. Átsétált az irdatlan helyiségen, léptei kongva visszhangoztak. Megállt Wilson előtt, és hűvösen rápillantott. – És amíg mindez megtörténik, hol különítjük el az SS elitjét? Wilson oldalt fordult, és a lent havas völgy felé bólintott. – A végtelen jég birodalmában – válaszolta. – A föld alatti világban. – Igen! – suttogta Himmler. – Pontosan! De nem itt. Nem Németországban! – Odasétált az ablakhoz tenyerét az üveghez nyomta, majd visszafordult Wilson felé. – Szeretett Führerünk meg akarja vetni a lábát az Antarktiszon – mondta. – Ezért Alfred Richter százados vezetésével egy expedíciót küld oda, pontosabban Dél-Amerika déli partjainak közelébe. Onnan a Schwabenland nevű repülőgépanyahajónk fedélzetéről hidroplánokat küld felderítésre a norvég felfedezők által öntelt módon Queen Maud Land-nek nevezett területek fölé. Szándékunkban áll, hogy a területet sokkal alaposabban felderítsük, mit azt a norvégok tették. Le szeretnénk fényképezni a területet, amennyire az csak lehetséges, hogy azután a Harmadik Birodalom részévé kiáltsuk ki. Ha ez megtörtént, Herr Wilson, ott is véghezvisszük mindazt, amit itt Németországban megtettünk: földalatti szállásokat építünk az elit és az építést végző rabszolgák számára. Wilson átlátta az őrült terv grandiozitását – mégha tudta is, hogy ez nem fog működni. Azután, mintha Himmler a saját titkos tervét tárta volna fel előtte, odalépett hozzá, megragadta a vállát, és tőle ritka rajongással megrázta. – Érti, Herr Wilson, miért érdekel annyira az ön munkája? Én létrehozom a tökéletes embert, ön megalkotja a tökéletes gépezetet, miáltal a jég alatt létrejöhet a tökéletes társadalom. Hörbinger álma a jég és a tűz országáról valóra válik! Az én tökéletes emberem, az ön könyörtelen tudománya, és az ehhez szükséges rabszolgák. Ez az, amiért ön itt van! Elfordulva jobb kezével széles ívet írva le mutatta a hófehér földet, a ködbevesző horizontot, és a nem látható Antarktiszt. – Az ön repülő csészealja eljuttat minket oda, megvéd bennünket, és biztosítja a domínium feletti uralmunkat.

Wilson az őrült elme kohójában formálódó terven elmélkedve követte Himmlert ki a Berghofból, le a hegyoldalon.

TIZENHARMADIK FEJEZET Négy tengeren töltött hét után, amikor még további hét heti út állt előttük, Ernst már kétségbeesetten vágyakozott valamilyen száraz hely után. Az expedíció parancsnoki hajója, a Schwabenland lehorgonyzott az Atlanti-óceán déli vizein, a Sandwich-szigetek közelében, s amolyan nyikorgó, himbálózó börtönné változott. A három hetet ott töltötték egy helyben, s Ernst egyetlen benyomása az Antarktiszról a napsütéstől csillogó ködben felsejlő távoli hófödte hegycsúcsok látványa volt, míg Himmler azon fáradozott, hogy a norvégektől megszerezze a Queen Maud Landet. A három hét alatt naponta kétszer szálltak fel a flotta repülőgép anyahajójáról gépek, hogy a jégbefagyott senkiföldje fölé repülve fényképeket készítsenek a területről, és a parancs szerint acélhegyű póznák ezreivel szórják meg a területet, amiknek hegyes vége befúródott a jégbe, felső végükön pedig apró szvasztika díszelgett. Az ötlet, hogy az Antarktiszt svasztikával „ültessék be”, komikus, de inkább idiotikus ötletnek tűnt Ernst szemében, de kommentár nélkül végrehajtotta a parancsokat, rezzenéstelen arccal az emberein tartotta a szemét, és fogadta a filmeket, ami a felderítetlen jégvilágról készült képeket tartalmazta. Meglepetésre sok olyan területet találtak, amit nem borított jég, márpedig Himmlert éppen az ilyen helyek érdekelték. Bizonyára elégedett lesz, gondolta Ernst keserűn. A szárazföldtől, és a jól ismert világtól elszakadva, más munkája nem lévén, mint az embereit figyelni, Ernst túl sok időt töltött azzal, hogy elgondolkodott a veszteségein – mérnöki karrierjén, Ingrid szerelmén és ragaszkodásán – azon, hogy mint felügyelő, itt vesztegeti az idejét, amikor dolgozhatna a Csészealj Projekten is, mint annak az érzéketlen amerikai zseninek a munkatársa. Istenem, igen! Az amerikai és a Csészealj Projekt… már mindez oly távolinak tűnik. Valahol ott maradt a távoli, folyton változó horizont mögött, mely először ködbe burkolózott, majd ezüst fénycsíkokkal szabdalt azúr kékbe váltott, legvégül pedig a vérvörös tengerbe merült. Ernst hitetlenkedve és tagadhatatlan büszkeséggel gondolt első nagyobb útjára: a hátborzongató, szürke Balti-tengerre, a La Manche-csatorna hömpölygő vizeire, Franciaország zord partjaira és fehér házaira, Portugália szirtfokaira, majd a Kanári-szigetekre és Marokkó napsütötte földsávjára. Sosem szállt ugyan partra, lába sosem tapodta az idegen földet, de most meglepetésére élete kihagyott lehetőségének tartotta, s most, hogy a hajóval a jéghegyek árnyékában a part felé közelít, ezt az érzést csak fokozza benne az Atlanti-óceán fehér tajtékkal koronázott zöld és kék hullámvilágának, a fények játékának, a felséges színeknek, és idegen lényeknek a világa. Minél tovább szemlélte a környéket – a szikla és a jég hatalmas tömbjeit, a hóban rejtőző szakadékokat, a felhők tovagördülő árnyékait, a hirtelen magasra torlódó gleccserjeget –, annál zavartabbnak és izgatottabbnak érezte magát, bár ezt az utazást jobbára a közelmúlt szégyenei előli menekülésként fogta fel. Az idő múlik, az idő megáll. Kesztyűs kezével a korlátba kapaszkodott. Nézte a hófödte hegyeket, a fókákat és bálnákat, a tengeri madarakat, a metszően tiszta levegőt, a tükörként csillogó kék vízbe csobbanó horgonyt… Az otthont messze maga mögött hagyta. Mindez mégsem tette boldoggá, mert képtelen volt elfeledni, mit veszített mindezzel a magánéletben, és a karrierje szempontjából is: a gyermekkora óta óhajtott dicsőséget, és a még mindig szeretett asszonyt. Rakétamérnök akart lenni, hogy elnyerje Ingrid csodálatát. És mindkettőt elvétette.

Ehelyett katonai rendőr lett, a nagy semmit, és kétes hírű hölgyek kegyeit hajszolta… az olyan szajhákét, mint amilyen Brigette. Ó, igen, Brigette és Ingrid, a szajhája, és a felesége. Éjjel-nappal rájuk gondolt, de inkább éjjel, amikor kis kabinjában himbálózva a tenger csobogását, az ablakon át beszűrődő morajt hallgatta, és az emlékeiről, meg érzéki élményeiről szóló álmai között hánykolódott. Ingridre romantikus vágyódással gondolt, Brigette-re buja vágyakozással, és éjszakáit a sötétben jobbára felnőttes kétségek között, szégyenteljes bűnben és ellenállhatatlan önsajnálattal töltötte. A napok nem túl kimerítően, inkább unalmasan teltek, mert más dolga nem volt, mint rendszeresen végigjárni a recsegő hajót, és ellenőrizni az embereit, hogy nem törik-e a fejüket valami rosszban – ami egy ilyen elszigetelt helyen nem túl valószínű. Sosem lenne tengerész, nem tudna megbarátkozni az egymás hegyére-hátára zsúfolt zsilipekkel és válaszfalajtókkal, a meredek vaslépcsőkkel, az alacsonyan futó csövekkel, a folytonos recsegéssel-ropogással, himbálózással, a klausztrofóbiás kabinokkal. Emiatt még a tágas közösségi kabint sem bírja elviselni, ahová olvasni szokott visszavonulni, inkább ha tehette, kiment a szabad levegőre, s figyelte a felszálló, vagy éppen visszatérő repülőgépeket, a közelben horgonyzó repülőgép anyahajók veszélyesen ingadozó fedélzetét, amint az üvegszerű tenger háttere előtt mintegy fénylő aurával körülvéve lebegnek a sötét vizen. Vagy ha nem a repülőket nézte, akkor az albatrosz rajokat, a prion falkákat… vagy a távoli Sandwich-szigetek vulkáni csúcsait, amelyek a horizontot csipkézve mintha valamilyen borzalmas világ bejáratát sejttetnék. A purgatóriumét, amely mostani romlottsága miatt csak őrá vár. – Istenem, segíts nekem – suttogta el nem egyszer a csillagfényes éjszakai sötétségben. Szerencsére éjszakai virrasztásain sokszor volt a társa Alfred Richter hajóskapitány, az expedíció vezetője, egy őszülő, kócos, rózsaszín bőrű veterán, aki élvezte a társalgást, nem szépítette a mondanivalóját, és folyton szapulta az embereket, akiket Ernst annyira tisztelt. – Figyelemreméltó! – mondta megvetően az első alkalommal, amikor vacsora után lement hozzá a füstös kabinba. – A bajor ablaktisztító végül hazatér – rohamosztagos egyenruhájában visszamegy Bécsbe, fasiszta módra szalutál, mire harangszó, meg hisztérikusan visongó és vigyorgó tömeg fogadja, és még hálásak is neki, amiért országukat Németország tartományává teszi… csakhogy azután, hogy négy nappal később szeretett Führerük bejelentette az osztrák zsidók evakuálását, ez a vigyor csendben lehervadt az arcokról. Bár megdöbbentette ez a tiszteletlenség, amivel az általa annyira tisztelt Führerről beszélt, Ernst nem tiltakozott, inkább hagyta, hogy Richter megtörje a Harmadik Birodalom mítoszának monotóniáját. – Kábítószeresek, szexuális degeneráltak, okkultisták, és sarlatánok. A holdkórosok átveszik a hatalmat a menhelyen, és Harmadik Birodalomnak nevezik el. És ki a vezére ezeknek a lunatikusoknak? Két másik holdkóros! Hitler és Himmler – két démonoktól megszállt lélek. Az egyik isten akar lenni a tisztán árja Földön, a másik egy horda szőkehajú elmebetegből létre akarja hozni a szuperfajt. Ezek az emberiség vezetői? Ha Richter ennyire lenézi a Harmadik Birodalmat, s mindazt, amit az képvisel, akkor ő joggal gyűlöli azt a férfit, aki az antarktiszi expedíciót megálmodta – a birodalmi vezetőt, Heinrich Himmlert. – Az egy őrült! – tört ki Richter. – A diliházba való! Én nem ismerem őt személyesen, mint ön, de sok mindent hallottam róla. A démonológia bürokratája, az együgyű álmok adminisztrátora, egy külsőre rideg pofa, aki elmebeteg rajongással hisz a mezmerizmusban, a reinkarnációban, a rúnákban, az Ezeréves Birodalomban, a lehetőségben, hogy halandó emberekből halhatatlanokat lehet létrehozni Hörbinger jég-, és tűzvilágában! És ez a holdkóros megosztja álmait Hitlerrel, aki nem kevésbé őrült!

Ernst először dühös volt ezt az istenkáromlást hallva, elfordulva elrejtette pironkodó arcát, és kinézett a tengerre. Odakint már órák óta köröztek a fiatal albatroszok, le-lecsaptak a fehérfodros hullámokra, majd zsákmánnyal a karmaik között ismét a magasba szökkentek. Erről Ernstnek eszébe jutott az aerodinamika, és a Kummersdorf hangárjaiban folyó munka – az amerikai zseni, Wilson, az egocentrikus német Schriever, a beteges olasz mérnök Belluzzo, és mérnök munkatársaik, Habermohl és Miethe –, és dühösen gondolt arra, mit tett velük Himmler. Ahelyett, hogy mérnökként Kummersdorfban dolgozna a Csészealj Projekten, itt vigyáz az Antarktisz lehangoló jéghegyeire. És ez még csak nem is vicc. – A jég, és tűz országa? – kérdezte Richtert, hogy elvonja a figyelmét. – Ezért vagyunk itt? Richter kajánul felnevetett. – Miért, mit hitt? Nem mondta el Himmler, hogy miben hisz? A szuperfaj őrült álmában? – Nem – felelte Ernst őszintén –, nem mondta. Csak az utasításait közölte. És Richter mesélt neki Himmlerről, bizarr álmairól és hitéről, rámutatott, hogy az SS valójában egy vallásos közösség, melynek tagjait vér és eskü köti össze, s hogy el akarja szigetelni az embereit, hogy agymosásnak vesse alá, és átformálja, hogy az érintetlen germán nők ágyába segítse őket, ahol majd létrehozzák a tökéletes, szőke emberfajt, amit a végtelen háború kohójában akar megedzeni. – Csirkefarmot akar létrehozni – mondta Richter megvetően –, embereket tenyészteni. Urak és rabszolgák fegyelmezett fajáról álmodik, akik az ő parancsainak engedelmeskednek – és mindezt a jég és tűz birodalmában akarja véghezvinni. És pontosan emiatt vagyunk itt. A tűz a véget nem érő háború, amibe Himmler reménye szerint hamarosan belefoghat – azt hiszi, a nemzetet a háború teszi erőssé – a jég pedig itt van Antarktiszon, amit az északi emberfaj természetes lakhelyéül szemelt ki. Már kint voltak a nyitott fedélzeten, kitekintettek a jégtáblákkal teli tengerre, s Richter kezével a távoli, fehér ködben derengő csúcsokra és gleccserekre mutatott. – Emiatt kell neki ez a világ – itt lesz az új rend titkos bázisa. Itt akarja befejezni azt, amit a Wewelsburg kastélyban elkezdett – létrehozni a titkos társadalmat, a Fekete Jezsuiták rendjét a halálfejes címerrel, és a fordított svasztikával, meg az okkult rítusokkal – a Germán Rendet amit szuperfajnak tekint. Ez az ember őrült – és már nem lehet megállítani. Ernst dél felé pillantott, Antarktisz kontinensére, ahol éppen sötét felhők lebegtek a fagyott hegycsúcsok és jégfalak vakító oázisa fölött, melyek egy csoda részeként sejlettek a távolban. Megpróbálta elképzelni magában ennek a senki földjének a képét: a barna földet a jég és a szikla között; majd arra gondolt, hogy ezen a földön bebörtönzött bajtársait arra képezik majd ki, hogy Heinrich Himmler birodalmi vezető parancsainak engedelmeskedve lángba borítsák a normális emberek otthonait, és hamvaiba taszítsák az emberiség történelmét. Himmler… és Wilson… és a Csészealj Projekt… a Végtelen Jég birodalmában. – Jégmentes területek – suttogta Richternek, bár inkább csak önmagának mondta. – Határozott utasítása volt, hogy jégmentes területeket keressünk. Ahol megvetheti a lábát. Ahol le tud szállni. – Hát persze! – kiáltotta Richter. – Mit gondol, minek kell a Harmadik Birodalomnak ez a terület? Hogy lefényképezhesse? Hogy feltérképezhesse? – Nem is tudom. Én… – Lebensraum – élettér – germán hódítás és terjeszkedés. Az őrült ide akar jönni, és magával hozni halálfejes SS-eit. Amennyire csak lehetséges, el akarja szigetelni őket a világtól – hogy normális ember ne férkőzhessen hozzájuk. És mi távolibb és elszigeteltebb, mint egy hó és jégbirodalom? Itt az emberi világ befolyása nélkül hozhatja létre az Új Rendet, és akit itt kiképez, azon kívül amit itt megtanítanak neki, nem sok mindenről fog tudni. A háborúra fogják őket kiképezni, és semmi másra, csak a háborúra – a végső összecsapásra, amely Himmler szerint elkerülhetetlen a szuperember beiktatásához.

Richter megdörzsölte fagyos orrát. – Érti, Stoll? Ez Hörbiger kozmikus jég– és tűzvilága – és Himmler azt hiszi, idekint megvalósíthatja, ezen a fagyott világon, mégpedig a föld alatt. Emiatt készülünk ellopni a Queen Maud Landet. Ernst végre megértette, és a hallottak annyira megdöbbentették, hogy szólni sem tudott. Egyszerre vágta mellbe a terv grandiozitása, és az a tény, hogy mindezt az egészet végtelenül megvető öreg tengerészkapitánytól kell megtudnia. Elköszönt Richtertől, és amennyire csak tudott, igyekezett egyedül maradni. Wilsonra gondolt, a repülő csészealjra – a világ potenciálisan legjobb repülő szerkezetére, az antarktiszi expedícióhoz való viszonyára, és a jégmentes terület felkutatásának feladatára. Himmler tűz és jégvilága – a repülő csészealj és Antarktisz… A repülő csészealj a jövő gépezete… és a jövő itt van. Ernst csodálattal adózott ennek a tervnek. Az expedíció utolsó napján, mielőtt a flotta visszafordult volna, Ernst Himmler utasítására helyet foglalt az egyik repülőgép hátsó ülésén, és Antarktiszra repült vele, a Queen Maud Land egyik jégmentes területére. Nem volt hosszú az út, de annál varázslatosabb. A napsütötte tengerről egyszeriben a hóborította, vakító fénnyel váltakozó fekete árnyakkal szabdalt vad vidékre került, a csend birodalmába, a csillogó nagy Semmibe, és amikor a repülőgép csúszótalpai siklani kezdtek a jégen, úgy érezte, egy idegen bolygóra szállt le – amely irdatlan, elhagyott, és… halott. Az Antarktisz ahogyan ott körbevette, határtalannak és valószerűtlennek tűnt. Egy meghódításra váró világ? A pilóta a kabinban maradt, ő pedig egyedül kimászott a gépből, körülnézett az idegen tájon, a jégtorlaszokon, a gleccsereken, a hóbuckákon és a sarki fennsíkokon – valamennyi végtelenül üres és ijesztően csendes volt. És akkor elővett egy acélkarót, aminek a végén svasztika díszelgett. Beleszúrta a barna földbe. Kesztyűs kézzel kissé körülményesen ment, de végül lihegve, párafelhőt fújva egy lépést hátrált, és náci üdvözlésre lendítette a karját. – Kijelentem, hogy e földet a Harmadik Birodalom részére lefoglalom, és Neuschwabenlandnak nevezem el. Szavai még ott visszhangoztak a levegőben, amikor visszamászott a fülkébe, s hagyta, hogy a pilóta egy időre elszakítsa jövendő otthonától. A gondolattól megborzongott.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Bradley megkönnyebbülten lépett a tikkasztó júniusi napról az iowai Des Moines szanatóriumának légkondicionált, és makulátlanul tiszta előterébe. Amikor megmondta a fehér egyenruhás recepciósnak, hogy az egyik bentlakóval, Abe Goldmannal akar beszélni, az megnézte a naplót, majd – Ja! – felkiáltással az asztalon álló csengőre csapott. – Hívok valakit, aki odakíséri önt – magyarázta. Amikor észrevette, hogy Bradley izzadt gallérját igazgatja, megkérdezte: – Nem ebből az államból való, Mr Bradley? – Ja – válaszolta, és mulattatta, hogy a recepciós milyen jól szórakozik. – Nem bírja a párás levegőt, mi? – Nem igazán. Connecticutban is meglehetősen meleg van, de az nem ennyire párás. – New Yorkot ismeri? – Ja. – Én csak a moziból ismerem. – Pontosan olyan, mint a filmekben. – Juj, de szeretnék odamenni. – Középkorú hölgy volt, vonzó, és Gladys Kinderre emlékeztetett, ezért Bradley örült, amikor egy férfi alkalmazott megjelent, és megkérdezte: – Ki keresi Abet? – Ez a jóképű fiatalember New Yorkból – mondta a recepciós. – Amelyik annyira izzad. – Nem bírja a párát, mi? – kérdezte az alkalmazott széles vigyorral. Bradley megrázta a fejét. – Idebent majd lehűl – mondta az alkalmazott. – Oké uram, jöjjön velem. Bradley a légkondicionálónak köszönhetően valójában már le is hűlt a hallban, mire az alkalmazott elvezette onnan, végig a szőnyeggel borított folyosón, át a jobbára köntöst viselő emberekkel zsúfolt, tágas közösségi termen ki, egy gondozott pázsittal fedett belső udvarra. – Maga Abe rokona? – kérdezte az alkalmazott, miközben átmentek az udvaron. – Nem – válaszolta Bradley. – Ő az egyik kedvenc bentlakónk – mondta a férfi. – Igazi régimódi figura, mégha nem is erről a környékről származik. – Nem, valójában New Yorkba való. – Úgy van – mondta az alkalmazott, amikor az árnyékos udvar végébe értek, ahol egy öregúr üldögélt egy tolószékben. Elevennek tűnt, házsártosnak. Meglepően hangsúlyos zsidó vonásai voltak, és valószerűtlenül ősz haja. Élénk, égszínkék köntöst viselt, és szivarozott. – Abe – mondta az alkalmazott –, itt a látogatója, Mr… – Bradley. Mike Bradley. Abe Goldman kivette a szivart lefittyedt ajkai közül, és hatalmas füstöt fújt ki. – A Wall Streetről, mi? – kérdezte szónokiasan és a kezét nyújtotta. – Úgy van – mondta Bradley, megrázta az öreg ember kezét, és meglepődött szorításának erejétől. – Kedves öntől, hogy fogadott. – Egyáltalán nem erről van szó– válaszolta Goldman és intett Bradleynek, hogy üljön le a közelben álló székbe. – Ezen a menhelyen kevés idegen fordul meg, ezért örülök, hogy itt van. – Ez nem menhely – javította ki az alkalmazott. – Nem – mondta Abe –, ez egy szanatórium. Csakhogy aki idejön, az mind bolond; mi csak elaggunk itt.

Hangtalan nevetés rázkódtatta meg, mire az alkalmazott gyászos képpel Bradleyre mosolygott, és azt mondta: – Élvezze a társaságot! – azzal elment. Bradley leült a székbe a vigyorgó öregemberrel szembe, akinek vastag szemöldöke alatt vidáman csillogott a szeme. – Nos – mondta Goldman –, a telefonba azt mondta, a régi cégemről akar velem beszélgetni. – Úgy van. Goldman & Cohn. Alapítva és bejegyezve New Yorkban, még a kilencvenes években. Alapjában véve pénzügyi vállalkozás. – Ja – bólogatott Goldman. – A jó öreg Jack, meg én megcsináltuk a szerencsénket, és idejekorán visszavonultunk. Persze – mondta és újabb füstfelhőt fújt –, Jack pár éve már elment. Nem ivott, nem dohányzott, ez volt a baja – a mértékletes életmód nem tesz jót az embernek. – Majd emlékezni fogok erre – mondta Bradley. – Emlékezzen is, fiam. Ez az ősi bölcsességek egyik gyöngyszeme. És most, mit akar tudni? – Igaz az, hogy az ön cége léghajókkal kapcsolatos kutatásokat finanszírozott? – Hát persze, fiam. És attól lettünk gazdagok. Szép számú repülőgéptervet lehetett összeszedni akkoriban, ha az ember tudta, kivel kell kezet rázni. – Itt Iowában egy titkos kutató központot is létrehozott, ugye? – Ja. Ezért ide vonultam vissza. Jack Cohn meg én a kilencvenes években jöttünk ki ide, hogy elvezessük a kutató központot – aztán, amikor be kellett zárnunk, elhatároztuk, hogy itt maradunk. A gyerekek szerettek itt lenni. – Arról szeretném kérdezni, hogy miért zárta be az állomást – de előbb talán a vezető aeronautikai mérnökéről, John Wilsonról hallanék szívesen. – Igen, azt hiszem az volt a neve. A nevekkel mindig bajban voltam, de az arcokra annál jobban emlékszem, és azt a mérnököt sosem fogom elfelejteni – igen különös figura volt, azt állíthatom. – Különös? – Az bizony – mindamellett a legkiválóbb mérnök volt, akit valaha is alkalmaztunk. Évekkel megelőzte a többieket. – Mit ért az alatt, hogy különös volt? Goldman megszívta a szivarját, kifújta a füstöt, és elgondolkodott. – Nem emlékszem – mondta. – Nagyon régen volt. Az én koromban az emlékezet gyakran megtréfálja az embert. Nem megbízható, fiam. – Nem számít – mondta Bradley. Goldman felfújta az arcát, és újabb füstfelhőt fújt ki; úgy tűnt, van még a tüdejében rengeteg. – Briliáns ember volt – ismételte. – De rideg. Hideg, mint a jég. Volt benne valami emberfeletti. Mindig udvarias volt és jó modorú, de megközelíthetetlen. Nézte az embereket – ahogyan a sólyom a prédáját – de nem érzett semmit. – Megszállottja volt a munkájának? – Krisztusom, hát persze. Az volt számára a kenyér és a víz. Nem volt semmije, csak a munkája. Emlékszem, egyszer a gyermekkoráról kérdeztem – tudja, arra gondoltam, talán rosszul bántak vele gyermekkorában, vagy valami ilyesmi. Azt mondta, hogy nem, nagyon kedves szülei voltak, csak őt egyszerűen nem érdekli más, ez minden. Az élet, úgy mondta, túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen, vagy közönséges dolgokra pazaroljuk el, és a szülei bár tisztességesek ugyanakkor közönségesek voltak, ezért nem érdekelték őt. Úgy tartotta, hogy az emberek elvesztegetik az életüket, hogy a legtöbbjük túlságosan érzéki, márpedig az életben csak az számít, amit az ember az eszével és a tetteivel ér el. Minden olyan emberi tevékenység, amely nem az evolúciós fejlődést szolgálta, az ő szemében elvesztegetett idő volt, talán még degeneráltságnak is tartotta. Tudja, sport, játékok, romantikus szerelem, gyereknevelés, szórakozás – mindezek valahogy nincsenek kapcsolatban a tudomány, vagy az evolúció fejlődésével, ezért megvetésre méltó.

– Mindezek ellenére udvarias és jó modorú volt. – Úgy van. Egyszerűen nem lehetett feldühíteni. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy azok az érzelmek, amiket objektív gondolatok ébresztenek, egészségtelen érzelmek. Nem foglalkozott az emberekkel – dolgozott velük, tanulmányozta őket – és bár azt hiszem, volt az életében néhány nő is, azok csak a szex miatt kellettek neki – úgy is mondhatnám arra kellettek, hogy megvakarják neki, ha olyan helyen viszket, ahol nem éri el. – Nem volt házas? – Nem – soha nem nősült meg. – Egy igazi magányos alak. – Több, mint zárkózott volt. Nem emlékszem, hogy egyszer is elbeszélgetett volna velünk – hogy megbeszélte volna velünk a munkát. Mégis mindig a kutató-központban volt. – Hol talált rá? – Én és a társam – Jack Cohn, isten nyugosztalja –, kerestünk valakit, egy viszonylag fiatal fickót, aki alacsony bérért hajlandó dolgozni, pontosabban utasszállító léghajót tervezni, amivel meg akartuk reformálni a közlekedést. Ezért számos újságban közzétettünk egy hirdetést, és Wilson jelentkezett. Meg is beszéltünk vele egy időpontot. Éppen akkor végzett a Cornellen Ithacában, New Yorkban, és ez végül is kézenfekvő volt, mivel ott volt a székhelyünk. Mindenesetre találkoztunk, és nagyon el volt bűvölve tőlünk – ő is kiváló szakembernek tűnt, ezért nem tétováztunk, és kineveztük a léghajó fejlesztő tervezetünk élére. – És miért költöztették az egészet ide a Keleti Partról? – Wilson ötlete volt. Akkoriban, mint tudja, számtalan hasonló kísérlet folyt, és mi meg akartuk védeni azt, amit csinálunk. A titoktartás miatt, érti? Ezért el akartuk rejteni a projektünket a kíváncsi szemek elől. Jack, ha jól emlékszem, Californiát javasolta, de Wilson azt mondta, tud egy kiváló helyet a közelben, ahonnan ő is származik – Iowa sivatagában, az Illinois-i határ közelében. És amikor azt is elárulta, hogy errefelé olcsó a föld, és a tulajdonjog, emellett döntöttünk. Ideküldtük Wilsont, hogy szedje össze, amire szüksége van, és ő felépítette a bázist Mount Pleasantban. És mi nem csak hogy megépítettük azt a bázist, de a munkásokat is onnan szereztük be – ezért nem tudtak rólunk New Yorkban. – Mikor volt ez? – Úgy 1896-ban. Akörül. Tudja, a memóriám már nem a régi. Elhasználódott, akárcsak én. Bradley elvigyorodott. – És valóban tervezett is magának működő léghajót? Az öreg megint megszívta a szivarját, szinte lenyelte. Köhögni kezdett, elnyomta a csikket egy hamutálban, majd ujjaival megtörölgette könnyes szemét. – Hát persze – mondta, és nyomatékként bólintott hozzá. – Összesen ötöt, ezekből egyet nem fejezett be, mert felszámoltuk a projektet. Ez stimmel, gondolta Bradley. Minden Wilsonról szóló jelentés arról számol be, hogy a Nagy Léghajó Hisztéria idején Iowában, az Illinois-i határ közelében öt, vagy hat léghajót épített. Szóval ötöt befejezett, egy pedig félkész maradt Mount Pleasantban, Iowában. – Milyenek voltak? – Irányíthatóak – válaszolta Goldman. – A korhoz képest nagyon fejlettek. A hőlégballont egy alumínium váz foglalta magában, amit Wilson belső égésű motorjai hajtottak előre légcsavarok segítségével, mindezt zseniális módon rögzítette a gondolához. Az öt elkészült példánnyal titokban próbarepüléseket végeztünk a projekt második évében – azt hiszem, 1897-ben – de természetesen nem tudtuk láthatatlanná tenni magunkat, ezért aztán szép kis kalamajkát okoztunk. – Az 1897-es Nagy Léghajó Hisztéria. Az öreget megint rázni kezdte a hangtalan nevetés.

– Az bizony – mondta, amikor összeszedte magát. – Azokat a próbarepüléseket három évvel azelőtt hajtottuk végre, hogy Zeppelin felbocsátotta az első modelljét, és hat évvel azelőtt, hogy a Wright testvérek az első levegőnél nehezebb géppel felszálltak – de a lehetőség szerint ez is a legnagyobb titokban mentek végbe. Wilson majdnem mindig éjszaka szállt fel, de gyakran le kellett szállnia, hogy vizet szerezzen a motorba. És ezalatt borzasztóan sok embert megrémítettek. A legénység tagjai természetesen roppant mód élvezték a helyzetet – tudja, azt olvasták magukról, hogy marslakók, meg minden. Jó kis tréfának tartották az egészet. – A nemzetnek nem volt tréfa – jegyezte meg Bradley, mert eszébe jutott, miket olvasott a hisztériáról. – Nem bizony – válaszolta Goldman. – Valaki még le is fényképezte Wilson léghajóját, amint az Illinois-i Rogers Park fölött repül el. Azokat a képeket több újság is lehozta – a Chicago TimesHerald, meg a The New York Times, ha jól emlékszem – és valóságos szenzáció lett a léghajókból. – 1897 után mégsem láttak többet. Miért? – Wilson megsemmisítette őket. – Hogyan? – Jól hallotta. Az a fattyú megsemmisítette a saját alkotását. Könyörtelen volt. Bradley már éppen azt kezdte hinni, hogy az öreg megbolondult, amikor szélesen vigyorogva ingatni kezdte a fejét. – Nem hisz nekem, mi? – Azt kezdtem hinni, hogy ez a Wilson bármire képes… de ez már túl soknak tűnik. – Akarja, hogy mutassak magának valami igazán különlegeset, Mr Bradley? – Mutatni nekem? – Igen, magának. Szoktam kapni egy nap kimenőt – és a következő éppen holnap esedékes. Ha hajlandó nyolcvan mérföldet kocsikázni, és visszahozni ide, megmutatom, mit csinált Wilson. – Hová mennénk? – Természetesen Mount Pleasantba, ahol a bázisom volt. – Azt már ellenőriztem, és az égvilágon semmit nem találtam. A bázisnak vége, Mr Goldman. Semmi nyoma nem maradt. Goldman csak vigyorgott, és kacsintott egyet, azután megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Nem ott van. Rossz helyen keresgélt, Mr Bradley. Wilsonnak volt egy titkos hangárja egy rejtett helyen, amiről még én sem tudtam, csak sokkal azután jöttem rá, hogy már régen elment. Akarja tudni, hogy Wilson mit csinált a hátunk mögött? Akkor irány Mount Pleasant. Egy nap alatt megjárjuk. – Megegyeztünk – mondta Bradley. ● ● ● Kellemes útjuk volt. Elhagyva Des Moinest egy végtelennek tűnő országúton haladtak, maguk mögött hagytak néhány farmot, amik az azúrkék égbolt felé nyúló domboldalakon helyezkedtek el. Abe Goldman élvezte az utazást, arcát kidugta a teljesen leeresztett ablakon, hagyta, hogy a szél simogassa az arcát, a nap égesse a bőrét. – Emiatt hagytam el New Yorkot – magyarázta, és mélyeket lélegzett a levegőből. Habár Bradley égett a türelmetlenségtől, nem sürgette az öreget, hogy beszéljen Wilson csészealjáról, inkább hagyta, hogy kedvére beszéljen amiről csak akar: az időjárásról, a vidék és a város, különös tekintettel New York változásairól. Az Iowa Citybe vezető országúton indultak el, de

egy óra múltán lefordultak egy másik útra, amely nyílegyenesen haladt az aranyló búza és kukoricaföldek között Montezuma felé, ahol Wilson született. Mivel Abe Goldman megéhezett, Bradley a város határában megállt egy büfénél. Kisegítve Abe-et a kocsiból, Bradleynek eszébe jutott pár évvel ezelőtti látogatása ebbe a városba. Akkor meglátogatta a farmot is, amely egykor Wilson szüleié volt, és még üzemelt. A deszkaborítású házat éppen akkor festették ki, és vakítóan ragyogott a napsütésben. – A Wilson farmon most annak a férfinak a fia dolgozik – mondta Bradley, miután beléptek a büfébe –, aki megvette Wilsonéktól, miután Wilson anyja meghalt, és az öregje úgy döntött, hogy visszaköltözik Worcesterbe, Massachusettsbe, az ő szülővárosába. – A legtöbb ember ragaszkodik a szülőhelyéhez – válaszolta Goldman. – De nem Wilson – mondta Bradley. – Még Wilson is – javította ki Goldman. – Neki elég volt az államba visszajönni. És az is elég közel van. Megfontolva az információt, hogy Wilsonnak mégis lehetett némi szentimentális beütése, Bradley teljesen összezavarodva ült le az asztalhoz, Abe Goldman mellé. Mindketten hamburgert kértek, meg francia sültet rengeteg körettel. Abe-nek törékeny öregember létére meglepően jó étvágya volt. – Persze – mondta Abe –, ez meglehetősen hihetetlenül hangzik, ugye? De az a fattyú meglehetősen kegyetlen alak volt. Amiért 1897-ben abbahagytuk a léghajók gyártását, annak az volt az oka, hogy Wilson a szabadalmaztatásra nekem és Cohnnak átadott tervei hasznavehetetlen csészealjakat tartalmaztak. A valódi terveket különféle álnevek alatt szabadalmaztatta. Persze erről mit sem tudtunk – és arról sem, hogy az a fattyú az értékes terveit eladta német gyárosoknak, akik valószínűleg feltételként szabták, hogy semmisítse meg a prototípusokat. Minderre csak később jöttünk rá. Először is a motorok robbantak fel valamilyen, valószínűleg Wilson által kitervelt, elhibázottnak feltűntetett kísérlet során. Másodszor meg Wilson eltűnt és csak a zseniálisan hamisított terveit hagyta hátra, amikből nem tudtuk rekonstruálni különleges belső égésű motorját, meg az összeállítás módját. Harmadszor pedig néhány évvel azután felszállt az első német léghajó, amely kísértetiesen hasonlított Wilsonéira. – Abe elmosolyodott, és tehetetlen csodálattal rázta a fejét. – Addigra – folytatta –, nekünk már nem volt mit eladnunk, Jack meg én tönkrementünk, és már nem volt kedvünk annyi pénzt összeszedni, hogy azt a fattyút bíróság elé állíttassuk. – De tudta, hogy akkoriban mivel foglalkozott? – Persze. A szabadalmakból befolyó összegből a határ túloldalán, Illinoisban egy saját kutatóintézetet állított fel. Sosem tudtuk kideríteni, hogy valójában mit csinált ott, de a következő néhány évben, különösen 1903-ban, kevéssel a Wright testvéreknek a Kitty Hawkkal való első eredményes repülése előtt elterjedt pletykák szerint Wilson egy annál sokkal fejlettebb, úgymond turbólégcsavaros biplánt tervezett és épített, amivel ténylegesen átrepülte az Atlanti-óceánt. – Azt az Egyesült Államok kormányának támogatása nélkül nem tehette meg. – Nos – mondta Abe, és láthatóan élvezte, hogy megdöbbentő tényeket mondhat el –, akkoriban minden olyan nyíltan ment végbe – az aviatika első napjait éltük, nem túl szigorúan vett törvényes keretek között – úgy hogy titkos kormányzati segítséggel bizony megtehette. Azután persze egy kissé messzire ment, ez okozta a bukását. – Egy kissé messzire? – Bradley elcsodálkozott Abe győzelmes pillantását látva, ugyanakkor kíváncsivá is vált. Életében ilyet még nem hallott, és ettől Wilson személye nem csak ördögien kegyetlennek tűnt, de a maga rideg módján csodálatra méltónak is. Befejezve bőséges ebédjét, Goldman hátradőlt, és rágyújtott egy szivarra. – Keringtek pletykák arról is – mondta –, hogy igen eredményes kísérleteket végzett a határréteg problémájának megoldására. És igen veszélyes kísérleteket atomhajtóművekkel. Ezzel kapcsolatban volt egy év, amit nem tudtam elfelejteni, és nem is fogok elfelejteni.

– Igen? – kérdezte Bradley türelmetlenül, mert egyre idegesebb lett az öreg bosszantó rejtélyeskedése miatt. – 1908-ban – mondta Goldman –, nem sokkal azután, hogy a világ Louis Blériot-t ünnepelte, aki Calais és Dover között elsőként repülte át a La Manche-csatornát, hatalmas robbanást észleltek Szibériában, a Tunguzka körzetben – oly nagy robbanást, hogy sokan meteorra, vagy idegen űrhajóra gyanakodtak. Annak a robbanásnak az okát sosem derítették ki, de megerősíthetem, hogy aeronautikai és hozzá közel álló körökben azt beszélték, a robbanás Wilson egyik sikertelen kísérletének következménye volt. Állítólag egyik nagyon fejlett repülőgépét próbálta ki, amit rosszul szerkesztett atommotor hajtott, és ami meghibásodott – feltehetően a határréteg vibrációja következményeként. Egyébként a kísérlet meglepően sikeres lehetett volna, mert a gépével innen Amerikából repült át az átkozott Oroszországba. Bradley a csontja velejéig megborzongott, pedig a nap perzselőn sütött be az ablakon. Már azon volt, hogy hitetlenségének adjon hangot, amikor Goldman letette a Coca-Colás poharát, kézfejével megtörölte a száját, és azt mondta: – Ez lehet Tunguzkai robbanásnak az igazi magyarázata, lehet science fiction. Az viszont biztos, hogy nem sokkal a huszadik század úgynevezett legfélelmetesebb, legérthetetlenebb jelensége után az amerikai kormány bezáratta Wilson Illinois-i telepét, a terveit – már amiket megtaláltak –, megsemmisítették, vagy titkosították, Wilsonnak pedig felajánlották, hogy dolgozzon az US kormánynak. – Amit nem fogadott el. – Nem – vágta rá Goldman gondolkodás nélkül. – Nyilván mélységesen megsértődött – el tudja képzelni, mi mit éreztünk? – és mivel elkezdődött a Nagy Háború, elhagyta Illinoist. Szórványos jelentések szerint, a következő tíz évben egyik kis aeronautikai vállalattól a másikhoz vándorolt, a benne lobogó tüzet takarékra állította, és megélhetését jelentéktelenebb találmányainak eladásából fedezte, majd hat hónapig egy másik repülési zseni, Robert H. Goddard mellett dolgozott. – Emiatt vagyok itt. – Hogyan? – Nem érdekes – mondta Bradley. Kezdte valószerűtlennek érezni az egészet. A karórájára pillantott, s észrevette, hogy elszaladt az idő. – Befejezte, Abe? Azt hiszem, mennünk kellene. – Nem kell kapkodni – válaszolta az öreg. Visszaültek a kocsiba, újabb egy órán át autóztak, és megérkeztek Sigourneybe, a mely aludni látszott a délutáni hőségben, majd elhagyták a Washingtont és Wapeelot jelző táblát, és már rajta is voltak azon a kihalt úton, amely zöld és arany kukorica és búzatáblákon, majd hullámzó mezőkön, újabb búza és kukoricaföldeken haladt át, amik mögött – Bradley előző látogatása óta tudta –, ott terülnek el Mount Pleasant hullámzó rétjei. Arra a helyre és az ott épített, majd megsemmisített léghajókra gondolva, Bradley egyre inkább úgy gondolta, hogy vadkacsavadászaton vesz részt, amit egy szenilis vénember vezet. – Ha Wilson megsemmisítette a léghajóit – mondta hangot adva kétkedő gondolatainak –, akkor valójában mit akar nekem mutatni, Abe? Goldman nyugodtan válaszolt: – Emlékezzen rá, említettem, hogy pletykák keringtek, miszerint Wilson igen fejlett gépet épített, amivel Oroszországba repült. – Igen – mondta Bradley. – Amit valamilyen primitív atommotorral hajtott meg. – Úgy van – mondta Goldman elégedetten. – Nos, az a gép egyáltalán nem holmi léghajó volt. – Természetesen – válaszolta Bradley. – Nyilván valamilyen nagyon fejlett repülőgép lehetett. – Pontosan. Amikor az a szukafattya nekünk tervezett léghajókat, már titokban dolgozott a saját kis projektjén, egy másik hangárban, nem messze a mi Mount Pleasant melletti telepünktől. Úgy vélem,

kísérleteinek a célja a határréteg leküzdése volt, és járművéhez egyfajta atommotort használt. Azt hiszem, egy ilyen járműnek a miniatűr, távirányítású változatát 1908-ban próbálta ki, elreptette Szibériáig, ahol az meghibásodva felrobbant a Tunguzkai erdő felett. – Jézus Krisztus – suttogta Bradley. – Megdöbbent? – Ja. – Akkor ne idegeskedjen tovább, csak hajtson. Bizonyítékot akar? Megkapja! Nem sokkal azután, hogy elhagyták a Mount Pleasant táblát, Goldman köhögőrohamot kapott a szivartól, ököllel verni kezdte a mellét, majd egy szűk bekötőútra mutatott. – Ott forduljon be, fiam. – Nem Montezumába megyünk? – kérdezte Bradley zavartan. – Ott már járt – emlékeztette Goldman –, és nem talált semmit. Csak tegye, amit mondok. Bradley továbbhajtott, amíg Goldman meg nem állította egy szűk csapáson, amely két, kerítéssel körülvett gazos telek között vezetett. Ez különös. A megműveletlen földek ritkák errefelé. Azután kelet felé pillantva meglátta a távolban az irdatlan fészert, amely egykor magtár lehetett. Goldman a zsebébe nyúlt, és egy kulcscsomót húzott elő. – Itt van – mondta. Ezek között van a kulcsa. Menjen és nézze meg, mivel foglalkozott az a szemétláda, mialatt mi azt hittük, nekünk tervez léghajókat. Alaposan nézzen körül. Bradley ostobának, rászedettnek érezte magát, de elvette a kulcsokat az öregtől, és átment az úton. Széthúzta a szögesdrótot, és megkezdte hosszú útját a mezőn át, a csípőjéig érő elvadult gazban. Az tengerként hullámzott a szélben, sustorgott körülötte, és simogatta, mintha el akarná nyelni. Ideges volt, olyan valószínűtlennek látta azt az egészet, még a feje felett a fehér felhőkkel terhes azúrkék eget is. Előtte a hatalmas csűr egyre nagyobb lett, mintha beszorult volna a föld és az ég közé, úgy szakította meg a horizont vonalát. Azon túl már Illinois van. Mire elérte a csűrt, szakadt róla a víz és alig kapott levegőt. Megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Hátrapillantva látta, hogy a bérelt autó ott áll a kerítés mögött: apró pont a hullámzó fűtengerben. Csodálkozva megrázta a fejét és kezdte szemügyre venni a csűrt. Valóban hatalmas volt, egykor magtárnak használhatták, de az ajtóra biggyesztett hatalmas lakat már vörös volt a rozsdától. Már nem lihegett annyira, csak a víz szakadt róla. Sorban belepróbálta a lakatba a kulcsokat, mire megtalálta a megfelelőt. Elfordította, leakasztotta a lakatot, áthúzta a láncot a karikákon, és az egészet ledobta a földre. Megragadta a hatalmas ajtó peremét, és maga felé kezdte húzni. Amikor nyílni kezdett, hátrált néhány lépést, amíg sikerült annyira kitárni, hogy a napfény megvilágíthassa a csűr belsejét. A nap megcsillant valamin, amit megpillantva Bradleynek megdobban a szíve. Úgy érezte magát, mint aki szellemjárta házba lép. Besétált a csűrbe. Nem ment túl messzire.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A repülő csészealj prototípusa sokkal nagyobbnak látszott, mint amekkora valójában volt. A hatalmas, és rendetlen hangár közepén, egy hidraulikus állványon állt. Lényegében egy negyvenkét méter átmérőjű és harminckét méter magas korong volt, amelynek központi pilótafülkéjét körben állítható forgószárnyak vették körbe. Az ezüstös fém, amiből készült, visszaverte a hangár mennyezetlámpáinak fényét. Olyan volt, mint egy hatalmas, forgó orsó, s ez mosolyra fakasztotta Wilsont. Ez repülésre alkalmas lehet – ha csak rövid időre is. Az egyetlen repülni képes csészealj az volt, amit Wilson kis méretben készített el, és csak akkor használt, amikor szüksége volt rá. Amíg él, nem felejti el azt a pusztítást, amit a kezdetleges atommotor meghibásodása okozott, annak az egyébként meglepően jól működő első csészealj alakú repülő szerkezetnek az esetében, amely egészen Oroszországig el tudott repülni. Mindenesetre a pilóta nélküli szerkezet 1908-as szibériai, Tunguzkai katasztrófája óta az atommotor alkalmazásának lehetőségét véglegesen elvetette. Helyette minden erejével a határréteg leküzdésére koncentrált, és kisebb légellenállású anyagok után kutatott, amilyeneket a legfejlettebb ortodox repülőgépeknél is alkalmaztak. Amerikában nem jutott eredményre, bár jó úton indult el – ám legfontosabb felfedezéseit megtartotta magának. Schrievernek mindig csak morzsákat juttatott… sosem annyit, amennyire szüksége lett volna, de eleget ahhoz, hogy Schriever azt gondolhassa, sikereket ért el, és hogy Himmlert boldoggá tehesse. Ez kényes művelet volt, de Wilson gyakorolta az amerikai kormánnyal, mielőtt azok visszavonták a támogatásukat, és őt félretették, minek eredményeképpen itt, a náci Németországban kötött ki. Mindig azt tette, amit tennie kellett. Letette bőröndjét a padlóra. Teljesen kimerítette a kíméletlen németországi körutazás. Mindazonáltal nem ült le, csak az üvegablakon át kinézett az irodából a repülő csészealj prototípusának hidraulikus állványa alatt nyüzsgő egyenruhás és overallos férfiakra. Megismerte a sovány, örökké éhes Rudolf Schriever repülőszázadost, akit veszélyesnek tartott, a mérnökeit, Habermohlt, és Miethét, akiket nem tartott annak, és a köpcös olaszt, Belluzzót, akinek hamarosan mennie kell. Azok négyen nyilván valamilyen konstrukciós problémáról beszélgettek, Schriever pedig, aki még mindig abban a hitben volt, hogy ő irányítja a Csészealj Projektet, tervrajzokat tartott a kezében, és folyamatosan csaholt. Micsoda seggfej, gondolta Wilson. Nem mintha bármelyikükkel is sok időt töltött volna együtt… A két mérnök, Klaus Habermohl és Otto Miethe arra is alkalmatlan volt, hogy meghúzzon egy csavart, nem is szólva a konstrukció bonyolultabb technikai problémáinak megoldásáról. Mi több, ellentétben azzal, amit Wilson Berchtesgadenben Himmlernek mondott, az ő úgynevezett segítségük a repülő csészealj egyes részeinek megtervezésekor viszonylag haszontalan volt. Ami pedig az ambiciózus repülőszázadost illeti, ő valamivel okosabb volt ugyan a társainál, de akkor is csak egy középszerű mérnök maradt, aki nagy elbizakodottságában repülőgép-tervezőnek tartotta magát. Az ott kint az ő csészealj alakú repülőgépe, és bár a tervezés nagy részét Wilson újításai segítségével tudta elvégezni – és Himmler előtt a sajátjaként állította be –, Wilson csak az elavult felfedezéseit juttatta neki. Schriever csészealja valójában esetlenül fog repülni – azt is csak ha Wilson úgy akarja –, és amíg Schriever Himmler kémje, addig csak annyi morzsát juttat neki, amennyi Himmler boldogságához elegendő.

És ott van még az a kövér hülye, az olasz Belluzzo, aki gyávasága miatt a legveszélyesebb az összes között. Meg kell szabadulnia tőle. Az idős olasz fizikus – aki lényegében elkészítette az első csészealj rajzait, amit azután Schriever a sajátjának mondott –, érdekes módon a legnagyobb tüske lett Wilson szemében. A lényegében bátortalan férfit az agresszív Schriever folyton megfélemlítette, s ennek eredményeként Belluzzo úgy akart jobb színben feltűnni előtte, hogy ismételten sugallta neki, hogy Wilsonban nem lehet megbízni. Mivel Habermohl tisztelte Wilsont, beszámolt neki ezekről az intrikákról. Belluzzo tehát Schriever kémje lett, s a százados csak azért tartotta, hogy vele ellenőriztesse Wilson átadott kutatási eredményeit, mielőtt azokról beszámolna Himmlernek. Valóságos viperafészek, gondolta Wilson. Jóllehet mindegyiküktől meg akart szabadulni, a sort Belluzzóval kell kezdeni, miközben vissza kell nyernie Schriever bizalmát. És ezt ma fogja véghezvinni. Tudta, hogy Schriever bármely pillanatban beléphet, hogy üdvözölje, ezért kinyitotta a táskáját, elővett egy halon számítást, amit az útja során gyűjtött össze, és mintha nagy jelentőségű számítások volnának, szétteregette őket az asztalon. Tudta, hogy mihelyt Schriever belép az ajtón, a maga alattomos módján megpróbálja kitalálni, mit tartalmaznak. Ő pedig átadja annak a hülyének az összes hasznavehetetlen papírt. Éppen elmosolyodott a gondolatra, amikor Schriever belépett. – Ah, Wilson, hát visszaért! – kiáltotta barátságot színlelve. – Igen – felelte. – Hasznos volt az útja? – kérdezte Schriever, aki elegánsnak tűnt uniformisában, és még az arcán szétterülő hamis mosoly is ki tudta hangsúlyozni kellemes arcvonásait. – Nagyon is hasznos volt – mondta Wilson. Schriever leült az asztal másik felén, és figyelmét teljesen Wilsonra fordította. – Mit talált? – kérdezte türelmetlenül. – Valami izgalmasat, ami hasznos lehet a számunkra? Wilson igen messze járt, sok emberrel találkozott, és sok minden megtudott. A Fekete-erdőben gondosan elrejtett gyárban kísérleteket látott folyékony gázzal, ami ha túl nagy nyomás alá kerül, felrobbanthatja az egész repülőgépet. A volkenrodei R-Laboratóriumban heves vitába keveredett az elektrosztatikus mezőkkel, és a giroszkópos irányítással kapcsolatban, de ugyanott azt is megtudta, hogy ha a mirolt bizonyos százalékban levegővel elegyíti, a belső égésű motorok vagy nyomban felrobbannak, vagy leállnak. A Henschel repülőgyárban megnézhette azt a televíziós komponenst, amelynek segítségével a pilóta ellenőrizheti a rakéta útját a kilövés után; és láthatott olyan mikrotelevíziós kamerát, amelyet ha az elhárító rakéta orrába szerelnek, azt nagy pontossággal lehet célba juttatni. A Luftwaffe kísérleti központjában, a bajorországi Oberammergauban bemutattak neki egy olyan készüléket, amely erős elektromos erőtér segítségével nagy távolságról képes rövidzárlatot előidézni egy másik repülőgép gyújtási rendszerében… de sok mindent megtudott a rádióirányítású légvédelmi fegyverek és repülők, az elektromágneses, elektroakusztikai és fotoelektronikus gyújtószerkezetek, és a célgépet körülvevő természetes elektrosztatikus mezőt érzékelő robbanófejek fejlesztéséről is. Göttingenben, a kísérleti központban pedig megfigyelhette egy könnyű-szárnyú gép próbarepülését, amelynél a szárny hosszában egy hasíték húzódott, amin át külön légcsavar szívta el a határréteget, miáltal a hasznos szárnyfelület hatékonyságát a nyolcszorosára növelte. És végül a legfontosabb, hogy Berlin-Britzben megmutatták neki a Kreiselgerätet, annak a szerkezetnek a prototípusát, amely egytizedére képes redukálni a repülőgép testének káros rezgéseit, s így megnyithatja az utat a határréteg leküzdése felé. Ezekről persze nem szólt Schrievernek.

És arról sem beszélt, hogy Göttingenben az elvégzett rezgésvizsgálatok eredménye nyilvánvalóvá tette előtte, hogy a határréteget igen is le lehet küzdeni, s hogy azt tanácsolta Ackeret és Betz professzoroknak, hogy egy forradalmian új repülőgép struktúrára koncentráljanak, amely mentes mindenfajta kitüremkedéstől úgymint szárny és vezérsíkok, de még a hagyományos szívótorkokat is mellőzzék, és alkalmazzanak turbinahajtást – egyszóval építsék meg a Horten-féle „repülő szárny” fejlettebb változatát, amely kisebb ellenállású lesz, ha elszívják a határréteg holt levegőjét, és azt használják fel a hajtóműben. A kiváló professzorok megegyeztek, hogy azt fogják tenni… és Wilson erről sem szólt Schrievernek. – Természetesen – mondta ehelyett. – Az első, amit megvizsgáltam, a Horten II, D-11-167 próbarepülése volt Rangsdorfban, ami meglehetősen rosszul sikerült. Ennek az úgynevezett farok nélküli gépnek meglehetősen nagy statikus hosszanti stabilitása van, de a kormányfelület oly nagy, hogy veszélyezteti a jármű manőverezési biztonságát. A géptest kedvezőtlen kialakítása hosszú kifutópályát tesz szükségessé, a hosszanti, és az oldalirányú kormányozhatóság nem kielégítő, a fordulás és a manőverezés vonatkozásában sok a veszélyforrás, a szárnybillentés bizonytalan. Ahhoz viszonyítva, amit mi építettünk, a Horten testvérek gépe értéktelen. Wilson olyan mozdulattal hajította az asztalra a Horten testvérek repülő szárnyának rajzait és leírását, mintha szemét volna. Schriever ennek megfelelően vette el, de Wilson megfigyelte, hogy az ölébe tette a papírokat, s a kezét védelmezőleg rájuk tette, nyilván később azért átnézi őket. – Még valami? Wilson bólintott, és megpróbált izgalmat tettetni. – Igen – mondta –, néhány érdekes újítás. Olyasmi, ami a csészealja hasznára válhat. – Micsoda – kérdezte Schriever. – Micsoda? Mivel tudta, hogy Himmlert a csészealj elsősorban mint fegyver érdekli, Wilson néhány olyan különlegességről számolt be kedvenc tanítványának, Rudolf Schrievernek, mint a Windkanone – egy ágyú, amely lövedék helyett gázt lő ki –, és a Wirbelringkanone, amit arra terveztek, hogy kilőjön majd meggyújtson egy gázgyűrűt, ami sebesen forogva a saját tengelye körül tűzgolyóként működik. Hogy ezek a fegyverek a valóságban működnek-e, az erősen kétségbe vonta, de mert Schrievernek valami olyan fegyver kellett, amely elég titokzatosnak tűnhet szeretett Himmlere előtt, úgy kapta ki Wilson kezéből az ezekre vonatkozó kutatási eredményeket, mintha mag akarná enni. Azután, mivel Wilson nem mondott többet, felállt, hogy távozzon. – Még egy perc, Flugkapitän – mondta Wilson. – Igen? – válaszolta Schriever türelmetlenül, mert már ment volna. – Mi van még? – Úgy érzem, figyelmeztetnem kell önt – mondta, amikor Schriever feléje fordult –, hogy egyes emberek összeesküvést szőnek ön ellen. Ahogyan a Harmadik Birodalomban mindenki, aki személy elleni összeesküvésről hall, Schriever is megrendült, és nyomban leült. – Összeesküvés ellenem? – mondta. – És ki áll mögötte? – Belluzzo – vágta rá Wilson tétovázás nélkül. Schriever láthatóan megdöbbent. – Bellluzzo? – ismételte. – De hiszen ő a legmegbízhatóbb kollégám, Herr Wilson! – motyogta, akaratlanul is megerősítve, amit Wilson sugallt neki. Wilson sajnálkozva sóhajtott. – Azt hiszem, nem a megfelelő emberbe helyezte a bizalmát – mondta, és könyökét az asztalra téve állát a kezébe támasztotta, úgy nézett az őszintén megrettent Schrieverre. – Megbízható forrásból tudom – igazság szerint Himmler egyik munkatársától –, hogy Mr Belluzzo alattomban előnyt akart kovácsolni az együttműködésükből, és a Csészealj Projekt bizonyos eredményeit a sajátjának tűntetett

fel. Mindezt azért teszi, mert féltékeny önre, amiért ön vezeti a kísérleteket, és attól tartok, Himmler környezete komolyan veszi őt, ami azt jelenti, hogy ha nem állítja meg, hazugságai nemsokára Himmler fülébe jutnak, és akkor védekezésre kényszerül. Schriever elvörösödött, és az ablakon át az állványon nyugvó csészealj felé pillantott, amely körül Mr Belluzzo olajfoltos fehér köpenyében serénykedett, majd rémült tekintetét visszafordította Wilson felé. – Most mit tegyek? – kérdezte remegő hangon. – Állítsa meg – felelte Wilson szárazon. – És hogyan? – Szabaduljon meg tőle, Herr Schriever. – De hogyan csináljam? Mivel Schriever nem tudta, hogy ő hatvanhat éves, mert jó tizenöt évvel fiatalabbnak látszott, úgy gondolta, nem hoz veszélyt saját fejére, amikor azt mondja: – Belluzzo már majdnem hetven éves, és ez kezd látszani is rajta. Miért nem ír egy jelentést a fizikai és szellemi állapotáról, és tűnteti fel szenilisnek, zavarodottnak, aki veszélyezteti a Csészealj Projekt sikerét? Követelje a felmentését, és kérje, hogy bánjanak vele érdeme szerint. – Bánjanak? Wilson vállat vont, és visszaült a székére. – Legyünk őszinték. Ha megír egy ilyen jelentést, Belluzzót szellemileg alkalmatlannak nyilvánítják, és mint olyant, koncentrációs táborba küldik… Ha volna más megoldás, azt javasolnám, de mert nincs, a körülményeket tekintve… Nem fejezte be a mondatot, csak felemelte, majd elengedte a kezét, mintha jelezné, hogy a döntés isten kezében van. Schriever ily módon felmentve érezte magát az erkölcsi felelősség alól, és felállt. – Igen – mondta – Persze. Ez az egyetlen, amit tehetek. És köszönöm, Herr Wilson. – Örülök, hogy segíthettem. Amikor Schriever kiment, Wilson összeszedte a maradék feljegyzéseit, visszatette a már tömött táskájába, majd telefonált a sofőrjének, hogy álljon elő. Amikor az egyenruhás SS sofőr megérkezett, kézbe vette Wilson táskáját, és előtte lépkedve, alig pillantva a csészealjra, kivezette a kocsihoz. Wilson a tűzsáv felé pillantott. Most már a megfelelő oldalon van. Wernher von Braun és rakétakutató csoportja Peenemündébe költözött, az Usedom-szigetre, ki a Balti-tengerre. A Csészealj Projekt pedig átköltözött a tűzsáv másik oldalára, a nagyobb, jobban felszerelt hangárokba. Ahogy Wilsont egyre jobban nyugtalanította, hogy rendszeresen át kellett adnia bizonyos újításokat von Braunnak a V-2, és V-3 rakétáihoz, most több oka is volt arra hogy örüljön, amiért végül elköltöztek innen. Beült az autóba, elhelyezkedett a hátsó ülésen, és a tizenöt mérföldes úton pihent, amíg Berlin Kürhessen kerületében lévő lakásáig értek. Greta, a házvezetőnője, akit már értesítettek az érkezéséről, biztosan elkészítette már az ebédet. Greta még akkor került hozzá, amikor felépült a reménye szerint az életét meghosszabbító műtétsorozat második operációja után, s az asszony egyben különleges szexuális hóbortjait is kielégítette, beleértve az orális szexet, és a maszturbálást is. Amikor pedig az elégedett Himmler megajándékozta ezzel a tágas lakással, Greta, aki nyilván vonzódott hozzá, de sokkal inkább a náci hierarchiában elfoglalt különleges pozíciójához, beleegyezett, hogy hozzá költözzön, mint házvezetőnő, mint ápoló, és mint szerető, bár ez utóbbi minőségében egyre ritkábban akadt dolga. Gyermekkorában az apja szexuálisan zaklatta, kétszer ment férjhez, jelenleg özvegy és profi ápolónővér. Dús aranyszőke haja van, hidegszürke szeme, és bőséges ismeretanyaga, ami a férfiak szexuális igényeit illeti, s Wilsonnak pont ilyenre volt szüksége. Grétának nem voltak illúziói, nem vakították el az érzelmek, és valószínűleg még hálás is volt a sorsnak, hogy ennyi fizetésért ilyen

keveset kell nyújtania. Tisztán tartotta a lakosztályt, csak saját magának főzött, mert Wilson sosem evett főtt ételt, hogy bőségesen legyen spermája, amire szüksége volt kísérleteinek folytatásához, és esetleges külső kalandjaihoz, amikről nem sokat beszélt. Greta olykor még tanácsokat is adott neki, mint például most, ebéd után. – Meglátogatta a gyárat? – kérdezte, miközben belefeledkezett bécsi szeletébe, Wilson meg a szárított zöldségeivel és kétszersültjével bíbelődött. – Igen – válaszolta. – Minden rendben volt. – Találkozott Rudolf Schrieverrel? – Igen, persze. Miért? – Itt járt tegnap – mondta Greta,– és úgy tett, mint aki meglepődik, amiért nem találja itthon. Amikor közöltem vele, hogy csak ma érkezik vissza, a homlokára csapott, és azt mondta, mekkora idióta, amiért elfeledkezett erről. – Gondolja, hogy a látogatása előre kitervelt volt? – Igen – felelte Greta, aki ismerte a férfiakat. – Legalábbis meg vagyok győződve róla. Azt hiszem, csak arra volt kíváncsi, hogyan élünk – csak körül akart nézni egy kicsit. – Amit nem engedett meg neki. – Hát persze, hogy nem! Wilson elmosolyodott. – Remélem, egy teára azért meghívta? – Igen, meg. És azalatt a szeme körbejárt a lakásban, és láttam rajta, meg akarná nézni a többi helyiséget is, de nem engedtem felkelni a székből. – Azért fizikai erőszakot nem alkalmazott, ugye? – Nem, ő nem az esetem. Egyszerűen a helyére szegeztem a tekintetemmel, és csak néha engedtem elkalandozni a pillantását. – Remélem, szegény legalább a teával meg volt elégedve. Greta nem viszonozta a mosolyát. – Ne bízzon benne – mondta. – Nem bízom. – Akkor jó. Manapság senkiben nem szabad megbíznia. De ez a fajta a legrosszabb. – Milyen fajta? – Aki gyenge és mégis ambiciózus. Ezek a legrosszabbak. – Emlékezni fogok erre – mondta Wilson. Pár órával később, miután megfürdött, és lefekvéshez készülődött, megkérte Grétát, maszturbáljon neki, és biztosította, hogy a spermája nem megy veszendőbe. Greta gyakorlott könnyedséggel tette meg, s amikor Wilson látta az ondót a csészébe csurogni, eszébe jutott iowai gyermekkora, amikor a markában tartva a frissen kifolyt értékes spermát, megpróbálna megfejteni annak titkát. Tudós volt már akkor is mindig foglalkozott valamivel, kutatott valamit, és ez ma sem megy másként. Önmagával is kísérletezett, meg akarta fejteni az élet titkát, úgy hogy a maszturbálás nála nem csak a szexuális vágy csillapítását, de tudományos célokat is szolgált. Greta átöntötte a spermát egy kis fiolába, majd betette a hűtőbe, hogy hideg maradjon holnapig, amikor majd elviszi a kórház kísérleti laboratóriumába, ahol dolgozik. Ott a technikusok Wilson írásbeli utasításait követve kísérleteket hajtanak végre vele. Wilson annak a módját kereste, hogy miként hosszabbíthatná meg az életét, mielőtt az elfogyna. Aznap éjjel mélyen aludt. ● ● ●

Három nappal később két fekete köpenyes Gestapo ügynök érkezett Kummersdorfba, hogy elvigye Mr Belluzzót. Az öregember reszketett, nem tudta, mi történik vele, hiábavalón tiltakozott, rémületében összeesett, majd miközben elhurcolták, esdeklőn tekintett Schrieverre és Wilsonra. Többé nem látták. Eltűnt valamelyik táborban. Pár hónappal később Wilson hallotta, hogy szívrohamban meghalt, amit a jelentés szerint rossz egészségi állapotának köszönhetett, Wilson szerint sokkal inkább a rossz bánásmódnak. Eredeti, befejezetlen tervei Schriever páncélszekrényébe kerültek. Nyilván Schriever úgy gondolta, talál bennük valami hasznosat. Ez a gondolat mulattatta Wilsont, akit már nem zavart az öreg olasz fizikus jelenléte, és nyugodtabban végezhette titkos munkáját, nem kellett kémektől tartania, és az agyát sem terhelték óvatoskodó gondolatok. Feuerball-ja kezdett formát ölteni.

TIZENHATODIK FEJEZET Ingrid anyja nyitott ajtót, meglepetten meredt Ernstre, majd hogy meglepetését palástolja, felkiáltott: – Ernst! Hát visszajöttél! – Megragadta a karját, azután visszalépett, és intett neki, hogy menjen be. – Gyere. A gyerekek örülni fognak neked. Már nagyon hiányoztál nekik. Ernst észrevette, hogy Ingrid nevét nem említette. Még mindig zavartan felvette a bőröndjét, és belépett a házba, amit már három hónapja nem látott belülről. Késő délelőtt volt, mindkét gyerek a nappaliban játszott. A négy éves Ula építőkockákat rakott egymásra Alfrednak, aki most tizennégy hónapos. Alfred ledöntötte a kockákat és boldogan nevetett hozzá, Ula pedig oldalvást pillantva meglátta az apját, hosszasan megnézte magának, majd miután nagy nehezen megismerte, félénken felállt, hogy üdvözölje. – Ő a papa! – kiáltotta Ingrid anyja, mintha Ernst három évig lett volna távol, nem három hónapig. Rájött, hogy a saját gyermeke is idegennek tartja, s mert hirtelen felébredt irántuk érzett szeretete, ledobta a bőröndöt, térdre ereszkedett, és karjaiba kapva a gyerekeket, szorosan magához ölelte őket. – Ne legyél olyan félénk – mondta a pironkodó Ulának, és beletúrt arany fürtjeibe. – Tudom, hogy sokáig távol voltam, és biztosan úgy nézek ki, mint egy idegen. De visszajöttem hozzátok. Milyen nagy lettél! És Alfred is! – A kezébe kapta a gügyögő bébit, és a magasba emelte. – Milyen nagy fiú lettél! És vigyázol az öcsédre, Ula? – Igen – válaszolta a kislány mosolyogva. – Nagyszerű – mondta Ernst. – nagyon jó! – Felállt, és körülnézett a szobában. – Ingrid nincs itthon? – kérdezte, és kíváncsi lett, miért az anyósa vigyáz a gyerekekre. – Nincs – felelte gyorsan az anyós, és elpirult. – Elment, hogy meglátogassa valamelyik barátját. – Kicsodát? – Nem tudom – válaszolta, és elfordította a tekintetét. – Pedig említette, csak én nem emlékszem a nevére. Úgy értem, nem gondolta, hogy hazajössz, és… – Mikor ment el? – kérdezte Ernst, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Ma reggel. – Akkor te egész éjjel itt voltál, Maria. – Igen… igen, itt voltam! – mondta, és hevesen bólintott. – Nem akartam korán felkelni, ezért inkább itt aludtam. De kérlek Ernst, – folytatta, és témát váltva a kanapé felé intett –, ülj le, vedd le a csizmádat, én meg főzök egy kis teát. Biztosan fáradt vagy. – Jól vagyok – mondta, azzal letérdelt a padlóra, és a bőrönd zárjával kezdett bíbelődni, hogy elvonja figyelmét a sötét gondolatairól. – Tegnap este érkeztem Berlinbe, de előbb jelentést kellett tennem… és igen, kérek egy kis teát. Nézd csak, Ula – mondta, és kinyitotta a bőröndöt. – Hoztam egy kis ajándékot neked és Alfrednak. Úgy be van csomagolva, mintha karácsony volna! Ula már levetkőzte félénkségét, és kibontotta a babát, amit Alfred csörgőjével együtt Ernst valójában itt Berlinben vett aznap reggel. Attól függetlenül örült neki, és Ernst az elkövetkező mintegy fél órában, miközben a teáját szürcsölgette, örömmel nézte gyermekeit, aki az új ajándékkal játszottak. Közben csapongó beszélgetést folytatott anyósával, aki egyébként kellemes társalgó volt, ám most mintha túlságosan zavart lenne. Mindenesetre elhatározta, nem mutatja ki haragját és gyanakvását Ingrid váratlan távolléte miatt. Végeredményben megegyeztek, hogy mindketten a saját életüket élik, így hát nem lehet oka panaszra… A gyakorlat azonban mindig bonyolultabb, mint az elmélet. Amint a zord tengeri út után most ott ült a nőiesen kényelmes szobában és a teáját kortyolgatta, óhatatlanul is eszébe jutottak a sérelmei, és

veszteségei keltette sötét gondolatai. Még csak most érkezett vissza eposzba illő útjáról, történelmet formáló kalandjából, és a felesége még csak nem is várta vissza. Sajnálni kezdte önmagát, megvetette magát emiatt, és igyekezett megbékélni mindazzal, ami Ingrid visszatértéig történni fog vele. Amikor Ingrid hazajött, és belépve a házba megpillantotta, egyszerűen elvörösödött. Hosszú, szürke kabátot, és széles karimájú fekete kalapot viselt, s miközben ezeket levetette, megpróbálta összeszedni magát. Mire odament hozzá, hogy arcon csókolja, arcára visszatért a sápadtság, és csillogó zöld szeme is az ismerős gyanakvást tükrözte. – Ernst! – kiáltotta, és a fülébe suttogta: – Alig ismertelek meg… Mivel már jó ideje nem érezte női test érintését, hirtelen elfogta a vágyakozás, amikor Ingrid gyors csókja alatt egy pillanatra hozzáért. – Tudom – mondta, amikor az asszony ellépett tőle, és otthagyta átható illatát, ajkának csábító melegét, s vele a felismerést, hogy többé már nem kaphatja meg. – Sosem közlik, hogy mikor térünk vissza, így nem tudtam előre megmondani. De most itt vagyok. – Igen, Ernst. – Egykor sugárzó szeme most tétován pillantott rá. – Itt vagy! – Tekintetét elfordította, az anyjára pillantott, majd végigpásztázta a szobát, azután tétován ismét rápillantott. – És – mondta tettetett kedvességgel, a gyerekek felé intve –, észrevetted, mennyire megváltoztak? A kérdés együgyűsége szórakoztatta, még el is mosolyodott rajta. – Figyelemreméltó változáson mentek át – mondta. – És Ula már legalább olyan csinos, mint az anyja. Legalább Ulának tetszett a megjegyzés, mert elpirult, és kuncogni kezdett. – Tea! – mondta Ingrid, megpróbálván vidámnak tűnni. – Legalább anyám gondoskodik rólad. Kérsz valami erősebbet? – Egy kis snapsz jól esne. – Tőlem nem kértél – mondta Ingrid anyja éles hangon, azután zavartan hozzátette: – Hát nekem mennem kell. Biztosan sok megbeszélnivalótok van. Már össze is csomagoltam. – Anya, nem kell… – Nem! – tiltakozott Ingrid anyja. – Egy percig sem maradhatok tovább! Megígértem Fraulein Vogtnak, hogy beülünk egy csokoládéra a Konditoreibe, mielőtt hazamegyek… és ha sokáig itt maradok, el fogok késni. Már meg is hívtam a taxit, és össze is csomagoltam. Az ismétlésből kiderült, mennyire zavarban van. Ugyanúgy megkönnyebbült, mint Ernst, amikor végre megérkezett a taxi. Miután elment, Ingrid melodrámába illő ölelései és csókja meggyőzték Ernstet arról, hogy gyanúja megalapozott volt. Hirtelen nyomasztani kezdte a kényelmes lakás csendje. Ingrid kitöltött két pohár snapszot, az egyiket Ernstnek nyújtotta, és leült vele szemben. Ahogy szopogatta az italt, egyre jobban érezte magát. Elnézte a gyerekeket, az aranyhajú Ulát és a gőgicsélő Alfredet, majd tekintetét végigjártatta a lakáson: a sötét bútorokon, az asztalterítőn, a kézimunkákon, a függönyökön, a jellegzetes német csecsebecséken és festményeken, s lassan rájött, hogy mindez bármennyire is otthonos, már nem az ő kényelmét szolgálja. Ő német katona, SS tiszt – Himmler elitjének elitje – és ő ettől másmilyen. Neki már nincs szüksége minderre. – Milyen volt az út? – kérdezte Ingrid. – Hát nem kirándulás volt, Ingrid. – Sajnálom. Nem sejtettem. Azt hittem, izgalmas, és elbűvölő lesz. Nem volt? – Nem. – Már a puszta gondolat is sértette. – De annál hasznosabbnak bizonyult. – Mitől? – Azt nem mondhatom el – felelte, pedig nagyon szerette volna elmondani, és újra érezte azt a büszkeséget, amellyel az Antarktisz végtelen csendjében a fagyos földbe verte a svasztikát.

– Ez is a Harmadik Birodalom egyik életbevágóan fontos titka? – Semmi szükség a gúnyolódásra. Dühös lett, de szexuális vágya elnyomta. Ingrid mindig is vonzó volt – valóságos főnyeremény – és még most is, hogy igyekszik távolságot tartani, ég benne a tűz, amit – állapította meg keserűn –, az a férfi gyújthatott fel benne, akitől éppen jött. Megpróbálta objektíven szemlélni a dolgot, megtartani az egyezségüket, de a tengeren eltöltött négy hónap után szembenézve Ingrid érzékiségével, feléledtek érzelmei, amiket megtanult elfojtani. – Merre jártál, Ingrid? Az asszony a gyerekekre pillantott, majd őrá. – Ezt most kell megbeszélnünk? – Négy hónapig távol voltam – mondta, pedig nem volt szándékában –, és te nem vagy itthon, amikor hazajövök. – Nem tudtam, mikor jössz vissza – emlékeztette rá. – Tudod, hogy miről beszélek, Ingrid. Miért volt itt az anyád? – Meglátogattam egy barátomat. – Egész éjjel? – Igen – mondta. – Egész éjszaka. – Mielőtt Ernst bármit is mondhatott volna, talán mert félt a reakciójától, odaszólt Ulának, hogy vigye a játékait a hálószobájában. – Beszélnem kell apáddal – mondta –, úgy hogy játssz ott egy kicsit. – Amikor Ula összeszedte a játékait, és elindult a szobája felé, Ingrid felvette Alfredet, és a lány után ment. Visszatérve leült, keresztbe tette a lábát, és ivott egy korty snapszot. – Nos, – mondta –, akkor beszélgessünk. – Egész éjjel – visszhangozta Ernst a szavait mérsékelt rosszindulattal. – Mielőtt elmentél, már tudtad, hogy szeretőm van. – És még mindig ugyanazzal a férfival vagy? – Igen. – Örömmel hallom, hogy még vele vagy. – Igen Ernst, vele. – És ő jobb az ágyban, mint én voltam? – Nem hiszem, hogy ez a kérdés helyénvaló volna. – Akkor mi a helyénvaló? – Ezer más dolog, Ernst. A szex nem minden. – Egykor mindketten élveztük. – Ezt sosem tagadtam. – De most jobban élvezed ővele. – Ennél többről van szó, Ernst. – Igen. Ezer más dologról. Mint például? – Szeretetről, ragaszkodásról. – Mi ketten házasok vagyunk, Ingrid. Kérlek, emlékezz erre. A házasság nem könnyű dolog. – Nem. Az nem olyan könnyű. Lehet, hogy emiatt nem sikerült nekünk sem. – Nem értem, hogy veszíthettelek el. – Elhagytál Adolf Hitler kedvéért. – Vigyázz, hogy mit mondasz, Ingrid! – El akarok válni. Ernst hitetlenkedve megrázta a fejét, majd kiitta a snapszot. – Ezt már megbeszéltük – emlékeztette, és letette a poharát a közöttük lévő asztalra –, és tudod, hogy ez nem vita tárgya. Nem fogom a karrieremet kockáztatni egy válás miatt. Ki ez az ember

egyáltalán? – Nem feltétlenül kell tudnod. – Remélem, nem zsidó. – Nem. – Ha rájövök, hogy zsidó, feladlak – a gyerekek miatt. – Milyen nemes lelkű vagy, Ernst. – Ingrid cigarettára gyújtott, a mennyezet felé fújta a füstöt, majd a kék füstön át a férfira nézett. – Rendben van – mondta. – A gyerekek kedvéért maradjunk férj és feleség. Én továbbra is látogatom a barátomat, te továbbra is hajtod a kurvákat, és boldogan élünk, és támogatjuk a Harmadik Birodalmat. – A nyelved egyszer még bajba sodor. – Az legalább még az én nyelvem. A snapsztól lecsillapodott, és már tudott uralkodni magán. Felállt, megigazította a zubbonyát, megkerülte az asztalt, lehajolt, és arcul ütötte Ingridet. Csak egyszer. Többször nem. Egyetlen csattanós pofon. Azután felegyenesedett, és halvány mosollyal nézte az asszony riadt arcát. – Légy szajha – mondta neki –, de csináld diszkréten, mert rosszul jársz. – Ingrid nem válaszolt, csak vörös arcát simogatta. Ernst hallotta, hogy a gyerekek a hálószobában játszottak, s a szíve megdobbant értük. Ők egy új generáció, ők a jövő, és neki kell megvédeni őket. – Én most elmegyek – mondta Ingridnek –, nem zavarlak. Amire szükségem van, azt megkapom a kedvenc kurvámtól is, aki jobban ismer engem, mint te. Előreláthatólag vacsorára hazajövök, úgy hogy készítsd el. Amíg a barakkban tartózkodom, azt csinálsz, amit akarsz; de amikor itthon vagyok, viselkedj úgy, mint a férjeddel illik. Megértetted? – Meg. Jól van. Amikor kiment, csendben csukta be maga mögött az ajtót – ahogy egy tisztelettudó férjhez illik. ● ● ● Még előtte állt a nap nagyobbik fele, mielőtt jelentést kell tennie Himmlernek, ezért egy zsúfolt villamoson bement a városközpontba. Észrevette, hogy frissen tisztíttatott egyenruháját látva az emberek idegesen lesütik a szemüket. A Kurfürstendammnál leszállt, és hogy eldöntse a továbbiakat, betért egy zsúfolt kávézóba egy pohárka snapszra. Mivel rájött, hogy Ingriddel való kapcsolatának vége, és meglepte, hogy emiatt nem túlságosan háborognak az érzelmei, eszébe jutott Brigette, és a Tiergartenstrassén lévő luxuslakosztálya, s már tudta is, hol fogja tölteni a délutánt. – Drágám! – kiáltotta Brigette utánozhatatlanul érzéki módján, amikor felhívta a kávézóból. – Hát végre hazatértél a messzi tengerről! És hoztál nekem ajándékot? – Igen – hazudta. Tetszett neki a nő fátyolos hangja, hízelgő dorombolása. – És drága volt, Ernst? – Igen Brigette, az volt. – Akkor gyere azonnal! Alig várom, hogy lássalak! Vásárolt egy gyémánt brossot a Tauentzienstrasse egyik drága üzletében, azután gyalog Brigette lakosztályához sétált, hogy a tenger után újra hozzászokjon Berlin nyüzsgéséhez, a villamoshoz, taxikhoz, lovaskocsikhoz és az egyre nagyobb számban látható katonai járművekhez. Olykor fegyveres rohamosztagok lovagoltak el mellette, a város tele volt svasztikával, és zsidóellenes plakátokkal, a járdán a Reichswehr zöld egyenruhás tagjai keveredtek a rettegett barnaingesekkel és fekete egyenruhás SS tisztekkel, no meg az elegáns üzletemberekkel és járókelőkkel. Mindenütt, ahol

nem volt jelen a látható félelem, a Harmadik Birodalom célratörő, energikus és meglepően jómódú élete pezsgett. Brigette is kivirágzott, szebb volt, mint máskor. Halványzöld, csillogó selyemfátyol köntösben nyitott ajtót. A köntös felül szándékoltan szétnyílt, és látni engedte dús, meztelen kebleit. Gondosan fésült vörös haja, kék szeme, érzéki ajka valóban izgató volt. Ujjai között hosszú ebonit szipka, körmeit ugyanolyan színűre festette, mint amilyen a haja. – Ah! – kiáltotta, és torokhangon dorombolni kezdett. – Az én jóképű hadnagyom! Annyira hiányoztál, cheri! Mértékkel használta a francia becéző szavakat, ettől kedvesen dekadensé vált a hízelgése. Ernst belépett, és maga mögött finoman berúgta az ajtót. Megölelte a lányt, magához szorította, és érezte testének melegét. Brigette csak mosolygott, hasát a férfiéhoz dörzsölte, és füstfelhőt fújt az arcába. – Mmmm! – búgta, és a férfihoz simult. – Te kis mohó! Kiéhezett kis hősöm. Nagyon hiányoztam, drágám? – Igen – felelte Ernst, és a lélegzete is elállt. – És álmodtál is rólam? – Igen, igen! – És emlékszel még, mit szoktunk csinálni együtt? – Igen persze. Igen! Brigette kuncogva hagyta, hogy megfogja a melleit, közben a férfi nyakát nyalogatta. – És a jó fiúka hozott nekem drága ajándékot? – Igen – mondta Ernst és már majdnem szétvetette a hév. – Olyan drága vagy – suttogta Ernst fülébe, azután torokhangon kuncogni kezdett, széttárta a karját, és hátralépett a férfitól. A köntös lecsúszott egyik válláról, és felfedte a mellét. Ernst érezte, hogy a szíve hevesen ver. Brigette kinyújtotta a kezét. – Szívemben még gyerek vagyok – mondta. – Alig várom, hogy láthassam. Brigette addig mosolygott, amíg nekiadta a brossot, s közben arra gondolt, hány férfi vett már neki hasonló ajándékot. Mialatt Brigette kibontotta a csomagot, Ernst pillantása a mögötte álló ágyra tévedt, és észrevette, hogy azt nem csak alvásra használták. Semmi nem változott. Semmi érzelmi kötelék, csak kielégülés. Érzéki gyönyör és kötelesség. – Az én drága hadnagyom járt már otthon? – kérdezte Brigette, miközben a csomaggal bajlódott. – Igen. – És hogy van a szerető feleséged, meg a gyerekek? – Jól – felelte. – Jó egészségben. – És tőlük egyenesen hozzám jöttél? – búgta, miközben lehántotta a papírt a dobozkáról, és hanyagul hagyta a padlóra hullani. – Igen – mondta, és nem tudta levenni a szemét Brigette meztelen melléről, rendetlen öltözékéről. Brigette felemelte a doboz fedelét, tágra nyílt szemmel nézte a brossot, majd a köntösére tűzte, hogy az fény és árnyékfoltokat vetett tökéletes mellére. Brigette lepillantott rá, csücsörített, majd a férfira pillantott. – Elbűvölő – mondta. – Örülök, hogy visszajöttél. És most mit szeretnél csinálni? – Mindent – mondta Ernst. Odalépett hozzá, lefejtette a válláról a köntöst, és lehajolt hozzá. – Jó – mondta Brigette. – Jó. Ledobta magáról a köntöst és a vetetlen ágyhoz vezette a férfit, aki ott végre otthon érezte magát. ● ● ●

Három nappal később, eltelve az ördögien érzéki Brigette szerelemtől mentes szexuális szolgálataival, Ernst szeretett Reichsführerével, Himmlerrel egy sötét alagútban sétálgatott, amit a Kohnstein-hegybe vájtak, nem messze Nordhausentől a thüringiai Harz-hegység déli részében. – Van egy álmom – mondta Himmler halkan, bizalmasan –, arról, hogy az elkövetkező háború hamvaiból újjáéled Atlantisz: az urak és rabszolgák tökéletes társadalma, amit az én SS-em irányít. A gyárak, a laboratóriumok, az egyetemek lesznek az új templomok, a tudás, és a hódítás pedig az új vallás: visszatér a Szuperember. És hol fog ez az új rend formálódni? Az Antarktiszon, hadnagy! Az alagutat a közelmúltban vájták a hegy belsejébe, és teljes hosszában elektromos lámpák világítottak benne. Rengeteg ember dolgozott még benne, jobbára foglyok valamelyik táborból: nem mindegyik látszott egészségesnek, viszont mindegyikük csupa sár volt. Valamennyiük szeméből mérhetetlen fájdalom sugárzott, amint lesütötték Himmlert, a segédjét, és az őreiket megpillantva. Sineket fektettek le, és a falakat erősítették, amelyből egyre inkább kialakult az alagút formája: széles volt, mint egy országút, s messze a távolban Ernst megkönnyebbülésére látszott a külvilág fénye. – Ugye, most már érti, hadnagy – folytatta Himmler szónokiasan, miközben továbbmentek a hosszú alagútban, de a hangját alig lehetett hallani a közelben folyó állandó huppogás miatt –, miért volt olyan fontos a maga antarktiszi küldetése? Az én SS-em elitje, a legjobbak legjobbjai új otthonra lelnek majd Atlantisz jégvilágában, és ott zavartalanul, elszigetelve a normális emberek tökéletlen világától szuperemberekké formálódnak. Maga keresi meg nekünk az alkalmas helyet, Stoll hadnagy, és erre büszke lehet. Ahogy tovább haladtak a hideg, homályosan megvilágított alagútban, Ernst megfigyelhette, hogy a kényszermunkásokra, akiknek nagy része alultáplált volt, makulátlan egyenruhás SS tisztek felügyelnek, mindegyiknél pisztoly, vagy géppisztoly, de némelyiknél korbácsot is látott. A foglyok többségének ruhája cafatokban lógott, és sokan friss sebből véreztek. Urak és rabszolgák, gondolta, és mindez itt kezdődik… – Én nem vagyok benne olyan biztos, Reichsführer – mondta felbátorodva a kegytől, amelyben Himmler az imént részesítette –, hogy egy ilyen terv, bármennyire is nagyszerű, a valóságban végrehajtható. – Méltányolom, ha kifejti a kétségeit – mondta Himmler, aki máris hálás volt Stollnak az Antarktiszon elért eredményéért. – Mire alapozza a véleményét? – Rejtett kolóniát létrehozni a jég alatt – kezdte Ernst –, nem egyszerű feladat. Irdatlan föld alatti munkára lesz szükség, és én nem hiszem… – Nézzen körül! – vágott közbe Himmler tőle szokatlan izgalommal, és mutatott a körülöttük mindenütt serénykedő kényszermunkásokra. – Ez két alagutunk egyike, tizennyolc kilométer hosszú. Kétoldalt ötven helyiséget fogunk kiképezni, százhuszonöt négyzetméternyi műhelyt, két szellőzőaknát, amit már fúrnak is a hegy csúcsáról. Ami a munkásokat illeti – folytatta, és megint a gyengén megvilágított, hideg alagútban korbács és golyó fenyegetése alatt dolgozó szerencsétlenek százaira mutatott –, ez még csak a jéghegy csúcsa. Ahonnan ezek jöttek, ott ezrével vannak még. És ott jutunk hozzájuk, ahol szükség van rájuk, és azt csináltatunk velük, amit csak akarunk. Munkaerőforrásaink kiapadhatatlanok. Megállt, hogy megnézzen néhány munkást, aki a sínek mellett feküdt, amely hamarosan végigfut az egész alagút hosszában, és hozza az utánpótlást, a szerszámokat, és a kényszermunkásokat. Ernst megfigyelte, hogy a munkások zöme alultáplált, és megértette, hogy egyszerűen halálra dolgoztatják őket, majd másokat hoznak helyettük. Az urak és rabszolgák föld alatti társadalma… megindította a terv nagyszerűsége, és egyszeriben meglátta a benne rejlő potenciált. Amikor mögöttük korbács csattant, és valaki felüvöltött, Himmler összerezzent és felállt. Tovább mentek.

