Vonzásban és változásban

A Nyelvészeti Doktorandusz Füzetek különkiadása

Vonzásban és változásban

Szerkesztette: Alberti Gábor, Kleiber Judit és Farkas Judit

Pécs 2012

A kiadvány a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0002, A Dél-dunántúli régió egyetemi versenyképességének fejlesztése projekt támogatásával jelent meg.

Kiadja: Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskola Felelős kiadó: KASSAI ILONA

Sorozatszerkesztő: KASSAI ILONA

ISBN 978-963-642-504-3

Borítóterv: ALBERTI DORINA

Minden jog fenntartva.

Tartalom Szerkesztői előszó Alberti Gábor

5

Jelnyelvi vonzatok Szabó M. Helga

7

A passzívról horvát–orosz összevetésben Kispéter Hajnalka és Nagy Péter

38

Igei vonzatstruktúrák a moldvai csángó nyelvjárásban Hoppa Enikő

50

Vitás kérdések a német főnévi csoportról és a névelőkről a magyar névelők tükrében Szabó Veronika

58

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében Wéber Katalin

76

Általánosítás és ál-reflexivitás a lengyel nyelvben Borbély Angéla

103

Az irányjelölő igekötők működése unifikációs kategoriális nyelvtanban Farkas Lívia

121

An interactional (routine) formulaic word-string in Hungarian from a constructional perspective Mónika Dóla

129

Exhaustive Interpretation in Focus Kata Balogh

141

Puszta NP van a mondatban Viszket Anita

160

Finnségi tárgyeset mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusa: az argumentumon megjelenő aspektusjelölő toldalék Tamm Anne

181

A produktív finn képzőkről Farkas Judit

208

A befejezett aspektus nem-semleges mondatokban Wohlmuth Kata

246

A lexikon megközelítései Fóris Ágota

277

Where are Possible Worlds? Gábor Alberti

308

eALIS: a DRT-Based Representation of +/–Verbal Information Gyöngyi Kántor

324

Keresd a szándékot! – Az információállapot változása eldöntendő kérdéseknél Kleiber Judit

332

Aspect and Eventuality Structure in a Representational Dynamic Semantics Judit Farkas and Magdolna Ohnmacht

353

A temporális topik és a spatio-temporális argumentum Ohnmacht Magdolna

380

Az igekötők és az igei vonzatstruktúra összefüggései a magyarban és lehetséges kezelésük a számítógépes nyelvészetben Károly Márton

395

Semantic projection of verbal argument structures Imre Kilián

411

ETR – QuaeroBot Bódis Zoltán

419

Szerkesztői előszó Ez a kötet két olyan tudományos műhely együttműködésének az eredménye, amelynek több alkotó is közös tagja: Farkas Judit, Kleiber Judit és Károly Márton (valamint tanárként / projektvezetőként jómagam). Az egyik műhely: a PTE Nyelvtudományi Doktori Iskolája, amely a Kassai Ilona iskolavezető asszony által alapított Nyelvész Doktorandusz Füzetek éves kiadványaiban teszi közzé egy-egy tanév (vagy egy megelőző nagyobb időszak) pécsi nyelvészdoktoranduszesszéinek a legjavát, időnként egyetlen markáns téma köré csoportosítva a műveket. Ehhez a műhelyhez kapcsolódik – jelenlegi vagy egykori hallgatóként – a fenti három szerzőn kívül Borbély Angéla, Dóla Mónika, Fóris Ágota, Hoppa Enikő, Kántor Gyöngyi, Kispéter Hajnalka, Nagy Péter, Szabó Mária Helga, Szabó Veronika, Wéber Kata és Wohlmuth Kata. A másik műhely: a 10 éven keresztül OTKA által fenntartott eALIS Elméleti és Számítógépes Nyelvészeti Kutatócsoportja a PTE BTK Nyelvtudományi Tanszékének, amely 2011 májusától egy TÁMOP program támogatását élvezi. A három „közös” tagon kívül idekapcsolódik Balogh Kata, Bódis Zoltán, Farkas Lívia, Kilián Imre, Ohnmacht Magdolna, Viszket Anita és az észt Tamm Anne. Ez a kötet tehát kettős kötődése révén „különkiadása” a Nyelvész Doktorandusz Füzetek sorozatának. Ahogy a cím is sugallja – Vonzásban és változásban –, központi témája a lexikai egységek „szervezőereje”, amelynek egyik jól megragadható megnyilvánulása a vonzatmegkötő képesség, ami ugyanakkor lebilincselően érdekes változatosságban jelenik meg, illetve kitüntetett kutatói figyelemre méltó változási folyamatokat sejtet. A cím persze arra a vonzásra is utal, ami a tehetséges fiatal szerzőgárda tagjait a nyelvtudomány bűvkörében tartja: az elkötelezett tudományos érdeklődésre, az „elkötelező” tehetségre. A változás pedig az ő fejlődésükre, pályájukra is érthető, a nyelvi tényekkel, a grammatikai jelenségekkel, a lingvisztikai elméletekkel való küzdésükre, ami „a cél maga”. Egy-egy szerző pályájából egy vagy két pillanatképet mutat meg a kötet, összességében azonban – túllépve a Füzetek hagyományain – kivételesen tág kvalitatív perspektívát kínál, a nyelvi adatok gyűjtésének, feldolgozásának, rendszerezésének (jó tudományos ízlést és nagy problémaérzékenységet igénylő) tevékenységétől az érett elméletalkotás nemes feladatáig, illetve az alkalmazási lehetőségek feltárásáig. Büszkén jelzem, hogy hat szerző az elmúlt években szinte a szemem láttára változott „kisdiákból” PhD-fokozattal rendelkező, a maga tudományterületén országosan meghatározó személyiséggé; és legalább ugyanennyi szerző áll ehhez immár nagyon közel. Ugyanakkor nagy öröm volt az első szárnypróbálgatások bemutatása is (egy OTDK-díjas értekezés, egy kiváló szakdolgozat nyomán). A szárnypróbálgatásban a szerkesztőkön kívül néhány pécsi kollégánk is segített, akik konstruktív megjegyzéseiken keresztül sok tapasztalatot adtak át fiatalabb kollégáiknak. Hálás köszönetünket tolmácsolva soroljuk fel a nevüket (alfabetikus sorrendben): Achs Ágnes, Ács Péter, Peter Canisius, Fancsaly Éva, Gúti Erika, Kárpáti Eszter, Komlósi László, Medve Anna, Molnár Krisztina, Székely Gábor, Szűcs Tibor, Viszket Anita, Wolosz Robert.

Végezetül hadd mondjak köszönetet a szerkesztői munka legvégső fázisába bevont két kollégámnak, a „két Juditnak”, akik az összegyűlt roppant anyag gondozásának egy nehéz pillanatában meghatározó segítséget nyújtottak, illetve az anyagi hátteret biztosító támogatóknak: OTKA 60595, illetve TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV/2010/ KONV-2010-0002 (A Dél-dunántúli régió egyetemi versenyképességének fejlesztése projekt). Alberti Gábor a szerkesztők nevében

A hálás utódok szeretetével Szépe György Tanár Úr emlékének ajánljuk e kötetet, aki megalapítója a Doktori Iskolánknak és a Tanszékünknek.

Jelnyelvi vonzatok Szabó M. Helga Ph.D. MTA Nyelvtudományi Intézet [email protected]

1.

Bevezetés

A világ jelnyelveiben fellelhető nyelvtani eszközök szinte mindegyikének megtalálhatók a párhuzamai bizonyos hangzó nyelvekben, a jelnyelveknek azonban megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy sokkal plasztikusabban átláthatók az egyes nyelvtani szerkezetek, a mögöttük húzódó logika, mintha esetleg egy ismeretlen hangzó nyelv elemeinek dekódolásán keresztül kellene meglátnunk a lényeget. Jelen írás keretén belül a jelnyelvekben, elsődlegesen a magyar jelnyelvben működő vonzatstruktúrákat, a vonzatok kifejezésének eszközkészletét igyekszem bemutatni. Általánosan elmondható, hogy magukat a régens, a (kötelező és fakultatív) vonzat, illetve a szabad határozó kategóriákat (Komlósy 1992) illetően nincs lényeges különbség a hangzó nyelvek és a jelnyelvek között, az azonban talán nem érdektelen, milyen módon is jelennek meg (jelenhetnek meg) ezek a mondatrészek egy vizuális-gesztikuláris modulációjú nyelvben. A példáimat kivétel nélkül a magyar jelnyelvből merítettem, amelyek illusztrálásában nyújtott segítségéért anyanyelvi adatközlőként Mongyi Péternek, a fotók elkészítéséért pedig Juhász Ferencnek tartozom köszönettel. 2.

Térindexálás

A könnyen megfigyelhető grammatikai megoldások egyike a névmási szerepű térpontkezelés vagy más néven a térindexálás, amelynek a vonzatokat illetően is jelentős szerep jut. A szövegek felépítésével és értelmezésével kapcsolatban létezik egy olyan formális nyelvészeti elképzelés, miszerint a diskurzusaink kezdetén információs „fogasokat” helyezünk el a térben, amelyekre folytatólagosan újabb és újabb rész-információkat tudunk feltűzni, illetve menet közben a „fogasaink” egymáshoz való viszonyát is tisztázhatjuk. (Kamp 1981; Eijck–Kamp 1997) Ennek a diskurzuselméleti modellnek a jelnyelvi működését egy jelelve elmesélt történet elemzésén keresztül már bemutatta Alberti−Szabó (2002). A térpontok kijelölése, a térindexek használata a jelnyelvi grammatika egyik sarokköve, ezért az alábbiakban összegzem a legfontosabb térpontkezelési szabályokat, hogy a továbbiakban írottak is minden érdeklődő számára követhetőek legyenek. Az itt alkalmazott lejegyzési rendszer részletes bemutatására nincs mód, de remélhetőleg a – jelnyelvészet terén laikus – olvasók számára visszaolvashatók lesznek az így megadott példák. A teret alapvetően 8 nagyobb térszeletre osztjuk fel, amelyek tovább tagolódhatnak kisebb egységekre, illetve egy-egy térszeleten belül több különböző referenciapontot (ún. térindexet) is kijelölhetünk. A térszeletek közül az 1-4. gyakrabban használt, a másik négy (5-8.) pedig ritkábban kerül elő a jelnyelvi közleményekben.

8

Szabó M. Helga

1. ábra. A jelnyelvi térszeletek Egy szereplő első említésekor szinte kötelezően rámutatunk az egyik térpontra, ezáltal rendeljük hozzá az elmesélt események szereplőit egy-egy térszelethez. Később pedig, amikor egy-egy szereplőre vissza szeretnénk utalni, a korábban kijelölt indexekre mutatunk rá újra. Ha több szereplős történetet mesél valaki, észrevehető, hogy bizonyos embereket egymás közelébe helyez el, mégis egyértelmű, mikor melyikükre utal vissza – ez a térszelet és térpont fogalmának különbségére vezethető vissza. Nem szükséges térpontot kijelölni az olyan egyszereplős generikus mondatok esetében, mint például Kati imádja a spenótot, ez jelnyelvi átírásban: KATI [névjel] SPENÓT IMÁD. Azonban nem ritka, hogy még ilyen esetben is történik térindexálás: KATI [névjel] index-3 SPENÓT IMÁD. Ha olyan szereplőnk van, akinek a térbeli elhelyezkedése vagy mozgása fontos és említésre méltó, akkor speciális módon, proform alkalmazásával adjuk vissza mindezen információkat a térben, az adott proformot a megfelelő térszeletbe helyezve. A proformok jelnyelvi szerepére a későbbiekben még részletesebben is visszatérek. A térpontok használatának léteznek általános érvényű szabályszerűségei (Mongyi−Szabó 2003): ‒ Ha a jelet testhez kötötten képezzük (pl. FÉRFI, FELESÉG stb.), először normál módon megalkotjuk, majd rámutatással jelöljük ki térbeli helyét. Bizonyos esetekben személyekhez nem szimplán egy rámutatással kapcsoljuk hozzá a térpontot, hanem a SZEMÉLY jelet helyezzük a megfelelő térszeletbe – ez ugyanúgy összekapcsolja az illetőt az ő térbeli referensével. Ha a jel eleve a térben születik meg, akkor első említésekor is az adott térszeletben kell kivitelezni (pl. HÁZ-4), és későbbi említéskor is mindig ugyanarra a térpontra kell visszautalni, vagy ott kell újra kivitelezni. Ha a közlemény tartalma (helyviszony vagy mozgás felidézése) miatt eleve proformot kell használjunk, az entitás megnevezését követően a hozzá kapcsolódó proformot rögtön ezt követően a megfelelő térszeletbe helyezzük ki. Például: AUTÓ proform-(B-lefelé)-3; Csaba [névjel] Zoli [névjel] proform-(2xA+)-3-4) ‒ Egy térpontot egyszer kell kijelölni, onnantól az állandósul. Ha azonban valós szituációról beszélünk, a jelenlévő szereplők mozgását a térpontokkal is követnünk kell. (Pl. Péter eddig a beszélgetők körében tőlem jobbra állt, kettővel arrébb, de közben kiment, majd visszajött, de máshová állt vissza a társaságban.) ‒ Ha jelenlevő tárgyat, dolgot, személyt akarunk térben elhelyezni, vagy a szereplők helyzete ismert, bár nincsenek jelen, akkor minden résztvevő tárgynak vagy személynek a tényleges pozícióját kell használni. Ha kitalált, sohasem látott eseményt akarunk felidézni, vagy olyan szituációt, amelyben mellékes a szereplők helyzete, akkor mi határozzuk meg, hogy kit hová helyezünk el, azonban ennek is vannak szabályszerűségei, illetve ehhez a későbbiekben nekünk és a beszélgetőpartnereinknek is alkalmazkodnunk kell. (Tehát nem lehet, hogy az elsőként megnyilatkozó jelelő kijelöl térpontokat, majd a beszélgetőpartnere önkényesen lecseréli azokat más térpontokra.)

Jelnyelvi vonzatok

‒ ‒

‒ ‒

‒

3.

9

Ha párbeszédet jelelünk, és ha ellentétben állnak a szereplők, a két ellentétes oldalon jelöljük ki a térpontokat. (Pl. András és Dávid arról vitatkoztak, melyik lény a legcsinosabb az osztályban.) Sok összetartozó személy vagy tárgy egy térszeletet kap, de például kisszámú összetartozó esetén ugyanazon térszeletben 3-4 referenciapontot kaphatnak a szereplők. (Pl. Arany János Walesi bárdok című művében a király és emberei állnak szemben a walesi néppel. Amikor arról van szó, hogy előlépett az első walesi bárd, majd a második, majd a harmadik, akkor ugyanazon térszelethez tartozó egymástól jól elkülöníthető térpontokat alkalmazhatunk a jelelés során.) Gyerekek, kisállatok, ülő vagy fekvő helyzetben lévő személyek térpontja az átlagosnál alacsonyabban van. A test mögé eső 7-es és 8-as térszeletek vagy konkrétan a hátunk mögött elhelyezkedő entitásokra használatosak, vagy átvitt értelemben kerülnek elő, főleg a művészi jelnyelvhasználatban jutnak szerephez, inherensen a múlttal állnak kapcsolatban (pl. versekben, ahol az ősökről, már meghalt személyekről esik szó). Ezen túlmenően pedig vannak olyan esetek, amikor nem a hagyományos térfelosztási elvet kell alkalmaznunk a jelelésben, hanem egy speciális szemlélet alapján adhatunk meg referenciapontokat. Ilyen helyzet, amikor egy esemény kapcsán felmerülnek okokozati összefüggések, ezek felsorolásakor általában balról jobbra haladva kell az egyes eseményeket bemutatni. Ez a képzeletbeli vonal lényegében egybeesik az elő- és utóidejűség test előtt futó vonalával, lényegében a mögöttes logika is azonos. Használata meglehetősen ritka. A jelnyelvi „igék” egyeztetésének alapelvei

A jelnyelv szófaji kategóriái némiképp eltérnek az általánosan megszokott felosztástól, ezért nem használhatjuk az ige/főnév/melléknév/stb. kifejezéseket a megszokott módon, mivel például vannak olyan jelek, melyek egyszerre fejeznek ki tárgyat és cselekvést. Például: FÉSŰ – FÉSÜLKÖDIK – FÉSÜLKÖDÉS vagy OLLÓ – VÁG-OLLÓVAL – VÁGÁSOLLÓVAL. Ezek a mondatban hol alanyi, hol állítmányi szerepet töltenek be, de kifejezhetnek akár tárgyat vagy jelzőként is állhatnak, ők a cselekvésjelek vagy másképpen tárgy-/tevékenységjelek: ‒ A reggeli fésülködés [alany] nagyon fontos a lányomnak. ‒ A piros ollót [tárgy] szoktam használni, a másik nem elég éles. ‒ A húgom még csak óvodás, de már nagyon ügyesen vág (ti. ollóval) [állítmány]. ‒ A nagypapa a metszési („ollóval vágási”) módokról [minőségjelző] órákig tud mesélni. Egy másik szófaji csoportként az ún. tulajdonságjeleket tartjuk számon, amelyek főként érzelmi vagy egészségi állapotra utalnak, a thematikus szerepek közül elsődlegesen az ún. jellemzett kategóriával (ld. pl. Komlósy 1992) fedhetők le. A szófaji határok különbsége ellenére a tárgy-/tevékenységjelek kategóriáját úgy kell felfognunk, mint a klasszikus szófajtanból „ige”-ként ismert elemeket, a tulajdonságjeleket pedig a melléknevekkel rokoníthatjuk – már csak azért is, mert mondattani szempontból ez a két csoport kerül leggyakrabban állítmányi pozícióba. Végső soron azonban majd látni fogjuk, hogy ezek a szófaji kategorizálási próbálkozások szinte lényegtelenek – ha a funkció szempontjából nézzük az egyes jelek mondatban betöltött/betölthető szerepét. A „jelnyelvi igék” szerkezetüket, és ebből kifolyólag viselkedésüket tekintve két fő csoportba sorolhatók (Boyes-Braem–Kolb 1990; Bellugi–Klima 1990; Meir 1995; Skant et al. 2002; Szabó 1999):

Szabó M. Helga

10

‒

testhez kötötten létrejövők / változatlan tövűek: a jel kivitelezésekor megérintjük valamelyik testrészt, vagy valamely testrész közvetlen közelében hozzuk létre a jelet. Például: LÁT,FÉL (vmitől), (MEG)ÉRT

2. ábra. LÁT, FÉL, (MEG)ÉRT ‒

testtől függetlenül kivitelezhetők / változó tövűek: a jelet nem közvetlenül a test felületén, hanem a test előtti „buborékban” képezzük. Például: NÉZ (SZEMLÉL), ÜZEN, (MEG)HÍV

3. ábra. SZEMLÉL, ÜZEN, (MEG)HÍV Az iménti szófaji kitekintést követően már talán érthető, hogy az „igei egyeztetés” a jelnyelv esetében a térpontok használatához szervesen kapcsolódik – ennek megvalósítási módja épp a fenti két kategória mentén rajzolódik ki. Míg a változó tövű cselekvésjeleket kötelező „befordítani” a térpontokba, addig a változatlan tövűeket a megfelelő térpontokra való rámutatással, illetve a megfelelő névmási kézforma hozzákapcsolásával egyeztethetjük a cselekmény szereplőivel. A névmási kézforma néha a változó tövű jeleket is követheti megerősítésként – erre az első mondat kétféle megoldása szolgál példaként (4-5. ábra). A második mondatot (6. ábra) viszont a névmási elem elhagyása nélkül nem lehet kivitelezni. (1)

a. JÁNOS [névjel] index-3 ZOLI [„z” fonomimika névjelként] index(G)-4 3-TARTOZIK-4 ’János tartozik Zolinak’ – itt előbb „felvonultatjuk” a szereplőket, ezt követően mesélünk a köztük érvényes viszonyról; b. JÁNOS [névjel] 3-TARTOZIK-4 ZOLI [„z” fonomimika névjelként] 3-delta-4 ’János tartozik Zolinak’ – ebben az esetben a jelelés szórendje közelebb áll a hangzó magyar nyelvi logikához, bár még valódi jelnyelvi megoldásról beszélhetünk, nem kevert kódról. A delta névmási forma használata nem lenne kötelező, hiszen az ágens–paciens szereposztást az ige mozgási komponense önmagában is kifejezi, a névmásnak inkább megerősítő szerepe van.

(2)

CSABA [„cs” fonomimika névjelként] NEM-KEDVEL negatív KRISZTA [„k” fonomimika névjelként] 3-delta-4 ’Csaba már nem szereti Krisztát’ – itt a két szereplő közti viszonyt, a testhez kötött ige miatt csak és kizárólag a delta névmási formával lehet kifejezni.

Jelnyelvi vonzatok

4. ábra. ’János tartozik Zolinak.’ – a. változat

11

12

Szabó M. Helga

5. ábra. ’János tartozik Zolinak.’ – b. változat

Jelnyelvi vonzatok

6. ábra. ’Csaba már nem szereti Krisztát.’

13

Szabó M. Helga

14

4.

Vonzat és névmási forma kapcsolata

Önmagukban a szereplőket megnevezhetjük lexikai elemekkel is, de ha már viszonyokat szeretnénk kifejezni, a névmások alkalmazása – a szintaktikai szabályok miatt – a jelnyelvben is megkerülhetetlen. A formai felidézést is magukban foglaló proformokról később lesz szó, most előbb a jelnyelvi („klasszikus”, azaz személyes- és mutató-) névmásokat tekintsük át, ezeknek alapvetően három alakjuk létezik, jelentésük pedig az alábbiak szerint írható le (Szabó et al. 2010: 4. lecke 5–10):

7. ábra. G, B, delta - névmási formák Funkciójukban különböznek, lássuk, melyik milyen esetet reprezentál, mire használható: − G: ’ő’, ’az’/’azt’, ’ez’/’ezt − B: ’övé/neki’, ’azé/annak’ − „delta”1: ’őt’/’őrá’/belé/stb. ’arra’/belé/stb. A tárgyas formák alkalmazásánál az egyik lényegi különbség az, hogy ha a mondat tárgya élő személy, akkor „deltá”-val (ld. 8. ábra), ha azonban élettelen tárgy, akkor G formával utalunk rá (9. ábra), így ez az értelmezésben is segít, ha a közvetlen kontextushoz nem is férünk hozzá valamilyen oknál fogva. (3)

a. index(G)-1 ISMER 1-delta-4 ’Én látom azt’ – itt egy személyről van szó a mondatban; b. jobb kéz: index(G)-1 ISMER index(G)-4 [bal tenyérbe] bal kéz: Ø tenyér-nyitva tenyér nyitva ’Én látom őt’ – Ennél a mondatnál az átírás kissé bonyolultabb, a két kéz párhuzamos használata miatt. Ez utóbbi esetben – index (G) – mindenképpen egy tárgyról szól a jelelt mondat, de a bal tenyér használata nem kötelező, ezt csak a konkrét példában használta így az adatközlő.

8. ábra. ’Én ismerem őt.’ 1

A kézformák egy része arról a daktil ábécé elemről kapta a nevét, amelyet az ábécében vele fejezünk ki (pl. A, S, B, V). Vannak mellékjellel ellátott alakváltozatok is (pl. A+, V), B/). A „delta” azonban tipikusan egy olyan kézforma, amelyet nem lehetett ilyen szimbólummal megnevezni, nevét még Stokoe és munkatársaitól kapta, az általuk összeállított legelső tudományos alapokon felépített amerikai jelnyelvi (ASL) szótárban (Stokoe et al. 1965).

Jelnyelvi vonzatok

15

9. ábra. ’Én ismerem ezt/azt.’ Itt érdemes megemlíteni azt is, hogy például a FÁJ jel (egyébként alanyesetű) vonzatát az határozza meg, hogy külső vagy belső testrészről beszélünk-e: (4)

a. FÁJ index-G (hasra mutat) – ez esetben pl. a hason lévő sebről/kiütésről beszélünk b. FÁJ index-„delta” (hasra mutat) – ilyenkor mindenképpen belső hasi fájdalomról lehet csak szó.

10. ábra. ’Gyuri emailt küldött nekem.’

Szabó M. Helga

16

Azt, hogy mely esetben és hogyan kell névmási vonzatot használnunk, ismét a cselekvésjelek szerkezete határozza meg. A változó tövű jelek flexibilisek, ezek esetében a mozgási komponens kiinduló és végpontja utal a szereplőkre – akiket természetesen előzőleg be kell vezetnünk megnevezéssel, és térpontot is ki kell jelölnünk a számukra (10. ábra). Például: (5)

GYURI [„gy” fonomimika névjelként] index-4 E-MAIL 4-KÜLD-1 ’Gyuri emailt küldött nekem.’

Ezzel szemben a statikus szerkezetű változatlan tövű jelek esetében a mondat szereplőinek kijelölése és a köztük lévő viszony pontos kifejezése csakis névmási formákkal oldható meg, annak ellenére, hogy a szereplőket előzetesen itt is nevükön kell nevezni és térpontokat is kell rendelni hozzájuk. Ennek menetét a következő példa képei illusztrálják (11. ábra). (6)

TIMI [„t” fonomimika névjelként] index-3 SZERET 3-delta-1 ’Timi szeret engem.’

11. ábra. ’Timi szeret engem.’

Jelnyelvi vonzatok

17

Még a részletesebb működés bemutatása előtt tömören úgy foglalható össze a névmási vonzatok megjelenése, hogy a változó tövű igék jellemzően nem igényelnek névmási formájú vonzatot maguk mellé, mivel mozgási komponensük idomul az aktuális szereposztáshoz, ennek változatosságát érzékelteti néhány további példa. Ha a cselekvés több személyt érint, az eredetileg egykezes igei jel (ÜZEN) aspektusa is megváltozik (kétkezesen: ÉRTESÍTmindenkit), ezáltal a célpont is több térszeletre irányul egyszerre – ez utóbbit jól mutatja az utolsó példa. (7) (8) (9)

3-VITATKOZIK-4 ’Az egyik személy vitatkozik a másikkal.’ 2-TARTOZIK-1 ’Te tartozol nekem.’ 1-ÉRTESÍT-3-2-4 ’Én (ki)értesítek mindenkit.’

Bizonyos esetekben a változó tövű jelnek van még egy ’megragadó’ komponense is, egyeztetésnél ez is a cselekvés tárgyára irányul: (10) index(G)-3 FELESÉG 3-VÁLASZT-1 ’Feleségül vesz engem’: a VÁLASZT jelben meglévő „csippentés” az 1. térszeletre irányul (11) 3-ÉSZREVESZ-4 ’Egyik személy észrevette a másikat’: az 5->S kézformaváltás mint a megragadást szimbolizáló elem a 3-as térszeletre irányul. A jelnyelvekben hagyományos értelemben vett rag, névutó vagy éppen elöljárószó kevés van. A magyar jelnyelvben létezik ugyan olyan kifejezés, hogy „vele” vagy „hozzá” (ez utóbbinak kétféle változata is van, szemantikai alapon: ’odamegy hozzá’ vagy ’hozzátesz valaki valamihez még valamit’ értelemben más maga a jel is), de ezeket csak a legritkább esetben, főleg erős hangsúlyos helyzetekben alkalmazzák csak kvázi névutóként. Vagy éppen ezek a lexikális elemek egyszerre egyesítik magukban az igei szerepet is, és nincs külön „megy” vagy „tesz” egység a mondatban, hanem ezek is valamiféle inkorporációként működnek: a kézforma és a kapcsolódó mozgás (esetleg annak valamilyen változatai) fejezik ki a komplex jelentést (illetve annak finom változatait). Például az előbb említett „hozzá(tesz)” esetében az, hogy HOZZÁ HOZZÁ HOZZÁ kicsi/kevés azt fogja jelenteni, hogy több körben, apránként tett valaki hozzá valamit valamihez, lett légyen ez megtakarítás (spórolás) vagy valamilyen tudományos tevékenység aprólékos folyamata. Az ilyen esetekben tehát a cselekvésjel nem a fentebb részletezett „klasszikus” névmási formákat követeli meg maga mellé, hanem más elemet kell mellé tennünk, ezek az esetek viszonylag ritkák. Azonban a kapcsolódó elem mozgási komponensét mindenképpen a megfelelő térszelettel kell összekapcsolni: (12) TANÁR index(G)-3 FOGLALKOZIK 3-KETTEN-1 ’A tanár foglalkozik velem.’

18

Szabó M. Helga

12. ábra. ’A tanár sokat foglalkozik velem.’ A jelek az alábbi sorrendben láthatók a fenti fotókon: TANÁR index(G)-3 FOGLALKOZIK 3-KETTEN-1. Ha a vonzat ok-okozati összefüggést mutat, ilyenkor ennek jelnyelvi megoldása is ezt képezi le a ’miatt’ jelentésű elem használatával. Az alábbi példák (13-15. ábrák) némelyikénél az aspektusváltozás miatt a jel alapformája az adekvát mimikai komponensen túlmenően egy hirtelen változást kifejező elemmel is bővülhet. (13) SZABOLCS [„sz” fonomimika névjelként] index-4 VÁLÁS MIATT (a. változat) KÉSZ negatív BETEG negatív és hirtelen ’Szabolcs belebetegszik a szakításba.’ (14) ANNA [„a” fonomimika névjelként] index-3 SZERELEM MIATT (b. változat) ARC SZÉP intenzív [értsd: ’szebb’] RAGYOG világos és hirtelen ’Anna megszépül a szerelemtől.’ (15) LÁNYA-VKINEK index-3lent KUTYA MIND-4 MIATT (a. változat) FÉL tagadva [értsd: ’nem fél’] ’A kislányom nem fél a kutyáktól.’

Jelnyelvi vonzatok

13. ábra. ’Szabolcs belebetegszik a szakításba.’

19

20

Szabó M. Helga

14. ábra. ’Anna megszépül(t) a szerelemtől.’

Jelnyelvi vonzatok

21

15. ábra. ’A kislányom nem fél a kutyáktól.’ 4.1

A változó tövű igék viselkedése

Ha a mondatba illesztendő „ige” (azaz igei jelentéstartalmú jel) testtől függetlenül kivitelezhető, annak mozgási iránya a szereplők térpontjaihoz alkalmazkodik. A szótári forma itt is az E/1 (például: LESZID = én leszidlak téged; ÜZEN = én üzenek neked stb.), azonban a mozgás iránya itt módosítható, ilyenkor a jeleknek a kiindulási és célpontja változik meg. Ezért is hívjuk ezt a csoportot változó tövűnek. Értelemszerűen magukat a konkrét szereplőket ez esetben is megnevezhetjük különböző lexikai elemekkel, de az állítmányként használt tárgy-/tevékenységjel mozgási komponensét mindenképpen az aktuálisan érvényes térpontokhoz kell igazítanunk: jellemzően a kiinduló pont az ágensé, a célpont pedig a páciensé / beneficiensé. Ez alól csak az olyan ritka, „fordított” szemantikai szerkezetű kifejezések kivételek, mint például a MEGHÍV, ahol az ágens felé történő közeledésről (’én meghívlak téged’) beszélhetünk. Így állnak elő a következő szerkezetek:

22

Szabó M. Helga

(16) (A)MIKOR index(G)-1 GYEREK MÚLT BETEG // ANYA index(B)-1 (értsd: ’enyém’) index(G)-3 3-ÁPOL-1 ’Amikor gyerekként beteg voltam, anyukám ápolt engem.’ (17) TANÁR index(G)-3 / 3-VÁLASZOL-1 ’A tanár válaszolt nekem.’ (18) IGAZGATÓ VÁLASZT(ÁS) / MINDENKI 4-TÁMOGAT-1 ’Az igazgatóválasztáson mindenki engem támogatott.’ 4.2

A változatlan tövű igei jelek viselkedése

Ahhoz, hogy a testhez kötötten létrejövő jelekből mondatot alkossunk, az egyeztetést csak úgy valósíthatjuk meg, ha egymás után kivitelezzük a lexikai elemeket, azaz a megfelelő szereplőt és a cselekvést vagy érzelmet stb. kifejező jelet. Mivel ezeknek a tárgy/tevékenységjeleknek csak egyféle alakjuk létezik, a szótári forma (amely alapvetően az E/1 által kivitelezett cselekvést fejezi ki, például: TANUL = én tanulok; GONDOL = én gondolok valamit), emiatt − ha ilyen elem kerül mondatba − mindenképpen fontos az alany (és esetlegesen a többi szereplő) megnevezése. Csak ezáltal tehetjük egyértelművé, ki milyen szerepet tölt be a szituációban: (19) index(G)-1 ENNYI kis/kevés mimika KÉSIK / SZERENCSE (értsd: „szerencsére”) LÁNY index-3 MEGVÁR 3-delta-1 ’Kicsit késtem, de szerencsére a lány megvárt engem.’ Az alábbi példa (16. ábra) annyiból eltér a korábban látottaktól – és ezért is került be fotókon az anyagba –, hogy a harmadik személyű szereplőre ezúttal nem névmási formával, hanem egy semleges lexikai elemmel (’személy’) utal a jelnyelvhasználó. Ennek a jelnek kétféle kivitelezési formáját is láthatjuk, mindkét esetben azonban térpontba van ágyazva a jel. (20) LACI [névjel] index(B)-4 TETSZIK SZEMÉLY-4 OKOS SZŐKE LÁNY SZEMÉLY[kétkezesen]-4; ahol az áthúzott elem a felvétel készítésekor véletlenül lemaradt. ’Lacinak tetszik egy okos szőke lány.’

Jelnyelvi vonzatok

23

16. ábra. ’Lacinak tetszik egy okos szőke lány.’ Ezt a megoldást kell követnünk akkor is, ha az ugyancsak statikus szerkezetű tulajdonságjelekhez (KEDVES, FÉLTÉKENY) kell vonzatot csatolnunk, mivel ezek is testhez kötötten jönnek létre, így a szereplőkre és a körülményre tett utalásokat kizárólag explicit névmási formával fejezhetjük ki:

24

Szabó M. Helga

(21) index(G)-3 KEDVES 3-delta-1 ’Ő kedves velem.’

17. ábra. ’Ő kedves velem.’ (22) index(G)-1 FÉLTÉKENY 1-delta-2 ’Én féltékeny vagyok rád.’

18. ábra. ’Én féltékeny vagyok rád.’

Jelnyelvi vonzatok

4.3

25

Összevetés

Közös tehát a változó és a változatlan tövű jelekben az, hogy a jelnyelv térpontkezelési elvét a vonzatok esetében mindenképpen követik, csak más-más módon valósítják meg ugyanezt – a változó tövűek „közvetlenül”, míg a változatlan tövűek egy névmási elem (az ún. „delta” forma) közbeiktatásával. Így fordulhat elő az is, hogy két hasonló jelentésű kifejezést másként tudunk a szereplőkkel egyeztetni (Szabó et al. 2010: 4. lecke 5–10): (23) index(G)-3 UDVAROL 3-index(delta)-1 ’Ő udvarol nekem.’

19. ábra. ’Ő udvarol nekem.’ (24) 3-OSTROMOL-1xx ’Ő nagyon udvarol nekem.’ vagy szlengesen: ’Nyomul nálam.’

20. ábra. ’Ő nagyon udvarol nekem.’ vagy szlengesen: ’Nyomul nálam.’

26

Szabó M. Helga

Bizonyos esetekben a kétféle elem kombinálódik, azaz egy statikus szerkezetű jel után egy egyeztethető típust is illesztenek mintegy kiegészítésként. Ezáltal oldható fel a jelentésbeli viszonyok kifejezésének „gátja”, tehát amíg önmagában a változatlan tövű jel nem engedné meg a térbe való befordítást, viszont ő hordozza a jelentés fő összetevőjét, addig a kiegészítő – változó tövű – elem kötelező jelleggel hozza magával a viszonyok térbeli kifejezését.

21. ábra. ’A szép és óriási Eiffel-toronyra felnéztem, megcsodáltam.’

Jelnyelvi vonzatok

27

(25) EIFFEL-TORONY SZÉP ÓRIÁS(I) nagy/sok NÉZ-felfelé xx CSODÁL álmélkodva ’A szép és óriási Eiffel-toronyra felnéztem, megcsodáltam.’ (21. ábra) Egy másik példa lehet ugyanerre – fotó nélkül – a következő mondat: (26) SZÉP HATALMAS nagy/sok mimika KASTÉLY proform-5)-4 / MI CSODÁL 1-NÉZ4fel-4le xx elismerően ’Megcsodáltuk a szép és hatalmas kastélyt, végigvezetve rajta a tekintetünket.’ 5.

A formát felidéző vonzatok

A proformok olyan névmási elemek, amelyek formai alapon utalnak vissza az entitásokra (ld. pl. Bergman 1990; Skant et al. 2002). A jelnyelvek igazán gazdag proformkészlettel rendelkeznek, és ezeket precízen, nagyon összetett módon alkalmazzák, ha térbeli elhelyezkedés vagy mozgás leírásáról van szó. Ugyanarra az entitásra adott esetben akár többféle proformot is használhatunk – mindig az aktuális nézőpont dönti el, melyik illik a kontextusba. A nyugati társadalmak jelnyelveiben elterjedt proformokhoz képest az ázsiai jelnyelvek proformjai bizonyos mértékű eltérést mutatnak, de maga az osztályozás szemlélete és a formát felidéző névmások használata teljesen azonos (Bellugi–Klima 1990). A proformok általában egykezes jelek, s emiatt a térben szabadon elhelyezhetők, mozoghatnak és ismétlődhetnek. Egy személy vagy tárgy elhelyezkedését a megfelelő proform(ok) megfelelő térpont(ok)ba helyezésével fejezhetjük ki, konkrétan megadva akár több említett elem egymáshoz való viszonyát is (pl. a kisfiú az ágy szélén ült vagy a kisfiú egy faágon ült). A személy vagy dolog mozgását a proform megfelelő irányú és sebességű mozgatásával fejezzük ki − ha ugyanezt a hangzó nyelvek felől nézzük, akkor elmondható, hogy a proformos kifejezések rugalmasságuk révén lényegében még a mód- és fokhatározókat is magukba építik. Megemlítendő, hogy bizonyos formák egyes számot, míg mások eleve többes számot fejeznek ki. Erre néhány példa: a „G”-nek a többes formája lehet a „2x4” vagy a „2x5” – azaz bizonyos kétkezes proformok. Azon proformok esetében, amelyeknek nem létezik ilyen inherensen többes számú változata (pl. „B-lefelé”), a több azonos elem megjelenését és egymáshoz való viszonyát kétféle módon fejezhetjük ki. Az egyik esetben a két kéz váltakozó elhelyezésével és megfelelő iramú és irányú mozgásával érzékeltethetjük (pl. autók versenyeznek: 2xB-lefelé vagy két ember elhalad egymással szemben: 2xG) az azonos kategóriába tartozó entitások külön-külön, egymástól független mozgását. Ezzel rokonítható, amikor a két kéz eltérő proformot jelenít meg, így két különböző formai osztályba tartozó entitás egymáshoz való térbeli viszonyát, illetve mozgását fejezik ki. A másik megoldás statikusabb helyzetekre alkalmazható: amikor azonos formájú dolgok sorát láthatjuk magunk előtt (pl. tele van a parkoló; poharak sorakoznak az asztalon), kiindulásképpen a két kéz egymás mellett helyezkedve el azonos proformot formáz (a fenti példák alapján 2xB vagy 2xC), majd a passzív kéz a helyén marad, hozzá képest az aktív kezet elhúzzuk – így fejezzük ki a megszámlálhatatlanságot, illetve azt, hogy a mennyiségnek nincs jelentősége. Ha néhány, meghatározott darabszámú azonos tárgyra szeretnénk utalni (pl. négy motor parkolt a bolt előtt), a kiinduló állapot azonos, azonban az aktív kezet többször egymás után újabb és újabb térpontokra helyezzük.

28

Szabó M. Helga

22. ábra. 2xG külön mozog, 2xB lefelé elhúzva, 2xB élén szakaszosan mozgatva Ahogy egyetlen proformnak sincs konkrét jelentése, csupán formai besorolást ad, úgy azoknak a mozgási komponenseknek is csak általános jelentést tulajdoníthatunk, amelyekkel egységgé szerveződnek. Azonban egy proform+mozgás páros már egészen pontosan definiálható, sokszor a hangzó nyelvben ez csak egy komplett mondattal adható vissza. Például: ha a ’mozgás felfelé egyenletesen’ szegmenshez kapcsolhatjuk a B-lefelé proformot (amivel előzőleg egy autót azonosítottunk), akkor azt kapjuk, hogy ’az autó megy egyenletesen felfelé az emelkedőn’. Ha ugyanezt a mozgást a V)-tal (azaz behajlított V formával) kapcsoljuk össze, akkor már ’ember halad felfelé a mozgólépcsőn’. Ha a mozgási komponens mintázatát variáljuk, akkor kaphatjuk például azt, hogy (a.) ’az autó akadozva haladt felfelé a dombon’ vagy (b.) ’az autó a szerpentinen haladt felfelé’, illetve (a.) ’egy ember felugrott a teraszra’ vagy (b.) ’egy ember gyalogolt felfelé a lépcsőn’. Ezek közül a két b. jelű mozgás+proform kompozita azonban általános jelentésű, generikus elemként is felfogható: ’szerpentin’, illetve ’lépcső (felfelé)’ értelemben. És itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a jelnyelvben igen ritka, hogy egy jel teljesen általános jelentésű legyen – nincs ’lépcső’ általában, hanem ’lépcső-fel’ vagy ’lépcső-le’ van, sőt akár lépcső-fel-egyenesen-szemben’ vagy ’lépcső-le-kanyargósan’. Mindig a kontextus, a valós szituáció dönti el, melyik elemet választjuk a közlemény megszerkesztéséhez. Természetesen azokban az esetekben, amikor valamilyen általános kijelentést teszünk, vagy nincs mentális képünk egy valós helyszínről, amiről beszélnünk kell, akkor tetszés szerint egy egyszerűbb formát választunk. A proform tehát egy mozgási komponenssel „igévé” válva egyúttal annak ágentív vonzatává is válik. Hasonlóképpen az egyidejűleg több proformot mozgató szerkezeteknek is csupán egy általános váza fedezhető fel (pl. ’x megelőzi y-t’, ’x elhalad y felett’, ’x és y útja keresztezi egymást’), mindig az aktuális kitöltés adja meg a pontos jelentést. Szükség esetén a mozgásos váz önmagában is módosulhat a konkrét információ leképezése érdekében (pl. valaki szabálytalanul jobbról előzött vagy milyen módon parkolt le egy autó). Ez a fajta „módosulási hajlandóság” adja a jelnyelvi szerkezetek magas fokú variabilitását, illetve a jelnyelvi információk precizitását. Összefoglalva tehát a proform felidézi a szóban forgó entitás formáját, méretét, mennyiségét, mozgását, sebességét, vagy éppen az elhelyezkedését. De ilyen névmási elemek csak azt követően vezethetők be, miután egy lexikai elemmel megneveztük az adott entitást, amire alkalmazni fogjuk; e nélkül agrammatikus, illetve dekódolhatatlan egy mondatba helyezett proform.

Jelnyelvi vonzatok

5.1

29

Proformok vs. osztályozók?

A jelnyelvészeti szakirodalom nem teljesen egységes annak megítélésében, hogy a proformok (proforms) és az osztályozók (classifiers) egyetlen kategóriaként foghatók-e fel, vagy érdemes különválasztani a kettőt. Az általam is elfogadott szemlélet szerint az osztályozók a proformok egy altípusának számítanak, amelyek a dolgokat ugyanúgy egy-egy osztályra utalva nevezik meg, de az „igébe” épülve mindig passzívak – tipikusan ilyenek az eszközhasználatot felidéző jelek (KALAPÁCS(OL), KAJAK(OZIK)). Az eszközre utaló forma megválasztását jellemzően annak formája befolyásolja, bizonyos esetekben azonban a nézőpont is közrejátszhat, pl. amíg a Hófehérke megfésülködött mondatban egyértelműen az A-t kézformával utalunk magára a tárgyra, addig A törpék egy óriási fésűvel megfésülték a halott Hófehérkét szituáció elmesélésekor már a 2xC kézforma lehet indokolt – hiszen a tárgy a törpékhez képest hatalmas méretű volt, ők másképp fogták a fésűt, mint egy normál termetű emberi lény. Ezzel ellentétben a proformok a tárgy aktív mozgását képesek kifejezni, ahogy erről az előzőekben már szó volt (a Forma1-es autók cikk-cakkban felsorakoztak a rajtrácson; a motor(os) befordult a sarkon). A két alcsoport közötti határ nem válik élesen ketté, mert némelyik forma hol ilyen, hol olyan szerepben tűnik fel, ezért nehéz az elkülönítésük, ekkor a mondatban betöltött (thematikus) szerep alapján dönthető el, éppen proformmal vagy osztályozóval van-e dolgunk. (Pl. A poharat odébb tettem. – C, itt osztályozó; Egyszer csak megremegett a föld, az asztalon a pohár rázkódva elindult előre. – C, itt proform.) Azonban vannak egyértelműen olyan formák, amelyek csak aktívak (proformok), illetve csak passzívak (osztályozók) tudnak lenni. Így például a fentebb már többször említett B-lefelé vagy B-élén, illetve az embert felidéző összes forma csak proformként fogható fel, míg például az ún. At vagy az S kézforma egyértelműen arra utal, hogy egy bizonyos formai osztályába tartozó tárgyat hogyan tudunk megfogni.

23. ábra. Az AD (1. és 2. kép), illetve CSERÉL jelek S, O/, At formájú osztályozókkal Bizonyos lexikai elemek párhuzamosan több változatban is léteznek, különféle osztályozókat tartalmaznak – mindez úgy is értelmezhető, hogy egy alap mozgási struktúra (egy részben definiált jelentéssel) különféle osztályozókkal bővíthető, így ennek a mozgás+kézforma kapcsolatnak a jelentése ezáltal már pontosan meghatározható. Ilyen elemek jellemzően a megragadással, átadással, elvétellel kapcsolatos jelentésű jelcsaládok, amelyet néhány példával szemléltetek. Ezekben az esetekben a tárgyi vonzat osztályozóként a jelbe épülve jelenik meg, az ágens és a páciens pedig a mozgás kiinduló és végpontja alapján értelmezhető. A mozgási komponens kiinduló és célpontjának a módosítása részben a szereplők közti viszonyt, részben a tevékenység aspektusát képes árnyalni. ‒ AD (semleges forma, illetve pl. papírt, mindkettő: A-t forma) ‒ 1-AD-doboz-2 (itt: 2x5) forma) ‒ 2-AD-virág-1, (itt: S, értsd: virágcsokor) ‒ 3-KICSERÉL-papír-4 (2xAt) ‒ 1-KIOSZT-egyesével (At) ‒ 1-SZÉTOSZT-mindenkinek (At)

Szabó M. Helga

30

‒ MEGFOG-egy szál virágot (F) ‒ MEGFOG-poharat (C) ‒ KIHÚZ – pl. kilógó cérnát a ruhából (F) ‒ KIHÚZ – pl. kutya a vízből embert (5)→S forma) ‒ KIHÚZ – pl. cetlit a kalapból (delta-csippentés) Itt most nem térek ki azokra a – minden nyelvben fellelhető – szemantikai különbségekre, amelyekkel jellemzően fordítás, illetve két nyelv szókészletének összehasonlítása során találkozhatunk. A magyar „telepít” kifejezés esetében is meg fogja határozni a jel formáját, hogy éppen milyen értelemben is használjuk, például ELÜLTET (növényt), ELHELYEZ (embereket, népcsoportot valahová), RÁTÖLT (pl. számítógépre szoftvert) stb. Ugyanígy a „vezet” szót a jelnyelvben például különböző alakú kifejezésekkel adhatjuk vissza, a kontextus függvényében, és ekkor már bizonyos esetekben a beépülő osztályozók is érintettek: IRÁNYÍT, AUTÓT-VEZET, REPÜLŐGÉPET-VEZET, KÖRBE-/VÉGIGVEZET stb. Azaz a jelek a szituáció tömör képét jelenítik meg. Erre talán még jobb példa az „indít”, hiszen mást kell leképeznünk akkor, ha egy gyereket „noszogatunk” az iskolába, mint ha berakjuk az autónkba a kulcsot (újabban a kártyát), netán vasúti szerelvényeket vezényelünk. A jelnyelv neologizmusra való erős hajlama is éppen abban ragadható meg, például ez utóbbi két kifejezés („vezet”, „indít”) esetében – leszűkítve a járművezetésre –, hogy maguk a jelnyelvi kifejezések folyamatosan változni fognak, ahogy a technikai újítások megjelennek, illetve a korábbiak eltűnnek (slusszkulcs vagy indítókártya használata, hajtóművek kapcsolóinak tologatása stb.). A szituációt híven tükröző osztályozók megválasztása kulcsszerepet játszik ezekben a szóképző – szójátékkal élve: szó-át-képző – folyamatokban. 6.

Még néhány szó a szórendről

Végezetül pár gondolat erejéig szeretnék kitérni a jelnyelvi szintaxisnak egy másik jelentős elemére, a szórendre, amely a mondat különféle elemeinek – ezáltal a régenseknek és a rectumoknak – az egymáshoz való viszonyát meghatározza. Itt most csak a leglényegesebb szempontokat sorolom fel, a szórend kérdéseinek részletes kifejtése már az eredeti témához képest messzire vezetne. A legtöbb jelnyelv azt az általános logikát követi, mely szerint először az ismert információkat (téma) közli, majd ezután következnek az új információk (réma) (ld. pl. Neidle et al. 2000; Braze 2004). A téma során megnevezzük a szereplőket, időbeli, térbeli vagy egyéb körülményeket, ehhez kötjük az újszerű elemet vagy akár ezt követően kérdezünk rá valamely részletre. Ennek megfelelően a semleges mondat alapszórendje: ALANY – TÖBBI MONDATRÉSZ – IGE. A korábbi példák némelyike szépen mutatta ezt a rendszert, nevezetesen hogy előbb minden érintett szereplőt megnevezünk, térponthoz kapcsolunk, ezt követi szinte csattanószerűen a mondat végén a cselekmény maga. Ehhez kapcsolódik néhány további szabály, amely ugyanezt a logikát követi: A körülményekre utaló határozók jellemzően a mondat elején állnak, mivel ezek többnyire a mondatban kifejezendő cselekmény körülményeit határozzák meg, azaz a téma részét képezik: (IDŐ)HATÁROZÓ – ALANY – TÖBBI MONDATRÉSZ – IGE. (Ezzel szemben a módhatározókat – ha egyáltalán önálló lexikai elemmel és nem egyéb módon fejezzük ki – mindig a cselekvésjel elé tesszük.) A kérdőszó – mivel új információt képvisel – szívesen ismétlődik meg a mondat végén. Az, hogy a magyar jelnyelvben a kérdőszó a mondat elején fordul elő, valószínűleg hangzó nyelvi hatás, mivel a jelnyelvek többségében ez az elem kifejezetten és kizárólagosan csak a mondat végi pozícióban bukkan fel. Példa:

Jelnyelvi vonzatok

31

(27) TALÁLKOZIK 1-KETTEN-2 MIKOR kérdés ’Mikor találkozunk?’

24. ábra. ’Mikor találkozunk? (Mikor?)’ Sajátos elem a jelnyelvi szövegépítésben, hogy nagyon gyakran alkalmaznak egyfajta − Bánréti Zoltánnal általunk „background”-nak nevezett − előkészítést, még akkor is, ha egy konkrét kérdésre konkrét választ adnak. (Ezt egy – ép és afáziás – siket adatközlőkön elvégzett rekurziós teszt felvételeinél tapasztaltuk.) Mielőtt a jelelő „a lényegre térne”, szükségét érzi annak, hogy mondandójába beleszőve felvázolja a körülményeket is, vagy eleve úgy szervezi a mondandóját, hogy előbb leírja a körülményeket (pl. ki hol helyezkedett el), csak ezután tesz állítást a közölni kívánt történésről. A téma kiemelésének két fő típusa a topikalizáció és a fókusz. Jelelés esetén közös bennük, hogy a hangsúlyozott elemnél a szemöldök felemelkedik, egyes jelelőknél a fejtartás kissé visszafordul, és hosszabb, lassabb lesz az adott jel kivitelezése a mondat többi elemének ritmusához, tempójához képest (Braze 2004). Ha a mondat bizonyos elemei között kontraszt is érezhető, akkor a jelelő gyakran rámutatással vagy egyéb kiemelő eszközzel jelzi, hogy a mondat melyik elemére helyez extra erős hangsúlyt. Az összetett mondatokról általánosságban elmondható, hogy bár összekötő jelek a jelnyelvben is léteznek a hangzó nyelvek kötőszavaihoz hasonlóan, az anyanyelvi jelelők általában nem használják őket. Két tagmondat között inkább szünetet tartanak, a tekintet irányán változtatnak, vagy valamilyen jellegzetes mimikát alkalmaznak. A kevés ténylegesen alkalmazott kötőszó is erősen hangzó nyelvi hatást mutat, különösen tetten érhető ez a magyarázó és a következtető típusokban alkalmazott azonos elemek esetében. Nagyon plasztikus azonban, ahogyan a névmási referenciák hosszú tagmondatokon, sőt szövegrészeken keresztül is megőrzik egyértelműségüket, így az újabb visszautalások alkalmával sem szükséges a térpontok lexikai elemmel történő feloldása, megerősítése – ez utóbbi a hangzó nyelvekben sokkal hamarabb szükségessé szokott válni.

32

Szabó M. Helga

Amikor pedig egy egész tagmondatot vonatkozói alárendelésként szúrunk be, az is lényegében a vonzat kitöltésének egy módja. Erre a jelnyelvben kedvelt megoldás a NA-MI, illetve más kérdőszavak, például a MIÉRT, HOGYAN alkalmazása – ezek pont úgy viselkednek, mint az adott alárendelést bevezető kötőszavak. Ezek közül talán a NA-MI igényel egy kicsit bővebb magyarázatot, ugyanis ebben az esetben az alanyi, illetve tárgyas alárendelésre többnyire nem a hagyományos értelemben alkalmazott MI(T)? kérdőszót használják, hanem egy sajátos lexikai elemet. Néhány – korábban filmre rögzített mondatból kiemelt – példa a fentiek érzékeltetésére: (28) SZOKÁS STABIL SÍK PRÓBA NA-MI kérdés / HARMINC MATRÓZ FUT 3HALAD-SORBAN-[proform 2x4]-4 ’A (hajóépítésben) stabilitási próba az volt, hogy 30 matróz futott egy vonalban a hajó egyik oldaláról a másikra.’ (29) HÁZASPÁR SZERET intenzív NA-MI kérdés SÉTÁL KÉZ KÉZENFOGVA ’A házaspár nagyon szeret kézenfogva sétálni.’ Az is észrevehető, hogy ugyanaz a jelentés – ahogy a hangzó nyelv esetében is – többféle szintaktikai szerkezettel is előállítható. Míg az alábbi példákból az első egy vonatkozói mellékmondatként fogható fel (’utálja, hogy fut(nia kell)’), addig a második megoldás inkább egy infinitíves szerkezetre hasonlít (’futni utál’). (30) LÁNY NAGY index-4 UTÁL nagyon MI kérdés [szájkép: „mit”] / FUT (31) LÁNY NAGY FUT / UTÁL intenzív index-2lent (= monitorra mutat) Végezetül egy Bródy János dalból vett részlettel, pontosabban annak jelnyelvi fordításával szeretném illusztrálni a fentebb bemutatott, vonzatokhoz és mondatszerkesztéshez kapcsolódó jelnyelvi megoldásokat – elsősorban a térpontozást, annak következetes alkalmazását a balladisztikus szövegen átnyúlva, az igék térpontokhoz igazítását, az osztályozók páciens/eszköz szerepű használatát. (32) AUTÓ ÚT [jobb kéz:] VIRÁG + bal kéz:] index(G)-4 [jobb kéz:] EKKORA-3lent kicsi + bal kéz:] ÚT KINYÍLIK-VIRÁG-3 AUTÓ KERÉK-GÖRDÜL LEKONYUL(G)-3 / GYEREK LÁNY 1-ÉSZREVESZ3lent 3lent-FELVESZ(O/ -forma)-1 AUTÓ ÚT [jobb kéz:] MESSZE-3 távoli + bal kéz:] ÚT GÖDÖR BETEMET MOST VIRÁG AMÍG-A-SZEM-ELLÁT „Országút mellett nyílt egy kisvirág, Ráment egy autó, egy kislány rátalált. Messze az úttól eltemette, És most a környék virággal van tele.” (Bródy János: Elmúlt az éjjel − részlet) A könnyebb követhetőség érdekében a fotókat soronkénti bontásban, lejegyzéssel együtt illesztem be. Mivel irodalmi szöveg jeleléséről van szó, a képeken a hétköznapi jelelésben nem szokványos megoldásokkal is találkozhatunk, ilyen jellemző elem például, hogy a két kéz szimultán dolgozik, de más-más szemantikai elemet fejez ki. Ezeket leszámítva az alábbi képsorok szépen illusztrálják a cikkben elemzett nyelvtani eszközök komplex alkalmazását.

Jelnyelvi vonzatok

33

25. ábra. „Országút mellett nyílt egy kisvirág” AUTÓ ÚT [jobb kéz:] VIRÁG + bal kéz:] index(G)-4 [jobb kéz:] EKKORA-3lent kéz:] ÚT KINYÍLIK-VIRÁG-3

kicsi

+ bal

34

Szabó M. Helga

26. ábra. „Ráment egy autó, egy kislány rátalált” AUTÓ KERÉK-GÖRDÜL LEKONYUL(G)-3 / GYEREK LÁNY 1-ÉSZREVESZ-3lent 3lent-FELVESZ(O/ -forma)-1

Jelnyelvi vonzatok

27. ábra. „Messze az úttól eltemette” AUTÓ ÚT [jobb kéz:] MESSZE-3 távoli + bal kéz:] ÚT GÖDÖR BETEMET

35

36

Szabó M. Helga

28. ábra. „És most a környék virággal van tele” MOST VIRÁG AMÍG-A-SZEM-ELLÁT Hivatkozások Alberti, Gábor – Szabó, M. Helga (2002): Discourse-Semantic Analysis of Hungarian Sign Language. In: P. Sojka – I. Kopeček – K. Pala (eds.): Text–Speech–Dialogue, Springer Verlag, Berlin, 73– 80. Bellugi, Ursula – Klima, Edward S. (1990): Eigenschaften räumlich-visueller Sprachen. In: Siegmund Prillwitz – Tomas Vollhaber (Hg.): Gebärdensprache in Forschung und Praxis, Signum Verlag, Hamburg, 135–166. Bergman, Ingrid (1990): Grammaticalization of Location. In: William H. Edmondson – Frederick Karlson (eds.): Papers from the Fourth International Symposium of Sign Language Research, Signum Press, Hamburg, 37–56. Boyes-Braem, Penny – Kolb, Andreas (1990): Einführung in die Gebärdensprachforschung. In: S. Prillwitz – T. Vollhaber (Hg.): Gebärdensprache in Forschung und Praxis, Signum Verlag, Hamburg, 115–132. Braze, David (2004): Aspectual inflection, verb raising and object fronting in American Sign Language. Lingua 114. (2004), 29–58. van Eijck, Jan H. – Kamp, Hans (1997): Representing discourse in context. In: J. van Benthem – A. ter Meulen (eds.): Handbook of Logic and Language. Elsevier, Amsterdam – MIT Press Cambridge (Mass.), 179–237. Mongyi Péter – Szabó M. Helga (2003): A jelnyelv nyelvészeti megközelítései (Tankönyv a jelnyelvi tolmácsképzés hallgatói számára). Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, Budapest. Kamp, Hans (1981): A theory of thruth and semantic representation. In: Groenendijk, Jeroen – Janssen, Theo – Stokhof, Martin (eds.): Formal methods in the study of language, Math. Centre, Amsterdam, Part 1., 1–41. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–527.

Jelnyelvi vonzatok

37

Meir, Irit (1995): Explaining Backwards Verbs in ISL: Syntactic-Semantic Interaction. In: Helen Bos – Trude Schermer (eds.): Sign Language Research 1994, Signum Press, Hamburg, 105–119. Neidle, Carol – Kegl, Judy – MacLaughlin, Dawn – Bahan, Benjamin – Lee, Robert G. (2000): The syntax of American Sign Language: functional categories and hierarchical structure. MIT Press, Cambridge (Mass.) – London. Skant, Andrea – Dotter, Franz – Bergmeister, Elisabeth – Hilzensauer, Marlene – Hobel, Manuela – Krammer, Klaudia – Okorn, Ingeborg – Orasche, Christian – Orter, Reinhold – Unterberger, Natalie (2002): Grammatik der Österreichisen Gebärdensprache. Universität Klagenfurt Szabó M. Helga (1999): Lokalitás, perspektíva és akcióminőség a jelnyelvben. Nyelvtudományi Közlemények 96. (1998–1999), 232–246. Szabó M. Helga – Kazainé Baráth Mariann – Csömör Károly – Horváth Brigitta – Lőrinczné Gyöngyösi Ildikó – Mongyi Judit – Petke Lajos (2010): B2 jelnyelvi tanfolyam (Tankönyv és DVD-melléklet, illetve tanári kézikönyv és DVD-melléklet). Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, Budapest. Stokoe, William C. – Casterline, Dorothy – Croneberg, Carl (1965): A Dictionary of American Sign Language on Linguistic Principles, Gallaudet College Press, Washington D.C.

A passzívról horvát–orosz összevetésben Kispéter Hajnalka és Nagy Péter PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected], [email protected]

1.

Bevezetés

Jelen dolgozatban a horvát és az orosz nyelv passzív szerkezetét vizsgáljuk közelebbről grammatikai és pragmatikai szempontból. A pragmatika a passzív mondatot nem tekinti az aktív jelentés szempontjából egyenértékű változatának, hanem az emberi nyelvi és nem nyelvi tapasztalatból kinőtt kategóriaként, a világról alkotott általános tudás összetevő részeként közelíti meg. Ezzel magyarázható, hogy mind a horvát, mind az orosz nyelvben léteznek olyan mondatok, amelyek csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem helyettesíthetők aktív mondatokkal, vagyis használatuk aktív formában jelentős mértékben vétene a standard nyelv kommunikációs konvenciói ellen. A grammatikai szempont ellenben a passzívumot mint a mondat mélyszerkezetéből képzett felszíni szerkezetet kezeli, melynek jelentése a transzformáció során nem változik, vagyis a meghatározó szemantikai jellemzők ugyanazok maradnak. Az egyetlen, ami változik, a grammatikai, illetve szintaktikai jegyek, ami a morfológia szintjén az állítmány morfológiai alakváltozásában, az ágens és páciens esetváltozásában nyilvánul meg, amely az aktívum és passzívum grammatikai különbségét adja. Az aktív mondatok passzívvá válása tehát csak a felszínen manifesztálódik, a mély-, vagy kiindulószerkezet nem változik: sem a szemantikai reprezentációt, sem az argumentumok számát, azok thematikus szerepét nem befolyásolja, csak a szintaktikai funkciójukra és a vonzatok morfológiájára terjed ki. A horvát nyelv modern nyelvtana szerint a passzívum a grammatikus mondatszerkezet transzformációja útján kapott mondatváltozat, melyet a következőképpen definiáltak: „A passzív szerkezet az aktívnak egy változata, melyben a mondattani kategóriák közötti viszony változik, a jelentés azonban ugyanaz marad” (Barić 1979: 332), vagy „A passzív olyan változás, amely módosítja a mondatszerkezetet, de érintetlenül hagyja a jelentést.” (Katičić, 1991: 143) A passzív szerkezetre jellemző, hogy igéje elveszíti tárgyesetadó képességét, a mélyszerkezeti objektum eset nélkül marad, az ágens pedig fölöslegessé válik, ezért leggyakrabban elhagyjuk a mondatból, bár szükség esetén határozóként feltüntethető. Az esetrag nélkül maradt tárgyat mozgatással a megüresedett alanyi pozícióba visszük, így tölti be a felszíni szerkezet alanyi funkcióját a mélyszerkezeti objektum, amely az eredeti mondatban tárgy szerepét töltötte be. Ha a fölöslegessé vált ágenst mégis ki szeretnénk fejezni, a magyar nyelvben ez általában az által névutó segítségével lehetséges. Például: ’Az Országgyűlés által elfogadott új törvényt a jövő év elejétől vezetik be.’ A horvát nyelvben erre a célra elöljárós szerkezetet használhatunk (od strane, od, putem stb.) Az orosz passzív ige fakultatív vonzata leggyakrabban eszközhatározós esetraggal fejezhető ki:

A passzívról horvát–orosz összevetésben

(1)

39

Эксперимент проводится студентом. kísérlet-M N SG NOM végez-PASS SG3 hallgató-M N SG3 INS

’A kísérlet a hallgató által végződik.’ Ferenczy Gyula (1996) Orosz nyelvtan és nyelvhasználat c. művében a cselekvésnek a tárgyhoz és az alanyhoz való viszonyát a cselekvő-szenvedő-személytelen fajtájú mondatszerkesztési keretben vázolja. Ehhez kétféle alanyt: nyelvtani alanyt és logikai alanyt különböztet meg. A következő mondatban az ’egyetemünk’ mint nyelvtani alany egybeesik a mondat logikai alanyával, ez a cselekvő szerkesztésmód egyik egyértelmű jele. (2)

Конференцию организовал городской университет. konferencia-FEM N SG ACC szervez-PAST M3 SG városi-M ADJ SG NOM egyetem-M N SG NOM

’A konferenciát a városi egyetem szervezte.’ Az alábbi mondatban viszont a logikai alany, az ’egyetemünk’ eszközhatározós esetraggal fejeződik ki, a nyelvtani alany pedig az alanyesetű ’konferencia’. (3)

Конференция была организована городским университетом. konferencia-FEM N SG NOM volt-V PAST FEM SG megszervezve-FEM ADJ|V PAST városi-M ADJ SG INS egyetem-M N 1 SG INS

’A konferencia a városi egyetem által lett megszervezve’ A személytelen szerkesztésmód esetén nincs nyelvtani alanya a mondatnak, a logikai alany pedig immár dativusban áll: (4)

Конференцию надо организовать нашему университету. konferencia-FEM N SG ACC kell megszervezni városi-M ADJ SG DAT egyetem-M N SG DAT

’A konferenciát a városi egyetemnek kell megszervezni(e).’ Hozzá kell tenni, hogy az olyan passzív mondatok, amelyekben a logikai alany is megjelenik, az orosz beszélt nyelvben ritkák. Általában megfigyelhető, hogy a logikai alany „lemarad” (a magyarban ezt nevezik az iskolai tankönyvek „rejtett” alanynak, „általános” alanynak): ’Itt jó kenyeret adnak’: Здесь хороший хлеб продаётся – ’itt jó kenyér árusítódik’; ’A kolostort a XIII. században építették’: Монастырь был построен в 13-ом веке – ’a kolostor a 13. században volt felépítve’. 2.

A passzív szerkezetek képzési módjai

Az oroszban a nagyon is jelentős aspektus kategória nyilvánvalóan meghatározza, hogyan fejezhetők ki a passzív mondatok szenvedő melléknévi igenév segítségével. A befejezett igéből értelemszerűen nem képezhető jelen idejű szenvedő melléknévi igenév, csakis múlt idejű, vagy jövő idejű (ez esetben a быть létige segédletével: Монастырь будет построен – ’lesz felépítve’). A horvát nyelvtanok a passzív szerkezet létrehozásának három módját említik. A hagyományos, amikor az aktív mondat tárgya a passzív mondat alanya lesz, az aktív igei állítmányt felváltja a passzív, az aktív mondat szubjektuma pedig, amennyiben kimondott, a passzív mondatban a cselekvő határozója lesz. A második mód, ha a biti létigéhez passzív melléknévi igenevet rendelünk (igeneves passzívum), a harmadik pedig, ha a se visszaható morfémához személyes igealakot adunk („se-passzívum”). Az orosz passzív mondat állítmánya – akárcsak a horvátban – lehet szenvedő melléknévi igenév vagy visszaható ige passzív jelentéssel. Befejezett igéből képzett melléknévi igenév passzív mondat állítmányaként például: сделано в РФ (’készült az Orosz Föderációban’). A horvát se-passzívumához hasonlatosan az orosz passzív visszaható igéjében is fellelhető -ся

Kispéter Hajnalka és Nagy Péter

40

posztflexiós szuffixum a történeti nyelvleírás szerint az egykor különálló себя visszaható névmásból származik. A cselekvő kifejezésére a horvátban három mód létezik: ‒ od igekötő plusz genitívusz, ‒ instrumentál elöljárószó nélkül, ‒ po igekötő plusz lokatívusz. A magyarban cselekvő mondatból többféle módon képezhetünk passzív mondatot, pl. szenvedő igével, amelyet cselekvő igéből az -atik, -tatik igeképző segítségével kapunk, oly módon változtatva meg annak jelentését, hogy többé nem cselekvést, hanem egy bizonyos cselekvés elszenvedését fejezi ki. A magyarban a passzívum és a kauzatívusz morfémái megegyeznek, mégis lényegi különbség fedezhető fel a két kategória között. Kauzatív igét képezhetünk tárgyas és tárgyatlan igéből, s ezek után is lehet tárgya, míg szenvedő igét csak tranzitív igéből képezhetünk, s neki már nem lehet tárgya. (5)

(6)

a. b. c. d. a.

Mari átadja a levelet. (tranzitív) Mari okozza, hogy a postás átadja a levelet. Mari átadatja a levelet a postással. (kauzatívum) A levél átadatik. Ana uručuje pismo. Ana kézbesíti-V SG3 levelet-NEUTR N SG ACC

’Ana kézbesíti a levelet.’ b. Ana čini da poštar uruči pismo. Ana okoz-V SG3 hogy-C postás-N SG kézbesítse-V SUB SG3 levelet-NEUTR N SG ACC

’Ana okozza, hogy a postás kézbesítse a levelet.’ c. Pismo je uručeno. (passzívum) levél van-Vaux SG3 kézbesítve-V ADJ

’A levél kézbesítve lett.’ d. Pismo se uručuje. Levél se-PART/ProRef PASS kézbesít-V SG3

(7)

’A levél kézbesítődik.’ a. Аня отдаёт письмо. Ányja átad-ADJ|V SG3 levél-NEUTR N SG ACC

’Ányja átadja a levelet.’ b. Письмо отдано. (passzív) levél átad ADJ|V PERF PAST NEUTR SG3

’A levél át van adva.’ c. Письмо отдалось/ отдаётся. levél átadódott-V IMP PAST SG3/átadódik-V IMP SG3

(8)

(9)

a. b. c. d. a.

*’A levél átadódott/átadódik.’ Mari elszaladt a boltba. (intranzitív) Mari megkéri Pétert, hogy szaladjon le a boltba. Mari elszalasztja Pétert a boltba. (kauzatívum) *Péter elszalasztatik a boltba. Ana trkne u trgovinu Ana elszalad-V SG3 u-PREP boltba-FEM N SG ACC

’Ana elszalad a boltba.’ b. Ana moli Peru da trkne u trgovinu. Ana kéri-V SG3 Pétert-N M ACC hogy-C szaladjon-V SG3 Sub u-PREP boltba-N ILL

’Ana megkérte Perot, hogy szaladjon el a boltba.’ c. *Pero je trknut u trgovinu. Péter je-Vaux SG3 szaladva-ADV/ADJ u-PROP boltba-N ILL


41

(10) a. Аня побежала в магазин. Ányja elszalad-ADJ|V SG PAST FEM в-PREP bolt-M N SG ACC

’Ányja elszaladt a boltba.’ b. Аня попросила Петра побежать в магазин. Anja kér-PAST SG FEM Pjotr-ACC elfut-INF bolt-M N SG ACC

’Anyja megkérte Pjotrot, hogy fusson el a boltba.’ c. *Пётр побежан в магазин. Pjotr elfut-PERF PAST M PASS ADJ|V SG bolt-M N SG ACC

3. 3.1

A passzív szerkezetek felszíni szerkezetei Személytelen szerkezet vs. passzív

Mindkét nyelvben léteznek olyan aktív alakú szerkezetek is, amelyek valójában nem a mondat alanyának cselekvését fejezik ki, hanem az általa eltűrt cselekvést, így tehát egyes nyelvészek ezeket is passzívumnak tekintik. Ilyenre példák az alábbi mondatok: (11) a. Perem kosu kod frizera. Mosok-V SG1 hajat-N SG F ACC kod-PREP(ADE) fodrász-N M SG GEN

b. Мою волосы в парикмахерской. mos-SG1haj-PL ACC prep+fodrászat-INE

’Hajat mosok a fodrásznál.’ (értsd: a fodrász mossa a hajamat, hajat mosatok) (12) a. Šijem haljinu u krojačkom salonu. Varrok-V 1SG ruhát-N SG F ACC u-PREP szabónál-ADV N LOC

b. Я шью одежду у портного. én varr-SG1 ruha-ACC prep+szabó-ADE

’Ruhát varrok a szabónál.’ (értsd: ruhát varratok, a szabó varrja a ruhámat) E sorok írói között sincs teljes egyetértés abban, hogy a fenti példák valóban passzív mondatok-e, sőt, az orosz nyelvű példamondatok (éppen a nehezen értelmezhetőség miatt) valószínűleg nem túl gyakran fordulnak elő anyanyelvi beszélők körében. A kauzativitás mindkét szláv nyelv esetén kontextusfüggő (kifejezésére nincs külön grammatikai eszköz, mint a magyar -tat/-tet képző), az azonban vitatott lehet, hogy a passzivitás, ha csak implicit módon is, de egyáltalán valóban benne van-e ezekben a mondatokban. Találhatunk példát további határesetű passzív szerkezetekre, amelyeket egyes nyelvészek passzívumnak tekintenek, mások nem. (13) a. Znanstvenim je istraživanjem dokazano da duhan nije uopće ljekovita biljka. Tudományos-N SG INST je-Vaux kutatással-N Ne INST bebizonyított-V ADJ Ne SG PASS hogy-C dohány-N SG nem egyáltalán gyógy-ADJ F növény-N SG F

b. Научными исследованиями было доказано, что табак совсем не лечебное растение. tudományos-M ADJ PL INS kutatás-M N PL INS van PAST NEUTR SG bizonyít-ADV|V PAST SG3 NEUTR PASS hogy dohány egyáltalán nem gyógy-ADJ növény

’Tudományos kutatásokkal bizonyították, hogy a dohány egyáltalán nem gyógynövény.’ Az ilyen típusú mondatot Ham (1999: 10) nem passzívnak, hanem személytelennek tekinti. Szerinte a szenvedő melléknévi igenév személytelen alakjáról van itt szó, amely mellett nem rekonstruálható az alany, s így nem érvényes, hogy a passzivizáció feltétele az Alany = Páciens kritérium. Más szakirodalom az említett mondatot passzívnak minősíti, s ezt azzal indokolják, hogy az alany/páciens szerepben a da duhan nije uopće ljekovita biljka /табак


42

совсем не лечебное растение tagmondat aktív konceptuális korrelátumban tárgyi alárendelő szerepet tölt be tárgy/páciens szerepben. Visszaható igével úgy fejezhetjük ki a passzívumot a magyarban, hogy a visszaható szuffixumot tartalmazó igék átveszik a szenvedő szerkezetek funkcióját. A szenvedő ige utal arra, hogy személy végzi a cselekvést, a visszaható ige azonban nem. (14) a. Mari becsapja az ablakot. b. *Az ablak becsapatik (Maritól). c. Az ablak becsapódik (magától, a széltől). „A szenvedő árnyalatú -ódik képzős igékben a szenvedő értelem visszaható igei értelemmel párosul: a szenvedő igék cselekvése azért személytelen, mert ezt egy másik (ismeretlen, meg nem nevezett) vki, vmi végzi; ellenben az -ódik képzős igék esetében a személytelenség mozzanata inkább a cselekvő hiányából adódik.” (Tompa 1970: 358) A fenti példák horvát megfelelője a se-passzívumos (oroszban a -ся képzős) „álvisszahatós” változat: (15) a. Ana zalupi prozor. Ana-N F becsapja-V SG3 ablak-N ACC SG M

b. Prozor se zalupio (sam, od vjetra). ablak-N SG M se-ProRef PASS becsapott-V PAST SG3 M

c. Аня хлопает окно. Anja becsap-SG3 ablak-ACC

’Anja becsapja (be szokta csapni) az ablakot.’ (16) Окно хлопалось (само собой, ветром). Ablak becsap-PASS SG PAST NEUTR (saját maga-INSTR NEUTR SG, szél-M N SG INSTR)

’Az ablak magától vágódott be.’, *’Az ablak a szél által csapódott be.’ 3.2

A se/ся -passzívum használata és jelentése

Az ilyen se-passzívummal létrehozott mondatok félreértéshez vezethetnek kontextusukból kiragadva, ugyanis gyakran homonim alakúak a valódi visszaható igékkel. Az igéknek több típusáról beszélhetünk: az egyik csoport például a češljati se, umivati se típusú igék, melyek esetében minden kétséget kizáróan visszaható névmás szerepét tölti be a se szócska. Itt vannak azonban a boriti se, bojati se típusú igék, melyeket közelebbről megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy a se szócska visszaható névmási eredetű, azonban itt partikula funkcióját tölti be. Azt ugyanis mondhatjuk, hogy češljati sebe (’fésülködik’=’magát fésüli’), vagy umivati sebe (’mosakodik’=’mossa magát’), de nincs értelme annak, hogy boriti sebe (*’harcolja magát’), vagy bojati sebe (*’féli magát’). Fentebb már volt róla szó, hogy az oroszban ez az egykori себя visszaható névmás a reflektív igéknél hangredukcióval „beleolvadt” az igébe, annak egy képzőjeként – itt is működik az умываться, azaz умывать себя (’megmosdik’), бриться – брить себя (’borotválkozik’), одеваться, tehát одевать себя (’öltözködik’), причёсываться mint причёсывать себя (’fésülködik’). E helyen kiegészítésképpen azonban el kell mondanunk, hogy nyelvtanár kollégák sokszor tévesen tanítják a -ся posztflexiós szuffixum szerepét, amikor azt kizárólag, mint visszaható jelentésű morfémát említik. Ez a morféma ugyanis – funkcióját tekintve ugyanúgy, mint a horvát se – olyan igék szóképző morfémájaként is előfordulnak, amelyek nem léteznek nélküle. Ide sorolhatók például azok a cselekvések, amelyek lefolytatásához minimum két résztvevő szükséges, azok között kölcsönösséget fejez ki (ссориться ’összeveszni’, соревноваться ’versenyezni’), azok, amelyek belső állapotváltozást, lelki folyamatokat takarnak (стараться ’igyekezni (vmit megcsinálni)’, бояться ’félni’, улыбаться ’mosolyogni’, гордиться ’büszkének lenni’) és azok is,


43

amelyek személytelenek (случается ’történik’). E csoportokon kívül eső, de szintén nem visszaható jelentéssel bíró -ся morfémás igék pl. являться ’minősül vminek’ ’van’ (magyarul sok esetben nem jelenik meg a mondatban), касаться ’érinteni’ (pl. valamilyen kérdést), családi házak kapuján olvasható: собака кусается – ami nem azt jelenti, hogy a kutya olykor megharapódik, hanem éppenséggel ő harapós. A nem visszaható jelentésű -ся morfémás igék pontos jelentését, illetve, azt, hogy vajon ágensről, vagy kontraágensről van szó, csak a kontextus segítségével állapíthatjuk meg. A köztük lévő különbség a magyar fordításokból szemmel látható, hiszen szükség volt egy új ige, a kell segédige bevonására is. (17) a. Dijete se hrani pet puta dnevno. gyerek-N SG se-PTK REF PASS? Etet-V SG3 öt-Q alkalom-PP naponta-ADV

b. Дети кормятся пять раз в день. gyerek-PL etet-PASS PL3 öt alkalom-M PL GEN prep (-on)+nap-SG ACC

’A gyermekek naponta ötször táplálkoznak. / A gyermekeket naponta ötször kell etetni.’ (18) a. Ptice se hrane sjemenkama. madarak-N ACC se-PTK REF PASS etetnek-V P3 magvakkal-N PL INSTR

b. Птицы кормятся семенами. madár-FEM N PL NOM etet-V PASS PL3 mag-NEUTR N PL INSTR

’A madarak magvakat esznek. / A madarakat magvakkal kell etetni.’ A se-passzívumot tartalmazó mondatokban a modális igék csak egyes szám harmadik személyben fordulnak elő, igei bővítményük pedig az infinitívusz. Az oroszban ezt a szerepet tölti be például a приходится ige, melynek vonzata általában egy részeshatározós esetben álló ágens (páciens?) és az infinitívusz (Нам приходится делать пересадку. – ’Át kell szállnunk.’) A mérvadó horvát nyelvtanok attól függően, hogy diakrón vagy szinkrón szempontból vizsgálják, a se szócskát vagy kizárólag a sebe visszaható névmás enklitikus alakjának tekintik (Barić 1995), vagy a szinkrón szempontokra hagyatkozva partikulának nyilvánítják (Babić 1991), ami többek között azért sem helytálló, mert így kizárólagosan szintaktikai elemként, vagy ellenkező esetben, kizárólag az ige morfológiai, illetve lexikai összetevőjeként kezelik. Ez a típus, éppen a se szócska miatt, amennyiben a mondat alanya élő személy, gyakran több jelentésű, abban az esetben, ha visszaható és kölcsönös jelentést is megenged, ezért kontextusfüggő: (19) Djeca se tuku. gyerekek-N PL Ne se-PTK REF PASS? Vernek-V P3

’A gyerekek verekszenek. / A gyerekeket verik. / A gyerekeket (általában) verni kell.’ (20) Oni se kritiziraju. ők-Pro P3 se-Pro/PTK? REF PASS? kritizálják-V P3

’Őket kritizálják. / Ők kritizálják magukat.’ A fenti horvát példák oroszul is tökéletesen így működnek. Az alábbi mondat jelentheti azt is, hogy a gyerekek verekednek, és azt is, hogy ők ’verődnek valaki által’, mitöbb, ’versenyeznek’ értelemben is használható az ige (ez a jelentés a vonzatban explikálódik). (21) Дети бьются. gyerek-FEM N PL NOM ver-PASS

’A gyerekek verekednek / verődnek valaki által / versenyeznek.’


44

Ugyanez a helyzet az a következő mondattal is, amely értelmezhető úgy, hogy ’őket kritizálják’, és úgy is, hogy ’ők kritizálják saját magukat’. (22) Они критизируются Ők kritizál-PASS

’Őket kritizálják. / Ők kritizálják saját magukat.’ Megjegyezzük, e példában szereplő igére a Google összesen két találatot ad, tehát bár nyelvtanilag helytálló, a nyelvhasználat valamiért kiszorítja, nagy valószínűséggel egyrészt azért, mert a felvázolt jelentésbeli dilemmát magában rejti, másrészt mindkét jelentés visszaadható ennél kevésbé vitatható (mondjuk úgy: egyszerűbb) formával is: (23) Их критизируют. Ők-ACC kritizál-PL3

’Kritizálják őket.’ (24) Они критизируют себя. Ők kritizál-PL3 maga-ACC PL

’Kritizálják magukat.’ Vegyük észre, hogy a horvát nyelvben meglévő se szinonimájaként az oroszban megjelenő -ся morféma mellett megtalálható a себя visszaható névmás is, és a hasonló kritikus esetekben sokat segít a jelentés konkretizálásában. Ezzel együtt arra is ki kell térnünk, hogy a Дети бьются mondat elhangzásakor is – amennyiben a beszédpartner számára nem lenne teljesen egyértelmű, hogy ki ver kit, és erre visszakérdez, ismét megjelenik az ige -ся nélküli variánsa és mögötte a себя visszaható névmás tárgyesetes alakja – így már nem kérdés, hogy a gyerekek magukat verik. Az egy igen érdekes kérdés, hogy a horvát nyelvben a se nem az ige után áll, mint az oroszban a себя, így horvát szemmel nézve elsőre fel sem tűnik, hogy az orosz -ся sok esetben – a korábbiakban már említett módon – tulajdonképpen maga a себя. Előfordulhat olyan mondat is, amelyben élettelen alany szerepel, mégis több jelentése lesz: (25) a. Riža se kuha. rizs-N F se-ProRef fő-V SG3 PASS

b. Рис варится. rizs főz-PASS SG3

’A rizs főződik’, azaz: 1. ’A rizs fő’ (éppen most/általában), és 2. ’A rizst főzni kell’. (A rizs olyan étel, amelyet főzéssel készítünk.) Erre a típusra jellemző, hogy a legegyértelműbben fejezi ki a mondat alanyán végzett cselekvést, mondhatnánk azt is, hogy a passzív szerkezetek között a legpasszívabb. Ezt abból is megállapíthatjuk, hogy az e csoportba tartozó mondatok más nyelvre lefordítva is passzívak maradnak: (26) a. Vaza je razbijena. váza-N van-Vaux eltörve-V ADJ F PASS

b. Vaza se razbila. váza-N se-ProRef eltörött-V PASS F

c. The vase is broken. a váza van-SG3 tör- PAST PART

’A váza el van törve.’ (27) a. Bаза лопнута. váza tör-ADJ|V PASS PERF SG FEM

’A váza el van törve’.


45

b. Ваза сломалась1. váza tör-V PASS PAST SG FEM

*’A váza eltörődött.’ 3.3

Aspektualitás a passzívban

A szláv nyelvekben a fönti típust többnyire befejezett igenevekből képezzük. Kivételt képez a horvát, mivel itt folyamatos igenévvel is kifejezhetjük ugyanezt a tartalmat: (28) Kuća je sagrađena za dva mjeseca. Ház-N SG F je-Vaux SG sa-VPfx épült-V ADV PASS F za-PREP két-Q hónap-N PL M

’A házat két hónap alatt építették fel’ (befejezett) (29) Kuća je građena dva mjeseca. Ház-N SG F je-Vaux SG épült-V ADV két-Q hónap-N PL M

’A ház két hónapig épült’ (folyamatos) Egyes szakirodalmak szerint ez az alak azonban időben korlátozott, ezért nem alkalmas valódi jelen idejű cselekmény vagy esemény kifejezésére, amire például az alábbi mondat szolgál: (30) *Kuća biva građena. Ház-N F SG biva-ADV Vaux PASS PAST épített-ADV V F

(*’A ház épülve volt.’) Mivel azonban a fenti analógiára gyártott passzív mondatok nyelvtanilag helyesek, elbeszélésekben gyakran találkozunk velük: (31) Kraljević biva nagrađen. királyfi-N M SG biva-ADV Vaux PASS megjutalmazott-ADV V M

’A királyfi meg lett jutalmazva.’ (32) Kriminalac biva odveden. a bűnöző-N M SG biva-ADV Vaux PASS elvezetett-ADV V M

’A bűnöző el lett vezetve.’ A mediális igék erősen emlékeztetnek az aktív/passzív igepárokra. A modern orosz grammatika különválasztja a folyamatos szemléletű ige (VID kategória) által kifejezett olyan passzív konstrukciókat, amelyekben az ágens egyébként kifejezhető, azoktól, amelyekben ez potenciálisan nem tehető meg (vagy megtehető, csak nyelvhelyességi szempontból nagyon szélsőséges lenne). Ez utóbbiakat egyes szakirodalmak (Nedjalkov, Genjushene 1991) kvázipasszívnak nevezik: (33) Bыливается молоко. kiömlik-V INF SG3 tej

’Kiömlik a tej.’ (34) Бьётся посуда. törik-V INF SG3 edény

’Törik az edény.’ (35) Задача решается. feladat oldódik-V INF SG3

’Megoldódik a feladat.’

1

Ha a -ся morféma előtt álló igerag vagy a múlt idő képzője magánhangzóra végződik, úgy a képzőben fonetikai redukció megy végbe, -сь lesz belőle.


46

Míg a (35) példában egyébként lehetne olyan, teljesen helyes szerkezetet létrehozni, hogy задача решается Кириллом (Kirill (SG3 INSTR) az, aki a feladatot megoldja), a молоко выливается + Ninstr szerkezet által lefedett jelentés néhány sajtónyelvi példától eltekintve valószínűleg inkább aktív mondatban ölt testet. 3.4

A tranzitív alak létrehozása

A horvát nyelvben a magyar mediális igéknek, amennyiben tranzitív alakkal is rendelkező intranzitív formáról van szó, a se-passzívum felel meg. Ha azonban a horvátban a tranzitív igének nincs tranzitív párja, abban az esetben az egyik aktív ige áll a mediális ige szerepében. A például szolgáló igecsoportba olyan intranzitív igék tartoznak, amelyek töve alapul szolgál a tranzitív alakok létrehozásához: (36) Dah mu je zastao. lélegzet-N SG M neki-Pro elállt-Vaux VMSG3

’Elállt a lélegzete.’ (37) Zaustavio je dah. elállította-VM SG3 Vaux SG lélegzet-ACC

’Elállította a lélegzetét.’ (38) Listovi su opali. levelek-N PL M su-Vaux PL lehullottak-VPL M

’Lehullt a levele.’ (39) Odbacilo je listove. lehullasztotta-V Ne je-Vaux SG levelek-N ACC

’Lehullasztotta a levelét.’ (40) Pošiljka je krenula ujutro. a küldemény-N SG F je-Vaux SG indult-V F PAST reggel-N

’A küldemény reggel indult.’ (41) Pošiljku su slali ujutro. a küldemény-N ACC SG F su Vaux PL küldték V SG3 reggel-N

’A küldeményt reggel indították.’ Amennyiben tehát a tranzitív igét választjuk, az objektum akkuzatívusz esetben jelenik meg, az alany szerepében pedig ismeretlen cselekvő áll (vagy nem fontos, vagy természeti erő). Ha a mediális ige variánsát használjuk, az objektum tölti be az alany szerepét – az alannyal változó szerepjelölt vonzat nem ágensi jellegű. A szenvedő alanyra (mélyszerkezeti objektumra) irányuló cselekvést, történést, vagy a cselekvés következtében létrejött állapotot határozói igenévi és létigés szerkezettel fejezhetjük ki. Létezik még körülírásos szenvedő szerkezet is, amely különösen a hivatalos nyelvezetre, publicisztikára jellemző, de a beszélt köznyelvben is találkozhatunk vele. (42) a. Prozori su bili zakovani. ablakok-N PL voltak-PL su-Vaux PL bili-PAST bedeszkázva-ADJ

b. Окна были заделаны досками ablak-PL volt-PL PAST csinál-ADJ|V PL PASS deszka-PL INSTR

’Az ablakok be voltak deszkázva.’ (43) a. Vrata su bila otvorena. ajtó-N PL TAN F voltak-Vaux PL PAST nyitva-ADJ

b. Дверь былa открытa. ajtó-SG volt-FEM PAST SG nyitva-ADJ|V SG FEM PAST PASS

’Az ajtó ki volt tárva.’


47

(44) a. Vrt je bio obrađen. kert-N volt-Vaux SG PAST M művelt-ADJ

b. Огород был обработан. kert volt-SG M megművel-ADJ|V SG M PAST PASS

’A kert meg volt művelve.’ A fentiekből látható, hogy a magyar határozói igeneves passzívumnak a horvátban és az oroszban is a szenvedő melléknévi igeneves forma felel meg úgy, hogy a szenvedő melléknévi igenév és a mondat alanyát szám és nem szerint egyeztetjük, s a fentebb említetteknek megfelelően, az ilyen alakú passzív mondatokban a horvátban az ágenst csak elöljárós szerkezettel (od + genitívusz), oroszban eszközhatározós esettel lehet kifejezni. A modális igéknek nincs külön passzív formájuk, de előfordulhatnak szenvedő igenévi alakban lévő igék mellett (biti/быть + az önálló ige szenvedő igeneve szerkezet formájában). (45) Želim biti prisutna. szeretnék-V PL1 lenni-Vinf jelen-ADJ

’Jelen szeretnék lenni.’ (46) Хочу быть приглашенным. szeret-SG1 lenni-INF meghívott-PAST PASS ADJ|V INSTR

2

’Szeretnék meghívott lenni.’ 3.5

A passzív egyéb formái

A horvát nyelv használ még egy passzívumot kifejező szerkezetet, az ún. semleges passzívumot, amely az akkuzatívusszal ki nem egészíthető önálló igék esetében fordulhat elő, a személytelen szerkezet egyik fajtájaként. Az ilyen mondatok kiinduló szerkezetében nem található meg az objektum. Az orosz csak korlátozottan használja ezt a fajta szerkezetet, általában a приходится segédigét és annak kötelező objektumaként infinitívet használ. (47) a. Ovdje se spava, a ne igra. itt se-ProRef alszik-V SG3, nem pedig játszik-V SG3 PRO(ProRef)

b. Здесь спится. itt alszik-PASS SG3

’Itt aludni kell (szokás; v. ’épp most alszik valaki’). (48) a. Kod nas se ustaje rano. nál-ADE mi-Pro se-ProRef felkel-V SG3 korán.

b. *Нам рано встаётся. nekünk-DAT korán kel-PASS SG3 (*Nekünk korán kelődik.) – helyette:

c. Нам приходится рано вставать. nekünk-DAT érkezik-PASS SG3 korán kelni-INF

’Korán szoktunk kelni.’ (~korán kell kelnünk) – (vö.: ’nincs rá érkezésem’) (49) a. Nedjeljom se ide u crkvu. vasárnap-N se-ProRef megy-SG3 templom-ILL

’Vasárnap templomba szokás menni.’ b. *Нам идётся/ходится в церковь по воскресеньям nekünk-DAT megy/jár-PASS SG3 PREP+ templom-ACC (*Nekünk járódik a templomba vasárnaponként.)

’Nekünk menetelünk/menésünk van a temlomba vasárnaponként.’

2

Az orosz быть létige, amennyiben tulajdonságot, minőséget fejez ki, eszközhatározós esetű vonzatot „kér”.


48

c. По воскресеньям приходится ходить в церковь. PREP vasárnap-PL DAT érkezik-PASS SG3 jár-INF PREP templom-ACC

’Vasárnap templomba szokás járni.’ (megint csak érdekes összevetni a magyar ’érkezése van valakinek valamire’ szerkezettel) Az orosz személytelen mondatokban előforduló -ся mofémás tárgyatlan igék eredeti jelentése általában eltompul, a cselekvés intenzitása nem érvényesül, általános igazsággá válik: (50) Я сегодня не спал. én ma nem aludt-PAST M SG

’Ma nem aludtam.’ (tényközlés) (51) Я сегодня не мoг спать. én ma nem bírt-PAST M SG aludni-INF

’Ma nem bírtam aludni.’ (cselekvés akadályozottságának közlése) (52) Мне сегодня не спалось. nekem-DAT ma nem aludt-V INF PASS PAST NEUTR SG

*’Nekem ma nem aludódott’ (’Ma nem sikerült aludnom.’) Az utolsó példa esetében hangsúlyossá válik, hogy az említett tény a beszélő akaratán kívül eső tényező miatt nem ment végbe, „úgy általában” nem sikerült aludni. „A személytelen -сяs igék a cselekvő személyétől függetlenül bekövetkező állapotot jelölnek.” (Ferenczy, 1996) Tekintve, hogy az első típusú passzívum nem alkalmas valódi jelen idő kifejezésére, a második típus pedig nem mindig egyértelmű, a horvát nyelvben funkcionális űr jön létre: hogyan fogalmazzuk meg a páciensen végzett cselekvést elkerülve a szükségtelenné vált, ismeretlen, vagy határozatlan ágens fölösleges említését? Ezt az űrt a passzívum jegyeit hordozó, vagyis az akkuzatívuszban lévő pácienssel és egyeztetetlen visszaható predikátummal rendelkező mondatok töltik be. Ellentétben az On se kritizira (passzív vagy visszaható szerkezet?) és Oni se kritiziraju (passzív, visszaható vagy kölcsönös szerkezet?), a következő mondatnak kizárólag passzív jelentése van: (53) Njih se kritizira ők-ProACC se-ProRef kritizál SG3 Vref

’Őket kritizálják/Ők vannak kritizálva.’ Habár hasonló funkcionális értelmezését adja a fenti passzív mondattípusnak Milošević (1980), mégis az aktív szerkezet típusának tekinti. 4.

Összegzés

Általános, már-már közhelyszerű megállapítás, hogy aki egy szláv nyelvet jól beszél, a többivel is könnyen elboldogul, ha a szavait megtanulja. Jól látjuk, hogy a horvát és az orosz nyelv mennyi hasonlóságot tartalmaz a passzív szerkezeteket illetően, szinte a morfémák szintjén megegyező sémákra épül. Pontosan követhető, mennyire ugyanazok a jelentésárnyalatok és pragmatikai funkciók öltenek testet e szerkezetekben. A horvátban meglévő, az oroszból viszont hiányzó felszíni szerkezetek, illetve más esetekben egyes kifejezések grammatikai viszonyai közötti különbözőség okait megtalálni azonban még érdekesebb kihívás. De ez már egy másik kutatás tárgya.


49

Hivatkozások Andrić, Edit (1999): A passzív szerkezetekben és mediális igék vonzataként előforduló objektum a magyarban és ekvivalensei a szerb nyelvben. Hungarológiai Közlemények 1999, 1–2. Babić, Stjepan (1991): Povijesni pregled, glasovi i oblici hrvatskoga književnoga jezika. HAZU, Zagreb. Barić, Eugenija (1995): Hrvatska gramatika. Školska knjiga, Zagreb. Belaj, Branimir (2001a): Pasivna rečenica u kontekstu gramatike i pragmatike. Drugi hrvatski slavistički kongres, Hrvatsko filološko društvo, Zagreb, 325–333.. Belaj, Branimir (2001b): Prototipnokontekstualna analiza povratnih glagola u hrvatskom jeziku. Suvremena lingvistika, 27/51–52. Hrvatsko filološko društvo – Zavod za lingvistiku FFZ, Zagreb, 1–11. Ferenczy Gyula (1996): Orosz nyelvtan és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Ham, Sanda (1999): Neosobne rečenice s predikatom tvorenim glagolskim pridjevom trpnim, Jezikoslovlje, god. II., br. 2–3, Osijek. Kučanda, Dubravko (1993): Funkcionalni pristup analizi pasiva u hrvatskom. Suvremena lingvistika, 18/2 (34), Hrvatsko filološko društvo, Zagreb. 175–184. Milosević, Ksenija (1980): Jedan negramatički rečenični model u srpsko-hrvatskom jeziku. Južnoslavenski filolog 36, Instituta za srpskohrvatski jezik, Beograd. 46–63. Tompa József (szerk.) (1970): A mai magyar nyelv rendszere – Leíró nyelvtan 2. Akadémiai Kiadó, Budapest. Пупынин, Юрий Алексеевич (2001): О квалитативном пассиве в русском языке (Исследования по славянским языкам.) № 6. Сеул, 127–136. Недялков, Владимир Петрович – Генюшене Эмма Ширияздановна (1991): Типология рефлексивных конструкций. In: А. В. Бондарко (ред.): Теория функциональной грамматики. Персональность. Залоговость. С. Петербург, Наука.

Igei vonzatstruktúrák a moldvai csángó nyelvjárásban Hoppa Enikő PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected]

1.

A moldvai csángók és nyelvjárásuk

Dolgozatom tárgya a moldvai csángó nyelvjárás grammatikai rendszere, azon belül is igei vonzatstruktúrákkal foglalkozom. A dialektus érintett területét a magyar köznyelvvel összevetve tárgyalom.1 A csángó elnevezés több népcsoportot is jelöl. A moldvai csángókon kívül a Gyimesszoros és a Brassó közelében lévő Hétfalu magyar lakosságát is csángónak nevezik, s néha a bukovinai székelyekre is ezt az elnevezést használják. Moldvai csángókon a Románia keleti tartományában, Moldvában élő katolikus lakosságot érthetjük. Felekezeti hovatartozásuk az, amely egyértelműen elkülöníti őket a környező román lakosságtól. Nyelvüket körülbelül négyötöd részük elhagyta, de vallásukat Moldvába való áttelepedésük óta napjainkig megtartották. A csángó nyelvjárás a magyar nyelv területi változatai közül a köznyelvi normától legtávolabb lévő nyelvváltozat. Mint a Kárpátokon túli magyar nyelvsziget, a moldvai csángók speciális helyzetben vannak: egy más nyelvet beszélő népesség veszi őket körül minden oldalról. Ebből adódóan nyelvük többi nyelvjárásával nincsenek kapcsolatban, s a nyelv sztenderd változata is csak közvetett úton jut el hozzájuk. Közvetlen hatást a környező idegen nyelv, a román tesz rájuk. A nyelv- vagy nyelvjárásszigetek települési folyamatok következtében kerülnek más nyelvű környezetbe (Benkő 1957: 31). A moldvai csángók a XII. század vége és a XVIII. század közepe között több hullámban telepedtek a Kárpátokon túlra. Az első jelentős áttelepülés a XIII-XIV. században történt (Benkő 1990: 18), amikor a határvédelem megszervezésekor határőrök települtek családostul Moldvába. A XV. században újabb csoportok érkeztek, akik Dél-Magyarországról és Pozsony környékéről menekültek a huszitizmus idején. A XVI. században székelyek telepedtek be. A legjelentősebb magyar betelepülés a XVIII. században zajlott. Az 1764-ben Mária Terézia intézkedései ellen fellázadt székelyek a megtorlások elől menekültek a Kárpátok keleti oldalára (Domokos 2001: 83). A korai időkben a székelyek előtt betelepülő magyar lakosság a Közép-Mezőségből származik (Benkő 1990: 38). A moldvai csángók több száz éve élnek román nyelvű környezetben. A kialakult nyelvsziget helyzetből adódik a mai magyar köznyelvtől való számos nyelvi eltérésük. A 1

A nyelvjárások egy nyelvnek területi változatai, melyek nyelvi formái eltérnek a köznyelvi formáktól, s elsősorban a falvakban élők nyelvhasználatára jellemző (Kiss 2001a: 33). Többé-kevésbé önálló rendszerek, melyek a nyelv valamennyi szintjét átfogják (Szabó 1988: 10). A köznyelv a nyelv változatai közül kiemelkedő legitimizált és intézményesült presztízsváltozat, mely a nyilvános nyelvhasználati formát képviseli (Kiss 2001b: 27).

Igei vonzatstruktúrák a moldvai csángó nyelvjárásban

51

nyelvjárás az elszigeteltségnek és a román nyelv jelenlétének köszönhetően egyre messzebb került összefüggő nyelvterületének normájától és a többi nyelvjárástól. A világ különböző nyelvszigetein beszélt nyelvi rendszerek helyzetükből adódóan alapvetően három szempontból hasonlítanak egymásra. Az egyik ilyen a megőrzött archaizmusok jelenléte (Pfister 1989: 100). A másik a nyelv önálló fejlődési iránya, mely olykor megegyezik eredeti nyelvterületének változásaival, de a legtöbb esetben eltér azoktól. A harmadik jellemző tulajdonságuk az őket körülvevő nyelv által előidézett változások, annak hatása a nyelvükre (Matzel 1989: 83). Mivel a nyelv többi változatának hatása nem érvényesül, a nyelvszigeteken bontakozik ki leginkább a nyelvjárás belső, öntörvényű fejlődése (Szabó 1990: 37). A moldvai csángó nyelvjárásnak több helyi változata van. Három fő nyelvjárási változatot különböztethetünk meg. A legarchaikusabb változatot az északi és déli csángók beszélik. Egy következő nyelvjárási egységbe tartoznak azok a helyek, ahol a középkori magyarság, annak is a déli csángó csoportja keveredett a székelyekkel (Tánczos 1999: 10). A harmadik változatot azoknak a székelyeknek a leszármazottai beszélik, akik áttelepedésük után is együtt maradtak, s nem keveredtek a már ott élő magyarokkal. A nyelvjárás minden változata nagy mértékben keveredett a román nyelvvel. A magyar nyelvi változások, újítások nem jutnak el hozzájuk, ezért minden nyelvi szinten sok archaizmus maradt meg nyelvjárásukban. Elszakadásuk a nyelvújítás előtt történt, így az akkor keletkezett s ma is élő számtalan nyelvi alkotást már nem ismerték meg. Mint minden élő nyelv, a csángó is változik, fejlődik, de ezek a változások nem azonosak a Kárpát-medencei magyar nyelv változásaival. Így saját nyelvi alkotásokkal is rendelkeznek. A moldvai csángó nyelvjárás sajátosságai a grammatika minden szintjét (fonetika, morfológia, szintaxis) és a szókincset is érintik. A következőkben néhány ige nyelvjárási vonzatszerkezetét fogom bemutatni. 2000 és 2007 között nyolc csángó faluban (Klézse, Somoska, Külsőrekecsin, Bogdánfalva, Pusztina, Lészped, Gerlény, Lujzikalagor) jártam nyelvi anyaggyűjtés céljából. A beszélt nyelvről hangfelvételeket és feljegyzéseket készítettem. Az így kapott anyagból válogattam a következőkben bemutatásra kerülő szerkezeteket, példamondatokat. Amint szó esett róla, a csángó nyelvjárás nem egységes, maga is változatokra tagolódik. Klézse, Somoska, Külsőrekecsin és Lujzikalagor magyar lakossága kevert eredetű: a középkor folyamán elsősorban a Közép-Mezőségből áttelepült magyar népesség keveredett a XVIII. században érkező székelyekkel. Bogdánfalva tisztán középkori eredetű. Lészped, Gerlény és Pusztina lakossága a XVIII. században érkezett a Székelyföldről. Az eltérő történelmi körülmények a nyelvjárást is meghatározzák. A moldvai csángó nyelvjárás mindegyik változatára egyaránt jellemző a magyar köznyelvtől eltérő vonzatszerkezetek használata. Az egyes vonzatszerkezetek tárgyalásánál jelölöm a példák származási helyét. 2.

A vonzatokról

A vonzat a mondat egy alkotóeleme, melynek jelenlétét egy másik elem, a régens teszi szükségessé. Ez különbözteti meg a szabad határozótól, melynek használata nem kötődik egy másik mondatrészhez, sőt el is hagyható a mondatból. A nyelvekben univerzálisan egy adott elemhez tartozó vonzatok száma 0 és 4 közé esik, mert az ember ilyen minimálszituációban képes látni a valóságot. A magyarban négy vonzata az adásvételi tevékenységeket jelölő igéknek van (pl. ’elad valaki valakinek valamit valamennyiért’). A vonzatszám növelhető különféle eszközökkel, a magyarban például a műveltető képzővel. A leggyakoribb vonzat az alany. Kevés igének nincs vonzata, ilyenek például a személytelen igék, mint a villámlik. Azokat az elemeket, melyek meghatározzák, hogy milyen legyen a környezetük, tehát melyek életre hívják a vonzatokat, régenseknek nevezik (a lát ige például régens, a valaki és a valamit pedig vonzat). A régens előírja vonzatának, illetve vonzatainak jellemzőit. Ilyen

Hoppa Enikő

52

jellemző a vonzatok a száma, azok mondatbeli szerepe, morfológiai esetük. A régens megszabja azt is, hogy az adott vonzatnak kötelezően meg kell-e jelennie vagy elhagyható a mondatból. Az elhagyhatók az ún. fakultatív vonzatok, a nem elhagyhatók pedig az ún. kötelező vonzatok, melyeket prototipikus vonzatoknak is neveznek. A régens jelentése korlátozza vonzatainak jelentését is, vagyis szemantikai szelekciót gyakorol rájuk. Ez azt jelenti, hogy minden vonzathelyre olyan elemnek kell kerülnie, amely eleget tesz a helyre vonatkozó szemantikai elvárásoknak (Komlósy 1992: 334). A régens továbbá ad vonzatának egy thematikus szerepet, amely azt dönti el, hogy milyen szerepet fog betölteni a szituációban (lehet például ágens, páciens, végpont, kezdőpont stb.). Fonológiai viselkedését is szabályozza, azaz hangsúlyos vagy hangsúlytalan helyzetbe teszi. A régens a hozzá tartozó összes vonzatot vonzatstruktúrákba rendezi, hisz ezek mindegyike nem társulhat egymással szabadon. A régens különböző jelentésekkel fordulhat elő az egyes szituációkban, s az eltérő jelentésekhez más jelentésreprezentációk tartoznak, melyek más vonzatokat kívánnak (például ’ad valaki valakinek valamit’, ’ad valaki valakihez valakit’, ’ad valaki valamire’). A vonzatok egy-egy halmaza zárt struktúrát alkot, melyek nem keverhetők egymással. A különböző vonzatszerkezetekkel párosított régenseket külön lexikai egységnek kell tekinteni (Komlósy 1992: 346). 3. 3.1

Egyedi vonzatszerkezetek a moldvai magyar nyelvjárásban jön, hagy, szed, jár, van

Az alábbi sorokban öt olyan igét mutatok be, melyek a csángó nyelvjárásban bizonyos jelentéseikben a magyar köznyelvitől eltérő vonzatot kívánnak. A különbség a szintaktikai funkcióban, a morfológiai esetben, illetve néhol a thematikus szerepben van. Ezek az igék a jön, a hagy, a szed, a jár igék és a van létige. Vonzatszerkezetük elemzése előtt áttekintem az adott igék lehetséges jelentéseit. A jelentések összegyűjtésében segítségemre volt a Magyar értelmező kéziszótár. A jön ige jelentései: 1. felénk közeledik 2. ideér 3. velünk azonos helyre megy 4. valaminek a belsejéből kívülre kerül folyamatosan 5. valahonnan ered 6. felénk terjed, nyúlik 7. közeli helyre kerül 8. bekövetkezik (pl. jól jön, jókor jön) 9. időben közeledik 10. nyugalmi állapotból nyugtalan állapotba kerül (pl. mozgásba jön, dühbe jön) 11. rátalál valamire (pl. nyomára jön) 12. többletként járul valamihez 13. valamennyibe kerül 14. jogcíme, erkölcsi alapja van rá. A szó második jelentéséhez (’ideér’) kapcsolódik a nyelvjárásban tapasztalt eltérés. Konkrétabban ahhoz a helyzethez, amikor a beszélő azt fejezi ki, hogy megy hozzá valaki. Például Péter jön hozzám. A csángó nyelvi példa úgy hangzik, hogy nekünk jöttek a kórindások (Bogdánfalva 2007). A kórindálás szokása karácsonyhoz fűződik. Fiatalok csoportokba verődve járnak házról házra, és karácsonyi énekeket énekelnek, amiért cserébe valamilyen ajándékot (régebben kalácsot, bort, ma inkább pénzt) kapnak. A ’jön valaki valakihez’ vonzatszerkezet helyett itt a ’jön valaki valakinek’ szerkezettel lehet találkozni. A hozzánk ragozott személyes névmás a csángó nyelvjárásban is megvan hezzánk alakban. A példamondatban való helyettesítésének tehát más okai vannak. Ebben a szituációban nem azon van a hangsúly, hogy a kórindások azért mentek hozzájuk, hogy meglátogassák őket és ott legyenek velük, hanem azért mentek, hogy énekeljenek nekik , békés ünnepeket kívánjanak ezzel a családnak. Tehát a lényeg azon van, hogy adjanak számukra valamit. A jön ige jelentése így ebben a mondatban kiegészül egy olyan árnyalattal, hogy ’jön, hogy adjon valamit’. Ez a fajta használat nálunk sem teljesen ismeretlen: a ’jön valaki valakinek’ a magyar köznyelvben is előfordul szintén abban az értelemben, hogy ’jön, hogy adjon valamit’. Példa erre az, hogy december hatodikán a gyerekeknek jön a Mikulás.


53

A jön ige a ’valaki valakihez’ és a ’valaki valakinek’ vonzatszerkezetében is két vonzattal rendelkezik. Az első esetben ezek szintaktikai funkciója alany és helyhatározó, a másodikban alany és részeshatározó. Thematikus szerepüket tekintve a ’valaki valakihez’ ágens és direkcionális, a ’valaki valakinek’ pedig ágens és beneficiens. Az ágens az aktív résztvevő a szituációban, mely szerepét saját energiájának módosításával vagy féken tartásával tölti be (Komlósy 1992: 359). A direkcionális a régenssel jelölt mozgás befejező pontja (Komlósy 1992: 360), a beneficiens az esemény kedvezményezettje. A hagy ige jelentései: 1. nem vesz el, nem visz magával 2. nem változtatja meg az állapotát 3. úgy megy el valakitől, hogy az valamilyen nem kívánatos állapotban marad 4. valami észlelhető marad utána 5. enged, tűr, nem akadályoz meg 6. nem fogyaszt el 7. hagyományoz 8. nem vitatkozik (ráhagy) 9. parancsol (meghagy). A hagy igéhez fűződő békén hagy kifejezés a második pontban említett jelentéssel függ össze, azaz ’nem változtatja meg valaminek vagy valakinek az állapotát’. A magyar köznyelvben ebben az esetben a hagy ige vonzata ’valaki valakit valahogyan’. A moldvai csángók a hagyjon békén! helyett a hagyjon békémet! (Pusztina 2006) kifejezést használják. Az ige vonzata itt ’valaki valamit’. A birtokos személyjel megjelenése egy harmadik vonzatra is utal, mégpedig a ’valakinek’ vonzatra. Ezt a szókapcsolatot úgy lehetne bővebben kifejteni, hogy ’hagyjon nekem békét’. Nézőpontváltásról van itt szó. A beszélő ahelyett, hogy azt mondaná, hogy valamilyen állapotban szeretne maradni, azt hangsúlyozza, hogy valamit meg szeretne tartani magának. A kétféle kifejezésmód (hagyjon békén, hagyjon békémet) jelentése ugyanaz, csak más nyelvtani eszközökkel, ezáltal más megközelítéssel fejezik ki ezt a kívánságot. Ha részeire bontjuk a békémet alakot, akkor beilleszthetnénk a köznyelvben élő vonzatszerkezetbe, tehát abba, hogy ’hagy valaki valakit valahogyan’. Ez formailag azért lenne elképzelhető, mert a csángó nyelvjárásban a -t toldalék néha modális jelentéssel egészíti ki a tövet. Erre példa a ’nagyon’ jelentésben használt igen gyakran előforduló erőst szavuk. Nem gondolom, hogy a vizsgált kifejezésben is erről lenne szó. Hagyományos felfogásban ez azért sem valószínű, mert a -t toldalék itt képző funkciójú, mely nem állhatna a birtokos személyjel mögött. Ha a birtokos személyjelet viszont képzőnek fogjuk fel (Alberti 2006), akkor a sorrend megfelelő. Formailag tehát a -t toldalék kifejezhet modalitást, a jelen példában viszont ez nem érződik. Ha összevetjük a köznyelvi és a nyelvjárási vonzatok szintaktikai funkcióját, a köznyelvben alanyról, tárgyról és állapothatározóról van szó, a nyelvjárásban pedig alanyról, részeshatározóról és tárgyról. Thematikus szerepük a köznyelvben ágens, jellemzett és eredmény szerepű. A nyelvjárásban ágens, beneficiens és direkcionális. A jellemzett egy nem változó résztvevő, mely nem fejt ki hatást a többi szereplőre, nem érik külső hatások, nem megy benne végbe változás. Az eredmény a régenssel jelölt változás záró állapota, eredménye (Komlósy 1992: 360). A vizsgált nyelvi példák között a hagyjon békémet! bizonyos szempontból egyedülálló. A békémet vonzat névelő nélkül álló ún. „csupasz” NP (Alberti–Medve 2002: 162). Összefügg ezzel viselkedése (Komlósy 1992: 501) is: az a mód, hogy az igekötőkre jellemző viselkedést mutat. Az igekötő nélküli igék névelőtlen köznévvel kifejezett vonzatait általában igekötőszerű viselkedés jellemzi. Ez a tulajdonság különböző morfológiai felépítésű, szintaktikai kategóriájú és különféle szintaktikai funkciójú egységeket érinthet (Komlósy 1992: 500). Vonzatok csak meghatározott régensek mellett vesznek fel igekötői szerepet. A fenti példa ezek közé tartozik. Az igekötőszerű elemeken belül a tárgyalt kifejezés ’valahogy’ (békén), illetve ’valamit’ (békémet) vonzata mind köznyelvi, mind nyelvjárási formájában predikatív vonzat. Azért tekinthetők predikatívnak, mert a régens egy másik vonzatáról mint saját alanyukról tesznek állítást (Komlósy 1992: 468). Jelen esetben a köznyelvi változatban a ’valakit’, a nyelvjárásiban a ’valakinek’ vonzatra vonatkozik az állítás.