– A kényszermunkások, akik itt fognak dolgozni – magyarázta, amint továbbhaladtak a kívülről beszűrődő fény köre felé –, különféle táborokból kerülnek majd ide, melyek a környező völgyekben elrejtve, az alagút bejáratától egy kilométeres körzetben lesznek felállítva. És a Nordhausentől húsz kilométerre fekvő Bleicherode mellett elkezdett másik, már tizenhat kilométer hosszú alagútrendszer össze lesz kapcsolva ezzel. A két város, Blecherode és Nordhausen között fog elhelyezkedni az első földalatti SS gyártelep – egy valóságos városkomplexum. És amit itt csinálunk hadnagy, ugyanazt fogjuk megcsinálni az Antarktisz jege alatt is. Ebben a pillanatban kiléptek a napfényre, amely besütött az irdatlan alagút nyílásán. A földre pillantva Ernst egy szürke, vérfoltos ruhadarabot látott, de elfordította a tekintetét, és Himmler mögött haladva – akinek immár elnyerte a bizalmát –, elhagyta az alagutat. Thüringia erdőkkel sűrűn benőtt hegyei és völgyei körbevették őket a tavaszi napsütésben. Mélyet szippantott a friss levegőből. Himmler is élvezte a friss levegőt, és megint széttárta a karját, ezúttal a körben, a kövér, fehér hófelhőkkel terhes, ragyogó kék ég alatt elterülő csúcsok és völgyek felé. – Ez az egész vidék – mondta lenyűgözve –, a Harz-hegységtől Thüringiáig, és Prágától délre egészen Mährenig már tele van hasonló alagútjainkkal és földalatti gyárainkkal. Hamarosan teljesen elkülönített kolóniák fognak bennük lakni, korlátozatlan úgynevezett morális gondolkodású urak, és rabszolgáik. És mert az urak az én SS-em elitjéből kerülnek ki, ezek a helyek ismeretlenek maradnak azok előtt, akiket én nem tartok alkalmasnak arra, hogy beavassam őket. Ismeretlenek – tette hozzá lehalkítva a hangját, és cvikkere mögül Ernstre pillantva –, még a szeretett Führerünkhöz közel állók előtt is. Érti, mit akarok mondani? – Igen, Reichsführer – mondta Ernst. Himmler ünnepélyesen bólintott. – És amit itt meg tudtunk valósítani, azt meg tudjuk az ön által az Antarktiszon kijelölt földön is. Igen, hadnagy – mondta, és megint bólintott –, maga megtalálta nekünk a megfelelő helyet. Ernstbe lassan visszaköltözött a büszkeség, amelyet Ingrid miatt már-már elveszített. – A német zsenialitás – mondta Himmler –, közhellyé degradálta a lehetetlent. Az emberek szeme elől rejtve már formálódik az én első kolóniám. – Bólintott, mintha fejet hajtana a szent föld előtt, azután elnézett Ernst mellett. – Hiszem, Stoll hadnagy, hogy az Antarktiszon létrehozott kolóniákkal, és az amerikai repülő csészealjával eredményesen végrehajthatjuk a nyugati világ meghódítását. Mire befejeződik – márpedig be fog – első embereink már készen állnak, hogy Antarktiszra költözzenek, és ott megkezdjék a Hörbiger Projekt végrehajtását: hogy létrehozzák az első föld alatti társadalmat, amely az első lépés lesz az északi emberfaj felsőbbrendűségének megőrzése felé, amely idővel, és Wilson csészealja segítségével szuperemberré fejlődik. Ernst tudatára ébredt, hogy ő is a kiválasztottak között van, és nagyon szerette volna, ha Himmler atyai módon megöleli, és kezet ráz vele: de azt is megértette, hogy a Reichsführer igazi katona, valóságos zseni, aki nem fogja ilyen módon kimutatni az érzelmeit. Ezért azután megpróbált uralkodni a saját érzelmein is, és inkább csak bólintott. – Most, hogy kifejeztük az igényünket az antarktiszi Neuschwabenlandra – mondta Himmler, és a cvikker felnagyította jámbor tekintetű szemét –, szándékomban áll, hogy különlegesen kiképzett SS csapatokat, tudósokat, kényszermunkásokat, és felszerelést küldjek oda, hogy először elkezdjék az építkezést, majd ott is éljenek az általuk kialakított földalatti kutatóintézetben és a hozzá tartozó apartmanokban. Mindez önfenntartó lesz, egy élő kolónia a jég alatt! És onnan, a Csészealj Projekt termékei segítségével kiterjesszük a Harmadik Birodalom uralmát az egész világra. Meg fogjuk csinálni, hadnagy! Ernst valósággal mellbe vágta Himmler szavainak nagyszerűsége, teljesen magával ragadta a lelkesedése. El kellett fordítania a tekintetét, hogy össze tudja szedni magát, de akkor érezte, hogy

Himmler megérinti: megragadta zubbonya ujját. Ernst lepillantott rá, és meglátta a cvikkere mögött a szemében izzó tüzet. – Csodálatos dolgot vitt végbe – mondta Himmler – Elültette a svasztikát a jég birodalmában. Kinevezem önt a nagy terv vezetőjévé: hozza létre Hörbiger tűzből és jégből álló világát a jég alatt, és egyúttal felügyelje a Csészealj Projektet. Ez hadnagy, az ön nagy küldetése az Anyaországért. Ne okozzon csalódást. – Nem, Reichsführer – felelte Ernst, és rádöbbent, hogy végre visszatérhet Kummersdorfba, ahová valójában tartozik –, nem fogok csalódást okozni. Azzal a büszkeséggel tekintett az erdő borította hegyekre és völgyekre, amelyet már-már elveszített.

TIZENHETEDIK FEJEZET – Nem jutottam messzire – mondta Bradley, amikor elmondta, mit látott Iowában, a Mount Pleasant melletti elhagyott mezőn álló hatalmas csűrben. – Valójában be sem tudtam menni, mert annak az istenverte dolognak a pereme ott volt az orrom előtt. Amikor ilyen szemléletesen felidézte magában a történteket, egyáltalán nem örült annak, hogy mindezt az US Army Air Force nyugalmazott parancsnoka, Dwight Nicholson tanácsára egy elsötétített szobában mondja el, s hogy a parancsnok oly lélegzetvisszafojtva hallgatja, mintha a halál előszobájában állna. – Olyan alakja volt, mint egy hatalmas fém csészealjnak, a tetején átlátszó perspex kupolával. Elfoglalta a csűr felét, és már kikezdte a rozsda. Először nem is fogtam fel, hogy mit látok, de azután derengeni kezdett. Valamilyen szuperstruktúrájú, csészealj alakú repülő szerkezet volt. – Egy pilótás gép – mondta Nicholson szellemhangon. – Igen. A perspex kupola lehetett a pilótafülke. Pontosan középen helyezkedett el. A pilótafülke fix volt, a két, egymással szembefordított kerek szárny pedig körülötte forgott. – És persze csak váz volt – nem volt benne motor. – Úgy van – mondta Bradley. – Még az az átkozott műszerfal is szét volt verve. Semmi esélyt nem hagyott. – Nem igaz. Otthagyta a prototípust. Fel is robbanthatta volna. Miért nem tette? – Nem akarta felhívni rá a szomszéd farmerok figyelmét. – Vagy azt akarta, hogy találjunk valamit… otthagyta a névjegyét. Nicholson elmosolyodott, beleszívott a cigarettájába, és néhány füstkarikát fújt az ablak felé, amin át a virginiai McLeanben álló házának kertjébe lehetett látni. A nap, amely vakítóan sütött odakint, a leeresztett redőny résein át hálót szőtt köréje, és rémült arcára. – De mit találtunk? – mondta és elkínzott arcára mosolyt erőltetett. – Egy csészealj alakú repülőgép szuperstruktúráját – de nincs benne semmi. Most vagy az a szemétláda belezte ki a saját gépét, és kiszedett belőle minden értékeset, vagy eleve nem is volt benne semmi. – És ez mire utal? – Akkor azt hihetnénk – amit pillanatnyilag én is hiszek –, hogy a szibériai Tunguzka felett felrobban gépnek nem volt pilótája. Hogy az egyfajta lövedék volt – és hogy amit később találtunk, az a pilótás gépének a prototípusa volt. Azt találtuk meg – és azt találta meg maga is. Szép kis figura ez a Wilson. – Nicholson úgy ingatta a fejét, mint aki nem akarja elhinni ezt az egészet. – Nem tudtuk, hogy hagyott hátra egy másikat is. Egy csűrben, Iowában? – Úgy van. közvetlenül Illinois határán. Nem messze Mount Pleasanttól, ahol Cohn és Golman kísérleti telepe üzemelt. Wilson nyilván titokban dolgozott a csűrben azon a repülő csészealjon, mialatt látszólag léghajókat tervezett Cohnnak. – Más szóval megfejte őket. Ők finanszírozták a csészealját, és még csak nem is tudtak róla. – Úgy van – mondta Bradley. – Goldman abban a hitben volt, hogy Wilson titokban a határréteg problémájának megoldásán, meg valamilyen egyszerű atommotoron dolgozik. Ez azt sugallja, hogy a hajtóművet egy valamilyen későbbi repülő szerkezetbe szánja – ahogyan ön mondta, egy lövedékbe –, amely Oroszország közelében meghibásodott, és letarolta Tunguzka erdejét, az Államok kormányát pedig arra késztette, hogy bezárja Wilson kutatóintézetét Illinoisban, és munkájának dokumentumait titkosítsa, vagy megsemmisítse. – És ön ezért jött el hozzám?

– Igen. Miután megtaláltam a csészealj maradványait, ellenőriztem, amit Abe mondott, és megtudtam, hogy igaza volt. Hogy miután Cohn és Goldman tönkrement, az amerikai kormány megnyitotta az aktákat, és egy hasonló társaságot hozott létre Illinois határának túloldalán. Sajnos, azokból a feljegyzésekből kitöröltek minden nevet. De azután Washingtonban, más feljegyzésekben láttam, hogy ön is kapcsolatban volt azzal a hadművelettel, mielőtt nyugdíjba vonult. És mert régi jó barátom, meg minden. Nicholson elmosolyodott. – Igen, Mike, értek mindent. Ezt vegyem úgy, hogy azokból a feljegyzésekből csak ennyit tudott meg? – Maga már visszavonult, Dwight. – És szeretném, ha nem maradna nyomom a feljegyzésekben. Nem akarom, hogy a nevemet említse. – A szavamat adom. Nicholson bólintott, és lakonikusan elmosolyodott. A sötétben annyira ki lehetett venni a mosolyát, hogy az ember megállapítsa: nem volt őszinte. – Oké – mondta. – Arról van szó, hogy új életet akarok kezdeni; szakítani akarok a múlttal. – Megteszem, amit lehet, Dwight. – Biztosan nem akar inni valamit? – Még csak délelőtt tíz óra van. Nicholson csak megvonta a vállát, belekortyolt a whisky-be, leszívta a cigarettafüstöt, amitől Bradley émelyegni kezdett. 1918-ban, amikor még csak húsz éves volt, Nicholson parancsnoksága alatt szolgált a tengerészetnél, mint pilóta. Vászonból, huzalból, és fából készült biplánján rendszeresen berepült a nyugati front véres csataterei fölé. A háború után, amikor Bradleyből ügyvéd lett, Nicholson ismét hírszerzéssel kezdett foglalkozni, amit a háború előtt is csinált a légierőnél. Azután, amikor a felesége ötvennyolc évesen meghalt agyvérzésben, kihunyt benne a láng. Még mindig a légierő technikai hírszerzésénél dolgozott, amikor alkohol-problémái lettek, azután gyomorfekélyt kapott, és idő előtt nyugdíjazták. Akkor már úgy nézett ki, mint egy öregember. Úgy egy évvel ezelőtt vásárolt egy Havilland kétüléses Tiger Moth biplánt, és repülőleckéket kezdett adni. Alkoholos állapotban összetörte a gépet, megölte az utasát, és ő maga is komoly égéseket szenvedett. Arca most borzalmasan nézett ki, tele volt égési sebhelyekkel, az ajka gyakorlatilag leégett a hajával és a szemhéjával együtt. Egyedül élt itt Virginiában, McLeanben, ebben a hatalmas házban, naphosszat ivott és dohányzott, és csak nagy ritkán ment ki a házból. Borzasztó élmény volt meglátogatni őt. – Amit Goldman mondott, az lényegében igaz – mondta természetfeletti hangon. – Nem hiszem, hogy mondanom kell, de az 1986-97-es Nagy Léghajó Hisztéria után az amerikai kormány különös érdeklődést mutatott minden repüléssel kapcsolatos találmány és újítás iránt. – Tiszta sor – mondta Bradley. – Nos, a legtöbb jelentés egy Wilson nevű alakot említett, és szinte mindegyik megemlítette Iowát, vagy Illinoist, mint a titokzatos léghajó és a legénység származási helyét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy egy bizonyos John Wilson, aki kivételes eredménnyel végzett a MIT-en és a Cornellen, léghajókat tervezett Cohn és Goldmannak Iowában, Mount Pleasantban. Mivel mindez legálisan folyt, nem tehettünk mást, mint titokban rajta tartottuk a szemünket. És csak akkor kezdtünk aggódni, amikor nem sokkal a hisztéria vége után egy igazán érdekes jelentést kaptunk arról, hogy Cohn és Goldman öt léghajója egy szerencsétlen baleset során megsemmisült, s ettől tönkrement a cég, s hogy semmi bizonyíték nem utalt arra, hogy Wilson tette, ellenben kiderült, hogy szinte ugyanabban az időben titokzatos módon megcsinálta a szerencséjét, és saját kutatóbázist hozott létre Illinoisban. Úgy

hittük, bár nem tudtuk bizonyítani, hogy eladta léghajó-terveit egy német cégnek, valószínűleg a Zeppelinnek, és hogy – Legalábbis Cohn és Goldman szerint –, a hátrahagyott tervei értéktelenek voltak. Egyszóval mialatt a Cohn & Goldman cég tönkrement, ő megnyitotta a kutató bázisát Illinoisban… – És? – Meglátogattuk Illinoisban. Elmondtuk neki, mire gyanakszunk, és ő természetesen tagadta. Amikor megkérdeztük, mik a szándékai, azt mondta, a léghajókról át akar térni a levegőnél nehezebb repülőgépekre, de az anyagi lehetőségei ezt nem engedik meg. Nyilván gyorsan elfogyott a németektől kapott pénze. – Mi a személyes véleménye róla? – kérdezte Bradley, és megpróbált jó képet vágni a rejtélyes történethez. – Sosem fogom elfelejteni – vágta rá Nicholson azonnal. – Még alig volt harminc, de sokkal öregebbnek látszott – az emlékezetembe mégis a ridegsége miatt vésődött be. Igen különös ridegség volt az. Nem volt arrogáns, barátságtalan, vagy durva – nem egyik sem. Csak figyelemreméltóan szenvtelen, emberfelettien pragmatikus, és úgy figyelt és válaszolt, mint valami gép… hiányzottak belőle a normális érzelmek… Nicholson összerezzent, mintha hűvös fuvallat érte volna, azután elnyomta a cigarettáját, és hátradőlt a székében. – A légierő is beavatkozott mindebbe? – kérdezte Bradley. – Igen – mondta Bradley.– Nyugtalankodtak amiatt, amit csinálni tudott volna, de mert nem volt legálisan joguk, hogy megállítsák, megkerestük a lehetőségét annak, hogy pénzt juttassunk neki a kísérleteihez. Azzal a feltétellel fogadta el, hogy nem gyakorolunk felette felügyeletet, megelégszünk a havi jelentéssel, és a telep rendszeres látogatásával. Beleegyeztünk, mert gondoltuk, ennyi elég lesz nekünk – de ha Wilsont ismeri, tudja, hogy nem volt elég. – Tehát magának is köze volt a csészealj alakú repülőhöz? – Nem. Egyáltalán nem tudtunk róla semmit. Wilson ugyanúgy átejtett bennünket, mint korábbi támogatóit. Amit a jelentésekben kaptunk, és amit gyakori látogatásaink alkalmával a telepen láttunk, az nem volt más, mint egy turbólégcsavaros biplán prototípusa – és az igazat megvallva, attól is el voltunk bűvölve. Ennek a zseninek köszönhetően 1903-ban – azelőtt, hogy a Wright testvérek a nagy nyilvánosság bevonásával megtették első útjukat a Kitty Hawkkal –, jelen lehettem kész gépének titokban megtartott próbarepülésénél. A próba több, mint eredményes – egyszerűen megdöbbentő volt… és csak akkor kezdtünk igazán megrémülni. – Miért? Nicholson a whiskys üveg után nyúlt, peremig töltötte a poharát, majdnem a felét megitta, majd feltöltötte a poharat. – Azután a szerencsétlen Cohn és Goldman affér után – mondta, és hangja úgy kúszott elő a félhomályból, mintha egy szellem beszélne –, tudtuk, hogy Wilsonban nem lehet megbízni. Ezért beépítettem egyik mérnökömet a teamjébe, hogy tartsa nyitva a szemét és a fülét, és ha olyasmit tapasztal, ami nem szerepel a jelentésekben, egyik látogatásunk alkalmával közölje velünk. Bár ez az ember sosem jutott Wilson közelébe, az elejtett szavak meggyőzték arról, hogy Wilson – ahogyan Cohn és Goldman esetében is tette –, csak a jéghegy csúcsát mutatja meg nekünk; és bár a turbólégcsavaros gép is fejlettebb volt mindennél, amit addig ismertünk, a feltételezések szerint emberünk egy másik projekten is dolgozik, ami a határréteggel és egy különleges hajtóművel van kapcsolatban, mindezt pedig egy másik hangárban végzi, amely pár mérföldre fekszik a fő bázistól. Mivel tudtuk, mennyire fejlett volt a biplánja, megrémültünk a gondolattól, hogy a határréteggel kísérletezik, no meg egy ismeretlen típusú hajtóművel. Azután amikor beépített emberünk 1908-ban hírét hozta, hogy Wilson pilóta nélküli gépe elérte Oroszországot, valóban aggódni kezdtünk… és

felkészültünk arra, hogy átvesszük a telep irányítását, és felkutatjuk a titkos hangárt. Akkor történt az a borzalmas robbanás Oroszországban, Tunguzka felett. Tunguzka felett, ugye érti, ez mit jelent? – Valami felrobbant a levegőben. – Úgy van. – És bármi volt, nem gondolták, hogy pilóta ült benne. – Nem, akkor sem hittük, és én most sem hiszem. Ne feledje, hogy Wilson a titkos munkát egy átalakított csűrben végezte, nem messze a fő bázistól. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között bele mert volna fogni egy nagyobb léghajó, vagy repülőgép építésébe. Meg aztán a kémünk hallott a mérnököktől egy apró, korong alakú szerkezetről – ami alig nagyobb mint egy láb átmérőjű – ami ha repül, olyan, mint egy tűzlabda. Hiszem, hogy az az apró – talán távirányítású – korong volt az, ami Tunguzka felett felrobbant, és hogy az nagyobb, csészealj alakú váz egy nagyobb, pilótás szuperstruktúra váza volt, amit Wilson a kisebb modell mintájára épített meg. Persze azután, hogy a kis korong felrobbant Oroszországban, leállítottuk az egészet. – Wilson hogyan fogadta mindezt? – Egyszerűen visszautasította a vádjainkat, hogy neki volna egy titkos hangárja, vagy csűrje, ezért bezárattuk Illinois-i telepét, elkoboztunk mindent, amit találtunk, de természetesen semmi olyasmire nem bukkantunk, amiről nem tudtunk volna. Megmondtuk Wilsonnak, hogy ha tovább akar dolgozni a kísérletein, a felügyeletünk alatt folytathatja a munkát, de a saját kutatóintézetünkben. Wilson azt mondta, gondolkodik rajta… Pár héttel később megtaláltuk az üres szuperstruktúrát az elhagyott hangárban két mérföldnyire az Illinois-i teleptől. Soha semmi mást nem találtunk… azután, amikor faggatni kezdtük Wilsont, Illinoisba repült, és eltűnt. Sosem láttam többé. Cigarettára gyújtott, kifújt a füstöt, azután torz ajkához emelte a poharat, és ivott. Bradley felállt. – Köszönöm – mondta. – És vigyázzon magára, Dwight. – Már nincs mire vigyáznom – válaszolta. – Most már csak idő kérdése. Nagyszerű munka a pilótáé, ugye? Nem hittük volna, hogy ilyesmi megtörténhet. – Nem ám – mondta Bradley. A barátja vállára tette a kezét, megszorította, azután anélkül, hogy visszanézett volna, kiment a házból. Odakint csodálatosan sütött a nap. ● ● ● A vonaton visszafelé Connecticutba felbontotta Gladys Kinder legutóbbi, 1938 október 5.-én kelt levelét. Kedves Mike, Ma reggel a németek örömmámor és harangszó közepette bevonultak Csehszlovákiába, és Adolf Hitler kijelentése szerint ez csak egy lépés volt a germán jövő felé vezető dicsőséges úton. Amondó vagyok, isten óvja Európát. Nem hiányolta a levelemet, Mike? Remélem, igen. Eltekintve a roswelli Daily Recordnak küldött tudósításaimtól, a magának írott, és a magasan Manhattan fölött lévő irodájába címzett leveleim jelentik az egyetlen kapcsolatot Amerikával. Jó okom van arra, hogy írjak – hiszen onnan származom – de bevallom, ebben a kislányos kényszer is közrejátszik. Maga olyan kedves volt velem, Mike.

A-ha! Most ugye gondolkodik. Már megint a bolondját járatja velem, ezt gondolja. Nos, meglehet… De remélem, hiányzott a levelem, hiányoztak a leveleim, hiányoztam én. Nem mintha be merné vallani, ha így van – elvégre maga egy szánalomra méltóan tisztességes házasember, aki engem túl vakmerőnek tart. Azt hiszem, ez az oka, hogy magába szerettem. Szeretem leveleinek különös hivatalosságát – titokban írja őket, kétségek között. Istenem, de tetszik ez a gondolat! Bradley titokban írogat, magasan fenn, Manhattan felett, s az arca kipirul. A leveleitől, melyek valahogyan jogászosan szűkszavúak, bűnös asszonynak érzem magam. És ez már fejlődés, barátom. Magának köszönhetően úgy érzem, mintha valóságos gyönyörök nélkül is bűnben fetrengenék… és ez is fejlődés! Ebből elég! fordítsuk komolyra a szót… Az elmúlt tizennyolc hónapban azért nem írtam, mert utazgattam. Persze a Nemzetközi Brigáddal elmentem Spanyolországba, ott találkoztam Orwellel, Hemingwayjel, meg a többiekkel, a kevésbé ünnepeltekkel, akik ideológiai okokból puskára cserélték a tollat, s ezzel jogot nyertek arra, hogy meghalhassanak. Én nem hordok fegyvert magamnál – a tollam és a jegyzettömböm éppen elég nehéz –, de éppen Guernica piacterén jártam – vettem némi ennivalót –, amikor a német légierő bombázni kezdte, gyújtóbombákkal lángra lobbantotta az egészet, azután géppuskatűz alá vette az embereket, asszonyokat, gyerekeket. Jobb nem leírni azt, amit ott láttam, mindenesetre mély nyomot hagyott bennem. Éppen időben tértem vissza Londonban, hogy a roswelli Daily Record lojális olvasóinak leírjam, hogy milyen nagyszerű pompával koronázták meg a Westminster Abbeyben VI. György királyt és Erzsébet királynét. Bevallom, tetszett – olyan volt, mint egy hollywoody musical: az arany hintót nyolc szürke ló húzta, négy lovász és hat lakáj, mögötte nyolc kamarás, meg négy gárdista kísérte. Az egész udvar mélyvörösben és hófehér hermelinben, és a Mallon végig, meg a Trafalgar Squaren mindenütt hatalmas tömeg – nem hiszem, hogy Cecil B. De Mille különbül meg tudta volna rendezni. És persze a Spanyolországban, meg a náci Németországban eltöltött hetek után mindez olyan civilizáltnak tűnt. A koronázás előtt néhány héttel eszembe jutott, amikor a Hindenburg, ez a hatalmas német léghajó felrobbant New Jerseyben, miután Frankfurtból indulva átrepülte az óceánt. És amikor meghalt Jean Harlow, őt pedig George Gershwin követte, elkezdtem gondolkodni az életemről, meg a koromról – és rájöttem, hogy utolsó találkozásunk óta – mely csak a második volt –, már öt év telt el. Akartam írni magának, de roswelli barátaim felraktak egy Németországba induló gépre. Az első németországi tudósításom a koncentrációs táborok újjászervezéséről szólt, különösen a thüringiai Buchenwaldban megnyitott új táborról, amely az állam még több ellenségének nyújthat szállást; meg a dachaui, a sachsenhauseni és a lichtenburgi táborokban bevezetett adminisztrációs változásokról, melyek szerint a nők is automatikusan a dicsőséges Harmadik Birodalom ellenségeivé váltak a zsidók, a kommunisták, a cigányok , az elmebetegek és a többi, úgynevezett nemkívánatos elemekkel egyetemben. Isten óvja Európát! Itt Londonban óvóhelyeket létesítenek, és a fontosabb hivatalokat milliónyi homokzsákkal veszik körül. Mindenki azt kérdezi, mit jelent ez? Békét, mondja Neville Chamberlain. Jöhet a következő zsák, Neville…

Egyszóval magára gondoltam. Mindig magára gondolok, ha Amerika jut eszembe, ahogyan magára gondoltam akkor is, amikor meghalt Harlow és Gershwin, meg amikor rádöbbentem a koromra. És magára gondoltam akkor, is, amikor a Hindenburg felrobbant, és a léghajókat, meg általában a repülést juttatta az eszembe, meg korábbi szeretőmet, John Wilsont, akinek azt is köszönhetem, hogy megismertem magát. Hinné-e, hogy már nyolc éve annak, hogy találkoztunk? És hinné-e, hogy csak kétszer találkoztunk, és a második is már öt éve volt? John Wilson hozott össze bennünket, el voltunk bűvölve tőle, és a szelleme kötött össze minket. Szép kis hármas voltunk. Maga írogatott nekem, és folyton Wilson felől kérdezősködött. Ettől én egy senkinek éreztem magam. Én házas voltam, azután elváltam, sok mindent tudok a férfiakról, de magát Mike Bradley, a példás polgárt csak Wilson érdekelte. Úgy éreztem, láthatatlan vagyok. Oké, ennyit a munkáról… Megkértem a Brit Hadügyminisztériumban az egyik oknyomozó barátomat, hogy nézze át a Tunguzkai robbanásról készült jelentéseket, és mondja meg nekem, mi volt az értékelés lényege. Őszintén szólva az értékelés jellemző a brit szkepticizmusra, mert csak annyit állapít meg, hogy valami különös dolog történt, amit nem okozhatott sem meteor, sem más földönkívüli jelenség. A brit hírszerzés szerint: (1) semmi nem csapódott be a Tunguzkai erdőbe; (2) a kicsavart fák törzsének szögéből arra következtetnek, hogy a robbanás az erdő felett történt, nem a fák között; (3) a katasztrófa helyszínén ismeretlen összetételű fémdarabokat találtak; és (4) a robbanást megelőzően sokan láttak az erdő felett elsuhanni egy fényes tűzgömböt. Ami azután lezuhant, és bummm! Egy apró tűzgömb, aminek sötét magja van, feltételezhetően valamilyen fémből… Angliában a hivatalos vélemény az, hogy meteor volt – de egyes állítások szerint, legalábbis a hadügyminisztérium és a brit hírszerzés szerint valamilyen ember által készített dolog lehetett, ami nem – ismétlem: nem – Oroszországból származik, hanem a határon túlról. A jelentés szerint a megfigyelések arról is beszámoltak, hogy a tárgy, akármi is volt, nem függőlegesen, a sztratoszférából érkezett, hanem nyugat-keleti irányban, ereszkedő röppályán ért az erdő fölé. Más szóval Európából, az Atlanti-óceán felől, Észak-Amerikából, Kanadából, Alaszkából, esetleg távolabbról jöhetett… hacsak nem Oroszországból származik, és megkerülve a Földet visszatért kiindulási helyére, de ez szerintem már nevetséges feltételezés. A britek mindenestre úgy gondolják, hogy ha földi eredetű tárgy volt, akkor Európából, valószínűleg Németországból származhat – de természetesen ebben sem biztosak. És magának mi a véleménye, barátom? Tudom, mi a véleménye. Azt hiszi, hogy Wilson küldte Iowából, vagy Illinois-ból, és hogy Észak-Amerikából indult, átszelte az Atlanti-óceánt, Európát, és behatolt Oroszországba… ismervén Wilsont, ez igaz lehet. Wilson még Németországban van? Igen, azt hiszem… de nem tudom bizonyítani. Amikor ottjártamban kérdezősködni kezdtem felőle, gyorsan rájöttem, hogy veszélyes területre tévedtem. Mindenesetre a roswelli Daily Record jóvoltából visszamegyek oda, és ha bármit megtudok, tudatni fogom magával. Igazán élveztem megírni ezt a levelet. Olyan ez, mintha együtt ittunk volna. Én sosem szerettem John Wilsont – de amikor magával találkoztam – bár még csak meg sem

érintett –, azonnal tudtam, miért. Most azért tudok Wilsonról írni, mert ő minden volt, ami maga nem: egy ember, aki mentes volt minden olyan érzelemtől, amit maga eltitkol. Nagyon hiányzom magának, Bradley – nem tagadhatja és nem tehet ellene semmit. De amit magában szerettem (igen, és még ma is szeretek) az, hogy mindegy mennyire kíván engem, kitart a felesége és a gyerekei mellett, s ezért őket nem fenyegeti veszély. És emiatt még jobban szeretem magát. Most már kimondhatom, nem Mr Bradley? Innen, az Atlanti-óceán túloldaláról nem jelentek veszélyt. Ezért vagyok őszinte magával. Ha visszatértem Németországból, újra írok. Adios, mi amigo. Üdvözlöm a nagy messzeségből, Gladys Gondosan elrejtve érzelmeit, amiket Gladys olyan jól ismert, Bradley precízen összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba, és jókedvűen leszállt, amikor a vonat megállt Bridgeportban. Némi bűntudatot érzett az előbbiek miatt, de megkönnyebbült, mert eszébe jutott, hogy Joan nem tudja, mikor érkezik, ezért nem jött ki eléje. Buszra szállt, amit már évek óta nem csinált, és mert a változatosság kedvéért tette, olyan érzése támadt, mintha a középiskolából igyekezne haza. A hazafelé tartó úttól Connecticut zöldövezetében – ha rövid időre is –, ismét fiatalnak érezte magát. És ettől eszébe jutott Gladys, amitől még fiatalabb lett, és a leveleire gondolt, amiket az évek során neki írt, azóta, hogy elhagyta az Egyesült Államokat, és Európába ment. Azok a levelek, akárcsak az asszony, aki írta őket, lakonikusak, és hatásosak voltak, de mert csak kétszer találkoztak, és másodízben is már öt véve, Bradley nem igen tudta megállapítani, mennyire őszinték. Valóban vonzónak találta őket, de a rajongást kissé zavarónak találta, mert nem igazán hitt benne. Ő is sokat gondolt Gladysre, még erotikus álmai is voltak róla – de ezt a vonzalmat annak a rögeszmének tudta be, amivel a titokzatos John Wilson után kutatott. Ha nem volna Wilson, akit különös módon még csak nem is látott, sosem találkozott volna Gladys Kinderrel. Ez már kettős megszállottság. A nap éppen a fák koronája mögé bújt, amikor leszállt a buszról. Végighaladva ranch-stílusú házuk kerti ösvényén Gladys Kinderre gondolt, akit csak álmaiban szeretett, meg a titokzatos John Wilsonra, akinek könyörtelen és amorális géniusza egyre inkább megrémítette. Csak az isten tudja, mit tervez Wilson Hitler Harmadik Birodalmában. Lehet, hogy csak az isten tudja. Az első, amit Bradley a házba lépve megpillantott, a születésnapi torta maradványai voltak. Egy pillanatra megdermedt az előszobában állva, amikor Joan felállt az asztal mellől, és feléje fordult, de arcáról hiányzott a mosoly. – Isten hozott idehaza – mondta halkan, és epésen. – Sajnos, lekésted a partit. – Sajnálom – felelte. – Az istenit, elfelejtettem. Nagyon belemerültem… – Abba a Wilson nevű fickóba. Igen Mike, gondoltam. Megígérted, hogy nem leszel a megszállottja. Az istenit, megígérted! – Sajnálom. Hol van Miriam? – Itt vagyok, apa. – Bradley oldalt pillantva meglátta, amint a kanapén ül barátja, Ralph Baker mellett. – Ne bánkódj, amiért elkéstél. Őszintén szólva, engem nem zavar. – Engem viszont igen – vágta rá az anyja, és beleivott a sherryjébe. Igazán vonzó volt, ahogy az arca kipirult a haragtól. – Sosem emlékszik semmire. Arra is alig emlékszik, hogy itt lakik.

– Annyira azért nem rossz a helyzet – mondta Miriam Bradleyre mosolyogva, aki ettől még kényelmetlenebbül érezte magát. – És még mindig ő az egyetlen, és legkedvesebb apám. Miriam ma huszonkét éves, magasabb, mint Bradley, karcsú, és veszedelmesen csinos, akárcsak az anyja. Alig akarta elhinni, hogy már eladósorban van. Ahogyan azt is nehéz elhinnie, hogy a fia, Mark huszonhárom éves, van egy aranyos, állapotos felesége, és New Jerseyben él, onnan ingázik Manhattanbe, hogy segítsen apjának az ügyvédi irodában, amíg az a hírszerző munkával van elfoglalva. – Az istenit! – mondta, és megdöbbent, hogy milyen gyorsan szalad az idő. – Tényleg nagyon sajnálom, Miriam. Ez egy ilyen munka. Én csak… – Gyere ide, és csókolj meg, azután kóstold meg a tortámat. Az isten szerelmére, végül is csak a szülinapom van! – De ha az esküvőnk napját is le fogja késni – mondta Ralph vigyorogva –, akkor Gladys egyszerűen… – Hidd el, nem fogom lekésni – mondta, megkönnyebbülten elmosolyodott, és mit sem törődve Joan haragos pillantásával, odament hozzájuk, kezet fogott Ralphfal, azután lehajolt, és arcon csókolta a lányát. – Legalább egy italra csatlakozhatom hozzátok? – kérdezte. Az este ezek után már kellemesen telt, az ital oldotta mindegyikük feszültségét, talán csak Joanét nem. Bár megpróbált kedvesnek mutatkozni, minden pillantásával Bradley tudtára adta, hogy ezt a John Wilson miatti megszállottságát, amely távol tartja a családjától, nem mostanában fogja megbocsátani. Bradley egyszerűen leitta magát, bár nem hagyta, hogy meglátsszon rajta, és amikor később elbeszélgetett leendő vejével, megbizonyosodhatott felőle, hogy legalább a fiatalok kapcsolata felhőtlen. Nem mintha az sokat segítene a dolgokon. Az ágyban Joan olyan mereven feküdt, mint egy deszka, és a mennyezetet bámulta. Amikor megérintette, elfordult tőle, és azt mondta: – Nem! Ma este nem! Ne hidd, hogy ha iszol, attól könnyebb lesz bármi is. – Az istenit, Joan, csak elfelejtettem! – Mostanában túl gyakran és túl sok mindent elfelejtesz. A házasságunk majdnem széthullott, mielőtt belehabarodtál a legális munkádba; most, hogy a hírszerzés vált a rögeszméddé, ugyanaz történik. Mike te a szíved mélyén még gyerek vagy, keresed a kalandokat, és amikor valami izgatni kezd, nem lehet bírni veled. Még a lányod istenverte születésnapját is elfelejtetted! Menj a pokolba Mike, hagyj békén. Megdöbbentette a rideg igazság, mégis, amikor lefeküdt, és behunyta a szemét, az álmaiban kavargó fantáziaképek között felbukkant Gladys ismerős arca is, és Wilson arcnélküli alakja is. Kettős megszállottságából gyökerezett álmának fája, melynek ágai lassan beszőtték a kétségbeesés feneketlen szakadékát. A feledést a sötétséget hosszú ívben átszelő tűzgömb hozta meg. Aznap éjjel lidércnyomásos álma volt.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Működni fog – mondta Wilson nyomatékosan, miközben begombolta köpenyét, és a Kummersdorf második legtitkosabb szerelőcsarnokában, az emelvényen nyugvó, viszonylag kisméretű, korong alakú fémtárgyra pillantott. – Még sok munka van vele, de azt hiszem, repülni fog. Rudolf Schriever sötét vonású, sovány arcán mosoly terült szét: alig titkolta izgatottságát. A Feuerball úgy három láb átmérőjű lehetett, s külsőre két, egymással szembefordított tányérra hasonlított, de nem látszott rajta semmiféle szívótorok, vagy kiálló elem, úgymint szárny, vagy vezérsík. Sima volt, varrat sem látszott rajta. Valójában ez volt az első repülő szárny, amit Wilson a Tunguzkai katasztrófa óta épített, és lényegében működőképes modellje annak a nagyobb, pilótás gépnek, amit a nagyobbik hangárban épít. – Amit itt látnak uraim – mondta, miközben Habermohl és Miethe eltávolította a védőhuzatot –, ez egy kerek repülő szárny, aminek igen kicsi a légellenállása, magába szívja a határréteg holt levegőjét, amit felhasznál a jármű sebességének növeléséhez. Mindazonáltal – tette hozzá szándékosan és az izgatott Schriever felé pillantott –, még ilyen kialakítás mellett is visszamarad némi határréteg, bármilyen drasztikusan is csökkentettük a mértékét. Amíg meg nem találjuk a módját a határréteg teljes kiküszöbölésének, a Feuerball, és a nagyobb csészealj képességei korlátozottak maradnak. Ez az a probléma, uraim, amivel szembe kell néznünk. Jó éjszakát mindenkinek. Miközben a védőhuzat visszakerült a korongra, és Schriever arcán ismét megjelent a zavart kifejezés, Wilson kisétált a hangárból. Kilépve a metsző novemberi szélbe, amely ott sivított a tűzsáv melletti fák között, a nagy hangárra pillantott, aminek az oldalát fényszórók pásztázták, majd elmosolyodott, mert eszébe jutott Schriever arckifejezése. Beszállt a kocsiba – ezúttal a sajátjába –, és az SS katonákkal őrzött kapun át kihajtva Berlin felé vette útját. Élvezte Schriever zavartságát. Mivel tudta, hogy az ambiciózus repülőszázados mint a Csészealj Projekt névleges vezetője közvetlenül Himmlernek tesz jelentést, és hogy előszeretettel díszeleg a sikeres kutató szerepében, Wilson továbbra is igyekezett elhitetni vele saját személyének fontosságát. Olykor azonban, mint most is, nem állhatta meg, hogy ne hozza zavarba valamilyen látszólag megoldhatatlan probléma felvetésével. Amit nem mondott meg Schrievernek, és nem is fog, hogy ő tudja, hogyan kell kiküszöbölni a határréteget: porózus fémet kell alkalmazni, olyat, amilyet ő használt olyan sok évvel ezelőtt. Mivel nem tántorította el az akkori kudarc, és mivel most rendelkezésére áll mindaz a technikai feltétel, ami akkor nem volt meg, biztos volt benne, hogy hamarosan eredménnyel fog járni. A próbaképpen Luftschwamm-nak, vagyis légszivacsnak elnevezett fémet, amely alapjában véve magnéziumból és alumíniumból állt, a személyes irányítása alatt a göttingeni és a volkenrodei kutatóintézetben kísérletezték ki. Amint sikerül tökéletesíteni, abból fogja megépíteni a repülő csészealjat, mégpedig Schriever tudta nélkül. Ami a Feuerball-t és a másik csészealjat illeti, annyira repülni fognak, hogy Himmlert boldoggá tegyék, de ennél többre nem képesek. Berlin elővárosaihoz érve és kipillantva az őszi égboltra, meglepetéssel látta, hogy a város különböző pontján vörös derengés látszik a háztetők fölött. A derengés imbolygott és pulzált, mélyvörösbe váltott, és amint közelebb ért látta, hogy helyenként csak a füst miatt nem látta. A város lángokban áll, gondolta, és letekerve az ablakot megérezte a füstszagot. Még közelebb érve rádöbbent, hogy a tűz a Kürhessen kerültben van, ahol ő is lakik. Akkor meghallotta az üvegcsörömpölés hangját, a kiáltásokat, sikoltásokat, majd megint az üveg csörrenését az aszfalton, nyilván a járdán. Az üzletek kirakatait törték be.

Rémülten azon nyomban Kürhessenbe hajtott, és meglepetten látta, hogy az utca ebben a késői órában is emberekkel van tele. A közeli zsinagóga lángokban állt, annak sárga és vörös lángjai világították meg az egész rémálmot. Elegánsan öltözött középosztálybeli emberek tapsolva, nevetve nézték, amint randalírozó fiatalok csapatai ólomcsövekkel verik a zsidókat, bezúzzák üzleteik kirakatait, és értékeiket a csatornába hajigálják, miközben a rohamosztagosok mosolyogva, tétlenül figyelik őket, nem avatkoznak bele a pusztításba. Mindenfelé törött üveg csillogott a holdfényben, helyenként a tűz fényétől, vagy éppen emberi vértől vörösen. Amott megint felsikoltott egy zsidó, gyorsan leütötték, mire egy asszony nevetni és tapsolni kezdett. Wilson továbbhajtott. Pokoli kép tárult elébe, mindenütt pusztítás, és kegyetlenség. Elhajtott más lángoló zsinagógák előtt is, látott más, zsidókat üldöző, fiatalokból álló bandákat, akiket rohamosztagosok bíztattak. A levegő megtelt a sűrűsödő füst szagával, a tűz fényével és a sikoltások hangjával. Lövéseket hallott, majd megint üvegcsörömpölést, kiáltásokat, szitkozódást. Amint lefordult a főutcáról és elhagyta a lerombolt üzletek sorát, elhaladt egy csapat fiatal mellet, akik éppen egy szakállas öreget vertek botokkal. Az asszonyok kétségbeesetten sikoltoztak, miközben férjüket, gyerekeiket rugdosták, ütlegelték a feldühödött fiatalok. Aztán egyszer csak ott találta magát a lakása előtt, ahol Grétával együtt lakott. Kiszállt, bezárta a kocsi ajtaját, és észrevette, hogy egy fekete SS autó parkol pár házzal lejjebb. Azt is észrevette, hogy a szomszédok izgatottan beszélgetnek. Mivel egy banda rohant végig az utcán, gyorsan bement a házba. A szíve hevesen vert, és erősen lihegett. Állatok, gondolta. A civilizáció csak hazugság. Még mindig a barlangunkat védelmezzük. Hála istennek, akiben egyébként nem hiszek, a tudósok majd megváltoztatják ezt a világot. Amikor belépett a lakásba, Greta éppen az ablakon nézett ki. Mellette állt a nemrég előléptetett Ernst Stoll SS százados, és csinos arcán ünnepélyes tekintettel az utcát figyelte. Mindketten megfordultak, Greta odaszaladt hozzá, arcon csókolta, majd visszalépett. – Hála istennek, nem esett baja – mondta. – Már aggódtunk. – Nem – válaszolta –, jól vagyok. De mi folyik odakint? – Azt hittem… – Ernst von Rath kancellár meggyilkolása – magyarázta Stoll –, zsidóellenes zavargásokhoz vezetett itt, és a Magdeburg-Anhalt kerületben. Wilsont meglepte Stoll ottléte, mert már hónapok óta nem látta a századost. Nyilván az őrült zsidó, Herschel Grynszpan Párizsban, a német nagykövetségen történt meggyilkolása szította fel az antiszemita érzelmeket. – Sejtettem, hogy Rath halála problémához fog vezetni – mondta Wilson –, de ez a zavargás úgy tűnik… – Igen – mondta Stoll enyhe mosollyal –, szervezett. A Rohamosztag és az SA támogatja őket annak ellenére, hogy szeretett Führerünk kijelentette, hogy az országszerte szaporodó zavargásokat nem szabad bátorítani. Hogy ezt ne kelljen megszegni, Göbbels pogromot rendelt el, ezért most az SA, az SS és az SD segítségével zsidó üzletek, otthonok és zsinagógák százait gyújtják fel szerte Németországban, a zsidókat pedig nyilvánosan megalázzák, majd összeterelik és koncentrációs táborokba viszik őket. Emlékezetes éjszaka, ugye? Nem törődve Stoll gúnyolódásával, Wilson odament az ablakhoz és lenézett az utcára, ahol a lámpa fénye mellett látta, amint éppen egy szerencsétlen zsidót vonszolnak végig az utcán a szakállánál fogva, miközben az SS legények röhögésétől kísérve feldühödött fiatalok leköpdösik és rugdossák. Wilson bár nem kedvelte a zsidókat, a fiatalok cselekedetét sem respektálta. – Állatok – mondta ki hangosan. – Még mindig lélektelen vadak vagyunk.

– Kegyetlenséget lát odalent, Herr Wilson? – Elpocsékolt energiát látok. Amikor visszafordult az ablaktól, Ernst gúnyosan rámosolygott. – Hát persze – mondta. – Magának nincs ideje emberi érzelmekre. Maga az intellektust, a ridegen érvelő tudást, a gondolat tisztaságát tiszteli. – Pontosan – válaszolta Wilson, és nem vett tudomást Stoll enyhe szarkazmusáról. – A legtöbb emberi érzelem primitív impulzus. Én az emberi gyengeségtől mentes tudományt szeretem. – Szereti… a szerelem pedig érzelem. – Nem, Stoll százados, nem úgy szeretem. Inkább respektálom. Csak a tudomány képes kivezetni bennünket a barlangunkból, hogy beteljesüljön a végzetünk. – Ami? – A tudás a tudásért. A gondolat evolúciója. – Hát persze – mondta Ernst. – Maga a legkönyörtelenebb ember, pedig találkoztam már néhánnyal. Mintha jégből volna, Wilson. Lám Stoll, akit bajtársainak kegyetlenkedései már nem izgatnak fel, az ő makacs együgyűsége mennyire megdöbbenti. Wilson észrevette, hogy a százados tettetett cinizmusa ellenére továbbra is egy kiábrándult romantikus, mégpedig a legbefolyásolhatóbb fajtából. Nekem így felel meg, gondolta. – Régóta nem láttam – mondta. – Amióta az Antarktiszra utazott. Mit csinált ott? – Atlantiszi szolgálataim eredményeképpen helyeztek át Kummersdorfba, az ön kutatóintézetébe. A jövőben tehát közvetlenül nekem tesz jelentést és nem Schriever repülőkapitánynak, mert mostantól én vagyok az összekötője Himmler felé. Wilson ezt kitörő örömmel hallotta, de igyekezett nem kimutatni, s csak annyit mondott: – De nem azért jött, hogy ezt közölje velem. Akkor hát miért jött? – Meg akarom magának mutatni Németországot – mondta Ernst. – Az országot, amelyért dolgozik. Akarom tudni, mit gondol felőle. Hajlandó velem jönni? – Most? – Igen. – Ez parancs? – Ez ma az üvegtörések éjszakája, Mr Wilson, és én azt akarom, hogy lássa. Nem, ez nem parancs… csak kérés. Ez egy emlékezetes éjszaka. Wilson vigyorgott, mert tudta, hogy ez próbatétel. Bólintott. – Rendben, megyek. – Én is menni akarok – mondta Greta. – Nem akarok egyedül maradni. Odakintről kiáltások sikolyok hallatszottak, majd üvegcsörömpölés. Wilson az ablakra pillantott, majd Grétára, akinek a szemében izgalmat vélt látni. – Hát persze – mondta. – Miért is hagyna ki egy ilyen élményt? Akkor hát menjünk mindnyájan. A megvadult fiatalok bandája eltűnt az utcából, a vérző férfi ott nyögdécselt a csatornában. A közönyös szomszédok házuk ajtajából nézték, de senki nem ment oda hozzá, hogy segítsen rajta. Amint Ernst kilépett az utcára, a fekete autó, amit Wilson hazafelé jövet látott, odagördült hozzájuk, és ők beszálltak. Amikor mind helyet foglaltak – Ernst elöl a sofőr mellett –, a kocsi lassan elindult. Útjuk valóságos poklon át vezetett. Ernst utasította a sofőrt, hogy hajtson át a feldúlt városon, először a saját kerületükön, amely lángokban állt, és füstbe burkolózott, azután áthajtottak a Magdeburg-Anhalt kerületbe, ahol mindenfelé üvegcserép borította az utcákat, ahol emberi testek és az üzletekből kidobált portékák hevertek az úttesten. A támadások tovább folytak. Emberek szaladgáltak le, s fel, egyesek nevettek, mások sikoltoztak. A rémült kiáltásokat üdvrivalgás nyomta el. A zsinagóga, amely mellett elhaladtak,

lángokban állt, és szikraesőt hányva omlott össze. Azután a vasútállomásra hajtottak, és bementek a váróterembe. Ernst kikísérte őket a peronra, ahol zsidók százait terelték a vagonokba, hogy majd elszállítsák őket. – Hová? – kérdezte Ernst szónokiasan. – Koncentrációs táborokba – válaszolta Wilson. – Pontosan – mondta Ernst. – A koncentrációs táborokba. Most lássunk valami mást. Olyan volt, mint egy megszállott, aki a borzalmak legmélyére akar nyúlni, de Wilson látta, hol keresendő az igazi borzalom – nem az utcán, hanem odabent a lelkekben. Ott látta Greta tekintetében, miközben az asszony a veréseket és megaláztatásokat figyelte, és ott látta Stoll hangulatváltozásán, miközben ugyanazt a látványt szemlélte, és abban a döbbenetben, amit Stoll arcán látott, amikor az ő közönyösségét látta. Végül, a Berlin külvárosában lévő SS kórházban, ahol a laboratóriumokban és műtőkben emberekkel kísérleteztek, Wilson látta, hogy Stoll rápillantva a gyengeség jeleit keresi rajta. De ő csak bólintott, és a maga elgondolkodó modorában azt mondta. – Jó, hogy vannak még kísérleti példányok ott, ahonnan ezek jöttek. Az élet meghosszabbítását szolgáló kísérletek sok időt vesznek igénybe. Ernst valósággal hátratántorodott, mintha megégette volna magát. – Csak ennyit lát mindebből? Csak a húst látja? – Mi csak az evolúció teremtményei vagyunk – mondta Wilson –, és ezért mindegyikünknek megvan a maga szerepe. Az élet a természet kísérlete. Az egész világ a természet laboratóriuma. Akiket fel kell használni, azokat felhasználják. Akiknek – mint például nekem is – fel kell használniuk őket, azok bűntudat nélkül megteszik. Ez az emberi hús az evolúció anyaga – olyan, mint a nemesített acél, vagy a lőpor. Azért van, hogy felhasználják. Ernst nem válaszolt. Csak a csendes Grétára pillantott, s látta, hogy a szajha szeme megcsillan az izgalomtól. Visszavitte őket Berlinbe, a már kihalt, és füstölgő Kürhessenbe. Mindenütt kifosztott üzletek, kitört kirakatok, égő zsinagógák, és halott zsidók. Csak amikor Wilson belépett lakása ajtaján, akkor kiáltott utána: – Maga szörnyeteg! – Nem! – kiáltotta vissza Wilson, aki tudta, hogy győzött, és a jövőben kedvére manipulálhatja Stollt.– Csak ember vagyok, akinek célja van. Azután becsukta az ajtót, és Grétához fordult: – Spermát akarok – suttogta.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A három csapatszállító katonai teherautó éjfél tájban dübörgött végig Krakkó utcáin. A második kocsiban üldögélve Ernst a reflektorok fényében a hóesésen át is jól látta az előttük haladó járművön üldögélő katonák körvonalait. Az izgalom, és az angst ismerős érzései kavarogtak benne. A fehér utcák kihaltak voltak, akár csak zaklatott álmaiban, és a teherautók reflektorai a városnak ebben az ódon negyedében az út mindkét oldalán bezárt házkapukra vetődtek. Ernst elképzelte, amint a tulajdonosaik rémülten összehúzzák magukat, és azért imádkoznak, nehogy a dübörgő teherautók az ő házuk előtt álljanak meg. A gondolatra gonosz mosoly költözött az arcára. – Ha ez sokáig így megy, Krakkóból szellemváros lesz. – Nem hiszem – válaszolta Franck Ritter hadnagy, és elvéve térde közé szorított géppisztolyát, megigazította a zubbonyát. – Ezek az átkozott zsidók úgy szaporodnak, mint a tetvek, gyorsabban, mint meg tudnánk szabadulni tőlük. Ezt örökké folytathatjuk százados, és akkor is marad belőlük. – Csakhogy ma nem a zsidókat hajszoljuk – szólalt meg mögöttük a sokkal nyugtalanabb Willi Brandt hadnagy. – A városnak ebben a felében lengyelek élnek. – Az én szememben csőcselék mind a kettő – mondta Ritter vadállati vigyorral –, és élvezem, amit csinálok. – Mindig is élvezted – mondta Ernst szárazon. Ritter éppen visszavágni készült, de lemondott róla, mert a teherautó csikorgó gumikkal megállt. Ernst szakasza már tudta a dolgát, nem várta meg a parancsot. Az emberek leugráltak a kocsiról, gyorsan szétszóródtak az utcán, és fegyverük tusával verni kezdték a házak kapuját. Ernst is leugrott, a felajzott Ritter utána. Ernstet megdöbbentette a nagy hideg, magában szitkozódni kezdett, majd végigszaladva az utcán parancsokat kiáltozott az embereinek, és figyelmeztette őket, hogy addig ne alkalmazzanak erőszakot, amíg ellenállásba nem ütköznek. A katonák kiáltoztak a bent lévőknek, miközben a puskatussal verték a kaput, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy bekapcsolja a szirénákat. A borzalmas hang még borzasztóbbá tette az egész felfordulást. Néhány ablakban fény gyúlt, a fakapuk kinyíltak, tiltakozó kiáltások hallatszottak, majd a katonák ordítozva betódultak a házakba. Amikor a kiválasztott ház kapuja is kinyílt, Ernst a vonakodó Willi Brandt és a vigyorgó Ritter társaságában a katonák nyomában belépett a házba. Mivel ez az utca az egyetem közelében volt, s errefelé több volt az előkelőbb lakás, Ernst nem csodálkozott, amikor egy, a padlón vastag szőnyegekkel, a falon drága antik festményekkel telezsúfolt elegáns hallban találta magát. Az egyik ajtó egy idősebb pár lakosztályába nyílott. Mindketten drága hálóruhát viseltek, és nagyon meg voltak rémülve. Amikor a katonák utat engedtek neki, elébük lépett, és karját náci üdvözlésre lendítve elkiáltotta magát: – Heil Hitler! – Azután azt mondta: – A Harmadik Birodalom nevében lefoglaljuk ezt a házat. Kérem, hogy szedjenek össze fejenként egy bőröndnyi személyes holmit, és szálljanak fel az odakint várakozó teherautók egyikére. A katonáink a járművekhez kísérik önöket, és ha nem tanúsítanak ellenállást, nem esik bántódásuk. Most kérem, tegyék, amit mondtam. Az idős asszony sírva fakadt. A férje döbbenten nézett. – Ezt nem tehetik – kezdte, és megpróbálta elrejteni érzelmeit. – Nem engedem… Ritter előrelépett, és erőteljesen arcon csapta a férfit. – Azt teszed, amit mondok – kiáltott rá bőszen, és felemelte a géppisztolyát – mert megfizetsz érte, vén kecske. Gyerünk, kezdj el pakolni.

Az asszony még hangosabban jajveszékelt, és megpróbálta visszarángatni a férjét a szobába, a katona pedig Ernst intésére felszaladt a lépcsőn, hogy előcsalogassa a többi lakót. Amint meghallotta a dörömbölést, a katona kiabálását, és a nők sikoltozását, Ernst előrelépett, mérgesen Ritterre nézett, és azt mondta neki: – Ne merészeld ezt még egyszer megtenni az engedélyem nélkül! Ritter dühében elvörösödött. Bosszút akart állni valakin, ezért a zavarodott Brandtra pillantott, de meggondolta magát, és csak kényszeredetten elvigyorodott. – Igen, uram – mondta, és gúnyolódva összecsapta a bokáját. Ernst elfordult, kiment a lakásból, és látta, hogy a többi lakót már a teherautók felé terelik. A legtöbbnek a kezében bőrönd volt. Az emberek zavartak, rémültek voltak, néhány asszony sírt, a gyerekek meg voltak ijedve. Mindenkit felszállítottak a teherautókra. Ernst elégedett volt az akció lefolyásával és gyorsaságával. Visszament a házba, ahol Willi Brand, aki sosem volt jó katona, sápadtan és zaklatottan éppen belépett az egyik földszinti lakásba. Ernst az ajtóhoz ment, és belesett. Willi éppen megállt az idős házaspár előtt. Azok ahelyett, hogy csomagoltak volna, a kanapén ültek és egymásba kapaszkodva sírtak. A férfi csitítgatni próbálta a feleségét, aki a vállára borulva sírt. – Nincsenek veszélyben – mondta Willi. – Megígérem, hogy nem esik bántódásuk. nem tanúsítottak ellenállást, egyszerűen csak ki lesznek lakoltatva. Bárhova szabadon elmehetnek, nem esik bántódásuk. Sajnálatos dolog, de legalább nem lesz bajuk – ezt megígérhetem. Most kérem, mielőtt bárkit feldühítenének, fogják a bőröndjeiket. Ernst majdnem elnevette magát Willi naív kijelentésén, hogy az öregeknek nem esik bántódásuk, mert tudta, hogy ők ahhoz a becslések szerint egy millió lengyelhez tartoznak, akiket kilakoltatnak, hogy utat adjanak Németország északi vidékeiről a Lengyelország távolabbi területei felé terjeszkedő németeknek. Az ugyan igaz, hogy nem feltétlenül ölik meg őket, de Ernst éppen azért van itt, hogy kiválogassa azokat a felnőtt férfiakat és nőket, akiket kényszermunkásként a Harmadik Birodalom földalatti kísérleti laboratóriumaiba visznek, ahol mint tengeri malacokon, úgynevezett antropológiai kísérleteket végeznek majd rajtuk, amiktől Himmler, és az a rideg amerikai, Wilson az élet meghosszabbítását várja; vagy mint foglyok az Antarktiszra kerülnek, ahol Neuschwabenlandon sokkal kegyetlenebb körülmények között segítenek megépíteni Himmler jég alatti SS birodalmát. Csakhogy ez a pár elég öregnek látszik már az ilyesfajta munkához, ezért nagyon valószínű, hogy valamelyik koncentrációs táborba kerülnek, amit nem igen fognak túlélni. Brandt jó szándékú megjegyzése mégis megtette a hatását. Hallgatva rá az öregasszony egyszeriben abbahagyta a sírást, és a „Köszönöm, hadnagy úr” folyamatos hajtogatása mellett a hálószobába kísérte a férjét, ahol végre elkezdtek csomagolni. – Maga túlságosan kedves, és elnéző, Brandt hadnagy – mondta Ernst, mire Brandt zavartan megfordult, és ránézett. – Ez a kedvesség egykor majd gyengeséggé terebélyesedik … és akkor meg fog fizetni érte. – Én csak… – kezdte Willi. – Igen Willi, tudom – mondta Ernst és elhaladva mellette belesett a hálószobába. Az idős pár már végzett a pakolással. Mindkettejük sápadt arcán könnycseppek csillogtak. – Hé, öreg – mondta Ernst. – A ház tulajdonosa is itt lakik? – Igen, uram – mondta az idős férfi remegő hangon. – Mrs. Kosilewski, a tetőtérben lakik. – Köszönöm. Auf Wiedersehen. – Ernst vigyorgott, és elfordult.– Tartsd rajtuk a szemedet – mondta Brandtnak –, és gondoskodj róla, hogy felkerüljenek a teherautóra. Mindketten, vagy te mész helyettük. – Igen, uram – válaszolta Brandt. Miközben felfelé igyekezett a lépcsőn, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy az emeleteken is minden rendben megy, arra gondolt, hogy milyen szöges ellentétben áll Willi nyájassága Ritter egyre

elvetemültebb kegyetlenségével, s hogy ez utóbbi bizonyára többet fog profitálni a Harmadik Birodalomból. Amikor felérve meghallotta a katonák kiabálását, meg a tiszteletreméltó, középosztálybeli lengyel lakók jajveszékelését, amint kirángatják őket a lakásukból, arra gondolt, hogy ezek az emberek nem csak az értékeiket, de az otthonukat is kénytelenek itthagyni, s erről rádöbbent, milyen messze is van az otthonától… messze Németországtól, messze a Csészealj Projekttől, messze attól, ami egykoron ő maga volt. Most megint rendőr, és nem mérnök. Egy népirtás részese. A második emeleten valaki a kelleténél lassabban hagyta el a lakását. Ernst látta, amint a géppisztoly megfordul a levegőben, és Ritter a tusával lecsap a szerencsétlen férfi lapockái közé, aki ettől előrelódul. A férfi elesik, a felesége odaszalad, felsegíti, majd mindketten rohannak lefelé a lépcsőn. A harmadik emeleten is felnőttek és gyerekek gyülekeztek, akik abban a hitben hagyták el a lakásukat, hogy csak ki lesznek lakoltatva, és másutt illendő lakást kapnak. Erről megint Himmler földalatti gyárai jutottak az eszébe, a kísérleti laboratóriumok, amikben a Wilson által erőletett orvosi kísérleteket végzik majd; meg a szerencsétlenek végső állomása, Neuschwabenland, s ettől máris sajnálni kezdte, hogy nemsokára vissza kell térnie Kummersdorfba. Most, hogy Lengyelország lerohanásával megkezdődött a Blitzkrieg, a lengyel légierőt megsemmisítették, és a lengyel csapatokat mozgósították, nem egyhamar kerül vissza a Csészealj Projekthez. Himmler tehát e történelmi eseményben az őt megillető pozícióba helyezte át, és ideküldte, hogy szervezze meg az emberi munkaerő kiválogatását a földalatti gyárakba, és Antarktisz betelepítéséhez. Megpróbálta mindezt kegyként felfogni, garanciának arra, hogy bekerül a történelembe; de olykor, mint most is, síró asszonyokkal, megrettent gyerekekkel, és kékre-zöldre vert férfiakkal körülvéve, visszavágyott Berlinbe, hogy Wilsonra, meg a német mérnökökre vigyázhasson. Be kellett vallania, hogy az ilyesfajta munkától olykor mocskosnak érezte magát. Utat tört magának a harmadik emeleti pihenőn tolongó meggyötört lengyelek között, a lépcsőház ablakán át lenézett az utcára, és látta, hogy odalent a katonák sorfalat alkottak a ház kapuja és a teherautó között, s hogy az utcai lámpák sárga fénye hosszú árnyékukat a közöttük lehajtott fejjel csüggedten vánszorgó lengyelekre veti. A lengyelek most már csak számadatot, az aznapra kiszabott feladatot jelentették a számára. Felment az utolsó lépcsősoron, és bekopogott a manzárdlakás ajtaján. Mivel tudta, hogy a megrettent házinéni odabent lapul, öklével még egyszer megdöngette a faajtót. – Tudom, hogy odabent van, Frau Kosilewski! – kiáltotta. – Ezért kérem, nyissa ki az ajtót! – Az ajtó nincs bezárva – válaszolta egy meglepően érzéki hang. – Úgy hogy csak lépjen be. Ostobán érezte magát, és meglepetten benyitott. A manzárd hatalmas volt, és csodásan bútorozott. Amint belépett, látta, hogy a házinéni egy karosszékben üldögél, és nyugodtan cigarettázik. Fekete selyemruhát viselt, amely hozzátapadt buja testéhez. A lábán magas sarkú cipő, ami csak kiemelte lábának ívét, amit egymáson keresztbetéve tartott, s mely térdtől lefelé csupasz volt. Nem is rossz, gondolta Ernst. – Már összecsomagoltam, amint látja – intett cigarettát tartó kezével hanyagul a közelben álló kofferre –, de gondoltam, megvárom, amíg szólnak. Ernst beljebb ment, elég közel ahhoz, hogy lássa, a nőnek vállára omló szurokfekete haja van, s a szeme is olyan mély és sötét, mint az óceán. – Arra számított, hogy itt felejtjük? – kérdezte Ernst, és tudta, hogy máris az elegáns, szép vonalú lábak, a feszes, telt keblek és a határozott, kutató tekintet hatása alá került. Miss Kosilewski elmosolyodott, és megázta a fejét. – Nem, Kapitän – mondta. – Ez eszembe sem jutott. Mindannyian tudjuk, milyen alaposak a német katonák. Csak úgy gondoltam, kivárom az utolsó pillanatot – hogy elkerüljem a tülekedést, és a káoszt.

Csücsörített halványan rúzsozott ajkával, beleszívott a cigarettába, majd újra csücsörített, és füstkarikát fújt. Nagyon is tudta, mit csinál. – Egyedül él itt? – kérdezte Ernst, és kezdett melege lenni, a gondolatai veszettül csapongtak. – Igen, Kapitän. Nem vagyok házas. Férjnél voltam, de a férjen négy éve meghalt, ezért én vezetem most a házat. – Vezette – javította ki Ernst – Ezentúl már nem az ön feladata lesz. A nő bólintott, és rászegezte a tekintetét. – Igen, Kapitän, tudom. Megkérdezhetem, kit óhajt idehozni helyettem? – Németeket Németország távolabbi, északi tartományaiból. Nem zsidókat. Nem lengyeleket. – Én nem vagyok zsidó, Kapitän. – De lengyel – emlékeztette rá. Megint elmosolyodott. – És maga lesz azoknak a németeknek a parancsnoka, Kapitän? – Névlegesen igen. Olykor ellátogatok az épületbe, ha arra gondol. Mrs. Kosilewski felcserélte keresztbetett lábait, kezével lesöpörte a csípőjére hullott hamut, majd újra csücsörített, hogy karikákat fújjon. Ernst már szédelgett a vágytól, nem tudta levenni róla a szemét. – Akkor miért küld el? – kérdezte, és a hangjától Ernst összerezzent. – Bizonyára a hasznára lehetnék itt – felügyelném a házat, amiért már oly sokat tettem, és fogadhatnám a németeket, amikor megérkeznek. – És miért egyeznék ebbe bele, Frau Kosilewski? – Mert ha én lennék, aki gondját viseli a háznak, kedves Kapitän, akkor magának is gondját viselhetném. Sötét szemével a cigaretta füstjén át is határozottan pillantott rá. Ernst látta, hogy telt ajka mosolyra húzódik. Hónapok óta nem volt nővel, és ez azonnal eszébe jutott, mihelyt Miss Kosilewski felhúzott térdére hajolva láttatni engedte dús kebleit. A századosnak elakadt a lélegzete, és tudta, hogy nem képes ellenállni. – A katonái már kiürítették a legfelső emeletet is – mondta szinte suttogva. – Nemsokára elmennek, mein Kapitän. – Tehát van vagy öt percünk – válaszolta Ernst. – Azt hiszem, annyi most éppen elég lesz. Odament a manzárd ajtajához, becsukta és bereteszelte az ajtót, és mire megfordult, Frau Kosilewski már mezítelen volt. Hadizsákmány, gondolta mogorván. ● ● ● Sokszor visszajárt oda. Ha nem volt szolgálatban, gyakorlatilag ott lakott. Szerelemből elvette Ingridet, azután megcsalta, azután meg őt csalták meg. Attól fogva gyakran elárulta azt, aki számára a legkedvesebb volt, mert úgy találta, a határozott nők karjaiban időlegesen visszanyeri elveszett büszkeségét. Megtanulta, hogy Krzystyna is ilyen asszony, aki sok rosszat tapasztalt, és imponált neki az a határozottság, ahogyan a testével megvásárolta a szabadságát, ahogyan eladta magát, hogy megmenekülhessen. Bizonyára tudta, hogyan kell ezt csinálni – rendelkezett egy szajha szexuális repertoárjával – mindenesetre segített Ernstnek feledni azoknak a borzalmas éjszakáknak az emlékeit. – Nem – mondta neki a nő –, nem vagyok kurva, csak életben akarok maradni, és egy asszony élete a katonáktól megszállt városban nem könnyű. Egy Dabrova melletti tanyán születtem, iszonyúan tudatlan szülőktől, az apám minden nap úgy bánt velem, mint egy állattal. Rendszeresen vert,

büntetésül gyakran éheztetett, és sokszor és durván zaklatott szexuálisan is. Egy nap belévágtam a konyhakést – nem nagyon, csak a hasába –, és világgá mentem. Tizenhat éves voltam, és egy cigánycsaládhoz kerültem. A férfi, aki megtalált, gyakorlatilag a szeretőjévé tett, azután meg kezdett eladni másoknak. Még primitívebb volt, mint az apám. Egy év elteltével, amikor éppen Krakkó mellett táboroztunk, beszöktem a városba, és munkát vállaltam az egyik ruhagyárban. Ott szemet vetett rám a főnök, aki rendes ember volt, és én húsz évesen hozzámentem feleségül. Nyolc évig jól éltünk, de négy éve meghalt. Minden vagyonát a családja örökölte, én ezt a házat kaptam. Mivel nem tudtam fenntartani, felköltöztem a tetőtérbe, a többit meg kiadtam másoknak. Éppen kezdtem rendbe jönni, amikor a németek megszállták Lengyelországot, és maga, jóképű kapitányom eljött, hogy elrekvirálja a honfitársai részére. Ne nevezzen szajhának, amiért felkínálkoztam. Tudja, milyen választás állt előttem. Meztelenül feküdtek az ágyban a hatalmas manzárdlakásban, mindketten izzadtak a szexuális csatározástól, amiben igen kevés volt a szerelem. Ernst teljesen felizgult telt kebleit, duzzadt ajkait, kócos haját látva, és kezét a combjai közé csúsztatta. Érezte, hogy még mindig nedves. – Nem minden nő adná el magát egy házért – mondta. – Másoknak sokkal határozottabb elveik vannak. Hitetlenkedve pillantott rá, azután megrázta kócos fejét az izzadt párnán, és kuncogott. – Csak egy házért? Azt hittem, érted a lényeget. Én nem egyszerűen ebben a házban, de életben is akartam maradni. És azt hiszem, azt mindketten nagyon jól tudjuk, hogy azoknak, akik innen elköltöztek, nem lesz hosszú életük. – Nem tudom, mire gondolsz. – Dehogyisnem, Ernst. Te is ugyanúgy tudod, mint én, hogy Hitler Lengyelországot halálgyárrá változtatta, és az, hogy ki akarja irtani a zsidókat, nyílt titok a ti magasrangú tisztjeitek között. Ernst elmosolyodott, és ujjával beléhatolt, amitől a nő felsóhajtott. – De nagyon okos vagy, Krzystyna – mondta. – És vajon honnan tudod mindezt? – Onnan, hogy néhány magasrangú tiszt, akivel megosztottam az ágyamat, mielőtt te jöttél, elárulta. És onnan is tudom, hogy az ilyesmit nehéz eltitkolni olyankor, amikor a Központi Pályaudvaron hetente egyszer zsidókat vagoníroznak be ismeretlen cél felé, de mindenki sejti, hogy nem üdülni mennek. Ernst addig játszadozott vele, amíg erekciója lett. – Nagyon okos vagy, kis lengyel cicám. Krzystyna sóhajtott, és ráfordult a férfira, hosszú, formás lábát átvetette a csípőjén. – És vajon nem mindenki retteg az úgynevezett tisztogatásoktól – suttogta a fülébe –, a hozzá hasonlók százainak, ezreinek meggyilkolásától? Én is ezt reszkírozzam, kedves? – nyelvét a fülébe dugta, azután rágcsálni kezdte a fülcimpáját, majd lejjebb csúszott a férfi izzadt testén, és kezével segítette a behatolást. – És miért lakoltattátok ki a házamat? – suttogta. – Meg a többi lengyel házat? Nem azért, megmentőm, hogy csak kilakoltassatok minket, ahogyan azt el akartad hitetni velem, hanem hogy Majdanekbe és Auschwitzbe vigyétek az embereket, ahonnan nem térnek vissza. Engem akarsz kurvának nevezni, amiért téged választottalak a tábor helyett? Nem hiszem, hogy jogod volna hozzá. Úgy szeretkeztek, mint az állatok – aznap és még azután számtalanszor –, és Ernst megfontolta, amit a nő mondott neki, és Himmlerre gondolt, azután Wilsonra, és tudta, hogy amit tesznek annak megvan a maga ördögi nagyszerűsége. Ezek után már nem szégyenkezett, visszanyerte a büszkeségét, és addig nem tapasztalt hévvel vetette bele magát a munkába, hogy minél előbb visszakerülhessen a Csészealj Projekthez. Megtervezte a zsidók és a lengyelek szétválogatását, vezette a portyákat az utcákon és a gettókban, és az embereket szétválogatta a Központ Pályaudvaron: jobbra, vagy balra; élet vagy halál. Akiket halálra szánt, nem könnyen halnak meg – először kísérleti alany lesz belőlük,

akiknek pedig az élet jutott osztályrészül, életük végéig kényszermunkásként dolgoznak a Harmadik Birodalom egyre szaporodó földalatti gyárának egyikében, ahol Wilson irányításával annak a fegyvernek a kifejlesztésén dolgoznak, melytől Himmler a világ meghódítását reméli. Himmlernek a Csészealj Projekt lett a szívügye és abban az egykor elutasított Ernst Stollnak is nagy szerepet szánt. Ernst azonban most mégis zavartnak érezte magát. – Kimaradtam a Blitzkrieg-ből – panaszolta Krzystynának. – Ez életem nagy csalódása volt. Amikor a hadseregünk lerohanta ezt az átkozott országot, amikor megsemmisítettük a légierőtöket, amikor véget ért az Átjáróért vívott csata, és a hadseregetek visszavonult, én még adminisztrátor voltam Kummersdorfban. Most pedig, hogy a hadseregünk a Páncélos Hadosztályt követve bevonulni készül Belgiumba, Hollandiába és Luxemburgba, majd Franciaországba, és Párizsba – én itt gubbasztok ezen a lengyel szemétdombon, és terelem a zsidókat, meg a többi aljanépet. Nem vagyok több egy féregirtónál. – Még mindig katona vagy – emlékeztette Krzystyna. – Nem, dehogy. Rendőr vagyok. – Túl komolyan veszed – mondta neki a nő. – Gyere, foglalkozz inkább velem! Nem kellett túlzottan bátorítani. Mivel nem szerette ezt a munkát, s mert gyűlölte Krakkót a lakosaival együtt, ha hatékonyan is, de gépiesen végezte a feladatát, nem sokat gondolkodott felőle, egyébként pedig úgy vezette le zavarát, hogy kiöntötte a lelkét Krzystynának. Mivel kevés hely volt Krakkóban, ahová elmehettek volna, a manzárdszobán kívül nem is látta a nőt, annál bőkezűbben árasztotta el ajándékokkal. Vett neki a feketepiacon élelmiszert, bort, cigarettát, és amikor nem boldog hancúrozással töltötték az idejüket, neki panaszolta el minden bánatát. – Nem vagyok katona – így hangzott a leggyakrabban elmondott panasza. – Már Párizs felé vonulhatnék a harcoló csapatokkal, de ehelyett itt rostokolok ebben a nyomorult lengyel városban, százával tartóztatom le az embereket, és küldöm őket táborokba. Ez a kötelességem, és jól elvégzem, de el vagyok szakítva más dolgoktól. – A mérnöki munkától? – A rakétakutatástól. Azt szerettem volna csinálni. Helyette felügyelő lettem a Kummersdorfi kutatóközpontban, és német honfitársaim után kémkedtem, meg egy olasz, és egy illegálisan itt tartózkodó amerikai után, akinek a zsenialitása megszégyenítő, bár a kegyetlensége még engem is megdöbbent. Istenem, micsoda egy szörnyeteg! – Egy amerikai? – kérdezte Krzystyna, és meglepetten abbahagyta hajának simogatását. – Egy amerikai dolgozik a Harmadik Birodalomnak? – Igen – felelte Ernst. – Titokban. Hamis útlevele van. Semmi nem érdekli, csak a munkája – csészealj alakú repülőgépet tervez – és mert az a program olyan közel áll Himmler szívéhez, megengedte neki, hogy nekünk dolgozzon. Ez szokatlan, talán veszélyes szituáció, de Wilson megéri a kockázatot. Ő a legridegebb ember, akit ismertem, megszállott, emberfeletti lény, de a találmányai annyira különlegesek, hogy engem irigységgel töltenek el. Ha nem csatlakozhattam a Párizs felé tartó sereghez, legalább visszamehetnék, hogy Wilsonnal dolgozhassam. De nem mehetek. Ide vagyok kötve. Még mindig részt veszek a Csészealj Projektben, de nem úgy, ahogyan szeretném. – És hogyan szeretnéd? – Részt venni a tényleges tervezésben, mint mérnök, elvégre az volnék. Nem pedig zsidókat meg németeket fogdosni, hogy nekünk dolgozzanak. Krzyastyna elterült mellette, úgy érezte, még mindig nem érti a férfit, még mindig nem felelt a kérdésére. Azt suttogta a fülébe:

– Hogy kényszermunkát végezzenek a Csészealj Projektnél? Emiatt válogatod ki az embereket? A Csészealj Projekt a táborokban folyik? Ernst türelmetlen lett, gondolatait szétzilálta az erekciója. – Nem – mondta. – Ne légy nevetséges. A táborokban nincsenek kutatóintézetek. Akiket én kiválogatok, azok nem a táborokba mennek; azokat az egyre növekvő számú fegyvergyárainkba viszik, amelyek szerte Németországban és Bajorországban találhatók a föld alatt. Ott kellenek nehéz fizikai munkára. Nagyon nehéz körülmények között fognak dolgozni, de legalább megvan a reményük, az életben maradásra. Mindezt teljes bizalommal mondta el, azután a nő széttárt lábai közé fordult, és beléhatolt. Ettől a kételyei máris szétfoszlottak, és tudta, hogy ha végzett, és nyomasztó gondolatai visszatérnek, akkor sem kell félnie, mert nem az igazságot mondta el, lévén hogy akik a Csészealj Projekten dolgoznak, nem sokáig maradnak életben. Felidézve magában a Himmlerrel tett kirándulást Thüringia erdeiben, Nordhausen és Bleicherode között a hegybe vájt hatalmas alagútban, amely majd otthont ad a földalatti gyáraknak, eszébe jutottak a fegyveres SS őrök korbácsütései, amik nem az élő munkaerő megóvását szolgálták. És az a munkaerő Lengyelország legnagyobb városaiból, a Prágától délre fekvő területekről, a Mährenen túlról, és a Harz-hegységből vonaton érkezett oda, Thüringiába, a növekvő számú földalatti gyárakba… a hatalmas földalatti gyárrendszerbe, amit fegyverek és fejlett repülőgépek – beleértve Wernher von Braun rakétáit, és a megszállott amerikai csészealját – gyártására terveztek. Azokban a gyárakban a munkaerőt kifulladásig, ha szükséges a halálig dolgoztatják. Ez a brutális igazság, ami miatt Wilsonnak egyáltalán nincs lelkifurdalása. – Van neki még egy rögeszméje – vallott Ernst, miközben a szexuális kimerültségtől egymás mellett hevertek. – A hosszú élettel kapcsolatos megszállottsága – azt is munkája részeként tekinti. Wilson már öreg – a hatvanas évének a közepén járhat, azt hiszem –, de tizenöt évvel fiatalabbnak látszik, és úgy is dolgozik. Azt mondja, ezt egyfajta szigorú diétának köszönheti – nem dohányzik, nem iszik, nem eszik zsíros ételeket; csak gyümölcsleveket, zabpelyhet, gyümölcsöket, diót, és bármilyen furcsa, nem sportol, csak sokat sétál. És nem táplál érzelmeket semmi iránt, mert az a véleménye szerint nem csak pszichológiai vonatkozásban hat az emberre, de segíti a gyorsabb fizikai leépülést is. – És hogy áll a szexszel? – kérdezte Krzystyna. – Úgy veszem észre, jól – válaszolta Ernst derűsen –, amíg az érzelemmentes. Az előbb említett okokból. A szex, mint puszta gyakorlat, egészséges, de a romantikus, érzelmi alapon végzett szeretkezés mind fizikailag, mind mentálisan káros. – Ó, te szegény – búgta Krzystyna, és megmarkolta a péniszét. – Gyere, hadd merítselek ki szexuálisan, és romboljam vele az egészségedet. Ernst elhárította a kezét. Vigyorgott, bár kellemetlenül érezte magát. Nem mindig tudta eldönteni, mikor van igaza Wilsonnak, mikor nincs. – És az a legkülönösebb – folytatta, mert azt remélte, kibeszélheti gyötrő gondolatait –, hogy ez a megszállottsága kiterjed a munkájára is – mint előbb-utóbb minden, ami vele kapcsolatos. Mintha a saját életét is kísérleti anyagként fogná fel. Így mindamellett, hogy az egészségi állapota, és a hosszú élet lehetősége személy szerint is fontos a számára, még fontosabb a szuperfajjal kapcsolatos látomásai szempontjából. Ezért azokra, akiket a táborokba küldenek, a halálnál is kegyetlenebb végzet vár. – Miféle végzet? Mivel rájött, hogy máris többet mondott a kelleténél, csak megrázta a fejét. – Semmi. Felejtsd el.