54

Hoppa Enikő

A szed ige jelentései: 1. termő- ill. lelőhelyükről egymás után elvéve folyamatosan egy helyre tesz 2. ételből 3. házról házra járva vásárol vagy gyűjt valamit 4. szerez, kerít, magáévá tesz 5. tárgyakat egymás után valamilyen rendbe rak, egymás után felvesz, magához vesz 6. gyógyszert rendszeresen bevesz 7. nyomdában végzik 8. részeire bont 9. ötleteket gondolatokat valamilyen (nyelvi) formába rendez. Az első pontban jelölt jelentés kötelező vonzata a ’valaki’ és a ’valamit’. Fakultatív vonzatként ott áll az is, hogy valahol. Ha valaki ebben az értelemben szed valamit, például gombát, azt is hozzá szokta fűzni, hogy hol. A szed igének ez a jelentése a csángó nyelvjárásban is ismert. A különbség csak az náluk, hogy nem ’valahol’, hanem ’valahonnan’ szedik az adott dolgot. A magyar köznyelvben akkor szedünk valahonnan valamit, ha az igéhez igekötőt illesztünk, mint például leszed, felszed, összeszed. Az elemzendő csángó mondat így hangzik: a lapit (levelet) az erdőkből szedjük (Pusztina 2006). Ebből úgy tűnik, hogy szemléletükben nem az a fontos, hogy hol történt a szedés, hanem az, hogy honnan származik az, amit szednek. Lehet ez egyfajta megőrzött archaizmus, mert a magyar köznyelvben is létezik az ige ezzel a vonzattal, mégpedig abban a kérdésben, hogy ezt honnan szedted? Ez utóbbi esetben a szed ige már átvitt értelmű, nem konkrét helyre utal, s az a valami sem biztos, hogy konkrét dolog. Az állandósult szókapcsolatokban megőrződhetnek régies formák. Úgy tűnik, hogy az ige átvitt értelmében a negyedik pontban leírt jelentéstartam is benne van: az, hogy ’szerez valaki valamit’. Ehhez az értelemhez pedig a ’valahonnan’ vonzat közelebb áll. A lapit az erdőkből szedjük mondatban tehát az ige jelentése kiegészül a ’szerez’ jelentésével is. A ’szed valaki valamit valahol’ és a ’szed valaki valamit valahonnan’ eseteiben a vonzatok szintaktikai funkciója alany, tárgy és helyhatározó. Thematikus szerepben a ’valaki’ ágens, a ’valamit’ páciens, a ’valahol’ lokális szerepű, a nyelvjárásban élő ’valahonnan’ kezdőpont jellegű. A páciens a szituáció olyan résztvevője, melynek tulajdonságai, jellemzői, állapota, külső meghatározottságai valamilyen változáson mennek át. Az ún. lokális a régenssel jelölt szituációnak részét képező térre vagy időre vonatkozik. A kezdőpont a régenssel jelölt mozgás vagy változás kiindulási pontja (Komlósy 1992: 360). A van létige jelentései: 1. létezik 2. valahol tartózkodik 3. valamilyen körülmények között tartózkodik 4. valami végzésére eltávozott 5. jelenség, állapot, elvont dolog léte észlelhető (pl. sötét van) 6. rendelkezésre áll valami 7. időben tart valami a jelenben 8. valami történik valakivel, valami újság van vele (mi van veled?) 9. valamilyen állapotban van (pl. nyitva van) 10. cselekvés, folyamat megtörténte (pl. el van utazva) 11. valamilyen viszonyban van valakivel, valamivel, valamilyen magatartást tanúsít iránta (pl. bizalommal van iránta) 12. valami az anyaga 13. valamennyibe kerül 14. valakinek, valaminek a hozzá tartozó tulajdona 15. valakiről, valamiről állítást tesz. Az ige második jelentését, a ’tartózkodik valahol’-t, a csángó nyelvjárás szerint úgy kellene módosítani, hogy ’tartózkodik valahová’. A kiemelt példa legyen a misére voltam (Klézse 2000, Bogdánfalva 2007). Mintha a beszélő azt akarná mondani, hogy elment a misére. Mintha az lenne a fontos, hogy elment oda, s nem az, hogy ott volt. Ez a szerkezet nagyon hasonlít az ötödik igének, a jár-nak a sajátos vonzatszerkezetére. Mielőtt erre rátérnék, következzenek az ige egyes jelentései: 1. helyet változtat 2. jön-megy, járkál 3. szokásosan, rendszeresen megy, közlekedik 4. elmegy valahova és valamiért ott tartózkodik (pl. orvoshoz jár) rendszeresen 5. megfordul valahol valamennyi ideig 6. táncot 7. valahogyan öltözködve mutatkozik 8. valaminek a megszerzésén fáradozva több helyre is elmegy 9. rendeltetésszerűen működésben van 10. újság 11. folyamatban van (pl. nehéz idők járnak) 12. haladás közben valahol tart, valami felé közeledik 13. behatol valahová (pl. nem járja az eke) 14. hír terjed 15. valamivel jár valami 16. kiegészítésként hozzátartozik 17. valahogy cselekszik, valamilyen minőségben él, működik: kedvében jár, sarkában jár. 18. szokásban van.


55

Az ötödik jelentéshez fűződik a nyelvjárási eltérés, vagyis ahhoz, hogy ’megfordul valahol valamennyi ideig’. Köznyelvi példa erre a Pécsett jártam mondat. A jár-nak ez a jelentése magában foglalja azt a folyamatot, hogy valaki odamegy, ott tartózkodik és visszajön. Benne van egyfajta cél is: mintha valami célból járna valaki valahol. Tehát magában sűríti az időt, a célt és az oda-vissza folyamatot. Moldvában a jár igét sokkal többször lehet hallani múlt időben, mint jelenben. A fent felsorolt jelentések mindegyike nem létezik a nyelvjárásban. Leggyakrabban a szóban forgó értelemben kerül elő, csak épp azzal a különbséggel, hogy ők nem ’valahol’, hanem ’valahová’ járnak: a mezőre jártam (Klézse 2000). A magyar köznyelvben a valahová járni más értelmű: az a negyedik jelentésben említett ’orvoshoz jár’-féle formákkal rokon. A csángó nyelvjárásbeli vonzatszerkezet szerint itt az kerül előtérbe, hogy valaki elmegy valahová, szemben a magyar köznyelvvel, ahol inkább azt érezzük hangsúlyosnak, hogy valaki tartózkodik valahol egy bizonyos ideig. Ugyanez vonatkozik a létigének a már említett jelentésére. A létige és a jár ige kiválasztott jelentései a nyelvjárásban szinonimái is lehetnek egymásnak. Mindkét igénél az adott vonzatszerkezetben a köznyelvi és a nyelvjárási változatnál is a vonzatok szintaktikai funkciója alany és helyhatározó. Thematikus szerepük a köznyelvben ágens és lokális szerep, a nyelvjárásban ágens és direkcionális. A jár ige bemutatott jelentésének gyakoriságát mutatja az is, hogy igekötővel ellátva egyik legkedveltebb köszönésformájuk a megjárta-e? Köszönési formáikról tudni kell, hogy a magyar köznyelvben használt köszönésformák egyikét sem ismerik. Találkozáskor egy személyes dologgal köszöntik egymást attól függően, hogy épp milyen tevékenység közben találkoznak. Például: beszélgetnek?/tanácsolnak? Válasz: beszélgetünk/tanácsolunk. Vagy: menegetnek?, elindult?, jön haza? Elköszönéskor: maradj békével! vagy egészséget! 3.2

megy, vesz

A következő két ige, melyek vonzatszerkezetéről szó lesz, a megy és a vesz. Azért tárgyalom őket az előzőektől elkülönítve, mert esetükben a köznyelvtől eltérő vonzatok akkor jelennek meg, ha átvitt értelemben használják őket. A megy köznyelvi jelentései: 1. egyik helyről a másikra halad, mozog 2. távolodik, távozik 3. valahova jut, kerül, hatol 4. (út, hosszanti tárgy, építmény) valamely irányban helyezkedik el 5. (folyamat, cselekvés, tulajdonság) bizonyos pontig, fok(ozat)ig jut el 6. valamely állapotba, helyzetbe, minőségbe jut ill. megkezd valamely állapotot, tevékenységet 7. (idő) múlik 8. elér bizonyos mennyiséget, mértéket 9. működik, jár 10. történik, folyik 11. műsoron van, előadják 12. illik valamihez 13. (kifejezésekben) valamilyen állapotba jut. A nyelvjárásban a ’megy valami valamire’ vonzatszerkezet is előfordul, ennek jelentése azonban az, hogy ’jelent valami valamit’. A mire menen? (Klézse 2000) kérdés köznyelven így hangzana: mit jelent? A megy ige egyes szám harmadik személyű alakja menen. A jelent ige vonzatainak szintaktikai funkciója alany és tárgy, thematikus szerepük ágens és jellemzett. A megy ige szóban forgó vonzatainak szintaktikai funkciója alany és helyhatározó, a thematikus szerepek pedig ágens és direkcionális. Mivel a vizsgált kifejezés nem szó szerint értelmezendő, a köznyelvtől való eltérései csak a formát érintik. A vesz számos jelentésben használatos a magyar nyelvben: 1. megfog valamit, hogy használja 2. (ételből, italból) bizonyos mennyiséget fogyaszt 3. (ruhadarabot) testére illeszt 4. (felelősséget, munkát, terhet) vállal 5. a) része van, közreműködik valamiben b) osztozik valakinek valamely érzelmében 6. valamiképpen értelmez, felfog, tekint 7. (kifejezésekben) elvesz, eltávolít, megszüntet 8. igényel, kér és kap valamit valamiért 9. szerez 10. pénzért szerez, vásárol 11. (kifejezésekben) valamilyen címen tulajdonává tesz, használni kezd valamit 12. leckét, órát vesz 13. (kifejezésekben) valamire kiszemel, használni kezd 14. valamilyen formában rögzít valamit 15. cselekvés eredményeként kap ill. létrehoz valamit 16. (meg)kap 17. cselekedetet, megnyilatkozást érzelmi megnyilatkozással fogad 18. (utat, irányt)

Hoppa Enikő

56

választ, és arra kezd haladni 19. a megnevezett változás megkezdődik 20. a) anyag beivódik valahova b) (fájdalom, gondolat) befészkeli magát valahova. Abban a csángó szerkezetben, hogy vegye rományul! (Klézse 2000) a ’vesz valaki valamit valahogyan’ köznyelvi jelentése ’mond valaki valamit valahogyan’, azaz mondja románul! A vesz és a mond igék vonzatai jelen értelmezésükben mind szintaktikai funkciójukban, mind thematikus szerepükben megegyeznek: alany, tárgy és módhatározó, illetve ágens, jellemzett és eredmény. A két nyelvváltozat közti különbség abban áll, hogy a mond helyét a nyelvjárásban felváltja a köznyelv számára szokatlan vesz régens. A fenti két példában bemutatott igék a korábban tárgyaltakkal ellentétben nem valamely köznyelvi jelentésben változtatják meg vonzatstruktúrájukat, hanem egyedi szerkezetükkel az igéknek egy újabb, csak a nyelvjárásban élő jelentését mutatják meg. 4.

Összegzés

Dolgozatomban néhány kiválasztott ige olyan egyedi vonzataival foglalkoztam, melyek a moldvai csángó nyelvjárásban élnek. A nyelvjárásban kialakult különbségek oka lehet archaikus szerkezetek megőrzése, önálló nyelvi alkotások létrejötte vagy a román nyelv szerkezetének hatása. A bemutatott régensek vonzatai a nyelvjárásban szintaktikai funkciójuk, morfológiai esetük vagy thematikus szerepük szempontjából különböznek a köznyelvi vonzatoktól. Az eltérő vonzatszerkezetek a régensek köznyelvi jelentését is megváltoztatják vagy kibővítik. A kiemelt példákban a köznyelvtől eltérő vonzatstruktúrának és az igék kibővült jelentésének köszönhetően a magyar köznyelvtől kissé eltérő szemléletmóddal találkozhatunk: a nyelvjárást beszélők a vizsgált szerkezetekben kifejezett tartalmat más nézőpontba helyezik, s másfelől közelítik meg azokat. A Sapir–Whorf-hipotézis szerint anyanyelvünk szerkezete meghatározza azt a módot, ahogyan a világot érzékelhetjük (Wardhaugh 1995: 193), nyelvünk alakítja gondolkodásunkat (Máté 1998: 310). A nyelv és gondolkodás közti összefüggésre korábban már Wilhelm von Humboldt is felhívta a figyelmet, aki a nyelvet a gondolkodás eszközének tekintette. Elképzelése szerint az egyes nyelvek kifejezésmódja meghatározza a benne foglalt tartalmakat (Humboldt 1985: 54–55). A kérdést később Edward Sapir vizsgálta, aki kifejtette, hogy minden ember világképét jelentős mértékben az a nyelv alakítja, melyen beszél (Sapir 1971: 46). Sapir tanítványa, Benjamin Lee Whorf további megállapításokat tett ebben a témában: úgy véli, a nyelv nem csupán formálja a világlátást, hanem az adott grammatikai kategóriák szigorúan meghatározzák azt, ahogyan a világot értelmezhetjük (Whorf 1963: 52–53). A nyelv és gondolkodás ily módon történő összefüggéseit többen vitatják. Az azonban tény, hogy a különböző nyelvek különbözőképp ábrázolják a valóságot. A jelen esetben úgy tűnik, hogy ilyen különbségek bizonyos mértékben ugyanazon nyelv eltérő változatai között is kialakulhatnak. Hivatkozások Alberti Gábor (2006): A szóképzéssel együttjáró vonzatszerkezet-változások rendszere. Nyelvtudományi Közlemények 103, 75–105. Alberti Gábor – Medve Anna (2002): Generatív grammatikai gyakorlókönyv. Magyar transzformációs generatív nyelvészeti elemzések. 1. kötet: Szabályok és magyarázatok. Janus/Books, Budapest. Benkő Loránd (1957): Magyar nyelvjárástörténet. Tankönyvkiadó, Budapest. Benkő Loránd (1990): A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 186. szám, Budapest. Domokos Pál Péter (2001) (hatodik kiadás): A moldvai magyarság. Fekete Sas Kiadó, Budapest.


57

Humboldt, Wilhelm von (1985): A nyelvek összehasonlító tanulmányozása a nyelvi fejlődés különböző korszakaival összefüggésben. In: Wilhelm von Humboldt válogatott írásai (ford. Rajnai László), Európa Könyvkiadó, Budapest, 29–67. Kiss Jenő (2001a): Nyelv és nyelvjárás. In: Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia, Osiris Kiadó, Budapest, 31–37. Kiss Jenő (2001b): Előzetes a dialektológiával való ismerkedéshez. In: Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia, Osiris Kiadó, Budapest, 13–30. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–529. Máté Jakab (1998): A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Matzel, Klaus (1989): Der Untergang deutscher Sprachinseln in Norditalien. In: Heinrich Beck (Hrsg.): Germanische Rest- und Trümmersprachen (3.), de Gruyter, Berlin, 69–85. Pfister, Max (1989): Sprachliche Relikte und Transferenzerscheinungen bei Walsern und Bayern in Oberitalien. In: Heinrich Beck (Hrsg.): Germanische Rest- und Trümmersprachen (3.), de Gruyter, Berlin, 97–118. Sapir, Edward (1971): A nyelvészet mint tudomány. In: Edward Sapir: Az ember és a nyelv, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 43–52. Szabó Géza (1988): A magyar nyelvjárások. Tankönyvkiadó, Budapest. Szabó József (1990): Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Csongrád Megyei Levéltár, Békéscsaba–Kecskemét–Szeged. Tánczos Vilmos (1999): A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors, Teleki László Alapítvány, Budapest, 7–32. Wardhaugh, Ronald (1995): Szociolingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. Whorf, Benjamin Lee (1963): Sprache, Denken, Wirklichkeit. Rowohlt, München.

Vitás kérdések a német főnévi csoportról és a névelőkről a magyar névelők tükrében Szabó Veronika1 PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Bevezetés

A német szakirodalomban – a magyarhoz hasonlóan – az elméleti kerettől függ, hogy mit is tekintenek névelőnek. Míg a hagyományos nyelvleírásokban a névelők közé sorolják a kvantorokat is, addig a generatív ihletésű munkákban csak a determinánsokat tekintik valódi névelőknek. A determinánsok közé nem mindig sorolják be a hagyományos nyelvleírás határozatlan névelőjét, az ein-t. A magyar generatív felfogás szerint a referenciális kifejezések DP burkot építenek ki maguk körül, a D fejet a határozott névelő, illetve a határozatlanságot jelző Szabolcsi-féle karika foglalja el, míg a puszta NP nem-referenciális kifejezéseknél fordulhat elő. A német szakirodalomban sokáig vita volt a névelőnek a névszói csoportban elfoglalt helyét illetően is, bár az újabb generatív munkák egyértelműen a DP-s elemzés mellett teszik le a voksukat, azaz a névelőt tekintik a szerkezet fejének. Ezen kívül más kérdések is vitát váltottak ki: szóba került a névelők kapcsán a névelőtől függő melléknévragozás, a prepozícióval összevont névelők (ún. Verschmelzung) értelmezési lehetőségei, a kein névelő státusa, valamint a csupasz főnévi kifejezések elemzése. Ebben az írásban bemutatok egy-két válaszkísérletet a fent említett kérdésekre, közben pedig megpróbálok kitérni arra is, milyen tanulságok vonhatók le a kontrasztív nyelvészeti eredményekből, azaz mit tudunk meg a német névelőkről, ha a magyar névelők szintaktikai és szemantikai viselkedésével vetjük egybe. 2. 2.1

Vélemények a német determinánsokról általában A hagyományos grammatikák felosztása

A német hagyományos grammatikák névelő fogalma viszonylag tág kategória, nem véletlen, hogy az elnevezés is többes számú: Artikelwörter („névelőszavak”). Helbig–Buscha (2001) grammatikája például ide sorolja: i. a határozott és a határozatlan névelőt, valamint a névelő nélküli csupasz főneveket, mondván, hogy itt egyfajta nulla-névelőről, Nullartikel-ről van szó; ii. a mutató névmásokat, mint a dieser, jener, DER2, derjenige, derselbe iii. a birtokos névmásokat, mint mein, dessen, wessen3

1

Ezúton köszönöm a lektorok, Molnár Krisztina és Peter Canisius segítségét, szakirodalmi javaslatait, tanácsait. A hangsúlyosan ejtett határozott névelő mutató névmási szerepű, pl. Ich habe DEN Mann gesehen. ’Azt az embert láttam.’ 2

Vitás kérdések a német főnévi csoportról és a névelőkről a magyar névelők tükrében

59

iv. a kérdő névmásokat, mint welche v. és a határozatlan névmásokat, mint jeder, mancher, aller, einige, etliche, mehrere, kein, irgendein. Elhatárolási kritériumaik többségét a magyar hagyományos szakirodalomban is megtaláljuk (pl. Keszler 2000), úgymint: i. névszói csoport előtt állnak pl. mein Freund, ii. kölcsönösen kizárják egymást pl. *der mein Freund, iii. csak a névszói csoportjukkal együtt mozgathatóak a mondatban, iv. megjelenésük adott környezetben kötelező. A ii. kritérium ugyan kilóg a sorból, hiszen (1) szintén grammatikus. (1)

dies-e

mein-e

Freund-e (spiel-en)

ez-PL

enyém-PL

barátok

(játszanak)

’Ezek a barátaim (játszanak).’ Ezt a Buscha-féle grammatika úgy magyarázza, hogy itt alárendelő kapcsolat van a névelők között, ugyanakkor részletesebb elemzést a jelenségről nem ad. A magyar névelőre már nem jellemző jegyek, hogy a német névelők i. a főnév nyelvtani nemére, számára és esetére utaló végződéseket kapnak, ii. meghatározzák az őket követő jelzői szerepű kifejezések ragozását. Generatív elemzések a névelőkről

2.2 2.2.1

A főnévi csoport mint NP, a névelő mint szabad bővítmény

A korábbi generatív munkák arra is felhívják a figyelmet, hogy a névelők nem csak hogy meghatározzák az utánuk jövő melléknevek vagy melléknévi igenevek ragozását, hanem maguk is melléknévként ragozhatók. Demske (2000) idézi az alábbi példát: (2)

a. mies-er

Wein4

silány-NOM.MASC.SG.3 bor

’silány bor’ b. d-er/dies-er a/ez-NOM.MASC.SG.3

Wein bor

’(ez) a bor’ Jól látható, hogy a névelő nélküli puszta főnév előtt a melléknév veszi fel az esetet és a nemet és számot jelölő végződést, ugyanezt teszi a mutató névmás vagy éppen a határozott névelő is. (A számot maga a főnévi végződés is mutatja.) Részben igaz ez a határozatlannak tekintett ein elemre is, bár itt az alanyesetű hímnemű és semleges nemű alak egybeesik (d-er Mann – d-as Kind vs. ein Mann – ein Kind). Erre a tényre hivatkozva sokáig szabad bővítménynek tekintették a névelőt, amely a mellékneveket és a kvantoroknak nevezett kifejezéseket (számneveket, névmásokat) megelőzve N’-ra csatolódik. A német szakirodalomban azonban többször felmerült az a kérdés is, hogy valóban egyeztetésről van-e szó a névelő és az őt követő névmás között. Legújabban Nübling és Szczepaniak (2010) hivatkozott arra a tényre, hogy a névelők és a melléknevek végződései önmagukban többértelműek (hiszen például egy der névelő éppúgy jelölhet alany esetű 3

A dessen más helyen a mutató és a vonatkozó névmási a wessen kérdő névmási kategóriában szerepel. Helbig– Buscha viszont a birtokos névmások között is felsorolja das herkömmliche „adjektivische” Possessivpronomen címszó alatt (Helbig–Buscha 2001: 322). 4 A példák nagy része az idézett szakirodalmakból való.

Szabó Veronika

60

hímnemű főnevet mint részes esetű vagy birtokos esetű nőneműt, illetve birtokos esetű többes számút). Így valódi egyeztetésről nem lehet szó. A főnévi fej és a névelő tehát sok esetben csak együtt képesek egyértelműsíteni, hogy éppen milyen számú, esetű, nemű főnévi csoportról is van szó. Ezt Nübling és Szczepaniak Wernerre hivatkozva diszkontinuus kódolásnak nevezi. A magyar névelő esetében ugyan nincs szó egyeztetésről, a (magyar hagyományos nyelvészetben is determinánsnak tartott) mutató névmás viszont felveszi a főnévi fej esetragját, számban is egyeztetődik vele, a főnévi fej névutóját is örökli (pl. ezek miatt a fiúk miatt). 2.2.2

A főnévi csoport mint DP, határozott névelő

Abney-re hivatkozva és a főnévi szerkezetnek a mondathoz való hasonlóságára felfigyelve aztán egyre többen érveltek a főnévi kifejezések DP-s elemzése mellett, akárcsak a magyarban. A 90-es évek elején írt cikkében Vater már azt is megerősíti, hogy külön kell választani a determinánsokat a kvantoroktól. A determinánsoknak referenciális funkciót tulajdonít, és nem tartja idetartozónak az ein -t sem, hanem az all-, jed-, einig-, manchkifejezésekkel együtt a kvantorok közé sorolja. Azzal érvel, hogy míg a determinánsok gyenge ragozást váltanak ki a melléknéven (azaz a melléknévnek már nem kell mutatnia a névszóra jellemző nemet és esetet), addig a kvantorok erőset (Vater, 1991). (3)

a. das

groß-e

Buch5

a-NEUT.NOM.SG nagy-MASC.NOM/ACC.SG könyv

’a nagy könyv’ b. ein

groß-es

egy-nem FEM.NOM.SG

Buch

nagy-NEUT.NOM/ACC.SG könyv

’egy nagy könyv’ A fenti példát annak igazolására is használták, hogy a névelő már csak azért sem lehet adjunktum, mert sokszor csak általa lehetséges a nem- és számbeli egyeztetés (amennyiben ez egyeztetés), a jelző által nem. Hím- és semleges nemű főnevek genitívuszi alakjában például csak a névelőn jelenik meg az -s végződés (annak ellenére, hogy az már tulajdonképpen a névszón magán jelölve van, így jelenléte redundás6), névelő nélküli szerkezetek jelzői -en végződést kapnak: (4)

a. des a-MASC.GEN.SG

Kater-s kandúr-MASC.GEN.SG

’a kandúrnak’

5

Az annotáció kapcsán érdemes figyelembe venni, hogy – amint fent az egyeztetésről írva már említettem – önmagában egy melléknévi -e vagy -en végződés nem jelöl sem nemet, sem esetet, sem személyt. Azt sem lehet róla megállapítani, hogy gyenge vagy erős ragozást képvisel-e a szuffixum. Az annotációban tehát csak kényszerűségből szerepelnek a végződés alatt grammatikai jegyek. A névelőnél azért nem tüntettem fel a 3. személyt, mert úgy gondolom, csak akkor volna rá szükség, ha léteznének 1. és 2. személyű névelők is (bár egyes nyelvészek szerint léteznek is, lásd később). Mivel csak az egyes számú névelőknél fontos a nem, a többes számúaknál nem, ott azt nem jelölöm. Az annotáció készítésekor általában a közérthetőségre törekedtem, és a releváns információkat jelenítettem meg, azaz csak akkor jelenítek meg grammatikai jegyeket, ha azok a példa szempontjából fontosak. Mivel egy-egy elem besorolása az alkalmazott nyelvelmélet függvénye is, az annotáció néhány helyen felületesnek tűnhet. A kategorizálási problémák tárgyalása azonban túlmutatna az írás keretein, ezért a továbbiakban ezzel nem foglalkozom. 6 Bhatt (1990) idézi Rowley kutatását, mely szerint a névszó végi -s lassan eltűnni látszik. A német nyelvtörténeti kutatások egyértelműen kimutatták azt a tendenciát, hogy a determinánsok differenciálódásával a névszókon eltűnik a morfológiai kategóriajelöltség. Csak a többes számot jelöli a német magán a főnéven is, az esetet már csak lexikalizált kifejezésekben: zu Hause (’otthon’).


61

Katers7

b. klug-en

okos-MASC.GEN.SG kandúr-MASC.GEN.SG

’okos kandúrnak’ A 90-es évek generativistái tehát a fenti érvek alapján determinánsként elemzik a határozott névelőt, méghozzá a főnévi csoport fejeként. Vater a mellérendeléses tesztet is felhasználja ennek bizonyítására. Míg az (5a) mondatban a névelő mindkét NP feje, addig a másikban két külön DP-vel kell számolnunk. (5)

a. Der Freund und Verleger sagte seine Teilnahme ab. a-MASC.NOM.SG barát és kiadó mond-PAST.SG.3. övé-FEM.ACC.SG részvétel le

’[A [barát és kiadó]] lemondta a részvételét.’ b. Der Freund und der Verleger sagten ihre Teilnahme ab. a-MASC.NOM.SG barát és a-MASC.NOM.SG kiadó mond-PAST.PL 3. övé-ACC.PL részvétel le

’[[A barát] és [a kiadó]] lemondták a részvételüket.’ Az NP elemzésnél maradva a determinánsok, a birtokos névmások és a névszó előtt álló birtokosok egy és ugyanazon pozíciót foglalnák el a mondatban, ekkor azonban az (1)-ben bemutatott szerkezetnek agrammatikusnak kellene lennie. Mivel ez nem így van, Vater végkövetkeztetése, amelyet aztán Bhatt (1990) az elsők között követett, hogy a D olyan funkcionális kategória, amely az adott főnévi kifejezést referenciálissá teszi, és az egyeztetési kategóriákért (nem, szám8, személy) felelős. Nem felelős azonban a határozottságért, bár egy ideig Vater ezt is állította. Ebből az is következik, hogy a magyarhoz hasonlóan a határozott névelős szerkezetek mellett a határozatlan, ein-nel bevezetett szerkezetek is DP-k. 3.

Hányféle az ein? A számnév és a determináns

3.1

Az ein – nem úgy, mint a magyar egy – kombinálódhat határozott névelővel, azaz kölcsönösen nem zárják ki egymást. Ilyenkor az ein a magyar ’egyik’ jelentésű névmásnak feleltethető meg, és határozatlansága mellett specifikus jelentésű: (6)

das

eine

Buch

a-NEUT.NOM/ACC.SG egy-NOM.SG könyv

’az egyik könyv’9 Bhatt (1990) ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy ebben az esetben az ein a melléknévnek megfelelő végződést mutat, nem szerepe a nyelvtani kategóriák kiosztása. (7)

das

schöne

a-NEUT.NOM/ACC.SG szép-NEUT.NOM/ACC.SG

Buch. könyv

’a szép könyv’

7

A melléknévragozási táblázatokat lásd a mellékletben. A megszámlálható főneveknél. 9 A magyar–német szótárak az egyik kifejezést legalább háromféleképpen fordítják magyarra. A (6)-n kívül birtokos szerkezetek esetében megtaláljuk a következő alakokat is (6’) az egyik könyvem – eines meiner Bücher (’egy a könyveim közül’). Itt az eines nem a határozatlan névelő, hanem maga a számnév. A szerkezet azt implikálja, hogy egynél több könyvem van. (6’’) az egyik könyvem – ein Buch von mir (’egy könyvem’). Itt az ein nem feltétlenül specifikus, és nem előfeltételezi, hogy több könyvem is van. Anyanyelvi beszélők egy része az Ein Auto ist in der Garage. (’Egy autó van a garázsban.’) kifejezést sem tartják egyértelműen specifikusnak, hanem inkább kétféle olvasatúnak. 8

Szabó Veronika

62

Hipotézise szerint tehát legalább két ein-nel kell számolnunk, az egyik kvantifikáló melléknév, a másik determináns. Az ein homofóniájára bizonyíték az is, hogy egyes osztrák és délnémet dialektusokban két alakja van az ein-nek: (8)

a. a

Biachl

egy könyv

’egy könyv’ b. oa Biachl10 egy könyv

’egy (darab) könyv’ A magyarban a hangsúlyosan ejtett számnévi egy és a hangsúlytalanul ejtett egy esetét lehet párhuzamul hozni. A német azonban mintha szigorúbban elkülönítené a számnévi és a determinánsi ein-t, hiszen a determináns szintaktikailag sem viselkedik a többi számnévhez hasonló módon. Míg a magyarban egy rövid birtokos mellett a hangsúlyosan ejtett egy is ugyanazt a pozíciót foglalja el, mint a többi számnév, a németben ugyanez nem képzelhető el, a szerkezet csak posztnominális birtokossal elfogadható: (9)

a. Peters

*ein/vier/viele Schmetterling(e)

Peter-GEN egy/négy/sok

pillangó(k)

’Péter egy/négy/sok pillangója’ b. ein Schmetterling von Peter11 egy pillangó

-tól

Péter

’egy pillangója Péternek’ (Egyébként a prenominális birtokos után a szintén „erős kvantifikátor”, az alle ’minden’ sem állhat: (9)

c. *Peters

alle

Peter-GEN minden

Schmetterlinge pillangó

’Péter minden pillangója’ d. Alle Schmetterlinge von Peter minden

pillangó

-tól

Péter

’minden pillangója Péternek’) Az alábbi mondatok szintén a kétféle ein elképzelést erősítik: (10) Ich möchte én

szeretnék

ein

Kätzchen.

egy-NEUT.ACC.SG cica

Kaufst du mir

*ein/eins?

veszel

egy-NEUT.ACC.SG/egy-NEUT.ACC.SG (számnév/határozatlan névmás)

te

nekem

’Szeretnék egy cicát. Veszel nekem egyet?’ Az eins az ein Kätzchen elliptált formájaként fogható fel, a szerkezetben azonban a csak számnévként, illetve határozatlan névmásként értelmezhető alak használható.

10

Egy szólás, amely jól megmutatja ennek a számnévnek a viselkedését: Bessa zwoa Ring unta de Augn ois oa Ring am Finga. ’Jobb két karika (gyűrű) a szem alatt, mint egy gyűrű az ujjon.’ http://www.spruecheportal.de/bayerische-sprueche.php (2012. február 24.) 11 Ugyanakkor helyes a Peters einer Schmetterling és a der eine Schmettterling von Peter is. A két szerkezet mindegyikének kétféle jelentése lehet: ’Péter egyetlen pillangója’ illetve ’Péter egyik pillangója’.


3.2

63

Specifikus és nem specifikus ein

A magyarhoz hasonlóan a determinánsi ein-t tartalmazó főnévi kifejezés is kaphat mind specifikus, mind nem specifikus olvasatot. Az Ich suche ein Buch – magyar megfelelőjével analóg módon (Egy könyvet keresek) – jelentheti azt is, hogy egy bizonyos könyvet keresek, de nem feltétlenül kell specifikus olvasatot kapnia (vö. pl. Maleczky 2008). Canisius (2004) a so ’ilyen’ + ein ’egy’ szókapcsolatból alakult son névelőszerű, a beszélt nyelvben használt kifejezést elemezve szintén arra a következtetésre jut, hogy kétféle olvasatú ein létezik. (11) Früher hast régebben aux-SG.2.

du immer son te

Lied gesungen.

mindig ilyen+egy-NEUT.ACC.SG dal

énekelni-PAST

’Régebben mindig egy ilyen dalt énekeltél.’ A (11) mondatban a son csak úgy értelmezhető, hogy egy bizonyos dalról van szó, azaz a szerkezet specifikus olvasatot kap, vagy – ahogy Canisius nevezi – erős határozatlan névelő. Az egy ilyen X konstrukció a magyar beszélt nyelvben is legalább olyan gyakori, mint a németben, írott nyelvi korpuszokban azonban ritka. A son (máshol so’n) kapcsán érdemes megemlíteni azt a szakirodalomban viszonylag kevéssé hangsúlyozott állítást, hogy itt a determináns anamnesztikus használatáról van szó. Ezt az eredetileg Bühlertől származó terminust Himmelmann (1997) elevenítette fel. Anamnesztikusnak tekinti azokat a determinánsokat, amelyek ugyan a szövegben elsőként említett főnévi csoportok élén állnak (azaz mintha új diskurzusreferenst vezetnének be), és nem is deiktikusak, mégis ismert referensekre utalnak. A beszélő a hallgatóval való kölcsönös tudására épít, de el is bizonytalanodik, hogy a hallgató emlékszik-e az általa mondottakra. Mintha azt kérdezné: „Ugye tudod, mire gondolok?” Molnár (2010) korpuszelemzéssel a dies-, jen- determinánsok anamnesztikus használatára is hozott példákat (lásd még a (23) példát). Az anamnesztikus használat a magyarban is ugyanígy kimutatható az egy ilyen X konstrukcióban, illetve a mutató névmási kijelölős jelzős szerkezetekben (pl. Emlékszel, volt az a srác…tudod, akivel a buliban találkozunk? vagy A: Mit szólsz a barátaimhoz? B: Ez a Géza aztán belevaló gyerek.) A determinánsok, és köztük az ein használatát tehát a sokszor pragmatikai szabályok irányítják mind a magyarban, mind a németben. 3.3

Kitérő: a határozott névelő is kétféle? Az úgynevezett Verschmelzung-jelenség

Ha többféle ein-t feltételezünk, felmerülhet a kérdés, vajon ugyanez a jelenség a határozott névelők között is előfordul-e. A magyarban a határozott névelő a generikusságon kívül mindig referenciális, specifikus és határozott, a német határozott névelőre azonban ez – egyes elgondolások szerint – nem áll. A Verschmelzung-nak nevezett jelenség ugyanis megkérdőjelezi, hogy a határozott névelő mindig referenciálissá teszi a névszói kifejezést. A Verschmelzung névszói kategóriákat is hordozó elöljárószónak mondható, mely nem csak a beszélt nyelv sajátja. Előfordulhat többek között: i. funckióigés szerkezetekben: am Leben bleiben ’életben marad’, durchs Ziel gehen ’elsőként ér a célba’, zur Warnung dienen ’figyelmeztetésül szolgál’ ii. felsőfokban: am besten ‘a legjobban’, am deutlichsten ‘a legérthetőbben’ iii. nevekben: Hotel zum Löwen ’Hotel az oroszlánhoz’, Frankfurt am Main ’Franfurt a Majnánál’ iv. adverbiumként használt sorszámeveknél: fürs Erste ’először (is)’ Az általános vélekedés szerint itt egy prepozíció és egy határozott névelő kapcsolatáról van szó, vagyis például a zu+r megfeleltethető a zu+der kapcsolatnak. Ugyanakkor nem

Szabó Veronika

64

lényegtelen az sem, hogy nem minden névelő tud összeolvadni a prepozícióval (pl. a die nem), és nem minden prepozíció esetében beszélhetünk összeolvadásról (pl. a gegenüber ’szemben’ nem képes erre). A leggyakoribb esetek: im, am, zum, beim, vom, zur (Nübling 2005). (12) Ich muss zur én

kell

Schule gehen.

-hoz-FEM.DAT.SG iskola

menni

A fenti mondat a fentiek alapján ezt jelentené: ’El kell mennem az iskolába.’ A határozottságot indokolhatná, hogy a megnevezett iskola mind a beszélő, mind a hallgató számára ismert, adott. A mondatnak valóban van egy ilyen értelmezési lehetősége is, ugyanakkor jelentheti a következőt is: ’Iskolába kell mennem.’ Itt nem hogy határozott olvasatról, de még referenciálisról sincs szó. A magyar fordításban ezért használunk csupasz, névelő nélküli kifejezést. Canisius (1995, 1996) Ágelre hivatkozva úgy gondolja, hogy a Verschmelzung egy prepozíció és a névszói kategóriákért (eset, nyelvtani nem, szám) felelős végződés kombinációja, tehát: zu=zu+-r (FEM.DAT.SG). A (12) mondat nem feleltethető meg a (13)-nak, mivel az csak határozott jelentésű lehet: (13) Ich muss zu én

kell

-hoz

der

Schule gehen.

az-FEM.DAT.SG

iskola

menni

’(Abba) az iskolába kell mennem.’ A kérdés már csak az, milyen névelőnek tartsuk a prepozícióval összeolvadó elemet? Canisius megemlíti, hogy a szakirodalom nagy része az ein-t sejti a szerkezet hátterében, ugyanakkor a (12) nem ekvivalens a (14a)-val sem: (14)

a. Ich muss zu einer Schule gehen (um dort meinen Fragebogen ausfüllen zu lassen). én kell -hoz egy-FEM.DAT.SG iskola menni (hogy ott enyém kérdőív kitölteni hagyni.)

’Egy iskolába kell (el)mennem (hogy kitöltessem a kérdőívemet).’ Ráadásul a zur Schule gehen szerkezet szinonimája az in die Schule gehen, amely szintén lehet határozott és nemreferenciális is (bár a szóbeli kommunikációban szinte minden prepozíció összeolvadhat a névelővel, így az in die Schule gehen -ből in ’e Schule gehen lehet, de nem in ’ne Schule gehen, ahol a ’ne a nem specifikus ein szóbeli változata). A d(ie) az in die Schule gehen szerkezetben ezek szerint nem határozott névelő, vagy legalábbis nem erős határozott névelő, hanem Canisius terminusával gyenge határozott névelő. Nübling (2005) a kliticizált határozott névelőkről megjegyzi, hogy a grammatikalizációs folyamatban előrébb tartanak, mint a prepozícióval össze nem olvadó társaik. Eszerint az elmélet szerint az adnominális deiktikus mutató névmásokból anaforikus mutató névmások keletkeztek, ezekből származnak a határozott névelők, amelyek aztán kliticizálódhatnak és végül főnévi végződésekké válhatnak. A Verschmelzung-jelenség hátterében szövegtani-pragmatikai tényezők is fontos szerepet játszanak: direkt anaforikus esetben nem lehetséges az elöljárószó és a determinás összeolvadása (14b), indirekt anaforikus esetben (amikor a kifejezés az antecedensével valamilyen interpretatív, például rész-egész viszonyban van), akkor pedig a Verschmelzung az elvárt (14c). (14) b. Ich habe én

ein

gutes

Buch gefunden.

aux-SG.1 egy-NEUT.ACC.SG érdekes-NEUT.ACC.SG könyv

In

dem

Buch geht es um ein

-ban

a-NEUT.DAT.SG

könyv

találni-PAST.

Mädchen.

megy ez -ról egy-NEUT.ACC.SG lány.

’Találtam egy érdekes könyvet. A könyv egy lányról szól’


c. Ich habe én

ein

gutes

Buch gefunden.

aux-SG.1 egy-NEUT.ACC.SG érdekes-NEUT.ACC.SG könyv

Im

ersten

találni-PAST.

Mädchen.

Kapitel geht es um ein

-ban-NEUT.DAT.SG első-NEUT.DAT.SG fejezet

65

megy ez -ról egy-NEUT.ACC.SG lány.

’Találtam egy érdekes könyvet. Az első fejezet egy lányról szól’ Ugyancsak nem referenciálisak azok a határozott névelős kifejezések, amelyek idiomatizált, lexikalizált kifejezésekben fordulnak elő: es ist ein Jammer ’szörnyű dolog ez’, er ist der Dumme ’a végén ő húzza a rövidebbet’. A németben azonban ezek az azonosító, kopulaigés mondatok sem jelenhetnek meg sokszor névelő nélkül, a névelőtlen kifejezések előfordulási lehetőségei ugyanis a magyarhoz képest jóval korlátozottabbak. 4.

A névelőtlen főnevek

4.1

Predikatív NP-k

A németben, a magyarhoz hasonlóan a névelőtlen főnevek egy része predikatív szerepű (15a), ugyanakkor létezik (15b) is: (15) a. Peter ist Koch. Peter

van szakács

’Péter szakács.’ b. Pete ist ein Peter van egy-MASC.NOM.SG

Koch. szakács

’Péter egy szakács.’ Mumm (1995) a két példa között azt a különbséget látja, hogy míg a (15a) azt hangsúlyozza, hogy Péter a szakácsok csoportjához tartozik (arra a kérdésre válaszol, hogy Was ist Peter von Beruf? ’Mi Péter foglalkozása?’), addig a (15b) Pétert mint individuumot jellemzi (Péter „szakács alkat”). Ezenkívül azt is kihangsúlyozza, hogy a predikatív NP-k a névszóknak lexikailag csak nagyon szűk csoportjában működnek, ilyen lexikai csoportok az „életszerepek”, „foglalkozások”, „szociális szerepek”. A lexikai megszorítások mellett (morfo)szintaktikai megkötésekkel is találkozhatunk. A névelő nélküli predikatív egységek ugyanis – a magyartól eltérően – jelzővel már nem bővíthetők, kivéve, ha anyagnevek: (15) c. Peter ist Peter

van

*guter/ein

guter

Koch.

jó-MASC.NOM.SG/egy-MASC.NOM.SG

jó-MASC.NOM.SG

szakács

’Péter jó szakács.’ DE d. Kölsch ist gutes Kölsch

van jó-NEUT.NOM.SG

Bier. sör

’A Kölsch (fajtájú sör) jó sör.’ Hogy predikatív funkcióban mennyire nincs éles különbség névelőtlen és az ein -nel kezdődő kifejezések között, azt a tagadó alakok is megerősítik. Az ein tagadott változatának a kein -t tartják, rokonságára az alábbi érveket szokták felhozni: i. azonosan ragozhatók, ii. az utánuk következő melléknéven azonos (vegyesnek nevezett) ragozást váltanak ki, iii. hangsúlyos kein helyettesíthető a null-lal, ami a hangsúlyos ein tagadásaként fogható fel: Ich habe null/keine Ahnung. ’Egy ötletem sincs’, illetve a nicht ein-nek: Ich gehe keinen/nicht einen Schritt weiter. ’Egy lépést sem megyek tovább.’

Szabó Veronika

66

A fentiek szerint nem véletlen, hogy a kein szerepel a (15b) tagadott változatában, azonban a (15a) mondatnál is használhatjuk: (15) e. Peter ist kein

Koch.

Peter van nem egy-MASC.NOM.SG szakács

’Péter nem szakács.’ Emellett él a (15f) változat is, mely szintén mindkét mondat tagadásaként előfordulhat. Mintha ebben az esetben a predikátumtagadás és a mondatrésztagadás összecsúszna, mivel az NP is a predikátum része. (A magyarban nincs így, pl. Péter nem szakács volt (hanem pincér). Péter nem volt szakács.) (15) f. Peter ist nicht Koch. Peter van nem

szakács

Eroms (1993) megjegyzi, hogy a két változat szemantikai különbégét nehéz interpretálni az alábbi esetekben is: (16) a. Er hat ő

kein

aux-PRES.SG.3.

b. Ein

Buch gelesen.

nem egy-NEUT.ACC.SG.3 könyv

Buch hat

egy-NEUT.ACC.SG könyv

olvasni-PAST

er nicht gelesen.

aux-PRES.SG.3. ő

nem

olvasni-PAST

’Nem könyvet olvasott./Nem olvasott könyvet.’ (17) a. Es sind keine Wolken am Himmel zu az

aux-PRES.PL.3. nem egy-ACC.PL felhők

b. Wolken sind felhők

am Himmel nicht zu

aux-PRES.PL.3. -on ég

’Az égen nem lehet felhőket látni.’ (18) a. Er kann keine Ruhe ő

tud

b. Ruhe

nem

PART

PART

sehen. látni

sehen. látni

finden.

nem egy-FEM.ACC.SG nyugalom találni

kann er

nyugalom tud

c. Ruhe

-on ég

ő

kann er

nyugalom tud

ő

nicht finden. nem

keine

találni

finden.

nem egy-FEM.ACC.SG találni

’Nem talál nyugalmat.’ A szintaktikai különbség annyi, hogy a tagadott kifejezés az ige előtti pozícióba kerül (amely a németben is a topikpozíció12), a tagadószó pedig – a német predikátumtagadásra kötelező szabály alapján – a mondat végén, közvetlenül az ige előtt foglal helyet. Csábító lenne ezt a magyar mintájára magyarázni, vagyis hogy a második szórendi variáns kontrasztív értelmű 12

A topik és a fókusz különbségéről a németben a mai napig vitatkoznak, ugyanis nincsen olyan markáns szintaktikai különbség köztük, mint a magyarban. A kijelentő mondatban (ahol az ige a második helyen áll) az ige előtti egyetlen hely is kitüntetett pozíció, de az ige utáni úgynevezett Mittelfeld szinte bármelyik elemét fókuszálhatjuk puszta hangsúlyozással, anélkül, hogy a szórenden változtatnánk. Ha mozgatás történik, akkor a legutolsó pozícióba, az ugyanis a legjelöltebb. A Mittelfeld elemei elvileg tökéletesen szabadon mozoghatnak, mégis vannak általánosan ismert szabályok a semleges változatokra. Általános szórendi tendenciák: –az argumentumok sorrendje: alany > datív > akkusatív > genitív objekt/elöljárószós vonzat –a határozók sorrendje: a datív/akkusatív és a genitív között, idő>ok> hely>irány Ezeket akár felül is írhatják az alábbi szabályok: –élő>élettelen –határozott > határozatlan –ismert > új –névmással kifejezett > teljes NP A predikatív vonzatok a mondat végén állnak. A szórendi szabályokról ebben az írásban – terjedelmi okok miatt is – csak korlátozott mértékben esik szó.


67

lenne (Nem olvasott könyvet. vs. Könyvet # nem olvasott (de képregényt igen).). A német anyanyelvi beszélők azonban nem éreznek könnyen megfogható szemantikai különbséget a két változat között. Ezt a jelenséget a szakirodalom Split-Topikalisierung néven ismeri. Az NP nem egyszerűen kimozdul a DP-ből, hiszen akkor (19b)-ben a kein-es megoldásnak grammatikusnak kellene lennie. (19) a. Er hat ő

kein

birtokol

b. Geld pénz

hat

er *kein/keins.

birtokol ő nem egy-NEUT.ACC.SG (csak határozatlan névmásként)

’Nincs pénze.’ (20) a. Wir haben mi

Geld.

nem egy-NEUT.ACC.SG pénz

keine

schrottreifen

Autos gekauft.

aux-PRES.PL.3. nem egy-ACC.PL zúzdára érett-ACC.PL autók

b. *Schrottereifen/schrottreife Autos haben zúzdára érett-ACC.PL

autók

vásárolni-PAST

wir keine

gekauft.

nem egy-ACC.PL vásárolni-PAST

aux-PRES.PL.3. mi

’Nem vásároltunk ócskavasnak való autót.’ Bhatt (1990) magyarázata alapján az ilyen és ehhez hasonló mondatokban az ige előtti pozíciót egy NP foglalja el, amely csak erős ragozású melléknevet tűr maga mellett, még akkor is, ha az ige mögötti pozícióban megtalálható az egyeztető jegyet osztó determináns. A determináns mellett az NP nyomát, illetve egyesek szerint egy pro-elemet találunk. Összefoglalásként elmondható, hogy a kopulaigés szerkezetben álló predikatív főnévi kifejezések a németben is állhatnak névelő nélkül, határozott, illetve határozatlan névelővel. Bhatt (1990) ezért minden predikatív kifejezést is DP-ként elemez. A predikativitást tehát (a referencialitás, a specifikusság és a határozottság mellett) a németben sem kell Bhatt szerint külön jegyként feltüntetni. A nem kopulaigés szerkezetek predikatív főnévi csoportjai a legtöbb esetben határozatlan névelővel járnak, nem úgy, mint a magyarban, ahol a vél, tart, gondol, nevez, csúfol…stb. valaminek szerkezetek egytől egyik névelő nélküli változattal grammatikusak (21a-c). Kivételt képeznek az als-szal bevezetett mondatok, amelyek Mumm (1995) szerint parciális identifikációt fejeznek ki (21d). (21) a. Man

hält ihn für

az ember tart őt

-nek

einen

begabten

’Tehetséges üzletembernek tartják.’ b. Die Kinder nennen ihn einen a

gyerekek nevezik

Kaufmann.

egy-MASC.ACC.SG. tehetséges-MASC.ACC.SG üzletember

őt

Dummkopf.

egy-MASC.ACC.SG. tökfilkó

’A gyerekek tökfilkónak nevezik (őt).’ c. Ich finde ihn einen attraktiven én

találom

őt

’Vonzó férfinak tartom (őt).’ d. Hier darf sich der Kunde noch als itt

Mann.

egy-MASC.ACC.SG. vonzó-MASC.ACC.SG

szabad REFL a

vevő

még

mint

férfi

König fühlen. király

érezni

’Itt a vásárló még királynak érezheti magát.’ 4.2

Csupasz főnevek(?)

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, a névelő nélküli kifejezésekkel csak igen ritka esetben találkozhatunk a németben. Vater korai műveiben ezekkel egyáltalán nem is foglalkozik, 1991-es cikkében pedig annyit állít: „Hogy egy NP D nélkül is határozottnak tekinthető, abban nincsen semmi rendkívüli, és véleményem szerint úgy interpretálható, hogy a D nélküli NP-k nem határozatlanok, ahogy sokáig hitték, hanem jelöletlenek a határozottság tekintetében. Elöljárószók után predikatív szerkezetekben, felsőfokban és mellérendelésnél

Szabó Veronika

68

határozott kifejezésként értelmezendőek.” (fordítás tőlem, Sz.V.)13: Vater tehát a névelőtlen főneveket is mind DP-nek tartja, Szabolcsihoz hasonló karikával jelzi a D fej határozatlan voltát. Bhatt (1990) szintén minden esetben feltételez DP-t. Megoldását azzal indokolja, hogy azok a főnévi kifejezések, amelyek egy ige vonzataként fordulhatnak elő, mindenképpen DPk, hiszen +AGR jeggyel vannak ellátva. Így DP-k a névelő nélküli többes számú főnevek is. Ez a modell így nem tud különbséget tenni referenciális és nem referenciális kifejezések között, illetve azt állítja, hogy a németben minden esetben kell névelő, csak ez esetenként nulla alakú. Gallmann (2009) a magyarral rokon megoldást javasol: a valóban nem referenciális névszókat NP-ként, a többes számú névelőtlen főneveket pedig DP-ként elemzi. Ezek valóban tekinthetők a határozatlan névelő többes számú alakjainak, hiszen ugyanúgy lehetnek specifikusak és nem specifikusak: (22) a. Ich habe én

*(ein) Buch gekauft. könyv

aux-SG.1 (egy)

vásárolni-PAST

’Könyvet vettem.’ / ’Vettem egy könyvet.’ b. Ich habe Bücher gekauft. én

aux-SG.1 könyvek vásárolni-PAST

’Könyvet/könyveket vettem.’ / ’Vettem könyve(ke)t.’ A (22a)-nak a puszta névszóval való fordításában az egyes számú névszó semleges számosság tekintetében (azaz elképzelhető, hogy több könyvet is vettem); és bár a németben a többes számú alakok szolgálnak az általánosítás kifejezésére, a (22b) inkább azt implikálja, hogy több könyvről van szó. Az az érvelés viszont, hogy a többes számú kifejezések azért névelőtlenek, mert az einnek nincsen többes száma, a beszélt nyelvi változatot is figyelembe véve akár meg is kérdőjelezhető. Létezik ugyanis a következő forma (23), amelyben az ein melléknévi ragokat vesz fel. Az ein itt nem számnév, de nem lehet az egyik jelentésben sem használni, szemantikája és szerepe tisztázatlan. Úgy tűnik, a son-hoz hasonlóan anamnesztikus használatról van szó ebben a konstrukcióban. Ezt az értelmezést valószínűleg a diese determináns hívja elő, amely ein(e) nélkül is lehet anamnesztikus. A példákból látszik, hogy a determináns anamnesztikus használata – legalábbis Himmelmann szerint – azokra az esetekre is vonatkozik, amikor a beszélő saját maga próbálja meg emlékeztetni magát valamire, de az éppen nem jut eszébe (24-es példa. A fordítás kapcsán magyarázatot igényelne, hogy miért a távolra mutató, és miért nem a 23-asban is látható közelre mutató névmás szerepel. A kérdés megválaszolása azonban további kutatásokat igényelne, így erre most nem vállalkozom).14 (23) „Und überlegt és

dem

doch mal… wir dachten

meggondol-IMP.PL.2

csak

egyszer mi

Mond auch es gäbe nur diese

a-MASC.DAT.SG hold

is

damals

auf

gondol-PAST.PL.2 akkoriban -rajta

einen

Männer für uns…“

ez lenne- csak ez-NOM.PL egy-NOM.PL férfiak

-nek mi-ACC.PL.1

’És gondoljatok csak bele… akkoriban a holdban éltünk és mintha csak ezek a férfiak léteztek volna számunkra’

13

„Daß eine NP auch bei fehlendem D definit interpetiert werden kann, ist nichts Ungewöhliches, und erklärt sich m.E. dadurch, daß NPs ohne D nicht indefinit sind, wie man lange glaubte, sondern unmarkiert für Definiertheit.” 14 A példák internetes fórumokról valók, a tágabb kontextus az alábbi oldalakon tanulmányozható: http://www.fanfiktion.de/s/484634ca00009115066061a8/9; http://www.fanfiktion.de/s/4ce8ff410001989b066203a0/13. A jelenségre magára Peter Canisius hívta fel a figyelmem, akinek ezúton is köszönöm.


(24) „Wie hießen

noch diese

hogy hív-PAST PL.3. csak én

Lieder von diesem -tól

Rapper.

az-MASC.DAT.SG rapper.

sie.”

Ach ich hab Ahh

einen

az-NOM.PL egy-NOM.PL dalok

69

birtokolom ő-ACC.PL

’Hogy is hívták azokat a dalokat attól a rappertől. Ah, megvan.’ A példák alapján tehát nem megnyugtatóan tisztázott, hogy a többes számú puszta NP-k valóban csak NP-k, vagy pedig DP-k; azaz kell-e feltételeznünk egyfajta nulla névelőt, vagy sem. A többes számú névelőtlen kifejezések, ahogy említettem már, legtöbbször generikusak, de generikusságot határozott és határozatlan névelővel is ki lehet fejezni, ahogyan a magyarban is, ez pedig a DP-s elemzést erősítené meg. (25) (Die) a-NOM.PL

Facharbeiter brauchen szakemberek

eine gute Allgemeinbildung.

szükségük van

egy

jó

általános képzés

’*(A) szakembereknek jó általános képzésre van szükségük.’ (26) Ein guter Lehrer muss viele Methoden kennen. egy-MASC.NOM.SG

jó-MASC.NOM.SG

tanár

kell

sok

módszer

ismerni

’Egy jó tanárnak sok módszert kell ismernie.’ Egyes számú, névelőtlen főnevekkel is alkothatunk azonban generikus mondatot (27a), ha azok anyagnevek. Ezeknek szintén van határozott névelős ekvivalense (27b). (27) a. Wasser ist lebenswichtig. víz

van létfontosságú

’A víz létfontosságú.’ b. Das Wasser ist lebenswichtig. a-NEUT.NOM.SG víz

van létfontosságú

’A víz létfontosságú.’ A magyarban ezek a mondatok csak határozott névelős formában grammatikusak. Mumm (28a-c) példákat elemezve arra a következtetésre jut, hogy az anyagnevet kifejező puszta NP-k valamilyen minőség tetszés szerinti részmennyiségét jelölik.15 Ezekben a nem generikus esetekben már nem lehet határozott névelő: (28) a. aus der -ból az-FEM.DAT.SG

Wunde floß Blut folyt vér

seb

’a sebből vér folyt’ b. im Bassin war Wasser -ban

medence volt

víz

’a medencében víz volt’ c. für das Tier musste Futter -ért az-NEUT.ACC.SG

állat

kellett

takarmány

besorgt

werden

megszerezni-PAST lenni

’az állatoknak takarmányt kellett szerezni’

15

„Massennomen mit Nullartikel bezeichnet in spezifischer Verwendung ein unbestimmt großes, nicht identifiziertes Quantum der vom Lexem denotierten Qualität; dasselbe tut der artikellose Plural von Individuativa, mit dem Zusatz allerdings, daß das unbestimmt gelassene Quantum als Vielheit gemeint und bezeichnet ist. In generischer Verwendung bezeichnet das artikellose Massennomen ohne jede quantitative Komponente den gemeinten Typus.” „A nulla névelővel kifejezett anyagnevek a lexéma által denotált minőség egy meghatározhatatlan, nem azonosított mennyiségét jelölik. Ezt teszik a névelőtlen többes számú NP-k is, azzal a kiegészítéssel, hogy itt ez a mennyiség „sokaság”-ot jelent. Generikus használatban a névelőtlen anyagnév a típust jelöli a mennyiségjelölés nélkül.” (fordítás tőlem, Sz.V.)

Szabó Veronika

70

Vannak olyan absztrakt főnevek, gyűjtőnevek is, amelyek egyáltalán nem is állhatnak többes számban (singulariatantum), ezeket is értelmezhetjük a többi anyagnévhez hasonlóan, illetve generikusan. (29) a. Sie isst ő

Gemüse.

eszik zöldség

’Zöldséget eszik.’ b. (Die) Sparsamkeit ist a-FEM.NOM.SG

takarékosság

eine Tugend.

van

egy

erény

’A takarékosság erény.’ A magyarhoz hasonlóan a németben is vannak azonban olyan puszta NP-k, amelyek sem nem predikatívak, sem generikusak és nem is anyagnevek, ugyanakkor valamilyen habituális cselekvést jelölnek (30a-c). A magyarhoz képest ezeknek a használati köre korlátozottabb, inkább csak a beszélt nyelvben fordul elő a (30d)-hez hasonló szerkezet. (30) a. Er trinkt Bier. ő

iszik

sör

’Sört iszik.’ b. Ich habe Holz gehackt. én

aprítani-PAST

aux-SG.1 fa

’Fát aprítottam.’16 c. Sie liest Zeitung. ő

olvas újság

’Újságot olvas.’ d. Sie liest ?Buch. ő

olvas könyv

’Könyvet olvas.’ Az eddig tárgyalt puszta NP-k alanyok vagy tárgyak voltak. Ez nem véletlen, hiszen birtokos esetű puszta főneveket leginkább csak idiomatizált szerkezetekben találunk (31a); egyéb, genitívuszi vonzattal járó igék mellett még anyagneveknél is megjelenik a határozott névelő (31b) (Confais 1993). (31) a. Er ist ő

schlecht-er

van

’Rossz kedvében van.’ b. Licht schadet d-em fény

Laune.

rossz-FEM.GEN.SG kedv

károsít

Wein.

a-MASC.DAT.SG bor

’A fény károsítja a bort.’ A magyarnál gazdagabb viszont a funkcióigés szerkezetek köre. A szakirodalomban élénk vita folyik arról, pontosan melyik szerkezetek tartozhatnak ide. Az ebbe a kategóriába sorolt kifejezések nagy része névelőtlen NP-ket tartalmaz, és sokszor már elindultak a grammatikalizálódás útján (32a-d). Tagadni ezeket is kétféle módon lehet – a predikatív és más puszta főnévi csoportokkal együtt. Ilyenkor a névelőre utaló, a puszta NP-ben rejtve maradt grammatikai jegyek előbukkannak. Ebből pedig következtethetnénk arra, hogy tulajdonképpen itt sem puszta NP-kről, hanem „nulla névelős” DP-kről van szó. A magyarban

16

A példa alapján Canisius (2006) megjegyzi, hogy míg a németben a puszta NP-s változat a magyarhoz hasonlít, de a példa határozott névelős formája: Ich habe das Holz gehackt. a magyar Felaprítottam a fát. mondattal fordítható, és nem az Aprítottam a fát. mondattal. Azaz mintha a németben a határozott névelő gondoskodna a mondat befejezett aspektusáról ott, ahol a magyarban meg kell jelennie egy igekötőnek is.


71

a funkcióigés szerkezeteknek nincsen olyan (nem kontrasztív topikos vagy fókuszos) változata, amelyben a puszta NP-t tagadjuk. (32) a. Er nimmt Abschied. ő

vesz

búcsú

’Búcsút vesz.’ b. Er findet Anerkennung. ő

talál

elismerés

’Elismerésben részesül.’ c. Sie macht Beobachtungen. ő

csinál

megfigyelések

’Megfigyeléseket tesz.’ d. Die Kinder spielen Fußball. a

gyerekek játszanak

futball

’A gyerekek futballoznak.’ (33) a. Er nimmt nicht/keinen ő

vesz

Abschied.

nem/nem egy-MASC.ACC.SG.3 búcsú

’Nem vesz búcsút.’/’*Nem búcsút vesz.’ b. Er findet nicht/keine Anerkennung. ő

talál

nem/ nem egy-FEM.ACC.SG.3

elismerés

’Elismerésben részesül.’/*Nem elismerésben részesül.’ c. Sie macht nicht/keine Beobachtungen. ő

csinál

nem/ nem egy-ACC.PL

megfigyelések

’Megfigyeléseket tesz.’/’*Nem megfigyeléseket tesz.’ d. Die Kinder spielen nicht/keinen Fußball. a

gyerekek játszanak

nem/ nem egy-MASC.ACC.SG.3 futball

’A gyerekek nem futballoznak.’ A funkcióigés szerkezetek másik csoportjában a már említett Verschmelzung-gal találkozunk, például: im Einsatz sein ’bevetésben van’, im Gegensatz stehen ’ellentétben áll’, im Irrtum sein ’tévedésben van’, zur Stelle sein ’kéznél van’… stb. Érdekesebbek azok a kifejezések, amelyekben az elöljárószó után nem találunk névelőt. (34) a. zu -hoz

Ende kommen vég

jönni

’véget ér’ b. in Frage stellen -ba kérdés állítani

’megkérdőjelez’ c. in Mode sein -ba divat

lenni

’divatos’ Itt nem lehetséges a kein-es tagadás, és a névszót jellemző grammatikai jegyek teljes mértékben hiányoznak, ha tehát Vater érveit elfogadva a DP-t tesszük felelőssé ezekért a jegyekért, valóban nem beszélhetünk DP-kről, csak NP-kről. Confais (1993) szerint nem „Nullkasus”-ról, azaz nem esetnélküliségről van szó, hanem egy – más kontextusokban kötelező – esetjelölés hiányáról (Nichtmarkierung vagy Nullflexion). Egyes esetekben az anyanyelvi beszélők nem is érzik már az eredeti főnév jelentését és esetjelöltségét sem (pl. zu Hause sein ’otthon van’).17 17

Az eredeti jelentés és a névszói jelleg veszik el azokban az idiomatizált szerkezetekben, ahol két (általában rímelő) koordinált NP-t találunk: mit Kind und Kegel ’egész pereputtyával’ (Kind ’gyerek’ Kegel ’fattyú’).

Szabó Veronika

72

Pérennec nem funkcióigés, de ugyancsak névelő nélküli elöljárószós kifejezéseket vizsgált, olyanokat, mint amilyen a (35) példában is olvasható. 40 példamondatában – amelyekben a prepozíciós kifejezés mondat eleji helyzetben állt – a kísérleti személyek egyszer névelőtlen, máskor határozott névelős NP-ket használtak, látszólag teljesen rendszertelenül. Döntésüket nem tudták megindokolni. (35) durch Wiederholung des által

ismétlés

Vorgangs

a-MASC.GEN.SG eljárás-GEN

’az eljárás ismétlésével’ Pérennec végkövetkeztetése, hogy ezekben a szerkezetekben a névelő hiányát nem lehet szintaktikai okokkal megmagyarázni, a példamondatok névelőhasználatát csak szövegkörnyezetben lehet igazán vizsgálni. Könnyű azonban interpretálni a tulajdonnevek névelőtlenségét. Mivel ezek inherensen határozottak, a németben is névelő nélkül állnak (akármilyen esetben álljanak is), de ugyanúgy névelőt kapnak, mint a magyarban, ha jelzővel látjuk el őket. (36) Ich kenne én

(den

klugen)

Hans.

ismerem a-MASC.ACC.SG okos-MASC.ACC.SG János

’Ismerem (az okos) Jánost.’ A megszólítások és köszönések ugyan különbözőek abból a szempontból, hogy a köszönés elliptikus szerkezetként is felfogható, abban megegyeznek, hogy – a magyarhoz hasonlóan – a puszta NP-k nem mondatok, amelyekben referáló kifejezéseknek kell lenniük. A németben mind a megszólításokban, mind a köszönésekben erős ragozást kap a melléknév: (37) a. Guten

Tag! (de: Ich wünsche dir

jó-MASC.ACC nap

én

kívánok

neked

einen

schönen

Tag!)

egy- MASC.ACC szép- MASC.ACC nap

’Jó napot!’ (’(*Egy) szép napot kívánok!’) b. Lieber Peter! kedves-MASC.NOM

Peter

’Kedves Péter!’ 4.3

Egy rövid kitérő: A személyes névmások mint névelők

Egyesek (pl. Bhatt 1990) a vokatívusz problémaköréhez sorolják a következő eseteket is: (38) a. ich/du geplagter én/te

meggyötört-MASC/FEM/NEUT.SG

Mann/geplagte Frau/geplagtes Kind férfi/nő/gyerek

’én/te meggyötört férfi/nő/gyerek’ b. wir/ihr geplagte Männer/geplagte Frauen/geplagte Kinder mi/ti

meggyötört-ACC.PL férfiak/nők/gyerekek

’mi meggyötört férfiak/nők/gyerekek’ Ágel (1996) azonban amellett érvel, hogy a prenominális személyes névmások névelőként értelmezhetők, így a német névelőnek lenne a 3. személytől eltérő alakja is (Personalartikel). Érdemes azonban megkülönböztetni az egyes és a többes számú alakokat. Míg többes szám 1. és 2. személyű névmás mellett bármilyen főnévi fej állhat egyes számban, addig egyes számban több a megszorítás. Az ilyen konstrukciók erős érzelmi töltettel, negatív vagy pozitív konnotációval rendelkeznek (du Engel ’te angyal’, vagy du Idiot ’te idióta’) (Vater 1991). Ezek tulajdonképpen determinánst nélkülöző formák, és Vater szerint nem határozatlanok, csak a határozottság szempontjából jelöletlenek.


5.

73

Összefoglalás helyett

Igyekeztem a német névelőkkel kapcsolatban olyan jelenségeket bemutatni, amelyek a szakirodalomban vitát váltottak ki, és amelyek megingatják azt a grammatikákban elterjedt nézetet, hogy a németben a magyarhoz hasonlóan a határozott névelő határozottságért felelős, a határozatlan névelős névszóknak lehet specifikus és nem specifikus olvasatuk, míg a puszta NP-k nem referenciális kifejezéseknél fordulnak elő. Azt láttuk, hogy a határozott névelő is lehet gyenge (Verschmelzung), a determinánsi és a számnévi ein a magyar egyhez képest jobban elkülönül egymástól, a puszta NP-k pedig egyszer a határozatlan névelős változattal alkotnak oppozíciót (egyes szám – többes szám), máskor szabadon felcserélhetőek velük (predikatív szerkezetek, tagadás kein-nel), megint más esetben a határozott névelős változattal alternálnak (szóeleji prepozíciós csoportok, generikus jelentésű mondatok, anyagnevek, tulajdonnevek). A magyar névelő nem felelős a határozottságon kívül más nyelvtani kategóriáért, nincs sem tagadott, sem csonkított változata, így a némethez képest a használati köre átláthatóbb, a DP-k valóban határozottak (a névelőtlen többes számú alakok is), az NP-k nem referenciálisak, és ez utóbbiak mondatbeli helyzetét szigorú szintaktikai szabályok irányítják. A német névelők viselkedését szintaktikai érvekkel nem mindig lehet alátámasztani, sokszor maguk az anyanyelvi beszélők sem érzik a változatok közötti szemantikai különbségeket, kiragadott mondatok helyett tehát érdemes az elemzésbe szövegtani és pragmatikai kérdéséket is bevonni, szóbeli és írásbeli korpusz alapján (is) vizsgálódni. A német és a magyar determinánsok használatának különbségeit akár grammatikalizációs folyamatok eltéréseivel is lehetne magyarázni, ehhez azonban kiterjedt nyelvtörténeti vizsgálatokra volna szükség. Természetesen nem csak a dolgozatban említett szerkezetek lehetnek érdekesek a névelőhasználat szempontjából: nem esett itt szó például a prenominális és posztnominális birtokosról, a birtokos névmás státusáról, a névszó után álló névszói kifejezések névelőhasználatáról és számos egyéb, a névszói csoport szerkezetével is összefüggő jelenségről, amelyeknek a kezelése azonban már olyannyira függ az elméleti kerettől, hogy elemzésükre most nem vállalkoztam. A névelőhasználat és a mondat szórendjének viszonyát csak érintettem, mindenesetre a magyarhoz képest ez kevésbé látszott relevánsnak a probléma szempontjából. Hivatkozások Ágel Vilmos (1996): Finites Substantiv. Zeitschrift für germanistische Linguistik, 24, 16–57. Alberti Gábor – Medve Anna (2002): Generatív grammatikai gyakorlókönyv. Janus/Books, Budapest. Bhatt, Christa (1990): Die syntaktische Struktur der Nominalphrase im Deutschen. Gunter Narr Verlag, Tübingen. Canisius, Peter – Knipf, Elisabeth (1996): Textgrammatik. Ein Einführungskurs. Nemzeti Tankönyvkiadó, Pécs. Canisius, Peter (1995): Moziban, a moziban und im Kino. – Verschmelzungen aus Präposition und Artikel im Deutschen und ihre Korrelative im Ungarischen. In: Szende, Béla – Frey Pascal (Hg.): Studien zur Germanistik 3, Jannus Pannonius Universität, Pécs, 103–142. Canisius, Peter (2004): Schwache und starke unbestimmte Artikel im Deutschen. In: Dániel Czicza et al. (Hg.): Wertigkeiten, Geschichten und Kontraste. Festschrift für Péter Bassola zum 60. Geburtstag, Grimm, Szeged, 435–449. Canisius, Peter (2006): Textgrammatik in kontrastiver Perspektive (kézirat) Confais, Jean-Paul (1993): Nullkasus und Nichtmarkierung der Nominalgruppe im heutigen Deutsch. In: Marcel Vuilleaume et al.: Studien zur Syntax und Semantik der Nominalgruppe. Gunter Narr, Tübingen, 185–212.

74

Szabó Veronika

Demske, Ulrike (2001): Merkmale und Relationen: diachrone Studien zur Nominalphrase des Deutschen. de Gruyter, Berlin, New York (Studia linguistica Germanica; 56) Eroms, Hans-Werner (1993): Der indefinite Nominalgenerator kein im Deutschen. In: Marcel Vuilleaume et al.: Studien zur Syntax und Semantik der Nominalgruppe. Gunter Narr, Tübingen, 1–18. Gallmann, Peter – Lindauer, Thomas (1994): Funktionale Kategorien in Nominalphrasen. In: Beiträge zur Geschichte der Deutschen Sprache und Literatur (PBB) 116, 1–27. Gallmann, Peter (2009) Nullartikel oder kein Artikel? (oktatási segédanyag) www.personal.uni-jena.de/~x1gape/Wort/Nullkat_Nullartikel.pdf (2010.01.01.) Helbig, Gerhard – Buscha, Joachim (2001): Deutsche Grammatik. Langenscheidt, Berlin–München. Himmelmann, Nikolaus P. (1997): Deiktikon, Artikel, Nominalphrase. Zur Emergenz syntaktischer Struktur. Niemeyer, Tübingen. Keszler Borbála (2000): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–529. Maleczky Márta (2008): Határozatlan argumentumok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 4. A lexikon szerkezete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 129–184. Molnár Krisztina (2010): Anamnestische Verwendung der Demonstrativa im Deutschen und Ungarischen. Deutsche Sprache, 4/10, 326–344. Mumm, Peter-Arnold (1995): Generische Bezeichnung Onomasiologische Aufgaben und ihre Lösungen durch das neuhochdeutsche Artikelsystem. In: Sprachwissenschaft 20/4., 420–467. http://epub.ub.uni-muenchen.de/10995/2/Mumm_GenerischeBezeichnung_Sprachwissenschaft.pdf (2010.01.02.)

Nübling, Damaris (2005): Von in die über in'n und ins bis im: Die Klitisierung von Präposition und Artikel als „Grammatikalisierungsbaustelle“. In: Leuschner, Torsten – Mortelmans, Tanja – De Groodt, Sarah (Hg.): Grammatikalisierung im Deutschen. De Gruyter, Berlin, New York, 105– 131. Nübling, Damaris – Szczepaniak, Renata (2010): Was erklärt die Diachronie für die Synchronie der deutschen Gegenwartssprache? Am Beispiel schwankender Fugenelemente. In: Schmid, Hans Ulrich (ed.): Jahrbuch für Germanistische Sprachgeschichte. Perspektiven der Germanistischen Sprachgeschichtsforschung, Bd. 1. De Gruyter, Berlin, New York, 205–224. Pérennec, Marie-Hélène (1993): Was leistet der Nullartikel, falls es ihn gibt? In: Marcel Vuilleaume et al.: Studien zur Syntax und Semantik der Nominalgruppe. Gunter Narr, Tübingen, 19–40. Vater, Heinz (1991): Determinantien und Pronomina in der DP. In: Olsen, Susan – Fanselow, Gisbert (Hg.): DET, COMP und INFL. Zur Syntax funktionaler Kategorien und grammatischer Funktionen, Niemeyer, Tübingen, 15–34.


Melléklet: A német melléknévragozás 1. Határozott névelő esetén (úgynevezett gyenge) Nom. Akk. Dat. Gen. 2. Nom. Akk. Dat. Gen.

Mask. -e -en -en -en

Fem. -e -e -en -en

Nom. Akk. Dat. Gen.

Pl. -en -en -en -en

Neutr. -es -es -em -en

Pl. -e -e -en -er

Neutr. das das dem des

Pl. die die den der

Névelőtlenség esetén (úgynevezett erős) Mask. -er -en -em -en

Fem. -e -e -er -er

párhuzamban a határozott névelők alakjaival: Mask. Fem. der die Nom. den die Akk. dem der Dat. des der Gen. 3.

Neutr. -e -e -en -en

Határozatlan névelő, illetve kétalakú determinánsok esetén (úgynevezett vegyes, bár pl. Canisius szerint ez nem külön kategória) Mask. -er -en -en -en

Fem. -e -e -en -en

Neutr. -es -es -en -en

Pl. -e -e -en -en

75

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében Wéber Katalin Pécsi Tudományegyetem Idegen Nyelvi Titkárság ECL Országos Nyelvvizsgaközpont [email protected]

1.

Bevezetés

Több évszázados múltra tekint vissza a kétféle magyar igeragozás leírása, minthogy Sylvester János már 1539-ben felfedezte és részletesen bemutatta a konjugációinkat magyar–latin nyelvtanában (Sylvester 1539/1989). A közel ötszáz éves előtörténet ellenére azonban nem szögezhetjük le, hogy a magyar nyelvészetnek azóta sikerült volna akárcsak egy konszenzuális magyarázatban kifejtenie a két paradigmába (hagyományosan az „alanyi” és „tárgyas”, szóhasználatomban az A- és B-igeragozási sorhoz) tartozó magyar igealakok megoszlását és használatát. Az igeragozás-használattal kapcsolatosan a kutatók makacsul újra és újra visszatérnek egy-egy jelenségcsoport tüzetesebb vizsgálatára (É. Kiss 2003, Pete 1998, 2006), amelyek közül talán a legtöbbször emlegetett a határozottsági kontinuumon a leghatározottabb tartományban beazonosítható beszédrésztvevői tárgyaknak (pl. engem, téged) az A-paradigmába sorolódásának dilemmája (Kiefer 1998, Bartos 2000). A Lotz János által bennfoglaló alaknak nevezett (Lotz 1976: 179−184) E/1. igealanyt és E/2. vagy T/2. igetárgyat inkorporáló véges igét egyedülálló morfológiai jelöltsége miatt (É. Kiss 2003) egyszer az egyik, máskor a másik igeragozási sorba tartozónak vélték nyelvészeink. A konszenzuális és kellőképpen dinamikus magyarázó szemlélet tünetértékű hiánya felveti annak a lehetőségét is, hogy a vizsgálandó nyelvtani jelenségcsoport komplexitásán túl nyilvánvalóan maga a kétféleképpen ragozott igéket leíró magyar hagyomány is részben oka lehet az inadekvát leírásnak, mely a véges igék nem triviális disztribúcióját az anyanyelvi intuícióból eredően – indokolatlanul – koherens módon és így meglátásom szerint elnagyoltan interpretálja. Egy lehetséges, az igeragozás-használatot vizsgáló elméleti koncepció magyarázó erejétől pedig nagyban függhet bármilyen alternatív vállalkozás sikere. A véges igealakok használatának magyarázatával semmiképpen sem maradhatunk adósok, ha tekintetbe vesszük, hogy a magyar igei predikátumoknak nemcsak a strukturális és szemantikai középpontjában azonosítható a véges igealak (Brassai 1860), hanem a preverbális fókuszpozíció miatt a szövegszintű információk megszervezésben is megkerülhetetlen vonatkoztatási pont. Dolgozatomban az igei predikátumok centrumát jelentő kétféle magyar igeragozású jelen idejű igealakok használatának korábbi kifejtéseit – első közelítésben csak néhány mozzanatra kiterjedően – empirikusan megalapozott következtetésekkel szeretném meghaladni, és az újraértelmezés alapjait megteremteni. A korábbi (paradigmatikus, morfológiai, szintaktikai, de főként leegyszerűsítően dichotóm) itt is vázolt leírásoktól ellépve a beszélői oldal felől, a beszédtevékenységben, formailag a predikátumokban megfigyelhető igeragozás-használat szisztematikusabb alapmozzanatait igyekszem feltárni. Nem pusztán morfoszintaktikai

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében

77

jelenségként tekintek rá, a lehetséges szemantikai−pragmatikai interpretációra is hangsúlyt fektetek, még akkor is, ha ez a törekvés megbontja a ragozáshasználat korábbi többnyire kétértékű és ezért látszólag rendezettebb, hagyományos koncepcióját. A beszédtevékenységben megfigyelt ragozáshasználat elemzésében – mintegy a nyelvhasználat alapjaihoz visszatérve − nagymértékben támaszkodom majd a magyar nyelvelsajátítás kontextusában megfigyelt igeragozás-használatot célzó saját empirikus kutatásomra (Wéber 2011). Másodsorban a ragozás vizsgálatának hátterét jelentő használat alapú, holisztikus kognitív (funkcionális) nyelvelmélet szempontjaira, amely a nyelvet hálózatszerűen modellálja. Így elsősorban az ismétlődő „használati eseményekben” (Langacker 1987: 66) értelmezett rendszeresebb forma–jelentés (másképpen a fonológiai és szemantikai pólus közötti, Langacker 1987: 76) kapcsolatok elemzésére fogok súlyt fektetni. A nyelvelsajátítás elmélete szempontjából a mintakövető anyanyelvtanulás felfogását követem (Tomasello 2003). Fő törekvésem az, hogy a nyelvelsajátítás vizsgálatából levonható olyan következtetések is bekerülhessenek a magyar nyelv egyik grammatikai alrendszerének leírásába, amelyeket az eddigi magyar nyelvészeti modellek figyelmen kívül hagytak, vagy pedig nem a fontosságuknak megfelelően értékeltek. Ezek közül a legfontosabb: a magyar igeragozáshasználatnál nem járható út az elkülönített nyelvi szintek szerinti értelmezés, egy csak szintaktikai vagy csak jelentéstani magyarázat. Éppen ellenkezőleg, a fonológiai szinttől a morfoszintaxison át a szövegszintű, pragmatikai szintig nyúlóan, egy egységesen felfogott nyelvtanban lehet csak adekvát módon magyaráznunk. 2.

Megkérdőjelezhető hagyományelemek

Először a magyar nyelvészettörténeti múlt néhány az igeragozások kifejtésében alkalmazott módszerére térek ki. Így mindenekelőtt a morfológiai sorok paradigmatikusan rendezett igealakjainak félrevezető prezentációs gyakorlatára, a tárgy határozottságának a szempontját előtérbe állító szemlélet elégtelenségére, és ezzel összefüggésben az igeragozás-használat alapjául tekintett egyeztetési koncepció kizárólagosságának megkérdőjelezhetőségére. 2.1

A paradigmatikus interpretáció elégtelensége

Az igei predikátumok véges igéinek alanyai mint a beszédhelyzetben számba vehető potenciális entitások, vagyis a személykategóriák sora mentén épül fel két igeragozási sorunk paradigmája, amelyekben vannak szinkretizmusok. A szinkretikus alakok poliszémiája (E/1. múlt, E/1. alak ikes igéknél, T/1. és T/2. feltételes módban) további kutatásokat érdemelne azt megvizsgálandó, hogy miért nem vált szükségessé a nyelvhasználatban néhány személykategóriánál a kétféle konjugációhoz kötődő funkció egyértelmű alaki megkülönböztetése. A paradigmatikus elrendezés akár gyors kognitív sémaként történő alkalmazása a nyelvészeti gondolkodásban leegyszerűsítő. Megnyilatkozástól, beszédhelyzettől és kontextustól függetlenített inflexiós morfémákkal ellátott igealakokat tartalmaz, ami több szempontból is félrevezető. Számos indoeurópai nyelvben megfelelőnek tűnhet az ilyen, az igealak morfofonológiai megjelenését előtérbe helyező megoldás, amennyiben az igeragozási sorok különbségének alapja az igető hangtani típusa. A magyarban azonban nem ez a helyzet. A magyar igeragozások elkülönülése funkcionális is, és egy beszélői nyelvtan keretében szükséges magyarázni az inflexiós morfémák megjelenésének a hátterét, a ragozott igealak megválasztásának a kommunikációban kimutatható motivációit. Minden bizonnyal az is önkényes megoldás, amennyiben csupán az igealanyt tesszük meg a paradigmatikus elrendezés alapjául, mert legalábbis ugyanígy felépíthetők lennének a véges igéhez

78

Wéber Katalin

kapcsolható potenciális tárgyak személykategóriái felől differenciált (több esetben hiányos) paradigmák is (aminek a létjogosultságát a rokon nyelvi tények is támogatják). Az igeragozás-használat hagyományos, a tárgyhatározottság szerint értelmezett koncepciója szempontjából is kifejezetten értelmetlen a mondatból kiszakított tranzitív igék tárgyi referenseinek meg-nem-jelenítése – még az implikált tárgyak esetében is. A tárgy demonstrációja és jelentéstani összetettsége nem hiányozhat a magyar igeragozások használatának leírásából. Egy adott predikátumot alkotó konkrét ige és a tárgyat jelölő konkrét nyelvi elem jelentésszerkezetének igénként eltérő vagy a tárgyas kifejezés sajátosságától függő változatosságára nagyobb hangsúly kellene fektetni. Ám ennek megmutatására ebben a tanulmányban is csak érintőlegesen kerül sor. 2.2

A tárgy határozottsága szerinti paradigmatikus distinkció ellentmondásai

Ha az egyik vagy másik igeragozási sor igealakjaival a nyelvhasználatban ismétlődően együtt járó tárgyakat éppen a fölérendelt igealak alapján minősítenénk determináltnak vagy indetermináltnak, akkor az sok esetben egybevágna ugyan a nyelvhasználati tényekkel, de a használati ok körben forgó megadása lenne. Csakhogy ezt elkerülendő meg kellene adnunk a határozatlan és határozott tárgyaknak valamilyen definícióját, már amennyiben a tárgy határozottságával/határozatlanságával egyeztetett ragozáshasználat elképzelésére építünk. Az azonban, hogy mi számít határozott vagy határozatlan tárgynak, nem kellően tisztázott a magyar nyelvészetben, mert sem definícióval, sem pedig felsorolással nem lehet megadni az egy-egy igeragozással járó tárgyak nyitott osztályát. A magyarban a tárgyak ilyen értelmű csoportosításában a végtelen számuk, agglutinatív kombinatorikus sokféleségük, a nagyobb kifejezésekbe ágyazhatóságuk és a bizonyos esetekben ingadozó igeragozás-használat miatt (pl. Láttunk/láttuk néhány lovát. Bartos 2000: 752) még az igeragozás alapú tautológia sem vezetne kimerítő eredményre. Az igeragozások megoszlásának generatív szintaktikai magyarázata a kétféle igeragozású alakok létrehozását kettébontja. A tárgyas A-ragozású igéknél és a B-ragozásnál a szintaktikai derivációban egy AgrO egyeztető elemet feltételez, amely biztosítja a B-sor igéin a tárgyra utaló morféma megjelenését, az A-sornál ennek a tárgyi egyeztető elemnek a „hangalaki megvalósulása zéró” (Bartos 2000: 760). A levezetés szerint azonban a tárgy szintaktikai kategóriájától függ, hogy az ige a B-ragozásnál felvehesse „a tárgyi egyeztető morféma jelölt értékét” (Bartos 2000: 754). Amennyiben az DP kategóriájú, a ragozás „tárgyas” lesz, amennyiben annál kisebb projekciójú (NumP), a ragozás „alanyi” lesz (Bartos 2000: 755). Ebben a magyarázatban nincsen határozottság szerinti egyeztetésről szó: „…a határozottsági/specifikussági hatás maga is csak következmény (a tárgyas ragozást kiváltó D jelenlétének szemantikai következménye)” (Bartos 2000: 760). A szerkezetes tárgyak egyikénél merül fel az az elképzelés is, hogy bár a DP burok kiépülése mindenképpen szükséges, a D maradhat kitöltetlen is, a (Mod) kategóriájának megjelenéséhez hasonló módon (Bartos 2000: 751). A beszélői nyelvtan, a használat alapú megközelítés számára azonban ez a szintaktikai megközelítés nem megfelelő. Azok az esetek, amelyeknél a nyelvhasználat ingadozik az igeragozás megválasztása tekintetében, nem magyarázhatók meg a fenti keretben. Ebben az elméleti keretben a nyelvsajátos parametrizáció során a tárgynak a vagy DP, vagy attól eltérő nem DP kategóriája be kell, hogy állítódjék. Kitapintható a tárgyak és a véges igék viszonyának minősítésére vonatkozó tanácstalanság a magyar nyelvészetben a terminológiai sokféleségben is. A B-paradigma egyöntetűbb (mind tárgyai, mind igealakjai tekintetében). A másik igeragozás minősítése problematikusabb. A paradigmatikus összevetés értelmében a B-ragozással járó határozott tárgyakhoz képest heterogén, többféle tárggyal járó, több poliszém igéből is álló másik igesort


79

„általánosnak”, máskor „alanyinak” nevezte el a magyar nyelvészet. (Pedig a „tárgyas” sor alanyi is, és az „alanyi” is lehet tárgyas). Korai grammatikáink vagy a mai külföldi nyelvtanok pedig „indetermináltnak” (Pereszlényi 1682/2006, Rounds 2001) nevezik az Aigesort (noha határozott tárgyai is vannak). Jól tudjuk, hogy egyik műszó sem volt képes és ma sem képes lefedni az A-igeragozású alakok és a hozzájuk kapcsolható tárgyak sokféleségét, amelyet az alábbi példasorral csak illusztrálhatunk. (1) (2) (3) (4) (5) (6)

Jól megijesztettek. Egy arra járót kérdeztek meg. Ha egy Marosvásárhelyt veszünk példának, ott nagyobb a magyar lakosság száma. Hármunkat is kiválasztott. Nekem ne adj szélét! Azt csinálok, amit akarok.

Talán kiviláglik a periférikusabb használati módokat is tartalmazó példamondatokból a tárgyak sokfélesége és a homogén elnevezések sikertelenségének oka. Formai megjelenésükben az implikálttól a tagmondati kidolgozásig terjednek a tárgyak formai megoldásai. Az A-sorban a több poliszém igelak miatt a tárgyak személykategóriája vegyes. Némely tárgy már a mondat hatókörén belül sem található meg (1), a birtokos személyjeles tárgyakhoz hasonlóan (5) a tulajdonnevek inherensen nem határozottak (3), így aztán lehetnek határozatlanok is, s ezzel ellentétes módon ugyanakkor például a személynevek határozott névelővel is determinálhatók, ha ez nem is tipikus használat (8). Bizonyos morfematikus láncoknál (4) pedig kétféle igeragozású alak is használható: a tárgyi szerepű személyjeles számnevek melletti igealakok ragozása ingadozást mutat a mai magyar nyelvben. A determináltnak tűnő mutató névmás (6) főnévi tartalma vonatkozói mellékmondatot megelőző főmondatban gyakran átértelmeződik, és ilyenkor A-igealak mellett áll. A 3. személyű határozott tárgyakkal járónak kikiáltott B-sor sem kevésbé problematikus. Az itt előforduló B-igealakok sem igazán homogén tárgyakkal állnak: a. Milyen címét ismered? b. Milyen címét ismersz? (8) Láttad a Borkait a tegnapi megnyitón? (9) Magad miért nem sorolod közéjük? (10) Hármunkat is kiválasztotta. (11) Azt csinálom, amit szeretek. (7)

Az ennél a paradigmánál megjelenő tárgyak is integrálódhatnak nagyobb kifejezésekbe (7a, 7b), és ilyenkor is ingadozhat az igeragozás megválasztása a beszélő részéről. A visszaható névmási tárgyak szemantikai értelemben első és második személyű tárgyakkal is koreferensek lehetnek. Az udvarias Önt, Önöket névmási tárgyak is pragmatikai értelemben a 2. személyű beszédpartnerrel koreferensek (így a formális regiszter távolságtartó ’ön’-je „határozottabb” lenne, mint a bizalmasan megszólított, közelibb ’te’). A hagyományos koncepcióhoz képest biztonságosan csak alulszabott általánosítások tehetők meg az igei predikátumokban az igeragozási alakokkal típusosan együtt használt tárgyak jellegéről. Ilyen, a beszédszituációkban specifikált, ugyanakkor a valós nyelvhasználati helyzeteknek megfelelő általánosítások széles köre, voltaképpen statisztikailag differenciált frekvenciaadatok írott vagy beszélt nyelvi korpuszvizsgálatokból volnának kinyerhetők. Csakhogy ilyen vizsgálatok nem ismeretesek.

Wéber Katalin

80

Az egyeztetés kérdésessége

2.3

Az egyeztetés nagyon röviden és leegyszerűsítve annyit tesz, hogy két tag, például p és q (esetünkben v és o) mindegyikén meghatározott grammatikai módon (pl. toldalékokkal) jelöljük r (ami lehet például szám, személy, nyelvtani nem) ugyanolyan meglétét és ezáltal összetartozásukat. A beszédtevékenység, a nyelvhasználat szempontjából az egyeztetés a lineáris beszédszegmensek között egy adott nyelvre jellemző módon szisztematikusan (nem egyszer redundánsan) jelöli az összetartozó elemeket. Funkcionálisan a predikátumok információit kidolgozó elemek azonosításában nem egyszer az egyetlen, az összetartozás felismerését segítő kulcs. Rácz Endre a magyar nyelvbeli egyeztetéssel foglalkozó könyvében meglepően csekély teret ad a magyar nyelvbeli tárgyhatározottsággal kapcsolatos egyeztetés kifejtésének (Rácz 1991). De más munkákban sem találjuk a magyar nyelvre vonatkozóan az ige és a tárgy határozottsági/határozatlansági egyeztetésének pontos definícióját. Az egyeztetés definíciójának tartalmaznia kellene a határozott és határozatlan tárgy definícióját is, vagy közelebbről meghatároznia az r, az egyeztetett tartalom mibenlétét. A tárgy ’határozottsága’ mint r (pl. r = +Def.) a magyar nyelvészeti hagyományból származik, ám ugyane hagyomány a 2.2. példamondatainak tanúsága szerint nem tudja megadni egyértelmű grammatikai jelölőkkel r-t. Az egyeztetésre építő – például a tanító – nyelvtanok úgy hidalják át ezt a számukra gyakorlati problémát, hogy a legtöbb esetben egyszerűen taxonomikusan megadják az egyes igeragozásokhoz kapcsolt tárgyakat, de sok esetben nehezen találni érveket a határozottságukra vagy határozatlanságukra (lásd pl. M. Korchmáros 2006). A tárgy határozottsága és határozatlansága szerinti egyeztetés elgondolásának nehézsége egyrészt abban áll, hogy a magyar igei állítmányokban szisztematikusan előforduló tartalmi és/vagy formai kongruenciát kellene kimutatnunk az igén (v) és a tárgyon (o). A magyar igeragozás-használat adatai alapján viszont egy ilyen kongruencia az atipikus esetekben, a periférikusabb használati módoknál, az ingadozó eseteknél egyáltalán nem áll fenn. A generatív nyelvészeti magyarázat a tárgy határozottságát vagy határozatlanságát a tárgy kétféle szintaktikai kategóriájának lehetőségébe „helyezi bele”. Nem ad számot az Aigeragozású alakok tárgytípusairól, implikált megjelenésükről. Az első és második személyű, beszédrésztvevői tárgyak NumP kategóriája mellett felsorakozatott érvek sem meggyőzőek (Bartos 2000: 758). Az egyeztetés elgondolását a névelővel determinált (12) és indeterminált (13) tárgyak támasztják alá. A határozott vagy határozatlan névelős főnévi tárgyak mellett ugyanis semmilyen logikai (Gombocz 1949) átértelmezéssel vagy specifikus olvasattal nem járhat névelőjüknek a határozottsági kontinuumon (Dik 1989: 34) elfoglalt helyével ellentétes pólusú igeragozású alak. (12) *Hová tettél a konzervnyitót? (13) *Vesszük egy csirkét? VERB

−

+ OBJECT

1. ábra A (12) nyelvhasználatnak megfelelő formájánál (Hová tetted a konzervnyitót?) a tetted ragozott igealak (verb) és az a konzervnyitót tárgy (object) valóban egyeztetésszerűen, nyelvérzékünk szerint ugyanúgy határozott (1. ábra) – szemben a (12) mondattal. Az ettől eltérő, nem egyeztetésszerű esetek azt mutatják, hogy a magyarban a kétféle igeragozási


81

sorban rögzült referálási mód (r) tartalma összetettebb, mert két összetevője, a véges ige és a tárgyi kifejezés referálási módja egymástól függetlenedhet is: VERB

−

+ OBJECT

2. ábra Nem lehetünk azonban biztosak az r mibenlétében, mi az r pszichológiai (beszélői) realitása, még ha a magyar nyelvészeti hagyomány a névelő határozottságának és határozatlanságának koncepciójára támaszkodik is (a (12) és (13) jelű példák alapján jogosan, tehetjük hozzá). A nem névelős tárgyak (birtokos személyjeles főnevek, tulajdonnevek, névmások, szerkezetes, tagmondati tárgyak) melletti igeragozás-használat jelentéstani érveiről keveset tudunk, a szokásos B-igealakjaikat néha lecserélik. Christopher Lyons szerint a nyelvekben a határozottság a következő tartalmakat hordozhatja (Lyons 1999: 2–13): 1. ismert a beszélő és a hallgató számára egyaránt; 2. beazonosítható, azaz a határozottan jelölt entitás a hallgató figyelmét a referenshez vezeti; 3. egyedülálló (vagyis csak egy ilyen entitás van); 4. beletartozás (ez leginkább a többes számú főnevekre vagy anyagnevekre vonatkozhat, melyek nem lehetnek egyedülállóak): az entitás a kontextus által szóba jövő entitások halmazának teljességéhez, a maximális halmazhoz viszonyítva jelenik meg. Ám ezek a tartalmak nagy változatossággal jelennek meg a különféle nyelvekben. Lyons egyik általánosítóbb kijelentése szerint inkább a határozott referálási módnak mint a diskurzus hatékony irányításában szerepet játszó lehetőségnek vannak a nyelvközi vizsgálatok szerint nagy variabilitást mutató eszközei (Lyons 1999: 48). Ezek közül a névelő csak egy – sok más mellett. A magyarban a névmási tárgyak nagyon gyakoriak. Történetileg a magyar névelőkhöz hasonlóan csak a kétféle igeragozás kialakulása után jelent meg a többségük, és váltak használatossá tárgyi szerepben egyik vagy másik igealakkal együtt járva (nem kevés ingadozás után). A névmások mint csoport nagyon heterogén, egymástól nagyon különböznek: egyesek referenciálisak, mások kvantorértelműek (Kenesei 2000: 112), jelentésszerkezetük nem mindig transzparens. Még kevésbé áttetsző és ezért nagyon nehéz jelentéstani érveket felhozni az igeragozások és a névmási tárgyas kifejezésekkel alkotott referálási mód nyelvhasználati tényei mellett. Közismert, hogy például a valamennyit névmási tárgy is egyszerre kétféle igeragozással járhat együtt, ilyenkor a ragozásválasztást a névmási tárgyat tartalmazó mondat aktuális tagolásával járó mondathangsúly egyértelműsíti. A beszédrésztvevői névmási tárgyak (engem, téged, minket, titeket) például a beszédhelyzetben a legkiugróbb és ezáltal egyedített, deiktikusan beazonosítható elemek, s mint ilyenek lehetnek az r-t inherensen hordozók (+Def?). Ez a magyarban azzal jár, hogy tárgyi szerepű megjelenésükkor nem szükséges az r jelöltsége, azaz a jelöletlenség az, ami jelöl. Hegedűs nyelvtanában ezt a jelenséget a nyelv ökonómiájával magyarázza (Hegedűs 2005: 279). Vagyis nemhogy a tárgy és az ige kölcsönviszonyán túl, hanem a predikátumon is túllépve, szövegszintű érvet hoz: „Az állítmány határozatlan ragozása […] utal a szövegnek már megnevezett, ismert 1. vagy 2. személyű szereplőjére. […] A határozatlan ragozás az 1. és 2. személy között folytatott párbeszédekben a párbeszédben résztvevő, határozott, 1. vagy 2. személyű tárgyra vonatkozik” (Hegedűs 2005: 280). Hegedűs implicit koncepciója szerint egyfajta szövegtípusban (beszédrésztvevők párbeszédében) gyakori és ezért szükségtelen kitenni, jelölni a triviális 1. és 2. személyű tárgyat. Hangzó formát akár nem is kapnak (engem, téged, minket, bennünket, titeket), nemhogy jelöltek lennének. Feltehetően a grammatikalizációs folyamat ebben az esetben egy meghatározott beszédhelyzetből eredő, a nyelvhasználatban kialakult inferenciát rögzíthetett.

Wéber Katalin

82

Az anaforikus kölcsönös (14) és visszaható (15) névmási tárgyak jelöltjei is viszonylag jól beazonosíthatóak, minthogy a mindenkori igealanytól függ referenciájuk. Ez a referencia kiterjedtebb, mint a beszédrésztvevői névmási tárgyaké, mert már nemcsak a beszédrésztvevőkre vonatkozhat, de minden esetben csak az igealanyokkal koreferensek. Csakhogy az igealany nem minden esetben elaborált a mondatban, sokszor eleve már csak a ragozott ige toldaléka utal rá sematikusan és így nem egyértelműen. Ilyenkor itt is a mondaton túlnyúlóan a verbális kontextusban kell keresnünk a munkamemóriában tartott és így könnyebben aktiválható T/3. referenseket: (14) Nem nagyon kedvelik egymást. (15) Éva azt mondta, hogy magukat akarták meglepni ezzel a nyaralással. A magukat egy ilyen kontextusban (15) is csak homályosan hordozza r-t, nem egyértelmű, hogy Éváékkal koreferens-e a tárgyi szerepű visszaható névmás, vagy ’amazokkal’, akiről Éva beszélt. Kérdéses, hogy egy ennyire nem egyértelmű tárgy miért is lenne határozott (r = +Def). A többi tárgyi szerepű névmásnak az igeragozások valamelyikével járó disztribúciója és referenciája még ennyire sem racionalizálható, mert még feltárásra várnak a mögöttes grammatikalizációs folyamatok. Entitásokat, entitások, tulajdonságok, mennyiségek halmazát csak sematikusan jelölő (névmás) voltuk miatt mélyreható és részletes grammatikalizációs, diakrón szövegtani kutatások szükségesek ahhoz, hogy a velük és a predikátum véges igéjével kapcsolatos referálási mód mértékére és értékére a nyelvváltozást figyelembe vevő magyarázatot adjunk. További probléma, hogy a magyar nyelvszokás inkongruenciákat is megenged, amelyeket a nyelvtanok is ismernek és beemelnek a leírásba. Ilyen például a határozatlan névelős tulajdonnév vagy birtokos személyjeles tárgyi szerepű főnév A-igeragozású véges ige mellett (3), (5). Ezek az igeragozások típusosabb használatától eltérő egyedi átértelmezések nem gyakoriak, de megengedettek, lehetségesek, ezzel együtt azonban lehetetlenné válik az r tisztán formai meghatározása. Az önmagában álló igealak lehetősége sem támogatja az egyeztetési elgondolást. A tárgyatlan finit ige nem áll egyezésben semmivel (18). Az önmagában álló véges, tranzitív ige (16), (17) szemantikája és ragozási formája pedig kétféle módon aktiválhat egy a megnyilatkozásban explicit módon ki nem dolgozott, szintaktikailag ki nem tett, szövegszintű tárgyi referenst: (16) Kérsz? (17) Kéred? (18) Alszol? Az igejelentés és a tárgyat a beszélői intenciónak megfelelően sematizáló igeragozáshasználat együttesének a korábbi vagy az aktuális beszédhelyzet entitásaira vonatkoztatásából próbálnak a beszélők a szóba jövő, lehetséges tárgyakra következtetni. A potenciális tárgyi referensek nemhogy alakilag nem jelöltek r-rel, hanem akár verbális formát sem öltenek. Ezekben az esetekben természetesen egyáltalán nem beszélhetünk egyeztetésről. A határozottság szerinti egyeztetési elgondolás mellett is tehát csak gyenge érvek sorakoztathatók fel. Ez a rövid áttekintés arra utal, hogy a magyar igeragozás-használat tényei nem olyanok és nem annyira polárisak, hogy egy dichotóm rendszerbe foglalhatnánk őket, vannak típusosabb, formailag kötöttebb és atipikusabb, egyedi használatai.

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében 3. 3.1

83

Egy esettanulmány tanulságai Longitudinális korpuszvizsgálat az igeragozások kiépüléséről

Hogyan tanulja meg egy magyar kisgyerek ezt a meglehetősen széttartó rendszert? Az igének a magyar mondatbeli súlyát tekintve meglepő, hogy az igeragozás-használat nyelvelsajátításbeli mechanizmusairól nem történtek kutatások. Nem tudjuk, hogy az innátizmus elképzeléséhez kapcsolódóan például a magyarsajátos parametrizáció és a magyar nyelvelsajátítás adatai miként illeszkednek egymáshoz (noha ez az összekapcsoltság az elmélet alapjaihoz tartozik), vagy hogy egyáltalán illeszkednek-e bárhogyan is egymáshoz. Vélhetően mindennek az lehet az oka, hogy a temporális eseményt kódoló igében egyszerre több önmagában is komplex tartalom fonódik össze, nem mindig transzparens módon. Empirikus kutatásának módszertana különösen nagy kihívások elé állítja a kutatókat. Kutatásom az igeragozások kiépülésének megfigyelésére irányult. Az alábbiakban ennek a magyar longitudinális gyermeknyelvi korpuszvizsgálatnak az eredményeit szeretném bemutatni abból a célból, hogy adatvezérelt következtetések fényében értelmezhessük újra a magyar igeragozás-használat alapkérdéseit. Egy magyar kisgyerek több éves anyagán vizsgálódtam, és a találtakat a rendelkezésre álló más gyermeknyelvi anyaggal (Cseh 1983, S. Meggyes 1971, MacWhinney 1985, CHILDES) is összevetettem. A hasonló kutatások jövője szempontjából az itt közölt következtetések fontos támpontként szolgálhatnak, ahogy saját vizsgálatom külső validálásához jelentékenyen járulhatnának hozzá hasonló célkitűzésű vizsgálatok. Adatközlőm spontán megszólalásaiból álló magam gyűjtötte (kb. 4200 megnyilatkozást tartalmazó) korpusz legkorábbi alkorpuszán a 16 és 26 hónap közötti megnyilatkozásokban vizsgáltam az igei predikátumokat (közel ezer megnyilatkozásból a fele igei állítmány) az igeragozások elkülönülésének leírása céljából. Részletezőbb kifejtés (Wéber 2011) helyett itt csak a legfontosabb, az igeragozás-használat szemszögéből lényeges megállapításokat ismertetem. A legtöbb magyar kisgyerek általában másfél éves kora körül kezd el beszélni, noha az egyéni eltérések nagyok lehetnek. Az azonban általánosan megfigyelt tény, hogy eleinte kisebb a gyermekek memóriakapacitása, artikulációs problémáik is vannak. Mihelyst a beszédfejlődés megindul, a kognitív fejlődéssel párhuzamosan fokozatosan egyre hosszabb mintázatokban fejezik ki magukat. Már ebben a szakaszban, a lexikális-grammatikai fejlődés kezdetén sokkal többet megértenek, mint amennyit maguk produkálnak. Eleinte csak szótagokat, majd ezek reduplikációit, variációit ejtik, de nem sokkal később már egész szavakat is mondanak, amelyek beszédaktus voltuk miatt szómondatok (holofrázisok). 3.2

Az igék megjelenése a kisgyermeknél: az igeszigetek

A felületesebb benyomásra úgy tűnik, hogy a magyar gyermekek legelőször főnevek hosszú listáját produkálják, ám ez a valóságban nem így van. A holofrázisok lehetnek például rövid indulatszavak (Fuj. 1;7), véges igei mondatok (Látom. 1;10), nominatívuszi (Tej. 1;8) vagy valamilyen toldalékos főnév (Olot. 1;10 Orrot.), melléknevek (Szép. 1;10), mondatértékű névmások (Így. 1;7) Máskor sajátos amalgámban (MacWhinney 1985: 1093) olvadnak együvé a még szét nem szegmentált elemek (Ettis. 1;7, Ezt is.). Mindezeket sajátosan intonálja a gyermek, hogy kidolgozott eszköztár hiányában valahogyan differenciálja közlésének szándékát, és hogy adott esetben olyan elemi tartalmakat fejezhessen ki, mint például kérés, csodálkozás (Kassai 1979). Az eseti sajátos illokúciós és perlokúciós tartalom ugyanannál a holofrázisnál ezen a fejlődési szinten csak szupraszegmentálisan fejezhető ki. A mintázatok bővüléséből, egyre hosszabbá válásából és a korai mondatok beszédcselekvés-értékéből egy rendkívül lényeges, az igeragozás-használatot érintő, robusztus

84

Wéber Katalin

megfigyelés származik (Wéber 2011). A gyermek többek között ragozott igei holofrázisokat is mond, például: Aaszi. (Alszik. 1;8), Szóltál? (1;8), Kész? (Kérsz? 1;9), Látom. (1;10). Jól látható ebből a felsorolásból, hogy a gyermek minden szerkesztettség nélküli, sokszor hallott és produkciósan rutinizált, szituációsan rögzült igei predikátumokat használ. Formailag a mondatok már olyan inflektált igéket tartalmaznak, amelyekben mind az alany és a tárgy (ha van) inkorporálódik. Még hangsúlyosabban mondva: a kiinduló mondatforma nem a nyelvkönyvek és nyelvészeti munkák Péter szereti Marit típusú explicit alanyi és tárgyi nominálisokat tartalmazó mondata. A legtöbbször ilyenkor sem tárgyi, sem más bővítmény nincsen még a mondatban. Ha mégis van lexémaszerűen kitett tárgy, akkor azt amalgámban, egyben sajátítja el és reprodukálja a kisgyerek, és ezek az amalgámok fagyott formaként akár sokáig szételemzetlenül maradnak a beszédében: Miccsinász? (Mit csinálsz? 1;10) Lényeges, hogy a kisgyerek a szituatív tényezőknek megfelelően mondja az igeszigeteket, azaz mint megnyilatkozás (Villo. Villog. 1;9) betölti a funkcióját az adott beszédhelyzetben. A szituációadekvát megnyilatkozás pedig igazolja, hogy az igesziget a kisgyerek számára nem pusztán ismételt „üres” mintázat (utánzott forma). A beszédhelyzet vizuális jelenetének (pl. valaki távolodik, elmegy vagy valami villog) elemeit (mozgó figura egy valamilyen háttérben) meg tudja feleltetni a többször hallott, mondott és így már feldolgozott mintázat (ige) jelentésszerkezetének. Például az ’elment’ belső jelentésszerkezetében (nem pedig a morfoszintaxisában) egy távolodó, látóteréből kikerülő figurát, aki nem ő (vagy a beszédpartnere) már el is különít, hiszen ha nem így lenne, akkor akár más igeszigetet használt volna (pl. Elmegyek). Az inkorporált alanyok lehetséges referenseit előzőleg a sok-sok nominális predikátumon keresztül (pl. Kuta. Kutya. 1;8) előzőleg már begyakorolta. Ebben nagy segítséget nyújt számára az ösztönös anyai figyelemirányítás, a közös környezetben észlelt entitásokra való verbális és nem verbális utalás, és ehhez az anya reciprokértékű (a gyermek által ugyanolyan formában reprodukálható) verbális mintázatokat is rendel. A gyermek később az inkorporált alanyhoz hasonlóan a tárgyat mint másodlagos figurát is kiszűri mind a beszédhelyzetekből, mind pedig az anyai beszéd mintázatból: Így mamat. Puszi mamat. (1;10)1 E két utóbbi (nem igesziget jellegű) megnyilatkozásban a tárgyi entitás mint figura elkülönítését segítette az, hogy a verbális megnyilatkozást a gyermek gesztussal kísérte, saját maga csinálta a cselekvést, így gesztusában az alanyi figura ő maga volt. Michael Tomasello ezeket a korán megjelenő igei szómondatokat (igés mondategészeket) igeszigeteknek nevezte el (Tomasello 2002: 149). Az igesziget elnevezés arra utal, hogy ezek egészlegesen produkált és megértett nyelvi egységek, semmiképpen nem (pl. morfológiai) konstruktumok. Szigetszerűen, egyben emelkednek ki, de a magyar gyermeknyelvi igeszigetek már kezdettől fogva mindkét igeragozást revelálják. A kisgyerek nem is elemzi őket széjjel. Holisztikus feldolgozásuk pedig annyit tesz, hogy dacára annak, hogy a kisgyerek a megfelelő végződésű (pl. igealanyú) igeszigetet a beszédszituációnak megfelelően ki tudja választani, minden igeszigetet annak konkrét igéjével való (fonológiai, szemantikai és pragmatikai) még diffúz összefüggésben sajátít el, és nem absztrakt általánosítások révén alkalmazza őket. Ugyanakkor minden esély megvan arra, hogy idővel típusok formálódjanak az igeszigetekből a rendszeresen azonos hangséma alapján (például az igevég mentén) a beszédhelyzetekhez kötődő nyelvi tapasztalatok sokasodásával és felhalmozódásával. 3.3

Milyen igealakokat használ a kisgyerek?

Az anya−gyermek beszédhelyzetre jellemző módon (minthogy az ebben a helyzetben elhangzottak egy sajátos párbeszédes, nagyon a szituatív tényekre támaszkodó és csak másodsorban leíró vagy narratív szövegtípust mutatnak), az igeszigetek között igen gyakoriak 1

Korpuszomban egyébként ez az első (prototipikus) tárgy, ami természetesen az anya.


85

az E/1. és E/2. ragozású igealakok többször ugyanazzal a konkrét igével (pl. Alszom.). De szerepelnek E/3. személyű, véges igei egyszavas predikátumok (Ordít). Az igeragozás-használat szempontjából döntő jelentősége van annak a ténynek, hogy a kisgyerek már azt megelőzően (vagyis az ún. egyszavas korszakban) produkálja mindkét igeragozás véges igéit (mindenekelőtt jelen időben és egyes számban), mielőtt bármilyen tárgy megjelenne a megnyilatkozásaiban, formailag a mondataiban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az anyai beszédben mint inputban nem észlelné például kollokációk formájában az együtt járó (ige + tárgy) kapcsolatokat. De a produkció szintjén külön-külön megszólalási formaként épülnek ki nála mindkét igeragozási sor véges igéi. Az input elaboráltabb mintázatláncolatának elemei pontosabban feleltethetők meg a verbális megnyilatkozás alapját jelentő vizuális jelenet szerkezetével. Az egyszavas korszakot hamar követi minden kisgyereknél a kétszavas korszak. Ez korpuszomban a predikátum magját jelentő igei holofrázisoknál dominánsan a mondat jobbra bővülését eredményezte a következő bővítményi kidolgozásokkal (Langacker 1987: 68): alanyi bővítmény, tárgyi bővítmény, határozói vonzatok: Forró kezem. (1;11), Addide esernyőt! (Add ide esernyőt.), Menjünk hintához! (2;2)2 A tárgyi lexémaként explicit módon kitett bővítményi kidolgozások segítik a más esetben (pl. az anya beszédében) már csak implikált bővítmények aktivációját. Amikor az anya a beszédpartnert, a kisgyereket vagy magát E/3. személyű tárgyként referálja (pl. Megfésülöm a babát. Öleld meg anyát!), akkor ezek a tárgyi kidolgozások megjelenítik a gyermek számára az élő beszédrésztvevői tárgy kitevésének lehetőségét az ige után. Az élő beszédrésztvevői tárgyra történő ráhangolódás alapvetően szükséges lesz majd a beszédrésztvevői tárgyak implicit produkciójához és megértéskor az ilyen tárgy aktiváltságához. Egyes magyar pszicholingvisztikai kísérletek (Pléh 1998) alátámasztották az élőségnek mint megértési támpontnak a gyermekek kisebb életkorában betöltött szerepét. Még nagyobb jelentősége volt egy másik megfigyelésnek: a közlésekben a mondattárgyak eleinte puszta névelőtlen főnevek voltak. Azonban a kisgyerek a névelőtlen tárgyak mellett is kétféle igeragozású alakokat használt, ami tovább erősítette azt a már kialakult feltételezést, hogy a tárgy vagy más támpont nélküli ragozott igealak a meghatározó az igeragozás-használatban, vagyis önmagában kiindulópontja és motiválója az igeragozásokban megnyilvánuló kétféle referálási módnak. Csak később tünedezett fel a határozott névelő a B-igeragozás tárgyai előtt. Pontosabban a kisgyerek nem a tárgy előtt, hanem a B-igeragozású igealakkal szinte enklitikumszerűen egyben ejtette a névelőt: Kereszema vonatot. (2;2). Ugyanezt a megfigyelést osztja S. Meggyes Kára is, aki egy két éves gyermek nyelvi rendszerét írta le: „Az alanyi és tárgyas ragozás használata, amely idegen anyanyelvűek számára talán a legnehezebben megtanulható sajátossága a magyar nyelvnek, a magyar anyanyelvű kisgyermekeknek szinte nem jelent problémát […] M. beszédének megfigyeléséből is ez a következtetés vonható le. Az olyan hibák, mint pl. az 1;8,17 korból származó Mekkapod kanalat mondat, az alanyi és tárgyas ragozás szempontjából csak látszólagosak: ekkor ugyanis még nem használt M. határozott névelőt. Egy-másfél hónappal később azonban a határozott névelő megjelenése utáni példákból már világosabban látható,

2

A jobbra bővítést az általam adatolt nyelvelsajátítási korpuszban természetesen nemcsak a tárgy irányában hajtotta végre a kisgyerek. Csaknem a tárggyal bővítéshez hasonló intenzitással zajlott a jobbra építés az alany és a határozók tekintetében is. Az igei predikátumok mellett nagy számban konstruálódtak valamilyen nominális köré épült konstrukciók (pl. birtokos szerkezetek, határozók) formailag elliptikus mondatokban. De megfigyelhető volt az igék és a nominálisok köré szervezett konstrukciók, predikátumok két nagy típusa mellett az is, hogy már az egyszavas korszaktól aktívan használt a kisgyerek egy pragmatikailag hasznos készletet is (pl. Nem.).

Wéber Katalin

86

hogy az ingadozás elsősorban valóban a névelőhasználattal, nem pedig az igeragozással kapcsolatos” (S. Meggyes 1971: 58). Mindezeken felül saját korpuszomban a határozott névelő megjelenése után (tehát azt követően, hogy a tárgy elé tett határozott névelős tárgy lehetőségét is elvonta az anyai beszédből és reprodukálta beszédében) továbbra is megfigyelhető volt a kétszavas korszakban, hogy csak puszta, névelőtlen tárgyakat mondott a mindkét igeragozású igalakok mellett (azoktól jobbra bővülően). Addide zsákot! (Add ide zsákot! 2;2)3 Az adatolt nyelvelsajátítási folyamatban tehát nem a tárgyak váltották ki vagy irányították az igeragozás-használatot. A kétféle igeragozású alakok még a tárgyak megjelenése előtt, bármiféle tárgytól függetlenül, önmagukban, jelentésük és a ragozási forma által képesek voltak a tárgyra referálás módját megjeleníteni és motiválni a gyermekbeszélőt a kétféle igeragozás használatára. Azaz a kétféle paradigmákba tartozó igealakok a használati eseményben lehetséges referálási módok alternatíváiként jelentek meg, amelyek közül a gyermek intencióinak megfelelően választott is. Az egyszavas igei predikátumok vagy a tárgyi lexémát az ige utáni pozícióban elhelyező igekezdetű mondatok az igeragozás-használat tekintetében megfelelő tanulási terepet jelentettek a magyar nyelvet elsajátító kisgyerek számára. Ebben a fokalizált tárgy lehetőségét kizáró igekezdetű szórendben (az aktuális mondattagolástól még független beszédmódban) épült ki nála az igeragozások különbségében megmutatkozó referálási mód. Nagyon nehéz volt annak megállapítása és további (gyermeknyelvi és nem gyermeknyelvi) korpuszalapú kutatásokat igényel, hogy a tárgy nélküli mondatokban a ragozási alternatívák pontosan milyen funkciót hordozhatnak a kisgyerek közléseiben. De a nyelvhasználat alapú vizsgálat szerint a kétféle igeragozású igealakok funkcionálisan egymás alternatíváiként jelennek meg a beszélői döntésekben. Szükségessé vált valamilyen eszközzel megvizsgálni azt is, hogy ha nem a tárgy vagy a tárgy valamilyen jelöltsége, akkor milyen lehetséges tényezők motiválják (az észlelt anyai inputon túlmenően) a produkcióban ezt a kezdeti, kétféle igeragozási forma közüli választást. Felmerült egy szorosabb, elsősorban kvantitatív vizsgálat szükségessége, amely a két fajta igeragozás számszerű és időbeli megoszlására irányult. 3.4

Az igeragozások megoszlása

45

Alanyi

Tárgyas

40 35 30 25 20

15 10 5 0

3. ábra

3

Hasonló ragozáshasználatot Bánréti Zoltán is feltárt agrammatikus afáziás betegeknél (Bánréti 2007).


87

Egy részletezőbb kvantitatív elemzés, melynek görbéi a 3. ábrán láthatók, azt mutatta, hogy az A-ragozás a dominánsabb, nagyobb számban használta a kisgyerek, mint a B-alakokat. Egy általánosan alkalmazható keretnek bizonyult a gyermek megszólalásaiban. A B-igealakok száma viszont két időszakban megnövekedett a másik paradigmához tartozó igék számához képest. Az első alkalommal meg is haladta az A-alakok számát. A B-alakok második megszaporodásakor gyakoriságuk csaknem a másik ragozás frekvenciaadataival esett egybe. E két kiugró időpont közül az első a B-ragozás nagyfokú kiterjesztése volt sok-sok igére: egyfajta begyakorlás. A második kiugrás vélhetően a múlt idejű alakok megjelenésével állhatott kapcsolatban. A két időszak közül az első, amikor kiugróan megnövekedett a Bigealakok száma, egybeesett az explicit tárgy közlésbeli megjelenésével, mely eleinte csupasz, névelőtlen tárgy volt. 3.5

Tranzitivitás és igeragozás összefüggése

A beszédfejlődés legkorábbi időszakában a gyermek figyelmét gyakran ragadták meg az állapotokkal vagy azok változásával, mozgásokkal kapcsolatos események, amelyek az esetek döntő többségében tárgyatlan igei predikátumokban fejeződtek ki. Ennél fogva a legelső igés predikátumok feltűnő jellegzetessége volt, hogy intranzitív igékkel kifejezett állapotokat vagy mozgások, mozgásállapotok változását írták le: Lesett. (Leesett. 1;8) Aaszi. (Alszik. 1;8). Ebből a megfigyelésből származott az a kívánalom, hogy szükséges lenne megvizsgálni a ragozási alakok és az igei tranzitivitás viszonyát is (16−26. hónap). Ez a mennyiségi elemzés két meglepően magas korrelációra derített fényt. Az igeragozások megoszlása és a tranzitív, illetve intranzitív igék frekvenciaadatainak statisztikai vizsgálata szerint a kisgyerek az A-ragozást típusosan tárgyatlan igéken gyakorolta be. A kiugró és megnövekedett B-igealakok számával pedig mindkét alkalommal együtt járt a tárgyas igék számának növekedése is, viszonyuk még a kiugrások során is pozitívan korrelált. Azaz nemcsak az intranzitív és A-ragozású igék korrelációja volt magas és szignifikáns is, hanem a tranzitív igék és a B-igék együtt járása is: A−Intr. P=0.976, p<0.01; B−Tr. P= 0.878 p<0.001. Ez a két összefüggés azért nem triviális, mert tárgyas igékből mind A- és B-ragozású igék alkothatók, ugyanakkor tárgyatlanokból csak A-ragozásúak. Vagyis a megnövekedett számú tárgyas igék akár abszolútan használt, A-ragozású igei predikátumokat is alkothattak volna. De nem ez történt, a gyermek típusosan intranzitív igéket használt az A-ragozáskor. Ebből a vizsgálatból nem derült ki, milyen okokkal magyarázható ez az igeragozáshasználat megtanulását kifejezetten elősegítő (facilitáló) szemantikai szelekció, ami az ige tárgyasságával/tárgyatlanságával való korrelációban jutott kifejezésre. Ugyanakkor kétségtelenül jelzi azt, hogy a kétféle igeragozás használatát jól működő, kanonikus mondatokként szolgáló igeszigetek alapozzák meg. Idővel az igeszigetek számszerű felhalmozódása, valamint leképezési módjaik és a hátterüket jelentő, beszédhelyzetek jeleneteivel való összevetés valószínűleg hozzásegíti a gyermeket ahhoz, hogy a kontextusok fokozatos bővülésével egyre inkább „belelásson” az igék jelentésszerkezetébe. Az eleinte körvonaltalan, majd egyre specifikusabb igei jelentésmozzanatok, ismétlődéseik vagy tipizálódásuk az igeragozási morfémák jelentéstartalmának absztrahálódását is előmozdítják (már a vizsgált időszak után). Nagyobb beszélt nyelvi korpuszon is szükséges lenne tesztelni ezt a longitudinális gyermeknyelvi vizsgálatban felszínre került összefüggést, amely az igeragozás-használat és az ige tárgyasságával vagy tárgyatlanságával áll kapcsolatban. Ezekekben a magas korrelációkban (ha tárgyatlan → A, tranzitív → B) egy további lényeges sajátosság is megfigyelhető volt. Miután a kisgyerek csekély mértékben használt tárgyas igét az A-igeragozás forrásigéjeként, nemigen állhatott elő olyan helyzet, hogy

Wéber Katalin

88

például az E/2. vagy E/3. igealanyú véges (A-ragozású tranzitív) ige beszédrésztvevői tárgyat implikáljon − ezen felül ehhez az alkalmazott ige szemantikájának az élő tárgyat is meg kellett volna engednie. Vagyis nagy általánosítással az mondható el, hogy a nyelvelsajátítás beszédhelyzete (és ebből következően a szövegtípusa) meghatározta és egyúttal motiválta is a ragozáshasználatot. A ragozáshasználatnak ez a korai szakasza, amennyiben voltak tárgyak, a 3. személyű tárgyakra irányult. 3.6

A különféle tárgytípusok gyakorisága

A bühleri én−te−világ viszonylatában kezdetben a gyermek (’én’) és az anya (’te’) nem egymásra, hanem mindenekelőtt a világ dolgaira referált. Nem utaltak egymásra grammatikai tárgyként (téged, engem), és nem is implikáltak ilyet megnyilatkozásaikkal, mert az anya−gyermek beszédhelyzetben a világ dolgai, entitásai, eseményei kerültek figyelmük előterébe. Kognitív szempontból a beszédrésztvevők grammatikai tárgyi pozícióba emeléséhez egy perspektívaváltás is szükséges lett volna a kisgyermek részéről, hogy önmagukat (őt és az anyát) egy nem saját origójú reprezentációs kiindulópontból láttassa. Mindennek a nyelvtani kód kiépülésére nézve az a következménye, hogy legtöbbször E/3. tárgyakra referáltak, ami részben az ösztönös anyai „tanítóprogrammal”, vagyis az anya gyermekének figyelemét irányító tevékenységével van összefüggésben (Tomasello 2003: 296). Olyannyira szokásos ez a fajta beszédmód a nyelvelsajátításban, hogy a gyermek és az anya saját magára vagy beszédpartnerére is gyakran utal E/3. entitásként. Az explicit tárgyak tehát dominánsan E/3. tárgyak voltak, de mindkét igeragozás mellett gyakran csak odaértett (implikált) tárgy volt. A tárgyak megoszlását (kerekített százalékos értékben kifejezve) a következő táblázatok összegzik: Tárgyak B-ragozás környezetében

Előfordulás

„A” névelős tárgy (pl. Keresem a labdat.)

32%

Nincs tárgy: Ø. (pl. Látod? Ne vedd el! )

31%

Puszta, névelőtlen tárgy4 (pl. Addide zsakot. Nem szeretem bőcsit.)

22%

Tulajdonnév (pl. Szeretem Bambuszt. Akarom Tonikát.)

5%

Mutató névmás (pl. Aszonta. Ezt csinálta.) Egyéb (pl. tárgy nélküli infinitivus, nominativus: Akarom fújni. Akarom templom. Kaptama Bambusztó’ ajándék.) Birtokos személyjeles főnév (pl. Puszítam hátát.)

5% 3% 2%

4. ábra

4

Tárgyak A-ragozás környezetében

Előfordulás

Nincs tárgy: Ø. (Pl. Akarok. Kaptál. Ordít. Öntöka Bambusznak.)

37%

Névelőtlen főnév (pl. Kérek puszit. Adott zsebkendőt. )

25%

Névelőtlen főnév: anyagnév (pl. Még ## kérek cokit.)

20%

Névmások: kérdő, határozatlan (pl. Mit eszel? Föveszek valamit.)

6%

Infinitivus (pl. Szeretek sétálni.)

5%

Ezekben az esetekben a névelőtlen tárgy nem a konvencionális generikus tárgy.

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében Egyéb: melléknév, mértékhatározói melléknév: (pl. Kicsit varrsz?)

5%

E/1, 2, T/1, 2. személyes névmás (implikált): (pl. Bántotta Filip.)5

2%

Egy névelős tárgy

0%

89

5. ábra 3.7

Az igeragozások funkciói

Látható a táblázatokból, hogy mindkét ragozás mellett a vizsgált időszakban az esetek kb. egyharmadában nem állt semmiféle tárgy: ilyenkor elsődlegesen az igeragozás referálási módja volt a mérvadó. Ugyancsak mindkét ragozásnál puszta névelőtlen tárgy is gyakran előfordult. A B-ragozásnál a tárgy nélküli vagy a puszta névelőtlen tárgyas mondatok aránya több mint 60% volt, ez az arány pedig az A-ragozásnál 80% feletti. Ugyanakkor az A-ragozás esetében a névelőtlen tárgyak nagy hányada anyagnév volt: az ételek és italok az anya és gyermek közléseiben gyakran szerepeltek mondattárgyként (pl. kéréskor). Ugyanennél a ragozásnál rendszeresebben csak a tárgyalt időszak végén jelentkeztek (implikált) beszédrésztvevői tárgyak (Megcsikátál. Megcsikáltál. 2;4). A két igeragozásnál a névmási és egyéb tárgyak 10% alatti arányban fordultak elő. A határozatlan névelős tárgy pedig egyáltalán nem jelent meg az A-ragozású predikátumokban a vizsgált időszakban. Amikor a kisgyerek B-ragozást tárgy nélkül használt, akkor egy a tárgyak tekintetében az anyával közösen értelmezett, mindkettejük figyelmi előteréhez köthető referálási mód rögzült. Nem tényszerűen a köztük lévő valós térben, hanem a ragozás révén a közös diskurzusterükben ezzel az igealakkal mutathattak egy ilyen közösen értelmezett entitáspéldányra. Az A-igeragozásnál ez a rámutatás nem merült fel, és a tárgyi entitások példányaira való utalás sem – különösen az anyagneveknél nem. A rámutató műveletek deixisként ismeretesek (Tátrai 2010: 212). A B-ragozás ezért következtetésem szerint deiktikus is: ezt igazolja az is, hogy a határozott névelő megjelenése a tárgy előtt a nyelvelsajátítás következő szakaszában le is horgonyozza a tárgyakat a beszédszituációban, a szintén deiktikus eredetű határozott névelővel. A mutató névmási eredetű névelő és a B-igeragozási forma kapcsolatát világosan mutatják az enklitikum-szerű névelőhasználatok a korpuszban. Fontos hozzátenni, hogy ez a B-ragozás használatában megfigyelt deiktikus tartalom nem a valós világ fizikai tárgyaira történő téri rámutatás, hanem az anya és a gyermekbeszélő közötti mentális kapcsolatában, elsősorban verbális interakciójukban értelmezendő művelet (Hopper−Thompson 1980: 294). Az A-igeragozásnál ez a rámutatás nem merül fel. Az A-igeragozású alakot alkalmazó beszélő nem hívja fel hallgatója figyelmét a nyelvi tevékenység szituációs vagy diskurzus kontextusának tárgyi referensére, azaz nem mutat rá a tárgynak az éppen zajló beszédeseményhez kötött példányára – mindez azonban nem jellemzője ennek az igeragozásnak, csak a B-igeragozással való összevetés révén merül fel. A nyelvelsajátítás korpuszvizsgálata szerint a beszélőnek a hallgatói megértést irányító szándéka formálja az igeragozási alak megválasztása révén a tárgyat is. Mindezekért indokoltan merül fel az a kétely, hogy az anyanyelvi beszélők igeragozás-használata a tárggyal való egyeztetésen alapulna. Minden jel szerint az anyanyelvi beszélő az igeragozási forma megválasztásával egyidőben már megválasztja tárgyának jellegét is. Gyermeknyelvi kutatásom alapján úgy vélem, hogy a magyar igeragozások kiválasztása alapvetően nem a tárgy határozottsága szerinti egyeztetésen alapul. Christopher Lyons éppen 5

Ennél a megnyilatkozásnál valóban az adatközlő gyermek volt a tárgy: Bántott a Filip [engem]. Ugyanis a bölcsődében bántotta egy kisfiú (Filip), és ezt el is mesélte az adatközlő, valamint azt is, hogy sírt. A bővítményi határozott névelős alany névelője is gyakran enklitikumként hozzátapadt az igéhez.

Wéber Katalin

90

a határozottságról szóló könyvében fogalmaz meg: „Általában az a helyzet, hogy a nyelvtani kategóriák nem közvetlenül azt a jelentésbeli vagy pragmatikai fogalmat fejezik ki, amely grammatikalizációjának mondhatnánk” (Lyons 1999: 276).6 Az igei predikátumok differenciálódása

3.8

A mai magyar (felnőtt) nyelvben is lehetséges tárgy nélküli véges igékből álló egyszavas igei predikátumokat mondani, amelyek jelentésszerkezetének komponensei, így grammatikai tárgyai csak sematikusan, a ragozás révén vannak jelen a mondatban (covert object). Ám lehetséges az is, hogy a tárgyat kifejti a beszélő, és a ragozás mellett külön lexéma jeleníti meg (overt object). Tekintsük meg a kódolás különböző fokozatait a gyermeknyelv kutatásából vett időileg sorrendezett, a korpuszból válogatott példákkal, vagyis azt, hogy a kisgyermek milyen sorrendben milyen „megoldásokkal” él! (19) (20) (21) (22) (23) (24) (25) (26) (27) (28) (29) (30) (31) (32) (33) (34) (35) (36) (37)

Lesett. (Leesett. 1;8) Aaszi. (Alszik. 1;8) Szóltál? (1;8) Kész? (Kérsz? 1;9) Gut. (Gurult. 1;9) Villo. (Villog. 1;9) Hallo? (Hallod? 1;10) Adodo! (Add oda. 1;10) Szegí ez! (Kb. Segíts ebben! 1;10) Így mamat. (Így mamát. 1;10) Puszi mamat. (Puszi mamát. 1;10) Eszi bajó. (Eszik galamb. 1;10) Látot kutat? (Látod kutyát? 1;10) Kutát. (Kutyát. 1;10) Miccsinász? (Mit csinálsz? 1;10) Látom. (1;10) Ajjoda! (Állj oda! v. Add oda! 1;10) Iszik kakót. (Iszik kakaót. 1;11) Anya, kérek kakót. (Anya, kérek kakaót. 2;0)

Tanulságos példasor. Egyrészt azért, mert a sorrend a beszélő egyre bővülő nyelvi tapasztalataihoz illeszkedik, s a rövid igei tőmondatoktól halad az egyre hosszabb és kifejtettebb közlések felé. Másrészről fokról fokra demonstrálja az igei predikátumokban lévő ige tranzitivitásának módozatait. Az is látható a sorból, hogy alapvetően az A-ragozástól indul a B-ragozás felé. Egy dinamikus eseményt kódoló tárgyatlan igét tartalmazó (leesik) predikátum az első, majd egy − ha nem is teljes mértékben − akaratlan cselekvést jelentő ikes igéjű (alszik) állítmánnyal folytatódik. Az ige tranzitivitásával kapcsolatban korábban említett korrelációk éppen annak bizonyítékai, hogy a gyermek az ige jelentésszerkezetében először egyetlen sematikus figurát különített el (alany), majd pedig többet is (alany, tárgy, határozók). Külön lexémaként csak 6

„It is generally the case that grammatical categories are not direct expressions of the semantic/pragmatic concepts they can be said to be the grammaticalizations of.” − Ford. W. K.


91

később dolgozza ki majd őket, és főnevekhez kapcsolt szintaktikai viszonyokban jelöli is, amikor a hosszabb megnyilatkozások produkciójára és megértésére már érett. A tárgyatlan igéket olyan tárgyas igéből álló (szól) A-ragozású predikátum követi, amelynek tárgyassága nagyon kisszámú kontextusban válik nyilvánvalóvá: ’szólt valamit’, jó szót szólt, mit szólt? stb. A szól igének a tárgya annyira nyilvánvalóan mindig ugyanaz (azaz ’szólt, mondott tartalom’), a grammatikai tárgyak olyan kis körére vonatkozik (pl. a prototipikus, fizikai objektumokat jelentő főnévre nem is), hogy csekély tranzitivitásúnak mondhatjuk. Ezzel szemben a kér ige tranzitivitása lényegesen kiterjedtebb, mert minden fizikai tárgyra vonatkozhat a ’kérés’. A B-igéjű predikátumok igei magja magas tranztivitású: hall, ad, lát. Kettő közülük ugyanis a spontán észleléshez és az információszerzés módjához kötődik, az ad pedig a kér igéhez hasonlóan elsősorban a fizikai tárgyak igen széles köréhez, ezért grammatikai tárgyuk is nagyszámú. Megjegyzendő még, hogy a szól, a kér, az ad az interperszonális kapcsolatok alapigéi. A példasor azt demonstrálja, hogy a gyermekbeszélő előbb a figyelmét megragadó, a környezetében tapasztalt egyszerűbb jelenetek, majd pedig a társa és közte folyó összetettebb jelenetek alapelemeihez illeszkedő igeszigeteket produkált (s ezzel együtt egyre összetettebb nyelvi formákat vont el a környezeti inputból). Az előbbiek az észlelésének előterébe került mozgó vagy stabil figurához kötött temporális események mint jelenetek, az utóbbiak pedig már több figurával kapcsolatos jelenetek, események voltak. Vagyis a kisgyerek a környezetében tapasztaltakat az anyai beszéd által kínált és azokból fokozatosan elsajátított, a megismerő folyamatai érettségi szintjének megfelelő egyre többtényezős nyelvi formákkal dolgozta fel. Az általa alkalmazott nyelvi szerkezetekre nézve ez annyit tesz, hogy a készen kapott jelölőelemeket egyre differenciáltabb jeleneteknek (az egy figurástól a két figurásig haladva) a leképezni tudásának fokához szabottan használta. A magyar nyelv grammatikai kódolási formáira nézvést mindez pedig azt jelenti, hogy az egyargumentumú igéktől haladt a többargumentumúak felé, az A-ragozástól a B-igeragozás felé, a raggal sematizáló jelöléstől az explicit kifejtés felé. Az A-ragozással használt konkrét igéknek e kis példasorban is már három erősen sematikus, azaz névmási, de nem kizárólag tárgyi vonzatuk van, és a tárgyi vonzat nem is kötelező: ez, ebben (’segíts ebben’), mit (’mit csinálsz?’), oda (’állj oda!’). A vizsgált alkorpuszban az A-ragozású predikátumok igéi gyakran állnak helyet vagy irányt kifejező jelentéselemekkel (igekötő, határozói bővítmény) szoros szemantikai kölcsönviszonyban. Ezzel szemben a B-ragozású igék elsőrendű vonzata a tárgy. A konkrét igék szemantikájának, elsődlegesen a tárgyasságuknak fundamentális szerepük van az igeragozások megoszlásánál. Ha egy leeső tárgy vizuális jelenetét látta a gyermekbeszélő, akkor nem a következő nyelvi kódolásokat feleltethette meg a jelenet kognitív feldolgozásának: (38) leeste (39) lelöki (40) lelökődött Elvi szinten a (38) példában a jelkombináció atipikus, nem grammatikus és konvencionális, (39) és a (40) pedig nem felel meg a vizuális jelenetnek. Gyakorlatban azonban a legkorábbi időszakban (a két éves kor alatt) azért sem használja ezeket a kisgyerek, mert ekkor még sokszor hallott, begyakorlott, a konkrét igékhez kötődő igeszigeteket mint jól működő mintázatokat mond úgy, ahogy erre az anya, mint az osztott társas jelhasználat lehetőségeire rávezette (Tomasello 2002).

Wéber Katalin

92

Két éves kor után a sok-sok igesziget felhalmozódásával (a társuló jelenetekkel együtt) a jelkombinációk és kapcsolataik egyre áttetszőbbé válnak, differenciálódnak, a gyermek mind a beszédészlelés, mind pedig a beszédprodukció szintjén ezeket már kibontja, „szételemzi”, ami egy implicit módon működő morfológiaként is felfogható. Amennyiben ez az adott stádiumban lévő implicit tudás alulspecifikált (pl. kevés kontextushoz kötött), előfordulhatna a (38)–(40)-es példákban illusztrált, a gyermekek beszédére oly jellemző, nem konvencionális formában konceptualizált és nyelvileg megformált beszédprodukció (pl. Felveszek. 2;4). A normális nyelvi fejlődésű magyar kisgyerek viszont gyors tempóban halad előre, és magától értetődőként fogadja el a világ megértésére és leképezésére az anya által használt mintázatokat. A felnőtt beszéde kevésbé tudja revelálni ezeket az összefüggéseket, mert nyelvhasználata nem stadiális abban az értelemben, ahogyan az egyszerűbb mintázatoktól a bonyolultabbakig eljutó kisgyereké. 4.

A magyar igeragozás-használat újraértelmezése az empirikus adatok fényében

A használat alapú kognitív nyelvészet, amely a gyermeknyelvi kutatáshoz jól illeszkedő keret, magukból az adatokból származó posteriori következtetések felállítására törekszik. Bár a kisgyermekek nyelve speciális, stadiális nyelv, mégis a felnőtt nyelv előzményeként kell számon tartanunk. Valamint autentikus beszélői nyelvhasználat. Az alábbiakban ennek a nyelvhasználatnak azokat a magyar nyelvészetben ez idáig többé-kevésbé felismert, ám nem minden esetben fontosságuknak megfelelően hangsúlyozott, az igeragozásokra nézvést lényeges szempontokat összegzem, amelyeket az adatvezérelt vizsgálat is megerősített. A beszélő az igével irányítja a beszédmód eszközeit

4.1

A gyermeknyelvi korpuszvizsgálat megerősítette, hogy a véges igei magmondat (igesziget) a mondatépítés alapvető strukturális centruma. A magyar nyelv sajátosságára ráhangoltan a magyar gyermeknyelvi igeszigetek kétféle igeragozást mutattak. A kétféleképpen ragozható ige aktuális megvalósulása a beszélő választásának eredménye, annak függvénye, hogy a tárgyi entitásra milyen módon akar utalni a diskurzus adott pontján. (41) (42) (43) (44)

Megvárod? Megvársz? Megvárod a postást? Megvársz, míg beugrom a portára?

Implicit tárgyak esetében mindkét paradigmánál (41, 42) a véges ige formája önmagában a tárgyra referálásnak egy módja. A B-igeragozási sorhoz tartozó morfémák (kitett tárgy esetén redundáns, implikált tárgy esetén primer) sematizált tárgyra-utalások. Az A-ragozási sor (42) morfémái a nyelvhasználatban grammatikalizálódott, rögzült inferenciával nem kötelezően utalhatnak a véges ige szemantikájában megengedett tárgyakra. A beszédrésztvevői tárgyak csak akkor aktiválódnak, ha az igei jelentésszerkezet (tranzitivitás, tipikusan élő tárgy) és a szituatív vagy kontextuális értelmezés ezt az „olvasatot” kifejezetten támogatja. A tárgyi lexémát tartalmazó, az igétől jobbra bővülő mondatokban (43, 44) az igeragozás-használatban megfigyelhető sematikus tárgyra-utalást a tárgyi lexéma részletesen kidolgozza, és a beszélő a kidolgozás módját a magyar nyelv konvencióinak megfelelően egyezteti az igeragozási móddal, de már annak megfelelően, hogy a beszélő az igeragozásválasztással milyen referálási mód mellett döntött. A korai gyermeknyelvi adatokban megfigyelt egyszavas puszta igeállítmányok kiinduló szerepe és az igekezdetű mondatok túlsúlya egy alapszórendre is rávilágított. A kisgyermek


93

igekezdetű, az alanyt és a tárgyat is (ha volt) pronominálisan (azaz a ragozással sematikusan) referáló mondatokban kezdi el használni a kétféle igeragozást. Végső soron az ige elé ki nem emelt tárgyú, vagyis az igekezdetű szórend az, ami az igeragozás-használatnak nem a szintaktikai (a tárggyal és a tárgy kategóriájával egyeztető) meghatározottságára enged következtetni (ti. e mellett a szórend mellett előre kell ismerni a tárgy jellegét). Ennél fogva pedig a gyermekbeszélőnek más, meglévő fogódzókra kell támaszkodni: az ige jelentésszerkezetére. Az igeszigetekben előforduló véges igék tövében felismert jelentésbeli azonosságból és a változó igevégződésekből, valamint az ezek alapját adó észlelt jelentetek összevetéséből válhat egyre transzparensebbé a beszélő használat alapú tudása. 4.2

Tárgyasság és tárgyatlanság fokozatai

Az igeragozás azért is alapvetőbb, mint a ragozáshasználatot kiváltó bármiféle tárgy szerepe, mert a lehetséges tárgyakat ab ovo meghatározza a használt igealak szemantikája, mindenekelőtt a tárgyassága vagy tárgyatlansága. Ha nincs tárgy, az igeragozás eleve nem lehet B-ragozás. Bár kézenfekvő, mégis hangsúlyozandó a tárgyak határozottságára alapozó ragozáshasználati elgondolással szemben egy alapmegszorítás: tárgyatlan igének nincsen Bragozása, B-ragozás forrásigéje pedig csak tranzitív ige lehet. Ezért is tart ki még ma is az elnevezés: „tárgyas” ragozás (Bartos 2000: 760). A magyar igeragozások használatának és az igeszemantikának ez az összefüggése figyelmeztet arra, hogy azokat a nyelvi modelleket, amelyek a szintaxisnak a szemantikától függetlenített autonómiáját hirdetik, a magyar adatokra való tekintettel felülbírálni és módosítani kell. Bár magából a dichotóm elnevezéspárból – tárgyasság és tárgyatlanság – úgy tűnik, hogy egymást kölcsönösen kizáró igetulajdonságokról van szó, valóságban a magyar igeragozáshasználat tényei cáfolják ezt. Sokkal inkább valószínű, hogy a tárgyasság – mint sok minden más a nyelvben – fokozatok kérdése. Amennyiben a nyelvet nem úgy fogjuk fel, mint autonóm és egymástól szigorúan elválasztott modulok együttesét, hanem csak módszertani okokból mesterségesen szétválasztott szótár, morfológia és szintaxis amúgy semmilyen módon el nem különülő kontinuumaként értelmezzük, a nyelvi adatoknak meg fog felelni a magyar igeragozások használatának magyarázata. Nem ritka, hogy egyes nyelvekben (pl. ilyen az angol) vannak olyan igék, amelyeknek egyszerre lehet is meg nem is tárgyas vonzata (pl. read). A magyarban is megfigyelhető egy hasonló jelenség, az, hogy a tárgyasság és tárgyatlanság között nincsen egy éles, definitív határ, annak ellenére, hogy feltehetően éppen az igeragozások miatt is az igék tárgyassága és tárgyatlansága polárisabb: vannak kifejezetten csak tárgyatlan igék, amelyeknek csak Aragozása van, és vannak tárgyas igék, amelyek mindkét igeragozásban használatosak. A tárgyasság ugyanis nem egy nyomtatott szótárban rögzített inherens igetulajdonság − noha számszerűsíthető, hogy a magyar igék 42%-a intranzitív és 58%-uk tranzitív (Kugler 2000: 111) −, hanem a nyelvhasználatban kap értelmet. Ezt világosan mutatja az a konstrukció, amikor az intranzitív ige igekötőt vesz fel (pl. lakik → belakja, lelakja), és az új, tranzitív jelentésben a konstrukció határozói értelmet kap. Máskor idiomatikus szerkezetek alakulnak ki: Áll. → Állja a szavát. Kiállja a próbát. Megállja a helyét. A nyelvhasználati eseményekben és főként a már ragozott, azaz véges igét tartalmazó valódi közlésekben, a működő és nem kimerevített nyelvben megfigyelhetők a tárgyatlanság és a tárgyasság közti fokozatok, olyan a tárgyak jellege és kötöttsége tekintetében nagyon is megmutatkozó eltérések, amelyek átnyúlnak a nyelvi szinteken. Ezt már Gombocz Zoltán is így látta: „Mindamellett az átható és az átnemható igéket nem lehet szorosan egymástól elkülöníteni, hanem számtalan átmenet van köztük.” (Gombocz 1949: 94) Az igető jelentésének (adott

Wéber Katalin

94

esetben igekötővel módosított vagy igeragozási alakjával módosított jelentésének) és a velük konstrukcióba lépő tárgyaknak a morfológián keresztül a szintaxisig nyúló következményeik vannak. Ezt a nyelvtani kontinuumot a kisgyerek a közlési szándékok által motivált jelentéskonstruálás kontinuumán, vagyis a nyelvelsajátítás egyre bővülő, hosszabbodó igekezdeti mintázatai során tanulja meg. Mindenekelőtt azt, hogy egyes igéknek fakultatív a tárgya, például Olvasok. Az ilyen igéknek az igejelentéssel szorosan összefüggő tárgya van: valamilyen olvasnivaló. Hacsak valamilyen speciális közlésszándék nem indokolja, ezeknél redundáns a tárgy kitétele. Ezen túl azzal is szembesül, hogy vannak olyan igék, amelyeknél kötelező kitenni a tárgyat (Dugántsy 2003), például Házi feladatot készít. A nyelvhasználatban az is kiderül, hogy nem minden ige jelentése engedi meg az élő tárgyat (a megszólítható személyt; Dugántsy 2001). Fontos megszorítás az, hogy bennfoglaló alakja (-lAk) csak annak a tárgyas igének lehet (leszámítva a periférikusabb perszonifikáló, fikciós beszédmódokat), amelynek jelentése megengedi az élő tárgyat, például Felhívlak. Ez az implikatívuszi forma kifejezetten csak élő igetárgyat megengedő tárgyas igék lehetősége, és egy sajátos morféma révén az élő beszédrésztvevőkre vonatkozó, a tárgyi entitások élőségére vonatkozó kognitív és nyelvi modell a magyar nyelvben, amellyel minden beszélőnek számolnia kell az igeragozási alakok megválasztásakor. További következménye a bennfoglaló alakot felvevő tárgyas igéknek, hogy A-igeragozásuk esetén a lehetséges tárgyi szerepű névmásoknál szóba jöhet az 1. és 2. személyű beszédrésztvevői tárgy, amelyeket a kommunikációban rendszerint elhagyunk. Az ilyen élő tárgyat felvevő ige E/1. személyében nem megszokott (így rendszerint nincs is, mégha meg is alkotható) az abszolút használat (?*Szeretek.), szemben azokkal az igékkel, amelyekhez nem kapcsolódhat élő személyű tárgy. Az élő beszédpartner mint tárgy nagyon erősen tranzitívvá teszi az igét. Az ige tárgyasságát továbbá az igekötő befolyásolhatja: tárgyatlan ige igekötővel tárgyassá tehető, például Lelakták a lakást. Egyfelől a tárgyassá tételnek ez a lehetősége és a tárgyasság különféle fokozatai (intranzitivitás, fakultatív, kötelező tárgy, idiomatikus tárgy) teremti meg a tárgyasság és a tárgyatlanság közti és az igeragozásaink közötti határok elmosódását, a tárgyasság és tárgyatlanság kontinuumát. S megfordítva: a grammatikai tárgyak jelentik az összekötő kapcsot, a közösséget a két igeragozás között. 4.3

Igeragozás és tárgyasság

Az igeragozások alapját képező tárgyas és tárgyatlan igék közti átmenetek miatt egy tárgyatlan–tárgyas tengelyt, a két pólus kontinuumát kell feltennünk: -lAk A intrans.

trans.

B

6. ábra Ezen a tengelyen helyezhetők el az igeragozások úgy, hogy az A-igeragozást a tárgyas– tárgyatlan tengely azon tartományában értelmezzük, ahol mind intranzitív, mind pedig tranzitív igék lehetnek a forrásigéi. Ezzel szemben a B-igeragozásnak csak a tranzitív


95

tartományban lévő igék lehetnek a forrásigéi. Már nemcsak szótári, hanem morfoszintaktikai konstrukciók tárának, magának a nyelvtan kontinuumának is feltételezhetjük ezt a modellbeli kiterjedést. A modell tengely fölötti részében az 1. és 2. személyű tárgyak reprezentálódnak, míg az alsóban a 3. személyűek. Az ábrán a függőleges vonalak közötti rész mutatja, hogy itt egy elmosódó határú tartomány van, vagyis egyrészt a tárgyatlan és a tárgyas igék között, másrészt pedig az A- és a B-igeragozás tartománya között nincsen éles határvonal. Ebben az elmosódott tartományban gondolható el két igeragozásunk ugyancsak elmosódott határú metszete, az a rész, ahol az élő névmási tárgyak (személyes névmási, kölcsönös névmási és visszaható névmási tárgy) feltételezhetők, és a sok-sok névmási tárgy. A számos különféle névmási tárgy modellbeli státusza az igeragozásokhoz fűződő történeti-grammatikalizációs hátterük miatt további vizsgálatot igényel. Az 1. és 2. személyű tárgyi szerepű személyes névmásokat a metszetnek az A- és tengely fölötti, a 3. személyű személyes névmási tárgyakat (ideértve az udvarias magázó formájú névmási tárgyakat is), a visszaható névmási és kölcsönös névmási tárgyakat a metszetnek a Bés tengely alatti tartományában szükséges értelmezni. A prototipikus névelős tárgyak az elmosódott metszeten kívül vannak. Az implikatívusz különleges helyet foglal el: kívül esik az A- és a B-ragozás tárgyainak metszetén. Mégis ugyanúgy, mint a nem implikatívuszi A- és a B-igeragozású alakokat, a metszet tartományaihoz tartozó paraméterek mentén lehet értelmezni. A határozott névelővel determinált tárgyakat a B-igeragozás metszeten kívüli (tranzitív) tartományában, a határozatlan névelős tárgyakat A-igeragozás metszeten kívüli (intranzitív) tartományában kell elgondolnunk. (A tengely alatti tartományban, ahol a 3. személyű tárgyak vannak.) A tengely leginkább tárgyatlan tartományában az egyargumentumú igei magmondatok találhatók, azok, amelyeknek nem lehet tárgyuk. A ragozások szempontjából itt feltételezhetők azok az igék, amelyeknek – bár tárgyasak – lehet abszolút használatuk. S ugyancsak itt értelmezendők (a tranzitív pólus felé egyre jobban elmozdulva) a fakultatív tárgyú igék (ezen igék körében vannak élő tárgyi bővítményűek is). A tengely tárgyas pólusához közelebb vannak azok az igék, amelyeknek a szótári reprezentációja kötelező tárgyat ír elő. Természetesen a tárgyas pólushoz közeli igék köre tovább strukturálható. Vannak olyan tárgyas igék (például az iszik), amelyek tárgyának a jellege is erősen kötött (az iszik esetében pl. folyadék jellegű a tárgy).7 Eddig azonban, a tárgyi entitások jelentéseinek, jelentésszerkezetének leírásához, tipizálásához a nyelvelsajátítási korpuszvizsgálatom már éppúgy nem jutott el, mint a névmási tárgyak kiépülésének megfigyeléséhez. De talán sikerül a jövőben az életkori trendeknek megfelelő további, prototipikusan szerveződő használatokat és a hátterüket jelentő beszédhelyzeteket is leírni, esetleg több kisgyermek nyelvelsajátításai adatainak összevetésével. A névmási tárgyak, amelyek sokszor szintaktikailag komplex mondatok határain helyezkednek el, vagy a formális regiszter magázó formái mint tárgyak a magyar kisgyerekeknél a nyelvelsajátításnak már az iskolás korba belenyúló szakaszában épülnek ki. Annyi talán már az eddigi következtetésekből is kiviláglik, hogy a tárgy kétértékű, határozottsági és határozatlansági jegyén alapuló egyeztetési elképzeléshez képest ez a modell „befogadóbb”, a valós nyelvhasználathoz, a beszélők konstrukciós táraihoz áll közel. 7

Rendesen például nem ’isszuk a könyvet’, de adott esetben ’isszuk valakinek a szavait’. Azaz az idiomatikus tárgyas szerkezetek az erősen kötött tárgyi bővítmények miatt a tranzitív pólus közelében helyezhetők el. A tárgyatlan és tárgyas ikes igéket egyébként szintén a tranzitivitási tengelyen az igeragozások tartományain kívül kell feltételeznünk saját és hiányos paradigmájuk miatt, bár a B-igeragozási soruk ugyanolyan, mint a nem ikes igéké. Vélhetően az élő beszédrésztvevői tárgyak tartományán is kívül esnek, mert nem jellemző a tárgyas ikes igék esetében az élő tárgy: eszik, iszik, játszik, dolgozik, vacsorázik. (Persze itt is vannak különleges használati módok: pl. Főnököt játszik.)

96

Wéber Katalin

Főképpen azért, mert helyet kap benne a beszélő, a nyelvhasználó, aki alakítja is a nyelvét, és akár a konvencionálisan kapott formákat is átértelmezi. Úgy vélem, hogy a nyelvi adatokkal adekvát nyelvtan csak egy ilyen dinamikusan felfogott tárból lesz a jövőben levezethető. Hivatkozások Bánréti Zoltán (2007): Az univerzális nyelvtan elveinek korlátozódása agrammatikus afáziában. In: Alberti Gábor (szerk.): A formális magyar nyelvtudomány műhelyei. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 55–83. Bartos Huba (2000): Az inflexiós jelenségek szintaktikai háttere. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Budapest, Akadémiai Kiadó, 653−763. Brassai Sámuel (1860): A magyar mondat. Magyar Akadémiai Értesítő. http://childes.psy.cmu.edu/data-xml/Other/Hungarian/ (Letöltés: 2012. 07.28.) Cseh Márta (1983): Babaszótár. Újvidék, Kézirat. Dik, Simon C. (1989): The Theory of Functional Grammar. Dordrecht, Foris Publications. Dugántsy Mária (2001): A magyar igeragozás tárgyi vonatkozásairól. In: Ünnepi könyv Keresztes László tiszteletére. A Debreceni Egyetem Finnugor Tanszékének kiadványai, Debrecen−Jyväskylä, 121−126. Dugántsy Mária (2003): Az általános igeragozás személyragjainak tárgyas vonatkozásairól. Nyelvtudományi Közlemények 100, 137−142. Gombocz Zoltán (1949): Syntaxis. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete. Hegedűs Rita (2005): Magyar nyelvtan. Formák, funkciók, összefüggések. Budapest, Tinta Kiadó. Hopper, Paul J. – Thompson, Sandra A. (1980): Transitivity in Grammar. Language, Vol. 56. No. 2. 251–299. Kassai Ilona (1979): Az intonáció szerepe a gyermeknyelvben. Magyar Fonetikai Füzetek 3, 80–83. Kenesei István: A névmásokról. In: Kiefer Ferenc (szerk.) 2000: Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Budapest, Akadémiai Kiadó,111−116. Kiefer Ferenc (szerk.) (19992): Új magyar nyelvtan. Budapest, Osiris Kiadó. Kiefer Ferenc (szerk.) (2000): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Budapest, Akadémiai Kiadó. É. Kiss Katalin (2003): A szibériai kapcsolat, avagy miért nem tárgyasan ragozzuk az igét 1. és 2. személyű tárgy esetén. Magyar Nyelvjárások 41, 321−327. M. Korchmáros Valéria (2006): Lépésenként magyarul. Magyar nyelvtani kézikönyv. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Hungarológiai Központja. Lyons, Christopher (1999): Definiteness. Cambridge, Cambridge University Press. Lotz János (1976): Szonettkoszorú a nyelvről. Budapest, Gondolat. MacWhinney, Brian 1985: Hungarian Language Acquisition as an Exemplification of a General Model of Grammatical Development. In: Dan I. Slobin (eds.) 1985: Cross-linguistic studies of language acquisition. Hillsdale New Jersey, London, Lawrence Erlbaum Associates Publishers. 1069−1155. S. Meggyes Klára (1971): Egy kétéves gyermek nyelvi rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó. Pete István (1998): A magyar igeragozás típusai. In: Büky László − Maleczki Márta (szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei 3, 133−148. Pete István (2006): A határozott tárgyas ragozásról. Magyar Nyelvőr 3, 317−324. Pereszlényi Pál (1682/2006): A magyar nyelv grammatikája. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. Pléh Csaba (1998): A mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest, Osiris Kiadó. Rácz Endre (1991): Az egyeztetés a magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó. Rounds, Carol (2001): Hungarian. An Essential Grammar. London, New York, Routledge. Sylvester János (1539/1989): Latin−magyar nyelvtan. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. Tátrai Szilárd (2010): Áttekintés a deixisről (funkcionális–kognitív kiindulópontból). Magyar Nyelvőr 134, 211–233. Tomasello, Michael (2002): Gondolkodás és kultúra. Budapest, Osiris Kiadó.


97

Tomasello, Michael (2003): Constructing a Language. A Usage-Based Theory of Language Acquisition. Cambridge Mass., Harvard University Press. Wéber Katalin (2011): A kétféle magyar igeragozás elkülönülése. Doktori disszertáció, Pécs, Kézirat.

5.

Melléklet: részlet a vizsgált alkorpuszból

(1;4)1 1. Nyanyanyanya. (Anya???)2 2. Ana. (Anya???)3 3. Al. 4. Hm. (1;5) 5. Ott! 6. Otta. (Ott a.) 7. Ott is. 8. Es. (Esik. v. Eső.) (1;6) 9. Na. 10. Haj(n)ta. (Hinta.) 11. Hoppá! 12. Tes. (Tessék.) 13. Ittn. (Itt van.) 14. Adda. (Labda.) 15. Sze. (Szende, a törpe.)4 (1;7) 16. Anya. 17. Papa. 18. Nininini! (Kérem!) 19. Cica. 20. Te. (Telefon.) 21. Ga. (Gomb.) 22. Ka. (Kulcs.) 23. Fuj! 24. Kaka. 25. Ettis! (Ezt is!) 26. Cüccs! (Csüccs!) 27. Jo. (Jó.) 28. Üd. (Ügyes) 29. Így. 30. Nem. 1

A zárójelben megadott első szám a megfigyelt gyermek betöltött életévét jelöli, kettősponttal elválasztva a folyó hónap száma olvasható. 2 A kétséges értelmezéseket kérdőjelek jelölik. 3 Zárójelben olvasható a megfigyelő által értelmezett jelentés. 4 A körülírással, magyarázattal megadható jelentés dőlttel van szedve.

31. Kinin! (Kérem!) (1;8) 32. Fovo. (Forró.) 33. Óva. (Óra.) 34. Szia! 35. Ette. (Elment, elfogyott) 36. Lesett. (Leesett.) 37. Halló! 38. Ez. 39. Jaj! 40. Szi. (Köszi.) 41. Kakó. (Kakaó.) 42. Ató. (Autó.) 43. Aaszi. (Alszik.) 44. Táci. (Táci, becenév) 45. Szótá? (Szóltál?) 46. Szótá, Táci? (Szóltál, Táci?) 47. Kuta. (Kutya.) 48. Aja. (Angyal.) 49. Go. (Gomb.) 50. Tej. 51. Baba. 52. Buosz. (Busz.) 53. Kuka. (Kuka, a Törpe.) 54. Gia. (Csiga.) 55. Kut. (Kulcs.) 56. Béda. (Béka.) 57. Óla. (Óra.) 58. Csida. (Csiga.) 59. Kuka. (Kupak.) 60. Bajó. (Galamb.) (1;9) 61. Busz. 62. Akkojjó. (Akkor jó.) 63. Niccs. (Nincs.) 64. Husz. (Hús.) 65. Köszti. (Barátok közt.) 66. Ama. (Alma.) 67. Aszi. (Alszik.) 68. Kész? (Kérsz?) 69. Aató. (Ajtó.) 70. Aadó. (Ajtó.)

98

71. Dó! (Dádá.) 72. Pószí. (Porszívó.) 73. Cici. 74. Kaja. (Kenyér.) 75. Galat. (Galamb.) 76. Szilö. (Szőlő.) 77. Papí. (Papír.) 78. Keszü. (Kesztyű.) 79. Léci. (Légy szíves.) 80. Víz. 81. Koci. (Kocsi.) 82. Kooc. (Kopogok.) 83. Dijó. (Dió.) 84. Kenye. (Kenyér.) 85. Még. 86. Köszi. 87. Gyetya. (Gyertya.) 88. Méka. (Béka.) 89. Utoszo. (Utolsó.) 90. Gut. (Gurult.) 91. Mókusz. 92. Villa. (Villany.) 93. Villo. (Villog.) 94. Hilla. (Villog.) 95. Péz. (Pénz.) 96. Teisz. (Te is.) 97. Dejó. (De jó!) 98. Szivi. (Szívesen.) (1;10) 99. Hallo? (Hallod?) 100. Muti! (Muti! Mutasd!) 101. Szú. (Szúr.) 102. Haccsó. (Habcsók.) 103. Kika. (Tik-tak.) 104. Cigi. 105. Adodo! (Add oda!) 106. Téé. (Tévé.) 107. Szii. (Szivi. am. szívesen) 108. Jíz. (Víz.) 109. Víz. 110. Szeti. (Szepi.) 111. Liszi. (Liszi.) 112. Jojót. (Jó volt.) 113. Hajé! (Hadd én!) 114. Folog. (Forog.) 115. Gulut. (Gurult.) 116. Kalat. (Kanalat.) 117. Lépa. (Répa.) 118. Köszi.

Wéber Katalin

119. Nity. (Nincs.) 120. Ne! (Ne!) 121. Alszi mama. 122. Guut ott. (Gurult ott.) 123. Lepül. (Repül.) 124. Papasz. (Papas. am. Papa.) 125. Pülenka. (Pelenka.) 126. Faagó. (Faragó.) 127. Ez! (Ezt kérem!) 128. Puszi-puszi! (Puszit akarok adni.) 129. Cici! (Szopni akarok.) 130. Óra. 131. Ej. (Enyém.) 132. Tijé. (Tiéd.) 133. Tejs. (Te is. Tessék.) 134. Így mamat. (Így mamát.) 135. Mogó. (Morgó, a törpe) 136. Hajag. (Harang.) 137. Pajcsi. (Palacsinta.) 138. Sat. (Sajt.) 139. Haja. (Haja, haj.) 140. Olot. (Orrot.) 141. Szát. (Szájat.) 142. Puszi mamat. (Puszi mamát.) 143. Szegí ez! (Kb. Segíts ebben!) 144. Rajzót mama. (Rajzolt mama v. Rajzot mama.) 145. Aszom. (Alszom.) 146. Labi. (Lába, láb.) 147. Kaka. (Fing.) 148. Odít. (Ordít.) 149. Oké. (O. K.) 150. Ácécé. (ACC köptetőszer) 151. Pucó. (Pucó.) 152. Tótató. (Tolltartó.) 153. Bacsi. (Bácsi.) 154. Eszi bajó. (Eszik galamb.) 155. Eszi bajót. (Eszi pirítóst.) 156. Szép. 157. Látot kutat? (Látod kutyát?) 158. Búgyi. (Bugyi.) 159. Na lécci! (Na, légy szí’!) 160. Hazi. (Házi. am. házi feladat) 161. Nég. (Négy.) 162. Öt. 163. Egy. 164. Kettő. 165. Kutát. (Kutyát.) 166. Enyém. 167. Mad én! (Majd én!)

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében 168. Kalokko. (Kalapálom.) 169. Segít! (Segíts!) 170. Hiladó. (Híradó.) 171. Én. 172. Hékász. (Hékás.) 173. Szemed. 174. Szeme. 175. Miccsinász? (Mit csinálsz?) 176. Kagta. (Köhögtem.) 177. Ement papas. (Elment Papas.) 178. Jó. (1;11) 179. Látom. 180. Bocsacso. (Bocsánat.) 181. Ajjoda! (Állj oda! v. Add oda!) 182. Alagút. 183. Busz, kettesz. (Busz, kettes.) 184. Zászó. (Zászló.) 185. Ugat. 186. Meleg. 187. Adí. (Radír.) 188. Hadén. (Hadd én.) 189. Szebusz. (Szervusz.) 190. Megeget. (Még egyet.) 191. Üdesz. (Ügyes.) 192. Kolici. (Koalamaci.) 193. Tucika, jaj bocsacso. (Tucika, jaj bocsánat!) 194. Béke. 195. Molot. (Malac.) 196. Kigito ato? (Kinyitod ajtót?) 197. Kámé. (Kávé.) 198. Lászó. (Zászló.) 199. Szép hajat. 200. Szeasz! (Szevasz!) 201. Autók. 202. Fáj. 203. Baj. 204. Buki. (Bunki.) 205. Magasz. (Magas.) 206. Pici. 207. Iszik kakót. 208. Én nem. 209. Szút labi. (Szúrt láb[a].) 210. Hagos. (Hangos.) 211. Motó. (Motor.) 212. Hadém! (Hadd én!) 213. Ement buki. (Elment bunki.) 214. Kinyit! (Nyisd ki!)

99

215. Punci. 216. Még egyet! (Még csináld!) 217. Szemete. (Szemetet.) 218. Hijadó. (Híradó.) 219. Hidadó. (Híradó.) 220. Add ide! 221. Kettesz. (Kettes.) 222. Tíz. 223. Hagyném! (Hadd nézzem, hadd én nézzem!) 224. Ölébé! (Ölembe!) 225. Szőlő. 226. Kisám. (Kislány.) 227. Pillagó. (Pillangó.) 228. Bekec. (Bekecs.) 229. Jannika. (Janika.) 230. Bajó. (Galamb.) 231. Forró kezem. 232. Pószí nem! (Porszívót nem!) 233. Kalokót keresem. (A.m. az a cipőt keresem, amelyiket rá kell kalapálni a lábamra.) 234. Kerek. (Kerék.) 235. Ement Papas. (Elment Papas.) 236. Bambusz. (Bambusz.) 237. Laló. (A macijára mondta, ezért ez lett a maci neve.) 238. Hagyém! (Hadd én!) 239. Ceruja. (Ceruza.) 240. Juj de jó! 241. Aszik papas? (Alszik Papas?) 242. Bambusz, csengő! 243. Így jó? 244. Bambusz ement? (Bambusz elment?) 245. Segítesz? 246. Pannikat! (Pannikát!) 247. Szuletett. (Született.) 248. Amtó. (Autó.) 249. Mambusz. (Bambusz) 250. Hol ladíl? (Hol radír?) 251. Etűnt. (Eltűnt.) 252. Lesett. (Leesett.) 253. Keleke. (Kereke.) 254. Eltölt. (Eltört.) 255. Eltötta keeke. (Eltört a kereke.) 256. Eltötta. (Eltört a.) 257. Nyugi. 258. Keresem. 259. Homam Liszi? (Hol van Liszi?) 260. Ittan. (Itt van.)

100

Wéber Katalin

261. Etűnt Liszi. (Eltűnt Liszi.) 262. Anya, ittan. (Anya, itt van.) 263. Hagyém! (Hadd én! Hadd nézzem!) 264. Kapcsodissza! (Kapcsold vissza!) 265. Enyém. 266. Ama. (Alma.) 267. Benne. 268. Poa. (Pohár.) 269. Mégecer Böbet! (Még egyszer Böbét.) 270. Útószó. (Utolsó.) 271. Nem, ató nem! (Nem ajtó, nem! Am. Ne zárd be az ajtót!) 272. Ana, lesett papíl. (Anya, leesett papír.) 273. Cukol. (Cukor.) 274. Vakiri. (Vajkari, vajkaramella.) 275. Folló lesz. (forró lesz) 276. Aszittem. (Azt hittem.) 277. Bambusz, ana ement. (Bambusz, anya elment) (2;0) 278. Ölembe. 279. Zászó. (Zászló.) 280. Anya, kérek kakót. (Anya, kérek kakaót.) 281. Add issza ragót (Add vissza rágót.) 282. Az forró. 283. Az forró vót (Az forró volt.) 284. Csúszi (Csúszik.) 285. Keresem a labdat. (Keresem a labdát.) 286. Otta gia látod? (Ott a csiga, látod?) 287. Neéz. (Nehéz.) 288. Csúszika hó. 289. Addide radílt Bambusz! (Add ide Bambusz radírját! v. Bambusz, add ide radírt! v. Add ide Bambusznak radírt!) 290. Kinyit! (Nyisd ki!) 291. Addide zsákot! (Add ide zsákot!) 292. Addide kucsot. (Add ide kulcsot!) 293. Lesz kaja? 294. Teddissza! (Tedd vissza!) 295. Mi ez? 296. Ement a lepülő. (Elment a repülő.) 297. Látod, lepülő? (Látod? repülő.) 298. Dele! (Gyere!) 299. Tedle! (Tedd le!)

(2;1) 300. Ana dele! (Anya, gyere!) 301. Halo, szia Böbe! (Halló, szia, Böbe!) 302. Akarom a szőlőt. 303. Kulcsolót! (Kulcsot!) 304. Bambusz, vájjál! (Bambusz, várjál!) 305. Nézd! 306. Evette atót. (Elvette autót.) 307. Vereked Tonika. (Verekedik Tónika.) 308. Kaptam atót. (Kaptam autót.) 309. Papát. (Papától.) 310. Pápáhúz. (Papához.) 311. Pénzet. (Pénzt.) 312. A piros az kék. 313. Huhahat. (Huhahát. Egy ilyen refrénű dal: Huha-huhaha.) 314. Akarom! 315. Anya, aggyá játékot! (Anya, adjál játékot!) 316. Sokat. 317. Addide esernyőt! (Add ide esernyőt.) 318. Homam Bambusz? (Hol van Bambusz?) 319. Kint? 320. Szeretem Bambuszt. 321. Hol a tejem? 322. Akarom Tónikát! (Akarom Tónikát!) 323. Pöcölő papa. (Papa pöcörője.) 324. Valagom. 325. Látod puncit? 326. Van kaka? 327. Van Kata. (Van Kata.) 328. Kész? 329. Kapcsóvissza számikót! (Kapcsold vissza számítógépet!) 330. Buta locsi. (Buta fürdés.) 331. Szeretem a kamit. (Szeretem a kávét.) 332. Jön papa. 333. Jójót. (Jó volt.) 334. Fingotta mama. (Fingott a mama.) 335. Elesett Géza. (Elesett Géza.) 336. Jójót a bőcsi. (Jó volt a bölcsi.) 337. Akarom papat. (Akarom papát.) 338. Akarom autót. 339. Akarom Mambuszt. (Akarom Bambuszt.) 340. Akarom Bambuszt. (Akarom Bambuszt.) 341. Anya homamész? (Anya, hova mész?)

A magyar igeragozás-használat alapkérdései egy empirikus vizsgálat fényében 342. Ujsagot? (Újságot?) 343. Megtaláltam cipőt. (Megtaláltam cipőt.) 344. Puszítam macit. (Pusziltam macit.) 345. Puszítam hátát. (Pusziltam hátát.) 346. Puszítam fejet. (Pusziltam fejet, pusziltam fejét.) 347. Puszítam lábát. (Pusziltam lábát.) 348. Motorozok. 349. Akarok. 350. Piszít a béka. (Pisilt a béka.) 351. Jójót a locsi. (Jó volt a locsi, a fürdés.) 352. Szeretem Lalót. (Szeretem Lalót.) 353. Szeretem Liszit. (Szeretem Liszit. 354. Itta cica. (Ott a cica.) 355. Kapcsódissza huhahat. (Kapcsold vissza huhahát.) 356. Kapcsódissza villanyt. 357. Nem kell banan. (Nem kell banán.) 358. Nekem cipőm. (Az én cipőm. v. Van cipőm.) 359. Nem, eszem rágót! (Ne, eszem rágót!) 360. Szabód Mambusz. (Szabódik Bambusz.) 361. Kaptam rókát. (Kaptam rágót.) 362. Papa hóz. (Papához.) 363. Itt a pocó. (Itt a pocak.) 364. Etőt a kereke. (Eltört a kereke.) 365. Szír a Mambusz. (Sír a Bambusz.) 366. Adissza forintót! (Add vissza forintot.) 367. Mit teszel? (Mit eszel?) 368. Fáj hasam. 369. Szegén Liszi. (Szegény Liszi.) 370. Forintót! (Forintot!) 371. Folog villany. (Forog villany.) 372. Folog a dalu. (Forog a daru.) 373. Dalu magas. (Daru magas.) 374. Magasa dalu. (Magas a daru.) 375. Homam másik lufi? (Hol van másik lufi?) 376. Nézd, villoga lámpa! (Nézd, villog a lámpa!) 377. Kóbasz. (Kolbász.) 378. Szat. (Sajt.) 379. Cicit. (Kéri, hogy pusziljam meg.) 380. Pöcölőt. (Pöcörőt.) (Kéri, hogy pusziljam meg.) 381. Fejet. (Kéri, hogy pusziljam meg.)

101

382. Haszat. (Hasat.) (Kéri, hogy pusziljam meg.) 383. Fülöt. (Fület.) (Kéri, hogy pusziljam meg.) 384. Fület. (Kéri, hogy pusziljam meg.) 385. Anya, hozom számlit. (Anya, hozom sámlit.) 386. Félek autó. 387. Szólott neked a papa. 388. Nekem tollam. (Amikor kapott egy tollat, mutatja.) 389. Nem szeretem bölcsit. 390. Rókát kérek, rókát! (Rágót kérek, rágót!) 391. Jön a néni. 392. Nekem falat. (Amikor az utcán húzta a kezét a falon, mutatja.) 393. Nekem falatom. (Amikor az utcán húzta a kezét a falon, mutatja.) 394. Engeggyel! (Engedj el!) 395. Nekem lufim. (Mutatja.) 396. Adissza, enyém! (Add vissza, enyém!) 397. Lufit léccives! (Lufit nyújtja, hogy fújjam fel.) 398. Hozom szonatot. (Hozom szótárod.) 399. Segítesz ajtó? (Segítesz [kinyitni az] ajtó[t]?) 400. Bambusz, dele otta kaja. (Bambusz, gyere, ott a kaja.) 401. Fáj a pöcölő. (Fáj a pöcörő.) 402. Még cicit. 403. Alszik a mama. 404. Mi? 405. Szótál? (Szóltál?) 406. Alszo? (Alszol?) 407. Fülöttél? (Fürödtél?) 408. Igen? 409. Akkojó. (Akkor jó). 410. Jovotta kakó. (Jó volt a kakaó.) 411. Jön a papa. 412. Ott a papa. 413. Jön a másik a antó. 414. Folog antó. (Fordul, forog a kereke.) 415. Ottis zöd. (Ott is zöld.) 416. Folog. (Forog.) 417. Oda lesetta papíl. (Oda leesett papír.) 418. Újságot. (Kihoz a konyhába egy újságot.) 419. Nekem lufit.

102

Wéber Katalin

420. Lufitom. (Lufizás közben mondja.) 421. Nem szeretem. 422. Zoki. (Zokni.) 423. Oké. 424. Levettem a zokit. (Levettem a zoknit.) 425. Nem jó róka. (Nem jó rágó.) 426. Akarom templom. 427. Akarom templomot. 428. Elsettem. (Elestem.) 429. Mennyi víz! 430. Csúszik. 431. Hadézzem, folog antó (Hadd nézzem, forog autó.) 432. Elveszem halót (Elveszem a telefont.) 433. Romlött a haló. (Romlott a haló.) 434. Nem jó a haló? 435. Ement a Bambusz? 436. Nagy kereke.

437. Nagy a kereke. 438. Nagy a kereke kocinak. 439. Nagy kocsinak. 440. Kocsiban antó. 441. Nekem antó. (Mutatja.) 442. Eszakatt? (Elszakadt?) 443. Nagy kuka koci. (Nagy kukáskocsi.) 444. Látod nagy kereke? 445. Nagy kocsinak kereke. 446. Nagy a kocinak a bácinak. (Nagy a kocsinak a bácsinak.) 447. Csúna kutya. (Csúnya kutya.) 448. Fáj a bibi. (Fáj a seb.) 449. Parancsójj! (Nyitja az ajtót.) 450. Parancsójj ajtónál! 451. Komaszotta báci. (Kormányzott a bácsi.)

Általánosítás és ál-reflexivitás a lengyel nyelvben A -no/-to személytelen igealakok és a się morfémával alkotott szintaktikai szerkezetek

Borbély Angéla PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected]

1.

Bevezetés

Tanulmányom az ál-reflexív igealakokkal, valamint az ágens nélküli, módot/szokást közlő, és az ezekhez nagyon közel álló, az eventualitásra hangsúlyt fektető szintaktikai szerkezeteket (személytelen mondatokat) elemzi. A tárgyalt igék és szintaktikai szerkezetek létrehozására mindhárom időben a się morféma áll rendelkezésünkre. Két fő csoportot láthatunk majd, és az őket létrehozó két się morféma nem azonos (się1 és się2-ről beszélhetünk (Saloni 2007: 111)). Bemutatásra kerülnek a passzívhoz közel álló -no/-to végződésű igékkel alkotott személytelen szerkezetek, melyeket magyar nyelvre múlt idővel fordítunk, és melyeket gyakran tévesztenek össze a német állapotpasszív mondatokkal. Utóbbiak azonban a lengyel nyelv számára szintén nem ismeretlenek. Megvizsgáljuk, milyen igékből képezhetők az említett mondatszerkezetek, melyekre az ágens és a páciens lefokozása vagy előléptetése lehet jellemző. Egy összesített táblázatban látható majd, hogy a különböző bemenetű igék felhasználásával az egymáshoz időnként igen közel álló, mégis más-más jelentésárnyalatot közvetíteni képes szerkezetekben milyen változások mennek végbe a centrális keretben, és hogyan jeleníthető meg (amennyiben az) a lefokozott ágens. Mindközül a -no/-to morfolexikai művelettel létrehozott mondatok azért lesznek fontosak, mert a tanulmányban szerepeltetett összes bemenettel képesek működni. Összesen három elméleti keretre támaszkodom. A Kibort által alkalmazott LFG-beli megközelítés (Kibort 2001, 2004, 2006), így az általa a -no/-to igékre megadott f-struktúra az adott szituáció és beszédkontextus figyelmen kívül hagyása mellett nem ad számot a passziválási lehetőségek átmenetei között. A Croft által leírt Voice Continuum (Croft 2001: 283–319) lengyel nyelvvel történő összevetése közben észrevehetjük a lengyel nyelvre jellemző igen érdekes szerkezeteket: azokat a mondatokat, melyek múlt, jelen és jövő időben leírt általánosított jelentéstartalmat közvetítenek. Mint majd látható lesz, a kanonikus V <xØ, yACC >  V angol funkcióváltoztató passziválás mellett, ahol a cselekvőt X‘by phrase’ formában lehet a mondatban visszahozni, a lengyel mondatban a funkciómegőrző és funkcióváltoztató passziválás széles skálája jelen van. Ezt Alberti TAU-modellje (Alberti 1994, 2009) nyomán az ágens és a páciens centrális kerethez képest való elmozdulásának segítségével ábrázolom, melyet a (31) ábra egészít ki. 2.

A lengyel visszaható igék morfológiája

A leírás azért a lengyel visszaható igékkel kezdődik, mert éppen a felépítésük és a hagyományosnak mondható nyelvészeti irányzatok számára átláthatatlan szerkezetek

Borbély Angéla

104

következtében a lengyel nyelvben három igeszemléletet különböztetnek meg: aktívat, passzívat és reflexívet. Az antikauzatívak (ld. 2.), mediálisak (ld. 2.1.) és passzívak szerkezeti felépítése akár meg is egyezhet az eltérő szemantikai tartalom mellett (melyek elsősorban a lengyel nyelv gazdag nemkategóriájának köszönhetően válnak tetten érhetővé). A się11 morféma története a lengyel nyelvben a siebie (’magát’) visszaható névmás enklitikus2 alakjáig nyúlik vissza. A lengyel leíró nyelvtanok megfogalmazása szerint a się a reflexív igék részét képezi. Eszerint minden olyan mondatban, amelyben szerepel a tárgyalt morféma, visszaható igével van dolgunk – mára már nem vita tárgya, hogy ez a nézet helytelen (Bańko 2004: 75–77; Saloni 2007b: 111; Kibort 2004: 11), és mint látni fogjuk, ez valóban közel sem igaz. A reflexív igéket vizsgálva megállapítható, hogy a nem-reflexív tranzitív ige számít a kiinduló alaknak, się-vel (się1) ellátott párja pedig annak derivációja (Slavcheva 2006: 1009). Azonban vannak jelentős kivételek: bizonyos reflexív jelentéssel bíró (a magyar nyelvtanok által viszont a mediális típusba besorolt (ld. É. Kiss et al. 1998)) igék két alakkal is rendelkezhetnek. Ilyenek például a się-vel ellátott és -ić végződésű gasić się, valamint -nąć végű, de się morféma nélkül álló gasnąć igék (Szcześniak 2008: 122). Magyarul mindkettőnek egy ige, az kialszik (pl. láng) felel meg. A magyar nyelv gazdag képzőrendszere a visszaható, mediális, reciprok stb. igék egymástól való megkülönböztetésében valamivel egyszerűbb támaszt nyújt (noha egy képző nem csak egy jelentéstartalmat közvetíthet). Ehhez a gazdag magyar képzőrendszerhez képest viszont a lengyelben azt tapasztaljuk, hogy mindannyiszor się-vel ellátott igékre találunk. Különös figyelmet érdemelnek az ál-reflexív szerkezetek, melyek esetében a tranzitív, szótárban się morféma nélkül szereplő igék się1-gyel történő ellátása mediális és antikauzatív szerkezetet eredményez. A visszaható igék bemutatása után következő, się2-vel alkotott szintaktikai szerkezetekben a legmarkánsabb megkülönböztető jegy az objektum jelöltsége lesz – az eddig tárgyaltakkal szemben, ahol az objektum jelöletlen volt. Majd a tranzitív és intranzitív igékkel is létrehozható szerkezetek következnek, melyekhez szintúgy járulhat a się2 morféma az általánosítás kifejezésének céljából. Különbséget láthatunk majd azon mondatok között, melyekben a się-vel ellátott igei régenshez oblikvuszi esettel hozzárendelhetünk fakultatív ágenst és azok között, amelyekhez nem. Utóbbiak állnak szemantikai és szintaktikai funkcióik szerint is legközelebb -no/-to végződésű igékkel alkotott szerkezetekhez, melyek morfológiailag a passzívra hasonlítanak, de igen gyakran sorolják őket az aktívakhoz vagy a kettő közötti átmenethez. Croft (2001) elméletéből kiindulva mindezen mondatokat passzívként kezelhetjük. Érdemes megfigyelni, hogy mondattípusról mondattípusra hogyan kerül kifejezésre, vagy hogyan lehetséges (amennyiben az) a szubjektum és az objektum kifejezése, és mindezzel együtt hogyan jelenik meg azok lefokozása, törlése vagy elfojtása. 3.

Intranzitív się

Az elemzés első tárgyát a reflexívhez igen közel álló, lévén się morfémával ellátott, antikauzatív (Kibort 2004: 182) igékkel alkotott mondatok képezik; például: Drzwi się zamknęły. – ’Az ajtó becsukódott.’ vagy Szklanka się rozbiła. – ’A pohár eltörött.’ Magyar nyelvészeti vélekedések szerint ezek mediálisak (É. Kiss et al. 1998: 258). Jelen tanulmányban morfoszintaktikai szempontokat szem előtt tartva ki kell emelnünk különbözőségüket a się-t nem „tartalmazó” intranzitívaktól, noha egyértelmű, hogy egy 1

A visszaható igék elemeként szereplő się morfémát meg kell különböztetni a személytelen (módot/szokást közlő) mondatokban szereplő się-től. Előbbi a się1, utóbbi się2 jelölést kapja. 2 Önálló hangsúllyal nem rendelkező „rövid” alak, mely a mondatban őt megelőző elemhez kapcsolódik, és azzal alkot egy hangsúlyegységet.

Általánosítás és ál-reflexivitás a lengyel nyelvben

105

detranzitivizáló művelettel van dolgunk. Az antikauzatívak, valamint a mediálisak (ld. 2.1.) is az ágens lefokozását és a páciens előléptetését idézik elő, ily szempontból pedig érdekes kérdés lehet, hogy a lengyel nyelvben a passzívakhoz sorolhatók-e. A két igecsoport elsősorban azért fontos, mert a továbbiakban összehasonlítási alapot nyújtanak majd a személytelen általánosítás jelenségének megértésében. Meg kell különböztetnünk egymástól a mediális és antikauzatív szerkezeteket egy lehetséges cselekvő ágens szerint: „I suggested that the canonical anticausative resulted in a structure overlapping with the reflexive construction. If the remaining argument is associated with a participant which may be interpreted as ‘agentive’ in the context of the particular event, the resulting construction will be interpreted as anticausative as long as we allow a possibility of there being an external cause(r), or as reflexive as soon as we exclude the possibility of there being an external cause(r), but instead associate both roles (of the causer and the patient/theme) with the same referent… Furthermore, if the argument remaining in the anticausative structure is associated with a participant which may not be interpreted as ‘agentive’, the resulting construction may be interpreted as a middle.” (Kibort 2004: 226) Az antikauzatívtól különálló csoportot alkotnak tehát a mediális szerkezetek, melyekben a cselekvés kivitelezője egyértelműen nem lehet az objektum, a folyamat szinte csakis emberi beavatkozás hatására mehet végbe. Így például az ajtó becsukódhat, az ablak pedig eltörhet valamely természeti erő hatására is, de elképzelhető az is, hogy a cselekvés okozójának lefokozása a véletlennek tulajdonított eseménnyel, a nem szándékos okozóval magyarázható (az ágens dativusi alakban hozható vissza a mondatba: Szklanka mi się rozbiła – ’eltört (nekem/nálam?) a pohár’). Az ilyen antikauzatívoktól elkülönülő mediálisokban megjelenő igék viszont megkövetelnek egy végrehajtó emberi személyt, ilyen például az olvasás művelete (vö. angol The book reads easily). A 3.1-ben ilyen mondatok kerülnek vizsgálat alá. A mediális szerkezetek

3.1

Ilyen mondatokat się1 partikulával képezhetünk tranzitív igékből. A hagyományos nyelvtanok tehát ezeket is a reflexív igék osztályába sorolják. A kiinduló mondat páciense Accusativusból Nominativusba lép elő, tehát a páciens előléptetését látjuk, ezzel együtt pedig az ágens lefokozódik – esetleg a mondatba be sem kerül. Az ige a pácienssel nemben, számban, személyben egyeztetve van. Az ilyen mondat nem képezhető sem valódi, sem reciprok visszaható igékből (a szerző gondolata – a későbbiekben látni fogjuk –, hogy az ezekkel az igékkel alkotott személytelen mondatokban a páciens nem kerülhet alanyesetbe, lásd 4.2), a két się egymást kizárja. Képezhetők viszont olyan tranzitív igékből, melyeknek nincs valós reflexív párjuk: (1)

3

Czytałam tekst3.

Tekst dobrze się czytał.

olvas-Past-Sg1-f szöveg-Sg-m34-ACC

szöveg-Sg-m3-NOM jól SIĘ1 olvas-Past-Sg-m

’Olvastam a szöveget.’

’A szöveg jól olvasható volt.’ (olvasódott)

A példamondatok többsége lengyel anyanyelvűek által ellenőrzött Google keresés eredményeiből származik. Fontosnak tartok bevezetni néhány jelölési magyarázatot. A grammatikai elemző mondatokban jelölöm a grammatikai nemet is. A lengyel nemkategória szófaji hovatartozás függvényében eltérő számú osztályokkal szolgál. A következőket veszem figyelembe: m1 – hímnem+élő személy, m2 – hímnem+élő, m3 – hímnem +élettelen, f – nőnemű, neut – semleges nemű, Pers – személyhez kötődő (T.sz.-ban hímnemű élő személyekre vonatkoztatva), NonPers – nem élő hímnemű személyhez kötődő (T.sz.-ú igék múlt és jövő idejében, valamint T.sz.-ú névszók esetében mindhárom nemű, nem személyre, E.sz.-ban m2-re és ezen felül E.sz.-ban f-re (nőnemű, akár személyekre is) vonatkoztatva). A semleges nemet neut jelöléssel látom el, mert n-nel (noun) az adott igéhez tartozó szereplőket (dolgozatomban ágens, páciens, experiens, stimulus) fogom jelölni. 4

Borbély Angéla

106

Mint látható, az ilyen típusú mondatokban az ige a pácienssel kerül nembeni egyeztetésre (az (1) példában ez hímnemű múlt idejű végződést jelent). Az ágenst Dativusban visszahozhatjuk a mondatba, teljes kiiktatása tehát nem kötelező. A mediális mondatban kötelező érvényességgel felbomlik a korábbi igei argumentum keret: V<xø, yACC>  V xDAT, ahol a korábbi jelöletlen ágens Dativusban hozható vissza a mondatba a centrális kereten kívül, az Accusativusban szereplő páciens viszont jelöletlen egyedüli szereplőként marad a centrális keretben. Másként: CZYTAĆ



CZYTAĆ SIĘ

(1) 

n1 (NOM), ↓ n2 (DAT),

n2 (ACC) ↓ n1 (NOM), ahol

a czytać się igei szerkezet n1-el (korábbi n2-vel) kerül egyeztetésre. A számok (n1, n2) az objektum és szubjektum megnevezésének fontossági sorrendje szerint alakulnak. A czytać ige się-vel ellátva követeli az olvasott objektum megnevezését, a szubjektumét viszont nem. (2)

Oglądam film. 5

?

Film dobrze się oglądał.

néz-Sg1 film-m3 -ACC

film-m3-NOM jól SIĘ1 néz-Sg3-Past-m

’Filmet nézek.’

’A filmet jó volt nézni’ (jól néződött)



n1 (NOM), ↓ OGLĄDAĆ SIĘ (1)  n2 (DAT), OGLĄDAĆ

n2 (ACC) ↓ n1 (NOM)

Az elemzettekből adódik, hogy az antikauzatív (nem pedig reflexív) igéket az jellemzi, hogy a cselekvés leírásához nincs szükségünk a cselekvőre (az akár természeti erő hatására is végbemehet), a mediális igék viszont ezt nem engedik meg (szükség van az élő személy részvételére az eredmény elérésében). Szerkezetileg azonosak, a páciens előléptetéséről és az ágens lefokozásáról beszélhetünk. Egyéb antikauzatív igék, melyek a magyar és a lengyel nyelvben is a reflexívvel azonos szerkezetűek: megoldódik – rozstrzygać się, betömődik – zatykać się, aszalódik – suszyć się, gyűrődik – gnieść się. Mediálisok: olvasódik – czytać się, íródik – pisać się. 3.2

Az ál-reflexív mondatok

A következő, (3) példában bemutatott ál-reflexív mondatszerkezetben a már említett się2 szerepel. A páciens megtartja a kiinduló mondatban neki osztott esetet, az ágens azonban lefokozódik (a kettő erejének változása nem egyenlíti ki egymást), és mivel az ige egyikkel sem kerül egyeztetésre, így E/3-ba kerül, múlt és jövő időben pedig semleges nembe. Az ágens ismét Dativusban hozható vissza a mondatba, tehát a szintaktikai átalakítás az ágens lefokozását hozza maga után, mely egyúttal azt is jelenti, hogy a mondat értelmi hangsúlya 5

Fontosnak tartok bevezetni néhány jelölési magyarázatot. A grammatikai elemző mondatokban jelölöm a grammatikai nemet is. A lengyel nemkategória szófaji hovatartozás függvényében eltérő számú osztályokkal szolgál. A következőket veszem figyelembe: m1-hímnem+élő személy, m2-hímnem+élő, m3-hímnem+élettelen, f-nőnemű, neut-semleges nemű, Pers-személyhez kötődő (T.sz.-ban hímnemű élő személyekre vonatkoztatva), NonPers-nem élő hímnemű személyhez kötődő (T.sz.-ú igék múlt és jövő idejében, valamint T.sz.-ú névszók esetében mindhárom nemű, nem személyre, E.sz.-ban m2-re és ezen felül E.sz.-ban f-re (nőnemű, akár személyekre is) vonatkoztatva). A semleges nemet neut jelöléssel látom el, mert n-nel (noun) az adott igéhez tartozó szereplőket (dolgozatomban ágens, páciens, experiens, stimulus) fogom jelölni.


107

nem arra esik. Így az ágens beneficiensként is értelmezhető (az esemény mintegy az ő részére, javára megy végbe, noha valójában ő maga a cselekvés végrehajtója). A páciens úgy lép az első helyre a mondatban, hogy korábbi jelöltsége megmarad: (3)

Czytałam książkę.

Dobrze (mi) się czytało książkę.

olvas-Past-Sg1-f könyv-Sg-f-ACC

jól (én-DAT) SIĘ2 olvas-Past-Sg3-n könyv-Sg-f-ACC

’Olvastam a (egy) könyvet.’

’Jó volt olvasn¦i/om a könyvet.’ (nekem jól olvasódott – jól olvasható volt, jól esett, könnyű szövegű stb…) V<xø, yACC>  V xDAT, másként: 

n1 (NOM), ↓ CZYTAĆ + SIĘ (2)  n2 (DAT), CZYTAĆ

n2 (ACC) ↓ n1 (NOM), ahol

a czytać się ige sem n1-gyel, sem n2-vel nem kerül egyeztetésre, hanem E/3-ba kerül, múlt időben és jövő időben pedig semleges nembe. A játszik (tranzitív, de az argumentumot inkorporálni képes) igével képzett lengyel mondat a következőképpen néz ki: (4)

Wygrać, także wtedy, gdy gra się źle. nyerni-Inf szintén akkor mikor játszik-Sg3 SIĘ2 rosszul

’Akkor is nyerni, mikor rosszul megy a játék (mikor valaki rosszul játszik).’ Az ilyen mondatokban tehát Dativusban közölhető az ágens: W pokera zawsze gra mi się dobrze. (’Nekem mindig jól megy a póker.’ – szó szerint: ’Pókerban nekem mindig jól játszódik.’) Míg az (1) és (2) mondat páciense (n2) előlép és Nominativusba kerül (n1), addig a (3) mondatban ez nem lehetséges – a páciens Accusativusban szerepel (vagy pedig egyéb olyan esetben, amilyet az alap ige eredetileg is megkövetel tőle), de egyedüli szereplőként marad meg a centrális keretben. Míg az (1) és (2) mondatban az ágens Dativusba helyezése az esemény véletlenségét hivatott jelezni, addig a (3) és (4) mondatban az a cselekvő személy javára írja az eseményt. Az itt tárgyalt ál-reflexív intranzitív bemeneten is működik (ebből a csoportból jelen tanulmányban nem foglalkozom az antikauzatív és mediális, się1-et tartalmazó alakokkal): V<xø>  V< > xDAT (5)

4.

Spałam bardzo dobrze.

Dobrze mi się spało.

alszik-Past-Sg1-f nagyon jól

jól én-DAT SIĘ2 olvas-Past-Sg3-Neut

’Jól aludtam.’

’Jól aludtam.’ (jól esett, jók voltak a körülmények)

A személytelen ál-reflexív mondatok felé

A következő példák úgy tűnhetnek, hogy az előzővel megegyeznek. Kibort szerint két azonos szerkezetről van szó (Kibort 2004: 214); megjegyzi, hogy noha interpretációjukban érezhető különbség van, azt nem tudja megfogni szintaktikai szinten az LFG keretben. Én mégis az előbbiektől való elkülönítésük mellett döntöttem azon okból, hogy a következő lényeges eltérést fogjuk közöttük tapasztalni: hozzájuk még Dativusban sem rendelhető ágens (a jelentés megtartása mellett – mert ha melléjük rendelnénk valamely ágenst, az előző szerkezethez jutnánk vissza), tehát annak a teljes elfojtásáról beszélhetünk. Továbbá nem elképzelhetetlen, hogy ezen felül az tesz különbséget az előbbi és a most következő mondatok

Borbély Angéla

108

között, hogy míg a korábbi példákban csak referenciális vonzatokkal számolhattunk, addig az alább felsoroltakban nem referenciális vonzatot tartalmazó mondatvariánsokról is beszélhetünk a lengyel nyelvben. Előbb az olyan személytelen mondatok következnek, amelyek mintegy „használati utasításként” szolgálnak. Ezt követően pedig a pusztán az eventualitásra hangsúlyt fektető általános személytelen mondatok következnek – immáron egyértelműen nem referenciális vonzatokkal. Pontosan az előbbi és a most következő két szerkezet igen nagyfokú hasonlósága miatt döntöttem a hasonló megnevezésük mellett jelezve, hogy ezek a mondatok személytelenek (másként ezek általános személytelen mondatok). Mindezek előtt azonban lássunk néhány lengyel (valódi) visszaható igét, hogy teljessé tegyük az átmenetek bemutatását: Valódi reflexív igék és a személytelen ál-reflexív mondatok

4.1

Az alábbi (6) példa egy valódi visszaható igét tartalmazó „mondat-átalakítás” (ebben a visszaható igében się1 szerepel, mert nem a szintaxis szintjén fellépő jelenségről van szó, hanem egy się1 visszaható morfémával ellátott lexikai egységről), melyet tranzitív, páciens szerepet osztó igéből képzünk. Az átalakítás után a kanonikus reflexív szerkezetet kapjuk, melyben a cselekvés visszahat a cselekvőre, tehát a cselekvő alapige vonzata egyben ágens és páciens. Ezekben az igékben a się a siebie (jelentése: ’magát’, ld. (7b)) névmással helyettesíthető: (6)

a. Dziecko się myje.

Maria myje dziecko. Mária mos-Sg3 gyerek-Sg-neut-ACC

gyerek-Sg-neut-NOM SIĘ1 mos-Sg3

’Mária mossa a gyereket.’

’A gyerek mosakodik.’ b. Dziecko myje siebie. gyerek-Sg-neut-NOM mos-3sg maga-ACC

’A gyerek mossa magát.’ MYĆ



MYĆ SIĘ

n1 (NOM), (1) 

n2 (ACC)

n1 (NOM)

A következőkben megnézzük, mi történik, ha egy visszaható igét tartalmazó mondatban élettelen pácienst helyezünk el. A személytelen ál-reflexív (vagy általános személytelen) mondatszerkezet olyan tranzitív igékkel, melyeknek van élő ágenst megkövetelő visszaható alakjuk is (ez esetben myć – myć się, vagyis ’mos’ – ’mosakodik’), csak élettelen pácienst tartalmazó mondatban lehetséges, mert élő páciens esetében a látszólag (!) ugyanolyan összetételű reflexív (tranzitív ige + się) szerkezet ezt tiltja. Így néz ki: (7)

Maria myje włosy.

Jak się myje włosy?

Mária mos-Sg3 haj-Pl-ACC

hogyan SIĘ2 mos-Sg3 haj-Pl-ACC

’Mária mossa a haját.’

’Hogyan mosnak hajat?’

V<xø, yACC>  V Øx 

n1 (NOM), ↓ MYĆ + SIĘ (2)  Ø MYĆ

n2 (ACC) ↓ n1 (ACC)

A (6a) mondatban leírt myć się (’mosakodik’) ige és a (7) példa igéje csak látszólag azonos összetételű. Előbbiben a się1 szerepel a visszaható ige kötelező részeként, utóbbi mondatban pedig a się2-vel jön létre ez az általános személytelen mondatszerkezet.


109

A (7) Jak się myje włosy? mondat elsődleges fordítása magyar nyelvre: ’Hogyan mosnak hajat?’, melyben a következő van elrejtve: ’Hogyan kell/lehet/szokás hajat mosni?’ például egy különleges szerrel. Mint látható, az ige E/3-ban van, a páciens tartja a kiinduló accusativusi esetét. Egy Jak się myje włosy? mondatban a ’haj’ szó nem referenciális. Ugyanezek a jellemzők figyelhetők meg a következő példában is. Nézzük először a kanonikus reflexivizált alakot (się1-gyel): (8)

Maria ubiera dziecko.

Dziecko się ubiera.

Mária öltöztet-Sg3 gyerek-Sg-ACC

gyerek-Sg-neut-NOM SIĘ1 öltöztet-3sg

’Mari öltözteti a gyereket.’

’A gyerek öltözködik.’

Az első probléma, amelybe ennek a lengyel reflexív mondatnak az elemzése során ütközünk az, hogy a grammatikai elemző mondatban a jelentés magyar nyelven történő értelmezése melyik igével a legcélszerűbb. A mosakodik esete egyértelmű volt: „SIĘ mos-3sg”. De az öltözködik esetében melyik az a magyar tranzitív ige, amelyből a visszaható ige levezethető? Míg az öltöztet ige felépítése egy műveltető -tAt képzővel ellátott ige, addig egy „SIĘ öltöz(ik)-Sg3” magyarázási formulát sem választhattam, hiszen ekkor feleslegessé válik a się. A cselekvő szubjektum öltöztetheti is magát, ha się helyett a mondatban siebie szerepel, ez megfelel a (6b) példa mondatának (mosakodik – mossa magát), ezért választottam a „SIĘ öltöztet-Sg3” alakot. Azonban célunk, hogy a reflexív igéken túl egyéb szerkezeteket is leírjunk: szintén az élettelen kategóriába tartozó pácienst (lalka – ’játékbaba’) tartalmazó mondatból képezhető személytelen ál-reflexív mondat ezzel az igével. Ezt hivatott leírni a következő példa: V<xø, yACC>  V Øx (9)

Maria ubiera lalkę.

W co się ubiera lalkę?

Mária öltöztet-Sg3 baba-Sg-f-ACC

-ba mi-ACC SIĘ2 öltöztet-3sg baba-Sg-f-ACC

’Mária öltözteti a játékbabát.’

’Mibe szokták öltöztetni a játékbabát?’

Mint látható, ez a személytelen mondat nem rendelkezik reflexív jelentéssel, mivel azt nem a reflexív igéből, hanem a tranzitívból képeztük, és jól érezhető, hogy kétféle się létéről beszélhetünk. A helyesen képzett Jak się ubiera dziecko – ’Hogyan öltöz(köd)ik a gyerek?’ mondat reflexív, nem személytelen (dziecko Nominativusban) – noha kontextustól függően az utóbbi értelmezést is elnyerheti (dziecko Accusativusban) az alaki szinkretizmusnak köszönhetően. 4.2

A lengyel és a magyar reflexív igék rövid összehasonlítása

Érdekes a magyar mos–mosakodik és öltöztet, de öltözik/öltözködik esete. A lengyel nyelvben mindkettő utóbbi igének az ubierać się felel meg. A második magyar ige talán a progresszivitást rejti magában. A magyar nyelv számára a szláv nyelvekben igen fontos szerepet betöltő élő/élettelen kategória ismeretlen, azonban az mintha mégiscsak megjelenne a következő igepárban: rejtőzik–rejtőzködik – az előbbi hol élő, hol élettelen, a második kizárólag csak az élő kategóriába tartozó „cselekvőt” fogad el. Például: A probléma megoldása a hozzáállásban rejtőzik, de A mókus/a kisgyerek/a tündér a fa mögött rejtőzik/rejtőzködik. Utóbbi mondatban használható a rejtőzik ige is, de az első mondat igéjét nem helyettesítheti a rejtőzködik ige: *A probléma megoldása a hozzáállásban rejtőzködik. Érdemes lenne megvizsgálni a következőket is: Ezek a kutyák folyton *verekszenek/verekednek, viszont A gyerekek ismét verekednek/verekszenek; A macskám egész nap mosakszik/mosakodik (?), azonban Ványa bácsi legszívesebben reggelente

Borbély Angéla

110

mosakodik/mosakszik; Ez már az érthetetlenséggel vetekszik, de Péter és Pityu egymással vetekednek a jobb beosztásért. A mosakszik igét ’tisztázza’/’tisztázni próbálja magát’ jelentésében is használhatjuk, helyette a másik igét használva kérdéses viszont, hogy mondhatjuk-e ugyanazon jelentéstartalom átadása mellett: ?Miért mosakodsz? – tehát az átvitt jelentéstartalmat is a mosakszol ige fejezi ki, noha ez teljesen egyenértékűként léphet fel a mosakodsz igével, amennyiben a fizikális test vízzel történő tisztításáról beszélünk (igekötővel azonban újabb helyzet áll elő: „Ebből nem mosakodsz ki!”). Egy nagyon rövid, pontos részletekbe nem menő, mindössze néhány példára kiterjedő összehasonlító képet szeretnék adni a lengyel és a magyar reflexív igékről (A. Jászó 2004 felhasználásával). Négy olyan csoport szerepel itt, melyek egybevetésével szintén kirajzolódik a korábban tett állítás: a hagyományos nézet szerint minden się-vel (się1 és się2 megkülönböztetése nélkül) ellátott lengyel ige automatikusan a reflexív osztályba kerül besorolásra, azon belül pedig azok a táblázatban leírt jelentéstartalmat közvetítik. Ezek közül jómagam a valódi visszaható igék csoportjába teszek minden olyan igét, amelyben a cselekvés a mondatban direkte megnevezhető egyedüli (tehát nem reciprok) cselekvőre hat. Kategória Valódi visszaható ige

Reciprok visszaható ige Intenzitás kifejezése Prefixummal

Lengyel igepár Myć – myć się Ubierać – ubierać się Schować – schować się Czesać – czesać się Golić – golić się

Magyar fordítás Mos – mosakodik, mosakszik Öltöztet – öltözködik, öltözik Rejt – rejtőzködik, rejtőzik Fésül – fésülködik (*fésü(l)kszik) Borotvál – borotválkozik (*borotválkszik)

Spotykać – spotykać się Bić – bić się Całować – całować się Obejmować – obejmować się Pytać – pytać się Prosić – prosić się Spać – wyspać się Pić – napić się/opić się

Találkozik (talál vkit) – találkozik (vkivel) Ver – verekedik, verekszik Csókol – csókoló(d)zik Ölel – ölelkezik Kérdez – kérdezősködik, kérdezget Kér – kérlel Alszik – kialussza magát Iszik – vmennyit iszik/leissza magát

1. táblázat: A lengyel visszaható igék csoportosítása és azok magyar fordítása Talán a valódi és a reciprok visszaható igék közül válnak ki azok, amelyek élő/élettelen, valamint animált/perszonalizált párokat alkotnak. Fésülködni és borotválkozni egyértelműen csak élő ember tud, így annak nincsen párja (noha a beszélt nyelvben találkozhatunk olyan, nem az irodalmi nyelv részét képező igealakokkal is, mint *fésü(l)kszik, *borotválkszik). További kérdés azonban a törekszik–törekedik (mindkét esetben élő kategória, talán a második ige esetében kötelező megadni az ige még egy argumentumát: mire törekedünk), viszont töredezik (élettelen), valamint a ritkább kötekszik és gyakoribb kötekedik igék (mindkét esetben élő ágens), növekszik–növekedik (mindkét esetben élő és élettelen alany is használatos) példája. Sok magyar ige esetében azonban nem reflexív ekvivalensre bukkanunk a lengyel nyelvben. Az intenzitás/gyakoriság kifejezéséhez nincs szükség się1-re a következő igékben: chorować – betegeskedik, wykrzykiwać – kiáltozik – itt a folyamatos igeszemlélet tölti be ezt a funkciót. Más a helyzet viszont a pytać się (’kérdezget’, ’kérdezősködik’) igével, melyben a cselekvés intenzivitása jelenik meg, noha egy magyar beszélő számára a két ige használata közötti különbség szinte érzékelhetetlen. Mind a Czemu pytasz? és a Czemu się pytasz? mondatot így fordítjuk magyarra: ’Minek kérdezed?’. Eltérést tapasztalunk a két nyelv között


111

a belső történést, állapotokat kifejező igéknél is: vívódik – walczyć ze sobą (’magával harcol’), idegeskedik – denerwować się, gondolkodik – zastanawiać się, bánkódik – smucić się, megfeledkezik/megfeledkezik magáról – zapomnieć/zapomnieć się. 4.3

A személytelen ál-reflexív mondatok igei korlátjai

Ezen rövid magyar–lengyel összehasonlító kitérő után visszatérünk az személytelen álreflexív mondatokra a lengyel nyelvben. A páciens megléte (vagy annak kötelező kitétele) az egyik feltétele a mondatok ezen típusának, akárcsak a következő (10) példában is: V<xø, yACC>  V Øx (10) Piotr otwiera butelkę.

Jak się otwiera butelkę?

Péter kinyit-Sg3 üveg-Sg-f-ACC

hogyan SIĘ2 kinyit-Sg3 üveg-Sg-f-ACC

’Péter kinyitja az üveget.’

’Hogyan nyitják ki ezt az üveget?’ (értsd: ’Hogy szokták/kell kinyitni..?’)

A słuchać (’hallgatni’) lengyel ige tartja a kiinduló ige által megkövetelt genitivusi vonzatot a következő példában, tehát személytelen ál-reflexív mondatok más esetet megkövetelő bemeneti igékből is képezhetők (noha érdekesség, hogy ez az ige az ál-reflexív mondatban „ledobhatja magáról” a kötelező genitivusi vonzatot, amivel azonban ebben a tanulmányban nem foglalkozom): (11) Słuchamy muzyki pop. hallgat-Pl1 zene-Sg-f-GEN pop-nrag

’Pop-zenét hallgatunk.’ (12) Słuchamy muzyki. hallgat-Pl1 pop-zene-Sg-f-GEN

’Zenét hallgatunk.’

Czego się słucha na dyskotece? mi?-GEN SIĘ2 hallgat-Sg3 -On diszkó-Sg-f-LOC

’Mit hallgatnak a diszkóban?’ Muzyki się słucha, a nie ogłąda. zene-Sg-f-GEN SIĘ2 hallgat-Sg3, és nem néz-Sg3

’A zenét hallgatni szokták és nem nézni.’

V<xø, yOBL>  V Øx SŁUCHAĆ 

n1 (NOM), ↓ SŁUCHAĆ + SIĘ (2)  Ø

n2 (GEN) ↓ n1 (GEN/ACC)

A (13d) arra mutat rá, hogy általános személytelen (ál-reflexív) mondatot olyan tranzitív igékből is képezhetünk, melyek a reciprok visszaható igék alapját is képezik ((13b-c) – bić się – verekszik), azonban ezt csak a reciprok jelentéstartalom elvesztése mellett tehetjük, mivel annak már nem marad a mondatban kifejeződési eszköze. Się1 és się2 homonim, egyszerre csak egyikük lehet jelen az adott szerkezetben. Az itt tárgyalt esetben się2 távozásra ítéli się1et (emlékezzünk, hogy a valódi visszaható igéknél élettelen páciens esetében nem volt alkalmazható a się1). A reciprok visszaható igék esetében a cselekvés minimum két ágens között megy végbe, akik egymásra fejtik ki hatásukat – tehát mindketten a cselekvés elszenvedői is egyben, azonban bizonyos igéknél elegendő csupán az egyikük megnevezése (ld. (13a)). Ezekben a mondatokban a się1 nem helyettesíthető a siebie (’magát’) névmással a jelentéstartalom megőrzése mellett. Behelyettesíthető azonban a siebie visszaható névmás abban az esetben, ha mindkét ágenst megnevezzük (külön-külön!, (13.b)), ami azzal magyarázható, hogy ugyanezen névmás ’egymást’ jelentéssel is bír a lengyel nyelvben: (13) a. Piotr bije wroga.

Piotr się bije. / *Piotr bije siebie.

Péter ver-Sg3 ellenség-Sg-m1-ACC

Péter SIĘ1 ver-Sg3 /*Péter ver-Sg3 maga-ACC

’Péter veri az ellenségét.’

’Péter verekszik.’ / *’Péter veri magát.’

Borbély Angéla

112

b. Piotr i jego wróg się biją.

Piotr i jego wróg biją siebie.

Péter és övé-m ellenség-Sg-m1-NOM SIĘ1 ver-Pl3

Péter és övé-m ellenség-Sg-m1-ACC ver-Pl3 egymást-ACC

’Péter és az ellensége verekednek.’ c. Wrogowie się biją.

’Péter és az ellensége verik egymást.’

ellenség-Pl-m1-NOM SIĘ1 ver-Pl3

’Az ellenségek verekednek.’ BIĆ



BIĆ SIĘ

n1 (NOM), 

n2 (ACC)

n(1+2) (NOM Pl)

Az alábbi (d) példa mutatja az adott igével képzett személytelen ál-reflexív mondatot, mely a (verési) mód közlésére ad lehetőséget. Az ige E/3-ban szerepel, a mondat nem tartalmaz ágenst, tartalmaz viszont jelölt pácienst: d. Tak się bije wroga. így SIĘ2 ver-Sg3 ellenség-Sg-m1-ACC

’Így verik (így szokták/kell verni) az ellenséget.’ V<xø, yACC>  V Øx BIĆ 

n1 (NOM), ↓ BIĆ + SIĘ (2)  Ø

n2 (ACC) ↓ n1 (ACC)

Mivel mind a reflexivitás, mind az általánosítás feltétele a się kitétele a mondatban, a (13d) mondat csak az általános jelentéstartalmat közvetíti. Valójában nem referenciális vonzatról beszélünk, ezért helyesebb egy ilyen fordítás: ’Ellenséget így vernek’. Nézzünk olyan példát, mikor stimulus és experiens thematikus szerepeket osztó igékből képezhető a reciprok reflexív alak: (14) a. Piotr kocha Marię.

Piotr i Maria się kochają.

Péter szeret-Sg3 Mária-f-ACC

Péter és Mária-NOM SIĘ szeret-Pl3

’Péter szereti Máriát.’

’Péter és Mária szeretik egymást / szeretkeznek.’

Ilyen típusú visszaható igéket tartalmazható mondatokban is elvégezhetjük a személytelen általánosító mondatot eredményező átalakítást, azonban szintén csakis a reflexivitás elvesztése mellett: b. Jak się kocha, to się bije? hogy/ha SIĘ2 szeret-Sg3 akkor SIĘ2 ver-Sg3?

’Ha szeretünk, akkor verünk?’ (’Ha valaki szeret, akkor ver is?’) A tanulmány végi táblázatba nem vettem bele az experiens–stimulus argumentumokkal rendelkező predikátumokat, de látható, hogy a fenti (14b) mondatban mindkét szereplő mellőzésre került. V<xø, yACC>  V< > Øy, Øx KOCHAĆ 

n1 (NOM), n2 (ACC) ↓ ↓ KOCHAĆ + SIĘ (2)  Ø Ø


4.4

113

Nem tranzitív igei bemenetek

A személytelen ál-reflexívek képezhetők intranzitív igékből is. Egy betegség fő tünetét például így írhatnánk le: (15) Kicha się 5 razy na minutę. tüsszent-Sg3 SIĘ2 5 alkalom-Pl-GEN -ra perc-Sg-f-ACC

’Valaki percenként 5-ször tüsszent.’ Továbbá, mivel az intrantizívokkal is képezhető általános személytelen mondat, így ez alól a létige sem képez kivételt. Így jöhet létre a következő, magyar nyelvre igen körülményesen lefordítható, jobb oldalon látható (16) mondat: V<xø, yINST>  V Øx (16) Piotr jest artystą.

Artystą się nie jest, artystą się bywa.

Péter van-Sg3 művész-Sg-m1-INST

művész-Sg-m1-INST SIĘ2 Neg van-Sg3, művész-Sg-m1-INST SIĘ2 szokott lenni-Sg3.

’Péter művész.’

’Valaki nem művész, csak időről-időre az.’

A folyamatos szemléletű być (Sg3-jest) – lenni létige gyakorító képzővel ellátott folyamatos szemléletű, ’szokott lenni (előfordul)’ jelentésű párja a bywać (Sg3 alakban bywa). Jelzős szerkezetekben vagy a tartózkodás helyének kifejezése esetén a lengyel létige vonzata Nominativus. Az alanynak valamely entitással történő beazonosítása esetén azonban a második Instrumentalis esetbe kerül. Például a Piotrek jest nauczycielem mondat jelentése ’Péter tanár’ (melyben a nauczyciel Instrumentalisban szerepel). Az Artystą się nie jest, artystą się bywa általános személytelen mondat nehezen megfogható jelentéstartalma azt közvetíti, hogy valaki nem állandó jelleggel művész, csak vannak az életének olyan momentumai, amikor művészkedik, előtörnek művészi hajlamai, olyankor ő művész szokott lenni. Még érdekesebb a következő, a być létige Instrumentalis esetű vonzataként a kto (’aki’) utalószót tartalmazó mondat-átalakítás: (17) Piotr jest artystą.

Samorealizacja. Być kim się jest.

Péter van-Sg3 színész-Sg-m1-INST

önmegvalósítás. Lenni-Inf aki-INST SIĘ2 van-Sg3

’Péter színész.’

’Az önmegvalósítás. Annak lenni, akik vagyunk.’

A (17) példa egyfajta magyarázatul szolgál a (16) mondat értelmezésében, melynek során egyértelművé válik a (17)-ben látható szerkezet általánosító jellege. A się jest igealak mintegy a jest felett áll. Utóbbi kifejezhet átmeneti állapotot is (akárcsak a bywać – míg a się bywa alakban a személytelen jelentéstartalom dominál), addig a się jest a legbensőbb énünkkel való azonosulást jelenti, mely állandó. A felsorolt mondatok tehát a cselekvés módját, habitualitást közölnek, instrukciót adnak, vagy határozatlan időkereteken belüli megállításokat tesznek. Noha elfojtásra kerül, azonban mégis feltételezhető, hogy van ágens a mondatokban. Személytelen ál-reflexív mondatokat olyan predikátumokkal képezhetünk, melyek szubjektuma élő személy – tehát ismét az élőélettelen kategória által befolyásolt nyelvi jelenséggel van dolgunk. 5.

Az -n-/-t- igék

A (14b)–(17) példák tehát az olyan általános személytelen szerkezet típusba sorolhatók, melyek mellé nem rendelhető ágens és nem „használati utasítást adnak”. Ez nagyon közel áll a -no/-to személytelen igékhez, amelyek mindig a múltról tesznek állítást. Formáltságukat és jelentéstartalmukat tekintve a személytelen ál-reflexívek feltételezhetően megfelelnek

Borbély Angéla

114

a -no/-to igék funkciójának múlt, jelen és jövő időben is. A kettő közötti egyedüli eltérésként a kifejezésre nem kerülő ágens tulajdonságát említik (Kibort 2006: 11, 14), mely az általános személytelen mondatokban bármilyen nemű és számú (élő kategóriába tartozó!) lehet: (18) a. Było się szczęśliwym. lenni-Past-Sg3-neut SIĘ2 boldog-Sg-m-INST

’Boldogok voltak.’ b. Było się szczęśliwą. lenni-Past-Sg3-neut SIĘ2 boldog-Sg-f-INST

’Boldogok voltak’. A dolog pikantériája, hogy a lengyel ál-reflexív személytelen mondat egyes számban fogalmazódik meg. A -no/-to mondatokban a elfojtott szubjektum csak Pluralis perszonalizált (hímnemű élő személy) lehet: (19) a. Pracowano jako nauczyciele. dolgozik-no mint tanár-m1-Pl

’Tanárokként dolgoztak.’ *b. Pracowano jako nauczycielki. dolgozik-no mint tanárnő-f-pl

’Tanárnőkként dolgoztak.’ *c. Pracowano jako nauczyciel. dolgozik-no mint tanár-m1-sg

’Tanárként dolgoztak.’ A -no/-to morfolexikai szerkezetek szintén az összes igéből képezhetők, a być létige kivételével (de az istnieć – létezik igéből már igen: istniano (Saloni 2007a)). Jellemző rájuk, hogy a korábbi személytelen ál-reflexívekhez hasonlóan, szintén megőrzik a predikátum valenciáit és kivétel nélkül az ágens kötelező elfojtásáról beszélhetünk. A cselekvő szintúgy csak ember lehet, a hangsúly azonban az eventualitáson van. Ezt az igealakot lengyel terminussal bezosobnik – ’személytelen’ megnevezéssel illetik. Gyakorta kerül összetévesztésre az állapotpasszív mondatokkal, de mint látni fogjuk, ez több szempontból is elvetendő gondolat. 5.1

A passzív és az állapotpasszív

A következőkben egy olyan igealakkal kezdem, amit a hagyományos grammatikában szenvedő melléknévi igenévnek neveznek (Bańko 2004: 90, 107). Egy, a past participium szerepében is használt igelakot tartalmazó passzív szerkezet (az angol kanonikus passzívhoz hasonlóan) a következőképpen néz ki a lengyel nyelvben: az ige (melléknévi igenév) a pácienssel nemben és számban egyeztetve van, Singularis neutralis végződése -ne/-te (az egyeztetés során a következő végződéseket veszi fel: m-sg -ny/-ty, f-sg -na/-ta, Pers-pl -ni/-ci, NonPers-pl -ne/-te). Ezt a semleges nemű végződést a 4.2. pontban tárgyaltakkal kapcsolatban igazán fontos megjegyeznünk. A szótári alaknak a hímnemű alak felel meg, az alább látható elemzésben ezért ezt szerepeltetem. A cselekvés idejére a być (’lenni’), valamint a zostać (’válni valamivé’, ’marad’) segédigék megfelelő alakja utal. A kiinduló mondathoz képest a páciens alanyesetbe kerül, a lefokozott ágenst pedig, amennyiben kifejezésre kerül, a przez kogo szerkezet segítségével lehet visszahozni a mondatba: (20) Wysłałam list.

List został wysłany (przeze mnie).

elküld-Past-Sg1-f levél-Sg-m3-ACC

levél-Sg-m3-NOM válik-Past-Sg3-m elküld-Pass-Sg-m przez én-ACC

’Elküldtem a (egy) levelet.’

’A levél el lett küldve (általam).’


115

V<xø, yACC>  V xPRZEZ WYSŁAĆ 

n1 (NOM), n2 (ACC) ↓ ↓ WYSŁANY  n2 (przez+ACC), n1 (NOM), ahol a melléknévi igenév n1-el kerül nemben és számban (esetben) egyeztetésre.

(21) Sprzątają drogę.

Droga została posprzątana (przez nas).

takarít-Pl3 út-Sg-f-ACC

út-Sg-f-NOM válik-Past-Sg-f feltakarít-Pass-f przez mi-ACC

’Takarítják az utat.’

’Az út fel lett takarítva (általunk).’

 n1 (NOM), n2 (ACC) ↓ ↓ SPRZĄTANY  n2 (przez+ACC), n1 (NOM) SPRZĄTAĆ

A passzív jelentősen eltér a 4.2.-ben bemutatottól. Az sem igaz, hogy a -no/-to általános szerkezet a német nyelvből sokak által ismert ’Tánc(olva) volt’ (Es wurde getanzt) mondattal egyenértékű (Kibort 2004: 29), ugyanis erre létezik a lengyel nyelvben a bizonyos tranzitív és intranzitív igei bemeneteken működő, úgynevezett állapotpasszív, ágens nélküli mondat, mely igéje kizárólag a neutrális -ne/-te végződést veszi fel: Tutaj było tańczone.

(22) Tańczyli na dyskotece. táncol-Past-Pl-Pers -On diszkó-Sg-f-LOC

itt lenni-Past-Sg3-Neut táncol-Part

’Táncoltak a diszkóban.’

’Itt táncoltak (tánc(olva) volt).’

TAŃCZYĆ 

n1 (NOM), /n2 (ACC)/ ↓ ↓ TAŃCZONE (neut)  Ø, Ø (23) Tam już chodziłam.

?

Tutaj jeszcze nie było chodzone.

ott már jár-Past-Sg1-f

itt még Neg lenni-Past-Sg3-neut jár-Part

’Ott már jártam.’

’Itt még nem jártak.’

V<xø,>  V< > Øx CHODZIĆ



CHODZONE

5.2



n1 (NOM) ↓ Ø

A -no/-to személytelen igék

4.1.-től eltérnek tehát a -no/-to végződésű bezosobnik lengyel terminussal illetett igealakokkal képzett személytelen mondatok, melyekről a következők mondhatók el: a mondatnak nincs ágense (se przez kogo, se dativusi szerkezettel meg nem adható) (Kibort 2001: 4), a páciens tartja a kiinduló mondat esetkeretében neki osztott végződést, a -no/-to ige nem egyeztetett, valamint a mondatban nem tehető ki a być (’lenni’) vagy a zostać (’válni valamivé’) segédige. Ál-participiumnak is nevezik, mert a passzív igékkel azonos -n- vagy -t- szuffixummal rendelkeznek. Más azonban a végződésük: -n- vagy -t- után kötelezően -o következik, a korábbi személytelen passzívok végződése viszont semleges nemű -e. A -no/-to típusú lengyel mondatok csak a múlt leírására alkalmasak, magyar nyelvre ezért múlt idővel fordítjuk. A bemeneti ige aspektusától függően a múltban rendszeresen, habituálisan történt eseményt írnak le (Kibort 2006: 9), noha befejezett igéknek is van bezosobnik alakja, ekkor pusztán az eventualitás kerül hangsúlyozásra.

Borbély Angéla

116

(24) Tańczyli na dyskotece.

Tańczono na dyskotece.

táncol-Past-Pl3-Pers -On diszkó-Sg-f-LOC

táncol-no -On diszkó-Sg-f-LOC

’Táncoltak a diszkóban.’

’Táncoltak (táncolva volt) a diszkóban.’

V<xø,>  V< > Øx TAŃCZYĆ 

n1 (NOM), n2 (ACC) ↓ ↓ TAŃCZONO (bez.)  Ø, Ø v. n1(ACC), ahol a fakultatívan megnevezendő eltáncolt darab (pl. mazurka) tartja az eredetileg osztott accusativusi esetet (ami el is maradhat, mint (21)-ben). (25) a. Maria myje i ubiera Kasię.

Myto i ubierano Kasię.

Mária mos-Sg3 és öltöztet-Sg3 Katika-Sg-f-ACC

mos-to és öltöztet-no Katika-Sg-f-ACC

’Mari mossa és öltözteti Katikát.’

’Katika mosdatva és öltöztetve volt.’ (valaki által)

V<xø, yACC>  V Øx MYĆ, UBIERAĆ 

n1 (NOM), n2 (ACC) ↓ ↓ MYTO, UBIERANO (bez.)  Ø, n1(ACC) Noha ezekben a mondatokban az ágens megnevezése egy morfolexikai művelettel lehetetlenné válik, ugyanez a -no/-to morféma eredményezi azt is, hogy a beszélők tudják, hogy ki a cselekvő (aktuális vagy általánosított). Ugyanezt a (25a) mondatot a következőképpen alakíthatnánk passzív szerkezetűvé: b. Maria myje i ubiera Kasię.

Kasia została umyta i ubrana.

Mária mos-Sg3 és öltöztet-Sg3 Katika-Sg-f-ACC

Katika-Sg-f-NOM válik-Past-Sg-f mos-Pass-Sg3-f és öltöztet-Pass-Sg3-f

’Mária mossa és öltözteti Katikát.’

’Katika meg lett mosdatva és fel lett öltöztetve.’

Jól látható tehát a különbség a két mondatszerkezet – passzív és bezosobnik – között. A (25b) példa passzív mondatában a páciens (Kasia) Nominativusba kerül, mind a segédige (została), mind a passzivált befejezett szemléletű igék (umyta, ubrana) vele nemben és számban egyeztetve vannak. Viszont a (25a) mondat „Katikája” tartja a kiinduló mondat accusativusi alakját. Ezen kívül a (25b) elviseli az ágens kitételét a przez kogo szerkezettel, azonban a (25a) mondatban ez lehetetlen. Ha megnézzük a -no/-to képzésére alkalmas bemeneti igéket, akkor párhuzamot látunk az előző fejezetben legutoljára tárgyalt személytelen ál-reflexív mondatokkal: a bezosobnik szintúgy képezhető különféle intranzitív és létigékből: (26) Dziadek Piotra umarł.

W Katyniu umierano za ojczyznę.

nagyapa-Sg-m1-NOM Péter-Sg-m1-GEN meghal-Past-Sg3-m

-bAn Katyń-Sg-m3-LOC meghal-no -ért haza-Sg-f-ACC

’Péter nagyapja meghalt.’

’Katyńban a hazáért haltak meg.’

A (26) példa -no/-to mondata egyértelműen egy a múltban történt eseményt ír le, melynek több résztvevője is volt, tehát többször (vagy a cselekmény egymást követő mozzanatainak értelmében többször) ment végbe (folyamatos igeszemlélet), az elszenvedők kilétét (globálisan) pedig mindenki ismeri, nem szükséges őket külön főnévvel megnevezni. A lényeg a szörnyű események megtörténtének, tehát az eventualitásnak a hangsúlyozása.


117

A következő pont második mondata egy, a többirányú térbeli mozgást kifejező (jeździć) mozgásjelentő igéből képzett, múltban szokásos cselekvést ír le: (27) Jadę na łyżwach.

W Finlandii 500 lat temu jeżdżono na łyżwach z kości.

utazik-Sg1 -On korcsolya-Pl-f-LOC

-bAn Fn.o.-Sg-f-LOC 500 év-Pl-GEN ezelőtt utazik-no -On korcsolya-Pl-f-LOC -bÓl-csont-Sg-f-GEN

’Korcsolyázom (most).’

’Finnországban 500 évvel ezelőtt csontból készült korcsolyán korcsolyáztak.’

A -no/-to személytelen igét tartalmazó mondatok is képezhetők a gyakorító képzővel ellátott létigével, mégpedig az esetkeret megtartása mellett; és – mint arra korábban utáltam – többes számú szubjektumot kívánnak meg, noha a példamondatot nem minden anyanyelvű érzi helyesnek: (28) Byli zmęczeni.

?

Bywano zmęczonymi.

van-Past-Pl3-Pers fáradt-Pl-Pers

szokott lenni-no fáradt-Pl-INST

’Fáradtak voltak.’

’Fáradtak voltak.’

Az igének ez az alakja igen szűken, leginkább vendégeskedésre (valaki valahol volt) alkalmazható. A być létigével azonban képtelenek vagyunk ilyen mondat képzésére, ennek az igének nincsen személytelen (bezosobnik) alakja (Saloni, 2007a). Az csak a bywać gyakorítóképzős alakkal lehetséges, melynek jelentése: ’szokott lenni’. 5.3

A -no/-to morfolexikai művelet velejárói

Kibort LFG keretet használ a -no/-to személytelen igék megfogására. A fentebbi példákból tisztán kitűnik, hogy a -no/-to igékkel képzett mondatok alanya csakis többes számú, élő, azon belül is a hímnemű élő személy ragozásával megjelenített többes számú lehet. Kibort a következő f-struktúra leírást kínálja (Kibort 2001: 11):

A objektum hiányzó leírásának jellemzői természetesen a korábbiakban tárgyaltakkal azonosak. Úgy tűnhet, hogy ez az f-struktúra az adott beszédhelyzet függvényében képlékennyé válhat, a mondat szerkezete felé nyit, de nem magának a beszélőnek a neméről és számáról ad jellemzést. Egy másik munkájában Kibort is megemlíti (Kibort 2004: 284), hogy a -no/-to igékkel alkotott mondatok akár E/1-t is elbírnak valódi alanyként (noha természetesen a mondatban nem kerülnek kifejezésre), így kicsinyíti le a beszélő önmagának, mint cselekvőnek a jelentőségét: (29) a. Podano cherbatę. ’A tea felszolgálva.’ b. Rozkaz wykonano! ’A parancs végrehajtva!’ c. Mówiono o tym wyżej. ’Feljebb erről szó volt (beszéltem).’ De az ilyen mondatok valójában többes számú női alanyt is befogadnak:

Borbély Angéla

118

d. Kochano swoich mężów. ‘Szerették a férjeiket.’ A passziválás – mint láthatjuk – a lengyel nyelvben igen széles skálán mozog. Mondhatnánk azt is, hogy az általánosítás folyamán olyan mondatok jönnek létre, melyek megfelelnek a magyar nyelvben egzisztenciális kvantorral lekötött belső szemantikai argumentumokkal rendelkező mondatoknak (Komlósy 1992: 382), például: Ellopták a bringámat (Farkas– Alberti 2011). A fent kiemelt néhány példán kívül úgy tűnhet, hogy ez így is van, ha figyelmen kívül hagyjuk a lengyel nyelv gazdag nemkategóriájában megmutatkozó különbséget. Véleményem szerint mindaddig fennáll a két nyelv adott szerkezetei között az egyezés, amíg tranzitív igei bemenetről van szó, egyéb ferde esetű vonzatok és létigék esetén ez bővebb vizsgálatot igényel. A lengyel -no/-to azonban úgy tűnik, nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte bármilyen igei bemeneten működik. Különbség kettejük között továbbá, hogy míg a lengyel -no/-to a fenti f-struktúra jellegzetességei miatt is kizárja a mondatban a cselekvő kitételét, addig a -no/-to magyar „megfelelője” megegyezik a T/3 végződésű igékkel, és mint ilyen, nem zárja ki a mondatban egy alany megjelenését (Pl.: Valakik ellopták a bringámat.). A következő fejezetben az eddigi eredmények összesítése látható az argumentumok centrális keretből való elmozdulásának ábrázolása révén. 6.

A lengyel Voice Continuum

Az eddigi eredményeket a következőképpen foglalhatjuk táblázatba. A bal oldali oszlopban a lehetséges bemeneti igék néhány csoportja látható, amelyek ebben a tanulmányban szóba jöttek. Mint ahogy a 2. pontban is említettem, külön választom a się-vel képzett intranzitívakat (pl. śmiać się – ’mosolyog’) és az antikauzatívokat, valamint mediálisokat. Ez utóbbi kettő megkülönböztetésére a „külső ágens próba” szolgál (vö. The window broke, The book reads well). Vízszintesen a különböző átmenetek láthatók, melyekben mind az ágens lefokozása vagy a páciens előléptetése (esetleg mindkettő, de nem kötelezően) figyelhető meg valamilyen szinten. Antikauzatív és mediális nem képezhető valódi reflexív igékből a dupla się kizáró oka miatt. Ál-reflexív pedig a się2 előbbvalósága miatt nem képezhető belőlük (így azok bemenete a tranzitív ige). (30) Változások a centrális keretben Antikauzatív

Mediális

się1 Tranzitív <xø, yACC> Intranz. <xø> Refl<xø> się1 Reciprok <xø, yø>

xDAT

Ál-reflexív

się1

się2

xDAT

xDAT > xDAT

Személytelen ál-reflexív się2 Øx > Øx

--

--

--

--

--

--

--

--

--

--

<

<

Passzív -n-/t

xPRZEZ <

>

Állapotpasszív -ne/-te < >

yOBL>

Létigék <xø, yINST >

--

--

--

--

--

--

Øx

-no/-to

Øy, Øx

Øx

> Øx

< > Øx

--

--

<

--

--

xPRZEZ

<

się1 Obl. <xø,

-no/-to

( Øx)

xPRZEZ

--

Øx

--

--

> Øx się1 < >

Øy, Øx się1

Øx

Øx


119

A táblázat bizonyos oszlopai között párhuzamok rajzolódnak ki, melyek alapján úgy tűnhet, valami hiányzik ahhoz, hogy megjelenjenek a pontos különbségek egyes kategóriák között. A táblázat előtti leírással jellemeztük az első három oszlopot, valamint ismét látható a 4. pontban ismertetett összefüggés a személytelen ál-reflexívek és a -no/-to mondatok között. Mivel aktív igeszemléletnél is jellemző a hímnemű formával és többes szám alkalmazásával történő általánosítás, így a -no/-to esetében egyértelműen nagyobb fokú általánosításról beszélhetünk.