Cigarettára gyújtott – csak mostanában szokott rá –, és rá kellett döbbennie, hogy ő az, aki nem tudja elfelejteni. Valóban, ki képes elfelejteni azokat a Wilson tanácsára és Himmler parancsára a koncentrációs táborokban szerte Németországban a titkos laboratóriumokban végzett sebészeti beavatkozásokat? Még ma is kísérti a pogrom éjszakája, amikor Wilsont végighurcolta a lángokban álló Berlinen, egészen a külvárosi náci kórházig. Ott, a laboratóriumban megmutatta neki az eltorzított végtagokat, a lefagyasztott testrészeket, meg a kísérletek során meghaltak leválasztott fejét. És Wilson szenvtelen maradt, kijelentette, hogy csak a tudomány számít. Neki a halhatatlanság, a hosszú élet titka kell, és ezért mindenre, még a kegyetlenségre is hajlandó. És kijelentette, hogy ő nem szörnyeteg, csak egy ember, akinek küldetése van. Miféle ember ez a Wilson? Nyomasztó gondolataitól akarván menekülni, elnyomta a cigarettát, ráfordult Krzystynára, és benne keresett menedéket, remélve, hogy ott senki nem érheti el. ● ● ● Ernst belépve felettese, Riedel őrnagy irodájába, hangos náci üdvözléssel hívta fel magára a figyelmet. – Heil Hitler! Riedel fáradt kézmozdulattal viszonozta a tisztelgést, pihenjt vezényelt Ernstnek és elgondolkozva pillantott fel rá. Ernst korábbi barátja, a szadista Franck Ritter az asztal túlsó végénél állt, fekete SS uniformisát viselte, és azon erőlködött, hogy elrejtse vigyorát. Riedel őrnagy kezével a mögötte lévő falra kiszegezett fényképekre mutatott. – Látta már korábban ezeket a fényképeket, kapitány? – Igen, uram – válaszolta Ernst. – Akkor tudja, hogy mit ábrázolnak, ugye? – Igen uram – válaszolt Ernst, és kezdte megérteni, hogy bajban van, csak azt nem tudta, miért. – Ezek a Gestapo által begyűjtött lengyel ellenállók képei. Az SS-nek is volt parancsa arra vonatkozóan, hogy felkutassa és letartóztassa őket. – Pontosan – Riedel őrnagy Ritterre pillantott, majd felállt, és az egyik képre mutatott.– Tudja, kit ábrázol ez a kép, Stoll kapitány? – Nem, uram. – Jól látja olyan messziről? – Nem uram, de senkit nem ismerek a körözöttek listájáról. – Lépjen közelebb, és nézze meg alaposabban a képet. Ernst úgy tette, megkerülte az asztalt, közben Ritterre pillantott. Azután Riedel mellé állt, és megnézte a képet. Egy jóképű lengyelt látott rajta, aki nyílt tekintetéből ítélve nem ismerte a félelmet. Miután megnézte, megrázta a fejét, és azt mondta: – Nem uram, nem ismerem. – Azzal visszament az asztal túloldalára, és megállt előtte. Észrevette Ritter halvány mosolyát. Riedel őrnagy bólintott, Ritterre pillantott, azután leült a székébe, a kezébe támasztotta az állát, és elgondolkozva csücsörített. – Ez az ember Andrzej Pialowich – mondta. – Mond ez a név magának valamit? – Igen, uram – mondta Ernst, és egyre zavartabb, idegesebb lett. – Ő az egyik lengyel ellenálló vezér, akinek a neve rajta van a Gestapo halállistáján. – Pontosan, százados. Örülök, hogy legalább olvassa az általunk kiadott direktívákat.

Ernst nem válaszolt, mert nem volt mit. Csak Ritterre pillantott, aki önelégülten nézett. – Andrzej Pialowicz pillanatnyilag a legkeresettebb ember Krakkóban. Amikor összeállítottuk a dossziéját, rájöttünk, hogy számos nőismerőse között volt egy zsidó nő is, itt Krakkóban. Ezt a nőt nem tartóztattuk le, hanem megfigyelés alatt tartottuk, mert reméltük, hogy Pialowicz felbukkan nála – és ez meg is történt. Megfigyeltük, amint kivezette őt a Wawel katedrálisából – ahol nyilván addig bujkált – és autón elszállította valahová. Mivel feltételeztük, hogy Pialowicz csatlakozni akar az ellenállókhoz, és mert az SS osztagot vezető túlbuzgó főhadnagy, akinek lehetősége lett volna lekapcsolni az egész csoportot, nem tartóztatta le sem Pialowiczot, sem a nőjét, két másik SS katonával együtt tisztes távolból, krakkói rendszámú lengyel civil kocsiból követtük őket. Az út a város ipari negyedének egyik áruházánál ért véget. Pialowicz bement az áruházba, míg a barátnője megfordult a kocsival. Futni hagytuk a nőt, mert tudjuk hol lakik. Felszólítottuk a túlbuzgó főhadnagyot, hogy csatlakozzon hozzánk, és rajtaütöttünk az áruházon. Ennek során az ellenállást tanúsító lengyeleken kívül SS katonák is meghaltak – de Pialowicz megint meglógott, és most sem tudjuk, hol tartózkodik. – Sajnálom, uram – kezdte Ernst. – De nem tudom… – Hogy miért hívattam ide? – Igen, uram. Riedel őrnagy fagyosan elmosolyodott, azután kétkedőn sóhajtott. – Mivel figyeltük Pialowicz barátnőjét, mindenkiről tudunk, aki belépett, vagy kijött a házból, amelyben lakik, és a legnagyobb meglepetésünkre, a leggyakoribb látogató ön volt. Pialowicz barátnője, mint arra már bizonyára rájött, a maga szeretője, Krzystyna Kosilewski. Ernstnek először meghűlt a vére, azután úgy érezte, kigyullad az arca. A padlóra meredt, émelyegni kezdett, azután újból felpillantott. – Tagadni akarja, Stoll százados? – Nem, uram. – Jó – mondta Riedel őrnagy. – Mivel arra következtettünk, hogy valami köze lehet a házhoz, és hogy jó oka van oda járni, továbbá nyugtalankodni kezdtünk gyakori és késői látogatásai miatt, vettük a bátorságot, és a ház lakóival, akik jobbára németek, figyeltettük önt. Ritter hadnagy, akit ennek az ügynek a kivizsgálásával megbíztam, elmondta, hogy a lakók szerint Frau Kosilewski rendszeresen fogadta önt, és olyankor ön sokáig, lényegében egész éjjel ott tartózkodott. Azt is megfigyelték, hogy rendszeresen élelmiszert és csempészárut vitt neki. Ezt sem tagadja? – Nem, uram – mondta Ernst, aki legszívesebben meghalt volna, de látva Ritter gúnyos mosolyát, a benne ébredő gyűlölet megmentette. – Örömmel hallom – mondta Riedel őrnagy hátradőlve a székében. Látszólag fáradtabb volt, mint dühös.– Önnek tudnia kell, hogy egy német katona – különösen egy SS tiszt – részéről bűnténynek számit, ha tudatosan barátkozik egy zsidóval. – Nem tudtam, hogy zsidó, uram. Valójában már ismeretségünk első pillanatában tagadta ezt. – De azt tudta, hogy lengyel. – Igen uram, azt tudtam. – Szerencséjére százados, ön szeretett Reichsführerünkhöz fűződő barátsága révén kivételes helyzetben van – máskülönben főbe lőném ezért. – Igen, uram. Köszönöm, uram. – És amiatt is szerencséje van, hogy lefokoztatása érdekében részletes és kimerítő jelentést kellene írnom szeretett Reichsführerünknek, és ez rám is rossz fényt vetne. Ernst nem volt képes megszólani a beálló csendbe. A szíve oly hangosan kalapált hogy a koponyájában érezte megkondulni minden egyes szívverését, mintha a lélekharangot hallaná. Oldalvást pillantva meglátta Ritter gúnyos mosolyát.

– Bizonyára sejti már, hogy le fogjuk tartóztatni a szeretőjét, azt a lengyel kurvát. – Igen, uram – felelte, és úgy érezte, mintha pofonvágták és gyomorszájon rúgták volna egyszerre. – Azzal büntetem, hogy személyesen kell részt vennie a letartóztatásban százados, de mert ez csak bonyolítaná a dolgot, azt javaslom, kísérje el Ritter hadnagyot a szajha házához és maradjon a kocsiban, amíg a hadnagy és emberei lehozzák a nőt. Ha mást nem is, de azt akarom, hogy végignézze, Stoll százados. Megértette, miért? – Igen, uram – felelte, és máris megalázottnak érezte magát, ahogyan az őrnagy kívánta. – Jó. Most elmehetnek. Rémülten és remegve, hol vacogva, hol izzadva követte a kárörvendő Rittert. Végigmentek a homályos folyosón, le a lépcsőn, ki a szeles, fagyos udvarra, ahol egy, a begyűjtéseknél használt ablaktalan, fekete kocsi várt rájuk. Két SS katona helyet foglalt a hátsó ülésen, Ernst pedig Ritterrel együtt beült a sofőr mellé, és egyre jobban reszketett a megalázottságtól, amint a fekete autó végighajtott Krakkó késő délutáni félhomályban derengő utcáin. – Mi lesz a sorsa? – kérdezte Rittert. – Rám van bízva – felelte Ritter sokatmondóan. – Huszonnégy órát kapok, hogy szóra bírjam, de annyira nem lesz szükségem. – Széles mosolyra húzódó ajkai felfedték feketedő fogait. – Ki fog tálalni mindent. Ernst behunyta a szemét, pontosan tudta, Ritter mit akart mondani. Hirtelen fordulattal megint szégyenérzete támad, amiről azt hitte, régen kiveszett belőle. Védekezésül haragudni kezdett Krzystynára, amiért ezt tette vele. Az a kurva. Az a zsidó kurva. Kinyitotta a szemét, és kihúzta magát. A kocsi éppen megállt az ismerős ház előtt. – Nem várhatnék itt? – kérdezte. – Nem – felelte Ritter. – Ki kell szállnod, hogy azonosítsd. – De már tudjátok, hogy kicsoda. – Az nem számít – mondta Ritter. – A lényeg az, hogy te azonosítsd. Ez a büntetése, uram. Ernst bólintott, és kiszállt. Amint a hadnagy és a két SS katona teátrális gyorsasággal eltűnt a kapu alatt, elhatározta, hogy elrejti gyengeségét Ritter előtt, és minden haragját Krzystynára zúdítja, az majd megóvja az elérzékenyüléstől. Gyorsan visszaértek, ezúttal Krzystyna társaságában, aki hiábavalón sírt és tiltakozott, a két katona végigvonszolta a járdán, és Ritter valami olyasmit kiabálva, hogy „Te zsidó kurva!”, hátulról többször fejbe vágta. Azután megragadta a haját, és hátrarántva a fejét hagyta, hogy felismerje Ernstet. Az arca már tele volt zúzódásokkal, a szeméből patakzott a könny. Megpillantotta Ernstet, és elakadt a lélegzete. – Igen – mondta Ernst. – Ez az asszony Kosilewski… felismerem. – Ó, istenem! – kiáltotta Krzystyna hitetlenkedve. A két katona megragadta, betuszkolta a kocsiba, beszállt utána, és becsukta a kocsiajtót. Ernst követte Rittert az első ülésre. Tekintetét elfordította egykori társa kárörvendő tekintetétől, de Krzystyna sírását jól hallotta a háta mögül. Az út végtelennek tűnt vissza az SS főhadiszállásáig, ahol Krzystynát az alagsori cellák egyikébe viszik, s ahol Ritter majd megkínozza és kihallgatja. Megpróbálta otthagyni őket, de Ritter utána szólt. – Megbocsásson, uram – kényszerítette Ernstet, hogy megforduljon, és még egyszer megnézhesse Krzystynát, aki már nem sírt, de sápadt arcáról gyűlölet sugárzott. – Nem akar elbúcsúzni a zsidó kurvájától? Ernst nem válaszolt, de nem is fordult el. A katonák a bejárat felé vonszolták Krzystynát, aki hirtelen vadállati üvöltést hallatott. Ritter berúgta az épületbe, s Ernst csak akkor volt képes megmozdulni.

● ● ● Krzystyna nem beszélt huszonnégy órán belül – de huszonnégy napon belül sem. Három hét múlva még mindig a pincében volt – legalábbis a csalódott Ritter szerint –, ahol véresre verték, mégsem tört meg, és most csak a vonatra vár, amely Auschwitz élő poklába szállítja. Ez idő alatt Ernst felépült a megaláztatás okozta szégyenből, és csak gyűlölettel tudott Krzystynára emlékezni. Tudomásul vette, hogy bolondot csinált magából, sírt, amikor a német hadsereg bevonult Párizsba, és még jobban belevetette magát a munkába, hogy jelölteket szerezzen a földalatti üzemekbe, vagy az annál is rosszabb koncentrációs táborokba. Mindezt vezeklésként fogta fel, és hamarosan visszanyerte a büszkeségét. Mivel Krzystyna is ki volt jelölve az elszállításra, nem tudta elkerülni a vele való találkozást az állomáson – de addigra már nem is állt szándékában. És amikor megpillantotta zilált, sebhelyes arcát, s rajta a vallatások eredményeképpen elmélyült sötét vonásokat, amint a reményvesztettek sorában áll, nem lepődött meg, csak a gyűlölet hulláma futott végig rajta. Azután egy perverz ötlettől hajtva intett az egyik kutyás SS őrnek, aki kirángatta a sorból, és elébe hurcolta. Amikor megismerte őt, megvető pillantást vetett rá, és reszkető ajkát dacosan összeszorította. – Maga egy aljas mocsok, Frau Kosilewski – mondta Ernst gúnyosan.– Ahová most megy, ott rosszabb bánásmódban lesz része, mint eddig volt. Szeretne segíteni magán? – Mi az ára? – kérdezte. Ernst a peron végében formálódó sorra mutatott, és azt mondta: – Abban a sorban azok állnak, akik életben fognak maradni, míg azok a szerencsétlenek – mutatta a sort, amelyből kiráncigálták –, halálra vannak szánva. Mondja meg, hol van a barátja, Andrzey Pialowicz, és átküldöm a másik sorba. Krzystyna hitetlenkedve pillantott rá, meg sem tudott szólalni. – Ez a sor, vagy a másik – mondta Ernst. – Élet, vagy halál, Krzystyna. Nos, Hol bujkál Andrzej Pialowicz. Szembeköpte. Nem volt ideje, hogy reagáljon, mert az őr puskája tusával tarkón vágta és két vérebével visszaterelte abba a sorba, amely a halálba vezet. Krzystyna nem nézett vissza, hogy lássa, amint a homlokát törölgeti. Ahelyett mereven maga elé nézett, mintha a férfi nem is létezett volna, és még akkor sem fordult meg, amikor beterelték az egyik gőzfelhőbe burkolózott vagonba, ahol csak egy névtelen arccá vált az elátkozottak között. Ernst a peron túlsó végébe ment, hogy megtöltse a másik vonatot – azt, amelyik a Reichsführer földalatti gyáraiba viszi a kényszermunkásokat. Ha itt hagyja Krakkót, őt is az a vonat viszi majd vissza Berlinbe.

HUSZADIK FEJEZET – Nostradamus – mondta Himmler, és kimerülten beleivott a teájába –, előre megjósolta, hogy Németország meghódítja Franciaországot. Tudta ezt, Herr Wilson? – Nem – felelte Wilson. Nem tudta, és nem is óhajtotta tudni, de azt sem akarta, hogy emlékeztessék rá, hogy Hitler a legéletbevágóbb döntései előtt kikéri a svájci asztrológus, Karl Ernst Krafft véleményét; hogy Hitler helyettese, Hemann Göring esőcsinálók és jósok segítségével vívja a háborúját; hogy a másik helyettesével, Rodolf Hessel, aki a közelmúltban engedély nélkül Londonba repült, hogy békét kössön az angolokkal, oroszlánt tart háziállatként; hisz az asztrológiában, és bele van habarodva az okkultizmusba; vagy hogy maga Himmler, aki olyan komótosan iszogatja a teáját, komplett őrült. A világot egy csapat holdkóros, kábítószeres, szadista, okkultista és degenerált hódítja meg, gondolta Wilson, és nekem ennek a söpredéknek a segítségére van szükségem. – Azt hiszem – dorombolta tovább Himmler –, hogy Nostradamus azt is megjósolta, hogy a Nyugatot egy árja faj fogja leigázni, mégpedig nagyjából a mi korunkban. És ezt tudta, Herr Wilson? – Nem – hangzott a válasz, pedig Wilson már tudta, hová akar kilyukadni Himmler. Amióta utoljára találkozott a birodalmi vezetővel, a német csapatok lerohanták Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, Jugoszláviát, és Görögországot. Valóban megállíthatatlannak tűntek, és a Nyugat eleste is valószínűnek látszott. Hitler rögeszméje akkoriban már a Lebesraum volt – a német terjeszkedés – és most tábornokai tiltakozása ellenére éppen Oroszország megtámadására készül. 1918-ban a kétfrontos háború volt, ami a németek vesztét okozta, és Wilson jól tudta, most is az lehet – éppen emiatt ellenezték Hitler legkiválóbb hadvezérei a támadást. Még most is, mialatt ő itt Himmlerrel cseveg, vadászgépek, bombázók, páncélosok, és három millió gyalogos vonul fel a 930 mérföld hosszú frontvonal mentén a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, hogy nekiinduljon Oroszországnak, és a végzetének. A vég kezdete már látható, gondolta Wilson, ami azt jelenti, hogy kevés az időm, és egyre különösebb helyzetbe kerülök. Óvatosabbnak kell lennem. – Maga igen szűkszavú társalgó, Herr Wilson – mondta Himmler, és a szeme a cvikker mögött felnagyítva is ugyanolyan halott volt, mint a mosoly az ajkán. „Igen” és „nem”. Egy kurta fejbólintás. A verbális kifejezés teljes hiánya. Csak annyit mond, amennyit feltétlenül szükségesnek tart. A kevés szó embere. – Sajnálom, Reichsführer. – Nem kell sajnálnia. Nyilván ilyen a természete. Azt hiszem, maga az a fajta ember, aki csak saját magában bízik, és következetesen halad a választott úton. – Ez így van – mondta Wilson. A kummersdorfi hangárban, Wilson üvegfalú irodájában teáztak. Miután Wilson szemügyre vette Himmler gránitarcú, mozdulatlan, baljóslatú fekete bőrkabátot viselő testőreit, tekintetét a szeretett Reichsführer mellett ülő SS egyenruhát viselő Ernst Stoll felé fordította. Azután, hogy egy évvel ezelőtt visszatért Lengyelországból, ahol a jelentések szerint megalapozta a lengyel és zsidó kényszermunkások és foglyok kiválogatásának rendszerét, s ezáltal utánpótlást biztosított mind az egyre növekvő Harmadik Birodalom földalatti kutatóintézeteinek és gyárainak, mind a koncentrációs táboroknak, Stoll teljesen megváltozott: sokkal fanatikusabb náci lett belőle, ragaszkodott Himmlerhez, és teljes odaadással dolgozott a Csészealj Projekten, meg annak végső célján, hogy megvédje az SS urak és rabszolgáik Neuschwabenlandon lévő földalatti kolóniáját.

Mégis – és ezt Wilson is tudta – Stoll csak egy reménytelen romantikus maradt… és ez csak a hasznára vált. Mire Stoll visszatért Lengyelországból és megújította Himmler tűzből és jégből álló világa iránti lelkesedését, Wilson rájött valami fontosra: bár igaz, hogy a német tudósok egy emberként dolgoznak különféle különleges fegyveren és repülő szerkezeten, amellett az is igaz, hogy egymástól elkülönülő projektjeik nincsenek koordinálva. A náci Németországban olyan nagy volt a siker jutalma, és olyan borzalmas a kudarc büntetése, hogy a korábban együttműködő tudósok mostanra már csak az egymással való versengésből igyekeztek hasznot húzni. Ilyen értelemben a peenemündei szituáció jellemző volt. Peenemündében, a Balti tenger partján Himmler összegyűjtötte a rakétatudósok krémjét, akik a V-1 és a V-2 rakétákon dolgoztak. A V-1 a Luftwaffe projektje volt, míg a V-2 a hadseregé, és mindkét fél egymással versengett ahelyett, hogy összedugták volna a fejüket. Hasonló módon, a Németország és Ausztria területén elszórt kutatóintézetek is külön-külön dolgoztak a gázturbinán, a sugárhajtóművön, a hőálló, és „porózus” fémen, a giroszkópos mechanizmusokon, a határréteg-csökkentő légcsapdán, és egyedül Wilsonnak támadt az az ötlete, hogy ezeket a nagyszerű eredményeket össze kellene fogni, és egyetlen, forradalmian új repülőgépbe sűríteni. Ez a repülőgép nem Schriever repülő csészealja volt, amely éppen próbarepülésére készült. Hanem a kicsi, korong alakú Feuerball, amit Wilson repülő antiradar készüléknek tűntetett fel, ám amit az ő rendkívül fejlett csészealja kísérleti prototípusának szánt, és ami csak akkor fog felszállni, ha ő úgy gondolja, hogy elérkezett az ideje. Mivel Stoll nem tudott a titokban folyó Feuerball kísérletekről, annak idején igen készségesen elrendezte Wilson számára azt az egész Németországot behálózó tanulmányutat, melynek során a Harmadik Birodalom számos kutatóintézetét megnézhette. Wilson akkor kihasználta Stollt, és most is arra készül… csak ezúttal valami sokkal fontosabb céllal. – A tekintete elárulja, hogy a gondolatai messzire kalandoznak, Herr Wilson. Mire gondol? – Semmire, Reichsführer. – Maga mindig gondol valamire, Herr Wilson. Minden pillanatban gondolkodik. – A repülő csészealjról gondolkodtam – hazudta Wilson. – Arról, hogy vajon sikerrel járunk-e? – Sosem hittem, hogy egy pillanatig is kételkedni tud önmagában. Meg vagyok lepve. – Olykor pedig vannak kételyeim – hazudta megint Wilson. – Mint minden emberi lénynek. – Maga nem annyira emberi, mint a többiek, Herr Wilson. Túl sokat gondolkodik, és túl keveset érez. – Meglehet – bólintott Wilson. – És mégis vannak aggályai? – Igen – hazudott Wilson harmadszor is. Nem akarta bővebben kifejteni, ugyanakkor félt Himmler erőszakosságától. Himmler letette a csészét a mellette álló asztalkára, megigazította a cvikkerét, és Wilsonra nézett. – Szeretett Führerünk szavaival mondva „Az embernek hallgatnia kell a belső hangra, és hinnie kell a végzetében.” Nem ért egyet ezzel, Herr Wilson? – Ha az a hang meggyőződésemnek megfelelően szól, akkor igen. – Én is így vagyok – válaszolta Himmler. – És pontosan emiatt nem tud megállítani semmi. – Maga igen elszánt ember, Reichsführer. – Miért, ön nem? – kérdezte Stoll. – Csak mint az átlag, Stoll százados. Stoll mosolya elárulta, hogy jól szórakozik.

– Nem hiszem, Wilson. Maga egy egy igen elszánt ember, és semmi nem állítja meg, ha el akar érni valamit. Nem így van? Csak óvatosan, gondolta Wilson. – Nem, nem hiszem – mondta. – Hallottam pletykákat – mondta Himmler és tüntetőleg a körmeit tanulmányozta –, hogy az eltávolított Mr Belluzzo nem érdemelte meg a sorsát. Önnek mi a véleménye erről, Herr Wilson? – Attól tartok, nem gondolkodtam róla – mondta Wilson. – Eltekintve attól, hogy amikor az SS letartóztatta, arra gondoltam, biztosan megvolt rá az okuk. – És tisztában van vele, milyen okuk lehetett rá? – Az ön tisztje, Schriever úgy találta, Mr Belluzzo mentálisan inkompetens, és potenciálisan veszélyes. – Nem osztotta ezt a véleményt? – Nem emlékszem, hogy megbeszéltem volna Schrieverrel, de bevallhatom, hogy ha megkérdeztek volna, minden bizonnyal egyetértek vele. – De magának nem volt benne a keze Schriever jelentésében? – Nem. Egyáltalán nem. Himmler széttárta a karját, és hűvösen elmosolyodott. – Jó – mondta. – Akkor rendben van. Végül is Belluzzo senkinek nem hiányzik, és még csak nem is volt német. – Azután összekulcsolta a kezét, arcáról lehervadt a mosoly, és halkan azt mondta. – Csak úgy néz ki, mintha valaki azt hitte volna, hogy valaki keresztezi a terveit. – Valóban, Reichsführer. Wilson figyelmesen Himmlerre nézett, figyelte a reakcióját, de tudta, hogy a Rechsführer mindent tud, és nem fogja elfelejteni. – Én kedvelem a kezdeményező embereket – mondta Himmler –, egészen addig, amíg túl becsvágyóvá nem válnak. – Tökéletesen megértettem. – Jó – mondta Himmler. Rájött, hogy elnyerte Himmler gyanakvó csodálatát, és kinézett a hatalmas hangárba, ahol Schriever repülő csészealját első próbarepülésére készítették fel. Egy hatalmas acélvázon nyugodott, amit kerekeken ki lehetett tolni a hangárból Negyvenkét méter átmérőjű, harminckét méter magas: a szűk térben borzalmasan nagynak látszott. Szerelőállványán nyugodva árnyékot vetett a körötte serénykedő overallos mérnökökre, köztük Habermohlra és Miethére. Schriever éppen a pilótaöltözékét húzta fel, lévén ő volt a berepülő pilóta. Tökéletesen kerek jármű volt, alakja mint egy gigantikus, felfordított acél üst, ami négy karcsú lábon nyugszik, ami egyben a gázturbina rotorjait is magában rejti: ezektől remélték, hogy a szerkezet képes lesz függőlegesen felemelkedni. Másik négy gázturbina helyezkedett el egyenlő távolságra a kör alakú testen: azok a vízszintes manőverezést szolgálták. Wilson tudta, hogy ez szánalomra méltóan primitív. Annyira repülni fog, hogy Himmlert kielégítse, és Schrievert elégedetté tegye önmagával, és Wilsont, aki az igazi, valóban fejlett gépén dolgozik, nyugton hagyja. Wilson csalása szükségszerű volt. Nem akadt senki, akiben megbízhatott volna. A Harmadik Birodalom tele van ambiciózus és megfélemlített emberekkel, akik mindenáron bizonyítani akarnak. Wilson nem bízott Rudolf Schrieverben. És látta az őrületet Himmler szemében. Emlékezett amerikai problémáira, a szigorúan őrzött illionoisi és iowai hangárokra, az üzletemberekre, politikusokra és tábornokokra, akik könyörtelenül ellopták élete munkáját. Ugyanez történik itt is, mert a háború a végéhez közeledik: ha megtámadják Oroszországot, a Harmadik Birodalom elvérzik. És akkor meddig lesz még hatalma Himmlernek? És ő meddig tudja megőrizni a titkát? Be akarta fejezni a

mesterművet, de mi a biztosítéka, hogy be is fejezheti? A nácik elpusztítják az ő fajtáját, még talán Himmlert is – ha meg nem, Himmler fordul ellene és semmisít meg mindent, amit elért. Heinrich Himmler: a Reichsführer, a birodalmi vezető. Wilsont nem tudta becsapni jámbor tekintetével. Nett körmeit vérrel fényesítgette, mosolya mögött hisztéria rejtőzött. Wilson nem bízott benne, és csak keveset juttatott neki: az igazi csészealjnak a prototípusát, ami csak egy otromba repülőgép volt, s közben folyton ismételgette, mennyi probléma adódott, és hogy még időre van szüksége. Gondosan kitervelt manőver volt ez. Nagy ravaszságra volt szükség hozzá. A repülő csészealj bolondot csinál Schrieverből is, meg a többi mérnökből is; az annyira fejlett, hogy az ő színvonalukkal nem is érthetik meg. Emiatt Wilson elavult technológiákat, kisebb újításokat adott Schrievernek és a mérnökeinek, akik ettől nagyon boldogok lettek, mert hatalmas fejlődésnek könyvelhették el; és azzal áltathatták magukat, hogy egy repülő csészealjon dolgoznak. Ők még mindig a folyékony üzemanyagú rakétáknál tartottak, de Wilson azokat már túlhaladta. Az igazi találmány az ő Feuerball-ja, aminek a tervei csak az ő fejében léteznek… így azután keveset ad, sokat kap, és mindig hallgat Himmlerre. – Az egészsége rendben van? – kérdezte Himmler. – Igen – válaszolta Wilson. – A legutóbbi műtét eredményes volt? – Tökéletesen, Reichsführer. – Az hogy saját magán végez kísérleteket, nagy bátorságra vall – vagyis inkább hitre. Minden csodálatom az öné. – Már majdnem hetven éves vagyok, Reichsführer. Az én időm lassan lejár. Öreg vagyok, a testem lassan kezd elhagyni, és nekem ragaszkodnom kell hozzá, hogy folytathassam életem munkáját. Mivel más választásom nincsen, biztosan megéri a kockázatot, és mivel a gyomorműtétemmel, meg a bőrátültetéssel máris nyertem némi haladékot, ha folytatjuk a kísérleteinket a táborokban, meg vagyok győződve róla, hogy előbb-utóbb elérünk arra a fokra, amikor hibátlan bőrátültetéseket, szívátültetéseket tudunk végrehajtani, mechanikus végtagokat tudunk kifejleszteni, és nagy eredményeket érünk el az élet meghosszabbítása terén is… a lehetőségeink határtalanok. Himmler megvakarta az orrát, megigazította a cvikkerét, azután ünnepélyesen bólintott. – Egyetértek – mondta halkan. – Szükségünk is van minderre – és még sok másra is. Számba kell vennünk, mit értünk el eddig, és hogy még mire van szükségünk… A hangja elhalt, mert Schriever csészealjára pillantott. A hangár ajtaja nyitva volt, és a nap besütött rajta. – Vannak földalatti gyáraink – mondta Himmler. – Megvan a helye az Új Rendnek. Megvannak a vezetőink, az SS-ünk, a kényszermunkásaink, no és az ön briliáns zsenije. – Vagyis mindenünk megvan – mondta Stoll. Himmler elmosolyodott és megrázta a fejét. – Nem, ez még nem elegendő. Többre van szükségünk, mint normális emberekre. Amire nekünk van szükségünk, az egy biológiai mutáció, ami az igazi nagyságunkat fogja megalapozni. Meg kell tanulnunk irányítani a munkaerőt. Nem korbáccsal, és nem géppisztollyal. Hanem a testük és a lelkük automatikus kontrolljával. Vizsgálnunk kell az emberi agyat, fel kell derítenünk a test titkait. El kell tulajdonítanunk az akaratukat és a fizikai erejüket, és csak azt kell meghagynunk bennük, amire nekünk szükségünk van. Az úgynevezett demokráciák nem ezt csinálják – az ő csökevényes moráljuk nem engedi ezt meg –, de minket az új kor hajnalán semmi nem akadályozhat meg. Wilson a figyelmesen hallgató Ernst Stollra mosolygott, mintha egyetértene az elhangzottakkal. – Fel kell használnunk az Ahnenerbé-t, és a Lebensborn-t, hogy megismerjük a faj legjobb tulajdonságait, és a legkiválóbb egyedeket hozhassuk létre. Akkor megoldódik az első problémánk –

és csak akkor leszünk képesek megteremteni a szuperembert. Ez természetesen a munkaerő problémájához vezet, és azt is meg kell oldanunk. A test és a lélek kontrollja. Teljesen új módszert kell találnunk. A legszélsőségesebb orvosi és fiziológiai kísérletekre gondoltam. A táborok rendelkezésünkre állnak. Az ottani csőcselék a mi alapanyagunk. Az Új Rendnek lélektelen izomra van szüksége, és az ön zsenije megtalálja a hozzá vezető utat. Wilson nem válaszolt, mert nem volt mit mondjon. Ő is azt akarta, amit Himmler, csak merőben más okokból; Himmler szándéka egy őrült álmot takar, amit ő teljes egészében visszautasít. Mégis figyelmesen hallgatta, mert Himmlernek hatalma volt, és neki arra van szüksége. – Érti? – kérdezte Himmler. – Eljön az én Új Rendem ideje. Be fog törni a kolóniákba, az egyedekbe, mindegy, hogy urak, vagy szolgák: egy a lényeg, hogy nekünk dolgozzanak. Az Antarktiszon nincs probléma. Az csak egy másik Nordhausen. Odahajózunk a szubhumánokkal, az agyukba beépített implant és a halálfejes SS osztagok irányításával felépítjük a földalatti komplexumot, azután odaköltöztetjük a tudósainkat, a technikusokat, az adminisztrátorokat, akiket a mindenütt jelenlévő uraiktól való félelem fog összetartani. És ha már ott vannak, ugyan hová mehetnének? Onnan nincs kiút. A föld alatt fognak élni a hatalom bűvöletében, vagy a félelem béklyójában. Az urakat véresküvel és vallásos meggyőzéssel, a szubhumánokat pedig kínzásokkal, halálos fenyegetéssel, és a menekülés lehetetlenségével tartjuk kordában. Igen, amerikai, ez lehetséges. Már félúton tartunk. Ön csak dolgozzon, fejezze be a nagy projektet, addig mi elrendezzük a többit. Most pedig lássuk azt a próbarepülést. A hangár ajtajait teljesen kitárták. A repülő csészealjat kerekes állványzatán kitolták a szabadba. Burkolata most ezüstösen csillogott. Wilson követte Himmlert és Stollt át a napsütötte hangáron, ki a délutáni verőfénybe. Az összecsukható lábak leengedték a platformot a földre, ott eltávolították a kerekeit, amitől felszállópaddá alakult. Rudolf Schriever Flugkapitän repülőöltözékében a csészealj mellett állt. Sisakja a hóna alatt. Előrelépett, kezét náci üdvözlésre lendítette, és igen idegesnek látszott. – Sok szerencsét – Himmler csak ennyit mondott neki. – Köszönöm, Reichsführer! – válaszolt Schriever, láthatóan büszkén, azután megfordult, felmászott a létrán, amely a csillogó, lapos csészealj közepén elhelyezett pilótafülkébe vezetett. Felnyitották a perspex kupolát. Megcsillant rajta a napfény. Miután Schriever óvatosan bemászott a kerek pilótafülkébe, a kupolát visszahelyezték. A mérnökök visszavonultak, és kezükkel ellenzőt formáltak a szemük elé. Himmler és Stoll Wilsonnal együtt a homokzsákok mögé sietett, ahol Himmler idegesen vakargatni kezdte az orrát, és folyton a cvikkerét igazgatta. A csészealj egy fémgombára emlékeztetett, vagy inkább egy óriási pókra. Négy lába, amelybe a gázturbinákat építették, ferdén nyúltak a föld felé. Hatalmas robaj hallatszott, és az üreges lábak lángot okádtak, és füsttel terítették be a környéket. A csészealj megremegett. A dübörgés éles sivítássá változott, és a gépezet megemelkedett. Himmler eltakarta a szemét. A teste mintha összezsugorodott volna. A csészealj reszketett, és dübörgött, tétován felemelkedett a talajról, rövid ideig lebegett, majd szabálytalanul himbálózni kezdett az örvénylő füstfelhő közepette. Himmler Wilsonra meredt. A szeme izzott, mint a nap. A csészealj éppen föléjük sodródott, mire Himmler megragadta Wilson csuklóját. – Az új kor hajnala! – kiáltotta, miközben megremegett alattuk a talaj.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Bradley és Joan hónapok óta először odaadóan és kimerítően szeretkeztek. Abban a reményben repültek Oahura, Hawaiira, hogy ott talán helyrehozhatják azt a családi életükön esett sérülést, amit Bradley rögeszméje okozott, amikor John Wilson Németországban, a náciknak végzett be nem jelentett rakétakutatásai után szimatolt. Ez a megszállottság az évek során veszélyes méreteket öltött, Bradley egyre többet maradt távol az otthonától, kutatóutakra ment, és amikor hazatért is figyelmetlennek bizonyult a családjával szemben. Ennek eredményeképpen a szakadék közte és Joan között egyre mélyült. Az asszony még válással is megfenyegette. Bradley pedig, bár kétségbeesetten igyekezett tartozni valamelyik hírszerző ügynökséghez, különösen a Brit Titkosszolgálathoz, hogy annak eszközeivel kerülhessen Wilson közelébe, és végre leállíthassa, jól tudta, hogy megszállottsága hová fog vezetni. Nos, nem eléggé. Miközben továbbra is kihasználta a Wall Streeten jól menő ügyvédi irodáját, a befolyásos klienseit, személyes kapcsolatait Washington DC-vel, és a légierőnél Taylor tábornok hírszerző egységét, egyre jobban nyugtalanította, hogy nem sikerült előbbre lépni javaslatának ügyében, hogy hozzanak létre egy centralizált hírszerző szervezetet. Az év elején Taylor úgy tájékoztatta, hogy megtették az első lépéseket egy ilyen szervezet létrehozására – ez volt az Információs Koordináló Iroda, a COI, aminek főhadiszállása az Államokban, a Haditengerészet Főhadiszállásán, a Fehér ház közelében volt. Amikor egy másik, nem hivatásos ügynököt, William Donovant nevezték ki Taylor felettesének, mint információs koordinátort, Bradley annyira elkeseredett, hogy elhatározta, végleg hátat fordít a hírszerzői munkának. Pár hónappal azután vetette fel a hawaii út ötletét, amolyan második nászútként, abban bízva, hogy megint közelebb kerülhetnek egymáshoz, és mindent újra kezdhetnek. Úgy tűnt, menni fog a dolog. Jeffrey Paris admirális, Taylor tábornok jó barátja, a Fort Islandnál állomásozó hadihajók egyikének kapitánya, a Honolulu feletti zöld dombon álló luxusvillában talált rájuk. Bradley és Joan meglepő könnyedséggel telepedett le ott, a sebeik már kezdtek begyógyulni, megbeszélték a problémáikat, és végül már úgy bújtak ágyba, mint ifjú szerelmesek. Azon a délutánon Bradley a szendergéséből ébredt Joan karjaiban, ahol nemcsak testi, de lelki nyugalmát is megtalálta. Szombat lévén este táncpartira készülődtek, a Pearl Harbori Tengerészeti Hivatal Klubjába, ahová Paris admirális hívta meg őket. Bradley úgy érezte, egészen megfiatalodott. Arra gondolt, mennyire közel került ismét az elveszettnek hitt Joanhoz, és kezét kinyújtva simogatni kezdte a fenekét, a csípőjét, majd a hátára fordította, és a mellét cirógatta, mígnem felébresztette. Joan odasimult hozzá, dorombolt neki egy kicsit, azután meztelen testük megint összeforrt, és újra kezdték. – Istenem, de szeretlek!– suttogta Bradley. Később, miután megfürödtek, és felöltöztek – Bradley fehér szmokingot vett csokornyakkendővel, Joan mély kivágású estélyi ruhát –, megittak egy aperitifet az elkerített belső udvaron, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt Honolulura. Bradley a pálmák, legyezőpálmák, és hibiszkuszok között kilesve megpillantotta az Egyesült Államoknak az irdatlan öbölben horgonyzó Csendes-óceáni Flottáját. Rombolók és aknaszedők, tankhajók, kirakóhajók és tengeralattjárók; a Ford-szigeten túl pedig csatahajók két sorban, nem messze a repülőtértől, ahol tucatnyi gép sorakozik egymás mellett. A csatahajók csodálatos látványt nyújtottak, amint szürkén csillogtak a napfényben. Azokon túl, a messzeségben, ahol a zöld tenger összeolvadt a kék éggel, a magánjachtok fehér vitorlái világítottak és rézkorlátjai csillogtak.

– Hát az biztos, hogy ez nem New York – mondta, és visszafordult Joan felé az üvegtetejű fonott asztal fölött. Hálásan nyugtázta kislányos mosolyát, és az aranyszínű haján megcsillanó napfényt. – Még csak ne is gondolj New Yorkra – mondta Joan. – Úgyis hamar vissza kell mennünk oda. Addig élvezzük az ittlétet, amíg lehet. Olyan jó itt üldögélni. – Úgy ám. De a szeretkezés se rossz terápia. – Minden férfi olyan büszke – mondta Joan –, és te is csak magadat dicséred. Ez mosolyra fakasztotta. – Touché, édesem. Akárhogy is van, jó nézni a mosolyodat. Már azt hittem sosem látom többé. Ugye, jól gondoltam? – Hát, bevallom, már aggódtam. – Többé nem kell aggódnod. Szakítok mindennel. Nem számít, ha New Yorkról beszélünk, az megint csak annyit jelent nekem, hogy hátradőlök a székemben, és azt csinálom, amit szeretek. – Te nagyon jó ügyvéd vagy. És gyűlölöm elnézni, hogy elherdálod a tehetségedet. Én nem bánom, ha leülsz azzal a Taylorral egy kis nem hivatalos csevegésre az európai útjaidról, de az, hogy hivatásos hírszerző légy, attól nagyon félek. – Túl sok regényt olvasol, Joan. Az asszony elmosolyodott. – Igen, én is azt hiszem… de azt is tudom, mennyire bele tudsz feledkezni – ahogyan abba a Wilsonba is bele voltál –, ezért örülök neki, hogy meggondoltad magad, és visszatértél a legális munkádhoz. – Tudod, most lettem tiszteletreméltóan középkorú, és látom, hogy a gyerekeim mennyi hibát követnek el az ő gyerekeikkel. – Ennél rosszabb módon is meg lehet öregedni. Ez a bölcs megjegyzés megint hálával töltötte el, és örült, hogy a Wilson-ügy nem tette tönkre a házasságát. Sajnos, mihelyt Wilsonra gondolt, eszébe jutott Gladys Kinder is, akinek a levelei rendszeresen érkeznek Londonból a manhattani irodába, és hozzák a háborús híreket Angliából, és tele vannak hízelgéssel, és meghökkentő erotikus megjegyzésekkel. Már nem álltatta magát, tudta, hogy vonzódik a nőhöz, talán túl veszélyes mértékben is. Ha az érzelmei az elmúlt években el is halványultak volna, Gladys levelei ébren tartanák az emlékét. Bár szívesen olvassa azokat a leveleket, Joannal való kibékülésük óta azt kívánja, bárcsak abbahagyná az írogatást, és engedné, hogy elfeledkezzen róla. Sosem érintette meg, még csak nem is közeledett hozzá, de Gladys levelei egyre inkább azt az érzést keltik benne, mintha megtette volna. Hirtelen rádöbbent milyen alattomos gondolatok kerítették a hatalmába, s megrémült attól, hogy milyen közel álltak a szakításhoz. Átnyúlt az asztal felett és megszorította Joan kezét. – Igen – mondta. – Vannak az öregedésnek rosszabb módozatai is. De nekünk jó gyerekeink vannak, és elégedettek lehetünk velük. Szeretném ezt megköszönni neked – ez a te műved. És emiatt csak még jobban szeretlek. – Ó istenem, Mike, hallgass már, egészen belepirultam. Idd ki az italodat, és menjünk. Elvigyorodott. – Úgy ám, dolgunk van. Lehajtottak a kanyargós, lejtős úton, buja trópusi növények, ananászültetvények és ócska viskók, japánok, kínaiak és hawaiiak mozgóárudái között eljutottak a tengerparton húzódó útra, amely mellett feküdt Pearl Harbor, a szomszédságában pedig a Hickam Field, a 17. Légihadtest otthona. Mivel úgy döntöttek, hogy egyedül vacsoráznak, mielőtt Waikikiben találkoznak Paris admirálissal és feleségével egy italra, a szűk, bárokkal, zálogházakkal, kínai fűszerboltokkal, tetoválószalonokkal, fotógalériákkal telezsúfolt szűk utcákon át behajtottak Honolulu központjába, és leparkoltak a

Maunakea és a Hotel Street sarkán egy üzlet előtt, melynek kirakatában füstölt sertés és kacsatetemek lógtak. – Ha amit enni fogunk, úgy néz ki, mint az ott a kirakatban, akkor inkább forduljunk vissza. – Ne félj, ízleni fog – válaszolta Bradley. – Úgy fogod falni,mint egy kismalac! – Nem hallom, olyan nagy itt a zaj – kiáltotta Joan jókedvűen. – Ezért szeretem ezt a helyet, drágám. Wu Fat kínai éttermében vacsoráztak. A rikító vörös falakat aranyos dekoráció díszítette, a magas mennyezeten ventillátorok forogtak. Az étel kitűnő volt, a légkör egzotikus, és Joan, mintha igazat akarna adni Bradleynek, úgy falt, mint egy kismalac. – Olyan sok ember van itt! – súgta, miközben letörölte ajkáról a szósz maradványait. Bradley körülnézett, és igazat adott neki: a helyiség tele volt tengerészekkel, némelyik kínai, japán, vagy hawaii barátnőjével ült be, mások egymagukban. Mindenki boldognak látszott, ettek, ittak, jól érezték magukat, De Bradley tudta, hogy mielőtt az éjszaka még véget ér, itt nagy verekedések lesznek. Honoluluban nem múlik el szombat este esemény nélkül, és ő éppen ezért szerette ezt a várost. – Isten óvja őket – mondta –, ők a hawaii társadalom kitaszítottjai. Az ország szolgálata nem mindig teszi népszerűvé az embert. Gyere édesem, menjünk. – Biztosan le akarsz vinni a kikötőbe, hogy áruba bocsáss – mondta Joan. Honolulunak ebben a negyedében a katonák valósággal sorban álltak, hogy bejussanak az üzletek felett elhelyezkedő bordélyházak egyikébe. – De én nem hiszem, hogy értem adnának valamit. – Itt változó a piac – válaszolta Bradley –, úgy hogy készülj fel a meglepetésre. Joan meglepően erőltetetten nevetett, s ettől Bradley megrémült. Átkarolta, és visszakísérte a nyüzsgő utcára, majd a négy mérföldnyire lévő Waikikibe taxiztak. – Ide kellene visszavonulnunk – mondta Joan, miközben a taxi végighaladt a pálmákkal szegélyezett úton, és ő megnézte a drága kertekben terpeszkedő hatalmas házakat. – Amennyit most is kifizetsz, abból vehetnénk itt egy saját házat, és életünk végéig kényelmesen eléldegélhetnénk: csodás idő, aranypart, csodálatos emberek. Hol van meg mindez New Yorkban? – Mi nem New Yorkban élünk, hanem Connecticutban. – Nagy különbség – mondta Joan. A Royal Hawaii Hotel mór stílusú épületének rózsaszín falai között Paris admirális, és felesége, Marisa társaságában üldögéltek. Előbbi őszülő hajú, rózsaszín arcú, jóképű férfi, aki arckifejezése szerint az egész világ fájdalmát a vállán hordozza, utóbbi hollófekete hajú, jó humorú asszony, aki bár ötven fölött járt, jó tíz évvel fiatalabbnak látszott. – Remélem tetszik a villa, amit találtunk nektek – kérdezte Marisa Paris, miközben a koktélját kavargatta egy szalmaszállal – Jól érzitek magatokat ott? – Nagyon boldogok vagyunk – válaszolta Joan. – A villa csodálatos, a kilátás pedig pazar. Marisa melodramatikus mosolyra fakadt. – Akkor jó. Mindig olyan ideges vagyok, amikor egy barátunknak keresek lakást…el sem tudod képzelni. – De nagyon jól választottál, nincs miért aggódnod – felelte Wilson. – Taylor szólt, hogy viseljük gondotokat – mondta Paris admirális. – Azt mondta, két ritka madár vagytok – olyan barátok, akik minden pénzt megérnek. Ti biztosan megtaláltátok az utat az ő rideg szívéhez. Bradley erre kuncogni kezdett. – Én még sosem tapasztaltam, hogy rideg volna. – Taylor nem rideg, hanem kitartó – ez pedig egy férfinak csak előnyére válik. Benne meg lehet bízni.

– Régóta ismeritek? – Ja. Pár éve amolyan baráti vitában voltunk egymással: hadsereg kontra tengerészet. Én kértem, hadd mehessek az északi tengerekre, ahol hideg és egészséges a levegő. Neki azt mondtam, hogy ő csak egy katona, amolyan rendőr, aki a hírszerzés mocskába dugta az orrát. – Muszáj volt – mondta Wilson, és ideges pillantást vetett Joanra. – Hát persze – felelte Paris. – Tudom. Csak kötekedtem vele. Egyáltalán nem zavarta. Sőt, mostanra éppen egy centralizált hírszerző irodát állított fel, Nem tudom, mifélét, de most ez az új rögeszméje. – Marisa – mondta Joan Paris feleségének – ugye, nem hagyjuk, hogy munkáról beszélgessenek? – Semmi esetre sem – mondta Marisa, és színpadias mozdulattal letette a poharát. – Éppen javasolni készültem, hogy menjünk, és keressünk magunknak valami mulatságot. – Rendben! – mondta Joan. – Rendben! – vágta rá Bradley. Mégis, miközben visszafelé hajtottak Honoluluba, keserű csalódottságot érzett, amiért létrejött a centralizált hírszerző iroda, és őt még csak nem is hívták, pedig ő volt az, aki a legjobban erőltette. Persze tudta, miért – ő mondta Taylornak, hogy ki akar maradni belőle –, de akkor is úgy érezte, elárulták, és titokban abban reménykedett, hogy Taylor majd mégiscsak hívni fogja. Az isten verje meg, gondolta, micsoda hipokrita vagyok. Igazán felnőhetnék már… Azután, amint beléptek a Pearl Harbori Tengerésztiszti Klubba, Joan kipirult arcára pillantott, és meglátta a tekintetéből sugárzó melegséget, rájött, hogy végre az egyetlen helyes utat választotta. – Most már éljük a magunk életét – mondta. ● ● ● A tánc késő éjjel kezdődött, és kora reggelig tartott, amikor a fehér zsakettes férfiak és suhogó estélyi ruhás, kipirult arcú hölgyek távozni kezdtek, ki az alsóbb emeletek egyikén lévő lakosztályába, ki a lenti motorzajból ítélve, valahová Waikiki és Diamond Head trópusi dombjai mögé. Mivel mindnyájan ittak, Bradley és Joan Paris meghívására az admirális hivatalos szálláshelyére mentek, ahol pár óra alatt kialudták magukat. Reggel, miután lezuhanyoztak, és felvették a magukkal hozott egyszerűbb ruhájukat, csatlakoztak Parishoz és Marisához egy, a szerény konyhájukban elkészített reggelire. Odakint Honoluluban megszólaltak a templomi harangok. – Még mindig részegnek érzem magam – panaszolta Marisa. – Menj, és gyónd meg – mondta neki a férje. – Meglepően frissnek látszol – nyugtatta Bradley. – Lehet, hogy csak úgy érzed. – Én is úgy érzem – jegyezte meg Joan. – Legalábbis a fejemben. Olyan, mintha vattával volna kitömve. Mi a fenét ittunk tegnap este? Paris admirális felnevetett, és csészéjét visszahelyezte a tálcára. – Csak néhány koktélt – mondta. – Olyat, amiből kis zászlócska áll ki. – A csésze ekkor megcsörrent , és kilöttyent belőle a kávé. – Mi a franc… Az asztal megint megrázkódott, és Paris a csészéjére meredt. Azután a többi csésze is megcsörrent, azután, miközben Bradley távoli robbanást hallott, a padló hevesen megremegett. A telefon megcsörrent az asztalon, amely szabályosan táncolni kezdett a padlón. Paris hátralökte a székét, felkapta a telefont, és csendben hallgatta, miközben odakint tovább folyt a légitámadás. – Az istenit! – kiáltotta Paris – Rendben! – Lecsapta a telefont, és a többiekre pillantott. – Megtámadtak bennünket a nyavalyás japánok – mondta –, a Wheeler Fieldet és Schofield Barrackot

már lebombázták. Azok a szemétládák álmunkban leptek meg minket! A gépeik most minket bombáznak! Mialatt beszélt, egy alacsonyan szálló gép megremegtette a házat. Bradley Joanra pillantott, látta zavart, csodálkozó tekintetét, azután kiment Paris után a verandára. Pearl Harbor felett fekete füstfelhő kavargott, s a japán bombázók, vadászgépek, és légi torpedóvetők félelmetes számban közeledtek a tenger felől – szárnyuk megcsillant a napfényben –, és hullámokban támadva géppuskatűz alá vették a Ford-szigetet, és a kikötőt. Bradley látta a lehulló bombákat, amint fekete madárként a föld felé húznak, azután hallotta a robbanásokat, és az azt követő tűzgömböket, amik olajos fekete füstfelhővé változtak át. Mindezt azon a környéken, ahol a csatahajókat sejtette a Ford-sziget mellett, meg a védtelen, parkoló gépeket a közeli reptéren. – Ó, istenem! – kiáltotta halkan Joan Bradley háta mögött. A férfi érezte ujjainak szorítását, amint szorosan magához ölelte. – Az isten verje meg! – kiáltotta Paris. – Vissza kell mennem a hajómra! – A feleségére pillantott. – Jobb, ha eltűnsz a támaszpontról, Marisa. Menj Bradleyvel és Joannal. Menjetek vissza a dombok mögé, majd később utánatok megyek. Oké? Mialatt beszélt, a japán Zérók tovább támadták, és géppuskatűzzel árasztották el Honolulu belvárosát, és a környező buja dombokat. Egy sor robbanás széttépte a zöldpálmafákat, és lángba borította a zöld növénytakarót, láng és füstfelhővel borítva be a dombon álló házakat. A gépek azután a magasba emelkedve elegáns kört írtak le, és visszakanyarodtak a tenger fölé. – Nem – mondta Marisa. – Én itt maradok. – És én is – mondta Joan. – Akkor maradjatok odabent – felelte Paris admirális. – Te pedig ha lehet, maradj velük. – Leviszlek a kikötőbe – mondta Bradley –, azután visszajövök hozzájuk. Marisa, szükségem lesz a kocsidra. – Rendben – válaszolta Paris. Beszaladt a házba, és a tengerész zubbonyában tért vissza, még gombolta, miközben megcsókolta a feleségét, és beszállt a kocsiba. Bradley is megcsókolta Joant, azután beült a volán mögé, indított, és csikorgó gumikkal elhúzott a ház elől. A japán gépek még mindig támadtak, a sivításuk elnyomta a robbanások és a géppuskatűz zaját. Bradley férfiak és nők, olykor gyerekek mellett hajtott el, akik pizsamában, vagy köntösben, esetenként csak alsóruhában a pázsiton, vagy éppen a verandán állva bámulták a zuhanórepülésben támadó japán gépek nyomában felszálló füstfelhőket. – Krisztusom! – kiáltotta Paris. – Úgy támadtak meg, hogy a gépeink még földön voltak. Ford Island most valóságos roncstelep lehet! A flotta is valóságos rémálmot élhet át. Még mielőtt megállt volna kocsival, Bradley megpillantotta a víztölcséreket a flotta hajói között, amik láng és füstfelhőkké változtak át. A még sértetlen hajók légelhárító lövegei sárga lángokat okádtak. A tűzgömbök alatt a hajók sorba elsüllyedtek. A fedélzetről égő ruhájú matrózok ugráltak a vízbe. A hadihajók között lángoló japán Zérók zuhantak a vízben úszkáló, mentőcsónakokba mászó, vagy éppen fuldokló matrózok közé. Paris admirális kiugrott a kocsiból, amikor az még talán meg sem állt, becsapta maga mögött az ajtót, rémült tekintettel nézett körül, majd behajolt az ablakon, és azt mondta: – Kösz, Mike. Igyekezz vissza a házba, és vigyázz a lányokra. – Úgy lesz – mondta Bradley. Miközben az admirális elrohant, hogy csónakot szerezzen, ami a Ford-szigetre viszi, a sorban kikötő bálnavadász csónakokból égési sebekkel borított matrózokat emeltek ki, és hordágyon a közelben várakozó mentőautókhoz vitték: némelyiknek valósággal leégett a húsa a csontjáról.

Bradley vijjogó szirénák, bömbölő hajókürtök, ugató géppuskák, robbanó bombák és ordítozó, sikoltozó emberek koncertje közepette hajtott el a kikötőből. Miközben visszafelé igyekezett a tiszti szállásokhoz, a japán Zérók alacsonyan repülve tovább géppuskázták a támaszpontot. Újabb hihetetlen látvány rázta meg Bradleyt, amikor befordult az admirális otthona melletti kocsibehajtóra: a pázsitot géppuskasorozat tépte fel, aminek a nyoma a ház falán, a verandán, majd a tetőn folytatódott. A törött ablak láttán egy pillanatra megrémülve Bradley berohant a házba. Még a lépcsőn ment felfelé, amikor meglátta odabent a földön ülő Marisát, aki az ölébe fektette Joan fejét, úgy próbálta letörölgetni átázott ruhájáról a vérfoltokat. – Ó, istenem! – zokogta Marisa.– Ó, istenem! Ó, istenem, kérlek! Egy szempillantás alatt a szobában termett, s a golyók szaggatta bútorok mellett elrohanva a földön vérző nők mellett termett. Letérdelt, és látta, hogy a vér Joané, aki halkan nyögdécsel. Kezével megérintette a homlokát: jéghideg volt. – Ó, Jézusom! – mondta. Joan melle és hasa csupa vér volt, hörögve vette a levegőt. – Hívjanak mentőt! – hallotta a hisztérikus női kiáltást – azután rájött, hogy az a saját hangja, és önkéntelenül is összerezzent. – Már hívtam – sírta Marisa –, de nagyon sok a dolguk. Azt mondták, jönnek. Már jönnek! – Joan – suttogta Bradley. – Joan! Felnyitotta a szemét. – Ó, istenem – mondta –, nagyon fáj. – A szeme a semmibe meredt, de azután lassan felismerte Bradleyt, és halványan elmosolyodott. – A férjem. Az én szerető, jóképű férjem. Milyen szép arcod van. – Köszönöm – mondta Bradley. – Jól vagyok – mondta Joan. – Ugye? – Igen – hazudta Bradley –, jól vagy. Semmi baj sincs. Csak idő… – A gyerekek, Mike. Vigyázz a gyerekekre. És az unokáinkra is. – Hallgass már – mondta Bradley. – Nem mondj ilyet. Jézusom, Joan. Ó, istenem! – Hé te, nehogy nekem… Nem fejezte be, már csak vér szivárgott a szájából. Azután köhögött, keservesen kiköpte a vért, majd sóhajtott, és végleg lehunyta a szemét. Bradley megdermedt. Nem akarta elhinni, hogy vége. Körülnézett, mintha annak lehetőségét keresné, hogyan fordíthatja vissza az időt, és amikor rájött, hogy nem lehet, csak magához ölelte a feleségét, és hagyta, hogy a gyermekkora óta visszatartott valamennyi könnye lecsorogjon az arcán. A japán gépek eltávoztak, majd visszajöttek. Azután végleg elmentek. Bradley az ágyra fektette Joan testét, és megszorította a kezét. Most már minden csendes volt odakint, és a házban is csak az ő sírását lehetett hallani.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Joant hazaszállították, és Connecticutban temették el, nem messze a háztól, amelyben Beadleyvel oly sok idő töltöttek el együtt. Mark és Miriam is elment a temetésre, és magukkal vitték a gyerekeket is. Bradley ettől csak még öregebbnek érezte magát, ugyanakkor erőt is merített belőle. Az élet ment tovább, és Joan is tovább élt köztük a gyerekekben és az unokákban, s akik életében szerették őt, azoknak most halála után ugyanannyira hiányzott. Ennyi mégsem volt elég. Bradley belül teljesen összetört. A karácsonyt együtt töltötte a gyerekekkel, meg az unokákkal, de a belőlük feléje sugárzó szeretet csak még jobban elmélyítette a fájdalmát. Az Új Évet egyedül érte meg, egyedül egy házban, amely egyszeriben túl nagy lett a számára. Röviddel azután azt is eladta, mert úgy érezte, elveszik benne. Marknak és Miriamnek nem kellett, nekik már saját családi házuk volt. A ház most már csak veszteségei és győzelmei emlékeinek tárháza, a múlt temetője maradt. Nem lakóház többé. – Meghirdettem a házat eladásra – mondta Marknak. – Ejha, apa… – Anyád nélkül nem bírok benne élni, Miriam. – Igen apa – mondta Miriam. – Megértelek. Elég gyorsan sikerült eladni, csak a berendezéssel volt némi baj, mert sok minden, ami eddig olyan fontosnak tűnt, most szemétnek bizonyult. A gyerekeknek adta, amire szükségük volt, a többit felajánlotta a barátainak, a maradékot elajándékozta különféle karitatív szervezeteknek, csak a személyes dolgait hagyta meg. Az utolsó napon, amikor a papírjait rendezgette, a kezébe akadtak Gladys Kinder Európából írt gyűrött, időrendbe rakott és zsineggel összekötött levelei. Leült az asztal mellé, és egyszerre érzett bűntudatot és hálát, mindamellett belesajdult a szíve: – mindkét nőt szerette; bűntudatot érzett árulása miatt; és majd megszakadt a szíve, mert mindkettőt elveszítette: az élőt is, a holtat is. Elhatározta, hogy elégeti a leveleket. De nem bírta megtenni, ezért egyéb irataival együtt azt is elcsomagolta, és végleg elhagyta a házat. Hogy mindig lássa Manhattan fényeit, lakást bérelt az irodája közelében, kimerülésig dolgozott, sokat ivott, és gyakran bennmaradt az irodában csak azért, hogy hallgassa a csendet. Egy alkalommal ezt a csendet Taylor tábornok törte meg, aki hívatlanul érkezett. – Borzalmasan nézel ki – mondta. – El tudom képzelni – válaszolta Bradley. – Neked most tökéletes változásra van szükséged, és én ezért vagyok itt. Kaphatok legalább egy italt? Bradley töltött neki egy kis bourbont. Taylor fogta a poharat, átsétált vele a helyiségen, és leült az ablak elé a beszűrődő fénycsíkok közé. – Igazán sajnálom, ami Joannal történt – mondta. – Nem tudom, mit mondjak. – Inkább ne szólj semmit, tábornok. – Szép kis árat fizettünk – mondta a tábornok. – Joantól eltekintve is borzalmas volt. Az első támadás alkalmával a japánok elsüllyesztették egyik hajónkat, hármat meg teljesen tönkretettek. A második támadásban elsüllyesztettek három rombolót, és két másikat mozgásképtelenné tettek. A Ford-szigeten minden megsemmisült, beleértve a repülőgépeinket, és háromezer sebesültünk van, sokan életveszélyes állapotban vannak. Szerencsére nem az egész légiflottát semmisítették meg, a

gépek nagy része kint volt a tengeren, mindenesetre a kár óriási… és az Egyesült Államok pillanatnyilag hadban áll. Elveszítettük a szüzességünket. – Nagyszerű – mondta Bradley már kissé becsípve. – Mivel semmit nem tudtunk a japánok szándékáról – mondta Taylor –, és azt a keveset is, amit sikerült kiderítenünk, a különféle hírszerzők együttműködésének köszönhetjük, arra kényszerültünk, hogy létrehozzuk azt, amit te már oly régóta javasolsz: a centralizált hírszerző szolgálatot, név szerint az OSS-t, a Stratégiai Szolgáltató Irodát, ami reményeink szerint a jövő év közepére üzemelni fog. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk, mint ügynök. – Nem akarok – válaszolta Bradley. – De igen – vágta rá Taylor, és beleivott a bourbonjába. Igen határozottnak tűnt. – Éppen most kaptuk a hírt, hogy a brit titkosszolgálat szerint a Balti-tenger partján, Peenemündében a nácik távirányítású bombákkal és rakétákkal kísérleteznek. A hírt megerősítendő a brit titkosszolgálat további nyomozást rendelt el, és megállapította, hogy a jelentéktelen kis halászfaluban, Peenemündében 1936-ban kezdődtek a titkos kísérletek, s a hely mára a nácik legfejlettebb kutató bázisává lett. A légi fényképek elemzése megmutatta, hogy a kísérleti telep valóban létezik: a keleti részében műhelyek állnak, ahol véleményünk szerint a rakétákat készítik. Mellette egy lakótelep van, ahol nyilván a tudósok laknak. Kissé távolabb, Karlshagen falu közelében pedig barakkok állnak a katonák és a munkások, plusz a hadifogoly és koncentrációs táborbeli foglyok számára. – Ésszerűnek hangzik – mondta Bradley, de nem akart tudni róla. Taylor azonban nem engedett. – Az angolokat már értesítettük John Wilsonról. Az ő feltevésük szerint az új német fegyverek bár Peenemündében készültek, minden bizonnyal Wilson barátunk zseniális agyából pattantak ki, aki ugyanakkor néhány német tudós társaságában a Berlin melletti Kummersdorfban dolgozik egy rakétakutató csoporttal. – Logikusnak tűnik – mondta Bradley komoran. Taylor nem mozdult. – Így azután a Brit Titkos Szolgálat – folytatta makacsul –, felvette velünk a kapcsolatot, és megkérdezte, mi a véleményünk a feltevésükről. Természetesen egyetértettünk velük, hogy az elméletük helyes, és hogy Wilson, az az áruló fattyú nagy mértékben felelős lehet a Peenemündében gyártott rakétákért és szárnyas bombákért. Ebből persze mindketten arra következtettünk, hogy ez a Wilson igen nagy koponya, és kíváncsiak lennénk, milyen ördögi találmányokat rejt még a tarsolyában. Megegyeztünk abban, hogy fel kell őt kutatni, és le kell söpörni a színről – és ehhez kellesz te. Azt akarjuk, hogy kutasd fel azt a szarházit, és semmisítsd meg. – Öreg vagyok én már ehhez – mondta Bradley. – Marhaság – válaszolta Taylor – Nekünk te kellesz, mert egykor kiváló pilóta voltál, és hírszerző munkával is foglalkoztál a hadsereg és a civil ügyvédek számára, pokolian sokat tudsz az aeronautikáról, beszélsz franciául és németül, úgy ismered Európát, mint a tenyeredet, és megszállottja vagy John Wilsonnak. – Igaz, de túl öreg vagyok már – mondta Bradley, és újra érezte a fájdalmat, amit a veszteségek okoztak, és az élethez való ragaszkodás hiányát, amit Joan halála váltott ki belőle. – Nem, nem vagy az – mondta Taylor – csak el vagy keseredve. És pontosan egy ilyenfajta váltásra van szükséged – ezért fogod nagyon jól csinálni. Ami a kondíciódat illet, ha csatlakozol az OSS-hoz, elvégzel egy átképző tanfolyamot, ahol kémkedést, önvédelmet, gerillaharcot és álcázást tanulsz. Mire elérkezik az idő, te már fitt leszel. És higgy nekem Mike, neked szükséged van erre a munkára, hogy elfelejthesd Joant. Szükséged van rá – úgy hogy fogadd el! A lelke mélyén megindította barátja gondoskodása, és valójában ő is tisztában volt vele, hogy szüksége van valamiféle váltásra, ezért azt mondta:

– És ha elvégzem a tanfolyamot… hogyan tovább? – Londonba mész, a Brit Különleges Hadműveleti Alakulathoz, felkutatod Wilsont, és véget vetsz a tevékenységének. Akarod, vagy nem? Bradley előrehajolt a székében, a kezébe temette az arcát, és tudta, hogy már nincs visszaút. – Akarom – mondta.

HUSZONHARMADIK FEJEZET – Tökéletes példányok – mondta a fehér köpenyes sebész Wilsonnak és Ernst Stollnak, miközben kivette a hűtőből a precízen levágott emberi fejeket, és egyenként óndobozba helyezte őket. – Csak zsidók? – kérdezte Wilson? – Nem – válaszolta a sebész, és beletéve az utolsó fejet is a kannába, ráhelyezte a fedelet. Hirt professzor, a Strasbourgi Egyetem Anatómiai Intézetének vezetője jelezte, hogy az egyetem koponyakészlete túlságosan alacsony színvonalú, ezért beszereztünk néhány orosz hadifoglyot. Ezek többnyire az ő fejük. – Sértetlenek? – Természetesen! Az élő fejeket méret és alak szerint kiválasztják, beinjekciózzák, és szakszerűen leválasztva ideszállítják, mi pedig hermetikusan lezárva az Anatómiai Intézetbe küldjük. – Nagyszerű – mondta Wilson. Stollhoz fordult, aki kissé sápadtnak látszott, és azt mondta: – Sok mindent megtanulhatunk ezekből a fejekből. Sokféle célra alkalmasak: belőlük kialakíthatjuk a superember pszichológiai és fizikai etalonját, akárcsak a lélek nélküli munkaerő prototípusát. Himmler Emberi Örökléskutató Intézete, az Ahnenerbe, nem fecsérelheti az idejét kvázi-misztikus kutatásokra, annak sokkal nemesebb célja van: a legvakmerőbb faj sebészeti és orvosi kikísérletezése. Bele kell pillantanunk az emberi agyba, meg kell tanulnunk irányítani; tanulmányoznunk kell az emberi testet, hogy meg tudjuk változtatni. Ezáltal leszünk képesek létrehozni az új emberfajt – bármilyet, amilyet csak akarunk. És itt éppen ezt tesszük. – Most már mehetünk? – kérdezte Stoll. – Igen – mondta Wilson. Megköszönte a sebésznek a közreműködést, majd kivezette Stollt az SS kórház laboratóriumából a szűk folyosókra, s látva a százados émelygését elhatározta, hogy legközelebb, ha szükség lesz rá, kihasználja a fiatal tiszt lelkiismereti gyengeségét is. Addig is fel kell készítenie Stollt a világra, ahová majd elkerül. Amint maguk mögött hagyták a jól őrzött folyosókat, és műtőket, azt mondta: – A mi kísérleteink igen széleskörűek, gyakorlatilag nem ismerünk határokat, ezért alkalmazunk a kísérletekhez embereket, és nem állatokat. Látszólag durva kísérleteink során megtanuljuk az agy működését, a végtagok és egyéb testrészek átültetését; a félelem okait, természetét és kontrolljának módját, és felhasználásának lehetőségeit; a fagyasztás és a dekompresszió hatásait – mindez fontos lehet, ha majd az Antarktiszon a jég alá költözünk. Ernst elgondolkodva bólintott, megpróbálta elfogadni a hallottakat, bármennyire is kellemetlenek voltak. Wilson tudta, hogy éppen időben figyelmeztette. A kórház bejáratát szigorúan őrizték az SS csapatok, és az utca túloldalán is szép számmal várakoztak katonák. Wilson végignézett Berlin e külvárosi utcáján, amely csendesnek tűnt az augusztusi szürke napfényben, és magában elképzelte, hogy Németország nemsokára egy fegyveresek által őrzött táborrá változik, amelyben a félelem, a kín és a halál mindennaposak lesznek. Az Antarktiszon tervezett kolónia ennek a prototípusa lesz: de a világot, amit ott létre fog hozni, tudósok irányítják majd, és az egészet a tudomány fejlesztésének fogják szentelni, nem pedig a jégből és tűzből álló világnak, ahogyan azt Himmler elképzeli – és korántsem a szőke hadistenek fogják irányítani. – Meglehetősen régen találkoztunk – mondta Stollnak, amikor a sofőr vezette SS kocsi megkerülte Berlin külvárosait, és maga mögött hagyva néhány falut és számos katonai oszlopot Kummersdorf felé igyekezett. – Mivel foglalkozott?

– A Lebensraum megszervezésén – válaszolta Ernst, lehajtotta az ablakot, és cigarettára gyújtott. – Amit sok német amolyan szülőotthonnak vél. – Igen. – És sok a munkája vele? – Ez is a Csészealj Projektet szolgálja – sóhajtott Stoll. – Mint ön is tudja, mindennek a célja a tökéletes árja faj, a tökéletes északi szuperfaj ellenőrzött kifejlesztése, amit az Ahnenerbe fajelmélet alapelvei szerint gondosan kiválasztott férfi és női egyedek összeházasításából nyerünk. – Igen – válaszolta Wilson és türelmetlennek látszott. – Ezt már tudom. De ön a mi céljainkra fejleszti ki a Lebensborn-okat? – Igen – felelte Ernst fáradtan. – Az elmúlt tizennyolc hónapban, amikor gyakorlatilag nem voltam Kummersdorfban, Európa szerte – még Oroszországban is – megszerveztem a fajilag értékes gyerekek elrablását, és a Birodalom területén elszórt különféle Lebensborn-okba szállíttattam őket, ahol különleges nevelésben részesülnek, és germanizálják őket. A gyerekek származási adatait megsemmisítik, szüleiket, ha nem is ölik meg, nem értesítik a gyerekek hollétéről. Pár héttel azután, hogy a Lebensborn-intézetbe érkeznek, a gyerekek már alig emlékeznek a múltjukra, új nevet kapnak – ez segít elfelejteni nekik korábbi személyazonosságukat –, megtanítjuk nekik, hogy nem a majomtól származnak, hanem az SS-től. Politikai kiképzést is kapnak, miáltal a Birodalom odaadó híveivé válnak. Amikor eljön az ideje, ezek a gyerekek önként részt vesznek a mi emberi fajunk szaporításában, a tökéletes faj megteremtésében, mely teljesen lojális lesz, és irányítani fogja a jég alatti SS kolóniáinkban a náci elitet. Büszke lehet rám, Wilson. Wilson csak rámosolygott, majd felpillantott az Anglia felé tartó bombázókra. – Hogy mennek a dolgok Neuschwabenlandon? – A fejlődés lassú és keserves, de legalább megkezdődött. A táborokból számos kényszermunkást szállítottunk oda, akik borzalmas körülmények között már kivájták földalatti szálláshelyeiket. Nagy az elhalálozás – a hidegtől, a kimerültségtől, olykor az éhségtől –, de az első földalatti alagút hamarosan kialakul, s akkor még több embert és felszerelést tudunk odaszállítani, és a következő év végére megkezdhetjük a tudósok, és a Lebensborn-otthonokból az első gyerekek odaszállítását. Herr Wilson, mindez még lassan megy, de már nekifogtunk. – Tudom, hogy az ilyesmihez idő kell, és nem szabad kapkodni. – Meg kell értenie – mondta Ernst, hogy az oroszországi veszteségek miatt szeretett Führerünk sokkal nagyobb figyelmet szentel az ön repülő csészealjának – amit a tökéletes fegyvernek tart –, és azt is szeretné, ha Neuschwabenland földalatti kolóniája is berendezkedne, mielőtt a háború befejeződik. – A mostani háború? – kérdezte Wilson csodálkozva? – Mint tudja – mondta Ernst mereven, inkább sértődötten –, ez a háború csak előjátéka az ezeréves háborúnak, melynek során a német katona szuperemberré alakul át. – Ah igen – mondta Wilson, és jól szórakozott Stoll szenvedélyes őszinteségén. – Az a háború. – Igen – visszahangozta Ernst –, az a háború. És Sztálingrád óta, amely a háború végének kezdetét jelezte, Himmler egyre inkább azért aggódik, hogy időben elkészüljön minden az Antarktiszra való meneküléshez. – De hiszen éppen az imént ecsetelte, hogy minden elő van készítve. – De nem haladunk elég gyorsan – mondta Ernst. – Ezért akar újabb próbarepüléseket a csészealjjal. Azt tartja hadikutatásunk legeredményesebb részének – a legyőzhetetlen fegyvernek, amely bárhova is repül be, büntetlenül képes elmenekülni – és egyre inkább aggódik, hogy nem fejezzük be időben. – Én biztosan tudom, hogy készen lesz – mondta Wilson –, ha nem is e nap alatt.

– Be kell fejezni – ismételte Ernst –, ezért reménykedjünk, hogy ez a próbarepülés sikeres lesz. Máskülönben baj lesz. – Himmler üzeni? – Igen. Wilson erőt vett magán, nehogy elmosolyodjon. A kocsi elérte Kummersdorfot, és amint lelassítva bekanyarodott a kísérleti telepre vezető, szögesdróttal elkerített, szélfútta mezőkkel határolt bekötőútra, elképzelte magában Rudolf Schriever ábrázatát, amikor rájön, hogy a csészealj, amit a sajátjának tud, nem fog repülni. Wilson tudta, hogy nem fog felszállni – ő maga tett róla, mert ezzel fogja elérni, amit már régóta akar: hogy Schrievert eltávolítsák, és Stollt nevezzék ki a helyére. Mindent előkészített. Amikor a szigorúan őrzött kapunál ellenőrizték a papírjaikat, simán továbbengedték őket. Végighajtottak az úton, maguk mögött hagyták a régi tűzsávot, amit már benőtt a gaz, és a kísérleti telep csúf hullámlemez és beton hangárjai elé kanyarodtak, amiket szintén megerősített SS alakulatok őriztek. Stoll utasítására a sofőr behajtott két hangár közé, és a túlsó végüknél állt meg. A tűzsáv és a távoli, gazzal benőtt dombok között egy tisztáson, leeresztett platformján felszállásra készen ott nyugodott a Schriever-csészealjként ismert repülő szerkezet. A gázturbinákból, amik a korábbi modellnél a támasztékokba voltak építve, ennél a modellnél csak a csészealj súlypontjának közelében elhelyezett fúvókák látszottak ki. Azzal együtt, hogy a szerkezetből ezúttal semmi nem állt ki, sem egy szárny, sem egy vezérsík, az egész konstrukció sokkal kecsesebbnek tűnt. Hátborzongatóan szép volt, amint ott állt a hajnali ködben, s az emberek fölé tornyosult, akik körülötte, a beton bunkerek előtt, és a hangár nyitott ajtaja elé állított hőpajzsok körül álldogáltak. Wilson és Stoll éppen kimászott a kocsiból, amikor Himmler is megjelent a hangár ajtajában, cvikkerén megcsillant a napsugár. A szokásos testőrsége kísérte. Schriever a repülős öltözékében büszkén lépdelt mellette. Himmler megállt, amikor megpillantotta a közeledő Wilsont és Stollt. – Ah! – mondta halkan. – Stoll százados, és a mi amerikai zsenink! Már azt hittem, nélkülöznünk kell önöket. – Nem, Reichsführer – válaszolta Ernst elébe lépve. – Csak ellenőriztük az orvosi és sebészeti kísérleteket az Ahnenerbe kórházakban. – Hatásosak, ugye? – Igen, uram. – És a legtöbbjét Herr Wilson javasolta, aki nem nyugodhat, ha egyszerre nem több területen alkothat. – Köszönöm, Reichsführer – mondta Wilson, majd hűvösen Rudolf Schriever repülőszázados felé bólintott, akinek komoly arcvonásai újonnan feléledt önteltségétől sugároztak. – Készen áll a próbarepülésre, százados? – Igen, Herr Wilson, készen állok. Meg vagyok győződve róla, hogy a csészealj ezúttal repülni fog. – Én is remélem – mosolygott Wilson. – Sosem tudom eldönteni – mondta Himmler enyhe kétkedő modorban, mintegy próbaképpen –, hogy kinek is köszönhető ez a csészealj. Bizonyos források szerint – beleértve önt is –, ön az, Schriever repülőszázados, aki leginkább felelős ezért a szerkezetért; mások szerint öné, Herr Wilson. Kit kell hát dicsérnem ha repül, és kit okolnom, ha lezuhan? – Én vállalom a büntetést, ha lezuhan – vágta Schriever túl gyorsan, s ezzel váratlan szerénységet tanúsított. Bár Wilson korábban minden érdemet átengedett neki, s abban bízott, hogy nem fogja megharapni a kezet, amely eteti, és nem áztatja el Himmler előtt, most mégis úgy tűnt, tartania kell a hátát, ha valami nemkívánatos történik.

– Nem, Reichsführer – mondta. – Nem hagyhatom Schrievert bűnhődni. Be kell vallanom, hogy a modellen legutóbb alkalmazott újításokért én vagyok a felelős – különösen a többirányú hőlégsugárfúvókákért – és ha bármi is meghibásodna, amire esküszöm, nem fog sor kerülni, azért engem lehet hibáztatni. Meggyőződvén, hogy a csészealj repülésképes, és hogy Wilson magának akarja az érdemeket, Schriever elvörösödött, és éppen visszavágni készült, amikor Stoll, miután kérdőn Wilsonra pillantott, diplomatikusan azt mondta: – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha elkezdjük a tesztet uraim, amíg a feltételeink adottak. – Természetesen – felelte Himmler. Schriever szalutált, és távozott, igen határozottan, emelt fővel lépkedett. Felmászott a csészealj oldalának támasztott létrán, Wilson pedig Stollal, és Himmlerrel, meg a megtermett SS testőrökkel visszavonult a betonbunkerbe. A betonfal vastag üvegablakán át Wilson látta, hogy Schriever beszáll a gép közepéből kiemelkedő pilótafülkébe. Miközben beszíjazta magát, Habermohl és Miethe bezárta a perspex kupolát, lemászott a talajra, és elvette a létrát. Amikor már ők is biztonságban voltak a betonbunkerben, és zászlóval jelezték, hogy megkezdődhet a próbarepülés, Schriever bekapcsolta a csészealj elektromos hálózatát. Wilson hallotta a halk búgást, és látta, hogy a peremen elhelyezett fúvókák a föld felé fordulnak. Amikor ez befejeződött, a motorok feldübörögtek. Borzalmas zaj támadt, a föld is beleremegett. A fúvókákból kiáramló sárga és vörös lángok tűzgyűrűt alkottak a gép körül, majd fekete, olajos füstfelhő támadt, és a felkorbácsolt talaj porfelhőbe burkolta az egészet. A csészealj vadul remegni kezdett, felemelkedett a támasztékokról, majd visszaült a zsámolyra, megbillent, és újra felemelkedve veszélyesen inogni kezdett az emelvény fölött, miközben tűz, és füstfelhőt kavart maga körül. Tétován lebegett a levegőben, alatta sárga, és vörös lángok, és fekete füstfelhők kergették egymást. Hirtelen magasabbra szökkent, mintegy harminc lábnyira, majd ötvenre, megint elbizonytalanodott, és billegni kezdett. Azután a fúvókák kifordultak, és vízszintesen köpködték a lángot. Ezzel egyidőben néhány fúvóka kialudt, és a csészealj elindult vízszintesen. Nagyon rövid utat tett meg – Wilson tudta, hogy így lesz –, csak a közeli tűzsávig jutott el, mert a kialudt fúvókák miatt a föld felé vette irányát, a működők pedig csak fokozták a zuhanás sebességét. – Ó, istenem! – kiáltotta Ernst. Schriever éppen a kellő pillanatban kapcsolta vissza a többi fúvókát ahhoz, hogy elkerülje a becsapódást. Mindazonáltal földet ért, felbukott, és veszélyesen billegve, felszántva a tűzsávot, végigcsúszott a földön. – Szedjék ki! – kiáltotta Ernst a mérnököknek. Habermohl és Miethe szélsebesen odaszaladt, vitték a létrát is, és nekitámasztva a csészealj lejtős oldalának, felmásztak rá, hogy felnyissák a pilótafülkét. Hagyták, hogy a perspex kupola a földre guruljon, inkább a megrémült Schrievernek segítettek kimászni. Szinte úgy vonszolták maguk után a pilótát, annyira igyekeztek vissza a bunkerbe. Éppen a betonfal mögé értek, amikor a csészealj felrobbant. Megrázkódott, összerogyott. Ott hevert féloldalasan a földön fekve, a burkolat egy része lerobbant róla, lángnyelvek csaptak ki belőle, és elárasztották a nyitott pilótafülkét. Himmler Wilsonra meredt, elsápadt, ajkát összeszorította, azután Stollra nézett, majd egyetlen szó nélkül kiment. – Bajban vagyunk – mondta Stoll.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – Már nem támaszkodhatunk az amerikai zsenire és a Csészealj Projektre – mondta Himmler a maga csendes, hűvös módján a Berlini Főhadiszálláson lévő irodájában, az asztala mögött ülve. – Már nem érdekes, hogy meg lehet-e építeni egy működőképes csészealjat, vagy nem, mert ez a háború már nem tart olyan sokáig, ahogyan szeretnénk, és a repülő csészealj befejezéséhez már nincs elegendő időnk. – Tisztelettel megjegyzem Reichsführer – mondta Ernst és megkönnyebbült, amiért Himmler a katasztrófát viszonylag nyugodtan fogadta –, több időt kell adnunk az amerikainak, és Schrievernek. Ha be akarjuk népesíteni Neuschwabenlandot, akkor igenis szükségünk van valamire, ami fejlettebb a legjobb repülőgépeinknél. Himmler felemelte a kezét, és méltóságteljesen elutasította az érvelést. – Igen, igen. Ezt tudom Nem vagyok ostoba. De mert az amerikai csészealja megint kudarcot vallott, és mert bevallotta, hogy ő a felelős emiatt, meg vagyok győződve róla, hogy már nem támaszkodhatunk rá, mint tökéletes fegyverre, helyette a figyelmünket Wernher von Braun V-1-es és V-2-es projektjére kell összpontosítanunk Peenemündében. Annak a próbái igen jól sikerültek, kettőt jómagam is láttam, akárcsak a Grossendorfban végzett kísérletek némelyikét. Az eredményekből feltételezhetjük, hogy a távirányítású rakétákkal hamarosan elérhetjük Londont. És mert szeretett Führerünk is a rakétákban hisz, azokra kell koncentrálnunk. – Igen, uram – mondta Ernst, mert nem mert ellentmondani egyre zaklatottabb Reichsführerének, bár jól tudta, hogy Himmler azért koncentrál az úgynevezett titkos fegyver programra, mert célja, hogy átvegye a Német katonai termelés ellenőrzését. E célból máris megpróbálta rávenni Wernher von Braunt, hogy Grossendorfban dolgozzon az ő irányítása alatt. Mivel ez nem sikerült neki, rábeszélte Fromm tábornokot, hogy Peenemündeében az Abwehr biztonsági szolgálatát cserélje fel az SS-ére, ami az első lépés lehet ahhoz, hogy megszabaduljon a gyűlölt Abwehr-től. A következő lépése pedig – Ernst nagyon jól tudta –, az lesz, hogy az Abwehr tábornokainak heves tiltakozása ellenére teljes felügyeletet szerez a V-1 és V-2 rakéták fejlesztése felett, és ez sikerülni is fog neki. – Ezért százados – folytatta –, magát meghagyom a Csészealj Projektnél, mert az is fontos, én pedig személyesen ellenőrzöm von Braun sokkal eredményesebb rakéta projektjét. Remélem, elégedett a döntésemmel? – Természetesen, Reichsführer. Ernst valójában boldog volt. A megalázó sztálingrádi vereség óta – amit gyorsan követett az afrikai visszavonulás, és az olaszországi katasztrófa –, Himmler érzelmileg egyre instabilabbnak tűnt, elhatalmasodott rajta a hisztéria, a hangja folyton reszketett, és rászokott az állandó pislogásra, és szemének dörzsölgetésére. Ernst, aki megérezte, hogy kezd teljesen megőrülni, egyre óvatosabb volt vele szemben. Nem mintha Himmler egyedül lett volna ezzel. Berlinben elterjedt a pletyka, hogy Hitler megőrült, legalábbis rossz egészségi állapotban van, állandóan drogokat szed, amit kuruzslója, Mr Theo Morell szállít neki. Ha ez igaz – Ernst nagyon jól tudta –, akkor Himmler számára ez nem sok jót jelent, mert már így is, ha szeretett Führerére pillant, olyan, mintha tükörbe nézne. Ernst mégis hitt az SS-ben, az Új Rend ígéretében, csak éppen szeretett birodalmi vezetőjében nem bízhatott már meg. Ezért örült, hogy Himmler elveszítette az érdeklődését a Csészealj Projekt iránt, és inkább másra koncentrálta a figyelmét. Majdnem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.