Przez (/by) Dat. Ø

lefokozásafolefokozás

Nom.

X argumentum lefokozása

(31) Lengyel Voice Continuum

• Aktív bemenetek • Passzív • Ál-reflexív

•mediális

• Személytelen ál-refl.

• Állapotpasszív

• -no/-to Y argumentum előléptetése Acc.(/Obl.)

7.

Nom.

Ø

Összegzés

Tanulmányomban több példát is láthattunk olyan igealakokra vagy szintaktikai szerkezetekre (morfolexikai vagy morfoszintaktikai műveletekre), amelyek számos nyelv számára ismeretlenek. Az egyik vonzat lefokozása legtöbbször a másik vonzat előléptetését hívja elő (mint a kanonikus angol passziválásnál), azonban mégis olyan szerkezetekkel is találkoztunk, mikor ez vagy nem történik meg, vagy az „átalakítások” elvégzése után a kötelező vonzat kiinduló esetének változatlanságával kell számolnunk. Továbbá gyakorta a lefokozott ágens beneficiensként jelenik meg a mondatban. Azok a mondatok is szokatlanok, melyekben a lefokozott ágens semmilyen módon nem tud visszakerülni a mondatba, viszont annak lett egy új szereplője: az eventualitás. Az ágens és páciens centrális kerethez képest való elmozdulását elemezve a passzív mondatok közötti átmenetekre és összefüggésekre lehetünk figyelmesek, melyek elemezhetők, összevethetők az argumentumok előléptetésének és lefokozásának mértéke alapján. A tanulmány több érdekes kérdést is felvetett, melyek kibontakozására nem nyílt alkalom, de a későbbiekben kutatások alapjait képezhetik. Egyrészt bővíteni lehet a bemeneti igék tárházát, noha még az eddig megvizsgáltak mindegyikére sem kaptunk minden esetben tiszta választ: kivételek mindig vannak és érdemes volna utánanézni, mi okozza ezeket. Így például: ‒ az antikauzatívak esetében bizonyos igék (pl. otworzyć się – ’kinyílik’) mellé nem rendelhetünk dativusi ágenst, míg mások mellé igen (pl. rozbić się – ’eltörik’); ‒ olybá tűnhet, hogy a személytelen ál-reflexív mondatokban bizonyos experiens-stimulus argumentumokkal rendelkező predikátumok mellől mindkét szereplő mellőzésére sor kerülhet (14b). Vajon ez milyen egyéb bemeneti igékre jellemző (vö. Aki keres, talál)?;

Borbély Angéla

120

‒ ‒

az egyik legérdekesebb kérdés a ferde esetű argumentumokat érinti, ahol személytelen álreflexív mondatokban Accusativus is előfordulhat (pl. a słuchać – ’hallgat vmit’, Genitivust vonzó ige esetében), és ugyanezek passziválhatók is; a -no/-to elemzése továbbvihető aszerint, hogy milyen egyéb bemeneteket fogad el, immáron a (31) táblázat felső vízszintes oszlopából (pl. személytelen ál-reflexíveket a célhatározói mellékmondatokban, kötőmódban).

Hivatkozások A. Jászó Anna (2004): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. Alberti Gábor (1994): Model Tau: A Formal Theory of Thematic Roles. In: Bánréti Zoltán (ed.): Papers int he theory of grammar, Research Institute for Linguistics, Hungarian Academy of Sciences, Budapest, 184–235. Alberti Gábor (2009): A szóképzéssel együttjáró vonzatkeret-változások egy polaritásérzékeny rendszere. In: Fancsaly Éva (szerk.): Tanár és tanítvány. Írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére, Studia Linguistica, Dialóg Campus, Budapest, 122–145. Bańko, Mirosław (2004): Wykłady z polskiej fleksji. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa. Croft, William (2001): Radical Construction grammar. Syntactic theory in typological Perspective. Oxford University Press, Oxford. É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris, Budapest. Farkas Judit – Alberti Gábor (2011): Átmenetek: igenév- és névszóképzés a finn nyelvben egy magyar képzési modell alapján. Előadás: Finn–magyar kontrasztív nyelvészeti konferencia, Szombathely, 2011. május 13. 1000–1030. Kibort, Anna (2001): The Polish passive and impersonal in Lexical Mapping Theory. In: Miriam Butt – Tracey Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG01 Conference, Hong Kong, 163–183. CSLI Publications. Kibort, Anna (2004): Passive and passive-like constructions in English and Polish. Ph.D. disszertáció, University of Cambridge, Cambridge. Kibort, Anna (2006): On three different types of subjectless and how to model them in LFG. In: Miriam Butt – Tracey Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG06 Conference, Konstanz, Stanford. CSLI Publications. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, 299–527. Akadémiai Kiadó, Budapest. Komlósy András (2001): A lexikai-funkcionális grammatika mondattanának alapfogalmai. TINTA Könyvkiadó, Budapest. Saloni, Zygmunt – Gruszczyński, Włodzimierz – Woliński, Marcin – Wołosz, Robert (2007a): SGJP. Słownik gramatyczny języka polskiego. Wiedza Powszechna, Warszawa. Saloni, Zygmunt – Gruszczyński, Włodzimierz – Woliński, Marcin – Wołosz, Robert (2007b): Słownik gramatyczny języka polskiego. Podstawy teoretyczne, instrukcje użytkownika. Wiedza Powszechna, Warszawa. Slavcheva, Milena (2006): Semantic desctiptors: The case of reflexive verbs. In: Proceedings of LREC., Genova, 1009–1014. Szcześniak, Konrad (2008): Unaccusative marks. The reflexive and non-reflexive. In: Gabryś-Barker Danuta: Morphosyntactic Issues in SLA, 121–132. Multilingual Matters, Clevedon.

Az irányjelölő igekötők működése unifikációs kategoriális nyelvtanban Farkas Lívia PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

Dolgozatomban végig Péter és Mari a főszereplők, ám mindez csak azért van így, hogy a kedves olvasó ne keveredjen el a nevek erdejében, és figyelmét maximálisan a felmerülő problémára irányíthassa.

1.

Bevezetés

Jelen dolgozatomban egy nemtranszformációs generatív nyelvtan segítségével próbálok rámutatni arra, hogy az igekötőnek is nagy szerepe van abban, milyen lesz egy adott mondat vonzatkerete. Különböző mondatokat vizsgálok, amelyek során azt a tézist próbálom igazolni, miszerint az irányjelölő igekötőknek maguknak is lehetnek vonzataik. A továbbiakban ezen vonzatok meglétét és szintaktikai viselkedését, valamint magát az irányjelölő igekötőket veszem górcső alá. Értekezésem az elméleti keret ismertetésével indul, majd konkrét mondatok elemzése követi mindezt, amelyből kitűnik, hogy az igekötők szoros kapcsolatban állnak a mozgás kezdő- vagy végpontját megnevező vonzat ragjával. Továbbá azt is szemléltetem, hogy az irányjelölő igekötők a mondat meglévő centrális vonzatkeretéhez adnak egy másodlagos argumentumstruktúrát. 2.

Az elméletről

A klasszikus (kétirányú) kategoriális nyelvtan1 (Classical Categorical Grammar, CCG) egy olyan nyelvtan, amelyben rögzített szabályok vannak, ám ezek nem szintaktikai szabályok. A szabályokat a szavak határozzák meg, pontosabban a szavak lexikai kategóriája. Tehát egy szónak ebben a rendszerben nem szófaja, hanem kategóriája van. A kategóriák száma korlátlanul sok, de véges. Mindig annyit (és olyat) használunk, amennyivel elemezni lehet egy adott mondatot. Az én leggyakrabban használt kategóriáim: ‒ S: mondat (pl.: Süt a nap.) ‒ S\D: egyargumentumú ige (pl.: alszik) ‒ S\D/DT: általában tranzitív ige (pl.: szeret) ‒ D\N: határozott névelő ‒ D: határozott névelővel ellátott főnév vagy tulajdonnév (pl.: a ház, Péter) ‒ N: minden köznév (pl.: bokor) ‒ DT: tárgyragos (és névelős) főnév (pl.: a kutyát, Marit) ‒ DT\D: magának a -t tárgyragnak a kategóriája 1

Bővebben lásd Alberti (2006) fejezetét 263–268.

Farkas Lívia

122

‒ ‒

DBÓL: -bÓl ragos főnév (pl.: házból) → ennek analógiájára tehát az összes ilyen irányragos főnévi kifejezés DBÓL\D: magának a -bÓl ragnak a kategóriája → ennek analógiájára képezhető a többi irányragnak a kategóriája Az UCG és az igekötő

2.1

Az unifikációs kategoriális nyelvtan (UCG) a CCG egyik alosztályának tekinthető, amely annyiban tér el az előbbitől, hogy változókat használ bizonyos szavak kategóriájának meghatározásakor. Így potenciálisan végtelen kategóriát képes helyettesíteni. Ez az (1) példán bemutatva egyértelművé válik. Azt már R. Montague (1974) munkássága és Frege kompozicionalitási elve is előrevetítik, hogy a mondatot alkotó egyes összetevőknek össze kell kapcsolódniuk, kérdés azonban, hogy milyen módon. Jelen esetben (mint ahogyan a továbbiakban is ezekre láthatunk példákat) először az igekötő kapcsolódik össze az igével, majd ezt követően csatlakozik hozzá(juk) az alany. (1)

Péter megreggelizett.

Ennél a mondatnál tehát jól látható, hogy az igekötő kategóriája változó(ka)t tartalmaz. A meg- változója az igével való összeolvadása során bekebelezi annak kategóriáját. Az így létrejött megreggelizett összetevőnek már csak annyi a dolga, hogy a szabálynak (S\D) megfelelően magához vegye az alanyt és megalkossa a mondatot. Az ilyen típusú kapcsolódás azonban nem hoz be újabb jelentést a mondatba, pusztán csak a befejezett aspektusért felelős. A későbbiekben nem ilyen igekötőket látunk majd. 2.2

Az ige az UCG-ben

Az igekötőnek nincs egy konstans, állandó kategóriája, ahogyan például egy tulajdonnévnek, ez mindig függ az igétől. Az igéknek sincs állandó kategóriája ebben a rendszerben, függ attól, hogy tranzitív-e vagy sem. Tekintsük az ige szempontjából a (2) példát. (2) a.

a. Péter fut. b. Péter kergeti Marit2. b.

Ha megnézzük az igék címkéit, akkor láthatóvá válik az adott ige lexikai-szemantikai tulajdonsága is. A fut egyargumentumú ige, amelynek csak egy vonzata van, mégpedig az 2

Jelen esetben nem foglalkozom a Marit kategóriájával, azt majd később fejtem ki. Lásd (3) példamondat.

Az irányjelölő igekötők működése unifikációs kategoriális nyelvtanban

123

alany3. A kerget viszont kétargumentumú, tranzitív ige, amelynek kötelező vonzatai az alany és a tárgy. Ez jól látszik, hiszen (2b) esetében az igének először a tárgyi vonzatot kell megtalálnia magától jobbra, majd így együtt alkotnak egy S\D-t, és az alannyal kiegészülve végül mondattá állnak össze. Célom, hogy egyértelműen lássuk azt a kapcsolatot (az esetadással együtt), ami az egyes mondatrészek között áll fenn. Egyelőre csak a semleges mondatokat vizsgálom. Nézzük tehát a (2b) mondatot ilyen szempontból is, kitérve most már a Marit belső szerkezetére. (3)

Péter kergeti Marit.

Ebben a konstrukcióban tehát a Marit főnéven észrevehetővé válik a tárgyrag, amelyet az ige oszt rá. A thematikus szerepek (bővebben lásd Komlósy 1992) közül a páciens prototipikusan a tárgy, ám vannak olyan esetek is (pl.: A váza eltört.), amikor a páciens nem a tárgy, hanem az alany szerepét tölti be. Az irányjelölő igekötők és azok „vonzatai”

2.3

Ahogyan az már az (1) példában is előrevetült, az igekötő kategóriája változót tartalmaz. Ami ennél is érdekesebb, hogy bizonyos igekötők megkövetelik egy olyan vonzat meglétét, amely impliciten benne lehet/van magában az igekötőben is. (4)

a. Péter felmászott a fára. b. *Péter felmászott. → Ez azért nem lehet jó, mert az igekötő implikál egy -rA ragos vonzatot.

Szerkezetileg ugyanígy fog kinézni az (5)-ös példa is.

3

Persze lehetne ezt is bővíteni tárggyal, pl.: Péter futott egy kilométert., ám ezt nem tekintem valódi tárgynak, inkább áltárgyként viselkedik. Erről bővebben lásd Balogh (2000).

Farkas Lívia

124

(5)

Péter kimászott az üregből.

A (4a) és (5) példákon illusztráltam az igekötők kategóriáit. Megjelentek a már korábban említett változók, valamint az az előfeltevés, hogy milyen raggal kell állnia a plusz vonzatnak. Ez azonban koránt sem triviális, hiszen tudunk olyan mondatokat is generálni, mint (6a-b). (6)

a. Kitavaszodott. b. Péter kinézett az ablakon.

A (6a) azért nem tartozik ide, mert aspektualizál, mint az (1) példában, míg a többi mondatban kompozicionális jelentést adnak az igekötők. A (6b) pedig a ki- igekötőnek egy másik csoportját képviseli (erről lásd Szili 2003). Ezekkel azonban jelen dolgozatomban nem foglalkozom, ez egy további kutatás tárgya lehet. Láthatjuk tehát, hogy az irányjelölő igekötők kategóriája aszerint változik, hogy éppen az adott igekötő milyen toldalékos vonzatot implikál. Tehát lehet: ‒ FEL: x/DRA/x (4a) ‒ KI: x/DBÓL/x (5) Az eddigi információk alapján a következő táblázatot állíthatjuk fel: (7)

Négyféle ige: Ágens Ágens -

V V V V

Páciens Páciens

pl. Tavaszodik. pl. Péter fut. pl. Péter kergeti Marit. pl. Ömlik a víz.

Azt lehet mondani, hogy a semleges magyar mondatok váza így épül fel. Ezek azok az alapok, amelyekre aztán lehet építkezni. Ezt az építő feladatot, úgy tűnik, az igekötők látják el. Mégpedig úgy, hogy rácsatlakoznak egy igére, valamint hozzák magukkal az argumentumaikat, amelyek a mondatban különböző esetragokkal ellátott vonzatokként jelennek meg. A következő (8) táblázat azt szemlélteti, hogy az egyes igekötők milyen ragos vonzatot hoz(hat)nak magukkal a mondatba. (8)

Igekötők és esetragok bekifelleát-

-bA -bÓl -rA -rÓl -rÓl

(-bÓl) (-bA) (-rÓl) (-rA) -rA

Ami zárójelben van, azt jelenti, hogy nem kötelező megjelennie a mondatban, jelenléte csupán opcionális. Hiánya nem teszi agrammatikussá a mondatot. Az egymással ellentétes


125

irányú igekötők esetében a „választható”, zárójelezett forma megegyezik a másik „kötelező” toldalék alakjával, pont az ellentétességből kifolyólag. A le-, valamint az át- igekötők vonzatának ragjai megegyeznek annyi különbséggel, hogy ez utóbbi esetében egyik sem elhagyható. (9)

a. Péter leugrott a kocsiról (az útra)4. b. Péter átúszott Budáról Pestre5.

A (9a)-ban nyugodtan elhagyható az útra összetevő, hiszen anélkül is tejesen jó mondatunk lesz. Más a helyzet (9b)-ben, hiszen látszólag onnan is elhagyható, ám a mindennapi nyelvhasználatunk azt mutatja, hogy általában kimondjuk a honnan?-t és azt is, hogy hová? 2.4

Az eddigiek egyesítése

A következőkben a (7) és a (8) táblázat összesítésével alkotható mondatok és azok elemzése olvasható (látható)6. (10) Péter befutott a szobába.

(11) Kiömlött a víz a kancsóból.

4

Ábrázolva lásd a (12) mondatnál. Ábrázolva lásd a (13) mondatnál. 6 Azokat az elemeket, amelyek a (8) táblázatban csak zárójelben szerepelnek, vagyis nem „kötelező” vonzatok, nem ábrázolom. 5

Farkas Lívia

126

(12) Péter leugrott a kocsiról.

(13) Péter átúszott Budáról Pestre.

(14) Kitavaszodik.

(15) Beesteledett.


127

(16) Péter bezárta a kutyát a ketrecbe.

A fenti két táblázat és a példamondatok alapján a következő táblázatot alkothatjuk meg: (17) Igekötő – vonzat(ok) IGEKÖTŐK FEL

LE

KI

BE

ÁT

x S S\D S\D/DT S S\D S\D/DT S S\D S\D/DT S S\D S\D/DT S S\D S\D/DT

α DRA DRA DRÓL DRÓL DBÓL DBÓL DBA DBA DRÓL DRÓL

β -/DRÓL -/DRÓL -/DRA -/DRA -/DBA -/DBA -/DBÓL -/DBÓL DRA DRA

Az x minden esetben három kategóriát helyettesíthet, ahogyan azt a táblázatban is láthatjuk. Továbbá α és β olyan ragos főnévi csoportok, amelyek az adott igekötő megjelenésekor kerülnek a mondatba. Mind az öt igekötő esetében az első sor a (6a) mondatban említett változatot jelenti, vagyis olyan eseteket, amikor az igekötő mintegy szabad bővítményként funkcionál, és úgy csatlakozik a mondatba (jelentésbővítés nélkül). A második és harmadik sorok azt mutatják (az át- kivételével7), hogy egy kötelező ragos vonzatnak mindenképpen meg kell jelennie (α oszlop), míg a másodiké (β oszlop) pusztán csak opcionális8 – ezt jelöli a „-/”.

7 8

Az érvelést lásd a (9b) eseténél. Lásd a (8) táblázatot.

Farkas Lívia

128

3.

Összegzés

Jelen dolgozat célja az volt, hogy megvizsgáljam az irányjelölő igekötők szintaktikai viselkedését klasszikus kétirányú unifikációs kategoriális nyelvtan segítségével. Alaptézisem az volt, hogy az igekötőknek maguknak is lehetnek vonzataik, amelyekért felelősek. Ahogyan a példákból láthattuk, az igekötő és az általa behozott vonzat szoros kapcsolatban állnak egymással. Táblázatok segítségével azt szemléltettem, hogyan lehet „igetípusokat” elkülöníteni, továbbá azt, hogy mindennek tükrében az igekötő kategóriájában szereplő változó helyére hányféle különböző kategóriát helyettesíthetünk be. Hivatkozások Alberti Gábor (2006): Matematika a természetes nyelvek leírásában. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Balogh Judit (2000): A tárgy. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar Grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 414–422. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–527. Montague, Richard (1974): English as a Formal Language. In: Thomason, R. H. (ed.): Formal Philosophy: Selected Papers of Richard Montague. Yale UP, New Haven, 188–221. Szili Katalin (2003): A ki igekötő jelentésváltozásai. Magyar Nyelv 2003/2, 163–188.

An interactional (routine) formulaic word-string in Hungarian from a constructional perspective Mónika Dóla University of Pécs, Department of Linguistics [email protected]

1.

Introduction1

Over the past twenty-five years there have been several accounts of variable-sized multi-word strings within different subfields of linguistics such as phraseology, cognitive and constructive grammar, pragmatics, sociolinguistics, psycholinguistics, neurolinguistics, first language acquisition, and second language learning. Researchers working independently of each other have explored numerous aspects of various multi-word strings in different speakers (for the terms used across linguistics see Table 1.), and their work has proved to be a great contribution to both language description and theory construction. We should note here, however, that due to the diverse data types and careless cross-borrowings between the fields, the adopted terms do not refer to a single phenomenon but rather to more or less closely related subsets, involving a great deal of overlapping concepts (for an overview see Wray 2002). The focus of the present paper is to analyze the high frequency Hungarian multi-word string Jó napot kívánok! (‘Good morning’/‘Good afternoon’) from a constructional perspective, primarily within the context of Hungarian as a Second Language (HSL). In HSL, Jó napot kívánok! counts as a basic interactional routine word-string; “basic” in the sense that it is one of the first useful big words for adult learners. Although the expression has great communicational use for L2 learners, it features a complex morpho-syntactic structure (vowel harmony, accusative ending, indefinite verbal inflection, NP VP word-order). Thus, most nonnative adult speakers learn it as a chunk and use it without any difficulty from the onset of their L2 development onwards, to support their routine-like interactional needs. The Construction Grammar approach to the linguistic analysis of the given multi-word string seems especially appropriate in the context of HSL since – as it is generally asserted – constructional approaches to language de facto explore the following question: “what do speakers of a given language have to know and what can they ‘figure out’ on the basis of that knowledge, in order for them to use their language successfully?” (see Fried at the homepage of constructiongrammar.org). Apart from pointing out what factors are responsible for the multi-word string Jó napot kívánok! to be viewed as a construction, I will also discuss how a Constructional Grammar approach to its analysis might support the idea that Jó napot kívánok! could well be regarded as a formulaic sequence. As it has been argued in the literature (Wray 1999, 2000, 2002, 2008), variable-sized multi-word strings such as the one in question are very likely to be learnt, stored and retrieved as unanalyzed wholes from memory by different speakers-hearers 1

The author would like to thank the two anonymous reviewers for their valuable comments and suggestions to help improve the quality of the paper.

Mónika Dóla

130

(L1 as well as L2). The holistic processing of formulaic sequences has been claimed to support the speakers in their achievement of recurrent, everyday socio-interactional goals (ibid). I will argue that the multi-word string Jó napot kívánok! should not only be viewed as a chunk in the language learning and language use of beginner HSL learners (i.e. as something that they commit to, store in and retrieve from memory as an unanalyzed whole), but that it should also be regarded as a construction within the system of the Hungarian language which may well be treated holistically by adult L1 speakers of Hungarian, as well, during real-time language processing. Amalgam Automatic language Chunk Cliché Collocation Composite Construction Conventionalized form /expression Conventionalized recurrent pattern Discourse structuring sequence Entrenchment, petrification Filler, time-buyer Fixed expression Fixed formula Formula Formulaic language /speech Fossilized form Frozen phrase Gambit Gestalt Holistic expression

Holophrase Idiom Idiomatic phrase / expression Institutionalized form Irregular form Lexical phrase Lexicalized sentence stem Linguistic ritual Linguistic routine Listeme Meta-message Metaphoric expression Multiple-word utterance Multiword expression / sequence Non-compositional / non-computational / non-productive form Phrase Phraseme Polyword

Pragmateme/ Pragmatic phraseme Preassembled speech Prefab Prefabricated routine Prefabricated situationbound utterance Prepatterned speech Proverb Quasi-idiom Ready-made expression Ready-made framework Recurring pattern Routine formula Routinized speech Saying Schemata Semantic phraseme Sentence builder Set expression Situational utterance Situation-bound

utterance Speech act Speech automatism Stable and familiar expression Standard Stock phrase String of lexical items Syntactic-lexical expression Turn of phrase Turn-claimer, Turnholder, Turnrelinquisher Unanalyzed chunk of speech Underanalyzed form Unified cognitive structure Unit of signs Verbal routine Verbatim text / Mnemonics Word-string

Table 1. Terminology of variable-sized multi-word strings across various fields of reference in linguistics. 2.

Constructional analysis2

In what follows, I will take a Construction Grammar approach to the linguistic analysis of a high-frequency multi-word string commonly used in natural Hungarian discourse (Jó napot kívánok!, ‘Good morning/afternoon’). By taking a constructional approach, I propose to engage in a holistic, usage-based study of the above natural language expression, integrating its grammatical, semantic, cognitive and interactional aspects in the analysis.

2

Instead of elaborating on the theory of Construction Grammar, the present paper primarily focuses on the actual linguistic analysis of the multi-word string Jó napot kívánok! For the theoretical background, see e.g. Fillmore– Kay–O’Connor 1988, Goldberg 1995, 2006, or Croft 2001; or visit the umbrella website available at www.constructiongrammar.org.

An interactional (routine) formulaic word-string in L2 Hungarian

131

The assumption underlying constructional approaches is that “language is a repertoire of more or less complex patterns – CONSTRUCTIONS – that integrate form and meaning in conventionalized and in some aspects non-compositional ways” (Fried at constructiongrammar.org). This is but one side of the same coin, the other being an extended notion of the mental lexicon to include phrasal patterns, and the presumption that “there is no principled divide between ‘lexicon’ and ‘rules’” (Goldberg–Jackendoff 2004). In this model, the structural build-up of constructions is tied to the semantics of understanding; i.e. the relationship between grammatical patterning and lexical meaning is taken into account. Form can refer to any combination of phonological, morphological, or syntactic patterns, and meaning is understood in a broad sense, including lexical semantics, pragmatics, discourse structure, and conceptualization. In other words, a constructional analysis views all dimensions of Jó napot kívánok (phonology, morphology, syntax, semantics, pragmatics, and conceptualization) as equal contributors to the shaping of the linguistic expression. It is this framework on which I will base my analysis of the particular multi-word string. 2.1

Classification

A characteristic feature of the multi-word string Jó napot kívánok, which is shared by many other high-frequency natural language expressions, is that it is conventionally used in everyday interaction conducted in Hungarian. In addition to being frequent and conventionalized by the Hungarian speech community, it serves as an interactional tool to express a specific speech function (greeting: Jó napot kívánok! – ‘Good morning’ / ’Good afternoon’). From the speaker-hearer’s (and the L2 learner’s) point of view, it can be noted that although the expression in question displays regular structure and lexis, the particular arrangement of the particular elements evokes a communicational context, in which the salient meaning of the expression is interpreted (pragmatic meaning). Not only is there a special meaning attached to the expression, but this meaning also imposes special restrictions on it (see also Goldberg–Jackendoff 2004). In other words, the speaker-hearer associates a specific interpretation (unique conceptualization) with the particular sequence of particular lexical elements arranged in a particular morpho-syntactic structure, and this associated meaning puts constraints on the variability of the sequence. According to the nature of the word-string Jó napot kívánok as it was described above, it can be classified as a pragmatic phraseme, or pragmateme (Mel’čuk 1995), a situational utterance (Becker 1975), an institutionalized expression fulfilling a conversational purpose (Nattinger–DeCarrico 1992), or as an interactional (routine) word-string (Wray 2002: 263). It is this latter term that I use in this paper to refer to the sequence of lexical elements to be analyzed here, since I find Wray’s term the most suitable to give an account of both its formal and its functional aspects. Form-wise, “word-string” indicates that what we have here is a sequence of at least two lexemes, and function-wise, “interactional/routine” refers to the fact that the word-string is used to achieve a recurrent socio-interactional goal in a conventional way routinized by a speech community (Wray 1999: 214). As will be shown, the above interactional (routine) word-string can also be viewed as a construction, that is an idiomatic form and meaning composite (in the sense that L1 speakers of Hungarian “just say it that way”), whose certain aspects cannot be predicted on the basis of other constructions and/or the constituents alone (Komlósi–Knipf 2005: 105). As a consequence, the given construction must have a unit status in the speaker-hearer’s mental lexicon, where it must be listed as a whole of particular elements arranged in a particular structure, associated with a particular mental construct, a contextual-situational meaning, and default processing (ibid). This idea lends support for the word-string to be regarded as

Mónika Dóla

132

formulaic, that is stored and retrieved whole from memory at the time of use (Wray 1999: 214). To see what factors are responsible for the given interactional (routine) word-string to be considered a construction (i.e. which of its constructional aspects are unique so that they cannot be predicted from other constructions), and why there is a good reason to suppose that the word-string is formulaic, I will now analyze it in detail. 2.2

Detailed analysis

(Z) Jó napot kívánok! ‘Good morning!’ or ‘Good afternoon!’ ‘I wish (you) a good day.’ jó nap+ot kíván+ok good day+ACC wish+INFL. (Indef.) istPr. S/1. Syntax: regular neutral transitive active sentence Sentence type: assertive Category and level: sentential idiom Function: accomplishes the speech act of formal greeting Construction: JÓ reggel / nap / este + ACC. KÍVÁNOK! (GOOD morning / day / evening + ACC. I WISH) English equivalent: Literal translation: Morphology:

Word-string (Z) is idiomatic in the sense that it has to be learnt by linguistic convention; i.e. (Z) is an expression which the HSL learner would not produce as a generated form of saying what it means (formal greeting) without knowing that fact, and which they could not interpret appropriately if they only used independently learned linguistic elements. The latter fact is due to (Z) being non-compositional in that there is a non-predictable relation between (1) the meaning (~ “hello”) and the use (formal greeting during the day) of the expression and (2) the meanings of its parts (jó – ‘good’, nap – ‘day’, kíván – ‘wish’). Knowing the meaning of the adjective, the noun and the verb, and knowing the pattern by which adjectives can join nouns, and noun phrases can join verbs, does not alone prepare the HSL learner for the knowledge that this is in fact the way people greet each other in the formal mode. Not knowing the linguistic convention, HSL learners could interpret word-string (Z) as Have a nice day, for example. The idiomatic, non-compositional nature of (Z) is pragmatically motivated, that is (Z) carries an indirect speech act and a presupposition, where the indirect illocution overrides the presupposition involved. The presupposition is evoked by the semantics of kívánok (‘I wish’) in the VP, whereby the speaker should express a good wish to the hearer. This proposition is overridden by the indirect illocution of the construction JÓ DAYPORTION+Acc. KÍVÁNOK, which qualifies as a speech act of greeting someone in the formal mode of address basically at any time of the day (most usually from around 9 a.m. till it gets dark; before and after these times Jó reggelt, i.e. ‘Good morning’ and Jó estét, i.e. ‘Good evening’ can be used). Furthermore, word-string (Z) has a perlocutionary effect, whereby the hearer responds with Jó napot kívánok (greeting) instead of Köszönöm, i.e. thanking a good wish. As for the relationship between form, meaning and use, in the case of utterance (Z) it must be noted that it is speech conventions that link the particular form with a meaning and these with use. Firstly, the meanings of the separate words do not suggest that the expression itself means something like “hello”. Secondly, there is nothing within the construction that would tell the speaker–hearer that it is a formal way of greeting someone; it neither figures the formal personal pronouns ‘ön’ (singular vous) or ‘önök’ (plural vous), nor does it indicate


133

formality on the verb. It is only conventionality that directly links the given form, meaning and use. (Z)’s history of meaning-use conventionality might be speculated as follows. There might have been a time when it was conventional to express to someone encountered on one’s way one's wish (‘kíván’) that they should have a nice day (‘jó nap’). This convention might have related the occasion (meeting) with the meaning of the wish, and then, after a number of years, the greeting (use) could be expressed in the form of the wish. Even later, it became the single preferred expression to carry the function of greeting in a given social situation. The interpretation of (Z) can be further explained by pragmatic reasoning involved in cooperative social interaction. If one says Jó napot kívánok! to a passer-by in the street, they expect the other to make the inference from the literal meaning of the words (wishing) and take the utterance as a polite greeting in the formal mode of address and, given the formal relationship between speaker and hearer, to co-operatively say hello (Good morning) as an answer. The interpretation of the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) + Acc. KÍVÁNOK as a formal greeting imposes semantic and syntactic restrictions on the wordstring. First, the verbal ending can only be present tense assertive first person singular (e.g. *jó napot kívánunk3 – ‘WE wish (you) a good morning’), and the constituents can only follow the NP+VP word order (e.g. *kívánok jó napot). Second, no other complements of the verb can be added (e.g. *jó napot kívánok önnek/önöknek – ‘I wish YOU a good day’; *én jó napot kívánok – ‘I wish (you) a good day’). Third, the gap DAYPORTION can only be filled with reggel (‘morning’), nap (‘day’) and este (‘evening’) (e.g. *jó délelőttöt/délutánt kívánok – ‘I wish (you) a good morning (later in the day) / afternoon’). The latter two options marked with an * are blocked by nap (‘day’), which comprises in its meaning délelőtt (‘later in the morning’) and délután (‘afternoon’). This causes the more productive pattern to be preempted by a semi-productive pattern JÓ reggel, nap, este + Acc. KÍVÁNOK. The other two words (jó, kívánok) cannot be substituted by anything else (e.g. *Szép napot kívánok – ‘I wish (you) a nice day’, *Jó napot szeretnék/óhajtok – ‘I would like / crave / long for a good day’). Furthermore, the construction can be reduced to the collocation JÓ DAYPORTION (REGGEL/NAP/ESTE) +Acc., whereby the dependent NP fulfills the necessary function of the full sentence (similarly to fekete (‘black’) for fekete kávé (‘black coffee’)). Here we must note that this construction looks very similar to the more productive collocative construction JÓ NP + Acc. (KÍVÁN + infl.) (e.g. Jó éjszakát/utat/hétvégét/nyaralást/szórakozást/munkát etc. – ‘Good night’ / ‘Have a nice journey/weekend/summer holiday’ / ‘Have a good time’ / ‘Good luck (with your work)’, with the important exception that these utterances express good wishes, and the VP kíván – although it is entailed –usually does not occur in the phrase. As has been shown, the composite effect of word-string (Z) is not determined by its constituents alone. The particular arrangement of the particular elements triggers the proper (conventional) interpretation in speakers-hearers. According to constructional approaches, the sense of utterance (Z) comes from the construction itself. This gives an explanation why L2 learners (as well as L1 speakers) must learn and use such constructions as wholes.4

3

The sign * does not indicate non-grammatical multi-word strings but marks those grammatical formations that do not result in the same form/meaning/use composite as the construction in question. *Jó napot neked is (lit.: ‘a good day to you, too’), for instance, is an elliptical but grammatical phrase which conveys the speech act of a (good) wish instead of that of greeting (as opposed to the targeted multi-word string). 4 Contrastive analyses may support further arguments for the word-string Jó reggelt/napot/estét (kívánok)! to be a construction in its own right within the Hungarian linguistic system. A very different (much more personalized) conceptualization is evoked here than, for example, in the impersonal and general ‘Good morning’ (English) or in the elliptical but still impersonal ‘Guten Morgen’ (German).

134

3. 3.1

Mónika Dóla

The construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) + Acc. KÍVÁNOK in the L2 learner’s competence The construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) + Acc. KÍVÁNOK as a formulaic sequence

As it is generally asserted in second language learning, the use of ready-made, prefabricated strings of linguistic elements as well as of those showing that the learner knows “the right thing to say” for a given occasion, and/or “the right way to say it”, plays a crucial role in the L2 learner’s language development. These chunks (referred to here as formulaic sequences5) enable the learner to achieve various socio-interactional goals, to short-cut language processing, and to sound more idiomatic/native-like. In what follows, I will argue that the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) + Acc. KÍVÁNOK is a formulaic sequence stored whole in HSL learners’ (and Hungarian as L1 speakers’) memory, which they use to achieve the above mentioned functions. The blanket term formulaic sequence was introduced by Wray (1999). Her model of formulaicity has since become a reference point for linguists across various fields. In the following, I will give a brief overview of the model so that the construction in question can be accounted for in the HSL learner’s competence. Wray defines a formulaic sequence as follows: a “sequence, continuous or discontinuous, of words or other meaning elements, which is, or appears to be, prefabricated: that is, stored and retrieved whole from memory at the time of use, rather than being subject to generation or analysis by the language grammar” (Wray 1999: 214).6 The first question to answer in relation to formulaicity is what governs it – that is, what motivates the holistic storage of certain strings of linguistic elements in the lexicon? Empirical psycholinguistic research has it as evidence that irregular word formations are stored in polymorphemic form, and that semantically opaque and syntactically irregular sequences of words are also contained as wholes in the lexicon since they cannot be generated by the productive rules of grammar (Wray–Perkins 2000: 9–10). The fact, however, that each speech community has a preferred way of saying something, prioritizing certain word-strings over other grammatically acceptable ways, as well as that native speakers’ competence not only includes the ability to judge the grammaticality of a sentence but also the idiomaticity of an utterance (“we just say it that way”), indicates that certain frequent and conventionalized but syntactically regular and semantically transparent sequences – like the construction in question – might also be stored holistically in the lexicon (Wray–Perkins 2000: 10–11). As it is the case with the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) + Acc. KÍVÁNOK, once a string of linguistic elements proves useful to convey an idea or to achieve a certain goal, it is used more and more frequently. The more frequently it is used, the more formulaic it is regarded by the speakers. This means that its components become glued together: the full sequence loses its literal meaning derived from the separate items (wishing) in favor of a salient meaning of the whole sequence in communication (greeting), and it starts to be treated as a single unit. The process for a sequence to become formulaic is further supported by the benefits of holistic storage: retrieving a sequence as a whole from long-term memory requires less processing effort on the speaker’s and the hearer’s part than producing the whole utterance from scratch with the help of grammar rules (Wray 2000: 15–16). Once a 5

The term formulaic sequence was first introduced by Alison Wray (1999). Formulaic language is a fuzzy and neutral category; Wray’s definition of a formulaic sequence is a procedural and stipulative one. Formulaic sequences are “items observed in text that are inferred to be MEUs [morphemeequivalent units, i.e. multi-morpheme or multi-word items in the lexicon of an individual (insertion by the author)] for (usually) large groups of individuals in a speech community” (Wray 2008: 8). 6


135

sequence becomes treated as a single lexical unit, its composition is overlooked: that is why such strings very often suffer phonological and morpho-syntactic reduction (Jó napot!, Napot!), or may become “irregular” (i.e. unproductive/archaic: by and large, let bygones be bygones) or metaphoric (semantically opaque: of course, be crossed with someone). The second question to account for with respect to formulaicity concerns the relation of the formulaic and the creative (grammar) system. As it is suggested by the advocates of the declarative-procedural model (e.g. Ullman 2001), dual processing (e.g. Clahsen 2006), communicative-functional approaches (e.g. Halliday 1994, Dik 1989), or lexicalistconstructivist approaches (e.g. Sinclair 1991; Fillmore–Kay–O'Connor 1988; Kálmán–Trón– Varasdi 2002), language processing is the result of a fine interplay between the analytic (creative) and the holistic (formulaic) mode. The advantage of the formulaic mode is “economy of effort when dealing with the expected”, while the advantage of analyticity is “the freedom to produce or to decode the unexpected” (Wray–Perkins 2000: 11). To put it another way, in conventional, re-occurring, schematized speech situations speakers commonly prefer the formulaic mode (Jó napot kívánok), while in non-conventional or unusual contexts the grammar proper comes into the foreground (e.g. poetic language use in Kívánok szép jó napot) (Wray 1999: 228; Wray–Perkins 2000: 13). As for the description of formulaic sequences, a survey of the findings in the literature (e.g. Becker 1975; Coulmas 1981; Pawley–Syder 1983; Bolander 1989; Nattinger–DeCarrico 1992; Kecskes 2000; Wray 2000; Wray–Perkins 2000; Wood 2004; Butler 2005) indicates an emphasis on the following aspects of formulaic sequences (referred to with various terms): ‒ Length: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – 5 morphemes sequences consisting of at least two meaningful elements (morphemes) but usually of two or three words (at least in English) (Note: certain less frequent sequences such as proverbs, quotations, or verbatim texts may consist of more elements.) ‒ Status: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – learnt en bloc sequences treated as single units, used as one lexical unit by the learner ‒ Semantic/syntactic constraints: JÓ REGGELT/NAPOT/ESTÉT (KÍVÁNOK) – for constraints see 2.2. sequences on a continuum from invariable, irregular and non-compositional to more variable, productive and transparent (semi-)fixedness, restrictions on the substitutability of one element in the sequence, restricted exchangeability, holistic (contextual-situational) meaning ‒ Frequency: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – high frequency sequences frequently occurring in a corpus, often repeated by a speaker ‒ Conventionalization: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – conventional sequences prioritized, ritualized, routinized, conventionalized by speech communities ‒ Communicative function: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – formal greeting sequences tied to communication situations and speech functions: they perform pragmatic and discourse functions, and help the speaker to achieve his/her interactional goals in an appropriate manner ‒ Phonology and temporal variables: JÓ NAPOT KÍVÁNOK – Jó napot! Napot! a sequence pronounced as a fluent run between pauses, increased speed, phonological reduction, contracted form, blurred grammatical structure Fitting Jó napot kívánok! into this picture, based on the analysis presented above, there is a good reason to believe that the construction in question is treated as a formulaic sequence by HSL learners.

136

Mónika Dóla

3.2

How HSL learners might benefit from the formulaic use of the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este)+Acc. KÍVÁNOK

As Wray and Perkins point out, “formulaic sequences are more than simply a linguistic unit (…) they are a tool that can be put to many uses” (Wray–Perkins 2000: 9). Consequently, instead of categorizations by the form, they propose a categorization by function “to account for the uses to which the individual puts formulaic language, and, specifically, what determines the choice, for that person, of a holistic or an analytic processing strategy at any given moment” (Wray–Perkins 2000: 11). Wray and Perkins’ model of formulaicity suggests that formulaic language is primarily bound to the individual. The speaker’s use of formulaic sequences is, on the one hand, motivated by his/her psycholinguistic reality of language processing: frequently used holistically stored and retrieved strings offer both the speaker and the hearer the benefit of a short-cut to processing (encoding and decoding). On the other hand, the individual’s use of formulaic sequences is prompted by his/her sociolinguistic reality of communication: when speakers find that a particular string of lexical elements proves especially useful to achieve a certain communicational function, it is conventionalized by frequent use and is typically associated with a socio-interactional function (Wray–Perkins 2000: 12–19). In an integrated dynamic model, drawing on the findings of sociolinguistics and pragmatics, as well as of neurolinguistics and psycholinguistics, Wray and Perkins propose that there are two major roles of formulaic language in all speakers. As a compensatory device it saves effort in processing and, in social interaction, it serves as a tool to achieve interactional functions (ibid). The two major roles are further broken down into functions (see Table 2) and types (see Table 3). Wray also puts forward a distributed lexicon model, which can explain how the different linguistic and communicative components fit together (see Table 4). It is important to note that it is a dynamic model of the lexicon, which allows for certain sequences to be available both as wholes and as strings generated by the rules of grammar (Wray 2002: 263). Manipulates information FORMULAICITY AIDS THE SPEAKER’S PRODUCTION

Buys time for processing and provides textual bulk Creates a shorter processing route

FORMULAICITY BENEFITS THE SPEAKER

Organises, and signals the organisation of discourse FORMULAICITY AIDS THE HEARER’S COMPREHENSION

Gets the hearer to do things; manipulation of the speaker’s world Indicates the speaker’s individual identity Indicates the speaker’s group identity

Table 2: The functions of formulaic sequences7 (Wray 2000: 478; Figure 1) 7

Highlighted where the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) +Acc. KÍVÁNOK fits in.

An interactional (routine) formulaic word-string in L2 Hungarian Function Manipulation of others

137

Type (examples) Speech acts and speech functions (commands, requests, offers, bargains etc.) Politeness markers Story telling Turn claimers, turn holders Personal turns of phrase ‘In’ phrases Group chants Institutionalized forms of words Ritual Threats Quotation Forms of address Hedges Standard phrases Standard ideational labels with agreed meanings Standard phrases with simple meanings Fillers Discourse shape markers Repetitions of preceding input Mnemonics Lenghty texts one is required to learn Rehearsal

Asserting separate identity

Asserting group identity

Processing short-cuts Time-buyers

Manipulation of information

Table 3: The functional types of formulaic sequences8 (after Table 1. and Table 2. in Wray– Perkins 2000: 14–16) LEXICON I.

LEXICON II.

LEXICON III.

LEXICON IV.

LEXICON V.

Grammatical items

Referential items

Interactional (routine) items

Memorized items

Reflexive items

Formulaic word strings

in order to

give NP to NP

great to see you

songs

what the!

Formulaic words

towards

kindness

alright

acronyms

goodness!

Morphemes

-able

help

hey!

bother!

Table 4: Wray’s model of the Heteromorphic Distributed Lexicon9 (after Figure 14. in Wray 2002: 263) In summary, as regards the benefits of using the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) +Acc. KÍVÁNOK to adult HSL learners, it is expected to offer them the benefit of bridging the gap between their limited linguistic competence and their communicational needs. The construction provides learners with an unanalyzed, holistically stored whole, and thus helps them reduce the processing effort, and enhance their fluency. It is also expected to support the achievement of socio-interactional goals: it should help learners to perform the speech act of greeting appropriately in a formal situation, and might act as a verbal badge signaling the learner’s willingness to belong to the target language group. It would need further investigation whether the construction contributes to the development of the learner’s grammatical competence; that is, whether adult classroom learners segment and analyze the string, and elicit grammatical rules from it, which they then build into their grammar system.

8 9

Highlighted where the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) +Acc. KÍVÁNOK fits in. Highlighted where the construction JÓ DAYPORTION (reggel, nap, este) +Acc. KÍVÁNOK fits in.

Mónika Dóla

138

This and a number of other issues must be addressed in research on adult second language learners’ formulaic language learning. 4.

Conclusions

In line with recent international research on various multi-word strings in language, this paper aimed to highlight certain aspects of the Hungarian expression Jó napot kívánok! (‘Good morning/afternoon’) which, if one took a more traditional way to its linguistic description, could well remain hidden from analysis. The major goal of the paper was to show how a Construction Grammar approach to the analysis of the interactional (routine) multi-word string supports the idea that jó reggelt/napot/estét (kívánok) should be viewed as a ‘formulaic construction’, i.e. a unique form-meaning pairing which is likely to be stored and retrieved from memory as a single unit by speakers of Hungarian. First, the multi-word string in question was analyzed from a constructional point of view, and it was proved to be an idiomatic construction. It was discussed in detail how the meaning/use of the construction is conventionally and pragmatically motivated, and what constraints (restrictions) that puts on the given multi-word string to be interpreted appropriately. Second, the findings of the analysis were matched against Wray’s model of formulaicity, and it was argued that the construction jó reggelt/napot/estét (kívánok) is very likely to be used as a formulaic sequence – a lexical unit which is or appears to be holistically processed – probably by both beginner L2 and adult L1 speakers-hearers in spontaneous language use. It was claimed that although the particular phrase contains the first person singular wordform kívánok (‘I wish), which would suggest the speech-act of making a wish in a highly personal manner, the given construction actually conveys the speech-act of a general formal greeting. The first person singular speaker (manifested in the verbal ending –ok) is overridden by the conceptualization that – despite the complex morpho-syntactical structure – what we have here is actually a construction used in a routine-like manner, whose formulaicity is ensured in the mental lexicon. In other words, in the formulaic construction jó reggelt/napot/estét (kívánok), meaning emerges from the co-operation of the grammar proper with illocutionary force, linguistic convention and the mental lexicon. It was argued that as a result of this fine interplay, the particular form/meaning/use composite has to be learnt as a construction, incorporating phonological, morpho-syntactic, semantic, pragmatic and conceptual information. The formulaic construction jó reggelt/napot/estét (kívánok) is expected to serve the interests of the language user who exploits it to achieve socio-interactional goals (to perform the speech-act of formal greeting and to assert group-identity) and to short-cut processing. However, it is still a question how adult HSL learners use the particular construction in the course of their language development: whether they segment it and elicit grammatical information from it, whether they recombine the elements and creatively (but not necessarily according to the native speaker idiom) produce analogous sequences, and whether there are identifiable variables responsible for the way different learners deal with the construction (age, gender, personality, learning situation, instruction, motivation etc.) These questions call for empirical research.


139

References Becker, Joseph (1975): The phrasal lexicon. Proceedings of the 1975 workshop on Theoretical issues in natural language processing, June 10-13, 1975, Cambridge, Massachusetts. Paper available at: http://acl.ldc.upenn.edu/T/T75/T75-2013.pdf (retrieved in June 2010) Bolander, Maria (1989): Prefabs, patterns and rules in interaction? Formulaic speech in adult learners’ L2 Swedish. In: Kenneth Hyltenstam – Loraine K. Obler (eds.): Bilingualism across the LifeSpan, Cambridge University Press, Cambridge, 73–86. Butler, Chris (2003): Multi-word sequences and their relevance for recent models of Functional Grammar. Functions of Language 10/2, 179–208. Butler, Chris (2005): Formulaic language. An overview with particular reference to the cross-linguistic perspective. In: Chris Butler (ed.): The Dynamics of Language Use, John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia, 221–242. Clahsen, Harald (2006): Dual-mechanism morphology. In: Keith Brown (ed.): Encyclopedia of language and linguistics Vol. 4, Elsevier, Oxford, 1–5. Croft, William (2001): Radical Construction Grammar: Syntactic Theory in Typological Perspective. Oxford: Oxford University Press. Coulmas, Florian (1979): On the sociolinguistic relevance of routine formulae. Journal of Pragmatics 3, 239–266. Coulmas, Florian (ed.) (1981): Conversational Routine. Explorations in Standardized Communication Situations and Prepatterned Speech. Mouton Publishers, The Hague Dik, Simon C. (1989): The Theory of Functional Grammar. Part 1: The Structure of the Clause. Mouton de Gruyter, Berlin. Fillmore, Charles J. – Kay, Paul – O'Connor, Mary Catherine (1988): Regularity and idiomaticity in grammatical constructions. Language 64, 501–538. Fried, Mirjam: What is Construction Grammar? Available at http://constructiongrammar.org/ (retrieved in August 2012) Goldberg, Adele E. (1995): Constructions: A Construction Grammar Approach to Argument Structure. University of Chicago Press, Chicago. Goldberg, Adele E. (2006): Constructions at Work: The Nature of Generalizations in Language. Oxford University Press, Oxford. Goldberg, Adele E. – Jackendoff, Ray (2004): The English resultative as a family of constructions. Language 80/3, 532–568. Halliday, Michael A.K. (1994): An Introduction to Functional Grammar. Edward Arnold, London. Hymes, Dell (1962): The ethnography of speaking. In: T. Gladwin – W. C. Sturtevant (eds.): Anthropology and Human Behavior, Washington, Anthropological Society, D.C., 13–53. Kálmán László – Trón Viktor – Varasdi Károly (ed.) (2002): Lexikalista elméletek a nyelvészetben. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Kecskes, Istvan (2000): Conceptual fluency and the use of situation-bound utterances in L2. Links & Letters 7, 145–161. Komlósi, László Imre – Knipf, Elisabeth (2005): A contrastive analysis of entrenchment and collocational force in variable-sized lexical units. In: Chris Butler (ed.): The Dynamics of Language Use, John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia, 243–268. Lewis, Michael (1993): The Lexical Approach. Teacher Training Publications, Hove. Mel'čuk, Igor (1995): Phrasemes in language and phraseology in linguistics. In: M. Everaert – E. van der Linden – A. Schenk – R. Schreuder (eds.): Idioms: structural and psychological perspectives, Hillsdale N.J., Lawrence Erlbaum Associates, 167–232. Nattinger, James R. – DeCaricco Jeanette S. (1992): Lexical phrases and language teaching. Oxford University Press, Oxford. Pawley, Andrew – Syder, Francis H. (1983): Two puzzles for linguistic theory: nativelike selection and nativelike fluency. In: Richards, J. C. – Schmidt, R. W. (eds.): Language and communication, Longman, New York, 191–226. Sinclair, John (1991): Corpus, concordance, collocation. Oxford University Press, Oxford. Ullman, Michael T. (2001): The neural basis of lexicon and grammar in first and second language: the declarative/procedural model. Bilingualism: Language and Cognition 4/1, 105–122.

140

Mónika Dóla

Van Lancker, Diana (1987): Nonpropositional speech: neurolinguistic studies. In: A. W. Ellis (ed.) Progress in the Psychology of Language Vol. 3., Erlbaum, London, 49–118. Willis, Dave (1990): The Lexical Syllabus. Harper Collins, London. Wood, David (2004): An Empirical Investigation into the Facilitating Role of Automatised Lexical Phrases in Second Language Fluency Development. Journal of Language and Learning 2/1, 27– 50. Wray, Alison (1999): Formulaic language in learners and native speakers. Language Teaching 32, 213–231. Wray, Alison (2000): Formulaic Sequences in Second Language Teaching: Principle and Practice. Applied Linguistics 21/4, 463–489. Wray, Alison (2002): Formulaic Language and the Lexicon. Cambridge University Press, Cambridge. Wray, Alison – Perkins, Michael R. (2000): The functions of formulaic language: an integrated model. Language and Communication 20, 1–28. Wray, Alison (2008): Formulaic Language: Pushing the Boundaries. Oxford University Press, Oxford.

Exhaustive Interpretation in Focus Kata Balogh Heinrich Heine Universität Düsseldorf [email protected]

With respect to exhaustivity and focusing strategies Hungarian is a particularly interesting language. The most well-known characteristic of Hungarian is that it has a special position for the focused constituent directly in front of the finite verb. Hungarian uses both movement and intonation (accent) to mark focus. The focused constituent moves to a pre-verbal focus position that is often associated with an exhaustive/identificational semantics. According to several approaches, in Hungarian, focus marking by movement is primary, while the prosodic considerations are claimed to be secondary. There are two important questions about focusing in Hungarian. Firstly, an explanation of the focus movement is required, and secondly, in connection with this, we have to explain interpretational effects, with special attention to exhaustive listing. This paper investigates the semantic-pragmatic interpretation of structural focus in Hungarian and provides an analysis via obligatory implicatures. There are several analyses of the Hungarian focus position; most of them, however, are motivated by syntactic considerations. Next to many syntactic theories, semantic issues are mainly discussed by Szabolcsi (1981, 1994), while pragmatic matters on the interface with syntax are investigated by Szendrői (2001, 2003) and Wedgwood (2006). Movement to the special pre-verbal position is mostly analyzed as triggered by a syntactic feature, the focusfeature, or by a covert operator of exhaustivity/identification. Szendrői (2001, 2003) goes against the focus-feature view and provides an elegant analysis in which movement is driven by prosodic rules. She points out several reasons why the syntactic focus feature is not necessary in the analysis of Hungarian focus. As for interpretation effects of the structural focus in Hungarian there is an ongoing debate as to whether the exhaustive interpretation assigned to the pre-verbal focus position is due to a covert semantic operator (Szabolcsi 1994; Horváth 2005); whether it should be considered as the consequence of semantic underspecification (Wedgwood 2006; Wedgwood et al. 2006), or whether it is an implicature, as in English. In this paper I propose an analysis in the framework of Inquisitive Semantics (Groenendijk 2009), and I claim that exhaustive interpretation is not due to a covert operator, but can be derived as a pragmatic implicature, similarly to English focus. However, the status of exhaustivity in Hungarian is different to that of English.1 In order to explain in which instances Hungarian focus interpretation is different from English focus I introduce the notion of an obligatory implicature that appears in Hungarian but not in English. The structure of the paper is as follows. First I provide some information on discourse configurational languages, after that I turn to the illustration of focus structures and the most important theories of Hungarian focus from the GB/Minimalist tradition (Bródy 1990; Horváth 2005), on the syntax-semantics interface (Szabolcsi 1981, 1994; É. Kiss 1998) and 1

Comparisons along this line are also available in É. Kiss (1998), Wedgwood et al. (2006) and Bende-Farkas (2006).

142

Kata Balogh

on the syntax-phonology interaction (Szendrői 2001). Then I propose a new analysis in the framework of Inquisitive Semantics (Groenendijk 2009). I provide a pragmatic account emphasizing the need for context dependence in the analysis of Hungarian structural focus as well. I will investigate the similarities and differences with English focus interpretation. 1.

Discourse configurationality

Hungarian belongs to the group of discourse configurational (DC) languages studied by several authors (for example É. Kiss 1995). The common characteristic of this type of language is that sentence articulation is driven by discourse-semantic functions such as topic or focus. Within the DC-languages we can further distinguish different types by virtue of which functions are encoded via phrase structure configurations. Some languages mark only the focus on the surface structure: a language of this type is, for example, the African language Aghem (spoken in Cameroon). Others, for example Japanese, encode in the surface only the topic and not the focus, and still others encode them both. Hungarian belongs to the latter type, with distinct positions for both topic and focus. In languages with topic prominence, the grammatical subject differs from the subject of predication (topic/notional subject), and the latter has a surface coding. Further characteristics are that these languages can form grammatical sentences without a subject or an “empty” subject2 and they do not have (or have very marginally) passive structures. Focus prominent languages have a structural position for focused constituents. Hungarian is not unique in Europe in this respect, since several other European languages have this feature, such as Basque, Catalan, Bulgarian and Russian. The investigation of the focus position in these languages is of great importance for syntactic studies. While in early work the main question was the status of this special position and the analysis of the movement, in later work from the ‘80s and ‘90s we find an explanation of why this movement is triggered in some languages and not in others. In the following I will concentrate on Hungarian, where topic, focus and also certain quantifiers have a distinct syntactic position, which is reached by the arguments via movement/transformation. 1.1

Hungarian sentence articulation and focus

With respect to its information structure, a Hungarian sentence can be divided into a postverbal and a pre-verbal field, where the latter area consists of argument positions, for which the word order is free. (1)

a. Bemutatta Clair Bent Amynek. introduced Claire Ben.acc Amy.dat

b. Bemutatta Amynek Bent Claire. introduced Amy.dat Ben.acc Claire

both meanings: ‘Claire introduced Ben to Amy.’ The pre-verbal field is the host of the functional projections (discourse-semantic functions) whose order is fixed. The focus of the sentence is placed in the immediate pre-verbal position, topics are sentence initial, and between them quantifiers are placed. Topics and quantifiers can be iterated, but there is always only a single focus in the pre-verbal position. (2)

2

Topic* < Quantifier* < Focus < Verb ...

Like ‘it’ in English, e.g., ‘It is raining.’

Exhaustive Interpretation in Focus

(3)

143

AmyT mindenkitQ BenhezF küldött. Amy everyone.acc Ben.all sent

(4)

‘Amy sent everyone to BEN.’ BentT AmyT mindigQ mindenkinekQ titokbanF mutatta be. Ben.acc Amy always everyone.dat secretly introduced VM

‘Amy always SECRETLY introduced Ben to everyone.’ As for defining the notion of focus and its syntactic position in Hungarian, Horváth (1986) gives the following generalization: “A constituent (other than V or a projection of V) can be interpreted as the FOCUS of its clause in Hungarian if and only if, it itself occupies an immediately pre-verbal position, or is contained in a phrase that does so.” However, the immediate pre-verbal position can host other elements, such as sentential negation, verbal particles or bare nouns, all in complementary distribution. In neutral sentences (unmarked utterances) the immediate pre-verbal position is occupied by the verbal modifier (VM; verbal particles, bare nouns etc.). In case this position is filled by negation or focus, and the verbal modifier and the verb have an inverse order.3 (5)

a. Amy meglátogatta Bent. Amy VMmeg-visited Ben.acc

‘Amy visited Ben.’ b. Amy nem látogatta meg Bent. Amy not visited VMmeg Ben.acc

‘Amy did not visit Ben.’ c. Amy BENT látogatta meg. Amy Ben.acc visited VMmeg

‘It is Ben whom Amy visited.’ In her early papers from the late ‘70s and early ‘80s, É. Kiss establishes the distinction between topic and focus positions in the syntactic representation on the basis of communicative articulation. This distinction also motivated Szabolcsi’s (1981) analysis on topic-focus articulation, giving formal reasons for the syntactic distinction of these communicative functions. In the late ‘90s É. Kiss proposed an analysis on the basis of syntactic and semantic considerations of structural focus, where she distinguishes two types, identificational and informational focus (1998). É. Kiss claims that these types are different both syntactically and semantically, and encode identificational focus varies among languages. Her claims are based mainly on Hungarian data where the two types occupy distinct syntactic positions and are never interpretational variants. The most important difference between the two types is that while information focus merely marks the unpresupposed information, identificational focus expresses exhaustive identification. Besides this it is significant that the latter involves movement, takes scope and cannot host all constituents, while the former stays in situ whilst stressed, does not take scope and can host any constituent. (6)

a. Mari egy KALAPOT nézett ki magának. Mary a hat.acc picked VMout herself.dat

‘It was a hat that Mary picked for herself.’ b. Mari kinézett magának egy KALAPOT. Mary VMout-picked herself.dat a hat.acc

‘Mary picked herself a HAT.’

3

The verbal modifier–verb order also changes in case of imperatives or progressive aspect.

144

Kata Balogh

According to É. Kiss both types can function as an answer to a wh-question, supporting the focus nature of them. The choice between the two of them depends on whether the answer is intended to be exhaustive or not. Her example is the following: (7)

Hol jártál a nyáron? where went.2sg the summer

‘Where did you go in the summer?’ a. OLASZORSZÁGBAN jártam. Italy.loc went.1sg

‘It was Italy where I went.’ b. Jártam OLASZORSZÁGBAN. went.1sg Italy.loc

‘I went to Italy. [among other places]’ On the basis of such examples she claims that Hungarian structural focus is similar to English it-clefts, hence identificational focus in English appears in the it-cleft constructions. The most conspicuous characteristic of focus in Hungarian is the movement to this special pre-verbal position, where the focused constituent gets the main stress (pitch accent) and is assigned an exhaustive interpretation. Sentence (5c) means that Amy visited Ben and he did not visit anyone else, so it gives an exhaustive listing of the set of persons whom Amy visited. In the current syntactic, semantic and pragmatic literature, focus and exhaustivity have been widely investigated. Hungarian has a special position within this research, since because of its special focus position syntactic, semantic, pragmatic and phonological considerations play a role simultaneously. 2.

Theories on Hungarian structural focus

As I already mentioned, earlier studies discuss which syntactic position we should assume the focused constituent to take, and what triggers the movement. The two important analyses I want to emphasize here are from Horváth (1986) and Bródy (1990). These analyses are developed in the tradition of the Government and Binding Theory (GB) and the Minimalist Program. According to these studies, focus is directly represented in the syntactic structure of the sentence. Both analyses assume the presence of a formal focus-feature that is responsible for the focus movement. Horváth (1986) claims that the movement of the focus constituent to the pre-verbal position is similar to case assignment. She claims that in languages with a structural focus position, the focus-feature is, similarly to case-marking, assigned by the verb under government. The movement is triggered by the fact that the constituent with a focus-feature must be in the governing domain of the verb. An important advantage of this analysis is that it can account both for pre-verbal focus languages like Hungarian and for post-verbal focus languages like Chadic languages, since Government shows the same directionality effects. Bródy’s (1990) influential work in the Minimalist tradition assumes an overt movement of the focus constituent to a designated focus-position. Of great importance in Bródy’s approach is the fact that he introduces a new functional position for the focused constituent, called Focus Phrase (FP), which is generated immediately above the verbal projection (VP). Bródy also assumes a formal feature [+f], which triggers focus-movement similarly to the [+wh]-feature and wh-movement in English. The F-head (the head of FP) is the host of a focus operator which bears the feature [+F]. The movement of the focused constituent to the specifier of the FP is explained by feature checking in accordance with the Minimalist Program (Chomsky, 1993). The focused constituent undergoes an overt movement to the specifier of FP, which is triggered by the Focus-Criterion, similar to the Wh-criterion (Rizzi, 1991) in English.


145

BRÓDY’S FOCUS-CRITERION (1) at the surface-structure and at the logical form (LF) the specifier of a functional projection with the feature [+F] must contain a phrase bearing the feature [+f] (2) at the LF all phrases with a [+f]-feature must be in the specifier of a functional projection bearing a [+F]-feature The focus-feature [+f] is assumed to be a strong feature in Hungarian, similar to the [+wh]feature in English, that results in overt movement. Bródy assumes also verb-raising to the Fhead, indicated by the reverse order of the verbal modifier and the verb in focused sentences. (8)

BARTOT hívtam fel. Bart.acc called.1sg Vpartup

‘It is Bart whom I called.’

Both the focused constituent and the finite verb are generated under V'. The functional head (F) of the focus projection (FP) bears the formal feature [+F], while the focused constituent Bartot ‘Bart.acc’ bears the focus feature [+f]. According the Focus-criterion the movement of the focused constituent to the specifier of FP is triggered to establish a checking relation with the [+F]-feature of the focus operator in the head of FP. Furthermore, as Bródy also assumes, the finite verb hívtam ‘called.1sg’ moves to the head of the focus projection, resulting in reverse ordering of the verbal particle and the finite verb. The FP-theory assumes focus movement in other languages as well; the difference is the overt vs. covert status of it. Both theories introduced above give an explanation of the structural focus in Hungarian on the basis of a syntactic focus-feature. They are important in providing an analysis regarding the pre-verbal position and the movement of the focused constituent, but they lack the analysis of the interpretational effects related to it. Furthermore, the impact of intonation is secondarily derived from the syntactic representation. Before I turn to the analyses with a semantic operator, I want to introduce briefly the innovative and elegant analysis of Szendrői (2001, 2003) as a response to the focus-feature approaches. Szendrői argues that movement to the pre-verbal focus position is not triggered by feature checking but by stress. She applies the Stress-Focus Correspondence Principle (SFC) of Reinhart (1995): STRESS-FOCUS CORRESPONDENCE; SFC The focus of a clause is any syntactic constituent that contains the main stress of the intonational phrase corresponding to the clause. Considering the Hungarian nuclear stress rule (NSR), namely that the nuclear stress falls on the leftmost phonological phrase in the intonational phrase and the phrasal stress falls on the leftmost phonological word in the phonological phrase, the neutral stress position is on the left edge of the verbal phrase. In the unmarked case the main stress falls either on the verb, or on the verbal particle, which forms one phonological word with the verb situated to the immediate left of it. (9)

a. 'Amy "szerette 'Bent. Amy loved Ben.acc

‘Amy loved Ben.’ b. 'Amy "megszerette 'Bent. Amy VMmeg-loved Ben.acc

‘Amy got to like Ben.’

The focused constituent wants to have the main stress, according to the SFC-principle, and this can be assigned in the immediate pre-verbal position, according to the NSR. In case of

146

Kata Balogh

verb focusing, the verb does not need to move, because it is already in the main stress position. (10) a. "Amy ~szerette meg Bent. Amy loved VMmeg Ben.acc

‘It is Amy who got to like Ben.’ b. 'Amy "megszerette ~Bent. Amy VMmeg-loved Ben.acc

‘Amy [got to like]F Ben.’ Next to the stress-requiring movement, according to Szendrői, movement can also be triggered to avoid stress. A support of this claim is the class of climbing verbs like hagy ‘leave’ in the following example. (11) a. *Amy hagyott egy könyvet az iskolában. Amy left a book.acc the school.loc

b. Amy egy könyvet hagyott az iskolában. Amy a book.acc left the school.loc

‘Amy left a book in the school.’ The main characteristic of these verbs is that they cannot get sentential stress, so they want to avoid nuclear stress in the unmarked case. The issue is solved by movement: they trigger movement to another constituent immediately in front of them. 2.1

Analyses by a semantic operator

A very important aspect of several analyses of structural focus in Hungarian is the assumption that a covert semantic operator is responsible for the exhaustive interpretation of the focused constituent. We will emphasize here the analyses of Szabolcsi (1981, 1994) and Horváth (2005), both of whom claim that focus-movement to the immediate pre-verbal position has a truth-conditional effect, and as such it has to be built into the semantics of pre-verbal focus in Hungarian. A highly influential initiative in the research on Hungarian focus position is the early paper of Szabolcsi (1981) on the semantics of topic-focus articulation. In this paper she introduces a grammar-minded approach to topic-focus articulation in Hungarian. She claims that certain word-order rules affect the truth-conditions of a sentence. Such a rule is the focus movement to the immediate pre-verbal position where the focused constituent gets a pitch accent and is assigned an exhaustive interpretation. Szabolcsi claims that bare focus (in the pre-verbal position) makes a semantic contribution, namely exhaustive listing. According to her analysis exhaustivity is the predominant semantic characteristic of focus in Hungarian. She extends Montague-grammar in such a way that exhaustivity is involved on the syntaxsemantics interface as a direct consequence of focusing in Hungarian. According to this approach the semantic interpretation of the focused sentence (12a) is (12b), expressing exhaustive listing: (12) a. AMYT látta Ben. Amy.acc saw Ben

‘It is Amy whom Ben saw.’ b. x[saw*(ben)(x)  x=amy] In her 1981 paper, Szabolcsi presents several observations regarding the exhaustive interpretation of structural focus in Hungarian. In favor of assuming exhaustivity as a direct


147

effect of pre-verbal focus she shows that biconditionals in Hungarian are expressed by focusing (13), which can only be explained by exhaustivity. (13) AKKOR megyek veled, ha cilindert veszel. then go.1sg you.with if top-hat.acc take-on.2sg

‘I will go with you only if you put on a top-hat.’ Another observation concerns entailment relations between different focused sentences. This observation returns in many other investigations as Szabolcsi’s exhaustivity-test. In this test two sentences with pre-verbal focus are compared. The first sentence has a coordinate phrase in the focus position, while in the second sentence one constituent from the coordination is dropped. If the second sentence is not a logical consequence of the first one, there is exhaustivity involved. SZABOLCSI’S EXHAUSTIVITY TEST if [ and ]F VP []F VP then there is no exhaustivity if [ and ]F VP []F VP then there is exhaustivity (14) [AMY és BEN]F látta Cleot. Amy and Ben saw Cleo.acc

[AMY]F látta Cleot.

Amy saw Cleo.acc

‘It is Amy and Ben who saw Cleo.’ ‘It is Amy who saw Cleo.’ In her 1994 paper, however, she modifies her position on this issue, and claims that the main characteristic of the focus position is identification, while exhaustivity is presupposed. Szabolcsi claims that the semantics of the structural focus in Hungarian involves a \iotaoperator which presupposes the presence of a unique individual for whom the background property holds, and focusing identifies this individual with the one in the focus position. In her recent (2005) paper, Horváth presents a minimalist analysis opposed to the feature assignment approach. She claims that movement to the pre-verbal position is not triggered by a focus-feature, but is due to a quantificational exhaustive identification operator (EI-Op). HORVÁTH’S EI-PHRASE

In Horváth’s analysis there is an EI-Phrase in front of the IP (before the verb), and the functional head EI0 hosts an uninterpretable EI-Op feature: this feature cannot be interpreted at the interfaces, it only triggers the movement. The EI-Op phrase moves to the Spec-EIP, triggered by the functional head to check the feature. EI0 has furthermore an EPP feature, requiring checking in a Spec-Head configuration. This feature is responsible for the overt status of the movement. Horváth mentions two pieces of evidence in favor of her claim: the ‘entailment-test’ from Szabolcsi and the ‘denial-test’ as in (15). (15) A: Amy BENT hívta fel. Amy Ben.acc called.3sg VMup

‘It is Ben whom Amy called.’ B: Nem igaz. Amy Cleot is felhívta. not true Amy Cleo.acc also VMup-called

‘Not true. Amy also called Cleo.’

148

Kata Balogh

The EI-Op analysis accounts for the bare pre-verbal focus and its exhaustive interpretation in Hungarian, and also offers a straightforward analysis of ‘only’-sentences. The focus-sensitive particle ‘only’ is also an operator with an EI-Op feature. In the case of a bare focus we have a null EI-operator with the same feature. These two operators are in complementary distribution, hence this theory is claimed to be able to account for the similarities and the differences between sentences with bare pre-verbal focus and sentences with ‘only’. According to the EI-Op analysis, there is a direct correspondence between the pre-verbal position and the exhaustive interpretation of the focused constituent. 2.2

The predicative approach

However, although the evidence in favor of the truth-conditional effect of the pre-verbal focus seems to be quite strong one can still doubt this claim. As É. Kiss points out in her recent papers (2004, 2006) the pre-verbal focus position is not necessarily associated with exhaustive listing. Using Szabolcsi’s exhaustivity test (16) she reveals that it is possible to have the pre-verbal focus position filled, while exhaustivity is not involved. This happens if the identificational focus is an indefinite and the verb has no particle. Interestingly, in cases where the verb has a particle, but with the same indefinites in focus position, exhaustive interpretation is required. (16) Amy egy ALMÁT és egy BANÁNT evett. Amy an apple.acc and a banana.acc ate

‘Amy ate an apple and a banana.’ Amy egy ALMÁT evett. Amy an apple.acc ate

‘Amy ate an apple.’ (17) Amy egy ALMÁT és egy BANÁNT evett meg. Amy an apple.acc and a banana.acc ate VMmeg

‘Amy ate an apple and a banana.’ Amy egy ALMÁT evett meg.

Amy an apple.acc ate VMmeg

‘Amy ate an apple.’

É. Kiss (2004, 2006) provides a new theory of structural focus against the FP-theory where she assumes a predicate phrase PredP in front of the VP. The specifier of PredP can host verbal particles, bare nominals and the focus constituent, all of which receive predicate interpretation in this position. She argues that verbal particles and bare nominals are secondary predicates and that the focused constituent is a specificational predicate. Her analysis is influenced by earlier work of Higgins (1973) on nominals. Higgins claims that a nominal can function as a predicate. Higgins distinguishes three types of nominal predicates: predicational, identificational and specificational predicates. A predicational predicate simply predicates a property of a referential subject; an identificational predicate gives the name of a subject, while a specificational predicate identifies the members of the domain that are given by the subject of the predication. É. Kiss uses this distribution and claims that definite and specific indefinite noun phrases in focus position get a specificational predicate interpretation, implying exhaustivity, while the non-specific indefinites can be ambiguous between a specificational and a predicational reading, so exhaustivity is non-obligatorily implied, but the presence of a verbal particle enforces the specific, and thus exhaustive, reading.


3.

149

Semantic operator or not?

All theories introduced above provide important results on the syntax and semantics of Hungarian structural focus. In the following, however, I will concentrate on investigation of interpretational issues. In this section I will mainly challenge the claim that the immediate pre-verbal position is assigned an exhaustive interpretation by a semantic operator. 3.1

The “well / no” test

Following Groenendijk (2008) I introduce the so-called “well / no” test to help to detect and distinguish what belongs to the semantic content of the sentence meaning and what is derived by pragmatic implicatures. Consider the following examples: (18) (Who came?) AMY came. a. #No, BEN came, too. b. No, BEN came. (19) (Who came?) Only AMY came. a. No, BEN came, too. b. #No, BEN came. In the example with free focus (18), denial cannot be followed by an utterance containing the additive particle ‘too’, while example (19), with ‘only’, cannot be followed by free focus but must be followed by ‘too’. These examples suggest that by denying an utterance containing ‘only’ we cancel the exclusive statement that nobody besides Amy came, but we do not cancel the host proposition that Amy came; while in case of the free focus it is the other way around: we cancel that ‘Amy came’, and cannot separately cancel the exhaustive statement. This suggests that the exhaustive interpretation of free focus in answers is due to pragmatic implicatures. Consider, however, the following example: (20) (Who came?) AMY came. Well, BEN came, too. Tipically, implicatures are never denied, but can be cancelled as shown by the above example, where instead denial by ‘No,...’ is out, but the response by ‘Well,...’ cancels the implicature. 3.2

Hungarian exhaustive focus

In section 2.1 the leading views on the Hungarian focus position and its exhaustive interpretation where the exhaustive interpretation is due to a syntactic/semantic operator were introduced. In these views focus in Hungarian has an effect on the truth-conditional meaning of the sentence and the exhaustive interpretation of the focus should be encoded in the grammar. This establishes a direct contact between the syntactic structure and the semantics of focused sentences. In this section I will argue for a different analysis, one where the exhaustive interpretation of the focused constituent is due to some pragmatic inference rather than a semantic operator. As for the explanation of the movement to the pre-verbal position, I suggest taking the analysis of Szendrői (2001, 2003) on basis of prosodic considerations and henceforth I will concentrate on its interpretation regarding exhaustivity. In contrast to the approaches of a covert syntactic/semantic operator, Wedgwood (2006, 2007) claims that the exhaustivity of Hungarian pre-verbal focus should be analyzed as of a pragmatic nature. Wedgwood agrees with È. Kiss (2006) that the pre-verbal position is an encoded predicative position; hence there is a certain predicative procedure. However, Wedgwood claims the exhaustive interpretation is an inference that is not encoded in the grammar. There are several examples to support both sides of this debate. Several linguistic

150

Kata Balogh

tests are used to give support for the approaches of a semantic operator such as the Entailment-test from Szabolcsi (1981). Even stronger is the Denial-test (21), that suggests that exhaustivity is part of the truth-conditional meaning, since we can deny the ‘nobody else’ part (hence the exhaustive statement) of the interpretation. Denial—as a special type of negation— in general is taken to affect the semantic content. (21) Amy BENT hívta fel. Nem igaz, Amy CLEOT is felhívta. Amy Ben.acc called VMup not true Amy Cleo.acc also VMup-called

‘It is Ben whom Amy called.’ ‘No, Amy called Cleo, too.’ Another test by means of additive particles is used to argue that exhaustivity in Hungarian focus cannot be an implicature, since it cannot be cancelled. One of the most important properties of implicatures is that they can be cancelled. Examples of this “implicature-test”, such as (22) below, are often used to argue that sentences with a structural focus in Hungarian cannot be followed by a sentence with an additive particle, hence the exhaustive listing of the structural focus cannot be cancelled. (22) Amy BENT hívta fel tegnap. #Ès CLEOT is. Amy Ben.acc called VMup yesterday and Cleo.acc too

‘It is Ben whom Amy called yesterday.’

‘And Cleo, too.’

On the other side of this debate there are several examples which go against the covert syntactic/semantic operator approach. Consider, first, example (23), created by a slight change of the implicature-test above, and which provides a different result. Example (23) shows that the exhaustive statement can be cancelled, for example, by the use of modals. (23) Amy BENT hívta fel tegnap. Ès talán CLEOT is. Amy Ben.acc called VMup yesterday and maybe Cleo.acc too

‘It is Ben whom Amy called yesterday.’ ‘And maybe Cleo too.’ Furthermore, we can also cancel exhaustivity within the same clause, by adding the modifier többek között ‘among others’ that carries non-exhaustive meaning. If we assume a covert operator that contributes exhaustivity and the non-exhaustive modifier at the same time, it should lead to contradiction. This is, however, not the case, as we can see in (24) below. (24) A nagykövet tegnap többek között HÁGÁBA látogatott el. the ambassador yesterday others among The Hague.loc visited VM el

‘The ambassador yesterday went to visit, among others, THE HAGUE.’ Bende-Farkas (2006) provides further evidence against the covert operator approach. One of her main arguments is that Hungarian shows Weak Crossover Effects similar to these seen in English, where focus does not involve an operator. (25) a. *If hei loses hisi keys JOHNi gets upset. b. *Ha elveszíti a kulcs-ái-t, JÁNOSi dühös. if loses the key.poss3sg.acc John angry

(examples from Bende-Farkas, judgments from myself) This argument can be further strengthened by the observations from Postal (1993) who shows that ‘only’ and ‘even’ can repair Weak Crossover Effects, while focusing itself cannot. If we assume the presence of an ‘only’-like covert operator involved in the interpretation of Hungarian structural focus, this asymmetry should not be present. Another important argument from Bende-Farkas is that Hungarian free focus does not license negative polarity items in the background, while ‘only’ does. Again, if Hungarian focus would involve an


151

‘only’-like operator in the interpretation, we would expect it to license NPIs in the background. (26) Only AMY has any money left. (27) *JÁNOS volt valaha Párizsban. John was ever Paris.loc

(28) Csak JÁNOS volt valaha Párizsban. only John was ever Paris.loc

‘Only John has ever been to Paris.’ On basis of several examples from written Hungarian texts Wedgwood et al. (2006) propose an analysis in which the exhaustive interpretation of focusing in Hungarian is due to pragmatic inferences, rather than some syntactic/semantic operator. They claim that structural focus should get an underspecified semantics, while the exhaustive interpretation is derived by pragmatic inferences. Via a range of examples such as (29) they illustrate that constituents in the pre-verbal focus position do not necessarily get an exhaustive interpretation. (29) context: Igaz, menetlevelet kell vezetni, de ez enyhe büntetés a dízel áfájának visszaigénylési lehetősége fejében. ‘Yes, you have to write a waybill, but this is a small price to pay for being able to claim the VAT on diesel back.’ Az én autómat 10 hónapos korában [SVÁJCBAN élő rokonság]F segítségével the my car.acc 10 months age.il Switzerland.loc living relatives help.poss3sg.instr

szereztük be, s mindösszesen kb. 2,5 millióba került, amiből – lévén teherautó – got.1pl VM, and all-in-all about 2,5 million.loc cost which.elat – being van –

az áfa visszajött. the VAT came back

‘We got my car when it was 10 months old [with the help of relatives who live in Switzerland]F, and it cost about 2.5 million in total, of which – it being a van – the VAT was refunded.’ This example shows that the filled pre-verbal focus position does not necessarily get exhaustive interpretation. Here, the Swiss relatives do not need to be the only ones who helped buying the truck. As Wedgwood et al. are also aware of, there is something special happening in this example. In the second sentence a new discourse topic is introduced by a topic shift using contrastive topic intonation on ‘the my car’. Since we have a contrastive topic in the sentence it requires an ‘associate’ (Gyuris 2002), namely there must be a focused constituent as well. Hence, in this example the presence of a contrastive topic requires focusing of another constituent, which forms – according to our claim – the reason of the lack of exhaustivity, since the presence of focus serves another purpose. With some slight modification of the above example we can show that the presence / lack of exhaustivity depends on the context. Consider the same context as above, where we discuss the positive and negative sides of being a truck-driver. Then, both in (29) and (30) below, the sentence makes a topic shift, and there is a contrastive topic that requires focusing of the other constituent. As the “well / no” test suggest, in this case we do not necessarily get exhaustive interpretation of the focused constituent, continuations by ‘No, ...’ and ‘Well, ...’ are both equally good.

152

Kata Balogh

(30) context1: as above (see 29) Az autóját [SVÁJCBAN élő rokonság]F segítségével szerezték be. the car.poss3sg.acc Switzerland.loc living relatives help.poss1pl.ins got.2pl VM in

‘They got his car with help from relatives from Switzerland.’ a. Nem, a cég vezetése is benne volt. ‘No, the direction of the company helped, too.’ b. Hát, a cég vezetése is benne volt. ‘Well, the direction of the company helped, too.’

As soon as we change the context to one which already introduces the truck as the discourse topic we do not have a topic shift, hence we do not have a contrastive topic in the second sentence which would require focusing of the ‘help of the Swiss relatives’. The difference is clear: here we get the exhaustive interpretation of the focused constituent and furthermore the continuation by ‘Well, ...’ is not felicitous any more. (31) context2: A fiam kamionsofőr, egy utánfutós Mercedes kocsija van. ‘My son is a truck-driver, he has a Mercedes van with a trailer.’ [SVÁJCBAN élő rokonság]F segítségével szerezték be. Switzerland.loc living realtives help.poss1pl.instr got.2pl VM in

‘They got it with help from relatives from Switzerland.’ a. Nem, a cég vezetése is benne volt. ‘No, the direction of the company helped, too.’ b. #Hát, a cég vezetése is benne volt. ‘Well, the direction of the company helped, too.’ The most important conclusion of the above examples is that focusing of certain constituents can be required by other linguistic phenomena, such as the presence of a contrastive topic. It suggests that there is no semantic operator directly assigned to the pre-verbal position. The exhaustive interpretation of focus is missing in many cases, a phenomenon that we cannot explain if we assume the presence of an exhaustivity operator. There are several more examples where the focus position is filled, but the interpretation need not be exhaustive. Certain sentential adverbials are required to be focused. See, for example, the adverbials hitelre ‘on credit’ or ígéret fejében ‘against a promise’ that modify the verbs megvesz ‘buy’ and kölcsönad ‘lend’ respectively. In our examples both verbs contain a verbal modifier (meg-/kölcsön-) that clearly indicates the adverbial occupying the focus position. (32) a. Az autómat [HITELRE]F vettem meg. the car.poss1sg.acc on-credit bought VMmeg

‘I bought my car on credit.’ b. *Az autómat megvettem hitelre.

the car.poss1sg.acc VMmeg-bought on-credit

(33) a. Az autómat [ÍGÉRET fejében]F adtam kölcsön. the car.poss1sg.acc promise gave VMloan

‘I lent my car on promise.’ b. *Az autómat kölcsönadtam igéret fejében. the car.poss1sg.acc VMloan-gave promise against

There is also a verb class called stress avoiding verbs in Hungarian that behave similarly to the above examples. These verbs do not want to stand in a position where the main stress


153

falls. In Hungarian the neutral stress position is on the left edge of the verbal phrase; this should mean that these verbs also get the sentential stress in the ‘neutral sentences’. However, since they want to avoid stress, these verbs will trigger some element to the immediate preverbal position. Hence, the focus position can be filled without any special interpretation effects. Such a stress-avoiding verb is, for example, tartozik ‘belongs somewhere’ as illustrated in the following example. (34) a. Az intézetünk [a FILOZÓFIA TANSZÉKHEZ]F tartozik. the institute.poss3pl the philosophy department.all belongs-to

‘Our institute belongs to the philosophy department.’ b. *Az intézetünk tartozik a filozófia tanszékhez. the institute.poss3pl belongs-to the philosophy department.all

The verb tartozik ‘belongs to’ wants to avoid stress that triggers the movement of its argument to the pre-verbal focus position getting the main sentential stress (34a). The sentence becomes agrammatical when the argument stays in situ in its argument position (34b). Sentences with a stress-avoiding verb contain a focused constituent that need not be interpreted exhaustively. Such a sentence can be followed by, for example, ‘And to the science department, too’ canceling the exhaustive meaning that was not possible in other examples (see (22)). Wedgwood et al. (2006) also mention adverbials that associate with focus, while they are inherently non-exhaustive. Such adverbials are, for example, jórészt ‘mostly’ or elsősorban ‘primarily’. These adverbials require a focused constituent, which is problematic for an analysis that assumes an exhaustivity operator. In such an analysis sentences like (35) should be out, since by movement to the pre-verbal focus position it should get exhaustive interpretation, while the adverbial explicitly states non-exhaustivity. (35) Jórészt a tervasztalon dől el a projektek sikere. mostly the plan-table (is-)decided VM the projects success.poss3sg

‘The success of the projects is decided mostly on the plan-table.’ The main question at this point is how we can handle both cases with one analysis of Hungarian structural focus. Do we have to choose between the semantic approach and the pragmatic approach? One serious option is to consider an analysis involving a local pragmatic operator, following the main ideas of Chierchia (2004). Such an analysis would suggest that the exhaustive interpretation is calculated as an implicature, however locally, parallel with the computation of the semantic content. This would solve the problem of cancelling the exhaustive meaning such as in (24), since the operator is a pragmatic one, hence cancellable. However, such an analysis via a local pragmatic operator still cannot give an explanation of the examples where focusing is triggered by another element or linguistic tool, whereby exhaustivity becomes optional. 4.

The proposal: obligatory implicature

In this section, I introduce my proposal for the analysis of the exhaustivity effects of Hungarian structural focus. I claim that the exhaustive interpretation of focusing in Hungarian can be analyzed as a pragmatic inference parallel with English focus. On the other hand I do not claim that focusing in Hungarian behaves in the very same way as focusing in English. Certain important differences in the grammar of Hungarian cause focusing in Hungarian to have some different properties than its English counterpart. In the following I propose an analysis in the framework of Inquisitive Semantics. In this way we can give a uniform

154

Kata Balogh

analysis of Hungarian and English focusing, thus we can better reveal their similarities and differences. 4.1

Inquisitive Semantics and focusing (informally)

I claim that the system of Inquistive Semantics (2009) is a suitable framework to analyze the parallelisms of Hungarian and English focus in a uniform way, while also giving a straightforward means to show where Hungarian focus interpretation differs from English. The language of Inquisitive Semantics (InqS) comes with an update semantics, where the interpretations of sentences are taken to be context change potentials: we represent how a sentence changes the actual context. In the architecture of the dialogue modeling the context is formally represented as a stack of states, the Common Ground-stack (see more details in Balogh 2010). Both the semantic content and the pragmatic inferences (if any) change the context by adding a new state on the top of the stack. In this way there is a less sharp separation of the semantic and pragmatic contribution. After all we are interested in the changes the sentence makes to the context, hence the changes made by these two components together. In Balogh (2010) I propose a new, context-based analysis of focusing in the framework of InqS. The kernel of my analysis is the rule of Division by Focus that provides a formal definition of the theme/rheme division of sentences relative to their focus structure. I claim that focusing leads to a special division, where the inherent question behind the utterance, the theme, is determined by the placement of focus. The theme of a focused sentence is the corresponding wh-question, translated in the logical language as the question formed by the existential closure of the open expression formed from the utterance without the focused constituent. The rheme, or semantic content, of the focused utterance is its ordinary semantic translation. Without going into formal details, see the following examples that represent the division by focusing. The formal details can be found in Balogh (2010). DIVISION BY FOCUSING a. Ben called Amy.  TH: ?C(b,a); RH: C(b,a) b. Ben called [AMY]F.  TH: ?x.C(b,x); RH: C(b,a) c. [BEN]F called Amy.  TH: ?x.C(x,a); RH: C(b,a) d. [BEN]F called [AMY]F.  TH: ?xy.C(x,y); RH: C(b,a) e. Who called [BEN]F?  TH: ?xy.C(x,y); RH: ?x.C(x,b) f. Ben called [a FAGOTTIST]F.  TH: ?x.C(b,x); RH: x.C(b,x)  F(x) g. Ben [called AMY]F.  TH: ?X.X(a); RH: C(b,a) The central component of the architecture of the dialogue modeling in InqS is the Common Ground (CG), formally defined as a stack of states (the CG-stack). Each utterance or dialogue move will push the stack, adding a new state on the top of it. Important in the architecture is the possibility to pop the stack and remove states from it as well that has the advantage of allowing critical moves in dialogue. A new utterance in the dialogue gets uptaken in the CGstack by adding new states to it; however each update is regarded as provisional, and will only become definitive in case the responder accepts it. If she cannot update her own information state by the proposed steps, she has to explicitly signal it, and thereby cancel the provisional updates. In the dialogue management system we distinguish two main steps, the uptake of the sentence in the CG and the effect of the reaction of the responder. The uptake of an utterance consists of two main parts: the primary uptake or the update with the semantic content and the secondary uptake or the calculation of the pragmatic inferences that always blindly follows the primary uptake. The primary uptake of an utterance is not just a simple update of the Common Ground with the sentence as such. It is assumed that all propositions have an inherent issue and during the primary uptake that issue gets first added to current issue in the


155

CG-stack. This inherent issue is the question behind the utterance and is considered to be the theme of it. In the dialogue management system, first the theme of the utterance is added to the current issue on top of the CG-stack. This operation is called Thematizing. Thematizing becomes important when the provisional updates by the utterance get canceled by the responder. Take, for example, the utterance ‘It is raining.’, that is assumed to have the question ‘Is it raining?’ as theme behind it. In case the responder cannot accept the sentence uttered, he has to cancel the updates and utter ‘No, it is not raining.’ where ‘No’ does the canceling and ‘it is not raining’ is related to the underlying issue of the original utterance. Hence, it is important that we add that issue to the common ground. After the inherent issue is added to the stack, we make a provisional update of the current CG-stack with the semantic content, the rheme, of the utterance. This second operation is called Assume. See the following example of the primary uptake of the focused sentence ‘AMY came.’ in the context of its corresponding wh-question ‘Who came?’. Let us have the underlying wh-question ‘Who came?’, that leads to the context, CG-stack, as ..., [?x.C(x)] with the state ω[?x.C(x)] on the top, that corresponds to the logical translation of the question. By the primary uptake of the utterance ‘AMY came.’, first the operation of Thematizing ([...]?) – adding the theme of it, ?x.C(x), – is carried out, that is followed by the operation of Assume ([...] !) – adding its semantic content, C(a). (36) Primary uptake of ‘AMY came.’ ..., ω[?x.C(x)][?x.C(x)]?[C(a)]! that leads to the new CG-stack as: ..., ω[?x.C(x)], ω[?x.C(x)], ω[C(a)] ..., Question, THeme, RHeme  The second component of a complete uptake of an utterance is the calculation of the pragmatic implicatures. Groenendijk (2008) introduces more operations of implicature calculation, but here I only introduce the operation of alternative exclusion ([EXCL]) that is responsible for the exhaustive interpretation (for the formal details see Balogh (2009)). After applying alternative exclusion on the CG-stack, a new stack is formed with the state on top that carries the exhaustive content as it says that besides Amy nobody else came. (37) Alternative exclusion ..., ω[x.C(x)] , ω[?x.C(x)] , ω[C(a)] [EXCL] that leads to the new CG-stack as: ..., ω[x.C(x)] , ω[?x.C(x)] , ω[C(a)] , ω[x.C(x)  x=a]  ..., Question , THeme , RHeme , EXHaustivity  A full uptake of an utterance builds a new CG-stack; however, at this point all the uptake operations are still provisional. The reaction of the responder determines whether these updates get more definitive. This architecture of the dialogue management system makes it possible to make critical dialogue moves. According to the system the responder has not only the possibility to accept the information provided by the uptake, she can also cancel it. 4.2

Analysis of Hungarian focus

For the analysis of focusing in Hungarian I adopt that we can keep the analysis of the exhaustive interpretation via a pragmatic inference, as for English focusing, while at the same time there is an important difference. In Hungarian, when focusing is not triggered by something else (contrastive topic, stress avoiding verb etc.), focusing is used to signal that exhaustivity is obligatory, hence cannot be cancelled.

156

Kata Balogh

(38) Obligatory implicature a. in example (30): topic shift by contrastive topic  focus triggered by CT  no (obligatory) exhaustivity denial: both ‘No, ...’ and ‘Well, ...’ are felicitous b. in example (31): no topic shift  focus is not triggered by anything else  obligatory exhaustivity denial: ‘No, ...’ is felicitous, while ‘Well, ...’ is out The motivation behind this analysis is, on the one hand, the collection of convincing examples from both sides, both for and against the operator approach, and on the other, the fact that focusing in Hungarian is more marked than in English. In Hungarian, next to the focus accent, movement to a special position is used as well. On the formal side of my analysis in Inquisitive Semantics, the modeling of the uptake of a Hungarian sentence with focus involves the same dialogue moves as in the English examples. Exhaustivity is analyzed as a pragmatic inference, formally carried out by the pragmatic operation of exhaustification ([EXCL]). In case focusing is not triggered by other linguistic phenomena it is used to signal an obligatory implicature. I assume that the information in the state added to stack by an obligatory implicature immediately percolates down to the state by the rheme of the utterance. This provides a different stack than a sentence with a non-obligatory implicature; hence the possibilities for responses are also different. (39) Obligatory implicature  , s , Question , THeme , RHeme  [EXCL]obl



 , s , Question , THeme , RHemeRHemeEXH  The obligatory implicature is different from the “general” implicature in that it percolates down before the response is given. By applying [EXCL]obl first the implicature as defined for the operation [EXCL] is carried out, adding a new state (RHemeEXH) on the top of the common ground stack. But since this operation is obligatory, the information (the exhaustive meaning) in RHemeEXH immediately restricts the state by the rheme. The obligatory implicature only restricts the state by the rheme of the utterance; the operation stops where it reaches an inquisitive state, hence the theme of the utterance. After we have restricted the rheme with the exhaustive meaning the response on the utterance can follow. Thus I claim that exhaustivity in Hungarian can be considered to be of a pragmatic nature, and hence can be analyzed in parallel with examples in English. However, certain natural language examples suggest that the status of exhaustivity in Hungarian at some point differs from exhaustivity in English. I capture this fact by the notion of “obligatory implicature” that occurs in connection with the Hungarian structural focus in cases when focusing / the use of the special pre-verbal position is not triggered by other linguistic tools. With this approach we can uniformly analyze Hungarian structural focus examples both with and without exhaustive interpretation. Consider two of our examples from above. In example (22) focusing is not triggered by anything else, thus we have an obligatory implicature [EXCL]obl. The uptake (primary and secondary) of the utterance leads to the following common ground stack. (40) Obligatory implicature; sentence (22) ... , ?∃x.CALL(a,x) , CALL(a,b) , x.CALL(a,x)  x=b  Since we have an obligatory implicature, its information percolates down before we get any response to the utterance, leading to the following stack.


157

(41) ... , ?∃x.CALL(a,x) , x.CALL(a,x)  x=b  This latter common ground stack is the immediate context for the response given to the sentence in (22). Consequently, responding by the utterance ‘And CLEO, too’, hence canceling the implicature, is not possible. Consider on the other hand the sentence with a stress-avoiding verb as in example (34a). Here, focusing of the constituent is triggered by the stress-avoiding verb and the implicature is not obligatory. This sentence is not necessarily interpreted exhaustively, the implicature can be canceled similarly to the examples in English. Here, the pragmatic implicature by [EXCL] is carried out as we proposed for English: the information on top (the exhaustive meaning) percolates down after the response of acceptance is given. However, the response can cancel the implicature, thus removing the exhaustive meaning. The uptake of sentence (34a) leads to the following stack. (42) Implicature by [EXCL]; sentence (34a)] ... , ?∃x.BEL(inst,x) , BEL(inst,phil) , x.BELONG(inst,x)  x=phil  This stack is the underlying context for responses such as ‘And to the mathematics department, too’ which is possible in this case. We can cancel the implicature that removes the last informational step, providing a stack where the uptake of the additive sentence can be carried out and resulting in the common ground stack as follows. (43) ... , ?∃x.BEL(inst,x) , BEL(inst,phil)  BEL(inst,math)  As illustrated in the above examples, in case focusing is triggered by some other linguistic tool (e.g., a stress avoiding verb here) exclusiveness is derived pragmatically, and as such it can be canceled by a reaction with a too-sentence (43). However, it can also be accepted, that finally leads to the exhaustive interpretation. On the other hand, in case focusing is not triggered, I assume an obligatory implicature that cannot be canceled with a following toosentence, hence it leads in all cases to an exhaustive interpretation. A further evidence for the analysis via a pragmatic implicature is the fact that exhaustivity can also be canceled within the same clause such as in the example with the sentential adverb ‘among others’ (24). In this example the primary uptake of the sentence adds two states to the common ground stack, the theme and the rheme, where in the state by the rheme the indices where the president visited only The Hague are eliminated. Hence, applying the operation [EXCL] here cannot lead to the exhaustive interpretation of the focused constituent. 5.

Summary and conclusions

In this paper I investigated the interpretation of Hungarian structural focus, paying special attention to its exclusive meaning. With respect to exhaustivity and focusing strategies, Hungarian is a particularly interesting language. The most well-known characteristic of Hungarian is that it has a special position for the focused constituent right in front of the finite verb, a characteristic that is widely claimed to be associated with an exhaustive semantic interpretation. I investigated the claim that the structural focus position (pre-verbal focus) in Hungarian is assigned an exhaustive semantic interpretation (Szabolcsi 1981, 1994; Horváth 2005). I showed that the pre-verbal focus position can be filled for other reasons than being exclusive. Focusing can be triggered by other linguistic tools such as, for example, contrastive topic (29) and stress-avoiding verbs (34a). In such cases the pre-verbal focus position is filled, but the exhaustive interpretation is merely optional. In other cases where focusing is not

158

Kata Balogh

triggered, it is mostly obligatorily interpreted as exhaustive (22). However, it is still possible to use the sentential adverb ‘among others’ signaling non-exhaustivity in combination with pre-verbal focus (24). From these facts I conclude that the exhaustive interpretation of the Hungarian pre-verbal focus is not due to a semantic operator assigned to the position, since there are several cases when the constituent(s) in this position are interpreted optionally exhaustive, and the use of ‘among others’ in combination with pre-verbal focus does not lead to contradiction. Hence, I claim that constituents in the pre-verbal focus position are not necessarily interpreted as exhaustive. However, what is still special about Hungarian is that exhaustive interpretation is not possible outside of this position. This explains the fact that when focusing is not triggered, it is used to signal exhaustivity that is not cancelable (22). To put all this together, I claim that the interpretation of Hungarian pre-verbal focus can be analyzed via a pragmatic implicature as introduced for English focusing. Nevertheless, there is also an important difference in that the inference of exhaustivity in Hungarian is in certain cases not cancelable. To give an account of this difference, I suggest the presence of an obligatory implicature in Hungarian for the utterances where focusing is not triggered by other linguistic tools, but is assumed to signal exhaustivity. Exhaustivity provided by this obligatory implicature cannot be canceled. References Balogh, Kata (2010): Focusing in Context. ms. Universiteit van Amsterdam. Bende-Farkas, Ágnes (2006): Comparing English and Hungarian Focus. Submitted. Stuttgart. Bródy, Mihály (1990): Some Remarks on the Focus Field in Hungarian. UCL Working Papers in Linguistics 2. Chierchia, Gennaro (2004): Scalar Implicatures, Polarity Phenomena, and the Syntax/pragmatics Interface. In: A. Belletti (ed.): Structures and Beyond: The Cartography of Syntactic Structures, Volume 3. Oxford University Press, Oxford. 39–103. Chomsky, Noam (1993): A Minimalist Program for Linguistic Theory. In: K. Hale – S. J. Keyser (eds.): The View from Building 20. MIT Press, Cambridge, Massachusetts. 1–52. É. Kiss, Katalin (1998): Identificational Focus Versus Information Focus. Language 74:2. 245–273. É. Kiss, Katalin (2004): Identificational Focus and Information Focus Revisited. In: Gy. Rákosi et al. (eds.): Proceedings of the 8th Symposium on Logic and Language. University of Debrecen. É. Kiss, Katalin (2006): Focussing as Predication. In: V. Molnár – S. Winkler (eds.): The Architecture of Focus. Mouton de Gruyter, Berlin. 169–196. Groenendijk, Jeroen (2008): Inquisitive Semantics and Dialogue Pragmatics. ms. Universiteit van Amsterdam. Groenendijk, Jeroen (2009): Inquisitive Semantics: Two Possibilities for Disjunction. In: P. Bosch – D. Gabelaia – J. Lang (eds.): Logic, Language and Computation. 7th International Tbilisi Symposium on Logic, Language and Computation. Revised Selected Papers. Springer-Verlag, Berlin-Heidelberg. 80–94. Gyuris, Beáta (2002): The Semantics of Contrastive Topics in Hungarian. PhD Thesis. HAS, Research Institute of Linguistics, Budapest. Higgins, Francis Roger (1973): The Pseudo-cleft construction in English. PhD Thesis. MIT, Cambridge, Massachusetts. Horváth, Júlia (1986): Focus in the Theory of Grammar and the Syntax of Hungarian. Reidel, Dordrecht. Horváth, Júlia (2007): Separating “Focus Movement” from Focus. In: S. Karimi – V. Samiian – W. K. Wilkins (eds.): Phrasal and Clausal Architecture. Syntactic Derivation and Interpretation. In honor of Joseph E. Emonds. John Benjamins, Amsterdam. 108–145. Krifka, Manfred (1991): A Compositional Semantics for Multiple Focus Constructions. In: J. Jacobs (ed.): Informationsstruktur und Grammatik. Sonderheft der Linguistische Berichte. Westdeutscher Verlag, Opladen. 17–53.


159

Lipták, Anikó (2000): Multiple Relatives as Relatives of Questions. In: I. Kenesei – G. Alberti (eds.): Approaches to Hungarian 7. JATEPress, Szeged. 153–177. Postal, Paul M. (1993): Remarks on Weak Crossover Effects. Linguistic Inquiry 24. 539–556. Reinhart, Tanya (1995): Interface Strategies. OTS Working Papers in Linguistics. Utrecht. Rizzi, Luigi (1991): Residual Verb Second and the Wh-Criterion. Université de Genève. Szabolcsi, Anna (1981): The Semantics of Topic-focus Articulation. In: J. Groenendijk – T. Janssen – M. Stokhof (eds.): Formal Methods in the Study of Language. Mathematisch Centrum, Amsterdam. 513–540. Szabolcsi, Anna (1994): All Quantifiers are not Equal: The Case of Focus. Acta Linguistica Hungarica 42. 171–187. Szendrői, Kriszta (2001): Focus and the Syntax-phonology Interface. PhD Thesis. University College London. Szendrői, Kriszta (2003): A Stress-based Approach to the Syntax of Hungarian Focus. The Linguistic Review 20:1. 37–78. Wedgwood, Daniel (2006): Predication, Focus and the Positions of Negation in Hungarian. Lingua 116:3. 351–376. Wedgwood, Daniel (2007): Identifying Inferences in Focus. In: K. Schwabe – S. Winkler (eds.): On Information Structure, Meaning and Form. John Benjamins, Amsterdam/Philadelphia. 207–227. Wedgwood, Daniel – Gergely Pethő – Ronnie Cann (2006): Hungarian ‘Focus Position’ and English it-clefts: the Semantic Underspecification of ‘Focus’ Readings. ms.

Puszta NP van a mondatban Viszket Anita PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Célkitűzés

A bővítés és determináns nélküli főnevek előfordulásait vizsgálom a magyar mondatokban. A tanulmány célja, hogy feltárjam, hogy milyen feltételei és milyen következményei vannak az ún. puszta főnevek előfordulásának a magyarban. A vizsgálatomat az alanyi és a tárgyi funkciójú főnévi csoportokra korlátozom. Az elemzés keretéül a lexikai-funkcionális grammatika szolgál. Ebben a modellben ábrázolom a puszta főnévi alany és tárgy előfordulásának lehetőségeit és következményeit. Ennek érdekében vizsgálom a predikátumok argumentum-struktúráját, és a predikátumok, valamint a főnevek lexikai jegyeit, továbbá a mondatok c-struktúrájának szükséges annotálását. A fő kérdés az, hogy a lexikonban tárolt információkról van-e szó (mint Kiefer (1990–91) állítja), vagy más szabályok befolyásolják azt, hogy mikor jelenhetnek meg ezek a főnévi csoportok alanyi vagy tárgyi funkcióban. A célkitűzésem egy olyan, alapvetően lexikalista és szintaktikai megközelítésű megoldás kidolgozása, amely meg tudja mutatni, hogy ‒ mely igék vehetnek fel nem-referenciális főneveket vonzatként, ‒ és mikor milyen körülmények között fordulhatnak elő puszta NP-k a mondatban alanyi és tárgyi funkcióban. A puszta NP-knek három alapvető előfordulási típusát különböztetem meg: ‒ Az első típusba a többé-kevésbé „rögzült”, „megkövült” szerkezetek alkotórészei tartoznak. Például: gondot visel vkire, bélyeget gyűjt, homok ment a szemébe. ‒ A második típusba azoknak a szerkezeteknek az alkotórészei sorolódnak, amelyekben a puszta NP hasonló szerepet tölt be, mint a határozatlan névelős főnév (vagy egyéb gyenge főnévi csoportok) a mondatban. Például: ház épül, házat épít, almát szed vkinek, újságot olvas. ‒ A harmadik típusra az a jellemző, hogy a puszta NP egyértelműen nem-referenciális természetű. Ennek a típusnak egyik altípusában sem lehet a puszta NP-kre visszautalni, és ezek az NP-k nem is bővíthetők sem jelzőkkel, sem határozókkal. Ilyenkor a mondat sajátos jelentéstartalmat hordoz: vagy folyamatos aspektusú vagy habituális eseményeket ír le. Például: inget hord, leveleket ír meg. A főnevek lexikai jellemzésére is bevezetek újabb jegyeket, amelyekre részben a predikátum argumentumstruktúrájának, részben a c-struktúrának az annotálásakor lehet hivatkozni. Ezekkel a hivatkozásokkal tudom magyarázni a vizsgált specifikussági jelenségeket (a specifikussági jelenségek vizsgálata nélkül nagyon nehéz lenne a puszta NP-s szerkezetek magyarázatát egységes keretben megadni), továbbá ugyanezekkel a hivatkozásokkal tudom magyarázni a puszta NP-kre vonatkozó kötelező értelmezéseket.

Puszta NP van a mondatban

161

A tanulmányom konklúziója az, hogy a predikátumok (néhány, a lexikonban sajátosan jellemzett predikátum kivételével) nem tiltják a puszta NP-k vonzatként való megjelenését, és nem is írják elő a puszta NP-s vonzatként felvehető főnevek körét, ám a magyar mondatnak sajátossága, hogy a puszta NP-ket tartalmazó szerkezetek kötelezően előírt értelmezéseket nyernek. Ez a jelenség az, ami miatt a mondatok megítélése is nagyon változó. Szeretném érzékeltetni, milyen összetett kérdésről van szó, és nem csupán arról, hogy hogyan kell vajon ábrázolni a Péter újságot olvas. mondatot. Ennek érdekében javaslom, hogy az olvasó próbálja meg megmagyarázni, mit jelent a tanulmány címéül választott mondat: Puszta NP van a mondatban! A legjobb magyarázat, ha egy kis történetbe illesztjük ezt a mondatot, és utána minél több idegen nyelvre lefordítjuk a történetet. Ekkor világossá válhat, hogy ez az egyszerű mondat milyen előzmények után hangozhat el, milyen hangsúlyokat kell benne feltételezni, egyáltalán: a szavak és az alapvető argumentumstruktúrák jelentésén túl milyen jelentéseket kell még benne feltételeznünk. Ezekkel a problémákkal szeretnék lexikai-szintaktikai eszközökkel megbirkózni. 2.

Alapfogalmak

A következőkben ismertetem a tanulmányomban használt legfontosabb alapfogalmakat. A példamondatok angol annotálását és fordítását is megadom, mert sok esetben ez teszi világossá, hogy milyen aspektusú és NP-referenciájú értelmezésre gondolok. Referencialitás: Referenciálisnak azt a főnévi csoportot tekintjük, amely antecedenséül szolgálhat valamilyen névmási kifejezésnek, vagyis vissza lehet rá utalni (lásd Alberti (1997), Csatai (1999), Kenesei (1992)). Ezen tanulmányok alapján az NP-k „ismertségi” vagy „referálási” fokában három szintet különböztetek meg: referenciális, specifikus, határozott, lásd 1. táblázat. (1)

Péter délelőtt levelet írt. *Hosszú volt (a levél). Peter in-the-morning letter.Acc wrote. Long was (the letter).

’Peter was letter-writing in the morning. *It was a long one.’ Specifikusság: Specifikusnak tekintjük az olyan főnévi csoportokat, amelyek a kontextusba már korábban bevezetett referensre utalnak. Enç (1991) alapján specifikus egy NP, ha a referense azon referensek halmazának egy részhalmaza, amelyek már léteznek (már be vannak vezetve) a diskurzus tartományában. (2)

Tegnap az osztály kirándulni volt. Egy gyerek talált egy pénztárcát. Yesterday the class.Nom to-make-an-excursion was. A child.nom found a wallet.Acc.

’Yesterday the class made an excursion. A child found a wallet.’ A (2) második mondatában az alanyi főnévi csoport specifikus, mivel referenciája az első mondatban bevezetett halmaz (az osztály) egy eleme, míg a tárgy nem specifikus, a diskurzusban korábban nem volt említve sem a referense, sem pedig olyan halmaz, amely a referensét tartalmazta volna. Puszta NP: Főnévi fejű determinálatlan frázisok, amelyekben a főnévi csoport nem tartalmaz semmilyen determinánst vagy névelőt. Ugyanakkor puszta NP-nek tekintem a jelzővel és határozói vonzattal bővített főneveket (pl.: érdekes könyv a puszta NP-kről). Ezek használata azonban korlátozott, és a bővítménnyel ellátott puszta NP-k nem ugyanúgy viselkednek, mint a bővítmény nélküli egyes számú puszta NP-k. Ezért alapvetően három típust különítek el: puszta NP / többes számú puszta NP / bővített puszta NP (a bővítés tipikus esete a jelzővel való bővítés).

162

Viszket Anita

Semleges mondat: A mondat elhangzását nem kell a kontextusban semminek megelőznie, a „természetes” szórendet és intonációs mintát tartalmazó mondat. A semleges mondat a mondatban említetteken kívül nem preszupponál vagy implikál további objektumokat, relációkat, illetve szituációkat. 3.

A főnévi csoportok referencialitása a szakirodalomban és a problémák

Alberti (1997) a magyar főnévi csoportok típusait az alábbi táblázatban foglalja össze: nem-referenciális referenciális nem-specifikus specifikus határozatlan puszta főnév egy / tsz. puszta főnév anyagnév (egyes sz. puszta főnév)

határozott a(z) / tul.név

1. táblázat. A magyar főnévi csoportok különböző típusai A táblázat a következő megállapításokat tartalmazza: i. A határozott (vagyis határozott névelővel bíró) főnevek egyben mindig referenciálisak és specifikusak is. ii. A határozatlan főnevek lehetnek specifikusak vagy nem-specifikusak, de mindig referenciálisak. iii. É. Kiss (1995), Maleczki (1995), Alberti (1997) mások között megállapítja, hogy a névelőtlen főnevek csak nem-specifikusak és nem-referenciálisak lehetnek a magyarban (más nyelvekben többes számú alakban generikus értelemben lehetnek specifikusak). (3)

Péter levelet írt. *Aztán postára adta pro. Péter.nom letter.acc.sing wrote. Then to-post gave.

’Péter was writing a letter. *Then he posted it.’ A probléma az, hogy az NP referencialitását valójában a mondat aspektusa (4) és a főnévi csoport bővítettsége is befolyásolja (5). A befejezett aspektusú mondatban lévő puszta NP-vel kifejezett tárgy és a bővített puszta NP-vel kifejezett tárgy referenciális. (4)

Jánosi délelőtt leveletj írt, aztán (proő)i postára adta (proazt)j. John.Nom in-the-morning letter.Acc.Sing wrote. Then (he) to-post give.Sg3.Past.Def (it).

(5)

’John wrote a letter in the morning, then he posted it.’ Péteri hosszú, magyarázkodó leveletj írt, aztán (proő)i postára adta (proazt)j. Peter.Nom long, apologizing letter.Acc.Sing wrote. Then (he) to-post give.Sg3.Past.Def (it).

’Peter wrote a long, apologizing letter, then he posted it.’ Mint ezekből a példákból látszik, nem tartható az 1. táblázatban megadott csoportosítása a magyar főnévi csoportoknak. Ezért a különböző kapcsolódó jelenségek ismertetése (4–7. pont) után bemutatom a saját LFG-beli elemzésemet (8–10. pont), amely magyarázatot ad a (3)–(5) példákban bemutatott jelenségekre is, egészen pontosan arra, hogy hogyan lehet mégis referenciális egyes mondatokban a determináns nélküli főnévi csoport. 4.

Definiteness Effect (DE)

A predikátumok, az argumentumstruktúra és a főnévi csoportok specifikusságának összefüggéseit nem lehet vizsgálni a határozatlansági feltétel vizsgálata nélkül.


163

Ahogy Szabolcsi (1986) is kimutatta, az angol egzisztenciális állításoknál megfigyelhető határozatlansági feltétel (vagyis, hogy az ilyen állításokban nem szerepelhetnek határozott alanyok) a magyar igék egy részénél is megfigyelhető. Egyes intranzitív igék alanya, illetve egyes tranzitív igék tárgya a magyarban nem lehet határozott vagy határozatlan, de specifikus. (6)

*Az énekkar alakult. *’The choir was formed.’

A hagyományosan DE igéknek tekintett osztályt különböző szemantikai és grammatikai tulajdonságaik alapján csoportosítottam: i. valamilyen mennyiséget argumentumként váró predikátumok ii. valamilyen elérhetővé tételt vagy létezést leíró, igenyomatékos predikátumok iii. helyhatározóval bővített és így thetikus állítást kifejező cselekvés-igék. A klasszikus elemzéssel szemben (amely a DE-predikátumok közös jellemzőjének a ’létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanatot tartja) a megállapításom az, hogy mindhárom csoport közös tulajdonsága, hogy a DE összefügg a mondat aspektuális jellemzőivel: progresszív aspektus esetén lehetséges a határozott argumentum használata (a DE semlegesítődik), míg befejezett aspektus esetén (ezeknél a predikátumoknál) a nem-specifikus argumentum az előírás, ami egyben ennek az argumentumnak a teljes létrejöttét / megváltozását is kifejezi. A jelenségeket a (7) példákban illusztrálom: (7)

a. *Péter lopta a malacot. (semleges értelemben) *’Peter stole the piglet.’ b. Péter lopott egy malacot / Péter malacot lopott. Peter.Nom stole a piglet.Acc. / Peter.Nom piglet.Acc stole.

’Peter stole a piglet.’ c. Péter lopta a malacot, amikor (hirtelen)… ’Peter was stealing the piglet, when (suddenly)…’ Amikor a predikátum szemantikai tulajdonságai miatt nincs lehetőség progresszív olvasat kiváltására, a DE nem semlegesíthető: (8)

a. *Péter bukkant az olajra, amikor… *’Peter was striking the oil, when…’ b. Péter olajra bukkant. Peter.Nom oil.Acc stroke.

’Peter stroke oil.’ 5.

Specificity Effect

Egy másik, a határozatlansági feltételhez hasonló megszorítás a specifikussági feltétel. É. Kiss (1995) használja a Specificity Effect (SE) fogalmát. Megállapítja, hogy ahogy bizonyos predikátumok csak nem-specifikus alanyt vagy tárgyat engedélyeznek, úgy vannak olyan predikátumok, amelyek csak specifikusat. Ilyenek például az állapot-predikátumok vagy az igekötős igék. (9)

a. *János megírt levelet. John.Nom pref.write.Sg3.Past.Indef letter.Acc

b. *János lányt szeret. (semleges értelemben) John.Nom girl.Acc.Sing likes.

’John likes the girls.’

164

Viszket Anita

Valójában azonban a fenti mondat használható nem-specifikus argumentummal: (10) a. János megírt valamilyen levelet. John.Nom pref.write.Sg3.Past.Indef some-kind letter.Acc

’John has written a letter.’ b. János szeret valamilyen lányt. John.Nom likes some-kind-of girl.Acc.Sing

’John loves a girl.’ Puszta NP-s argumentumokkal azonban sehogyan sem lehet ezeket a predikátumokat grammatikus szerkezetben használni, ahogyan azt a (9) példában láttuk. Vagyis nem a specifikussággal, hanem más tulajdonsággal magyarázható a puszta NP-s tárgyak tiltása ezek mellett a predikátumok mellett. Közismert tény, hogy a semleges mondatokban a puszta NP ugyanazon a helyen tud megjelenni, mint az igekötő vagy a rezultatív bővítmények: közvetlenül az ige előtt. Véleményem szerint a probléma az, hogy ezeknél a predikátumoknál nincsen szabad igevivő pozíció, és ezért nem tud milyen helyen megjelenni a puszta NP a semleges mondatban. A véleményemet alátámasztja az is, hogy fókuszt tartalmazó mondatban, amelynek más a c-struktúrája, használható ezek mellett a predikátumok mellett is puszta NP: (9’)

a. János ’levelet írt meg. John.Nom letter.Acc write.Sg3.Past.Indef prefix

’It was a letter what John has written.’ b. János ’lányt szeret. John.Nom girl.Acc.Sing likes.