– Itt van ez a másik probléma – mondta Himmler, és állát összekulcsolt kezére támasztva igyekezett komolynak látszani. Ernst egyszeriben megrémült. – Probléma, Reichsführer? – Igen százados, egy probléma. Ha jól emlékszem, magának volt már hasonló problémája Lengyelországban… egy nővel. Hirtelen eszébe jutott a krakkói Krzystyna Kosilewski, és megrendülve döbbent rá, hogy Himmler tud róla. Nyelni sem tudott, és a szíve is hevesen verni kezdett. – Lengyelországban, Reichsfűhrer? Csak nem… Himmler mosolygott és a kezével úgy intett feléje, mintha a fiával beszélgetne. – Az a zsidó szajha – mondta. – Igen uram, de biztosíthatom… Himmler megint intett a kezével, és elmosolyodott, mintha mulattatná Ernst hirtelen zavara. – Rendben van. Az már a múlté. Most abban reménykedjünk, hogy tanult a leckéből, és az nem fog megismétlődni. – Biztosíthatom, hogy nem, uram! – Akkor hogy lehet, Stoll kapitány, hogy a mai napon az ön egyik bajtársától kapott jelentés szerint… Ritter, gondolta Ernst keserűen. – … az ön felesége viszonyt folytat egy olyan Wehrmacht tiszttel, aki a jelek szerint már nem szimpatizál a mi szeretett Führerünkkel? Még rosszabb: az ön felesége mostanában sokat iszik, és nyilvános helyeken ittasan olyan kijelentéseket tesz, hogy alig várja a mi dicsőséges Harmadik Birodalmunk bukását. Tud erre magyarázatot, Stoll kapitány? – Esküszöm önnek, Reichsführer, nem tudtam róla – mondta Ernst, és egyszerre volt dühös és megalázott, amiért Ingrid ilyet tett a háta mögött. Természetesen megbeszélték, hogy csendben, különváltan élnek, és ő úgy próbálta ezen túltenni magát, hogy elfeledkezett róla. Most pedig nem csak a riválisát juttatták eszébe, de arról is tudomást szerzett, hogy különvált felesége nem bír magával. Úgy érezte, meg tudná ölni azt a szukát. – Nem tudott róla, hogy másvalakivel él? – kérdezte a maga akkurátus módján. – Nem, uram – hazudta Ernst. – Családi problémái vannak, százados? – Hogy őszinte legyek, Reichsführer, igen – bár úgy vélem, a munkámra nem voltak kihatással. – A legnagyobb csodálkozásomra nem, százados. Sajnos nem engedhetjük, hogy bármelyik kiváló tisztünk felesége nyilvánosan bolondot csináljon magából, még kevésbé, hogy nyilvános helyen megjegyzéseket tegyen dicsőséges Harmadik Birodalmunkra, miközben összeszűri a levet egy potenciálisan áruló tiszttel. – Nem uram, természetesen nem. Mit javasol, uram? – A szóban forgó tiszt a Wehrmacht hadnagya, Eberhard Tillmann. Korábban jó tiszt volt, részt vett a Blitzkrieg-ben, Lengyelországban, és az elsők között volt, aki bevonult Párizsba. Sajnos azóta, hogy Sztálingrádnál és Afrikában megfordult a szerencsénk, folyton becsmérlő megjegyzéseket tesz a német hadseregre. Önnek mi a javaslata, százados? Ernst már így is éppen eléggé gyűlölte a felesége szeretőjét, de haragja csak fokozódott, amikor megtudta, hogy a fattyúnak megadatott mindaz, amit tőle megtagadott a sors: részt vehetett Lengyelország lerohanásában, annak folyományaként végighódíthatta Európát, és eljutott egészen Párizsig. – Az ön nagyra becsült engedélyével, Rechsführer, ezt az embert egy büntetőszázad tagjaként a Keleti Frontra küldeném. Ugyanakkor tennék róla, hogy a feleségem a jövőben nyugton maradjon.

– Kitűnő – mondta Himmler. – Méltányolom az olyan embereket, akik tudják, mikor kell a kötelességet a személyes érzelmeik elé helyezni. Távozhat, Stoll százados. Ernst szalutált, és távozott. Majd szétvetette a düh, tudomást sem véve SS bajtársairól, a kijárathoz csörtetett. Csak a szokásos, rémülettől sápadt, kihallgatásra váró embereket vette észre, akik a folyosón álldogáltak, vagy a padokon kuporogtak szánalmasan. A pisztolyos, géppisztolyos, fekete egyenruhás, fényes csizmát viselő SS őröket meg sem látta. A félelemben élő nemzet fegyelmezett nemzet, gondolta Ernst. Ilyenre lesz szükségünk, ha a föld alá megyünk, hogy megalkossuk az erős, rettenthetetlen árja fajt. De addig is, amíg ez megtörténik sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, többek között egykor annyira szeretett felesége ügyével. Kisétált az épületből és odaintett egy közelben parkoló SS autót. Esett az eső, és hideg szél fújt. A sofőr odahajtott eléje, megvárta, míg beszáll, azután elindult. Ernst elhelyezkedett a hátsó ülésen, az ablakon át az esőben feketéllő romokat nézte, amit a szövetségesek bombái okoztak, és arra az éjszakára gondolt, amelyiken Hitler Németország kancellárja lett, és amelyiken ő az Adlon Hotelben ágyba vitte Ingridet. Azt követően úgy szerették egymást, mint ártatlan idealisták, most viszont mindketten öregebbek a koruknál, és egymás ádáz ellenségeivé lettek. Az emberi kapcsolatok csalókák, múlékonyak, tartalmatlanok, ezért is örült, hogy az SS-t választotta, és azt, amit képviselt: a kisszerű egyéni megfontolásokon túli ideális állapotot; az egyén alárendelését az egésznek, hogy létrejöhessen egy új, jobb emberfaj és egy rendezett, fegyelmezett világ. Ez az, amit érdemes szeretni. Alig lépett a lakásba, máris pofon ütötte Ingridet. – Ne nézz ilyen meglepetten – mondta neki nyugodt hangon. – Tudod, miért kaptad. Ingrid a kezével takarta el kivörösödött arcát, és csak az ujjai közül nézett a férfira. – Nem – mondta. – Nem tudom, miért kaptam. És nincs jogod… – Eberhard Tillman. Azt hiszem, a Wehrmacht hadnagya. Feltételezem van annyira jó az ágyban, mint amennyire jó volt arra, hogy bevonulhasson Párizsba, csakhogy mostanában a feleségem társaságában nyilvánosan becsmérli az Anyaországot. Most már tudod? Ingrid elvette a kezét az arca elől, és kihívóan nézett a férjére. – Igen Ernst, most már tudom. És azt is, hogy miért érdemelte ki Párizst – mert annyira jó az ágyban! Ernst újból pofonvágta, mire nekizuhant a pohárszéknek, és felálltában lesodort néhány értékes porcelánt, ami összetört a padlón. Kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és két arc jelent meg a nyílásban – Ula most kilenc éves, Alfred hat. Ernst, aki az utóbbi időben alig látta őket, megdöbbent, hogy milyen nagyok már, s hogy mennyire szalad az idő. Megijedt, hogy talán hallották, amint megütötte az anyjukat, dühét palástolva rájuk szólt: – Maradjatok a szobátokban, és csukjátok be az ajtót. Anyátok és én beszélgetni szeretnénk. – Igen, apa – mondta Ula. Azúrkék szemeit jól kihangsúlyozták arany fürtjei és pirospozsgás arca. Visszatessékelte a tátott szájú Alfredet a szobába, és csendesen becsukta az ajtót. – Nagy élmény a gyerekeknek, hogy láthatják – mondta Ingrid sajgó arcát dörzsölgetve –, amint az apjuk veri az anyjukat. – Nem annyira rossz, mintha megtudnák, hogy az anyjuk egy szajha. – Nincs igazad, Ernst. Szerelemből teszem. Megint meg akarta ütni, de a gyerekek miatt meggondolta magát. – Tudod, kitől szereztem róla tudomást? – Nem.

– Himmlertől! Érted, te hülye kurva? A birodalmi vezetőtől tudom meg a feleségem kilengéseit! El tudod te képzelni ezt a szégyent? – A Reichsführertől? – Ingrid meglepetése őszintének tűnt. – És ő vajon kitől tudja? – A te átkozott barátod, ez az Eberhard Tillmann hadnagy folyton becsmérlő kijelentéseket tesz a Harmadik Birodalomra, de különösen a Führerre, úgy hogy az SS megfigyelés alá helyezte, ami azt jelenti, hogy téged is figyeltek. A jelentések szerint te sem vagy különb. Sokat iszol, és nyilvánosan fecsegsz. A Harmadik Birodalomra tett becsmérlő megjegyzéseidet tőle kölcsönzöd, ez kétségtelen. Kihallgattak benneteket a megfigyelést végző SS tisztek, köztük Franck Ritter, aki nekem is a bögyömben van. Tisztában vagy vele, hogy mit tettél, te hülye szuka? Az utolsó szavakat szinte sziszegve mondta, miközben blúzát megragadva egészen közel húzta az arcát. – Tönkretehettél volna – suttogta neki felhevülten. – Megfoszthattak volna a rangomtól. Az egyik táborba vezényelhettek volna őrnek. Az istenedet, erre nem gondoltál? Ingrid kiszabadította magát, és rémült szemekkel nézett rá. – Nem – mondta –, természetesen nem gondoltam rá. Szeretem őt. Én csak… Ernst előrelépett, és lehajolt hozzá, hogy megüsse. – Ne mondd nekem, hogy szerelmes vagy. Ezt nem akarom hallani. Azt mondtad, csendben fogsz élni, és én beleegyeztem, hogy úgy legyen, de azután nyilvánosan jelenetet rendeztél, aminek a fél világ a tanúja volt. Együtt ittál azzal az árulóval! És szajkóztad az áruló szavait! Engem pedig behívattak a Reichsführer irodájába – Himmlerhez! A szentségit, meg tudnálak ölni! – Nehogy megint megüss! Már felemelte a kezét, de eszébe jutottak a gyerekek, és leeresztette, majd elfordult az asszonytól, és biztonságos távolba ment tőle, hogy lehiggadjon. Ingridre nézve meglepetten látta, milyen keveset változott, hogy majdnem olyan fiatal, mint tíz évvel ezelőtt volt, amikor még udvarolt neki. Istenem, ő mennyit öregedett ez idő alatt, ez a szajha meg változatlan maradt: ugyanazt a rövidre vágott frizurát viselte, a szeme is ugyanolyan sugárzóan zöld, az arca ugyanolyan sápadt, szép vonású. Akkor rájött, hogy nem tehet róla, de még mindig szereti, és nagyon kívánja. Rászolgált a büntetésre. – Nem ütlek meg többet – mondta. – Nem fogod mégy egyszer kiprovokálni. De azt a viszonyt be kell fejezned, és nyilvánosan tartanod kell a szádat. – Megígérem, hogy nyilvános helyen jobban fogok vigyázni. A szavamat adom. – És a Tillmannal való viszonyod? Ingrid megrázta a fejét. – Nem tudom… nem vagyok képes szakítani vele. Nem hiszem, hogy meg tudom tenni. – Muszáj! – Sajnálom, de nem megy. Ha megígérném, hazudnék. – Akkor pedig drágám, megkönnyítem neked – mégpedig a Reichsführer hozzájárulásával. – Arckifejezése ijesztővé változott, élvezte a kimondott szavait: – Mihelyt visszatérek a barakkokba, elintézem, hogy szeretett Tillmann hadnagyod egy bűntető századdal a Keleti Frontra kerüljön. Tudod, ez mit jelent, drágám? A büntetőszázad olyan katonákból áll, akik valamilyen bűnt követtek el, és akik választhatnak a börtön, vagy a legveszélyesebb fronton való szolgálat között. A század tagjainak életben maradási esélye ezáltal igen csekély – bár van némi esélyük. Egyszóval a te kis áruló hadnagyocskád egy héten belül útnak indul, és nem valószínű, hogy valaha is visszatér. Nem kell tehát amiatt aggódnod, hogy nem tudod magad távol tartani tőle – egyszerűen nem lesz más választásod. Ingrid rávetette magát, és ütlegelni kezdte. Ernst megragadta a csuklóját, a háta mögé csavarta a kezét, és a falhoz nyomta. Most nem tűnt olyan csinosnak az arca: könny maszatolta el bájos vonásait.

Ernst addig tartotta úgy, amíg érezte, hogy le nem csillapodott. – Elmegyek itthonról – mondta Ingrid –, és elviszem a gyerekeket is. Visszamegyek a szüleimhez Wannseebe, és ha látni akarod a gyerekeidet, ott meglátogathatsz – de ennél többet nem tehetsz meg. Névlegesen férj és feleség maradunk. Ez boldoggá teheti a feletteseidet. És mihelyt vége a háborúnak, beadom a válópert. Elhiheted, hogy megteszem. – Így nekem is megfelel, Ingrid. Benézett a gyerekekhez, szenvedélyesen megölelte, megcsókolta őket, azután gyorsan kiment a gyerekszobából, és az ajtóhoz ment. Elhaladt Ingrid mellett, aki a fejét lehajtva a földön térdelt. Nem is nézett rá, csak kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Méltóságteljes távozás volt. ● ● ● – Jóképű századosom! – kiáltott fel Brigette mesterkélt érzékiséggel, majd átölelte, behúzta a szobába, és becsukta mögötte az ajtót. Az ismerős köntöst viselte, amin át Ernst érezte testének állati melegét. Feszes mellének és lágyékának érintésétől azonnal erekciója lett. Mégis, amikor megcsókolta a nyakát, a nő finoman eltolta magától. – Mohó kis fiúkám – mondta gúnyos mosollyal. – Hoztál nekem ajándékot? – Igen – válaszolta és a lelkesedése máris kissé alábbhagyott, amint átnyújtotta neki a kis csomagot. – Egy gyémánt nyakék – egy nagyon drága nyakék – abból a Tauentzienstrassén lévő üzletből. – Ó! – kiáltotta Brigette mohó, gyerekes örömmel, amint hosszú, festett körmeivel feltépte a csomagolást. – Akkor tényleg drága lehetett. A papírt a fehér szőnyegre hajította, kiemelte a dobozból a nyakéket, megforgatta az ujjai között, és alaposan megnézte az ablakon beszűrődő tél végi fényben. – Wunderbar! – mondta halkan. – Vedd fel – mondta Ernst. – Olyan rekedt a hangod, drágám. – Vedd fel – ismételte. Brigette elgondolkodva nézett rá, megértően elmosolyodott, azután a mellei közé lógatta a nyakláncot, és hátul összekapcsolta. – Nos milyen, szerelmem? – Vedd le a köntösödet. Brigette megtette – de lassan, csábító mozdulatokkal, mint egy profi vetkőző, majd hanyag, érzéki pózban állt előtte, telt idomai márványfehéren duzzadtak, a nyakláncot leszámítva nem volt rajta más. – Megérdemeltem? – suttogta. – Igen – válaszolta Ernst. – Akkor gyere, és vedd el, amiért fizettél. Ott helyben, a pehely finom szőnyegen magáévá tette, mit sem törődött előjátékkal, szerelemmel. Brigette átkarolta a lábaival, majd fölébe került, és nedves nyelvével végigszántott a testén. Ernst csak ezt akarta – az érzelemmentes szexet, egy szajha tapasztalatát –, és elégedett volt, amiért mindezért csak pénzzel kellett fizetnie. Brigette nem követelt tőle megértést, nem ébresztett benne érzelmeket, de megadta neki, amit azért elvárt, amit könnyedén elő tudott neki állítani. Erre volt szüksége, és ezt el is vette, és nem tarozott érte számadással – egyedül az Anyaországnak kötelezte el magát. Később, amikor már megfürödtek, és felöltöztek, Brigette ennivalót készített neki, amit borral öblítettek le, majd utána küldtek fél üveg konyakot, ami után – bár még csak kora délután volt –, enyhén spiccesnek érezték magukat.

– Ingrid el fog hagyni – vallotta be –, és a gyerekeket is magával viszi. Szeretője van, és most el fog hagyni! Ilyen a női hűség! Brigette belekortyolt a konyakjába. – Neked is van szeretőd – gúnyolódott. – Neked is van kedvesed… én. – Az más. Én férfi vagyok. És amíg Ingrid meg én el nem hidegültünk, te sem voltál nekem. Brigette kuncogott. – Ilyen a férfihűség, drágám. És ha jól értem, Ingrid csak azután szerzett magának szeretőt, hogy megtudta, te is tartasz. – Ő egy szajha – mondta Ernst. – Nem, drágám. A szajha én vagyok. Ingrid csak egy sértett asszony, aki bosszúra szomjazik. – Nem érdekel – mondta Ernst. – Nem érdekelnek az indítékai. Csak azt tudom, hogy a házasságunk mindkét részről megromlott, és én amíg élek, nem bonyolódom többé érzelmi kapcsolatba senkivel. Van munkám, ami nem követel érzelmeket, de elégedetté tesz. Ennél többre nincs szükségem. Brigette elmosolyodott, és ivott még egy kis konyakot. – Lám, így beszél egy igaz ember – mondta. – A végén mindenkit kielégít a munkája, családra nem is lesz szükség. Rám sem lesz szükséged – majd szeretkezel az SS-el. – Gúnyolódj csak – mondta Ernst. – De van abban valami, amit mondasz. Az SS-el, vagy az Anyaországgal kötött szövetségem most erősebb minden szerelemnél, vagy vérszerződésnél. A Birodalom az egyéni érdekek fölé magasodik, és ennek alapja a fegyelem. Nekünk pedig erre van szükségünk – fegyelemre – nem haszontalan érzelmekre. Igen, istennek hála, és az ember munkájának. Valamivel később, amikor annyira kijózanodott, hogy vezetni tudott, távozott, és egyenesen Kummersdorfba hajtott, hogy beszéljen Wilsonnal. ● ● ● Már sötétedett, amikor odaért, az épületeket fáradhatatlanul pásztázták a reflektorok. Gyorsan leparkolt, és elhaladva a rezzenéstelen arcú SS-őrök mellett, besietett a főhangárba. Wilson az üvegfalú irodájában tartózkodott, a csészealj rajzait tanulmányozta, de felnézett, amikor Ernst belépett, és ráemelte elképesztően rezzenéstelen tekintetét. Wilson a közelmúltban néhány titokzatos műtéten esett át, amik nyilvánvalóan sikeresek voltak, mert most a szokottnál is fiatalosabbnak látszott. A tekintete azonban, bár halványan mosolygott, jegesen hűvös maradt. – Stoll százados! – kiáltotta halkan a maga hűvösen udvarias módján. – Micsoda meglepetés! Éppen készültem hazamenni. Mi hozta ide ilyen későn? – Néhány hírt hoztam – felelte Ernst. – A sikertelen próbarepüléssel kapcsolatban? – Igen – mondta Ernst és az üvegablakon át a hangárba pillantott, ahol meglátta a csészealj roncsát. – Himmler igen elégedetlen… – Gondoltam – felelte gyorsan Wilson. – …és kijelentette, hogy pillanatnyilag jobban bízik a Peenemündében folyó V-1, és V-2 projektben. Úgy tervezi, hogy teljes figyelmét annak szenteli, minket pedig támogatás nélkül hagy. Én leszek a főnöke, amíg eldönti, hogy mi legyen a sorsunk. Ernst megdöbbent, amikor látni vélte Wilson szája sarkában a vigyort, de azt is gyorsan az ünnepélyesség álarca mögé rejtette, és már nem is látszott az arcán semmi érzelem. – És mi lesz az én sorsom? – kérdezte meglepően hűvösen.

– Önt személy szerint nem említette – mondta Ernst. – Azt hiszem, kezd elfeledkezni magáról. Pillanatnyilag biztonságban van, de szerintem a napjai meg vannak számlálva. Csak várunk, és figyelünk. – Igen, Kapitän – válaszolta Wilson. Ernst rádöbbent, hogy Wilson valójában elégedett volt azzal, amit hallott. Egyedül akart maradni. Ernst meghökkenve azt mondta: – Jó éjszakát, Wilson – azzal megfordult, és távozott. ● ● ● Borzalmas három hét következett ezután, amit jobbára az SS barakkokban töltött, ami nyomasztotta, s csak ritkán ment el a lakására, amely most Ingrid és a gyerekek nélkül még jobban nyomasztotta. Mindazonáltal a Csészealj Projekt bizonytalansága miatt érzett szorongása oldódott, amikor ismét a Reichsführer irodájába hívatták. Himmler szokása szerint közömbösnek mutatva magát azt mondta neki: – Ugye hallott arról, hogy a Royal Air Force bombázta Peenemündét? – Igen, uram – felelte Ernst. – Pontosan mit hallott, százados? – Hogy Peenemündében komoly veszteségeink voltak – mondta Ernst, és nem értette, miről van szó, mert nagyon is jól tudta, hogy augusztus 17.-én a RAF Lancasterei Halifaxból felszállva bombázták Wernher von Braun Balti-tenger melletti kutató központját, és több tonna robbanóanyagot dobtak le rá, és a jelentések szerint szinte teljesen megsemmisítették a bázist. – És ez minden, amit tud, Stoll százados? Hogy Peenemündét komoly támadás érte? – Igen, uram. – Akkor hadd egészítsem ki az ismereteit – mondta Himmler a tőle szokásos őszinteséggel. – Ötven igen fontos kísérleti példány pusztult el, továbbá az épületek, beleértve Wernher von Braun laboratóriumát. A tudósok szálláshelyei sem maradtak meg. Az idegen munkások lakhelyei most törmelékhalmazok. A legjobban a koncentrációs tábor sérült meg. Végül a halottak között volt többszáz német lány, mint civil alkalmazott, százhetvennyolc tudományos munkatárs, Mr Walter Thiel, és Helmut Walther főmérnök. A teljes veszteségünk hétszázharmincöt ember, plusz a csatornahálózat, az erőmű, a vízmű, a vasút, és a teljes úthálózat. Egyszóval százados, példa nélkül álló katasztrófa volt. – Sajnálom, Reichsfűhrer. – Újjáépítjük, százados – mondta Himmler tőle szokatlan szenvedéllyel. – Helyre fogjuk állítani! – Természetesen, Reichsführer, természetesen. Mintha Ernst helyeslésére várt volna, Himmler ünnepélyesen bólintott, megigazította a cvikkerét, és láthatóan megkönnyebbült. – Biztos vagyok benne, hogy nem kell külön kihangsúlyoznom, – hogy Peenemündét nem bombázták volna le, ha nem akad köztünk egy áruló. – Igen, Reichsführer – válaszolta Ernst, és nem törődött azzal, hogy úgy bólogat, mint egy talpnyaló. – Szóval – mondta Himmler –, mivel erről meg vagyok győződve, és mert a Zeppelin és a Henschel-Rax műveket is támadás érte, azt javasoltam szeretett Führerünknek, hogy mindent, ami a rakétákkal kapcsolatos, helyezzen az SS felügyelete alá. – És beleegyezett?

– Természetesen, Stoll százados. És úgy döntöttem, hogy minden rakétakísérletet áthelyezek Közép-Lengyelországba; a fejlesztéssel foglalkozó üzemeket Ausztriába, a Traunsee melletti hegyekbe; a tömegtermelést pedig a déli Harz-hegységbe, Nordhausenbe, a földalatti gyárakba. Közben Peenemünde keleti részét felújítjuk, és álcázzuk, hogy a levegőből ne lehessen felderíteni. Úgy fog kinézni, mint egy elhagyott csatatér. Egyetért, ugye? – Nagyszerű terv, Reichsführer. De ha a fejlesztést áttelepítjük Nordhausenbe, akkor meg kell növelnünk a munkások létszámát. – Azt már elrendeztem – válaszolta Himmler az olyan ember lobbanékony modorában, akinek megkérdőjelezik a döntését. – Háromezer fogoly Buchenwaldból elég lesz a kényszermunkára, és el is tudjuk helyezni őket a Dora nevű földalatti táborban. Később majd Dorát felfejlesztjük tizenötezer fogoly befogadásához, és annyi elegendő is lesz. – Csodálatos, Reichsführer. Büszke leszek, ha vezethetem… De Himmler ideges kézmozdulattal elhallgattatta, mely mozdulatát Ernst már korábban is nőiesnek ítélte. – Nem – mondta. – Maga nem lesz ott parancsnok. Mivel már megbíztam a Csészealj Projekt felügyeletével – amivel kapcsolatban be kell vallanom, őszinte kételyeim vannak –, Hans Kammler tábornokot bíztam meg a szállítással, és alapjában véve az egész tömegtermelés megszervezésével, amit mostantól Nordhauseni Központi Ipartelepek néven lesz ismert. – Igen, uram! – mondta Ernst és megpróbálta palástolni rémületét. – Van kérdése, százados? – Nincs, uram. – Akkor távozhat. Rádöbbent, hogy ezzel elmozdították az SS titkos fegyvereket felügyelő pozíciójából, és gyakorlatilag félreállították a Himmler által pillanatnyilag másodrendűnek ítélt Csészealj Projekthez. Sietett megvinni a hírt Wilsonnak.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Bradleyt, az OSS újdonsült ezredesét 1944 februárjában Londonba érkeztekor egészen váratlanul érte a város pusztulásának látványa. Londonra jól emlékezett korábbi, háború előtti európai útjairól, ezért is döbbentette meg a kiégett épületek, az üszkös törmelékhalmok, a csúf léggömbzárak, a kábelvégeken lebegő aknazáró légballonok, a parkokban telepített géppuskafészkek, a homokzsákokkal védett kapualjak, és a város legelegánsabb épületein tátongó hatalmas lyukak látványa. Amikor nem sokkal azután, hogy megérkezett a Baker Street 64 alá, a Különleges Hadműveleti Alakulat, a SOE főhadiszállására, és mindezt szóvá tette az angol Mark Wentworth-King alezredesnek, a híresen morbid humorú SOE főtiszt elmondta neki, hogy a sérülések jobbára friss keletűek, mert az 1941 májusi villámtámadás óta London a közelmúltban szenvedte el a legnagyobb légitámadást. – A szarháziak gyakorlatilag minden éjjel iderepülnek – mondta neki az alezredes –, úgy hogy tartsa lehajtva a fejét, öregfiú. Foglaljon helyet. Igyon egy kis teát. Mivel a Washingtonból idáig tartó repülőút igen fárasztó volt – egyébként az OSS a fizikai tréning, a kémtechnikai, önvédelmi, és gerilla kiképzés után sokkal egészségesebbnek érezte magát –, kihúzott egy széket Wentwort-King asztalának túloldalán, leült, és hálásan elfogadta a forró teát, amit az ezredes kitöltött neki. – Még soha életemben nem láttam annyi katonát – mondta –, mint amennyit ma itt Londonban. És nem csak angolok vannak itt. Láttam íreket, skótokat, welszieket, franciákat, magyarokat, lengyeleket, osztrákokat, kanadaiakat és amerikaiakat is. Csak úgy özönlenek az utcákon. Mikor lesz a nagy csapás? – Hamarosan. Angol szűkszavúság. Bradley ismerte, és számított rá. – És mikor lesz az a „hamarosan”, alezredes? – A megfelelő időben – mondta Wentworth-King. Bradley sóhajtott. – Átkozottul jó ez a tea – mondta. – Természetesen – válaszolta Wentworth-King. – Elvégre angol. – Háromszoros hurrá az angoloknak. Wentworth-King elmosolyodott, cigarettára gyújtott, azután az asztalon heverő papírokba pillantott, és olykor lapozott. – Hmm… valóságos rekord. – Kösz – mondta Bradley. – Szolgálati Kereszt, Szolgálati Érem, Becsületrend az 1918-as franciaországi csatában tanúsított hősies magatartásáért – olvasta hangosan Wentworth-King, mintha korábban már nem futotta volna át a dossziét. – Hihetetlen, hogy a Republikánus Párt tagja… – Miért hihetetlen? – Mivel ír ősökkel büszkélkedhet, az ember azt hinné, demokrata. – Bocs, de lekéstem a hajót. – Ellenkezőleg – folytatta Wentworth enyhe, derűs mosollyal –, nem késte le a hajót, hanem elfelejtett leszállni róla… sikeres ügyvéd irodája van a Wall Streeten. A nemzetközi jog szakértője, és ezzel a tudással az US állami hivatalait szolgálja, katonai képességeit meg Európára, különösen a náci Németországra vesztegeti. Unalmában és mert túl öregnek érzi magát, felajánlja a szolgálatait Dwight

Taylor tábornoknak az Amerikai Légierő Hírszerzésénél. Neki, és Roosevelt elnök áldásának köszönhetően megszervezi a miénkhez hasonló centralizált hírszerző ügynökséget. Mint civil alkalmazott, nem hivatalosan dolgozik nekik, azután megpróbál létrehozni egy fejlettebb hírszerző szervezetet, amely Európára is kiterjeszti hatáskörét. Amikor végül az Információs Koordináló Iroda, vagy COI égisze alatt – mely különös módon az elutasított javaslata alapján jött létre – megalakul az OSS, Taylor tábornok meghívta az új szervezetbe, amit elfogadott, azután részt vett a kiképzésen, ahonnan fitten és reményeik szerint sokkal veszélyesebb emberként távozva az én íróasztalom túloldalán kötött ki. Minek, Bradley ezredes? – Hogyhogy minek? – Minek az én íróasztalom túloldalán kötött ki? Washingtoni kollégáink azt mondták, tárjuk fel ön előtt a kebleinket, csak azt nem árulták el, minek? Mit keres itt? – Az önök tapasztalatainak előnyeit – felelte Bradley diplomatikusan. – Az OSS viszonylag fiatal szervezet… – Két éve alakult – vágta közbe Wentworth-King az olyan emberek hirtelenségével, akik szeretik fitogtatni az ismereteiket. -… és bár büszkék vagyunk az addig elért eredményeinkre, hajlandóak vagyunk elismerni, hogy a Brit Titkos Szolgálathoz képest mazsolák vagyunk. – Megbocsát? – Az ön szervezetéhez képest alezredes, az OSS igencsak híjával van a módszerek ismeretének. Én ennélfogva kettős céllal vagyok itt: először, hogy megtanuljak önöktől mindent, amit csak tudok; másodszor, hogy a megszerzett ismereteket egy bizonyos ügy megoldására használjam fel. Wntworth-Kingnek tetszett a magyarázat, és elmosolyodott, leszívta a cigarettafüstöt, majd hatalmas felhőt fújt belőle. – És tulajdonképpen mit szeretne megtanulni tőlünk, amit még nem tud? – Bizonyos alapvető módszertani ismereteket már szereztem brit bajtársainktól a Toronto melletti farmon. Érdekes volt, de nem elég. Most meg szeretném tanulni a dekódolást az önök Bletchley Parkbéli irodájukban. Továbbá meg szeretném ismerni a brit propaganda és pszichológiai hadviselés módozatait, beleértve az úgynevezett kétkeresztes, vagy XX módszert, amellyel információink szerint önök számos német kém, és kettős ügynök adását fejtették meg. – Kitől szerezte ezt az információt, Mr Bradley? – A mi egyik Fehér Ház-beli hírszerzőnktől. – Ez megnyugtató. Még valami? Bradley megvonta a vállát, és széttárta a kezét. – Bármi, amit nyújtani tud. Úgy hiszem, ejtőernyővel fognak ledobni Európában, ezért nyilván azt is gyakorolni szeretném. És tovább kell tökéletesítenem kitűnő német és francia nyelvtudásomat – no és tudnom, kell, mire vigyázzak, amikor németek által megszállt területen járok. Azt hiszem, ennyiből képet alkothat, miért jöttem. – Nem túl öreg maga ehhez, ezredes? – Kivételesen jó kondiban lévő negyvenöt éves férfi vagyok, alezredes, az amerikai haditengerészet, és az ön emberei nemrégen képeztek ki. Úgy vélem, megbirkózom a feladattal. Wentworth-King bólintott, és megeresztett egy halvány mosolyt. – És valójában mi a küldetése célja, Bradley ezredes? Abban is a segítségére lehetünk? – Már segítettek – mondta Bradley. – Egy amerikai rakétatudóst keresünk, egy John Wilson nevűt, aki az önök jelentései szerint hamis útlevéllel Németországban tartózkodik, a Berlin melletti kummersdorfi náci kutatóbázison. – Ó, igen – mondta Wentworth-King. – Jól emlékszem rá. Érdekes fickó ez a maga Mr Wilsonja. Nem kimondott hazafi, de okos fickó.

– Úgy gondoljuk, nem csak rakétákat tervez a náciknak. – Ó? – Igen. Az Államokban, még az 1900-as évek elején már kezdetleges atommotorral kísérletezett. Amikor az 1908-as Tunguzka-katasztrófa után a kormány ellenőrzése alá akarta vonni a kísérleteit, minden bizonyítékot megsemmisített, és illegalitásba vonult. Miután jó harminc évig névtelenül dolgozott Amerikában, Németországba repült, és a náciknak kezdett dolgozni. Úgy véljük, részt vett a Peenemündében végzett rakétakísérletekben is ezért komoly okunk van aggódni amiatt, amit még véghezvihetett odaát, és elhatároztuk, hogy leállítjuk. Ezért akarnak ledobni le engem ott ejtőernyővel, amilyen hamar csak lehetséges. Az alezredes sóhajtott, ceruzájával megkocogtatta a fogát, és határozottan szkeptikusan nézett Bradleyre. – Németországba? – érdeklődött. – Berlinbe? És tényleg azt hiszi, hogy ez lehetséges, ezredes? És mit gondol, meddig maradhat ott észrevétlen? Kummersdorf egy SS kutatóbázis – szigorúan titkos, nagyon jól őrzik. Semmi esélye, öreg fiú. Ilyen lap nincs a pakliban. – Kell, hogy legyen – mondta Bradley. Az ezredes felsóhajtott: mintha csak egy gyereknek magyarázna. Azután az asztalra dobta a ceruzát, és védekezőleg feltartotta a kezét. – Én azért vagyok itt, hogy segítsem – mondta. – És megteszem, ami tőlem telik. Addig is engedje meg, hogy a szálláshelyére kísérjem, és amíg a döntésre vár, megtanítom mindenre, amit csak tudni akar. Oké? – Oké – mondta Bradley. ● ● ● Kellemesen meglepte, hogy egy nagyon kényelmes lakást kapott Mayfairben, a Shepherd Market mellett. Miután kicsomagolt, ruhástól az ágyra hevert, és megpróbált aludni, de mint mostanában oly gyakran, előjöttek a rossz emlékek. Eszébe jutottak a Joannal eltöltött boldog napok is, a közös örömök és győzelmek, végül az a kísérteties nap Pearl Harborban, amikor Joan a karjaiban halt meg. Még mindig sírnia kellett, amikor az eszébe jutott. Bradley most is sírt. Érezte, hogy a könnyek végigfolynak az arcán. Ott hanyattfekve ismét elővették a félelmei, és még bűntudatot is érzett, amiért Joan akkor meghalt, ő pedig életben maradt. Tudta, hogy ezek a gondolatok értelmetlenek, egy aberrált, sérült ember gondolatai, mégis úgy érezte, hogy nincs joga élni, amikor Joan meghalt. Ilyenkor az emlékeiben a házasságukról felbukkanó jó és rossz emlékek borzalmasan felnagyítva jelentek meg előtte… Igen, a halála utáni két év pokol lett volna, ha nem csatlakozik az OSS-hez. Taylor tábornok mentette meg, amikor meghívta a szervezetbe. Bradley a Joan halálát követő évben kimerülésig dolgozott, szinte az őrületbe kergette magát. Újra végigcsinálta a tengerészkiképzést, megismerkedett az új fegyverekkel, megtanulta a kémkedés módszertanát, az önvédelmet, a gerilla harcmodort, egyfajta küzdőgéppé vált, aki a sötétben is hangtalanul tudott gyilkolni. Másfajta ember lett, nyughatatlan, és már nem volt magányos. És amikor végzett, amikor minden ismeretet elsajátított, Taylor bedobta a mélyvízbe. Még egy évet eltöltött Amerikában, megpróbálta felkutatni Wilson elveszett nyomát, és csak azután ment át Londonba… és most itt fekszik a kényelmes, privát lakásában, és a könnyeit hullatja. Hála istennek, van dolga. Átaludta a délutánt, és sötétben ébredt. Eszébe jutott, hogy be kell húznia a függönyt, mielőtt villanyt gyújt. Megfürdött, felvette katonai egyenruháját, töltött egy italt, azután kivette a bőröndjéből

Gladys Kinder leveleit. Sok volt belőle – termékeny levélíró volt. Évek szerint kiteregette az ágyon, és olvasni kezdte őket. Gladys is része volt a bűnének. A levelekből tiszta képet kapott Gladys elmúlt évtizedbeli életviteléről: először a spanyol polgárháború, azután Csehszlovákia, majd Olaszország, azután a villámtámadás borzalmas napjai Londonban, az ostromlott városban, ami egyszerre volt vérlázító és tragikus. A levelek minderről beszámoltak, akárcsak a magánéletéről – a sok férfiról, akit ismert, a jó és rossz kapcsolatairól, a félelemtől, hogy elveszíti a függetlenségét, vagy hogy egyedül öregszik meg. És persze a sorok között ott rejlett az információ, amit jobbára tréfás megjegyzésekbe, célzásokba burkolva tálalt: hogy az első pillanattól belészeretett, hogy egy pillanatra sem tudta elfelejteni, és még ma is kacérkodik a gondolattal, hogy ír neki, hogy szeretne találkozni vele. Igen különleges levelek voltak. Nem is lepődött meg, amikor azon kapta magát, hogy kiszáradt torokkal a telefon után nyúl. Azonnal felvette. – A levelemben azt írtam, hogy pontosan nyolc harminckor hívj – mondta. – És te betartottad. Csak Mike Bradley lehetsz. Isten hozott Londonban, Mike. Bradley már mosolygott. ● ● ● Megegyeztek, hogy egy óra múlva találkoznak a Soho egyik ismert pubjában a West Enden, és amikor Bradley elhagyta a lakást, úgy érezte magát, mint egy kisdiák, aki első randevújára igyekszik. Az elsötétítés érvényben volt, ezért a gyér holdvilágban, egy zseblámpa fényénél volt kénytelen végigmenni az utcán. A Half Moon Street után befordult a Picadillyre, majd továbbment a Circus-re, elhaladt a Ritz Hotel, és az elegáns Fortnum & Mason előtt. A homokzsákokkal védett kapukban sötét alakok bújtak meg: férfiak és nők használták ki a sötétség nyújtotta intimitást. Kuncogást, elragadtatott nyögdécselést, hívogató hangokat hallott, lobbanó gyufafényt látott a sötétben. Először hitetlenkedve nézett körül, azután megdöbbent, végül már élvezte a helyzetet: elfogadta, hogy ez a város most más mint a többi: itt most háború van. Ennek a Picadilly Circusön nyilvánvalóbb jeleit fedezte fel. Autók, taxik, villamosok és buszok tompított fényszóróval furakodtak a katonák, tengerészek, pilóták tömege közé, akik nőiket karonfogva ittasan, vagy csak becsípve özönlöttek végig a Shaftesbury Avenue-n, hogy azután intim kettesben maradhassanak valamelyik homokzsák, esetleg lefüggönyzött szoba mögött, vagy csak félrevonuljanak valamelyik pub, vagy club félhomályába, amikből pillanatnyilag bőségesen akadt a Sohóban. Maga Bradley is eltűnt az egyik homokzsák-barikád, majd elsötétítő függöny mögött, és egy füstös, régimódi, mindenfajta nációval zsúfolt pubban találta magát. Gladys figyelmeztette erre, s amikor végigpásztázva a tömeget nem találta Gladyst, átfurakodott a terem túloldalára, hogy rendeljen magának egy whiskeyt. Ebben sem volt szerencséje, mert a csaposnak sok volt a dolga, de azután egy kéz nehezedett a vállára, és egy női hang kiáltott oda a csaposnak: – John! Egy whiskeyt a barátomnak! De gyorsan! Mike megfordult, és látta, hogy Gladys Kinder mosolyog rá az ismerős mosolyával. Tíz évvel öregebb volt, arany haja már szürkülni kezdett, máskülönben ugyanolyan volt. Szó nélkül magához ölelte. – Lám, lám – mondta, amikor végre szóhoz jutott. Azután bár kissé hivatalosnak érezte, kezet nyújtott neki.

Gladys lepillantott a kezére, elmosolyodott, azután megfogta, és hevesen megrázta. – Sokkal szertartásosabb vagy, mint az angolok. Arra nem számítottam, hogy letéped rólam a ruhát, de azért legalább az arcomat megcsókolhatnád… – Igazad van – mondta Bradley. – Sajnálom. – Odahajolt hozzá, és gyerekes zavartsággal arcon csókolta. Azután a csapos a kezébe nyomta a whiskeyt, amit Gladysre emelt. A nő odakoccintotta a poharát az övéhez, és úgy mosolyogtak egymásra, hogy attól még Bradley is zavarba jött. – Istenem – mondta végül Gladys –, de jó téged látni annyi év után. Még mindig te vagy a legvonzóbb férfi a földön, bár tudom, hogy utálod ezt hallani. – Nem, nem igaz – mondta, de azért elpirult. – Teljesen össze vagyok zavarodva, de nagyon örülök. A végén minden férfi újra gyerekké válik. – Milyen igazad van, Mike. – Nagyon jól nézel ki. – Ez kegyes hazugság. Idén negyvenöt éves lettem, és ennek nem örülök, de megpróbálok vele élni. Itt, Londonban, a háborúban ez könnyebb, mert az állandó halálos fenyegetettség miatt az ember jobban értékeli az életet, és kevesebben foglalkozik a korával, vagy a kislányos csalódásaival. – Nem tudom elképzelni, hogy voltak csalódásaid. Gladys elvigyorodott, és vállat vont. – Nos, nem igazán voltak. A hadijelentések lefoglalták minden időmet, ugyanakkor rengeteg emberrel találkoztam. Ami a férfiakat illeti, mivel jobbára azokkal készítek riportot, akik csinálják a háborút, többet ismertem meg belőlük, mint azt el tudtam volna képzelni. Ebből fakadóan egészen jól érzem magam. Mégis szükségét éreztem, hogy írjak neked, Mike. Csak kétszer találkoztunk, de nagyon hiányoztál, s ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Remélem, egy kicsit én is hiányoztam neked! – Igen Gladys, így volt. És ezen én is meglepődtem. Addig nem is tudtam, mennyire hiányzol, amíg el nem utaztál, és én nem akartam elhinni, hogy nem vagy ott. Úgy értem, hogy csak kétszer találkoztunk, és… – Vállat vont. – Butaságnak tűnt. – Romantikusnak? Bradly megint elpirult. – Igen, azt hiszem, annak. És igazán szerettem a leveleidet olvasni, ami szintén elég különösnek hatott. – Szerelem az első látásra, Mike. – Ez az, amiben nem hiszek, Gladys. Viszont vannak emberek, akik találkoznak, és jól megértik egymást. Szerintem mi is közülük valóak vagyunk. Ritka módja ez a barátságnak. – Lehetséges férfi és nő között ilyen barátság? – Igen – mondta Bradley bizonytalanul. – Azt hiszem. – Semmi szexualitás? Még egy kicsi se? – Ne incselkedj velem, Gladys. Hangos nevetésben tört ki, azután kiitta a poharát, és rendelt két másikat. – Nos – mondta –, sajnálom, ami a feleségeddel történt. Biztosan nagyon nehéz volt. – Igen az. Egy ideig még a leveleidet sem olvastam. Bűnösnek éreztem magam tőlük. – Sokat szekáltalak a leveleimben. – Így igaz, Gladys. – És sosem tudtad, mikor tréfálok, mikor nem? – Így igaz. Gladys a maga érzéki módján kuncogott. – E tekintetben szabályos szajha vagyok. – Mindig zavarba hoztál.

– És most? – Itt vagyunk, mint két régi jó barát. – Azt mondasz haver, amit akarsz. Szélesen elmosolyodott, és magához vonta Bradleyt, aki tudta, hogy hazudott, mert nem csak jóbarátok: mert már az első pillanattól vonzódott hozzá, és azóta is egyfolytában. Milyen nevetséges, hogy most vannak így itt, amikor már túl öregek az ilyesmihez. Valamit elszalasztottak mindketten, és ezt nem tagadhatják. Bradley úgy érezte, mintha öröktől fogva ismerné. – És valójában mit keresel Londonban? – kérdezte Gladys belekortyolva új italába. Körbepillantott az ivóban: izzadt arcokat látott, mindenféle náció egyenruháit; piano hangját hallotta a távolabbi sarokból, és obszcén dalok foszlányait. – Ezt mint barát kérdezed, vagy mint újságíró? – Döntsd el te. – Túl zajos hely ez a beszélgetéshez – vigyorgott. – Nincs kedved sétálni egyet? – De igen. Mehetünk, Mike. Megitták az italukat, majd távoztak. Végigmentek a zsúfolt Sohón, a Charing Cross Roadon, majd néhány elhagyottabb mellékutcán ki a Covent Garden Marketre. Nem kapcsolták be a zseblámpáikat, a hold fényére hagyatkoztak. Elhaladtak az éjszakára ponyvával letakart árusítóhelyek mellett, majd átvágtak a forgalmas Strandon, és lementek az Embankmentre, ahol a Temze holdfénytől és csillagfénytől szikrázott. Az Embankment is tele volt szajhákkal, akik éppen a katonákkal alkudoztak, úgy hogy Bradley kissé zavartnak érezte magát, amiért közöttük sétál Gladysszel. – Nekem tetszik – mondta Gladys, megérezve a zavarát. – A háború legszolidabb, legemberibb üzlete – egy font hús egy ezüstért. Ilyen az ember természete. Szóval – kérdezte témát váltva –, miért vagy Londonban? – Az OSS tagja vagyok – válaszolta. – Hallottál már róla? – Hát persze, a Stratégiai Szolgáltató Iroda. Egy teljesen új hírszerző ügynökség. A partraszálláshoz van valami közöd? – Nem. Még mindig Wilsont keresem. Miatta vagyok itt. Ezen meglepődött, megállt, és rámeredt, azután megrázta a fejét, és a folyót kezdte nézni, melynek csillogó vize fölött, a csillagfényes ég háttere előtt kirajzolódtak a szemközti dokk raktárépületeinek sziluettjei. – Már el is feledkeztem róla – mondta. – Az az öreg fickó, azzal a hatalmas agyával. Te jó isten, már hetven fölött lehet. Egyáltalán él még? – Úgy véljük, igen – mondta Bradley és melléje állt, a válluk összeért. – Jelentéseket kaptunk különféle európai ellenálló csoportoktól, amik rá vonatkoznak. Legalábbis egy amerikai tudósra, és feltételezzük, hogy Wilson az. Úgy gondoljuk, ő segít a németeknek rakétákat építeni, és most is Berlin mellett tartózkodik egy kutatóbázison. A britek nem foglalkoznak vele, őket most a partraszállás érdekli, de a mi kormányunk szívesen elbeszélgetne vele néhány dologról, mondjuk a Tunguzkai robbanásról, amiről te is beszámoltál, de sokkal inkább arról, hogy most mit fabrikál a náciknak. Jó okunk van feltételezni, hogy egy igen hatásos fegyvert, amit ellenünk akarnak bevetni, ha megkíséreljük a partraszállást. Ezért szeretnék minél előbb útra kelni. – Menni, most? Úgy érted, ejtőernyővel Németországba? – Úgy van. – Az isten verjen meg Mike, ez őrültség. Ez egyenlő az öngyilkossággal. – Úgy gondolom, meg tudom csinálni. – Rosszul gondolod, hidd el. – Akkor is megyek.

– Miért nem várod meg a partraszállást, és mész a csapatokkal Németországba? – Nem valószínű, hogy eljutnak odáig. – De igen. Addig is itt maradhatnál Londonban, a világ legszebb városában. – Nincs időm várni. – Nem tart sokáig. – Azt nem tudhatod. – Annyit tudok, hogy még idén lesz. Ezt mindenki tudja. – Nem érdekel. Megyek, amint lehet. Elborzaszt a gondolat, hogy valami kivédhetetlent alkot, mielőtt leállíthatom. Ha képes arra, hogy a hírhedt rakétáinál fejlettebbet építsen, akkor megfordíthatja a háború menetét. – A titkos fegyver csak pletyka. – Efelől nem vagyok olyan biztos. – És emiatt nem várhatsz Wilson lekapcsolásával? – Úgy van. – Sajnálom, Mike, de ezt nem hiszem el. Úgy vélem, ennél sokkal többről van szó. – Miről? – Te mondd meg. Bradley sóhajtott. – Wilson a vezérhangyám. Évek óta nem hagy nyugodni. Találkoznom kell vele, szemtől szembe, meg kell tudnom, mi hajtja. Úgy tűnik, van néhány emberi érzése – te magad is mondtad első találkozásunkkor – csak névtelen akar maradni, és a kegyetlensége határtalan, mindazonáltal egy zseni. Olyan, mint egy szellem – létezik is, meg nem is. Róla álmodom, róla gondolkozom, meg a dolgokról, amiket feltalál, és emiatt nem tudok aludni éjszakánként. Mindent tudok róla, és semmit sem. Meg kell néznem az arcát. – Nem fogsz látni rajta semmit, csak a kérlelhetetlen logikát – a moralitáson túli ürességet. A világ végét fogod meglátni rajta. – Talán éppen arra vagyok kíváncsi. Gladys éppen válaszolni akart, amikor a távolban megszólalt egy sziréna, azután egy másik, majd még egy, végül a levegő az egész város felett ettől a borzalmas hangtól vibrált. – Mi a franc…? – Ezek a légvédelmi szirénák – mondta Gladys. – Azt jelentik, hogy jönnek a németek. Láttál már légvédelmi támadást, Mike? – Nem. – Akkor maradjunk itt. – Nem kéne fedezékbe vonulnunk? – Minden éjszaka eljönnek – mondta Gladys, és a férfi keze után nyúlt. – Csak maradjunk, és figyeljünk. A rakparton végigpillantva Bradley férfiakat, nőket látott, amint minden irányban szaladnak, nyilván, ahogyan Gladys elmagyarázta, az óvóhelyek felé: a metró peronjaira, vagy a sokkal kényelmesebb alagsori pubokba, clubokba, szállodákba, talán még a bordélyházakba is. Mialatt az embereket figyelte, hirtelen robajt hallott, amely staccato-szerűen megismétlődött, és amikor a folyó felé pillantott, meglátta a fekete füstoszlopokat, azután a világító lövedékek cikázását, melyeknek nyomán láthatóvá váltak a csillagos égen úszó, a tenger felől közeledő fekete árnyak. Csak nézte az irdatlan német bombázó köteléket. Többen voltak, mintsem meg tudta volna számolni őket. – Mindenható isten! – suttogta.

Amikor felugattak a légvédelmi ágyúk, Gladys megszorította a kezét. A reflektorok fényei pásztázni kezdték az eget. Hallotta a távoli robbanásokat, érezte, hogy a lába alatt remeg a talaj. A közelben robbanás sárga fénye villant, és egy házról eltűnt a tető, az épület pedig lángolni kezdett. – A dokkokat támadják – mondta Gladys. – Isten óvja a szerencsétleneket, akik oda menekültek. Megint megszorította a kezét, és Bradley hálás volt a mozdulatért, mert belefeledkezett a látványba, teljesen magával ragadta a tűz, a füst, és a fény kavalkádja, ami a borzalmas pusztítást kísérte. Odaát, ahová a bombák hullottak, az emberek tűz és füsttengerben lelték halálukat, némelyek lángruhába burkolva a vízbe ugrottak, mások egyszerűen szétrobbantak, míg az épületek üszkös romhalmazzá roskadtak össze. Innen szemlélve mindez mégis csodálatos látványt nyújtott. Bradley szólni sem bírt a félelemtől és a szégyentől, csak megfogta Gladys kezét, és az arcához vonta. Akkor a bombázók föléjük értek, morgásuk, mint a portyázó vadállatoké, felerősödött. Látták a hulló bombákat, amint lassan forogva úsztak a föld felé, azután gejzírtölcsért kavarva felrobbantak a vízben és csónakok, hajók törmelékét zúdították a levegőbe. Mindez egy szempillantás alatt ment végbe. Jeges víz zúdult rájuk, Bradley lehúzta Gladyst, a fal mellé kuporodtak, onnan nézték a brit vadászokat, a híres Spitfire-eket, amint a német bombázókra vetik magukat, mint a ragadozó madarak. Géppuskáik tüzet okádtak, azután a gépek a magasba szökkentek, hogy újra visszatérjenek. Az egyik bombázó felrobbant, a levegőben darabokra szakadt, és fekete füstfelhő közepette zuhanni kezdett. A többi bombázó tovább húzott az East End irányába, tovább szórta a bombákat, gépfegyvereik igyekeztek elhárítani a Spitfire-eket. Gladys megszorította Bradley kezét. Mike ránézett, és látta, hogy a nő a város felé mutogat. A Szent Pál Katedrális kupolája a reflektorok fényében méltóságteljesen magasodott a lángokban álló város fölé. Valamilyen csoda folytán épen maradt a pusztulás közepette. Bradley szíve hevesen vert. Sírni szeretett volna örömében. Érezte Gladys kezének szorítását, ujjai az övéibe fonódtak. A nő felemelte a kezét, és egyenként megcsókolta az ujjait, miközben körülöttük rengett a föld. Bradley mély lélegzetet vett, érezte a füst szagát, hallotta a bombák robaját. Azután megpillantotta Gladys arcát, a villogó vörös és fehér fényben megcsillant könnyes szeme, azután az ajka az övéhez ért. Ott csókolóztak a rakparton, a homokzsákok mögött térdelve, egymást ölelve fedezték fel egymást, mint az iskolásgyerekek. Azután, a bombázók visszafordultak a tenger felé, és csak a csend, meg az üszkös romok maradtak utánuk. – Szeretlek – mondta Gladys Kinder. Bradley nem szólt. ● ● ● Gladys később persze nevetett ezen. Nem szégyellte, csak nevetett rajta. Elárulta Bradleynek, hogy az arckifejezését látva még kevésbé tudott uralkodni magán. Ágyba mégsem mentek. Beszéltek róla, de nem tették meg. Bradley akarta, de ostobának, és öregnek érezte magát, Gladys pedig azt mondta, ha megteszik, azzal szétrombolják a barátságukat. – Így igaz – mondta Bradley. – Egyetértek. Szeretett együtt lenni vele, szerette a kacérkodásait, a flörtölést, elbűvölte a társalgás, lebilincselték a háborúról, a politikáról szóló meséi, amiket az évek során gyűjtött össze. Még féltékeny is lett, amikor a rengeteg férfiról hallott, akivel Gladys az elmúlt években megismerkedett. Megmutatta neki

a várost, és búcsúzóul mindig tartózkodón megcsókolta, a tudomására hozva, hogy szereti, és egyszerűen csak vele akar lenni. Kiemelte őt a kétségbeesés szakadékából, és új emberré formálta. Bradley még mindig be akarta fejezni a küldetését, megkeresni Wilsont, amíg nem késő. Öt, Gladysszel eltöltött feledhetetlen nap után visszatért a munkájához. – Sajnálom – mondta Wentworth-King alezredes, miközben teát töltött Bradleynek a SOE főhadiszállásán lévő rendetlen irodájában –, de a kérését, hogy ejtőernyővel dobjuk le Németországban, elutasították. – Micsoda? – Gondolom, hallotta, amit mondtam – válaszolta Wentworth-King és rágyújtott egy fertelmes angol cigarettára. – A partraszállás napjáig nem teheti európai földre a lábát. – Mi a franc! Bradley szándékolt tiltakozását az alezredes egyetlen kézmozdulattal, és iskolásfiúhoz illő mosollyal elhárította. – Ne féljen – mondta, és felmutatott egy hivatalos borítékot –, nem feledkezünk el magáról. Ebben a borítékban éppen elég utasítás van ahhoz, hogy ne múljanak tétlenül a napjai az elkövetkező években, legalábbis az invázió napjáig. – Még mindig vigyorogva átnyújtotta Bradleynek a borítékot, és megkérdezte: – Tudott erről, amikor első ízben jelentkezett nálam? – Nem – válaszolta Bradley, és a vaskos borítékra pillantott. – Bármi is ez, semmit nem tudtam róla. – A Gemkapocs Hadművelet– magyarázta Wentworth-King. – Úgy vélem, ön érdeklődik a Peenemündében dolgozó tudósok iránt, ugye? – Igen. – Nos, az OSS elhatározta, hogy egy hadművelet keretében – a fedőneve Gemkapocs – elkapja a német rakétakutató csoport grabancát, mielőtt még az oroszok tennék meg, akik szintén nagy érdeklődést mutatnak irántuk. – És mi a helyzet Wilsonnal? – Ugyanazon ellenálló csoportok legutóbbi jelentése szerint, akik korábban is informáltak bennünket a Peenemündében végzett kísérletekről, a rakétakutató teamet a Balti-tenger partjáról a Thüringia déli részén fekvő Harz-hegységben lévő Nordhausen és a közeli Bleicherode föld alatti településeibe költöztették. Mivel azok a telepek szigorúan titkosak, és Himmler legmegbízhatóbb SS alakulatai őrzik, és mert nem egy megszállt területről van szó, ahol támogatásra számíthatunk, hanem magáról Németországról, egy ejtőernyős thüringiai kirándulás maga volna az öngyilkosság. Ezért úgy döntöttek, hogy az ön drága idejét sokkal hasznosabb dologra is fordíthatja, mégpedig a Gemkapocs Hadművelet kidolgozására, amelyet nyomban megkezdünk, amint megnyílik az út Európa felé. – Akkorra már késő lesz – mondta Bradley egyre idegesebben. – Ha Wilson segített a náciknak távirányítású rakétákat építeni, ki tudja, mi van még a tarsolyában? Meg kell állítanunk mielőtt az invázió kezdetét veszi, mert még valami sokkal borzalmasabb dologgal állhat elő, mint azok a peenemündei rakéták. Wentworth-King csak vállat vont. – Nem segíthetek, öreg cimbora. Először is képtelenség ott bárkit is ledobni a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Másodszor úgy hisszük, hogy bár Wilson közreműködött a V-1 és V-2 rakéták megtervezésénél, sosem volt a von Braun féle team tagja, s mindvégig Kummersdorfban maradt – ami még nyilvánvalóbbá teszi, hogy önnek a megszálló csapatokkal kell partra szállnia, és eljutnia Berlinig. Akárhogy is, öreg fiú, maga itt marad, amíg az Overlord Hadművelet kezdetét nem veszi. – És az mikorra várható?

– Az a dagálytól függ, öreg fiú – mondta Wentworth-King. – És az itt, Angliában megjósolhatatlan. Addig is ajánlom, válogassa ki az embereket a Gemkapocs Hadművelethez, máskülönben pedig élvezze a város szépségeit. Még valami? – Menjen a francba – mondta Bradley. A vaskos borítékkal a hóna alatt kisétált az alezredes irodájából. Részben majd szétvetette a méreg, és borzasztóan elégedetlen volt, részben pedig megkönnyebbülten konstatálta, hogy még egy ideig együtt maradhat Gladys Kinderrel, aki visszaadta neki az életkedvét. Gladys volt az ő vigasza.

HUSZONHATODIK FEJEZET – Beszélnünk kell vele – mondta Wilson Ernstnek, amint kihajtottak a Berlin Spandau külvárosában lévő BMW gyárból, elhaladtak a szövetségesek által lebombázott házak romjai között, majd délnek fordultak, a kummersdorfi komplexum felé. – Ön is látta, hogy a sugárhajtómű multidirekcionális fúvókarendszere kitűnően működött. Ha lehetőségünk volna egy kísérleti csészealjat építeni, az repülésre alkalmas volna. – Veszélyes lehet Himmler háta mögött megtenni – mondta Ernst és kinézett a lebombázott külvárosi negyedre, a kiégett házakra, a törmelékhalmokra, és arra gondolt, hogy figyelmeztetnie kell Ingridet, aki most a Wannsee kerületben lakik az anyjánál, hogy költözzön el a városból, amíg nem késő. – Manapság senkiben nem lehet megbízni. Ha valakinek eljár a szája, minket főbe lőnek. – Nem fognak beszélni – válaszolta Wilson, és mereven maga elé nézett, gondolkodott. Hűvös intelligenciát sugárzó szeméből látszott, hogy nem ismeri a félelmet. – Önhöz hasonlóan tartanak Himmler lelkiállapotától, attól félnek, hogy kiszámíthatatlanul cselekszik. És attól is félnek, ahogyan reagálni fog, amikor eljön a vég – márpedig tudják, hogy közel van már. – Senki nem tudja – igazította ki Ernst még mindig makacsul ragaszkodva a hiú álomhoz. – A szövetségesek még nem kezdték el a partraszállást, és nem is fogják. – De igen, és ezt maga is tudja. – Majd bevetjük ellenük a rakétákat. – A rakéták nem fogják megállítani őket. Most már semmi nem állhat az útjukba. – Csak ne örüljön – mondta Ernst. – De bizony örülök – vallotta be Wilson. – Nem a hazám, nem a britek miatt, hanem mert végre ott dolgozhatok, ahol akarok, és ahol nem fenyeget semmi. – Más nem számít magának? – kérdezte Ernst. – Nem – hangzott a lakonikus válasz. Ernst kipillantott a fekete romok közé, ahol megpillantott egy féllábú gyereket, aki a társaival éppen az egyik törmelékhalmot túrta, valami értékes után kutatott. A szemétdomb tele volt üvegcserepekkel, fémdarabokkal: megcsillant rajtuk a napfény. Rengeteg törmelék volt mindenfelé, valósággal körbevette őket. Ernst a modern technológia mérhetetlen lehetőségeire gondolt, és Wilsonra pillantott. Hetvennégy éves volt, de csak hatvannak látszott. Ernst tudta, hogy ez nem csupán a szigorú diétának, és a szellem anyag feletti hatalmának köszönhető – Wilson puszta akarata nem elegendő az energia pótlásához –, hanem a operációknak, amiket a különféle SS kórházakban végeztek. Megműtötték a gyomrát, a vénáit, az ízületeit, egyesek szerint még a szívét is. A kísérleteket embereken végezték, a koncentrációs táborok lakóin, és amikor biztonságosnak tűntek, Wilsonon megismételték. Rendkívüli eredményt értek el. Valóban, hetvennégy évesen sokkal energikusabb volt, mint Ernst. És Wilson nem csak egy szempontból különbözött a többi embertől. Valójában mi is volt ő? Ernst mutánsnak tartotta, nem egészen emberi lénynek, olyasvalakinek, aki száműzte magából az érzelmeket, s a kedvességen, a kegyetlenségen túl csak a tiszta logikában bízott. Ernst megpróbálta kitalálni miért ilyen – miféle gyermekkori trauma érhette. De minden feljegyzés arra utalt, hogy egyszerűen magányos gyermekkora volt, szülei egyszerű, de tisztességes emberek voltak, s különleges személyiségére egyetlen elfogadható magyarázat maradt: mérhetetlen intelligenciája. Az ilyen intelligencia nem ismer könyörületet, a tiszta logikából táplálkozik, nem az érzelmekből. Ernst

már meg volt győződve arról, hogy Wilson az evolúció egy elhibázott példánya, a tiszta következetesség terméke, olyan ember, aki szerint az érzelmek arra valók, hogy elvonják az ember figyelmét. Nem volt sem kegyetlen, sem kedves, jó, vagy rossz: csak egy ember, akit a sors emberfeletti lélekkel áldott – vagy vert – meg, egy mutáns, egy érzelmek nélküli ember, akinek a személyisége az evolúció matematikai abszolútum felé tendáló ágát képviseli. És az ilyeneké lesz a jövő. Ernst önkéntelenül is összerezzent, belékapaszkodott a kormányba, és valósággal émelygett, mire Berlin romjai közül kiértek a nyílt terepre. Szerencsére nemsokára a szögesdróttal körülkerített kummersdorfi kutatóbázisra értek. Wilsonnak a főhangárban lévő irodájában már várta őket Hans Kammler, a szőke, kékszemű férfi, korábban az SS építési programjának vezetője, ma dandártábornok a thüringiai Harz-hegységben lévő Nordhauseni Központi Ipartelepeken, és Artur Nebe, a hírhedt porosz titkosszolgálat, a Kriminal Polizei, vagy Kripo Oroszországi Akciócsoportjának volt feje, aki most az SS tábornoka, jóllehet hűsége már nem a régi, és senki nem tudja, valójában mivel foglalkozik. Mindketten SS egyenruhában voltak, és igen nyugtalannak látszottak. – Késtek – mondta Kammler. – Sajnálom, uram – válaszolta Ernst. – A spandaui BMW gyárban voltunk, egy kísérletet szemléltünk meg, ami tovább tartott a tervezettnél. – Nem érdekelnek a kifogásai – mondta Kammler. – Az én időm korlátozott, és nem vagyok hajlandó várni senkire, kivált nem egy alacsonyabb rendfokozatú tisztre. – Igen uram, értem, de… – Hogy állnak a dolgok Nordhausenben? – kérdezte Wilson tőle szokatlan erélyességgel. – Lendületesebben, mint itt – válaszolta Kammler. – Gyártanak még rakétákat? Kammler megvetően válaszolt. – Hát persze, amerikai. Januárban és februárban nem kevesebb, mint ezernegyven V-2-est gyártottunk. Márciusban további százhetvenet, áprilisban pedig háromszázat. Kis szerencsével hamarosan elindítjuk őket London felé, és akkor… – Nem fogják megállítani a partraszállást – mondta Wilson. – Legfeljebb egy kis kellemetlenséget okoznak. – Talán az ön repülő csészealja többet tud? – kérdezte Nebe szkeptikusan. – Igen – válaszolta Wilson. – Hiszen még repülni sem tud – mondta Kammler. – Az a modell, amit kipróbáltunk, az én munkámnak csak egy Schriever-féle adaptációja. Az a csészealj, amiről én beszélek, a Kugelblitz, Spandauban készült, Schriever tudta nélkül. Éppen ma teszteltük a hajtóművét, és meggyőződtem róla, hogy repülni fog. Nebe tábornok, aki imádta az intrikákat, most előrehajolt, és azt mondta: – Mi a különbség a maga és Schriever csészealja között? És miért titkolta el Schriever előtt? Ernst reszketett félelmében, de elhatározta, hogy nem mutatja ki. Elkapta Kammler kíváncsi pillantását, és elfordult, mert túl ideges volt ahhoz, hogy állja. – Mi mindannyian Himmler emberei vagyunk – mondta halkan Nebe. – Himmler már nem az az ember, aki volt – válaszolta Wilson. – Azt beszélik, hogy már látja a véget, és ettől összeomlott… akárcsak Hitler. Hosszú, félelmetes csend támadt, mintha mindenki megrémült volna, azután Kammler köhintett, és azt mondta: – Folytassa, amerikai.

– Mint tudja, Himmler álma volt, hogy az Antarktiszon, Neuschwabenlandon, a föld alatt elit SS kolóniákat hoz létre, amiket nagyon fejlett fegyverekkel akar megvédeni, köztük az én csészealjammal. – Igen – mondta Nebe – ezt tudjuk. – Akkor azt is tudnia kell, hogy az első földalatti szálláshelyek már elkészültek, s hogy kiváló SS csapatok, tudósok, és a kiszolgálásukhoz szükséges kényszermunkások már ott vannak, s hogy már szervezik a menekülési útvonalat azok számára, aki itt Németországban el akarják kerülni a bebörtönzést, vagy a halált. – Igen – mondta Nebe. – Így van. És azt is tudjuk, hogy a maga repülő csészealját tekintettük a végső fegyvernek, maga viszont mesékkel traktált minket. Megismétlem: tudni akarom, mi folyik ön és Schriever között? Mire jó ez a csalás? – Mert meggyőződésem szerint Himmler elfeledkezett az Antarktiszról, és a csészealjat a szövetségesek ellen akarja bevetni, amikor azok partra szállnak. – És ha az ön csészealja működik, ahogyan állítja, akkor mi a baj? Wilson Kammler szemébe nézett, és nem kevés szarkazmussal azt mondta: – Mert az invázió megállításához sok csészealjra van szükség, és pillanatnyilag nincsenek adva a gyártás feltételei. És mert történetesen Himmlert Németországban tartja a paranoiája, minek következtében az antarktiszi kolónia és a csészealj a szövetségesek kezére jut – bennünket pedig – engem, Stoll századost, önt, Kammler dandártábornok, és önt, Nebe tábornok –, kétségkívül el fognak ítélni háborús bűnökért, és fel fognak akasztani. Újabb kényelmetlen szünet következett, kölcsönösen pillantásokat váltottak egymással, azután Kammler azt mondta: – Egyszóval szökjünk el Antarktiszra… a maga repülő csészealjával… Himmler nélkül… és még Schrievertől is megszabadulunk. – Ön okos ember, brigadéros. – Nincs szükségem az elismerésére – válaszolta Kammler. – Csak adja elő a tervét. Ernst megrettenve Wilson hidegvérétől, s attól, hogy mi lesz mindebből, kipillantott a nagy hangárba, és meglátta Schriever csészealját az emelvényen. Szeretett volna rágyújtani, de nem mert, ezért inkább visszafordította tekintetét a kis irodában üldögélő emberekre. Kammler és Nebe különös párt alkottak – egyikük szőke, kék szemű, a másik fekete, kiszámíthatatlan. Wilson pedig a szürke hajával és határozott vonású arcával olyan, mint egy érzéketlen kődarab. Egyikük sem emberi lény, gondolta Ernst, én mégis eladom magam nekik. Félelmetes szövetségesek… – Ha Himmler állapota rosszabbodik– mondta Wilson halkan, visszafogottan –, meggondolhatja magát az Antarktisszal kapcsolatban, és megtagadhatja, hogy odamenjünk. Azt akarja majd, hogy Németországban maradjunk, és együtt bukjunk Hitlerrel. – Igen – mondta Nebe. – Szerintem is így lesz. – Vagyis az első feladatunk – folytatta Wilson –, hogy elfeledtessük vele a Csészealj Projektet, és hagyjuk, hogy másra figyeljen. – Értem – mondta Kammler. Wilson bólintott. – Mivel az elmúlt években és csak teszteltem Schriever csészealját – amely képes repülni, ha nem is tartósan –, és hagytam, hogy Schriever learassa a babérokat, Himmler most jobban bízik őbenne, mint bennem. Mindamellett érzelmileg elfordult a csészealjtól, és minden reményét a V-2 rakétákba helyezte. – Nyilván ezért bízott meg engem a felügyeletével – jegyezte meg Kammler.

– Tökéletesen így van – mondta Wilson. – Ez mindenkinek jó. Mi nem bízhatunk Schrieverben, aki semmit nem tud az Antarktiszról, úgy hogy meg kell tőle szabadulnunk, ugyanakkor Himmlert boldoggá kell tennünk, hogy megnyissa előttünk az utat az Antarktisz felé. – Hallgatjuk – mondta Nebe. Ernst mélyet lélegzett, és észrevette Wilson pillantását. Legnagyobb meglepetésére az amerikai mosolygott, szinte győzelmesen nézett rá, azután visszafordult Kammlerhez, és Nebéhez. – Az igazi repülő csészealj prototípusa nem más, mint egy kisméretű, csészealj alakú, távirányítású antiradar készülék, amit Feuerball-nak kereszteltem el, mert amikor repül, olyan, mint egy tűzgolyó. – Nem hallottam róla – mondta Kammler, és zavartnak látszott. – Hát persze, hogy nem – mondta Wilson. – Most viszont igen… merthogy most érkezett el az ideje. – Kérem, magyarázza el – mondta Kammler hűvösen. – A Feuerball egy páncélozott, különleges gázturbinával hajtott szerkezet, amit a felszállás pillanatától rádióval irányítunk. Mivel vonzzák az ellenséges gép kipufogógázai, ráragad a gépre, de nem csapódik neki, és automatikusan zavarni kezdi az ellenséges repülő gyújtási rendszerét. Nappal ez a készülék egy csillogó, ezüst korongnak látszik, amely forog a tengelye körül, éjszaka azonban olyan, mint egy izzó gömb – valójában a páncélozott test fénylő aurájáról van szó, amit a különleges kémiai összetételű üzemanyag elégetésekor a környező levegőben fellépő túlionizáltság okoz – és amely egyben az erős elektromágneses hullámokat is gerjeszti. – És ha ez a Feuerball szembetalálja magát egy vadászrepülő gépfegyverével? – kérdezte Kammler. – Akkor automatikusan továbbáll – válaszolta Wilson. – Hogyan? – A páncélzat alá vékony alumínium lemezt illesztettem, ami védőkapcsolóként működik. Amikor rálőnek, a páncélburok behorpad, és kontaktusba kerül az alumínium lemezzel, minek következtében teljes gyorsulásra kapcsol, és függőlegesen eltávolítja a Feuerball-t az ellenséges géppuska hatóköréből. – Csodásan hangzik – mondta Kammler. – De mi a különbség a kisméretű Feuerball, és az ön nagyobb repülő csészealja, a Kugelblitz között? – Schriever gépe csak alakjában hasonlított egy csészealjra: közönséges fémből készült, és egyszerű hajtóműve volt. A Kugelblitz tulajdonképpen a Feuerball pilótás változata. Azonkívül különleges fémből készült, és a lehető legmodernebb hajtóművel rendelkezik. – Nem vagyok mérnök – jegyezte meg Nebe. – A Feuerball – magyarázta Ernst egyenesen Kammlernek címezve, aki hozzá hasonlóan mérnök volt –, egy tökéletesen szimmetrikus korong, amely mentes minden felszíni kitüremkedéstől. Mindazonáltal a határréteg még a Feuerballesetében is csökkenti a sebességet. Annak érdekében, hogy ettől a határrétegtől teljesen megszabaduljunk – és a holt levegőt beszívva ne csak a gyorsuláshoz, de a manőverezéshez is felhasználhassuk –, Wilsonnak egyfajta porózus fémre volt szüksége, ami úgy működik, mint egy spongya: beszívja a szükséges mennyiségű levegőt, és súrlódásmentes légáramot állít elő, ahogyan azt kiváló tudósunk, Schrenk elnevezte. Ilyen fémet pillanatnyilag Göttingenben és Volkenrodéban állítanak elő a tudós mérnökeink, ez egy alumínium és magnézium ötvözet, amit Luftscwamm-nak, vagyis légszivacsnak is neveznek. Wilson ezt használta fel a csészealj építéséhez, ezáltal megoldotta a határréteg problémáját, és vele megszüntette a sebességi és manőverezési korlátokat. A Feuerball, és a Kugelblitz tehát igen különleges légi járművek. – A Feuerball-ról már részletes tájékoztatást kaptunk – mondta Kammler, és egyre jobban érdekelte a dolog. – De eltekintve a méretétől, a Kugelblitz mitől jobb?

– A Feuerball – mondta Wilson –, nem csupán forog a függőleges tengelye körül, de automatikusan követi is a célpontot, és különleges gázzal tölti fel annak közvetlen környezetét, amit elégetve rendkívül erős mágneses mezőt gerjeszt, s ez megzavarja a gép gyújtási rendszerét. Mindamellett automatikusan elrepül, ha megtámadják. Igaz? – Igen – mondta Kammler. – Akkor most nagyítsuk fel ezt a tűzlabdát – mondta Wilson, mintha csak egy iskolában tartana előadást. – A nagyobbik korong, a Kugelblitz, szintén forog a saját tengelye körül, csakhogy giroszkópos stabilizátora is van, és a test közepén egy pilótafülke helyezkedik el a hajtóművel együtt – ez alkotja a főtestet –, és az egész ekörül forog. Mindamellett rendelkezik egy különleges adóval, amely visszaveri az ellenség radarsugarait, ezáltal felderíthetetlenné teszi a csészealjunkat. A következő lépés, hogy felszereljük elektromágneses, vagy elektroakusztikus vezérlésű tűzfegyverekkel. Vannak olyan ágyúink, amikkel gyújtás-zavaró gázt tudunk kilőni, de alkalmazhatunk lézert is – már fejlesztés alatt áll. Az a berendezés pedig már rendelkezésünkre áll, amely támadás esetén automatikusan visszavonja a járművet. Mindehhez hozzáteszem, hogy csészealjunk – a Riva del Garda komplexum jóvoltából – olyan ötvözetből készül, amely légszivacsként működik, és porozitása révén ellenáll igen magas nyomásnak és hőmérsékletnek, akár ezer Celsius foknak is, és ezáltal hihetetlen sebesség elérését teszi lehetővé. Ernst mérnök lévén izgatottan hajolt előre a székében, és izgatottan mondta? – Tegyük mindezt össze, és mit kapunk? – A Kugelblitz-et – mondta Nebe halkan. – Igen! – kiáltott fel Ernst. – A Feuerball felnagyított, és továbbfejlesztett változatát. Egy pilótás gépet, amely teljesen sima felszínnel, és giroszkópikus stabilizátorral rendelkezik, függőlegesen tud felszállni, és közel szuperszonikus sebességre képes. – Ebben rejlik a mi erőnk – mondta Wilson. – És hogyan tudjuk megvédeni? – kérdezte Kammler. – Visszatérünk Schrieverhez – mondta Nebe. Igen, Nebe imádta az intrikát – az volt az étele és itala –, és amikor Ernst sötét szemébe pillantott, csak vért látott. Nebe új életet kezdhet ezzel a konspirációval, s ő a jobbkeze lehet. – Igen – mondta Wilson –, visszatérünk Schrieverhez. Most, hogy Himmler jobban bízik őbenne, mint bennem, meg kell erősítenünk őt ebbéli hitében. Majd azt mondjuk neki, hogy én akadályozom a munkáját, ezért el kell őt választani, és a kutató csoportjával együtt olyan helyre telepíteni, ahol távol van tőlem is, a szövetségesektől is, és ahol zavartalanul dolgozhat a munkáján. – Ami lényegében azt jelenti, hogy ön is zavartalanul tudja majd folytatni a munkáját – mondta Nebe és láthatóan élvezte a dolgot –, és az Antarktiszra vezető visszavonulási útvonalat Schriever tudta nélkül tudjuk megszervezni. – Pontosan – mondta Ernst, és meglepve hallotta, milyen lelkesen beszél, de nem tehetett róla. Végül is mindig tudós akart lenni, és ez itt tiszta tudomány. Kammler mindenesetre hűvös pillantást vetett rá, mielőtt Wilsonhoz fordult. – Rendben van, megteszem – mondta. – Valóban nincs más választás. Az elkövetkező hetekben rábeszélem Schrievert, hogy lopja el a Feuerball-t, és meggyőzöm, hogy annak segítségével megépítheti a saját csészealját. Kétségtelen, Himmlerhez szalad a tervekkel, aki engem hivatalból informálni fog. Én pedig akkor javasolni fogom az elkülönítését, és Csehországban, valahol Prága közelében jelölök ki neki új telephelyet, ami elég távol van Berlintől is, a szövetségesektől. – Ha pedig a szövetségesek odáig eljutnak, akkor engem már elkaptak – mondta Wilson. – Pontosan – mondta Kammler. – És mivel én felügyelem a Nordhauseni rakétaprogramot is, azt is javasolni fogom, hogy az ön kutatásait is telepítsék át, mégpedig Kahlába, ami nem messze van Nordhausentől. Majd azzal indoklom, hogy ezáltal az ön ötleteit fel tudom használni a rakéták

fejlesztésénél, és így biztosabban meg tudom védeni a gyárat a szövetségesek támadásától. Azt hiszem, ezt simán beveszik. – Szerintem is – mondta Wilson. – A Harz-hegységből pedig – mondta Nebe –, el tudunk tűnni, ha elérkezik az ideje. – Úgy legyen – mondta Kammler. Ernst Wilsonra pillantott, észrevette a futó mosolyt, és biztosan tudta, hogy elérte, amit akart. Pár órával később, amikor leszállt az éj, és Berlin házait angol bombák szaggatták, Ernst érzelemmentesen szeretkezett Brigette-el, síkos combjai közé temetkezett, és elfogadta azt a jövőt, amit Wilson vázolt fel neki. Köröttük Berlin lángokban állt.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Már délelőtt volt, amikor Bradley üvegcsörömpölés ismerős hangjára ébredt: odakintről, az utcáról jött a hang. Még mindig másnapos volt az előző este a közeli pubban a szívós Gladysszel folytatott ivászattól, aminek utóhatását az álmatlanul töltött éjszaka nem segített enyhíteni, most pedig, a német bombák ismerős robajába vegyülő új zajra felrezzenve mogorván ült fel az ágyán. Már majdnem tizenegy óra volt. A nap besütött a függöny redői között, és megvilágította az ágy üres felét, ahová Gladyst kívánta, mégha olykor másként is nyilatkozott erről. Gladys már járt itt egy italra, és ő is megfordult a Savoy Hotel-beli lakosztályában, de a szokásos búcsúcsókokon kívül sem ő, sem a szabadszájú Gladys nem tett többet. Ettől olyan kamaszosnak érezte magát, ami végül is nem volt rossz érzés. Kikászálódott az ágyból, elhúzta a függönyt, és kinézett a Shepherd Marketre. Pár utcával távolabb egy bomba csapódott be, és bár a szemközti házak sértetlenek maradtak, a lökéshullám ezen az oldalon betörte az ablakokat. Az üvegcserepek az utcán álló szemeteskocsira, és a mellette álló kék overallos férfiakra záporoztak. Az ismerős látvány eszébe juttatta az előző éjszakai légitámadást, amely gyakorlatilag egészen délelőttig tartott, és eszébe jutott, hogy alkoholos, nyugtalan álmában is észrevette: ez a támadás valamiben különbözik a többitől. Hallucinálok, gondolta először szomorúan, és megrázta a fejét. Éppen a konyhába készült, hogy kávét főzzön magának, amikor megszólalt a telefon. – Helló – mondta Gladys –, én vagyok. – Ki az az én? – kötekedett vele. – Ne erőlködj – válaszolta –, legalább felkeltél már? – Folyamatban van, Gladys. Nem hiszem, hogy bírom melletted a tempót. A sok piás katonával eltöltött éveid immunissá tettek téged a másnaposságra. – Csak nem vagy másnapos? – De. És ezen még a légitámadás sem segít. – Ez nem légitámadás volt – mondta Gladys. – Micsoda? – Nem légitámadás volt. Egyetlen német gépet sem látni. Azzal a bizonyos német titkos fegyverrel támadtak meg bennünket – távirányítású, vagy pilóta nélküli rakétabombákkal, attól függően, melyik jelentést olvastad. Akárhogy is, ezek a pilóta nélküli izék egész London és Dél-Anglia fölött ott röpdösnek, és mindenfelé robbangatnak. – Jézus Krisztusom! – suttogta Bradley, és alig hitt a fülének. Azonnal Peenemünde jutott az eszébe, a rakétaprogram, meg Wilson nem hivatalos, ismeretlen kísérletei. – Meglepett, mi? – Ja – válaszolta Bradley. – Meg. – Együtt reggelizünk, Mr Bradley? – Szeretnék, de azt hiszem be kell mennem a Baker Streetre, hogy elbeszélgessek azzal a fafejű alezredessel. – Azt hiszed, ezzel ráveheted, hogy Európába engedjen? – Nem hiszem, hogy ezek után elutasítana. – Ne felejtsd el, hogy ő angol – ezért kell elutasítania. Ők elutasításban profik. Nagyon halkan… nagyon udvariasan… de egy hüvelyknyit sem hátrálnak. – Remélem már kilőtték alóla a lábát. – A britek híresen jól egyensúlyoznak.

– Te meg egy istenverte pesszimista vagy. – Csak nem akarom, hogy elmenj, ez minden. – Jó ezt hallani, Gladys, de te is tudod, hogy dolgom van. – Igen, Mike, tudom. De ugye meghívsz egy ebédre, mielőtt elmész? Bradley felnevetett. – Ma még nem indulok, ez holtbiztos, úgy hogy az ötleted használhatónak tűnik. – A Picadilly Circusön van a Lyons Sarokház. Ott találkozunk. – Nagyszerű. Tizenkettő harminc? – El ne tévedj. – Megpróbálom. – Én mára már végeztem a munkával – kuncogott, azután megszakadt a vonal. Bradley letette a telefont, és a naptárra pillantott. 1944 június 13, pontosan egy héttel a D-nap, a partraszállás napja után. Lám, azt is elszalasztotta. Tizenharmadika van, gondolta, miközben ledobálta magáról a pizsamát, és beszaladt a fürdőszobába. Szerencsétlen tizenhármas. Kinyitotta a csapot, bemászott a kádba, és az invázióra gondolva gyorsan lefürdött. Szeretett volna a csapatokkal menni, az első lenni, aki francia földre teszi a lábát, de az urbánus alezredes, Wentworth-King megtagadta az engedélyt, és közölte vele, hogy Angliában kell maradnia, amíg a szövetségesek lerohanják Németországot. Bradley valósággal dühöngött, de semmit nem tehetett ellene, legfeljebb nyomon követhette a német tudósok mozgását, és kapcsolatot létesíthetett az európai ellenálló mozgalmakkal, hogy megtudjon egyet, s mást Wilson kísérleteiről, és amikor nem ilyesmivel foglalkozott, Gladys Kinderrel töltötte az idejét, akibe most már a maga középkorú módján teljesen beleszeretett. Mindamellett, hogy nyugtalanította Gladys Kinder hiánya, izgalomba jött a gondolattól, hogy Wentworth-King ezúttal nem fogja megtagadni az engedélyt, hogy Európába utazhasson, és elkezdje felkutatni Wilsont. Ha Londonra már távirányítású bombák hullanak, akkor csak az isten tudja, a németeknek még miféle, valószínűleg Wilson segítségével kifejlesztett csodafegyverük van még, amit bevethetnek Anglia, és minden bizonnyal a már Európában tartózkodó szövetséges csapatok ellen. Kieresztette a vizet a kádból, megszárítkozott, gyorsan, és körültekintően felöltözött, azután elsietett a Baker Street irányába. Mostanra már megszokta a járdán sorakozó üvegcserép és törmelékhalmokat, meg a házakon tátongó tépett szélű lyukakat, amiken át mint valami színpadképre, be lehetett látni a szobákba: némelyikben rend volt, a másikban felfordulás, némelyik üresen, a másik kiégve tátongott. A ballonzár még ott lebegett a házak felett, a légballonok úgy himbálóztak a szélben, mint partra vetett bálnák; a légelhárító lövegek állásai ott voltak minden parkban, minden utcasarkon, a lövegek csövét az éjszakai támadásra várva, katonák tisztogatták. Az élet ment tovább, az utcák tele voltak taxikkal, buszokkal, és a rikkancsok is szokásuk szerint hangosan kiáltozták a legfontosabb híreket, amik ma történetesen jobbára a „csodafegyverről” szóltak. Bradley Wilsonra gondolt, aki valahol Németországban bujkál, s kíváncsi lett, legközelebb vajon mivel rukkol ki? – A-ha – mondta Wentworth-King alezredes, mihelyt Bradley belépett a Baker Streeten, a SOE főhadiszállásán lévő irodájába. – Az én amerikai barátom! – ´reggelt, Mark – üdvözölte Bradley, kihúzott magának egy széket, és szembenézett az alezredes cipőjének talpával, ami az asztalon nyugodott. – Hozathatok egy csésze teát? – Nem, köszönöm – mondta Bradley.

– Gondolom, nem kell megkérdeznem, mi szél hozta erre? – mondta Wentworth-King enyhén gúnyos mosollyal. – Szerintem sem. Mit tudtak meg eddig? – Ahogyan számítottunk rá, ezek V-1-es rakéták, és – amennyire a helyet be tudtuk határolni –, egy Pas de Calais melletti támaszpontról küldték őket. Ezek pilóta nélküliek, valójában szárnyas bombák, benzin és sűrített levegő üzemanyagúak, alacsonyan repülnek, megközelítően ezer mérföld per óra sebességre képesek, giroszkópos vezérlésűek. Úgy vannak tervezve, hogy becsapódáskor robbanjanak, Ezért azután a légelhárításunk semmit sem ér, pedig a déli part mentén, ahol sokkal sűrűbben röpködnek, százával állítottunk fel légelhárító ütegeket. – Krisztusom! – kiáltotta Bradley. – Itt Londonban a repülő bombák egy templomot, egy zárdát, egy kórházat, és Dél-Londonban egy lakóházat találtak el, ahol számottevő veszteséget okoztak. Londonon kívül sokkal rosszabb a helyzet. Valóságos bombazápor zúdult Southamptonra, Kingstonra, Sevenoaksra, és Bromleyre, ahol tulajdonképpen e pillanatban is hullanak a bombák. Észak-Angliában valóságos földrengést okoztak, teljes körzeteket borít be a füst. Biztos, hogy nem kér teát? – Nem, köszönöm – mondta Bradley. – Az én idegeimet az nem nyugtatja meg. Van valami egyéb észrevételük a szárnyas bombákkal kapcsolatban? – A német rádió ismételten „csodafegyver”-ként emlegeti, és Mr Göbbels V-1-nek nevezi, ami azt jelenti, hogy más titkos fegyver is van a tarsolyukban, csak még nem rukkoltak elő vele. – Wilson – mondta Bradley. – Hogy mondta, ezredes? – Az a szemétláda Wilson van emögött. – Én nem hiszem. Ezek a Peenemündében végzett kutatások termékei, azokat pedig Wernher von Braun vezette. Wilsonnak semmi köze nem volt hozzájuk. Meggyőződtünk róla, hogy még Kummersdorfban tartózkodik. – Wilson már akkor is Kummersdorfban dolgozott, amikor Wernher von Braun rakétaprogramja még oda volt telepítve. Nem állítom, hogy az összes rakéta az övé. Csak azt akarom mondani, hogy nyilvánvalóan közreműködött az előállításuknál, és csak az isten a megmondhatója, mi mindennel foglalkozott még. Ha Göbbels azt sugallja, hogy vannak még más titkos fegyvereik is, nem ártana komolyan venni őt. – Mr Göbbels zseniális propagandista. – Mégsem hiszem, hogy hazudna. A V-1-esek erre utalnak. És azt is tudjuk, hogy nem tartanák Wilsont Kummersdorfban, ha nem valami fontos terven dolgozna. És ha a V-1-es rakétákat valami borzalmasabb fegyver követi, akkor ahhoz már neki is köze lehet. Wentworth levette a lábát az asztalról, ceruzájával a fogait kezdte kocogtatni, és elgondolkodva pillantott Bradleyre. – Tudom mi a célja ezzel – mondta. – A szárnyas bombákat akarja ürügyként felhasználni arra, hogy ejtőernyővel ledobassa magát Németországban. – Pontosan. Azt ön sem tagadhatja, hogy a szárnyas bombák azt jelentik, kifutottunk az időből. Ha továbbra is bevetik azokat a bombákat, vagy valami annál is szörnyűbb valamit, különösen a szövetséges csapatok ellen, akkor még a dagályt sem lesz időnk kivárni. – Ha túléltük a villámtámadást , a szárnyas bombákat is túl fogjuk élni, ebben biztos vagyok. – És ha valami borzalmasabb követi őket? Wentworth csak vállat vont. – Megtesszük, amit lehet. De amíg az invázió kezdeti stádiumban van, egyetlen élő lelket sem engedek ejtőernyővel Németországba menni. – Akkor engedjen át Franciaországba, hogy legalább a csapatok nyomában lehessek.

– Nem, azt sem tehetem. Nincs rá felhatalmazásom. Az egyetlen rám, és az OSS-ra vonatkozó parancs az, hogy mielőtt Európába megyek, meg kell várnom Németország elestét. – A francba – mondta Bradley. – Ez parancs, öreg fiú – mondta Wentworth-King. – És amíg nem áll elém egy nálam magasabb rangúval a háta mögött, addig maga itt marad. – És mi a helyzet az OSS hadműveletével, hogy begyűjtse a német tudósokat? – Az is megvárja, amíg a csapatok előbb odaérnek. Attól tartok, nem segíthetek magának, öregfiú. – Szerintem maga mindent visszatart az istenverte Brit Titkos Szolgálat-béli haverjainak. Mindent magának akar. – Maga mondta Bradley, hogy sokkal jobban értünk hozzá, úgy hogy hagyja meg nekünk. – Valamilyen módon meg fogom kerülni magát – mondta Bradley felállva, és egyáltalán nem palástolta a haragját. De Wentworth-King csak sóhajtott. – Szerezzen valakit, aki magasabb rangú nálam, máskülönben az a gyanúm, itt marad. – Istenverte britek! – kiáltotta Bradley undorral, és kirohant az irodából. Még hallotta Wentworth-King nevetését. ● ● ● – Az a szarházi – mondta Gladysnek a Lyons Sarokháznál, a Picadilly Circusön. – Azt akarja, hogy minden babért az SOE emberei arassanak le. Minket mindenből ki akar hagyni. Ennyit az OSS náci tudósokat üldöző programjáról – Wentworth-King kisajátította magának. Gladys cigarettára gyújtott, leszívta a füstöt, majd kifújta. – Mi a fenét foglalkozol vele? – mondta – Neked Wilson kell, nem? – Igen – vallotta be –, ez bizony így van, és véleményem szerint Wilson azért fontosabb a többi rakétatudósnál, mert nem tudjuk, hogy mivel foglalkozik. – És te mit gondolsz, mivel foglalkozik? – Tudod, hogy azt nem mondhatom el neked, Gladys – felelte, és az Iowában, Mount Pleasantnál talált, csészealj alakú szerkezetre gondolt. Gladys elmosolyodott. – Hát persze, hogy nem. Minden hivatalnok ezt mondja, amikor kérdezősködöm náluk, pedig gyakran többet tudok, mint ők. – Hogyan? – Amikor isznak, sok mindent kifecsegnek. – Vagy az ágyban. – Igen – mondta, és füstfelhőt fújta az arcába, majd mereven a szemébe nézett. – Ott is, Mike. – Mostanában is? Megdöbbent, amikor meghallotta, mit kérdezett, mert nem állt szándékában, de a nő ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel pillantott rá, és csak elmosolyodott. – Talán igen – mondta. – Talán nem. Miért? Zavarna? – Igen – mondta meghökkenve, mert hirtelen féltékeny lett, és oly nehezteléssel gondolt Gladys londoni életmódjára, mint azelőtt még soha. Jó élete volt itt, ezt tudta, jobb, mint a mexikói Roswellben, először is mert régi újságjának európai tudósítója lett, másrészt, mert nemzetközi munkája révén közismert személlyé vált. Reputációjával együtt nyilván ismeretségi köre is nőtt, és bizonyára sok magas rangú tisztet is barátjának tekinthet. Ebben az őrült, szexuálisan liberális világban minden bizonnyal nem szenvedett hiányt férfiakban. Mindenkiről beszámolt neki, és míg

egykor élvezte a róluk szóló történeteket, ma nyilvánvaló okokból azok az ellenkező hatást érték el nála. – Korábban mindez nem zavart – emlékeztette rá Gladys is. – Lehetséges, hogy csak nem mutattam. Meg aztán nem volt okom rá, hogy kifogást emeljek. – Most sincs – mondta Gladys. – Mi csak jó barátok vagyunk, és erre rendszeresen emlékeztetjük is egymást. Eszébe jutott az első légitámadás, amikor Gladys azt mondta neki, hogy szereti. Akkor túlságosan meg volt rettenve ahhoz, hogy válaszoljon neki, és nem is emlékeztette rá azóta, bár nagyon jól tudta, hogy amit iránta érez, az több, mint baráti szeretet, csak nem meri kimondani. – Igen – mondta –, csak jó barátok vagyunk. Gladys elmosolyodott, és néhány füstkarikát fújt. – Ugyan már – mondta –, te is tudod, hogy ennél többről van szó. Miért nem vallod már be? Tétován vállat vont. – Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy mit érzek. Már attól is ostobán érzem magam, amiért ötven éves létemre így beszélek. – Az még nem nagy kor. – De nem is fiatal. – Egy felnőtt kapcsolathoz elég fiatal. – A felnőtt kapcsolatok gyakran gyerekesek, és én nem bízom magamban – mondta, de tetszett neki a gondolat. – Az érzéseidben nem bízol? – Nem… legalábbis nem mindig. Sok éven át gondolkodtam a kettőnk dolgáról – a leveleidről –, és bár gyakran szolgált örömömre, ha elolvashatta, és újraolvashatta őket, bűntudatot is éreztem miattuk – Joan halála előtt is és azután is –, mert úgy gondoltam, két találkozás után nem lehetek szerelmes beléd. Más szóval gyakran úgy gondoltam, hogy csak ugratom magam azzal, hogy mindketten romantikázunk. És amikor eszembe jutott, hogy felnőtt férfi vagyok, igen ostobán éreztem magam. Tudom, mit érzek irántad, Gladys, csak azt nem, hogy miért? Gladys az asztalra támasztotta egyik könyökét, Bradley felé fújta a füstöt, majd szomorúan megrázta a fejét. – Istenem, de szeretlek – mondta. – Én egy percig sem kételkedtem benne. És ezt az első találkozásunk tizedik perce óta tudom. Tudtam, hogy beleszerettem az érettségnek, a józan észnek, és a gátlásosságnak ebbe a csodálatos keverékébe. Már akkor tudtam, amikor megdöbbentél attól, amit gondoltál. – Kuncogott, és megint megrázta a fejét. – És mire gondoltál akkor, Mike? Arra, hogy milyen vonzó vagyok, és hogy vonzódom hozzád – igen, észrevetted! – és meglepődtél, és izgatott lettél, és reménytelen bűntudatot éreztél. Egy igazi házasember voltál. Akinek erkölcse és elvei vannak. Igen, ezt figyeltem meg rajtad első találkozásunk perceiben – és tetszett, és beléd szerettem emiatt – és szeretlek még most is. És most mit mondasz, Mike? Körülnézett a zsúfolt teázóban, megnézte a kalapos hölgyeket, a drapp öltönyös urakat, meg a le, s fel szaladgáló fekete szoknyás, fehér köténykét viselő pincérlányokat. Túl feltűnően nézte őket. De tennie kellett valamit. A szíve hevesen vert, az arca elvörösödött, s ettől elakadt a szava. Azután kinézett az ablakon az Eros szoborra, és akkor elmosolyodott. Tekintetét a középső járdasziget körül nyüzsgő forgalomra terelte. A bobby éppen a sípjába fújt, s az ostromlott, fenséges város lakói a szokásos napi rutin szerint siettek a dolgukra. – Istenverte britek – mondta, és Gladys felé fordult. – És te még csodálod is őket. Gladys hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Ez a válaszod, Mike?

– Az isten verje meg, Gladys, átkozottul jól tudod, hogy szeretlek. De nem vagyok képes ilyesmiket kimondani. – Éppen most mondtad ki. – Valóban? – Ja. Éppen most mondtad ki. Hallottam már szenvedélyesebb kitöréseket is, de egyiktől sem voltam ennyire boldog. – Átnyúlt az asztal fölött, megragadta a kezét, megcsókolta a kézfejét, azután hagyta, hogy visszahúzza. A szemében könny csillogott. – Itt fogsz hagyni, ugye? – Mennem kell, Gladys. Meg kell állítanom azt a szarházit, mielőtt még túl messzire megy. – Szerinted mit akar? – Nem tudom. Te mondd meg. – Rendben van. – Megtörölte a szemét, és Bradleyre nézett. – Neki nem a hatalom kell. Legalábbis nem személyes célokból. Azt hiszem, neki a tudomány az istene, és azt vakon imádja. Mit sem törődik az emberekkel, és megveti az emberi érzéseket. Meggyőződése, hogy mi csak azért vagyunk a földön, hogy az evolúciót szolgáljuk. Nem csak hogy szaporodjunk – nem! Arra az állatok is képesek – hanem hogy hidat alkossunk az irracionális múlt, és a tökéletesen racionális jövő között. Gyűlöl mindent, ami irracionális, és megvet mindenfajta érzelmet. Szerinte az intelligencia az, ami elválasztja az embert az állattól – nem az érzelmek, az érzések. Csak a lélekben hisz, a logikában, az abszolút tudás keresésében, amit összetéveszt az igazsággal. – Ezt nem hiszem, hogy értem. – Ezért félsz szeretni engem – pedig szeretsz. Isten óvjon téged! Mert a szerelem olyan érzés, amely szálka a logika szemében – mégis eltűri, amíg az egyik tudományos abszolútúm megcáfolja a másikat, és mindig valami új kerekedik felül. Wilson ezt nem értette meg. Az a Wilson, akit én ismertem, nem. Meg volt győződve arról, hogy amit mi értékesnek tartottunk – az álmainkat, az érzelmeinket –, azokat a barlangban kellett volna hagynunk. Nem hisz az emberi lényekben – csak a tudományban. És mivel a tudomány az egyetlen út, amely az igazsághoz vezet, csak az számít neki. Tehát nem a hatalom kell neki – hanem a szabadság, hogy normális megkötöttségek nélkül tehesse, amit akar. – Az a szemétláda a náciknak dolgozik – mondta Bradley. – Igen – válaszolta Gladys mit sem törődve a dühkitörésével. – De nem azért, mert náci, vagy mert hisz a Harmadik Birodalomban. Valószínűleg azért, mert egyedül ők hajlandók finanszírozni amit csinál, akármi is legyen az. Csak felhasználja őket – ahogy annak idején engem, és másokat is kihasznált. És valószínűleg megveti őket. De bármi is az, amit ott csinál, nem értük csinálja. – Hogy lehettél a szeretője? – kérdezte Bradley, mielőtt még visszafoghatta volna magát. – Ha annyira rossz volt – ha annyira rideg –, hogyan fekhettél le vele? – Bánt téged ez a gondolat? – Az isten verje meg, igen! – Akkor igenis szeretsz engem! – kiáltotta. – Ez nem válasz. Megint megfogta a kezét, megszorongatta az ujjait, megcsókolta a csuklóját. – Mert sértett voltam – magyarázta. – Mert akkoriban vesztettem el a férjemet. Mert senkivel nem akartam érzelmi kapcsolatba bonyolódni, és Wilson ilyen szempontból tökéletes volt. Neki csak a testem kellett, és meg csak el akartam engedni magamat, így azután – mivel mindketten csalódottak voltunk –, csak összekapaszkodtunk az ágyban. Az igazat megvallva, tökéletes volt – mindketten megkaptuk, amit akartunk – de a végén, mint a legtöbb asszony, én is halálosan meg voltam sértődve, amiért szó nélkül távozott. Ez az asszonyi természet – ilyen az emberi lények természete –, amit Wilson képtelen lett volna megérteni, s a végén emiatt még jobban gyűlöltem. – Megint megcsókolta

a kezét, megropogtatta az ujjait, és határozottan a szemébe nézett. – És most te gyűlölsz engem, igaz? Amiért meggyóntam a bűneimet. Utálsz, amiért együtt háltam a férfival, aki megkeseríti az életedet. – Nem – mondta Bradley egy pillanatnyi tétovázás nélkül. – Inkább még jobban szeretlek. De hogy Wilson… az isten verje meg! Az egy excentrikus figura. Briliáns elme, teljesen titokzatos, és énnekem a szemébe kell néznem. Meg tudod ezt érteni? – Igen, azt hiszem…Tehát Európába fogsz menni. Ez visszazökkentette a való világba, és egyszeriben kétségbeesett. – Wentworth-King alezredes szerint nem. Ha rajta múlik, itt rostokolok a háború végéig. – Kerüld meg – mondta Gladys. – Nem tudom. Nem szabad. – Mi volna, ha valaki magasabb rangú melléd állna? – Úgy igen, de hol találok én olyat? – Szeretsz? – Az istenit, hát persze! – Fenntartások nélkül? – Nagyon jól tudod. – Nem tudom, miért teszem ezt. Tényleg nem. Nem akarlak elveszíteni. – Miről beszélsz, Gladys? – Eljuttatlak Európába. – Elnyomta a cigarettáját, azután intett a pincérnek. – Oké, fizesd ki a számlát. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz. – Amikor ez megtörtént, távoztak, és elindultak a Leicester Square felé. – El tudsz jönni ma este a Savoy bárjába? – Igen, persze. – Jó lesz, ha… A kérdés befejezetlen maradt, mert abban a pillanatban borzalmas robaj támadt, a levegő dobhártyaszaggató módon vibrálni kezdett, és valami elzúgott felettük, azután csend lett. Bradley látta, hogy mindenki földbegyökerezett lábbal áll, és az égre néz, majd úgy tizenöt másodperc elteltével a földre veti magát. A V-1 rakéta éppen akkor robbant fel a szomszéd utcában, amikor Gladys a földre rántotta Bradleyt. Érezte, hogy megremeg a talaj, hallotta a robbanást, és Gladysra feküdt. Úgy maradtak, mert újabb rakéták érkeztek. Mindenki csendben feküdt, a hang elborzasztotta őket. A süvöltést követően úgy negyed perc múlva robbantak, némelyik a közelben, némelyik távolabb. A támadás nem tartott sokáig, bár úgy tűnt, sosem lesz vége. Amikor csend lett, Bradley felsegítette Gladyst, azután körülnézett. A háztetők fölött fekete füstfelhő gomolygott. Amikor meghallotta a tűzoltók szirénáját, tudta, hogy több ház megsérült, és hogy vannak halottak is. – Kilenckor megfelel? – kérdezte Gladys, mintha mi sem történt volna. – Persze. Ott leszek. Gladys szájon csókolta, és megölelte. – Rendben – mondta, azután istenhozzádot intett, és elindult a füstoszlop irányába, ami ezúttal a Soho fölött kavargott, s ami – aznap sok mással egyetemben – arra emlékeztette, hogy Wilson még mindig szabadon kószál, és nagy a munkakedve. ● ● ●

A szárnyas bombák egész nap hullottak London keleti negyedeire, és még akkor sem maradt abba az égi áldás, amikor este Bradley elindult a Savoy Hotel felé. Amint végigment a Stranden, újabb füstfelhő emelkedett az égre, ezúttal a Szent Pál katedrális fölött, és amikor belépett a szálloda előcsarnokában, odakint is felrobbant egy bomba. Bár a katonák zöme Franciaországban tartózkodott, az amerikai bárban javában zajlott az élet, és a helyiség zsúfolva volt angol, amerikai, kanadai, francia, belga, cseh, és lengyel katonákkal, tengerészekkel, pilótákkal. Ők vagy a hadműveleti központban dolgoznak, vagy arra várnak, hogy Franciaországba mehessenek. A férfiak és nők legtöbbje egyenruhában volt. Sokan kijöttek a hotel előcsarnokába, hogy elszívjanak egy cigarettát. Vidámak, jókedvűek voltak, az arcuk majd kicsattant. A bár bejárata mellett egy italos társaság rekedt hangon énekelt: „Kiteregetem a ruhámat a Siegfriedvonalra…” Gladys a bejárat melletti asztalnál üldögélt, elég távol a hangos társaságtól. Mellette egy amerikai vezérőrnagy foglalt helyet. Amint megpillantotta Bradleyt, intett neki. Bradleynak nem volt szándékában egy ismeretlen tiszt előtt megcsókolni, de Gladys felpattant, és a nyakába borulva szájon csókolta. – Nem kaptál egy bombát a fejedre? – kérdezte azután, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült Bradley láttán. – Nem – válaszolta. – Jobbára a Cityre hullanak, így én megúsztam. – Gyere, ülj le – mondta, majd miután Bradley engedelmeskedett, azt mondta: – Ez itt egy jó barátom, Ryan McArthur vezérőrnagy, aki éppen Franciaországba készül, és segíteni tud neked. Ryan, ez a fickó az, akiről beszéltem neked, az én kedves OSS ezredesem, Mike Bradley. Bradley, és a választékos külsejű McArthur kezet ráztak. – Azt hiszem, még nem találkoztunk… – mondta Bradley. – Nem – válaszolta McArthur, megértve Bradley szándékát. – Nem állunk kapcsolatban egymással. Hozhatok egy italt, Mike? – Egy Scotch-ot jéggel. – Rendben. Amíg McArthur a bárpultnál tartózkodott, Gladys, aki Bradley mellett ült, megfogta a férfi kezét, és megkérdezte: – Még most is szeretsz? – Igen, azt hiszem. – Rendben van Mike. Ha igazán szeretsz, megkönnyítem a dolgodat. Igaz, hogy nagyon jól érzem magam itt Londonban, de amióta te felbukkantál itt, nem találkoztam más férfival. Hűséges voltam, és reménykedtem… és most is te vagy az egyetlen férfi nekem. Érezte a gombócot a torkában, de csak megszorította Gladys kezét. – Nem kellett volna ezt elmondanod – mondta. – De igen, Bradley. Ami pedig McArthurt illeti, ő régi barátom, valóban csak a barátom, se több, se kevesebb. – Oké, Gladys. Köszönöm. – Ettől egy kicsit jobban szeretsz? – Ennél jobban már nem tudlak szeretni. – Te vagy az én emberem – mondta mosolyogva és kacsintott egyet. Bradley elengedte a nő kezét, amikor McArthur visszatért, két kezében három pohár whiskeyvel. Elvették az italokat, Ryan leült, belekortyolt a poharába, és Bradleyre vigyorgott. – Szóval az OSS-nál vagy? – Igen. – A Brit Titkos Szolgálattal dolgozol együtt?

– Én nem igazán nevezném ezt munkának. Az a feladatom, hogy felkutassak egy renegát amerikai tudóst… – Wilsont. – Úgy van. Honnan tudod? – Groves tábornok alatt dolgoztam a manhattani atombomba projekten, és amikor felderítettük a német tudósok kilétét, kapcsolatba léptünk az OSS-al. Akkor akadtunk rá Wilson nevére. Természetesen a te feljegyzéseidből azt is megtudtuk, hogy Gladys is kapcsolatban állt vele. Innen ismerem Gladyst. – Wilsonnak úgy látszik jó érzéke van ahhoz, hogy összehozzon embereket. McArthur elvigyorodott, majd ismét komolyra váltott. – Csak Wilsont akarod? – Igen. – Valami különleges okod van rá? – Jó okom van feltételezni, hogy valami sokkal komolyabb projekten dolgozik, mint a német rakétaprogram. – És azt hiszed, időben befejezi ahhoz, hogy bevessék a szövetségesek ellen? – Nem vagyok biztos abban, hogy mik a szándékai, csak azt tudom, hogy nagyon el akarom kapni. – Akkor miért nem vagy Európában? – Az SOE felettesem addig nem enged át, amíg Németországot tejesen le nem rohanják. – Addigra pedig Wilson a többi valamirevaló tudóssal együtt eltűnhet, vagy elkapják az oroszok. – Vagy az SOE. A felettesem pontosan ezt akarja. – Wentworth-King alezredes? – Úgy van. McArthur elcsodálkozott. – No lám, a jól nevelt angol iskolásfiú. Igen, azt akarja, hogy a britek érjenek oda előbb, ezért tart vissza téged. – Tudsz tenni ellene valamit, Ryan? – kérdezte Gladys. – Hát persze. – McArthur Bradleyhez fordult. – A manhattani atombomba projekt igazgatója nevében egy csoport ALSOS ügynököt dobok át Európába, hogy a szövetséges csapatokra tapadva mindenhová elkísérjék őket. Amikor azt mondom, hogy rájuk tapadnak, ez alatt a következőt értem: az ALSOS ügynökök együtt harcolnak a csapatokkal, mégpedig a sűrűjében, ezáltal jelen lesznek, amikor valami számunkra értékes személyt – például egy tudóst – kapnak el. Szeretnél velünk jönni? – A francba, hát persze, vezérőrnagy. – Oké. Mert e vonatkozásban felettese vagyok annak a szarházinak. Felveszem a kapcsolatot Wentworth-Kinggel, és közlöm vele, hogy szükségem van rád. – Nagyszerű. Mikor indulunk? – Pénteken. Tehát van még néhány napod. Addig még találkozunk, hogy megbeszéljük a részleteket – most pedig mivel nyilván szeretnétek egyedül maradni, én megyek és züllök egyet. – Felállt, hogy induljon. – Pénteken találkozunk, Bradley. Ami pedig téged illet, Gladys, majd összefutunk valahol. – Párizsban. – Reméljük, hogy úgy lesz – mondta, azután ujjait a sapkájához érintve szalutált, és a részeg katonák között kisétált a bárból. A részegek a bár mellett most az érzelmes „We´ll Meet Again” című dalt énekelték, amit a britek kedvence, Vera Lynn vitt sikerre, biztosan azért mert ő jobban énekelte. Az alig érthető szöveg így is megindította Bradley szívét. Egy másik részeg is szólózni kezdett, amikor Bradley Gladyshez fordult. – Köszönöm.

– Ne köszönd, Mike. Nem akarom, hogy elmenj – azt akarom, hogy itt maradj. De tudom, mennyire fontos ez neked. – Lemondóan vállat vont. – Hát menj. – Van még néhány napunk. – Ma éjjel, meg holnap éjjel – igazította ki. – Pénteken elmész. Az isten verje meg, mindjárt elbőgöm magam. Az isten verjen meg téged is, Mike Bradley! Hátralökte a székét, felállt, és kirohant. Bradley is felállt, és átfurakodott a füstös, alkoholbűzös helyiségen. Gladys nem nézett vissza, átsietett az előcsarnokon, egyenesen a lépcsőhöz ment, Bradley üldözőbe vette, s közben arra gondolt, hogy Gladys milyen otthonosan mozog ebben a hotelben, elvégre régóta lakik benne. Különös, hogy éppen ez jut az eszébe, nyilván a féltékenység teszi, elvégre Gladys itt találkozhatott azzal a sok férfival, akikkel az elmúlt években megismerkedett. Beléhasított a fájdalom, haragudott minden férfira. Azután felrohant a lépcsőn. A folyosón érte utol a szobája előtt, éppen az ajtót nyitotta ki. Átölelte, és magához vonta. Gladys Kinder sírt. Bradley lecsókolta a könnyeit, és maga is elcsodálkozott, hogy ezt teszi. Azután a karjába kapta, és bevitte az ajtón. Berúgta maga mögött az ajtót. Letette Gladyst a földre, átölelte és csókolgatni kezdte a szemét, az arcát, a száját. Azután eltartotta magától. Gladys remegett, az arcán szétmaszatolódott a könny, és ettől még fiatalabbnak látszott. Kicsi szoba volt, az ágy éppen ott volt mögöttük, de nem tudta, mitévő legyen. – Sokáig fog tartani – mondta. – Nem tudom, hol kezdjem. Túl öreg vagyok ehhez. Nem ismerem a fortélyokat. Nem tudom, hogy fogjak neki. Gladys elmosolyodott a könnyei mögött. Kezével megtörölte a szemét, és megpróbálta lecsillapítani testének remegését. – Már elkezdted, Mike, és nagyon jól csinálod. Az isten szerelmére, ne hagyd abba. – Kezét Bradley vállára tette, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Hagyta, hogy Bradley az ágyra fektesse, ahol végre vagy megtörténik, amire vár, vagy nem. Akkor Bradley elveszítette az érzékeit. Isten ajándéka volt ez. Valahogy lehámozta Gladysről a ruhát, maga is levetkőzött, azután mindketten bebújtak a takaró alá. Amikor szeretkeztek, öntudatlanul tették, s a mennyekben érezték magukat. Bradley ötven évesen ismét fiatalnak érezte magát. ● ● ● A következő napon eltelve a szerelemmel, Bradley jelentkezett a Baker Streeten, ahol WentworthKing fagyosan közölte vele, hogy kivonták a SOE kötelékéből és áthelyezték a manhattani atombomba projekt igazgatójának parancsnoksága alá, úgy hogy nekiláthat a Gemkapocs Hadművelet végrehajtásának. – Itt az áthelyezési parancsa – mondta Wentworth-King, és átnyújtott egy vaskos borítékot. – Isten önnel, és sok szerencsét. Aznap éjjel, egész éjjel, a Shepherd Marketnél lévő kis lakásában szeretkezett Gladysszel, miközben odakint süvöltöttek a szárnyas bombák, és városszerte robbanások hallatszottak. A halál közepette találta meg az új életet, a fényt a sötétben. Végre boldog volt az álma, és késő reggel ébredt. Az ágy üres volt mellette. Gladys elment. A fürdőszobában, a tükrön megtalálta a rúzzsal írt üzenetet. „Nem tudnék a szemedbe nézni búcsúzáskor, ezért elmegyek. Szeretlek.” Az utolsó betűk elmosódtak, s Bradley tudta, hogy Gladys sírvafakadt. Kinyújtotta a kezét, megérintette a rúzsos betűket, végigtapogatta a szavakat. – Vigyázz magadra – mondta.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Wilson, ahogyan eltervezte, este hat órakor ébredt, és azon kapta magát, hogy önmagáról gondolkodik. Átaludta a délutánt, mert úgy tervezték, hogy sötétben utaznak Thüringiába. Az ágyban fekve, a szeméből dörzsölgette az álmot, és a rádiót hallgatta, amit nyilván Greta kapcsolt be a nappaliban. Csodálkozott, hogy önmagáról gondolkodik, nem volt szokása, s az egészet a megváltozott napi rutinjának tudta be. Évek óta nem gondolkodott önmagáról, ezért lepte meg annyira a dolog. Mindig kifelé tekintett, sosem befelé, és ez a pálfordulás zavarta. Iowa jutott az eszébe, gyermekkorának napjai, a szülei, akiknek jóságát egyszerű gyengeségnek minősítette. Most, hogy lehunyta a szemét, látta önmagát, a szőkehajú kisfiút, amint a bőre arany színben csillog a napfényben. A nap pedig, a hatalmas, ezüst égitest, szinte az egész égboltot betölti. Egyedül áll a búzamezőn, és a sárga tengeren túlra néz, ahol a zöld mező a kék éggel találkozik, azután belepislog a napba, amely ezüstösen, elbűvölőn vibrál a feje felett. Nézi, de nem ragadtatja el magát, elkápráztatja ugyan, de nem vakítja el. És tíz évesen felteszi a kérdést: Mikor hal meg a nap? Ez a kérdés tette őt tudóssá. Vallásává lett a tudás hajszolása. Megtanulta, hogy a nap is megfog halni egyszer, ki fog hunyni a tüze és a fénye, de mielőtt még ez megtörténne, a Földön minden élőlény kihal. Ezek szerint az ember élete korlátozott, ha a természet útján halad tovább. Még jóformán állat, és máris ki fog halni, mint a dinoszauruszok, mihelyt az életadó nap kihuny. Valamit tenni kell. Így azután Wilson tíz évesen megtalálta élete célját: megváltoztatni az ember végzetét, és a tudomány eszközeivel megteremteni egy olyan emberfajt, amely biztosíthatja a folyamatosságot. Sosem tért le erről az ösvényről. Már akkor, gyermekkorában – jóllehet vallásos szülei voltak, ő nem fogadta el Istent –, tudta, hogy az emberiségnek egykor majd el kell hagynia szülőbolygóját, hogy egy kevésbé zsúfolt planétán telepedjen le. Ehhez meg szándékozta teremteni a megfelelő technológiát, de ugyanakkor a még primitív életformát is át kell formálnia, és meg kell szabadítania halandó testének fizikai korlátaitól. Az embernek szuperemberré kell alakulnia, hogy elérhesse a csillagokat. Most, hatvanöt év múltán Berlini lakásán az ágyon heverve Wilson a tudatára ébredt, hogy mennyire is halandó, de azzal vigasztalta magát, hogy legalább elindította az Ember Szuperemberré alakításának folyamatát. És elkezdte egy repülő csészealj megépítését, ami Neuschwabenland védelmének alapja lesz az Antarktiszon, ahol egy tébolyult ideológia árnyékában ugyan, de rendelkezésére fog állni az életben maradáshoz szükséges erő és hatalom, és végre a többi embertől elszigetelten élhet a felszín alatt. Himmler kiábrándult követőit fogja felhasználni, hogy az Antarktiszra kerülhessen, ahol az évek során majd az ő ízlése szerint fogja átformálni az embereket: nem egy misztikus ideológiához teremt fanatikus katonákat, hanem olyan embereket nevel ki, akik szomjazni fogják a tudást, és akik szabadságuktól és akaratuktól megfosztva a rájuk kényszerített tökéletes harmóniában fognak élni, távol az önpusztító, primitív emberiség kártékony befolyásától. És majd ha a technológia elég fejlett lesz ahhoz, hogy Kugelblitz csészealjakat építsenek, az utódjai majd itt hagyhatják a haldokló földet, és a csillagok közé költözhetnek. A kiválasztottak, akik erre az útra elindulhatnak, szuperemberek lesznek – de ő, aki mindezt lehetővé tette, nem lesz közöttük.

Mielőtt ez megtörténne, ő meg fog halni. A halandóság az, ami nem engedi az embert szuperemberré válni – az élet túl rövid komolyabb eredmények eléréséhez. Bár Wilson már nekifogott a szervátültetésekkel, a protézisekkel és az élet meghosszabbításával kapcsolatos kísérleteknek, és a saját halálát is késleltette szív és gyomorműtétjével, jól tudta, hogy a koncentrációs táborokban megkezdett orvosi és sebészeti kísérletek még nem elég fejlettek ahhoz, hogy véglegesen megóvják őt a haláltól. Mindenesetre az utódja, bárki is legyen az, élvezni fogja e kísérletek eredményeit, és talán az antarktiszi, jóval értékesebb emberekből álló kolónia életét is meg tudja majd hosszabbítani velük. Mert azzal időt nyernek az embernek szuperemberré való átformálásához. Miközben felállt, és kinyújtóztatta a tagjait, arra gondolt, hogy nem vesztegette hiába az életét, és halálának is lesz értelme. Attól fogva a rádióbemondóra figyelt, aki arról informálta a Harmadik Birodalom hallgatóit, hogy a szövetséges csapatok elözönlötték Franciaországot, és tizenhat nappal ezelőtt véres támadásba kezdtek mintegy száz mérföldes partszakaszon, de az Ezeréves Birodalom hős katonái az útjukat állták. A bemondó nem említette, hogy a szövetségesek felszabadították Rómát, hogy az amerikaiak bombázták Japánt, hallgatott a Cotentin-félszigeten a németeket ért veszteségekről, von Schließen tábornok körülkerített csapatainak reménytelen helyzetéről, De Gaulle tábornoknak bayeux-i fogsága utáni dicsőséges visszatéréséről a felszabadított francia területekre, Montgomery tábornok elévülhetetlen sikereiről Caennál, vagy arról, hogy a szövetségesek éppen tegnap elfoglaltak két német V-1 kilövőállást a Cherbourg félszigeten, és a történelmi várost is megszállták. És azt sem említette, hogy Berlin a szövetségesek mindennapos bombázásának köszönhetően gyakorlatilag a földdel egyenlő. Ezeket a tényeket gondosan elhallgatták. Hamarosan vége lesz, gondolta Wilson, nem számít mit mondanak. Nem csoda, hogy elrejtőzünk a Harz-hegységben. Már csak hónapok kérdése. Nem akart Greta előtt mutatkozni, mielőtt elkészül az indulásra, ezért a hálószobából egyenesen a fürdőszobába ment, megfürdött, megszárítkozott, felvette a civil ruháját, azután visszament a hálószobába. Előző este már bepakolt a bőröndjébe, mialatt Greta a barátjánál volt: most csak előhúzta az ágy alól, ahová akkor rejtette. Azután minden érzelemtől mentesen kiment a nappaliba. Greta a rádió gombját csavargatta, kétségbeesetten igyekezett befogni egy angol adót. A szájában cigaretta fityegett, szabad kezével aranysárga haját igazgatta. Igen szemrevaló volt, jóllehet az utóbbi időben sokat öregedett. Amióta a bombák hullani kezdtek Berlinre, már nem volt a régi. Amint Wilson a szobába lépett, felpillantott, és meglátta a bőröndöt. A rádióban Wagner zene kezdett szólni. Greta szeme elkerekedett. – Elmegyek – mondta Wilson megelőzve a kérdést. – És valószínűleg nem jövök vissza. – Micsoda? Tudta, hogy Greta jól hallotta, amit mondott, csak nem akar hinni a fülének. Az átlagemberek sosem képesek elsőre elfogadni a tényeket, s ezt nyomasztónak érezte. – Hallotta – mondta neki, és a földre tette a bőröndöt. Észrevette a szemében a rémületet. – Azt mondtam, hogy elmegyek, és valószínűleg nem jövök vissza. Mindazonáltal az SS mindig is gondoskodott az övéiről, magát meg úgy kezelik, mintha a feleségem volna. Más szóval megtarthatja a lakást, és havonta méltányos pénzösszeget is fog kapni. Hamarosan érintkezésbe lépnek magával. Mindig is dohányzott, ami nem túlságosan tetszett Wilsonnak, de most, amikor beleszívott a cigarettájába, majdnem megfulladt tőle. – Nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem – mondta, a bőröndre pillantott, és hagyta, hogy a füst magától szivárogjon az ajkai közül. – Úgy értem, ilyen sokáig együtt éltünk, és most csak így…

– Mindig is tudta, hogy ez be fog következni – mondta neki, mint már annyiszor. – Kapcsolatunk annak tudatával jött létre, hogy előbb-utóbb véget ér. És most elérkezett az idő. – És csak így? Előzetes figyelmeztetés nélkül? – Nem szólhattam előre. Az SS titoktartásra kötelezett. Nem szólhattam róla eddig a percig… és most éppen azt teszem. – Ezt egy percig sem hittem volna. – Pedig ez van – ez az igazság. – Itt akar hagyni teljesen egyedül? – A többi tudóssal együtt elköltözöm a városból, és nem mondhatom meg, hová. – Miért nem mehetek magával? – Azért, mert nem engedélyezik. – Úgy érti, a többiek is a feleségük nélkül mennek? Ezt akarja mondani? – Nem, nem ezt mondtam. A többiek vihetik a feleségüket és a gyerekeiket. Csakhogy a többiek németek és német feleségük van. Én pedig idegen vagyok itt, és csak együtt élek egy asszonnyal, aki nem a feleségem. Kértem, hogy magammal vihessem, de határozottan elutasították. – Ezt nem akarom elhinni. – Pedig igaz. És ki tudja, mik az indítékaik? Ez a háború a végéhez közeledik, a Harmadik Birodalom össze fog omlani, és amikor ez megtörténik, engem kivégezhetnek… talán emiatt nem jöhet velem. Ez kegyes hazugság volt, és csak arra szolgált, hogy megelőzze a hisztériát, de a tekintetéből látta, hogy nem hisz neki. Elvégre tapasztalt asszony volt, különösen ami a férfiakat illeti. Ennek megfelelően szeméből a harag és a félelem keveréke sugárzott. – Vagyis egyszerűen csak itt hagy? – Magáé lehet a lakás, meg fogja kapni rá az engedélyt. Higgyen nekem, jobb dolga lesz, mint eddig volt. Ha a maga helyében volnék, én örülnék, hogy így alakult, s nem másként. – Örülni? – vágott vissza. – Annak, hogy egyedül maradok Berlinben? Egy városban, amit éjjelnappal bombáznak, és amit nemsokára lerohannak? Mit érek, ha ezt a lakást is lebombázzák? Mit érek az engedéllyel, ha elveszítjük a háborút? És mi lesz velem, ha túlélem a bombázásokat, és az oroszok érnek ide előbb? – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj – mondta Wilson. – Végül is maga nem gyerek már. Valami hasonlót mondott annak a másik nőnek is – Gladys Kindernek? – úgy húsz évvel ezelőtt, villant át az agyán az emlékkép, és erről eszébe jutott Goddard is, meg a sivatagban készített primitív rakéták. Greta szemében viszont most fellobbant a gyűlölet lángja. – Ezt nem teheti – mondta remegő hangon. – Ennél sokkal többel tartozik nekem! Fogja magát, összecsomagol, engem meg itt hagy a pokol közepén. Magával kell vinnie. El kell vinnie innen! Az isten szerelmére, ne hagyjon itt! – Maga tapasztalt asszony – válaszolta Wilson, és mert észrevette a kezdődő hisztériás rohamot, felvette a bőröndjét. – Jól fog boldogulni. De Greta felpattant, odalépett hozzá, megragadta a vállát, vadul megrázta, és kiabálni kezdett. – Nem, Wilson! Az isten szerelmére! Túl öreg vagyok már! És jöhetnek az oroszok… Ne hagyjon itt, Wilson! Hirtelen öregnek látta, az arcára kiült primitív érzelmek – a düh és a félelem – miatt undorítónak találta, és ellökte magától. A nő nekizuhant a kandallónak, megrázta a fejét, és döbbenten nézett. Wilson egyetlen szó nélkül távozott, vissza sem nézett. ● ● ●

Odakint egy SS kocsi várta, hogy Kummersdorfba vigye. Amikor elindultak, kinézett a kocsi ablakán a borzalmas romokra, és a kiégett házakra. Az égbolt világosságából tudta, hogy a szövetségesek hamarosan megjelennek a város felett, és újabb bombákat dobnak le. Behunyta a szemét, visszaidézte magában Greta kitörését, és megállapította, amint már annyiszor, hogy az embernek meg kell szabadulnia a primitív érzelmeitől. Őt sosem gyötörték ilyen érzelmek, de tudta, hogy a legtöbb embert igen. És azt is tudta, hogy nem kevesen vannak, akik azt tartják, hogy az ő érzelemmentessége nem emberi jelenség. Vajon így van? Nem hitte. Inkább a zsenialitás jelének gondolta. Mindig is úgy érezte, hogy különbözik fajtája többi egyedeitől – még a jóságos szüleitől is, meg a többi gyerektől, a nőitől – és mások hangos érzelmeit a gyengeség okozta aberrációnak tartotta. Az emberi érzelmek a barlangba valók; ő ennél sokkal dicsőbb teremtmény. És ő, a John Wilson nevű egyed, egy csodálatosan fejlett aggyal büszkélkedhet. Ennek így kellett lennie. Behunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Látta a szüleit a földeken, hátuk meggörnyedt a tűző napon; azután önmagát, amint tágra nyílt szemmel mellettük térdel a templomban, Montezumában. Tisztességes, egyszerű szülei voltak, maguknak valók, tartózkodóak, és bár mindig jól bántak vele, ezt az erényüket a gyengeségük számlájára írta. Elolvastatták vele a Bibliát, és ő azt hitte, az a könyv titkokat tartalmaz. Miközben imádkozott – akár a templomban, akár otthon – a hite lassan átformálódott, és elfordult a barlanglakó ember primitív félelmeitől és előítéleteitől. Úgy kezdte érezni, hogy az ember nem arra született, hogy egy istent imádjon, hanem hogy maga is isteni képességek birtokába jusson. Nem olyan volt, mint a szülei. De a többi gyerekre sem hasonlított. A szülei nem vették észre a különbséget, mert túlságosan el voltak foglalva önmagukkal, de az iskolában különcnek tartották, mert nem vett részt a játékaikban, és minden energiájával tanult. Mindig egyedül akart maradni, hogy a könyveit olvashassa, és ettől lett más, mint a többiek. Azután elhatározta, hogy tudós lesz, és attól fogva csak annak élt. Tizenkét évesen élveboncolással kísérletezett, és a szülei rajtakapták. Megdöbbentette őket a kegyetlensége, amit ő puszta kísérletnek tekintett. Egy hét szobafogsággal büntették, ami lehetővé tette neki az olvasást, és az elmélkedést. De a kísérletezést nem hagyta abba – csak titokban folytatta tovább –, és mire tizenöt évesen Des Moinsba került, a középiskolába, már többet tudott a biológiáról és a tudományokról, mint amennyit a tanárai meg tudtak tanítani neki. Addigra meggyőződésévé vált, hogy az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az embert az állattól, az a gondolkodás képessége – nem a szív, a lélek: nem az érzelmek, hanem a gondolkodóképesség. Mihelyt ezt elfogadta igazságnak, megtanulta elutasítani az emberek által széles körben méltányolt „finomabb” érzelmeket. Az ember az evolúció kísérletének tárgya, az emberi lélek csak eszköz. És mert az emberi érzelmek csak holtsúlynak számítanak, Wilson örült, hogy megszabadulhatott tőlük. Ő egy zseni, volt, egy tökéletesen racionális lény, és ettől volt ő különleges. Más nem számított. Amikor érezte, hogy az SS kocsi lassítani kezd, kinyitotta a szemét, és megpillantotta a Kummersdorf épületein kúszó reflektorfényeket, amint megvilágítják a hangárokat, az előregyártott irodákat, a fabódékat, a szögesdrót kerítést, a magas és csúf őrtornyokat, amikben páncélsisakos katonák kuporognak egész éjszaka a géppuska mögött. A máskor kihalt udvar most tele volt teherautókkal, amiket egymás tetőlámpái árasztottak el nappali fénnyel. A katonák zöme ládákat, és papírdobozokat hordott ki a hangárokból, és a platóra rakta. Néhány ponyvával letakart jármű már a kapu felé igyekezett.

Miután kiszállt a kocsiból, és a főhangárba ment, Wilson látta, hogy Schriever csészealja még mindig ott nyugszik az állványán. A zárt helyen hatalmasnak tűnt, szürke borítása tompán csillogott a mennyezetről lógó lámpák fényében. Mivel nem látta Schriever repülőszázadost, áthaladt a hangáron, és belépett egykori irodájába, amiben most csak az üres szekrények és polcok álltak. Ott találta Ernst Stollt, Hans Kammlert, és a sötét szemű, veszélyes Artur Nebe SS tábornokot. Nebe egy faszéken ült, mindannyian dohányoztak, valami brandyfélét ittak, és szemmel láthatóan őrá vártak. – Tehát végre megkezdődött a költözés – mondta. – Igen – mondta Kammler. – Az első teherautók már az állomáson vannak, és ön is nemsokára indulhat. – Mi a menetrend? – Nekem itt kell maradnom, hogy felügyeljem az Angliának szánt V-1 és V-2 rakéták szállítását. Nebe tábornok azonban a legkiválóbb embereivel együtt önnel megy, hogy védelmet nyújtson, és Ernst Stoll százados is elkíséri, hogy meggyőződjön, Kahlában megfelelő elhelyezésben részesítik-e? Mihelyt Kahlában zökkenőmentesen mennek a dolgok – egyébként a közelben lévő Nordhauseni Központi Ipartelepekkel együtt Stoll százados felügyelete alá fog tartozni –, Nebe tábornok visszatér Berlinbe, hogy előkészítse a Németországból való szökést. Stoll pedig megosztja idejét Thüringia és Berlin között, így az ön munkáját is ellenőrizni tudja, és szemmel tudja tartani a mi egyre megbízhatatlanabb Reichsführerünket is. – Mi lesz Rudolf Schrieverrel és azzal… – Wilson elhallgatott, és a hangár közepén álló repülő csészealj felé bólintott –, azzal az izével ott. – Mához egy hétre – közölte Ernst Stoll ünnepélyesen –, a Kummersdorfban maradó minden anyagot a csészealjjal együtt, Schriever felügyelete mellett átszállítják Prága mellé, egy titkos telepre. Így azután, míg Schriever Himmler keze alatt tovább dolgozik, maga Kammler védelme, és az én felügyeletem alatt befejezheti a Feuerball-t, és a Kugelblitz-et. – És mivel indokolta Schrievernek a költözést? – Ugyanazt mondtam neki, mint Himmlernek. Hogy ön már nem megbízható, sokat hibázik, és hogy miután Wernher von Braun visszaköltözött a helyreállított peenemündei kísérleti üzembe, Nordhausenbe kell telepíteni, az én felügyeletem alá. – Kitűnő. – Most pedig jobb, ha indulunk – mondta Nebe tábornok halkan, rezzenéstelen arccal, ami megnyugtatta Wilsont. – Szeretnénk legalább az állomásról kifutni, mielőtt a szövetségesek elkezdenek bombázni. – Jó gondolat – mondta Kammler. Előző nap Wilson saját maga ellenőrizte a BMW gyárban a Feuerball és a Kugelblitz szétszerelését, hogy a pályaudvarra szállíthassák. Most örült, hogy a többiek nyomában utoljára hagyhatja el az irodát. Amint kiléptek a hangárba, Schriever repülőszázados, Habermohl, és Miethe toppant elébük Schriever irodájából. Megálltak előttük. Schriever, mivel azt hitte, hogy most már az övé az egész Csészealj Projekt, lenézően elmosolyodott. – Tehát Nordhausenbe költözik. – Igen – felelte Wilson. – Sajnálom, hogy elválnak az útjaink. – Ezzel tisztában vagyok, százados. – Természetesen támogattam az ön munkáját Himmler előtt… – Köszönöm. – … és miközben elismerte az ön közreműködését a Csészealj Projektnél, úgy tartotta helyesnek, hogy most már mi, németek fejezzük be a kísérleteket. – Értem – mondta Wilson.

– Mihelyt Prágában leszünk, semmi idő alatt repülni fogok a csészealjjal, efelől biztosíthatom, Wilson. – Remélem is, százados. Schriever kezet nyújtott. Wilson megszorította, azután a repülőszázados náci módra szalutált, és útjukra engedte őket. Stoll Wilsonra mosolygott, a kijárat felé intett, azután maga előtt kiengedte az amerikait és a két náci tisztet a hangárból. Wilson nem nézett vissza. Nem volt már ott semmi, ami érdekelhetné. Beszállt a kocsiba, helyet csinált maga mellett Stollnak, és a Kummersdorfból Berlinbe vezető úton mindvégig nyitva tartotta a szemét. Az éjszakai ég világos volt a csillagok fényétől, a Hold a felhők mögül világított, de nemsokára megpillantotta messze előttük a vörös derengést. Azután meghallotta a robbanásokat is, és azonnal tudta, hogy az ég alját a légitámadás okozta tűz festette vörösre. – Minden nap közelebb érnek – mondta Ernst. – Ezeket a disznókat nem lehet megállítani. – Jusson eszébe a London elleni villámtámadás – felelte Wilson –, és akkor megérti, miért nem lehet megállítani őket. – Az én családom Berlinben él, Wilson. – Sajnálom – mondta, pedig nem is érdekelte a dolog. – A feleségem elhagyott – folytatta Ernst, mintha transzban volna – De a gyerekekkel a szüleinél lakik Wannseeben, ott pedig minden nap bombáznak. – Nem rossz – mondta Wilson unottan. – Jobban aggódom értük, mintha a világ végére költöztek volna. Mi meg Thüringiába költözünk. – Ez fontos dolog, Stoll százados. Nagyon fontos. – Igen – mondta Ernst –, tudom. De nem tehetek róla, akkor is aggódom. Szerencsére nem kellett bemenniük a városba, egy kisvároson keresztül – amit Wilson nem ismert fel, csak azt tudta, hogy a brandenburgi út mellett van –, egyenesen az állomásra mentek. A pályaudvart szigorúan őrizték. Fegyveres SS katonák vették körbe. Az éjszaka csendjét csak az elzászi vérebek csaholása és a megafon bömbölése törte meg. Miközben a megrakott teherautókat reflektorok pásztázták, az arcukba zseblámpa fénye villant. Wilson Stoll nyomában átfurakodott a fegyveres katonák menetoszlopain – egyikük sem látszott túl boldognak – , majd belépett a kis váróterembe, amely maga volt a rémálom. Rémült tekintetű, alultáplált foglyok várakoztak odabent. Mielőtt felszállhattak volna az embertelenül zsúfolt marhavagonokba, a kutyás és korbácsos őrök között kellett vesszőfutást végrehajtaniuk. Már nem sokan maradtak – a legtöbb vagont, már bezárták –, de Wilsonnak ennyi elég volt, hogy tudja, mi folyik itt. Minden kaotikusnak tűnt, de nem volt az, mindez nagyon is szervezett volt. Amikor Wilson megpillantotta az egyik marhavagon mellett álló Nebe tábornokot, amint szenvtelen arccal intézkedik, mindent megértett. Mindenesetre megkönnyebbült, amikor kikeveredett a váróból, és végre felszállhatott a vasúti kocsiba, amit – elindulás után megállapította –, Stoll századossal, Kammler dandártábornokkal, Nebe tábornokkal, és a hozzájuk legközelebb álló tisztekkel osztott meg. Nebe hagyta, hadd pihenjenek, cigarettázzanak, iszogassanak és kártyázzanak. Berlin bombázásának robajai hamarosan elhalkultak mögöttük, csak a sötét mezők maradtak két oldalt, és a vonat kattogása. – Végre úton vagyunk – mondta Stoll. – Hála istennek, ezt is megértük. – Igen – felelte Wilson. – Minél hamarabb odaérünk, annál hamarabb visszatérhet Berlinbe a családjához. – Ha addigra még itt lesznek. – Ha nem – mondta Kammler –, akkor maga is meghozta személyes áldozatát a Harmadik Birodalomért. Nem gondolja, hogy ez tiszteletre méltó, Stoll százados? – Természetesen igen, uram.

– Elkeseredettnek látszik, százados. – Nem uram, csak fáradt vagyok, ez minden. – Mindannyian azok vagyunk – horkant fel Kammler, majd cigarettára gyújtott, füstfelhőt fújt, és suttogó beszélgetésbe kezdett Nebével, ami Wilson óvatos megfigyelése szerint csak azt szolgálta, hogy Stollt még idegesebbé tegye. Figyelmét az asztalnál egymással szemben ülő Kammler és Nebe felé fordítva Wilson azon kezdett gondolkodni, hogy vajon miféle emberek ezek, és hogy fog kijönni velük. Azt tudta, hogy Kammler felelős jó néhány koncentrációs tábor megtervezéséért; személyesen ellenőrizte és hagyta jóvá a hatalmas birkenaui és részben az auschwitzi tábor, és azok gázkamráinak, krematóriumainak terveit. Türelmetlen, durva, teljesen amorális ember, aki bár Himmler kegyeltje és elkötelezett híve, csak a saját érdekeivel foglalkozik. Nebe viszont sokkal rejtélyesebb figura, amolyan köpönyegforgató, úgy ismerik, mint gyakorlott túlélőt, aki nem idegenkedik a vérfürdőtől sem. Ritkán mosolyog, a legjobb barátja a pisztolya, és csak annyit beszél, amennyit feltétlenül szükséges. Jó ember, ha a te oldaladon áll, de rettegj tőle, ha az ellenséged. Wilson szemében az ilyen nem több az állatnál – de még így is hasznos lehet. Nyomasztó gondolat. Behunyta a szemét, és megpróbált aludni, de ahelyett az emberekkel való kapcsolatára gondolt, arra, hogy mennyire nem tudott osztozni velük apró gondjaikban, kicsinyes ambícióikban. Apróságok után kajtatnak, egy asszony szerelmét, a megbecsülést hajszolják, és mellette elfelejtik észrevenni, hogy milyen rövid az élet, és ennélfogva mennyire értékes. Bár az evolúció eszközének születtek, még most sem többek barlanglakóknál. Az evolúció nem egy természetes folyamat eredménye. Az emberi faj folyamatosságát csak akkor lehet megőrizni, ha az ember a saját kezébe veszi önmaga újrateremtését. És mert az emberek többsége ezzel nincs tisztában, a kiválasztottaknak, mint amilyen Wilson is, mutatniuk kell az utat. Én megteszem, gondolta, és megpróbált aludni, de nem sikerült. Én újrateremtem önmagam, gondolta, és az akaraterőmmel, meg némi sebészeti segédlettel én leszek az új faj első képviselője, aki eljut a csillagokba. Az én romlatlan lelkemmel amolyan biológiai mutáns leszek. Nem válok halhatatlanná – nem, ahhoz már túl késő –, de a műtétek, amiken átmentem, és amik olyan eredményesnek bizonyultak, csak az első lépések az ember fizikailag és mentálisan szuperemberré történő átformálásának útján… Azok, akik követnek engem a műtőasztalra, és elfogadják a filozófiámat, szuperemberré fejlődhetnek. Ez lesz az én nagy vívmányom. Erre gondolva elmosolyodott. Végül is még mindig úton van. Elhagyta Iowát, az ottani barátait, azután a hazáját, most pedig Németországot készül elhagyni. Oda készül, ahol tiszta a levegő, és ahol az emberiség újjászülethet. ● ● ● Ha nem is azonnal. Most még a való világban van. Ezt juttatták eszébe a visszatérő szövetséges bombázók, amint morogva elzúgtak a fejük felett. A zajos vonat ablakán túl a sötétség ragyogó mintákat öltött magára. Fehér tűzgömbök jelentek meg az égen, és apró, vibráló, sárga lángok, majd füstfelhő takarta el az egészet. Perzselő tűz támadt odakint és vörösre festette a sötétséget. Szikraeső szökött az égre, s elvegyült a csillagokkal. A vonat mellett elterülő város a pusztulás szépséges színeit öltötte magára. Ez a legszebb a halálban, a pusztulás csodálatos kisugárzása. Wilson látta a leomló

falakat, a tűzgömbök nyomán ébredő füstoszlopokat, és miközben a robaj fülsiketítővé vált, arra gondolt, hogy az élet szépsége és borzalma egy és ugyanaz a dolog. A vonat csikorgott, és rázkódott, azután megállt. Az SS tisztek az ablakhoz tódultak, és kinéztek az éjszakába. – Miért álltunk meg? – Kérdezte Kammler Nebére pillantva. – Nem tudom – válaszolta amaz, majd felállt, és ujjával Stollra mutatott. – Maga velem jön, százados. A vonat egy város mellett állt meg. A sötétség megtelt sárga lángokkal és sziporkázó szikrákkal. A házakból füst gomolygott, és eltakarta a csillagokat, meg a holdat. A folyamatosan duruzsoló szövetséges bombázók áldása nyomán a levegő vibrált a melegtől. Nebe megállt és kinézett, majd újra elindult, és megint megállt, amikor egy SS őrmester rontott be a kocsiba, és náci üdvözlésre lódította a kezét. – Miért álltunk meg? – kérdezte Nebe. – A foglyok egy része pánikba esett, uram. Dörömbölnek a vagonok ajtaján, mindjárt kitör a lázadás. Nem tudjuk, mit tegyünk. – Majd mi megmutatjuk. Példát statuálunk. Stoll százados, jöjjön velem! Wilson nézte, amint nyomukban Kammlerrel leszállnak, azután annyira leengedte az ablakot, hogy kidughassa a fejét. A légitámadás zaja fülsiketítő volt, mintha ököllel vernék a fülét. Látta az összeroskadó épületeket, a gomolygó füstöt, a szikraesőt. A szerelvény hátulja felé pillantva pedig látta, hogy az utolsó vagonok egyikét géppisztolyos katonák veszik körbe, a vérebek a póráz végén csaholtak, ágaskodtak. Nebe, Kammler és Stoll ott álltak a vagonnal szemben. Nebe elővette a pisztolyát, egy katona pedig kinyitotta a vagon ajtaját. A közelben bombák robbantak, felszaggatták a földet, és még a törmelék, meg a föld is feketén hullott vissza a levegőből. Nebe célzott a pisztolyával. Kiugrott az első fogoly. Nebe estében lőtte le. Újabb fogoly ugrott ki, erre Kammler és Stoll is elővette a pisztolyát, és lövöldözni kezdett. Amelyik fogoly kiugrott, azt lelőtték. Azután a vagonban maradt asszonyok sikoltozni kezdtek, amikor a vezetőik által felbátorított SS katonák belőttek közéjük. A zaj elviselhetetlen volt: a géppisztolyok vad staccatóját a levegőben dübörgő repülők crescendója kísérte, mindenfelé bombák robbantak, s a nyomjelző lövedékek vijjogva szaggatták szét a feketén gomolygó füstfelhőt. Több fogoly nem ugrott ki, de Wilson még hallotta az asszonyok visítozását, ami csak akkor hallgatott el, amikor újra becsukták a vagon ajtaját, bezárva a lelőtt foglyokat is. Azután Stoll, Kammler és Nebe visszatért a saját kocsijába. Amint helyet foglaltak – Kammler és Nebe Wilsonnal szemben, a sápadt Stoll mellette –, a vonat újra elindult. Wilson felfigyelt Stoll nyugtalanságára. Ezt érdemes megjegyezni. Stoll parancsokat hajt végre, de nem minden ellenszenv nélkül, és ezt a tulajdonságát, amit gyengeségnek tartott, még felhasználhatja valamire. Wilson megint behunyta a szemét. Néha elbóbiskolt, azután felriadt. A vonat hol a légitámadás dübörgése közepette, hol tökéletes csendben, de mindig sötétségbe burkolózva folytatta útját. Olykor elhaladt egy kiégett, füstölgő település mellett, máskor menetelő katonák oszlopait hagyta maga mögött, de előfordult, hogy teljesen érintetlen városon robogott keresztül. A romok egyre ritkultak, hogy átadják helyüket a fenyőerdőknek. Az erdők ellepték Thüringia hegyeit, völgyeit, és elrejtették a festői falvakat, a tizenkilencedik századi házakat, a megerősített falú ősi kastélyokat, melyek méltóságteljesen álltak a szirtek csúcsán, és onnan tekintettek le az erdőkre, és a völgyek mélyén rohanó patakokra.

A vonat az erdőn át kúszott fel a hegyek közé. Itt nem voltak légitámadások. A nap a hegyek mögül bukkant fel, gyöngyházfénnyel szőtte be a csillagfényes sötétséget, azután az egyre szürkébb derengés hirtelen átváltott ezüst ragyogásba, és a fák egyszeriben visszanyerték természetes színüket. A fák sűrűn lepték el a hegyoldalt, eltakarva az alagutak bejáratát. A vonat, amely már egy órája lépésben haladt, most nyílt terepre érve megállt a Harz-hegységben, a fallal körülvett Kahla városa mellett, azon a vasútvonalon, amely tovább vezet a Nordhauseni Központi Ipartelepek földalatti gyáraiig. Wilson kinézett. A fenyők szinte az égig értek. Kahla fallal körülvett ősi városa innen nem látszott. A sínek bekúsztak egy alagútba, amely a hegy gyomrába vezetett. Ott vár rá a végzete.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Miután egy rémálomba illő hetet töltött a Harz-hegységben, és ellenőrizte, hogy Wilson nem szenved-e hiányt valamiben, Ernst visszatért Berlinbe, hogy mindezt megismételje az egyre arrogánsabb Rudolf Schriever századossal is, csakhogy őt Csehszlovákiába, Prágába kellett kísérnie. Miután a város tőszomszédságában elhelyezte Schrievert – aki naív módon elhitte, hogy ott befejezheti a csészealját, mire az oroszok odaérnek –, továbbá a két megbízható mérnököt, az asszisztenseiket, meg a kényszermunkásokat, Ernst megint visszatért a szétbombázott Berlinbe. Fáradtabbnak érezte magát, mint életében valaha, és éjszakánként már képtelen volt aludni. Amikor megtette jelentését Heinrich Himmlernek, az egykor rideg Reichsführernek, az már teljesen eszelősnek tűnt. Cvikkere mögött a szemét folyton nyugtalanul jobbra-balra forgatta. – Négy nappal ezelőtt – mondta, mielőtt Ernst még megszólalhatott volna –, az oroszok elfoglalták Minszket, és százezer német hadifoglyot ejtettek. Százezret – ismételte lassan, mintha transzban volna. – Ezen el kell gondolkodni. Ernst zavarában nem tudta mit mondjon, csak állt Himmler asztala előtt, és a pufók, sápadt arcot nézte, amely az utóbbi időben olyan nagy változáson ment keresztül. Azután egyszeriben eszébe jutott, hogy Ernst minek van ott, és felpillantva, kevésbé zavartnak mutatkozva azt mondta: – Szóval végrehajtotta az áttelepítést. A közelmúltban magam is megtekintettem a prágai telepet, de Nordhausenben nem voltam azóta, hogy magával ott jártam. Milyen most ott? – Nagyon jó, Reichsführer. A Nordhauseni Központi Ipartelepek mint ön is tudja, mélyen a Kohnstein-hegy belsejében vannak. Pillanatnyilag mintegy háromezer fogoly él ott, akiket a közeli Buchenwaldból, és más koncentrációs táborokból szállítottunk oda kényszermunkára, és a Dora nevű földalatti táborban helyeztünk el. Úgy számítjuk, hogy ez év októberére az egész Dora tábor benépesülhet, és akkor tizenhárom ezerre lehet növelni a kényszermunkások számát. A hegyek között, egy délebbre fekvő völgyben egy másik tábort is fel fogunk állítani, ami alig egy kilométerre lesz Nordhausen B alagútjának bejáratától. – A foglyok fegyelmezettek, és jól dolgoznak? – Igen, uram – mondta Ernst, és közben arra gondolt, hogy a foglyokat ütik-verik, kíméletlenül hosszú ideig és keményen dolgoztatják, és egy perc pihenőt sem engedélyeznek a számukra. – Hogyan fegyelmezik őket? – kérdezte Himmler, mert bürokrata lévén az ilyesmi mindig is érdekelte. – Természetesen folyamatosan felügyelnek rájuk a pisztollyal, géppisztollyal, korbáccsal és ösztökével felszerelt SS katonák. Amikor nem dolgoznak, a földalatti komplexum alagútjaiba vannak bezárva. Ha megtagadják a munkát a V-1, és V-2 szerelőcsarnokaiban, a többiek szeme láttára lövik agyon, vagy akasztják fel őket vagy az alagútban, vagy a táborban, névsorolvasáskor. – Kitűnő, kapitány. Fontos, hogy a fegyelmezést mindig a többi fogoly előtt hajtsák végre. Hogy emlékezzenek, mi vár rájuk, ha nem engedelmeskednek. – Igen uram – mondta Ernst. Pontosan a Nordhausenben, meg a többi táborban – és a Kahlában –, tapasztaltak okozták krónikus álmatlanságát. – És a földalatti komplexumok nem láthatóak a levegőből? – Nem, Reichsführer. – Jó. – Himmler megengedett magának egy mosolyt, ami pillanatokon belül lehervadt az arcáról. – Mint ön is tudja – mondta, állát összekulcsolt kezére támasztotta, és egyszeriben visszatért zavarodott magatartása –, még 1941-ben személyesen állítottam fel egy SS próbapályát Lengyelország déli részén, Blizna mellett, a Visztula és a San összefolyásánál.

– Igen, jól emlékszem rá. Himmler megint bólintott, és a maga álmatag módján elmosolyodott. – 1941 végére, miután a helybélieket kilakoltattuk, orosz hadifoglyokat vittünk oda, és halálra dolgoztattuk őket, hogy a próbapálya elkészüljön. Amikor elfogytak, politikai bűnözőket vittünk oda, és tábort építettünk nekik. Azóta a földdel tettük egyenlővé a falut, álcáztuk az egész területet, és egy másik, álfalut építettünk a próbapálya fölé, hogy bolondot csináljunk a szövetséges gépekből, és a légi fotográfusaikból. Kartonpapírból készített házakat, és gazdasági épületeket állítottunk fel amiket Németországból szállítottunk oda, körberaktuk férfi, nő, meg gyerekbábukkal, még virágokat, meg gyümölcsfákat is telepítettünk. A levegőből tökéletes volt az illúzió. És én büszkén gondolok rá, százados, mert akkor az álcázott, földalatti gyárak prototípusát alkottuk meg… az én elképzelésem alapján. – Mégpedig nagyszerű elképzelése alapján, uram. – Köszönöm, százados. Ernst magát fáradtnak, ezt az egészet meg túl valószerűtlennek érezte ahhoz, hogy megemlítse: a hírszerzők jelentése szerint a Blizna melletti tábort már régen lengyel partizánok lakják, akik ott rejtőznek, és várják az oroszok érkezését, ami bizonyára hamarosan be is fog következni. – És ugye, hasonló a helyzet Schriever komplexumával Csehországban, Prágában? – Igen, Reichsführer. Pontosan ugyanaz. És Schriever repülőszázados reméli, még ez évben kipróbálhatja a repülő csészealját. – Jó. Szükségünk van minden titkos fegyverre, ha meg akarjuk állítani a szövetségeseket. És Wilson mit tesz e vonatkozásban? – Attól tartok, nem sokat – hazudta Ernst, mert tudta, hogy Wilson máris az antiradarnak álcázott Feuerball kipróbálására készül, s ha a kísérlet sikerül, a tapasztalatokat fel akarja használni a már Neuschwabenlandon építendő nagyobb csészealjánál. – A V-2 programhoz készít elő néhány újítást, de igen elégedetlen az eredményekkel. – Ha az amerikaiak, vagy az oroszok előrébb nyomulnak, azt az embert le kell lőni. – Úgy lesz, Reichsführer. Addig is azt javaslom, hogy minden figyelmünket szenteljük a V-2 programnak, és ha lehet Schriever csészealjának. Himmler bólintott, elfogadta Ernst javaslatát, azután összekulcsolta a kezét. – Tehát mikor tér vissza Nordhausenbe? – Miután meglátogattam a felségemet, és a gyerekeimet, Reichsführer. – Ah, persze – mondta Himmler. – Ha jól tudom, most az anyósánál laknak. – Igen, uram. – Nem vagyok híve a különélésnek, de elégedett vagyok, mert legalább a szeretőjét eltávolította. Gondolom ő is a százezer hadifogoly között van, akit Minszknél fogtak el. Megérdemelte a sorsát. – Igen uram, egyetértek. Himmler felállt az asztala mögött, és komor pillantást vetett Ernstre. – Borzalmas időket élünk, és bátraknak kell maradnunk. Meg szeretném köszönni önnek százados, hogy mostanáig kitartott. Higgye el, büszke vagyok önre. – És Ernst legnagyobb meglepetésére kezet nyújtott. Ernst megrázta – kissé nyirkosnak érezte –, azután szalutált és távozott. ● ● ● Berlinre nem lehetett ráismerni, az egykor ismerős kerületek a földdel váltak egyenlővé, amerre a szem ellát, kiégett épületek, törmelékhalmok sorakoztak, a levegőben állandó a füstszag. Valamikor nyári virágok illatoztak errefelé. Néhány katonát látott, csupa öreg férfit, néhány nőt, és gyerekeket,

akik jobbára nyomorékok voltak. Ernst ettől még jobban elkeseredett, és egyre inkább szeretett volna eltűnni Berlinből. Egyenesen Brigette lakására ment, még egyszer utoljára vele akart lenni. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a ház még áll. Belül azonban valóságos romhalmazra lelt, és nyugtalanul rohant fel a lépcsőn. Ám amikor az ismerős ajtóhoz ért, az éppen kivágódott, és egy Luftwaffe repülőhadnagy jelent meg benne, meglepetten ránézett, félénken elmosolyodott, majd befejezte zubbonyának gombolását, a válla fölött hátrakiáltott egy „Auf Wiedersehen!”-t, és leszaladt a lépcsőn. Brigette jelent meg az ajtóban, vörös haja ziláltan lógott, a szájában cigaretta, és az ismerős köntös volt rajta. Éppen be akarta csukni az ajtót, amikor megpillantotta Ernstet. Elcsodálkozott, egy pillanatra megdermedt, azután elvigyorodott, hátralépett, és intett. – Ó! Az én csinos századosom! Gyere be és melegedj meg. Ernst kissé megrendülten lépett be, becsukta maga mögött az ajtót, és csak állt ott. Ostobán érezte magát, mígnem Brigette odalépett hozzá, megcsókolta, és kezét végigjártatta a gerincén. – Hoztál nekem ajándékot, szépségem, bármerre is jártál? – Ezúttal nem – mondta Ernst. Brigette ellépett tőle, csücsörített és az arcába fújta a füstöt. – Semmit? Egyáltalán semmit? Hát így bánsz a lányokkal, akik idehaza szenvednek? Ernst nem lepődött meg a lány nyegleségén, feltételezte, hogy csupán szünetet akar tartani az éppen eltávozott férfi után. – Nem úgy tűnik, hogy sokat szenvedsz – mondta. – Amint látom, még mindig vannak barátaid. Elvigyorodott, összehúzta a köntösét, hogy eltakarja a mellét, azután könnyedén az egykor fényűző lakás felé intett. – Nem szenvedek? – kérdezte teátrálisan. – De drágám, nézz csak körül. Ez már nem ugyanaz, ami volt. – Ez lényegében igaz is volt; a bútorok porosak voltak, elvesztették fényüket, a bárszekrény üresen tátongott. – Nincs orosz vodka – folytatta. – Se francia konyak. Nincs több szalámi, nincs több tejtermék Dániából, és nincs több ékszer, meg szőrme, amit a jóképű tisztecskék büszkeségtől kipirult arccal nyújtanak át. Csak az angst maradt, drágám, meg a légitámadások, meg a sorbanállás az élelmiszerért. Hát nem különös, barátom? Gúnyolódása dühítette, de megpróbálta elrejteni érzelmeit, mert abban reménykedett, hogy ágyba bújhat vele, mielőtt meglátogatja Ingridet. – Gondolom nem kell magyarázkodnom – mondta. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. – És miért, drágám. Mindig is tudtad, hogy vannak más barátaim is. Mindig tudtad, hogy szeretem az ajándékokat, és hogy nem szeretek egyedül lenni. A legszívesebben pofonvágta volna, de visszafogta magát, merthogy teljesen igaza volt. Valójában még incselkedni is szokott vele a barátai miatt, és azokban a napokban, amikor Berlin még gazdag volt, ő pedig az aranyhajú hódítót játszotta, még jó néven is vette az ugratást. De ez most, hogy minden megváltozott, nem működik… Ő már nem hódító, Brigette is szemmel láthatóan öregebb, és a város, meg a csupasz lakás is a küszöbön álló véget sejtteti. Szinte érezni lehetett, hogy sűrűsödik a sötétség… – Tehát mit keresel itt, Ernst – kérdezte Brigette, és beleszívott a cigarettájába, hátat fordított neki, és leült a viseltes kanapéra. Keresztbe tette a lábát, és hívogatóan lóbálni kezdte. – Tudod, hogy miért jöttem – mondta, és érezte a gombócot a torkában. Brigette elmosolyodott, elnyomta a cigarettáját, és kezét széttárva a kanapé támlájára fektette. A mellei ettől még kihívóbbá váltak. – De nem hoztál nekem ajándékot, drága Ernst, pedig tudod, hogy mennyire szeretem.

– Tudom, mennyire szereted az ajándékokat, de nem hittem, hogy kötelező. Úgy értem, nem hittem, hogy ilyen életbevágóan fontosak. Nekem öröm volt, ha adhattam. – Te a gyönyörért adtad őket cserébe. – Ez másodlagos szempont. – A fő szempont az, hogy sosem adom oda magam, ha nem kapok ajándékot. – Nem tudtam, hogy árulod magadat. – De igen, tudtad – válaszolta hűvösen. – Többet érek, mint egy közönséges kurva – ezt nem pénzzel szokás kifizetni. – Hanem ajándékokkal – mondta Ernst keserűen. – Pontosan. Nem mindenki vallja be, hogy fizetségnek szánja, ezért hívja ajándéknak. Az olyanok kis ajándékokat hoznak nekem. Drága ajándékokat. Amiknek nagy a visszavásárlási értékük. – Te egy pénzsóvár kurva vagy. – Nem, Ernst drágám, és egy túlélő vagyok. Megtanultam úgy élni, hogy ne függjek a férfiaktól. Ezért elfogadom, amit kapok tőlük. Hogy legyen mit a tejbe aprítanom az esős napokon is, drágám… vagyis Berlin eleste után. – Ezek egy áruló szavai. – És most feljelentesz, drágám? Végül is mindig azt mondtad, hogy rendőr vagy. Ezt a megjegyzést megalázónak tartotta, mert a hibáira emlékeztette. És a gondolattól, hogy most utoljára nem fogja megkapni Brigette-et, csak még jobban kívánta. Ezért lenyelte a büszkeségét. – Elmegyek innen – mondta panaszos hangon. – Elvezényeltek máshová, és nem tudom mi lesz még. Csak arra gondoltam… – Hogy még egyszer utoljára? – Igen – válaszolta szinte suttogva. – Legalább a régi idők kedvéért. – A régi idők kedvéért – visszhangozta kajánul. – Igen – mondta Ernst és elindult feléje. Közvetlenül előtte megállt, és lenézett a lábaira. A combja is fedetlen volt, s ettől elakadt a lélegzete, feljebb pillantva látta, amint a feszes keblek nekifeszülnek a köntösnek, mely alól fehéren világított feszes márvány bőre. Az arcára pillantva pedig látta érzéki száját gúnyos mosolyra húzza. – Szóval elmész – mondta –, engem meg itt hagysz, kiszolgáltatva a szövetségeseknek, meg az oroszoknak – és még egy kisörömet akarsz a régi idők kedvéért. Nos drágám, ha egy lánynak életben kell maradnia, amikor a város rombadől, ahhoz nem elég múlandó szépsége. Közöttünk mindig különleges kapcsolat volt, hát maradjunk is annál. Ami azt jelenti, hogy ha nincs több ajándék, nincs több gyönyör. – Hetekig távol voltam – mondta, és gyűlölte ezt a könyörgést, és egyre dühösebb lett a megaláztatás miatt. – Éjjel-nappal dolgoztam. Nem volt alkalmam ajándékot venni – még a feleségemnek és a gyerekeimnek sem. – Te különváltál a feleségedtől. – De néha meglátogatom őket – mint ma este is. – Lehet, hogy ők már nem is számítanak ajándékra – én viszont igen, drágám. – Nincs nálam semmi, Brigette. Az isten szerelmére, ne légy… Elhallgatott, mert Brigette előrehajolt, megfogta a csuklóját, és megfordította a kezét, hogy lássa az óráját. – Egy arany Rolex – mondta. – Ha arra gondolsz… – rántotta el a kezét Ernst. Brigette hátradőlt, karjait a kanapé támlájára fektette, amitől a mellei megint megfeszültek, s a lábát is ingatni kezdet. – Egy arany Rolex sokat ér – mondta mosolyogva. – És én ajándékot akarok.

Ernst erre kitört, szinte nem is tudta, mit tesz. Megragadta Brigette gallérját, felemelte a kanapéról, pofonvágta, és visszalökte. A köntös elszakadt, a mellei csupaszon meredeztek, az ajka vérzett. Ernst lehajolt hozzá, még egyszer arcul ütötte, majd lerántotta a padlóra. Brigette szitkozódott és karmolt, de nem tudott elmenekülni alóla. Ernst letépte róla a köntöst. Nem érzett nemi vágyat – csak vad, mérhetetlen haragot –, de amint megpillantotta a padlón heverő széttépett köntöst, megpróbálta szétfeszíteni Brigett lábát, aki nem sikoltozott, csak hangosan szitkozódott, és megpróbálta kiszabadítani a csuklóját a szorításából, és amikor Ernst elengedte, hogy szétfeszítse a lábát, öklével verni kezdte a férfi mellét. Ernst csodálkozva elengedte a combját és újra megragadta a csuklóját, mire abbahagyta a kapálózást, és indulatosan nézett rá. Amint elnyugodott, Ernst elengedte, és felállt. Megigazította a zubbonyát, és igen ostobán érezte magát. – Az oroszok fogják tudni, mit tegyenek veled – mondta sokkal elégedettebben, mint ahogy mutatta, és megvetően nézett le a padlón heverő mozdulatlan testre. – Sok szerencsét, Brigette. Szükséged lesz rá. Elhatározta, hogy utolsó távozásakor nem csapja be maga mögött az ajtót… Brigette gúnyos kacagása viszont elkísérte a lépcsőházig. ● ● ● A Wannseebe vezető villamos sínjeit feltépték a légitámadás bombái, ezért taxit fogadott, és útközben igyekezett elfordítani a tekintetét a romhalmazokon és szemétdombokon guberáló nyomorék gyerekekről és öregemberekről, akik abban reménykedtek, hogy találnak valami értékeset, amit pénzre, vagy élelmiszerre válthatnak át. Igen, Berlin felismerhetetlenné vált, halvány árnyéka lett az elvesztett álomnak. Ernst szinte örült, amikor a romok végre eltűntek, és a viszonylag kevéssé sérült Havel-folyó mentén elterülő kerületekbe ért. Nem mintha itt nem lettek volna romok, de kevés volt belőlük, és az is szétszórva. Még jobban megkönnyebbült, amikor anyósának házát megpillantva megállapította, hogy a sértetlenül áll, és tekint a Wannsee vizére. Ingrid anyja jött ki a csengetésre, megdöbbentően öregnek látszott. A haja már teljesen megszürkült, és szép vonású arcát is ráncok szabdalták, ami nyilván az éhezés miatt volt így. Zavartan meredt Ernstre, azután végre felismerte, és valami üdvözlésfélét mormolva megölelte. Azután arcon csókolta, bár a gesztus hűvösnek tűnt, majd bekísérte a lakásba. Amint előtte lépdelt, kissé esetlennek tűnt a járása. Hátraszólt a válla fölött: – A gyerekek biztosan örülni fognak, hogy láthatnak. Mikor is jártál itt utoljára? Ernst megjegyezve, hogy első gondolata nem Ingrid volt, azt válaszolta: – Úgy másfél éve. Talán kettő, nem tudom, biztosan. Hogy mennek a dolgok? – Nem túl jól – mondta határozatlanul. – Ezek a légitámadások… és kevés az ennivaló… és állandó rettegésben élünk… Ingrid! – kiáltott, amint a nappaliba ért. – Látogatód van, drágám! Azzal félreállt, hogy utat engedjen neki, majd még egyszer megölelte, és azt suttogta: – Azt hiszem, most magatokra hagylak. – Azzal elsietett. Ernst belépett, és megpillantotta Ingridet, aki a fotelben ült, ölében kiterített újság. Az arca még mindig kivételesen gyönyörű volt, de látszott rajta a kialvatlanság. – Hello Ingrid – mondta Ernst, és keresztülhaladva a szobán megállapította, hogy a berendezés még mindig a régi, drága bútor, a lakás tele van minden nemzet csecsebecséivel, a falakon drága festmények, amiket még az apja gyűjtött össze a halála előtt. – Mit akarsz? – kérdezte hűvösen.