’It is a girl whom John loves’ 6.

Thetikus és kategorikus mondatok

A topikpozíció tipikusan specifikus főnévi csoportot kíván meg (eltekintve a kontrasztív topiktól). Ezért a névelőtlen főnévi csoportok vizsgálatakor praktikus külön szemügyre venni a kategorikus és a thetikus mondatokat. Kategorikus állítás: ilyenkor a komment a topikban lévő [+SPEC] jegyű főnév által megadott entitásról azt állítja, hogy az rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal (11) [TOPIC Péter] [COMMENT szereti Marit.] Peter.Nom love.Sg3.Pres.Def Mary.Acc

’Peter loves Mary.’ Thetikus állítás: a mondatban nincsen topik, az állítás általános tényt közöl. (12) [COMMENT Esik az eső.] fall.Sg3.Pres.Indef the rain.Nom

’It rains.’ Maleczki (1998) érvel amellett, hogy [–SPEC] jegyű alany mellett szükség van a predikátum térbeli lehorgonyzására, mert e nélkül a lehorgonyzás nélkül az alany nem értelmezhető nemspecifikusan: (13) a. Egy béka brekeg. a frog.Nom croak.Sg3.Pres.Indef

’A frog croaks.’


165

b. Egy béka brekeg a kertemben. a frog.Nom croak.Sg3.Pres.Indef the garden.PossSg1.in

’A frog is croaking in my garden.’ c. ?Egy béka brekeg éjszakánként. a frog.Nom croak.Sg3.Pres.Indef nights.at

’A frog croaks at every night.’ A (13a,c) mondatban az alanyi főnévi csoportot vagy specifikusan, vagy generikusan értelmezhetjük. A (13b) mondatban az alany lehet nem-specifikus. A nem-specifikus alanyi NP-k nem kerülhetnek topikba, mivel a topikban való előfordulás feltétele, hogy az ott lévő összetevő [+SPEC] jegyű legyen. Ezért az ige előtt nem-specifikus alanyt tartalmazó semleges mondatok thetikusak. Kérdés, hogy mely igék mellett fordulhat elő thetikus állítások esetén alanyi funkcióban puszta NP: (14) a. Béka brekeg a kertemben. frog.Nom croak.Sg3.Pres the garden.PossSg1.in

’Frog-croaking is in my garden’. b. *Fiú horkol a szobámban. boy.Nom snore.Sg3.Pres the room.PossSg1.in

’Boy-snoring is in my room.’ A következtetésem az, hogy a puszta NP-k esetében nem elegendő a térbeli lehorgonyzás, az ige atelikussága mellett feltétel az is, hogy a puszta NP-t fajtanévként értelmezhessük. A megfogalmazásom kicsit leegyszerűsítő, mivel nehéz megragadni azt a pontos szemantikai-pragmatikai feltételrendszert, amely lehetővé teszi az alanyi puszta NP-k használatát a thetikus mondatokban. Valami olyasmiről van szó, hogy a ’puszta NP-s alany + ige’ szerkezet által jelölt jelenség tulajdonságai pontosan specifikálhatók. Ilyen a békabrekegés, míg nem ilyen a fiúhorkolás. Vagyis nem egyszerűen az a feltétel, hogy a főnév egy fajtanevet fejezhessen ki (és erre a béka alkalmas, a fiú kevésbé), hanem az is, hogy a főnév és az ige együtt valami „felismerhető” eseményt fejezhessen ki. Egy horkoláskutató intézetben a fiúhorkolás is releváns fogalom lehet. 7.

Az egzisztenciális és a habituális mondatok

Egzisztenciális és habituális mondatokban módosulnak a puszta NP-kre vonatkozó megszorítások. A következőkben ezeket a mondatokat vizsgálom. Egzisztenciális mondatok (a példa Alberti–Medve (2002)-ből származik): (15) a. Ebben a városban vett öreg hajléktalan gazdag fiatal lányt feleségül. this.in the city.in take.Sg3.Past.Indef old waif.Nom rich young girl.Acc wife-as

’It happend ever, that an old waif married a rich young girl in this city.’ b. *Ebben a városban vett öreg hajléktalan egy gazdag fiatal lányt feleségül. this-in the city-in take.Sg3.Past.Indef old waif.Nom a rich young girl.Acc wife-as

c. Ebben a városban vette (már) öreg hajléktalan az ismerős gazdag fiatal lányt feleségül. this-in the city-in take.Sg3.Past.Def old waif.Nom the known rich young girl.Acc wife-as

’It happend ever, that an old waif married the known rich young girl in this city.’ A (15) mondatok azt mutatják, hogy az egzisztenciális mondatokban a határozott és a puszta NP-k tölthetnek be vonzatfunkciót, míg a határozatlan NP-k nem.

166

Viszket Anita

Habituális mondatok: (16) a. Péter gyakran ás egy gödröt. Peter.Nom often grub.Sg3.Pres.Indef a hole.Acc

’Peter often grubs a hole.’ b. Péter gyakran ver meg egy lányt. Peter.Nom often beat.Sg3.Pres.Indef prefix a girl.Acc

’Peter often beats a girl.’ Az idézett példák azt mutatják, hogy ezekben a mondatokban a tárgy csak specifikus értelmezésű lehet, nem [+SPEC] jegyű tárggyal ezek a mondatok agrammatikusak. Ugyanezek a mondatok puszta NP-s tárggyal is elfogadhatók. Ez a megállapítás a (15) mondatokra is érvényes: vagyis nem a tárgy határozottsága, hanem a specifikussága a feltétel. Vagyis az egzisztenciális értelem, a habituális jelleg meghatározott módon befolyásolják azt, hogy milyen specifikusságú vonzat jelenhet meg a mondatban. Ezekben a mondatokban a puszta NP el is távolodhat az igétől, vagyis nem kell a puszta NP-nek igevivő csomópontban lennie: (17) Péter gyakran ás a kertben gödröt. Peter.Nom often grub.Sg3.Pres.Indef the garden-in hole.Acc

’Peter often grubs a hole in the garden.’ Úgy tűnik, hogy akár az egzisztenciális, akár a habituális jelentés olyan „másodrendű predikátumok”, amelyek az általuk argumentumként felvett propozícióban vagy konkrétan azonosított referenseket tűrnek meg, vagy azt, hogy ne legyen benne referens egyáltalán. Ennek az lehet az oka, hogy ezeknek a másodrendű predikátumoknak az argumentuma vagy egy konkrét referensekre vonatkozó egyedi esemény, vagy egy eseménytípus, és ez utóbbit puszta NP-kel kitöltött vonzathelyekkel lehet kifejezni. Ezekben a mondatokban, ahol jelen van egy másodrendű predikátum, a puszta NP szórendileg úgy viselkedik, mint egy „rendes” igevonzat, vagyis „felszabadul” azon kötöttségek alól, amelyeket a „normális” mondatokban a determinánsnélkülisége rá ró (vagyis, hogy semleges mondatban csak közvetlenül az ige előtt jelenhet meg). 8.

Az általam javasolt lexikai jegyek a főnévi csoport referencialitásának a kifejezésére

Hatféle főnévi csoportot különböztetek meg: puszta NP; jelzős (bővített) puszta NP; többes számú puszta NP; gyenge determinánsú nem-specifikus főnévi csoport; gyenge determinánsú specifikus főnévi csoport, erős determinánsú főnévi csoport. A hatféle főnévi csoport megkülönböztetésére a következő jegyek bevezetését javaslom: A lexikonban minden főnév funkcionális jellemzése tartalmazzon egy ((SPEC) = –) sort. Az LFG modelljében lehetőség van arra, hogy a tétel jellemzésében a jegy zárójelben legyen: amíg a zárójel ki nem nyílik, addig a jegy értékét külső tényezők határozhatják meg, ilyenek híján pedig a tétel a jegy semmilyen értékét nem hordozza. A determinánsok (szintén a lexikonban) három jeggyel legyenek ellátva: DEF = +/–, SPEC = +/–, illetve egy nonVM = + jeggyel. A DEF és a SPEC jegyek minden determináns esetében konkrét értékkel bírjanak: az erős determinánsok (DEF) = +, (SPEC) = + jegyűek legyenek, a gyenge determinánsok (DEF) = – jegyűek, és a specifikusság szempontjából vagy (SPEC) = + vagy (SPEC) = – értékűek.


167

A (nonVM) = + jegy azt fejezi ki, hogy a determinánssal ellátott főnév nem ragaszkodik az igevivő pozícióhoz. Ez nem számítható ki abból, hogy a főnévi csoport milyen specifikussági értékkel bír (illetve van-e neki egyáltalán ilyen értéke). Ennek következtében a jelzők és egyéb bővítmények megjelenése egy főnévi csoportban ahhoz kötődik, hogy a főnévnek van-e SPEC értéke, vagyis vagy determinánssal kell bírnia, vagy a hozzárendelt SPEC jegy zárójelének ki kell nyílnia. Ugyanez vonatkozik a többes szám jelére is. A többes szám jele egyes nyelvváltozatokban szintén tartalmazhat nonVM-jegyet. Természetesen a zárójel bővítés nélkül is kinyílhat, ilyenkor a puszta NP-s főnévi csoport önmagában is specifikussági értéket (nem-specifikus minősítést) kap, ebben az esetben referenciálissá válik. Vagyis a különböző főnévi csoportok jegystruktúrája a következőképpen alakul (a főnevet csak azért ábrázolom egy predikátum vonzataként, hogy érthetőbbek legyenek a megkülönböztetések, a felsorolt jegyek csak a főnévi csoportra vonatkoznak): (18) a. levelet írt ((↑SPEC) = –) letter.Acc write.Sg3.Past.Indef

b. levelet írt (↑SPEC) = – letter.Acc write.Sg3.Past.Indef

c. hosszú levelet írt az édesanyjának (↑SPEC) = – long letter.Acc write.Sg3.Past.Indef the mother.PossSg3-to

d. leveleket írt az édesanyjának (↑SPEC) = – [(↑nonVM) = + egyes nyelvváltozatokban] letter-Pl.Acc write.Sg3.Past.Indef the mother.PossSg3-to

e. egy levelet írt (↑DEF) = –, (↑SPEC) = –, (↑nonVM) = + a letter.Acc write.Sg3.Past.Indef

f. egy levelet írt (↑DEF) = –, (↑SPEC) = +, (↑nonVM) = + a letter.Acc write.Sg3.Past.Indef

g. írt egy levelet (↑DEF) = –, (↑SPEC) = –, (↑nonVM) = + write.Sg3.Past.Indef a letter.Acc

h. írt egy levelet (↑DEF) = –, (↑SPEC) = +, (↑nonVM) = + write.Sg3.Past.Indef a letter.Acc

i. írta a levelet (↑DEF) = +, (↑SPEC) = +, (↑nonVM) = + write.Sg3.Past.Def the letter.Acc

Mint a (18) példákból láthatjuk, az, hogy a főnévi csoportnak az igevivő pozícióban kell-e lennie, elsősorban a determináns jelenlététől függ (kivéve egyes nyelvváltozatokban a többes számtól, ami szintén bevezetheti ezt a tulajdonságot), de ez nem jelenti minden esetben azt is, hogy a főnévi csoport csak ekkor lehet referenciális. A referencialitásra nem vezettem be külön jegyet: a specifikusság értékének hiánya jelenti azt, hogy a főnévi csoport nem referenciális, és ilyenkor vissza sem lehet rá utalni, nem lehet bővíteni és nem koordinálható. Fontos még megjegyezni, hogy bizonyos főnevek jelentései között szerepelhet az is, hogy „fajta” vagy „anyagnév” jelentéssel járhatnak: az egyén világtudásától függ, hogy például a tündér vagy az asszony tekinthető-e fajtanévnek. 9. 9.1

Az általam javasolt lexikai jegyek a predikátumok jellemzésére [•VM] jegy: nincs szabad igevivő pozíció

Laczkó (2000) az ige formájának lexikai jellemzésénél bevezet egy [+VM] további specifikáló jegyet. A [+VM]-igéket semleges intonációjú mondatokban meg kell előznie a nem-alanyi argumentumuknak, miáltal a szerkezet telikus lesz. Mivel Laczko (1995) alapján

168

Viszket Anita

olyan összetevőket is a VM pozícióban kell elképzelnünk1, amelyek nem zárják ki a puszta NP engedélyezését, ugyanakkor szükségesnek látom azt is kifejezni az ige lexikai leírásában, ha az nem teszi lehetővé a puszta NP megjelenését, ezért egy újabb jegy bevezetését javaslom a [+VM] átértelmezése helyett, hiszen nem egészen ugyanarról a funkcióról van szó. Egy [•VM] jegyet vezetek be, amit meg kell adni az ige lexikai jellemzésében, és ez azt jelenti, hogy nincsen az igének igevivő pozíciója, vagy kötelezően ki van töltve valamivel (igekötő, rezultatív bővítmény stb.), ezért nem lehet közvetlenül az ige előtt nem-specifikus vonzat. Ez azzal a következménnyel is jár, hogy az esetek egy részében nem lehet kifejezni imperfektív (folyamatos) aspektust az adott predikátummal. A nem-specifikus vonzatok vagy közvetlenül az igét megelőzően állhatnak, vagy ha valamilyen összetevő elválasztja őket az igétől, akkor kontrasztív topik vagy fókusz diskurzus-funkciót kell, hogy kapjanak (lásd Alberti (1997) és Maleczki (2000)). Az ige mögött lévő nem-specifikus vonzatok általában vagy eredmény-predikátumot alkotnak az igével, vagy (elsősorban igenyomatékos szerkezetekben) létezést vagy elhelyezkedést kifejező állapotpredikátumot. A nem-referenciális vonzatok (mint a puszta NP, eltekintve a harmadik fejezetben megemlített bizonyos specifikus jelzős szerkezetektől) csak az ige előtt helyezkedhetnek el. Vagyis a [•VM] jeggyel ellátott predikátumok, mivel nem engednek maguk elé puszta NP-t, amely viszont semleges mondatban máshol nem állhat, ezért nem teszik lehetővé a puszta NP megjelenését a mondatokban. Ebből természetesen nem következik, hogy puszta NP csak folyamatos aspektusú mondatokban fordulhatna elő! Például: vendég érkezett, vihar támadt stb. A bevezetésre javasolt jegy nem azt jelenti, hogy az adott predikátum megköveteli a befejezett olvasatot, hanem hogy megjelöljük azokat a predikátumokat, amelyek (többnyire, de nem feltétlenül) megtiltják a folyamatosat, és ezzel egyidejűleg nem engedélyezik a vonzatuk puszta NP-vel való kifejezését. A megoldásból az sem következik, hogy ezek a [•VM] igék ne tűrnék a nem-specifikus argumentumokat, sőt van, amikor kifejezetten DE-igék tartoznak ide: ’maradt néhány könyv stb. Csupán a puszta NP-vel kifejezett vonzatok tiltásáról van szó (egészen pontosan arról, hogy a puszta NP-vonzat az igemódosító csomópontba kerüljön). A puszta NP kategóriát a már említett [nonVM]-jegy adott értékével lehet megragadni, amelyet a determinánsok (vagy egyes nyelvváltozatokban a többes szám) hoznak be a főnévi csoportba, így a determináns nélküli főnevek nem rendelkeznek ezzel a jeggyel (vagy fogalmazhatunk úgy, hogy ez a jegy alapértelmezésben mínusz értékű a determináns nélküli főnévi csoportokban). A [•VM] jeggyel ellátandó igék listája a típusok felsorolásával alapvetően összeállítható, mégsem gondolom, hogy felesleges lenne ennek a lexikai információnak a bevezetése. Egyrészt azért, mert az alább felsorolt igei kategóriák nem „tiszták”, vagyis nem egy konkrét szempont alapján készítettem a listát, hanem inkább illusztrációról van szó, másrészt vannak teljesen egyedi, lexikai jelenségek, amelyek ezzel a jeggyel szintén kezelhetőek. A [•VM] jeggyel ellátandó predikátumok: ‒ igekötős igék ‒ idiomatikus, rezultatív vagy statikus bővítménnyel komplex predikátumot alkotó igék (hidegre tesz, zöldre fest, gazembernek nevez) ‒ hangsúlykérő igék (szeret, utál stb.) ‒ névszói predikátumok ‒ azok a hangsúlykerülő igék, ahol az ige előtt a határozói bővítmény áll semleges mondatban (felejt, hagy, tart, visz, hárít) 1

Pl. Laczko (1995)-ben ilyen az akar ige is, aminek az infinitívuszi vonzata az ige elé kerül semleges mondatokban, ugyanakkor ez nem akadályozza meg, hogy az infinitívuszos szerkezetben vonzatként szereplő puszta NP a főige előtt legyen: Péter munkát akar keresni.


‒ ‒

169

igenyomatékos szerkezetben lévő (amúgy hangsúlykerülő) igék (marad, található, hárul) egyedi, a lexikonban így megjelölt igék (pl.: gyakorol, azzal szemben, hogy tanul: *verset gyakorol / verset tanul)

A Laczko (1995)-ben bevezetett [+VM] és a most bevezetésre javasolt [•VM] jeggyel ellátott igék között van átfedés, de vannak különbségek is. Például az igekötős vagy rezultatív bővítményes igék, vagy azok az idiómák, amelyekben puszta NP szerepel, mindegyik jegyet megkapják. De azok az igék, amelyek megengedik a puszta NP-t argumentumként, semmiképpen nem kapnak [•VM] jegyet. Vagyis a két jegy jelentése között a különbség: ‒ [+VM]: kötelezően kitöltendő igevivő pozíció ‒ [•VM]: nincs igevivő pozíció vagy lexikálisan ki van töltve (igekötős igék, idiómák stb.). Vagyis a jegy jelentése: nincs szabad igevivő pozíció. 9.2

Az igevivő csomópont jellemzése

Az igék az argumentumaikra vonatkozó korlátozások alapján több csoportba oszthatók. Az osztályozás részleteinek tárgyalása nem ennek a tanulmánynak a célja, lásd Viszket (2004)ben (141–159. oldalak). A számunkra most lényeges megállapítás az, hogy ha például elkülönítjük a predikátumoknak azon csoportját, amelyeknél a mondat c-struktúrájában nincsen szabad igevivő pozíció, és ezért ezek mellett a predikátumok mellett soha nem szerepelhet determináns nélküli főnévi csoport vonzatfunkcióban, akkor kezelnünk kell azt a helyzetet is, amikor mégis szerepelhet ezek mellett a predikátumok mellett determináns nélküli főnévi csoport, például fókuszt tartalmazó mondatok esetén. A következtetés az, hogy nem a predikátum argumentumstruktúrájában, hanem az annotált c-struktúrában kell megadnunk azt az információt, hogy milyen esetekben nem jelenhet meg ezek mellett a predikátumok mellett puszta NP vonzatként a mondatban. A bevezetett predikátum jegy arra tud szolgálni, hogy a c-struktúrában hivatkozni tudjunk ezen predikátumokra. Például: Ha van a c-szerkezetben igevivő csomópont, akkor azt [(↑•VM) = c–] V [(↓nonVM) = c+ & ¬(↓SPEC)] annotációval látjuk el. Ez azt fejezi ki, hogy a mondat nem kaphatott +•VM jegyet a predikátumtól (mert ha kapott volna, akkor nem lenne kitölthető igevivő csomópont, pl. utál), és/vagy az igevivőt kitöltő összetevőnek kell +nonVM tulajdonsággal rendelkezni, de úgy, hogy közben nem lehet specifikussági jegye. Ilyenek például az igekötők. Az igekötőkről és a nem strukturális esetű köznevekről (másodlagos predikátumokról) stb. azt feltételezzük, hogy +nonVM jegyet hordoznak, így ők bekerülhetnek ebbe a pozícióba akkor is, ha a predikátum +•VM jegyű, más összetevők azonban (pl. szintén +nonVM, de +SPEC vagy –SPEC főnévi csoportok) nem. Ez természetesen a semleges mondatok c-struktúrájára vonatkozik. 9.3

(A) jegy: értelmezd anyagnévnek az ige mögötti puszta NP-t

Vannak speciális predikátumcsoportok, amelyeket érdemes külön megjelölni, hogy az annotált c-struktúrában külön lehessen rájuk hivatkozni. Az egyik ilyen csoport a van, marad típusú igéké: ezek az igék két példányban kell, hogy létezzenek a lexikonban, egy hangsúlykérő és egy hangsúlykerülő változatban, mert a két változat argumentumstruktúrája nem azonos. (19) a. A könyv a polcon maradt. b. *Maradt a könyv a polcon. c. Maradt könyv a polcon.

170

Viszket Anita

A hangsúlykérő ige-változathoz speciális mondatszerkezet tartozik: olyan, ahol az igevivő csomópont nem közvetlenül az ige előtt, hanem közvetlenül az ige mögött (vagy néha V – XP – „VM” sorrendben, ahol az XP valamilyen határozói bővítmény lehet, pl. még stb.) jelenik meg. Ebben a VM csomópontban lehetnek a fajta / anyag értelmezésű determináns nélküli főnevek. A VM csomópont jellemzése ezeknél az igéknél (legyen az ige megkülönböztető jegye +A): [(↑A) = + & ¬(↓SPEC)] => (↓ANYAGNÉV). 9.4

(B) jegy: a mondat aspektusát a főnévi csoport specifikusságából, irány- vagy eredménytárgy jellegéből és mondatbeli pozíciójából kell kiszámítani

Egy másik, szintén nagyon jellegzetes csoport a klasszikus létrehozást jelentő igék (pl. rajzol, ír). Ez a predikátumcsoport a legérdekesebb az aspektus szempontjából. ‒ a, +SPEC vonzat esetén az aspektus folyamatos vagy progresszív. (20) Mari (éppen) írta a levelet,.... ‒

b, –SPEC vonzat esetén múlt időben az aspektuális viszonyok bonyolultabbak: i. ha a [(↑SPEC) = – & (↑nonVM) = +] vonzat az ige előtt áll, akkor az aspektus folyamatos vagy progresszív, (21) Mari (éppen) egy levelet írt,... ii. ha a [(↑SPEC) = – & (↑nonVM) = +] vonzat az ige mögött van, vagy ha [(↑SPEC) = – & ¬(↓nonVM)] vonzat van a mondatban, akkor az aspektus befejezett vagy progresszív. (22) Mari írt egy levelet. (23) Mari hosszú levelet írt. iii. [(↑SPEC) = – & (↑nonVM) = +] iránytárgyak semleges mondatban az ige előtt fordulhatnak elő, folyamatos (vagy progresszív) aspektussal. Azt, hogy ilyenkor nem lesz az ige befejezett aspektusú, a lexikonban jelzett korlátozatlansága mutatja. (24) A festő egy falat festett (éppen)…. (25) *A festő festett egy falat. (A mondat agrammatikus, ha a fal iránytárgy és nem eredménytárgy, és a mondat semleges.)

‒

c, ((↑SPEC) = –) vonzat esetén (vagyis, amikor a zárójel kinyílásának hiánya miatt nincsen specifikussági jegye az NP-nek) az aspektus folyamatos vagy progresszív. (26) Mari levelet írt. (Fontos emlékeztetni rá, hogy a levelet puszta főnév (↑SPEC) = – jellemzést is kaphat, és ekkor az aspektus lehet befejezett!)

Az aspektuális viszonyokat a c-struktúrában a következő módon jellemezhetjük: ‒ ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni, mikor milyennek kell lennie a c-struktúrának, ezeket az igéket meg kell jelölnünk a lexikonban, pl. egy (↑B) = + jeggyel ‒ a VM csomópont jellemzése ebben az esetben: [[(↑B) = + & [[(↓SPEC) = – & (↓nonVM) = +] V ¬(↓SPEC)] => [(↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROG)]] & [(↑B) = + & (↓SPEC) = – & ¬(↓nonVM) => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROG]] ‒ ha a vonzat az ige mögött van, akkor ott van egy csomópont, amelynek a jellemzése: [(↑B) = + & (↓SPEC) = + => (↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROGR)] & [(↑B) = + & (↓SPEC) = – => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROGR)]


171

Az előző példasorhoz hozzárendelem a megadott képlet darabkáit (ie: ige előtt, im: ige mögött): (20) im [(↑B) = + & (↓SPEC) = + => (↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROGR)] (21) ie [(↑B) = + & [(↓SPEC) = – & (↓nonVM) = +] => [(↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROG)] (22) im [(↑B) = + & (↓SPEC) = – => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROGR)] (23) ie [(↑B) = + & (↓SPEC) = – & ¬(↓nonVM) => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROG] (24) ie [(↑B) = + & (↓SPEC) = – & (↓nonVM) = +] => [(↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROG)] (26) ie [(↑B) = + & ¬(↓SPEC)] => [(↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROG)] 9.5

(C) jegy: értelmezd fajtanévnek az ige előtti puszta NP-t, és töltsd ki a helyhatározói pozíciót

A +C jegy bevezetésére azok a speciális konstrukciók kényszerítenek a thetikus mondatokon belül, ahol a puszta NP mindig lehet alany, de kötelezően fajta-értelmezést kap. Ha valamiért nem tudjuk így értelmezni a főnevet, vagy nem értelmezhető a szerkezet abban a speciális jelentésben, hogy ’vhol van / vhova került valami, és ezzel van vmi tennivaló’, akkor a mondatot agrammatikusnak érezzük. (27) a. Egér van a kamrában. b. *Asszony van a szobában. Ebben az esetben a c-struktúrában az igét megelőző („VM”) csomóponthoz rendeljük a következő implikációt: [(↑C) = + & ¬(↓SPEC)] => [(↓FAJTA) = + & (↑OBLLOC)]. Vagyis, ha a mondat predikátuma ebből a csoportból való (s ezért a mondatnak van +C jegye), valamint a VM-pozícióban lévő összetevő alanyi funkciójú és nincs SPEC attribútuma (s így nem lehet más, mint puszta NP), akkor az alany „fajtanév” értelmezést kap, és a mondatban egy lokatívuszi határozónak is jelen kell lennie. 10.

Érvek: miért nem a lexikonban van a megoldás

Kiefer (1990–91) elemzése a puszta főnevekről alapvetően az inkorporáció fogalmára épít. Megállapítja, hogy az inkorporált tárgyi argumentumok (puszta főnevek) nem bővíthetők (amikor bővítjük őket, akkor már nem inkorporált tárgyak), nem lehet rájuk visszautalni, a velük alkotott mondatok mindig folyamatos aspektusúak, ahol a tárgyra és az igére egy „közös” hangsúly esik, vagyis ilyenkor az igén nincs külön nyomaték, ilyen módon a puszta főnév és az ige komplex predikátumot alkot. Kiefer (1990–91) megkülönbözteti a lexikalizálódott alakokat a termékeny inkorporációtól, és erre azt a tesztet használja, hogy míg a lexikalizálódott alakok esetében a puszta főnév + ige szerkezet átalakítása ige + determinánssal ellátott NP szerkezetté nem lehetséges (gyökeret ver ≠ ver egy gyökeret), addig az inkorporált puszta NP + ige kapcsolatok parafrazálhatók (levelet ír = ír egy levelet). Természetesen a parafrázisnál nem minden szempontból azonos a két szerkezet jelentése (pl. a puszta főnevet tartalmazó szerkezet szám-semleges, vagyis a levelet ír nem mondja meg, hogy hány levelet ír az illető). Az eddig elmondottakból következik, hogy Kiefer (1990–91) elemzése szerint az inkorporációban részt vevő puszta főnév nem frázis, hanem fej, vagyis X0 kategóriájú. Kiefer (1990–91) amellett érvel, hogy az inkorporált szerkezeteket alapvetően nem a szintaxisban, hanem a lexikonban kell kezelni. Erre a következő érveket hozza (a jelenségek felsorolásában Komlósy (1992)-re támaszkodva):

172

‒ ‒ ‒ ‒

Viszket Anita

mást jelent a fát vág és a moziba megy, mint ugyanezek az igék determinánssal ellátott főnévi csoporttal. Pl. a moziba megy azt jelenti, hogy ’filmet nézni megy’, semmiképpen nem a munkahelyére megy a moziba az illető. a lábat mos vagy nevet változtat és a hasonló szerkezetek tartalmaznak egy olyan (implicit) birtokost, amely csak az alannyal lehet azonos referenciálisan. a főnévi inkorporáció akár új argumentumhelyet is hozhat létre a predikátum argumentumstruktúrájában: ajtót nyit vkinek, lakást néz vkinek, vagy megváltoztathatja a predikátum argumentumstruktúráját: fordít vki felé vmit / hátat fordít vkinek tehát a lexikonban rögzített idiómák mellett azt is rögzíteni kell az egyes predikátumoknál (konkrétabban az imperfektív tranzitív cselekvés-igéknél), hogy mely főneveket inkorporálhatják, pl. az olvas ige az újság főnevet, az ír ige a levél főnevet stb. Ezzel a lexikai szabállyal lehet megragadni, hogy az inkorporált főnév + ige intézményesült cselekvést fejez ki, vagyis nem létezik ?barátot látogat, míg beteget látogat létezik.

A bemutatott elemzésekből kiderül, hogy az általam kínált megoldás abban különbözik Kiefer (1990–91) megoldásától, hogy a puszta NP-k előfordulását nem lexikai szabályokkal tartom reprezentálhatónak. Ezzel kapcsolatban két érvet tudok mutatni: ‒ a főnevek általam javasolt jegyekkel való ellátása lehetővé teszi, hogy ne kelljen a lexikonban külön tételt felvennünk a predikátumoknál, amennyiben megengedik a puszta NP-t mint vonzatot, és hogy ne kelljen a puszta (bővítetlen) főneveket a többitől eltérően kezelnünk. ‒ a másik érvem azzal kapcsolatos, hogy az elemzések során szerzett tapasztalatok arra mutatnak, hogy nem a predikátumoknál lexikálisan megadott lista alapján tudjuk, hogy milyen főneveket is engednek meg a predikátumok maguk mellett névelő nélkül. Illusztrációként lássunk egy nem-létező „magyar” igét és egy főnevet, mert ennek a halandzsa-igének biztosan nem ismerhetjük a lexikonban megadott lehetséges főnév listáját, mégis el tudjuk dönteni, hogy melyik mondat grammatikus, és melyik nem, és hogy melyik mondat milyen jelentés-„mozzanatokat” tartalmaz(hat): (28) Péter krahált egy cibult2. A (28) mondatról nem tudhatjuk, hogy folyamatos-e vagy befejezett, hogy iránytárgy van-e benne vagy eredménytárgy, illetve hogy a benne lévő tárgy specifikus vagy nem-specifikus. De azt tudjuk, hogy ha folyamatos, akkor a tárgy iránytárgy és specifikus. Ha befejezett, akkor a tárgy eredménytárgy és nem-specifikus. Hogy az ige lehet-e folyamatos vagy befejezett, az az ige jelentésétől függ (vagyis valóban lexikális információ). (29) Péter cibult krahált. A (29) mondat is két lehetséges mondat valójában: a tárgy vagy eredménytárgy, és a mondat ekkor lehet befejezett, vagy a tárgy iránytárgy, ekkor a mondat csak folyamatos lehet, ráadásul ekkor a cibulkrahálás a krahálásnak valamilyen altípusa. Ebben az esetben is az ige jelentése (lexikális korlátozottsága, telikussága) mondja meg, hogy melyik szerkezetet tulajdoníthatjuk a mondatnak. A „szerkezet” kifejezést most abban az értelemben használom, 2

A krahált egy cibult kifejezés forrása: Komlósy András szerk. (1980): A mondatok közvetlen összetevős szerkezete. Kísérleti munkafüzet. Magyar nyelv a gimnázium II. osztálya számára. Készítette: a Fiatal Nyelvészek Munkaközössége. A krahál igét azért tartom megfelelőnek a tesztelésre, mert ezzel a végződéssel többféle típusú igénk is van: van közöttük létrehozást jelentő is, de más jelentésű, intranzitív és tranzitív is, stb., például: orgonál, tamponál, komponál, kiabál, zabál, dobál, próbál, flangál. Sejthető, hogy az igék tulajdonságaira a végződéseikből (aktív vagy passzív képzőikből) is következtetünk, ezért kerestem olyan halandzsa igét, amelyik nem korlátozza ebből a szempontból a tesztelési lehetőségeket.


173

hogy melyik c-struktúrát „választja” az ige az alternatívák közül, és az abban szereplő csomópontok milyen annotációval rendelkeznek. Újra hangsúlyozom, hogy a formális elemzésben nem az ige választ c-struktúrát, hanem a c-struktúra választ igét, az c-struktúra csomópontjához fűzött annotációban megadott implikációban hivatkozva az ige lexikális jegyére. Mindez azt jelenti, hogy nem a lexikonban vannak felsorolva a lehetséges puszta NP-vonzatok, hanem a szerkezeteknek van egy olyan jegyük, amely megszabja, hogy a megfelelő csomópontban állló puszta NP-nek ilyen vagy olyan értelmet kell nyernie. Ezért például a *feliratot olvas sem agrammatikus valójában, hanem kontextusfüggő: egy feliratokat elbíráló cégnél foglalkozhat valaki éppen azzal, hogy feliratot olvas. Az „intézményesülés” fogalmát tehát én nem abban az értelemben használom, amely szerint akkor kerül be a lexikonba egy inkorporálandó főnév az ige mellé, ha intézményesült a puszta főnév + ige szerkezet, hanem azt gondolom, hogy ha puszta NP + ige szerkezetet használunk, akkor az azt jelenti, hogy intézményesült cselekvést fejezünk ki, ebben az értelemben kell dekódolnia a mondatot a befogadónak. Eddig arra tértem ki, hogy mikor tilos, illetve mikor lehetséges (és ekkor milyen értelemben) a puszta NP-vel kifejezett vonzat használata. Felmerülhet a kérdés, hogy hol marad a vizsgálat harmadik része: mikor kötelező puszta NP-t használni. Olyan predikátumot, konstrukciót (természetesen az idiómákon kívül), olyan mondattípust, amikor csak puszta NP-t lehet használni, nem tudok formálisan körülírni, jellemezni, mert nagyon sok feltételt kellene megfogalmazni ahhoz, hogy minden más lehetőséget kizárjunk. De egy elég bonyolult példát tudok mutatni, amikor a mondatban a puszta NP semmilyen bővített, többes számú vagy determinánssal ellátott főnévi csoportra nem cserélhető ki: (30) „Ötven évvel ezelőtt, egy nyári este, már majdnem sötét volt, mikor berohant anyám a házba, egész magánkívül volt, és azt mondta, hogy egy tündért látott a völgyben, és ekkor láttak utoljára tündért ezen a vidéken, bár hallani hallották őket az utóbbi negyven év alatt.”3 Ha az idézetben dőlt betűvel kiemelt mondatot önmagában vizsgáljuk, akkor a tárgy vagy határozott lehetne (ekkor látták utoljára a tündért a vidéken) vagy determináns nélküli (pl. az is jó lehetne, hogy ekkor láttak utoljára tündéreket a vidéken). Ezt a feltételt a másodrendű predikátum hozza be a mondatba (’ekkor történt utoljára az, hogy ...’). Vagyis a kiemelt mondat önmagában megtiltja, hogy benne a tárgy például határozatlan névelővel szerepeljen (*ekkor láttak utoljára egy tündért a vidéken). A többes számú puszta NP-vel kifejezett tárggyal azért nem lenne a mondat az idézet egészét tekintve grammatikus, mert az előző tagmondatból kiderül, hogy egyetlen tündér megpillantásáról volt szó. A kiemelt mondat folytatásából látjuk, hogy a kiemelt mondatban a tárgy valóban fajtára utal, mert a folytatásban a tündérekről általában mint csoportról tesz a mondat állítást (hallani hallották őket). 11.

Összefoglalás, legfontosabb megállapítások

Az alábbiakban összefoglalom a legfontosabb megállapításaimat a predikátum-argumentum viszonyokról a puszta NP-t is érintő kérdésekben. 1. tétel: A predikátumok –SPEC vagy +SPEC jegyű vonzatokat várnak általában (Alberti (1997) megfogalmazásában: referenciális vonzatokat), kivéve azokat az eseteket, amikor valamilyen másodrendű predikátum felülírja ezt az elvárást. 3

Brontë, Charlotte: Shirley. Fordította: Szepessy György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. 570.

174

Viszket Anita

2. tétel: A puszta NP bővítve vagy többes számú formában lehet –SPEC jegyű, sőt esetenként bővítetlenül is kaphat ilyen interpretációt, ha a mondat aspektusa befejezett (Kiefer (1990–91) hasonló megállapítását is követve a puszta főnév bővíthetőségéről és referencialitásáról). A megadott elemzésemből kiderül, hogy a feltétel irányát valójában fordítottnak gondolom: ha a puszta NP-nek van specifikussági jegye, akkor a mondat aspektusa befejezett, ha nincs, akkor folyamatos értelmezésű. 3. tétel: A főnevek a lexikonban ((↑SPEC) = –) annotációval vannak ellátva, amelyhez a determináns vagy a bővítmények adnak hozzá további tulajdonságokat. Továbbá a lexikonban külön meg vannak jelölve az anyagnevek és fajtamegnevezések, de a mondat szerkezete is adhat előírást arra nézve, hogy valamely, abban a konstrukcióban szereplő főnevet fajta- vagy anyagnévként kell értelmeznünk. Fajtára puszta NP (bővítetlenül) vagy +DEF jegyű NP tud utalni a magyarban. 4. tétel: Ha a puszta NP fejeként szereplő főnév ((↑SPEC ) = –) annotációs sorának külső zárójele nem nyílik ki, akkor az NP jegyei között nem szerepel SPEC attribútum. Az ilyen NP-re nem lehet visszautalni, nem lehet bővíteni és koordinálni. 5. tétel: Determináns nélküli NP a specifikusságától függetlenül semleges mondatban csak az igevivő pozíciójában állhat. Ezért azon igék mellett bővítve sem fordulhat elő, amelyeknek nincsen igevivő pozíciója, vagy van ugyan, de ki van töltve, kivéve ha a puszta NP-t fókuszáljuk, mert akkor más a c-struktúra. (Azt, hogy itt a c-struktúráról van szó, nem a fókusz másodrendű predikátum voltáról, az bizonyítja, hogy másik vonzat fókuszálása nem szünteti meg a (↑•VM) = + jegy által kifejezett feltételt.) 6. tétel: Vannak olyan másodrendű predikátumok (habituális aspektus, egzisztenciális értelem), amelyek olyan állítást várnak argumentumként, ahol az állításban lévő vonzatok vagy SPEC attribútum nélküliek vagy +SPEC jegyűek. Ezek megszüntetik a +•VM jegy érvényességét is. 7. tétel: Az individuum-szintű predikátumok +SPEC jegyű alanyt kívánnak (lásd például Farkas – de Swart (2003)-at), némely igekötős ige pedig +SPEC jegyű tárgyat (lásd É. Kiss (1995)-öt). 8. tétel: A topik (és ezáltal a kategorikus mondatok alanyi vagy legmagasabbra sorolt funkciója) +SPEC jegyű főnévi csoportot kíván meg (lásd pl. Maleczki (2000)). 9. tétel: A határozottsági feltétel (DE) valójában kétféle predikátumcsoporton figyelhető meg, tehát kimondhatjuk, hogy nem egy feltétel, hanem különböző lexikális tulajdonságok eredménye: ‒ A DE-feltétel az ige jelentésének következménye: ezekben az esetekben, ha az ige lexikálisan nem feltétlenül telikus, akkor progresszív aspektusú mondatban lehet +SPEC jegyű vonzata. Bármilyen fókusz lehetővé teszi +SPEC specifikusságú vonzat jelenlétét, mivel ekkor nincsen már az új referensre vonatkozó követelmény. Ennek az alesetei: ‒ a) Ha az ige jelentése új referens bevezetését kívánja meg, és az ige lexikálisan telikus, akkor csak –SPEC jegyű lehet a vonzata (puszta NP csak kollokációkban, idiómákban). ‒ b) Ha az ige jelentése valamilyen mennyiség kifejezését kívánja meg, akkor csak anyagnév jelentésű puszta NP-k lehetnek mellette vonzatfunkcióban, egyébként csak számjeggyel ellátott főnévi csoportok. (Ha az ige telikus, és jellemzése szerint új referens bevezetését igényli, akkor az NP-k csak –SPEC jegyűek lehetnek.) ‒ A DE-feltétel az igének vagy az ige vonzatainak a mondat aspektusára gyakorolt hatásából következik: vannak olyan predikátumok, amelyek –SPEC jegyű vonzattal befejezett (feltéve, hogy ez lehetséges, azaz lehetnek telikusak), +SPEC jegyű vonzattal folyamatos állítást alkotnak. Ezek megengedik a puszta NP-t is: ha –SPEC jegyűek, akkor befejezettként, ha nincs SPEC jegyük, akkor folyamatosként. Mivel a puszta NP-s mondattal szembeállítva a határozott főnévi csoportos mondat inkább progresszív


175

(különösen jelen időben), ezért ezek az igék is a DE-predikátumok közé lettek sorolva, noha valójában egyáltalán nem zárják ki a +SPEC jegyű főnévi csoportokat. (A kifejezetten progresszív értelmezés csak akkor előírás, ha az ige megköveteli az új referens bevezetését, mert ekkor +SPEC jegyű főnévvel csak a létrehozás aktualitásáról tehetünk állítást, a folyamatról nem.). Ezek az igék igekötővel mind képesek befejezett állítást alkotni +SPEC jegyű főnévi csoportokkal. 10. tétel: Mivel a puszta NP-k csak a VM csomópontban fordulhatnak elő, az ennél a csomópontnál megadott kötelező értelmezések befolyásolják a puszta NP-t tartalmazó mondatok jelentését, így a puszta NP funkcióját is a magyarban. Ezek a kötelező értelmezések szövegesen összefoglalva a következők: ‒ ha a VM csomópontban SPEC jegy nélküli (azaz csukva maradt ((↑SPEC) = –) annotációt tartalmazó) főnévi csoport van, akkor a mondat aspektusa folyamatos vagy progresszív. ‒ a VM csomópontban megjelenő SPEC jegy nélküli főnévi csoportok a legtöbb esetben kötelezően ’fajta, típus’ értelmezést kapnak, vagy a főnév + ige által leírt esemény kap ’tipikus’, ’gyakori’, ’intézményesült’ jelentést. A predikátum lexikai tulajdonsága dönti el, hogy melyik értelmezés érvényesül az adott mondatban. A bemutatott elemzések eltérnek a puszta NP-s mondatok eddigi elemzéseitől. Egyrészt azért, mert nem választom külön sem a referenciális és nem-referenciális főnévi csoportokat, sem a nem-referenciális és a referenciális vonzatokat váró predikátumokat, vagyis a puszta NP-t tartalmazó mondatok elemzéséhez nem kell megsokszorozni a lexikai tételeket. Másrészt azért, mert a puszta NP-s vonzatok használatára vonatkozó korlátozások jelentős részét (eltekintve az idiomatikus előfordulásoktól) a c-struktúra annotálásában megadott kötelező értelmezésekre vezetem vissza (ez vonatkozik a mondat aspektusára és a főnévi csoport fajtaértelmezésére éppúgy, mint a mondatban leírt esemény habituális értelmezésére). Ezzel az elemzéssel az is megmagyarázható, hogy miért olyan eltérő a puszta NP-t tartalmazó mondatok grammatikusságának megítélése: ugyanis a megítélésnél nem csak kifejezetten grammatikai, hanem a mindennapi tudásra vonatkozó információk is szerepet játszanak, és ez egyénenként különböző lehet. Ez az elemzés azzal a következménnyel is jár, hogy a semleges magyar mondatok szórendjével kapcsolatban is felmerülnek újabb megmagyarázandó jelenségek. A semleges mondatra vonatkozó szórendi megkötéseket természetesen nem abban az értelemben használom, mintha azt feltételezném, hogy a magyar mondatokban a grammatikai funkciókat konfigurálisan kellene definiálnunk. De az elemzésemből az következik, hogy az igék lexikai jellemzésére támaszkodva dől el, hogy melyek azok a c-struktúrák, amelyekkel az adott predikátum semleges mondatot alkothat, továbbá, hogy milyen egyéb c-struktúrák milyen interpretációs kényszerrel járnak. Ugyanez a jelenség a magyar mondatok aspektusviszonyaiban is jelentkezik.

176

12.

Viszket Anita

A különböző vonzat-csomópontok annotálásának összefoglalása (mellékletszerűen) nem igevivő csomópontok: (↓nonVM) = c+ - igevivő csomópont: [(↑*VM) = c -] V [(↓nonVM) = c+ & ¬(↓SPEC)]

Milyen az ige jellemzése a lexikonban

(↑*VM)=+

(↑*VM)= nem lehet puszta NP a semleges mondatokban, lásd (5)-(7) mondatok lehet puszta NP a semleges mondatokban, de csak igevivő csomópontban, lásd (1)-(4) mondatok

az igevivő csomópont jellemzése: [[(↑A) = + & ¬(↓SPEC)] => (↓ANYAGNÉV)] & [[[(↑B) = + & [[(↓SPEC) = - & (↓nonVM) = +] V ¬(↓SPEC)] => [(↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROG)]] & [(↑B) = + & (↓SPEC) = - & ¬(↓nonVM) => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROG]] & [[(↑C)=+ & (↑SUBJ)=↓ & ¬(↓SPEC)] => [(↓FAJTA)=+ & (↑OBLLOC)]] az ige mögötti tárgyi csomópont jellemzése: [(↑B) = + & (↓SPEC) = + & (↑OBJ)=↓ => (↑ASP) = IMP V (↑ASP) = PROGR)] & [(↑B) = + & (↓SPEC) = - => (↑ASP) = PERF V (↑ASP) = PROGR)]


(↑A) = +

Milyen az ige jellemzése a lexikonban

(↑B) = +

(↑C) = + (↑A) = - & (↑B) = - & (↑C) = -

177

puszta NP anyagnév értelmezésben lehet, vagy többes számban, lásd (8)(10) mondatok

a tárgy specifikusságától függ a mondat aspektusa, lásd (11)-(15) mondatok

a puszta NP fajtanév értelmezésben lehet (egyes és többes számban is), lásd (16)-(17) mondatok

a vonzatok legyenek referenciálisak, vagyis a predikátum minden vonzatára nézve (↓SPEC) = - OR (↓SPEC) = +

+SPEC vonzattal milyen aspektusú lesz a mondat

IMP

PERF

lásd (18-19) mondatok

Ha az ige nem lehet IMP, akkor DE-predikátum. Lásd (20-21) mondatok

178

Viszket Anita

A 12. fejezet ábrájában hivatkozott példamondatok: A puszta NP csak az ige előtti igevivő pozícióban állhat: (1)

*Péter vett könyvet. Peter.Nom buy.Sg3.Past.Indef book.acc

(2)

Péter vett egy könyvet. Peter.Nom buy.Sg3.Past.Indef a book.acc

’Peter have bought a book.’ Ez a feltétel nem érvényesül a másodrendű predikátumok alatti propozícióban, így a mondatok jók lesznek: (3)

Péter gyakran vesz könyvet. Peter.Nom oft buy.Sg3.Pres.Indef book.acc

(4)

’Peter oft buys books.’ Péter vett már könyvet. Peter.Nom buy.Sg3.Past.Indef already book.acc

’It happened ever, that Peter bought a book.’ Ha nincs szabad igevivő pozíció, akkor nem lehet puszta NP a mondatban: (5)

*Péter megvett könyvet. Peter.Nom Pref-buy.Sg3.Past.Indef book.acc

(6)

*Péter könyvet megvett. Peter.Nom book.acc Pref-buy.Sg3.Past.Indef

(7)

*Péter szeret lányt. Peter.Nom love.Sg3.Pres.Indef girl.acc

Bizonyos predikátumok (+A) mellett az egyes számú puszta NP-t anyagnévnek értelmezzük: (8)

Van könyv a polcon. is.Sg3.Pres book.Nom the shelf-on

(9)

*’There is book on the shelf.’ Van víz a pohárban. is.Sg3.Pres water.Nom the cup-in

’There is water in the cup.’ (10) Vannak könyvek a polcon. is.Pl3.Pres book.Pl.Nom the shelf-on

’There are books on the shelf.’ Bizonyos predikátumok (+B) mellett a tárgy specifikussága befolyásolja a mondat aspektusát: (11) Péter egy levelet írt. Peter.Nom a letter.acc write.Sg3.Past.Indef

’Peter was writing a letter.’ (12)–(13) Péter levelet írt. Peter.Nom letter.acc write.Sg3.Past.Indef

’Peter was letter-writing.’ ’Peter has written a letter.’

Puszta NP van a mondatban (12) (13)

179

Pétegy levelet írt. Péter egy levelet írt.

(14) Péter írta a levelet. Peter.Nom write.Sg3.Past.Def the letter.acc

’Peter was writing the letter.’ (15) Péter írt egy levelet. Peter.Nom write.Sg3.Past.Indef a letter.acc

’Peter has written the letter.’ Bizonyos predikátumok (+C) mellett a puszta NP fajtanév értelmezést kap (feltétel az is, hogy a mondatban legyen helyhatározó): (16) Tündér táncol a tavon. elf.Nom dance.Sg3.Pres the lake-on

’Elf-dancing is on the lake.’ (17) *Asszony táncol a konyhában. woman.Nom dance.Sg3.Pres the kitchen-in

Vannak olyan predikátumok, amelyek [+SPEC] jegyű tárggyal befejezett aspektusú mondatot alkotnak: (18) Péter megírta a levelet. Peter.Nom Pref.write.Sg3.Past.Def the letter.acc

’Peter has written the letter.’ (19) Péter megtalálta a tollat. Peter.Nom Pref.find.Sg3.Past.Def the pen.acc

’Peter has found the pen.’ Vannak olyan predikátumok, amelyek [+SPEC] jegyű tárggyal folyamatos aspektusú mondatot alkotnak, és ha ez nem lehetséges a predikátum jelentése miatt, akkor nem állhatnak semleges mondatban [+SPEC] jegyű tárggyal: (20) Péter írta a levelet. Peter.Nom write.Sg3.Past.Def the letter.acc

’Peter was writing the letter.’ (21) *Péter találta a tollat. Peter.Nom find.Sg3.Past.Def the pen.acc

*’Peter was finding the pen.’

180

Viszket Anita

Hivatkozások Alberti Gábor (1997): Restrictions on the Degree of Referentiality of Arguments in Hungarian Sentences. Acta Linguistica Hungarica 44/3–4 (guest editor K. É. Kiss), 341–362. Alberti Gábor – Medve Anna (2002): Generatív grammatikai gyakorlókönyv. Janus/Books, Budapest. Bende-Farkas, Ágnes (2001): Verb-Object Dependencies in Hungarian and English. PhD dissertation, University of Stuttgart, Department of Machine Translation. Elérhető: http://www.ims.uni-stuttgart.de/~agnes/fej.pdf (2012.07.25.) Csatai Richárd (1999): Syntactic Order of Determiners in Hungarian. DOXIMP-előadás és annak kézirata. Elérhető: http://lingua.btk.pte.hu/szep.asp, Csatay_Richard mappa É. Kiss Katalin (1995): Definiteness Effect Revisited. In: Kenesei István (ed.): Levels and Structures (Approaches to Hungarian, Vol. 5.), JATE, Szeged, 63–88. Enç, Mürvet (1991): The Semantics of Specificity. Linguistic Inquiry 22, 1–25. Farkas Donka F. – Henriëtte de Swart (2003): The Semantics of Incorporation. From Argument Structure to Discourse Transparency. CSLI, Stanford, California. Kenesei István (1992): Az alárendelt mondatok szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (1990–91): Noun Incorporation in Hungarian. In: Kiefer Kerenc (ed.): Acta Linguistica Hungarica, Vol. 40 (1–2), 149–177 (1990–91), Akadémiai Kiadó, Budapest. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I, Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest. Laczkó Tibor (2000): On obique arguments and adjuncts of Hungarian event nominals – A compehensive LFG account. In: Butt, Miriam – Tracy Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG00 Conference, CSLI Publications. Laczko, Tibor (1995): The Syntax of Hungarian Noun Phrases – A Lexical-Functional Approach. Peter Lang GmbH. Maleczki Márta (1995): On the Definiteness Effect in Hungarian (A Semantic Approach). In: Kenesei István (ed.): Levels and Structures (Approaches to Hungarian, Vol. 5.), JATE, Szeged, 261–284. Maleczki Márta (1998): A határozatlan alanyok különféle értelmezései. In: Büky László – Maleczki Márta (szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei III., JATE, Szeged, 261–280. Maleczki Márta (2000): Határozatlan argumentumok a magyarban. In: Kenesei István (szerk.): Igei vonzatszerkezet a magyarban, Budapest, Osiris. Milsark, Gary (1977): Toward an Explanation of Certain Peculiarities of the Existential Construction in English. Linguistic Analysis 3, 1–29. Szabolcsi Anna (1986): From the Definiteness Effect to Lexical Integrity. In: W. Abraham – S. de Meijn (eds.): Topic, Focus, and Configurationality, John Benjamins, Amsterdam, 321–348. Viszket Anita (2004): Argumentumstruktúra és lexikon. A puszta NP grammatikai sajátosságai a magyarban és ezek következményei a predikátumok lexikonbeli argumentumstruktúrájára. Doktori disszertáció, ELTE BTK Elméleti Nyelvészet Doktori Program. Elérhetőség: http://vap.locsoft.hu/vap/VA_DISS_v3_5.pdf (2012.07.25.)

Finnségi tárgyeset mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusa: az argumentumon megjelenő aspektusjelölő toldalék Tamm Anne Central European University [email protected], [email protected]

1.

Bevezető. A kategóriafüggetlen esetek

Tanulmányom a finnségi tárgyesetet mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusát vizsgálja. Bár az aspektust igei kategóriának szokás tekinteni, a finnségi nyelvekben az aspektus kategóriája az igejelölés helyett az argumentumjelölésben jelenik meg. A tanulmány a finnségi tárgyesetet és aspektust vizsgálva a kompozicionális és a nem kompozicionális aspektus modellálásra törekszik. A finnségi nyelvek tárgyeset-váltakozását számos megközelítés a telicitással és a perfektivitással hozza kapcsolatba, de olyan alapos leírás mindeddig nem született, amely egy esetleges formális elemzés előfeltételeit megteremtené. A telicitás kompozicionálisan modellálható, a perfektivitás viszont lexikailag rögzített tulajdonság. Cikkemben rámutatok, hogy egyrészt a két kategória nagyrészt fedi egymást, másrészt viszont egyik segítségével sem lehet pontosan megragadni a finnségi nyelvek morfoszintaktikai különlegességét: a partitivus–accusativus tárgyeset-váltakozást. Jelen megközelítés célja, hogy az észt igeosztályok és bizonyos mondataspektusi tárgyesetjelölők mintázatai közt fennálló szisztematikus összefüggéseket elméleti keretbe foglalja. A tanulmány az igei aspektus és a mondataspektus kölcsönhatásának egy lehetséges leírására tesz javaslatot a perfektivitást és telicitást rugalmasan összekapcsoló behatároltság fogalmának bevezetésével, amit azután lexikai-funkcionális grammatikai (LFG) keretben formalizál. Az igék és az esetjelölők jegyei az összetevős szerkezet szintaktikai szintjén a mondat aspektusát különböző összetevők felől határozzák meg. Az információ egy következő mondattani szinten egyesül, a funkcionális szerkezet szintjén. A nem csak az argumentumokon, főnévi kategóriájú szavak esetében előforduló, predikátummal is kombinálható esetet „kategóriafüggetlen esetnek” neveztem el. A nyelvtankönyvekben az esetről (-ban, -ról stb.) általában azt tanuljuk, a főnévhez kapcsolódik (ház-ban, ház-ról stb.). Nagyon ritkán, különlegességként olvashatunk olyasmit, hogy az esetnek az igéhez is lehet köze: hogy aspektust, időt, modalitást, módot vagy evidencialitást fejez ki. Cikkem azt mutatja be, hogy valójában jóval elterjedtebb jelenségről van szó, mint azt sokan, az élő indoeurópai széleskörűbb nyelvek ismerete alapján, gondolják. A finnségi nyelvekben feltérképezett példák elemzése során talán változhat az esetről kialakult eddigi képünk. Az elmúlt évek tipológiai kutatási eredményeire támaszkodva kijelenthetjük, hogy a magyar nyelvben és rokonaiban különösen sok (több mint tíz) eset található. A magyarban számos jelentésviszonyt fejezünk ki az esettel, például a helyet, ahová a mozgás irányul vagy ahonnan ered (ház-ba, ház-ból), vagy azt, hogy hol zajlik az esemény (ház-ban). A mai magyarra kevésbé jellemző viszont az a rokonnyelvekben elterjedt jelenség, hogy az eset nem

182

Tamm Anne

csak a főnevekkel, hanem az igékkel is kombinálódhat. Néhány példa azért a magyarban is akad. Például a főnévi igenevek toldaléka, végmorfémája (úsz-ni) egy eredetileg irányt jelölő esetből alakult ki. A mai nyelvben a mentem-ben, átmenő-ben szavakban ugyanazt az esetet ismerhetjük fel, mint a ház-ban szóban. Könnyű rájönni a jelentésbeli párhuzamokra: ugyanaz az eset igei predikátummal kombinálva nem térbeli, hanem időbeli viszonyokat fejez ki, ám a jelentése hasonlít. A mentem-ben és átmenő-ben alakok egy helyen belül (ház-ban) tartózkodás helyett egy folyamaton („(át)menésen”) belül való „tartózkodást” fejeznek ki: „miközben (át)mentem” vagy „amikor átment valami”. A fenti példák hiányos paradigmákból származnak. Olyan nyelvek is léteznek, amelyekben teljes igealakokon alapuló esetparadigmák jelennek meg. Az esetalakokkal ki lehet fejezni, hogy az esemény befejeződött (ezt ugyanazzal az esettel fejezheti ki a nyelv, mint ház-ból szóban, kb. úgy, ahogy a ritkán használt mentem-ből teszi), illetve azt is, hogy egy esemény be fog következni (ezt ugyanazzal az esettel fejezheti ki a nyelv, mint ház-ba szóban, lásd a nem létező mentembe szót). A kalaw lagaw ya nyelvben Blake (2001) szerint az igén megjelenő ergativus (az alanyeset) és az accusativus (a tárgyeset, mint a magyar ház-at szóban) az esemény teljességét, befejezését jelölik, amíg a dativus (vö. ház-nak) pedig éppen azt jelöli, hogy az esemény nem befejezett. A comitativus (vö. ház-zal) habitualitást, az ablativus (vö. ház-ból) a tegnapi múlt időt, a locativus (vö. ház-ban) pedig a közvetlen múlt időt jelöli. Aikhenvald (2009) a ket és manambu példáján számos újabb tipológiai általánosságra jut, de a szemantikai összefüggések az igei és nominális esetek között még mindig nincsenek feltárva. Az eddig ebből a szempontból vizsgált nyelvek „túl egzotikusak”, azaz kevesen tudják azokat anyanyelvűként értelmezni és elemezni. Az uráli nyelvek elemzése segíthet megtalálni a predikátumokon megjelenő eset által kifejezett egzotikus TAM-kategóriák és az indoeurópai prepozíciós infinitívuszok között fennálló párhuzamokat. A nemzetközi szakirodalomban az aspektust, az időt, a modalitást, a módot és az evidencialitást TAM-kategóriáknak nevezik (TAM: Tense, Aspect, Modality/Mood – Idő, Aspektus, Modalitás/Mód). A manambu, a ket és a kalaw lagaw ya nyelvekben az eset alakja gyakran pont a TAM kategóriákat fejezi ki. A (számunkra) egzotikus nyelveknek a magyarral és rokonnyelveivel való összehasonlítása segítségünkre lehet az első ránézésre értelmezhetetlennek tűnő nyelvi jelenségek megértésében: segíthet feltárni a TAM-kategóriák és az eset összefüggéseit. Az indoeuropai infinitívuszos konstrukciók és prepozíciós infinitívuszos konstrukciók események közti viszonyokat és időviszonyokat fejeznek ki, például a franciában az infinitívuszos konstrukciók múltidejűséget (1) és jövő időt (2) fejeznek ki, a hollandban viszont a folyamatosságot (3). (1)

Je viens de manger. én jövök -ból/-ből enni

(2)

’(Most) ettem.’ Je vais manger. én megyek enni

(3)

’Enni fogok.’ Jan is aan het eten. János van -nál/-nél DEF.N enni

’János éppen eszik.’ A TAM-kategóriák és az események közti viszonyok esetek által való rendszerszerű kifejezése nem jellemző az indoeurópai nyelvekre. Az angolban például létezik a jövő időre vonatkozó konstrukció (4), de a múlt időre vonatkozó franciából ismert „párja” hiányzik (5). (4)

I am going to eat. ’Enni fogok.’

Finnségi tárgyeset mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusa

(5)

183

*I am coming from eat. ’Ettem.’

Ezekben a nyelvekben kevés morfológiai eset van, így az argumentumszerkezet morfoszintaktikai kódolására sincs igazán formai lehetőség. Az események időbeli rendezése is jellemzően más nyelvtani eszközökkel történik, nem az eset vagy a prepozíció segítségével. A kifejezések nem kompozicionálisan épülnek fel, a TAM-kategóriákat általában grammatizálódott szerkezetek fejezik ki. Számos indoeurópai nyelvben megfigyelték az aspektus kompozicionalitást, főleg az eseményszerkezet és a tárgy kvantáltsága közti összefüggéseket. Ha a tárgy kvantált, az eseményolvasat telikus (6), (7); nem kvantált csupasz nominálisból álló tárgy esetén atelikus (8), (9). (6) (7) (8) (9)

I ate the apple (up). ’Megettem az almát.’ Ik heb de banaan (op)gegeten. (holland) ’Megettem a banánt.’ I ate apples. ’Almát/almákat ettem.’ Ik heb pindakaas gegeten. (holland) ’Mogyorókrémet ettem.’

Ezekben a nyelvekben (mint például az angol és a holland) nincs kifejezetten a partitivusnak megfeleltethető prepozíció, sem eset. Viszont léteznek olyan partitivusos szerkezetek, amelyek a genitivusra épülnek. A partitivusos szerkezetek és az atelikusság egybeesnek az alábbi angol és holland bibliai mondatokban (10), (11). (10) … because Jacob’s cattle had drunk of the water1 ’...mert a Jákob csordája ivott a vízből’ (11) Wat zou er gebeurd zijn als het volk wel van het water gedronken had? (holland)2 ’Mi történt volna, ha a nép igenis a vízből ivott volna?’ Ezekben az atelikus eseményt leíró mondatokban nem csupasz nominálisok állnak, hanem határozott főnévi csoportok (had drunk of the water; van het water gedronken had ’ivott a vízből’). Számos indoeurópai nyelvben a partitivusos szerkezetek egybeesnek a mondat atelikusságával; ezt a (12)–(15) példákban francia és olasz minimális párok segítségével mutatom be. (12) J’ai mangé la banane. (francia) ’Megettem a banánt.’ (13) J’ai mangé du chocolat. (francia) ’Csokit ettem.’ (14) Ho mangiato la banana. (olasz) ’Megettem a banánt.’ (15) Ho mangiato del cioccolato. (olasz) ’Csokit ettem.’

1

Forrás: http://bible.cc/john/4-12.htm (letöltés ideje: 2012.07.17.) Forrás: http://www.hemels-brood.nl/Database publicaties/Bijbelstudies/Het bittere water van Mara.pdf (letöltés ideje: 2012.07.17.) 2

184

Tamm Anne

A (12)–(15) példákban az argumentum kvantáltságától függ az aspektus. Bár ezekben a nyelvekben nincs külön eset, a leírt esemény telicitása vagy atelicitása egybeesik a prepozíció jelenlétével vagy hiányával. A minimális párok egyik, telikus eseményt leíró tagjában az argumentum kvantált, határozott és nem áll előtte prepozíció (la banana, le banane). A minimális pár másik, atelikus eseményt leíró tagja az előbbinek épp ellenkezője: az argumentum nem kvantált, és a főnévi frázis be van ágyazva egy prepozíció alatt (del cioccolato, du chocolat). Ezek a neolatin példák két problémakör felvetésére adnak módot. Egyrészt elsőre talán nem világos, hogy mitől függ az aspektus az ilyen mondatpárokban: a kvantáltságtól vagy az adpozíció jelenlététől. Ha a kvantáltságtól, akkor az aspektus ezekben a szerkezetekben kompozicionális, ugyanúgy, ahogyan a holland és az angol példákban, (6)–(9). Ha viszont az adpozíció jelenlététől, akkor felmerül, hogy az adpozíció szolgál aspektusjelölőként a mondatban, és az aspektus nem kompozicionális, legalábbis semmiképpen nem ugyanabban az értelemben, mint az angol példában. Miközben nem nehéz megkülönböztetni a két fogalmat, t.i. a prepozíciót és a kvantáltságot, azt, hogy melyik releváns a mondataspektus szempontjából, mégsem egyszerű megállapítani. A prepozíció a mondattani szinten lévő fogalom, a kvantáltság viszont a jelentéstani szinten található. Az ezután felvethető kérdések így arra is vonatkoznak, hogy az aspektus hol áll össze: a szintaxisban vagy a szemantikában. A (6)–(9) holland és angol példák alapján az aspektus szemantikailag kompozicionális, de a (12)–(15) francia és olasz példákban már nem világos, hogy mennyiben szemantikailag kompozicionális az. Az aspektuális érték az ige argumentumától függ, de nem biztos, hogy a kvantáltságától, vagyis az argumentum szemantikájától, függhet az adpozíció jelenlététől is, tehát az argumentum szintaktikai tulajdonságaitól. Az ige és az argumentumjelölés közötti szemantikai kapcsolat az adpozíció jelenléte miatt bonyolultabb; a francia és olasz aspektuális minimális párok közötti szembenállás sokkal inkább szintaktikai jellegű, mint a holland és az angol pároké. Ezeket az adatokat azonban az eddigiek alapján nehéz lenne fogalmilag összekötni a fent említett ritka nyelvekből nyert adatokkal, mert a hasonlóság még egyáltalán nem szembetűnő. Miért jelölné az esemény teljességét, befejezettségét pont az accusativus, és az ellenkezőjét egy obliquusi eset a kalaw lagaw ya nyelvben? Abban a nyelvben senkinek sem jutna eszébe kompozicionalitásra gondolni, bár a neolatin nyelvekből vett példák alapján valami ilyesmire már gyanakodhatunk. Az összeköttetést a következő a finnségi példák alapján mutatom ki, a kategóriafüggetlen eset fogalmának segítségével, majd a finnségi példák egy lehetséges szintaktikai elemzését mutatom be. 2.

A kategóriafüggetlen eset két fő csoportja a „gazdája” jellege szerint

A kategóriafüggetlen esetet két csoportra osztom aszerint, hogy mennyire argumentum- vagy predikátum-jellegű, mennyire nominális vagy igei jellegű az eset „gazdája”. Az esetet kifejező TAM-toldalék egyfelől lehet a predikátumokat jelölő alakok része, másfelől kifejezheti az argumentumon megjelenő eset formájában is. Ebben a fejezetben röviden bemutatom az első eshetőséget, azután a többi fejezetben a másodikra összpontosítok. A finnségi nyelveknek két fontos jellegzetessége a gazdag esetrendszer (l. 1. Tábla, észt példa, l. bővebben Tamm 2009a) és a gazdag nem finit formák rendszere (l. 2. Tábla, észt példa). Ennek következtében – szemben az ismertebb nyelvekkel – szélesebb körben elterjedt az a szerkezeti jellegzetesség, hogy eset nem pusztán főneveken és vonzatokon fordul elő, hanem az igeszemantikával, predikátumszemantikával rendelkező kategóriákban is jelöl.


Nominativus Genitivus Partitivus Illativus Inessivus Elativus Allativus Adessivus Ablativus Translativus Terminativus Essivus Abessivus

könyv könyvé könyvből könyvbe könyvben könyvből könyvre könyvön könyvről könyvvé könyvig könyvként könyv nélkül

raamat raamatu raamatu-t raamatu-sse raamatu-s raamatu-st raamatu-le raamatu-l raamatu-lt raamatu-ks raamatu-ni raamatu-na raamatu-ta

Comitativus

könyvvel

raamatu-ga

185

1. táblázat: Esetek az észtben. A két táblázatot összehasonlítva látható, hogy a rendszer nem teljesen szimmetrikus, mert nem minden nominális eset fordul elő a nem finit igei paradigmában. Például hiányzik az essivus (16) és terminativus (17).3 (16) *uju-ma-na (észt) úszik-M_ESS

’úszásként’ (17) *uju-ma-ni (észt) úszik-M_TERM

’úszásig’ Ez a két rag semelyik finnségi nyelvben sem kategóriafüggetlen típusú. A két táblázatot összehasonlítva az is látható, hogy a rendszer szimmetrikusabb a térviszonyokat kifejező eseteknél. Ez jellemző az összes finnségi nyelvre. A következő észt és izsór példák azt mutatják be, hogyan működnek a kategóriafüggetlen (belső helyviszonyokat kifejező) helyragok a finnségi nyelvekben, és hogyan valósulnak meg az időbeliség és térbeliség kifejezései közötti párhuzamok. (18) Põllumees paraszt[NOM]

läks

sauna. (észt)

megy.PST.S3

szauna.ILL

’A paraszt bement a szaunába. / A paraszt elment szaunázni.’ (19) Põllumees läks põldu künd-ma. (észt) paraszt[NOM]

megy.PST.S3

szántóföld.PTV

szánt-M_ILL

’A paraszt földet szántani ment. / A paraszt elment földet szántani.’ 3

A glosszázás a címen elérhető lipcsei glosszázási szabályokat követi. 1S – első személy, egyes szám, ADE – adessivus, ALL – allativus, COM – comitativus, DISTR – disztributív kvantor (a magyar ’is’), ELA – elativus, GEN – genitivus, INE – inessivus, IPS –imperszonálé, M_INE – m-alakú nem-finit ige inessivusa, NOM – nominativus, PL – többes szám, PRT – partikula, PST – múlt idő, PTV – partitivus, S – egyes szám, S3 – 3. személy, egyes szám, TLZ – telicizáló morféma, TOT – totális, „=” (mint: more=DISTR) klitizálódás, „_” (mint: M_INE) a leírás két v. több részből áll, „.” (mint: NOM.PL) az alakok fúziója, nem lehet elkülöníteni a két alakot/morfémát, „-" (PST-1S) agglutináció, a két alakot/morfémát el lehet különíteni. Az anyanyelvi beszélői ítéletek a mondatok jóformáltságról a következőképpen vannak jelölve: „*” nyelvtanilag hibás, egy mondattani vagy alaktani szabály sértése, „#” szemantikailag elfogadhatatlan mondat, „%” pragmatikailag elfogadhatatlan mondat, ütközik egy Grice-i maximával, „?” szokatlan, kontextusfüggő mondat, „??” lehetséges, értelmezhető mondat, de spontán, anyanyelvi beszélő szövegének nem jellemző nyelvhasználat.

186

Tamm Anne

(20) Kolhoznikka mäni paraszt[NOM]

küntä-mää. (izsór)

megy.PST.S3

szánt-M_ILL

’A paraszt (TSz-tag) szántani ment. / A paraszt elment szántani.’ (Junus 1936: 119) (21) Põllumehe-d oli-d sauna-s. (észt) paraszt-NOM.PL

van.PST-PL3

szauna-INE

’A parasztok szaunában voltak.’ (22) Põllumehe-d oli-d põldu paraszt-NOM.PL

künd-ma-s. (észt)

szántóföld.PTV

van.PST-PL3

szánt-M_INE

’A parasztok földet szántani voltak.’ (23) Kolhoznika-t oltii küntä-mää-s ahhoa. (izsór) paraszt-NOM.PL

szánt-M_INE

van.PST.PL3

szántóföld.PTV

’A parasztok (TSz-tagok) földet szántani voltak.’ (Junus 1936: 119) (24) Põllumehe-d tul-i-d sauna-st. (észt) paraszt-NOM.PL

jön-PST.PL3

szauna-ELA

’A parasztok jöttek a szaunából.’ (25) Põllumehe-d tul-i-d põldu paraszt-NOM.PL

jön-PST-PL3

künd-ma-st. (észt)

szántóföld.PTV

szánt-M_ELA

’A parasztok (föld)szántásból jöttek. / A parasztok visszajöttek, miután földet szántottak / földet szántani voltak.’ (26) Kolhoznika-t tul-tii küntä-mä-st. (izsór) paraszt-NOM.PL

jön-PST.PL3/PST.IPS

szánt-M_ELA

’A parasztok (TSz-tagok) (föld)szántásból jöttek. / A parasztok (TSz-tagok) visszajöttek, miután földet szántottak / földet szántani voltak.’ (Junus 1936: 120) Az aszimmetria oka lehet szemantikai inkompatibilitás vagy a nyelv diakrón fejlődése. Szemantikai okoknál fogva nehéz elképzelni például az essivus (-na, a magyar -ként, pl. egy tanulmány könyvként jelenik meg) igével való kombinációját, vagyis hogy egy predikátummal jelölt reláció egy másik predikátum által jelölt relációként jelenik meg: tanulni, az könyvet írni-ként történt. Térbeli viszonyoknak gyakran vannak időbeli párhuzamaik, mint ahogy az előbbi példák (18)–(26) is mutatták, mégis, bár egy könyvig jutni vagy egy eseményig jutni szemantikailag elképzelhető lenne, az ige és a terminativusi eset kombinációja a finnségi nyelvekben nem jellemző. Tehát a terminativus valószínűleg az észtben később jött létre, mint amikor az esetragozott nem finit alakok kialakultak. Tehát a terminativus esetében az ige és az eset kombinációja diakrón okok következtében nem jött létre. Név

alak

infinitivus tő

eset alakja, neve

-m- formánst tartalmazó nem finit ige illativusa -m- formánst tartalmazó nem finit ige inessivusa -m- formánst tartalmazó nem finit ige elativusa -m- formánst tartalmazó nem finit ige allativusa -m- formánst tartalmazó nem finit ige adessivusa -m- formánst tartalmazó nem finit ige ablativusa

-ma

-ma

–, illativus

Megj. Diakrón status T, P

-mas

-ma

-s, inessivus

T, P

-mast

-ma

-st, elativus

T, P

-malle

-ma

-le, allativus

Ny.j.

-malla

-ma

-l(a), adessivus

Ny.j.

(-malt)

-ma

-lt, ablatives

Ny.j. (finn, lív)


-m- formánst tartalmazó nem finit ige translativusa -m- formánst tartalmazó nem finit igea bessivusa Gerundium Gerundium

187

-maks

-ma

-ks, translativus

-mata

-ma

-ta, abessivus

Ny.m., Ny.j. T, P

-des ...

-da -da

-s, inessivus instructivus

T, P T, nem P

2. táblázat: Néhány példa nem finit formákra az észtben.4 Mivel a finnségi nyelvekre jellemző a gazdag esetek és a nem finit formák rendszere, az eset pedig nem finit formákon fordul elő, gyakran előáll, hogy funkcionális kategóriákat esetek jelölnek. A jelölés a nem finit formák esetében másképp működik, mint amit a gyakrabban elemzett nyelvekből esetadásként ismerhetünk. Az eset nemcsak az ismert, általában az esettel kapcsolatba hozható tényezőktől függően jelöl szavakat, vagyis a szavak mondatban elfoglalt helyétől, nyelvtani funkciójától, szemantikai tulajdonságaitól, diskurzusban való szerepüktől vagy az adott predikátumon belül betöltött thematikus szerepüktől. A finnségi eset igei tulajdonságokkal rendelkező szavakat is jelölhet, például személyes vagy személytelen melléknévi igeneveket, illetve olyan szavakat, amelyek szemantikája időtengelyhez kapcsolódik, azaz jelenidejű vagy múltidejű alakban vannak. Ennek következtében az eset nemcsak nominális, hanem igei funkcionális kategóriákon belül is jelöl, például evidencialitásban (diakrón értelemben, pl. az észtben, bővebben lásd Tamm (2012, 2011, 2010, 2009b, 2008b)). 3.

Aspektusjelölés az argumentumokon

A kategóriafüggetlen esetet két csoportra osztottam aszerint, hogy mennyire argumentum vagy predikátum-jellegű, mennyire nominális vagy igei jellegű az eset „gazdája”. Az előző fejezetben röviden bemutattam azt a jelenséget, amikor inkább predikátum- vagy igei jellegű az eset „gazdája”, és ahol az eset a predikátumokat jelölő alakok részeként lehet TAMtoldalék. De, mint már említettem, maga az argumentumon megjelenő eset is lehet TAMtoldalék. Mostantól csak a kategóriafüggetlen eset eme második csoportjára összpontosítok. Bár korábbi kutatások már foglalkoztak az argumentumszerkezet, az argumentumjelölés, a kompozicionalitás és az aspektus közötti viszonyok aspektuális tárgyeset-váltakozással való kifejezhetőségével, e tanulmány célja ezt rendszerezettebben elvégezni, a finnségi nyelvek, főleg az észt tárgyeset váltakozásából kiindulva. Az esetjelölésre számos nyelvben hatnak a predikátumra vonatkozó aspektuális szemantikai megszorítások, de kevés nyelvben mutatható ki szoros összefüggés esetjelölés és aspektus között. Az urduban és a hindiben például az alany esetét tranzitív ige mellett a perfektivitás határozza meg (lásd Butt–King 2005). Hasonló összefüggések figyelhetőek meg például az észttől tipológiailag távolabb álló skót gaelben is (Ramchand 1997). Jelen dolgozatban amellett érvelek, hogy az észt nyelvben az aspektus szorosan összefügg a tárgyeset-váltakozással, de az alternáció alapja valamelyest eltér a hagyományosan annak tekintett, telicitás és perfektivitás aspektuális oppozícióin alapuló megközelítés által megállapítottól. Ahogy a finnben is, szoros összefüggés mutatható ki egyrészt az accusativus, a telicitás és a perfektivitás, másrészt a partitivus, az atelicitás és az imperfektivitás között. Mégis, bár történetileg a finn accusativushoz köthető, ahogy az alábbi fejezetekből látható lesz, az észt 4

Jelmagyarázat: T – történelmi, P – produktív, Ny.j. – nyelvjárásokban fordul elő, Ny.m. – nyelvművelés révén jött létre az észtben.

188

Tamm Anne

accusativus vagy „totális tárgyeset” konceptuális tere nem pontosan esik egybe a finn accusativus által meghatározottal. Tehát amit cikkemben majd általában totális esetnek nevezek, accusativusnak is szokás nevezni, de ez utóbbi terminus főként másik nyelvekkel való összevetéskor használatos, leginkább a mondattani megközelítésekben és a tipológiai szakirodalomban (Hiietam 2003). A finntől eltérően az észtben azonban nincs morfológiai accusativus. A cikk totális tárgyként hivatkozik minden olyan (morfológiailag genitivusban vagy nominativusban álló) NP-re, amely a cikkben vizsgált, jól elkülöníthető szemantikai tulajdonságokkal rendelkező mondatok tárgyaiban jelenik meg. Következésképp telicitás és perfektivitás kapcsolata is eltérő a két nyelvben (ahogy az az esetjelöléssel kapcsolatos adatokból is látható lesz). Az észt és a finn partitivus is a ’valamitől való elválasztás’ vagy ’valaminek a része’ jelentésű esetvégződésből fejlődött ki, a separativusi (elativusi–ablativusi) esetből. Kiparsky (1998) a finn partitivus eredetének vizsgálata során hasonló szerkezetet mutat ki a mordvinban. Rätsep (1977) és Laanest (1975) megemlítik, hogy az észt partitivus eredete megegyezik a finnével. Az észt partitivusi alak–jelentés kapcsolatok alakulásáról lásd még Rätsep (1979: 24–29), az aspektuális tárgy finnben való fejlődésének egy megközelítéséről: Larjavaara (1991), finnségi nyelvekről: Lees (2004, 2005), finnugor párhuzamokról: Kangasmaa-Minn (1993). Amellett, hogy morfológiailag a finntől eltérő a képzésük, az észtben a többesszámú partitivusi (és az anyagnévi) NP-k („csupasz nominálisok”) az aspektuális interpretációt is a finntől eltérő módon befolyásolják. A partitivusi alak a (morfológiailag genitivusi vagy nominativusi alakú) totálistól különbözhet például hosszú magánhangzójának hosszúságában (az õuna ’alma.TOT/GEN’ és klouni ’bohóc.TOT/GEN’ alakokban a diftongust rövid u-val kell ejteni, az õuna ’alma.PART’ and klouni ’bohóc.PART’ alakokban hosszú u-val). Más esetekben a partitivusi tő magánhangzóra végződik, tőalternációval, tőbelseji nyúlás nélkül (tüübi ’típus.GEN’, tüüpi ’típus.PART’) vagy -t/-d alternációval (võtme ’key.GEN’, võtit ’key.PART’, maa ’land.GEN’, maad ’land.PART’). További részletekért és a morfológiai fejlődés történetéért lásd Rätsep (1977, 1979) vagy Laanest (1975). Az észt tárgyeset alternációjának legbevettebb példái – még napjaink nyelvészeti gyakorlatában is – a (27) és (28) példákban a fogyasztást kifejező igékkel a separativus használatát szemléltető mondatok. Innentől csak észt példákkal illusztrálom a jelenséget. (27) Mari

sõi

(ühte)

M[NOM.S] eat.S3.PST one.PART

õunapiruka-t. apple tart-PART

’Mari almatortát evett.’ (vö. a lehetséges angol fordításaival: ’Was eating an/the (/one) apple tart.’) (28) Mari sõi (ühe) õunapiruka (ära).5 M[NOM.S]

eat.S3.PST

one.TOT

apple tart.TOT up/PRT

’Mari megette az almatortát, Mari evett egy almatortát.’ A partitivus jelentése részben megegyezik a magyar elativus jelentésével: Mari az almatortából evett. Más igeosztályokkal való kiegészítő példák árnyalják majd a képet; olyan példák is vannak, ahol a partitivus jelentése nem azonos a magyar elativus jelentésével. A létrehozást kifejező igék ((29), (30)) is jól szemléltetik az észt tárgyeseti alternációt.

5

Az (ära ’el, föl, meg, teljesen’) partikula jelenléte és a tárgy specifikussága és kvantáltsága között összefüggés mutatható ki (Tamm 2004a). A partikula nélkül a tárgy specifikussága nincs meghatározva. Egy ettől eltérő megközelítésért lásd Ackerman és Moore (2001) írását, akik az észtet olyan nyelvként elemzik, amiben szabályszerű grammatizálódási folyamatok zajlanak le, amelyek során az aspektus kategóriája morfológiailag általában az igéken – pontosabban a predikátum részeként – jelenik meg, partikula formájában. Mint a magyar igekötő, az észt igei partikula az igétől elválasztható, de szemantikailag mégis egységet képez vele.


(29) Mari M[NOM]

kirjuta-s (ühte)

raamatu-t.

ír-S3.PST

könyv-PTV

egy.PTV

189

’Mari (éppen) (egy) könyvet írt.’ (30) Mari kirjuta-s (ühe) raamatu. M[NOM]

ír-S3.PST

egy.TOT

könyv.TOT

’Mari írt egy könyvet.’ Egyes igeosztályok csak partitivusos tárggyal jelennek meg, lásd a (31) és a (32) példákat a ’néz’ igével. (31) Mari M[NOM]

vaata-s

oma/

kahte

néz-S3.PST

saját.GEN

két.PTV

raamatu-t. könyv-PTV

’Mari a könyvét nézte.’ (32) *Mari vaata-s raamatu. M[NOM]

néz-S3.PST

könyv.TOT

(’Mari a könyvét nézte.’) Attól függetlenül, hogy az argumentum kvantált, mégis atelikus a mondat az előbb tárgyalt indoeurópai példákkal szemben, ahol az aspektus az argumentum kvantifikációtól is függ. Saját könyv és két könyv kvantáltak, mégis atelikus a mondat és az argumentum partitivusban áll. Ugyanakkor nem kvantált is lehet a totális tárgy, mégis telikus a mondat, mint a (33)-as példában. Mivel egy új referenst hoz a diskurzusba, a totális esetjelöléssel rendelkező argumentum nem specifikus. (33) Mari

tõi

jäätise.

M[NOM] hoz.S3.PST fagyi.TOT

’Mari (a/egy) fagyit hozott.’ Az észt partitivusi–totális tárgyeseti alternációról a korábbi vizsgálatok folyamán kiderült, hogy számos tényezőtől függ: behatároltság, rezultativitás és perfektivitás, továbbá határozottság, ismertség (knownness), valamint specifikusság. Néhány példa olyan aspektuális megközelítésekre, amelyekben szerepel finn vagy észt: Metslang (2001), Erelt et al. (1993), Kont (1963), Tauli (1980), Rätsep (1978), Ackerman és Moore (2001), Heinämäki (1984), Verkuyl (1993), Kiparsky (1998), Tenny (1994), Nelson (1998). Néhány példa olyan definitség vagy specifikusság alapú megközelítésekre, amelyekben szerepel finn vagy észt: Hiietam (2003), Rajandi és Metslang (1979), cf. még van Hout (2000) és a finnről Belletti (1988). Az újabb nemzetközi szakirodalomban, Krifka (1998), Kiparsky (1998) és Ackerman és Moore (1999) után, az észt igék és a tárgyeset-variáció leírásaiban az ’(a)telicitás’ terminus terjedt el. Az (1)-hez és (3)-hoz hasonló példák kapcsán, melyekben a tárgy partitivusi alakban szerepel, a behatárolt, rezultatív, perfektív és telikus terminusokkal találkozhatunk. A totális tárgyas (2)-höz és (4)-hez hasonló példákat a behatárolatlan, irrezultatív, imperfektív, és atelikus terminusokkal szokás jellemezni. Hagyományosan a telicitást és a perfektivitást tekintik az észt predikátumok tárgyeseti alternációja mögött meghúzódó jelenségeknek. Az első lépés ezek viszonyának rögzítése kell, hogy legyen, a második lépés az adatok értelmezése. Az alábbi tesztek bemutatják, hogy míg az észt esetváltakozás aspektuális elemzése számos közvetlenül NP-központú megközelítésnél előnyösebb, nem mutatható ki semmiféle egyértelműen értelmezhető összefüggés az eset és a perfektivitás vagy a telicitás aspektuális kategóriája között. Így itt, a Lexikai-Funkcionális Nyelvtan szellemében elkészített végső javaslatban a telicitás és perfektivitás fogalmai helyett a behatároltság fogalmát ajánlom. Az utolsó fejezet egy olyan aspektuális megközelítésre tesz javaslatot, ahol az egyes igék és az esetmorfémák lexikai tételei egymást kiegészítő grammatikai aspektuális információt hordoznak.

190

Tamm Anne

A totális tárgyesetet tartalmazó mondatok ((34), (35)) az időbeli rendezhetőség és az időhatározókkal való bővíthetőség tesztje alapján perfektívek és telikusak, míg a partitivusiak imperfektívek és atelikusak. A tesztek eredményeinek részleteit lásd a (34)–(37) példákban. A (34)-es példa azt mutatja, hogy a partitivusos tárgy atelikus mondatban jelenik meg. A (34)-es példa azt is mutatja, hogy a partitivusos esetjelölés és kvantáltság (egy, két könyv), valamint az atelicitás és kvantáltság nem korrelálnak az észtben. kirjuta-s (ühte/kahte) raamatu-t aasta aega. egy/két-PTV könyv-PTV év[NOM] idő.PTV ’Mari egy évig a/egy könyvet írt(a).’

(34) Mari

M[NOM] ír-S3.PST

A (35)-ös példa azt mutatja, hogy a partitivusos tárgy imperfektív mondatban nem jelenik meg az adott létrehozás igecsoporttal. kirjuta-s (ühte/kahte) raamatu-t ja läks töö-le. egy/két-PTV könyv-PTV és megy.S3.PST munka-ALL ’Mari a/egy könyvet írt(a) és elment dolgozni.’ (A tesztmondat nem tehető hozzá.)

(35) #Mari

M[NOM] ír-S3.PST

A (36)-os példa azt mutatja, hogy a totális tárgy egy telikus mondatban jelenik meg. (36) Mari

kirjuta-s (ühe)

M[NOM] ír-S3.PST

egy.TOT

raamatu

ühe

könyv.TOT

egy.GEN év-COM

aasta-ga.

’Mari megírta a könyvet egy év alatt.’ A (37)-es példa azt mutatja, hogy a totális tárgy egy perfektív mondatban jelenik meg. (37) Mari

kirjuta-s (ühe)

M[NOM] ír- S3.PST

egy.TOT

raamatu

ja

läks

könyv.TOT

és

megy.S3.PST munka-ALL

töö-le.

’Mari egy könyvet írt és elment dolgozni.’ Egyes perfektív igék is csak partitivusos tárggyal jelennek meg, lásd a (38) és a (39) példákat a ’megijeszt’ igével. Az argumentum kvantált, és mégis partitivusban áll. A Vendler-féle tipológiában az esemény típusa „eredmény”. Jüri-t. M[NOM] megijeszt-S3.PST J-PTV ’Mari megijesztette Györgyöt.’ (39) *Mari ehmata-s Jüri. (38) Mari

M[NOM]

ehmata-s

megijeszt-S3PST

J.TOT

’Mari megijesztette Györgyöt.’ Egy egész perfektív eredményigék és főleg pszichológiai igék osztályáról van szó, lásd a (40) és a (41) példákat a ’meglep’ igével, amelyek ugyanúgy viselkednek, mint a (38)–(39) példákban szemléltetett ’megijeszt’ ige. Ezek az igék partitivusos tárggyal jelennek meg, az argumentumuk kvantált. Jüri-t. J-PTV ’Mari meglepte Györgyöt.’

(40) Mari

M[NOM]

(41) *Mari M[NOM]

üllata-s

meglep-S3.PST

üllata-s

Jüri.

meglep-S3.PST

J TOT

’Mari meglepte Györgyöt.’ A (38)–(41) példákban szemléltetett igék partitivusos tárggyal jelennek meg, az argumentumuk kvantált, és a mondatok perfektívek (42).


(42) Mari

/ üllata-s

ehmata-s

M[NOM] megijeszt-S3.PST

191

Jüri-t ((ja siis) läks tööle).

meglep-S3.PST J-PTV ((és azután) elindult, hogy munkába menjen)

’Mari (először) meglepte/megijesztette Györgyöt (és azután elindult, hogy dolgozni menjen).’ Ezeknél az igéknél lehetséges, hogy a perfektivitás az argumentumuk kvantáltságától függ, ezért leteszteltem az előző mondatokat egy többes számú partitivusos tárggyal, lapsi ’gyerekeket’. A szerkezet a magyar csupasz nominálisokhoz hasonlít: ’gyereket ijeszteni’, de igazán pontos fordítást nem lehet készíteni úgy, hogy az aspektualitás és a kvantáltság ugyanaz maradjon az észtben és a magyarban. A (43)-as példából kiderül, hogy a perfektivitás az argumentum kvantáltságától nem függ, mert a perfektivitás tesztje jó a többes számú partitivusos tárggyal is. lapsi ((ja siis) läks tööle). M[NOM] megijeszt-S3.PST meglep-S3.PST child.PTV.PL ((és azután) elindult, hogy munkába menjen) ’Mari (először) meglepte/megijesztette a gyerekeket (és azután elindult, hogy dolgozni menjen).’

(43) Mari

ehmata-s

/ üllata-s

A (44)-es példából kiderül, hogy a perfektivitás a létrehozás igéknél sem függ az argumentum kvantáltságától, és a perfektivitás tesztje jó a többes számú partitivusos tárggyal is. (44) Mari

kirjuta-s raamatu-id

M[NOM] ír-S3.PST

((ja siis ) läks ülikooli tööle).

könyv-PTV.PL ((és aztán) elment dolgozni az egyetemre)

’Mari könyvet írt. ((És azután) elment az egyetemre dolgozni.)’ Ugyanazokat az igéket és mondatokat letesztelve a telicitást kiszűrő teszttel is, az eredmény a (45)-ös és (46)-os példákban látható. A telicitásra érzékeny teszt azt mutatja, hogy az egyes számú partitivusos tárggyal és egy perfektív pszichológiai igével rendelkező mondat (45), valamint a többes számú partitivusos tárggyal és egy létrehozásigével rendelkező mondat (46) egyaránt telikusak. Anyanyelvi beszélők számára ezek a perfektív mondatok viszont nem olyan egyértelműen telikusak, mint a totális tárggyal rendelkező mondatok. Úgy tűnik, hogy bár telikusak a partitivusos tárggyal rendelkező mondatok, mégis enyhébb a telicitásuk. A tesztet kiegészítettem úgy, hogy jobban látszódjon a különbség a totális és partitivusos tárggyal rendelkező mondatok között: hozzátettem a kumulativitásra utaló ’még jobban, még többet’ kifejezéseket. Az látszik, hogy a mondatok marginálisan kumulatívok. Az is feltűnik, hogy a tesztek különböző dimenziókra vonatkoznak és nem illenek össze, de még nem világos, hogy ennek pragmatikai vagy szemantikai oka van. (45) Mari

üllata-s

Jüri-t

ühe

hetke-ga

M[NOM] meglep-S3PST György-PTV egy.GEN pillanat-COM

ja

järgmise

hetke-ga

és

következő.GEN

pillanat-COM meglep-S3.PST

üllata-s

ta

teda

veel=gi.

ő[NOM]

ő.PTV

még=DISTR

’Mari meglepte Györgyöt az egyik pillanatban, a következő pillanatban pedig még jobban meglepte.’ (46) Mari kirjuta-s aasta-ga raamatu-id M[NOM] ír-S3PST

év-COM

könyv-PL.PTV

ja

järgmise

aasta-ga

kirjuta-s ta

neid

veel=gi.

és

következő.GEN

év-COM

ír-S3.PST

ő.PL.PTV

több=DISTR

ő[NOM]

’Mari egy év alatt írt néhány könyvet, a következő évben pedig még többet írt (belőlük).’

192

4.

Tamm Anne

Diszkusszió

A finnségi aspektuális tárgyeseti alternáció vizsgálatához az inkrementális témájú fogyasztást és létrehozást kifejező igék a legszemléletesebb példák, de számos másik telikus igecsoport esetén is kimutatható az aspektuális tárgyeset-váltakozás. Az aspektuális tárgyeset-váltakozás jellemző például a következő mondatok megfelelőiben megjelenő észt igékre is: végignézi a filmet, garázsba tolja a kocsit, elhozza a könyvet, Marinak adja a könyvet, megveszi a könyvet, eljátssza a szonátát, megrémiszti a gyereket, vár egy órát, futott egy kilométert. Általában egy potenciális célponttal rendelkező szituációról van szó, és a tárgyeset attól függ, hogy a leírás szerint a célpontot elérték az eseményben – ilyenkor található a totális tárgyesetjelölés – vagy nem – ilyenkor található a partitivus. Az utóbbi esetben másodlagos perfektivitásról is lehetne beszélni, mint az orosz telikus prefixumos igéknél, amelyeket imperfektív igealakban használnak. Az esetjelölés mögött meghúzódó természetes kategóriák nem feleltethetőek meg a perfektivitás és telicitás standard tesztek által alkalmazott fogalmainak. A hagyományos fogalmaknak meg nem feleltethető jelenségek legnagyobb csoportjait az előző fejezetben tárgyalt pszichológiai igéket, eredményigéket tartalmazó példák és a Kiparsky (2005) által a finnben vizsgált, mértékhatározót, fok-eredményigét és csupasz többesszámú partitivusi tárgyat tartalmazó mondatok alkotják. A tárgy kvantáltságán alapuló esetjelölés helyét mára az aspektust tükröző esetjelölés vette át az észtben. Fontos azonban megjegyezni, hogy az észt igei predikátum fogalmi terében elhelyezkedő aspektuális kategória funkcionális szemantikai struktúrája a névszói fogalmi térből kölcsönzött (vagyis partitivusi) formát öltött. De nem a funkcionálisan homogénnek avagy kvantáltnak értelmeződő anyagnév–megszámlálhatóság szembenállásban nyilvánul meg, hanem az alábbi felosztás alakult ki: a) homogén (nem kvantált és osztható), atelikus, imperfektív, pl. néz b) „adagolt” (ami opcionálisan kumulatív és oszthatatlan), telikus, perfektív, pl. az észt könyveket írt, meglepte Györgyöt és c) szigorúan kvantált (nem kumulatív, oszthatatlan), telikus, perfektív, pl. megette az almát, írt egy könyvet. Úgy tűnik, hogy bár nincs NP-alapú esetjelölés és nincs tárgyak kvantáltságán alapuló kompozicionális telicitás, a grammatizálódási folyamatban még nem érvényesült egy egyszerű rendszer. Egyszerű rendszer alatt a perfektivitás–imperfektivitás és nem kompozicionális telicitás–atelicitás pólusokkal rendelkező „tiszta” aspektusrendszerre gondolok. Ennél izgalmasabb a jelenlegi grammatizálódási állapot, főleg a b) pont alatt megfogalmazott típus miatt. Egy telikus–perfektív olvasat jön létre vagy az igeszemantika vagy az NP szemantika által, tehát egy egyszerű szemantikai reprezentációról nem lehet szó. Egyszerűbb, intuitívabb funkcionális-szintaktikai megközelítés azt ragadná meg, hogy ugyanaz a szemantikai olvasat (perfektivitás és telicitás) különböző morfoszintaktikai eszközökön keresztül jön létre. Bár a tanulmányom a későbbiekben csak a modellezés szintaktikai oldalával foglalkozik, a kategóriafüggetlen eset fejlődésdinamikájának megértéséhez hasznos ismerni az adatok és az igeosztályok értelmezését a skaláris szemantika szempontjából, ahogyan ezt Tamm (2004)ben felvázoltam. Skála-alapú megközelítéseket lásd Kennedy és McNally (2005; 1999), Hay (1998), Hay et al. (1999) és Kiparsky (2005). A perfektivitás–imperfektivitás és telicitás– atelicitás pólusok közötti szembenállás helyett a skaláris szemantikai elemzés szerint az észt aspektusrendszer az aspektust egy skálaként konceptualizálhatja, amely mentén az egyes események különböző mértéknek megfelelően realizálódnak. A megközelítésem szerint az ige lexikai szemantikája határozza meg a skála jelenlétét vagy típusát (a részletekért lásd Tamm 2004). Az esetjelölés jelöli ki a skálán elfoglalt helyet, ami az esemény bekövetkeztének


193

pontos mértékét jelenti. A skála típusa lehet nyílt vagy zárt szerkezetű. A zárt skála lehet részlegesen vagy teljesen zárt. A fogyasztást és létrehozást kifejező igék és a pszichológiai igék segítségével szemléltethetjük a rendszert. Három skálalehetőség van: (1) nyitott, (2) teljesen zárt, felső végén behatárolt és (3) részlegesen zárt, behatárolt, de nem a felső végén. 1. Ha a tárgy, legyen az egyes- vagy többesszámú NP, partitivusban áll, a predikátum homogénként interpretálódik, s a skála nyitott. Más részről viszont a ’néz’-féle igék nem teszik lehetővé, hogy az esemény előrehaladottságának fokát egy skálán helyezzük el; az ilyen igék az általuk kifejezett eseményhez homogenitást rendelnek; az alsó végén behatárolt skálát határoznak meg, vagy nincs is skálájuk. 2. Amennyiben az almatorta (28) totális esetben áll, a predikátumot kvantáltnak interpretáljuk. Ekkor a skála a felső végén zárt. 3. Partitivusi többesszámok vagy anyagnevek esetében a predikátum interpretációja adagolt; az esemény az almatorta-evés egy részletének, definiálatlan mértékű beteljesültének felel meg. Az evés eseménye már lezáródott, de az elfogyasztott mennyiség meghatározatlan. A skála tehát csak az egyik, az alsó végén, egy minimális fok után behatárolt. Megemlítek oroszból egy tipológiai párhuzamot, ami segít megmutatni, hogy az észt másképp működik, mint a finn és a többi finnségi nyelv. Az oroszban is partitivus van, ami csak az anyagnevek esetében használható. A különleges és figyelemreméltó tény itt az, hogy az anyagnevek esetében használható partitivust csakis és kizárólag telikus/perfektív igékkel lehet használni. Kompozicionális aspektusról nem szoktak ilyen példáknál beszélni. (i) a. b.

On

vy-pil

čaj-u.

ő[NOM]

TLZ-iszik.S3.PST

tea-PTV

’Itta a teát / teát ivott.’ *On pil čaj-u. ő[NOM]

c.

(’Itta a teát / teát ivott.’) On vy-pil čaj. ő[NOM]

d.

iszik.S3.PST tea-PTV

TLZ-iszik.S3.PST

’Megitta a teát.’ On pil ő[NOM]

tea.ACC

čaj.

iszik.S3.PST tea.ACC

’Teát ivott.’ A párhuzam abban rejlik, hogy van egy partitivus, ami nem zárja ki a perfektív és telikus olvasatot, hanem ellenkezőleg. A b. és d. példák azt mutatják, hogy az orosz partitivusszal a helyzet ugyanolyan, mint az észtben a „különleges” partitivus helyzete a fogyasztási igékkel. A „különleges” partitivus perfektív és telikus mondatokban jelenik meg, az accusativus pedig minden olvasattal nyelvtanilag helyes. Az észt fogyasztási és létrehozási igékkel is kombinálható az orosz különleges partitivus szemantikai megfelelője: a többes számú vagy anyagnévből álló tárgy. Az észt mondat szemantikai olvasata is hasonló az oroszhoz, mert a mondat perfektív, anélkül, hogy a tárgy kvantált lenne. A különbség az, hogy az észt igén ilyenkor nincs aspektuális partikula. A ’meglep’, ’megijeszt’-féle igék a predikátum adagolt interpretációját hozzák, és az alsó végén zárt (behatárolt) skálát határoznak meg. A lexikalizálódott ’ijesztési’ vagy ’meglepési’ eseményt egyértelmű időbeli keretek határolják, ahogy a perfektivitási teszt is igazolja. Mégis, szemben a lexikalizálódott ’evés’ vagy ’írás’ eseményével, ez az esemény nem úgy konceptualizálódik lexikailag, mint aminek elképzelhető bármiféle olyan végleges és visszafordíthatatlan végpontja, ami a megijesztettre vagy meglepettre tett hatásához kapcsolható. Tehát az igék lexikailag különböznek abban, hogy az általuk specifikált/meghatározott skála milyen tulajdonságokkal bír.

194

Tamm Anne

A korábbi formális megközelítések és az észt adatok összeegyeztetésének egyik hiányossága az ige, az NP és az eset egymásrahatásaira való rálátás hiánya volt. A korábbi fejezetekben bemutatott adatok segíthetnek ezt a problémát megoldani. Az itt következő fejezet ezt a kölcsönhatást igyekszik formalizálni. E fejezet célja az elemek közt fennálló munkamegosztásnak egy intuitív leírását adni, és ezt a grammatizálódási mintázatot az LFG keretei között bemutatni. 5.

Lépések egy elemzés irányába

Az LFG-s keretben három mondattani szint van, a funkcionális szerkezeté (f-struktúra), az argumentum szerkezeté (a-struktúra) és az összetevős szerkezeté (c-struktúra). Az LFG-ben Komlósy (2001) Bresnan (2001) és Dalrymple (2001) nyújtanak például bevezetést. Az aspektus kategóriájában lezajló grammatizálódás a lexikont (morfémákat), az a-struktúrát, az f-struktúrát (amelyben olyan funkcionális jegyek szerepelnek, mint idő, mód, szám és személy) és a szemantikát érinti, a s(zemantikai)-struktúrát. A szintaxis és a szemantika közötti leképezés az LFG-ben az f-struktúra és a szemantikai struktúra között történik (Butt et al. 1997). A következő fejezetek középpontjában a lexikai tételek és a funkcionális szerkezet áll. Egyfelől vannak igék, mint például a kirjutama ’ír’, sööma ’eszik’, amik aspektuális viselkedés tekintetében szabályos váltakozást mutatnak. A tesztek bizonyították, hogy ezek az igék háromféle módon viselkednek. Egyrészt, ha egy ilyen ige totális tárggyal szerepel egy mondatban, az a mondat perfektív és telikus; perfektív és enyhén telikus, ha többesszámú, partitivusi tárggyal; és imperfektív és atelikus, ha egyes- vagy többesszámú, vagy anyagnevet jelölő főnévi csoportban lévő partitivusi tárggyal szerepelnek. Jelen írás a továbbiakban nem használja perfektivitás és telicitás aspektuális terminológiáját. Azokat a mondatokat, amik perfektívek és telikusak, maximálisan behatároltnak nevezzük, az olyan mondatokat, amik perfektívek és enyhén telikusak, minimálisan behatároltnak, és azokat a mondatokat, amik imperfektívek és atelikusak, behatárolatlannak. Azt, hogy egy mondat behatárolatlan, minimálisan behatárolt vagy maximálisan behatárolt, az igék és az esetjelölés határozza meg. Az igék aspektusa és a mondataspektus között nincs egyértelmű megfeleltethetőség. Az esetjelölés három típusa az igeosztály és a tárgyjelölés kölcsönhatásán alapul. A kirjutama ’ír’ ige három különböző aspektuális jelentésben fordulhat elő: (1) teljesen, maximálisan behatárolt (totális), (2) nem behatárolt (partitivus) és (3) nem meghatározottan, minimálisan behatárolt (szemantikailag megszorított partitivus). Az eseményt kifejező igék között is vannak olyanok, amelyekkel partitivusi tárgy is szerepelhet, mint például a fentebbi ehmatama ’megijeszt’ pszichológiai ige. Ez a kategória hasonlóságot mutat más nyelvekben kimutatott aspektuális megkülönböztetésekkel. Singh (1998) ad leírást a hindiről, amiben szerepel neutrális perfektív, Koenig and Muansuwan (2000) szerint a thaiban létezik semi-perfektív, és Bar-el et al. (2005) skvám perfektív kategóriáról tesz említést. A tárgyi NP kvantáltsága helyett egy másik, a tárgyi NP-hez kötődő tulajdonság a döntő a behatároltság kérdésében, mégpedig a tárgy esete. A tárgy esete partitivus (lásd a behatárolatlan mondatban) és totális eset (lásd a maximálisan behatárolt mondatot) között alternál. Szemantikailag megszorított partitivus minimálisan behatárolt mondatokban szerepel.


ige

igetípus

tárgyesetek

ír

rugalmas, van alternációja rugalmatlan rugalmatlan

tot., part1, part2

behatároltsági lehetőségek: skálatípusok az igeszemantikában nyitott

part1, part2 part1

min. nyitott

megijeszt lát

195

behatároltsági lehetőségek: skálatípusok mondatokban max., min., nyitott min. nyitott

3. tábla. Behatároltság, igék, mondataspektusuk, tárgyesetek. Az igék ideális leírásának rugalmas módon kell tükröznie az igék, az aspektus és az eset összefüggéseit, hogy keretet biztosítson egyfelől az ige aspektuális lehetőségeinek, másfelől az esetnek az ige kategorizációjára való érzékenységének modellezésre. Összegezve tehát az eddigieket, jelen megközelítés szerint a mondatok kétféleképpen lehetnek behatároltak: maximálisan és minimálisan, az igék pedig lehetnek lexikailag behatárolatlanok (néz), behatárolhatóak (eszik, ír) vagy (minimálisan) behatároltak (megijeszt). A maximálisan behatárolt mondatoknak totális tárgya van, a behatárolatlan és a minimálisan behatárolt mondatoknak partitivusi. Szemantikailag megszorított partitivusi tárgyak minimálisan behatárolt mondatokban szerepelhetnek, de maximálisan behatároltakban nem. 6.

A javaslat

Az itt vázolt megközelítés szerint tehát az észtben az eset is és az igék is hordoznak grammatikailag releváns aspektuális jegyeket. Ez itt egy szintaktikai jellegű megoldás a reprezentáció problémáira. Az aspektuális jegyek tanulmányomban funkcionális jegyek. A funkcionális jegyek abban térnek el a funkcionális kategóriáktól és az ittenitől eltérő generatív szintaktikai keretekben használt jegyektől, hogy olyan általánosításokon alapulnak, amelyek formális megalapozása nem csak természetük szerint strukturális vagy szintaktikai tesztek által történik, hanem szemantikailag is. A grammatizálódás tanulmányozását funkcionális jellege teszi az LFG szintaktikai vizsgálódásai számára érdekessé, hiszen a mai napig vitatott, pontosan milyen szemantikai anyag reprezentálható az f-struktúrában. Így az alábbi fejezetek olyan elemzésre tesznek javaslatot, amely talán közelebb áll a tipológiai elemzéshez, mint a jelenség korábbi, finnel kapcsolatos generatív elemzéseihez. 6.1

A lexikai-funkcionális grammatikai keret nyújtotta lehetőségek

Jelen megközelítés számára fontos, hogy az LFG keretei lehetőséget nyújtanak az aspektuális információ morzsáinak és a grammatikai kapcsolatok több, akár egymással nem is érintkező, megszakított összetevőben való elhelyezésére, amik a felszíni összetevős szerkezet szintaxisában, a c-struktúrában többféle konfigurációban jelenhetnek meg. Ugyanakkor a másik szintaktikai szinten, a funkcionális szerkezetben (azaz az f-struktúrában) egyetlen közös modulban kell őket elhelyezni. Ez a reprezentációs szintek közötti kapcsolatot meghatározó megszorítások segítségével érhető el. Elemzésemben a konstruktív eset szolgál a mondataspektus vonzatokban való kódolásának eszközéül. A legfrissebb szakirodalom számos olyan elemet vezetett be, melyek az észt aspektuális esetek és igék kölcsönhatásának formalizálásában hasznosnak bizonyultak, mint például Nordlinger és Sadler (2004) a konstruktív eset LFG-s megközelítéséről, Lee (1999), Butt és King (2005), Butt (2006) a

196

Tamm Anne

szemantikai esetről és az olyan megközelítések, amelyekben az aspektuális jegyek az fstruktúra szintjén állnak össze (Toivonen 2001). 6.2

Behatárolhatóság és behatároltság

Ennek az alfejezetnek egy olyan megközelítés kidolgozása a célja, amely modellálja az eset és az ige aspektuális szerepét a mondatban. Itt próbálom megragadni, hogy a behatárolt, vagyis perfektív és (enyhén) telikus mondatokban található igék lexikai tételében tárolt információ hogyan pontosítja a szintaktikai reprezentáció struktúráit. Javaslatom szerint a lexikai tételek a szintaktikai leírás funkcionális szintjén részleges, ugyanakkor alapvető információt – megszorításokat – szolgáltatnak a mondataspektusról. A megvizsgált igék megjelenítésében szerepeljen egy behatároltsági attribútum (B). A behatároltsági attribútum vagy nem vesz fel semmilyen értéket, vagy értéke MINimal. Ezek a tények az ige lexikai tételében vannak megjelenítve. Így a lexikai tételek vagy behatárolhatóságot vagy behatároltságot kódolnak. A nyelvtani helyzet részben olyan, mint a magyar tárgyas és tárgyatlan ragozással. Minden finit magyar mondatban megjelenő igét ragozni kell, azt írja elő a magyar nyelvtan. Ugyanúgy írja elő az észt nyelvtan, hogy a finit mondatokban a tárgynak valamilyen esetben kell állnia. Milyen ragozásban jelenik meg a magyar ige, részben az igetípustól (tárgyas, nem tárgyas, ikes), részben különböző szemantikai tényezőktől vagy jegyektől függ (határozottság). Milyen esettel jelenik meg az észt tárgy, az is részben az igetípustól, részben különböző szemantikai tényezőktől függ. Van-e szoros kapcsolat magának a tárgynak a jelenléte és az aspektus között? A tárgyasság és aspektus több nyelvben is szorosan összekapcsolódnak (Hopper–Thompson 1980). Tenny (1994) és az ott tárgyalt „aspektuális hipotézis” egy olyan aspektuális érintkezési síkról megfogalmazott („interfész”) hipotézis, amelyet gyakran vesznek alapul aspektusjelenségeket tanulmányozó lexikalista munkák. Tenny (1994) azt állítja, hogy a lexikon és a szintaktikai argumentumstruktúra közti leképezést aspektuális tulajdonságok uralják. Pontosabban, Tenny szerint összefüggés áll fenn a direkt tárgy (direkt belső argumentum) és a mondatszemantika bizonyos aspektuális tulajdonságai, nevezetesen a „behatároltság” vagy „események kimérése” között. Ezeknél az okoknál fogva érdemes itt a Tenny aspektuális szintaxis–szemantika érintkezési síkról szóló elméletét említeni. Valószínűleg a különböző nyelvekben különbözik az, hogy az aspektusjelenségeket mennyire szintaktikai vagy szemantikai jelenségként kell tekinteni. Az észt adatról biztos, hogy egy szemantikai és lexikai szemantikai részre kell magyarázatot adni. Az észt adatról az is biztos, hogy a morfoszintaktikájára kell egy magyarázat, de elég nehéz megállapítani, mennyire kell a szintaxisban megoldani a tárgyeset-alternáció modellálását. A jelenségnek szemantikai és szintaktikai oldala van. Mi volt hamarabb, a tojás vagy a tyúk? A válasz valamennyire az elmélettől is függ. Az LFG-ben is különböző lehetőségek vannak. Az f-struktúra jegymátrixában szereplő aspektuális jegyekre szintén a behatároltság terminust érdemes alkalmazni; itt a B attribútum értéke lehet MINimal vagy MAXimal. Így az észt aspektus leírásában a mondat behatároltság és az igei behatárolhatóság fogalmainak használatát javaslom, abból az intuícióból kiindulva, hogy a tranzitív igék vagy behatárolhatóak, vagy nem (47). (47) Behatárolható igék: kirjutama ’ír’, sööma ’eszik’, jooma ’iszik’ Behatárolt igék: ehmatama ’megijeszt’, üllatama ’meglep’, alustama ’kezd’ A mondatok behatároltak vagy nem behatároltak. A mondat nem behatárolt, ha a benne levő ige nem behatárolt megszorítással rendelkezik. A mondatok két különböző módon lehetnek behatároltak: némely ige lexikailag behatárolt, mások kompozicionálisan, esetjelölt tárgyak által. Vannak igék, amelyeknek a lexikai tételében szerepel aspektuális jegy, más igék


197

egyedül az attribútum létét határozzák meg, de annak értékét a mondat egy másik eleme kell, hogy kijelölje. Ekkor az ige a mondat számára részleges aspektuális specifikáltságot hordoz. A maximális behatároltsági érték, a MAX, ezen igék esetében csak kompozicionálisan meghatározható, unifikáció által. Mihelyt egy attribútum lexikailag meghatározott érték által határozódik meg, nem módosítható és tovább nem pontosítható másik szintaktikai elem által. Szintaktikai elemek biztosíthatnak további információt, de nem változtathatnak meg már meghatározott attribútum–érték párokat. Az igékhez kapcsolódó attribútum–érték kombinációk igeosztályokat határoznak meg. Az itt bemutatott csoportosítás szerint abban az esetben, ha egy igét behatároltnak nevezünk, annak behatároltsági jegye (B) specifikált. Az ige behatároltságára vonatkozó információk az igei lexikai tételek funkcionális specifikációi közé tartoznak, és a c-struktúra megfelelő terminális csomópontjaiban állnak. 6.2.1

Lexikailag behatárolt igék: ehmatama ’megijeszt’, (B)=MIN

A specifikációk definiáló azonosságok (defining equations) formájában jeleníthetőek meg, ahogy az ehmatama ’megijeszt’ ige lexikai tételében (48) is; a c-struktúra csomópontjából az f-struktúrába képezőnek le, és azt egy aspektuális megszorítással egészítik ki, a B MIN aspektuális jegyével (49). Az ábrák és a tételek a konvenció szerint angolul vannak. (48) ehmatama, V: (↑PRED) = ‘frighten <(↑SUBJ), (↑OBJ)>’ (↑B) = MIN

(49)

Ebben az esetben tehát a behatároltság az ige lexikai tételében van specifikálva, és a mondataspektust az ige határozza meg. A c-struktúrából az f-struktúrába való leképezés eredményeképp az f-struktúrának is tartalmaznia kell a specifikált behatároltsági jegyet, vagyis az egy rögzített értékű attribútummal bír (32). Ha egy ige lexikai tételében szerepel egy ilyen teljesen specifikált jegy („fully specified feature”, azaz szerepel definiáló azonosság, „defining equation”), mint például a (B)=MIN, akkor az adott ige behatároltsága lexikalizálódott, vagyis az ige elidegeníthetetlenül perfektív, tehát behatárolt. Mivel a mondataspektust a behatároltság-jegyek f-struktúrában való unifikációjaként modelláljuk, ebben a modellben, ahol az eset különböző értékekkel járulhat hozzá a mondataspektushoz, az unifikáció sikertelensége magyarázza az esetjelölési mintázatokra vonatkozó megszorításokat. Az unifikáció abban az esetben sikertelen, ha egy attribútum egynél több értékkel ruházódna föl. A (B) attribútumú jegy például nem vehet fel egyszerre MIN és MAX értéket, a jegy az fstruktúrában vagy (B)=MIN vagy (B)=MAX lehet. Ez azt jelenti, hogy az adott igék behatároltsága a későbbiekben nem változhat, és az aspektuális esetjelölők lehetőségeinek sora korlátozott. 6.2.2

A behatárolható igék: kirjutama ’ír’

A behatárolható igék behatároltsági jegye alulspecifikált. Lehetnek behatároltak, de nem feltétlenül azok (ez a mondatban lévő más összetevők függvénye), és a tárgyi esetjelölés lehetőségeinek sora nyitott. Az ige behatárolhatóságának jelölői is az ige lexikai tételéhez tartoznak, és a c-struktúra terminális igei csomópontjában találhatóak. Ezek a specifikációk egzisztenciális megszorítások formáját öltik az LFG-s keretben, ahogy az (50) is mutatja.