Ernst megdöbbent, megállt előtte, majd kérdőn a vele szemben álló kanapára mutatott. – Leülhetek? – Sokáig akarsz maradni? – Nem, már meghívtam a taxit. – Akkor leülhetsz. Ernst nem számított meleg fogadtatásra, de ez a ridegség valóban megdöbbentette. Leült a kanapéra, és rámosolygott, hátha attól felmelegszik. – Mit keresel itt? – kérdezte, s úgy tűnt, egyáltalán nem melegedett fel. – Elvezényeltek Berlinből – mondta. – És nem tudom, mikor jövök vissza. Azért jöttem, hogy elköszönjek – és mert aggódtam a gyerekek miatt. – Csak nem? – De igen. – És mire fel? – A légitámadások miatt. – Berlint már régóta bombázzák, és te eddig nem aggódtál. – De igen. Te voltál az, aki elhagyott. Ugye emlékszel még erre? – Igen Ernst, emlékszem. És arra is, hogy miért tettem. Azért, mert rájöttem, hogy kurvázol, és én is kerestem magamnak egy barátot, egy nagyon jó embert, akit te Oroszországba küldettél. – A Reichsführer javaslatára – hazudta Ernst. – Úgy gondolta, jobb lesz, ha elválaszt benneteket. – Az isten verje meg a Reichsführeredet! És téged is a hazugságaiddal együtt! Eberhardot nem Himmler küldte az orosz frontra. Te voltál az, aki ezt a megoldást javasoltad. Te. Egyedül te. Azért küldetted Oroszországba, mert abban reménykedtél, hogy ott nem marad életben… és én nem kapok tőle levelet, amióta az oroszok foglyul ejtették a mieinket. Akár meghalt, akár valamelyik orosz táborban rohad, én nem fogom többé látni. Te egy szarházi vagy! Utállak! Elfordult tőle, felvette az asztalon heverő cigarettás dobozt, kivett egy szálat, és a gyufa után nyúlt. – Eltúlzod a dolgokat – mondta Ernst, pedig tudta, hogy igaza van. – Kérlek, menj innen – válaszolta Ingrid, meggyújtotta a cigarettát, beleszívott, és idegesen kifújta a füstöt. – Nem érdekel, mit hiszel rólam – mondta Ernst, akit megdöbbentett Ingrid szépsége. Így dühösen még szebb volt. – Igenis nagyon aggódtam miattad, meg a gyerekek miatt. Mostanáig túléltétek a légitámadásokat, de azok egyre hevesebbek lesznek. És előbb utóbb vagy a szövetségesek, vagy az oroszok, de az is lehet, hogy mindketten, bevonulnak Berlinbe. Akkor mi lesz…– megpróbálta megfogalmazni, de nem tálát szavakat. – Egyszerűen fogalmam sincs. Ingrid megint kifújt egy füstfelhőt, figyelmesen hallgatta a férjét, azután szomorú, zöld szemét ráemelte és azt mondta: – Semmi olyat nem mondtál nekem, amit ne tudtam volna… csak azt, hogy mire a szövetségesek, vagy az oroszok ideérnek, te már nem leszel itt. – Nem mondhatom meg, hogy hová megyek, mindenesetre egy biztonságosabb helyre. Te még mindig a feleségem vagy, és magammal tudnálak vinni. Gondoltam, velem jöhetnél. – Nem, köszönöm. – Kérlek, Ingrid. Ha nem önmagadért, a gyerekek kedvéért tedd meg. – Megöletted a férfit, akit szerettem – ha meg nem halott, még meghalhat. A gyerekek kedvéért pedig nem fogom megosztani veled a jövőmet. Te már nem az a férfi vagy, akit valaha szerettem. Nem az az apa vagy, akit a gyerekeimnek szántam. Az lehettél volna – már hittem is, hogy sikerül –, de azután elfordultál tőlünk. Nézzél magadra, Erns! Te vagy az SS elitje. Egy férfi, aki kurvákkal hetyeg, áldozatokat gyűjt a kínzásokhoz, embereket küld a koncentrációs táborokba, és minden erejével a világ legvéresebb diktátorát támogatja. És te akartál valamikor tudós lenni… legalábbis

mérnök! Nem, Ernst, te nem az az ember vagy, akihez én férjhez mentem. Nem a gyerekeimnek való apa vagy. Inkább pusztuljanak el egy légitámadásban, mint melletted nőjenek fel. Ha el akarsz búcsúzni tőlük, megteheted. De ennél többet nem. Azután pedig szabadon távozhatsz. Ernst valósággal falta a szemével Ingridet, s arra gondolt, mit jelentett neki ez a nő valamikor. Azután mérhetetlen kétségbeesést érzett, amiért elveszített. Fáradtan, dühösen is szép volt, s most még ezt is elveszíti… Ingridet… a gyerekeket… egy egész világot. Hogy történhetett? – Rendben van, Ingrid – sóhajtott. – Hol vannak a gyerekek? – Odafent a szobájukban. – Felmehetek? – Igen, de ne éreztesd velük, hogy végleg búcsúzol. Nekik elég ha azt mondod, hosszabb útra mész, megértetted? – Remélem, egyszer még visszatérek Berlinbe. – Manapság semmi sem biztos. Felment a lépcsőn, és a közös szobájukban megtalálta a gyerekeket. Ula szőke és nagyon szép kislány volt, pedig még csak tíz éves, a hétéves Alfred pedig már nem olyan duci. Óvatoskodva köszöntötték, mint minden alkalommal. Ernst most tele volt érzelmekkel, ezért hosszasan és szorosan ölelte őket. A gyerekek már kezdték zavartan érezni magukat akkor végre elengedte őket, arcon csókolta, és adott nekik egy kis pénzt, azután a könnyeivel küszködve visszament a nappaliba, hogy elköszönjön Ingridtől is. Időközben az anyja is visszajött, és Ernst megdöbbent, amikor mindkét asszonyt ott találta. Ingrid most pontosan úgy nézett ki, mint az anyja tíz évvel ezelőtt. Szőke hajába már szürke tincsek keveredtek. Máskor csillogó szemét most sötét ráncok keretezték. Még mindig jó alakja volt, de a zsírpárnák nem a legjobb helyen rakódtak rá. Ernst döbbenten vette észre, hogy anyjának egy régebbi ruháját hordja. Csodaszép arca most bezárult Ernst előtt. – Nem gondoltad meg magad? – kérdezte. – Nem. – A gyerekek kedvéért. Anyád kedvéért. – Őket ne keverd bele ebbe. Az anyja igen kényelmetlenül érezte magát, a padlót bámulta. Ernst odament hozzá, arcon csókolta, és megölelte. Azután, mert megindultak a könnyei, csak odaszólt Ingridnek: – Megígérem, hogy visszajövök. – Ne tégy könnyelmű ígérteket, Ernst. Manapság senki nem ígérgethet. Nem tudni, mit hoz a holnap. – Visszajövök. – Isten veled, Ernst. Megfordult, és kiment. A taxi már ott várt rá – apró kis öröm ezen az egyébként kudarcokkal teli napon –, s miközben felé tartott, hallotta a távoli robajt, és szirénavijjogást. Visszavitette magát Berlinbe, s miközben felpillantott a holdra, arra gondolt, hogy a szövetségesek hamarosan megint visszatérnek. Nem maradt már neki semmi ebben a városban. Most már csak Wilson az övé. A városba vezető úton kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Berlin addigra maga volt az izzó kemence. A pokol felköltözött a földre, gondolta.

HARMINCADIK FEJEZET Bradley templomba ment. Pontosabban a francia kisváros, Caen Szent Péterről elnevezett templomának romjai között, az oldalhajójában álldogált alig egy héttel azután, hogy a kanadai és brit csapatokkal megérkezett Saint-Lôba, melyet az Amerikai Első Hadsereg már visszafoglalt. Bradley egy dzsipen hajtott át Saint-Lôból Caenbe. Végig az úton csak bombatölcséreket, rombadőlt házakat, kiégett fészereket, törmelékhegyeket és állattetemeket – többnyire marhákat –, látott. A brit SOE invitálására jött ide. Most, hogy a szövetséges tüzérségnek könyörtelen harcok árán sikerült rommá lőnie, és ennek árán visszafoglalnia a németek védelmének egyik keleti bástyáját, a britek valamivel készségesebbnek mutatkoztak. A Brit Második Hadsereg lövészeitől kért útbaigazítást, és könnyedén megtalálta a templomot, amelynek bejárata az egykor nyüzsgő utcára nézett. A templom tornya hiányzott, maradványai az épület előtt voltak felhalmozva. A belső tér azonban szerencsére érintetlen maradt. Most menedékül szolgált a helybéliek százainak, akiknek rombadőlt a háza a bombázások alatt. Amikor Bradley megérkezett, az emberek még ott laktak. Pár napon belül majd kényelmesebb szálláshelyet kapnak. Bradley a Brit Titkos Szolgálat javaslatára ebben az oldalhajóban rendezte be az irodáját. A manhattani atombomba projekt ALSOS embereivel, meg az OSS Gemkapocs Hadműveletén dolgozó britekkel a megmaradt ellenállókat, és a helybéliek közül az együttműködésre hajlandó személyeket kutatta fel. Míg az ALSOS emberei elsősorban a német V-1 és V-2 rakéták után nyomoztak. Bradley az OSS kopóival együtt olyan tudósok és mérnökök nyomait igyekezett megtalálni, akiknek valamilyen közük lehet a német rakétákhoz, vagy valamilyen, csészealjra emlékeztető repülő szerkezethez, esetleg ismertek egy Wilson nevű férfit. Mindeddig nem sok szerencsével járt. Annyit megtudott, hogy a németek félelmetes számban telepítettek V-1 és V-2 kilövőállomásokat Pas de Calais környékén, és a nemrég visszafoglalt Cherbourg-félszigeten. Azt is megtudta, hogy a Brit Légierő, a RAF megsemmisítő bombázása után Wernher von Braun ismeretlen helyre költözött Peenemündéből, és csak a helyreállítás után telepedett vissza. Egyébként most is költözni készül. Ennél többet sajnos senki nem tudott… Wilsonról meg nem is hallottak. Az amerikai. Az isten verje meg! Minél többet látott Bradley a pusztításból, annál inkább kíváncsi lett, vajon Wilson mennyiben felelős mindezért, és annál jobban meg akarta találni, hogy végre megállíthassa. Még mindig kísértette annak a csészealjnak az emléke, amit Iowában, Montezumában látott abban a csűrben, ahová Wilson titokban járt el dolgozni, és szentül meg volt győződve arról, hogy a németek semmire sem jutottak volna a V-1-esükkel, ha Wilson nem segít nekik. Mindennél jobban akarta, hogy kézre keríthesse az amerikait. Rögtönzött íróasztala mögött ülve itt a romos templom oldalhajójában elvonultak előtte egy háború legjobb és legrosszabb alakjai – borotvált fejű női összeesküvők; a náci kínzások sajnálatraméltó áldozatai; a francia ellenállás ifjú, és koros tagjai, akiknek arcvonásait a nélkülözés, és az állandó félelem, mélyítette el. Teljesen kimerítette a munka, és el volt keseredve, mikor végre talált valamit. Az a férfi, aki 1944 július 20-án megállt az asztala előtt, a francia parasztok jellegzetes öltözékét viselte: fekete kabátot, buggyos nadrágot, nyitott nyakú fehér inget, és barettet. Meglepően jóképű férfi volt, a szeméből szilárd elszántság sugárzott.

Nem úgy hozták be, ő kérte, hogy beszélhessen a kihallgató tiszttel. A papírjai szerint nem francia volt, hanem lengyel, és Andrzej Pialowicznak hívták. – Meglep – mondta neki Bradley, hogy lengyel polgárt találok a francia ellenállók között. – Én a lengyel ellenállás egyik vezetője vagyok – válaszolta Pialowicz meglepően jó angolsággal. – De menekülnöm kellett Lengyelországból, amikor a Gestapo és az SS felszámolta a csoportomat. Majd ha eljut Lengyelországba, és bepillanthat a nácik irattárába, biztosan megtalálja a nevemet. Bradley bólintott. – Miért nem maradt Lengyelországban, illegalitásban? – Krakkóban, ahol dolgoztam, nagyon nehézzé vált a helyzet, és amikor a szeretőmet is megkínozták, majd koncentrációs táborba küldték, világossá vált előttem, hogy az utolsó embert is elveszítettem, akiben megbízhattam, és hogy már csak idő kérdése, mikor kapnak el. – Helyesen látta – mondta Bradley. – Meg aztán Riedel SS őrnagy rögeszmésen kutatott utánam, és emiatt is döntöttem úgy, hogy külföldön folytatom az illegális munkát, ahol még a nevemet sem ismerik. Mivel meg voltam győződve arról, hogy a szövetségesek partra fognak szállni Európában, idejöttem, és csatlakoztam a francia ellenálláshoz. – Hogyan sikerült kijutnia Lengyelországból? – Éjszaka utaztam, kerültem a városokat, és az utakat. És órákon át lógtam a vagonok alatt, így sikerült nagyobb távolságokat is megtennem. – Pokoli lehetett – mondta Bradley. – Ha a szükség úgy hozza, az ember meglepő dolgokra képes. Mostanra már megtanulhatta ön is. Valóban, Bradley megtanulta, mire képes az ember. Fokozatosan hozzászokott hogy a fiatal fiúk, akik ott állnak előtte, már elveszítették az egész családjukat, már megkínozták őket a nácik, és állandó életveszélyben élnek, amióta csak az eszüket tudják, és olyan kalandokon mentek át, amilyeneket Pialowicz a legnagyobb természetességgel adott elő. Lassan hozzászokott az ilyesmihez, s ha olykor mégis meglepődött, akkor azt igyekezett eltitkolni. – Tehát mióta van Lengyelországban? – 1940 júniusa óta. – És azóta nem hallott a szeretőjéről? – Nem – Pialowicz arca elárulta egy pillanatra feltámadó érzelmeit, de arckifejezése egy pillanat múlva szikla merevvé vált. – Nem tudja, melyik táborba vitték? – Nem. – Ha megadja a nevét, feljegyzem magamnak. Ha megtaláljuk, értesíteni fogjuk. – Azt nagyon megköszönném. Részben emiatt is jöttem. – Ó, és ki ő? – A neve Krzystyna Kozilewski. Bradley miután megkérte Pialowiczot, hogy betűzze le, felírta a nevet a jegyzetfüzetébe. – És mi köze Krzystyna Kozilewskinek mindehhez? – Itt Franciaországban az egyik feladatom az – válaszolta Pialowicz –, hogy kapcsolatot teremtsek a lengyel és a francia ellenálló csoportok között. Az egyik ilyen lengyel ellenálló csoport még 1942ben elmondta a franciáknak, hogy a nácik Peenemündében, a Balti-tenger partjánál távirányítású rakétákkal kísérleteznek. – A V-1-el. – Igen. Mivel kapcsolatban álltam azzal a lengyel csoporttal, meg azokkal a franciákkal, akik a SOE-n keresztül Londonba továbbították az információt, természetesen arról is tudok, hogy ön kifejezetten nagy érdeklődést mutat egy John Wilson nevű amerikai után.

Bradley nyomasztó fáradtsága egyszeriben szétfoszlott, előrehajolt, és türelmetlenül megsürgette a lengyelt: – Igen? – Itt jön az én szeretőm a képbe – mondta Pialowicz, és láthatóan nehezére esett eltitkolni, mennyire felzaklatják az emlékek. – Amikor a nácik 1939 szeptemberében lerohanták Lengyelországot, én szerveztem egy ellenálló csoportot, amelynek Krzystyna is tagja volt. Ő nehéz körülmények között élt, és nagy gyakorlatra tett szert a férfiak megismerése terén – ezt minden neheztelés nélkül mondom róla –, és a báját, meg a tapasztalatát arra használta fel, hogy náci tisztek bizalmába férkőzött. Kiszedett belőlük minden információt, amit csak tudott, és továbbította a csoportunknak. – Emiatt került koncentrációs táborba? – Úgy hiszem, igen. Ebben a pillanatban egy nagyobb kötelék szövetséges repülőgép húzott el felettük Németország irányába. Pialowicz a templom mennyezetére pillantott, majd újra Bradleyre nézett. – 1940 elején a németek elrekvirálták a lakóházat, amely Krzystyna tulajdonában volt, és a benne lakó lengyel családokat koncentrációs táborba szállították. Krzystyna úgy menekült meg a kilakoltatástól, és a tábortól, hogy viszonyt kezdett a rekvirálók parancsnokával, egy Ernst Stoll nevű SS hadnaggyal, akinek az esküdt ellenségem, Riedel őrnagy volt a felettese. Ettől a tiszttől hallott Kryzstyna az amerikairól, John Wilsonról. A repülőgépek zúgása a csúcspontjára jutott, és Pialowicz egy percre elhallgatott, hogy megvárja, míg elmennek. Bradleynek eszébe jutottak a Caenben, meg a másutt látott romok, és elborzadt a gondolatra, hogy egy ekkora kötelék micsoda pusztítást vihet végbe Németországban. A legmodernebb haditechnika vonult el a fejük felett… de ha Wilson ezt felülmúlja, akkor csak az isten a megmondhatója, mi lesz. Amint a gépek eltávolodtak, Pialowicz folytatta: – Visszatérve Krzystynára… aszerint, amit 1940-ben mondott, ez a náci barátja, ez az Ernst Stoll – akkor még hadnagy – a háború előtt rakétamérnök volt, akit mélységesen bántott, hogy elutasították a VfR-be, a Német Amatőr Rakéta Társaságba való felvételét. És később is, amikor Dornberger tábornok létrehozta a rakétaprogramot, és Wernher von Braun irányítása alá helyezte, Stoll egykori iskolatársait mind foglalkoztatták, őt pedig csak technikai adminisztrációval bízták meg. Kiábrándultságában hagyta, hogy rábeszéljék, lépjen be az SS-be, ahol legalább arra nyílt lehetősége, hogy különféle titkos fegyver programokat felügyeljen Kummersdorfban. És ott ismerkedett meg az amerikaival. – Vagyis Wilsonnal dolgozott? – Igen. Wilson nem a von Braun féle teamben dolgozott, hanem egy kisebb csoporttal a tűzsáv másik oldalán, Kummersdorf Westben. Krzystyna szerint Stoll azt is elárulta, hogy Wilson ugyan nem a távirányítású rakétaprogramon dolgozott, különféle figyelemreméltó újításait azonban átadták a von Braun teamnek, és ezáltal siettették a rakéták befejezését. Bradleyt teljesen felizgatták a hallottak. Megerősítést nyert tehát, hogy Wilson tovább folytatta a kísérleteket. Körvonalazódott már a dolog, ám Wilson még mindig arcnélküli fantom maradt. – Krzystynának sikerült megtudnia, hogy mivel foglalkozott Wilson valójában? – Igen. Egy este, amikor Stoll a szokásosnál részegebb és elkeseredettebb volt, elkotyogta, hogy az amerikaival az úgynevezett Csészealj Projekten dolgoznak, vagyis egy függőlegesen felszállni képes csészealj alakú repülő szerkezeten. Hogy mennyire jutottak, azt nem tudta, de azt igen, hogy a szigorúan titkos projekt magának Himmlernek volt az ötlete, és még Hitler sem tudott róla. – Milyen ember ez a Wilson? – kérdezte Bradley, mert kétségbeesetten szerette volna már maga elé képzelni az arcát.

– Nyilvánvalóan öregebb, mint amilyennek látszik – válaszolta Pialowicz. – Akkoriban hatvanöt lehetett. – 1940-ben. – Igen. – Akkor most hetven. – Igen. – Még valami? – Van. Ez a Wilson igen különös alak. Stoll szerint megszállott. Semmi más nem érdekli, csak a munkája, és azért semmitől sem riad vissza. Ez az egyik rögeszméje. De van több is. Pialowicz körbepillantott a romos templomban, de mert semmi újat nem látott, visszatért a témához. – Nem dohányzik, nem iszik, és azt állítja, hogy kivételes fiatalságát egy különleges diétának köszönheti. Szentül hiszi, hogy meghosszabbíthatja az életét, és Stoll szerint azt tartja, hogy mindenfajta érzelem, beleértve a szexet és a szerelmet is, csak sietteti az öregedést. A szexet csak a szaporodás érdekében tartja elfogadhatónak. És végül: bár nem osztja Heinrich Himmler misztikus árja fajelméletét, ő maga is egy szuperember kifejlesztésén munkálkodik, de ezt a fajt a tudománynak kívánja szentelni – aminek persze ő akar lenni a vezetője. Ennek megfelelően a saját testét, és egészségét is tudományos és orvosi kísérletek céljára használja fel. Egyszóval annyira objektív, hogy az már nem is emberi. Különös, nem? – Igen – válaszolta Bradley. – Nagyon különös. Tekintetét elfordítva a többi oldalhajóban üldögélő tisztre pillantott, akik hozzá hasonlóan ellenállókat, kollaboránsokat, szövetséges katonákat kérdeztek ki. A templom ólomüveg ablakán át beszűrődő napfény színes mintákat rajzolt az emberek fáradt, megviselt, vagy éppen örömittas ábrázatára. Odakint a távolban felugatott egy légvédelmi ágyú, mire többen felkapták a fejüket. Az Európa visszaszerzéséért folytatott küzdelem már túlhaladt a kis városon, s most a távolban folytatódott. – Tehát 1940-ben – folytatta Bradley –, Wilson Kummersdorfban tartózkodott. Nem tudja, ott van még? – Nem – válaszolta Pialowicz –, már nincs ott. Úgy három hete Wilson teamje összecsomagolt, de hogy mi okból, azt még nem derítettük ki. Csak annyit tudunk, hogy Wilson néhány SS tiszttel, SS csapatokkal, és kényszermunkásokkal, egy zsúfolt vonaton a Harz-hegység déli tájai felé igyekezett. Jó okunk van feltételezni, hogy Nordhausenbe igyekeztek, ahol jól álcázott földalatti gyárak működnek, s ahol a nácik a rakéták gyártását végzik foglyokkal és kényszermunkásokkal. Úgy hisszük, Wilson azokba a föld alatti gyárakba akart eljutni. – És a teamjének a többi tagja? Pialowicz vállat vont. – Egy héttel azután, hogy Wilson elhagyta Kummersdorfot, a többiek – Schriever, Habermohl és Miethe –, is összecsomagoltak, és elvonatoztak Prága felé, Csehszlovákiába. – Pialowicz megint vállat vont és széttárta a karját. – Ez minden, amit mondani tudok. – Ez borzasztóan sok információ volt – válaszolta Bradley. – Több, mint hinné. Pialowicz most először elmosolyodott, azután felállva azt mondta: – Cserébe keresse meg nekem Krzystynát. – Megkeresem. Figyelte, amint a fiatal lengyel kimegy a templomból, néhány percig üldögélt, várta, hogy izgatottsága alábbhagyjon, azután felállt, és kiment utána. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy rendezze a gondolatait, csak bóklászott a városban, élvezte a napfényt, és alaposan megnézte a lerombolt házakat, a felfordult tankokat, a masírozó katonákat, meg

a dolguk után igyekvő civileket. Végül egy másik templomhoz ért, amit szintén rommá bombáztak. Belépve szoknia kellett a félhomályt. Azután megpillantotta a több száz, talán több ezer embert, aki összezsúfolódott odabent: egyesek kávét, vagy levest főztek paraffinláng fölött, mások – a többség –, sebesülten a padlón feküdtek matracokon, vagy éppen a csupasz földön. Ők voltak azok, akiknek már nem jutott hely a kórházakban. A beszűrődő szürke félhomályban csillogott a por: ezüstös ködbe vonta a templombelsőt, amely így természetfeletti képet mutatott. Mindez egymaga volt az élet, a halál, a szenvedés, az önfeláldozás borzalma, amit Bradley Franciaországban mindenütt tapasztalt. Ennek ellenére most is megrendült, és hirtelen sarkon fordulva visszasietett a Szent Péter templomba, hogy folytassa a munkáját.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Ernst miután az Ingridtől vett fájdalmas búcsú után visszatért a Harz-hegységbe, szentül meg volt győződve arról, hogy a föld pokollá változott. Egy hét egy évnek tűnt a számára, miközben idejét megosztotta a Nordhausen földalatti gyáraiban végzett, rémálomba illő napi rutin, és az ősi, fallal körülvett Kahla városában létrehozott csészealj-összeszerelő műhely között. Kétségbeesett igyekezetében, hogy elkerülje a V-1 és V-2 rakéták összeszerelésére épített Nordhauseni barakkok mögött a nyilvános korbácsolásokat, akasztásokat és tarkón lövéseket, Ernst minden idejét a kahlai földalatti gyárban töltötte, és úgy tett, mintha felügyelne Wilsonra, akiről tudta, hogy igen jól mulat ebbéli igyekezetén. – Maga mindig olyan feszült – mondta Ernstnek. – Meg kellene tanulnia relaxálni. Ernst egészen Wilson bűvöletébe került, csodálta az öregember bölcsességét, vonzotta rideg tántoríthatatlansága, elbűvölték a tervei, az elméletei, amiket már-már emberfelettieknek tartott. Befejezte a Feuerball-t, a távirányítású antiradart, ami repülő csészealjhoz hasonlított, de csak három láb átmérőjű volt. Wilson állítása szerint hibátlan prototípusa a nagyobb, pilóta irányította szerkezetnek, amely még tervezés alatt állt. – Ha a Feuerball repülni fog – mondta Wilson –, és engedelmeskedik a parancsoknak, akkor a Kugelblitz is repülni fog, csak legyen időnk befejezni. Addig is minden lehetséges tesztet el kell végeznünk a Feuerball-al. Nemsokára bevetem a szövetséges gépek ellen, hogy lássam, miként szuperál. Nincsenek kétségeim afelől, hogy csodálatosan fog működni. Brigette által megalázottan, Ingridtől és a gyerekektől elhagyottan megszégyenülve még arra is emlékeznie kellett, hogy ő, aki valaha mérnök volt, most csak mint megfigyelő vehet részt von Braun és Wilson munkájában. Utóbbinak valósággal a bűvöletébe került. Wilson Atlantiszról szóló álmai a jóvátételt jelentették a számára. – Himmlerre ott semmi szükség – közölte vele Wilson bizalmasan. – Benne többé nem bízhatunk. Ami engem illet, én sosem bíztam benne egy percig sem, és most már tudom, hogy jól tettem. Kammler és Nebe fecsegtek. Ők sokat vannak együtt vele. Azt mondják, az első oroszországi vereség óta már nem az, aki volt. Hitlerhez hasonlóan mintha elveszítette volna a kontrollt, egy fantáziavilágban él. Asztrológusok, kuruzslók, sarlatánok, hipnotizőrök: Himmler is, Hitler is mostanában egyre gyakrabban fordul hozzájuk. – Ezért agyonlövethetném. – De nem fog – mondta Wilson –, mert maga is szemtanúja volt Himmler színe változásának, s tudja, most milyen. – Ami persze igaz is volt. Ernst úgy gondolta, Himmler megőrült. Minél több sikert értek el a szövetségesek, annál zavartabb és őrültebb lett, mégha a maga csendes módján is. A Reichsführer, a bürokrata csirkefarmer, lassan széthullott. Elfelejtette Neuschwabenlandot, elveszítette Wilsonba vetett bizalmát, Schriever csészealjáról most minden reményét más, „titkos” fegyverekbe helyezte, meg saját háborodott tervébe, hogy „privát” békét köt a fejlettebb szövetségesekkel. Már nem az a félelmetes, megközelíthetetlen Reichsführer, aki a múltban volt, csak egy szánalmas kis alak. Már nem olyasvalaki, akiben meg lehet bízni. – Mégis loptam tőle – mondta Wilson. – Lelke mocsarából kicsentem az aranyat. Én nem hiszek a misztikában, a szőke hadistenekben, az antropozófiában, a teozófiában, az Atlantiszról, Lemuriáról, és a szeplőtelen Aryanról szóló álmokban. Ezek egy őrült víziói, egy eszement látomásai; mégis magukban hordozzák az igazság csíráját: az ember átalakulását. Ebben én is hiszek, csak nem

ugyanolyan fejvesztett módon. Hiszem, hogy az ember evolúciója a szuperember felé tart – és hiszek a biológiai mutációban és a szellemi felemelkedésben is. Néhanapján kibújtak az alagútból a napfényre, és gyönyörködtek Thüringia horizontig húzódó erdős hegyeiben. Itt nem voltak korbácsolások, sem akasztások, sem verések. De valahol a horizont mögött még folyik a háború. – Felejtse el Himmlert – mondta Wilson Ernstnek. – Ő sem különb a többi náci holdkórosnál. Egy eszement ideológia vérmocskából akart felépíteni egy primitív és zavaros filozófiát. A vér még elfogadható – elvégre mi azért vagyunk, hogy tápláljuk az evolúciót –, de ez a jég és tűz filozófiája, ez a Hörbigertől való kényszerű függőség elég bizonyíték ahhoz, hogy a mi birodalmi vezetőnk nem a való világhoz tartozik. Mi elmegyünk Antarktiszra – de az SS idióta elitjéből elég volt. Messzebbre eljutunk, mint azt valaha is remélte: miénk lesz a tudomány abszolút hite – az emberiség egyetlen reménye. Maga is visszakaphatja az álmát, Ernst – de csak éntőlem. Felejtse el Himmlert. Árulja el – igen, meg kell tennie! – és visszakapja mindazt, amire eddig vágyott: egy efemer, földi hívságoktól mentes föld alatti kolónia vár magára, ahol csak a tudománynak élhet. És ez már elkezdődött, Ernst. A jég alatt már elkészültek az első gyárak és szálláshelyek, és már odavitték azt a néhány száz embert, akik a mi érkezésünket készítik elő. Felejtse el a múltját, jöjjön velem, és visszakapja azt, amit elveszített. A többi meg amúgyis el fog veszni. Ernst tudta, hogy ez igaz, ezt nem tagadhatta – a szövetségesek már felszabadították Franciaországot, az oroszok átkaroló hadműveletre készülnek, Berlin romokban áll, a felesége és a gyerekei életveszélyben vannak, a szajhája is kidobta, még ki is nevette – minden odaveszett, és gyermekkori álmai sem valósultak meg. Wilson pedig, aki eddig olyan távolinak tetszett, egyszeriben nagyon közel került hozzá. – Kell egy menekülési terv – mondta Wilson már a műhelyben, a Feuerball fölé hajolva, tekintetét a szürke korongra koncentrálva. – El kell jutnunk Kielbe, a Balti-tengerhez, onnan a barátaink elvisznek minket Argentínába, majd pedig az Antarktiszra. Nebe segíteni fog ebben. Ragadozó típus, de megbízható. De hogy segíteni tudjon, el kell tűnnie, és ez bonyolítja a dolgokat. Ezt magának kell elintéznie, Ernst. Segítsen neki eltűnni. Ha már nem lesz szem előtt, és senki nem tudja, hol van, minket is elvisz innen. Megértette, Ernst? – Igen – válaszolta. – Megértettem. – Tegye ezt meg és akkor velem jöhet Antarktiszra, ahol jobb mérnök – vagy inkább tudós! – válhat magából, mint azt eddig gondolta. Tegye meg… és szabad lesz! Ernst Kahlában hagyta Wilsont, és Nordhausenbe ment, ahol a hatalmas alagutakban lassan kúsztak a gyártószalagok, miközben az SS őrök kezében korbácsok csattogtak, a kötelek végén gerincek roppantak meg, az alagútban pisztolylövések visszhangoztak, a német szervező zseni pedig teljesen megőrült. Ernst nem kis bűntudatot érzett, amiért ezt az életmódot választotta – lényegében ő döntött így –, de most utoljára erőt vett magán, félretette a szégyenét, és vonaton, autón Berlinbe ment, hogy találkozzon Kammlerrel. Egy rémálomba tért vissza. – Megkísérelték megölni a Führert – mondta neki Kammler az SS főhadiszállásán lévő irodájában. – Claus Schenk von Stauffenberg alezredes, a hadsereg főparancsnokságának munkatársa egy aktatáskában bombát vitt be egy tanácskozásra a Führer Wolffschanzeben lévő főhadiszállására. A Führer csodával határos módon megmenekült, csak apróbb sérüléseket szenvedett, de azóta itt elszabadult a pokol. A von Stauffenberg cimborái által vezetett fegyveres felkelést már leverték, Beck és Olbricht tábornokokat, meg az adjutánsaikat kivégzőosztag elé állították a Bendlerstrassén, több összeesküvő öngyilkos lett, Himmler megkezdte a vizsgálatot, a halállistáján máris több száz név van. – Ezek mind részt vettek a merényletben?

– Nagyon valószínű – válaszolta Kammler. – De ilyen helyzetekben sokszor a szerencsén múlik, kit tartanak bűnösnek, kit ártatlannak. Több százan fognak meghalni, Stoll százados, és Nebe tábornok is közöttük lesz. – Nebe? – Igen. Nem volt alibije. A merénylet időpontjában maga Nordhausenben tartózkodott, én pedig Pas de Calais-ban ellenőriztem a rakétákat – de Nebe itt volt Berlinben, és mert Himmler sosem bízott benne, felvette a listájára. – Ő már tudja ezt? – Nem. Alig egy órája láttam Himmler irodájában. De már van helyettese. – Most mit tegyünk? – kérdezte Ernst, és félelmében valósággal elszédült. – Ez tökéletes alkalom lehetne Nebe eltűntetésére – mondta Kammler önelégülten. – Hogy előkészíthesse eltűnésünket Kahlából Kielbe, ahol megbízható csapatot verbuválhat a védelmünkre. Nebe mindig is imádta az illegális munkát. Eddig az volt a legnagyobb problémánk, hogy eltűnése esetén kérdések merülnének fel. Most azonban könnyedén elfogadnák azt a magyarázatot, hogy elmenekült a felelősségrevonás elől – ahogyan sokan mások is tették. Egyszóval most el fog tűnni. Elbújtatjuk Thüringiában. Megvédjük, amíg itt elcsendesednek a dolgok – ha szükséges, adok egy nyilatkozatot, hogy az én embereim végezték ki –, és azután új papírok birtokában elkezdheti a szervezést, mielőtt még ideérnek az oroszok, vagy a szövetségesek. – Kitűnő – morogta Ernst, de gondolatait átszőtte a félelem. – És ki fog…? – Elrendezem – mondta Kammler. Megvan hozzá a megfelelő szabadságom, hogy intézkedjem. Ezalatt magát személyesen Himmler mellé rendelem, a jobbkeze lesz, és a bizalmát fogja élvezni, ezáltal gyanú fölé kerül. Még jól emlékezett a Hosszú Kések Éjszakájára, és nagyon jól tudta, hogy most is valami hasonló fog bekövetkezni, ezért émelyegni kezdett a gyomra… – Én nem igazán szeretnék… De Kammler elhallgattatta, és hűvösen pillantott rá. – De megteszi, százados. Mindent megtesz, amit Himmler mond. És maga lesz a jobbkeze, lojális segítőtársa, mindegy, mit kér öntől. Megértette, százados? – Igen, uram – válaszolta Ernst. Jelentést tett a birodalmi vezetőnek. A rémálom már kiteljesedett. A halállista készen volt, a begyűjtés éjjel-nappal folyt, az SS pincéit megtöltötték a halálsikoly, a pisztolylövés hangjai, no meg a vérbefagyott hullák hegyei. De volt, akit az otthonában, házának holdfényes udvarában, az ágyában, a kocsijában lőttek le, vagy éppen kivitték a mezőre, és azután otthagyták a szélben hajladozó fűszálak között. Ernstnek mindebben részt kellett vennie, hogy bizonyítsa hűségét. Úgy tett, mintha mindez meg sem történt volna, és meggyőzte magát, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Ártatlanok haltak meg ugyanolyan kíméletlenül végezték ki őket, mint a bűnözőket. És mindennek a csúcsa az, ami a Kammergericht tárgyalótermében ment végbe: a legbűnösebbeket azzal is megalázták, hogy elítélésüket filmre vették. Ócska ruhákba öltöztették őket, kiszedték a protéziseiket, és úgy kellett a bíró elé állniuk, hogy közben tartották a nadrágjukat, nehogy lecsússzon. Amikor pedig elhangzott az ítélet, mindannyiukat átvitték a Plötzensee Börtönbe, ahol egy cellában összekötözték a kezüket, és egy zongorahúr segítségével felakasztották őket egy húskampóra. Ernstnek és bajtársainak mindennél jelen kellett lenni: ott izzadtak a kamerák miatt felállított hatalmas fényszórók előtt, és az operatőrrel együtt nézték végig a szerencsétlenek szenvedéseit. Amikor pedig mindennek vége lett, és Ernst eltávozhatott, visszament az SS barakkba, és lefeküdt, hogy az elátkozottak rémálmát aludja reggelig.

Ez idő alatt a Nyugati Front összeomlott, Franciaország sorsa már pár nappal azelőtt megpecsételődött, hogy Patton áttörte Avranches-nál a német frontot. A szövetségesek minden eddiginél hevesebben bombázták Berlint, amely már amúgy is egyetlen összefüggő romhalmaz volt, s fölötte állandósult a fekete füst. Ernst nem alhatott reggelig, mert Kammler irodájába rendelték. Ott megtudta, hogy Nebe tábornokot Thüringiában elrejtették. Hivatalosan eltűntnek nyilvánították, úgy vélik, hogy a tömegkivégzések alkalmával halt meg, elvégre sokakat névtelenül temettek el. Ernst visszatérhet Kahlába, hogy a szemét Wilsonon tartsa. Másnap reggel indulhat. Elveszettnek, kétségbeesettnek érezte magát, és visszament a barakkba, hogy összecsomagoljon… és akkor meghallotta a légvédelmi szirénákat. A hang valósággal beléhasított az idegeibe, megbénította. Valami összeomlott benne, akaratának maradványai is szétfoszlottak. Lefeküdt az ágyra, behunyta a szemét, és azt kívánta, hogy a repülőgépek forduljanak vissza. De azok nem törődtek vele, a barakk fölé kúsztak, megrázták az épületet, azután odakint elszabadult a pokol. Ernst befogta a fülét. Nem használt. A rombolás szimfóniájának hangja bekúszott a fejébe, az ágya megrázkódott, hirtelen fehér fény támadt, és a szomszédos ágyakról a társai felugrálva a kijárat felé rohantak. Ernst is kirohant a porfelhőbe, érezte a hőhullámokat, látta a tüzet és a füstöt, és borzalmas előérzete támadt, amitől nem tudott szabadulni. Ingrid jutott az eszébe, meg a gyerekek, az öreg ház Wannseeben, és érezte, hogy valami történt velük. Földbe gyöketetett a lába – tudta, hogy meghaltak. Fogott egy SS autót, és kihajtott a barakkok közül, át az izzó, füstölgő városon, egyenesen Wannseebe. Ezúttal nem tett kerülőt. A bombázás egyre nagyobb területen folyt, a folyó vizét, meg a parti házakat por és füst borította. Ernst az égre pillantva látta a reflektorok pásztáit, s a teleholdtól világos égen a szövetséges gépek légyraját. Csodálatos augusztusi éjszaka volt – de az ember pokollá tette, és amikor behajtott a ház kapuján, tudta, hogy ebben ő is részt vett. Csikorgó gumikkal állt meg a füstoszlop előtt, kiszállt a perzselő hőségbe, és a tűz felé szaladt, amely a ház falait nyaldosta. A házat telitalálat érte, nagy részt összeomlott. A hőség valósággal hanyatt lökte. Térdre roskadt a forró hamuban, és felnézett a lángokra. Azután üvölteni kezdett, mint egy állat. Egy újabb fal omlott össze, szikraesőt szórt rá, s ő a kezével eltakarva a szemét óvta meg utolsó könnycseppjeit. Ingrid és a gyerekek meghaltak. Már csak Wilson maradt neki.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET A V-1 rakéta sértetlenül hevert egy hatalmas bombatölcsér mellett, alig húsz lépésnyire a felszabadított Franciaországban lévő Pas de Calais egyik kilövőhelyének falától. – Legalább huszonhat láb hosszú – magyarázta Ryan McArthur, az Amerikai Hadsereg vezérőrnagya. A szárny fesztávja tizenhét és fél láb, a test átmérője megközelítően kettő egész öttized láb, indításkor a súlya négyezer nyolcszázhatvan font. A robbanófej súlya nyolcszázhetven font, és tizenkétezer font üzemanyagot hordoz. Szép kis darab, mi? – Az – mondta Bradley, aki kellőképpen meg volt illetődve. Azóta nem találkozott McArthurral, hogy három hónappal ezelőtt Glydas Kinder bemutatta neki. Most, hogy itt lépked a kilövőhely bombatölcsérei, és silói között, nem tud nem gondolni rá. – Ez pedig – mondta McArthur megállva egy majd kétszer akkora rakéta mellett, amit az angolok éppen kiemeltek a helyéről egy daruval –, egyike annak az istenverte rakétának, amely pár napja letarolta Chiswicket és Eppinget. – A V-2 – mondta Bradley. – Igen, azt hisszük. és ez már ötven láb hosszú, az átmérője pedig öt és fél láb, a súlya üresen hétezer font, és húszezer egyszázötven font üzemanyagot visz magával szemben a V-1 tizenkétezer fontjával. Mit szólnál, ha egy ilyen a fejedre hullana? – Egy széles karimájú kalap megóvna, kösz. McArthur felnevetett és Bradley vállára csapott. Egymás mellett álltak a hideg szélben és figyelték, amint a daru felemeli a hatalmas rakétát, hogy elszállítsák valamilyen félreeső helyre, ahol a szövetségesek tudósai nyugodtan tanulmányozhatják. Bradley Caenből hajtott ide, nem sokkal azután, hogy a szövetségesek bevették Antwerpent. McArthur meghívása mindenesetre meglepte. Az az igazság, hogy amíg Bradley az embereket hallgatta ki, McArthur ALSOS-emberei szétszóródtak a felszabadított francia területeken, és Pas de Calaisnál, a Cherbourg-félszigeten felfedezték a rakétakilövő állásokat. Az ideérkezése utáni két napban McArthur körbevitte a kilövőállomásokon, amik már méretükben is lenyűgözőek voltak. Ez az állás a Belga határ közelében, a Watten nevű falu öntözőcsatorna-rendszere mellett, az Eperlecques erdő szélén állt. – Úgy véljük – mondta McArthur, miközben a V-2-est otthagyva a telep főépülete felé indultak –, hogy ezt szándékoztak a legnagyobb kilövő állomássá fejleszteni. Szerencsére az Amerikai Légierő B-17 repülő erődeinek ismételt bombázásai miatt elhagyták ezt a bázist is. – Jó távolságban megállt a magas betonbunker stílusú épület előtt. – Nézd csak meg – mondta. – Ez volt a Németországból érkező V-2 vonatok fogadóállomása. Irodák és szálláshelyek is voltak benne. Arrafelé – mondta és kinyújtott kezével mutatta –, van a pályaudvar, öt lábnyira a föld alatt. Az egyik rakétánk átszakította a mennyezetet, de nem tett kárt benne. Arrafelé pedig – mutatott a sérült falú betonépítmény mögé –, a kilövőállások vannak. Hatvanháromszor hetvenhárom láb alapterületűek, és tizenöt láb magasak – hidd el, nem holmi kis silók. A kilövősiló harmincszor tizenöt láb, de most el van árasztva vízzel. A hatalmas főépülethez vezette Bradleyt, amely megerősített betonból épült, háromszáz láb hosszú, százharmincnyolc láb széles, és a szerviz-szintjei kétszáz hatvan láb mélyen nyúltak a föld színe alá. – Úgy hisszük, az volt az elképzelésük, hogy akkora bázist építenek, amit csak egy akkora bomba tud megsemmisíteni, amekkorát egy repülőgép fel sem tud emelni. Ezért a mennyezetét – mondta és a feje fölé mutatott –, huszonhárom láb vastag vasbetonból készítették. Elméletileg csak egy húsz tonnás bomba képes kárt okozni benne, az is csak akkor, ha 1 Mach sebességgel – vagyis hangsebességgel – csapódik be. Ilyen bombánk azonban még nincs.

Bradley felpillantott. Az északi bejárat fölött egy bomba leszakított egy nagyobb darabot a betonból, és láthatóvá tette a betonvasat. Egy második bomba a mennyezet közepén robbant, és pókhálószerű repedéseket rajzolt a betonra. – Valami azért csak kárt okozott benne – jegyezte meg Bradley. De McArthur csak a fejét rázta. – Nem a mi légitámadásaink. És amit látsz, az csak egy apró karcolás, igaz? – Igaz. – Szóval nem a mi szeretett repülő erődjeink tettek benne kárt szokásos légitámadásuk alkalmával. Hanem miután elfoglaltuk, megpróbáltuk megsemmisíteni, és huszonkét tonnányi Grandslam bombát halmoztunk fel a tetején. És csak ennyit értünk el vele. Ez az átkozott beton áthatolhatatlan – és hasonlóképpen a többi épület is. – Hogyan csinálták? – kérdezte Bradley, miközben végigsétáltak az irdatlan, csendes épületben. – Negyvenkilenc ezer tonna acél kellett csak a tetőhöz – mondta McArthur. – A hírszerzőink a helybéliek kihallgatásakor megtudták, hogy több száz csavaros emelővel emelték fel a tetőt. Hüvelykről hüvelykre haladtak, közben alatta húzták a falat. A hozzá szükséges acélt, cementet, homokot és kavicsot a közeli Wattenből szállították ide az iparvágányon, amit odakint láttál. Becslésünk szerint hat hónap alatt készült el, és mintegy harmincötezer kényszermunkás dolgozott rajta, akiket a másfél mérföldnyire lévő két börtöntáborból hoztak ide. A nap huszonnégy órájában folyamatosan három, vagy négyezer ember dolgozott. A kényszermunkaerőt, vagyis a Sklavenarbeiter-eket a rettegett fekete egyenruhás SS Totenkopfverbande őrizte, akinek tagjai tétovázás nélkül lelőttek mindenkit, aki kimerült. Ez a hely itt hatalmas építészeti teljesítmény… de az ára… Jézus Krisztus! Nem is hinnéd el! Gyere, ott kimegyünk. Odakint megálltak a hatalmas építmény árnyékában, és a bomba szaggatta mezőt nézték, ahol valamikor állatok legeltek, most azonban csak a szél fütyült az elburjánzott gaz között. A földön katonák gubbasztottak – britek, franciák, kanadaiak és amerikaiak –, távolabb a silók látszottak, meg a háború elengedhetetlen kellékei, a romok: kettétépett, vagy felfordult teherautók, kiégett tankok üszkös maradványai, szétégett gumik, és a megperzselt föld. – Ezt át kell gondolnom – mondta Bradley, miközben McArthurral a dzsip felé tartottak. – Pontosan ki kell számítanom, hogy mire voltak még képesek. – A nácik? – Azok. Tudod, mindenfélét hallok mélyen a hegyek gyomrába rejtett földalatti gyárakról, ipartelepekről, ahová a vonatok éjjel-nappal szállítják a kényszermunkásokat – azután meg látok egy ilyen épületet, amit mindenki szeme láttára, a frontvonalon építettek meg – és tudom, hogy mindez csak egy töredéke az egésznek, amiben részt vehetett. – Wilson? – Ja. Mindig szeretett titokban dolgozni. Még a saját életét is elrejtette, a munkáját Iowában, a hangárjait Illinoisban, azután a náciknál elrejtette saját magát, hogy az isten tudja mit csinálhasson titokban. Láttuk a rakétáit, igaz? Tudjuk, mennyire fejlettek. És bár ezek is borzalmasan rémisztőek, mégis csak a jéghegy csúcsát jelentik. Wilson a Harz-hegységben van. Nem tudjuk pontosan hol. Csak annyit tudunk, hogy ott hatalmas föld alatti gyárak vannak, és hogy kényszermunkásokkal dolgoztatnak. Lehetséges ilyesmi? Eddig azt hittem, nem. De most látom ezt itt… és tudom, hogy a Harz-hegység… a hegyek belsejébe rejtett gyárak… igen, valóságosak lehetnek. És az a szarházi használja azokat. – Mire? – Azt nem tudom… és éppen emiatt félek. McArthur halványan elmosolyodott, megveregette Bradley vállát, azután bemászott a vezetőülésre, és intett neki. Miután Bradley beszállt melléje, indított, és óvatosan kerülgetve a bombatölcséreket,

elindult. – Hála istennek, Párizs felszabadult – mondta. – Jót tesz ott pár nap. – Nem akarok odamenni – mondta Bradley. – Nincs rá időm. – Én tudom, hogy szakítasz rá időt – mondta McArthur, és lopva ránézett, majd elvigyorodott –, mert Gladys Kinder ott van. Szóval, megyünk, vagy nem? – Gyorsabban hajts – mondta Bradley. – Gyorsabban! McArthurt rázta a nevetés, miközben megkerülte az utolsó krátereket, és elhagyva a kietlen vidéket, rátért a Párizsba vezető háromsávos útra. ● ● ● A Vendôme-téri Ritz szálló bárja zsúfolva volt brit Tommykkal, amerikai GI-okkal, és az FFI-nek, az ellenállás katonai alakulatának karszalagját viselő fiatal férfiakkal és nőkkel, vöröskeresztesekkel, és nem kevés újságíróval – köztük a híres, és hírhedten nagyszájú amerikai regényíróval, aki Párizs felszabadítása előtt öt nappal költözött Rambouillet-be, s most éppen egy korsókkal megrakott asztal mellett magyarázott a köréje gyűlt tömegnek, s úgy viselkedett, mintha ő volna az 5. Gyaloghadosztály és a francia partizánok összekötő tisztje. A dohányfüstös teremben a beszélgetés hangos moraját itt-ott megtörte a poharak koccanása, a pezsgősdugó pukkanása, vagy az M-1-es karabélyok, a géppisztolyok, kézigránátok, és más egymáshoz koccanó fegyverek fémes csörrenése. Gladys Kinder kihajolt a székéről és piros arccal ragadta meg Bradley karját. – Ez sokkal olcsóbb, mint a Scribe Hotelben a tudósítók bárja, de végül is, egy ilyen életre szóló élményt csak itt lehet megszerezni. Az ünneplés atmoszféráját látva Bradley sajnálta, hogy nem vett részt az előző napi győzelmi felvonuláson, mely a Diadalívtől a Champs-Elysées-n át a Notre Dame-ig tartott, de a váratlan találkozás Gladysszel ugyanolyan örömet okozott neki. – Sosem felejtem el a tegnapi napot – folytatta Gladys, miközben megszorította Bradley izzadt tenyerét. Nem zavartatta Ryan McArthur jelenléte, aki arcán széles vigyorral nézett körbe a helyiségben. – Emberek ezrei álltak az út mentén, egészen az Etoile-ig. Leclerc tábornok hadosztálya, az USA 82. Hadosztályának maradványa vonult el az ujjongó tömeg sorfala között, és együtt kiabálta a tömeggel, hogy „Viva la France!” De Gaulle a Concorde téren felállított tribünön magasrangú tisztjei és néhány amerikai tábornok között oly mereven állt, mintha deszkát nyelt volna, és olyan büszke volt, mint egy fiatal mén. És amikor vége lett a felvonulásnak az emberek egész délután ölelkeztek és csókolgatták egymást, és mérhetetlen mennyiségű Calvados, meg bor, meg pezsgő folyt, és én még most sem tértem magamhoz! – Izgatott vagy – mondta Bradley. – Bizonyára napokig a levegőben lebegtél, mint egy sárkány, s tegnap végre leszállhattál a földre. – Mi mindannyian így éreztük magunkat. Ez a borzalmas igazság. – Biztosan izgalmas napok voltak – mondta Bradley nem kis büszkeséggel, és arra a mérhetetlen pusztulásra, és a halálra gondolt, amit Franciaországban eddig látott. Mégsem tagadhatta, hogy életében még nem érezte magát annyira elevennek, mint éppen az elmúlt hetekben. Most pedig a világ legizgalmasabb élményét éli át: találkozik Gladys Kinderrel. – Eszed tokja – mondta Gladys, és odahajolva hozzá arcon csókolta. – Te aztán tudod, hogyan kell bókolni egy csajnak. McArthur visszafordult feléjük, felemelte a Calvadosát, és azt mondta. – Hölgyeim és uraim, szerelmetes madárkáim, igyunk a szabad Párizsra! – Erre iszom – emelte fel a poharát Bradley.

– Én is – koccintott a poharával Gladys. – Két napja egyfolytában keményen iszol – mondta McArthur –, de látom, jól bírod. Mindannyian kiürítették a poharukat. Miközben McArthur az asztalon álló üvegből újratöltötte a poharakat, a szomszéd asztalnál egy ittas, fiatal FFI-tag hátrarúgta a székét, felállt, poharát a feje fölé emelte, és reszkető hangon elkiáltotta magát: „Vivent les Americans!” Egyetlen kortyra kiitta a poharát, mire az asztalánál ülő brit, kanadai és dán katonák hangosan lehurrogták. Az FFI embere ajkán széles vigyorral teátrálisan meghajolt, és visszazuhant a székébe. – A győzelem édes – jegyezte meg McArthur –, de újabb csatához vezethet. – Reméljük, hogy nem – mondta Gladys. – De mit csináltatok ti, amióta nem találkoztunk? Még mindig német bombákat, meg őrült amerikai tudósokat keresgéltek? – Nem beszélhetünk róla – mondta McArthur –, különösen nem egy újságírónak. – Ezúttal személyes érdeklődésből kérdeztem. És nem fogok jegyzetelni. Csak tudni szeretném, fiúkáim. Bradley elmosolyodott. – McArthur azokat a V-1 és V-2 kilövőhelyeket mutatta meg nekem, amiknek a fényképe már megjelent az újságokban, úgy hogy nem sok titok van a dologban. – És mi a véleményed? – Azt hiszem, a németek sokkal fejlettebbek, mint azt képzeltük – és sok területen azok. Nekik már nem számít milyen nagy egy ipartelep, tökéletesen el tudják rejteni. – Mint például Wilson projektjét. – Eltaláltad. Okos kislány vagy. Ha Wilson éppen egy újfajta repülő szerkezetet épít, akkor egy nagy projektről beszélhetünk – és mindegy mekkora a valóságban, a nácik jól el tudják dugni. – Hová? Bradley McArthurre pillantott, aki csak elmosolyodott és bólintott. – A föld alá – mondta Bradley visszafordulva Gladys felé. – Hatalmas alagutakat és gyárakat vájtak a hegyek gyomrába. És azt hiszem, a mi emberünk is ott van. – Hol? – Ezt már kérdezted? – Úgy értem, pontosan. Bradley vállat vont. – Nem tudjuk pontosan, de úgy hisszük, valamerre a Harz-hegységben, valószínűleg délen, Thüringiában. – És persze te oda akarsz menni, Mike? – Igen. – Követed az előrenyomuló seregeket? – Ja. Amennyire lehetséges. – A harcoló csapatokat? – Igen. – Nem akarom, hogy megöljenek. – Én sem – válaszolta Bradley. Gladys rászegezte a tekintetét, melyből aggodalom sugárzott. Bradleyt megindította a látvány, szerette volna megcsókolni, de nem merte, mert McArthur újratöltve a poharakat, széles mosollyal nézett rájuk. – Hölgyeim és uraim – mondta –, igyuk le magunkat. Koccintottak. Egy combo valami Cole Porter melódiát kezdett játszani. Az amerikai író pocakosan, szakállasan és tökrészegen feltápászkodott, és csodálóival a nyomában kivonult. Egy francia asszony

körbejárt a teremben és mindenkinek adott egy névjegyet. Bradley elé lépve Gladysre, és McArthurre pillantott, elmosolyodott, és adott Ryannak egy kártyát. – Hívj fel, ha kedved tartja – mondta, és ellibegett onnan. McArthur miután megnézte a kártyát, az ingje zsebébe csúszatta. – Párizsban egy szerelmes éjszaka sokba kerül. A győztesek megkérik az árát. Hadizsákmány. Gladys kuncogni kezdett, McArthur elvigyorodott, körbepillantott a termen, majd felvonta a szemöldökét, és azt mondta. – Lám, lám! Egy váratlan látogató! Bradley meglepetten pillantott fel, és urbánus ellenségét, Wentworth-Kinget pillantotta meg, amint nett angol egyenruhában, csúcsos sapkában, kezében üveggel, bal hóna alatt lovaglópálcával kibontakozott a tömegből. Megállt az asztaluknál, elvigyorodott, és gúnyosan annyit mondott: – Gondoltam, hogy itt találkozom magával, Bradley. Mi a fenét keresnek maguk itt? – Ünnepeljük Párizs felszabadulását. Se többet, se kevesebbet. – Hát persze… és hogy történetesen Ryan McArthurnak, a manhattani atombomba projekt vezérőrnagyának a társaságában, az persze véletlen. – Nyíltan McArthurra vigyorgott, és megkérdezte: – Nem bánják, ha csatlakozom magukhoz? – Szerezzen egy széket – mondta McArthur. – Ma parti van a Ritzben. Amikor Wentworth-King leült, Bradley bemutatta neki Gladyst. – Ah! – kiáltott fel halkan, és megrázta a kezét. – Gladys Kinder, az ismert amerikai újságíró. Olvastam a cikkeit a Collier´s-ben, meg a többi lapban. Igen sok területen mozog otthonosan. – Egy hírügynökségnek dolgozom – magyarázta Gladys. – Annyit pedig úgysem olvas. – Élveztem a londoni rovatát – mondta Wentworth-King. – Valóságos hősnek éreztem magam miatta. Nem mintha személyesen megemlített volna, de kedvesen bánt az angolokkal. – Megint szereztem egy rajongót – mondta Gladys Bradleynek. – Hol rejtegettétek ezt az aranyos embert? Többször kellene találkoznom vele. Wentworth-King meghajolt, McArthur kuncogott, Bradley pedig bosszankodva fészkelődött a helyén. Az angol elbűvölte a nőjét, és ez egyáltalán nem tetszett neki. – Hát maga mit keres Párizsban? – kérdezte Wentworth-Kingtől, miután neheztelő pillantást vetett Gladys felé. – Csak ma reggel érkeztem – válaszolta amaz –, hogy létrehozzak itt egy irodát, és nyársra húzzak néhány csigazabálót. Maga még mindig azt az amerikait keresi? – Igen – válaszolta Bradley nyersen. – Akkor talán érdekelni fogja, hogy az oroszok Lengyelországban elfoglalták Bliznát, amiről kiderült, hogy makett város, és Himmler föld alatti rakétagyárát álcázta. – Valami jelentés, vagy valami szokatlan? – Mindeddig semmi. De az oroszok nem túl beszédesek. Csak annyit tudunk, hogy mivel ott próbapálya is volt, valószínűleg rakétákat is találtak. – Ez nagy segítség – mondta McArthur. Wentworth-King zavartalanul vigyorgott tovább, azután elbűvölően Gladysre mosolygott. Amaz viszonozta a mosolyt, azután elkapva Bradley vádló pillantását, arca üveg keménnyé változott. – Jól gondolom – mondta Wentworth-King ismét Bradleyék felé fordulva –, hogy maguk még mindig azt feltételezik, hogy az a Wilson valami, a V-1 és a V-2-nél is fejlettebb valamin dolgozik? – Meg vagyok győződve róla – válaszolta Bradley. – Nos, csak hogy bizonyságát adjam, mennyire tisztességes gyerek vagyok, elárulom, hogy az eddigi legszokatlanabb jelentés futott be az SOE-hez Londonba. – Szokatlan?

– Igen. Pár nappal azelőtt, hogy ide készülődtem, jelentések kezdtek érkezni a szövetséges pilótáktól, akik elmondták, hogy Németország légtere felett valamilyen fénylő objektum követte a gépüket, amitől meghibásodott a motorjuk. Más jelentések egyfajta apró, vörös tűzlabdákról szólnak, amik kötelékben repülnek, méghozzá megdöbbentő sebességgel. Minden esetben, amikor rálőttek ezekre a tűzlabdákra, vagy „Foo Fightre”-ekre, ahogyan elnevezték őket, azok elinaltak, bár később rendszerint visszatértek. Úgy tűnik, valamilyen szisztéma segítségével követik a repülőket. – Mely területen fordultak elő? – Németországban mindenütt, de leginkább Nurembergtől északra. – Elemezték már a jelentéseket? – kérdezte McArthur. – Igen – felelte Wentworth-King. – És azok szerint ezek a tűzlabdák nem atmoszférikus, vagy elektromos jelenségek, hanem szilárd testek, amik vörös izzással világítanak. Vagyis nem mások, mint három, vagy négy láb átmérőjű, távirányítású, különös, amolyan korong alakú… – zavartan széttárta a karját, mert maga sem hitte, amit mond –, valójában csészealj alakúak… repülő csészealjak. Bradley visszafogva izgalmát, jeges pillantást vetett Gladysre, aki csak kedvesen visszamosolygott, és Wentworth-Kinghez fordulva azt mondta: – Ez az információ nem bizalmas? Vagy csak azt jelenti, hogy megbízik bennem? Wentworth-King meglepődött. – Az információ már megjelent a brit sajtóban, ezért gondoltam, hogy nyugodtan beszélhetek róla. Nem mintha bármit is hozzá tudnék fűzni, csak átadtam az információt amerikai barátomnak, akinek sokkal élénkebb a fantáziája, mint az enyém. Most pedig szólít a kötelesség, mennem kell. – Felhörpintette az italát, felállt, és kezet nyújtott Gladysnek. – Nagy örömömre szolgált, hogy találkoztam önnel. Néha megismételhetnénk. A részleteket megtudhatja a párizsi főhadiszálláson, a Scribe Hotelben a tudósítók bárjában. Hívjon fel. – Megteszem – válaszolta Gladys. – Au revoir – mondta Wentworth-King, kezet csókolt neki, és láthatóan kelletlenül távozni készült. – Önnek is, vezérőrnagy – mondta végül –, és önnek is Bradley. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Biztonságos utat. És sok szerencsét. – Önnek is – válaszolta Bradley kurtán. Mindaddig nem nézett Gladysre, amíg az alezredes el nem tűnt a 2. Francia Páncélos Hadosztály emberei között, akik éppen egy brit őrvezetővel vitatkoztak valamiről. Amikor eltűnt szem elől, Bradley McArthurhoz fordult. – Nos, mi a véleményed? – Szerintem Wilson az. És mi van Nurembergtől északra? – Thüringia… a Harz-hegység – mondta Bradley rendkívül izgatottan, ugyanakkor Gladysre is haragudott. – Pontosan – válaszolta McArthur. – Holnap ellenőriznünk kell azokat a jelentéseket, hogy lássuk, mire jutunk vele. Most azonban vissza kell mennem az ALSOS irodájába, hogy megnézzem, mit főztek ki. Gondolom, szerelmes madárkáim, ennek szívből örültök, mégha pillanatnyilag nem is látszotok túl boldognak. – Arcán széles mosollyal felállt, kiitta a poharát, azután hüvelykujjával a levegőbe bökve otthagyta őket. – Végre egyedül lehetek az én emberemmel – mondta Gladys –, csak az a baj, hogy már nem mosolyog. – Jól vagyok – mondta Bradley. – Csak azon csodálkozom, hogy nem vetetted magad az után a brit tiszt után, aki szemmel láthatóan tetszett neked. – Ó-ó! – tiltakozott Gladys mosolyogva. – A féltékenység tüze! De csodás napom van! – Kezét kinyújtva megszorította Bradleyét, és azt mondta: – Egy én korom béli nőt könnyű elbájolni, Mike, és én imádok flörtölni. De te is tudod, hogy csak cukkollak vele – mert azt akarom, hogy akarj engem. Akarsz engem? Akarsz engem most azonnal? Most és itt, ebben a hotelben?

– Milyen a szobád? – Gyere fel és nézd meg! ● ● ● A szürkére festett, elegáns empire bútorokkal telezsúfolt, az Igazságügy Minisztérium kertjére néző szobában a dupla ágy rózsaszín szaténtakarója alatt szeretkeztek. Már nem szenvedélyes fiatalok módjára csinálták, hanem mint két eggyé vált lélek, aki sok mindent együtt tapasztalt meg, és már nem hisz az illúziókban. Bradley úgy érezte, valósággal felolvad Gladys testében, ami után oly régóta sóvárgott, s most minden elképzelhető gyönyört kiaknázott belőle. Minden iránta érzett szerelme visszatért, és folyóként áradt belőle, amitől testileg lelkileg ismét megnyugodott, és felélénkült. Békét talált a karjaiban. Egymás karjaiban aludtak, és amikor felébredtek, megint szeretkeztek, még hevesebben, és mégis gyengédebben, mint korábban. Azután felöltöztek, és sétálni indultak a szürkületben. – Szeretem Párizst – mondta Gladys. – Ez a város a szerelmeseknek épült. Szerettem a háború előtt is, amikor ellátogattam ide Londonból, és majdnem mindig terád gondoltam, amikor az utcákon sétáltam – az én nős barátomra, az én titkos, plátói szerelmemre, aki messze, Amerikában él. De végül is itt vagy velem. Hát nem csodálatos? – Igen – felelte Bradley. – Csodálatos. Gladys biztonsággal vezette a számára már ismerős városban. Végigsétáltak a Ritz melletti passzázson, a Vendome térről a rue Gambonra, és orrukat az elegáns kirakathoz nyomva Gladys mindent megmutatott, amit Párizsból való elutazása előtt meg akar venni. Elvitte a rue de Rivolira, körbevezette a place de la Concorde-on, majd a széles, háromsávos Champs-Elysées-n, ami a holdfényben csodás látványt nyújtott. – Hamarosan mindennek vége – mondta Gladys. – Igen, én is azt hiszem – válaszolta Bradley. – Mit gondolsz, meg tudod találni Wilsont? – Nem tudom – sóhajtott fel Bradley. – Ha nem találod meg, bele fogsz őrülni. – Már majdnem ott tartottam. De most, hogy találkoztam veled, valamivel jobb – de be kell fejeznem. Gladys halkan kuncogott, és bebújt a karja alá. – Most még itt vagyok – mondta. – Mikor mentek vissza? – Holnap. Helyet kell keresnem magamnak a seregben. Talán Bradley tábornok 1. Hadosztályánál. És te? – Berlinben találkozunk. – És ha vége lesz, visszamész Amerikába, vagy Európában maradsz? – Nem tudom. Még gondolkodom rajta. Szeretek itt lenni – persze Londonban, úgy értem –, és valójában nincs miért hazamennem. Már oly régóta távol vagyok, Mike. Talán túl régóta. A Champs-Elysées-n sétálva már a Grand Palais-nál jártak, most értek a Szajnához, melynek vize ezüstösen csillogott a holdfényben, benne visszatükröződött a távoli Eiffel-torony sziluettje. A torony körül nyomjelző lövedékek cikáztak, mint valami tűzijáték petárdái. – Biztosan visszajönnek a német gépek – mondta Gladys. – Nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladnák. Bradley hallotta a nagy lövegek dörgését, majd egy sor robbanást, és megpillantotta az ég alján az ismerős, vörös derengést. Mindezt az Eiffel-toronytól messze, valószínűleg a külvárosban.

– Sok mindent kellene hátrahagyniuk – mondta Bradley. – Ezért inkább elhasználják, amijük megmaradt. Gladys elmosolyodott, és megszorította a kezét, átvitte a Cours de Reine-en, majd vissza a folyópartra. – Mondd, Mike tényleg szeretsz? – Hát persze Gladys, te is tudod. – Akkor egyáltalán hogy gondolhatsz arra, hogy elhagysz? Miféle ember vagy te? – Mit akarsz ezzel, Gladys? – Indokold meg, miért akarsz visszamenni? – Mit indokoljak? Gladys bosszúsan felsőhajtott. – Az isten verjen meg, Mike, de ostoba vagy! – Úgy gondolod? – Ja. – És hozzámennél egy ostoba férfihez? – Ja. – És hagynád, hogy visszavigyen magával Amerikába? – Az isten verje meg, hagynám. Ez ajánlat? – Azt hiszem. – Elfogadva. Igen, megyek! Szembefordult vele, a nyakába kapaszkodott, a haja meglibbent a folyóparti szélben, miközben szenvedélyesen megcsókolta. Azután ellépett tőle, elmosolyodott, és kezét az ajkához emelte… de nem fejezte be a mozdulatot. Háttal a folyónak állt, a vízben visszatükröződő csillagok közé rajzolódott a sziluettje. Mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, a folyó szinte felnyúlt érte, hogy magával ragadja. Bradley még látta a víztölcsért, a lángot, és a füstöt, azután egy repülő elzúgott felette, és őt valami a levegőbe emelte, hogy utána belezuhanjon a nagy csendbe. A csend zúgni kezdett, a füle szinte vibrált a légnyomástól. Arca a pázsitra nyomódott, ezért a hátára fordult. Látta, hogy Gladys mellette fekszik, a fejéből vér szivárog. Megpróbált felülni, de összeroskadt, hangosan felnyögött, de nem fájdalmában, inkább kétségbeesésében. Azután megint elájult. Sziréna hangjára, és fékcsikorgásra ébredt. Azután valaki azt mondta neki, hogy rendbe fog jönni, és segített felülnie. Gladyst egy hordágyra fektették, az egész fejét kötés borította. – Ó, istenem! – nyögte Bradley. Feltápászkodott, kissé megszédült, de megtalálta az egyensúlyát, és a vöröskeresztes karszalagos férfiak után sietett, akik Gladysszel a mentőkocsi felé igyekeztek. A fején kötés, a lába sínben, az egész teste csupa vér. – Jézusom, nem! – kiáltotta, amikor odaért melléjük, és megpróbálta megérinteni. De nem sikerült, mert a hordágyat gyorsan betolták a kocsiba. Amikor már ő is a kocsi hátuljában volt, letérdelt a hordágy mellé. Gladys felpillantott, és elmosolyodott. – Helló, partner – mondta. Bradley megfogta a kezét, szenvedélyesen megcsókolta, közben folytak a könnyei. Az egyik ápoló odalépett az ajtó mellé, és megnyugtatta. – Rendbe fog jönni. – Micsoda? – kérdezte Bradley ostobán.

– Rendbe fog jönni – ismételte az ápoló. Tizennyolc évesnek látszott, és angyali mosolya volt. – Fejbe vágta egy kődarab, és eltört a lába. Ettől eltekintve semmi baja. Bradley Gladysre pillantott. A saját vérében fürdött. A fején a kötés teljesen átázott, és az arca olyan fehér volt, mint a géz, amivel körbetekerték. – De a vér… – kezdte rémülten, bár Gladys mosolygott. A vöröskeresztes ápoló bemászott melléjük, becsapta a kocsi ajtaját, és Bradley vállára tette a kezét. – Üljön oda – mondta. – Mindjárt indulunk. Nem akarom, hogy rázuhanjon. A mentő motorja felmordult, és a kocsi nekilódult. Az ápoló mosolygott, és segített Bradleynek leülni, azután figyelmét a vérző Gladys felé fordította. – A halántékán érte az ütés, ilyenkor mindig sok a vér – magyarázta –, de ez félrevezető, higgyen nekem. Két öltés elég lesz, meg sem fog látszani. Ami a lábát illeti, az csak eltörött. Lehet, hogy fáj, de nem komoly. Egy-két hétig egy francia kórházban lesz, azután hazaengedjük. Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Bradley majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől, és szinte ujjongani kezdett. Gladys fölé hajolt, megcsókolta a homlokán a kötést, a kezét az ölében tartva fogta, és rendkívül idétlenül mosolygott. Gladys időközben visszanyerte a színét, és most rákacsintott. – Önök házasok? – kérdezte az orvos. – Igen – felelte Bradley. – Eltalálta. Mindvégig Gladys mellett maradt, egészen amíg az ágyába nem fektették, és meg nem bizonyosodott felőle, hogy semmiben nem szenved hiányt. Akkor megcsókolta, és elköszönt tőle. – Szeretlek – mondta. – Ilyen egyszerű ez, Gladys. Ha nem találkozunk Berlinben, akkor majd Londonban összejövünk. Még megvan a címed. – Vigyázz magadra – mondta neki Gladys. Bradley bólintott, még egyszer megcsókolta, azután kissé sántítva kiment a kórteremből, de nem nézett vissza, mert szégyellte a könnyeit. – Halleluja! – suttogta.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Wilson hajnalban ébredt, pontosan ahogy eltervezte. Nyomban felkapcsolta a villanyt, és körülnézett az egyszerű szobában. Az a ruháit, és a műszaki könyveit leszámítva nem tartalmazott más személyes holmit. Mint a komplexum többi része, az ő szobája is a föld alatt volt, de legalább az egyik különálló domb oldalában, ahonnan csodás kilátás nyílt az erdővel borított hegyekre. Wilson pár percig még feküdt, hagyta, hogy kellőképpen magával ragadja az izgalom, azután kiugrott az ágyból, lábát a papucsába dugta, és odasétált az asztalához. A naptárban a mai nap pirossal be volt karikázva: 1945 február 16. Wilson felvette a ceruzáját, és kipipálta a napot, majd az asztalra dobta a ceruzát, és az ablakhoz ment, hogy a tájban gyönyörködjön. A völgy túloldalán terült el Kahla ősi városa, de Wilson szerény kutatóközpontja – lényegében egy felszállóhely – itt, ebben a hegyben volt, a fenyőfák mögött elrejtve. És a mai napon megejtik az első próbarepülést a Kugelblitz-el, amit gyorsabban építettek meg, mint azt remélte. Nem volt ideges, mert nem volt mitől félnie. A Kugelblitz nem más, mint a Feuerball antiradar nagyméretű mása, és azt az elmúlt évben tesztelték, mégpedig mindenki megelégedésére. Augusztustól decemberig Wilson erről a felszállóhelyről rendszeresen felküldte kisméretű Feuerballjait, hogy velük megzavarja a szövetséges repülőket. Némelyik felrobbant repülés közben, mások különféle módon meghibásodtak, de ezeket mihelyt megtalálták őket, nyomban megvizsgálták, és a hibáikat kijavították, a tapasztalatot pedig felhasználták a további példányok építésénél. Novemberben lényegében egész hónapban csak sikeres bevetéseket hajtottak végre. Azután, hogy meggyőződött a Feuerball üzembiztos voltáról, beszüntette a repüléseket, a megmaradt példányokat robbantással megsemmisítette, és nekilátott, hogy a tapasztalatok birtokában megépítse a Kugelblitzet. És mostanra azzal is elkészült. Ernst Stolltól hallotta, hogy a fáradhatatlan szövetségesek minden fronton előrenyomultak, és már elérték a koncentrációs táborokat is, amik a Kahla melletti földalatti gyárak, és a Nordhauseni Központi Ipartelepek munkaerő-utánpótlását jelentik. Ráadásul a hírek a foglyok fülébe jutottak, és szabotálni kezdték a munkát, ez pedig már komoly fenyegetést jelentett. Alig három hónapja, hogy egy nagyobb számú kényszermunkás csoportot zártak be a földalatti alagutakba, és kínzással rávették őket, hogy vallják be a szabotázst. Akik bevallották, azok is csak késleltették a halálukat, mert a szökési kísérletért is az a büntetés jár. Stoll szerint mindössze háromszáz foglyot végeztek ki – némelyeket a névsorolvasáskor akasztottak fel, másokat a földalatti gyárak folyosóin, megint másokat meg a bunkerokban lőttek agyon. Ostobaság volt azt hinniük, gondolta Wilson, hogy majd azért hagyják életben a foglyokat, hogy a szövetségesek kiszabadíthassák őket. Neki viszont már csak ez a reménye marad, ha kifutnak az időből. Annál is inkább elégedetten nézett a mai nap, és a Kugelblitz próbarepülése elé. Megnyomta a csengőt, bekérte a reggelijét, azután a fürdőszobába ment, hogy lezuhanyozzon. Mire végzett, a reggeli az asztalon várta, egy szolga tette oda, aki a többi fogolyhoz hasonlóan a táborok valamelyikéből jött. Szokásához híven mértékletes reggelit fogyasztott: zabkását és gyümölcslevet. Amikor végzett, elhagyta a szobát, és a hangárba ment. Ernst Stoll csinos SS egyenruhájában már az üvegfalú irodában várta, és a hangárban serénykedő élő halottakat figyelte. – Egyenesen Berlinből jön?– kérdezte Wilson meglepetten. – Akkor bizonyára egész éjjel utazott.

– Nem, Wilson, nem így volt. Tegnap este érkeztem Kammler tábornokkal, de az éjszakát a Nordhauseni Központi Ipartelepeken töltöttem. – Kammler még Nordhausenben van? – Igen. Éppen ellenőrzi a kimenő szállítmányt. Hamarosan ő is itt lesz. – Karácsony óta nem jártam a Központi Ipartelepeken. Hogy mennek a dolgok arrafelé? – Serényen dolgoznak. Most már negyvenezer politikai fogoly és civil alkalmazott van ott. És a Dora táborral együtt a többi szupertábor is borzalmas ütemben terjeszkedik. A rakéták gyártása Himmler parancsára teljes energiával folyik, a földalatti járatokat bővítik, és négy újabb gyárat akarnak üzembe helyezni: egy olajfinomítót, egyet a folyékony oxigén előállításához, és kettőt a Junkers motorok gyártásához. – Micsoda ambíciók az út végén! – Ez teszi boldoggá Himmlert. Ne felejtse el, hogy ezeket a terveket jobb napokban kovácsolta, és ha most nem ragaszkodunk hozzájuk, gyanússá válunk. Meg aztán kell a tapasztalat ott, ahová mi készülünk. Van például a közelben, Bleichenrodéban, a Kohnstein-hegységben egy öreg káliumbánya. Ott most hétszáz méter mélységben új alagutakat fúrunk, és szándékunkban áll egy tizenhat kilométer hosszú alagúttal elérni a Neubleichenrodéban lévő másik káliumbányát, hogy annak elhagyott járataiban újabb V-2, és kisebb repülőgépelhárító egységeket gyártó üzemet hozzunk létre. A közelben lévő Lehestein sziklás hegyoldalában még folynak a fúrási munkálatok. Ott egy alagúttal el akarunk érni egy hatalmas barlangot, amiben folyékony oxigén üzemet, és a repülők legénységének szálláshelyet akarunk építeni… és így tovább. Természetesen ezekre a helyekre többé nem lesz szükségünk, de teljes kapacitással folytatjuk a termelést, hogy elaltassuk Himmler Nordhauseni kémjeinek a gyanúját. Mindamellett a Neuschwabenlanddel kapcsolatos tervünk gyakorlatilag bármikor végrehajtható. – Ma pedig, a próbarepülés után megkezdhetjük a távozás előkészítését. Mennyi ideig tart a távozás? – Nem sokáig – válaszolta Ernst kipillantva az üvegfalú irodából a hatalmas, pilóta vezette repülő csészealjra, amely egy hidraulikus acélemelvényen állt Kahla hatalmas földalatti hangárjában. Külsőre pontosan ugyanolyan volt, mint Schriever csészealja, csak a peremén teljesen rejtve sorakoztak a sokkal erőteljesebb fúvókák, a felszíne pedig gyakorlatilag tükörsima volt. Ez már luftschwamm-ból készült, s ennek a porózus fémnek köszönhetően sokkal nagyobb sebességre lesz képes, mint az apró Feuerball. A test középpontjában elhelyezett pilótafülke kupolája törhetetlen persexből készült. – A háborút már elvesztettünk, és a legtöbb vezetőnk depresszióssá vált – folytatta Ernst. – A Führert folyton kábítószerekkel tömi az a kuruzsló Mr Morell, és az a hír járja, hogy szifilisze van, és hogy megőrült. Himmler ideje legjavát a Berlintől százhúsz kilométerre fekvő Hohenlychenben, a szanatóriumban tölti, ahol a csillagászával egy privát kapituláció lehetőségéről társalog. Októberben személyesen jártam Peenemündében, ahol Göring marsall megnézett egy sikeres V-2 kilövést. Göringnek táskás a szeme, és puffadt az arca. A kilövési procedúra alatt is egyre szedte a pirulákat; azután előkapta a pisztolyát, és a levegőbe lövöldözött vele, mint aki transzban van. Az adjutánsa szedte el tőle a pisztolyt. Wilson még sosem hallotta Stollt így beszélni a gazdáiról. De legalább tudta, hogy a százados most már mindent meg fog csinálni neki. Wilson elégedett volt. A kiábrándult romantikusok mindig nagy pálfordulásokra képesek. – És hogy áll a háború? – kérdezte. – Franciaország és Belgium nagy része már felszabadult. A szovjet csapatok elfoglalták Varsót. Olaszország gyakorlatilag elveszett. Németország nagy része romokban áll. A repülőgépeinkbe nincs

üzemanyag. Ipari létesítményeinket megsemmisítették a szövetségesek bombázásai. Későn vetettük be a rakétáinkat. – Akkor már csak hónapok kérdése, ugye? – Igen Wilson, nem több. – És Kammler? – A tavaly Juliusi Führer elleni kísérlet a Wehrmacht ellen fordította, és felbátorította, hogy az egész rakétaprogramot az SS felügyelete alá vonja, ami azt jelenti, hogy Kammler dandártábornok teljesen szabadon mozoghat az országban, hogy ellenőrizze a rakétakilövéseket – egyszóval szabad mozgása van és minden gyanú felett áll. Én nem különösebben kedvelem, de nem ostoba ember, és biztosan tudja, mit csinál. Mindenesetre most, hogy a legtöbb kilövőállást elfoglalták, e területen kevesebb tennivalója akad. – Gondolja, hogy még megbízható? – Igen. Minden vágya, hogy megússza az elfogást és mint háborús bűnös, az akasztást – ami azt jelenti, hogy velünk van. – Mikor ér ide? – Bármelyik pillanatban itt lehet – mondta Ernst. – Szemtanúja akar lenni a Kugelblitz próbarepülésének. Ez nem olyasmi, amit ő kihagyna. Kipillantva a hangár ajtaja felé, amely nemsokára fel fogja fedni a Kahla körüli hegyeket, látta, hogy a német munkások a mérnökök felügyelete mellett már kezdik felemelni a hidraulikus emelvényt a csészealj alatt. A hangár félhomályában a hetvenöt méter átmérőjű csészealj a valóságosnál sokkal nagyobbnak tűnt. Visszahúzható lengéscsillapítóin nyugodott. Varrat nélküli, tökéletesen sima felszíne volt. A súlypontjában elhelyezett pilótafülke nagyobb sebességnél a hajótestbe süllyeszthető, ezzel is növelni tudják a sebességet. Wilson szerint is olyan volt, amire érdemes ránézni. Amikor a platform csattogó, visító kerekei elnyugodtak, a hangár kijáratánál felbukkant Kammler és Nebe. A csészealj mellett elhaladva Wilson irodája felé tartottak. Kammler, aki most is nettül nézett ki, letelepedett az íróasztal sarkára. A mindig komor, és kiismerhetetlen Nebe megállt az ajtó mellett, és kezét a pisztolytáskájára tette. A pisztolya nélkül meztelennek érzi magát, gondolta Wilson. Ez az ember egy ragadozó. – Hozta isten – mondta Wilson Kammlernek címezve. – Hogy mennek a dolgok? – Kitűnően – válaszolta Kammler. – Január elején Himmler rám bízta a teljes rakétaprogramot. Éppen most jövök Hágából, ahol egy újabb V-1 és V-2 kilövőállomást helyeztünk üzembe. Addig tüzelünk, amíg Antwerpen el nem esik, ami nyilvánvalóan be fog következni, azután abbahagyjuk, mert ki kell üríteni a helyet. Amikor arra sor kerül, a mi távozásunknak is eljött az ideje – úgy március, április körül. Nyilván nem fog tovább tartani, hiszen a szövetségesek már tegnap a Rajna mellett tizenhat kilométer szélességben áttörték a frontot, és felkészültek, hogy bevonuljanak Németországba. Más szóval elfogyott az időnk, úgy hogy reménykedjünk a próbarepülés sikerében, hogy azzal a tudattal állhassunk neki az előkészületeknek, hogy van egy megbízható eszközünk, amire támaszkodhatunk. Mialatt beszélt, a hangár túloldalán kinyitották a hatalmas kapukat. Napfény ömlött a hatalmas hangárba, mely most méltóságteljesen tekintett a szemközti hegyek sűrű erdőségeire. A Kugelblitz tökéletesen sima és fényes felülete visszatükrözte a körötte serénykedő emberek alakját. Azután felmordult a platform motorja, és a távirányítású szerelőpad lassan kigördült a hangárból. – Ó, istenem– mormolta Ernst, mert hirtelen felébredt őszinte rajongása. – Ez egyszerűen fenséges! Wilson is elmosolyodott, azután intett Kammlernek és Nebének, majd Stollal együtt a hangár betonján átvágva a még mozgó Kugelblitz után ment.

– A szökési útvonal meg van már szervezve? – kérdezte Nebét, aki mellette lépkedett. – Igen – válaszolta amaz a maga szenvtelen módján. – A mikor és hogyan kérdését komplikálja az a tény, hogy az oroszok gyorsan közelednek Peenemünde felé. Emiatt Wernher von Braun és ötezer munkás ezen a héten elköltözik a még építés alatt lévő bleichenrodei bányákba. Mivel a technikusokat és a családjukat a környező falvakban szállásolják el, és a helyet titokban kell tartani, a költözéseket éjszaka bonyolítjuk le. – Ha elérkezik az evakuálás ideje – mondta Kammler –, én gondoskodom róla, hogy von Braun és a teamje ne szerezzen tudomást róla. Addig is, amíg Nordhausenben tartózkodnak, szigorú őrizet alatt tartom őket, és ügyelek, nehogy valamelyikük idáig elkószáljon. Vagyis nem szerezhetnek tudomást rólunk. – Nagyszerű – mondta Wilson, miközben kiértek a tisztásra, a metsző hidegbe –, de hogyan megyünk el? – Pontosan ugyanúgy, ahogy von Braunék idejönnek – válaszolta Nebe. – Vonaton, teherautón, személykocsin, de még uszályon is. Biztosítandó, hogy legalább valamelyikünk célba jusson, csoportokra szakadunk, és más-más időpontban, eltérő útvonalon megyünk. Az első csoport Rostockba megy, onnan tovább a Balti-tengeren; a második is Rostockba megy, onnan pedig Lübeckbe; a harmadik, és utolsó csoport Hannoveren át Hamburgba, onnan pedig Kielbe. Mindhárom csoport percre pontosan kidolgozott menetrend szerint halad. És mindegyik csoport váltogatja a járműveket, hogy megnehezítse a felderítést. Minden megállást, és irányváltoztatást a legszigorúbb titokban kell végrehajtani, Ezeket a helyeket a legmegbízhatóbb SS embereim fogják őrizni, akiknek a júliusi sikertelen merénylet miatt hozzám hasonlóan illegalitásba kellett vonulniuk. Egyszóval csupa olyan embert válogattam, akik mindent nyerhetnek, de semmit nem veszíthetnek azzal, hogy velünk tartanak. Emiatt igen megbízhatóak. – Mindez gondosan megszervezettnek hangzik – mondta Wilson. – Az is – válaszolta Nebe. A hangár előtti téren a platform motorjai elhallgattak, a kerekeit visszahúzták, s az emelvény most leült a földre. A Kugelblitz pedig hidraulikus lengéscsillapítóira állt, kissé megbillent, majd megnyugodott. Ott kint a szabadban, a ragyogó napfényben maga volt a szépség. Wilson odament a pilótához, aki a hatalmas hangár árnyékában, a megfigyelőbunker mellett várakozott. A Luftwaffe repülős öltözékét viselte, és szemmel láthatóan egy cseppet sem félt. – Készen áll a felszállásra? – kérdezte Wilson. – Igen. – Jó. Akkor indulhat. Wilson átkísérte a tisztáson, fel a platformra, majd megálltak a Kugelblitz pereménél, a fejük egy magasságban volt a visszahúzható fúvókákkal. Onnan szemlélve a pilótafülke nagyon magasan helyezkedett el, a lejtős létra végénél. A pilóta felmászott, Wilson pedig utána, hogy segítsen neki. Amikor a pilóta beszíjazta magát, Wilson megnézte, minden rendben van-e, azután félreállt, és helyet adott az egyik mérnöknek, hogy rögzíthesse a perplex kupolát. Amint végzett, lejött, az összecsukható létrával a vállán megfordult, és hüvelykujjával a levegőbe bökött. Wilsonnal együtt visszamentek a hangár melletti bunkerhez. Kammler, Nebe és Stoll már ott voltak, és a vastag napvédő üvegen át figyeltek. Mivel a Kugelblitz pilótás gép volt, hiányzott a távirányítás konzolja, csak a rádió mellett ült egy ember, hogy kapcsolatba lépjen a pilótával. – Minden kész? – kérdezte tőle Wilson. – Igen, uram. – Akkor ne várjunk tovább.

A férfi továbbította a pilótának Wilson felszállási engedélyét. Kammler elmosolyodott és ujjait keresztbetéve szorított. Nebe tábornok szenvtelen maradt. Ernst mély lélegzetet vett, megnedvesítette az ajkát, majd a mutatóujjára harapott. Wilson hallotta a madarak csicsergését, a fák között süvöltő szelet, és a hangár mögötti patak vizének csobogását. Az első prototípus jutott az eszébe, a Flegelrad, vagy Szárnykerék, ami lényegében egy kocsikerékhez hasonlított: a súlypontban elhelyezett pilótafülke körül sok szárny forgott körbe. Lehetetlen volt irányítani, a szárnyak borzalmas vibrációt generáltak. Ezt később átalakította, kiegészítette egy stabilizátorral, és a rakétamotort fejlettebb sugárhajtóműre cserélte ki. Ez a második modell repült ugyan, de nem jobban, mint egy helikopter, ezért Wilson inkább a kis távirányítású Feuerball-al kísérletezett tovább. Végül itt van a Kugelblitz, a tökéletes aeronautikai szerkezet, amely legyőzi a határréteg okozta hátrányokat. Ezzel megkezdődik a csészealj alakú, rendkívüli sebességre képes, jól manőverező repülő szerkezetek korszaka. A felszállás megkezdődött. A forgatható fúvókák a föld felé fordultak, a hajtóművek életre keltek, sárga lángnyelveket lövelltek a föld felé, és kerek tűzfalat vontak a csészealj köré. A lángok visszaverődtek a földről, és minden irányban szétterültek. A csészealj kísértetiesen ragyogott a tűzben, majd vörös színt öltött. Egy percig félelmetesen rázkódott, billegett, majd kiegyensúlyozott a lengéscsillapítóin, végül tétován felemelkedett a földről. A levegőben lebegve egy percig ült a tűzágyon, majd függőlegesen emelkedni kezdett. A hőhullámok eltorzították az alakját. Látni lehetett ezüstös hasát, azután vörös és sárga lávafolyam lövellt ki, ami később izzó fehérre változott. Még egyszer megállt egy pillanatra és lebegett, majd démoni robaj közepette hirtelen eltűnt – mint a levegőbe lőtt puskagolyó. A nap korongja alatt megállt, egy percig egyensúlyozott, azután ismét kilőtt, ezúttal vízszintesen. Egyetlen szempillantás alatt eltűnt a látóhatáron. Wilson hallotta maga körül a tapsot, azután a pilóta hangját a rádióból – torz volt a statikus zajtól, és nyilván az izgalomtól is. Közölte, hogy a sebességmérő már nem méri a sebességét, az altimeter már nem mutatja a magasságot, de jól látja a Hamburg felé kanyargó Elbát. Hamarosan jelentette, hogy látja az ívelt horizontot, a Balti-tengert, Rügen kikötőjét. Akkor megfordult, és Magdeburg irányába húzott. A fenséges Harz-hegység csúcsai felett csak egy fénycsíkot lehetett látni. Az volt a fénylő ezüstérem, a repülő csészealj, a csillogó korong. Azután a Kugelblitz egyszeriben ott lebegett felettük a nap korongja előtt, mint az imént. Függőlegesen ereszkedett sárga tűzoszlopain. A lángok elérték a földet, tűzörvény és füstfelhő támadt, azután a Kugelblitz leült az acélplatformra, amely vörösen izzott a hőtől. Rátelepedett a lengéscsillapítóira, majd a hajtóművei elcsendesedtek. Döbbenetes csend támadt, a lángok kialudtak, a füst eloszlott, és láthatóvá vált a csészealj. Lengéscsillapító lábain nyugodott, ezüstösen csillogott a napfényben – maga volt a megtestesült technikai szépség, a tudomány hallatlan sikere. – Győztünk – mondta Wilson csendes büszkeséggel. – És most zúzzuk apró darabokra.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET A táj, amin Ernst Himmler nem hivatalos főhadiszállása, Mr Gebhardt Hohenlychenben lévő szanatóriuma felé áthaladt, igen hasonlított a százados bensejére: mindenütt romok, hideg, és sivárság volt. Ingrid és a gyerekek halála óta mindig ezt érezte – először a fájdalmat, azután a bűntudatot, majd a halál érzetét – és most már tudta, hogy ez így marad, amíg csak él. Megértette, hogy ez amiatt van, mert minden bizalmát Wilsonba fektette. Szüksége van az amerikai rideg meggyőződésére, hűvös legyőzhetetlenségére, és szüksége van egy olyan rejtekhelyre, mint amilyen az Atlantisz, ahol a többi kiábrándult, vagy az élettől megrettent emberrel együtt elrejtőzhet, és csendben múlathatja hátralévő napjait. El akart tűnni. A szanatóriumhoz érve nem lepődött meg az SS katonákkal megrakott teherautók látványán – pontosan, mint a Führer bunkerje előtt. Bár az egyenruháját viselte, meg kellett mutatnia az iratait egy rezzenéstelen arcú katonának, azután őrök sorfala között felvezették Himmler privát dolgozószobájába. A Reichsführer az íróasztala mögött ült, és előrehajolva éppen egy asztrológiai táblázatot tanulmányozott, de felpillantott, amikor Ernst belépett, és még el is mosolyodott. Ernst szalutált, és azt morogta: – Heil Hitler! Ez a nevetséges köszöntés még megmaradt. Himmler, aki ritkán kínálta ülőhellyel a vendégeit, most leültette a századost. Ernst leült Himmlerrel szemben, aki azt mondta: – Berlinből jön, százados? – Igen, uram – válaszolta Ernst. – Oda Nordhausenből repültem. Azt gondoltam, a Kancellárián megtalálom önt, ezért először odamentem. – Nem érzem magam túlságosan jól – mondta Himmler mogorván –, ezért idejöttem, hogy egy kicsit pihenjek. Ernst úgy döntött, nem száll vele vitába, pedig nagyon jól tudta, hogy Himmler a bombázások, és a Berlinben uralkodó őrület elől menekült ide. Már ő is látta, hogy az Ezeréves Birodalom miként szorul a Rajna és az Odera közé, és hogyan sorvad el a keletről és nyugatról közelgő ellenség támadásai nyomán. Meg aztán január óta, hogy nem sikerült neki megállítani Zsukov marsallt – aki azóta már az Oderánál jár –, Hitler bizalma is megrendült benne. Most a két kegyvesztett korábbi kedvenccel, Göringgel és Speerrel tehetetlenül szemléli, amint Martin Bormann elnyeri az egyre paranoiásabb Hitler korlátlan bizalmát, és ettől egyre arrogánsabbá válik. – És mi újság Berlinben? – kérdezte Himmler, mert hónapok óta nem járt ott. Ernst vállat vont, és sóhajtott. – Ugyanaz. Minden nap, minden éjjel bombáznak. De bátor Führerünk a Kancellárián maradt a bunkerében, és nem mozdul onnan. – Mily csodálatraméltó – mondta Himmler. – Igen – válaszolta Ernst –, valóban az. – Azt nem említette, hogy a Führer bunkere mélyen a Kancellária kertje alatt kétszer is csúnyán megsérült a szövetségesek bombáitól, és most igen lehangoló látványt nyújt: a szellőzőnyílásokat kartonpapír fedi, a falakról mállik a vakolat, hámlik a tapéta, a padlón törmelék és szemét, a gödrökben összegyűlt tócsák fölött deszkapallón közlekednek, és szinte mindennapos a vízhiány, és az áramszünet. Hitler is borzalmas állapotban van, a bal karja erőtlen, a jobb kezével semmire se képes, a mozgáskoordinációja összeomlott, légzési problémái

vannak, egyre szórakozottabb, és gyakran vannak dührohamai. Ezért a folyosókon, az ajtók előtt fegyveres SS katonák vigyáznak rá. A bunker tele van orgyilkosokról, merénylőkről szóló pletykákkal, de legalább a folyamatosan hulló bombáktól megóvja a bentlakókat. Egyszóval kész rémálom. – Beszélt személyesen is a Führerrel? – Nem, uram. Csak láttam őt a Kancellária óvóhelyén, miközben a tisztjeivel tanácskozott. – Nem hallotta a nevemet említeni? – kérdezte Himmler aggodalmasan, és idegesen forgatta az ujján a kígyó formájú gyűrűt. – Nem, Reichsführer – hazudta Ernst. – Mit gondol, hallott a…? – de nem fejezte be a mondatot. Kényelmetlen csend következett, mintha nem merné megnevezni az eseményt, ami miatt ide kényszerült elbújni. Erns nagyon is jól tudta, mi aggasztja annyira. Az elmúlt néhány hónapban történt az Ardennek-béli katasztrófa; Drezda bombázása; a szovjetek átkeltek az Oderán; a szövetségesek pedig elérték a Rajna vonalát, és pillanatnyilag éppen elözönlik Németországot. Kétségtelen, hogy a szerencse ilyetén megfordulása is közrejátszott – no meg Felix Kerstennek, a kétes hírű, orvosi diplomával nem rendelkező kuruzslónak és masszőrnek a rábeszélése is –, hogy Himmler a kémszervezet főnökével, Walter Schellenberg tábornokkal együtt úgy gondolta, hogy különbékét kellene kötni, ezért tárgyalásokat kezdett Folke Bernadotte gróffal, a Svéd Külügyminisztérium vezetőjével. A tárgyalás nem hozott sikert, és Himmler most attól fél, hogy Hitler vajon megtudta-e, mire készült a háta mögött – annál inkább, mert korábbi adjutánsa, a mostani olasz SS vezér, Karl Wolff tábornok is tárgyalásokba kezdett a Führer háta mögött, először Allen Dullesszal, az OSS svájci képviselőjével, azután a svájci Asconában két szövetséges tábornokkal. Himmler szentül hitte, hogy a Führer tud róla, és őt ki fogja végeztetni. Nem csoda, ha olyan gyökeresen megváltozott. Sápadt arca most verejtékben úszott. – Nem, Reichsführer – válaszolta Ernst, miközben igyekezett megőrizni komolyságát. – Nem hiszem, hogy bármit is hallott volna. Valójában azt hiszem, a háború kimenetelének hírén kívül más nem is nagyon jut el hozzá. Az pedig katasztrofális. – Ezek egy áruló szavai! – tört ki Himmler hirtelen meglepő vehemenciával. – Bocsásson meg, Reichsführer – mondta Ernst gyorsan. – Nincs mentségem. Csak azt akartam mondani vele, hogy még a Kancelláriát is minden nap bombázzák, s hogy az ellenség keletről is, nyugatról is szorongat bennünket, és nemsokára eléri Berlint. Himmler láthatóan magába roskadt, és a gyűrűt kezdte nézni, amit az ujján forgatott. Egy idő után halvány reménysugárral az arcán felpillantott. – Még mindig megállíthatnánk őket – mondta. – Az új titkos fegyverünkkel. – Attól tartok, a legtöbb rakétakilövő állomásunkat már elfoglalták – informálta Ernst. – Ezért ha gyártunk is bombákat, nem tudjuk… De Himmler türelmetlenül intett a kezével. – Nem a rakétákra gondoltam. Azokról mindent tudok. Rudolf Schriever repülő csészealjára gondoltam, amit állítása szerint hamarosan kipróbál. Találkozott vele Prágában? – Igen, Reichsführer. Hetekkel ezelőtt ott jártam. Schriever attól tart, hogy nem tudja befejezni a csészealjat, mielőtt az oroszok odaérnek. Amit ott láttam, mindenesetre bíztató volt, és én úgy vélem, be tudja fejezni. – Jó – mondta Himmler. Baromság, gondolta Ernst. Valóban járt Prágában, Schriever műhelyében. Mégha tud is repülni a csészealja, nem sok hasznát látják. Kezdetleges modell, Wilson gázturbináit használja, alig fejlettebb egy helikopternél, és még fegyverei sincsenek. Valójában vicc az egész, csak arra jó, hogy elfoglalja

Schrievert, és Himmler figyelmét elvonja Wilsonról. Még ha Schriever be is tudja fejezni, mielőtt az oroszok elkapják, a csészealj aligha tesz kárt akár az orosz, akár a szövetséges erőkben. Amint felszáll, ugyanúgy lelövik, mint bármely repülőt. – Tudtam, hogy igazam lesz Schrieverrel kapcsolatban – jegyezte meg Himmler. – Elvégre ő német. Bárcsak korábban felfigyeltem volna rá, minthogy arra az amerikaira fecséreltem az időmet. És mi van az amerikaival? Ernst már várta a kérdést. És bár felkészült a válasszal, most mégis remegni kezdett a félelemtől és az izgalomtól. Bár jó néhányszor elbeszélgetett Wilsonnal, és tudta, hogy sikerülni fog neki, a hiba lehetősége mégis megrémítette. Most hazudni fog a birodalmi vezetőnek – veszélyes és főbenjáró hazugságra készül –, és amikor eszébe jut a Plötzensee Börtön kis cellájában a zongorahúrra felakasztott tisztek látványa, nincsenek illúziói afelől, hogy mi várhat rá, ha Wilson hibázik. – Attól tartok, igaza volt Wilsonnal kapcsolatban – mondta. – Nordhausenben dolgozik, segít a rakétamérnököknek, de már túl öreg és szenilis ahhoz hogy hasznát is vegyük. Ami pedig az úgynevezett repülő csészealjat illeti, az csak szegényes utánzata Schrieverének. Amikor kipróbáltuk, épp hogy felemelkedett a földről, és máris szétrobbant. Tényleg felrobbant, de szándékosan robbantották fel, miután olyan eredményes próbarepülést végzett. Wilson minden érzelemtől mentesen tette meg. A háború befejezéséig nem akarta megkockáztatni a repülést (nem akarta, hogy észrevegyék), ugyanakkor több modell alkatrészeit már behajózták Antarktisz felé. A végleges modell tervrajzait ő maga fogja elvinni Kielből. Wilson igenis nagyon tevékeny volt. És jól elrejtőzött Kahlában. – Ez a hiba természetesen – folytatta Ernst –, Wilson fokozódó szenilitásával együtt arra bátorított minket, hogy az ön tanácsa szerint főbe lőjük. Az egyik bunkerben végeztünk vele, a testét pedig a buchenwaldi krematóriumban égettük el. Azután pedig minden papírt, aminek köze volt a Csészealj Projekthez, elégettünk. – Helyesen cselekedett – mondta Himmler. – Jobb megszabadulni a szeméttől. Tudhattuk volna, hogy egy amerikai nem tart ki mellettünk a végsőkig. Most pedig minden erőforrásunkat Schriever csészealjára összpontosítjuk, amely sokkal eredményesebb lesz. – Az lesz, Reichsführer. Himmler bólintott, a cvikkere alatt megvakarta az orrát, azután a asztrológiai táblázatra pillantott, és az íróasztalának kezdett beszélni. – Wernher von Braun és ötezer technikusa biztonságban van Nordhausenben? – Igen, uram. Az új kutatóállomás már majdnem elkészült a bleichenrodei bányában. Von Braun és emberei ott szállásolták el magukat, meg a közvetlen közelben lévő falvakban. – Nem tudnak semmit Wilsonról, meg a Csészealj Projektről? – Nem, Reichsführer. Kivégeztük Wilsont, és megsemmisítettünk minden áruló nyomot, mielőtt von Braunék még odaérkeztek volna. – Jó – mondta Himmler. – Az oroszok, és a szövetségesek is meg akarják kaparintani a tudósainkat, ezért vigyáznunk kell rájuk, mert alku tárgyát képezhetik, ha kapitulációra kerül sor. Győződjön meg róla, hogy jól őrzik őket, és ne engedje, hogy messzire elkószáljanak. – Igen, uram. Himmler elgondolkozva bólintott, de még mindig az asztrológiai táblázatot tanulmányozta, amit – Ernst jól tudta –, a „masszőr”, Felix Kersten adott neki. Mekkora bukás ez, gondolta Ernst. Feneketlen ez a szakadék. – Mindazonáltal – mondta Himmler szinte háborodottan –, szentül hiszem, hogy a szerencse ismét megfordul, és győzni fogunk. – Ernstre pillantott, álmodozón elmosolyodott, azután öklével verni kezdte a táblázatot. – A csillagok – mondta. – Tanulmányoztam őket. Ezek a táblázatok elárulják, hogy az utolsó pillanatban egy titkos fegyver megment bennünket. Lehet, hogy az új sugárhajtómű lesz az,

vagy az atombomba… de a legvalószínűbb, hogy Schriever repülőszázados csészealja… én hiszek a csillagokban. – Igen, Reichsführer – mondta Ernst, aki túl zavart volt ahhoz, hogy más szavakkal válaszoljon. Mindenesetre felállt, mint aki távozni készült. – Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet. – Most visszatér Nordhausenbe? Ernst bólintott. – Jó. Schrievert mikor látogatja meg legközelebb? – Amikor jelenti, hogy a csészealja kész a próbarepülésre, úgy egy hónap múlva. – A táblázataim szerint annyi idő elég lesz. – Én is remélem, Reichsführer. Himmler felállt, megigazította a zubbonyát, azután kihúzta magát, és szalutált. Megvárta, amíg Ernst viszonozza, azután azt mondta: – Köszönöm, kapitány. Embert próbáló időket élünk, és ön mindmáig dicséretesen kitartott. Remélem, a jövőben sem lesz másként. – Nem uram. – Isten önnel, százados. Heil Hitler! – Heil Hitler! A szavak visszhangoztak a hatalmas félhomályos és komor teremben, amely Ernstet a saját életére emlékeztette, amit egy ilyen őrült kedvéért fecsérelt el. Megkönnyebbülten távozott, mint aki börtönből szabadul, és az éjszaka leszálló sötétjében visszahajtott Berlinbe, és még mielőtt a bombák hullani kezdtek, elérte a Reinickendorfi Repülőtért. Amint kiszállt, mindenfelé látta Berlin lángjait, hallotta az egyre hangosabb robbanásokat, ahogyan közelednek a repülőtér felé. Beszíjazta magát, és a repülőgép gyorsan felszállt, mielőtt a reptér is pokollá nem változik. A gép a bágyadtan pásztázó reflektorok fénypászmáinak hálójában szállt fel, és légelhárító lövedékek között húzott el a város fölül. Ernst kényelmesen elhelyezkedett az ülésben. Nem érzett semmit, még félelmet sem. Arra gondolt, hogy az elmúlt napokban bármerre járt, mindenütt csak a pusztulással találkozott. Akkor a másodpilóta kilépett a fülkéjéből, megállt előtte, és átnyújtott egy írásos üzenetet. Ernst megtudta belőle, hogy aznap a reggeli órákban Montgomery tábornok átkelt a Rajnán, és támadást indított; hogy két ejtőernyős hadosztályt – egy britet és egy amerikait – dobtak le a folyó német oldalán tüzérségi fedezet mellett; és hogy 230 kilométerrel feljebb a folyón Patton tábornok 3. Amerikai Hadserege ugyanezt tette. Ernst tisztában volt vele, hogy az a Harmadik Birodalom végének kezdete. Összegyűrte a papirost, és a sarokba hajította. Kezdett megkönnyebbülni.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Bradley annyira fáradt volt, hogy azt hitte, már meg is halt. Egy másik hevenyészett, ideiglenes asztal mögött ült négy romos fal között, néhány törmelékhalom társaságában. Az épület bár egykor elegáns lakóház lehetett, most tető nélkül árválkodik Cologne városában, amit az elmúlt napokban bombáztak szét. A romos épületet, amiben Bradley üldögélt, az Omar Bradley tábornok vezette Amerikai 1. Hadsereg 104-es gyalogezredének fáradt, megviselt katonái őrizték, azé a Bradleyé, akivel még a Siegfried vonalnál, Aachenben ismerkedett meg. Amint rápillantott – amit könnyen megtett, mert az épületnek alig néhány fala állt csupán –, eszébe jutott, hogy milyen hősiesen küzdöttek, s hogy milyen messzire jutottak. Rögtönzött íróasztala – a lebombázott ház egykori konyhájának asztala – mögött ülve, és a Csészealj Projekt szempontjából igen fontos kihallgatásra várva Bradley hallotta a távoli csata robaját, amint a németek megpróbáltak visszanyomulni a Rajnáig. A csatazaj már nem zavarta, s lényegében kellemesen el-elbóbiskolt, miközben a fejében az elmúlt hónapok emlékei kavarogtak. – Közeledik a pilótája – suttogta a fülébe Lew Ackerman, az US 3. páncélos Hadosztályának őrmestere. – Pillanatokon belül itt lesz. – Kösz – mondta Bradley. Megpróbálta nyitva tartani a szemét, és mosolyt erőltetni az arcára, ehelyett ismét elbóbiskolt, és emlékeiből felbukkant a Hürtgen erdőbéli előrenyomulás, ahol a szerencsétlen gyalogosok hóban sárban, a folyamatosan robbanó lövedékek, és sebesült társaik üvöltése közepette, s a felugató géppisztolysorozatok elől a vérrel átitatott hóba vetve magukat haladtak előre. Bradley csak úgy élte túl, hogy sokat kuporgott a földön, de végül idáig eljutott, a Roer víztárolója mellett fekvő, fallal megerősített Schmidt faluig. Igen heves ellenállásba ütköztek, közülük sokan a sárban lelték halálukat, de végül bevették a falut, meg a Roer nyugati partját. Azután a németek felrobbantották a gátat, és Bradley arra tért magához, hogy a hídfő mellett kihalásszák a vízből. Az US 1. és 9. hadteste nagy nehézségek árán átkelt a folyón, majd pontonhidat épített, hogy a többiek is átjuthassanak. Azon a holdfényes éjszakán sokan meghaltak – de Bradley megint életben maradt, átázott ugyan, de nem a vértől, mint a többiek, és szerencsésen kihalászták, mielőtt a víz elsodorta volna. Semmi izgalmat nem érzett, csak az állandó zaj miatti zsongást a fejében, és a mérhetetlen kimerültséget a testében. Itt Cologne-ban, a romhalmaz közepén, egy romos házban üldögélve Bradley most arra az éjszakára gondolt. Emlékezett rá, hogy teljesen megsüketült, és borzalmasan fázott. Arra pedig különösen jól emlékezett, amikor teljesen kimerülve kelet felé meneteltek, a tökéletesen lerombolt Düren városa felé – egyesek szerint az Erfstadt volt –, de végül elérték az üszkös külvárost. A szövetséges repülőgépek folyamatosan bombáztak, a hatalmas lövegek elintézték azt, ami megmaradt, végül az Amerikai 1. Hadosztály utcáról utcára haladva elfoglalta a várost. Bradley is ott volt a 104-esekkel, romhalmazról romhalmazra nyomult előre, nyelte a port és a füstöt és M-1-eséből lőtt a megmozduló árnyakra, amikről jól tudta, hogy német katonák, és nem tétováznak kézigránáttal útját állni. Sokan elestek mellette, és az utcák tele voltak véres tetemekkel. Nem túl sok szerepe volt Cologne visszafoglalásában, de nagyon büszkének érezte magát. Öreg volt ő már ehhez, és nem is lett volna kötelessége részt venni a csatában. Az OSS feladata az adatgyűjtés, és a harcoló csapatok nyomában haladva az elszállásolás megszervezése – de Bradley akarta ezt az utolsó kalandot, bátorságának próbáját, és bevallotta, ettől sokkal fiatalabbnak érezte

magát. Meglelte a megerősítést a szörnyű igazsághoz: megértette, mi hajtja Wilsont ezen a szörnyű, általa választott úton; s hogy annak megvalósítása érdekében mindent kockára kell tenni. Wilsonnal kapcsolatban a legborzasztóbb mégis annak a világnak a látomása, amit megvalósítani készül – s amelyben az emberi érzelmeknek vajmi kevés szerep jut. A megszerzett tapasztalatok birtokában könnyebben tudott Wilsonról elmélkedni. Éberebb lett. Megdörzsölte a szemét, ásított, és nyújtózott egyet a székén ülve, és örömmel hallotta, hogy az épület előtt lefékez egy dzsip, és asszisztense, az ALSOS őrnagya, Arnold Grieves az őrök sorfala mellett, a törmelékkel teleszórt folyosón bekísér egy US Air Force egyenruháját viselő pilótát. Jeges szél támadt, felkavarta a port, és Bradley fázósan megborzongott. – Halleluja! – suttogta, amikor meglátta, hogy Ackerman őrmester átlépve az egyik leomlott falat négy csésze kávéval közelít feléje. – Hoztam mindenkinek kávét – jelentette be, és a tálcát az asztalra tette. – Ettől majd felmelegszünk. – Maga az én emberem – mondta Bradley. – Ezt sosem felejtem el magának. A háború után keressen meg, majd lehelek egy csókot a homlokára. – Kösz, lemondok róla – mondta Ackerman, és Bradley mellé telepedve máris inni kezdte a kávét. Az alacsony, zömök, de a hírek szerint briliáns eszű Grieves őrnagy, meg a pilóta megállt az asztal előtt. Utóbbi repülős egyenruhát viselt, meglehetősen jóképű, bár borostás volt, és folyton beleszívott a cigarettájába, ahogyan a filmeken szokás. – Hi, Mike – köszönt Grieves –, ez itt Edward Schlesinger hadnagy, a 415-ös Éjszakai Repülőktől. Eddie, ez Mike Bradley ezredes, az OSS-tól, meg az asszisztense, Lew Ackerman őrmester az US 3. Páncélos Hadosztályától. – Helló – mondta Schlesinger hatalmas füstöt fújva, és kérdezés nélkül leült az egyik székre. Odakint egy bomba kezdett feléjük süvíteni, és a szomszédos épület romjai közé csapódott be. Újabb falak omlottak össze, és újabb porfelhő támadt, de sem Bradley, sem a többiek nem vettek tudomást róla. Bradley a jegyzeteibe pillantott, és azt mondta: – Tehát maga pilóta a… – Ezt az őrnaggyal már tisztáztuk – mondta és Grieves felé bólintott. – A 415-ös Éjszakai Repülőktől. – Eredetileg Angliából jött? – Ja. Most pedig egy Párizs melletti repülőbázisról. Pokoli egy város. – Egyetértek – válaszolta Bradley, és szórakoztatta, ahogyan a pilóta semmibe veszi a rendfokozatokat. – De az esemény, amit el akar nekem mondani, Angliából való indulásakor történt. – Ja. Aston Downból, egy angol bázisról. – Hogy jött ki a britekkel? – Viccel? Azok azt hiszik, hogy mi túl vagyunk fizetve, tele vagyunk jó nőkkel, és hogy elcsábítjuk a feleségüket. – És nem így van? – De, azt hiszem. De ez nem vitatéma. Ezeket a kávékat nekünk hozták? – Igen – válaszolta Ackerman. – Nagyszerű – mondta Schlesinger, és felkapott egy csészét, Grieves egy másikat. Mindketten ittak, azután Schlesinger beleszívott a cigarettájába, és kifújta a füstöt. Mivel a legutóbbi robbanás füstje még ott szállingózott körülöttük, a cigarettafüstöt észre sem lehetett venni. – Tehát az esemény múlt év november 23.-án éjszaka történt, amikor a Rajna környékét indultak bombázni. Úgy van. 1944 november 23.-án. Jól bevésődött az emlékezetembe a dátum, sose fogom elfelejteni. – Pontosan mi történt?

– Egészen normális bombázásnak indult – mondta Schlesinger –, semmi szokatlan nem volt benne, amíg Strasbourg közelébe nem értünk. – Amikor azt mondja „semmi szokatlan nem volt benne”, ez alatt mit ért? – Hogy semmi! – tárta szét a kezét Schlesinger. – A szokásos rutinbombázás volt. Franciaország fölött semmi különös, a Rajnánál egy kicsit lövöldöztek ránk, azután megint egy nyugalmas szakasz következett. De amikor Strasbourg közelébe értünk, elkezdődött. – Valamilyen ismeretlen repülő tárgy kezdte zaklatni? – Egy Foo Fighter – mondta Schlesinger. – Így nevezik maguk az azonosítatlan repülő tárgyakat? – Ja. Foo Fighternek. – Miért? – Csak úgy viccből. A Smokey Stover képregényújságból vettük. Tudja? Ismeri a mondást: „Ahol ellenség van, ott tűz is van”. Ilyen egyszerű. Bradley kuncogva megcsóválta a fejét, azután ismét a tárgyra tért. – Tehát már hallott az ellenséges vadászról, mielőtt a nevezetes bevetésre indult? – Ja. úgy van. És ez nem jelenti azt, hogy csak elképzelem azokat a szemétládákat. A csapatból mindenki látott már olyat – és az egyik B-52-esünk rá is ment a találkozásra. Nem uram! Azok valóban léteznek! – Tehát, mi történt? – Éppen Strasbourg felé közeledtünk, és az égen nem volt semmi. Se ellenséges repülő, se nyomjelző, se fénypászma – semmi! És akkor egyszeriben ott voltak ezek az „Foo Fighterek” – vagy tucatnyi volt belőlük – és követni kezdték a repülőinket, jobbára a bombázókat. A földről szálltak fel, többen láttuk, ahogyan közelednek. Olyanok voltak, mint egy tűzlabda – egy narancssárga láng, helyenként fehéren izzottak és tűzcsóvát húztak maguk után. Amikor elhúztak a B-52-esem mellett, láttam, hogy a közepük fekete, vagyis valamilyen szilárd magjuk van, ami korong, vagy csészealj alakú, és legalább három, vagy négy láb átmérőjű. – És azt gondolja, hogy a repülőgépét követték. – Afelől nincsenek kétségeim, ezredes. Azokat az átkozott valamiket valaki irányította. Azzal a narancssárga tűzcsóvával, meg a különös alakjukkal meglehetősen különösnek látszottak ugyan – de irányítás alatt álltak. – Miből gondolja? – Mert egyenesen felénk tartottak, azután hirtelen irányt változtatva meglehetősen közelről követni kezdtek minket. És amikor rájuk lőttünk, mindig tisztességes távolba elhúztak, mégpedig hihetetlen sebességgel. – Milyen gyorsan? – Gyorsabban, mint amire egy repülőgép képes. – Miért lőttek rájuk? Végül is csak követték magukat. – Mert mihelyt követni kezdtek, jobban mondva kötelékben repültek velünk, mert mindig mellettünk haladtak, valamelyest lehűltek, és olyankor látni lehetett a korong alakú magjukat. Határozott véleményem, hogy valamilyen fémből voltak – a felszínük olykor megcsillant és úgy tűnt, forognak a tengelyük körül. És amikor forogtak, magas hangon vijjogtak is – mintha fel akarták volna korbácsolni a levegőt maguk körül. És olyankor a műszereink nem működtek, és a gépünk irányíthatatlanná vált… Igen különös volt. Félelmetes. – És maga biztos abban, hogy a motorhiba összefügg a tűzlabdák forgásával? – Tökéletesen. Biztos vagyok – mindannyian biztosak vagyunk – benne, mert abban a pillanatban, hogy rájuk lőttünk, és azok eltávolodtak – pontosan már a lövések pillanatában – a motorok ismét kifogástalanul működtek. Na szóval, ez volt. Amikor közel jöttek, a motorjaink kihagytak, és zuhanni

kezdtünk; amikor rájuk lőttünk, és elhúztak onnan, mire a motorok ismét beindultak, és mi megint normálisan tudtunk repülni. Közel jöttek, elzavartuk őket, megint odajöttek, megint rájuk lőttünk, visszajöttek, leállt a motorunk, aztán megint beindult, zuhanni kezdtünk, azután megint tovább repültünk. Ez így ment mindaddig, amíg meg nem untuk, és visszafordultunk Angliába… de ezt is csak azután, hogy Tappman B-52-ese odaveszett miattuk. – Victor Tappman hadnagy? – Ja. A jó öreg Vic. Denverből való volt, Coloradóból. Az egyik legjobb pilótánk volt, de még ő sem tudott megbirkózni velük. Újabb bomba csapódott be a szomszédos utcában, de Schlesinger csak a fejét fordította a füstfelhő irányába, azután beleszívott a cigarettájába, és bánatosan megrázta a fejét. – Tappman B-52-ese is folyton leállt, zuhant egy keveset, azután megint repült, majd megint leállt. Így ment ez mindaddig, amíg egyszer túl sokáig nem ment a motorja, és túl gyorsan kezdett zuhanni, mígnem a függőleges zuhanásból már nem tudta kiemelni a gépet. Szerintem a motorja még beindult, de mert orral lefelé zuhant, az csak növelte a sebességét, és a becsapódás erejét. Hallottam Tappman hangját a rádióban, amint azt kiabálja: „Ezek kioltják a motorokat! Ezek nem repülők! A tüzére meg azt kiáltotta: „Ezek valami tűzgolyók!” A tüzér azt is kihangsúlyozta, hogy a tűzgolyó követi őket. Azután Tappman sikoltozni kezdett: „Zuhanunk! Húzd fel!” Azután már csak sikoltott, és mindennek vége lett. – Úgy érti, a Foo Fighterek elmentek, miután Tappman gépe lezuhant? – Nem – válaszolta Schlesinger, és miután beleivott a kávéjába, letette a bögrét. – Amikor láttuk, mi történt Tappmannel, mindannyian visszafordultunk – és csak azután, hogy már hazafelé tartottunk, csak azután tűntek el. És azok a szemétládák elrepültek ezredes, nem egyszerűen eltűntek. Függőlegesen szálltak a gépünk fölé és ott maradva követtek minket, majd amikor meggyőződtek róla, hogy hazamegyünk, vízszintesen eltávolodtak, és végül amikor még nagyobb távolságban voltak, alakzatban szálltak le a földre. Azokat úgy irányították, ezredes. Határozottan! – De csak távirányításúak lehettek – mondta Bradley. – A V-1 és V-2 rakéták is azok – jegyezte meg Grieves –, úgy hogy lehetséges. Egy percig csend volt. Bradley a távoli bombázást hallgatta. – Ez valami iroda itten, mi? – mondta Schlesinger. – Igazán kényelmes lehet. Bradley elmosolyodott. – Azzal kell beérnünk, amink van. Schlesinger komolyan bólintott. – Akkor most elmehetek? Bradley is bólintott. – Persze. És nagyon köszönöm. Sokat segített. Schlesinger elvigyorodott. – Bármikor. Nem volt fárasztó. Grieves is felállt. – Most rögtön elmegy ahhoz a kórházhoz? – Igen – felelte Bradley. – Kapcsolatba kell lépnem az 1. Hadtesttel. Nem maradok sokáig. – Valami üzenet Párizsba, a főhadiszállásnak? – Még semmi. – Rendben, ezredes. Berlinben találkozunk. – Azt én is remélem. Grieves elmosolyodott, majd távozott, a pilótát is magával vitte. Bradley felállt, nyújtózott egyet, majd azt mondta Ackermannak: – Elviszem a dzsipet, egy órán belül visszajövök. Tudja addig tartani az erődöt?

– Nem számítok sok látogatóra – válaszolta Ackerman lakonikusan, és csak végigpillantott a romos falakon. – Hozok magának egy szőkét. – Azt jól teszi, ezredes. Bradley az őrök sorfala mellett kiment a romos épületből, beszállt a dzsipbe, és áthajtott Cologne városán, jobban mondva azon, ami a városból megmaradt. A pusztulás megdöbbentette – egyetlen utca sem maradt érintetlenül. Kiégett épületek, elképesztően magas törmelékhalmok, kiégett tankok, felborult, vagy kettészakított teherautók között haladt el. Némelyik romházban még benne lakott a gazdája, megmaradt értékeit maga köré halmozva kuporgott a csupasz falak között. Másutt gyerekek játszadoztak, a megmaradt gerendákról leugrálva hatalmas porfelhőt vertek fel a törmelékhalmokon. Olykor lövések dörrentek: a katonák nyilván rábukkantak egy-egy bujkáló németre. Látott FFI karszalagos franciákat, és kopaszra borotvált nőket, akik foggal-körömmel tépték a lefülelt összeesküvőket. Bradley megpróbálta mindezt nem észrevenni, mert nem értett egyet vele, bár nem sokat tehetett ellene. Tagadhatatlanul megkönnyebbült, amikor végre a kórházba ért. Az épület jóllehet még állt, komoly sérüléseket szenvedett, és törmelékhegyek vették körül. Miközben leparkolt, néhány repülő erőd húzott el e feje felett a Rajna irányába, hogy a folyón túl fekvő német városokat bombázza. Erről eszébe jutott a tűzlabda, az úgynevezett „Foo Fighter”, amely már hónapok óta rendszeresen zaklatja, és olykor meg is semmisíti a szövetségesek repülőgépeit. Csészealj alakú objektumok. gondolta. – Ez csak Wilson lehet. Csodálta Wilsont, és félt tőle. Amint belépett a kórház épületébe, mindennél eltökéltebben akart Wilson nyomára bukkanni. ● ● ● A recepciós pult felett tépett szélű lyuk tátongott, a padlót pedig törmelék és por borította. Az épületet ellepték az MP-sek, lógósokat kerestek, de mihelyt megpillantották Bradleyt, vigyázzba vágták magukat, és szalutáltak. Bradley megállt a pultnál és Saunders vezérőrnagy után érdeklődött, aki ide hívatta. Amikor Saunders megjelent, nem szalutált, csak kezet nyújtott. – McArthur vezérőrnagy beszélt magáról – mondta közvetlen hangon, és mosolygott hozzá. – Elmondta, mi járatban van errefelé. Van itt egy asszony, aki véleményünk szerint jól ismeri a fickót, aki maga keres, és azt hiszem, alig várja, hogy kipakolhasson. És úgy gondolom, nem szerelmi bánatból teszi. Jöjjön ezredes, erre. – Milyen állapotban van – kérdezte Bradley, miközben Saunders a legközelebbi ajtóhoz vezette. – Lehetne jobban is – válaszolt a vezérőrnagy. – Itt, ebben a kórházban sérült meg egy bombától. A németeknek dolgozott, mint nővér, amikor bombáztunk. Betemette a törmelék, több csontja eltörött, és valószínűleg béna marad. De beszélni tud. Összefüggően. Berlinből jött, ahol a Kürhessen kerületben egy Helmut Krüger nevű mérnökkel élt. A kórházbeli kartonja szerint az SS támogatásával dolgozik itt, mint SS-feleség, és ennek megfelelően bizonyos előjogokat is élvez. Mindazonáltal a karton szerint nincs összeházasodva ezzel a Krügerrel, és erre rá is kérdeztünk. Meglepetésünkre bizonyos keserűséggel közölte, hogy a „Krüger” csak álnév, és egy amerikai mérnököt, John Wilsont rejti, aki a Kummersdorfi Rakétakutató Központban dolgozott, alig tizenöt mérföldnyire Berlintől. Ezt az információt közöltem McArthur vezérőrnaggyal, és ő mondta, hogy vegyem fel a kapcsolatot önnel. Azt mondta, ez magának való falat. Végigvezette Bradleyt néhány viszonylag épen maradt folyosón, majd beléptek egy kórterembe, amiben az ágyakat szorosan egymás mellé tolták, a mennyezeten tátongó lyukat pedig ponyvával

fedték be. A legtöbb ablakot is ponyva fedte, ami a szél nyomásától folyamatosan dübörgött. Saunders odavezette Bradeyt az egyik beteghez, akinek a fejét kötés fedte, mely részben az arcát is eltakarta. Begipszelt karja, lába kilógott a takaró alól. – Mrs. Bernecker – mondta Saunders –, ez itt Bradley ezredes, az amerikai titkosszolgálattól, az OSS-tól. Mike, ez itt Greta Bernecker. – Helló – mondta Bradley, és a nő tehetetlenségét látva kényelmetlenül érezte magát. – Helló – válaszolta az asszony jó angolsággal. – Wilsonról akar hallani? Bradleyt megdöbbentette, hogy ilyen közvetlenül ejtette ki Wilson nevét – első ízben hallotta úgy kiejteni, mint egy elő ember nevét. Mély lélegzetet vett és azt mondta: – Igen. – Akkor… kérdezzen. Bradley még egy mély lélegzetet vett, és meglepte, hogy hirtelen mennyire ideges lett. Saundersra pillantott, aki rámosolygott, és azt mondta: – Azt hiszem, rám már nincs szükség, de ha mégis, a cologne-i helyőrségen keresztül bármikor megtalál – azt pedig tudja, hogyan érheti el. Oké? – Oké – válaszolt Bradley, majd tekintetével végigkísérte a vezérőrnagyot, amint végigmegy az ágyak mellett, odaköszön néhány ismerős betegnek, majd elhagyja a kórtermet. Akkor odafordult Mrs. Berneckerhez: – Igaz, hogy ön Berlinben együtt élt Wilsonnal? – Igen. – Akit akkoriban Krügernek hívtak? – Nem. Csak Krüger néven tartották nyilván. Az SS adott neki hamis személyazonosságot, egy halott német papírjait kapta meg, azt hívták Krügernek. Így akarták elkerülni, hogy a kormányhivatalok tudomására jusson, miszerint egy amerikai állampolgár dolgozik a Harmadik Birodalomnak. Hivatalosan tehát Krügerként tartották nyilván, de mindenki, akivel kapcsolatban állt, csak Wilsonnak nevezte. – Akkoriban Kummersdorfban dolgozott? – Igen. Tulajdonképpen Kummersdorf Westben, a tűzsáv túlsó oldalán, tisztes távolban az igazi rakétakutató központtól. – Amit Wernher von Braun vezetett. – Pontosan, ezredes. – És amikor Wernher von Braun Peenemündébe költözött? – Akkor Wilson átvette a kummersdorfi nagy hangárokat. – Tudja, min dolgozott akkoriban? – Valami egészen forradalmian újfajta repülőgépen. – Hallott róla valamit? – Nem. Néha beszélt róla, de én nem értettem, mit mond. Ő mérnök volt, aeronautikai tudós, és az olyan szavaktól én mindig megrémülök. Valami olyasmit mondott, hogy a repülőgépe helyből tud felszállni, mint egy helikopter és hogy sokkal gyorsabb annál. Azt mondta, olyan formája van, mint egy csészealjnak – erre pontosan emlékszem. A kutatóprogramjának is Csészealj Projekt volt a neve, úgy hogy igaz, amit mondok. Bradley az iowai hangárra gondolt, azután a „Foo Fighter”-re, és már tudta, hogy a helyes úton jár. – Von Braun tudott Wilson projektjéről? – Azt hiszem, nem. Lehetséges, de nem hiszem. Abból gondolom, hogy Wilson említette, neki is figyelemreméltó szerepe van a rakétaprogramban – egyes újításait át kellett adnia neki – és azt hiszem, ez azért volt így, mert von Braun azt hitte, Wilson is a V-1 programon dolgozik. – És ki tudott Wilson munkájáról?

– Hát vele együtt dolgozott egy öreg olasz, Belluzzo, meg két német mérnök, Habermohl és Miethe, meg egy Luftwaffés százados, Rudolf Schriever, aki mindenáron Himmler kedvében akart járni, ezért Wilson munkáit a sajátjának állította be. Amíg Kummersdorfban voltak, egy fiatal SS hadnagy, Ernst Stoll felügyelete alá tartoztak. Ő most százados, ha jól tudom. – Wislon még Kummersdorfban van? – Nem. Konfliktus volt közte és Schriever között, és mert Schriever elnyerte Himmler bizalmát, különválasztották a két programot. Az egyik csoport Schriever vezetésével, Habermohllal és Miethével együtt Csehországba költözött, a másik meg Wilson vezetésével a Harz-hegységbe települt át. – A Harz-hegységen belül hová? – Nem tudom pontosan. Említett egy Nordhausen nevű helyet, de nem hiszem, hogy oda ment, legfeljebb valahová a közelbe. Kezdett összeállni a kép. Brit és amerikai légi-felvételekből, meg a helyi ellenállók jelentéseiből tudják, hogy a thüringiai Nordhausen közelében hatalmas rakétakutató központot létesítettek a föld alatt. Mivel ez a terület is a németek tervezett Utolsó Erődítményének a része volt, logikus, hogy a titkos kísérleteiket is e helyre telepítették át. Megpróbálva palástolni az izgalmát a vastagon bekötözött Greta Berneckerre pillantott, és megkérdezte: – Emiatt kellett elválnia Wilsontól? Mert Thüringiába ment? – Igen – válaszolta szomorúan. – Nem voltunk házasok, és csak SS-feleségek mehettek Thüringiába. De Berlint én is elhagytam. – És Cologne-ban kötött ki. – Igen – mondta még mindig szomorúan. – Az SS felajánlott nekem egy panziót, vagy hogy dolgozzam az egyik SS kórházban. Mivel a panziót nevetséges ötletnek tartottam, elvállaltam, hogy itt dolgozzam. És mielőtt maguk ideértek, ezredes, ez is SS kórház volt. Bradley alaposan megnézte az asszonyt – legalábbis amennyit látott belőle. Arcának látható vonásai szerint kemény teremtés lehetett, érzéki, kissé kegyetlen vonású ajkai voltak, tekintete aligha mondható melegnek, de szürke szeme egyáltalán nem tükrözött félelmet. Valószínűleg egész életére béna marad, de ez láthatóan nem viselte meg. Igazán csodálatra méltó teremtés. – Hogy került kapcsolatba Wilsonnal? – Akkoriban egy titkos berlini kísérleti kórházban dolgoztam, mint nővér, és Wilson többször megfordult ott, valamilyen operációkat végeztek rajta. – Mit ért az alatt, hogy „kísérleti” kórház? – Az Ahnenerbe, az Örökléskutató Intézet támogatásával Himmler úgynevezett antropológiai kísérleteivel foglalkoztak. Ezeket a kísérleteket rendszerint a koncentrációs tábor lakóin folytatták – kegyetlen körülmények között, érzéstelenítés nélkül –, de Wilson megszállottja volt a gondolatnak, hogy meghosszabbítsa az életét, és mihelyt valamelyik kísérlet eredménnyel járt, azonnal elvégeztette a műtétet önmagán is, nem számított, mennyire fájdalmas. E műtétek érdekében rendszeresen elemeztette a vérét, a vizeletét, a székletét, de még az ondóját is. Megoperálták a szívét, a gyomrát, az ízületeit; még plasztikai műtéten is átesett, hogy fiatalabbnak látsszon. Rögeszmés volt, ezredes. – És nem látszott hetvenöt évesnek. – Nem, a disznó sokkal fiatalabbnak látszott. Megdöbbentette az indulat, de tudta, hogy a hasznára fordíthatja. – Miért költözött hozzá? – Mert megkért rá. Az egy SS kórház volt, ő nagy befolyással rendelkezett, én meg kényelmesebben akartam élni, ezért vele mentem. – Mit akart egy nőtől az ő korában?

Greta arcán megmozdult a kötés, nyilván elmosolyodott. Bradley nem kedvelte, de a bátorságát csodálta. Ez a kurázsi – no meg a kötés – a párizsi mentőautóban fekvő Gladysre emlékeztette. Hála istennek, Gladys már ismét Londonban van, és küldözgeti a leveleit. – Nem románc volt, ha arra gondol – mondta Greta. – Gyakorlott ápolóra volt szüksége – olyanra, aki tisztában van a szükségleteivel – és mert én oly sokáig ápoltam, nyilvánvaló volt a választása… Életerős férfi volt – azok az operációk feljavították –, de a normális szex nem érdekelte. Neki az ondójára volt szüksége – a kísérletekhez persze –, és engem kért meg rá, hogy maszturbáljak neki, felfogjam az ondóját, és elvigyem a kórházba. Hasonlóan, mint a vizeletét, a székletét, a vérét. Munka volt, és én elvégeztem. – Jól bánt önnel? – Igen. Valójában nem volt kegyetlen ember. Sem kegyetlen, sem kedves… csak éppen nem voltak érzelmei – és ameddig én elvégeztem azt, amire kért, ő is megadott mindent, amit én akartam. De az volt az érzésem, hogy kissé… lenézően kezelt. – És nem? – Dehogynem. Amikor megjött a parancs, hogy el kell költöznie, csak elment, és engem otthagyott. Semmit nem jelentettem a számára. – És volt valaki, aki igen? – Amennyire megfigyeltem, nem. Azt hiszem, nyaktól lefelé halott ember volt. Nem volt szíve, sem lelke. Csupa agy volt, egy minden emberi érzelemtől mentes matematikai gép. Sosem találkoztam még ilyen emberrel. – Van még valami, amit el akar mondani? – Nem, nem hiszem. Otthagyott, elment a Harz-hegységbe, és valószínűleg még most is ott van. Azt akarom, hogy találja meg, és akassza fel. Azt érdemli. – Igen, Frau Bernecker. – Most fáradt vagyok, és aludni szeretnék. Isten önnel, ezredes. – Isten önnel. Greta Bernecker képtelen volt ennél többre. Lehunyta a szemét, és nem mozdult. Bradley egyszerre örömittasan és zavartan elhagyta a kórtermet. ● ● ● Amikor leszállt az éj, Bradley már féltérdre ereszkedve – mint Davy Crockett –, szorongatta M-1esét. A feje felett, a fekete felhők hátterében, a nyomjelző lövedékek foszforeszkáló fényében ejtőernyősök és nagytestű szövetséges bombázók, meg zuhanóbombázók népesítették be az égboltot. Mindezt hatalmas dübörgés kísérte, amely eltompított minden érzéket. Bradley a híd túloldalán a folyópartot figyelte, és jó látta a vízbe hulló bombák által felvert víztölcséreket. Körötte minden oldalról gyalogos katonák szökelltek előre. Az elöl lévők olykor felugrottak rejtekükből, obszcén szavakat kiáltozva előreszaladtak, a többiek meg utánuk. Gyorsan közeledtek a hídhoz. Bradley guggolva szaladt előre, M-1-esét az ölében tartotta, mint valami nőt. Hallotta a kiáltásokat, a robbanások robaját, a tankok és félhernyótalpasok dübörgését. Azután egyszeriben egyedül maradt – egyetlen lelket sem látott maga körül; csak a folyó volt, meg a végtelen hosszú híd, meg a halott katonákkal teli folyóba hulló sivító bombák. Amerikai katonák, gondolta, és reszketni kezdett. Ez nem lehet. Ez már túl sok! Az isten verje meg! El innen!

Valaki megragadta a vállát, megrázta, és előretaszította. Felpattant, és rohanni kezdett, szélsebesen szaladt fel arra az átkozott hídra. A nyílt terepen a szél is hevesebben fújt, minden zajt feléje sodort, a német bombák meg ott sivítottak körülötte, és csapódtak a folyó vizébe. Csuromvizes lett, de tovább ment – nem volt más választása. Körülnézve látta, hogy a víz valósággal forr a robbanásoktól, s a hídról egyre többen zuhannak holtan a vízbe. Rémülten fordította tekintetét az égre, ahol a légvédelmi és a nyomjelző lövedékek jól megvilágították a bombázókat. A háborúban a halál szépséges tud lenni – mindig fényt varázsol az éjszakába – csak a vér, a törött csont, és a tűz az, ami émelyít. – Tovább, az istenit! Tehát tovább ment, nem lévén más választása. Rohant a halál és a pusztulás kellős közepén. Futott, a modern technika által egzotikussá varázsolt égbolt alatt. Futott, és lebukott, felpattant, és továbbszaladt, víz zúdult rá és vágta a földhöz, miközben körötte emberek hullottak – köztük a barátai. Nem volt idő megállni, és megnézni, hogy ver-e még a szívük. Menni kellett, előre a pokoli káoszban és zajban, és istenhez fohászkodni, hogy megússza mindezt. – Az istenit a kibaszott szarházi németjeinek! Az istenit, megcsináltuk! Bradley nem tudta, melyikük kiáltott. Minden hang egyformának hangzott. Mindegyikből diadalmámor, eltökéltség és félelem érződött. Követte a többieket, lehasalt, felpattant, az M-1-es a térdét verdeste, de csak szaladt előre a sekély vízben, s mikor végre a hídra ért, az körötte tűz és füstfelhő közepette felrobbant. Leugrott a földre, elejtette az M-1-est, felkapta, tovább szaladt, de a mögötte rohanó katonák a földre lökték. A föld fekete volt, és tépett, mindenfelé bajtársai hevertek, de mind felpattantak és beleszaladtak a sötétbe. Bradley egy pillanatra megállt, csuromvíz volt, megsüketült, és vaksin pislogott, de rájött, hogy már a Harmadik Birodalom földjén áll. Készenlétbe helyezte a fegyverét, kihúzta magát, és elindult Németországba. Wilsonhoz.

HARMINCHATODIK FEJEZET A költözést április elsején kezdték meg. Kammler március végén ért vissza Hágából, miután 1050 V1-esének utolsó darabját is kilőtte Londonra. Nyomban értesítette Ernstet, hogy az amerikai hadsereg hamarosan eléri Nordhausent, ezért azonnal ki kell üríteni az egész komplexumot. – Mint tudja – mondta a Nordhauseni Központi Ipartelepek irodájában, a hátát mutatva az ablakon túli festői panorámának –, Himmlernek szándékában áll Wernher von Braunt és ötezer technikusát fedezetként átadni a szövetségeseknek, a saját bőréért cserébe. Én persze nem értek ezzel egyet, de nem vitatkoztam a Reichsführerrel, mert már túlságosan előrehaladott az elmebaja. Viszont megígértem neki, hogy valamennyiüket biztonságba helyezem Obeammergauban, a Bajorországi Alpokban. Úgy tervezem, négy nap alatt végzek. Amíg ezzel foglalkozom, önre vár a feladat, hogy ellenőrizze a munkaerő elszállítását a Dora-táborból vissza Buchenwaldba, Bergen-Belsenbe, Neuengamméba, Ravensbrückbe, és a Brunswick és Hannover melletti hasonló táborokba. Ellenállást ne tűrjön meg. Akit nem lehet elszállítani, vagy aki ellenkezik, azt ki kell végezni. Biztosítsa, hogy az evakuáció április 4.-re befejeződjön, mert akkor el kell kezdeni Kahla kiürítését is. Megértette? – Igen, uram – felelte Ernst. Jóllehet korábban elutasította Kammler rideg, ellentmondást nem tűrő módszereit, most azonban csodálta annak hatékonyságát. – Csak azt nem értem, ön hogyan fog visszaérni Oberammergauból április 4-ére. – Nem is jövök vissza – mondta Kammler. – Mihelyt elhelyeztem von Braunékat, és őrizetet rendelek ki melléjük, Kielbe repülök, és ott csatlakozom magukhoz. Miután odaértem, Wilsonnal és a teamjével maradok, amíg maga Berlinbe megy és megnyugtatja Himmlert. Ernst egyszeriben remegni kezdett a félelemtől, amiért vissza kell mennie Berlinbe, és az eszement Himmler elé kell állnia. – Lecsillapítani Himmlert? – kérdezte elmerengve. Kammler hűvösen, gúnyosan elmosolyodott. – Amikor tegnap találkoztam vele annak a sarlatánnak a szanatóriumában Hohenlychenben, kifejezte aggodalmát Schriever csészealja miatt. Szeretné minél előbb megejteni a próbarepülést, és kérte, küldjem el magát, hogy részletes jelentést tegyen. Hogy elkerüljük a gyanakvását, ezt sajnos meg kell tennie. Tudván, hogy az ostromlott Berlinből nap mint nap nehezebb eltávozni, Ernst nem érezte magát túl boldognak. Szégyellte hangjának remegését, amikor azt mondta: – Nem fogok időben elszabadulni Berlinből, hogy Kielben csatlakozzam önökhöz. Kammler rosszmájúan kuncogott. – Rendben ki fog jutni – mondta. – Személyesen intézem el, hogy a reinickerdorfi repülőtéren egy SS különgép várja április 10-én éjjel. Úgy hogy bőven marad ideje meglátogatni Himmlert, és kitalálni, hogy mit akar azzal az idióta Schrieverrel, meg a csészealjával. Jut ideje a menekülésre is. Van még kérdése? – Nincs, uram. Ernst tisztelgett, és elhagyta Kammler irodáját. Dolgozni kezdett, de nem túl lelkesen, csupán a kellő hatékonysággal. Már nem érdekelte a feladat. Még aznap éjjel kiürítette a Dora-tábort. Személyesen ellenőrizte az egyik csoport elindítását Bergen-Belsenbe; egyeseket vonattal, teherautóval vittek, másokat gyalogosan, korbácsos őrök és vérebeik kíséretében, de minden élelem és víz nélkül. Ha kimerültek, kivégezték őket, tetemeiket egyszerűen az árokba taszították. A szövetségesek bombatámadásai a szállítmányt sem kímélték. Folyamatosan bombázták a vonatokat, a konvojokat, de még a foglyok menetoszlopait is, ezzel fokozva a káoszt. Maga volt a rémálom, de

Ernst ezzel most már mit sem törődött. Nem a borzalmak miatt érzett szégyent, hanem amiatt, mert az életét kellett kockáztatnia az ilyen rongyos zsidó söpredék miatt, csak hogy a semmirevaló emberszemetet a végzetébe kísérje. Igen, jól tudta, hogy még a szövetségesek odaérkezése előtt kivégzik őket. Későn került ágyba, és reggel bódultan ébredt. Még jobban megrémült, amikor Kammler különvonata a hálókocsival, étkezőkocsival, és a különlegesen megerősített SS őrséggel elindult, hogy Wernher von Braunt és az első lépésben ötszáz technikusát a családtagjaikkal együtt Oberammaergauba vigye. Miután elmentek, Ernst ellátogatott Kahlába. Wilson még ott volt, a haja erősen őszült, egyébiránt rendkívül fiatalosnak tetszett. Személyesen ellenőrizte a Kugelblitz utolsó alkatrészeinek, és rajzainak berakodását. Mivel a működőképes modellt felrobbantották, a Wilson irodáján túl elterülő hangár üresen tátongott. – Ugye, nemsokára befejezik? – kérdezte Ernst Wilsont. – Igen, még ma, azt hiszem. A rajzok másolatait három különböző széfbe zártam. Mindegyik csoport visz magával egyet, így biztosítom, hogy ne vesszenek el. Az őröket eligazítottam, hogy amennyiben a szovjetek, vagy a szövetségesek támadása a legcsekélyebb mértékben is várható, semmisítsenek meg mindent. És mivel magát a Kugelblitz-et már megsemmisítettük, semmilyen bizonyíték nem marad arra vonatkozóan, hogy mivel foglalkoztunk. Ernst elmosolyodott. – Jó – mondta. – Wernher von Braun emberei is ugyanezt teszik a papírjaikkal. Tudomásomra jutott, hogy két mérnöke, Dieter Huzel és Bernard Tessman a peenemündei dokumentumokat a Bleichenrodéhez közeli Dorten felhagyott vasércbányájában rejtette el. Szerte Németországban az összes felhagyott bánya és nehezen megközelíthető barlang a Harmadik Birodalom titkos iratait rejti. Mi vagyunk az egyetlenek, akik eltemetjük önmagunkat is, a titkainkat is – reményeink szerint Antarktiszon. – Nem temetjük el magunkat – helyesbítette Wilson. – Hanem megteremtjük az Új Világunkat. – Remélem, hogy így lesz – válaszolta Ernst. Az elkövetkező két napban nem látta Wilsont. Tovább folytatta a Dora tábor kiürítését, és személyesen ellenőrizte, hogy nem kímélik a gyengéket, és betegeket. Mint a korábbi szállítmányok, a mostaniak is éjszaka, vagy vonattal, vagy teherautóval, vagy gyalogosan indultak útnak. Dzsipjével végighajtott a menetoszlopok mellett. Hallotta a vérebek csaholását, a korbácsok suhogását, a lövések csattogását. Látta a vonatok, és az utak mentén a tetemeket, mert a fejük felett elhúzó bombázók folyamatosan szórták a bombákat, s azok felvillanó fényei jól megvilágították a nyüzsgő sokadalmat. A távoli horizonton, ahol a csillagos ég összeolvadt a fekete földdel, a szövetségesek lövegeinek fel-felvillanó fénye szinte óráról-órára közelebbről látszott. A negyedik napon mind a Dora tábor, mind a Nordhauseni Központi Ipartelepek foglyait elszállították. Azután Ernst nekiláthatott a technikusok evakuálásának. Mire leszállt az éj, a hatalmas alagutak már üresen tátongtak, és az utolsó szerelvény is beléveszett az éjszakába. Ernst Nordhausent most már a szövetségesek gondjaira hagyva visszament Kahlába, ahol Wilsont, a technikusait, és az SS csapatokat indulásra készen találta. Három csoportban indultak útnak, három egymást követő éjszakán. A harmadik este Ernst csatlakozott Wilsonhoz és a harmadik transzporttal elindultak Kahlából. A szövetségesek ágyúi egyre hangosabban hallatszottak, miután a vonat kifutott. A parancsnok Nebe tábornok volt, velük egy kocsiban utazott. Arca érzéketlen volt, de a szeme éberen figyelt, amikor alaposan megszemlélte tiszttársait, majd ellenőrizte a pisztolyát. Azután kinézett az ablakon, és csak nézte a távoli ágyúzás felvillanó fényeit.

– Az amerikaiak gazdagok, úgy tűnik kifogyhatatlan muníciójuk van – mondta. – Nem csoda, ha győznek. E különös megjegyzés után Nebe fáradhatatlanul rótta a kocsikat, mindent többször ellenőrzött, amikor a vonat megállt, ő leszállt, hogy megnézze, biztonságban vannak-e a vagonok, bennük az alkatrészekkel, a tervekkel, és a munkásokkal, akiket a kirakodás miatt visznek magukkal. Olykor előfordult némi probléma – rendszerint valamelyik munkás lázadt fel. Olyankor Nebe hűvös kimértséggel leszállt, és a vonakodó foglyot lerángatva a vagonból térdre kényszerítette, és egyszerűen tarkón lőtte, majd a testet a vasút melletti bokorba rúgta. Egy éjjel Wolfsburg állomásának közelében másfajta probléma adódott. Ellenállók, vagy szökött fegyencek egy csoportja megtámadta a vonatot, amikor az egy szemafornál megállni kényszerült. Talán egy tucatnyian lehettek, mind civil ruhát viseltek, puskával, pisztollyal belőttek az ablakon, amint előugorva a sötétségből végigszaladtak a vonat mellett. Nebe tudta, mi a szándékuk. A mozdony kellett nekik. Miközben az emberei visszalőttek, ő végigsietett a szerelvény összekapcsolt kocsijain, és saját kezűleg védte a vezetőt, amíg az el tudta indítani a szerelvényt. Mire ez megtörtént, Ernst számos támadó tetemét látta a töltés mellett heverni. Wilsont nem nagyon érdekelte, hogy mi történik, de azért megjegyezte: – Nebe élvezi a vérszagot. Örülök, hogy a mi oldalunkon áll. Ezt leszámítva hallgatott, és amikor csak tehette, bóbiskolt egyet, ébren töltött óráiban pedig a jegyzetfüzetével és a ceruzájával volt elfoglalva, különféle matematikai feladványokkal terelte el a figyelmét Németország romjainak látványától. Hajnalban, éppen amikor Ernst végre elaludt, bombázni kezdték őket. A hirtelen robaj majd beszakította a dobhártyáját, amikor a padlóra vetette magát. A sínek csikorogtak, a kocsi felágaskodott, majd visszazuhanva az oldalára fordult. Fülsiketítő zaj támadt. Ernst végiggurult a padlón, majd a kocsi oldalára, egyenesen Wilson testére zuhant. Körbepillantva az ablakokat a feje felett látta, az üvegek kitörtek. Az emberek ordítoztak és szitkozódtak Wilson a legközelebbi ajtó felé igyekezett. Egy vérző fejű tizedes hadonászni kezdett, de Nebe belérúgott, mire egyszeriben kimászott az ablakon. Újabb és újabb bombák robbantak a szerelvény mellett. Fényük mellett Ernst megtalálta a kijáratot. Felhúzta magát az ablakba. Az éjszakát robbanások fénye tépte szét. Ellépett az ablaktól és leugrott a földre. – A ládákat! – hallotta Wilson kiáltását. Látta, amint Wilson végigrohan a szerelvény mellett, amely gyakorlatilag az oldalán feküdt. Az ablakokon katonák ugráltak ki, és földet érve sietve eltávolodtak a kocsiktól. Ernst lekuporodva követte Wilsont. Egy sötét árnyalak parancsszavakat kiáltozott. Ernst félrelökött az útjából néhány alakot, és végre megpillantotta a keresett vagont. Nebe tábornok már ott volt. Hat, vagy hét teherautó állt a szerelvény mellett, és az emberek már rakták is rá Wilson ládáit. A közelben újabb bombák csapódtak be. Nebe előrelépett, és újabb parancsokat adott. Az emberek egymás után rakták fel a teherautóra a súlyos ládákat. Néhányan letérdeltek, hogy kifújják magukat. Nebe csizmája megvillant. Belerúgott az egyikbe, mire mindannyian felpattantak, és felugrottak a teherautóra. Wilson már fent gubbasztott a ládái mellett. Ernst beszállt a vezető mellé. Nebe melléje telepedett, és kiadta a parancsot az indulásra. A bombázók elmentek. A hajnali szürkület derengeni kezdett az ég alján. Ernst sorban megpillantotta az előttük haladó járműveket, és csodálkozott, hogy még életben vannak. Mire megvirradt, az egész környék füstbe burkolózott. Mindenütt leégett fák, füstölgő épületek, menekültek tömege, akik az ellenkező irányba vonultak, el az oroszok elől. Hamarosan eltűnnek a környékről, mely attól fogva névtelenségre lesz ítélve. A konvoj még egyszer megállt a Kiel előtti dombokon, ahonnan a távolban már látszott a Balti-tenger. Egy SS katonákkal őrzött katonai állomáson találták magukat. A tájat egy hatalmas bunker uralta, mely félig a földbe volt süllyesztve, a tetejét föld és pázsit rejtette. A levegőből feltételezhetően nem

látszott. – Itt várunk, amíg a tengeralattjárók megérkeznek – mondta Nebe. – Ez legalább biztonságos. A táborokból származó kényszermunkások kirakták a kazettákat, és ládákat, és behordták a bunkerbe. Amikor végeztek, Nebe azt mondta Ernstnek: – Most meg kell szabadulnunk tőlük. A tengeralattjáróra majd az én embereim rakodnak be – a foglyok számára nincs helyünk. Vigyázzon a bunkerben lévő emberekre, a többi az én dolgom. Ernst szót fogadott, örült, hogy moshatta kezeit, és csak nézte, amint Nebe emberei kiterelik a foglyokat, fel a teherautókra, és elviszik őket tisztes távolba, messze a tengertől. Elkapta Wilson pillantását, de az amerikai nem szólt egy szót sem. Amikor meghallották a távoli géppisztolysorozatot, elfordították a tekintetüket. A teherautók üresen jöttek vissza, Nebe a pisztolyát szorongatva szállt ki az egyikből és csak bólintott Ernst felé. Eltelt egy nap. Ernst Kammlert várta. A katonák kártyázással ütötték el az időt, meg magazinokat olvasgattak, Nebe pedig naphosszat ült egy széken, és élvezte a friss tengeri levegőt. A dokkok onnan nem látszottak – csak a Balti-tenger szürke hullámai. Nebe elégedettnek látszott, csak ült, és hagyta az eseményeket, hadd menjenek a maguk útján. Wilson ezzel szemben nem tudott nyugodni, utálta a bunkert, és egész nap matematikai rejtvényeket, és feladványokat készített. – Maga sosem pihen? – kérdezte Ernst. – Én pihent vagyok. Leszámítva a tenger zúgását, minden csendes volt. A szövetséges bombázók idáig még nem jutottak el. Ez volt az első nyugalmas hely, ahol Ernst hosszú idő óta először megfordult, mégis megörült, amikor Kammler végre megérkezett. – Minden rendben ment – mondta. – A rakéta team már nincs a felügyeletünk alatt. Von Braunt és embereit Oberammergauban, katonai barakkokban helyeztük el. Szögesdrót mögött vannak, SS katonák vigyáznak rájuk, és hamarosan csatlakoznak Dornberger tábornokhoz. Most az lesz a legjobb, ha visszamegy Berlinbe, és boldoggá teszi Himmlert. Tizedikére visszavárom. Isten önnel… és sok szerencsét! Ernstet a rejtett bunkerból egy közeli, szigorúan őrzött kis repülőtérre vitték, ahol gépre szállt. Egész úton az eget fürkészte, a szövetséges gépek után kutatott, de aznap elkísérte a szerencséje, és nemsokára megpillanthatta maga alatt Berlin romjait. Az egész város fekete füstfelhőbe burkolózott. A pusztulás határtalan mérteteket öltött odalent. – Ez a világ vége – mondta hangosan, jóllehet senki nem hallotta. A repülőgép leszállt a pokolban.

HARMINCHETEDIK FEJEZET Már a méretei is lenyűgözőek voltak. Bradley és McArthur végigjárta a Nordhauseni Központi Ipartelepek földalatti alagútjait, amit az Amerikai 1. Hadsereg az előző napon foglalt el. A rakétagyártó üzem egymással párhuzamos alagútjai egy mérföld hosszan nyúltak a zöldellő hegy gyomrába, és rendszeres közökben kisebb átjárókkal voltak összekötve. De ahol Bradley és McArthur állt, onnan csak a vasút gigantikus alagútját lehetett látni a mennyezetlámpák tompa fényében megcsillanó, és már a közelben a sötétségbe vesző sínpárt, valamint a messzi távolban – mintegy félmérföldnyire –, egy apró fénypontot, az alagút túlsó kijáratát. Az alagutak nem voltak csendesek, mert a hadsereg mérnökei már elözönlötték, de Bradley hangja mégis kísértetiesen visszhangzott, amint megállva az egyik hatalmas V-2 mellett azt mondta: – Kétségtelen, ehhez Wilsonnak is köze van. Ez a szarházi a mi szégyenteljesen mellőzött Robert H. Goddardunk rakétaterveit fejlesztette tovább, és adta el a náciknak. És mindketten jól tudjuk, ki dolgozott Goddardnak, mielőtt idejött. – Wilson – válaszolta McArthur. – Wilson– helyeselt Bradley. Kezével megsimogatta a feje felett egy daru láncán lógó hatalmas rakétatestet, és szinte tisztelettudón mondta: – E rakéta hajtóművének legfontosabb jellemzői – a rögzített rostélyos, állítható szívószelepek, a rostélyban elhelyezett üzemanyag befecskendező fúvókák, továbbá a sűrítőtér, a gyertyák és a szívótorkok kialakítása –, mind Goddard szabadalmai. 1934 november 13-án kapott rájuk szabadalmat, és 1939-ben egy német szaklap, a Flugsport már közölte őket. A németek már a korai peenemündei rakétáiknál lekoppintották a terveket, azután érkezett Wilson, hozzáadta a saját ötleteit, és Goddardénál szélesebb ismereteit is felhasználta a V-1 és V-2 fejlesztésénél. Ezek a rakéták gyakorlatilag százszor nagyobb tolóerővel rendelkeznek, mint Goddard Új-Mexikóban felbocsátott rakétái. – Ez már igen – mondta McArthur. – A Londonra ledobott V-2-esek a számításaink szerint ötvenöt ezer font tolóerővel rendelkeztek, és hatezer négyszáz láb percenkénti sebességre voltak képesek ha kellett, hatvannyolc mérföldes magasságban. – Úgy van – helyeselt Bradley. – Ezzel már a Holdra is el lehet jutni. De vegyük számba a többi hasonlatosságot Goddard rakétája, és eközött. Mindkét rakétának ugyanolyan hűtőrendszere, szivattyúja, elrendezése, stabilizátora, és üzemanyag befecskendező rendszere van. Az egyetlen különbség, hogy Goddard rakétája benzin és oxigén keverékével működött, míg a V-2-eseknél hidrogént, és peroxidot használtak; Goddard rakétáinak üzemanyaga folyékony oxigén és benzin volt, a V-2-eseké folyékony oxigén és alkohol; és végül Goddard rakétája sokkal kisebb volt, mint a V-2. Egyszóval a nácik pontosan azt tették, amit az amerikai kormány elutasított: komolyan vették Goddard munkáját. – És ön szerint Wilson azt tökéletesítette tovább. – Ja. Határozottan. – Még egyszer megpaskolta a V-2 hasát, majd McArthurral elindult az alagút végében világító apró pont, a külvilág felé. – A háború gyakorlatilag még be sem fejeződött, de máris mennyi mindent megtudtunk a nácik tudományos fejlettségéről. Hiába rejtették a nácik a tudományos feljegyzéseiket elhagyott barlangokba, kiszáradt folyómedrekbe és kutakba, de még pöcegödrökbe is, abból amit eddig felleltünk – és itt nem csak a rakétákra, de a hővezérlésű föld-levegő lövedékekre, szónikus torpedókra, Messerscmitt gépekre, a még azoknál is gyorsabb rakétákra, az elektromos tengeralattjárókra, és az atombomba projektre gondolok –, nos, igen, mindebből már tudjuk, hogy a fegyvereik sokkal fejlettebbek, mint a miéink. Ráadásul a mi Goddardunk tudományos eredményeire

támaszkodnak, amiket Goddard jó tanítványa, az az istenverte, szintén amerikai John Wilson fejlesztett tovább. – Még sosem nevezted árulónak – jegyezte meg McArthur. – Azt hittem, a csodálója vagy. – Ja. Az vagyok – vallotta be Bradley. – Gyűlölöm is magam miatta. – Egy zseni – mondta McArthur. – Egy eltévelyedett zseni. Egy mutáns. Nem csodálom, ha nem tudsz felhagyni az üldözésével. Mintha egy idegent üldöznél. – Úgy van. Ő nem valóságos személy. Része az álmaimnak. És hogy meg tudjak szabadulni tőle, hogy lerázhassam magamról, a szemébe kell néznem. – Addig is valami mással kell szembenézed – mondta McArthur. – És annak nem fogsz örülni. Bradley meg akarta kérdezni, hogy mire gondol, de közben kiértek a szabad levegőre, s ez elvonta a figyelmét. Megpillantották a völgy fenséges panorámáját: a buja zöld növényzetet, az ezüstösen csillogó patakokat, Thüringia sűrű erdeit, és mindezek fölé tornyosulva a Harz-hegység csúcsait. Valóban csodálatos látvány volt… csakhogy még elevenen élt bennük a szövetséges bombázó kötelékek, a menetelő oszlopok, a teherautó konvojok, a vonuló tankok, és a nyomukban járó pusztulás emléke. – Az ember nem is hinné – mondta Bradley –, pedig igaz: szerte Németországban vannak ilyen földalatti laboratóriumok, táborok, és gyárak, amik a levegőből nem látszanak, és senki nem is tud róluk. Ez a gyártelep itt igen hatalmas – de csak egy a sok közül. És én csak arra vagyok kíváncsi, hogy melyikben van most Wilson. Hol lehet e pillanatban? És mit rejteget? – Menjünk, beszéljünk valakivel – mondta McArthur. Kimentek az alagút előtti hatalmas, üres térre, ahol tankok, félhernyótalpasok, és teherautók sorakoztak, mely utóbbiak még ontották magukból a katonákat. A hangár előtti daruk gémjén még ott lógtak az utolsó, elszállítatlan rakéták. Beszálltak az Erfurtba vezető út mentén várakozó dzsipbe. Bradley McArthur mellé ült, és a masírozó amerikai csapatok mellett az úton lehajtottak a völgybe. Bradley döbbenten vette észre, hogy az amerikai katonák milyen fiatalok. Istenem, gondolta, évek óta most először kívánom igazán, hogy legyen már vége ennek. Akarom, hogy Wilson eltűnjön a föld színéről… Rádöbbent, hogy pontosan azt nem akarja, amit Wilson igen: a fejlett emberi fajt. – Hová megyünk? – kérdezte türelmetlenül. – Nincs időm kéjutazásokra. – Ez nem kéjutazás – mondta McArthur. – Éppen a pokolba készülünk. Áthajtottak Erfurton, ezen a festőien reneszánsz városon, amelynek ismerős nevezetességei – a katedrális, a halpiac, a polgárházak, a gótikus benyílók, és a gerendavázas oromfalak – még épek voltak. A városon túli rétek még üde zöldek voltak, de illatuk már nem volt. Azon túl pedig a buchenwaldi koncentrációs tábor látványa már egyáltalán nem volt annyira lenyűgöző. A csont és bőr halottak arccal felfelé precíz sorokban kiterítve hevertek. Az élők sem néztek ki sokkal jobban, bár némelyikük meg tudott állni a lábán. Sokuk már haldoklott – túl sokat éltek át ahhoz, hogy ragaszkodjanak az életükhöz –, és a holtak, meg a haldoklók bűze átitatta a levegőt. Bradley látta a bitófákat, a fertőtlenítő helyiségeket, a krematóriumokat, és össze kellett szednie magát, hogy ki tudjon szállni a dzsipből, és átvághasson a pokoli színen. Szorosan McArthur mellett haladt, és megkönnyebbült, amikor a sáros udvarról végre beléphetett az irodába. Egy asztal mögött egy amerikai százados ült, és éppen kibámult az ablakon. Cigarettázott, és egy üvegből valami italt kortyolt. Már elég ittasnak látszott. – Helló százados – mondta McArthur lazán. – Hogy mennek a dolgok ebben a diliházban? – Nem túl jól. A százados feléjük fordult, arca vörös volt a kialvatlanságtól, s amikor Bradley megpillantotta a tekintetét, tudta, hogy őt is ugyanaz bántja.