198

Tamm Anne

(50) kirjutama, V: (↑PRED) = ‘write <(↑SUBJ), (↑OBJ)>’ (↑B)

Ebben az esetben a behatároltságot nem az ige (az ige lexikai tétele) határozza meg, hanem majd csak az aspektuális kompozíció összhatásának következtében telítődik meg értékkel, amit a modell a jegyek f-struktúrában való unifikációjaként jelenít meg (51). A c-struktúrából az f-struktúrába való leképezés folyamatának következményeképp az f-struktúra a behatároltság-jegyet csak attribútumként tartalmazhatja, melynek az értéke nem specifikált (51). (51)

A (B) egzisztenciális megszorítás megléte azt jelenti, hogy a B attribútumnak szerepelnie kell a c-struktúra igéjéhez tartozó f-struktúrabeli jegymátrixban. Mivel a mondataspektust a behatároltsági jegyeknek a funkcionális szerkezetben való unifikációjaként modellezzük, a különböző értékeket felvevő jegyek egyesülésének lehetősége magyarázza az esetjelölési mintázatok szélesebb tárát. Az általam vázolt modellben az alulspecifikált jegyek az esetjelölt tárgyak jegyei által válnak teljesen specifikálttá. Ezután a következő kérdés: hogyan telnek meg értékkel a hiányos f-struktúra jegyei? Mielőtt rátérnénk az igéknek a mondat értékeihez való hozzájárulására és az esetjelölt tárgyakkal való interakciójára, ismertetem az esetjelölők három típusához köthető jegyeket. Az esetjelölt tárgyak

6.3

Az esetek közül a totális eset kódolja a maximális behatároltságot, a (B)=MAX jeggyel. Azaz a (B)=MAX jegy olyan behatároltságot kódol, amely jól tesztelhető telikusságnak és perfektivitásnak felel meg. Olyan mondatokban szerepel a (B)=MAX jegy, amelyek egyértelmű korlátokkal rendelkező eseményt fejeznek ki, melyet folytatni már nem lehet. A totális eset lexikai tételében szerepel egy definiáló azonosság, a maximális behatároltság jegyének belülről kifelé alkalmazandó megszorítása, a (B)=MAX. A totális esetnek megfelelő lexikai tétel az (52)-ben látható. Az (53)-ban az f-struktúrabeli információt egy totális esetben álló NP szolgáltatja. (52) TOT: (↑CASE)

= TOT (OBJ↑) ((OBJ↑)B) = MAX

(53)

Az (OBJ) jelölésben a nyíl a belülről kifelé történő funkcióalkalmazást jelöli. Ez a jelölés fejezi ki, hogy a totális esethez asszociált információ „építi fel” a totális eset jegyének az fstruktúráját beágyazó, magasabban található f-struktúrát: ez az információ tölti fel benne a behatároltság jegyét a megfelelő értékkel. A magasabb f-struktúrában szerepel egy tárgy, amelyhez az esetjelölt NP-t tartalmazó közvetlen f-struktúra kapcsolódik. A névszó és grammatikai funkciója között fennálló kapcsolatot a hozzá csatlakozó esetjelölő valósítja meg. (Az f-struktúra és a s(zemantikai)-struktúra közötti leképezésre vonatkozó szemantikai


199

megszorításokkal nem foglalkozom.) A B MAX jegy a felső jegymátrixba kerül, amely a mondaté, miközben az esetről szóló információ az alsó jegymátrixba kerül, amely a tárgyé. Az aspektus, a behatároltság nem a tárgynak, hanem a mondatnak a jegye. Az alapértelmezett eset a partitivus. Pusztán annyi megszorítást hordoz, hogy a mondat, amelyben szerepel, nem maximálisan behatárolt (54). Vannak olyan igék (pl. poolitama ’feloszt, kettévág’, jagama ’feloszt’), melyeknek az állapotként való olvasatában totális tárgyuk van, cselekvésként való olvasatában pedig partitivusi; további példákért és elemzésért lásd Tamm (2004a: 99–102). A behatároltsági megszorítás, úgy tűnik, egy az igéhez kapcsolódó lexikai megszorításból következik; az ezen igék állapotot és cselekvést jelölő használata közötti pontos kapcsolat megállapításához további elemzés volna szükséges. Ez az f-struktúrákra vonatkozó megszorítás (54) pusztán annyi információt tartalmaz, hogy aspektuális partitivus nem szerepelhet maximálisan behatárolt mondatban. Azokat a mondatokat, amelyekben partitivus szerepel, és amelyekre ugyanakkor semmi más szabály nem vonatkozik, egy default szabály behatárolatlannak minősíti (B –), de ezt egy másik cikkben tárgyalom (Tamm 2008a). (54) PART 1: (↑CASE) = PART ((OBJ↑)B) ≠ MAX

Az (55) mutatja, hogy a tárgy pozíciójú partitivusi NP-k az f-struktúrában szereplő jegymátrixban tárolt információhoz miként járulnak hozzá. Ha például az f-struktúrabeli mátrix egy MAX értékű B attribútumot tartalmazna, a szerkezet rosszulformált volna. (55)

Az egyesszámú anyagneves és többesszámú megszámlálható főneves partitivusi tárgyak az (56)-ban foglaltak szerint tesznek megszorításokat az f-struktúrára, és az f-struktúra jegymátrixában szereplő információt az (57)-ben láthatóak szerint határozzák meg. A B MIN jegy a felső jegymátrixba kerül, amely a mondaté, miközben az esetről szóló információ az alsó jegymátrixba kerül, amely a tárgyé. (56) PART 2: (↑CASE) = PART ((OBJ↑)B) = MIN

(57)

6.4

Megszorítások reprezentációja

Az LFG általános jólformáltsági szabályai biztosítják az igék aspektuális eset alapján való kategorizációjának precizitását, és viszont (vagyis az aspektuális eset igecsoport alapján való pontos meghatározhatóságát). Így például egy olyan mondatot, mely az ehmatama ’megijeszt’ igét és egy totális tárgyat tartalmazna, ilyen szabályok zárnak ki. A mondat a totális eset által meghatározott jegyek és az ige által meghatározott jegyek közötti ütközés következtében minősül rosszulformáltnak. A totális eset a (B)=MAX megszorítást, az ehmatama ’megijeszt’ ige a (B)=MIN megszorítást tartalmazza. A minimálisan behatárolt ige 1-es

200

Tamm Anne

partitivusban álló tárggyal (54-es példa) vagy 2-es (az (56)-ban látható), szemantikai partitivusban álló tárggyal jólformált. A 2-es, szemantikai partitivusban álló tárggyal az ige minimálisan behatárolt mondatot alkot, hiszen az ige lexikai tétele az f-struktúrákra nézve kötelezővé teszi a (B) jegy „minimálisan behatárolt” értékét, pontosan ahogy a szemantikailag megszorított 2-es számú partitivus; a jegyek tehát unifikálhatóak. Másrészt a szerkezet az 1-es számú partitivus lexikai tételében szereplő megszorításnak is megfelel, miszerint az fstruktúrája szerkezetében nem szerepelhet a „maximálisan behatárolt” jegy. Egy „maximálisan behatárolt” jegy nem is szerepel benne, tehát az unifikáció nem okoz rosszulformáltságot. Az (58)-as példa egy olyan mondat c-struktúrájának a reprezentációját ábrázolja, amelyben az ige partitivusi tárggyal szerepel, az (59)-es példa pedig a tárgyalt elemek f-struktúráját szemlélteti. (58)

(59)

A kirjutama ’ír’ ige lexikai tételében szerepel egzisztenciális megszorítás; és a fentiek alapján a vele alakítható kétféle behatárolt mondat szintén magyarázható: az attribútum „minimális” és „maximális” értékeit az esetjelölt tárgyak biztosítják, előbbit a partitivusi többesszámú, utóbbit a totális. A létrehozást kifejező igét és totális tárgyat tartalmazó maximálisan behatárolt mondat f-struktúrája a (60)-ban látható. (60)

A (61) egy létrehozást kifejező igét és egy szemantikailag megszorított partitivusi tárgyat (18) tartalmazó minimálisan behatárolt mondatot ábrázol (a szemantikailag megszorított partitivus lexikai tételét lásd az (56)-ban).


201

(61)

Az olyan behatárolatlan mondatok f-struktúrájában, amelyek egy létrehozást kifejező igét és egy szemantikailag nem korlátozott partitivusi tárgyat tartalmaznak, található egy olyan jegy, amely a szerkezethez egy nyitott skálát rendel. A partitivus jelentése önmagában nem egyértelmű, az igétől függően interpretálható minimálisan behatárolt (zárt) skálaként (a skála egy alacsonyabb pontján zárt skálaként) és behatárolatlan skálaként. Az olyan mondatok, melyekben ’létrehozás’ jelentésű ige szerepel többesszámú partitivusi tárggyal, aspektualitás tekintetében kétféleképpen interpretálhatóak: nem behatároltként vagy minimálisan behatároltként. A (61)-es példában egy többesszámú partitivusi tárgyas, minimálisan behatárolt mondat f-struktúrája látható, a (62)-esben egy többesszámú partitivusi tárgyas (’könyvek’) behatárolatlan mondaté, és a (63)-asban egy egyesszámú partitivusi tárgyas (’könyv’) behatárolatlan mondaté. A szemantikai megszorítást nem hordozó partitivus lexikai tételét lásd az (54)-ben, a szemantikai megszorítást hordozó partitivusét az (56)-ban. (62)

(63)

Az igei lexikai tételek a (64)-es és (65)-ös alatt láthatóak. (64) kirjutas, V: (↑PRED) (↑TNS) (↑PERS) (↑NUM) (↑B)

= = = =

‘write <(↑SUBJ), (↑OBJ)>’ PAST 3 SG

202

Tamm Anne

(65) ehmatas, V: (↑PRED) (↑TNS) (↑PERS) (↑NUM) (↑B)

= = = = =

‘frighten <(↑SUBJ), (↑OBJ)>’ PAST 3 SG MIN

A vizsgált mondatok tárgyainak lexikai tételei a (66)–(70) pontok alatt láthatóak. (66) raamatu, N: (↑PRED) = (↑CASE) = (↑NUM) = ((OBJ↑)B) =

‘book’ TOT SG MAX

(67) raamatut, N: (↑PRED) = (↑CASE) = (↑NUM) = ((OBJ↑)B) ≠

‘book’ PART SG MAX

(68) raamatuid, N: (↑PRED) = (↑CASE) = (↑NUM) = ((OBJ↑)B) =

‘book’ PART PL MIN

(69) raamatuid, N: (↑PRED) = (↑CASE) = (↑NUM) = ((OBJ↑)B) ≠

‘book’ PART PL MAX

(70) Jürit, N: (↑PRED) = (↑CASE) = (↑NUM) = ((OBJ↑)B) ≠

7.

‘George’ PART SG MAX

Összefoglalás

Tanulmányomban a finnségi tárgyesetet mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusát vizsgáltam. Bár az aspektust hagyományosan igei kategóriának tekintik, a finnségi nyelvekben az aspektus az igejelölés helyett argumentumjelölésben jelenik meg. Jelen tanulmányom a finnségi tárgyesetet a kategóriafüggetlen eset egyik altípusaként elemzi – mint az argumentumon megjelenő aspektusjelölő toldalékot. A kategóriafüggetlen eset aspektust, időt, modalitást, módot és evidencialitást fejez ki (az ún. TAM-kategóriákat). Tanulmányom azt mutatta be, hogy valójában egy elterjedtebb TAMjelenségről van szó, mint azt sokan az élő indoeurópai nyelvek ismerete alapján gondolják. A finnségi nyelvekben feltérképezett példák elemzése alkalmas lehet az esetről kialakult képünk megváltoztatására. Tanulmányomban az uráli nyelvek elemzésének segítségével mutattam rá a kalaw lagaw ya, ket és más ritka nyelvekben található, predikátumokon megjelenő eset által kifejezett TAM-kategóriák és az indoeurópai prepozíciós infinitívuszok között létező párhuzamra. Az ezen (számunkra) egzotikus nyelveknek a finnségi nyelvekkel való összehasonlítása pedig segít megérteni az első ránézésre talán értelmezhetetlennek tűnő nyelvi jelenségeket: a TAM-kategóriák és az eset közötti összefüggéseket, valamint a TAMkategóriák esetekből és adpozíciókból való kialakulását.


203

Számos indoeurópai nyelvben megfigyelték már az aspektus kompozicionalitását, különös tekintettel az eseményszerkezet és a tárgy kvantáltsága közti összefüggésekre, és a telicitás és tárgyasság viszonyára. Ha a tárgy kvantált, az eseményolvasat telikus, nem kvantált csupasz nominálisból álló tárgy esetén atelikus. Amellett érveltem, hogy a mondat aspektuális értéke a kvantáláson túl az adpozíciótól vagy az esettől (is) függ, vagyis az argumentum morfoszintaktikai tulajdonságaitól. A finnségi tárgyeset vizsgálata egyértelmű példáját mutatja annak, amikor a mondat aspektuális értéke az adpozíció vagy eset jelenlététől függ. A finnségi tárgyesetet és aspektust vizsgálva kompozicionális és nem kompozicionális aspektus modellezésére törekszik a tanulmány. A finnségi nyelvekben található tárgyesetváltakozást számos megközelítésben a telicitással és a perfektivitással hozták összefüggésbe, de még nem született egy olyan alapos leírás, amely lehetővé tenne egy pontosabb formális elemzési kísérletet. A telicitás kompozicionálisan modellálható, a perfektivitás viszont lexikailag rögzített tulajdonság. Tanulmányomban megmutattam, hogy a két kategória közötti átfedés szinte teljes, ugyanakkor egyik segítségével sem írható le pontosan a finnségi nyelvek morfoszintaktikai különlegessége: a partitivus–accusativus tárgyeset-váltakozás. Az észt olyan nyelv, amelyben az aspektus és a tárgyeset-váltakozás különösen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ennek a szoros kapcsolatnak a természetéről írásomban azt mutattam be, hogy az alternáció alapja valamelyest eltér attól, amit hagyományosan annak tekintenek: perfektivitás és telicitás aspektuális oppozícióitól. A perfektivitás–imperfektivitás vagy telicitás–atelicitás pólusok közötti oppozíció helyett felvetésem szerint az észt aspektuális rendszerben az aspektus skálaként konceptualizálódik, amely mentén az egyes események különböző mértéknek megfelelően lehetnek lezajlottak. Jelen tanulmány azt vizsgálta, hogy a telicitás és a perfektivitás milyen módon jelenik meg az észtben, és ennek fényében az igei aspektus és a mondataspektus közti összefüggésnek a kétfajta behatároltság fogalmával való magyarázatát és leírását indítványozta. Az észt aspektust leíró modellemben az aspektus „elszórtan” jelenik meg, vagyis a mondataspektust a különböző összetevők részeiként megjelenő igék és esetjelölők jegyei együttesen határozzák meg az összetevős szerkezet (c-struktúra) szintaktikai szintjén. Az információ egy másik szintaktikai szinten, a funkcionális szerkezet szintjén egyesül, és onnan képeződik le a szemantikai szerkezetre. Ennek a folyamatnak az elemzése az igeosztályok és bizonyos mondataspektusi tárgyesetjelölő mintázatok közt kimutatható szisztematikus kompatibilitás feltárását célozza. Elemzésem során a lexikai-funkcionális grammatika (LFG) módszertanát alkalmaztam. Az empirikus anyag elemzésében csak aspektusigék szerepelnek, vagyis az olyan igék, amelyek aspektusukat tekintve f-struktúrájukban vagy behatároltak, vagy behatárolhatóak (szabadak és nem behatároltak). Ezeket az igéket az elemzés inherensen behatároltnak és inherensen behatárolhatónak tekinti (perfektívnek, mint például a ’megijeszt’ és telicizálhatónak, mint az ’eszik’ vagy az ’ír’). Az LFG-s lexikonban a behatárolt tárgyas igék lexikai tételében teljesen specifikált aspektuális jegy szerepel, a behatárolhatóakéban hiányosan specifikált (alulspecifikált) behatároltsági (aspektus-) jegy. A tárgyas igék lexikai tételében kódolt aspektuális információ mellett az aspektuális tárgyesetjelölők lexikai tételeiben szereplő funkcionális specifikációk is tartalmaznak aspektuális behatároltsági jegyeket. Az aspektuális esetek megnevezései „totális” és „partitivusi”, és jegyeik a szemantikai interpretáció során releváns információt kódolnak. A mondataspektust a funkcionális szerkezet szintjén szereplő szintaktikai behatároltsági jegyek határozzák meg. Összességében cikkemben az aspektushoz kapcsolódó olyan attribútumokat és értékeket vizsgáltam, melyekkel az LFG-s keretben a tranzitív igék hozzájárulnak a funkcionális szerkezethez. Ezen belül vizsgálódásaim legfőbb hangsúlya a behatárolt mondatokra esett.

204

Tamm Anne

Hivatkozások Ackerman, Farrell – Moore, John (1999): ‘Telic Entity’ as a Proto-Property of Lexical predicates. In: Miriam Butt – Tracy Holloway King (eds.): LFG99 online proceedings. http://csli-publications.stanford.edu/LFG/4/ackerman-moore/lfg99ackerman-moore.html (downloaded: July 17 2012)

Ackerman, Farrell – Moore, John (2001): Proto-Properties and grammatical encoding: a correspondence theory of argument selection. CSLI Publications, Stanford. Aikhenvald, Alexandra (2008): Versatile cases. Journal of Linguistics 44. (2008), 565–603. Bar-el, Leora – Davis, Henry – Matthewson, Lisa (2005): Proceedings of the 35th North East Linguistics Conference. GLSA, Amherst, Massachusetts. http://faculty.arts.ubc.ca/lmatthewson/pdf/accomplishments.pdf

(downloaded: July 17 2012) Belletti, Adriana (1988): The Case of Unaccusatives. Linguistic Inquiry 19., 1–34. Blake, Barry (2001): Case. Cambridge University Press, Cambridge–London–New York–Melbourne. Bresnan, Joan (2001): Lexical Functional Syntax. Blackwell, Oxford. Butt, Miriam (2006): Theories of Case. Cambridge University Press, Cambridge. Butt, Miriam – Holloway King, Tracy (2005): The Status of Case. In: Veneeta Dayal – Anoop Mahajan (eds.): Clause Structure in South Asian Languages, Springer Verlag, Berlin. Butt, Miriam – Dalrymple, Mary – Frank, Anette (1997): An Architecture for Linking Theory in LFG. In: Miriam Butt – Tracy Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG 97 Conference. CSLI Publications, Stanford. http://www-csli.stanford.edu/publications/ (downloaded: July 17 2012) Dalrymple, Mary (2001): Lexical Functional Grammar, Syntax and Semantics. Academic Press, San Diego. Erelt, Mati – Reet Kasik – Helle Metslang – Henno Rajandi – Kristiina Ross – Henn Saari – Kaja Tael – Silvi Vare (1993): Eesti Keele Grammatika II. Süntaks. Lisa: Kiri [Észt nyelvtan II. Mondattan. Melléklet: Helyesírás]. Eesti Nõukogude Sotsialistliku Vabariigi Teaduste Akadeemia Keele ja Kirjanduse Instituut, Tallinn. Hay, Jennifer (1998): The Non-Uniformity of Degree Achievements. Talk at: 72nd Annual Meeting of the LSA, New York, NY. Hay, Jennifer – Kennedy, Christopher – Levin, Beth (1999): Scalar Structure Underlies Telicity in ‘Degree Achievements’. In: T. Mathews – D. Strolovitch (eds.): SALT IX, CLC Publications, Ithaca, 127–144. Heinämäki, Orvokki (1984): Aspect in Finnish. In: Casper de Groot – Hannu Tommola (eds.): Aspect Bound: A voyage into the realm of Germanic, Slavonic and Finno-Ugrian aspectology, Foris, Dordrecht, Cinnaminson, 153–177. Hiietam, Katrin (2003): Definiteness and Grammatical Relations in Estonian. Ph.D. dissertation, Manchester University. Junus, Vladimir (1936): Izoran Keelen Grammatikka. [Izsór nyelvtan.] UCPEDGIZ, Leningrad– Moszkva. Kangasmaa-Minn, Eeva (1993): Aspektista ja sen sukulaisilmiöistä suomalais-ugrilaisissa kielissä [Aspektusról és kapcsolódó jelenségekről a finnugor nyelvekben]. In: Valma Yli-Vakkuri (ed.): Studia comparativa linguarum orbis Maris Baltici I. Publications of the Department of Finnish and General Linguistics of the University of Turku 43., Turku, 13–23. Kennedy, Christopher – McNally, Louise (1999): From event structure to scale structure: Degree modification in deverbal adjectives. In: Ithaca, New York. CLC Publications, Cornell University, Department of Linguistics, Ithaca, NY, 163–180. Kennedy, Christopher – McNally, Louise (2005): Scale Structure and the Semantic Typology of Gradable Predicates. Language 81(2)., 345–381. Kiparsky, Paul (1998): Partitive Case and Aspect. In: Miriam Butt – Willem Geuder (eds.): The Projection of Arguments. CSLI Publications, Stanford, 265–307. Kiparsky, Paul (2005): Absolutely a Matter of Degree: The Semantics of Structural Case in Finnish. Ms. handout for CLS, April 2005, Stanford University.


205

Koenig, Jean-Pierre – Muansuwan, Nuttanart (2000): How to end without ever finishing: Thai semiperfectivity. Journal of Semantics 17., 147–184. Kont, Karl (1963): Käändsõnaline objekt läänemeresoome keeltes [Ragozott tárgy a balti finn nyelvekben]. Eesti Nõukogude Sotsialistliku Vabariigi Teaduste Akadeemia Keele ja Kirjanduse Instituudi uurimused IX., Tallinn. Krifka, Manfred (1998): The Origins of Telicity. In: Susan Rothstein (ed.): Events and Grammar, Kluwer, Dordrecht, 197–235. Laanest, Arvo (1975): Sissejuhatus läänemeresoome keeltesse. [Bevezető a balti finn nyelvekbe]. Eesti Nõukogude Sotsialistliku Vabariigi Teaduste Akadeemia Keele ja Kirjanduse Instituut, Tallinn. Larjavaara, Matti (1991): Aspektuaalisen objektin synty. Virittäjä 95., 372–408. Lee, Hanjung (1999): The Domain of Grammatical Case in Lexical-Functional Grammar. In: Miriam Butt – Tracy Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG99 Conference. CSLI Publications, Stanford. http://www-csli.stanford.edu/publications/ (downloaded: July 17 2012). Lees, Aet (2004): Partitive-accusative alternation in Balto-Finnic languages. In Christo Muskovsky (ed.), Proceedings of the 2003 Conference of the Australian Linguistic Society. http://au.geocities.com/austlingsoc/proceedings/als2003/lees.pdf

(downloaded: July 17 2012). Lees, Aet (2005): The case of the object in early Estonian and Finnish texts. In: Christo Muskovsky (ed.): Proceedings of the 2004 Conference of the Australian Linguistic Society. http://ses.library.usyd.edu.au/handle/2123/93 (downloaded: July 17 2012). Metslang, Helle (2001): On the Developments of the Estonian Aspect: the Verbal Particle ära. In: Östen Dahl – Maria Koptjevskaja-Tamm (eds.): The Circum-Baltic Languages: Their Typology and Contacts. Studies in Language Companion Series 55., Benjamins, Amsterdam, 443–479. Nelson, Diane (1998): Grammatical Case Assignment in Finnish. Garland, New York. Nordlinger, Rachel – Sadler, Louisa (2004): Tense Beyond the Verb: Encoding Clausal Tense/Aspect/Mood on Nominal Dependents. Natural Language and Linguistic Theory 22., 597– 641. Rajandi, Henno – Metslang, Helle (1979): Määratud ja määramata object [Definiált és nem definiált tárgy]. Eesti Nõukogude Sotsialistliku Vabariigi Teaduste Akadeemia Keele ja Kirjanduse Instituut, Valgus, Tallinn. Ramchand, Gillian Catriona (1997): Aspect and Predication: The Semantics of Argument Structure. Oxford University Press, Oxford. Rätsep, Huno (1977): Eesti keele ajalooline morfoloogia I [Észt történeti alaktan I]. Tartu Riiklik Ülikool, Tartu. Rätsep, Huno (1978): Eesti keele lihtlausete tüübid [Az észt nyelv egyszerű mondat típusai]. Eesti Nõukogude Sotsialistliku Vabariigi Teaduste Akadeemia Emakeele Seltsi Toimetised 12., Valgus, Tallinn. Rätsep, Huno (1979): Eesti keele ajalooline morfoloogia II [Észt történeti alaktan II]. Tartu Riiklik Ülikool, Tartu. Singh, Mona (1998): On the Semantics of the Perfective Aspect. Natural Language Semantics 6., 171– 199. Tamm, Anne (2003a): Delimitedness, telicity, direct objects and obliques. In: János Pusztay (ed): Specimina Sibirica. Vol. XXI., Materialen der Konferenz Valencia Uralica. Szombathely, 18–19 April 2002, Savaria University Press, Szombathely, 115–149. Tamm, Anne (2003b): Estonian transitive verb classes, object case, and the progressive. In: Anne Dahl – Peter Svenonius (eds.): Tromsø University Proceedings of SCL Working papers of Language and Linguistics. Finnic. Nordlyd 31, Number 4., 639–653. Tamm, Anne (2004a): Aspectual Mismatches in Bilingual Dictionaries. In: Geoffrey Williams – Sandra Vessier (eds.): Proceedings of the Eleventh EURALEX International Congress. Le Paquebot, Lorient, France, 967–972. Tamm, Anne (2004b): Eesti ja ungari keele verbiaspekti modelleerimise probleeme [Észt és magyar igeaspektus modellezési problémáiról]. Folia Estonica, Savaria University Press, Szombathely, 128–147. Tamm, Anne (2004c): On the grammaticalization of the Estonian perfective particles. Acta Linguistica Hungarica Vol. 51 (1–2), 143–169.

206

Tamm Anne

Tamm, Anne (2004d): Problems of the lexical representation of Estonian and Hungarian verbs. In: Marju Ilves – Pusztay János (eds.): Folia Estonica Tomus XI., Colloquia Contrastiva Tomus XII., Észt-magyar összevetés IV., Savaria University Press, Szombathely, 126–127. Tamm, Anne (2004e): Relations between Estonian verbs, aspect, and case. Ph.D. dissertation, Budapest, Eötvös Loránd University. http://www.dipfilmod-suf.unifi.it/upload/sub/phd_tamm/Tamm_Ch123.PDF – http://www.dipfilmod-suf.unifi.it/upload/sub/phd_tamm2/TAMM_Ch4567bibl.PDF

(downloaded: July 17 2012) Tamm, Anne (2005a): Az észt igei partikulákról és az igei csoportokról. In: Beatrix Oszkó – Mária Sipos (szerk.): Uráli Grammatizáló. Budapesti Uráli Műhely 4., 2003. Szeptember 4–6. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 248–257. Tamm, Anne (2005b): Boundedness features in a computational lexicon: Estonian transitive verbs in LFG. In: Ferenc Kiefer – Júlia Pajzs (eds.): Proceedings of COMPLEX 2005, RIL HAS, Budapest, 213–222. Tamm, Anne (2006): Hungarian Accusative in the light of the Estonian and Finnish object case. In: Marju Ilves – János Pusztay (eds.): Folia Fennica, Savaria University Press, Szombathely, 272– 297. Tamm, Anne (2007a): Estonian object and adverbial case with verbs of motion. In: M. Csepregi – V. Masonen (eds.): Grammatika és kontextus. Új szempontok az uráli nyelvek kutatásában, Urálisztikai tanulmányok 17., ELTE BTK Finnugor Tanszék, Budapest, 319–330. Tamm, Anne (2007b): Estonian transitive verbs and object case. In: Miriam Butt – Tracy Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG06 Conference, Universität Konstanz, CSLI Publications, Stanford, 484–504. Tamm, Anne (2007c): Perfectivity, telicity and Estonian verbs. In: R. Folli – H. Harley – B. Jensen (eds.): Nordic Journal of Linguistics 30 (2)., Cambridge University Press, Cambridge, 229–255. Tamm, Anne (2007d): Representing achievements from Estonian transitive sentences. In: Magnus Sahlgren – Ola Knutsson (eds.): Proceedings of the Workshop Semantic Content Acquisition and Representation (SCAR) 2007. SICS Technical Report T2007-06, Swedish Institute of Computer Science, Stockholm, Sweden, 28–35. ftp://ftp.sics.se/pub/SICS-reports/Reports/SICS-T--2007-06--SE.pdf

(downloaded: July 17 2012) Tamm, Anne (2008a): Aspect and the Estonian partitive objects: a review of arguments for analysing partitive NPs as instances of incorporation. In: Daniele Monticelli (ed.): Aspect in Languages and Theories: Similarities and Differences in Tartu, 2006. Studia Romanica Tartuensia 6., 205–226. Tamm, Anne (2008b): Partitive Morphosemantics across Estonian Grammatical Categories, and Case Variation with Equi and Raising. In: Miriam Butt – Tracy Holloway King (eds.): Proceedings of the LFG08 Conference, CSLI Publications, Stanford, CA, 473–493. Tamm, Anne (2009a): Igeosztályok, eseménytípusok, bizonyossági fokozatok: evidencialitás és aspektus közös szemantikájának kialakulása az észt nyelvben. In: Fancsaly Éva (szerk.): Tanár és tanítvány. Írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére 2002-2007. Studia Linguistica, Dialog Campus Kiadó, PTE BTK Budapest–Pécs, 242–252. Tamm, Anne (2009b): The Estonian partitive evidential: Some notes on the semantic parallels between the aspect and evidential categories. In: L. Hogeweg – H. de Hoop – A. Mal’chukov (eds.): Papers from TAM TAM: Cross-linguistic semantics of Tense, Aspect, and Modality. Benjamins, Amsterdam, 365–401. Tamm, Anne (2010): On some modal similarities between the -vat infinitival predicates and the partitive objects. In: Oszkó Beatrix – Mária Sipos (eds.): Online Proceedings of Word Categories (SzóOSZTÁLYtalálkozó), BUM 5, 2006. MTA Nyelvtudományi Intézet. http://fgrtort.nytud.hu/images/stories/bum5/BUM5_AnneTamm.pdf (downloaded: July 17 2012). Tamm, Anne (2011): Cross-categorial spatial case in the Finnic non-finite system: focus on the absentive TAM semantics and pragmatics of the Estonian inessive m-formative non-finites. Linguistics: An Interdisciplinary Journal of the Language Sciences, 49(4), 835–944.


207

Tamm, Anne (2012): Intermoduláris megközelítések: az észt ige, aspektus és eset kölcsönhatásai. Kristiina Lutsar – János Pusztay (szerk.): Észt-magyar összevetés. Folia Estonica, Savaria University Press, Szombathely. 125–149. Tauli, Valter (1968): Totaalobjekt eesti kirjakeeles [Totális tárgy a sztenderd észtben]. In: Suomalaisugrilaisen Seuran Toimituksia 145., Suomalais-ugrilainen seura, Helsinki, 216–224. Tenny, Carol (1994): Aspectual Roles and the Syntax-Semantics Interface. Studies in Linguistics and Philosophy, Vol. 52., Kluwer Academic Publishers, Dordrecht–Boston–London. Hopper, Paul J. – Sandra Annear Thompson (1980): Transitivity in Grammar and Discourse. Language 56 (2), 251–299. Toivonen, Ida (2001): The phrase structure of non-projectig words. Ph.D. dissertation, Stanford University. Van Hout, Angeliek (2000): Event-Semantics in the Lexicon-Syntax Interface: Verb Frame Alternations in Dutch and their Acquisition. In: Carol Tenny – James Pustejovsky (eds.): Events as Grammatical Objects. CSLI Publications, Stanford. Verkuyl, Henk (1993): A Theory of Aspectuality: The Interaction between Temporal and Atemporal Structure. Cambridge University Press, Cambridge.

A produktív finn képzőkről Farkas Judit MTA Nyelvtudományi Intézet / PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Bevezetés

Jelen tanulmány a (majdnem) teljesen produktív finn képzőkről szól1. Alapja Alberti (2006) tanulmánya, amely a magyar derivációs morfémákról ad áttekintést a szerző által Tau modellnek nevezett megközelítésben, amely „a centrális keretek lehetséges átmeneteit kívánja rendszerbe foglalni a leíró és a magyarázó adekvátság szintjén” (Alberti 2006). Két centrális argumentumfunkció létezik a világ nyelveiben az említett hipotézis szerint, ami a tranzitív vonzatszerkezetekben mutatkozik meg: egy ágensi polaritású negatív relatív szerep (–C) és egy páciensi polaritású pozitív (+C). Az akkuzatív nyelvekben (mint amilyen a magyar is) az előbbi nominatívuszban, míg az utóbbi (morfológiailag jelölten) akkuzatívuszban jelenik meg. Ami az intranzitív igéket illeti, Alberti (2006) szerint az ilyenkor megjelenő egyetlen, a magyarban alanyesetet nyerő argumentumot úgy tekinthetjük, mint ami mindkét centrális szerep egyidejű birtokosa (C). A Tau modell legújabb változatában viszont Alberti (2009) olyan eseteket (is) elemez, ahol az intranzitív argumentum inkább egyetlen szerep birtokosának bizonyul (vagy +C, vagy –C) attól függően, hogy mely szerepbe „fokozható le” egy esetleges tranzitív keretbe történő bekerüléssel, illetve egy tranzitív keretből való „előléptetés” előtt milyen szereppel rendelkezett. A Tau modell (Alberti 1997a) egyik központi kérdése, hogy egy szóképzés esetében mi volt és mi lesz nominatívuszban, akkuzatívuszban, illetve oblikvuszban álló (ferde esetű) vonzat, vagyis hogyan módosulnak a centrális funkciók; illetve a szófajváltoztató képzésekkel is számoló kiterjesztett Tau modell esetében (Alberti 2006, 2009) milyen centrális esetkeret tartozik a különböző szófajokhoz. Én azt szeretném megvizsgálni, hogy ebben a megközelítésben a magyarral genetikailag és tipológiailag is rokon finn nyelv esetében hogyan jellemezhetőek az egyes (valamennyire produktív) képzők2 – különös tekintettel azon derivációs morfémákra, amelyek esetében eltérések tapasztalhatók anyanyelvünkhöz képest. A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy még az sem kézenfekvő, hogy mik az igei régenshez tartozó centrális szerepek eset-megjelenítői, hiszen még abban sem ért egyet a szakirodalom, hogy a finnben van-e egyáltalán akkuzatívusz, és milyen viszonyban áll a sokkal gyakoribb partitívusszal. Az előző bekezdésben említett kérdés is központi helyet fog követelni magának a tárgyalás során: hogyan jellemezhetjük az intranzitív igék egyetlen argumentumának centrális szerepét – a válasz pedig majd árnyalni fogja magának a keretül választott elméletnek a felfogását is az adott problémakörben. 1

E cikk megírása során felhasználtam a következő előadások anyagát is: Farkas–Alberti (2011a–b). A finn képzőket tekintve a fő forrásom Lepäsmaa, Lieko és Silfverberg (1996) (a továbbiakban: Lepäsmaa és mtsai (1996)) volt, de ezt néhány esetben kiegészítettem olyan elemekkel, amelyek a Tau modell logikája szerint a képzők közé tartoznak, ám az említett műben nem szerepelnek. Néhány példa a szótárból (Papp 1993), Anja Haaparanta finn lektortól, illetve saját kútfőből származik. A képzők szinkrón termékenységének beható vizsgálatára a kutatás jelenlegi fázisában nem kerítettem sort. 2

A produktív finn képzőkről

209

A cikk második részében a finn nyelv néhány olyan jellemzőjét ismertetem, amely releváns a jelen téma szempontjából, valamint röviden felvázolom a háttérelméletet. A harmadik fejezetben az ige- és igenévképzőket tárgyalom, a negyedik szakaszban áttekintem a finn névszóképzés legfőbb elemeit, az ötödik fejezetben pedig összefoglalom a legfontosabb gondolatokat. 2.

Az adatokról és az elméletről A finn nyelv néhány jellemző vonása

2.1

A finn nyelv minden nyelvleírási szint művelőjének érdekes kérdéseket kínál. A fonológusok például foglalkozhatnak a meglehetősen következetesen működő magánhangzó-harmóniával és -illeszkedéssel vagy éppen a fokváltakozásnak nevezett mássalhangzó-alternációval, de a különböző tőtípusok magyarázata is érdekes lehet számukra. A finn agglutináló jellege folytán a morfológusoknak is akad dolguk a nagy számú derivációs és inflexiós morféma leírásakor; utóbbiaknak az egymáshoz történő kapcsolódása sem követi minden esetben a „megszokott” sémákat: például a főnévi tőhöz ebben a nyelvben előbb kapcsolódik az esetrag, és csak utána a birtokos személyszuffixum, amely ellentmondani látszik a Bartos (2000: 659) cikkében ismertetett Funkcionális projekciók univerzális hierarchiájának hipotézisé-nek (lásd Farkas 2006). Mindezek mellett még megemlíthetnénk a sokféle egyeztetési jelenséget (erről lásd ISK 2004: 1215–1251, valamint Farkas 2005 és 2010), és ennek a nem konfigurációs nyelvnek a szórendi érdekességeit, amelyek leírása a mondattan iránt érdeklődők számára nagy kihívásokat tartogat. A finn nyelvben az említetteken kívül sok más nyelvészeti terület iránt érdeklődő kutató is találhat érdekességeket: nagy különbségek vannak például az egyes nyelvjárások között, valamint az irodalmi és a beszélt nyelv között. Mindezeket azért tartottam fontosnak kiemelni, hogy láthatóvá váljon, a finn mindenféle szempontból nagyon érdekes (és általában könnyen felismerhető rendszereket mutató) nyelv, de szinte mindig van valami, amiben eltér attól, amit általában várnánk. Példaként említhetjük az imént már felhozott esetrag–birtokos személyszuffixum kapcsolódási sorrendet vagy a nyelvkönyvek által passzívnak nevezett konstrukciót, amely egyáltalán nem hasonlít az indoeurópai nyelvekből ismert passzívhoz (lásd Shore 1986). Így talán már nem annyira meglepő, hogy az sem egészen igaz erre a nyelvre, amit Alberti (2006) az akkuzatív nyelvekről ír, és amit már a bevezetésben is idéztem: azaz, hogy az ilyen nyelvekben a pozitív centrális szerepű összetevő akkuzatívuszban, az intranzitív ige egyetlen argumentuma pedig nominatívuszban jelenik meg. Ugyanis a finnben van egy harmadik, gyakorisága miatt centrálisnak gyanítható eset is: a partitívusz, amelyben tranzitív ige tárgya (1b–d) és intranzitív ige alanya (2b) egyaránt megjelenhet. (1)

a. Annan sinulle kirjan. ad-Sg1

te-All3

könyv-Acc

’Adok neked egy könyvet / Odaadom neked a könyvet.’ b. En anna sinulle kirjaa. nem-Sg1 ad

te-All

könyv-Part

’Nem adok neked könyvet / Nem adok/adom oda neked egy/a könyvet.’ c. Pesen autoa. (le)mos-Sg1

autó-Part

’Autót mosok (éppen).’ 3

A példákban szereplő, kevésbé ismert rövidítések feloldása: All: allatívusz; Part: partitívusz; Adess: adesszívusz; Transl: transzlatívusz; Ill: illatívusz; Iness: inesszívusz; Elat: elatívusz, Abess: abesszívusz, Imperf: imperfekti ~ „egyszerű múlt”.

210

Farkas Judit

d. Juon

kahvia. kávé-Part

iszik-Sg1

(2)

’Kávét iszom.’ a. Pekka juoksee. Pekka

fut-Sg3

’Pekka fut.’ b. Sata vettä

/ lunta.

esik-Sg3 víz-Part

hó-Part

/

’Esik az eső/hó.’ Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a nem anyanyelvűek számára a partitívusz használatának a megtanulása okozza a legtöbb problémát, mivel rendkívül sokféle funkciója van. Lehet igevonzat (3a), akár egyedüli is (3b). Mint láthattuk, a tárgy gyakran ilyen esetben áll: ha folyamatos a mondat aspektusa (1c), ha tagadásról van szó (1b), vagy ha a tárgy anyagnév (1d). Kifejezhet határozatlanságot (3c), illetve hogy nem referenciális főnévi csoportról van szó (3d). Egytől különböző számnevek után is partitívuszt kell használni, ha a főnévi csoport a régensétől nominatívuszt vagy akkuzatívuszt kapott (3e–f). Eredményezhet továbbá partitívuszban álló főnévi szerkezetet a műveltetés (3g), illetve ez az eset felbukkanhat egy passzivizáláshoz hasonló deriváció kimeneti alakjában is (3h). (3)

a. Pekka rakastaa Pekka

szeret-Sg3

sinua. te-Part

’Pekka szeret téged.’ b. Minua nukuttaa. én-Part

elálmosít-Sg3

’Álmos vagyok.’ c. Pöydällä on asztal-Adess

kirjoja.

van.Sg3

könyv-Pl-Part

’Az asztalon könyvek vannak.’ d. Pekka ja Matti ovat opettajia. Pekka

és

Matti

van-Pl3

tanár-Pl-Part

’Pekka és Matti tanár(ok).’ e. Annan sinulle [viisi kirjaa] ad-Sg1

te-All

[öt

/ *[viisi kirjan]

könyv-Part] / [öt

/ *[viiden kirjan].

könyv-Acc] / [öt-Acc

könyv-Acc]

’(Oda)adok neked öt könyvet.’ f. Annan viidelle tytölle kirjan. ad-Sg1

öt-All

lány-All könyv-Acc

’Odaadom öt lánynak a könyvet.’ g. Opettaja laulattaa lapsia. tanár-Nom

énekeltet-Sg3 gyerek-Pl-Part

’A tanár énekelteti a gyerekeket.’ h. Kirjoja luetaan. könyv-Pl-Part

olvas-Pass-Arb

’Könyveket olvasnak.’ Ezek a példák világosan mutatják, hogy a partitívusz központi szerepet tölt be a finn nyelvben; érdemes tehát olyan hipotézist felállítani, amely szerint a centrális esetek közé tartozik. Akkor viszont az akkuzatívuszt (1a) ne tekintsük centrális funkciónak? Vagy (a nominatívusszal együtt) három centrális funkció létéből induljunk ki, mint az angol nyelv esetében (Alberti 1997a; lásd 1.3.)?


211

A Tau modell mint absztrakt hierarchikus thematikus elmélet

2.2

Alberti (pl. 1997a) a kilencvenes években Tau modell néven kidolgozott egy (döntően magyar és angol adatokon szemléltetett) univerzális elméletet az igei argumentumszerkezetek lehetséges vonzatkeret-megvalósulásairól és azok átmeneteinek rendszeréről, lényegében a thematikus szerepek különféle elméleteinek (lásd pl. Komlósy 1992) továbbfejlesztéseképpen; csatlakozva ahhoz az irányzathoz, amely (már) nem egy konkrét szereprendszer felállítására törekszik, hanem elvontabb argumentumhierarchiák alakjában próbálja megragadni a morfoszintaktikai relevanciával bíró lexikai-szemantikai információt (pl. Bresnan–Kanerva (1989), Grimshaw (1990), Dowty (1991)). A Tau modellnek az imént említett első változata tehát a szófajt nem váltó igei képzésekre vonatkozóan tesz – elsősorban kizáró/megszorító jellegű – állításokat, öt átmenettípusba sorolva azokat (Alberti 1997a). A kétezres években Alberti (2006, 2009) valamennyi olyan képzésre kiterjeszti a rendszert, amelyet (többé-kevésbé) produktívnak ítélnek a magyar nyelvben a Strukturális magyar nyelvtan morfológia-kötetének szerzői (Kiefer 2000). A döntő állítása az, hogy a nem igei kimenetű képzéseket is integráló „kiterjesztett Tau modellben” egyetlen új tényezőt kell figyelembe venni az argumentumstruktúra-átmenetek megragadása során – miközben az öt átmenettípus fenntartható; nem mást, mint ami kézenfekvő és elkerülhetetlen: a kimeneti szófajra jellemző vonzatkeret-megvalósulási lehetőséget. Mennyiben tekinthető egyáltalán a Tau modell a thematikus elméletek örökösének (I–II.), és miben képes azokon túllépni (III–VI.)? I. A Tau modell is egy olyan lexikai-szemantikai háttérstruktúrát nyújt, ami morfológiai és szintaktikai jelenségek magyarázatához szolgáltat releváns információt (Komlósy 1992): például annak magyarázatához, hogy egy argumentum milyen esetragot „választhat ki” (argumentumtársai körében), vagy hogy melyik argumentumhelyen jelenhet meg visszaható névmás, illetve melyik argumentum alkothat egy fonológiai szót az igével (4a–c): (4)

a. PéterÁgens / *Pétertől épített egy házatPáciens / *ház / *háznak. b. PéterÁgens megpofozta önmagátPáciens. / *Önmaga megpofozta Pétert. c. VendégPáciens érkezett a szomszédságba. / *VendégÁgens telefonált a szomszédságba.

II. A Tau modell is magyarázatot próbál kínálni arra a paradox jelenségre, hogy a világ nyelveiben éppen a leggyakoribb esetjelölések (például az angolban és a magyarban a nominatívusz és az akkuzatívusz) szemantikailag („thematikusan”) jellemezhetetlenek, annyira sokfélék lehetnek – ezzel a nyelv mintha elrejteni próbálná az argumentumhelyhez kapcsolódó jelentéselemeket, ahelyett hogy az esetjelöléssel transzparensen megmutatná: (5)

a. b. c. d. e. f.

PéterÁgens dolgozik. / A rózsaPáciens elhervadt. / Ez az ollóEszköz bármit elvág. PéterExperiens imádja MaritStimulus. / MariStimulus nagyon bejön Péternek. MariOkozó dolgoztatja PétertÁgens?. PéterÁgens [kenyérreVégpont kente a vajatPáciens] / [vajjalPáciens? kente a kenyerétVégpont?]. MariStimulus egyenesen irritálja PétertExperiens. Én a torta elvágásához egy különleges késtEszköz használok.

III. A Tau modellnek nagyobb a magyarázó ereje a hagyományos thematikusszereplistákon alapuló elméleteknél, mert egy markáns módszertani újítással (teljes vonzatszerkezetcsaládok implikációs vizsgálatával) és egy absztrakciós lépéssel (a családban felbukkanó argumentumok részbenrendezésével) kiküszöböli az elkerülhetetlenül életlen és többféle nézőpontból tekinthető thematikus kategorizálást – ugyanakkor megvilágítja, hogy a hagyományos szerepek miért nyújtottak az esetek nagyobb felében hasznos szemantikai

212

Farkas Judit

karakterizálást. Ezen a ponton Alberti (1997a, 2006, 2009) munkáit ajánlom az olvasó figyelmébe.4 IV. A Tau modellnek a leíró ereje is nagyobb a hagyományos thematikusszerep-listákon alapuló elméleteknél, mert figyelembe veszi, hogy a III. pontban említett vonzatszerkezetcsaládokon belül melyik vonzatszerkezet-változat szolgál „primitív magként” (részben nyelvtörténeti véletlenekből adódóan), ami körül aztán kiépül a család. Ezzel olyan szemantikai reprezentációt nyújt, amelyből kiolvasható, hogy egy-egy szereplő előfordulhat-e alanyi vagy tárgyi funkcióban. Míg egy hagyományos thematikus elmélet semmi általánosat nem tud mondani erről pusztán az alapján, hogy egy szereplő mondjuk Eszköz (egy Ágens és egy Végpont potenciális társaságában), ahogy azt az alábbi (6) példasor szemlélteti három igető összevetésével (Alberti 2006) – a thematikus besorolás tehát nem ad elégséges releváns információt az esetszelekcióra vonatkozóan. (6)

a. Péter egy tűtEszköz szúrt az abroncsba. / A tűEszköz kiszúrta az abroncsot. b. (?)Ez a kalapácsEszköz a legvastagabb falat is áttörné! / *Áttörtem a kalapácsotEszköz a fal+ESETRAG. c. *A legjobb ásó/ásótEszköz ásom a gödör+ESETRAG...

V. A Tau modell magyarázó ereje a képzésekkel járó argumentumstruktúra-változások rendszerbe foglalásának területén is meghaladja a hagyományos thematikus elméletekét, mert nem pusztán a szabályba foglalásukat teszi lehetővé, hanem megadja a derivációk okát is: argumentumstruktúra-családok kiépítése, amelyek minden tagja – azaz az egyes argumentumstruktúra-változatok (ASV) – más szereplő / szereplőpár „előtérbe állítását” teszi lehetővé; ahol ez az előtérbe állítás hozzájárul egy nyelv más részrendszereinek olyan tevékenységeihez, mint a topikalizáció (Croft 2001, 8. fejezet), a fókuszálás (lásd 1.3. a (10) alatt), az aspektus megjelenítése (Tamm, jelen kötet), vagy éppen a beszédaktusbeli prominencia kifejezése (Croft 2001: 134, 286, 319). VI. Továbbá a Tau modell (Alberti 2006) formálisan kidolgozott univerzális hipotézist kínál a képzések három definiáló faktorára nézve, mint arra már fentebb céloztam. Az első faktor a képzés bemeneti szófajára jellemző centrális keret. A második faktor a képzés kimeneti szófajára jellemző centrális keret. A harmadik faktor pedig a centráliskeret-változás szófajfüggetlen paramétere, ami ötféle lehet. Érintheti a bemeneti ASV negatív centrális szerepét (–C), mégpedig kétféle módon: törölheti azt (ennek iskolapéldája a passzivizálás; (7a)), vagy új szereplőt vihet ebbe a –C funkcióba (pl. műveltetés; (7b)). Érintheti továbbá a bemeneti ASV pozitív centrális szerepét is (+C), ugyanígy kétféle módon: törölheti azt (7c), vagy új szereplőt vihet ebbe a +C funkcióba (7d). Végül az ötödik változástípus az, amikor maga a centrális keret nem változik: az alábbi (7e) azt szemlélteti, hogy az esetkeret ettől még módosulhat, abból adódóan, hogy egy igei régens centrális kerete (Nom, Acc) eltér egy főnéviétől (Nom, Gen): (7)

4

a. Az új rádió–C keresi az alkalmas riportereket+C.  Alkalmas riporterek kerestetnek. b. Péter–C megkavarja a levest+C.  Mari–C megkavartatja a levest+C Péterrel. c. Péter–C iszik egy sört+C.  Péter iszik.

Ami a thematikus kategorizálás életlenségét és nézőponti bizonytalanságát illeti, szolgáljon illusztrációként a fenti (5c–d) példapár. Vajon jogos-e az (5c) példában Pétert Ágensnek tekinteni azon az alapon, hogy az elvégzendő munkához éppolyan aktív és cselekvő módon kell hozzáállnia, mint az (5a) első mondatának az esetében? Vagy Pácienssé módosul az (5c) beállításban azáltal, hogy hatás alatt áll? Hasonló dilemmánk lehet az (5d) sorban bemutatott cselekvés kétféle beállítása kapcsán is. A vaj alakváltozáson és helyváltoztatáson is átmegy a kenés során, ezért adtam neki Páciensi besorolást. Ez igaz marad a második mondatváltozatban is, ugyanakkor ott a kenyér állapotváltozására is felhívódik a figyelem a tárgyi megjelenítésnek köszönhetően, és ezzel párhuzamosan a vajban akár a kenés Eszközét is láthatjuk...


213

d. Péter–C kenyérre kente a vajat+C  Péter–C vajjal kente a kenyerét+C. (5d) e. Péter–C megmentette Marit+C.  Péter–C a megmentője Marinak+C. Ez a derivációs elmélet intranzitív bemeneti ASV-okra is működik, „elfajult” esetnek tekintve a kételemű helyett egyelemű bemeneti centrális keretet. A legújabb kutatások szerint (Alberti 2009) a magyarban tipikusan kiterjeszthető egy adott képző–hangalak intranzitív bemenetekre is, de polaritás-érzékenyen: vagy olyan intranzitívokra, amelyeknek az egyetlen argumentuma inkább ágensi karakterű (erre utal alább a ’(–)C’ jelölés; ld. (8a–b)), vagy olyanokra, amelyeknek páciensi karakterű (9) – összhangban az Unaccusative hipotézissel (Perlmutter 1978). (8) (9)

a. b. a. b. c.

Péter(-)C dolgozik.  Mari–C dolgoztatja Pétert+C / Péter(–)C dolgozgat. A hordó(+)C behorpad.  *Péter–C behorpadtatja a hordót+C / *a hordó(–)C behorpadgat. Péter–C megkavarja a levest+C.  a megkavart leves A férfi(–)C dolgozott.  *a dolgozott férfi A levél(+C) lehullott. → a lehullott levél

Vajon a finn képzések is a Nom, Acc igei és a Nom, Gen főnévi centrális keret fölött működnek? Hogy fér ebbe bele a partitívusz? És vajon mikor milyen karakterű az intranzitív centrális keret egyetlen szerepe? 2.3

A finn partitívusz centrális szerepére vonatkozó hipotézis

A magyar nyelv tehát Alberti (2006, 2009) szerint az alapesetnek tekinthető VNom–C, Acc+C teljes igei centrális kerettel rendelkezik, ami hagyományosan szólva a tranzitív vonzatkeret. Milyen alternatívát kínál ehhez képest az angol nyelv, és vajon a finn rendszer melyikre hasonlít? A sajátos bitranzitív szerkezet megléte sugallja azt az ötletet (Alberti 1997a), hogy a (10a) típusban prepozíciók nélkül felsorakozó három vonzatot tekintsük egy háromtagú centrális keret realizációjának, ami az angolban oly meghatározó szórend alapján a háttérreprezentációban meghúzódó hatásláncot is megmutatja. Az ASV-családhoz rendelhető hatásláncon nyugszik a Tau modell legalapvetőbb megszorítása: az adott családhoz tartozó egyetlen centrális keret sem sértheti meg a hatásirányt, azaz ki van zárva, hogy egy pozitív centrális szereplő megelőzze a hatásláncban a mellé választott negatív centrális szereplőt (*[+C  –C]). Vegyük ezek után észre, hogy a give ’ad’ négy lehetséges ASV-a egytől egyig a feltételezett hatásláncnak megfelelő centrális kereteket valósít meg: a (10a) mutatja az egyetlen olyan lehetőséget, ahol mindhárom vonzatszereplő beáll a centrális keretbe; a (10b– c) a hatásirányt tisztelő kéttagú centrális kereteket mutat; a (10d) pedig azt igazolja, hogy ha a hatáslánc utolsó láncszemét alanynak választjuk, akkor a másik két vonzatot nem-centrális szerepbe kell állítani, azaz az angolban prepozíciós szerkezetbe kell helyezni. (10) HÁROM IGEI CENTRÁLIS SZEREP AZ ANGOLBAN: VNom–C, AccC, Acc+C HATÁSLÁNC: Mary  him  me a. Mary–C gave himC me+C. Mary  he  I Mari

ad.Past

ő.Acc

én.Acc

’MariTop engemFoc adott oda neki.’ / … b. Mary–C gave me+C to him. Mari

ad.Past

én.Acc

-nAk

ő.Acc

MariTop nekiFoc adott oda engem.’ / …

Mary



I

214

Farkas Judit

c. He–C ő

was

giv-en

volt

ad-Prt

me+C

én.Acc

by

Mary.

által

Mari

he  I

’NekiTop MariFoc adott oda engem.’ / … d. IC was giv-en to him by Mary. én

volt

ad-Prt

-nAk ő.Acc

I

által Mari

’EngemTop MariFoc adott oda neki.’ / ... A megadott magyar fordítások rendre több lehetőség egyikét emelik ki, illusztrálandó az 1.2. alszekcióban említett azon gondolatot, miszerint az alternatív ASV-ok a topikalizálási és fókuszálási lehetőségeket segítik elő egy nyelvben. Arról van szó, hogy az angolban az ige előtti alanyi helyzethez kötődik az információszerkezeti topik funkciója, míg a fókusz elsődleges helye a mondat vége. Mivel viszont a szórend transzformációs módosítására igen korlátozott a lehetőség, annyit lehet tenni, hogy úgy választjuk meg az ASV-ot egy adott igető körül – vagyis úgy jelöljük ki a centrális keretet a lehetőségeken belül –, hogy a topiknak szánt szereplő éppen a mondat élére, a fókusznak szánt szereplő pedig a végére kerüljön. Térjünk rá a finnre! A (11) példa azt a tipikus esetet mutatja, hogy egy magyar tárgynak olyan főnévi szerkezet felel meg, ami -(t)A, -t vagy -n szuffixumot visel, illetve ezek fonológiai alternatíváit – a legsemlegesebben megfogalmazva a helyzetet.5 Az -n a köz- és tulajdonnevek, a -t pedig a névmások akkuzatívuszi esetragja, a -(t)A (és mindenféle allomorfja) viszont a partitívusz nevű esetet kifejező rag. (11) A FINN IGEI CENTRÁLIS KERET: V–C, -A/n/t+C  Kaisa antaa sinulle kirjaa / kirjan / hänet. Kaisa

ad-Sg3 te-All

könyv-Part

/ könyv-Acc

/ ő-Acc

’Kaisa [ad neked könyvet] / [odaadja neked a könyvet] / [odaadja neked őt].’ A Tau modell előnyös nézőpontot kínál: maradhatunk semlegesek abban a kérdésben, hogy egy, két vagy akár három esetraggal állunk-e szemben; elég annyit eldönteni, hogy mindhárom szuffixumot egyazon centrális funkció megjelenítőjének tartjuk-e, vagy azzal a hipotézissel próbálkozunk, hogy az egyik centrális funkciót jelöl, míg a másik nemcentrálisat. A magyarban például (Alberti 1997a) a -t tárgyrag alábbi alternációját a (12a) pontban látható esetragokkal az utóbbinak kell ítélni a Tau modell logikája szerint: a gyengébb behatottságot kifejező -bÓl/rA rag nem centrális funkcióban mutatja be az adott szereplőt, amely (az adott esetekben) totális behatottságot kifejező tárgyraggal megjelölve (12b) már centrális funkcióba kerül, ahogy például feljebb (7d)-ben a Végpont a kenyeret alakban. (12) a. A vadász ivott a pálinkából / rálőtt a medvére. b. A vadász megitta a pálinkát / lelőtte a medvét.

V V–C, -t+C 

A finnben azonban koordinálható a háromféle szuffixummal ellátott főnévi szerkezet (13a). Társargumentumok elkülönítésére azonban nem használható, mint azt majd itt-ott tapasztaljuk (lásd (18c–d)-t és a 2.4. fejezetben a műveltetéssel kapcsolatban mondottakat (31)): „kikerüli” a nyelv ezt a lehetőséget. Ha a partitívuszi vonzat mellett fel is bukkan egy tárgyeset, akkor az egy szabad határozó sajátos megjelölőjeként funkcionál (13b).

5

A nagybetűvel jelölt magánhangzó a hagyományoknak megfelelően azt jelenti, hogy a toldaléknak több alakja van igazodva a tő hangrendjéhez. A zárójelezés pedig azt jelenti, hogy az adott hang(sor) egyes allomorfokban megjelenik, míg másokban nem. Például a -(t)A alakjai: kirjaa (könyv-Part), maata (ország-Part), hyllyä (polcPart), keittiötä (konyha-Part).


(13) a. Kaisa näkee hänet, koiran Kaisa

lát-Sg3

ő-Acc

215

ja kissoja.

kutya-Acc és macska-Pl-Part

kb. ’Kaisa látja őt meg a kutyát, meg még macskákat lát.’ b. Kaisa odottaa sinua tunnin. Kaisa

vár-Sg3

téged-Part óra-Acc

’Kaisa egy órát vár rád.’ Amellett érvelek tehát, hogy a finnben a centrális keret kételemű, és a negatív centrális szereplő a morfológiailag jelöletlen () nominatívuszban áll, a pozitív centrális szereplő pedig – egyéb tényezőktől függően – az -A/n/t hármas egyikét kapja esetjelölésképpen. Az „egyéb tényezők” közül a legfontosabb nyilván az, amit névelő híján a főnéven jelöl meg a finn: a referencialitási fokozat közlése (Alberti 1997b). Az iménti (13a) mondatban például az egyetlen meghatározott kutya akkuzatívusza áll szemben a meghatározatlan macskák partitívuszával. Vessük ezt össze a fenti magyar fordítással: [DP a kutyát], illetve [DP macskákat]. Egy másik tényező a telikusság/perfektivitás/aspektus beállításának a főnévi kifejezése (Tamm, jelen kötet), amivel interferál az a nyelvtörténeti faktor, hogy a köznevek -A/n alternációjával szemben a névmásoknál -A/t alternáció van (lásd (14a), összevetve a (14a’) angol változattal). A telikusság meghiúsulásának speciális formája a negatív polaritás, amelynek beállítása ugyanilyen alternációval jár (14b); sőt még az elvárt válasz polaritása is kiváltja ezt az alternációt (14c). (14) a. Pekka esitteli Pekka

meille

bemutat-Imperf.Sg3

mi-All

Kaisan

/ hänet / Kaisaa

Kaisa-Acc / ő-Acc

’Pekka bemutatta / éppen mutatta be nekünk Kaisát / őt.’ a’. Pekka introduced / was introducing Kaisa / her to Pekka

bemutat-Past

b. Tunnet

Kaisan

Kaisa

/ hänet.

tunne Kaisaa

’Ismered Kaisát / őt.’ c. Tunnetko Kaisan ismer-Sg2-QP

/ ő.Acc

/ volt bemutat-PrsPrt

ismer-Sg2 Kaisa-Acc / ő-Acc

En

nem-Sg1 ismer

us. ( jelentés)

-nAk mi.Acc

/ häntä.

Kaisa-Part / ő-Part

’Nem ismerem Kaisát / őt.’ / hänet? Tunnetko Kaisaa

Kaisa-Acc / ő-Acc

/ häntä.

/ Kaisa-Part / ő-Part

ismer-Sg2-QP

/ häntä?

Kaisa-Part / ő-Part

’Ismered Kaisát / őt?’ Az -A/n/t hármast tehát egyértelműen ugyanazon pozitív centrális szerep (más okokból kifolyólag eltérő) kifejezéseinek ítélem. Semmiképpen nem arról van tehát szó, mint az angolban, hogy kettőnél több centrális szerep lenne (10); mivel a finnben az akkuzatívusznak és partitívusznak tulajdonított szuffixumok nem jelennek meg társargumentumok megjelölőiként, ami a (10a) szerint éppen a döntő érv lenne a háromtagú centrális keret mellett. Az viszont az angol alapján független motivációt nyer, hogy egy centrális szereptípusnak nem kell szükségszerűen kölcsönös megfelelésben állnia egy esettel: amint azt a fenti (10a) és az alábbi (15) összevetése megmutatja, a mai angolban a morfológiai akkuzatívusz a középső (C) és a pozitív centrális szerep (+C) kijelölője is lehet: (15) Mary–C gave Mari

ad.Past

meC

én.Acc

him+C.

Mary  I  he

ő.Acc

’MariTop őtFoc adta oda nekem.’ / ... Az, hogy egyes igék a finnben – például a rakastaa ’szeret’ (3a) – kizárólag partitívuszban álló tárgyat vonzanak, összhangba hozható a +C funkció -A/n/t hármassal való megjelölésének hipotézisével, imígyen: „elvileg” ugyan fennáll az akkuzatívusz választásának a lehetősége is, csak éppen az a szemlélet grammatikalizálódott e nyelvben, hogy szeretés révén az érzelem kiváltója semmi szín alatt nem érheti el az akkuzatívuszra jellemző behatottsági mértéket.

216

Farkas Judit

Milyenek a finnben az „elfajult”, azaz egyelemű centrális kerettípusok? Emlékeztetőül: a (8–9) példái kapcsán Alberti (2009) olyan „unaccusative” jelenség mellett érvelt, hogy egy magányos centrális szereplőnek többféle karaktere is lehet, azonosan  esetjelölés mellett: ágensi (’(–)C’), illetve páciensi (’(+)C’); nem zárva ki a visszaható igetípus esetében a kettős / átmeneti karaktert (’C’) sem (lásd az idézett cikk függelékét). A finnben a magányos centrális szereplő morfológiai kifejeződése a tranzitív +C kapcsán kimutatott hármas alternációt mutatja – ami igazán nem meglepő, hiszen a (14) példasor előtti bekezdésben emlegetett „egyéb tényezők” itt is beleszólnak az esetválasztásba, immár hármas esetvariációt eredményezve, amennyiben hagyományosan közelítjük meg az esetfogalmat (partitívusz / nominatívusz / akkuzatívusz); lásd (16a) alább. A Tau modellben azonban semlegesebben is megközelíthetjük a kérdést, mondván: úgy „fajul el” a tranzitív centrális keret intranzitívvá, hogy az ’’ és az ’-A/n/t’ jelölés egy ’-A//t’ hármassá gyúródik össze. És ahogy a rakastaa ’szeret’ (3a) ige melletti tárgyi pozícióban eltűnik a választási lehetőség, úgy tűnik el egyes intranzitív igék mellett is, tipikusan a nominatívuszt meghagyva (16b), egy szűk körben pedig a partitívuszt (16c); míg az akkuzatívusz mint alternatíva néhány különleges deriváció kimenetének privilégiuma marad (16a): (16) A FINN INTRANZITÍV IGEI CENTRÁLIS KERET: V-A//t a. Sinulle annettiin kirjaa / [kirja / *kirjan] te-All

ad-Pass-Imperf-Arb

könyv-Part

/ könyv

/ könyv-Acc

/ hänet. / ő-Acc

’Könyvet adtak neked. / Odaadták neked a könyvet. / Odaadták neked őt.’ b. Tyttö / Hän / *Tyttöä / * Häntä / *Tytön / *Hänet laulaa keittiössä. V lány

/ ő

/ lány-Part / ő-Part

/ lány-Acc / ő-Acc

’A lány / Ő énekel a konyhában.’ c. Minua / *Minut / *Pekka nukuttaa. én-Part

/ én-Acc

/ Pekka

énekel-Sg3 konyha-Iness

V-A

elálmosít-Sg3

’Álmos vagyok.’ / uaz. a szándékolt jelentés / szándékolt jelentés: ’Pekka álmos.’ Hogy miért éppen az ’-A//t’ hármas maradt a magányos centrális szereplő megjelölésére – az -n szuffixum kirekesztése mellett – arra a szinkrón nyelvi rendszerben egy okot találtam, a täytyy ’kell’ első infinitívuszi argumentumához mint régenshez tartozó argumentumstruktúrát: (17) A TÄYTYY ’KELL’ KONSTRUKCIÓJA: Inf1-A//t a. Minun/ Kaisan täytyy valita sinut / Pekka / tyttöjä én-Gen / Kaisa-Gen kell-Sg3 választ-Inf1 te-Acc / Pekka

/ *Pekan.

/ lány-Pl-Part / Pekka-Acc

’Nekem / Kaisának téged / Pekkát / lányokat kell választani.’ b. Valitsen sinut / Pekan / *Pekka / tyttöjä. választ-Sg1

te-Acc / Pekka-Acc / Pekka

/ lány-Pl-Part

’Téged választalak / Pekkát választom / lányokat választok.’ A minun ebben a konstrukcióban genitívuszi alak a ’kell’ ige mellett, ami az -n akkuzatívusszal a mai nyelvállapotban hangalakilag egybeesik; az Inf1 régens mellett pedig a (16a)-ban már látott személytelen ASV-ot feltételezzük.6 Ez az egybeesés többértelműséget keltene, ha a (16a) példában bemutatott intranzitív keretben megmaradna a (11)-ben bemutatott ’-A/n/t’ (pozitív centrális) alternáció. A fenti (16b) kapcsán azt állítottam, hogy a magányos centrális szereplő a finnben is preferáltan jelöletlen, azaz nominatívuszban áll, ahogyan az az akkuzatív nyelvekben alapvetően szokás. A finn rendszer névelőtlensége azonban egy rendkívül produktív /-A 6

A (16a) pontban bemutatott (passzivizáláshoz hasonlatos) képzés kimenetén törölve lett az Ágens (vö. a 2.1. alfejezetben írtakkal), míg a (17a) esetben szintén nem fejezhető ki az Ágens az Inf1 argumentumstruktúráján belül, hiszen a ’kell’ vonzatkeretében ölt testet.


217

alternációt látszik kiváltani, ahogyan azt az alábbi (18) példasorban felvázolom. A bemutatott prezentatív konstrukció lényege abban áll, hogy a mondat élére kiemelt helyhatározó az ismert szereplő, nem az ige alanya, aki/ami az adott mondatban kerül bemutatásra. Alapesetben a van ige mellett bukkan fel, amit azonban helyettesíthetünk a bemutatott szereplő(k) cselekvésének megnevezésével is (18a–b). A partitívusz többes számban váltja fel a nominatívuszt (18b) az elfajult centrális keretben (amelynek a helyhatározó semmiképpen nem tagja a Tau modell szerint): (18) A FINN PREZENTATÍV KONSTRUKCIÓ: a. Keittiössä on / laulaa tyttö / *tyttöä / *tytön. konyha-Iness van.Sg3 / énekel-Sg3 lány

V

/ lány-Part / lány-Acc

’A konyhában van / énekel egy lány.’ b. Keittiössä on / laulaa *tytöt / tyttöjä.

V-A

konyha-Iness van.Sg3 / énekel-Sg3 lány-Pl / lány-Pl-Part

’A konyhában lányok vannak / énekelnek.’ c. Keittiössä tytöt / *tytöjä laulavat kansanlauluja. V–C, -A+C konyha-Iness lány-Pl / lány-Pl-Part énekel-Pl3 népdal-Pl-Part

’A konyhában népdalokat énekel néhány lány.’ ~ ’A konyhában lányok énekelnek népdalokat.’ d. Keittiössä tytöt / *tytöjä laulavat kansanlaulun. konyha-Iness lány-Pl / lány-Pl-Part énekel-Pl3 népdal-Acc

V–C, -n+C

’A konyhában elénekelt egy finn népdalt néhány lány.’ Tegyük most próbára a tranzitív centrális keretről eddig feltártakat a prezentatív konstrukcióba való beágyazás révén!7 Noha a (18c) változatban a (18b)-vel tökéletesen megegyező módon próbálom a lányokat új szereplőként bevezetni (a szándékolt jelentés szerint), az alany partitívuszi megjelenítése immár lehetetlen a tárgy jelenlétében (18c), akár atelikus (18c), akár telikus a mondat (18d). Ez arra mutat, hogy a (11) pontban bemutatott tranzitív centrális keret képletét nem lehet már tovább általánosítani, azaz a –C szereplő akkor sem jelölhető meg partitívusszal, ha újonnan bevezetettsége miatt erre egyébként lenne esélye (18b).8 A finn főnévi centrális keretre ehelyütt nem fogok sok szót vesztegetni. Az 1.2. szakasz (7e) példájával szemléltetett Laczkó-féle (2000) -ÓjA képzőnek ugyanis, mely megőrzi a centrális keret típusát csupán a régensi szófajt váltva, megvan a pontos finn megfelelője a -jA képző képében. A kimeneti esetkeret pedig a magyarral megegyező módon a nominatívusz és a genitívusz társulása, ami majd az általam vizsgált összes képzés esetében tökéletesen meg fog felelni a Tau modell derivációs részelmélete szerinti várakozásoknak (Alberti 2006, 2009): (19) A FINN FŐNÉVI CENTRÁLIS KERET: N–C, -n+C a. Pekka katsoo filmin / filmiä / minut. Pekka

néz-Sg3 film-Acc / film-Part / én-Acc

’Pekka [megnézi a filmet] / [filmet néz/nézi a filmet] / [megnéz engem].’ b. Pekka on filmin katsoja / minun katsojani. Pekka

van.Sg3

film-Gen néző

/ én-Gen

néző-Sg1

’Pekka [a / egy film nézője] / [az én nézőm].’ 7

Ezt a problémát Alberti Gábor javaslatára vizsgáltam meg. Ezzel a gondolatmenettel egy olyan alternatív hipotézist is kizártunk az -A szuffixum szerepével kapcsolatban, miszerint a partitívusz egyáltalán nem eset a finnben, csupán egy sajátos „domináns” információ hordozója, ami nominatívuszi esetben és akkuzatívuszi esetben álló argumentumra is rátelepedhet megfelelő szemantikai körülmények mellett, „eltakarva” az esetjelölést. Ekkor ugyanis a (18c–d) példákban az alany -A szuffixumos változatban jelenne meg – de nem ez történik. 8

218

3. 3.1

Farkas Judit

A produktív finn igei képzők Passzivizálás helyett / gyanánt személytelen szerkezet alkalmazása

Elsőként vegyük górcső alá a világ nyelveiben alapvetőnek számító passzivizálási képzést (7a), amely a negatív centrális szereplő (–C) decentralizálását, vagyis az Ágens törlését vagy legalábbis a centrális keretből való száműzése révén történő lefokozását jelenti. Az angolban az Ágens például elveszti nominatívuszát és törlődik, vagy esetleg egy by prepozíció társaságában jelenhet meg (20a’/b’), míg a bemeneti tárgy megörökli az  hangalakú nominatívuszt (10c–d). A finnben a hagyományosan passzívnak nevezett igealakok mellett partitívuszban, sőt (személyes névmás esetén) még akkuzatívuszban álló összetevő is megjelenhet (20b), ami jelzi, hogy aligha az angolból ismert „sztenderd” passzivizálással állunk szemben. Ami a modern nyelvtipológiai kutatások fényében már nem annyira meglepő: a világ nyelveiben számtalan átmenet található az aktív igealak és az angol típusú sztenderd passzív forma között (’voice continuum’); ami egyébként leginkább a különféle argumentumokra irányuló topikalizálási igények felől értelmezhető (Croft 2001, 8. fejezet). A finn passzív érdekessége, hogy a meghatározatlan cselekvő (Shore 1986) nem tehető ki a mondatban (a magyar által-os szerkezethez hasonlóval sem), az aktív mondatokban -n akkuzatív ragot viselő összetevő nominatívuszban jelenik meg, a személyes névmások viszont megőrzik tárgyesetüket, és a partitívuszban álló összetevő esete sem változik (20b). Hasonló érdekesség figyelhető meg a täytyy/pitää ’kell’ ige és az on pakko ’kell’ kifejezés infinitívuszi vonzatához tartozó tárgy jelölésében (20c), valamint a felszólító igealakot tartalmazó mondatokban is (20e). (20) A FINN SZEMÉLYTELEN SZERKEZET KÉPZÉSE: V–C, -A/n/t+C   V-A//t sisäkkö rikasta

a. Tappoiko

naista / rikkaan

naisen / häntä / hänet?

megöl-Imperf.Sg3-QP szobalány gazdag-Part nő-Part / gazdag-Acc nő-Acc / ő-Part / ő-Acc

’A szobalány megölt egy gazdag hölgyet / ~ / megölte őt / ~?’ (lásd (14c)) a’. Did the housemaid kill the rich lady / her yesterday? (jelentés) segédige-Past a

b. Hänet / rikas ő-Acc

szobalány

gazdag hölgy / ő.Acc tegnap

nainen tapettiin

/ gazdag nő

Häntä / Rikasta ő-Part

megöl a

eilen.

öl-Pass-Imperf-Arb tegnap

naista ei

/ gazdag-Part nő-Part

tapettu eilen.

nem.Sg3 öl-Pass

tegnap

’Megölték / [nem ölték meg] tegnap [a gazdag hölgyet] / őt.’ b’. The rich lady / She was (not) killed yesterday. (jelentés) a

gazdag hölgy / ő

c. Sisäkön

volt

nem

megöl-PastPrt tegnap

täytyy / pitää / on pakko

szobalány-Gen

kell

/ kell

tappaa rikkaita

/ van kötelező öl-Inf1

gazdag-Pl-Part

naisia

rikas nainen / hänet. gazdag nő

/ ő-Acc

’A szobalánynak meg kell ölni [gazdag nőket] / [a gazdag hölgyet] / őt.’ c’. Sisäkön ei tarvitse tappaa rikkaita naisia / szobalány-Gen

rikasta

nem.Sg3 kell

öl-Inf1

gazdag-Pl-Part

nő-Pl-Part /

naista / häntä.

gazdag-Part nő-Part / ő-Part

’A szobalánynak nem kell megölni [gazdag nőket] / [a gazdag hölgyet] / őt.’ d. Valitkaa kirjoja / kirja / hänet! választ-Imp.Pl2 könyv-Pl-Part / könyv / ő-Acc

’Válasszatok könyveket / könyvet!’ ’Válasszátok őt!’

/

nő-Pl-Part /


d’. Älkää

valitko

kirjoja

/ kirjaa

219

/ häntä!

ne-Imp.Pl2 választ-Imp könyv-Pl-Part / könyv-Part / ő-Part

’Ne válasszatok könyveket / könyvet!’ / ’Ne válasszátok őt!’ A (20b–d) intranzitív ASV-okat a (20a) típusú aktív alakból hozhatjuk létre, az Ágens törlésével – ami a sztenderd passzivizálást idézi. A kimeneti intranzitív alakban viszont nem egyértelműen nominatívuszban (azaz jelöletlenül) fog állni a magányos centrális szereplő, hanem az 1.3. szakaszban leírt V-A//t alternációban, függően az ugyanott számba vett „egyéb tényezőktől”, amiket kénytelen a finn névelők és igealakok híján főnévi esetragokkal kifejezni. A (20) sorában látható az ASV-változás típusának a Tau modellben felírható képlete. A sajátosan „elfajult” kimeneti egytagú centrális keretre tekintettel pontosabb passzivizálás helyett „személytelen szerkezet” képzéséről beszélni (Shore 1986). Ami közös a (20b–d) képzésekben, az az Ágens lefokozása és a sajátos személytelen szerkezet létrejötte a kimeneten. Ami eltérő, az ennek az oka. A (20b) esetében az Ágens törlése a cél, ahogyan a sztenderd passzivizálás esetében. A (20c) konstrukciókban nem tűnik el az Ágens, csupán egy másik régens mellett tud hangalakot ölteni, az első infinitívusz centrális keretében semmiképpen nincsen jelen (afelől nem feltétlenül szükséges döntenünk, hogy nem-centrális argumentumhelyet kap-e). Végül a (20d) konstrukcióban a felszólító igeforma T/2 Ágenst rögzít le, ezért az ige argumentumstruktúrájában egy –C szerepű vonzat megjelenítése már okafogyott. A felszólítás adott verziójáért tehát egy -kAA morfémával megjelölt –C-törlő képzés felelős. A (21) példasorban a finn felszólítás eklektikusan alakult rendszerét tekintem át. A (kissé archaikus) T/1 ágensű felszólítás is (21b) egy „Ágens-lerögzítő” igeformához kötődik, melynek képzője a -kAAmme morféma; a -mme részlet ugyan kétségkívül a T/1 Ágensre utal, a tárgy alternációja viszont a személytelen szerkezetet idézi meg, ezért a (21a)=(20d)-vel analóg képzésről van szó. Az E/2 ágensű felszólításnak (21c) nehezebb tetten érni a hangalakját, ugyanis egy olyan gégezárhang a jelölője, amely a fokváltakozásban válik láthatóvá. Mivel a tárgy alternációja ismét a személytelen szerkezetet idézi meg, ezt az esetet egy majdnem-konverziós képzésként értelmezhetjük (Kiefer és Ladányi 2000, Laczkó 2000). Az E/3 (21d) és T/3 (21e) ágensű felszólítás viszont két centráliskeret-megőrző képzésnek ítélhető a Tau modellben, mint a számba vett esetkeretek mutatják. E/1 ágensű felszólítás pedig nincs a finnben (21f); ami megerősíti az eddigiekben felvázolt azon elképzelést, miszerint a másik ötféle ágenst érintő felszólítást két típusba sorolható ötféle képzés teszi lehetővé: (21) A FINN FELSZÓLÍTÁS ÖT KÉPZŐN ALAPULÓ EKLEKTIKUS RENDSZERE: (21a-c): V–C, -A/n/t+C   V-A//t a. Valitkaa választ-Imp.Pl2

kirjoja

/ kirja

/ hänet!

könyv-Pl-Part

/ könyv

/ ő-Acc

’Válasszatok könyveket / könyvet!’ ’Válasszátok őt!’ b. Valitkaamme kirjoja / kirja / hänet! választ-Imp-Pl1

könyv-Pl-Part / könyv

/ ő-Acc

’Válasszunk könyveket / könyvet!’ / ’Válasszuk őt!’ c. Valitse kirjoja / kirja / hänet! választ.Imp.Sg2

könyv-Pl-Part / könyv

/ ő-Acc

’Válassz könyveket / könyvet!’ / ’Válaszd őt!’ (21d-e): V–C, -A/n/t+C   V–C, -A/n/t+C  d. Tyttö valitkoon kirjoja / kirjan / hänet! lány

választ-Imp.Sg3

könyv-Pl-Part / könyv-Acc / ő-Acc

’A lány válasszon könyveket / könyvet!’ / ’A lány válassza őt!’

220

Farkas Judit

e. Tytöt valitkoot

kirjoja

lány-Pl választ-Imp.Pl3

/ hänet!

/ kirjan

könyv-Pl-Part / könyv-Acc / ő-Acc

V–C, -A/n/t+C

’A lányok válasszanak könyveket / könyvet!’ / ’A lányok válasszák őt!’ f. — (csak körülírható a finnben: Valitsenko kirjoja / kirjan / hänet?) választ-Sg1-QP könyv-Pl-Part / könyv-Acc / ő-Acc

’Válasszak / válasszam könyveket / könyvet / őt?’ Az intranzitív bemenetű felszólító képzések úgy alakulnak, ahogyan azt a Tau modellben elvárhatjuk: mivel a bemeneten nincs jelen +C szerepű argumentum, ezért az Ágens-törlő típusban üres centrális keret adódik a kimeneten (22a–b); a centráliskeret-megőrző típusban pedig egy szokásos intranzitív keret (22c–d): (22) A FINN FELSZÓLÍTÁS INTRANZITÍV BEMENETŰ „ELFAJULÁSA”: a. Voimistelkaa / Voimistelkaamme / Voimistele! V-A//t  V  tornázik-Imp.Pl2

/ tornázik-Imp-Pl1

/ tornázik.Imp.Sg2

’Tornázzatok / Tornázzunk / Tornázz!’ b. Tytöt tappakoot meidät! / Tytöt älkööt tappako meitä! lány-Pl öl-Imp.Pl3

mi-Acc

/ lány-Pl ne-Pl3

öl-Imp

’A lányok (ne) öljenek meg minket! c. Tyttö voimistelkoon! / Tytöt voimistelkoot! lány

mi-Part

V-A//t  V-A//t

tornázik-Imp.Sg3 / lány-Pl tornázik-Imp.Pl3

’A lány tornázzon!’ / ’A lányok tornázzanak!’ d. Olkoon minulla sinut! / Tytöt voimistelkoot keittiössä! van-Imp.Sg3

én-Adess

te-Acc / lány-Pl tornázik-Imp.Pl3

konyha-Iness

’Legyél nekem!’ / ’A konyhában lányok tornázzanak!’ Nincs rá bizonyítékom, hogy képzés kimeneteként adódna, mindamellett itt említendő meg a finn birtoklásmondat. A birtokos ugyanis nem része a centrális keretnek, így aztán az egyedül a birtokot tartalmazó centrális keret várhatóan az elfajult mintát fogja mutatni (16) / (20). És így is van: (23) A FINN BIRTOKLÁSMONDAT, SZEMÉLYTELEN SZERKEZETTEL: V-A//t Minulla [on kirja] / [ei ole kirjaa] / [on sinut] / [ei ole sinua]. én-Adess [van.Sg3 könyv] / [nem.Sg3 van könyv-Part] / [van.Sg3 te-Acc] / [nem.Sg3 van te-Part]

’Nekem van/nincs könyvem.’ / ’Nekem vagy / [nem vagy] te.’ Most térjünk vissza a (20b–d) példasor révén szemléltetett, negatív centrális argumentumot lefokozó képzésekhez, melyeket így tudtunk képletbe foglalni, kibővítve a többes számú tárgy tekintetbe vételével is: (24) SZEMÉLYTELEN SZERKEZETET ADÓ IGEKÉPZÉSEK: a. Egyes számú tárgy: V–C,-A/n/t+C  V-A//t b. Többes számú tárgy:

V–C, -iA/t/–+C  V-iA/t/–

Vegyük észre, hogy a bemeneti és a kimeneti szófaj megadásával (mindkettő ige) már lerögzítjük, hogy milyen be- és kimeneti centrális keret lehetséges, illetve annak milyen lehet az „elfajulása”, ezt követően pedig már elég annyit megadni, hogy a –C lefokozását végrehajtó képzéstípusról van szó. És ez így teljes összhangban áll a Tau modell 1.2./VI. pontban kifejtett képzés-elméletével! Hogy pontosan milyen esetragok jelennek meg a be- és a kimeneten, azt pedig az említett „egyéb tényezők” alapján számíthatjuk ki a finn nyelvben (1.3.).


221

Ezzel sikerült elegánsan számot adni a személytelen szerkezet létrehozását kísérő, igen szövevényesnek ható esetkeret-változásról, amelynek során – noha a fordítások tanúsága szerint a passzivizáláshoz hasonló deriváció történik – a személyes névmások partitívusza és akkuzatívusza megmarad, és az egyéb főnevek esetében is csak az akkuzatívuszt váltja fel nominatívusz. A tárgyeset -t-jének és a többes szám -t-jének az egybeesése egyébként a képzéssel együttjáró hangtani változások tekintetében többes számban egyszerűsödést hoz, mint azt a fenti (24b) pontban láthatjuk. A három változat egyike ugyanis kiesik, mert a névmásoknak nincsen többes száma. A maradék két változat pedig nem módosul, így (még ha formai balesetnek ítéljük is a tárgyeset és a többes szám alaki egybeesését), a finn szinkrón rendszerében a személytelen konstrukció képzése többes számú tárgy esetén a –C lefokozásával járó képzéseknek a (25b) fajtájába sorolandó, míg egyes számú tárgy esetén a (25c) típusba: (25) A NEGATÍV CENTRÁLIS SZEREPLŐ TÖRLÉSÉNEK VÁLTOZATAI: a. V–C, +C  V: pl. angol passzív, ahol = b. V–C, +C  V: pl. lengyel általános személytelen, finn (24b) c. V –C, +C  V: pl. finn (24a), ahol     :  d. azaz {}  {A,,t}  {A,,t,n} d’. A/n  A/, A/t  A/t e. vagy {}  {A,}  {A,,t,n} e’. A/n  A/, A/t  A/ f.

-n

-t -t

-t

-A -iA

Az iménti (25) univerzális grammatikai nézőpontból tekintve háromféle lehet a –C szereplő törlését követően maradó „elfajult” centrális keret.9 A magányos argumentum viselheti a tranzitív –C (25a), illetve a tranzitív +C esetjelölését (25b), vagy kaphat sajátos harmadik jelölést is (25c). Azokban a nyelvekben, ahol a tranzitív –C szereplő kapja a lehető legegyszerűbb jelölést – vagyis = (ezek az akkuzatív nyelvek) – a (25a) minta a preferált, ahol a magányos centrális szereplő is  jelölésű; ezért tekinthetjük sztenderdnek az angol passzivizálást. A (25b) minta az ergatív nyelvekben jósolható preferáltnak (ahol =) az üres jelölés preferáltsága miatt. Ugyanakkor egy akkuzatív nyelvben is motiválható a (25b) minta azon az alapon, hogy a (–C törlése mellett) megmaradó tranzitív +C szereplő megtartja a páciensi karakterét megmutató  jelölést. Borbély (jelen kötet) általános személytelen képzése például ilyen a lengyelben, de éppenséggel a magyar „általános alanyos” konstrukciót is (pl. ellopták a bringámat) tekinthetjük ilyen képzés kimenetének. Komlósy (1982) olyan aktív nyelvtípust is leír az akkuzatív és az ergatív közötti térben (egy bats nevű kaukázusi nyelvet hoz példának), ahol a magányos centrális argumentum  jelölésű, ha ágentív karakterű, és  jelölésű, ha páciensi (itt tehát a „jelölés megtartásának az elve” uralkodik). A (25c) minta megvalósulását (úgy értve, hogy , és ) sem az „üres jelölés elve” nem motiválja, hacsak nem áll fenn =, sem a „jelölés megtartásának az elve” (). Mégis motiválható a finnben abból adódóan, hogy az egyes centrális szereplőkhöz nem egy-egy esetjelölés tartozik, hanem alternatív jelölések halmaza. Van értelme ugyanis ebből adódóan 9

A (25) kapcsán megfogalmazott univerzális grammatikai hipotézisért ismét Alberti Gábornak tartozom köszönettel.

222

Farkas Judit

azt mondani, hogy a finnben a magányos centrális () a minimális jelölésű negatív centrális (={}) és a centrális keret teljes jelöléskészlete „között” áll (25c): a fenti (25d) formula ennek a gondolatnak ad precíz matematikai megfogalmazást. A  tehát egyáltalán nem motiválatlanul áll a minimális -hoz és a testesebb -hoz képest!10 Az igenévképzés referatiivirakenne típusában, valamint bizonyos első infinitívuszos szerkezetekben a (25b) minta szerint működő –C-törlésre is találunk példát11, ahol tehát  = {A, n, t} – hogy még teljesebb legyen a finnben a Croft-féle (2001, 8. fejezet) passzivizálási kontinuum kitöltése. A következő szakaszban olyan igeképzőket (VV) veszek számba, amelyek a (25c) sémát a (25e) specifikáció szerint teljesítik, azaz a -t személyes névmási tárgyesetet az  esettel váltják fel a kimeneten. A (25f) a vizuális típusú olvasók számára érzékelteti az Ágens-törlő finn képzések „köztes” megvalósulásának faktorait. Egyes számban a bemeneti -n a (25a) minta szerint működik (azaz a kimeneten az  jelölés jelenik meg); a bemeneti partitív -A pedig a (25b) szerint (azaz a jelölés nem változik); a -t pedig mindkettő szerint működhet (25d–e). Többes számban a bemeneti partitív -iA továbbra is a (25a) mintát követi, hasonlóan az egyes számhoz. A névmási -t-nek értelemszerűen nincsen többes számú megfelelője; a -t ezért beugrik az -n többes számú változataként. A szürke színezés arra utal, hogy többes számban már nem különül el a tranzitív alany és tárgy esetjelölése, így ilyenkor a (25a) és a (25b) minta egybeesik. 3.2

Mediálisképzés a finnben

Ebben a szakaszban az -U (26a), -tU (26b), -UtU (26c) és -(V)ntU (26d) morfémákkal foglalkozom, amelyek tranzitív igei bemenet esetén olyan intranzitív ASV-okat adnak, amelyeket mediálisnak nevez a magyar szakirodalom. A képzés során a negatív centrális szerepű összetevő kikerül a centrális keretből, ahol csak a bemeneti pozitív szerepű összetevő marad immár nominatívuszi esettel, ami – például a prezentatív konstrukcióban (18) – partitívusszal alternálhat. Mint a (26) képlet is mutatja, a –C centrális szereplőt lefokozó képzések körében (2.1./(25)) a sztenderd passzívhoz (25a) közelebb álló derivációval állunk szemben (25e), mint a személytelen szerkezetek (20–21) képzése során (25d), ugyanis csak a partitívusz nem adja át a helyét az  esetnek, a személyes névmások -t-je igen (26a–b); a (26e) pontban táblázatos formában is megmutatom a különbséget:

10

Alberti (személyes megbeszélés) álláspontja szerint a szinkrón finn nyelvi rendszer centrális keretének építkezési logikája alapján egyáltalán nem véletlen, hogy a főnévi régenshez tartozó centrális keret jelöléskészlete (19b) is része az igei keret teljes jelöléskészletének: {,n}  {A,,t,n}; függetlenül attól a diakrón háttértől, miszerint (mérvadó vélemények szerint; lásd Csepregi 1989: 24, Bereczki 2003: 51) a főnévi régens melletti genitívusz -n-jének eltérő az eredete a tárgyi -n-étől. 11 Az egy-/előidejű aktív particípiumok „referatiivirakenne” használata explicit –C-vel: V -C, -A/n/t+C   InfRef-A/n/t  Haluatko [Pekan tapaavan] / [minun tapaavan] johtajan / johtajaa / hänet /häntä? akar-Sg2-QP [Pekka-Gen találkozik-Ptc]/[én-Gen találkozik-Ptc] elnök-Acc / főnök-Part / ő-Acc / ő-Part ’Akarod, hogy [Pekka találkozzon] / [találkozzak] a főnökkel / vele?’ Az I. infinitívusz képzése explicit -C-vel: V -C, -A/n/t+C   Inf1-A/n/t+C  Annatko minun / Kaisan tappaa *Pekka / Pekkaa / Pekan / *hän / hänet / häntä? enged-Sg2-QP én-Gen / Kaisa-Gen öl-1Inf Pekka / Pekka-Part / Pekka-Acc / ő / ő-Acc / ő-Part ’Engeded nekem / Kaisának megölni Pekkát?’


223

(26) MEDIÁLISKÉPZÉS (IGEI BEMENETTEL): V –C, -A/n/t+C   V-A/  a. Pekka kaataa puuta / puun / ?hänet. → Pekka

kidönt-Sg3

fa-Part / fa-Acc / ő-Acc

’Pekka (ki)vágja a fát / ?őt.’  Puu / Hän kaatuu. / Rannalla kaatuu fa

/ ő

kidől-Sg3 / part-Adess

puita.

kidől-Sg3

fa-Pl.Part

’Kidől a fa.’ / A parton fák dőlnek ki.’ b. Sotilaat demokratisoivat maan / meidät. → katona-Pl

demokratizál-Pl3

ország-Acc / mi-Acc

’A katonák demokratizál-ják/-nak az országot/minket.’  Maa demokratisoituu. / Me demokratisoidumme. ország demokratizálódik-Sg3

/ Mi demokratizálódik-Pl1

’Az ország / mi demekratizálód-ik/-unk.’ c. Portieeri avaa oven. → Ovi avautuu. portás

(ki)nyit.Sg3 ajtó-Acc

ajtó

 →

’A portás kinyitja az ajtót.’ d. Pekka korjaa radion. Pekka

megjavít.Sg3

rádió-Acc

(ki)nyílik-Sg3

’Az ajtó kinyílik.’ Radio korjaantui rádió



’Pekka megjavítja a rádiót.’

eilen.

megjavul-Imperf.Sg3 tegnap

’Tegnap megjavult a rádió.’

e. SZÁM K IMENETI KONSTRUKCIÓ SZEMÉLYTELEN (20) MEDIÁLIS (26)

EGYES SZÁM

TÖBBES SZÁM

-A-A -n -t-t -iA-iA -tt — -A-A -n -t- -iA-iA -tt —

Az -U, -tU és -(V)ntU döntően azt fejezi ki, hogy valami magától történik, semmilyen Ágensnek nincs befolyása a történésre, legfeljebb valamilyen Természeti erőnek (Komlósy 1992), és ez a jelentésárnyalat megfigyelhető az -UtU képzőnél is – a visszaható jelentés mellett (27). A személytelen szerkezeteket eredményező képzések (20–21) kimeneti ASVainak jelentésébe viszont beleértjük egy meg nem nevezett Ágens hatását; pusztán egy Természeti erő implicit jelenléte nem elégséges. Ami a visszaható képzést illeti, végül is hasonló változás történik a centrális keretben, mint a mediálisképzésnél: a centrális keretben egyetlen argumentum marad. Abban tulajdonképpen nem is kell döntenünk, hogy ez az egyetlen argumentum Ágens, Páciens vagy mindkettő egyszerre – a (27) sorában ezért áll középen az argumentum-lefokozó nyíl. A kimeneten úgyis a két tranzitív centrális szerep „közötti” szerep jelenik meg a (25e) minta szerint.12 (27) VISSZAHATÓKÉPZÉS A FINNBEN: V–C  -A/n/t+C   V-A/ Kaisa pesee Kaisa

hänet / häntä / hiukset.

mos-Sg3 ő-Acc

/ ő-Part

→

/ haj-Pl.Acc

’Kaisa (meg)mossa őt / a haját.’  Kaisa peseytyy. / Saunassa peseytyy Kaisa

mosakszik-Sg3 / szauna-Iness

tyttöjä.

mosakszik-Sg3 lány-Pl-Part

’Kaisa mosakszik.’ / ’A szaunában lányok mosakodnak.’

12

A magyarban más helyzetről számol be Alberti (2009), amint azt a (8–9) példasor kapcsán már szóvá tettem: a vonzatkeret-csökkentő képzéseknél tipikusan a +C vagy a -C polaritást örökli meg a magányos centrális szereplő, kivéve a visszahatóképzést, ahol a polaritásérzékenységet mérő tesztek köztes állapotot jeleznek.

224

Farkas Judit

Az -U (28a), -tU (28b), -UtU (28c) és -(V)ntU (28d) képzőmorfémák más szerepben is felbukkannak a finn esetrendszerben, az idesorolható -OitU (28e) és a szinkrón nyelvállapotban már nem termékeny -ne (28f) mellett: névszói tőből olyan igét képeznek, amelynek a jelentése: ’olyanná/olyanabbá válni, olyannak lenni, mint a bemeneti melléknév révén leírt tulajdonság’. (28) MEDIÁLISKÉPZÉS MELLÉKNÉVI BEMENETTEL: A-A/  V-A/ a. Leipä on tumma. / Leivät ovat tummia → Leipä tummuu. kenyér van.Sg3

sötét

/ kenyér-Pl

van-Pl3

sötét-Pl-Part

kenyér sötétedik-Sg3

’A kenyér sötét.’ / ’A kenyerek sötétek.’  ’Sötétedik a kenyér.’ b. Kaisa on nuori.  Kaisa nuortuu. Kaisa

van.Sg3

fiatal

Kaisa

fiatalodik-Sg3

’Kaisa fiatal.’  ’Kaisa megfiatalodik.’ c. Vauhti on nopea.  Vauhti nopeutuu. sebesség van.Sg3

gyors

sebesség gyorsul-Sg3

’A sebesség gyors.’  ’A sebesség gyorsul.’ d. Karhu on suuri.  Karhu suurentuu. medve van.Sg3

nagy

medve nagyobbá_válik-Sg3

’A medve nagy.’  ’A medve nagyobbá válik.’ e. Kaisa on vakava.  Kaisa vakavoituu. Kaisa

van.Sg3

komoly

Kaisa

megkomolyodik-Sg3

’Kaisa komoly.’  ’Kaisa megkomolyodik.’ f. Kaisa on vanha.  Kaisa vanhenee. Kaisa

van.Sg3

idős

Kaisa

öregszik-Sg3

’Kaisa öreg.’  ’Kaisa megöregszik.’ A (26) és a (28) deriváció közös vonása a kimeneti ASV mediálisnak nevezhető karaktere, ami alapján az egybeeső hangalakú képzőket azonosnak tekinthetjük. Működésük azonban eltér a bemenettől függően: névszói bemenet esetén nem centráliskeret-csökkentő, hanem azt megőrző (de közben szófajváltó) hatást gyakorolnak az argumentumstruktúrára. (29) MEDIÁLISKÉPZÉSEK A FINNBEN: V–C, -A/n/t+C 





A-A/

V-A/ 3.3

Centráliskeret-őrző igeképzés

A finnben is mindenekelőtt a gyakorító képző különféle formáit (Alberti 2005) sorolhatjuk a centrális kereten nem változtató igeképzések közé (VV): -ele, -skele, -skentele, -ntele. Ezek közül csak az elsőként említett produktív (30). A tárgy ezen igék mellett a cselekvés ismétlődő jellege miatt mindig partitívuszban áll (30a). Mivel igazoltam, hogy a partitívusz ugyanazon centrális szerep megjelenítője, mint az akkuzatívusz (lásd 1.3./(11)), minden további nélkül fenntarthatjuk a gyakorító képző centráliskeret-őrző jellegének hipotézisét, az esetváltást jól motiválható „egyéb tényezőknek” tulajdonítva, ami jelen esetben a cselekvés ismétlődő jellegéből fakadó atelikusság (Tamm, jelen kötet). Ehhez a képzőhöz rendkívüli módon hasonlít az -ile derivációs morféma, amelynek feladata szintén az ismétlődő vagy gyakran történő cselekvések jelölése (30b). Névszói tő esetében pedig a magyar -(Vs)kOdik képzőhöz hasonlóan a bemeneti tőszó jelentéséhez társítható viselkedés kifejezése (30b’). A képző ilyenkor sem módosít a centrális kereten, csak a szófajon.


225

(30) CENTRÁLISKERET-ŐRZŐ IGEKÉPZÉS: V–C, (-A/n/t+C)  V–C, (-A/n/t+C) a. Kaisa kiertää saunan. → Kaisa kiertelee saunaa / *saunan. Kaisa megkerül-Sg3 sauna-Acc

Kaisa (többször)megkerül-Sg3 sauna-Part / szauna-Acc

’Kaisa megkerüli/körülszaladja a szaunát’  ’Kaisa többször körülszaladja a szaunát.’ b. Kaisa tapaa Jussin. → Kaisa tapailee Jussia. Kaisa

találkozik.Sg3 Jussi-Acc

találkozgat-Sg3 Jussi-Part

Kaisa

’Kaisa találkozik Jussival.’  ’Kaisa találkozgat Jussival.’ b’. Kaisa on pelle. → Kaisa pelleilee. bohóc

Kaisa

van.Sg3

Kaisa

Kaisa

olvas-Sg3 ez-Acc könyv-Acc

bolondozik-Sg3

’Kaisa bohóc.’  ’Kaisa bolondozik/bohóckodik.’ c. Kaisa lukee tämän kirjan. → Kaisa lukaisee Kaisa

tämän kirjan.

gyorsan_átnéz-Sg3 ez-Acc könyv-Acc

’Kaisa át/elolvassa ezt a könyvet.’  ’Kaisa gyorsan átnézi/átfutja ezt a könyvet.’ d. Kaisa nauraa. → Kaisa naurahtaa. Kaisa

nevet-Sg3

Kaisa

felnevet-Sg3

’Kaisa nevet.’  ’Kaisa felnevet.’ Ugyanezen típusú igeképzőkhöz tartozik továbbá az -Aise morféma is (30c), amely gyorsan vagy hirtelen történő cselekvés jelölésére használatos. Végül jelentését tekintve az -Aise morfémához hasonlatos az -AhtA igeképző is (30d), amely azonban főként intranzitív igéknél fordul elő. Ennyiben eltér a többi bemutatott képzőtől, mint azonban a (30) sorában látható képletben a +C szereplő zárójelezése is mutatja, úgy ítélem meg, hogy a centráliskeret-őrzés lényegén nem változtat, hogy teljes vagy elfajult bemeneti keretből indulunk-e ki. 3.4

Centráliskeret-bővítő igeképzés

Továbbra is az igeképzőknél maradva térjünk át azon esetek tárgyalására, amikor új összetevő jelenik meg a hatók oldalán. Ennek prototipikus példája a műveltetés, amelyre a magyarhoz hasonlóan igaz az, hogy tranzitív igénél az új ágens megjelenése mellett a tárgy változatlan marad (a pozitív centrális szerepet továbbra is ő birtokolja), és az eredeti ágens valamilyen ferde esetben – a finnben adesszívuszban – jelenik meg (31a); míg intranzitív igénél az eredeti ágens fogja megkapni a pozitív centrális szerepet, és kerül (tipikusan) partitívuszba (31b). (31) MŰVELTETÉS: V–C, (-A/n/t+C)  V–C, -A/n/t+C a. Pekka Pekka

maksaa koko ravintolaillan. egész

fizet-Sg3

→

éttermi_este-Acc

’Pekka kifizeti az egész étteremi estét.’ Kaisa maksattaa Pekalla koko ravintolaillan. Kaisa

fizettet-Sg3

egész

Pekka-Adess

éttermi_este-Acc

’Kaisa kifizetteti Pekkával az egész éttermi estét.’ b. Lapset laulavat. → Opettaja laulattaa lapsia gyerek-Pl énekel-Pl3

tanár

/ *lapset.

énekeltet-Sg3 gyerek-Pl.Part / gyerek-Pl.Acc

’A gyerekek énekelnek.’  ’A tanár énekelteti a gyerekeket.’ c. Pekka syöttää hevosen / hevosta. Pekka

etet-Sg3

ló-Acc

/ ló-Part

’Pekka (meg)eteti a lovat’ d. Vanhukset kävelevät pihalla. → Hoitajat kävelyttävät vanhuksia pihalla. idős-Pl

sétál-Pl3

udvar-Adess ápoló-Pl

sétáltat-Pl3

idős-Pl.Part

udvar-Adess

’Az idősek sétálnak az udvaron.’  ’Az ápolók sétáltatják az időseket az udvaron.’

226

Farkas Judit

A Tau modellben (Alberti 2005) egységes magyarázatot nyer a bemeneti –C szereplő kétféle esetnyerése – és ebben a tekintetben a finn pontosan ugyanúgy működik, mint a magyar. A műveltetés meghatározó faktora egy új –C szerepű argumentum megjelenítése a kimeneten. Hogyan érhetjük ezt el a „legolcsóbban”? Intranzitív bemenet esetén úgy, hogy a bemeneti magányos argumentumot „betoljuk” a +C szerepbe. Mivel a „kényszer alatt álló Ágens” általában nem olyan totálisan és véglegesen alakul át, mint a tipikus Páciensek, akiken lemérhető az elvégzendő tevékenység előrehaladottsága (Tamm, jelen kötet), hanem folyamatos hatás alatt folyamatosan cselekszik, ezért a kimeneten ritkább az akkuzatívusz. A fenti (31c) illusztrálja azt az esetet, amikor a műveltetés kimenetén akkuzatívuszt találunk (lásd még (32b)); ilyenkor értelmezhető is a totális behatottság az érintett argumentum esetében. Ha viszont a műveltetés bemenete egy tranzitív ASV, akkor nem úszhatjuk meg az egyik bemeneti centrális kiléptetését a centrális keretből; ekkor pedig olcsóbb a bemeneti –C kiebrudalása egy lépésben, mint a bemeneti +C kiebrudalása megspékelve a bemeneti –C pozitív centrális szerepbe való áttolásának kettős műveletével. Vegyük egyébként észre, hogy a műveltetés újabb érvet szolgáltat az 1.3. szakaszban meghatározott kételemű finn centrális keret mellett szemben a háromelemű angollal: amennyiben esetleg Nom, Part, Acc centrális kerete is lehetne a finn igéknek, akkor a fenti (31a) kimeneti mondatában állhatna Pekka partitívuszban, nem-centrális eset helyett. A -ttA képzőről elmondottak az -UttA-ra is igazak, amely a benne lévő „passzivizáló” -U elem ellenére (lásd 2.2./(26)) tranzitív igeképző, ahogy azt a fenti (31d) szemlélteti. A műveltetés és a passzivizálás között egyébként a magyarban is nyilvánvaló kapcsolat van, gondoljunk a -(t)At és az archaikus -(t)Atik rokonságára (vö. Csepregi 1989: 40). A két deriváció közös vonása a –C szereplő lefokozásában áll; amely aztán a passzivizálás-szerű képzéseknél a –C szereplő kötelező decentralizálásában ölt testet, míg a műveltetés esetében a lehető legkevésbé fokozzuk le a bemeneti –C szereplőt (intranzitív bemenet esetén nem is léptetjük ki a centrális keretből, csupán elveszti egyedüli centralitását). A -ttA képző érdekessége, hogy nem pusztán műveltető igéket hoz létre, hanem olyan igéket is, amelyeknek egyetlen argumentuma partitívuszban áll, méghozzá az ige előtt (lásd 1.3./(16c), amelyet (32a)-ként ismétlek meg), ami kizárja, hogy prezentatív konstrukcióra gyanakodjunk. (32)

ÁLLAPOTKIFEJEZŐ IGÉK: V–C  V–C, -A/n/t+C + V–C, -A/n/t+C  V-A a. Minua nukuttaa. én-Part

altat-Sg3

’Álmos vagyok.’ b. (Minä) nukun.  TV én

alszik-Sg1

tévé

/ Hiljaisuus nukuttaa minua / minut. / csend

altat-Sg3

én-Part

/ én-Acc

’Alszom.’  ’A tévé/csend álmosító hatással van rám / elaltat.’

Az első pillantásra titokzatos jelenség magyarázata egy kétlépéses levezetésen alapul. Az első lépésben a képzetlen intranzitív igeváltozatból kell kiindulni, alávetve a (31b) példában szemléltetett műveltetésnek. Majd a kimeneti tranzitív igealakból a passzivizálással rokon (20) séma szerint újra ki kell vonni az első lépésben bevont hatásgyakorló szereplőt. Az -(U)ttA képzőről a műveltetés és a passzivizálás rokonsága alapján azt feltételezzük, hogy újabb szuffixum megjelenése nélkül elvégzi a centráliskeret-csökkentő második lépést is. Az igeképzők tárgyalásának lezárásaként mutatok néhány további példát a (32a) típusába tartozó állapotkifejező konstrukciókra: (33) ÁLLAPOTKIFEJEZŐ IGÉK SZEMLÉLTETÉSE: a. Minua hymyilyttää. én-Part

megmosolyogtat-Sg3

’Mosolyoghatnékom van.’


227

b. Minua tanssittaa. én-Part

táncoltat-Sg3

’Táncolhatnékom van.’ c. Häntä naurattaa. ő-Part

nevettet-Sg3

’Nevethetnékje van.’ d. Pekkaa laulattaa. Pekka-Part

énekeltet-Sg3

’Pekkának énekelhetnékje van.’ A finn igenevek világa

3.5

Jelen cikkben csak felvillantom azt, hogy a finn igenevek képzői miként illeszkednek az eddig felvázolt rendszerbe (részletesen lásd Farkas–Alberti (2011a)). Az alábbi (34) pontban megfogalmazom azt a képletet, amely az összes finn igenévcsoport képzésének módját lefedi, majd egy táblázatban részletezem az egyes csoportokra vonatkozó specifikációját az általános képletnek. A sorrend az igei jellegtől való távolodást érzékelteti, egy olyan kiinduló hipotézisnek a jegyében, miszerint a különböző igenévcsoportok karaktere az igei és a névszói jelleg különféle arányú vegyítéséből vezethető le. (34) AZ IGENEVEK CENTRÁLIS KERETE: V––/-nPos, -A/nAkk/t/–+C; ILLETVE IGEI KARAKTERÜK ÉRTÉKELÉSE

Ige

I.

II.

III. IV.

V. VI. Főnév

(20a) Tranzitív ige (20b–d), (23) Személytelen szerkezetek (26) Mediális Inf1 koreferens –C-vel Inf2 Instr koreferens –C-vel Inf3 koreferens –C-vel PartAkt1 tranzitív bemenettel PartAkt2 tranzitív bemenettel PartAkt1 intranzitív bemenettel PartAkt2 intranzitív bemenettel PartPas1 PartPas2 Inf2 Iness temporaalirakenne személytelen szerkezet (17a) Inf1 explicit –C-vel I. PartPas1 inf. jellegű alk. Inf4 tranzitív bemenettel Inf4 intranzitív bemenettel PartAkt1/2 referatiivirakenne explicit –C-vel Inf1 explicit –C-vel II. PartAkt1/2 referatiivirakenne implicit –C-vel Inf1-kse finaalirakenne implicit –C-vel Inf2Iness temporaalirakenne implicit –C-vel PartPas2 temporaalirakenne explicit/implicit –C-vel Inf2 Iness temporaalirakenne explicit –C-vel Inf3 explicit –C-vel (46) PartAg (50a), (69), (70) Teljes centrális keret (50b) Elfajult centrális keret

–C 

+C A/n/t

C

C

A//t A/ – – – – –

A/n/t A/n/t A/n/t A/n/t A/n/t – – – – A/t A//t A//t A  A/n/t A/n/t

–(n+) –(n+) –(n+) –/n+ n+ n+ n+ /–

A/n/t A/n/t A/n/t A/n/t A/n/t A/n/t – (!) n+

n– n– n– n– n– n–

(n–) /–

228

Farkas Judit

Az I. csoportba tartozó szerkezetek a „legigeibbek”. Ha ugyanis teljes a centrális keretük, akkor az igenév +C szereplőjének esetjelölés-halmaza megegyezik egy szabályos tranzitív igéével (vagy hiányzik); a –C szereplő pedig nem fejezhető ki, mert az igenévi szerkezet olyan relációban áll a befogadó konstrukcióval, ami kötelező koreferenciát ír elő az igenévi –C és a mátrix meghatározott eleme között. Amennyiben a centrális keret elfajult, az előbbiekben felvázolt kötelező koreferenciát tapasztaljuk: a C tehát ilyenkor nem fejezhető ki. Kivételes az I. csoport végére sorolt (35) típus, ahol nincs koreferencia, hanem egy olyan sajátos (Ágens-törlő) személytelen szerkezettel találkozunk, amelynek esetjelölés-halmaza éppúgy „köztes”, mint a passzív kontinuum (25) tárgyalása során definiált (25d-e) igei változatok. Ha némileg ki is lóg ez a típus a I. osztályból, nem olyan módon, mint amit a főnévi jelleg indikátorának fogunk tartani. (35)

A II. INFINITÍVUSZIness SZEMÉLYTELEN SZERKEZET: V–C, -A/n/t+C   Inf2Iness.arb-A/t Ole

kohtelias sinut / Pekkaa

van.Imp.Sg2

udvarias

/ *Pekka/ *Pekan valittaessa!

te-Acc / Pekka-Part / Pekka

/ Pekka-Acc választ-Pass-Inf2-Iness

’Légy udvarias, amikor megválasztanak téged / Pekkát.’ A II. és a III. csoportban olyan elfajult centrális kereteket látunk, amelyek igei régenshez is tartozhatnának, amennyiben egy-, illetve nullaeleműek; megjelenik azonban egy genitívusszal jelölt argumentum. Hogy nem akkuzatívuszról van szó, azt egyértelműen igazolja a tárgyalt esetekben, hogy a Kaisan alak ugyan lehetne bármelyik, a személyes névmási változat azonban egyértelművé teszi, hogy akkuzatívuszról van-e szó (pl. minut, hänet), vagy genitívuszról (minun, hänen). A genitívusz idegen a finn igék vonzatkeretétől; mint 1.3-ban leszögeztem és a most következő szakaszban újra és újra igazolva láthatjuk, ez az eset a finn névszói argumentumstruktúra sajátja. Észre kell azonban venni, hogy ott mindig szám- és személybeli egyeztetésben áll a régenssel. Ennek híján a II. igenévcsoportban nem-centrális argumentumnak értékelem az -n esetjelölésű szereplőt. A III. csoportot az különíti el a II.-tól, hogy egy olyan elfajult centrális keretet tartalmaz, ami nem tartozik a finn igei régensek mellett előforduló két típusba (25d–e) (az Ágens nélküli egyelemű centrális keretek univerzális variációit bemutató (25) passzív kontinuumban), de azokkal teljesen egyenértékű alternatíva, mint azt a (25b) pontban láthatjuk. A IV–V. csoportban tovább fokozódik a névszói jelleg: a IV. csoportban „még” kötelezően implicit, majd az V.-ben „már” potenciálisan explicit genitívuszi argumentum egyeztetésben áll a régenssel szám és személy tekintetében, ami erős érv a centrális szerep mellett. Nyelvtörténeti balesetnek értékelem, hogy az -n morféma háromféle feladatot is ellát a szinkrón nyelvi rendszerben: a magyarhoz hasonló módon egyeztetést kiváltó birtokos jelölője (akár „posszesszívuszként” is megnevezhetnénk), egy egyeztetést nem kívánó nemcentrális szerepjelölő („genitívusz”), és a személyes névmásoktól különböző főnevek tárgyjelölője („akkuzatívusz”). Ahogy a magyarban például a -vAl rag eszköz- és társhatározót is jelölhet, a -bAn rag szabad határozók meghatározó eleme éppúgy lehet, mint egy Stimulus szerepű vonzat (jelentés nélküli) „markere” (Komlósy 1992), például a csalódtam Mariban szerkezetben. Végül az VI. csoportban teljesen eltűnik az igei +C szerepre jellemző esethalmaz, ugyanis erre a szerepre testálódik a kötelező koreferencia miatti implicitás. A –C szereplő pedig a IV–V. csoportban már megmutatkozó posszesszívuszt viseli. Vegyük észre, hogy a (34) sorában képletbe foglalt általánosítás fennáll mind az öt csoport centrális keretére: a negatív centrális implicit vagy posszesszív, a pozitív és a magányos centrális pedig az igei keretben megszokott esethalmaz variánsait idézi, ha éppen nem implicit. Ugyanakkor az I. és a VI. csoportban már nincsen közös faktor! A VI. csoport tehát „nagyon nem-igei”, és eszköztára a főnévi régensek esetjelölő eszköztárát idézi; gondolok itt a régenssel egyeztetésben álló posszesszívuszra. A következő


229

fejezetből azonban az fog kiderülni, hogy az igenevek egy másik irányban távolodnak el az igei esetjelölő szisztémától, mint a főnevek (amit már az 1.3. szakaszban leszögeztem), az utóbbiak ugyanis a +C szereplőt jelölik meg posszesszívusszal, nem a –C szereplőt (19a–b) – ami azonban pontosan ugyanígy van a magyarban is (36c–d) (Alberti 2005)! (36)

A FŐNÉVI ÉS AZ ÁGENSPARTICÍPIUMI CENTRÁLIS KERET: N/––C, -n+C – PartAg-n–C, –+C a. Pekka kirjoittaa kirjan.  Pekka on kirjan kirjoittaja. v.ö. (19a) Pekka

ír-Sg3

könyv-Acc

Pekka

van.Sg3

könyv-Gen

író

’Pekka megírja a könyvet.’  ’Pekka a könyv (meg-)írója.’ b. Pekka kirjoittaa kirjan. → Tämä on Pekan kirjoittama kirja. Pekka

ír-Sg3

könyv-Acc

ez

van.Sg3

Pekka-Gen

ír-agpts

’Pekka megírja a könyvet.’  ’Ez egy Pekka írta könyv.’ c. Péter a könyv(nek a) megírója. N–C, Pos+C d. Kár lenne [Péternek megírnia a könyvet]. InfPos–C, Acc+C 4. 4.1

könyv

Kilépve az ige(név)i képzések köréből Egy centráliskeret-őrző képző-prefixum?

Lepäsmaa és mtsai (1996) szerint körülbelül 200 képző van a finn nyelvben, és ezek mindegyike szuffixum. Utóbbi megállapítással nem értek egyet, mert véleményem szerint van egy prefixum is a képzők között: az epä- (Lepäsmaa és mtsai (1996: 13) összetett szóként aposztrofálják). Ennek a minden szófajú szóhoz hozzátehető (37) képzőnek a jelentését úgy lehet megfogalmazni, hogy „az alapszó jelentését ellentétesre változtatja” (Papp 1993: 91), vagyis egyfajta fosztóképzőről van szó. Kezdjük hát vele, ezzel a nem pusztán névszók körében működő képzéssel a névszóképzés tárgyalását! (37) AZ EPÄ- FOSZTÓKÉPZŐ-PREFIXUM MŰKÖDÉSE: X–C  X–C, AHOL X  {A,N,V,Adv} a. edullinen → epäedullinen ’előnyös’  ’előnytelen’ b. ihminen → epäihminen ’ember’  ’korcs/embertelen ember’ c. onnistua → epäonnistua ’boldogul, szerencséje/sikere van’  ’megbukik, nincs sikere/szerencséje’ d. kohteliaasti → epäkohteliaasti ’udvariasan’  ’udvariatlanul’ 4.2

A főnévi centrális keret meghatározása a -jA képző alapján

Az egyik legproduktívabb képző az igéből főnevet képező -jA, amely a Laczkó-féle (2000) magyar -ÓjA finn megfelelője: a képzett szó azt jelöli, aki végzi a cselekvést (lásd (38a)). Az 1.3. szakaszban (19) e centráliskeret-őrző deriváció alapján állítottuk fel a hipotézist a finn főnevek centrális keretére vonatkozóan: a negatív centrális (–C) jelöletlensége, azaz nominatívusza mellett a pozitív centrális szereplő (+C) „posszesszívuszban” áll, amit a genitívusz szám- és személybeli egyeztetést kiváltó változataként neveztünk meg.

230

Farkas Judit

(38) KERETŐRZŐ FŐNÉVKÉPZÉS IGÉBŐL (-JA): V–C, (-A/n/t+C)  N–C, (-n+C) a. Pekka katsoo filmin / filmiä / sinut.  Pekka

néz-Sg3 film-Acc / film-Part / te-Acc

’Pekka megnézi a filmet / filmet néz / téged néz.’  Pekka on filmin katsoja / ?(sinun) katsojasi. Pekka

van.Sg3

film-Gen néző

/ (te-Gen)

’Pekka a film nézője / a (te) néződ.’ b. Pekka kiuraa koko päivän. → Pekka

strimpfel13-Sg3 egész

nap-Acc

néző-Sg2

Pekka on

kiuraja.

Pekka

strimpfelő

van.Sg3

’Pekka egész nap strimpfel’  ’Pekka strimpfelő.’ A -jA képző intranzitív bemenet esetén is produktívan működik az imént leszögezett keretmegőrző módon, amit azzal igazoltam az iménti (38b) pontban, hogy halandzsa szóból is képezhetünk ilyen elemet, és az a cselekvőt fogja jelölni; és például nem az eszközt, ami kiurin (magyarul szintén ’strimpfelő’ – vö: pl. ásó, véső) lenne. A -jA képző – elszigetelt esetekben, tehát nem produktív módon – úgy is előfordul, hogy a képzett szó a cselekvés eszközét jelöli: a (39a) ezt a lehetőséget szemlélteti. Ilyenkor centráliskeret-csökkentő módon működik, akár törlődik a bemeneti tárgy (avaaja ’nyitó’), akár inkorporálódik a kimeneti régensbe, ami ezáltal összetett szóvá válik (pullonavaaja ’üvegnyitó’, ami leginkább a sörnyitóra utal). Az adott esetben a -jA képző átvette az -in képző szerepét, amely szintén igéből képez főnevet (39b), de a -jA képzővel ellentétben alkalmazásakor változás történik a vonzatkeretben, ahogyan azt a (39) sorában képletbe foglaltam. Az -in a produktív jelölője e képzésnek, amint erre az imént már utaltam a kiurin potenciális alak említésekor. A (39a) esetben nyilván arról van szó, hogy az eszköznévképzővel létrehozható avain alak már létezik, és le van foglalva a ’kulcs’ jelentésre, így az üveg kinyitásának eszközét más eljárással kellett létrehozni. (39) ESZKÖZ JELENTÉSŰ FŐNÉV KÉPZÉSE (-IN, ÉS NÉHA -JA): V–C, -A/n/t+C   N a. Tämä väline avaa ez

pullon.

eszköz nyit.Sg3 üveg-Acc



Tämä on

avaaja / pullonavaaja.

ez

nyitó

van.Sg3

/ üveg-Gen-nyitó

’Ez az eszköz kinyitja az üveget.’  ’Ez egy nyitó / sörnyitó.’ b. Tämä väline avaa asunnon.  Tämä on avain. ez

eszköz nyit.Sg3 lakás-Acc

ez

van.Sg3

kulcs

’Ez az eszköz kinyitja a lakást.’  ’Ez egy kulcs.’ c. Tämä kone keittää hyvää kahvia.  Tämä on ez

gép

főz-Sg3

jó-Part

kávé-Part

ez

van.Sg3

kahvinkeitin. kávé-Gen-főző

’Ez a készülék príma kávét főz.’  ’Ez egy kávéfőző.’ 4.3

Melléknévképzés a finnben

Az alábbi (40a) példában bemutatott mellékneveket úgy lehet üres centrális keretű mondatszerkezetekből levezetni a -kAs képző és a -tOn fosztóképző révén, ahogyan az időjárásról szóló (40b–c) topik nélküli bemeneti állításokból az alanyt vonzó kimeneti mellékneveket (Alberti 1997a). Hogy a (40b–c) példák bemeneti alakjai nem tartalmaznak centrális argumentumot, azt a (40b’/c’) angol fordítások is megerősítik: ezekben valódi alany helyett helykitöltő there/it kifejezést találunk. Az eddigiek alapján a birtokos adesszívuszát a (40a)-ban éppúgy nem-centrális esetnek tekintem, mint a (40b–c) példákban a helyhatározók ragját.

13

Alberti (2005)-ben haladzsa szóra hozott példa.


231

(40) MELLÉKNÉVKÉPZÉS IGEI SZERKEZETBŐL KIINDULVA, CENTRÁLISKERET-BŐVÍTÉSSEL: V  (-llA)  A a. Pekalla Pekka-Adess

on

(kova) ääni / parta. →

van.Sg3

(erős)

hang / szakáll

’Pekkának van (erős) hangja / szakálla van.’  Pekka on äänekäs / parrakas / parraton. Pekka

van.Sg3

nagyhangú / szakállas / szakálltalan

’Pekka nagyhangú / szakállas / szakálltalan.’ b. Taivaassa on pilviä.  Taivas on ég-Iness

van.Sg3

felhő-Pl-Part

ég

van.Sg3

pilvinen / pilvetön. felhős

/ felhőtlen

’Az égen vannak felhők.’  ’Az ég felhős / felhőtlen.’ b’. There are clouds in the sky.  The sky is cloudy / cloudless. jelentés Ott

vannak felhő-Pl -bAn az ég

c. Suomessa

on

Finnország-Iness van.Sg3

ég van-Sg3 felhős / felhőtlen

az

usein

tuulta

gyakran

szél-Part / eső-Part / hó-Part

/ sadetta / lunta.



’Finnországban gyakran van szél / eső / hó.’  Suomi on tuulinen / sateinen / luminen. Finnország

van.Sg3

/ esős

szeles

/ havas

’Finnország szeles / esős / havas.’ c’. It is often wind / rain / snow in Az van gyakran

szél

Finland

is

Finnország

van szeles

d. Puserossani

/ eső / hó

windy / rainy / snowy. / esős

on



jelentés

/ havas

raitoja.

pulóver-Iness-Sg1 van.Sg3

Finland.

-bAn Finnország



csík-Pl-Part

Puseroni on

raidallinen.

pulóver-Sg1 van.Sg3

csíkos

’A pulóveremen vannak csíkok.’  ’A pulóverem csíkos.’ e. Pekalla on siniset silmät.  Pekka on Pekka-Adess

van.Sg3

kék-Pl

szem-Pl

Pekka

van.Sg3

’Pekkának kék szemei vannak.’  ’Pekka kék szemű.’

sinisilmäinen. kék_szemű

A fenti (40d) példában a –llinen képző is úgy működik, hasonlóan a -kAs-hoz (40a), mint a magyarban az -Vs (pl. szakállas, csíkos). Ez a finn képző azonban viselkedhet centráliskeretmegőrző módon is, ahogy azt majd a szakasz második felében látjuk. Ugyanez vonatkozik a magyar -(j)Ú képző (pl. kék szemű) rokonának tekinthető -inen képzőre is, ami magába fogadja a bemeneten jelzői melléknevet a -(j)Ú-hoz hasonlóan. A (40a/d/e) kimeneti mellékneveit teljes centrális keretet alkotó birtokos szerkezetből is le lehet vezetni argumentumtörléssel, ahogyan azt alább a (41) pont is mutatja. A két irányból való levezetés egyáltalán nem jelent gondot a Tau modellben, hiszen az ASV-ok egy gazdag hálózatban állnak egymással, ahol a többszörös kapcsolódás a rendszer szomszédos elemeihez a kapcsolatot létesítő képzési relációkon kersztül független motivációt jelent a rendszerről tett állítások mellett. (41)

MELLÉKNÉVKÉPZÉS FŐNÉVBŐL KIINDULVA, CENTRÁLISKERET-CSÖKKENTÉSSEL: N–C, -n +C   A a. Tämä on ez

van.Sg3

Pekan

(kova) ääni / parta.

Pekka-Gen

(erős)

hang / szakáll

’Ez Pekka (erős) hangja / szakálla.’  Pekka on äänekäs / parrakas / parraton. Pekka

van.Sg3

nagyhangú

/ szakállas / szakálltalan

’Pekka nagyhangú / szakállas / szakálltalan.’

→

232

Farkas Judit

b. Tämä on ez

van.Sg3

puseron

raita. →

Pusero on

raidallinen.

pulóver-Gen

csík

pulóver

csíkos

van.Sg3

’Ez a pulóver csíkja.’  ’A pulóver csíkos.’ c. Nämä ovat Pekan siniset silmät. → Pekka on ez.Pl

van-Pl3

Pekka-Gen

kék-Pl

szem-Pl

Pekka

sinisilmäinen.

van-Sg3 kék_szemű

’Ez Pekka kék szeme.’  ’Pekka kék szemű.’ Vegyük most számba a további melléknévképzőket, illetve az eddigiekben felmerültek további használati módjait! A -lAinen képző legtermékenyebben talán a valahonnan származás kifejezésére használatos, és konverzióval főnév is képezhető belőle (például nemzetiségnevek). Alberti (2006) alapján az előbbi művelet intranzitív bemenetű, szófajváltó képzés, amely új centrális szereplőt hoz be (42a), míg a második művelet centráliskeret-őrző módon váltja a szófajt (42b). E rendkívül produktív képzőről még esik majd szó a kicsinyítőképzőkkel kapcsolatban is. (42) MELLÉKNÉVKÉPZÉS FŐNÉVBŐL (SZÁRMAZÁS): N  A   N a. Tämä on ez

Pécs / Unkari.

van.Sg3

Pécs

→

pécsiläinen / unkarilainen.

Mari on

/ Magyarország

Mari van.Sg3 pécsi

/ magyar

’Ez Pécs / Magyarország.’  ’Mari pécsi / magyar.’ b. Pécsiläiset / Unkarilaiset pitävät Suomesta. pécsi-Pl

/ magyar-Pl

kedvel-Pl3 Finnország-Elat

’A pécsiek / magyarok szeretik Finnországot.’ A -llinen és -inen képző (40–41) a centráliskeret-módosító működés mellett képes a (43) pontban képletbe foglalt keretőrző módon is működni (43a). Sok olyan főnév van, amelyből mindkét morfémával képezhetünk melléknevet, amit a nyelv arra használ ki, hogy eltérő jelentésű mellékneveket hozzon létre; erre az (43b) sorban adok példát: (43) MELLÉKNÉVKÉPZÉS TOVÁBBI KÉPZŐKKEL (-LLINEN, -INEN): N  A a. Carlos on Carlos van.Sg3

kuningas. → Carlos on

kuninkaallinen.

király

királyi

Carlos van.Sg3

’Carlos király.’  ’Carlos királyi.’ b. henki → henkinen / hengellinen ’szellem, lélek’  ’szellemi, lelki’ / ’egyházi, vallásos’ A -tOn fosztóképzőre is vissza kell térnünk (40–41), most olyan szempontból áttekintve a működését, hogy esetében a kimenet látszik csak rögzítettnek (egyelemű centrális keretű melléknév), míg a bemenet sokféle lehet: 0, 1 és 2 elemű centrális keret egyaránt, és nemcsak főnévi tőből képezhető, hanem igenéviből is; ez a sokszínűség egyébként a magyarra is igaz (pl. felhőtlen, gondatlan, megoldatlan, tétlen (Alberti 2006)):  (44) A FINN FOSZTÓKÉPZŐ: a. V   A  / b. V  A / c. V–C, -A/n/t+C a. Taivaassa ei ég-Iness

ole pilviä.

→

nem.Sg3 van felhő-Pl.Part

Taivas on

pilvetön.  (40b)

ég

felhőtlen

van.Sg3

’Az égen nincsenek felhők.’  ’Az ég felhőtlen.’ b. Kaisa ei horju. → Kaisa on horjumaton. Kaisa

nem.Sg3 tántorog/ingadozik Kaisa

van.Sg3

rendíthetetlen

’Kaisa nem tántorog/ingadozik.’  ’Kaisa rendíthetetlen.’


c. Ihmiset eivät

tunne sotilasta. →

ember-Pl nem-Pl3 ismer

katona-Part

233

Sotilas on

tuntematon.

katona

ismeretlen

van.Sg3

’Az emberek nem ismerik a katonát.’  ’A katona ismeretlen.’ Az igei tövű fosztóképző (-mAtOn) viselkedése kétféleképpen írható le attól függően, hogy tranzitív vagy intranzitív igei tőből történik a képzés. Amennyiben a bemeneti igének csak egy argumentuma van, akkor a fosztóképző centrális keret-megőrző képzőként viselkedik (44b); ha azonban tranzitív igére alkalmazzuk ezt a derivációs műveletet, akkor a negatív centrális szerepű argumentum kikerül a centrális keretből, és a pozitív centrális szerepű összetevő lesz a kimeneti melléknév egyetlen argumentuma (44c). A melléknév fokozásának tárgyalása nem szerepel Alberti (2006) cikkében, mert bár a középfok morfémájának hozzátapasztása egy melléknévi tőhöz a magyarban (is) képzésnek tekinthető vonzatszám-növelő tulajdonsága miatt, a kapott új argumentum nem a centrális esetek egyikét viseli (45a). Vajon a finnben is ez a helyzet? Bár a középfok folytán keletkező új argumentum partitívuszban is megjelenhet (45b), amit az igei régensek mellett centrális esetnek minősítettünk, a (45c–d) példa arra mutat, hogy a melléknév centrális kerete inkább a főnévével egyezik meg, semmint az igéével. Hiszen a felsőfok, illetve bizonyos melléknevek mellett megjelenő genitívuszi vonzattal a melléknévi régens számban és személyben egyeztetni képes (személyes névmási birtokos esetén), és ez az eddigiekkel összhangban döntő érv a centrális funkció mellett. (45) MELLÉKNÉVFOKOZÁS; ILYEN MELLÉKNÉVI CENTRÁLIS KERETET ALAPUL VÉVE: A–C, -n++C a. Juli szép. → Juli szebb Marinál. A  A b. Kaisa on kaunis. → Kaisa on Kirsiä kauniimpi. A  A -AC Kaisa van.Sg3 szép

Kaisa van.Sg3 Kirsi-Part

sze-bb

’Kaisa szép.’  ’Kaisa szebb Kirsinél.’ FELSŐFOKÚ MELLÉKNÉV: A  A–C, -n++C c. Kaisa on kaunis. → Kaisa

van.Sg3

szép

’Kaisa szép.’  Kaisa on [kaikkein Kaisa

van.Sg3

kaunein]

/ [meidän kauneimpamme].

[mindenki-Pl.Gen szép-Superlat] / mi-Gen

szép-Superlat-Pl1

’Kaisa a legszebb [mindenki közül] / [közülünk].’ BIRTOKOSI VONZATOT FELVEVŐ MELLÉKNÉV: A   A–C, -n++C d. Jussi on minun pituiseni mies. Jussi

van.Sg3

én-Gen

magasságú-Sg1 férfi

’Jussi olyan magas, mint én.’ 4.4

Igeképzés névszóból

A következőkben azon igeképzőkkel foglalkozom (-tA (46a); -(i)stA (46b); -ntA (46c–d); -A (48a); -(O)ittA (48b); -Oi (48c)), amelyek a (28) példasorban bemutatott derivációs morfémák tranzitív megfelelőiként foghatók fel leginkább (46e). Jelentésük tehát ezúttal nem az, hogy az egyetlen bemeneti argumentum referense maga válik olyanná, amit a bemeneti szótő kifejez, hanem valaki vagy valami más teszi ilyenné. Így ezeknek a névszóból képzett igéknek a centrális keretére – a magyar -ít képzős igékéhez hasonlóan (Alberti 2006) – az jellemző, hogy bemenetük szükségképpen intranzitív, míg kimenetüknél egy új ágenst találunk, az eredeti egyetlen argumentum pedig a pozitív centrális szerepet, ebből adódóan az akkuzatívuszt, illetve partitívuszt kapja meg.

234

Farkas Judit

(46) TRANZITÍVIGE-KÉPZÉS MELLÉKNÉVI BEMENETTEL: A-A/  V–C, -A/n/t+C a. Kaisa on kaunis. → Kaisa

szép

van.Sg3

’Kaisa szép.’  Kampaaja kaunistaa

Kaisan

megszépít-Sg3

fodrász

/ hänet / Kaisaa

Kaisa-Acc / ő-Acc

/ häntä.

/ Kaisa-Part / ő-Part

’A fodrász (meg)szépíti Kaisát / őt.’ b. Tämä ruusu on jalo. → Minä jalostan ez

rózsa

van.Sg3

én

nemes

ruusun.

(meg)nemesít-Sg1

rózsa-Acc

’Ez a rózsa nemes.’  ’Én megnemesítem a rózsát.’ c. Puku on pieni. → Äitini pienentää puvun. ruha

van.Sg3

kicsi

kisebbít-Sg3

anya-Sg1

ruha-Acc

’A ruha kicsi.’  ’Édesanyám kisebbre veszi a ruhát.’ d. Puku on suuri.  Äitini suurentaa puvun. ruha

van.Sg3

nagy

medve van.Sg3

nagy

nagyobbít-Sg3

anya-Sg1

ruha-Acc

’A ruha nagy.’  ’Édesanyám megnagyobbítja a ruhát.’ e. Karhu on suuri.  Karhu suurentuu.  (28d): A-A/  V-A/ medve nagyobbá_válik-Sg3

’A medve nagy.’  ’A medve nagyobbá válik.’ A (46b)-ben melléknévi bemenettel szemléltetett -(i)stA igeképzővel létrehozott alakok között külön csoportot alkotnak a főnévi bemenettel rendelkező, többnyire vadászattal és halászattal kapcsolatos igék, amelyek metaforikus jelentés felvételére is hajlamosak. Ezek centrális keretét Alberti (2006) elvont ötletét követve úgy írhatjuk le, hogy egy birtokos szerkezetből indulunk ki, amelynek azt az általános jelentést tulajdoníthatjuk, hogy a +C szerepű humán birtokos valamilyen releváns kapcsolatban áll a birtokszóként szereplő állattal, növénnyel (47a–b) vagy magával az erdővel (47c), amin az erdő nyújtotta értékeket érthetjük. Az igeképzés során aztán a birtokszó eltűnik azáltal, hogy beépül az igei régens hangalakjába, ami a formalizmus szintjén a –C szereplő törlését jelenti. A bemeneti +C szerepet pedig mint kimeneti magányos centrális szerepet úgy értelmezhetjük, hogy a tipikusan humán szerepbetöltő cselekvőként működik a fent említett „releváns kapcsolatban”: ami mi lehetne más, mint hogy megpróbálja megszerezni az adott állatot vagy növényt (47a–b), illetve az erdő kínálta vadakat (47c). (47) IGEKÉPZÉS FŐNÉVI BEMENETTEL: N–C, -n+C  V  V–C, -A/n/t+C a. Tämä on ez

van.Sg3

(meidän) hirvemme. → Me hirvestämme. (mi-Gen)

jávorszarvas-Pl1

mi

jávorszarvasra_vadászik-Pl1

’Ez a mi jávorszarvasunk.’  ’Jávorszarvasra vadászunk.’ b. Tämä on (meidän) kalamme / marjamme. → ez

van.Sg3

(mi-Gen)

hal-Pl1

/

bogyó-Pl1

’Ez a mi halunk / bogyónk.’  Me kalastamme / marjastamme. mi

halászik-Pl1

/ bogyót_szed-Pl1

’Halászunk / bogyót szedünk.’ c. Tämä on (meidän) metsämme. → Me metsästämme (karhua / jäniksiä). ez

van.Sg3 (mi-Gen)

erdő-Pl1

mi vadászik-Pl1

(medve-Part / nyúl-Pl-Part)

’Ez a mi erdőnk.’  ’Vadászunk (medvére / nyúlra).’ d. Tämä on (meidän) kuokkamme. → Me kuokimme (maata). ez

van.Sg3

(mi-Gen)

kapa-Pl1

mi

kapál-Pl1

’Ez a mi kapánk.’  ’Kapálunk. /Kapáljuk a földet.’

föld-Part


235

Az imént tárgyalt képzés intranzitív igei kimenete általában nem alkalmas tárgy felvételére (47a–b), hiszen a potenciális tárgy már benne rejlik az igei régens hangalakjában. Amennyiben azonban specifikusabb tárgyat tudunk az igéhez illeszteni, mint ami benne rejlik, akkor már van értelme a fenti (47) sorában bemutatott +C-felvevő, azaz centráliskeret-bővítő (konverziós) képzésnek (47c). A nyelvtörténeti véletlen is befolyásolja, hogy mely igék esetében megy végbe ez a második képzési lépés. Alberti (2006) a magyarban ugyanilyen kétlépéses derivációval vezeti le az eszközhasználat igéit, mely megoldás a finnre is alkalmazható a szerkezetek hasonlósága miatt (47d). Az alábbi példasorban összegyűjtöttem a szakasz elején említett további képzőket. Az -A képzővel tranzitív és intranzitív igék is képezhetők. Jelentésüket és használatukat tekintve ezen igék rendkívül sokfélék, tövük névszó mellett lehet idegen eredetű ige (48a.1) vagy szlengszó is, mint például a duunata ’dolgozni’. Az alábbi tranzitív harjata ’(meg)kefél’ ige (48a.2) egy olyan elemzési problémát illusztrál, miszerint a (47) derivációs képletében szereplő átmeneti intranzitív igealak nem létezik a szinkrón nyelvállapotban. Ugyanez a probléma az -(O)ittA és az -Oi képző (48b–c)-beli megnyilvánulásaival is. (48) TRANZITÍVIGE-KÉPZÉS FŐNÉVI BEMENETTEL, ELHOMÁLYOSULT ÁTMENETI ASV-TAL:  N–C, -n +C  [ V]  V–C, -A/n/t+C  a. Se on minun grillini / harjani. → Minä grillaan [harjaan tukkani]. az van.Sg3 én-Gen grill-Sg1 / kefe-Sg1

én

grillezik-Sg1 megkefél-Sg1haj-Acc.Sg1

’Az az én grillem / kefém.’  ’Én grillezek / megkefélem a hajam.’ b. Se on minun kukkani. → Minä kukitan talon / Kaisan. az

van.Sg3

én-Gen

virág-Sg1

én

felvirágoz-Sg1 ház-Acc / Kaisa-Acc

’Az az én virágom.’  ’Én felvirágozom a házat / virágot adok Kaisának.’ c. Viisi on minun numeroni. → Minä numeroin talot. öt

van.Sg3

én-Gen

szám-Sg1

én

megszámoz-Sg1 ház-Pl.Acc

’Az öt az én számom.’  ’Én megszámozom a házakat.’ d. Ez az én kapám / gereblyém / zongorám / sms-em / fésűm. d’.  Kapálok. / Gereblyézek. / Zongorázom. / Sms-ezek. / ???Épp fésülök. d”. Megkapálom az egrest. / Összegereblyézem a lenyírt füvet. / Elzongorázom a Für Elise-t. / ?Mindenkinek megesemeseztem a hírt. / Megfésüljem a hajad? Mivel a Tau modell (2005) logikája szerint egy derivációs lépésben csak egy centrális szereplőt léptethetünk elő vagy fokozhatunk le, a (48a.2–c) kapcsán felmerült problémára „szinkrón” megoldást nem tudok nyújtani. Amennyiben a korábbi példák meggyőzőek voltak abban a tekintetben, hogy a főnévből képzett ige elsődlegesen azt az intranzitív jelentést tudja felvenni, hogy ’valaki azt cselekszi a főnév által megnevezett lénnyel vagy tárggyal, ami (az adott kultúrában) azzal relevánsan tehető’, majd másodlagosan ez a releváns cselekvés irányulhat további tárgyra is, akkor ebből kiindulva azt a hipotézist fogalmazhatjuk meg, hogy egyes igék esetében korábban megvolt ugyan, de a szinkrón nyelvállapotból már kihullott ez az elsődleges változat, és csak az új tárgyra való irányulást is magában foglaló változat maradt meg. Mint ahogy a fenti (48d) magyar főnevei többnyire kiváló intranzitív igealak képzéséhez nyújtanak bemenetet (48d’), ami semmivel sem rosszabb, mint a továbbképzésből adódó tranzitív alakok (48d”) – az egy fésű kivételével. Csak a nyelvtörténet véletleneinek tulajdoníthatjuk, hogy ami olyan eszközök esetében működő szabály, mint a kapa vagy a

236

Farkas Judit

gereblye, az pont a fésű esetében nem működik, ami pedig végül is egy kicsinyített gereblye...14 A főnévképzők tarka világa

4.5

Kezdjük a kicsinyítőképzőkkel, melyekről a finnben is (Alberti 2005) elmondható, hogy alapvetően sem a szófajt, sem a centrális keretet nem módosítják. A legproduktívabb finn kicsinyítőképző az -(i)nen (49a): (49)

A KICSINYÍTŐKÉPZŐSZERŰ ELEMEK A FINNBEN: X  X, ahol X  {A,N,Adv} a. Kaisa on tyttö. → Kaisa on tyttönen. Kaisa

van.Sg3

lány

Kaisa

van.Sg3

’Kaisa lány.’  ’Kaisa kislány(ka).’ b. Karhu on suuri. → Karhu on medve van.Sg3

nagy

Pekka

gyenge

kislány

suurehko.

medve van.Sg3

nagyobbacska/jókora

’A medve nagy.’  ’A medve nagyobbacska/jókora.’ c. Pekka on heikko. → Pekka on heikonlainen. van.Sg3

Pekka

van.Sg3

’Pekka gyenge.’  ’Pekka kissé gyenge.’ d. Pekka on mies. → Pekka on Pekka

van.Sg3

férfi

Pekka

kissé_gyenge/gyengécske

miesmäinen.

van.Sg3

N  A

férfiszerű

’Pekka férfi.’  ’Pekka férfiszerű.’ Jelentését tekintve a következő két (egyébként gyengén produktív) melléknévképző nagyon hasonlít a kicsinyítőképzőhöz. A -hkO (49b) és bizonyos -lAinen15 képzőt (49c) viselő szavak azt fejezik ki, hogy a tőszó által képviselt tulajdonság nagy mennyiségben van jelen, de a dolog nem egészen olyan, mint a prototípus. Végül a -mAinen-nel képzett lexémák (49d) szófajt váltanak a névszói felettes kategórián belül, de jelentésük idekapcsolja őket: a tőszóval kifejezett jelentéssel való hasonlóságot fejeznek ki a magyar -szerű toldalékhoz hasonlatosan. Most térjünk vissza a tanulmány korábbi részében (4.2.) már szóba került -jA foglalkozásnév-képzőre és az -in eszköznév-képzőre! Centráliskeret-őrzőnek tekinthetjük a működésüket, amennyiben intranzitív igealakból indulunk ki (50a), vagy tranzitív igealakból indulunk ki, amit birtokos szerkezetté alakítunk ((50b): ’az ajtó nyitója’). A birtokos egy második lépésben törlődik az ASV-ból, amennyiben specifikálódik a főnévi régens jelentése ((50b): ’nyitó’ = ’kulcs’; mivel a sörnyitóra például az avaaja alakot használják (4.2.)). A finn képzőrendszer hálózatában egy bemeneti tranzitív igealakból egy derivációs lépésben is eljuthatunk egy összetett szó formájában megjelenő főnévi régensig, amennyiben a +C szereplőt egyből az igei keretből töröljük: erre az (50c) kínál példát. (50) KERETŐRZŐ FŐNÉVKÉPZÉS IGÉBŐL (-JA, -IN): V–C, (-A/n/t+C)  N–C, (-n+C) a. Pekka kiuraa koko päivän. → Pekka on kiuraja.  (38b) Pekka

strimpfel-Sg3 egész nap-Acc

Pekka

van.Sg3

strimpfelő

’Pekka egész nap strimpfel’  ’Pekka strimpfelő.’

14

Megjegyzem, hogy a fésülködik intranzitív alak léte nem segít a tárgyalt probléma megoldásában, mivel a tranzitív alakból jön létre a (27) szabály szerint működő -kOdik képző segítségével (Alberti 2009). A szinkrón rendszerben persze releváns tényező lehet, hogy a fésülködik és a fésül valakit ASV-ok mellett már fölöslegessé válik egy intranzitív fésül változat. 15 A -lAinen képzőnek nem ez a leggyakoribb jelentése, hanem a valahonnan származás kifejezése, amelyről már esett szó (4.3./(42)): abban a használatában szófajváltó, de centráliskeret-megőrző működést mutat.


b. Kaisa avaa

(oven) avain. N–C, -n+C   N 

oven. → Se on

Kaisa (ki)nyit.Sg3 ajtó-Acc

az

237

van.Sg3 (ajtó-Gen) kulcs

’Kaisa kinyitja az ajtót.’  ’Az az ajtó kulcsa.’  ’Az kulcs.’ c. Kaisa keittää kahvia. → Se on kahvinkeitin. V–C, -A/n/t+C  N Kaisa

főz-Sg3 kávé-Part

az van.Sg3 kávé-Gen-főző

’Kaisa kávét főz.’  ’Az kávéfőző.’ Foglalkozásnév-képzőként az -(U)ri szuffixum is szokott működni (51a–b), mégpedig alapesetben az (50) pontban megadott keretőrző minta intranzitív bemenetű változata szerint (51a). Egyedinek értékelem az (51b) esetet, ahol szintén megőrződik az intranzitív keret, viszont cserélődik benne a centrális szereplő. Ez a képző az irodalmi nyelvben már nem produktív, a szlengben viszont az: az (51c) példa újra az intranzitív keretőrző mintát mutatja, viszont a foglalkozásnév-adó jelentésmódosulás helyett egyszerűen az történik, hogy megmarad a bemeneti jelentés, csak átlép a szleng regiszterbe. (51)

FOGLALKOZÁSNÉV-KÉPZÉS AZ -(U)RI KÉPZŐVEL: X  N / X  N a. Kaisa leipoo paljon. → Kaisa on Kaisa

süt-Sg3

sokat

Kaisa

’Kaisa sokat süt.’  ’Kaisa pék.’ b. Tämä on parta. → Pekka on ez

van.Sg3

szakáll

Pekka

’Ez szakáll.’  ’Pekka borbély.’ c. televisio → telkkari ’televízió’  ’teló’

leipuri. pék

van.Sg3

van.Sg3

parturi. borbély

Mint Laczkó (2000) rámutat, a magyarban a foglalkozásnév és az eszköznév képzésére egyaránt alkalmas az -Ó szuffixum (pl. tanuló, tanító, író, olvasó, illetve daráló, kávéfőző, sütő); mi több, ugyanez a szuffixum helyiségnévképzőként is funkcionál (pl. ivó, fürdő, váró). A fenti (50a) magyar fordításában megjelenő strimpfelő halandzsaszóval azt is tesztelhetjük, hogy mindhárom jelentésben termékeny is az -Ó deverbális főnévképző: mielőtt ugyanis a nyelvben megszilárdul valamelyik jelentés a három közül, addig potenciálisan bármelyiket jelentheti a strimpfelő mintájára létrejövő szóalak. A finnben viszont többé-kevésbé egyértelműen társítható a háromféle jelentéshez egy-egy képzőalak vagy képzőcsoport. A foglalkozásnevek főfelelőse a -jA, az eszközneveké az -in, és a helyiségneveké az -(i)mO (52). Ahogy a magyarban is (Alberti 2006), a helyiségre utaló vonzatot a bemeneti igealak nem-centrális pozíciójából emelhetjük be a kimeneti főnév –C centrális pozíciójába, úgy a finnben is ezt ítélem az alapstratégiának (52a). A birtokos a bemeneti ige cselekvőjével azonosítható ebben az esetben (52a); amit alkalomadtán elhagyhatunk (52b). Végül az (52c) olyan alternatívát mutat a képzésrendszer hálózatában, ahol a kimeneti birtokos szerkezetben a birtok a bemeneti ige tárgyával egyezik meg. Ez az alternatíva a centrális keret –C pozíciójában történő szereplőcsereként határozható meg: változatlan centrális szerepű, de a szófajváltás miatt esetet váltó (AccGen) Páciens mellett a bemeneti Ágens átadja centrális helyét a helyhatározónak. (52) HELYISÉGNÉVKÉPZÉS IGÉBŐL (-(I)MO): a. Me leivomme paljon täällä. → Se on mi

süt-Pl1

sokat

itt

az van.Sg3

(meidän) leipomomme. (mi-Gen)

pékség-Pl1

’Sokat sütünk itt.’  ’Az a mi sütödénk / pékségünk.’ V–C  N–C, -n+C

238

Farkas Judit

b. Se on az

leipomo.

van.Sg3

’Az pékség.’

pékség

N–C, -n+C  N

c. Me leivomme paljon hyviä mi

süt-Pl1

sokat

jó-Pl-Part

kakkuja. → torta-Pl.Part

’Sok jó tortát sütünk.’  Se on hyvien kakkujen az

van.Sg3

jó-Pl-Gen

torta-Pl-Gen

leipomo. pékség

V–C, -A/n/t+C  N–C, -n+C

’Az a jó torták péksége.’

Helyiségnévképző a -lA szuffixum is. Ennek bemenetén azonban névszó áll. A deriváció elemzését ezúttal is az (52a)-ban bemutatott helyhatározó-centralizálásra alapítom, amit itt is (52b) követhet a birtokos törlése (53): (53) HELYISÉGNÉVKÉPZÉS NÉVSZÓBÓL (-LA): A–C  N–C, -n+C; N–C, -n+C  N sairas. → Se on

Kaisa on Kaisa

hullujen

sairaala.  Se on

az van.Sg3 bolond-Pl-Gen kórház

van.Sg3 beteg

sairaala.

az van.Sg3 kórház

’Kaisa beteg.’  ’Az a bolondok kórháza.’  ’Az kórház.’ Van még két képző, amelyeknek a jelentése hasonlít az imént bemutatott két képzőéhez: az -(i)kkO és az -(i)stO; mivel olyan helyet vagy csoportot neveznek meg, ahol több, a tőszó által jelölt dolog van (54). A deriváció elemzésére egy olyan kétlépéses megoldást javasolok, ami a korábbi (40) példasorban (4.3.) bemenetként szolgáló üres centrális keretű ASV-ok létére is magyarázatot ad. Ebben az első derivációs lépésben tehát a bemeneti alanyi argumentum (amelyről állítjuk alább, hogy nyírfa) eltűnik, amit az is bizonyít, hogy a köztes alakban nincs egyeztetés a kopulával; a kopula default helyzetként az E/3. alakot veszi fel. A partitívuszban álló (többes számú) kifejezést úgy tekinthetjük, mint egy összetett állítmány (on koivuja) névszói részét. Ehhez az állítmányhoz pedig semmilyen centrális argumentum nem kapcsolódik: ezt jelöli a ’V ’ képlet. Bővítményként csak egy helyhatározó van jelen, amelyből aztán a második képzési lépésben centrális szereplő válik, keretbővítés révén: (54) HELYINÉVKÉPZÉS NÉVSZÓBÓL (-(I)KKO / -(I)STO): N  V   N Se on

koivu.  Täällä on

az van.Sg3 nyírfa

itt

koivuja. → Se on

koivikko / koivisto.

van.Sg3 nyírfa-Pl-Part az van.Sg3 nyírfás

’Az nyírfa.’  ’Itt nyírfák vannak.’  ’Az nyírfás (nyírfaerdő).’

/ nyírfás

A következő két képző működését egylépéses centrálisszereplő-csereként írhatjuk le (amire az (54) típus kapcsán is lett volna lehetőség a képzésrendszer hálózatában, de a kétlépéses levezetés jobban megvilágította a releváns jelentéselemeket). A -tAr (55a) képző egy névszóhoz kapcsolva azt jelenti, hogy az adott valaki nőnemű. Noha a képző termékeny, nem nagyon használják; talán mert a finn grammatikában nincs jelen relevánsan a nyelvtani nem, hasonlóan a magyarhoz, és eltérően a némettől vagy a franciától. Az opettaja például egyaránt lehet ’tanár’ és ’tanárnő’ is. A valamennyire még produktív, de mindenképpen régies színezetű -skA pedig azt jelenti, hogy ’a szótővel megjelölt illető felesége’ (55b).


239

(55) NŐNEMŰ FORMÁK KÉPZÉSE (-TAR / -SKA): n –C, (-n+C)  N–C, (-n+C)  a. Pekka on ystäväni. → Kaisa on ystävättäreni. Pekka

van.Sg3

barát-Sg1

Kaisa

barátnő-Sg1

van.Sg3

’Pekka a barátom.’  ’Kaisa a barátnőm.’ b. Pekka on suutari. → Kaisa on Pekka

van.Sg3

cipész

Kaisa

suutarska. cipészfeleség

van.Sg3

’Pekka a cipész.’  ’Kaisa cipészfeleség.’ 4.6

Absztrakt főnevek képzése és ehhez kapcsolódó alternatívák

Ebben a szakaszban olyan főnévképzési eseteket fogok górcső alá venni, amelyek magyar megfelelőjét Alberti (2006) úgy elemezte, hogy a kimeneti centrális keretben a negatív szerep viselője egy eseményszerűség, idegen szóval az eventuális argumentum, amit Davidson-féle argumentumnak is neveznek (Parsons 1995). A magyar -sÁg képző finn megfelelője az -(U)Us, amely melléknévből képez absztrakt tulajdonságnevet. A bemeneti centrális keretben egyetlen argumentum található, amely a kimenetiben a pozitív centrális szerepet kapja meg, míg a negatív szerepet a keretbe újonnan bekerült eventuális argumentum birtokolja majd. Ez a –C argumentum nominatívuszban áll a kimeneti főnévi régens állítmányi helyzetében (56a–b), egyébként pedig implicit (56c). (56) TULAJDONSÁGBÓL ABSZTRAKT FŐNÉV KÉPZÉSE: A–C  N /––C, -n+C a. Kaisa on rikas. → Kaisa

van.Sg3

gazdag

’Kaisa gazdag.’  Se, mikä yllätti az

minut, on

meglep-Imperf.Sg3 én-Acc

mi

Kaisan

van.Sg3

rikkaus.

Kaisa-Gen gazdagság

’Ami meglepett engem, az Kaisa gazdagsága.’ b. Kaisa on ylpeä Pekasta. → Kaisa

van.Sg3

büszke

Pekka-Elat

’Kaisa büszke Pekkára.’  Se, mikä yllätti minut, on az


mi

Kaisan

van.Sg3

ylpeys

’Ami meglepett engem, az Kaisa büszkesége Pekkára.’ c. Kaisa on rikas. → Kaisan rikkaus yllätti Kaisa

van.Sg3

gazdag

Pekasta.

Kaisa-Gen büszkeség Pekka-Elat

minut.

Kaisa-Gen gazdagság meglep-Imperf.Sg3 én-Acc

’Kaisa gazdag.’  ’Kaisa gazdagsága meglepett engem.’ d. Kaisa on Pekan ystävä.  Kaisa

van.Sg3

Pekka-Gen barát

’Kaisa a barátja Pekkának.’  Kaisan ystävyys Pekan Kaisa-Gen

barátság

Pekka-Gen

kanssa on

kaunista.

-vAl

szép-Part

van.Sg3

Kaisa Pekkával való barátsága szép. A magyar -Ás képző finn megfelelője a -minen, amely igéből képez absztrakt főnevet. A bemeneti centrális keretben egy vagy két argumentum található, a kimeneti keretben pedig mindenképpen az eventuális argumentum birtokolja a –C szerepet, nominatívuszban állva vagy implicit módon, a kimeneti főnévi régens állítmányi (57) vagy egyéb (58) helyzetétől függően. Ami a centráliskeret-változást illeti, működése a műveltetésével egyezik meg (2.4./(31)), csak a kimeneti szófaj más esetkeretet ad. A vékonyabb nyíl a bemeneti ASV képletében arra utal, hogy a (-)C szereplő annyira fokozódik le, amennyire elkerülhetetlen –

240

Farkas Judit

ez a műveltetés meghatározó tényezője is: intranzitív bemenet esetén a kimeneten el kell fogadnia a +C szerepet (57/58b), tranzitív bemenet esetén pedig – a magyarra alapozott (Alberti 2006) hipotézisem szerint – törlődik (57/58a). (57) IGÉBŐL ABSZTRAKT FŐNÉV KÉPZÉSE: a.–b. V–C, (-A/n/t+C)  N /––C, -n+C a. Pekka laulaa énekel-Sg3

Pekka

kansallislaulun. → himnusz-Acc

’Pekka elénekli a Himnuszt.’  Se, mikä yllätti minut, on az


mi

van.Sg3

kansallislaulun

laulaminen.

himnusz-Gen

éneklés

’Ami meglepett engem, az a Himnusz eléneklése.’ b. Pekka laulaa hyvin. → énekel-Sg3

Pekka

jól

’Pekka jól énekel.’  Se, mikä yllätti az

minut, on


mi

van.Sg3

Pekan

hyvä

laulaminen.

Pekka-Gen

jó

éneklés

’Ami meglepett engem, az Pekka jó éneklése.’ c. Aamulla lauloit laulun. → reggel-Adess

énekel-Imperf-Sg2 dal-Acc

’Reggel elénekelted dalt.’  Se, mikä yllätti minut, on az mi

(sinun) aamuinen laulun laulamisesi.

meglep-Imperf.Sg3 én-Acc van.Sg3 (te-Gen) reggeli

dal-Gen éneklés-Sg2

’Ami meglepett engem, az a (te) reggeli daléneklésed.’ (58) IGÉBŐL ABSZTRAKT FŐNÉV KÉPZÉSE: c.–d. n–C, -n+C  N–C, -n+C (–/n–) a. Tyttö silittää lány

leijonaa.



simogat-Sg3 oroszlán-Part

’A lány megsimogatja az oroszlánt.’  Leijonan / *Tytön silittäminen on

vaarallista.

oroszlán-Gen / lány-Gen

veszélyes-Part

simogatás

van.Sg3

’Az oroszlán / *a lány megsimogatása veszélyes.’ b. Leijona silittelee joskus (vaikka tavallisesti se puree oroszlán simogat-Sg3 néha

(bár

általában

ja kynsii). 

az harap-Sg3 és karmol-Sg3)

’Az oroszlán néha simogat (bár általában harap és karmol).’  b’. Leijonan silitteleminen on vaarallista. oroszlán-Gen simogatás

van.Sg3

veszélyes-Part

’Az oroszlánnak még a simogatása is veszélyes.’ c. Tyttö silitti leijonaa viisi minuuttia sitten.  lány

simogat-Imperf.Sg3

oroszlán-Part

öt

perc-Part

ezelőtt

’A lány 5 perce megsimogatta az oroszlánt.’  c’. Tytön äskettäinen leijonan silittäminen yllätti lány-Gen iménti

oroszlán-Gen simogatás

eläintarhan vieraat.

meglep-Imperf.Sg3 állatkert-Gen vendég-Pl

’A lány iménti oroszlánsimogatása meglepte az állatkert látogatóit.’ d. (Sinun) minun silittämisesi yllätti minut. (te-Gen) én-Gen

simogatás-Sg2

meglep-Imperf.Sg3

én-Acc

’???Meglepett a te engem történő megsimogatásod (az, hogy te megsimogatsz engem).’ Amint az (57–58) példasor c. változatának magyar fordítása mutatja, tranzitív bemenet esetén úgy őrizhető meg mindkét centrális szereplő, ha a bemeneti +C szereplő kilép az argumentumkeretből, összetett szó előtagjaként beépülve a régens hangalakjába (daléneklés,


241

oroszlánsimogatás). Egyes esetekben lehetőséget ad erre a finn nyelv is (pl. runokäännös ’versfordítás’); más esetekben pedig dupla genitívuszos ASV áll elő. Az (58d) tanúsága szerint ilyenkor a bemeneti –C argumentummal egyeztet a főnévi régens. A jelenség magyarázatát a Tau modell keretei között maradva az a hipotézis nyújthatja, hogy a bemeneti +C szereplő kimeneti nem egyeztető genitívusza (n–) nem-centrális esetjelölés, akárcsak az igenevek II. csoportjában, ami szemben áll a III.-V. csoport egyeztető „posszesszívuszával” (n+). Az (58) sorában adtam meg a konverziós deriváció leírását: a bemeneti (páciensi karakterű) +C szereplő átadja a posszesszívuszt, vagyis a +C centrális szerepet egy ágensi karakterű szereplőnek, miközben az -n jelölést magát megtartja. Talán különös számadás egy különös jelenségről, de az igeneveknél mondottak alapján van már független motivációja a kétféle -n esetjelölő feltételezésének. És ugyanaz a szabály az (59) pontban mutatott dupla genitívuszos argumentumszerkezet kialakulásáról is számot ad, ahol nincs igei eredet a háttérben. A jelenség kiterjedtségének vizsgálata jövőbeli kutatásaim tárgyát fogja képezni. (59) ASV DUPLA GENITÍVUSSZAL: N–C, -n++C  N–C, -n++C (-n–) Tämä on ez

suomen kieli.  Tämä on

van.Sg3 finn-Gen nyelv

ez

van.Sg3

meidän kaunis suomen kielemme. mi-Gen

szép

finn-Gen

nyelv-Pl1

’Ez a finn nyelv.’  ’Ez a mi szép finn nyelvünk.’ A magyar -Ás képző finn megfelelője nemcsak a -minen lehet, de a -mUs, -Us, -Os, -ntA, -nti, -O, -U és -e is. A (60–61) példasor ezek működését szemlélteti. A derivációs lépések leírását az (57–58) képletekre alapoznám, de mindenekelőtt (jövőbeli) tisztázásra szorul, hogy termékeny-e bármelyikük is abban a szigorú értelemben, amit Alberti (2006) átvett a Morfológiából (Kiefer 2000): vagyis van-e olyan jól definiálható jelentés és jól definiálható szó-(al)kategória, amelynek tetszőleges elemére az adott jelentés mellett működik az adott képzés. A felsorolt sokféle képző ugyanis inkább zárványokban megőrzött szóalakokon látszik jelen lenni; a zárványokról pedig egy korábbi nyelvállapot képzésrendszerének hálózatában lehetne csak számot adni teljes joggal. A magyar -Ás képzőről is kimutatják (Laczkó 2000), hogy csak az eseményszerűségre vonatkozó jelentésében produktív, egyéb jelentései esetlegesek. Például a romló látás/hallás annak minőségére utal, ahogyan valaki lát/hall. A csípés és a harapás a megfelelő cselekvés maradandó eredményét jelenti, ahogyan a fordítás, a (kiváló) írás és a tojás is, de „festés” helyett festményt, „bírálás” helyett bírálatot, „keverés” helyett keveréket, „építés” helyett épületet mondunk. E legutóbbi példa azt is mutatja, hogy mennyire esetleges nyelvről nyelvre az -Ás típusú képző egyazon hangalakjának absztrakt és konkrét jelentés-hordozása (60a/a’). A (60) képletében általánosságban kíséreltem meg megragadni az egybeeső hangalakú két lexéma kapcsolatát: az eseményszerűségre vonatkozó jelentés helyett annak valamilyen „tárgyiasult hozadékára” vonatkozó jelentés lép fel. Az épület (60a’) például az építés eredménye (60a), a fordítás mint kész mű (60b’) pedig a fordítási tevékenységé. A hallás (61e) viszont nem a meghallott dologra utal, hanem a hallási folyamat minőségére. (60) TOVÁBBI DEVERBÁLIS FŐNÉVKÉPZŐK I.: N/––C, (-n+C)  N/––C, (-n+C) a. Pekka rakentaa talon. Pekka

épít-Sg3



ház-Acc

’Pekka felépíti a házat.’  Talon / [Pekan talon] rakennus kesti ház-Gen / Pekka-Gen

ház-Gen építés

puoli vuotta.

tart-Imperf.Sg3 fél

’A ház építése / Pekka házépítése fél évig tartott.’

év-Part

242

Farkas Judit

a’. Se on az

rakennus.

van.Sg3

épület

’Az egy épület.’ b. Pekka kääntää runon.  Pekka

fordít-Sg3 vers-Acc

’Pekka lefordítja a verset.’  Runon / Pekan käännös / Pekan vers-Gen / Pekka-Gen fordítás

runokäännös kesti

/ Pekka-Gen versfordítás

puoli tuntia.


óra-Part

’[A vers lefordítása]/[Pekka fordítása]/[Pekka (vers)fordítása] fél óráig tartott.’ b’. [Runon käännös] / [Pekan käännös] / [Pekan runokäännös] on hyvä. [vers-Gen fordítás]

/ [Pekka-Gen fordítás]

/ [Pekka-Gen versfordítás]

van.Sg3 jó

’[A vers / Pekka fordítása] / [Pekka versfordítása] jó.’ (61) TOVÁBBI DEVERBÁLIS FŐNÉVKÉPZŐK II.: a. Kaisa kysyy minulta asian. → Se on Kaisa

kérdez-Sg3 én-Abl

dolog-Acc

szív

működik-Sg3

van.Sg3

az

Kaisan

kysymys.

Kaisa-Gen kérdés

van.Sg3

’Kaisa megkérdezi tőlem a dolgot.’  ’Az Kaisa kérdése.’ b. Sydän toimii. → Se on sydämen toiminta. az

szív-Gen

működés

’A szív működik.’  ’Az a szívműködés.’ c. Pekka valitsee Kaisan. → Pekka

választ-Sg3

Kaisa-Acc

’Pekka Kaisát választja.’  Pekan / Kaisan valinta oli

hyvä ajatus.

Pekka-Gen / Kaisa-Gen választás van-Imperf.Sg3 jó

gondolat

’[Pekka választása] / [Kaisa kiválasztása] jó ötlet volt.’ d. Kaisa myy mekkoja. → Kaisa

elad/árul.Sg3

ruha-Pl-Part

’Kaisa ruhákat árul.’  Mekkojen / Kaisan myynti kesti ruha-Pl-Gen

/ Kaisa-Gen eladás

puoli tuntia.


óra-Part

’Fél óráig tartott a ruhák / Kaisa eladása.’ e. Pekka kuulee huonosti. → Pekan kuulo on Pekka

hall-Sg3 rosszul

Pekka-Gen

hallás

’Pekka rosszul hall.’  ’Pekka hallása rossz.’ f. Kriitikko arvostelee kirjan. → Se on kriitikon kritikus

értékel-Sg3

könyv-Acc

huono.

van.Sg3

rossz

/ kirjan

arvostelu.

az van.Sg3 kritikus-Gen / könyv-Gen bírálat

’A kritikus értékeli a könyvet.’  ’Az a kritikus / könyv értékelése.’ g. Pekka katsoo Kaisaa. → Se, mikä yllättää minut, on Pekan Pekka

néz-Sg3 Kaisa-Part

az mi

katse.

meglep-Sg3 én-Acc van.Sg3 Pekka-Gen tekintet

’Pekka nézi Kaisát.’  ’Ami meglepett engem, az Pekka tekintete.’ g’. Kaisa pyyhkii astian kuivaksi. → Se on pyyhe. Kaisa

eltöröl-Sg3 edény-Acc száraz-Transl

az

van.Sg3

törölköző

’Kaisa eltörli az edényt.’  ’Az (egy) törülköző.’ g”.Kaisa rakentaa teorioita. → Se on rakenne. Kaisa

szerkeszt-Sg3 elmélet-Pl-Part

az

van.Sg3

szerkezet

’Kaisa elméleteket alkot/szerkeszt.’  ’Az (egy) szerkezet.’ 4.7

További névszókategóriák képzése

Ebben a rövid szakaszban először a legproduktívabb határozószóképzőt, a -sti-t mutatom be. Ez a magyar -An képzővel szemben nem értelmezhető állapothatározóként, csak


243

módhatározóként. A képzés során a bemeneti keretben lévő egyetlen (eventuális) argumentum a szerkezetben meg nem jeleníthetővé válik, ettől viszont a centrális keret nem tekintendő módosultnak. (62) HATÁROZÓSZÓ-KÉPZÉS: A  Adv– Pekan /Laulun laulaminen on kaunista. → Kaisa laulaa Pekka-Gen / dal-Gen éneklés

van.Sg3 szép-Part

Kaisa

laulua kauniisti.

énekel-Sg3 dal-Part szépen

’Pekka / A dal éneklése szép.’  ’Kaisa szépen elénekli a dalt.’ Végül tekintsük a sorszámnévképző -s morfémát! Egyetlen olyan szerkezetet ismerek, amelyben a tőszóként szereplő számnév predikátumként szerepel, és amelyből a szóban forgó morfémára jellemző vonzatszerkezetet levezetve azt tapasztaljuk, hogy a bemeneti keret egyetlen (partitívuszban álló, tehát pozitív centrális szerepű) argumentuma eltűnik a keretből, helyére a kimeneti oldalon egy új, nominatívuszban álló összetevő kerül:  (63) SORSZÁMNÉVKÉPZÉS: Num-A  Num  Meitä on

kolme. → Pekka on

kolmas.

mi-Part

három

harmadik

van.Sg3

Pekka

van.Sg3

’Hárman vagyunk.’  ’Pekka a harmadik.’ 5.

Összefoglalás

Jelen tanulmányban a (majdnem) teljesen produktív finn képzőket tekintettem át Alberti (1997a, 2006, 2009) univerzális argumentumstruktúra-modelljének szellemében. Amellett érveltem, hogy a finn nyelv esetében a centrális keretet a nominatívusz és az akkuzatívusz mellett az oly gyakori és oly sokat vitatott szerepű partitívuszra is feltétlenül ki kell terjeszteni – de nem kézenfekvő, hogy hogyan. Javaslatom lényege a medvéről szóló ismert feladvány alapötletével rokonítható. A szóban forgó medve 10 km-t megy délnek, majd 10-et nyugatnak, majd újabb 10-et északnak – és visszaér kiindulási helyére. A feladvány kérdése: milyen színű a medve. Nos, a medve fehér, mivel az Északi Sarkról indul. A földgömb terébe kilépve lehetséges az, ami egy térkép síkjában elképzelhetetlen: hogy a medve visszaér kiindulási helyére anélkül, hogy keletre is ment volna 10 km-t. A megoldás tehát a síkból a térbe való kilépés ötletén alapul, azaz egy új dimenzió figyelembe vételén. Mi köze mindennek a finn partitívuszhoz? Az, hogy a partitívuszt nem az akkuzatívusz (vagy a nominatívusz) helyére kell bevennünk a centrális keretbe, hanem a finn nyelv sajátosságaiból fakadóan (ahol a névelő nélküliségből adódóan az esetrendszerre többletfeladatok hárulnak) a centrális szerepeket egyes esetek helyett azok halmazaival definiálhatjuk, ilyen értelemben új dimenzióba lépve. Az igék elfajult centrális keretének vizsgálatakor ötlött először eszembe az a gondolat, hogy a finn nyelvet „az átmenetek nyelvének” is nevezhetnénk, hiszen a finnben felbukkanó többféle esethalmaz kivétel nélkül átmeneti helyet foglal el az angol típusú passzív és a lengyel személytelen szerkezet által képviselt másik pólus között. Ezt az „átmenetiséget” az esetek halmazainak dimenziójába kilépve pontosan meg lehet ragadni a közönséges részhalmaz-viszony segítségével. Az átmenetek száma mégsem az elfajult igei keretek esetében volt a legmagasabb, hanem az igenévképzőknél. A főnév és az ige között a magyarban nincs sok közbülső kategória, míg a finnben az igeneveknek számos altípusa létezik, melyek mind ebben az ige és a főnév közötti zónában helyezkednek el. A legérdekesebb jelenségnek talán a háromféle -n morfémát jelölném meg, melyek eredete eltérő, de különböző nyelvtörténeti változások miatt mára

244

Farkas Judit

hangtanilag egybeesnek. Az egyiket, a posszeszívuszként is megnevezhető esetet úgy lehet elválasztani a másik kettőtől, hogy ez személyes névmási birtokos esetén azzal számban és személyben egyeztetést mutat (az akkuzatívusztól és a nem egyeztető genitívusztól eltérően). Az akkuzatívusz és a nem egyeztető, így nem is centrális szerepjelölő genitívusz is viszonylag jól elkülöníthető egymástól: előbbi páciensi karakterű összetevők eseteként bukkan fel leginkább, míg utóbbi ágentívebb szereplőkön jelenik meg. A háromféle -n morféma egyetlen igenévtípusnál sem fordult elő egyszerre, de különböző társulásaikra bőven láthattunk példát. A negyedik fejezet a névszóképzők tarka világát mutatta be. A melléknév centrális keretét tekintve arra a megállapításra jutottam, hogy ez sokkal közelebb áll a főnévi centrális kerethez, mint az igeihez, hiszen ebben is felbukkanhat az igeneveknél és a főneveknél is megjelenő egyeztető genitívusz. A főnévképzőkkel kapcsolatban legérdekesebb jelenségként azt emelném ki, amit az absztrakt főnevek képzésénél láthattunk: tranzitív bemenet esetén többnyire dupla genitívuszos ASV áll elő. A példák tanúsága szerint ilyenkor a bemeneti –C argumentummal egyeztet a főnévi régens, vagyis az ő esetében a már említett posszesszívusszal van dolgunk; míg a másik a már szintén említett (nem centrális szerepjelölő) nem egyeztető genitívusz. A jelenség nyilván azért annyira érdekes, mert látszólag két ugyanolyan morfémával van dolgunk egy vonzatkereten belül (mely lehetőséget a nyelvek – köztük a finn is – kerülni látszanak), és csak az egyeztetés világít rá arra, hogy itt két különböző morfémát kell sejtenünk a háttérben. Az egyértelmű, hogy a finn képzők Tau-modell keretében történő leírása magának az alapmodellnek is számos érdekes újdonságot kínál (elsősorban a partitívusszal kapcsolatos besorolási nehézségekre és ezzel összefüggésben az igei centrális keretek kérdéskörére gondolok itt). Ebben a tanulmányban tulajdonképpen csak a képzőrendszer felvázolását vállalhattam, de nyilvánvalóan vannak még olyan részletek, melyek kidolgozása jövőbeli kutatások tárgyát fogja képezni. Hivatkozások Alberti, Gábor (1997a): Argument Selection. Peter Lang, Frankfurt am Main. Alberti, Gábor (1997b): Restrictions on the Degree of Referentiality of Arguments in Hungarian Sentences. Acta Linguistica Hungarica 44 (3-4), 341–362. Alberti Gábor (2006): A szóképzéssel együttjáró vonzatszerkezet-változások rendszere, Nyelvtudományi Közlemények 103, 75–105. Alberti Gábor (2009): A szóképzéssel együttjáró vonzatszerkezet-változások egy polaritásérzékeny rendszere. In: Fancsaly Éva (szerk.): Tanár és tanítvány, Írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére (2002-2007), Studia Linguistica, Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 122–145. Bartos Huba (2000): Az magyar inflexiós jelenségek szintaktikai háttere. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3, Morfológia, 653–762. Bereczki Gábor (2003): A magyar nyelv finnugor alapjai. Universitas Kiadó, Budapest. Bresnan, Joan – Kanerva, Jonni (1989): Locative inversion in Chichewa: A case study of factorization in grammar. Linguistic Inquiry 20, 1–50. Borbély Angéla (jelen kötet): Általánosítás és ál-reflexivitás a lengyel nyelvben. A -no/-to személytelen igealakok és a się morfémával alkotott szintaktikai szerkezetek, 103–120. Croft, William (2001): Radical Construction Grammar. Syntactic Theory in Typological Perspective. Oxford University Press, Oxford. Csepregi Márta (1989): A finn mint rokonnyelv. Tankönyvkiadó, Budapest. Dowty, David (1991): Thematic Proto-Roles and Argument Selection. Language 67/3, 547–619. Farkas Judit (2005): Új módszer az egyeztetési jelenségek kezelésére. In: Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok 4, Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskola, Szeged, 47–67. Farkas Judit (2006): A finn és a magyar főnévi csoport generatív leírása. In: Pusztay János (szerk.) Specimina Fennica XII – Colloquia Contrastiva, Szombathely, 77–104.


245

Farkas Judit (2010): A finn nyelv (indexelt) generatív szintaxisa. Nyelvtudományi Doktori Értekezések 2 (sorozatszerk.: Kassai Ilona), Pécsi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskola, Pécs. Farkas Judit – Alberti Gábor (2011a): Átmenetek: igenév- és névszóképzés a finn nyelvben egy magyar képzési modell alapján. Előadás: Finn – magyar kontrasztív nyelvészeti konferencia, Szombathely, 2011. május 13. 1000–1030. Farkas, Judit – Alberti, Gábor (2011b): The Finnish Voice Continuum. Talk: ICSH Lund, 27 Aug. 2011, 1050–1130. Grimshaw, Jane (1990): Argument Structures. Linguistic Inquiry Monograph 18, MIT Press, Cambridge. ISK: Hakulinen, Auli – Vilkuna, Maria – Korhonen, Riitta – Koivisto, Vesa – Heinonen, Tarja Riitta – Alho, Irja (2004): Iso suomen kielioppi. Suomalaisen Kirjallisuuden Seura, Helsinki. Kiefer Ferenc (szerk.) (2000): Struktruális magyar nyelvtan 3, Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc – Ladányi Mária (2000): A szóképzés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Struktruális magyar nyelvtan 3, Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 137–164. Komlósy, András (1982): Deep Structure Cases Reinterpreted. In: Kiefer, Ferenc (ed.): Hungarian General Linguistics, Linguistic and Literary Studies in Eastern Europe 4., John Benjamins, Amsterdam/Philadelphia, 351–385. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1, Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–527. Laczkó Tibor (2000): Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Struktruális magyar nyelvtan 3, Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 293–408. Lepäsmaa, Anna-Liisa – Lieko, Anneli – Silfverberg, Leena (1996): Miten sanoja johdetaan. Suomen kielen johtooppia. Finn Lectura, Helsinki. Papp Ferenc (1993): Finn-magyar kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest. Parsons, Terence (1995): Thematic Relations and Arguments. Linguistic Inquiry 26, 635–662. Perlmutter, David (1978): The unaccusative hypothesis and multiattachment: Italian evidence. Paper presented to the Harvard Linguistics Circle, May 9. Shore, Susanna (1986): Onko suomessa passiivia. Suomalaisen Kirjallisuuden Seura, Helsinki. Tamm, Anne (jelen kötet): Finnségi tárgyeset mint a kategóriafüggetlen eset egyik altípusa: az argumentumon megjelenő aspektusjelölő toldalék, 180–207.

A befejezett aspektus nem-semleges mondatokban Wohlmuth Kata1 PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Bevezetés

Dolgozatomban az igekötők és az aspektus viszonyát vizsgálom nem-semleges mondatokban. Bár az igekötők szerepe a semleges mondatban sincs tisztázva teljes mértékben, ez mégsem szab gátat az általam folytatott vizsgálatnak. Ugyanis dolgozatomban azokat az eseteket veszem számba, ahol az igekötő felelős a befejezett aspektusért semleges mondatban, nemsemleges (fókuszos) mondatban viszont valami más gondoskodik a befejezettségről. A 2. pontban röviden bemutatom az igekötők semleges mondatban betöltött szerepét, és itt térek ki a befejezettség fogalmára és különböző okaira is. A 3. pontban mutatom be a vizsgált jelenséget, olyan nem-semleges mondatokon keresztül, ahol az igekötő hiánya nem csorbít a mondat befejezett aspektusán. A 4. pontban Kiefer (1992) időmódosító-tesztjét vizsgálom meg, mert ez nem alkalmazható azon mondatok aspektusának megadásánál, amelyeket a probléma vizsgálatánál használok a dolgozatban. Ezután az 5. pontban rátérek a mondatok lehetséges ábrázolására, melyhez két modellt, az Alberti–Medve (2000)-ben és az Alberti (2001)-ben vázoltat használom fel. Végül a 6. pontban az aspektus és eseményszerkezet közti különbséget vizsgálom meg, különös tekintettel a befejezettségre. A dolgozatomban a vizsgált jelenségek egyenként is nagyon összetettek, így csak a legfontosabb megállapításokra szorítkozhattam a kutatás során. S mivel még nem sikerült minden kérdésre választ találni, további kutatások kiindulópontjául szolgálhatnak az itt bemutatott vizsgálatok. 2.

Az igekötők viselkedése semleges mondatban, és hozzájárulásuk a befejezett aspektushoz

Általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy ha az igekötő az igét közvetlenül megelőző pozícióban van, akkor a mondat aspektusa befejezett lesz, mint a következő mondatban: (1) 2.1

Borcsi megírta a levelet. A befejezettség

Elöljáróban teszek egy rövid kitérőt annak érdekében, hogy megadjam, milyen értelemben használom a befejezettség fogalmát.

1

Ezúton szeretnék köszönetet mondani Viszket Anitának a lelkes és inspiráló témavezetői munkájáért, valamint a névtelen bírálóknak, hogy megjegyzéseikkel segítették a cikk létrejöttét.

A befejezett aspektus nem-semleges mondatokban

2.1.1

247

Kiefer és Wacha a befejezett aspektusról

A perfektivitás és a befejezettség fogalmát Kiefer (2006) és Wacha (1976) alapján határozom meg és használom a dolgozat során. E két fogalmat a következőképpen lehet megragadni: a perfektivitás akkor áll fenn, ha az ige által kifejezett folyamat teljesen megvalósult; befejezettségről viszont akkor beszélünk, ha a perfektivitáshoz rezultatív akcióminőség2 is társul (tehát valamilyen eredménnyel zárul az ige által kifejezett folyamat). A (2) és a (3) példamondatok ezt a különbséget szemléltetik: míg a (2) példamondat (Wacha 1976: 67) csupán perfektív, addig a (3) perfektív és rezultatív is, tehát befejezett aspektusú: (2) (3) 2.1.2

A szekrény eltakarta a képet. Péter eltakarta a szemét. A befejezett aspektus szintaktikai szempontból

Ha szintaktikai oldalról vizsgáljuk a befejezettség fogalmát, akkor azt mondhatjuk el, hogy abban az esetben beszélhetünk befejezett aspektusú mondatról, ha az igemódosító pozíció – vagyis az igét közvetlenül megelőző hely – ki van töltve valamilyen igemódosítóval. (Mivel a dolgozatomban kitüntetetten az igekötőkkel foglalkozom, a többi igemódosítót nem vizsgálom a továbbiakban.) (4) (5) (6)

Borcsi megírta a levelet. Erika megsütötte a tortát. Anna kivasalta az inget.

A fenti mondatok Kiefer és Wacha meghatározása alapján befejezettek, hiszen nemcsak perfektívek, hanem eredménnyel zárult eseményt jelölnek: (4’) (5’) (6’)

A levél meg lett írva. A torta megsült. Az ing ki lett vasalva.

A fenti állítást egészíti ki Pap (2007) elképzelése is. Ő úgy tartja, hogy az igekötő egy VP fölé épített Asp projekció módosítójába mozogva tölti be aspektuális jelölő funkcióját. Az AspP és a VP közé kiépít még egy PredP projekciót, ide mozog az igekötő, ha a mondat progresszív aspektusú:

2

Az akcióminőség fogalma Kiefer–Ladányi (2000) és Kiefer (2006) alapján: az akcióminőség olyan objektív kategória, melyről termékeny képzés révén morfológiailag összetett vagy módosított jelentésű igék esetében beszélhetünk, és amellyel ezen igék által jelölt cselekvés, folyamat vagy történés lefolyásának módját jelöljük.

248

Wohlmuth Kata

Bár Pap létrehoz egy külön az aspektusért felelős projekciót, ellentétben azzal az elképzeléssel, amiben az igekötő csupán a már eleve adott VP-be mozog fel. Annyiban egyezik ez a két megoldás, hogy mindkettő bizonyos szerkezeti kitöltöttségében látja a mondat befejezett aspektusának eredetét. A későbbiekben látni fogjuk, hogy lehet úgy is befejezett aspektusú a mondat, hogy nincsenek hangalakot öltő elemekkel kitöltve ezek a kitüntetett helyek. 2.1.3

A folyamatos aspektusról és az imperfektív paradoxonról

Ha elfogadjuk azt, hogy a mondatot a VP-be járuló elem teszi befejezetté, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ha ez a pozíció kitöltetlen marad, akkor az aspektus sem lesz befejezett. Itt kell megemlítenem a folyamatos aspektust és ennek alesetét, a progresszív aspektust. Kiefer (2006: 30) azt mondja a progresszív aspektusról, hogy az „korlátozott időtartamú folyamatos aspektus”. Ilyenkor az igekötő szerepel a mondatban, csak éppen nem megelőzi, hanem követi az igét: (7)

Eszter éppen vitte le a szemet, amikor találkozott Árpáddal.

A folyamatos aspektust viszont általában igekötő nélkül fejezi ki a magyar nyelv. Szintén Kiefer (2006) számol be olyan igekötős igékről, melyek nem befejezett aspektusúak. Ezek között vannak állapotigék: megvan, megtart, elbír, és vannak folyamatigék is: felolvas, felszolgál, befolyik, kinéz. De ezeknek az igéknek a jelentése nem kompozicionális, vagyis a lexikalizálódott alakoktól eltekintve az igekötő hiánya felelős a folyamatos aspektusért: 3 (8) Borcsi két napig írta a levelet. (9) Erika négy órán keresztül tortát sütött. (10) Anna egész délután vasalta az inget. Hogy a (8)-(10) mondatok nem befejezettek, belátható azáltal, ha vonatkoztatjuk rájuk az imperfektív paradoxont (Maleczki 2000): abból, hogy (8)-(10) állítások igazak, még nem következik az, hogy (4)-(6) (minden példamondatnak a megfelelő párja) igaz lenne. Szemléltetve ezt a (4) és (8) mondatpárral: a Borcsi két napig írta a levelet állítás igaz voltából nem következik az, hogy a Borcsi megírta a levelet állítás igaz. 2.2

Lehetséges kivételek

Visszatérve a 2. pont alatti megállapításhoz, nem minden esetben beszélhetünk arról, hogy az igekötő az igét közvetlenül megelőző pozícióba való mozgása befejezetté teszi a mondatot. A (2) példamondat az első ilyen kivétel, ahol az igekötő pusztán perfektivál. További kivételekre mutat rá Komlósy (1989) és Kiefer (2006) is: Komlósy (1989) beszél az ún. hangsúlykerülő igekötős igékről, melyek a következők: vmi vhol terül el, vmi vmiből tevődik össze, vki vhogy néz ki. A hangsúlykerülő igekötős igék semleges mondatban csak úgy grammatikusak, ha az igekötő az igét közvetlenül követi, és ez egyben a befejezettséget is biztosítja. Például: (11) Budapest a Duna két partján terül el. A hangsúlykerülés (ugyanúgy, mint a hangsúlykérés) bizonyos igéknek a speciális lexikai tulajdonsága. Az ilyen igék az igéknek egy zárt, meghatározható számú csoportját alkotják, tehát a továbbiakban nem foglalkozom velük.

3

A lehetséges kivételekről a 2.2. pont alatt lesz szó.


249

Kiefer (2006) olyan példáit hozza azon igéknek (melyeket már 2.1.3. alatt megemlítettem), melyek nem a 2. pont alatti rövid meghatározás szerint fejezik ki a befejezettséget, hanem pillanatnyi eseményt jelölnek. Ezek a következők: győz, dob, kap, ad, találkozik, talál, nyer, veszít, születik, lő, köhint. Ezek a példák az igék egy olyan csoportját alkotják, amelyek jelentésüknél fogva nem tudnak folyamatosságot kifejezni. Itt tehát nem a szintaxis dönt arról, hogy milyen aspektusú lesz a mondat, hanem már a lexikon megadja az igék által leírt esemény időszerkezetét. Kiefer (2006) számon tart még olyan igéket, melyek igekötősek, mégsem befejezett aspektusúak. Ilyenek például a megvan, megért, felügyel, elvisel, befolyik. Az igék ezen csoportjába tartozó elemek is sajátosan viselkednek, csak úgy, mint az előbb említett két kivétel, így egyedi jelenségként kezelem ezeket is, és a dolgozat során nem foglalkozom a folyamatos aspektusú igekötős igékkel. E három kivételre tehát valóban nem igaz az, hogy semleges mondatban az igekötő ige előtti pozícióba kerülése okozza a befejezett aspektust. De dolgozatomban nem is ennek az állításnak az igaz vagy hamis voltát kívánom bizonyítani, hanem azt vizsgálom meg, hogy azokban a semleges mondatokban, amelyekben az igemódosító kitöltöttsége okozza a befejezett aspektust, ott fókuszos mondatban miért nem kell feltétlenül kitöltöttnek lennie ennek a pozíciónak ahhoz, hogy befejezett olvasatú legyen a mondat. A befejezettség egyéb okai

2.3

Mivel a befejezett aspektus nemcsak az igekötővel áll összefüggésben, szeretnék kitérni a befejezettség egyéb megjelenési formáira. Már az előző pontban számba vettünk három lehetséges kivételt, vagyis a hangsúlykerülő igekötős, a pillanatnyi eseményt jelölő igekötőtlen igéket, valamint a nem befejezett aspektusú igekötős igéket; ám ezektől eltekintve is azt tapasztaljuk, hogy nemcsak az igekötő bizonyos pozícióba kerülése eredményezhet befejezett olvasatot, hanem léteznek egyéb okai is a befejezettségnek. 2.3.1

A tárgy és a befejezett aspektus kapcsolata

Ahogy Kiefer (1992) leírja, a tárgy határozottsági foka is hozzájárul az aspektushoz, és egy alapesetben folyamatos ige aspektusa megváltozhat. Ezt a megállapítást a következő példák alapján teszi: (12) a. Péter levelet írt. b. Péter írt egy levelet. c. Péter írta a levelet. A (12a) mondat, ahol névelőtlen főnév a tárgy, csak folyamatos aspektusú lehet; ez belátható, ha különböző jellegű időmódosítókkal egészítjük ki a mondatot: (12) a.’ Péter egy órán keresztül/*egy óra alatt levelet írt. Az első időmódosító határpont nélküli (egy órán keresztül), amely a folyamatos eseményekkel alkot grammatikus mondatot, a második pedig határpontos időmódosító (egy óra alatt), ez a befejezett eseményekkel grammatikus (ezekre az időmódosítókra részletesen a 4. pontban térek ki). Tehát az ír ige névelőtlen tárggyal csakis folyamatosként értelmezhető. De ugyanez mondható-e el a határozatlan névelős és a határozott névelős tárggyal álló ír igéről is? (12) b.’ Péter egy órán keresztül/egy óra alatt írt egy levelet. (12) c.’ Péter egy órán keresztül/egy óra alatt írta a levelet.

250

Wohlmuth Kata

Láthatjuk, hogy az írt egy levelet és az írta a levelet szerkezetek kifejezhetnek folyamatosságot és befejezettséget is. Első ránézésre ez csupán a tárgyak határozottsági fokával áll összefüggésben, de érdemes megvizsgálni más igéket is, hogy ezt egyértelműen megállapíthassuk. (13) a. Péter újságot olvasott. b. Péter olvasott egy újságot. c. Péter olvasta az újságot. Ugyanazokat az időmódosítókat a mondatokba helyezve a következőt tapasztaljuk: (13) a.’ Péter egy órán keresztül/*egy óra alatt újságot olvasott. (13) b.’ Péter egy órán keresztül/*egy óra alatt olvasott egy újságot. (13) c.’ Péter egy órán keresztül/*egy óra alatt olvasta az újságot. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy míg az ír vagy süt típusú igék tárgyai szükségszerűen eredménytárgyak (mert az igék tartalmaznak egy ’létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanatot), addig az olvas ige tárgya iránytárgy. Az eredménytárgy pedig olyan tárgy, amely az ige által leírt folyamat, esemény, cselekvés során jön létre, tehát szükségszerűen társul hozzá a rezultativitás, amelyet a befejezettség egyik feltételeként szabtunk meg fentebb. A tárgy jellege és az aspektus közti összefüggésre Viszket (2004) egy nonszensz szavakból álló mondat alapján tud következtetni: (14) Péter krahált egy cibult.4 Habár nem ismerjük a szavak jelentését, az ige aspektusát és a tárgy jellegét sem, megadható, hogy ha a tárgy iránytárgy, akkor specifikus, és az ige folyamatos aspektusú. Ha viszont eredménytárgy van a mondatban, akkor az nem-specifikus és az ige befejezett aspektusú. (Az első lehetőségre példa: Péter nézett egy filmet, a másodikra pedig Borcsi írt egy levelet.) A tárgy iránytárgy, illetve eredménytárgy jellege természetesen összefügg az ige jelentésével. Azok az igék, amelyek állhatnak eredménytárggyal, rendelkeznek egy ’létrejövés, létrehozás’ jelentésmozzanattal, és mint ilyenek, tipikusan kerülik a határozott tárgyakat, ezt a tulajdonságukat csak az igekötő megléte írja fölül. 2.3.2

Egyéb mondatösszetevők és a befejezett aspektus kapcsolata

Kiefer (1992) alapján azt mondhatjuk, hogy az igekötőn és a tárgy jellegén kívül még egyéb mondatösszetevők is hozzájárulhatnak a mondat befejezett aspektusához. Ilyen összetevők lehetnek a határozóragos névszók, az alany és az időmódosítók. A határozóragos névszók közül Kiefer kiemeli a lativusragos, vagyis a hová? kérdésre válaszoló névszókat, ezek ugyanis meghatározzák a mozgás irányát, valamint célját és végpontját is. Tehát a lativusrag nem egyszerűen az irányt jelöli, hanem a mozgás befejezésének a helyét, azt a pontot, ahol a cselekvés befejeződik. Ezt Kiefer a következő példamondattal illusztrálja (Kiefer 1992: 845): (15) Józsi a konyhába futott. De az igekötők közül is van, amelynek elsődleges szerepe az ige által jelölt mozgás irányának megadása, így ha az is megjelenik a mondatban, a mondat szerkezete megváltozik, de ez természetesen nem csorbít a mondat befejezett aspektusán: 4

A mondat forrása: Komlósy András, szerk. (1980): A mondatok közvetlen összetevős szerkezete. Kísérleti munkafüzet. Magyar nyelv a gimnázium II. osztálya számára. Készítette: Fiatal Nyelvészek Munkaközössége. Hivatkozik rá Viszket (2004: 164).


251

(16) Józsi befutott a konyhába. (17) *Józsi a konyhába befutott. A (16) és a (17) példamondatok azt mutatják, hogy a határozóragos névszó nemcsak jelentésénél fogva járulhat hozzá a mondat befejezett aspektusához, hanem azért is, mert az igemódosítóba mozog a születési helyéről. A (15) mondatban a konyhába lativusragos névszó közvetlenül az igét megelőző pozícióban van, s így ez felel az aspektusért, míg a (16) mondatban az igekötőnek jut ez a feladat. A (17) mondat pedig azt példázza, hogy a két aspektusért felelős elem nem tűri meg egymást az ige előtt, ez pedig abból következik, hogy az igemódosító csak nagyon ritkán képes hosszú vagy egynél több szót magába fogadni. De nemcsak a határozóragos névszók, hanem a számneves alanyi szerkezetek is képesek befejezetté tenni a mondatot, ahogy a következő mondatokban is láthatjuk: (18) a. Az éjjel víz szivárgott a falból. b. Az éjjel két vödör víz szivárgott a falból. (19) a. Esett az eső. b. Esett egy kis eső. (20) a. Hullott a hó. b. Hullott egy kis hó.5 A (18)-(20) mondatpárokban az (a) mondatok folyamatos, míg a (b) mondatok befejezett aspektusúak. A számneves alanyok megadják az igék által jelölt folyamat során létrejövő vagy megjelenő dolog mennyiségét, s ez nem elhanyagolható mozzanat, mert a számneves főnév nem mindig vonja maga után a befejezett olvasatot, ahogy a következő mondatban sem: (21) Két egér futott a szobában. A (21) példamondat folyamatos aspektusú, mert a fut ige semmilyen helyzetben nem rendelkezik ’létrejövés, létrehozás’ jelentésmozzanattal. A víz, az eső, illetve a hó sem a szivárog, esik, illetve a hull igék által leírt folyamat során jön létre, ám a folyamat által jelenik meg ott, ahol addig nem voltak, a fut ige esetében viszont a futás eseménye nem feltétele annak, hogy az egerek a szobában legyenek. A számneves főnév tehát akkor járul hozzá a befejezett olvasathoz, ha az ige valamilyen értelemben tartalmaz egy ’létrejövés, létrehozás’ jelentésmozzanatot, s a számneves főnév e létrejövő, vagy megjelenő dolog mennyiségét jelölve végpontossá teszi az eseményt. Kiefer (1992) még az időmódosítókat sorolja azon mondatösszetevők közé, amelyek befolyásolhatják a mondat aspektusát, ám az időmódosítókról a 4. pontban részletesen lesz szó, így itt most nem térek ki rájuk. Az eddigiekben olyan mondatokról volt szó, amelyekben nem az igekötő, hanem a mondat egyéb összetevői, illetve ezek különböző esetei okozzák a mondat befejezett aspektusát. A következő fejezetben rátérek a dolgozat magját alkotó problémára, az igekötők láthatatlanná válására, ahol szintén nem az igekötő igemódosítóba történő mozgása felel a befejezettségért. 3.

Az igekötők láthatatlanná válása

Az előző fejezetben olyan eseteket vizsgáltunk, amelyekben a befejezett aspektus nem állt összefüggésben az igekötő helyzetével. A most vizsgált jelenségre is igaz ez az állítás, azonban annyiban különbözik az eddig tárgyaltaktól, hogy itt nem egyszerűen bizonyos 5

(18)-(21) példamondatok innen: Kiefer (1992: 847).

252

Wohlmuth Kata

mondatösszetevők, hanem a mondat szerkezete és az ige szemantikai tulajdonsága áll közvetlen összefüggésben a befejezett aspektussal. Bizonyos igéknek a körében (és ezek közül is csak néhány példán keresztül) szeretném bemutatni és megvizsgálni azt a jelenséget, amit a dolgozatomban az igekötők láthatatlanná válásának nevezek. (22) Borcsi megírta a levelet. (23) Erika megsütötte a tortát. (24) Anna kivasalta az inget. Ezekben a példamondatokban teljesülnek a 2. alatt tett kikötések: az igekötő közvetlenül megelőzi az igét, és (ezáltal) befejezettek a mondatok. Folyamatos párja mindegyik mondatnak az igekötőtlen verzió. De alakítsuk át a mondatokat fókuszos mondatokká: (25) 'Péternek írta Borcsi a levelet. (26) 'Elődnek sütötte Erika a tortát. (27) 'Péternek vasalta Anna az inget. Azt tapasztalhatjuk, hogy bár eltűntek az igekötők, a mondatok mégis olvashatóak befejezett aspektusúként. Érdemes azonban megnézni azt, hogy mi történik akkor, ha az igekötőt kirakjuk ezekben a fókuszos mondatokban: (28) #'Péternek írta meg Borcsi a levelet. (29) #'Elődnek sütötte meg Erika a tortát. (30) 'Péternek vasalta ki Anna az inget. Láthatjuk, hogy az igekötő elhagyása nem feltétlenül kötelező ezekben a mondatokban, tehát egyelőre azt állapíthatjuk meg biztosan, hogy ezeknél a mondatoknál nem kell az igekötő ahhoz, hogy befejezett aspektusú legyen a mondat. Ez viszont azt jelenti, hogy nincsen kitöltve a módosító, amit szükséges feltételként szabtunk meg annak érdekében, hogy befejezett aspektusú legyen a mondat, tehát valahol máshol kell keresni ennek okát. De mielőtt egyértelműen befejezett olvasatot tulajdonítanánk a (25)-(27) mondatoknak, vizsgáljuk meg, hogy nem értelmezhetőek-e folyamatosként: (31) – Kinek írta Borcsi azt a levelet tegnap délután, amellyel még azóta is bajlódik? – 'Péternek írta Borcsi a levelet. Ebben a szituációban folyamatosként szerepel a (25) mondat. Ez viszont azt jelenti, hogy a tárgy jellege dönt a befejezett, illetve folyamatos olvasatról. A (31) szituációban a levél még nincsen kész, tehát az írás eseménye nem rendelkezik még eredménnyel. Egy olyan szituációban viszont, ahol a levél már kész van, vagyis az írás folyamata eredménnyel zárul, ugyanez a mondat befejezettként értelmezendő: (32) – Kinek írta Borcsi a levelet, amelyet ma adott fel a postán? – 'Péternek írta Borcsi a levelet. Fentebb már volt arról szó, hogy a tárgy eredmény jellege döntő lehet a befejezettség szempontjából, és a (32) szituáció is ezt a megállapítást erősíti. Ám e két idézett szituáció alapján megállapítható, hogy a (25)-(27) mondatok aspektuálisan kétarcúak.


3.1

253

A vizsgált igék csoportja

Bár már az igék több csoportját (a hangsúlykerülő, a pillanatnyi eseményt jelölő és a folyamatos igekötős igéket) kizártam a vizsgálatból, nem adtam még meg pontosan, hogy mely igék körében beszélhetünk az igekötők láthatatlanná válásáról. A fenti példákban az ír–megír, süt–megsüt, vasal–kivasal igepárok szerepelnek. Ezek folyamatos–befejezett párok, vagyis a két alak között a különbség kimerül az aspektus megváltozásában. A 2.2. alatt már említést tettem arról, hogy milyen funkciókat tulajdonít a szakirodalom az igekötőknek. Röviden felidézem és ki is egészítem ezeket a megállapításokat: Kiefer (2006) alapján azt mondhatjuk, hogy az igekötős ige termékeny képzésénél az igekötő bizonyos mértékben megváltoztatja az ige jelentését, mondatszemantikai szempontból pedig perfektiválja és bizonyos esetekben akcióminőséggel látja el az igét. A dolgozatomban csak olyan igekötős igéket vizsgálok, amelyekben az igekötő funkciója a perfektiválás, mely kiegészül a rezultatív akcióminőséggel, mint az imént felsorolt igepárokban. Tehát nem írható le a jelenség abban az esetben, ha az igekötő nem termékenyen járul az igéhez, mert akkor az igekötős ige jelentése nem kompozicionális, vagyis nem vezethető vissza elemei (igekötő+ige) jelentésének összegére. Ilyen lexikalizálódott elemek például a kirándul, mely esetben az igekötő már el sem válik az igétől (tkp. elveszti igekötő voltát; ez egy szélsőséges esete az igekötős ige lexikalizálódottságának), vagy a berúg, kitalál (’rájön’, ’megfejt’ értelemben), lebukik (’rajtakapják’ értelemben) stb. (33) Kivel rúgott *(be) Péter? De azon igekötős igék körében sem írható le a jelenség, amelyeknél az igekötő által a rezultatív akcióminőségen kívül más akcióminőséggel egészül ki az ige jelentése. A rezultatív akcióminőség mellett még nyolcféle, igekötővel képezhető akcióminőséget különböztet meg Kiefer–Ladányi (2000): frekventatív, szaturatív, inchoatív, szemelfaktív, delimitatív, totális, intenzív és exhausztív akcióminőség. Az elsőt, vagyis az ismétlést az igekötő kettőzésével fejezzük ki, például ki-kinézett az ablakon. A szaturatív akcióminőség, magyarul telítettség, a cselekvéssel való kielégülést jelöli, a ki + magát (pl. kidolgozta magát) vagy a be + étel/italnévből képzett ige (pl. befonduzött) módon képezzük. Az inchoatív akcióminőséget az el, fel, meg igekötőkkel fejezhetjük ki, és a cselekvés, folyamat kezdetét fejezzük ki vele (pl. elröffenti magát, felbúg, megcsendül). Az egyszeriséget kifejező, szemelfaktív akcióminőség a meg igekötővel fejezhető ki, például meglátogat. A delimitatív akcióminőséget az el igekötővel fejezzük ki, a cselekvés, folyamat időbeli behatároltságát emeli ki, például elgondolkodik, elvarrogat. A cselekvés, folyamat, történés terület- vagy felületbeli teljességét fejezi ki a totális akcióminőség. Ezt a be igekötővel jelöljük morfológiailag, például belát, bezeng. Az agyon igekötővel fejezhető ki az intenzív és az exhausztív akcióminőség. Az előbbi a cselekvés eltúlzottságát hangsúlyozza, például agyondíszít, az utóbbi pedig a cselekvő kimerültségét emeli ki. Ezt alkalmas még kifejezni a tönkre igekötő is, például tönkretanulja magát, agyondolgozza magát. A már emlegetett rezultatív akcióminőség a cselekvés, folyamat végpontjára, eredményességére utal. Ezt az akcióminőséget többféle igekötővel is kifejezhetjük, például felmászik, megmászik, megsüt, kinyom stb. Kiefer (2000) még említi az iteratív (gyakorítás) és a deminutív (csökkent intenzitás) akcióminőséget is, ám ezeket nem igekötővel, hanem a -gat/-get képzővel képezzük, ezért maradt ki a fenti felsorolásból. Nézzünk egy olyan példát, ahol nem rezultatív akcióminőséggel (ez esetben a delimitatív akcióminőséggel) egészül ki az ige jelentése:

254

Wohlmuth Kata

(34) Kivel csevegett *(el) Péter? A (33) és (34) példamondatokban annak, hogy elhagyjuk az igekötőt, egyrészt az a következménye, hogy semmi esetre sem értelmezhetjük befejezettként a mondatokat, másrészt pedig az, hogy nem tudjuk az igéket az „eredeti”, igekötős jelentésükben értelmezni. Határozott vagy határozatlan névelő?

3.2

Dolgozatom során csak olyan mondatokat vizsgálok, amelyekben a tárgy határozott névelővel áll. A példamondatok korlátozására azért volt szükség, mert a kutatás során világossá vált, hogy a tárgy különböző határozottsági foka nagymértékben befolyásolja a mondat olvasatát, és az igekötők láthatatlanná válásának szempontjából nem feltétlenül vizsgálhatók. Talán hanyagságnak tűnhet a határozatlan névelőjű, illetve a névelőtlen főnevek kizárása a vizsgálatból, de a példákon keresztül szemléltetve látható, hogy más-más okok vezettek arra, hogy ezt a döntést meghozzam. 3.2.1

A névelőtlen tárgy

A névelőtlen tárgy mondatban való viselkedése nagyon hasonló az igekötőkéhez, ezért zártam ki a vizsgálatból. A névelőtlen főnevek, amennyiben határozóraggal állnak, beletartoznak a Kiefer (1992) által megadott határozóragos névszók közé, tehát aspektualizáló tulajdonságuk is van. A névelőtlen főnevek is az igét közvetlenül megelőző pozícióba mozognak semleges mondatban, tehát az igekötő és a névelőtlen főnév egyszerre nem előzheti meg az igét: (35) *Péter levelet megír. (36) *Péter újságot elolvas. Ám az igekötőkkel szemben a névelőtlen főnevek azzal, hogy az ige előtti pozícióba mozognak (és ezáltal a hangsúlyt is maguknak követelik, levéve ezt az igéről), nem feltétlenül teszik befejezetté a mondatot: (37) Péter levelet írt. (38) Péter újságot olvasott. A (37)-(38) mondatok tehát folyamatos aspektusúak, és csak úgy tehetőek befejezetté, ha a tárgy hangsúlyt kap, de csak akkor, ha az ige eredménytárggyal áll, ahogy azt a 2.3.1-es pont alatt megállapítottuk: (39) Péter 'írt 'levelet. (40) *Péter 'olvasott 'újságot. Ebből a szempontból nem úgy viselkednek a puszta főnevek, mint az igekötők, hiszen az igekötők csak fókuszos mondatban és progresszív aspektusban kerülnek az ige mögé (erről később még részletesebben lesz szó). 3.2.2

A határozatlan tárgy

Dolgozatomban nem vizsgálom a határozatlan névelőjű tárggyal álló fókuszos mondatokat, mert úgy tűnik, hogy a tárgy határozottsága/határozatlansága nem releváns az igekötők láthatatlanná válásának szempontjából, csupán az irány, illetve eredmény jelleg: (41) 'Péternek írt Borcsi egy levelet. (42) 'Elődnek sütött Erika egy tortát. (43) 'Péternek festett Attila egy képet.


255

(44) 'Péternek vasalt Anna egy inget. Bár (41)-(44) mondatok teljesen jól formáltak, és a dolgozat szempontjából úgy viselkednek, mint a határozott névelős tárggyal ellátott mondatok, ám ha kitesszük az igekötőt, nem biztos, hogy jól formált mondatot kapunk. Ennek magyarázata sajnos túlmutat a dolgozat keretein: (41') (42') (43') (44')

?

'Péternek írt meg Borcsi egy levelet. 'Elődnek sütött meg Erika egy tortát. ? 'Péternek festett meg Attila egy képet. ? 'Péternek vasalt ki Anna egy inget. ?

Igeosztályok (ír, vasal, fest, olvas, takarít)

3.3

Egy másik fontos tény, amelyre a kutatás során derült fény, az az, hogy nem minden befejezett–folyamatos igepár viselkedik ugyanúgy semleges és fókuszos mondatban, vagyis nem minden ige vesz ugyanúgy részt az igekötők láthatatlanná válásának jelenségében. Ebben az alpontban különböző igeosztályok létrehozására teszek kísérletet, mely osztályok kialakítása során figyelembe veszem az igék szemantikai tulajdonságait, és a különböző vonzatok szemantikai hozadékát is. 3.3.1

Az ír típusú igék

Az igék első osztálya azokat az igéket tartalmazza, amelyek korlátozás nélkül vesznek részt a vizsgált jelenségben. Az ír típusú igék közé tartozik még a süt, főz, varr, köt. Ha megvizsgáljuk ezeknek az igéknek a viselkedését semleges, illetve nem semleges mondatban, valóban azt tapasztaljuk, hogy nagyon hasonlóak. Nézzük meg, hogyan viselkednek ezek a mondatok a különböző vonzatokkal, először az alannyal: (45) (45’) (46) (46’)

Borcsi megírta a levelet. – befejezett 'Borcsi írta a levelet. – befejezett vagy folyamatos Erika megsütötte a tortát. – befejezett 'Erika sütötte a tortát. – befejezett vagy folyamatos

Nem meglepő az eredmény, hiszen az eddigiekben is azt tapasztaltuk, hogy mutatják a jelenséget, de miként viselkednek a részes-, a hely-, illetve az időhatározói vonzatokkal? Részeshatározói vonzattal: (47) (47’) (48) (48’)

Borcsi megírta a levelet Péternek. – befejezett 'Péternek írta Borcsi a levelet. – befejezett vagy folyamatos Erika megsütötte a tortát Eszternek. – befejezett 'Elődnek sütötte Erika a tortát. – befejezett vagy folyamatos

Helyhatározóval: (49) Borcsi megírta a levelet a konyhában. – befejezett (49’) 'A konyhában írta Borcsi a levelet. – befejezett vagy folyamatos (50) Erika megsütötte a tortát a konyhában. – befejezett (50’) 'A konyhában sütötte Erika a tortát. – befejezett vagy folyamatos Időhatározóval: (51) Borcsi tegnap megírta a levelet. – befejezett

256

Wohlmuth Kata

(51’) 'Tegnap írta Borcsi a levelet. – befejezett vagy folyamatos (52) Erika tegnap megsütötte a tortát. – befejezett (52’) 'Tegnap sütötte Erika a tortát. – befejezett vagy folyamatos Azt tapasztaljuk tehát, hogy az ír típusú igéknél a vonzat jellege nem befolyásolja a mondatokat abból a szempontból, hogy mutatják-e az igekötők láthatatlanná válásának jelenségét. Az a közös vonás ezekben az igékben, hogy megvan bennük a ‘létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanat, amelynek következtében a határozott névelős tárgy hozza létre a rezultativitást, amely a befejezettségnek a feltétele. Ami alapján beláthatjuk, hogy a ‘létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanat ilyen fontos tulajdonsága az igéknek, ha az igekötők láthatatlanná válásáról van szó, azt a fest ige példáján keresztül lehet szemléltetni. Ugyanis a fest ige állhat irány-, illetve eredménytárggyal is. Felidézve az iránytárgy és az eredménytárgy közötti különbséget, melyet Kiefer (2006) alapján tettünk, a következőt mondhatjuk el: az iránytárgy olyan tárgy, amelyben a megnevezett dolog már a cselekvés megindulása előtt, attól függetlenül létezik. Ezzel szemben az eredménytárgy által megnevezett dolog a cselekvés tartama alatt, a cselekvés eredményeként jött létre. A fest tehát attól függően, hogy milyen tárggyal áll, tartalmazhat egy ‘létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanatot, vagy nem. Érdemes megvizsgálni, hogy hogyan viselkedik a fest e két különböző környezetben: (53) Attila le/megfestette Péternek a falat/a képet. – befejezett (54) 'Péternek festette le/?meg Attila a falat/a képet. Ezekben a mondatokban a lefesti a falat iránytárgyas szerkezet, míg a megfesti a képet eredménytárgyas. Mindkettő befejezett aspektusú, de fókuszossá alakítva a mondatot azt tapasztaljuk, hogy míg a lefesti a falat szerkezetnél kell, hogy az igekötő elhangozzon, hogy befejezett legyen a nem-semleges mondat is, addig a megfesti a képet szerkezet úgy viselkedik, mint az ír vagy a süt igés mondat. Ez alapján állítom azt, hogy a ‘létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanat döntő abból a szempontból, hogy fókuszos mondatban kell-e az igekötő ahhoz, hogy befejezett legyen a mondat. Természetesen ez azért fontos, mert az ilyen jelentésmozzanattal rendelkező igék tárgya csakis eredménytárgy lehet, az eredménytárgy pedig maga után vonja a rezultativitást, amelyet a befejezettség feltételeként szabtunk meg a 2.1.1-es pontban. 3.3.2

A vasal típusú igék

Tovább folytatom a különböző igék vizsgálatát, hogy pontosan megadhassam, mely igék milyen körülmények között értelmezhetőek befejezetten fókuszos mondatban igekötő nélkül is. Maleczki (2000)-ben szó van arról, hogy bizonyos bővítmények képesek feloldani bizonyos korlátozásokat (itt a helyhatározók ilyenek): (55) a. Tündér táncol a tó tükrén. b. *Tündér táncol.6 Ebben a példában Maleczki arra mutat rá, hogy a helyhatározó meglétével lehet puszta köznév olyan igék alanya, amelyek ezt anélkül nem engednék meg. Tehát a helyhatározó7 megváltoztatja az ige vonzatai iránti elvárásait.

6

A példamondatok innen: Maleczki (2000: 322).


257

Ilyen szerkezetet módosító argumentumnak tartja Bende-Farkas Ágnes (2001) a vasal igénél a részeshatározót: (56) Anna inget vasalt. (57) Anna inget vasalt Péternek. (56)-ban a vasal iránytárggyal áll, de a részeshatározó megjelenésével a tárgy már eredménytárgy is lehet, ebben az esetben a vasal ige ‘elérhetővé tevés’ jelentésmozzanattal bővül. (56)-ban az ing valóban nem a vasalás során jött létre, hanem már a folyamat előtt létezett. Ám (57)-ben sem a vasalás folyamata során jött létre az ing, viszont a vasalt ing a vasalás során jött létre, ez alapján valóban csak annyiban tekinthető eredménytárgynak, amennyiben az ‘elérhetővé tevés’ jelentésmozzanatot is eredményként fogjuk fel. Az eredménytárgy tehát azt hozza magával, hogy az ige által leírt folyamat eredménnyel zárul, így magában foglalja a rezultativitást. Ez lehet az oka annak, hogy a vasal ige, ha határozott névelőjű eredménytárggyal áll (amit a részeshatározó hív elő), akkor ezt az összetevőt fókuszba emelve igekötő nélkül is befejezett lehet a mondat: (58) 'Anna vasalta az inget. – folyamatos (59) 'Péternek vasalta Anna az inget. – folyamatos vagy befejezett De vajon képes-e más összetevő is kihozni a rezultativitást a vasal ige esetében? Nézzük meg, hogyan viselkedik ez az ige hely-, illetve időhatározóval! (60) Anna kivasalta az inget a konyhában. – befejezett (61) 'A konyhában vasalta Anna az inget. – folyamatos A helyhatározó tehát nem eredményezi a rezultativitást, így ha ez a vonzat kerül a fókuszba, szükség lesz az igekötőre, hogy befejezettként értelmezhessük a mondatot. Ugyanezt tapasztalhatjuk, ha időhatározót teszünk a mondatba: (62) Anna kivasalta az inget tegnap. – befejezett (63) 'Tegnap vasalta Anna az inget. – folyamatos A vasal ige esetében azt tapasztaljuk, hogy a részeshatározó megjelenése az iránytárgyat eredménytárggyá teheti, amely által megjelenik benne az ‘elérhetővé tevés’ jelentésmozzanat, ami előhívja a rezultativitást. A vasal ige tehát csak akkor vesz részt az igekötők láthatatlanná válásának jelenségében, ha ilyen részeshatározóval áll, ahogy a vajaz és az őröl ige is. 3.3.3

A takarít típusú igék

A takarít típusú igék közé azokat az igéket sorolom, amelyek nem mutatják a jelenséget, mert rezultativitást csak igekötővel fejezhetnek ki mind semleges, mind fókuszos mondatban. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan környezet, ahol elhagyható lenne az igekötő, és megmaradna a befejezett olvasat. Ezt tapasztalhatjuk a következő példamondatok esetében: (64) Attila kitakarította a szobát Péternek. – befejezett (65) 'Péternek takarította ki Attila a szobát. – befejezett (65’) 'Péternek takarította Attila a szobát. – folyamatos

7

Egyik lektorom felhívta a figyelmemet arra, hogy akár a vasal, akár a többi vizsgált ige estében ne vonzataik szintaktikai funkcióját, hanem thematikus szerepét vegyem alapul. Köszönöm az észrevételt, kidolgozására azonban idő híján egyelőre nem volt módom, így az a későbbiekre marad.

258

Wohlmuth Kata

A takarít igének nincsen ‘létrehozás, létrejövés’ jelentésmozzanata, és egyik vonzat sem hívja elő ezt, tehát egyedül az igekötő képes kifejezni az eredményt. Az ebbe a csoportba tartozó igéken (olvas, néz, súrol) nem mutatható ki az igekötők láthatatlanná válásának jelensége. 3.3.4

Az igeosztályok

Összefoglalva a 3.5.1-3.5.3. pontok alatt tárgyaltakat, az igeosztályok létrehozásban a legfőbb szempontok az ige szemantikai tulajdonságai és a tárgy jellege. A következő igeosztályokról beszélhetünk tehát: 1. ír típusú igék: létrehozást, létrejövést fejeznek ki, így nem semleges mondatokban a határozott névelős eredménytárgy hozza létre a rezultativitást. 2. vasal típusú igék: a részeshatározó megjelenése az iránytárgyat eredménytárggyá változtathatja, így megjelenik benne az ‘elérhetővé tevés’ jelentésmozzanat, és ez felelős a rezultativitásért. 3. takarít típusú igék: tárgyuk iránytárgy, s a rezultativitás (így a befejezettség is) csak az igekötővel fejezhető ki mind fókuszos, mind semleges mondatban. A Mellékletek alatt található táblázatban foglaltam össze a különböző igeosztályok viselkedését a vizsgált szempontok alapján. 4.

Kiefer időmódosító-tesztjének határai

A legegyszerűbb mód, hogy megvizsgáljuk egy mondat aspektusát, az az ún. időmódosítóteszt. Mivel bizonyos időmódosítók csak bizonyos aspektusú mondatokkal használhatóak grammatikusan, így ezeket az adott mondatba helyezve egyszerűen, szinte instant módon adható meg a mondat aspektusa. A 4.2-ben térek ki arra, hogy ez az időmódosító-teszt nem alkalmazható a (25)-(27) típusú mondatokon. Mivel ezek a mondatok perfektívek, és értelmezhetőek rezultatívként is, ezért arra teszek kísérletet, hogy a teszt alkalmazásának korlátaira világítsak rá, ahelyett, hogy elfogadnám azt, hogy a mondatok kizárólag folyamatosként olvashatóak. 4.1

Az időmódosító-teszt

Először röviden bemutatom Kiefer időmódosító-tesztjét, amely az egyes mondatokba beillesztett két különböző természetű időmódosítóval segít megadni a mondat aspektusát. Az egyik időmódosító azt az időintervallumot jelöli, ameddig az a folyamat tartott, amelynek során létrejött egy megváltozott állapot, tehát végponttal rendelkezik, például x idő alatt. A másik időmódosító csupán a folyamat időtartamát jelöli, nem utal a végpontra, például x időn keresztül, át. Az előbbit Kiefer (2006) nyomán határpontos, az utóbbit pedig határpont nélküli időmódosítónak nevezhetjük. 4.1.1

Az időmódosító szerepe progresszív aspektus esetén

Már fentebb volt arról szó, hogy mind Kiefer, mind Wacha meghatározásában a progresszív aspektus a folyamatos aspektus egyik speciális esete: Kiefer (2006) korlátozott időtartamú folyamatos aspektusként határozza meg a progresszívet, Wacha (1976) ezt úgy fogalmazza meg, hogy a progresszív aspektus a folyamatos szemléletű igéknek egy olyan csoportja, amely nem csak egy időmetszethez viszonyít. Tehát a progresszív aspektusban szereplő igéknek mindenképpen kell adni (impliciten vagy expliciten) egy időbeli viszonyítási pontot. Ezt legegyszerűbben egy vonatkozói mellékmondattal szoktuk kifejezni, ahogy a következő példamondatban is:


259

(66) Anna éppen mosta a fogát, amikor elzárták a vizet. Viszont nem lehet egyértelműen megállapítani a következő mondatról, hogy folyamatos vagy progresszív aspektusban van-e: Anna mosta a fogát, csak ha megadjuk a referenciaidőt, vagyis időmódosítóval bővítjük a mondatot. Progresszív aspektus esetén tehát kénytelenek vagyunk megadni a referenciaidőt, nem úgy a befejezett vagy a folyamatos aspektusnál. Az időmódosító-teszt alkalmazása a (25)-(27) példamondatokon

4.2

Amikor az igekötők láthatatlanná válásáról van szó, és azt állítjuk, hogy igekötő nélkül is befejezettként értelmezhetőek bizonyos nem semleges mondatok, akkor a legkézenfekvőbb ezeken Kiefer időmódosító-tesztjét alkalmazni, és eltöprengeni az eredményeken. (67) a. 'Péternek írta Borcsi négy órán át a levelet. b. 'Péternek írta *(meg) Borcsi négy óra alatt a levelet. (68) a. 'Elődnek sütötte Erika négy órán át a tortát. b. 'Elődnek sütötte *(meg) Erika négy óra alatt a tortát. (69) a. 'Péternek vasalta Anna négy órán át az inget. b. 'Péternek vasalta *(ki) Anna négy óra alatta az inget. Azt tapasztaljuk, hogy az időmódosítók elhangzása kikényszeríti az igekötőt befejezett olvasat esetén, így csak folyamatos aspektusú lehet az igekötő nélküli verzió. Azonban mielőtt ebből arra a következtetésre jutnánk, hogy a (25)-(27) példamondatok egyértelműen csakis folyamatosként értelmezhetőek, érdemes elgondolkodni a teszt alkalmazhatóságán. Problémák az időmódosító-teszttel

4.3

Kiefer (2000)-ben azt olvashatjuk, hogy az időmódosítók segítségével nem az aspektusokat, hanem az eseményszerkezeteket tudjuk elkülöníteni, viszont az eseményszerkezet és az aspektus között összefüggés van. Tehát az időmódosítókon keresztül tulajdonképpen az aspektust is megadhatjuk. A befejezettséget jelentéstani szempontból Kiefer a következőképpen határozza meg: „Egy mondat akkor és csakis akkor lehet befejezett szemléletű, ha a mondat eseményszerkezete tartalmaz egy P(e) pillanatnyi eseményt jelölő részeseményt.” (Kiefer 2000: 303) Ez a pillanatnyi részesemény befejezett aspektus esetében magát az eredményt jelenti. 4.3.1

A határpontos időmódosító jelentéstani hozadéka

Azt Kiefer is belátja, hogy az időmódosító megléte megváltoztatja az ige aspektusát bizonyos esetekben, mint a lomtalanít esetében: (70) Szabóék két héten át lomtalanítottak. (71) Szabóék két hét alatt lomtalanítottak. Kiefer ezzel a példával amellett érvel, hogy a tiszta perfektivitás nem igekötővel, hanem inkább kompozicionális eszközökkel hozható létre. Tehát ebben az esetben éppen ez az időmódosító a perfektiválás és befejezetté tevés eszköze, tehát nem marad semleges az aspektus szempontjából. A lomtalanít ige egy aspektuálisan kétarcú ige, tehát a perfektiválást valóban csak egy kompozicionális eszköz végezheti el, így egy határponttal rendelkező időmódosító éppen

260

Wohlmuth Kata

alkalmas arra, hogy jelölje az ige által leírt esemény eredménnyel zárulását. Ilyen igék még az érzéstelenít, portalanít, zsírtalanít, vagyis a fosztóképzős melléknévből képzett -ít igeképzős igék, és sok idegen eredetű ige, például telefonál, szinkronizál, galvanizál stb. Ezeknél az igéknél tehát az aspektust egyértelműen csak a mondat egyéb összetevői adják meg, ahogy a (70) és (71) példáknál. Az időmódosítók és a pillanatnyi eseményt jelölő igék

4.3.2

A másik pont, ahol Kiefer nem tud megnyugtató válasszal szolgálni, az a 2.2. alatt tárgyalt pillanatnyi eseményt jelölő igék esete. A nyer igével alkotott mondatokon keresztül mutatom be az időmódosító-teszt eredményeit. (72) Pisti nyert. A nyer ige, mivel egyszeri vagy pillanatnyi eseményt jelöl, tehát perfektív (és befejezett, hiszen az általa leírt folyamat eredménnyel is zárul). Viszont ha kiegészítjük a (72) mondatot határpontos, illetve határpont nélküli időmódosítóval, a következőt tapasztaljuk: (73) Pisti három óra alatt nyert. (74) Pisti három órán keresztül nyert.8 A (74) példamondatban a határpont nélküli időmódosító nem folyamatossá tette a mondatot, hanem iteratív akcióminőséggel bővítette a nyer ige jelentését. (73)-ban határpontos időmódosítóval viszont nem a perfektivitást hoztuk létre, hiszen azt az ige már jelentésénél fogva hordozza, hanem a nyerés eléréséhez vezető folyamat idejét. Ezeknek az időmódosítóknak a szerepe tehát függ az alapige jelentésétől, amennyiben grammatikusan beilleszthetők a mondatba. Hiszen több igével nem alkotnak grammatikus mondatot, ha csak a pillanatnyi eseményt jelölő igékkel alkotható mondatokat tekintjük: (75) a. b. (76) a. b.

?

Pisti három óra alatt győzött. *Pisti három órán át győzött. *Pisti három óra alatt találkozott Gyurival. *Pisti három órán keresztül találkozott Gyurival.

Azt állítom tehát, ahogy Kiefer is, hogy nem minden következmény nélkül hangozhat el egy határpontos vagy határpont nélküli időmódosító a mondatban. Így az, hogy az igekötőt nem hagyhatjuk el, ha határpontos időmódosítóval bővítjük a mondatot, holott az igekötő nélküli verzió is befejezettséget jelöl, éppen egy ilyen következménye a határpontos időmódosító elhangzásának. 4.4

Az időmódosító teszt szerepe az aspektuálisan kétarcú mondatok esetében

Térjünk vissza azokhoz az esetekhez, amelyeknek az egyik példáját 4.3.1. pont alatt adtuk meg, vagyis amikor az adott mondat vagy ige aspektusát önmagában nem, csak az időmódosítók segítségével tudjuk meghatározni. Kiefer (1992)-ben is azt mondja, hogy az időmódosító akkor játszhat döntő szerepet az aspektus megadásánál, ha aspektuálisan kétarcú a mondat. Ilyen esetekben tehát az adott időmódosító az egyetlen támpont, ami alapján meg tudjuk adni a mondat aspektusát, vagyis ezt tekinthetjük az aspektualizálónak, így ilyenkor sem alkalmazhatjuk tesztként. (77) Szabóék lomtalanítottak. 8

A (73) példamondat innen: Kiefer (2000: 290), ám Kiefer ezt az egész nap időhatározóval egészíti ki.


261

(78) A színész a norvég filmet szinkronizálta. Tehát a (77) és a (78) mondat aspektusa csak akkor adható meg pontosan, ha belehelyezzük a megfelelő időmódosítót: (77’) Szabóék két hét alatt/két héten keresztül lomtalanítottak. (78’) A színész a norvég filmet két hónap alatt/két hónapon keresztül szinkronizálta. A (25)-(27) mondatok szintén aspektuálisan kétarcúak, ahogy arra még a 6.3-as pont alatt is kitérek, ám arra a problémára az aspektuális kétarcúság sajnos nem ad magyarázatot, hogy miért nem hangozhat el a határpontos időmódosító ezekben a mondatokban. Az ilyen mondatok aspektusa nem ellenőrizhető Kiefer időmódosító-tesztjével, viszont ha különböző kontextusokba helyezzük őket, azt tapasztaljuk, hogy valóban értelmezhetőek folyamatos és befejezett aspektusúként is. Erre már korábban is utaltam, most felidézem a 3. fejezetben olvasható példákat: (31) – Kinek írta Borcsi azt a levelet tegnap délután, amivel még azóta is bajlódik? – 'Péternek írta Borcsi a levelet. (32) – Kinek írta Borcsi azt a levelet, amit ma adott fel a postán? – 'Péternek írta Borcsi a levelet. E két példa tehát azt bizonyítja, hogy a (25)-(27) mondatok valóban aspektuálisan kétarcúak, de ebben a szerkezetben az igék mégsem viselkednek ugyanúgy, mint például a lomtalanít ige. Ám ebben a pontban még nem tudom megadni ennek okát, viszont később mindenképpen visszatérek rá. A jelenség lehetséges szintaktikai ábrázolásai

5.

Most rátérek a (25)-(27) típusú mondatok szintaktikai ábrázolására. Már többször utaltam rá, hogy a szintaxisban általában jelölni tudjuk azt, hogy mely elem felelős a mondat aspektusáért azáltal, hogy az egy bizonyos szintaktikai pozícióba mozog. Ám ezekben a mondatokban az aspektusért felelős elem hiánya áll fenn, mégis van megoldás a mondatok ábrázolására. A jelenség szintaktikai ábrázolása Alberti–Medve-modellben

5.1 5.1.1

A vonzatok és a szabad bővítmények

A következőkben használni fogom a vonzatok és a szabad bővítmények fogalmát, így teszek egy rövid kitérőt ezek fogalmi elkülönítésére, melyhez Komlósy (1992)-t használtam fel. A hagyományos mondattanban a mondat legelemibb magjának az egyszerű mondatot, vagyis az alany és az állítmány mellérendelő kapcsolatát tartották, ehhez járultak az egyéb összetevők, a bővítmények. Ám bizonyos igék megkövetelnek alanyukon kívül más bővítményeket, amelyek nélkül nem kapunk grammatikus mondatot. Az egyik legtöbbet emlegetett példa a következő: (79) Péter nagyvárosban lakik. Hagyományos felfogásban ez a mondat bővített, hiszen az alanyon és az állítmányon kívül szerepel benne egy helyhatározó is (nagyvárosban). Viszont ha ezt elhagyjuk, akkor agrammatikus mondatot kapunk: (80) *Péter lakik.

262

Wohlmuth Kata

Ennek függvényében bevezetésre került a minimális szerkesztettségű mondat fogalma, amelyben nem feltétlenül csak az alany és az állítmány, hanem a régens és annak vonzatai szerepelnek. Ennek az értelemében a (81) sem bővített mondat, viszont azzá válhat, hogyha a lakik régens vonzatain felül egyéb elemek, ún. szabad bővítmények is szerepelnek a mondatban. (81) Péter telente/sokakhoz hasonlóan/tényleg nagyvárosban lakik. Az elsődleges különbség tehát a vonzatok és a szabad bővítmények között az, hogy míg a szabad bővítmény elhagyható a mondatból, addig a vonzat nem. Komlósy még árnyalja a vonzat és a szabad bővítmény fogalmát, de dolgozatom erejéig egy ilyen nagyvonalú különbségtétel is elegendő. 5.1.2

Vonzat a fókuszban

Az Alberti–Medve-modellben a mondat befejezett aspektusának feltétele az igekötő VP-be való mozgása, vagyis a VP kitöltése. Maga az igekötő az ige vonzataként születik meg V’ alatt, és ha „lent” marad a többi vonzat mellett, vagyis nem mozgatjuk el születési helyéről, akkor folyamatos vagy progresszív aspektusú lesz a mondat. De hogyan tudunk elszámolni a (25) típusú mondatokkal ebben az elemzési keretben? Az egyik lehetőség az az, hogy ha az ige vonzataként tételezzük fel a Péternek bővítményt, akkor a V testvéreként születik, innen pedig a transzformációs szabályoknak megfelelően felmozgathatjuk a VP fölé kiépített F módosítóba. Elképzelésem szerint a 'Péternek írta Borcsi a levelet ágrajza a következőképpen néz ki:

Az ágrajzon DPi-vel jelölt Péternek összetevő tehát a V’ alatt születik, és felmozog – a VPben nyomot hagyva – az F módosítóba. Ez a VP alatti nyom adja majd meg a mondat befejezett aspektusát, tehát lényegében csak annyi változott egy „átlagos” mondat elemzéséhez képest, hogy itt csupán egy nyom teszi befejezetté a mondatot, míg máskor ez egy hangalakot öltő elem, vagyis az igekötő. 5.1.3

Szabad bővítmény a fókuszban

Ha az előbb felvázolt megoldást elfogadjuk, mely szerint az ige egyik vonzata (nevezetesen éppen az, amire rákérdezünk) által hagyott nyom teszi befejezetté a mondat aspektusát, akkor még nem találtunk megoldást az olyan mondatok ábrázolására, ahol nem egy vonzat áll az FP-ben, például a következő mondatban: (27) 'Péternek vasalta Anna az inget. A részeshatározó nem vonzata a vasal igének (még annyira sem, mint az ír igének a részeshatározó), a szabad bővítményeket pedig nem vesszük fel V’ alatt, hanem csatoljuk annak az összetevőnek a módosító csomópontjához, amely előtt hangtanilag realizálódik.