– Még csak két napja vagyok itt – mondta százados –, de már két évnek tűnik… egy istenverte, kibaszott, két éve tartó rémálomnak. Nem vagyok képes elhinni mindezt. – Kétkedőn megrázta a fejét, majd Bradleyre pillantott. – Maga az, aki az emberemmel óhajt beszélni? – Miféle emberével? – A kahlai fickóval. Azzal, aki Wilsonnal dolgozott. Egy amerikainak is köze volt ehhez az egészhez? Ezt nem hiszem el! Megint megrázta a fejét. – Hogyan volt köze hozzá? – kérdezte Bradley. – A maga Wilsonja sok embert elvitt ebből a táborból. Ezek a félholtak megesküdtek rá. Várjon, idehívom az emberét. McArthur mondta, hogy beszélni akar vele. A férfi csont és bőr volt szürke csíkos, tépett pizsamájában. De a szeme, amely lesoványodott fejében túlságosan nagynak tűnt, értelmesen csillant meg. – Ez itt Mike Bradley ezredes, – mondta McArthur barátja, Shaw százados az asztal előtt álló jelenésnek. – Kahláról akar magával beszélni. Üljön le ide. – Amikor az élőhalott leült, Shaw százados cigarettára gyújtott, és azt mondta: – Bradley ezredes, ez itt Alex Overbeck. Két évig Buchenwaldban volt, de valahogy túlélte. Már tudja, hogy ön kicsoda. Kérdezzen, ezredes. – Azzal odanyújtotta a cigarettát Overbecknek és Bradleyt is hellyel kínálta. Bradley úgy érezte, hogy le kell ülnie. Szóra nyitotta a száját, majd kétségbeesetten McArthurra pillantott, de amaz csak megvonta a vállát. Akkor Overbeckre pillantott, aki mindvégig rászegezte a tekintetét. – Megértem önt – mondta Overbeck, halk és vékony hangján. – Nehéz megszólalni, amikor ilyen állapotban lát engem, de ez nem az ön hibája, ezredes. Kahlában az amerikainak dolgoztam. Onnan hoztak ide. Mit akar tudni? Bradley köhintett, majd azt mondta: – Azt sem tudtam, hogy Kahla létezik. Talán előbb… A nyomorult teremtés elmosolyodott. – Ó igen, uram, Kahla létezik. Ez egy ősi, fallal körülvett város félúton Erfurt és Nordhausen között. A nácik ott is föld alatti gyárat létesítettek, és a közeli táborokból vittek oda kényszermunkásokat. – Erről nem volt tudomásunk – mondta Bradley, és mivel kezdte megszokni Overbeck látványát, mér kevésbé szégyellte magát. Amikor Overbeck beleszívott a cigarettájába, az arca teljesen behorpadt. – Az a gyanúm – mondta –, hogy még Nordhausenben sem tudtak róla. A kahlai komplexumot sietve építették, rengeteg ember élete árán, és az SS halálfejes elitje őrizte. A parancsnokuk egy Hans Kammler nevű SS tábornok volt. Meg egy Ernst Stoll nevű SS százados. Amikor Himmler ellátogatott Nordhausenbe, Kahlát sosem nézte meg. És mindenki úgy gondoltam, hogy az a másik peenemündei tudós sem tudott a létezéséről. Különleges hely volt az, ezredes. – Azt akarja mondani, hogy még Himmler sem tudott róla? – Erre nincs bizonyítékom uram, de erős a gyanúm, hogy nem. És a buchenwaldi foglyok, akik Kahlában dolgoztak, ugyanezen a véleményen voltak. – És az amerikai, az a Wilson Kahlában volt? Alex Overbeck, ez az élőhalott nemcsak hogy mosolyogni tudott, de mosolya leplezetlen gúnyt is tükrözött. – Igen – mondta –, az amerikai ott dolgozott. Megdöbbentő, de ott volt. Először én sem akartam elhinni – egyszerűen hihetetlennek tűnt a számomra –, de bár a többiek néha Krügerként emlegették, azok, akik közvetlenül a közelében dolgoztak, Wilsonnak szólították. Azt is megfigyeltem, hogy bár a németet nyelvtanilag hibátlanul beszélte, valamennyi amerikai akcentus érződött a beszédjéből. Bár

jobbára SS egyenruhát viselt, csak a hülye nem vette észre, hogy nem katona – és hogy sosem volt az. Meg aztán túl öreg volt – és ez a legviccesebb az egészben. Hatvan évesnek látszott – egy végtelenül egészséges, életerős hatvan évesnek –, de a pletykák szerint legalább tizenöt évvel idősebb volt. Akár igaz a pletyka, akár nem, az biztos, hogy nem német katona volt, mégis a Halálfejesek egyenruháját viselte. – Maga mit csinált Kahlában? – kérdezte Bradley. Overbeck vállat vont. – Amit a többiek – dolgoztam. – De mit? – Bármit, amit parancsoltak. – Hadd fogalmazzam át a kérdést: Mivel foglalkozott Kahlában az amerikai? Mit épített? – Egy titkos fegyvert – adta meg Overbeck a magától értetődő választ. – Nem sokban különbözött a munka attól, amit Nordhausenben végeztek – rakétákat, tengeralattjárókat, sugárhajtóműveket gyártottak –, mindenféle nagyon fejlett titkos fegyvert. – És Wilson? Különösen mivel foglalkozott? – Egy korong alakú repülő szerkezettel. Sugárhajtóműves volt, azt hiszem. Mindig azzal tréfálkoztunk, hogy ennénk arról a csészealjról – tudja, olyan rossz volt az ellátás. Szóval ezzel foglalkozott, egy csészealj alakú, sugárhajtóműves repülő szerkezettel, ami függőlegesen tudott felszállni. És gyűlöltem őt – a szememben ő is csak egy náci volt –, de az a gép az lélegzetelállító volt. – Látta a próbarepülést? – Én segítettem kitolni a hangárból. – És függőlegesen emelkedett fel? – Igen. És a levegőben lebegett – nem mozgott, csak ott lebegett – azután vízszintesen kilőtt – olyan gyorsan, hogy alig láttuk. – Milyen gyorsan? – Azt nem lehetett megbecsülni. Én egy repülőgép sebességét sem tudom megbecsülni, ezért inkább meg sem próbálkozom vele. – Mivel foglalkozott a háború előtt, Mr Overbeck? – mosolygott Bradley. – Lelkész voltam – felelte Overbeck. Bradley azt sem tudta, merre fordítsa a tekintetét. A férfi tartása elbűvölte. Köhintett, majd megköszörülte a torkát. – Nem csodálom, ha nem tudja megbecsülni egy repülőgép sebességét. Overbeck kifújta a füstöt, és megint elmosolyodott, a járomcsontja kidudorodott. – Még valami? – kérdezte. – Igen. Wilson repülő csészealja még Kahlában van? – Nem – felelte Overback. – Pár nappal a próbarepülés után felrobbantották. Úgy vélem, nem akarták, hogy az önök, vagy az oroszok kezébe kerüljön. És amikor elmentek onnan, mindenkit kivégeztek, aki ott dolgozott, és mindent magukkal vittek. Nekem szerencsém volt, ezredes. – Igen, úgy tűnik. Hogyan sikerült megszöknie? Overbeck széttárta a karját, és szemét az égre emelte, mintha az Úrnak mondaná? – Aznap nem voltam Kahlában. Rendszerint ott dolgoztam, aznap azonban nem. Az egyik SS feleségnek segítségre volt szüksége a ház körül, és aki nála szokott dolgozni, azt lelőtték, mert megbetegedett. Engem kirángattak a sorból, ahol az elszállításra vártam. Ilyen egyszerű az eset. Bradley a padlót nézte. Kellett valami határozott pont, amire a tekintetét szegezi. Úgy érezte, elborítják az őrület hullámai. – Mikor költöztek el?

– E hónap elején – válaszolta Overbeck. – Kammler ment elsőnek, és magával vitte a nordhauseni tudóst… – Kit? – A peenemündei tudóst. – De nem Wilsont? – Nem. Azután kiürítették a Dora-tábort, és a foglyok visszatértek a korábbi táboraikba. Azután a többi tudós is eltávozott sorban, minden éjszaka egy. – Tudja, hová mentek? – A pályaudvaron dolgozó foglyok elmondása szerint három vonat indult, három egymás után következő éjszakán. Az első Rostockba, a második Rostockon keresztül Lübeckbe, a harmadik pedig Hannoveren át Hamburgba. Mivel ezek a városok mind a szövetségesek frontvonalának útjába estek, feltételezhető, hogy csak közbenső állomások lehettek, például a Balti-tenger partján lévő végcélhoz vezető úton. – Peenemünde? – Nem – mondta Overbeck, szomorúan elnyomta a cigarettát, és akkorát sóhajtott, mintha még egyet el szeretne szívni. – Mivel a szovjetek nagy sebességgel közeledtek Peenemündéhez – gyakorlatilag már ott is voltak –, a másik lehetséges célpont a menekülésre igen alkalmas Kiel kikötője. Bradley kihúzta magát a széken. Ez a félhalott pap aranyat ér. – Tud még valamit mondani? – Csak azt, hogy menjen Kielbe – válaszolta a pap. Bradley kinézett az ablakon, látta a bitófákat, a fekete füstöt. Megrázkódott, hátratolta a székét, és felállt. – Köszönöm – mondta. – Örülök, hogy segíthettem – felelte Overbeck és mosolyán át is látszott, hogy fájdalmai vannak. Bradley bólintott McArthur felé, és mindketten visszamentek a dzsiphez. Bradley a földre szegezett tekintettel istenhez fohászkodott, hogy szabadítsa meg a gyűlölettől. A Wilson iránt támadt új keletű gyűlölettől. – Kielbe megyek – mondta.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Berlin maga volt a pokol. A romok végeláthatatlan sorban szegélyezték az utcákat, a levegő súlyos volt a füsttől, az emberek türelmesen álltak sorba élelemért, de még vízért is. A fejük felett folyamatosan húztak el a szövetséges bombázók, és hullatták terhüket a városra. Keleten pedig, alig harmincöt kilométernyire, már az oroszok ágyúi dübörögtek. Ernst utolsó, a Führer bunkerében tett látogatása azt az érzést keltette benne, hogy az elmebetegek menhelyét látogatta meg. Göbbels rávette szerencsétlen feleségét, hogy hat gyermekével költözzön oda, s így együtt pusztulhatnak el a szeretett Führerrel, és a várossal. Göring Karinhallba repült, ahol a komornyikja tizennégy teherautónyi kinccsel és drága ruhával várta. Borman miután Göring kivégzését követelte, telefonon felhívta a feleségét Berchtesgadenben, és közölte vele, hogy jó állást talált neki Tirolban, ahol a menekült gyermekek menhelyének igazgatója lehet, mindemellett a Garmischban lévő gyermekotthonból elrabolt tizenhat gyermeket, hogy a menekülését e mesével valóságos küldetésnek álcázza. Végül a Führer még mindig titkos fegyverekről habogott, mindenkit azzal vádolt, hogy elárulja őt. Elrendelte az áruló Göring letartóztatását, rábeszélte szerencsétlen szeretőjét, Eva Braunt, hogy ciántablettákat vegyen magához, és miközben hol krétafehéren feküdt a kimerültségtől, hol paranoiás dühkitörések sorát produkálta, folyton abban reménykedett, hogy Berlin ostromát május ötödikéig tudja halogatni, merthogy Napóleonnal egy napon akart meghalni. És mindez a Kancellária kertje alatt, melyre a szövetségesek bombái már régen ráomlasztották az épületet. Himmler a Führer születésnapján járt ott utoljára, de azután visszament Mr Gebhardt szanatóriumába. Ernst így kénytelen volt még egyszer megtenni a Hohenlychenbe vezető százhúsz kilométeres utat, melynek során megint csak a menetelő katonák, teherautók és tankok szövetségesek által folyamatosan bombázott oszlopai mellett kellett elhaladnia. Végül eljutott Himmler dolgozószobájába, amely gyakorlatilag sötét volt. A birodalmi vezető éppen a fogait kocogtatta az ujjával, és üveges szemekkel meredt maga elé. – Nem mondok le a tárgyalásokkal történő megoldás lehetőségéről – motyogta maga elé, mintha Ernst ott sem volna. – Már utasítottam a masszőrömet, Felix Kerstent, hogy repüljön el Eisenhowerhez, és kérje meg, hogy szüntessen be mindennemű ellenséges magatartást. Személyesen szorgalmaztam Norbert Masurnál, a Zsidók Világszövetsége képviselőjénél, hogy találkozzunk, és tárgyalások útján keressünk megoldást az égető zsidókérdésre. Hogy lássa, mennyire meg akarom oldani a zsidókérdést, elmondtam neki, hogy Bergen-Belsent és Buchenwaldot máris átadtam a szövetségeseknek, elrendeltem negyven ezer zsidó evakuálást Sachsenhausenből, és utasítást adtam, hogy a ravensbrücki táborból engedjenek szabadon ezer zsidó nőt – de a Schweine a füle botját sem mozdította! Vadul körbepillantott a szobában, mintha arra számítana, hogy a sarokban szovjet csapatok bujkálnak, és idegesen rágcsálni kezdte az ujjait. – És nem feledkeztem el Bernadotte grófról, a svéd külügyminiszterről sem, akivel még mindig meg szándékozom kötni a békeszerződést. Tegnap találkoztam vele, és hamarosan megint fel fogom keresni. Addig is elintézek egy személyes találkozót Eisenhowerrel, aki minden bizonnyal sokkal méltányosabb lesz. – Levette a cvikkerét, megdörzsölte duzzadt szemeit, pislogott egy sort, majd miután visszatette a cvikkert, idegesen körülnézett. – Ez nem tisztességes – nyafogta. – Mindenki akar tőlem valamit. – Kersten és Schallenberg azt akarja, hogy puccsal buktassam meg a Führert. Von Krosigk azt akarja, hogy a pápa segítségével teremtsek békét. Mindezek mellett mindenfelé titkos tárgyalásokat folytatok – a Führer meg

bezárkózik a bunkerébe azzal a disznóval, és árulással vádol engem. Letartóztatták már azt az imbecilis Göringet? Remélem, hogy igen. Le kéne lőni! Hátralökte a székét, és járkálni kezdett a szobában, azután megint megkocogtatta a fogait, majd végül visszaült a helyére. – Még nincs veszve minden reményünk – mondta. – Még megvannak a titkos fegyvereink. A csillagok elárulták nekem, hogy időben készen lesznek ahhoz, hogy megfordítsák a hadiszerencsénket. Ernst hallotta a szovjet lövegek dübörgését, alig tizenhat kilométerre voltak onnan. Kíváncsi lett volna, hogyan akarja Himmler azt a titkos fegyvert időben befejezni, és kellő számban bevetni ahhoz, hogy megállítsa az oroszokat, és a szövetségeseket. – Attól tartok Reichsführer – kezdte Ernst azt remélve, hogy valami közhellyel elütheti a dolgot –, hogy a titkos fegyver… – Schriever csészealja! Azt mondta, már majdnem kész. Mi újság van felőle? Himmler szeme reményteljesen megcsillant – egy őrült kétségbeesett reménye volt ez. És Ernst, aki valamikor félt ettől az embertől, most sajnálatot érzett iránta. – Attól tartok Reichsführer, hogy Schriever csészealja már nem segíthet rajtunk. Ha működik is, már késő ahhoz, hogy vele megfordítsuk a háború kimenetelét. – Baromság! – tört ki Himmler, és majdnem kiugrott a székéből. – Az oroszok a puszta látványától berezelnek, és visszafordulnak! Ami pedig a szövetségeseket illeti, bár ők nem annyira primitívek, valószínűleg ők is ugyanúgy tesznek. Azt akarom, hogy befejezzék a csészealjat! Tudni akarok róla, ha működik! Vadul Ernstre pillantott, aki azt sem tudta, mit mondjon. Azután idegesen dobolni kezdett az ujjával az asztalon, és néhányszor jó mélyet sóhajtott. – Az asztrológiai táblázatom szerint – mondta kissé higgadtabban –, e hónap végén valami nagyon különleges esemény fog bekövetkezni, éppen időben ahhoz, hogy a javunkra fordítsa az eseményeket. Én azt hiszem, az Schriever repülőszázados csészealjával van összefüggésben, ezért azt akarom, hogy most azonnal menjen el Prágába, és nézze meg, mi történik ott. – Az oroszok már közel vannak Prágához – emlékeztette Ernst. – Odaérhet a szovjetek előtt, százados – tehát induljon. A kedvemért! Tegye meg a birodalmi vezető kedvéért. – Igen uram – válaszolta Ernst, aki jobban szeretett volna Wilsonnal tartani, de hogy elaltassa a Reidhsführer gyanúját, beleegyezett. – És mit tegyek, ha az oroszok odaérnek, mielőtt Schriever el tudná menekíteni onnan a csészealját, és a technikusait? – Akkor meg kell semmisítenie a csészealjat, a rá vonatkozó adatokat pedig el kell rejtenie. Majd azután, hogy ismét mellénk szegődik a szerencse, megépítjük azt a csészealjat. – Nagyon jó ötlet, Reichsführer – mondta Ernst, mert ezzel tulajdonképpen arra kapott parancsot, amit egyébként is szeretett volna megtenni. – Mindazonáltal ez nem történhet meg. A szovjetek még nagyon messze vannak. Nem értem, miért ne mehetne el Prágába, és térhetne vissza mielőtt még elérkezik a vég. És jó híreket várok öntől. – Azt fogok hozni, Reichsführer, megígérem. – Isten önnel, százados. És sok szerencsét. – Heil Hitler! – Heil Hitler. Ernst tisztelgett, majd elindult kifelé a dolgozószobából. Kinyitotta az ajtót, majd visszapillantott az egykor rettegett, hatalmas Reichsführerre. Már az asztala fölé görnyedve tanulmányozta a csillagok állását, és idegesen kocogtatta a fogait, miközben hangosan motyogott magában. Egyedül a

félhomályos szobában sápadt alakja egy mesebeli manóra emlékeztetett, aki éppen a saját álmaiba temetkezik. Amikor Ernst halkan becsukta az ajtót, éppen a kezébe temette az arcát. ● ● ● Az autóút Prágáig éppen nyolc órát tartott. Többször meg kellett állni a szövetségesek bombázásai miatt, vagy mert menetoszlopok keresztezték az utat. Nem volt egy nyugodt utazás. Drezdát elhagyva Ernst jól látta az éjszakai égbolton a szovjet lövegek tüzének fényét az Oderán túlról. Az oroszok már tényleg nagyon közel vannak. Már elfoglalták Pomerániát, Lengyelországot, Magyarországot, és Ernst hálás volt nekik, amiért már ilyen közel jártak Berlinhez. Kora reggel érkezett Prágába. A város ugyanúgy nézett ki, mint Berlin. Ernst folyamatosan hallotta a szovjet lövegek hangját, és a bombák robaját, és hamar rájött, hogy csak napok kérdése, és Prága is elesik. A háborúnak gyakorlatilag már vége van. Valóban, már hírét vette, hogy a város peremén elhelyezkedő BMW gyár biztonságáért felelős SS tiszteket máris áthelyezték, mert attól tartanak, hogy a csehszlovák hazafiak lerohanják – ami aznap reggel meg is történt. Berlint pedig körbezárták az oroszok, az utolsó szabad repülőteret megszállta a Vörös Hadsereg. Bejutni se be, se ki nem lehet. A város sorsa megpecsételődött. – Nem mehet vissza – közölte vele Günther Metz, az ügyeletes SS tiszt. – Itt kell maradnia. Várja meg, amíg megállapítjuk, merre mozognak az orosz csapatok, azután szökjön el innen. Ernst nem szándékozott Prágában maradni, de hálás volt a tiszt figyelmességéért, és megkérte, hogy irányítsa Schriever repülőszázadoshoz. A hatalmas gyár jól őrzött East Halljába vezették. Ott Schriever Himmlerhez hasonlóan a valóságtól elrugaszkodott eltökéltséggel igyekezett befejezni a csészealját, ami éppen egy szerelőpadon állt, s a mérnökei körötte nyüzsögtek. Amikor Schriever megpillantotta a feléje közeledő Stollt, nem titkolta ellenszenvét. – Stoll százados! – kiáltotta, és megpróbált uralkodni magán, ha nem is túlságosan sikerült neki. – Micsoda kellemes meglepetés! Évekkel azután, hogy már elmúlt az a keserűsége és elégedetlensége, mellyel tudomásul kellett vennie, hogy Schrieverhez hasonló másodrendű tudósok felügyeletével kell foglalkoznia, most mégis elégtételt jelentett a feladat, amit el kellett végeznie: tudatnia kell Schrieverrel, hogy a szerencsés fordulatok, és lopások sorozatával elért csekélyke eredményeit is meg kell semmisíteni, amint ideérnek az oroszok. – Himmler küldött – mondta minden különösebb bevezetés nélkül –, hogy ellenőrizzem a csészealj készültségi fokát. Repült már egyáltalán? – Sajnos nem – felelte Schriever olajos kezét törölgetve –, de most már bármelyik nap elkészülhetünk – és akkor megtartjuk a próbarepülést. – Ugye nem kerülte el a figyelmét, hogy a szovjet Vörös Hadsereg Görlitztől Bécsig terjedő széles fronton közeledik, és napokon belül Prágába ér? – Igen, kapitány, tudom; de a folytonos anyaghiány – golyóscsapágyak a forgószárnyakhoz, hőálló lemezek a szárnykorongokhoz –, a vártnál nagyobb mértékben késleltetik a munkát. És az oroszok elfoglalták Breslaut, ahol Habermohl dolgozik, így tőle sem kaptam meg a szükséges alkatrészeket. Emiatt a gázturbinát közönséges sugárhajtóművel kellett helyettesíteni. A csészealj, amit maga előtt lát, sikeresen fogja kiállni a próbát.

Amit Ernst maga előtt látott, az Wilson egyik korábbi kezdetleges modelljére emlékeztette: nagy felületű, állítható szárnyai, melyek megfelelő szögben állítva függőleges felszálláshoz és horizontális repüléshez is alkalmassá tették, egy központi, fix kupola körül forogtak. Ernst tudta, hogy ez a gép Schriever navigációs fúvókáival kiegészítve legfeljebb három láb magasságba képes emelkedni, de mihelyt horizontális mozgásba kezd, gyakorlatilag irányíthatatlanná válik. Ernst amellett, hogy elégedett volt, mert Schriever nem ért el számottevő fejlődést, afelől is nyugodt lehetett, hogy az oroszok ebből bizony nem sokat fognak megtudni a Csészealj Projekt valóságos célkitűzéseiről, és eredményeiről – mindaddig, amíg maga Wilson nem közli velük, de az még a távoli jövő zenéje. Elmondta hát neki, amit el kellett mondania – és örömmel tette. – Meg kell semmisíteni, mielőtt az oroszok ideérnek. – Micsoda? – kiáltott fel Schriever rémülten. – Jól hallotta – mondta Ernst, miközben azt gondolta: Mily édes a bosszú!. – Meg kell semmisítenünk. – De hiszen még a próbarepülés sem volt meg! – Akkor is meg kell semmisíteni. Schriever asszisztense, Miethe érkezett, kezét egy olajos rongyba törölgetve. Schriever rámeredt, majd Ernsthez fordulva megkérdezte: – Miért? – Természetesen azért, hogy ne juthasson az oroszok kezére – mondta Ernst olyan közömbösen, amennyire csak tudta. – De most azonnal megcsinálhatnánk a próbarepülést! – Késedelmet szenvedhetünk. A szovjetek gyorsan közelednek. És a csehszlovák hazafiak miatt is aggódunk, akik már befészkelték magukat a városba, és csak az oroszokra várnak. Schriever kezdett őszintén kétségbeesni. – De még a próbarepülés sem… – Sajnálom. Arra most még gondolni sincs idő. Meg kell semmisíteni a gépet. Egyre gyanakvóbbá és szemmel láthatóan agresszívebbé vált. Miethére pillantott, aki okosan tartotta a száját, azután megint Ernst felé fordult. – Közvetlenül Nordhausenből, Himmler irodájából szoktam utasításokat kapni – most miért ön adja a parancsot? – Nordhausent evakuálták, és Himmler engem küldött ide, hogy ezt a dolgot elrendezzem. – Mi is ki leszünk telepítve? – Talán kezet akar rázni a szovjetekkel? – Miért nem vihetjük magunkkal a csészealjat? – Túl nagy a kockázat. Elkaphatnak bennünket. És nem akarjuk, hogy a kezükre jusson. Schriever még gyanakvóbbá vált. – Van írásos parancsa, Stoll százados? – Nincs. Természetesen nincs. Hivatalosan ugyanis ez a projekt nem létezik. Nincs projekt – nincs papír. – És Himmler irodája miért nem lépett érintkezésbe közvetlenül velem? – Berlint körbezárták – hazudta Ernst gondolkodás nélkül –, és Himmler telefonjai elnémultak. A város, mint tudja, kívülről is el van zárva – úgy hogy ön sem tud odatelefonálni. Most pedig Schriever repülőszázados, azt javaslom, hagyjuk ezt a meddő vitát. – Lehet, hogy Himmler elrendelte a megsemmisítést, de nem próbarepülés nélkül. Én ragaszkodom a próbarepüléshez. – Mikorra tudja elrendezni? – Holnap reggel pontosan tíz órára.

– Elfogadható – mondta Ernst. Odalépett a parancsnokhoz, egy fiatal hadnagyhoz, és bizalmas suttogással azonnal megnyerte magának a bizalmát. – Már nem megbízható – mondta Metznek. – Korábban is voltak vele problémáink. Himmler a lelkemre kötötte, hogy ezt a projektet töröljük. Ha a próbarepülés nem fog sikerülni, Schriever újabb határidőt fog követelni. El kell tehát pusztítanunk, akármi lesz a teszt eredménye. Szükségem lesz önre és az embereire. Segít nekem? – Természetesen, uram! Ernst aznap éjjel nem aludt jól. Amúgy sem volt valami jó alvó. Álmaiban pusztulást és rémeket látott. Ingriddel a gyerekekkel, elkövetett hibáival és árulásaival álmodott. A rémálmot folyamatos dübörgés hangja kísérte: a bombák zaja, a szirénák vijjogása, a szovjet lövegek dörgése, amely óráról órára közelebbről hallatszott. Senki nem tudta, milyen közel vannak – senki nem látta még őket: csak hallani lehetett a közeledésüket – és Ernst, aki egykor dicsőségről álmodott, most örült, hogy felkelhetett az ágyából. Már hajnalodott. Körbejárta az East Hallt. Látta a hajnali párán átsejlő kelő napot, és a bomba szaggatta mezőkön túl a városokat jelző fekete füstfelhőket. Megpróbált egy másik világra gondolni – egy normális, háború nélküli világra – de az agyában felbukkanó valamennyi kép rombolást, pusztulást, vért, könnyeket, lángot, és füstöt tartalmazott – a tudomány korlátlan romlottságának gyümölcseit. És ő segített ezt létrehozni. Éhes volt, de nem evett, helyette cigarettára gyújtott, és úgy szívta el, hogy még csak nem is fordult Prága távoli romjai felé. Egész reggel csak ott állt és dohányzott, mígnem kinyílt az East Hall ajtaja, és a mérnökök elő nem bújtak. Ernst ekkor odasétált az első telefonhoz, és felhívta Günter Metzet. – Hozza az embereit – mondta neki. Miethe társaságában megérkezett Schriever, és intett az embereknek, hogy tolják ki a csészealjat. Mire végeztek, megérkezett Metz is egy szakasz edzett SS katona élén, mindegyikük kezében készenlétben tartott fegyver. Miközben a csészealjat leemelték az állványról, a katonák szétszéledtek a tisztáson. Amikor Schriever megpillantotta a pusztító különítményt, elöntötte a méreg. Beszállt a csészealjba, beszíjazta magát, azután Miethe a helyére csavarozta a persplex kupolát, és ellenőrizte, jól zár-e? Azután lemászott a létráról és elvette a jármű mellől. Schriever jóformán meg sem várta, míg Miethe a betonbunkerhez ér, máris beindította a hajtóműveket. A motorok életre keltek. Sárga lángcsóva zúdult a földre, és szétterült a platzon. A csészealj megrázkódott, remegni kezdett. Felemelkedett az állványról, fölötte lebegett egy ideig, vörösre izzította a tartóvasakat, majd még néhány lábnyit emelkedett, és veszélyesen az oldalára dőlt. Egyre hangosabban dübörgött, szikra és tűzesőt hányva imbolygott. Mivel nem volt képes magasabbra emelkedni, Schriever vízszintesen próbálkozott – de mihelyt megbillentette a gépet, az a földnek ütközött, és pörögni kezdett, mint egy pénzdarab. A hajtóművei elhallgattak. Döbbent csend támadt. – Megsemmisíteni – mondta Ernst. Miethe odaszaladt, felmászott a függőleges korongra, kicsavarozta a kupolát, és kisegítette Schrievert. A százados egyszerre volt ijedt és dühös. Hátát nekivetve a csészealj oldalának lecsúszott a földre. Megdörzsölte az arcát, és akkor megpillantotta a pusztító különítmény embereit, amint a drága játékszere felé közelednek. – Ne! – bömbölte. – Az isten verje meg, ne! – Odarohant Ernsthez és kezét ökölbe szorította. Miethét, meg a többieket félresöpörte az útjából.

Meg akarták óvni a csészealjat a különítménytől, de amikor Ernst elővette a pisztolyát, és Schrieverre szegezte, Metz hadnagy katonái is a szerencsétlen századosra emelték géppisztolyukat. Schriever a csészealjtól mintegy négy lépésnyire mozdulatlanná merevedett, mérnökei hasonlóképpen. – Engedjék oda az alakulatot – mondta Metz hadnagy –, vagy viseljék a következményeket. A mérnökök körbepislogtak, s amikor látták, hogy géppisztolyok gyűrűjében állnak, szétváltak, és hagyták a katonákat, hogy odamenjenek a csészealjhoz. Schriever a válla fölött hátrapillantott, s amikor látta, hogy lecsévélik a robbantóvezetéket, Ernstre pillantott. – Életem munkája! Legalább engedjék, hogy kijavítsam a hibáit. Még egy nap… legfeljebb néhány nap… ez túlságosan fontos dolog… Ezt nem tehetik meg! – Hallgasson! – szólt rá Ernst. – Maga istenverte bolond. – Azzal csőre húzta a pisztolyát. Nincs szükségünk szemtanúkra¸ mondta Wilson –, hacsak nem az Antarktiszon… Ezalatt Miethét, Schrievert, meg a többi mérnököt értette. Ha a viszonylag hasznavehetetlen Schriever csészealjat felrobbantották, nekik is el kell tűnniük. Schriever szeme elkerekedett. – Nem teheti meg! – Megtehetem, és meg is teszem. Ennek a projektnek itt a vége. Schriever háta mögött a detonátort kezelő katonára pillantott, aki csak a megfelelő pillanatra várt. – Isten önnel Schriever – mondta Ernst. A repülő csészealj felrobbant. De nem, nem az volt – valami ezüstös fény, meg füst, meg porfelhő támadt… pontosan Schriever csészealja mellett. Ernst zavartan elbizonytalanodott. Látta Schrievert lebukni, meghúzta a ravaszt, de túl későn. Még látta a századost, amit átszalad a platzon, miközben körülötte bombák robbannak. A bombák kelet felől süvítettek át az égen, hatalmas lövedékek voltak, orosz ágyúkból származtak. A katonák földre vetették magukat, lehasaltak – gyakorlatilag a felrobbanó földre – Schriever csészealja pedig ezernyi darabra szakadva repült a levegőbe. – A francba! – sziszegte Ernst, amint a mérnökök elrohantak a szélrózsa minden irányába, a katonák géppisztolyai pedig kattogni kezdtek. Azután nekilódult, bele a sűrűjébe, hogy célba tudja venni Schrievert. Az SS katonák csípőből tüzeltek, de nem a szétfutó mérnökökre, hanem azokra, akik a csészealj roncsa felé, az East Hall irányába futottak, amerre Schriever is tartott. Ernstre nem lőttek, annál inkább az alagútból kiözönlő civilruhás alkalmazottakra, akik viszont viszonozták a tüzet. Schriever jól látta őket – lényegében feléjük szaladt – és bal felé fordulva a hangár ajtaja felé igyekezett. Egy szovjet lövedék mentett meg, amely az East Hallból kiözönlő emberek és az SS katonák között robbant fel. Ernst egyet lőtt, de elvétette. Egy pillanatra elvakította a szálló por, káromkodva dörzsölte meg égő szemét, azután megpillantotta a feléje szaladó civileket, akik csak nem akarták abbahagyni a lövöldözést. Csehszlovák hazafiak! – gondolta. – A gyárból jönnek kifelé! Az oroszok már Prágában vannak! Azután megpillantotta Schrievert, aki néhány mérnöktársa kíséretében a mezőn át Prága irányába szaladt. Mellettük bombák robbantak, a gyár körül is egyre gyakrabban hallatszott a robbanás hangja, de Ernst a mérnökök után vetette magát, elvégre a csehszlovák hazafiak miatt sem lett volna más választása. Az SS katonák tartották magukat, géppisztolyukkal a csészealj maradványai mögött kerestek fedezéket. Mindezt hirtelen vakító villanás emésztette fel. Ernst a légnyomástól, és a hirtelen melegtől a földre vetette magát. A levegő szinte égette a tüdejét, vadul felpattant, de akkor fű és földeső zúdult rá.

Belezuhant a nagy fekete semmibe… és elveszítette az eszméletét. Később halk morajra ébredt – egy bombatölcsér peremén feküdt, mellette egy SS teherautó. A csata már eltávolodott az East Halltól, most a bomba szaggatta mezőn folytatódott, ahol a túlerőben lévő csehszlovákok bizony szépen irtották a németeket. A mérnökök – köztük Miethe és Schriever –, már messze jártak, Prága felé. Hadd beszéljen csak Schriever a csészealjáról – gondolta Ernst, miközben megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Nem sokra mennek vele. Csak megzavarja őket. Ez még előnyünkre válhat. Óvatosan körbepillantott, ellenállókat keresett, de csak az üres mezőt találta, rajta cseh és német halottak tetemeivel. Talpra állt, megvizsgálta, nincs-e törött csontja, s amikor mindent rendben talált, felmászott a teherautóra. A kulcsot a gyújtáskapcsolóban találta, így elindította, és elindult a mezőn át, hogy messzebbre jusson a hangároktól, amiket nyilván meg fognak szállni a helybéliek. Az országútig meg sem állt. Az első Luftwaffe repülőtérre ment, amely szerencséjére még a németek kezén volt. Rangjánál fogva utasíthatta a személyzetet, hogy készítsenek fel egy könnyű gépet. Azután a vonakodó pilótának megparancsolta, hogy vigye el a Kiel melletti repülőtérre. Csak amikor már a levegőben voltak, akkor nézett vissza a füstölgő Prágára. A város utcáin, mint a bolyba igyekvő hangyák, vonultak az orosz tankok. Félelmetes látvány volt.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Bradley megrémült. Bár az OSS jól felkészítette és ezerszer is elgyakorolta ezt az átkozott ugrást, de most, hogy a valóságban, profik között, ráadásul az ellenséges vonalak mögött, és mindezek tetejébe az éjszaka kellős közepén kellett végrehajtania, már nem volt olyan magabiztos, mint a gyakorlatok alatt. Az órájára pillantott. Még öt perc. A szíve majd megállt az izgalomtól, amint végignézett a 82. Ejtőernyős Hadosztály a repülőgép félhomályos gyomrában egymással szemben ülő embereinek a hátukra vett ejtőernyőtől kövérnek tetsző sisakos alakjain. A katonákon egyáltalán nem látszott, hogy félnének. Bár nem látszott rajta, igen eltökélten indult erre az útra. A szíve vadul vert, kiverte a víz, a tenyere jéghideg volt, és sürgető vizelési ingere is arról árulkodott, hogy fél. Az isten verje meg, már ötven éves, és egyáltalán nem ilyesmivel kellene foglalkoznia! Igyekezett másra terelni a gondolatait, ezért inkább Gladysre gondolt, aki a londoni kórházból továbbra is rendszeresen küldözgette neki szellemes leveleit. Párizsból már visszarepült Londonba, és hamarosan újra munkához lát, de mint írja, Mike nagyon hiányzik mellőle az ágyból. A levelében azt is megírta, hogy a törött lábán lévő gipszre ötvenszer, vagy hatvanszor is felírta a nevét, úgy hogy a kórházban minden orvos és nővér tudta, kicsoda az a Mike Bradley. Az isten verje meg, de szereti Gladyst! Ő biztosan megvigasztalná. Most, hogy rá gondolt, megint hevesebben ver a szíve. De még annál is nagyobbat dobbant, amikor az órájára pillantva rádöbbent, hogy pillanatokon belül ugrania kell. Behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, megpróbálta lecsillapítani a szívverését, és újra felbukkant előtte – mint azóta annyiszor – Buchenvald krematóriumának látványa, meg a pap sovány ábrázata. Első találkozásuk óta többször visszament hozzá, mintha csak osztozni akarna vele a szörnyűségekben, és sok mindent megtudott tőle a tábor életéről, meg a földalatti gyárakról. A pap mindent elmondott neki a durva bánásmódról, a nyilvános akasztásokról, a tarkón lövésekről, és a mindennapos elgázosításokról, meg égetésekről. De mesélt még ennél is rosszabb dolgokról – az orvosi és sebészeti kísérletekről, amiket férfiakon, nőkön, és gyerekeken hajtottak végre, gyakran minden érzéstelenítés nélkül. A náci orvosok nyilván olyasmit igyekeztek megtudni, amit állatkísérletekből sosem tanultak volna meg: nevezetesen azt, hogy hol az emberi tűrőképesség határa; mik a végletesen magas és alacsony hőmérséklet, valamint az éheztetés és kialvatlanság hatásai; bizonyos szervek hiányában milyen lehetőségei vannak az életben maradásnak; mik a mesterséges megtermékenyítés és a végtagok átültetésének következményei; mik a lehetőségei az emberi élet gyógyszerekkel, biológiai és mentális mutációkkal való meghosszabbításának. Mindez természetesen borzalmas szenvedést okozott a szerencsétlen kísérleti alanyoknak… És Wilson, akár volt közvetlen köze ezekhez a borzalmas kísérletekhez, akár nem mutatott érdeklődést a táborban folyó borzalmak iránt, bizonyos fokig maga is hozzájárult ezeknek az embereknek a szenvedéseihez. Az az ember egy szörnyeteg. Vagy, ahogyan McArthur tábornok kifejezte magát: egy mutáns. Bradley összerezzent a szoros hevederek alatt, azután ismét ellenőrizte az óráját. Amikor látta, hogy már csak egy perc van vissza, összeszorult a gyomra. Mi a francot keres ő itt, a 82. Ejtőernyős Hadosztály emberei között, egy ejtőernyővel a hátán, a sötét Németország fölött? Wilsont.

Az 1. Amerikai Hadsereggel hagyta el Nordhausent. Messzire eljutott, és sok mindent látott. Egészen Paderbornig elment velük, ott azonban a sereg szétvált, s ő a Kiel felé tartó csoporttal maradt, mert az oroszok előtt akart odaérni. De nem a csapattal ment, hanem egyedül vágott neki. Fogott egy dzsipet, és áthajtott a megdöbbentően lepusztult tájon: az utakon szövetséges alakulatok, meg hadifoglyok vonultak, a földeken mindenfelé ideiglenes hadifogolytáborokat látott. Így ért a Weser partján fekvő Minden városába, amit akkor már a 9. Amerikai Hadsereg szállt meg. Ott csatlakozott a 2. Brit Hadsereghez, amely a 82-esek odaérkezése után továbbindult Lübeckbe, Kiel kapujába. Bradley csak a támadás előtt tudta meg, hogy Weserben van egy brit SOE főhadiszállás. Amikor felkereste őket, hirtelen szembetalálta magát régi barátjával, Mark Wentworth-King alezredessel. – Kiel? – mondta Wentworth-King Bradley kérdésére válaszolva. – Nehéz megmondani, ki ér oda elsőnek, öreg barátom. Montgomery tábornok 2. Hadserege már München környékén jár, az 1. Kanadai Hadsereg Oldenburhoz közeleg. A nyavalyás 2. Fehérorosz Hadsereg már elözönlötte a Balti partvidéket. Ha az oroszok érnek oda elsőnek, maga nem kapja meg az emberét, úgy hogy jó lesz, ha igyekszik. Ha van hozzá mersze, azt ajánlom, tartson a saját, 82. Ejtőernyős Hadosztályával, amelyet Neumünsternél, nem messze Kiel hajózó csatornája mellett készülnek ledobni. Onnan akarják beverekedni magukat Kielbe. Mit mondott, mennyi idős? És most itt ül ezen a gépen, és ötven évesen arra készül, hogy ejtőernyővel leugorjon Németországba… talán mert éppen az a szarházi Wentworth-King beszélte rá. Istenverte britek! – gondolta. – Kioldót rögzít! – bődült el valaki. – Kioldót rögzít! Az ajtót kinyitották, és a szél vadul bezúdult a gép belsejébe. Az ejtőernyősök beakasztották a kioldóheveder horgát a gép mennyezetéről lógó kampókba. Bradley ugyanúgy tett, majd felállt. Reszketett, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy meg tudja tenni, de igyekezett elrejteni a félelmét. Ahogy kinyílt az ajtó, elviselhetetlen lett a zaj – a motorok dübörgését most túlharsogta a szél süvöltése, meg a kinyíló ejtőernyők csattogása. De az emberek kérlelhetetlenül vonultak az ajtó felé, és Bradley sem tehetett mást. Az ajtónál álló őrmester obszcén szavakkal megtűzdelt utasításokat ordítozott, de Bradley a kinti zajokra figyelt. Úgy vélte, valami új zajt hall, de nem volt biztos benne. A gép vadul rázkódott, mintha darabjaira akarna szétesni. A legszívesebben visszaült volna a helyére. De az őrmester megint elbődült, a sor továbblépett, és Bradley rádöbbent, hogy az első ember máris kiugrott. – Jézus Krisztus! – morogta halkan. Az emberek egyenként ugrottak, volt amelyik ordított közben, mint az őrmester. Bradley nyelt egyet, megnedvesítette az ajkát, és azt kívánta, bárcsak elájulna. Rémülten tapasztalta, hogy az ajtó közelében mennyivel nagyobb a zaj. Már csak három ejtőernyős állt előtte. Kettő. Egy. Az is kiugrott, és Bradley ott állt az ajtóban. A szél majdnem a padlóra lökte, az arcába zúdult, örvénylett körülötte, de előrelépett, vagyis inkább lódult – igen, az őrmester megragadta a vállát, és kilökte. Még látta a tátott száját, a fogaiban megcsillanó töméseket, és hogy ordít valamit. – Ugorj már, baszd meg! – ezt kellett volna hallania, de a szél elfújta a hangot, őt pedig valósággal kiszippantotta a repülőből. Előre-hátra imbolygott a levegőben, a gyomra valahol a torkában volt. Forgó fénypontokat látott: talán a csillagok lehettek, de az is lehet, hogy a hold. Hallotta a motorok zúgását, és a szél is erősebben bömbölt a füle mellett. Zuhan lefelé! Az ejtőernyője nem nyílt ki! Azután egy kötél

visszarántotta, ott lógott rajta, mint egy marionett bábu. Attól fogva csak zuhant a nagy fekete csendbe és sötétségbe. Sötétségbe? Dehogy, felhőkön át zuhant. Látta a többieket is, amint az ejtőernyőjük zsinórján lógva a föld felé közelítenek. Akkor kiért a felhőből, és valósággal megszédült a hajnali fénytől. De nem csak a fénytől – az egész világtól. Legalábbis az egész világnak tűnt. Látni vélte a horizont ívét. Valóban azt látta: a szürke ívet, amely mögül éppen derengeni kezd a nap, s amelynek határa vakítóan csillog, és gejzírtölcsérek nyúlnak belőle a magasba. A Balti-tenger. A gejzírtölcsérek pedig robbanások. A tenger fölötti égbolt fekete pettyekkel – szövetséges bombázókkal van teli. Alatta a föld, amely kérlelhetetlenül közelített feléje, patakokra, utakra, zöld és barna földekre vált szét. Látta a különféle menetoszlopokat, amint egymással ellentétes irányba tartanak. Mindenfelé dúlt a háború. A föld Bradley felé rohant, füstölgő sebhelyei egyre gyorsabban közeledtek feléje. Összeszedte magát, és felkészült a földet érésre. ● ● ● Wilson látta az ejtőernyősöket és tudta, alig egy órányira vannak. Kelet, nyugat felé pillantva látta a szövetségesek és az oroszok bombáinak robbanásait. Azután a Balti-tenger felé fordult, amely néhány mérföldnyire lévő távolságával most a világ végét jelentette. Látta a szövetséges bombázókat, amint rávetik magukat Kielre. – Azonnal indulnunk kell – mondta Nebe tábornoknak. – Én is tudom – válaszolta amaz. – Már megrakták a teherautókat. Annyi embert viszünk csak magunkkal, amennyi elég a berakodáshoz, a többi itt marad prédának. – Tudják, mi lesz a sorsuk? – Ezek SS katonák, Wilson. Őket arra nevelték, hogy engedelmeskedjenek, és büszkén teljesítsék a parancsot. – Ez a szerencsénk – mondta Wilson és Ernst Stollra pillantott. A százados szinte az utolsó pillanatban ért vissza Kielbe, és hozta a hírt Schrieverékről, meg a legutóbbi csapatmozdulatokról. Most, hogy az utóbbi néhány napban a saját szemével is látta, mi folyik a világban, szinte mozdulni sem tudott. – Menjünk – mondta. Wilson bólintott. Stoll kivezette őket a bunkerból, végig a tiszti szálláshelyek, a legénységi hálótermek mellett, a hosszú, megerősített, alacsony mennyezetű csupasz beton folyosókon, ki a fegyverraktárak, és rámpák mellett oda, ahol a teherautók a jól álcázott garázsban várakoztak. A védelmükre kirendelt katonák éppen felszálltak rájuk. Az egyik teherautó különlegesen volt kiképezve, mert az szállította a Wilson csészealjának darabjait tartalmazó ládákat. Wilson azt mondta, ő inkább azon a teherautón utazna, mint Nebe kocsiján. Ernst Stoll egy vállvonással beleegyezett, és bemászott melléje. – Miért ne? Ott gubbasztottak ketten a hatalmas faládák árnyékában. A teherautó motorja beindult, és a menetoszlop nekilódult. – Gondolkodtam róla – mondta Wilson. – Miről? – kérdezte Ernst. – Erről a Schriever dologról. Arról, hogy még életben van. Nem hiszem, hogy sok jelentősége volna. – talán még a segítségünkre is lehet. Ha a háború után Schriever beszélni kezd a csészealjról, mindenki köréje sereglik majd. Megnézik majd a rajzait, és megállapítják, hogy nem sokat ér. Azután

pedig, ha szóba jön a mi csészealjunk, mindenki csak legyinteni fog rá. Akkor elég lesz csak egy kis ködösítés, és máris nyugodtan foglalkozhatunk a saját dolgunkkal. Mit szól hozzá? – Azt hiszem, igaza van – válaszolta Ernst. Wilson elmosolyodott, és megveregette a vállát. A német mindenét elveszítette, amije volt, most már csak ő van neki. – Jól van – mondta Wilson. A teherautók Kiel felé közeledtek. A földek felett hajnali pára ködlött. A fejük felett repülőgépek zúgtak, bombák robbantak a vízben, a földeken, és hatalmas lövegek dübörögtek keleten, nyugaton és délen. Wilson egész úton a ládán tartotta a kezét. Így értek Kielbe, a dokkokhoz. A teherautó csikorogva megállt. A láda megingott, azután csend lett. Nebe sötét szeme bontakozott ki a ködből. Intett, hogy szálljanak le. Elsőnek Wilson mászott le, és elcsodálkozott, hogy milyen sötét van. A fekete víz visszatükrözte a tengeralattjárók reflektorainak fényét. A raktárak felé pillantott. Nebe a katonáinak osztogatott halk parancsokat. Amazok nett sorban álltak a hangár épülete előtt. – Felállítok egy megsemmisítő alakulatot – mondta Stoll. – Huzalcsapdát helyeztetek az útra, hogy felrobbanjon, bárki is jön utánunk. – Nagyon jó ötlet – mondta Wilson. Szinte büszke volt a századosra – ez az új Stoll már az ő teremtménye. Mindazonáltal a figyelmét másra összpontosította. Néhány katona a ládákat rakta ki. Igen óvatosan, körültekintően emelték le a kocsiról, és szinte ugyanabban a pillanatban már akasztották is rá a daru horgát. A daru motorja felmordult. Wilson az alatta horgonyzó tengeralattjáróra pillantott: U-977. A fedélzetén néhány ember várakozott, körbeállták a rakodónyílást. Lánc csikordult, és Wilson értékes rakománya máris a víz fölött himbálózott. Egy pillanatig, mintha megtorpant volna. Azután a magasba lendült, és a daru gémje elfordult. Kezek nyúltak fel érte, igazítottak rajta, majd a láda eltűnt Wilson szeme elől. Kammler tábornok jelent meg a tengeralattjáró fedélzetén, mellette a parancsnok, Heinz Schäffer százados, akivel Wilson még a Harz-hegységben találkozott, amikor az új XX1-es elektromos tengeralattjárót szemlélte meg. Mindketten felmásztak a rakpart létráján, és Nebe tábornok felé tartottak. Kammler halkan mondott valamit, és végigpillantott a dokkokon. Árnyéka elnyúlt a nedves köveken, a feje éppen Wilson lábához esett. Nebe elfordult, és valamit súgott az őrmesternek. Kammler elővette a zseblámpáját, és hármat villantott vele. Wilson a dokk felé pillantott, ahol most felbukkant egy másik teherautó. Remegve, lassan közeledett. Kammler odalépett Wilsonhoz, és bemutatta neki Schäffert. Éppen kezet ráztak, amikor a teherautó irányt változtatott, és feléjük tartott. Az SS katonák csendben várakoztak. A hangár előtt álltak egysoros vonalban, kezük a mellükhöz szorított fegyverükön. Figyelemreméltóan fegyelmezetten viselkedtek. Az őrmester vezényelt, mire az egész sor hátraarcot csinált, a fal felé fordult. Csizmájuk sarka visszhangozva csattant a betonon. A teherautó megállt orral a kikötőnek. Lehajtották a hátfalat. Fülsiketítő zaj szaggatta szét a csendet, Wilson szinte megsüketült. A hangár előtt felsorakozott katonák összerándultak, üvöltöttek. Wilson a teherautóra pillantva meglátta a platóra állított géppuskát. A fegyver addig kelepelt, amíg minden katona el nem terült. Mire Wilson egyet pislantott, csend lett. A hangár oldalát golyó szaggatta lyukak, és vércseppek pettyezték. Minden katona a földön hevert, egymás hegyén– hátán, nyitott szemük megvillant az arcukba világító kézilámpa fényében. Schäffer elfordult, de Kammler szinte unottan szemlélte az eseményeket. Nebe elővette a pisztolyát, és csőre húzta. Intett az őrmesternek, aki odalépett a tetemek mellé. Nebe lőtt először. Azután az őrmester. Azután mindketten továbbléptek, újabb tetemek fölé hajoltak. A lövések visszhangoztak a

néptelen kikötőben. A coup de grace bár nem tartott sokáig, Wilson számára hosszúnak tűnt. Amikor befejezték, Nebe megfordult, és szabad kezével intett. Néhányan leugráltak a platóról. A géppuska csöve fémesen koccant. Nebe visszatette a pisztolyát a tokjába, és ellépett a holttestektől. Még csak nem is verejtékezett a homloka. A tekintete rezzenéstelen maradt. Intett Kammlernek, és Schäffernek. Beszálltak a tengeralattjáróba. Wilson megvárta Stollt, kíváncsi volt a reakciójára. Ernst a tetemekre pillantott, majd a falon a vérfoltokra, és érzéketlenül azt mondta: – Most már nincs tanú, senki nem tudja a tengeralattjáró regiszterszámát. A kikötőbe vezető utat behuzaloztuk. Most már indulhatunk. – Megyünk – mondta Wilson – de előbb meg kell semmisítenie a bizonyítékot. A tengeralattjáró most kifut, de a reflektorok árulkodni fognak. A kikötőn túl megvárjuk magát. Meg tudja csinálni? – Igen – válaszolta Stoll. Wilson, aki már tudta, mi a fegyelem, mert szemtanúja volt, csak bólintott, és lemászott a tengeralattjáróba. ● ● ● Miután egy darabban földet ért, Bradley egy órát gyalogolt a 82-esekkel, mire egy álcázott SS bunkerhez értek. A nap éppen felkelt. Szélfútta mezőn rohant, hol lehasalt, hol felpattant és tovább szaladt, így maradt életben. Azután rászakadt a pokol. Német gépfegyverek és páncélöklök kezdtek tüzet okádni, és ő ott állt a pokol közepén. Rövid, de annál véresebb ütközet volt. A nácik nem egykönnyen adták meg magukat, de az ejtőernyősök túlerőben voltak, és ez eldöntötte a végeredményt. Bradley még velük volt, repesett a boldogságtól, hogy még életben van, de nem feledkezett meg arról, hogy miért van itt, és azonnal faggatni kezdte a foglyokat. Nem voltak túl sokan – a bunker és környéke tele volt holttestekkel –, de annál könnyebben megtudta, amit akart. – Nem tudom, mit őriztünk – mondta az első SS őr. – Csak azt mondhatom, undorítónak találtam, hogy egy amerikai tudóst kellett védenem. Ez már mindennek a teteje. – És merre ment az az amerikai tudós?– kérdezte Bradley. – A többiekkel együtt – mondta az SS őrmester nem kis undorral –, a többi áruló tábornokkal együtt Kiel kikötőjébe. A tengeralattjáró dokkhoz. – Mikor? – Úgy fél órája. – Ó, te jó isten! – kiáltotta Bradley, majd a 82-esek parancsnokához fordult: – Azonnal utánuk kell menni. Az a szarházi meglóg! – Az én parancsom úgy szól, hogy foglaljam el, és tartsam ezt a bunkert – mondta neki a parancsnok. – Nincs felhatalmazásom arra, hogy Kielbe menjek. Sajnálom, Bradley. Nem segíthetek. – Akkor ellopok egy dzsipet, és odamegyek egyedül. – Nem nézek oda, ezredes. Bradley kirohant, úgy érezte, rögtön megőrül, hajtotta a vágy, hogy végre a szemébe nézhessen annak a férfinak, aki egész életében szellemként üldözte. Miközben beugrott a dzsipbe, és ráadta a gyújtást, úgy vélte, ötök életében félbolondként fog bolyongani, ha most nem jár a dolog végére. Meg kell néznie, hogyan néz ki egy olyan ember, akit földöntúli álmai hajtanak. Egy zseni. Egy mutáns.

Bradley még mindig nem tudta megemészteni. Ahogyan Gladys mondta, ő erkölcsös ember volt. Hitte, hogy az ember lehet jó, vagy rossz, olyan, akit az erkölcsei vezérelnek, ezért meg kell ismernie azt az embert, aki olyan természetes tud lenni, mint a levegő. Meg kell tudnia, hogy Wilsonnál az embertelenség hiánya az anyaméhben alakult-e ki – esetleg az intelligenciájával fejlődött ki –, hogy vajon Wilson embertelensége, érzelemhiánya olyan ártatlan-e, mint a napfény, vagy az eső, olyan gyámoltalan-e, mint a ma született gyermek, vagy olyan idegen-e, mint a Mars? Tudnia kell, vajon Wilson saját, rosszabbik énjét mutatja-e? – Az isten verjen meg! – mondta hangosan, amint elhajtott a bunkeroktól. – Már nem sokáig hagyom, hogy láthatatlan legyél! Valóságossá teszlek! A szűk, lejtős úton lehajtott Kielbe. Már az útról látta a tengeren veszteglő hajókat, körülöttük a tölcsérként fröccsenő vizet, melyek a tömött hasú bombázókból hullottak a ködpárás égboltról. Mindenütt ugyanaz a látvány – az egész világon dúlt a háború. A csodálatos föld, a tiszta levegő szinte semmivé lett. Halál és pusztulás, üszkös romok, láng és füst. Az Ember zsenialitásának, alkotóképességének, tudásának gyümölcse beérett, s most elérkezett az aratás ideje. Nem is az Ember tehet róla, hanem az emberek – a Wilsonhoz hasonló egyének döntötték romba Európát, gyújtották meg a pusztítás tüzét, mert erkölcsi gátlások és emberi érzelmek nélkül alkalmazták tudományuk eredményeit. Ez Wilson hagyatéka volt. Bradleynek ismernie kell az arcát, tudnia kell, hogy ártatlan-e a gonoszsága. Mint egy őrült, hajtott a dokkokhoz. Csak akkor vette észre a kifeszített drótot, amikor már késő volt. A huzal elszakadt, hirtelen tűz támadt a dzsipje mögött, a távoli Balti-tenger a feje tetejére állt, ő pedig felrobbant. Fényörvényeket látott, a szívverése szinte dübörgött a beállt csendben, amely a robajt követte, azután megint fordult a világ. A Balti-tenger, ami eddig az égboltot helyettesítette, ismét a helyére került. Látta a hajóroncsokat, a korábbi légitámadások áldozatait. A hasára fordult, úgy érezte, hogy a fájdalom elemészti a bőrét. – Ó, istenem – nyögte. – Jézusom. Borzalmas fájdalmai voltak, de elhatározta, hogy nem adja fel. A teste fekete és hólyagos volt, hol fázott, hol melege volt, szinte sírt a fájdalomtól, de kimászott a feje tetejére állt dzsipből, és a perzselő tűzből a feketén csillogó víz felé igyekezett. – Az isten verje meg! – tátogta, és megpróbált eszméleténél maradni, és kereste a feledést. – Gondolj Wilsonra! Emlékezz! Így hát mászott tovább a rakparton, a dokk felé. A nyirkos köveket töltényhüvely és kordit borította – meg valami ragadós nedvesség, amiről hamar megállapította, hogy nem eső, hanem vér. Kinek a vére? – Mi a pokol…? Megrázkódott, leszegte a fejét, és megpróbált a repülők morajára, meg a távoli lövések dübörgésére figyelni. A háború javában dühöngött, egyre inkább közelített a véres befejezéshez, és Bradley sosem hitte volna, hogy ilyen közel jut ehhez a szennyes véghez. A kikötő kövezete vértől volt csatakos. Kinek a vérétől? – Az isten verje meg! – suttogta Bradley a nedves köveknek. – Csak még egy alkalmat! A fájdalom megint elkapta, összeszorított fogai között sziszegve igyekezett legyűrni. Azután felemelte a fejét, és lassan a tenger felé fordult. Egy tengeralattjárót látott.

Először azt hitte, képzelődik, de azután tisztán látta, amint a víz színén lebeg, a kikötőn túl, nyilván indulni készül, csak még nem merült le. Bradley tudta, ki van rajta. Felszisszent, és zavarában és mérgében az öklével ütni kezdte a köveket. Akkor lépteket hallott, és felpillantva egy SS tisztet látott maga előtt. Kezében pisztolyt tartva közeledett, hosszú árnyéka elnyúlt a kikötő kövezetén. Megállt Bradley fejénél, letérdelt melléje, megragadta a haját, és felemelte a fejét. A Lugere csövét Bradley halántékához illesztette. – Ki vagy? – kérdezte. – Mike Bradley. Amerikai. – Az egyenruhád amerikai, ez igaz, Viszont a német kiejtésed kifogástalan. – Amerikai vagyok, elhiheted. Az OSS tagja vagyok. – Az amerikaiak nem jutottak el ilyen messzire. Szóval mit keresel itt? Bradley válaszolni akart, de a fájdalomtól majdnem elveszítette az eszméletét. Összeszedte magát, és a távoli tengeralattjáróra mutatott. – Rajta van? – Kicsoda? – Tudod te azt. Az a szarházi Wilson. – A honfitársad. – Nem! – A barátod. A nemzeti hősöd. Akit mi németek olyan nagyra becsülünk. Te Wilsont akarod. Egyedül jöttél érte idáig? Komoly dolgod lehet vele. – Van bizony. – Mondd el, mi? Bradley nem tudta, mit mondjon. Ezt nem lehet elmagyarázni. Meg aztán ez a jóképű SS tiszt éppen a fejét készül szétloccsantani. – Az egy áruló – próbálkozott Bradley. – Nem éppen – válaszolta a német. – Megszállottnak látszol, áruld hát el, minek akarod Wilsont? Bradley tudván, hogy meg fog halni, úgy érezte, bevallhatja. – Látnom kell az arcát – mondta. – Évek óta látni szeretném. Hogy elmondhassam azoknak, akik kíváncsiak rá. Ilyen egyszerű. Úgy vélte, sóhajtani hallja a németet. Felpillantva látta, hogy mosolyog. A német elvette a pisztoly csövét Bradley homlokától, és a raktárak felé mutatott vele. – Tudni akarod, miben mesterkedik Wilson? – kérdezte. – Akkor vess egy pillantást arrafelé, barátom. Bradley felemelte a fejét. Benézett a raktárba. Először nem látta – meglehetősen sötét volt odabent –, de azután a szeme megszokta a benti félhomályt, és meglátta a nyitott német teherautót, s a platóján valami szeméthalmot. Nem, nem szeméthalom volt. Golyó szaggatta egyenruhás SS katonák magasra halmozott tetemei voltak. – Jézus Krisztus! – suttogta. Összerázkódott a megdöbbenéstől és a hitetlenségtől. A német megint felemelte a fejét, és meglóbálta előtte a pisztolyt. – Bradley? – kérdezte. – Mike Bradley vagy az OSS-től? – Ja. Úgy van. – És már régóta hajszolod Wilsont. – Közel tizenöt éve.

A német halkan füttyentett. – Az hosszú idő, Mr Bradley. És bár nagyon rossz állapotban vagy, mégsem adod fel. – Nem – válaszolta Bradley. – Sosem adom fel, erre mérget vehetsz. – Majd meglátjuk, Bradley. – Az istenit. Látnom kell azt a szarházit. Vigyél ki oda, azután bedobhatsz a tengerbe. De látnom kell. – A kitartásod tiszteletreméltó, Bradley. Nem felejtelek el. A német a tokjába tette a pisztolyát, és elengedte Bradley fejét, azután felállt, tett néhány lépést, majd megint letérdelt. Elővett egy doboz gyufát, és meggyújtott valamit. Bradley megpillantotta a gyújtózsinórt, amint felizzik, és az apró láng elindul az útjára, a raktárépület felé. – Te jó isten – nyögte. A német hátralépett, megint letérdelt melléje, és rámosolygott. Jóképű volt, jól állt rajta az egyenruha, de a mosolya élettelennek tetszett. – Nekem most mennem kell, Mr Bradley. Mr Wilson vár rám. Az én nevem Ernst Stoll – Stoll százados az SS-től. Ha netán túléled a robbanást, emlékezz rám. Majd mesélek rólad Wilsonnak… neki jó emlékezete van. Auf Wiedersehen. Ernst Stoll százados felállt, és könnyed léptekkel eltávozott a rakpart felé, ahol további négy SS tiszt – négy másik hadnagy – várt rá. Engedték, hogy előttük lemásszon egy létrán, nyilván egy csónakba. Egyenként ők is utánamásztak, otthagyták Bradleyt egyedül. Az izzó gyújtózsinórra pillantott. Az eltökélten igyekezett a raktárépület felé. A tenger felé fordulva látta a tengeralattjárót, és egy kis gumicsónakot, amint feléje közeledik. Öten ültek benne. Nyilván Stoll az, meg a hadnagyok. Bradley majdnem elsírta magát kétségbeesésében. Olyan közel volt már, és oly távolra került. Wilsonra gondolt, és átkozódni kezdett. Azután Gladys jutott az eszébe, és elmosolyodott. Azután a gyújtózsinórra pillantott. Már elérte a raktárat, és bekúszott a tetemekkel megrakott teherautó alá. Az utolsó emlékem a földön, gondolta Bradley. Egy rakomány Wilson hulláiból. Behunyta a szemét, és halkan imádkozni kezdett. ● ● ● Wilson Nebe és Kammler társaságában a tengeralattjáró fedélzetén álldogált, és a parton serénykedő alakokat figyelte. Stollt leszámítva csak négyen voltak. Sokáig, és keményen dolgoztak. Felrakták bajtársaik tetemét a teherautóra, és behajtottak vele a raktárba. A dokk most csendesnek tűnt. A lámpák fénye átderengett a ködön. Az út végén, a dokknál felrobbant valami. Az egyik alak, valószínűleg Stoll odament, hogy ellenőrizze. Egy ideig térdelt, majd felállt, és ide-oda sétált. A többiek is előkerültek, már a raktárnál álltak. Stoll csatlakozott hozzájuk, azután lemásztak a létrán a csónakba. Az evezők belemerültek a vízbe. A távoli lámpák még inkább nyugalmat árasztottak. Nagyon hosszú idő múltán odaértek a tengeralattjáróhoz. Felsegítették őket a fedélzetre. Stoll olyan keménynek látszott, mint a szikla. Wilson a víz fölött a dokk felé pillantott, s látta, hogy a köd egyre sűrűsödik. A robbanás valóságos katasztrófát sejttetett. Az egész hangár darabokra hullott. A levegőt sárga lángnyelvek hasították szét, ettől a köd arany árnyalatot nyert. Démoni zaj támadt. Fekete füstfelhő szállt fel. A lángok vörös csápokat növesztettek, amelyek egymásba fonódtak. Azután a füst vízszintesen szétterjedt, és felfedte az óriási romhalmazt. Lángok csaptak fel, és sejtelmes fénybe burkolták a kikötőt.

A tűz sokáig égett. A lángok az erős szélben vad táncot jártak. Még javában lobogtak, amikor Ernst Wilson felé bólintott, és mindketten eltűntek a hajó gyomrában. A zsilipet becsukták, és a tengeralattjáró morogva-nyögve elmerült a Balti-tengerben. Megkezdődött az igazi utazás.

EPILÓGUS Roswell, Új-Mexikó 1947, július 2. – Az űrkorszak kezdetét vette – mondta Bradley Gladysnek. – Mégpedig azon a napon, amikor 1945ben az első zsákmányul ejtett német V-2-est Új-Mexikóba hozták, és amikor a következő év márciusában régi barátunk, Wernher von Braun ellenőrzése mellett a White Sandsben felbocsátottuk az első amerikai V-2-est. Azóta mintegy ötven V-2-est lőttünk fel, a legtöbbjük sikeres kísérlet volt. Ezalatt a szovjetek, akik Peenemündét elfoglalták, és akiknek nagy kegyesen átengedtük Nordhausent is, hasonló kísérleteket folytattak Volgográd, vagy ahogyan mi jobban ismerjük, Sztálingrád térségében. A jó öreg USA-ban pedig a továbbfejlesztett, öngyulladásos üzemanyagú rakétamotorokat már civil cégek szállítják az Egyesült Államok Légierejének… és mindezt két évvel az események után! – Nyughass már, Mike – mondta Gladys. – Hadd töltsem meg a poharadat. – Egy férfinek kell legyen valami hobbija – válaszolta Bradley. Gladys felé nyújtotta a poharát, és az ablakon kinézett a csillagos ég alatt elterülő sivatagra. Nem messze laktak Robert H. Goddard egykori Mescalero Ranchától, meg a régi rakétakilövő helyétől, az Éden völgytől. Ez a vidék gyakran inspirálta Bradleyt munkája folytatásához. Akkor költöztek ide, amikor összeházasodtak, nem sokkal azután, hogy Bradleyt kiengedték a kórházból. Most hogy már nem kellett a különféle civil cégek és a Légierő közötti szerződésekkel bajlódnia, Bradley minden energiáját Wilson kapcsolatainak felderítésére fordíthatta, és foglalkozhatott a legfrissebb UFO-megfigyelések értékelésével. Ez alaposan lefoglalta. Segített elfelejteni a fájdalmát. A kórházban azt mondták neki, hogy nagyon sokat fog szenvedni a fájdalomtól. Ezt is Wilsonnak köszönheti. Gladys átnyújtotta neki a teli poharat, megcsókolta a homlokát, azután leült vele szembe. A haja napról napra szürkébb lett, de a mosolya továbbra is elbűvölő volt. Szerette őt, szerette a házasságot, és sok erőt merített belőle. – Jól vagy? – kérdezte Bradleyt. – Hát persze. – Mikor megyünk el New Yorkba megnézni a gyerekeket? Biztosan jót tenne egy kiruccanás. Bradley megvonta a vállát, és összerándult. Még a vállvonás is pokolian fájt. – Majd karácsonykor – mondta, és eszébe jutott a kieli kikötő, meg a tengeralattjáró, a rideg SS tiszt, a teherautó felé kúszó gyújtózsinór, platón tornyosuló temérdek hulla, azután a robbanás… – Karácsonykor meglátogatjuk őket. Már alig várják, hogy láthassanak téged. Igazi családi ünnep lesz. – Órák múltán tért magához, egy halom törött csont alatt. Természetesen megmentették. A szövetségesek és az oroszok Kielben találkoztak, de ő a következő hat hónapot egy amerikai katonai kórházban töltötte Frankfurtban. Azután pedig, hogy hazavitték New Yorkba, hosszú és fájdalmas lábadozás következett. És mindezek után még mindig nem látta Wilsont, még mindig nem tudta, hogyan néz ki. Ezt nem tudta elfogadni. – Mi az a sok feljegyzés? – kérdezte Gladys az íróasztalára mutatva. Bradley beleivott a whiskeyébe. – Be akarom fejezni a Csészealj Projekt résztvevői utáni kutatásaimat. Tudni akarom, mi lett velük. – Valami érdekes?

– Csak módjával. Azt tudjuk, hogy Rudolf Schriever és teamje a Prága melletti BMW gyárban megpróbált csészealjat építeni. 1945-ben akarták kipróbálni, de a szovjetek közeledésekor megsemmisítették. Amikor a szovjetek elfoglalták Prágát, a mérnökök szétszéledtek. Annyit megtudtam, hogy Habermohlt a Szovjetunióba vitték, ahol eltűnt; Miethét a szövetségesek kapták el, ő most az A.V. Roe Aeronautikai Társaságnál dolgozik Maltonban, Ontarióban. Schriever a háború után hazament, és Bremenhaven-Lehében lévő, Hökerstrasse 28 alatti házának biztonságából nyilatkozgatja, hogy a világon manapság látható csészealjak az ő Csészealj Projektjének utódai. – Schriever nem említi Wilsont? – Nem. Egy szót sem mond róla. – A többiek pedig eltűntek a föld színéről. – Többé-kevésbé – mondta Bradley. – Az egyetlen nyomunk az az átkozott U-977-es tengeralattjáró, amely 1945 augusztus 17.-én Mar Del Platánál, Argentína partjainál horgonyzott. A kapitánya, Heinz Schäffer százados szerint 1945 áprilisában indult útnak Kielből, és négy havi kalandos út után ért Argentinába. Az ottani hatóságok szerint a hajó átvizsgálásakor semmi különöset nem észleltek, mindazonáltal ezt a kijelentést – ismervén Perón nácibarát beállítottságát –, némi szkepticizmussal kell fogadnunk. Schäffer kapitányt később átadták az angol-amerikai hatóságoknak, akik alaposan kikérdezték, többek között arról, hogy tartózkodott-e a hajóján valamilyen politikailag fontos személyiség. Természetesen minden ilyesmit tagadott. – Neked viszont nincsenek kétségeid. – Azt mindenesetre tudjuk, hogy számos fanatikus náci lelt menedékre Argentínában és Paraguayban. Vagyis, ha Wilson a hajón volt – amennyiben ugyanarról a hajóról van szó, amit láttam kifutni Kiel kikötőjéből –, akkor Mar Del Platában szállt partra, hogy az Argentin kormány védelme alatt eljusson következő céljához, ami akárhol is lehet. És egyesek szerint az az Ernst Stoll nevű volt náci ma Paraguayban, teljes elszigeteltségben él. Megint kinézett az ablakon a csillagos égbolt alatt elterülő sötét sivatagra, és Goddard első rakétakísérletei jutottak az eszébe, amiket innen nem is olyan messze hajtott végre. Megrázta a fejét, és ivott egy kevés bourbont. – Tudod – mondta –, néha igazán megrémít a gondolat. Wilson 1945-ben eltűnik a csészealj terveivel, idén, június 24.-én pedig Kenneth Arnold pilóta jelenti, hogy Washington államban kilenc csészealj alakú repülő tárgyat látott a Mount Rainier felett. Azt követően számos hasonló szerkezetet látnak mindenfelé – de legfőképpen Új-Mexikóban, pontosan itt, ahol élünk. Miért? Gladys mindezt csak az ismerős, lakonikus mosolyával nyugtázta. – Az egyik elmélet szerint ezek orosz eredetűek. – Nos, a szovjetek elfoglalták a peenemündei telepet, és a Szovjetunióba hajóztak több, mint hat ezer különféle területen tevékenykedő német tudóst és mérnököt – így biztosan tudjuk, hogy ők is a V-2, és más fejlett német találmányok továbbfejlesztésével foglalkoznak. – Az elmélet szerint – folytatta Gladys –, a csészealjak a Szovjetunióból jöttek és azért küldték őket, hogy felderítsék a titkos katonai üzemeinket. – Ami elméletileg megmagyarázza az Új-Mexikóban megszaporodott UFO megfigyeléseket. – Pontosan – mondta Gladys. – Pillanatnyilag Új-Mexikóban sokkal több a háború után telepített védelmi létesítmény van, mint az egész Egyesült Államokban. Atomkutató központok, repülőgyárak, hadfelszerelési üzemek, számos igen fejlett radar-elektronikai berendezés, és sztratoszférikus repülési kísérleti telep. A szigorúan titkos Manhattan Atombomba Projekt Los Alamosban van. A Fehér Sivatag Rakétakísérleti Kutatóállomás pedig – az összes hasonló közül a legfontosabb –, Alamogordóban. A világ első bevetésre kész atombomba egysége pedig pontosan itt, az USAF Roswelli Bázisán állomásozik, ugyanott, ahol Goddard az első rakétáit lőtte fel. Igaz tehát, hogy ha azok a csészealjak kémkedni akarnak utánunk, akkor csak ide kell jönniük.

– Akár az oroszok küldték, akár Wilson… – mondta Bradley elmélázva. Éppen inni akart egy kis bourbont, amikor megszólalt a telefon. Felvette, és bemutatkozott. – Bradley – mondta egy feszült hang –, jobb lesz, ha idetolod a seggedet. Bradley azonnal felismerte a hangot. A Roswelli Katonai Légibázis Repüléskutató Hivatalának hadnagya, William B. Harris volt az. – Mi van? – kérdezte, és automatikusan Gladysre pillantott. – Jelentést kaptunk, miszerint negyven perce lezuhant egy csészealj alakú repülő tárgy a San Augustin síkságon Magdalena és Soccoro között. Bradley az órájára pillantott. Néhány perc múlva fél tizenegy. – Lehet, hogy csak egy Rawin meteorológiai ballon. – Nem – mondta Harris határozottan. – Ma éjjel nem bocsátottak fel. Meg aztán radarral követtük, amíg le nem zuhant. Egészen biztosan nem meteorológiai ballon. Meg aztán pár perccel a katasztrófa előtt a harmincöt mérföldnyire lévő Carrizozo magánrepülőtér repülésirányítója jelezte, hogy egy csészealj alakú repülő tárgy húzott el felettük úgy négy, vagy hat ezer láb magasságban és vagy négyszáz mérföldes óránkénti sebességgel. Egy buzgó farmer már oda is ment, és telefonon közölte velünk, hogy valamilyen fémből készült, csészealj alakú, és úgy huszonöt-harminc láb átmérőjű. Azt is mondta, hogy a roncs tele van halottakkal. – Jézus Krisztus! – suttogta Bradley. – Pillanatnyilag Hoyt Vandenburg tábornoknak, a légierő helyettes vezetőjének utasítására a 8. Légierő 509. Bomba Csoportja útban van a helyszínre, hogy összeszedje a roncsokat. Ha ezzel végeznek, vagy a Carswell AFB-hez viszik Forth Worthbe, vagy a Wright-Paterson AFB-hez Daytonba. Úgy hogy ha tudni akarod, mi a fene az, jobb lesz ha igyekszel. – Hol találkozunk? – A főkapunál. – Elindultam – mondta Bradley. Izgatottan letette a kagylót, felállt, és Gladysre pillantott. – Túl szép, hogy igaz legyen. Valami csészealj alakú tárgy lezuhant Soccoro mellett. Bill Harrissal találkozom a Roswelli Katonai Légibázisnál, és egyenesen odamegyünk. Úgy hogy ne várj rám. – De én nem tudok aludni, ha nem hevernek mellettem a törött csontjaid. Bradley elvigyorodott. – Ezt örömmel hallom. – Lehajolt hozzá, megcsókolta, majd felegyenesedett. – Egy valamiért hálás lehetek annak a szarházi Wilsonnak. Rádleltem, miközben őt hajszoltam. Nem rossz csere, mi? – Örülök, hogy így gondolod. Bradley elvigyorodott, intett a kezével, azután kiment. Menet közben akasztotta le a fogasról a kabátját, odakint beugrott a kocsijába, és már hajtott is bele az éjszakába. A táj lapos volt, jellegtelen, a szél is fújt, felverte a finom homokot, az égbolton viszont ott ragyogott a hatalmas hold, s körötte a számtalan fényes csillag. Néhány felhő is látszott, de csak annyi, amennyi futó árnyékot rajzolt a sivatag homokjára. Bradley gyorsan hajtott, túl izgatott volt ahhoz, hogy óvatoskodjon. Élvezte az erőt, a mágikus hatalmat, amit a világtól való elszigeteltség nyújtott neki. Szerette az éjszakai sivatagot, kopár, holdbéli szépségét, a homokon egymást kergető árnyékokat, amelytől olyan élőnek tetszett a pusztaság. Élvezte hát a sebességet, és egyre izgatottabb lett… Azután furcsa érzés szállta meg… mintha nem volna egyedül…valami láthatatlannak a jelenlétét érezte. – Mi a franc…? Hangosan kezdett beszélni, hogy megtörje a csendet – a szél süvöltésén átsejlő csendet –, és ösztönösen a visszapillantó tükörbe nézett. Csak a kocsi kerekei által felvert porfelhőt látta.

Semmi mást… csak a sötétséget… a csillagok, mintha eltávolodnának… az égbolt szétvált. A tekintetét ismét előrefelé szegezte. A tükörben nem látszott semmi. A szíve mégis egyre hevesebben vert. Jobbra-balra tekintgetett. Meg volt győződve róla, hogy van odakint valami. Nem látott semmit, ezért felpillantott, de ott sem volt semmi szokatlan. Megint az útra koncentrált, és rádöbbent, hogy erősen izzad. – Az istenedet Bradley – mondta. – Képzelődsz – az pedig veszélyes dolog. Magában beszélt. Hangosan, hogy lecsillapítsa az idegeit. Semmi nincs odakint, csak a holdfényes éjszaka, a csillagfényes égbolt, a suhanó árnyékok… Nem, valami van odakint. Mi lehet az? Valami mozog. Fény villan. Egyre nagyobb lesz. Közeledik… Igen, az istenit, közeledik…! Látta a fényt, ami kihunyt. De nem egyszerűen felvillant és kialudt. Keletről nyugat felé irdatlan sebességgel elhúzott – mintha felfelé tartott volna. Egy szempillantás alatt eltűnt. Hol lehet most? Bizseregni kezdett a bőre. Félni kezdett. Tudta, hogy valami van odakint. Nem látta, de érezte. A keze annyira izzadt, hogy megcsúszott a kormánykeréken. A szíve hevesen vert. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelődik… Amikor érezte, hogy nem sikerül, valami megvillant előtte. Majdnem lesodródott az útról. Erősen pislogott, majd visszakormányozta a kocsit. Belehunyorított a sötétbe, hátha lát valamit a reflektorok fényében. Az út szélén erős fény terült szét, egyre nagyobb, és világosabb lett, mígnem befedte az egész úttestet. Bradley felpillantott, és vakító fényt látott. Elveszítette az önuralmát. – A francba! – kiáltotta, és a szavai visszhangoztak a fejében. Mindeközben a kormánykerékkel birkózott. A kocsi lesodródott az útról, kikerült a fénykörből, azután visszakanyarodva megint meglelte az utat. – Jézus Krisztus! Mi a franc… A fény hirtelen kihunyt. A kocsi tovább suhant a sötétben. A reflektorai kialudtak, s Bradley vadul forgatta a kapcsolót. Azután egy mély, búgó hang szinte fizikailag magába ölelte a kocsit, és a motor leállt. Bradley a fékre taposott, a kocsi megcsúszott, de egyenesbe hozta. Miközben lelassított, a feje felett elhúzott valami, és hatalmasra nőve pontosan előtte izzani kezdett. A kocsi megállt. Bradley csak ült benne, alig hitte, amit látott, de túl rémült volt ahhoz, hogy megmozduljon. Egy hatalmas, fénylő, csészealj alakú tárgyat látott lebegni a levegőben az út felett. Ezüstös, fémes színe volt, teljesen sima felszínű, és zöldes fénybe burkolózott. Bradely csak ült a kocsiban, teljesen elbűvölte az a kinti valami. A repülő csészealj pedig lassan leereszkedett az úttestre. Úgy látszott, nincsenek lábai – egyszerűen csak leült a hasára. A mély búgás felerősödött, és Bradley látta, hogy a felszín egyik eleme felnyílik. Egy, kettő, három alak bújt ki belőle, és az úton lassan elindult feléje. Bradley megrémült. Nem tudta miért – hiszen csak emberek voltak. Amint közeledtek, látta, hogy teljesen feketében vannak, s bár külsőre emberi alakjuk volt, a határozott megjelenésük rémítően valószerűtlennek tetszett. Szeretett volna kiszállni a kocsiból, hogy elfusson, de megbénult a félelemtől. Akkor a mély hang elhallgatott, és Bradley fejében megszűnt a szorítás. Azonnal a gyújtáskapcsoló után nyúlt, elfordította, de az csak kattant egyet. Tehetetlenül az ölébe ejtette a kezét. A szíve még mindig vadul vert. Felső ajkáról lenyalta az izzadságot, és pillantását a közeledő alakokra emelte.

Az egyik megállt a kocsi mellett, a másik a kocsi mögé ment, a harmadik pedig megállt Bradley mellett. Amikor lehajolt, és benézett az ablakon, Bradley üvölteni szeretett volna. – Tekerje le az ablakot, Bradley. A férfi hangja igen kellemes volt. És furcsán színtelen. Egy érzelmektől mentes ember hangja volt, akinek nagy hatalom van a kezében. Bradley ezt olyan bizonyossággal tudta, mintha megmondták volna neki. Úgy tűnt, nincs választása. A hangnak, mely érzéketlen és halk volt, nem lehetett ellentmondani. Bradley remegő kézzel lehajtotta az ablakot, és a férfira meredt. – Maga Mike Bradley? – Igen. – A háború alatt az OSS-nél dolgozott? – Úgy van. A férfi elmosolyodott, de semmi melegség nem volt a mosolyában. – Azt hiszem, látni kívánt engem, Bradley. Azt mondták nekem, hogy rögeszmésen látni akar, és hogy nincs nyugvása emiatt. Miért? Bradley már lecsillapodott – nem teljesen, de már tudott uralkodni magán. Még nem bírt mozdulni, de a gondolatait már tudta irányítani. – Maga Wilson! A férfi elmosolyodott, ezúttal, mintha el is csodálkozott volna. – Miért keres olyannyira engem? Mit szeretne megtalálni? – A választ. – Mire? – Arra a kérdésre, hogy egy ilyen zseni vajon ember-e, vagy mutáns? – Amint látja… ember vagyok. – Nem, maga nem az… nem olyan, mint mi vagyunk. Maga egy emberfeletti síkon él, ahol az érzelmek nem számítanak. – Az érzelmeknek nincs jelentőségük. Azok a barlangba valók. Ahová mi tartunk – ahová az emberi fajnak el kell jutnia –, ott csak a tiszta logika számít. A tudomány az, Mr Bradley, nem az érzelem, ami a dicsőséghez vezet. – Maga egy sátáni alak. – Nem, dehogyis. Ahhoz, hogy sátáni legyek, érzelmeimnek kellene lenniük. Szélsőséges érzelmeimnek, és mivel én nem rendelkezem ilyesmivel, nem lehetek gonosz. Az vagyok, ami vagyok, és az is maradok. A természet gyermeke vagyok. – A természet nem ilyen brutális. – De az. Abban nincsen jó és rossz. Bradley Wilson arcát fürkészte. Meg akarta látni rajta a gonoszt. De nem látott semmit, csak a kék szemet, amelyből sugárzott az intelligencia: kellemes vonásokat, és a természeteshez viszonyítva túlságosan sima arcbőrt. Máskülönben semmi különöset nem látott. – Az ön világa – a hiábavaló érzelmek világa –, haldoklik, Mr Bradley. Az új világ – az enyém –, feltartóztathatatlanul közeleg. Az a könyörtelen logika és igazság világa lesz, és nekünk azt az utat kell járnunk. És a tudomány fog elvezetni minket abba a világba. Benyúlt a kocsi ablakán, és ujját Bradley homlokának nyomta. – Ne üldözzön tovább – mondta. – Abból magának semmi jó nem fog származni. Hóbortosnak fogják tartani miatta, és szerencsétlen lesz. Gondoljon a feleségére, Bradley. Azt hiszem, személyesen is ismerem őt. Gondoljon a gyermekei családjára, ne hagyja, hogy szégyenkezniük kelljen a maga megaláztatása miatt – merthogy más áron nem tud megállítani engem. A repülő csészealjaim nem sokáig maradnak rejtve. Büntetlenül bebarangolják az egész világot. Azokat, akik arról mesélnek,

hogy látták őket, ki fogják nevetni, ahol pedig szükséges, el fogják hallgattatni. Vonuljon vissza, Bradley. Gondoljon a gyermekeire. Élvezze a nyugalmat. Pihenjen. Auf Wiedersehen. Bradley azt hitte, álmodik. Álmában a félelme visszatért. A gyerekeire gondolt, a figyelmeztetésre, és jól tudta, hogy itt, ezen a ponton meg kell állnia. Nem mehet Soccoróba. El kell égetnie az összes feljegyzését. Amint Wilson rámosolygott, tudta, hogy a kutatás ezennel a végéhez ért. Vissza fog vonulni, hogy biztosítsa gyermekeinek nyugalmát. Mások pedig tegyék meg, amit tudnak. Wilson ellépett a kocsitól, és a másik két fekete ruhás alak között visszament a csészealjhoz. Bradley csak ült, és nézte. A zsilip ajtaja megint megmozdult, és beleolvadt a sima felületbe. Megint hallatszott a mély búgás, Bradley szinte érezte, a fejét mintha satuba szorítaná, a bőre mintha zsibbadna az alacsony rezgésszámtól. Az ezüstös géptest különös módon izzani, áttetszőn pulzálni kezdett, majd a szerkezet felemelkedett a talajról. Bradley hallotta a hangot, érezte, benne úszott, a részévé vált. A csészealj lassan, méltóságteljesen, szinte fenségesen felszállt, majd hirtelen a magasba szökkent, ott megint megállt egy pillanatra, és egy ideig lebegett. Az infrahang egy pillanat alatt elhallgatott, s Bradley végre meg tudott mozdulni. Kiszállt a kocsiból, megállt mellette, és a feje fölé nézett. A csészealj a magasban lebegett, akkora volt, mint egy pénzdarab. Úgy látszott, forog a tengelye körül, s fénnyel szórja tele az eget. Azután még magasabbra szökkent, és fénylőn beleolvadt a csillagok tengerébe. Bradley látta a holdat, meg a csillagokat, a kozmosz hatalmas hálóját. Gladysre gondolt, a gyerekekre, az unokáira, és félteni kezdte a jövőjüket. Elhatározta, hogy megvédi őket. Beszállt a kocsiba, megfordult, és a szélfútta sivatagon át hazafelé indult. Az volt az érzése, hogy a repülő csészealj még ott van valahol a feje felett, és szemmel tartja őt… és tudta, hogy élete hátralévő napjaiban ez az érzés fogja kísérteni. Jobb lesz, ha csendben marad. Fordította: Nemes Ernő

Tartalom Fülszöveg A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET

HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET HARMINCADIK FEJEZET HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET HARMINCHETEDIK FEJEZET HARMINCNYOLCADIK FEJEZET HARMINCKILENCEDIK FEJEZET EPILÓGUS