263

Ennek a szabálynak megfelelően a szabad bővítményeket nem tudjuk mozgatni a szerkezeti fában, így a (27) mondatban a Péternek-et rejtő DP nem tud nyomot hagyni a VP-ben, tehát a mondat innen nem kaphat befejezett aspektust. Ennek a problémának a megoldására szintén Alberti–Medve modellje alapján teszek kísérletet. Ugyan a szabad bővítmények általában csatolással kerülnek be az ágrajzba (amely csatolás fejre nem történhet), mégis szükség esetén megjelenhetnek vonzathelyen, V’ alatt. Ez abban az esetben lehetséges, ha a szabad bővítmény a mondat végén található. Például: (82) Ede zongorázik a kertben. Így a hamisvonzathelyen „születő” szabadhatározó ugyanúgy tud viselkedni, mint egy vonzat, így a fent ábrázolt mondathoz hasonló lesz (mutatis mutandis) a (25) mondat ágrajza. A jelenség szintaktikai ábrázolása Alberti (2001) alapján

5.2

Az Alberti–Medve-modellben nem tudjuk ábrázolni azokat az eseteket, amikor a fókuszban lévő összetevő nem teszi befejezetté a mondatot, mint például a következő mondatban: (83) 'Péternek takarította (ki) Attila a szobát. Ezeknek a mondatoknak az ábrázolásához az Alberti (2001)-ben vázolt lehetőség nyújthat megoldást. Itt a VP fölé kiépítünk egy Aspektuális Projekciót, tehát a VP (és InfP) egy aspektuális projekció komplementumában helyezkedik el. Az aspektualizáló, vagyis az az összetevő, amely az aspektusért felel, az Asp projekció módosítójába mozog fel, az ige pedig az Asp fejbe mozog. Viszont az ide mozgó aspektualizáló nem csupán a befejezettségért felelhet, hanem a többi aspektusért is, attól függően, hogy az ige milyen aspektusért való felelősséget oszt ki rá. Ezt már a lexikon tárolja, ahogy azt is, hogy a régens mely bővítményeire osztja ki az aspektualizáló szerepet. 5.2.1

Az ír típusú igékkel alkotott fókuszos mondatok ábrázolása

Semleges mondat esetén az ír igével alkotott mondatok is igekötővel tehetőek befejezetté, ahogy ezt a következő két ágrajz is szemlélteti:

264

Wohlmuth Kata

A semleges, folyamatos Borcsi írta a levelet mondatnál csak az ige tartózkodik az Aspprojekcióban, így annak folyamatos aspektusjegye érvényesül, míg a Borcsi megírta a levelet mondat esetében itt van az igekötő is, tehát befejezett aspektusú lesz a mondat. Az igeosztályok megadásánál már jeleztem, hogy az ír típusú igéknél mind az alany, valamint a részes-, a hely- és az időhatározó is lehet ilyen aspektualizáló, és ezek befejezettségért is lehetnek felelősek, a régens pedig (az ír ige) a folyamatosságért felel. Az elmélet szerint az ige akkor felelős az aspektusért, ha Asp fejbe mozog, és rajta kívül semmilyen egyéb elem nem tartózkodik az AspP-ben. A ’Péternek írta Borcsi a levelet mondatban viszont a Péternek is itt helyezkedik el, egészen pontosan az AspP-ben. Ám, fókuszos mondat lévén, egyik összetevő sem marad az AspP-ben, hanem egy fölé épített FP megfelelő helyeire mozognak. Így lehetséges az, hogy az ír ige esetében az aspektualizáló szerepét magára vállaló Péternek befejezett jegyű (vagyis a befejezettségért felelő) részeshatározó az FP-ig felmozogva nyomot hagy az Asp-ban, így biztosítva a mondat befejezett aspektusát. A régens követi a fókuszált összetevőt, amely az irtóhangsúlyt viseli, ahogy azt mindig teszi fókusz esetén. Ezek alapján így lehet ábrázolni a 'Péternek írta Borcsi a levelet mondatot:

A többi bővítmény fókuszálása esetén a mondatok ágrajzai a következőképpen néznek ki:


5.2.2

265

A vasal típusú igékkel alkotott fókuszos mondatok ábrázolása

Az ír típusú igéknél tehát mind a három vizsgált bővítmény működhet aspektualizálóként, nem úgy, mint a vasal típusúaknál. A 3.4.2-es pontban azt állapítottuk meg, hogy a vasal csak részeshatározóval bővítve vesz részt az igekötők láthatatlanná válásának jelenségében, tehát a hely- és időhatározó nem működhet aspektualizálóként ennek az igének az esetében. A

266

Wohlmuth Kata

'Péternek vasalta Anna az inget. mondat ágrajza hasonlít az eddig ábrázolt fókuszos befejezett mondatokéhoz:

Viszont 'A konyhában vasalta Anna az inget mondat ágrajza már másként néz ki, mivel a vasal típusú igék csak a részeshatározójuk megjelenése esetén vesznek részt az igekötők láthatatlanná válásának jelenségében:

Ennek a mondatnak az esetében az Asp projekcióban csak az ige által hagyott nyom van, tehát az ő folyamatos jegye fog érvényesülni a mondat aspektusát tekintve. A hol időhatározó az FP-ben születik, és mivel az ige mindig F fejbe mozog, így az Asp fejből ott találja meg végleges helyét. 5.2.3

A takarít típusú igékkel alkotott fókuszos mondatok ábrázolása

A takarít típusú igék folyamatos aspektusjeggyel rendelkeznek (ahogy az eddig vizsgált igekötő nélküli igék is), és nem jelölik ki aspektualizálónak egyik bővítményüket sem. Így igekötő nélkül csak az ige lehet aspektualizáló, tehát csak folyamatos lehet a mondat. A 'Péternek takarította Attila a szobát mondat ábrázolása tehát hasonló, mint az előző ágrajz:


267

A befejezett olvasatot a takarít típusú igéknél csak a befejezett jegyű igekötő tudja biztosítani, ezt pedig úgy tudja érvényesíteni, ha az igekötő V’ alól az Asp módosítóba mozog. Ebben az esetben tehát nem egy nyom, hanem a ténylegesen elhangzó igekötő gondoskodik a befejezett aspektusról, ezt olvashatjuk le a következő ágrajzról is:

Látható tehát, hogy az 5.3-as alpontban létrehozott igeosztályok tagjaival alkotott fókuszos mondatokat úgy tudjuk ábrázolni, ha segítségül hívjuk a lexikont. Az igekötők láthatatlanná válásában résztvevő igék különböző bővítményeikre kiosztják az aspektualizáló szerepét még a lexikonban, ám ez csak bizonyos szerkezet – fókuszálás – esetén érvényesül. Így a mondatok ábrázolásánál külön jeleztem, hogy az AspP-be mozgó, és ott nyomot hagyó összetevő milyen aspektusért felel, vagyis hogy az ige melyik bővítményeire osztja ki az aspektualizáló szerepét. 6.

Aspektus vagy eseményszerkezet?

Már a 4.2. pont alatt felmerült az aspektus és az eseményszerkezet elkülönítésének, illetve összefüggésének a problémája. Ebben a fejezetben megvizsgálok két álláspontot, és megpróbálok választ adni arra a kérdésre, hogy a befejezettség aspektus-e, vagy eseményszerkezet. Az aspektusnak vannak olyan értelmezései, amelyben nem a szintaxis, hanem a lexikon felelős annak eldöntésében, hogy milyen az ige aspektusa (eseményszerkezete). Bár eddig a dolgozatban végig befejezett aspektusról beszéltem, nem mindenki ért egyet azzal, hogy a befejezettség aspektus lenne.

268

Wohlmuth Kata

Kiefer meghatározása és igeosztályozása

6.1

Kiefer (2000) és Kiefer (2006) alapján a magyarban a következő aspektuális kategóriákat különböztethetjük meg: - állapot - folyamat - folyamatos - progresszív - nem progresszív - habituális - nem habituális9 - befejezett - tartós - pillanatnyi Az aspektus a mondat belső időszerkezetét jelenti, tehát a fent leírt aspektusokat a következő tulajdonságok mentén lehet elkülöníteni: oszthatóság, ismételhetőség, megszakíthatóság, bizonyos határozókkal való összeférhetőség. 6.1.1

Az állapot aspektusa

Az állapot aspektusa Kiefer (1984)-ben még statikus szituációként jelenik meg, melyek a dinamikus szituációkkal állnak szemben. A teszt itt a statikus és a dinamikus szituációk elkülönítésére csupán annyi, hogy elhangozhatnak-e válaszként a Mit csinálsz? típusú kérdésre. Bár Kiefer is megjegyzi, hogy egyelőre nem létezik olyan próba, amelynek a segítségével egyértelműen el lehetne különíteni a statikus szituációkat a dinamikus szituációktól, mert a Mit csinálsz? kérdéssel csak az ágens meglétét tudjuk ellenőrizni, de vannak olyan dinamikus szituációk, amelyeknek nincsen ágense. A statikus szituációkat a következőképpen parafrazálhatjuk: valaki valamilyen állapotban van. Ám a fenti szempontok alapján már sokkal nagyobb biztonsággal, sokkal pontosabban megadhatjuk az állapotot kifejező igéket, mondatokat. Tehát az állapotok olyan eseményt írnak le, amelyek az adott időintervallum minden részintervallumára igaz, tehát nem felel meg az oszthatóság kritériumának, szemben a folyamatos aspektussal: (84) Pisti három napig beteg volt. (85) Pisti három napig tanult. A (84) mondatban leírt esemény tehát a megadott időintervallum minden pillanatára igaz kell, hogy legyen, viszont a (85) mondatnál nem, sőt, lehet, hogy Pisti naponta csak tíz percet tanult, de a negyedik naptól kezdve már semennyit. A másik sarkalatos pont, ami alapján elkülöníthetőek az állapotok a többi aspektustól, hogy nem vonatkozik rájuk a perfektív–imperfektív szembenállás, vagyis nem tehetőek befejezetté. Ezzel visszatérünk a Kiefer (1984) által tett statikus–dinamikus oppozícióra, hiszen azzal, hogy az állapotokat nem lehet befejezetté tenni, tulajdonképpen a valódi eseményektől különbözteti meg őket. Fontos azonban, hogy az, hogy nem lehetnek befejezettek, nem jelenti azt, hogy nem lehetne igekötővel ellátni az állapotot jelölő igéket. Léteznek a szeret–megszeret, gyűlöl–meggyűlöl, tud–megtud, ismer–megismer igepárok, csak itt az igekötős alakok az állapotok kezdetét jelölik, nem pedig az eredményes voltát.

9

Kiefer (2006)-ban a folyamatos aspektus csak korlátozott (progresszív) és nem korlátozott alesetekre oszlik.


6.1.2

269

A folyamatos és befejezett aspektus

A második nagy kategória az aspektusok rendszerében a folyamatos aspektus, melyet a befejezett aspektussal való szembeállítással a legegyszerűbb vizsgálni. Az első és legfontosabb különbség a két kategória között, hogy a folyamatos eseménynek nincs végpontja, míg a befejezettnek van. Ezt a különbséget már többször hangsúlyoztuk a dolgozat során, természetesen mint a befejezett aspektus legfontosabb tulajdonságát (ti. a befejezett ige által leírt cselekvés eredménnyel zárul). Ezen a különbségen felül még több ponton is megragadhatjuk a két aspektus közötti eltéréseket, a fent említett kategóriák mentén. A folyamatos események időtartománya osztható, míg a befejezetteké nem, erre a következő mondatpár szolgálhat példaként: (86) Péter tegnap délután levelet írt. (87) Péter tegnap délután megírta a levelet. A (86) mondatban leírt esemény igaz lehet a délután több részére is, míg a (87)-ben leírt csak a délután egy pillanatára igaz: (88) Péter tegnap délután írta, írta, írta, végül megírta a levelet. A (88) mondat talán jól szemlélteti az előző állítást, hiszen jól látszik, hogy az írás folyamata hosszú időn át tart, míg a megírás eseménye csak egy pillanatig. Itt kell szót ejteni a befejezettség két alesetéről, a tartós befejezett és a pillanatnyi befejezett aspektusról. A tartós befejezett folyamat végponttal rendelkezik (megírta a leckét), míg a pillanatnyi befejezett egy adott pillanatnyi eseményt jelöl (ilyen Kiefer 2006 alapján a rájön). Ez a különbségtétel már Kiefer (1984)-ben is megtalálható, csak itt a tartós befejezettet a [+duratív, +perfektív] jegyekkel, a pillanatnyi befejezettet pedig [–duratív] jeggyel adta meg. Visszatérve a folyamatos és befejezett aspektusok különbségeire, a folyamatos események ismételhetőek, míg a befejezettek nem. Ezt Kiefer (2006) azzal magyarázza, hogy a befejezett esemény éppen befejezettségénél fogva nem folytatható (tehát legfeljebb újrakezdhető), míg az ismétlés a folyamatosság esetében magát a folyamatosságot teszi szemléletessé. A megszakíthatóság szempontjából is azt tapasztaljuk, hogy míg a folyamatos cselekvés megszakítható, addig a befejezett nem. Ez összefügg az oszthatóság kritériumával. (89) Amikor Anna írja a leckéjét, mindig jön valaki és hívja őt játszani. (90) *Amikor Anna megírja a leckéjét, mindig jön valaki és hívja őt játszani. Itt felmerül a kérdés, hogy (89) esetében mennyiben beszélhetünk folyamatos aspektusról, de erről majd 6.3. alatt lesz szó. A végső kritérium, amit számba kell vennünk a folyamatos és befejezett aspektus közötti különbségek megadásában, az a különböző határozókkal való összeférhetőség. Erről részben már 4.1. alatt volt szó, hiszen az időmódosító-teszt is ezt veszi alapul, ám itt kicsit kibővítjük az egyes aspektusokkal grammatikus mondatot alkotó határozók körét. Kiefer a javában és az egyre csak határozókat vizsgálja, és arra a megállapításra jut, hogy ezek nem férnek össze a befejezett aspektusú mondatokkal, míg a folyamatossal igen. (91) Javában/egyre csak írta a leckéjét. (92) *Javában/egyre csak megírta a leckéjét. Ezeken a fent vizsgált kritériumokon kívül Kiefer még több szempontot is megvizsgál a folyamatos és a befejezett aspektus eltérő viselkedésével kapcsolatban. Amiatt idéztem fel én

270

Wohlmuth Kata

is csak ezeket a szempontokat, mert hogy Ohnmacht (2007) kritikájában (6.2. alpont) ugyanezek a kritériumok lesznek azok, amelyek mentén Ohnmacht megtámadja Kiefer elméletét. 6.1.3

A progresszív és a habituális aspektus

A progresszív aspektusról már volt szó a dolgozat során, röviden felidézve a következőt mondtuk el róla: a progresszív aspektus a folyamatosnak az egyik alesete (ahogy a habituális is), melynek korlátozott az időszerkezete. Nem minden ige viselkedik ugyanúgy progresszív aspektusban. Egyrészt az állapotot kifejező igék nem mindig fejezhetnek ki progresszív eseményt: (93) *Péter éppen szerette Marit, amikor János belépett a szobába. Másrészt a folyamatos aspektusú igekötő nélküli igékről, valamint a szintén folyamatosságot kifejező igekötős igékről kontextus nélkül nem dönthető el, hogy progresszív, vagy egyszerűen folyamatos aspektust fejeznek-e ki, hiszen ezek az igék ugyanolyan alakban szerepelnek mindkét olvasat esetén: (94) Péter (éppen) olvasott(, amikor Anna belépett a szobába). (95) Péter (éppen) felszolgálta az ebédet(, amikor a szüleit keresték telefonon). A (94) és a (95) típusú mondatokról tehát csak a kontextus megadásával lehet megállapítani, hogy milyen aspektusban vannak. Ellentétben a befejezett aspektusú igekötős igékkel, amelyekről rögtön megállapítható, hogy progresszív aspektusúként értelmezendőek-e, mert ez esetben felcserélődik az igekötő+ige sorrend. Emellett ilyenkor mind az ige, mind az igekötő visel hangsúlyt, szemben például a fókuszos mondattal, ahol ugyan az igekötő követi az igét, de egyikük sem visel hangsúlyt. (96) Péter (éppen) ment le a lépcsőn, amikor meglátott egy madarat. (97) Péter 'háromszor ment le a lépcsőn, de egyszer sem látott madarakat. A (96) mondat progresszív aspektusú, az igén is és az igekötőn is van hangsúly, a (97) mondat viszont befejezett aspektusú, így a fókusz irtóhangsúlya miatt sem az ige, sem az igekötő nem visel hangsúlyt, emiatt kerül az igekötő az ige mögé. Itt szeretném megjegyezni, hogy mind Alberti–Medve (2000), mind Alberti (2006) szerint nem az igekötő kerül az ige mögé, hanem az ige az igekötő elé. Vagyis az igekötő marad a VP-ben, biztosítva ezzel a befejezett aspektust, viszont az igének az F fejbe kell mozognia, átadva ezáltal az őt megelőző, vagyis az FP-ben lévő összetevőnek a főhangsúlyt. A progresszív aspektusnál beszélhetünk arról, hogy az ige megelőzi az igekötőt, hiszen ez esetben az igekötő a születési helyén, a V’ alatt marad, nem mozog fel a VP-be. Így tehát biztosítja a nem befejezett, vagyis progresszív aspektust. Visszatérve a befejezett szemléletű igekötős igék progresszív olvasatához, az ilyen igék csak úgy alkotnak grammatikus mondatot, ha megadjuk a referenciaidőt: (98) *Péter ment fel a lépcsőn. (99) Péter (éppen) ment fel a lépcsőn, amikor találkozott Annával. Tehát a referenciaidő megadása mind a folyamatos, mind a befejezett szemléletű igék esetében elengedhetetlen a progresszív olvasathoz, az előbbieknél az aspektus meghatározásához, az utóbbinál a grammatikalitás miatt. A habituális aspektus a folyamatos igék egy részével képezhető, csak a folyamatos igék ez esetben szokásszerűen, rendszeresen ismétlődő cselekvéseket jelölnek.


271

(100) Péter dohányzik A (100) mondat akkor tekinthető habituálisnak, ha a ’Péter szokott dohányozni’ értelemben szerepel. A habituális aspektus annyiban hasonlít a progresszív aspektushoz, hogy kontextus hiányában ezt sem lehet egyértelműen megállapítani. A Péter dohányzik mondatról így, önmagában nem állapítható meg, hogy folyamatosságot vagy habituális olvasatot fejez ki. Sőt, ha átalakítjuk a mondatot múlt idejűvé, akkor a progresszív olvasat lehetőségét is számba kell venni: (101) Péter dohányzott. a. Péter csak a kocsmában dohányzott. b. Péter éppen dohányzott, amikor elkezdődött az előadás. c. Péter hosszú évekig dohányzott, de már leszokott. A (101a) folyamatos, a (101b) a progresszív, a (101c) pedig habituális aspektusú, ezt a kontextus segítségével egyértelműen megállapíthatjuk, míg a (101)-es mondatról nem tudjuk eldönteni, hogy milyen aspektusú. A habituális olvasat is olyan tehát, amelyet egyértelműen csak kontextus alapján lehet megállapítani. Látni fogjuk a 6.3-ban, hogy ez nem mellékes tulajdonsága sem a habituális, sem a progresszív aspektusnak. 6.1.4

Az eseményszerkezet

Kiefer (2000) és Kiefer (2006) alapján az eseményszerkezetet a következőképpen határozhatjuk meg: az eseményszerkezet az ige szemantikai tulajdonsága, mely az igével jelölt esemény részeseményeiből és azok egymáshoz való időbeli viszonyából áll, továbbá feltünteti a részesemények szereplőit is. Az ige eseményszerkezetét a különböző időmódosítókkal való alkalmazhatóságuk alapján lehet megállapítani, ez alapján hozhatók létre különböző igeosztályok. Az igeosztályok kiindulópontját Kiefernél mindkét szövegében a Vendler-féle igeosztályok adják. Kiefer összesen tíz igeosztályt különít el az időmódosítókkal való kompatibilitásuk alapján (illetve Kiefer (2006) csak kilencet, belátva, hogy két igeosztály egyformán viselkedik). Ezek az osztályok a következők: 1. állapotok (alszik) 2. folyamatok, cselekvések (fut) 3. teljesítmények (megír) 4. eredmények (elér) 5. megfordítható utóállapottal rendelkező igék (megáll) 6. utóállapottal rendelkező igék (eltörik) 7. sem előzménnyel, sem utóállapottal nem rendelkező pillanatnyi eseményt jelölő igék (felkiált) 8. behatárolt időtartamú cselekvések, folyamatok (elborozgat) 9. időmódosítóval nem kompatibilis igék (végignéz) Nem célom az osztályokat kritizálni, de az első ránézésre is látszik, hogy egyrészt túl sok a kilenc osztály, másrészt (ahogy ezt Kiefer is megjegyzi), ez a minimális száma az eseményszerkezeti osztályoknak, tehát ha további vizsgálatra szánjuk az igéket az általuk kifejezett eseményszerkezet alapján, ezeken felül még számos osztályt megadhatunk. Másrészt látható az is, hogy a Kiefer által leírt eseményszerkezetek nem esnek egybe az aspektusokkal, bár vannak köztük összefüggések. Ahogy arra Kiefer is rámutat, a perfektív (befejezett) aspektusúak azok az igék, amelyeknek az eseményszerkezete pontszerű (a felkiált típusú igék), vagy utóállapotot jelentő részeseményt tartalmaz (a megáll, illetve az eltörik

272

Wohlmuth Kata

típusú igék), valamint a deliminitatív akcióminőséget kifejező igék (az elborozgat típusúak). Bár ez utóbbi nem felel meg sem a perfektivitás, sem a befejezettség kritériumának, ha a 2.1.1-ben megadott kritériumokat alkalmazzuk rá. Véleményem szerint az elborozgat által leírt esemény nem teljes mértékben megvalósult, és nem zárul eredménnyel. Amiről Kiefer nem tesz említést, hogy a teljesítmény- és eredményigék egybeesnek a befejezett aspektusú igékkel, hiszen az általuk leírt események eredménnyel zárulnak, és (ebből kifolyólag) teljes mértékben megvalósulnak. 6.2

Ohnmacht kritikája

Másfajta kritikát fogalmaz meg Kiefer aspektus- és eseményszerkezet-rendszerével kapcsolatban Ohnmacht (2007). Ő ugyanis amellett érvel, hogy a Kiefer (2000) által felsorolt aspektusok valójában – a habituálist és a progresszívet kivéve – mind eseményszerkezetek. Ohnmacht (2007) ugyan csak Kiefer (2000) megállapításairól beszél, ezzel szemben én az előző alpontban részletesen kitértem Kiefer (2006) megállapításaira is. Valójában e két Kiefer-szöveg megállapításai a sarkalatos pontokon megegyeznek, leszámítva azt (ahogy azt már jeleztem), hogy Kiefer (2006)-ban a habituális aspektust nem sorolja az aspektusok közé, hanem az iteratív akcióminőség egy speciális, időn kívüli olvasatának tekinti. Tehát ennek a szövegnek a megállapításaira is vonatkozik (ha nem nagyobb mértékben, mint Kiefer (2000) esetében) Ohnmacht kritikája, emiatt gondoltam indokoltnak a Kiefer-szöveg idetartozó részeinek felidézését. Ohnmacht az aspektusok és az eseményszerkezetek újragondolását azzal magyarázza, hogy míg az aspektust a szintaxis hozza létre, addig az eseményszerkezetet már a lexikon tárolja. A habituális aspektussal kapcsolatban úgy érvel, hogy ezt nem lehet elkülöníteni a folyamatos aspektustól Kiefer (a 6.1.2-ben már sorra vett) kritériumai alapján. Ezek a kritériumok az ige által leírt eseményre, vagyis a jelentésére vonatkoznak. Tehát ha ezek alapján nem tudunk különbséget tenni a folyamatos és a habituális olvasat között, akkor csak a szintaxisban kaphatja ezt az olvasatot az ige. Így azt mondhatjuk, hogy a lexikonban folyamatosként tárolt ige csak mondatba foglalva kaphat habituális olvasatot. A progresszív aspektus esetében az alapján látható be, hogy nem a lexikon tárolja, hanem a szintaxis hozza létre, hogy nem találunk a szótárban progresszív aspektusú igét, hiszen igekötőtlen és folyamatos olvasatú igéknél az ige lexikonbeli alakja, az igekötős igéknél pedig egy fordított, ige+igekötő alak hangzik el a mondatban (részletesebben lásd 6.1.3. alatt). Tehát egy ige csak mondatba emelve kaphatja meg a habituális és a progresszív aspektust is. A többi, Kiefer által aspektusnak tartott típus mind tárolva van már a lexikonban. Ohnmacht a következő példákat hozza fel erre: érez (állapot), feljajdul (pillanatnyi befejezett), megír (tartós, befejezett folyamat), ír (folyamatos folyamat). Tehát az állapot, a folyamat és a befejezettség az ige jelentéséhez tartozik, a megír ige nem tud folyamatosságot kifejezni, ahogy az ír sem tud befejezettséget. A dolgozatban már szó volt arról, hogy ez az utóbbi állítás azonban nem igaz. 6.3

Befejezettség – eseményszerkezet vagy aspektus?

Az alapján, amit eddig elmondtunk, jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban csak a lexikon tárolja a befejezettséget, és nem köthető ez az olvasat a szintaxishoz (is)? Az igekötők láthatatlanná válása éppen olyan esetekre hívja fel a figyelmet, amikor a lexikonban folyamatosként tárolt igék bizonyos mondatokban képesek befejezett aspektust kifejezni. Hiszen az ír ige a lexikonban folyamatosként van tárolva, mégis például a részeshatározója befejezetté teheti, ha ez bizonyos szerkezetben (AspP-be felmozgatva) van. Vagyis az ír ige alapvetően folyamatos aspektusú, kivéve, ha egy bizonyos szintaktikai szerkezetbe helyezzük. De ugyanezt tapasztaltuk a süt és a vasal valakinek igékkel


273

kapcsolatban is. Ezek tipikusan folyamatos alakok, eseményszerkezetük alapján pedig a folyamatok, cselekvések csoportjába tartoznak, így elvileg csak igekötős alak fejezhet ki befejezett aspektust. Léteznek is igekötős alakok a lexikonban: megsüt, kivasal. Ha csak ezek az alakok tudnák biztosítani a befejezett olvasatot, akkor elfogadhatnánk Ohnmacht kritikáját, de fókuszos mondatokban, a megfelelő vonzatok meglétével az igekötő nélküli alakok is kifejezhetik a befejezett aspektust. Ohnmacht (2007)-ben is a lexikonban folyamatosként tárolt alakok mondatba helyezve fejezhetnek ki habituális vagy progresszív aspektust. Így azt mondhatjuk, hogy a befejezettséget nem bízhatjuk egyértelműen sem a lexikonra, sem a szintaxisra. Azoknál az eredetileg folyamatos aspektusú igéknél, melyek bizonyos szerkezetbe kerülve képesek befejezettként szerepelni, már a lexikonban is biztosítani kell ennek a lehetőségét, ahogy azt az 5.2-es pont alatti elemzéseknél is tettük. A lexikonban tehát fel kell tüntetni ezeknél az igéknél, hogy bizonyos vonzataik (és az olvas esetén maga az ige) fókuszba kerülve gondosodhatnak a befejezettségről. Vagyis beszélhetünk lexikai és szintaktikai aspektusról: a lexikai aspektusok az Ohnmacht által számba vett eseményszerkezetek is. De mivel vannak igék, melyek lexikai aspektusa nem minden szerkezetbe kerülve érvényesül, ezért egy, a szintaxisban megvalósuló aspektust is számon kell tartanunk. Amikor tehát a folyamatos lexikai aspektusú ír ige valamelyik bővítménye fókuszba kerül, akkor a folyamatos aspektus mellett megjelenik a befejezett (szintaktikai) aspektus is. Ha elfogadjuk, hogy létezik lexikai és szintaktikai aspektus, ez választ adhat a 4. pontban függőben hagyott kérdésünkre. Azt állapítottuk meg, hogy a (25)-(27) mondatok, bár első ránézésre aspektuálisan kétarcúak – erre a bizonyíték, hogy különböző szituációkban is elhangozhatnak, amelyekben szükségszerűen folyamatos, illetve befejezett értelemben szerepelnek –, mégsem alkotnak grammatikus mondatot határpontos időmódosítóval. Holott az aspektuálisan kétarcú igék mindkét időmódosítóval értelmes mondatot alkotnak, sőt, ezek tudják megadni pontosan a mondat aspektusát. Azt mondhatjuk, hogy az időmódosító csak a lexikai aspektust illetően tud döntő lenni, míg ha az aspektus a szintaxisban dől el, akkor Kiefer időmódosító-tesztje nem alkalmazható. A kontextus megadásával, a tárgy eredmény jellegével tudjuk bizonyítani azt, hogy a mondatban leírt esemény befejezett is lehet. Ilyenkor egész pontosan nem a befejezett és folyamatos aspektus homonímiájáról beszélhetünk, hanem a lexikai és a szintaktikai aspektus homonímiájáról. És mivel az időmódosító nem tud segíteni, és más teszt egyelőre nincs a segítségünkre, így csak a kontextusra és a tárgy jellegére tudunk hivatkozni a szintaktikai aspektus megadásánál. 7.

Összefoglalás

Dolgozatomban az igekötő és a befejezettség kapcsolatát vizsgáltam meg fókuszos mondatban. Láthattuk, hogy bizonyos fókuszos mondatokban elhagyható az igekötő, a mondat aspektusa mégis befejezett marad. Ez annyiban érdekes, hogy a fókuszos mondat semleges párjában szükség volt az igekötőre a befejezett olvasathoz. Azt is láthattuk, hogy nem minden ige mutatta a jelenséget, így létrehoztunk igeosztályokat, melyek alapján sikerült pontosítani az igék közti különbségeket. Az ír típusú igék azok, amelyek korlátozás nélkül mutatják az igekötők láthatatlanná válásának jelenségét. Az ebbe a csoportba tartozó igék esetében bármelyik bővítményüket emelhetjük fókuszba, nem szükséges elhangoznia az igekötőnek befejezett olvasat esetén sem. Az ír típusú igék fontos tulajdonsága, hogy tranzitívak, és tárgyuk csak eredménytárgy lehet, amely kifejezi rezultativitást, amit a befejezettség feltételeként adtunk meg a perfektivitás mellett. Vagyis ezeket az igéket nemcsak az igekötő láthatja el rezultatív akcióminőséggel, hanem a tárgyuk is.

274

Wohlmuth Kata

A következő igeosztály a vasal típusú igék osztálya. Ide olyan igék tartoznak, melyek csak bizonyos korlátozással, bizonyos bővítményük fókuszba emelése esetén mutatják az igekötők láthatatlanná válását. A vasal csak részeshatározó bővítményének megjelenésével képes igekötő nélkül is rezultativitást kifejezni, így csak ennek a bővítménynek a fókuszba emelése esetén hagyhatjuk el az igekötőt anélkül, hogy eltűnne a befejezett olvasat. A harmadik igeosztályba azokat az igéket soroltuk, melyek csakis igekötőjük által kaphatnak befejezett olvasatot, ilyen például a takarít ige. A mondatok szintaktikai ábrázolására azt a megoldást adtam Alberti–Medve modellben, hogy a V’ alatt megszülető vonzatok (illetve az ide hamisvonzathelyre felvett szabad bővítmények) az FP felé vándorolva nyomot hagynak a VP-ben, s ez a nyom biztosítja a befejezett olvasatot. Alberti (2001) alapján a VP fölé kiépített Asp-projekcióba mozgó vagy az ott nyomot hagyó elemek adják meg a mondat aspektusát, s ezek az igétől már a lexikonban kapott aspektusjegyüknek megfelelő aspektusról gondoskodnak. Míg az ír és a vasal típusú igék esetében bizonyos bővítmények, fókuszba kerülésük esetén, nyomot hagyva az AspP-ben gondoskodhatnak a mondat befejezett aspektusáról, addig a takarít típusú igék esetében bővítményei nem rendelkeznek befejezett jeggyel, csakis az igekötő. Az aspektus tehát se nem tisztán szintaktikai, se nem tisztán lexikai kategória, ezért elkülönítettük a szintaktikai aspektus és a lexikai aspektus kategóriáját. Előbbi csak bizonyos szerkezetben jelentkezik, míg utóbbi a lexikonban tárolt, az ige jelentéséből következő aspektus. Az időmódosító-tesztet emiatt nem tudtuk alkalmazni, ugyanis azt állapítottuk meg, hogy azt a lexikai aspektus megadásánál tudjuk használni, a szintaktikai aspektusnál egyelőre más körülmények vizsgálatára kell támaszkodnunk ahhoz, hogy megadhassuk a mondat aspektusát. Hivatkozások Alberti Gábor (2001): Az aspektus szintaxisa a magyarban. In: Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből, Osiris, Budapest, 145–164. Alberti Gábor (2006): Generatív grammatikai gyakorlókönyv III. A háttérelmélet. HEFOP Bölcsész Konzorcium. http://mek.niif.hu/04800/04892/04892.pdf (letöltés ideje: 2010.03.25.) Alberti Gábor – Medve Anna (2000): Generatív grammatikai gyakorlókönyv I. Szabályok és magyarázatok. Janus/Books, Budapest. Bende-Farkas Ágnes (2001): Verb-Object Dependencies in Hungarian and English. PhD-disszertáció, University of Stuttgart, Department of Machine Translation. http://www.ims.uni-stuttgart.de/~agnes/fej.pdf (letöltés ideje: 2010.02.18.) Kiefer Ferenc (1984): A magyar aspektusrendszer vázlata. In: Szépe György (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok XV. (főszerk.: Telegdi Zsigmond), Akadémiai Kiadó, Budapest, 127– 149. Kiefer Ferenc (1992): Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális Magyar Nyelvtan 1, Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 797–886. Kiefer Ferenc (2000): Jelentéselmélet. Corvina Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (2006): Aspektus és akcióminőség – különös tekintettel a magyar nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc – Ladányi Mária (2000): Az igekötők. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3, Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 453–518. Komlósy András (1989): Fókuszban az igék. In: Telegdi Zsigmond – Kiefer Ferenc (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok XVII, Akadémiai kiadó, Budapest, 171–182. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális Magyar Nyelvtan 1, Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–527. Maleczki Márta (2000): Határozatlan argumentumok a magyarban. In: Kenesei István (szerk.): Igei vonzatszerkezet a magyarban. Osiris Kiadó, Budapest, 287–331.


275

Ohnmacht Magdolna (2007) Aspektus és eseményszerkezet a magyarban. In: Sinkovits Balázs (szerk.): Lingdok 6, Szeged, 97–116. http://primus.arts.u-szeged.hu/nydi/lingdok6/ohnmacht_magdolna.pdf

(letöltés ideje: 2010.05.05.) Pap Dániel (2007): Az igei partikulák és az aspektus. In: Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok6. SZTE Nyelvtudományi Doktori Iskola, Szeged, 117–130. http://www.arts-u.szeged.hu/nydi/lingdok6/pap_daniel.pdf (letöltés ideje: 2010.01.22.) Viszket Anita (2004): Argumentum és struktúra. A puszta NP grammatikai sajátosságai a magyarban és ezek következményei a predikátumok lexikonbeli argumentumstruktúrája. PhD-disszertáció. Budapest, MTA-ELTE BTK Elméleti Nyelvészeti Doktori Program. http://lingua.btk.pte.hu/viszketanitadissz.asp (letöltés ideje: 2010.03.08.) Wacha Balázs (1976): Az igeaspektusról. Magyar Nyelv 72, 59–69.

Melléklet: A táblázatban a különböző igeosztályokba tartozó igékkel és a három vizsgált bővítménnyel alkotott mondatok olvashatók. Az első két pár az igekötő nélküli, a második két pár pedig az igekötős verzió * Fókusz részeshatározóval

időhatározóval

ír

*Attila írta a levelet Péternek. ’Péternek írta Attila a levelet. ------------------------------------------Attila megírta Péternek a levelet. #’Péternek írta meg Attila a levelet.

*Attila írta a levelet a konyhában. ’A konyhában írta Attila a levelet. ------------------------------------------Attila megírta a konyhában a levelet. #’A konyhában írta meg Attila a levelet.

*Attila írta a levelet tegnap. ’Tegnap írta Attila a levelet. ------------------------------------------Attila megírta tegnap a levelet. #’Tegnap írta meg Attila a levelet.

vasal

*Attila vasalta az inget Péternek. ’Péternek vasalta Attila az inget. ------------------------------------------Attila kivasalta Péternek az inget. ?’Péternek vasalta ki Attila az inget.

*Attila vasalta az inget a konyhában. ’A konyhában vasalta Attila az inget. ------------------------------------------Attila kivasalta a konyhában az inget. ?’A konyhában vasalta ki Attila az inget.

*Attila vasalta az inget tegnap. ’Tegnap vasalta Attila az inget. ----------------------------------------Attila kivasalta tegnap az inget. ?’Tegnap vasalta ki Attila az inget.

*Attila festette a falat / a képet Péternek. ’Péternek festette Attila *a falat / a képet. ------------------------------------------Attila le/megfestette Péternek a falat / a képet. ’Péternek festette le/?meg Attila a falat / a képet.

*Attila festette a falat / a képet a konyhában. ’A konyhában festette Attila *a falat / a képet. ------------------------------------------Attila le/megfestette a konyhában a falat / a képet. ’A konyhában festette le/?meg Attila a falat / a képet.

*Attila festette a falat / a képet tegnap. ’Tegnap festette Attila *a falat / a képet. ------------------------------------------Attila le/megfestette tegnap a falat / a képet.

*Attila takarította a szobát Péternek. ’Péternek takarította Attila a szobát. ------------------------------------------Attila kitakarította Péternek a szobát. ’Péternek takarította ki Attila a szobát.

*Attila takarította a szobát Péternél. ’Péternél takarította Attila a szobát. ------------------------------------------Attila kitakarította Péternél a szobát. ’Péternél takarította ki Attila a szobát.

*Attila takarította a szobát tegnap. ’Tegnap takarította Attila a szobát. ------------------------------------------Attila kitakarította tegnap a szobát. ’Tegnap takarította ki Attila a szobát.

fest

takarít

*

helyhatározóval

A dőlttel szedett mondatok folyamatos aspektusúak. A félkövérrel szedett mondatok befejezett aspektusúak.

’Tegnap festette le/?meg Attila a falat / a képet.

A lexikon megközelítései1 Fóris Ágota Károli Gáspár Református Egyetem BTK, Magyar Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Bevezetés

A lexikon megközelítései című tanulmány témaválasztásának középpontjában a lexikon, illetve a szótár terminusok jelentése áll. A lexikon (és a szótár) szó több aktuális jelentéssel rendelkezik, többjelentésű szó; kiterjedt szemantikai mezőjében szinonimákat, részleges átfedéseket, hiponimákat és hiperonimákat találunk. A nyelvészeti munkákban a lexikon, illetve a szótár szó értelmét igen gyakran egyértelműnek (egyjelentésűnek) veszik a szerzők, általában nem értelmezik, hogy a saját írásukban milyen értelemben (mely aktuális jelentéssel) használják. Jelöltjét egyfajta alapfogalomnak tartják, és ezért nem látják szükségesnek definíció megadását. A szótár, lexikon fogalmi körének vizsgálatába más szavakat is célszerű bevonni, így a szó, a szókincs, a szókészlet, a mentális szótár fogalmát és használati szabályait is célszerű megvizsgálni. A tanulmányban ezeket a fogalmakat, illetve e szavak jelentését vizsgálom meg a hagyományos leíró nyelvészet (2. pont), a lexikográfia (3. pont), a pszicholingvisztika és kognitív tudományok (4. pont) és a formális nyelvészet (5. pont) szemszögéből. A témaválasztás azért is időszerű, mert a magyar nyelvű szakirodalomban még mindig olvasható, hogy a formális nyelvészek nem foglalkoznak a lexikával (pl. Kálmán–Nádasdy web: 13) – a valóság ezzel szemben az, hogy a formális nyelvészetben az utóbbi években a lexikai alapú vizsgálatok előtérbe kerültek. Természetesen nagy a különbség a korábbi megközelítésekhez képest, hiszen a vizsgálati és nyelvleírási módszerek a többi nyelvészeti ágtól merőben eltérőek: formálisak. A formális nyelvészet lexika-felfogásának elemzése a sokféle értelmezés és irányzat következtében nem egyértelmű, sőt, már maga az sem, hogy a különböző nyelvészek mit is sorolnak az egyes irányzatokba. Például Bańczerowski A nyelvészeti strukturalizmus és kognitivizmus tézisei és alapelvei című tanulmányában amellett foglal állást, hogy a strukturális és a generatív nyelvészet egyetlen irányzatnak tekinthető: „A különböző szakemberek által az utóbbi néhány évtizedben publikált munkákban a nyelvészeti kutatások területén három legfontosabb irányzatról esik szó: a strukturális, a generatív és a kognitív nyelvészetről. Mivel a generativizmus a strukturalizmus kiteljesedésének tekinthető, így a mai nyelvészetben két fő irányzatról beszélhetünk: a strukturális és a kognitív irányzatról” (Bańczerowski 2009: 253). É. Kiss Katalin Chomskyról írott tanulmányában viszont azt olvassuk, hogy a generatív nyelvészet tulajdonképpen a kognitív tudományok része, elsősorban azért, mert az egyén mentális képességét modellezi: „Abból, hogy a generatív nyelvelmélet tárgya nem a külső nyelv, a nyelv mint társadalmi képződmény, hanem a belső nyelv, az egyén mentális képessége, az következik, hogy a generatív nyelvészet nem 1

Köszönetemet fejezem ki Alberti Gábor professzornak a munka elkészítése során nyújtott segítségéért és tanácsaiért. A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Fóris Ágota

278

bölcsészettudomány, hanem az elme kutatásának egyik részterülete, kognitív tudomány, a természettudományok egyik ága” (É. Kiss 2009: web). A tanulmányban nem törekszem a szakirodalom ellentmondásainak a feloldására, azonban ahol szükségesnek látom, jelzem, hogy melyek az egymásnak ellentmondó állítások, megközelítések. Visszatérve az eredeti célhoz, nézzük meg, hogy a magyar nyelvben a szótár szót milyen értelemben használják. A magyar szótár szó a magyar nyelvben poliszém: 1. egyik jelentésében az egyéni szókincset, 2. másik jelentésében egy nyelv szókészletét, 3. harmadik jelentésében a lexikográfiai típusú műveket jelöli (a referenciaműveket) (fizikai formában megjelenő, nyomtatott vagy elektronikus, szavakhoz kapcsolt nyelvi adatok gyűjteményes adatbázisa), 4. újabban pedig a mentális szótárt is hívják így röviden (igaz, ez némi átfedést mutat az 1. jelentéssel). A magyar nyelvű formális nyelvészeti munkákban széles körben használják a lexikon (szótár szót), néhol a meghatározását is megadják, azonban ezek a különböző értelmezések ugyanúgy nem tűnnek egységesnek, mint a nyelvészet többi ágában. A formális nyelvészetben a lexikális jelleg – a lexikaalapúság – azt jelenti, hogy a mondatok generálásához a forrás a lexikonban levő anyag. A formális nyelvészet adottnak veszi a szókincset, a mondatszerkesztés során alkalmazott variációs szabályokat, és ezek felhasználásával valósítja meg a mondatok előállítását – számítógépre kidolgozható eljárással, a mentális szótár működését modellezve. A szótár szónak ezekkel a felsorolt aktuális jelentéseivel is foglalkozom a tanulmány további részében. A kérdéskört bonyolítja, hogy a nyomtatott szótáraknak három főbb alfaját különböztetik meg: 1. szótár: szavakra vonatkozó információkat tárol, 2. lexikon (enciklopédikus szótár): egy tárgykör ismereteit tartalmazza szótári kivitelben, 3. enciklopédia: az „összes” világi ismeretet tárolja szótári rendszerű kivitelben. Az egyes kategóriákat számos alkategóriára osztják, osztályozásuknál pedig számos további szempont vehető figyelembe, például a hordozó (nyomtatott, elektronikus, online), a nyelvek száma. Számos módon közelíthetünk a szó, a szókincs, a szókészlet, a szótár, a lexikon, a mentális szótár fogalmak meghatározása felé. A három legfontosabb megközelítési mód álláspontom szerint a következő: 1) a szóalapú megközelítés (ilyen a hagyományos leíró nyelvészet, a lexikológia, a lexikográfia), 2) a fogalomalapú megközelítés (a terminológia, vagy a szinonimavizsgálatok), és 3) a grammatikaalapú megközelítés (formális elemzés). A fogalmak halmazának többsége nem rendelkezik éles határokkal, a határok elmosódottak, ezért a halmazok részben átfedik egymást. Ez vonatkozik a nyelvészeti kategóriákra is, ezen a területen is fokozatai vannak a halmazok elemeinek osztályba sorolásánál bizonyos elemek egyik vagy másik halmazhoz való tartozásának. A vizsgálataim tárgyát képező szavakkal jelölt entitások halmazainak elmosódott határai miatt áll elő az a helyzet, hogy más-más oldalról közelítve a kialakítandó kategóriákat, kisebb-nagyobb eltéréseket tapasztalunk. 2.

A lexikon (szótár) megközelítései

A hagyományos leíró nyelvtan nem határolja el egymástól következetesen a beszélő és a hallgató nézőpontját, de a leírás leginkább a hallgató (az interpretáló) nézőpontjának felel meg (analitikus diszciplína). Apreszjan szerint a hagyományos leíró nyelvtan „Kiinduló anyagnak a nyelvi formákat veszi, és a nyelvészeti elemzés eredménye – minden egyes forma lehetséges jelentéseinek (vagy funkcióinak) a felsorolása” (Apreszjan 1971: 23). A hagyományos grammatikákban a leírás leggyakrabban a forma meghatározásával indul, majd az ezekkel kifejezhető jelentéseket adják meg. A strukturális nyelvészet képviselői azért bírálták a hagyományos nyelvészeti kategóriákat, mert ezeket túlságosan szubjektívnek találták, és számos új osztályozási szempontot vezettek be, ezzel együtt a terminológiát is megváltoztatták (pl. a hagyományosnak mondható szófaji kategóriák helyett más kategóriák

A lexikon megközelítései

279

bevezetése). A strukturalistákhoz hasonlóan a kezdeti generatív nyelvészet képviselői, illetve a formális nyelvészek is szubjektivitásuk miatt bírálták a hagyományos nyelvészeti kategóriákat, és új osztályozási szempontokat vezettek be, sőt vezetnek be mind a mai napig, továbbá egyfajta formális logikai terminológiát vezettek be és alkalmaznak. 2.1

A szó fogalma

A szótár szó különböző jelentéseinek a vizsgálata előtt szükséges annak áttekintése is, hogy a szó fogalomhoz milyen jelentéseket rendelnek hozzá a különböző nyelvtudományi ágak. 2.1.1

A szó fogalma a hagyományos leíró nyelvészetben

A Keszler-féle Magyar grammatikában – amely a hagyományos magyar leíró grammatika egyik legszélesebb körben használatos tankönyve – a szóról a következők olvashatók: „a grammatika tárgya a morféma, a szó és a szintagma; valamint részben a mondat, mint szerkesztéstani egység” (Lengyel 2000a: 23). „A nyelv alapelemei hierarchikus sorrendjükben a következők: fonéma, morféma, szó, szintagma, mondat” (Lengyel 2000b: 24). „A szónak nincs saját definíciója. A szó ugyanis mást jelent, ha a beszéd elemeként, és mást, ha a nyelv elemeként értelmezzük. A szó tehát összefoglaló terminus, melynek tartalmába beleértjük a beszéd egységét: a szóelőfordulást és a nyelv egységét: a lexémát is. / A beszéd szavai a szóelőfordulások. (…) A nyelv szavai a lexémák. (…) A nyelv elemkészletének része, szótári szó, melyet a rá jellemző morfológiai, szintaktikai és szemantikai információkkal együtt raktározunk el a tudatunkban. A lexémákhoz elvont (…) jelentések tartoznak” (Lengyel 2000b: 26–27). – E felfogás eléggé sajátosnak tekinthető, még a lexikai kutatásokban sem ez az általános megközelítés, a szónak pedig többféle definíciója is létezik, az pedig semmiképpen nem mondható róla, hogy „nincs saját definíciója”. Szélesebb körben használt és elfogadott a következő megközelítés. Zsemlyei János A mai magyar nyelv szókészletéről címmel írott művében az alábbi meghatározást adja a szóról: „A szó a hangnál nagyobb, a mondatnál kisebb nyelvi egység. Rendkívül bonyolult nyelvi jelenség, a nyelvtudományban máig sincs általánosan elfogadott meghatározása. A szónak ugyanis más-más tulajdonságai tűnnek elő, ha jelentése, alakja vagy pedig funkciója felől közelítünk hozzá. De ma már eléggé közismert, hogy a szó megnevezés legalább három különböző dolgot jelöl: szótári szót, szóelőfordulást, szóalakot” (Zsemlyei 2002: 5). Magyar nyelven Papp Ferenc Szövegszó, szóalak, lexéma címmel 1974-ben a Magyar Nyelvőrben megjelent cikkében írta le részletesen ezt a hármas felosztást (Papp 2006/1974): Papp meghatározása szerint szövegszónak „a szövegnek tetszőleges (…) olyan legkisebb darabját tekinthetjük, amely maga egy vagy több morfémából állhat, de viszonylag önálló (…)” (Papp 2006/1974: 137); „a teljesen azonos szövegszókat szóalaknak nevezzük” (Papp 2006/1974: 137); és „lexémának nevezzük a különböző szóalakoknak egy olyan csoportját, melyet a nyelvész együvé tartozónak ítél, a jelentés, használat stb. alapján (Papp 2006/1974: 138). Látható, hogy az idézett szerzők egészen más oldalról közelítik meg a szó fogalmát, mégis, a különböző megnevezésekhez tartozó értelmezések lényegében azonosak. (1) A szövegszó (Papp 2006/1974), szóelőfordulás (Zsemlyei 2002), a számítógépes nyelvészetben token (Antal 1959): „egy szövegben akár többször is előforduló bármely szó; vö. szövegszó” („példány”) (Szirmai 2005: 172). (2) A szóalak „a szótári szók valamennyi lehetséges szóelőfordulásának, vagyis minden toldalékos (jeles, ragos) és toldalék nélküli formájának egyike” (Zsemlyei 2002: 5, Papp 2006/1974), a számítógépes nyelvészetben type: „a szövegben előforduló különböző írásképű szó (pl. bot, botot) (Szirmai 2005: 173). (3) A szótári szó (Zsemlyei 2002), lexéma (Papp 2006/1974), a mai számítógépes nyelvészetben és a lexikográfiában lemma vagy címszó pedig a különböző szóalakok egy együvé tartozó

280

Fóris Ágota

csoportjának képviselője, „az azonos szótőből származó összes (általában azonos szófajú) szóalakot átfogó kategória” (Szirmai 2005: 170). 2.1.2

A szó fogalom strukturális nyelvészeti megközelítése

A strukturális nyelvészet legjelentősebb előfutárainak Ferdinand de Saussure-t és Baudouin de Courtenay-t tartják. A strukturális nyelvészetben három nagy jelentős klasszikus iskolát különítenek el, ezek mind magukénak vallották Saussure elméletét, és mind a XX. század 30as éveiben élték fénykorukat: 1) A prágai iskola (funkcionális nyelvészet), amelynek fő alakjai Trubeckoj és Jakobson, 2) a koppenhágai iskola (glosszematika), melynek vezetője Hjelmslev, és 3) az amerikai strukturalisták (deszkriptív/disztributív nyelvészet), melynek fő képviselői Bloomfield és Harris (részletesen lásd Apreszjan 1971: 41–81). Maga a strukturális nyelvészet megnevezés kb. az 1940-es évektől terjedt el, és a nyelvészetnek azt az ágát nevezik így, amely „szinkrón (ritkábban: diakrón) [nyelvi] struktúrákat vizsgál. Viszont ma már nem lehet struktúrákat másképpen vizsgálni, mint a matematika (szűkebben: a modern algebra) módszereivel”, írta Papp Ferenc 1966-ban (Papp 2005/1966: 78). A Strukturális-matematika-algebrikus (nyelvészet) című tanulmányban olvasható, hogy mikor és miért nevezték a strukturális nyelvészetet algebrikus vagy matematikai nyelvészetnek is (Papp 2005/1966). Mára a strukturális nyelvészet ágai és az újonnan megjelenő irányzatok sokféle nevet viselnek. A számítógépes nyelvészet a nyelvi struktúrákat vizsgálja, de az alkalmazott nyelvészethez szokták sorolni; a formális nyelvészeti ágakat az elméleti nyelvészethez (korábban az általános nyelvészethez sorolták), ez utóbbi a formális logika, a halmazelmélet nyelvezetével írja le a struktúrákat. A strukturális nyelvészet megjelenése idején merült fel először az a probléma, hogy a szó fogalma általános nyelvészeti szempontból nem határozható meg egyértelműen. A hagyományos leíró grammatikával szemben egyes nyelvészek már a XIX. század végén elkezdték a leíró grammatika alapjainak kritikai vizsgálatát, és felismerték, hogy a hagyományos leíró grammatika alapfogalmai pontatlanok. A szó fogalmának az egyik legelterjedtebb leíró nyelvészeti meghatározása volt A. Meillet definíciója, eszerint „a szó: adott nyelvtani használatra képes, adott hangok együttesének és egy, ezekhez társuló, adott jelentés összekapcsolásának az eredménye” (idézi Apreszjan 1971: 15). Apreszjan alapos kritika alá veszi e meghatározást, és megállapítja, hogy ez a kritérium a „szavak halmazán kívül még legalább a szókapcsolatok és a morfémák (köztük a grammatikai morfémák) halmazára is alkalmazható, és hibája, hogy „egyáltalán nem veszi számításba azt a tényt, hogy a nyelvben a fonetikai mutatók eltérnek a grammatikaiaktól és a szemantikaiaktól, és a grammatikaiak a szemantikaiaktól” (Apreszjan 1971: 15–29). Vannak esetek, amikor egyes nyelvi formák szemantikai szempontból egyetlen szónak, grammatikai szempontból pedig kettő vagy több szónak számíthatók. „A tradicionális nyelvtan még a szó grammatikai formájának fogalmát is úgy határozta meg, hogy igen nagy véleménykülönbségekre ad lehetőséget azon belül, hogy mely egységek tekinthetők egy és ugyanazon szó alakjainak” írja Apreszjan (1971: 17), példaként hozza erre a főnevek kicsinyítő képzőjét, vagy a melléknevek fokozására szolgáló szuffixumokat. Pontos meghatározás híján a szó grammatikai formáinak meghatározására szolgáló kritériumok megállapítása is nehézségekbe ütközik, ezért végeredményben a szó grammatikai formáinak a megállapításához ismerni kell annak jelentését. A jelentés fogalma azonban nem elég pontosan meghatározott ahhoz, hogy azonosító kritériumként lehessen használni. Mindebből következik, hogy a szó általános, univerzális meghatározása nem lehet kielégítő. Emiatt számos nyelvész egy általa meghatározónak tartott szempontból határozza meg, hogy mi a szó, és ezt a szempontot tekinti a szó alapvető ismérvének. Az értelmezéshez leggyakrabban az alábbiakat veszik figyelembe: „1. a hangsúly egyedien egységes voltát (fonetikai ismérv), 2. a szónak a mondatra való potenciális visszavezethetőségét (szintaktikai ismérv), 3. a szó


281

oszthatatlanságát vagy egységbe-formáltságát (morfológiai jellemző)” (Apreszjan 1971: 18). Apreszjan – végeredményben – terminológiai problémaként írja le a szófogalom problémáját, és – mint írja – „az alapvető nyelvészeti fogalmak pontatlansága egyenes és elkerülhetetlen következménye annak a ténynek, hogy végső soron szemantikai alapon határozták meg ezeket a fogalmakat”, és hogy „az ún. ’szemantikai kritérium’ tisztán intuitív, mivel a hagyományos nyelvészetben a jelentésnek nincs teljes, formális leírása” (Apreszjan 1971: 20–21). Ma már elfogadott tény, hogy a szó fogalma nem univerzális – különböző nyelvekben, illetve a nyelvészet különböző ágaiban mást és mást értenek a szó fogalmán; lényegében többféle értelme, értelmezése elfogadott. Kiefer az Új magyar nyelvtan-ban és Kenesei a Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia kötetében négyféle szómeghatározást ismertet részletesen (morfológiai, fonológiai, szintaktikai, lexikai szó). Az alábbiakban ötféle szódefiníciót különítek el, az ortográfiai, a morfológiai, a fonológiai, a szintaktikai és a lexikai szót. 1) Ortográfiai értelemben (és a számítógépes nyelvészet szempontjából is) ortográfiai szónak tekinthető minden olyan nyelvi egység, amely két szóköz között található (lásd az ÉKsz.2 előszavát, következik a VI. oldal 9. pontjából). 2) Morfológiai szó minden olyan szó, amely morfológiai művelet eredménye; függetlenül az egybe- vagy különírástól. Például: zéró toldalékot tartalmazó szavak (főnév egyes szám nominativusi alak: ablak+Ø, iktelen ige alanyi ragozás egyes szám 3. személyű alak: ír+Ø, fut+Ø), összetételek (asztalláb, rántott hús), feltételes mód múlt idejű alak (láttam volna) (Kiefer 1998: 188). 3) „Fonológiai szó a nem automatikus hangtani szabályok hatókörébe eső legnagyobb nyelvi egység. Ilyen nem automatikus hangtani szabályok pl. a magánhangzó illeszkedés és az n-palatalizáció, ezeknek legnagyobb hatóköre a képzőkkel és ragozási toldalékokkal ellátott szótő. Pl. virág+a+i+m+mal, kert+ész+ked+em, men+j, ken+je.” Nem fonológiai szavak az összetételek és igekötős igék (asztal+kendő, össze+fog) (Kiefer 1998: 189). „A fonológiai szó eszerint a magyar nyelvben a magánhangzó-harmónia tartományával esik egybe, vagyis a toldalékok a szótővel egyetlen fonológiai szót alkotnak (pl. repül-és), de az összetételek (pl. vak-repülés) már nem” (Kenesei 2000: 77). 4) „Szintaktikai szó minden olyan alakzat, amelynek belső szerkezetét mondattani szabály nem változtathatja meg.” Például nem lehet mondattani szabály alapján felcserélni a morfok sorrendjét: „szép+ség+e+i+m, *szép+i+m+e+ség”. Szintaktikailag nem szavak például az igekötős igék, mert az igekötő és a tő helyét (tehát a szó alakját) mondattani szabályok megváltoztathatják (Kiefer 1998: 189). 5) Lexikai szó (lexéma) minden olyan nyelvi egység, „amelynek jelentése nem vezethető le alkotóelemeinek jelentéséből. Lexikai szó minden lexikalizálódott alakzat, függetlenül attól, hogy egyetlen szótövet tartalmaz-e, vagy többet. Lexéma lehet tehát egy képzett szó, egy összetett szó, egy szószerkezet (’frazeológiai egység’) vagy mondat” (Kiefer 1998: 189). Kenesei – mivel valójában jelentéstani egységről van szó – lexikai-szemantikai szónak nevezi a lexikai szót (lásd még részletesen Kenesei 2000: 76–91). 2.2

Szókincs, szókészlet (lexika)

A szótár szó jelentéseinek sokoldalú megközelítéséhez a szófogalom megadásán túl még két fontos fogalmat kell megadni, ezek a szókincs és a szókészlet. Abból az egyszerű meghatározásból, hogy a „szótár szavak tárolója”, nem következtethető ki a szótárak számos jellemző vonása. A szótár szó lehetséges jelentései, illetve az azok között lévő különbségek jelentős mértékben függnek attól, hogy a tárolt szavak milyen halmazból származnak, és milyen céllal építik a szótárt. A szókincs a beszélő egyedek egyéni nyelvhasználatához, a szókészlet a nyelv egészéhez tartozó fogalom. A szókincs, szókészlet szavakat számos nyelvészeti közleményben egymás szinonimájaként használják a szerzők, sőt, általánosnak mondható a szókincs szó elterjedt használata mindkét értelemben. A szókincs (angol vocabulary, francia vocabulaire, olasz

Fóris Ágota

282

lessico) vonatkozhat az egyéni szókincsre, vagy egy nyelv/nyelvváltozat szókincsére (ez utóbbit szokták szókészletnek is nevezni). 2.2.1

Egyéni szókincs

Az egyéni szókincs az egyén aktív és passzív szókincsét foglalja magába. Egyes holisztikus szemantikai felfogások szerint az egyéni szókincs halmazának elemei mindenki számára másmás jelentést hordoznak, azért csak úgy lehetne valós leírást készíteni az egyes nyelvekről, ha minden egyes egyed leírná, hogy számára mit jelent egy-egy szó. Az egyes beszélők szókincse, ebben az értelemben, nemcsak a tárolt szóalakok számában tér el egymástól, hanem az egyes szavak jelentésében is különbözhet. – Ezzel a felfogással szemben az vethető fel, hogy nem veszi figyelembe azt, hogy az egyén szókincse a közös nyelvhasználat során, hosszú idejű kölcsönhatások folyamatában alakul ki, ezért az egyének szókincse bonyolult szemantikai és szintaktikai ismeretekkel összekapcsolt. – Az egyéni szókincs legteljesebb leírásai az írói szótárakban találhatók – igaz, e szótárak is csak az írók írásban megjelent műveinek korpusza alapján készültek, és így csak az aktív szókincsük nagy részét tartalmazhatják, nem szerepelnek bennük a ki nem nyomtatott írások és a verbális megnyilatkozások során használt szavak, valamint a passzív szókincsük. Az egyéni szókincs az egyén fejében levő szókincs – valójában a mentális lexikonnal is azonosítható. Bár igaz, hogy az agyi (mentális) lexikon jóval több információt tartalmaz puszta szólistánál (részletesen lásd a 4. fejezetben). 2.2.2

Egy nyelv/nyelvváltozat szókincse (szókészlet)

Egy nyelv vagy nyelvváltozat szókincse (szókészlete) egy-egy nyelv (nyelvváltozat) szókészletének teljességét foglalja magába. Természetesen – mivel a szókincs végtelen és változó – ennek teljes leírására nincs lehetőség. A lexikográfiai típusú művek (a különböző szótárak) az egyes nyelvek szókészletének leggyakoribb és legfontosabb részét tartalmazzák – az ebből való merítés és a címszavakról való információk megadása erősen függ a szótár típusától. Például az általános (köznyelvi) szótárak célja elsősorban az általánosan ismert és gyakori használatú szavak tárolása és az ezekről történő információadás, ezzel szemben a speciális (pl. terminológiai szótárak) célja egy doménon használt szavak – lehetőleg – teljes körű leírása. A magyar nyelv szókészletéről írott összefoglaló tanulmányában Gerstner a nyelv működéséhez (a kommunikációhoz) három alapvető összetevőt tart szükségesnek: a fonológiai rendszert, a szókészletet és a grammatikai rendszert. A szavakat úgy írja le, mint önálló nyelvi jeleket, amelyekben „az adott nyelvet beszélő közösség által kialakított fogalom szorosan kapcsolódik egy ugyancsak ennek a közösségnek a nyelvhasználatában kialakult kötött hangalakhoz” (Gerstner 2003: 117). Egy nyelv szókészlete viszonylag gyorsan változhat, új szóalakok keletkezhetnek, vagy meglévő szóalakok jelentése változhat; vagyis forma és tartalom külön-külön is változhat. A szókészletet sokféleképpen lehet csoportosítani, és e csoportosítási lehetőséget gyakran a szókészlettel foglalkozó nyelvtudományi ágak elnevezése is tükrözi, például: etimológia – a szavak eredetével foglalkozik, szótörténet – a szavak történetével, alakjuk és jelentésük változásaival foglalkozik, lexikográfia – a szavak szótári rögzítésének módszerével foglalkozik. 2.2.2.1. A szókincs hagyományos leíró nyelvészeti osztályozása A szavaknak a hagyományos nyelvészeti leírásban szokásos kategorizálási módjait Zsemlyei könyvére támaszkodva elemzem, aki hét nagy csoportot különböztet meg: „A nyelvtudomány a következő szempontból kategorizálhatja a szavakat: 1) társadalmi fontosságuk, 2) az egyes nyelvváltozatokhoz való viszonyuk, 3) élőnyelvi felhasználásuk, 4) eredetük, 5) a használó egyénhez való viszonyuk szerint, 6) stilisztikai szempontból és 7) egyéb szempontok szerint”


283

Zsemlyei 2002: 10). A Zsemlyei-féle csoportosítás lényegében megegyezik a hagyományos magyar lexikológiai felosztással, ezért veszem alapul a csoportok és szempontok ismertetéséhez. 1) A szavak „társadalmi fontossága alapján” a szókészletet a) alapszókincsre (alapszókészletre) és b) peremszókincsre (kiegészítő szókincsre, peremszókészletre) osztják. A két csoportba tartozó szavak pontosabb számáról teljesen különböző becslések születtek; az biztos, hogy számszerűen az alapszókincsbe tartozó szavak nagyságrendekkel kevesebben vannak, mint a peremszókincsbe tartozó szavak. Az alapszókincsbe tartozó szavakra jellemző, hogy fontosak, össznépi jellegűek, jelentős részük régi tagja a szókészletnek, nagy a szócsaládjuk, többségük többjelentésű; lehetnek tőszavak, származékszavak és összetett szavak is. A peremszókincsbe tartozó szavak kevésbé fontosak, nem össznépi jellegűek, ide sorolhatók a fiatal tagjai a szókészletnek, a ritkán használt régi szavak, és amelyeknek alig van szócsaládjuk (Zsemlyei 2002: 10–11). 2) A szókészlet nyelvváltozatonkénti rétegződése szerint három nagy csoportot különítenek el. A nyelvváltozatok kategorizálására a legelfogadottabb, széles körben használt és oktatott a Kiss-féle (1995) osztályozás, amely alapján a magyar nyelv mai nyelvváltozattípusait az alábbi három nagy csoportba osztjuk (Kiss 1995: 74 alapján): a) köznyelvi változatok (beszélt és írott köznyelv), b) társadalmi változatok (csoportnyelvek és szaknyelvek), c) területi változatok (nyelvjárások). A tradicionális felfogás szerint „a nyelvváltozatok egymástól alapvetően szó- és kifejezéskészletükben különböznek”, ezért is lényeges a szókészlet vizsgálata (Zsemlyei 2002: 11). E kategóriánál a szavak stílusát is figyelembe veszik a további alosztályok felsorolásánál (pl. írott nyelv: tudományos, hivatalos, publicisztikai, szépirodalmi stílus; beszélt nyelv: szónoki, társalgási stílus). 3) Az élő nyelvnyelvhasználatban a) élőnyelvi szavakat, b) elavult szavakat (archaizmusokat) és c) új szavakat (neologizmusokat) különítenek el (Zsemlyei 2002: 22–24). 4) A szavak eredete alapján a magyar szókészletet három (esetenként négy) nagy részre szokták osztani: a) Finnugor alapszókincs. Ősi örökség az uráli, a finnugor és az ugor kori rétegből. Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány eszközeivel többé-kevésbé elkülöníthető (lásd részletesen Benkő 2002/1967: 50–62, 259–269; Gerstner 2003: 118–120, MSzFE). b) Jövevényszavak és idegen szavak. Ide tartozik minden olyan idegen nyelvből átvett szó, amelyet a finnugor korszak után, az ősmagyar kortól kezdve (kb. i.e. 1000-től) vett át a magyar nyelv más nyelvekből (lásd részletesen Benkő 2002/1967: 50–62, 259–269; Gerstner 2003: 120–139). c) Belső keletkezésű szavak. Ebbe a csoportba tartoznak a magyar nyelv önálló életében (az ősmagyar kortól kezdve) szóteremtéssel vagy szóalkotással keletkezett szavak (lásd részletesen Benkő 2002/1967: 50–62, 259–269; Gerstner 2003: 139–152). A negyedik nagy csoport pedig az e három kategórián kívül eső csoport: d) Ismeretlen eredetű szavak. (Lásd még Zsemlyei 2002: 24–35.) 5) Az egyén szókincsén belül a) az aktív szókincset és b) a passzív szókincset különítik el. Az aktív szókincs, amelyet az egyén ismer és használ; a passzív szókincs, amelyet az egyén ismer, de nem használ (megért) (Zsemlyei 2002: 35). 6) Stilisztikai szempontok alapján a) használati kör szerint (stilisztikailag differenciált, stilisztikailag differenciálatlan) és b) érzelmi töltés alapján (közömbös, pozitív, negatív) különítik el a szavakat egymástól (Zsemlyei 2002: 35–37). 7) A szavak egyéb lehetséges csoportosításai közül Zsemlyei az alábbiakat sorolja fel: a) a szavak genetikai csoportjai alapján létrejött szócsaládok (pl. könyv, könyvecske, könyvel, könyvelés, könyvtár), b) a szavak szemantikai kapcsolatai alapján létrejött csoportok (egyértelműség [egyetlen jelentés], többértelműség, azonosalakúság, rokonértelműség, ellentétes értelműség), asszociatív viszonyok, mezőösszefüggések (pl. fogalmi kapcsolatok, rokonsági elnevezések, színelnevezések) (Zsemlyei 2002: 37–38).

284

Fóris Ágota

A hagyományos leíró grammatikai kutatások számára a szavak vizsgálata terén az egyik legfontosabb a szóképzés és a szóösszetétel kérdésköre, melyet a hagyományos leíró nyelvtan a szókészleti változások keretében vizsgál (szókölcsönzés vagy a nyelv saját eszközeinek igénybevétele) (lásd Zsemlyei 2002). A strukturális nyelvtanokban a szóképzés és a szóösszetétel kérdéskörét a szavak szerkezeti vizsgálatához sorolják (akár diakrón, akár szinkrón szempontból) (lásd pl. Kiefer 1998). A szóösszetételek problémakörében fontos kérdés, hogy mit tekintünk összetett szónak és mit nem, mikor beszélhetünk összetett szóról, mikor jelzős szerkezetről, mikor szószerkezetről (szintagmáról, frázisról). Ezekben a kérdésekben a szakirodalom nem egységes, sőt, még abban sem, hogy a szóösszetétel a szóképzés része, vagy a szóképzést és a szóösszetételt külön érdemes-e tárgyalni (a probléma részletes feldolgozását lásd Fejes 2003, 2005; és H. Varga 2006). A névtani kutatásokban részben a nevek szerkezetét (morfológiai összetételek és jelzős szerkezetek) vizsgálják, részben a névadás (lehetséges) motivációit, amire a nevek, illetve a nyelvi egységek (pl. összetételi tagok) jelentése, illetve korábbi jelentése alapján próbálnak meg következtetni (lásd Bölcskei 2010). 2.2.2.2. Alapszókincs, minimum-szókincs Az egy-egy nyelv szókincsének csoportosításában használt terminológia sajnos nem teljesen egyértelmű. Például az alapszókincs szót többféle fogalom jelölésére is használják, mást jelölnek vele a történeti nyelvészetben, a szociolingvisztikában, vagy a nyelvstatisztikában. Szociolingvisztikai szempontból „Egy nyelv alapszókincse a nyelv szótárának az a része, amely az egyetemes – tehát a beszélő kultúrájától független – emberi tapasztalatokat fejezi ki. Az alapszókincs tartalmazza az olyan alapvető, biológiai cselekedeteket, mint evés, alvás, szülés, halál; a főbb testrészek neveit, mint szem, száj, fej; a külső természet olyan jelenségeit, mint tűz, víz, Nap, Hold; és azokat az általános viszonyfogalmakat, amelyeket pl. a személyes névmásokkal, a mutatószókkal, tagadással, mértékekkel szokás kifejezni stb. (…) Swadesh (1971) az alapszókincsre vonatkozó vizsgálatok felhasználásával fejlesztette ki glottokronológia vagy szótári statisztika néven emlegetett módszerét” (Bynon 1997: 241). Egy nyelvnek ebben az értelemben meghatározott alapszókincse (a magyar nyelv esetében a finnugor alapszókincs) évszázadokon keresztül nem (vagy alig) változik. A legfontosabb szavakat már a XIX. század végén igyekeztek leírni, ezeket listába foglalni, elsősorban pedagógusok, pszichológusok, gyorsírók. A nyelv korpuszának méretével kapcsolatos „első generációs” nyelvészeti vizsgálatok az 1920−30-as években megkezdődtek; a „második generációs” nyelvstatisztikai vizsgálatok – köztük az alapszókinccsel kapcsolatosak – pedig az 1950-es években indultak meg erőteljesen, amelyet elősegített a későbbiekben a számítógépek megjelenése és nyelvészeti kutatásokban való felhasználásuk. A nyelvstatisztikai kutatások közül közismert a francia Guiraud statisztikai módszere (Guiraud 1954, magyarul lásd J. Soltész 1963), a minimum-szókincsre vonatkozó kísérletek közül pedig az angol Basic English (Ogden 1944). A soknyelvű Szovjetunióban egyrészt az orosz nyelv hegemóniájának kimunkálása, másrészt pedig az egységes irányítási, termelési és értékesítési rendszerek kialakítása és működtetése különösen fontossá tette a nyelvészet elméleti kérdéseinek vizsgálatát és a kutatási eredmények gyors felhasználását. A szovjet nyelvtudomány jelentős eredményeket mutatott fel ezekben az években. A XX. század 60−70-es éveiben jelentős nemzetközi hatást váltottak ki az orosz matematikai/strukturális/gépi nyelvészet eredményei, ennek következtében gyors fejlődésnek indultak a számítógépek felhasználására épülő modern nyelvészeti ágak. A számítógépes nyelvészeti módszerek számos új elméleti kérdést vetettek fel, köztük olyanokat, mint a jelen vizsgálat tárgyába eső szó, szótár, alapszókincs fogalmak értelmezése. Az ebből az időből származó publikációk mutatják a kérdéskör sokrétű megközelítésének fontosságát. A vizsgálatokat elősegítette az is, hogy az 1950-es években


285

komoly nyelvészeti vitákat folytattak a szovjet politikai vezetés aktív részvételével, és amelyekben maga Sztálin is állást foglalt: „Az 1950-ben lefolytatott vita következtetéseit a szovjet nyelvészek mind elfogadták, függetlenül attól, hogy addig milyen álláspontot képviseltek. Egész sor olyan általános szociológiai és részben történeti nyelvészeti tételt fogadtunk el, melyeket J. V. Sztálin állított fel vagy, amelyeknek ő emelte ki a fontosságát. Ilyen tételek: (…) 4. Az alapszókincs sok évszázadon át nem szenved lényeges változást. (…)” (A nyelvtudomány elméleti kérdései 1960: 367). Papp Ferenc kiemeli a vitatott kérdések sokrétűségét (pl. a minimum-szótár kérdése) és a vitában részt vevők széles körét (Papp 1964: 81). A lexikográfiában a szótárírás egyik alapvető kérdése, hogy egy nyelv több milliós nagyságrendű szókincséből mely szavak kerüljenek be a – több ok miatt – sokkal kisebb méretűre tervezhető szótár címszavai közzé. Az idegennyelv-oktatásban a szótári minimum alapvető kérdésként jelent meg: hogyan lehet a leghatékonyabban oktatni egy adott nyelvet, melyik az a szókincs, melyek azok a konkrét szavak, amelyekre a nyelvtanulónak a legnagyobb szüksége van, és milyen sorrendben történjen ezek elsajátítása. A probléma megoldására többen javasolták egy nyelv szinkrón alapszókincsének a meghatározását és ennek feltétlen felvételét a szótárakba. Viszonylag egyszerű szinkrón értelemben az alapszókincs fogalmát definiálni, azonban annak megadása, hogy mely szavak tartoznak konkrétan ebbe a halmazba, milyen méretű szóállományt jelent (számszerűen), már elvi és gyakorlati problémák sorába ütközik. Az alábbi definíció – véleményem szerint – elfogadhatóan határolja be ezt a halmazt: alapszókincs: egy nyelv azon szavainak minimális összessége, amelyek ismeretével az adott nyelven beszélők meg tudják egymást érteni, hatékonyan képesek kommunikálni egymással. Az alapszókincsre vonatkozó nyelvstatisztikai vizsgálatok számos nyelvben hoztak konkrét, alkalmazható eredményeket. Az olasz nyelv alapszókincsének meghatározásában jelentős szerepet tölt be Tullio De Mauro és csoportja, az ő munkájukat veszem alapul az összefoglaló írásához (De Mauro–Chiari 2005). Az alapszókincs halmazába tartozó szavakat gyakoriság és fontosság alapján sorolják be. Az alapszókincs (nevezték minimum-szókincsnek is) minden nyelvben kb. 7000 szó. Ez a hétezer szó az alábbi csoportokból áll össze: a) leggyakoribb szavak (vocabolario fondamentale) – kb. 2000 szó, a gyakorisági listák első 2000 szava, b) gyakran használt szavak (vocabolario di alto uso) – kb. 3000 szó, a gyakorisági listákon a 2001. és 5000. helyen található szavak, c) nagyon fontos szavak (vocabolario di alta disponibilitá) – kb. 2000 szó. A harmadik, c) csoportba olyan szavakat válogattak, amelyek a gyakoriságuk alapján nem kerültek az előző két csoportba, tehát a nyelvhasználat során ritkábban fordulnak elő, de ismeretük mégis fontos. Ebbe a kategóriába a következő típusú szavakat sorolták: alapvető biológiai cselekedeteket, mint evés, alvás, szülés, halál stb. megjelölő szavak; a főbb testrészek nevei (szem, száj, fej stb.); a külső természet jelenségei (tűz, víz, Nap, Hold stb.); általános viszonyfogalmakat kifejező szavak (személyes névmások, mutatószók, tagadószók, mértékek stb.); kultúraspecifikus szavak. Az alapszókincs ismeretének szintje kb. az általános iskola alsó tagozatát elvégzett anyanyelvi beszélő ismeretének szintjének felel meg (lásd De Mauro 1999 I., a gyakorisági szótárakról magyarul lásd Fóris 2002). De Mauro és Moroni (1996, lásd Giuliani et al. 2005) további vizsgálatokat végeztek az alapszókincsről, és összeállítottak egy olyan szótárt, amely 15000 címszót tartalmaz. Ez a 15000 szó a 7000 szavas alapszókincset tartalmazza, valamint további 8000 szükséges szót irodalmi-, újság-, sport stb. nyelvváltozatokból. Az idegennyelv-oktatás és -vizsgáztatás is támaszkodik a különböző típusú szókincsvizsgálatokra. Például A Közös Európai Referenciakeret (KER) a nyelvtanulókat a nyelvtudás szintje alapján három nagy csoportba sorolja, amelyeket további két alszintre bontanak, így végül összesen hat szintet különböztetnek meg: A Alapszintű nyelvhasználó

Fóris Ágota

286

(Basic User): A1 Minimumszint (Breakthrough), A2 Alapszint (Waystage); B Önálló nyelvhasználó (Independent User): B1 Küszöbszint (Threshold), B2 Középszint (Vantage); C Mesterfokú nyelvhasználó (Proficient User); C1 Haladó (Effective Operational Proficiency), C2 Mesterfok (Mastery). A KER megadja, hogy a nyelvtanulónak az egyes szinteken milyen képességekkel kell rendelkeznie olvasás, írás, beszéd és hallás utáni értés terén. Az e témában folytatott közös nemzetközi kutatások eredményei alapján különböző kvantitatív és kvalitatív módszerekkel megfelelő számú szót rendelnek, sőt, konkrét szólistákat állítanak elő a nyelvismeret különböző szintjeihez (KER 2002). 3.

A szótár mint lexikográfiai mű

A nemzetközi és a hazai lexikográfiai szakirodalom – elsősorban kulturális és történeti okokra visszavezethetően – nem egységes a terminológiai kérdésekben. Pontosabban a különféle kultúrákban és nyelvterületeken a fogalmak nem egy szintűek és nem minden esetben feleltethetőek meg egyértelműen egymásnak. Ahhoz, hogy a különböző kultúrákban és különböző nyelveken használt fogalmakat megfeleltethessük egymásnak, a fogalmi szinten kell meghatároznunk a fogalmak főbb jegyeit. Csak ezután következhet a szóalakok hozzárendelése a különböző fogalmakhoz (vö. Fóris 2005). Ilyen vizsgálatot végzett el és publikált például Kiss Mónika Szótár a szótárban című tanulmányában, amelyben a szótár jelentésmezőjét analizálja magyar és francia összevetésben. Vizsgálatát magyar és francia egynyelvű és kétnyelvű szótárak alapján végezte, végső következtetése pedig, hogy „az egynyelvű szótárak meghatározásai, a kétnyelvű szótárak megfelelői és példái alapján látható, hogy még egy látszólag egyszerű – igaz többjelentésű – főnévnek is milyen kiterjedt szemantikai mezeje van” (Kiss 2004: 66). Vizsgálatából (is) levonható az a következtetés, hogy a szótár szó a magyar nyelvben többjelentésű. 3.1

Lexikográfia, lexikon, szótár

A lexikográfia nem minden nyelvben jelöli ugyanazt a fogalmat. A magyar nyelvterületen a publikációkban számos más nyelv hatását fedezhetjük fel a szerzők idegennyelv-tudásától függően, ennek következtében a terminushasználat nem egységes. Az uralkodó szemasziológiai szemlélet – vagyis a szóalakból való kiindulás – következtében gyakori a fogalmak keveredése. Például a lexikográfia mellett gyakran felbukkan a metalexikográfia szó a magyar nyelvű közleményekben is, kissé elbizonytalanítva a kevésbé tájékozott olvasókat. Pedig, ha terminológiai szempontból vizsgáljuk a kérdést, akkor látjuk, hogy egyszerűen arról van szó, hogy az angolszász szakirodalomban a lexicography nemfogalom alá külön fajfogalomként sorolják a gyakorlati szótárkészítést (dictionary making) és az elméleti kutatást (dictionary research) (Hartmann 2001), míg például a német nyelvterületen a nemfogalom megnevezése hiányzik, csak a két fajfogalmat nevezik meg, vagyis a gyakorlati szótárkészítést (Lexikographie) és az elméleti kutatást (Metalexicographie) (Wiegand 1998). Magay Tamás Szó, ami szó című tanulmányában elemzi a lexikográfia fogalmának változását, és megállapítja, hogy „a lexikográfia fogalomkörének – szótárakban is regisztrált – kibővülésére csak a legfrissebb szótárakban találunk utalást” (Magay 2004: 54). Megállapítja azt is: „Arra egyébként, hogy lexikográfián nem pusztán szótárírást, szótárírói tevékenységet kell érteni, hanem elméletet, azaz szótártudományt, szótártant is, nálunk – és európai viszonylatban is figyelemreméltóan – Országh László mutatott rá (Országh 1954: 117−133)” (i.m.). A lexikográfia tehát elméleti és gyakorlati tevékenységet is magába foglal. Milyen műveket sorolhatunk be konkrétan a lexikográfiai típusú művek közé? Magay a szótárakat


287

tartja a lexikográfia tárgyának – ebből következően tehát azt érdemes tisztázni, mi is az a szótár. Hartmann (2001) Teaching and Researching Lexicography című könyvében egy új nemfogalmat használ: Lexicographic Reference Works. Hartmann könyvében az 1.1. ábra felosztása szerint a „Lexicographic Reference Works”-nek (vagyis a lexikográfiai típusú referenciaműveknek) három fő fajtája van: Dictionary, Thesaurus, Encyclopaedia (szótár, tezaurusz, enciklopédia); de az egész fölé (tehát a lexikográfiai típusú művek fölé) rendeli a „Dictionary Research”-ot, vagyis az elméleti szótári kutatást (Hartmann 2001: 5). Hartmann könyve alapján arra lehet következtetni, hogy a lexikográfia a lexikográfiai típusú művekkel foglalkozik. A Dictionary of Lexicography (DoL 1998) meghatározása szerint a „lexicography – professional activity and academic field concerned with dictionaries and other reference works”, vagyis a lexikográfia olyan szakmai tevékenység és kutatási terület, amely szótárakkal és más referenciaművekkel foglalkozik. Ebből következően a lexikográfia és a lexikográfusok nem csak a szorosan vett nyelvi szótárakkal foglalkoznak, hanem más típusú lexikográfiai művekkel is, mint például az enciklopédiák és tezauruszok. A fentiekből az is világossá válik, hogy Magay a lexikográfia tárgyának a szótárakat tartja, míg az angolszász (pontosabban a nemzetközi) lexikográfia a szótárakat és más referenciaműveket, köztük az enciklopédiákat is. A hazai elméleti lexikográfiai kutatások nemzetközi szinten is elismert eredményeket értek el, és a XX. század közepén kialakult paradigma magas színvonalú szótárkiadást alapozott meg. A lexikográfiában az ezredfordulón nemzetközi méretekben lejátszódó paradigmaváltás – éppen a korábbi eredmények tekintélye miatt – nehezen tör utat a magyar kutatók szemléletében. 3.2

A szótár szó jelentése

A Dictionary of Lexicography (DoL 1998) meghatározása szerint a „dictonary – the most common type of reference work”, vagyis a szótár a legelterjedtebb típusú referenciamű. A „reference work – any product, such as a published book or a computer software, that allows humans to store and retrieve information relatively easily and rapidly”, vagyis referenciamű minden olyan termék, akár könyv vagy számítógépes szoftver, amely lehetővé teszi az embereknek, hogy információt viszonylag könnyen és gyorsan tároljanak és előhívjanak. Az eltérő szótári és kulturális hagyományok eredményeként a magyar és a nemzetközi lexikográfiában számos különféle elnevezés él, például angol dictionary, encyclopedic dictionary, encyclopedia, vs. szótár, enciklopédikus szótár (magyarul lexikon), enciklopédia (pl. Fóris 2002, 2006). Az elnevezések sokfélesége, a terminusok meghatározásának hiánya terminológiai nehézséget eredményez, amelyet csak a szakma közös megegyezésével lehet rendbe tenni. A Magyar értelmező kéziszótárban adott meghatározás szerint a „szótár fn 1. Vmely nyelv szavainak jelentős részét betűrendben tartalmazó és ugyanazon a nyelven értelmező v. a szavak idegen nyelvű megfelelőit közlő könyv. | Nyelvt Hasonló, de szócikkeiben más információkat tartalmazó mű. (…)” (ÉKsz.2). Zgusta álláspontja szerint a nyelvi szótárak olyan nyelvészeti információkat tartalmaznak, amelyek a nyelv lexikai egységeivel és azok nyelvészeti tulajdonságaival kapcsolatosak. Ezzel ellentétben az enciklopédikus szótárak (melyek legtipikusabb képviselője az enciklopédia) mindenek előtt az egyes lexikai egységek (szavak) denotátumával foglalkoznak: a nyelven kívüli világról adnak információkat (Zgusta 1971: 198). Hasonló álláspontot fejt ki Massariello Merzagora (1983), Svensén (1993), Hartmann (2001), akik mind az információ természetében látják a nyelvi szótárak és enciklopédikus szótárak közti különbséget. Tehát, ha a nyelvi szótár és az enciklopédikus szótár közti különbséget keressük, akkor a nyelvészeti információ és az

Fóris Ágota

288

enciklopédikus információ jelentését, e két fogalom pontos meghatározását szükséges megkeresnünk (Fóris 2006). A szótárfogalom újradefiniálása és annak a tudományos közösséggel való elfogadtatása azért is fontos számomra, mert csak így lehetséges az adott közösség körében azonos módon értelmezni az új paradigmát, elvégezni a szükséges általánosításokat, meghatározni a fogalmaknak az egymáshoz és más tudományterületekhez való viszonyát. Egységesen elfogadott paradigma nélkül az adott közösség tagjai nem tudnak érdemben információt cserélni, hiszen a fogalmak, amikben gondolkoznak, nem fedik egymást. Minden fogalomnak sokféle meghatározó jegye van, ezért bármely sokaságból többféle módon építhető osztályozó rendszer (részletesen lásd Fóris 2005). Ezért a lexikográfiai típusú műveket is sokféleképpen osztályozhatjuk, tipologizálhatjuk – erre jó példa Muljačič (1971) vagy Landau (1989) szótári osztályozási rendszere. A szótár fogalomnak az ezredforduló időszakára kialakult formáihoz igazodó módosított definícióját 2002-ben írt könyvemben adtam meg először (Fóris 2002), majd 2007-ben megjelent írásomban – a definíció lényegét megtartva – a megfogalmazást a következő formában módosítottam: „A szótár olyan egy-, két- vagy többnyelvű gyűjteményes adatbázis, amely – hordozótól függetlenül – nyelvi egységek jellemzőit, és ezeknek adott szempont szerint, kulcsszavakkal történő osztályozását tartalmazza, egy meghatározott korpusz alapján” (Fóris 2007: 301) Ez a definíció tehát tágabb értelmét adja meg a szótár fogalmának, következésképpen ebben az értelmezésben a szótár szó a lexikográfiai típusú műveket jelöli a magyar nyelvhasználatban. Ebbe a fogalomba a szűkebb értelemben vett „hagyományos” szótár értelmezése is beletartozik, azonban a korábbiaknál több jellemzőt tartalmaz a jelenleg szótárként értelmezett művekről. A szótárakban többségében a „listázott” címszavak igazítanak el a tárolt információk tömegében, azonban a szótár nemcsak e szóalakok tárolási helye, hanem a nyelvre, nyelvhasználatra vonatkozó hatalmas mennyiségű információ tárolója is. A klasszikus nyomtatott szótárak szócikkei a készítés céljától függően sok grammatikai, stilisztika, pragmatikai adatot tartalmaznak, és például az utalásrendszeren keresztül (a nyelvi egységet jellemző kapcsolatokon keresztül) elvezetnek a nyelvi háló különböző részeihez. Az elektronikus szótárak már jóval nagyobb mennyiségű nyelvi és enciklopédikus információ tárolására, egymással történő összeköttetésére alkalmasak hálózatos szerkezetüknek köszönhetően (részletesen Fóris 2010). A jövő szótárai hatalmas tudásbázisok egymással bonyolultan összekapcsolt rendszerei lesznek, amelyekből kiemelve a megfelelő információkat komplex információfüzérek, ontológiák építhetők. 4.

A mentális szótár

A pszicho- és neurolingvisztikai kutatások feltárták a beszéd agyi folyamatainak számos részletét. Igazolták, hogy az agyban létezik egy összetett rendszer – a mentális szótár (más néven mentális lexikon, angolul mental lexicon) és a mentális nyelvtan (más néven mentális grammatika, angolul mental grammar) –, amelyben tárolódnak a nyelvi elemek, azok használati szabályai és az agyban tárolt egyéb adatokhoz (például a világi ismeretekhez) való viszonyukat rögzítő elemek. A mentális lexikon tehát tartalmazza mindazokat az elemeket, a mentális nyelvtan pedig azokat a szabályokat, amelyek szükségesek a mentális folyamatok során létrehozott nyelvi megnyilatkozásokhoz. A mentális szótár „a szókincs szerveződése az egyén fejében” (Pléh–Boross 2008: 206). Más, részletesebb meghatározás szerint a mentális lexikon és a mentális nyelvtan az agyban elkülönül egymástól: „A mentális lexikon alapjául szolgáló és a ventrális vizuális rendszerhez kapcsolódó deklaratív memória a szemantikus és epizodikus, valamint a szavak hangalakját és jelentését magában foglaló lexikális tudásért felelős emlékezeti rendszer. (…) A mentális


289

nyelvtan hátterében (ide fonológiai, morfológiai és szintaktikai szabályok egyaránt tartoznak) ezzel szemben a procedurális emlékezet állna” (Pléh–Lukács 2003: 543). A hagyományos szótárak és a nyelvi elemek használatának szabályait rögzítő nyelvtanok a mentális lexikon egy-egy vetületeként foghatók fel. Ezekben a „klasszikus” szótárakban megjelenik a hálózati szerkezet, például az utalások rendszerében, vagy az egyes nyelvi elemek különböző tárgykörökben való eltéréseinek példamondatokban való bemutatásában. Az online szótárak pedig nemcsak a keresés sebességében, hanem az adatok tárolásának módjában is jobban leképezik a mentális lexikont, mint nyomtatott elődeik. A különböző adatbázisok összekapcsolási lehetősége az elérhető adatok számát és fajtáját szinte korlátlanná teszi. Pléh a pszicholingvisztikai kutatások fontos felismeréseként írja le a tézist: „Az alaktan szoros kapcsolatban áll a feldolgozás során a szótári ábrázolással: ez érvényes mind a mondattani szerepek eldöntésére, mind szavak alaktani felépítésének elemzésére” (Pléh 2000: 953). A pszicholingvisztika fontos kérdései közé tartozik, hogy a különböző szóalakok feldolgozása során elemzéssel, vagy teljes egészében az eredeti „ősformára” való visszavezetéssel történik-e a megértés. Az analitikus felfogás (dekompozíciós elmélet) szerint az eredeti alakra vezetjük vissza az alakot és a jelentést is, és a végső forma a morfémák kombinációjából állna elő. Az egészleges felfogás (egész-lexikon elmélet) szerint minden alak egészként hozzáférhető a szótárban (értsd: a mentális szótárban). E két szélsőséges elképzelés mellett számos kombinációs modell létezik, ezek közül kettőt emelek ki. A) A kombinációs modellek egyik változata a gyakoriságot emeli ki, amely szerint a leggyakoribb levezetett alakok lehetnek egészleges képviseletűek. Az ilyen egészleges egységeket nevezi a szakirodalom formulaszerű elemsornak, használatukat formulaszerű nyelvhasználatnak (Dóla 2006). B) Egy másik lehetőségként „a nyelvtani morfémák természete is állhat vegyes modellek alapjaként”, amely szerint a ragok analitikusan, a képzők holisztikusan dolgozódnak fel. Eszerint a képzett lexikalizálódott alakzatokat (lexémákat) külön szótári egységként tároljuk, az inflexiós toldalékkal rendelkezőket azonban nem (Pléh 2000: 958). A pszicholingvisztika megszületése az 1950-es évekre tehető: a megindult kutatásokban a pszichológia, a nyelvészet és az információelmélet szempontjából vizsgálták a nyelvet. Az 1950-es évek végén megjelenő, Chomsky nevéhez kötődő transzformációs generatív grammatika új elemekkel gazdagította ezt az induló új tudományágat: ebben a szemléletben „az ember kreatív nyelvhasználó (ez veleszületett), univerzális szabályrendszert működtet, amely az anyanyelv-elsajátítás során épül ki nyelvspecifikus mentális nyelvtanná” (Gósy 2005: 18). Gósy (2005: 19) és Pléh (1980) is kiemeli, hogy Chomsky generatív felfogásának három része hatott igen erősen a pszicholingvisztikában: 1) előtérbe került a nyelvhasználat kreatív jellege; 2) véges számú szabályok segítségével végtelen számú mondat generálható (transzformációk); 3) az elméleti és módszertani „mentalizmus” rehabilitálása. Ebben az értelemben a kognitív pszichológia és a generatív grammatika az 1960-as években közel került egymáshoz (Gósy 2005: 19). A kognitív tudományok összefoglaló név igen sokféle irányzatot takar, ezek mindegyike a megismeréssel foglalkozik. A kognitív pszichológiai irányzat az orvostudományok (ezen belül az idegtudományok), a pszichológia és a nyelvészet határterületén mozog; nagyobbrészt empirikus műszeres vizsgálatok alapján vonja le következtetéseit. A kognitív nyelvészeti irányzat képviselői – a Chomsky-féle generatív iskolával szembehelyezkedve – létrehozták a kognitív grammatikát, ezen belül három fő irányban indultak el: fonológiai, grammatikai, szemantikai területen (Langacker 1987, 1991, 2002). Gósy két alternatív modellt mutat be a kognitív modellen belül. Az egyik a konnekcionizmus, amely az ember intellektuális képességeit a neurális hálózatok működésével magyarázza. A másik irányzat a modularista felfogás, amely Chomskyra vezethető vissza – eszerint a nyelvi üzenetek feldolgozása

290

Fóris Ágota

egymástól elkülönülő alrendszerekben, úgynevezett modulokban folyik (Gósy 2005: 20−21). Újabban igen népszerű egy harmadik irányzat, a nyelvészeti holisztikus kognitív szemantika – ez egyetlen összefüggő rendszerként kezeli a megismerés és a nyelv viszonyát, és jelentősen épít a nyelvfilozófiai, hermeneutikai szakirodalomra (Bańczerowski 1999, Tolcsvai Nagy 2010, Kövecses–Benczes 2010). Gósy a mentális lexikont úgy határozza meg, mint egy olyan, az agyban található tároló rendszert, „amelyben a nyelv és a beszéd különféle egységeit, szabályait, működési módozatait tároljuk” (Gósy 2005: 193). A mentális lexikon egyfajta agyi szótár, „amelynek meghatározó elemei a szavak; mindig az egyénhez kötődik, és amelynek a nagysága, sőt a működése sem állandó” (i.m.). A pszicholingvisták a mentális lexikont egyfajta agyi térképhez hasonlítják, amelyben a csomópontok, élek, távolságok, irányok jelezve vannak (Aitchinson 2003, Gósy 2005). A mentális lexikon felépítését és működését Ullmann (2001a) alapján Gósy úgy írja le, mint amelyben a szavak és a grammatikai egységek és szabályok különböző helyen, tehát elkülönülve vannak: „a szavak a mediális/laterális temporális lebenyben, míg a grammatikai egységek és szabályok a frontális/basalis ganglion struktúrákban találhatók” (Gósy 2005: 197). Különböző kutatók a mentális lexikon számos modelljét írták le, az utóbbi évtizedben pedig a műszeres kísérleti kutatásoknak köszönhetően számos részletet írnak le nemcsak a mentális lexikon szerkezetéről, hanem működéséről is. A mentális lexikon kutatásában a szavak morfológiai feldolgozása is fontos kérdéseket vetett fel, például különböző nyelvek esetében különbözhet a feldolgozási és előhívó stratégia. Kérdés az is, hogy amikor aktiváljuk a lexikont a nyelvhasználat során, szóalakokat vagy morfémákat aktiválunk-e, hogyan kezeljük a toldalékolt vagy a többtagú szavakat stb. Ami egyértelműnek tűnik, az az, hogy a mentális lexikon és a mentális grammatika elkülönül egymástól, és más-más neurológiai hétterük van (Ullmann 2001b, részletesen lásd Gósy 2005: 193−240). A mentális lexikon minden meghatározásában az szerepel, hogy: 1) a beszélőközösség egyéneinek agyában működő tároló, rendszerező, feldolgozó egység, 2) nyelvi jelekkel (grammatikai és lexikai), enciklopédikus ismeretek tárolására, nyelvi (verbális, grafikus) megjelenítésére szolgál, 3) a gondolkodás alapvető összetevője. A mentális lexikonban tehát az egyén szókincse és grammatikai ismerete van tárolva. A generatív nyelvészetnek az a célkitűzése, hogy egy számítógépes lexikonban tárolt nyelvi elemekből (szókészlet és grammatikai szabályok) ismeretek rögzítésére, továbbítására alkalmas mondatokat (akár szövegeket) generáljon. E cél eléréséhez a lexikont a nyelv szókészletéről és grammatikájáról adott információk célszerűen választott és minél nagyobb részével kell feltölteni. Egy-egy generatív lexikon így olyan jelentőségű lehet a felhasználó egyén vagy közösség számára, mint az egyén számára a mentális lexikon. A generatív grammatikában és a formális szemantikában a mentális lexikon egyaránt központi szerepet tölt be. Chomsky számára a generatív nyelvelmélet tárgya az egyén nyelvi képessége (É. Kiss 2009). Alberti (2011b) formális irányzathoz sorolt eALIS nevű modelljében az emberi elmében tárolt lexika és a világban létező referensek képezik azt az alapszerkezetet, amelyek segítségével a közöttük levő relációkat leírják. 5.

A szótár (lexikon) a formális nyelvészetben

A formális nyelvészeti irányzatba sorolok minden olyan nyelvészeti irányzatot, amely a nyelvi szerkezet vagy a nyelvhasználat formális módszerekkel történő leírására törekszik. A modern strukturális nyelvészet, a generatív grammatika, a formális szemantika mind ebbe az irányzatba sorolható. A számítógépes szótár és a mentális lexikon analógián alapuló összehasonlítása a Chomsky-féle generatív grammatikai irányzatban jelent meg erőteljesen (lásd É. Kiss 2009). Ebben a pontban a szótár (lexikon) formális nyelvészetben játszott


291

szerepét tekintem az e tárgykörben megjelent (egyes helyeken egymásnak ellentmondó) közlemények alapján. 5.1

Foglalkoznak-e a formális nyelvészek a lexikával?

A kezdeti időszakban a formális elemzéssel foglalkozó nyelvészek a szintaxis kérdéseivel foglalkoztak, a lexikával (és a jelentéssel is) csak annyiban, amennyiben a lexikon elemei közötti kapcsolatok szabályrendszerét kívánták leírni. A strukturális nyelvészet kiindulópontja, hogy a nyelv jelrendszer, és így természettudományos, pontosabban matematikai pontossággal, vagyis egzakt módszerekkel vizsgálható (Antal 2005/1964: 24). Antal különbséget tesz minőségi és mennyiségi nyelvi elemzés között. A formális elemzést a minőségi elemzés kategóriájába sorolja. „A minőségi nyelvi elemzés végső célja azoknak a szabályszerűségeknek a leírása, amelyek egy viszonylag rövid időszak nyelvében a beszédmegnyilatkozásokban észlelhetők (Antal 2005/1964: 27). Mivel a vizsgálatok folyamán nem az egyes elemek jelentését vizsgálják, hanem viselkedésüket, disztribúciójukat, ezért az elemzés nem tartalmi, hanem formális. A vizsgálatok arra irányulnak, hogy „a nyelv különböző elemei milyen helyzeteket, viszonyokat foglalhatnak el egymással szemben. Azokat az elemeket, amelyek lehetséges előfordulásaikat, lehetséges környezeteiket illetően egyformán viselkednek, bizonyos szempontból azonosaknak, ugyanazon osztály, csoport stb. képviselőinek tekintjük. Azokat pedig, amelyek lehetséges környezeteiket illetően eltérnek, külön csoportba soroljuk” (Antal 2005/1964: 30). Később azonban az újfajta szintaxis alapján a szemantikai vizsgálatok – és ezzel párhuzamosan a lexikára irányuló vizsgálatok – újra fontossá váltak, igaz, a „hagyományos nyelvészetétől” eltérő alapon, más szemlélettel és céllal. Imrényi szerint „A nyelvészet matematizálódásához hozzájárult emellett az a lelkesedés is, amely az 50-es és 60-as években „az agy egy számítógép” tudományos metaforáját kísérte. A számítógép nem lehet tekintettel bonyolult adatok rengetegére (idevágó tény, hogy kezdetben a memória rendkívül drága volt, így mindent szoftveresen, programokkal kellett megoldani), s nem veheti figyelembe a nyelvhasználat kontextusát sem, ezért nagy tárkapacitást igénylő lexikális és kontextusérzékeny pragmatikai „tudás” helyett elsősorban vakon lefuttatható szintaktikai műveletekre kell betanítani. (Ma a korpusznyelvészet fejlődése, a tárkapacitás robbanásszerű növekedése idején egészen mások lehetnek a modellalkotás prioritásai.)” (Imrényi 2009: 53). A lexikalizmus formális nyelvészetben történő előretöréséről írja szintén Imrényi: „A chomskyánus program fellendülése annak idején párhuzamos volt a számítástechnika és a mesterséges intelligencia kutatásának fejlődésével. Mára kiderült, hogy Chomsky modelljei meglehetősen kevéssé alkalmasak közvetlen számítástechnikai felhasználásra; erre a célra az olyan alternatív formális modellek felelnek meg jobban, mint például a HPSG és az LFG (magyar nyelvű ismertetésükhöz vö. Trón 2001, Komlósy 2001). A számítógépes nyelvészet ráadásul mindinkább a korpuszvezérelt, nagy adatbázison működő alkalmazások felé fordult, és Chomskyval szemben erős lexikalizmus jellemzi” (Imrényi 2009: 58–59). Az itt felsoroltak mind a grammatika alternatív formális modelljei. Vannak olyan formális nyelvek, amelyek leírhatók pusztán szintaktikai szabályok alapján, a természetes nyelvek leírásában azonban a jelentés is fontos szerepet játszik: „Az emberi nyelvek (másképpen természetes nyelvek) szintaktikailag jól formált kifejezéseihez azonban mindig tartozik valamilyen jelentés, mivel az emberi nyelvi kommunikáció fő célja éppen a jelentések közvetítése” (Maleczki 2007: 124). A jelentések vizsgálata a formális szemantikában nagyobbrészt a mondatok jelentésének vizsgálatára fókuszál, ehhez pedig a halmazelmélet nyelvének használatára tértek át, és alapelvként a kompozicionalitás elvét

292

Fóris Ágota

veszik, vagyis „Bármely nyelvi kifejezés jelentése kiszámítható az alkotórészeinek jelentéséből és azok kapcsolódási módjából” (Maleczki 2007: 129). Az elméleti nyelvészet modelljeitől a gyakorlati problémák megoldására összpontosító számítógépes nyelvészet modelljei „elsősorban abban különböztek, hogy nem a megnyilatkozások előállítására, hanem a felismerésére koncentráltak” (Prószéky 2003: web). Írásában Prószéky Chomsky első generatív modelljéből kiindulva számos más formális nyelvtan elvét ismerteti, mint például az X-vonás, vagy ID/LP nyelvtanok. Prószéky a formális nyelvtanokat nem tartja alkalmasnak a természetes nyelvek gépi leírására, elsősorban matematikai bonyolultságuk és a zárt lexikon alkalmazása miatt. Álláspontja szerint „A modern nyelvészet formális modelljeinek bonyolultsági leírása (…) sokszor a természetes nyelvek leírásához nem feltétlen szükséges, vagy esetleg kimondottan szükségtelen, sőt megkérdőjelezhetően létező jelenségek kezeléséről szól. Ugyanakkor a nyelvfeldolgozás valós problémáinak megoldásához ezek az önmagukban komoly elméleti eredmények nem járulnak érdemben hozzá. Minden nyelvtechnológiai alkalmazás például – az emberi nyelvfeldolgozási képességek analógiájára – igényli a bővíthető, tehát az új tulajdonnevek, idegen szavak kezelését lehetővé tevő, azaz: nem zárt lexikon használatát. Erről semmit nem mondanak a formális közelítések, mert mind a Chomsky-axiómákból indulnak ki” (Prószéky 2003: 6–7). Mindezek ellenére a formális nyelvészet képviselőinek egy része ma is amellett foglal állást, hogy a lexika tanulmányozása nem a nyelvészek feladata, például Kálmán és Nádasdy (web) leírják, szerintük mi tartozik és mi nem tartozik a nyelvészet területei közé: „A nyelvtudomány azonban a szavakkal mint olyanokkal nem foglalkozik, mert nincs mit mondania róluk. A szótárírás – vagyis a lexikográfia – szép és fontos mesterség, de a nyelvészet szempontjából másodlagos, alkalmazott tudomány. A szavak történetével egy másik szakág, az etimológia foglalkozik, de annak szempontjai a hang- és jelentéstörténeten alapulnak. A szavak nyelvtani alakjaival a morfológia (alaktan), mondatbeli helyükkel a szintaxis (mondattan), jelentésükkel a szemantika (jelentéstan) foglalkozik. A nyelv központinak tűnő fogalmáról, a szóról kiderül, hogy nem is központi kérdése a nyelvtudománynak” (Kálmán–Nádasdy web: 13). Ezzel szemben számos nyelvészeti irányzat sokféle megközelítésből foglalkozik a szóval, illetve a lexikonnal, formális és nem formális irányzatok is, például a jelentés felől közelítve: „A lexikon szemantikai leírására számos iskola törekszik, általában többé-kevésbé függetlenül a formális szemantikai iskolá(k)tól” (Alberti 2011b: 35). Az alábbi iskolákat emeli ki: „Lexikai Szemantika (pl. Levin–Rappaport 1996), a Kognitív Szematika (pl. Lakoff–Johnson 1980), a Konceptuális Szemantika (pl. Jackendoff 1990), a Generatív Lexikon (Pustejovsky 1995), a DRT (Kamp–Roβdeutscher 1994), az SDRT (Asher és Lascarides 2005), illetve hagyományosabb strukturalista vagy nyelvészeti szemantikai iskolák (ld. Lyons 1995, Kiefer 2000)” (i.m.). Kleiber is amellett foglal állást, hogy fontos, hogy mindegyik nyelvi szintről formális leírás szülessen, „Nem elégséges csupán a fonológiai, morfológiai és szintaktikai komponens kidolgozása, hiszen egy igazán intelligens programhoz elengedhetetlen, hogy szemantikai, sőt pragmatikai információt is tartalmazzon. Nagyon fontos továbbá a lexikográfia és a diskurzuselmélet kutatása, formalizálása és implementálása, hogy igazán jól működő szoftvereket kapjunk” (Kleiber 2008: 13). A valóságban tehát a lexikon vizsgálata a formális nyelvi elemzésben is egyre fontosabb szerepet tölt be; a formális nyelvészetben a korai autonóm szintaxis elvétől eljutottak a formális szemantikához, majd a formális pragmatikához és diskurzushoz.


5.2

293

A lexikon a Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia kötetében

Mint az 5.1. részben kifejtettem, eleinte a formális nyelvészetben – pontosabban a generatív szintaxisban – a szótárnak nem tulajdonítottak fontos szerepet. A generatív–formális nyelvészet főbb vizsgálati területei a szintaxis, a fonológia és a morfológia – a Strukturális magyar nyelvtan első három kötete is ezt a három területet tárgyalja (Kiefer 1992, 1994, 2000). A Morfológia kötet előszavában olvashatjuk, hogy „A korábbi alaktani kutatásokra az volt jellemző, hogy létező morfológiai alakzatokat vizsgált, amelyeknek tekintélyes része morfológiai szabállyal nem állítható elő. Márpedig a strukturális–generatív nyelvészetben a központi kérdés a szabállyal generálható létező és potenciális morfológiai alakzatok vizsgálata” (Kiefer 2000: 19). A morfológia három nagy területe a ragozás, a szóképzés és a szóösszetétel – ezzel kapcsolatosan kifejti, hogy a korábbi elméletek gyakran elkülönítve tárgyalták ezeket, a ragozást például a szintaxissal együtt. Álláspontja szerint a ragozásról ugyanúgy számot lehet adni a szótárban, mint a szóképzésről vagy a szóösszetételről, ennek megfelelően a Morfológia kötetben mindegyikkel foglalkoznak a szerzők, kétféle megközelítésből: 1) a szintaxis felől közelítve a morfológia felé (kormányzás- és kötéselmélet, illetve lexikai–funkcionális grammatika), 2) a morfológia felől közelítve a fonológia és a szintaxis felé. Lexikalizálódott alakzatokkal a kötetben nem foglalkoznak (Kiefer 2000: 20). A kötet 1.2 fejezete A szótár címet viseli. Rögtön az elején Kiefer leírja, milyen a szótár hagyományos értelmezése, és milyen a formális-generatív értelmezése. A hagyományos értelemben vett szótárat így definiálja: „A szótár szűkebb értelemben a nyelv „önkényes” jeleinek tárháza, azoké a szavaké (helyesebben lexikai elemeké: a szótár szavaknál nagyobb egységeket is tartalmazhat), amelyek vagy tőszavak, vagy pedig ma már nem termékeny morfológiai szabályok eredményei” (Kiefer 2000: 25–26). A szótárfogalom ilyen értelmezése messze van a lexikográfia gyakorlatától és elméletétől. Vagyis Kiefer a hagyományos szótárat egyfajta statikus listaként értelmezi, a termékeny morfológiai szabályok eredményeként létrejött szavakat pedig nem sorolja a hagyományos szótári kategóriába. A szótár a formálisgeneratív nyelvészetben dinamikus egységként jelenik meg: „A morfológia ezzel szemben produktív módon potenciális szavakat állít elő, amelyeknek jelentése is előre jelezhető. Ebben az esetben a szótár és a morfológia két külön komponens, a kettő azonban ugyanazt a szerepet tölti be: mindkettő szavakat szolgáltat a szintaxis számára” (Kiefer 2000: 26). Ez utóbbi meghatározás elválasztja egymástól a morfológiát és a szótárat – a szótár szót a statikus lista megnevezésére használva, a morfológia szót pedig a morfológiai szabályokkal előállított alakzatok tanulmányozására. Példája: „(…) a néz a szótár eleme, a néz+eget és a néz+eget+és alakzatokat viszont a morfológia állítja elő” (Kiefer 2000: 26). Később azonban mégis amellett foglal állást, hogy a szótár és a morfológia nem két külön komponens, hanem egy és ugyanaz, viszont „ebben az esetben a szótár már nem tekinthető egyszerűen listának, mivel a szótárban is működnek szabályok” (Kiefer 2000: 27), mind a szóképzés, mind a szóösszetétel esetében. A szóképzés a szótár területéhez tartozik. Ezen belül a képzők szótári ábrázolásáról kétféle felfogás alakult ki: az egyik szerint „a képzők éppolyan lexikai egységek, mint a szótövek”, a másik szerint „a képzők nem szótári egységek, hanem vagy a szóképző szabály részét alkotják, vagy pedig csak később, a fonológiai komponensben nyerik el tényleges alakjukat” (Kiefer 2000: 28). Létezik tehát egy szűkebb maglexikon és egy szabályokkal generálható bővebb lexikon. Az összefoglalásban Kiefer arra a következtetésre jut, hogy „a morfológia szempontjából csak olyan morfológiaelmélet lehet adekvát, amely a morfológiai folyamatokat a szótárban helyezi el, függetlenül attól, hogy ragozásról vagy szóalkotásról van-e szó. A képzőket szótári tételeknek tekintjük, amelyeknek alulspecifikált (a magánhangzó-illeszkedés, a kötőhangzók

294

Fóris Ágota

és a fonológiai tényezők által meghatározott változatok szempontjából nem explicit) fonológiai alakja is a lexikai tétel része. A ragokat levezetéses módszerrel állítjuk elő, szintén a szótárban” (Kiefer 2000: 36). Az, hogy mit tartanak a szótárba tartozónak, modellenként változhat: van ahol a nem produktív képzés tartozik csak a szótárba, és van, ahol a tőszavak, a ragozás, a képzés és az összetételek is oda tartoznak. 5.3

A lexikon a Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete című kötetében

A Strukturális magyar nyelvtan szótárral foglalkozó kötetének már a léte is azt mutatja, hogy a formális nyelvészetben is fontossá vált a lexikon, előtérbe került a kutatása. A strukturális nyelvelmélet kidolgozása szükségessé teszi a nyelvi folyamatokat vezérlő rendszer nyelvi adatokkal történő kiszolgálására egyfajta „kiszolgáló” adattár létrehozását. Ezt az adattárat nevezik lexikonnak. A kötet előszava szerint „A szótár szó itt a nyelvleírás szótári összetevőjére vonatkozik, amelyet mentális szótárnak vagy lexikonnak is nevezünk” (Kiefer 2008: 19). „A szerkezet pedig a különféle szótári információk ábrázolására utal, tehát arra, hogy az ábrázolásban milyen információkra kell tekintettel lennünk” (Kiefer 2008: 19). Nyilvánvalóan itt a szótár fogalom a mentális lexikonnak a strukturális nyelvelmélet céljainak megfelelő vetületét jelenti, pontosabban úgy látszik, hogy valójában a mentális nyelvtant értik rajta, vagy a kettő (a mentális lexikon és a mentális grammatika) együttesét. Ennek megfelelően e szótár egyaránt tartalmazza a nyelv lexikai elemeit és a szintaktikai szerkezet kialakításának szabályait. A nagyon nagyméretű adattárakban (amelyek lexikai elemeket tartalmaznak) a gyors keresés az adatok strukturálásával biztosítható. A szerkesztő (Kiefer) szerint „a szótár szerkezetére vonatkozó” kérdéseknek nincs egységes elmélete, sokfélék, ezért az e kötetben található esettanulmányok is sokféle megközelítésűek, heterogének – valóban, egységes szemléletű monográfia helyett egy sokféle szemléletű tanulmánygyűjteményt vehetünk kézbe. A kötet megközelítési módja alapvetően szintaktikai, azaz mondattani alapú, maguk az egyes fejezetek szófaji besorolás szerint szerveződnek, vagyis az egyes szófajokat osztályozzák a mondatokban betöltött szerepük, helyzetük alapján. Azt mondhatjuk, hogy a lexikográfia szóalapú, a terminológia fogalomalapú megközelítéseivel ellentétben egy harmadik típusú, „grammatikai” megközelítést fogadnak el. A hagyományos leíró nyelvtan és a strukturális–generatív nyelvtan szemléletmódja, fogalmi rendszere jelentősen eltér egymástól, ezért természetesnek tekinthető, hogy az elmélet kidolgozásának első fázisában ez utóbbi fogalmi és terminológiai rendszerének kialakítása és a tárolandó adathalmaz osztályba sorolása a feladat. Ez a definiálási–osztályozási sokféleség jellemzi az elméleti–formális nyelvészek írásainak lexikonról szóló fejezeteit. Az alábbiakban kettő, a szó szempontjából fontos fejezetet tekintek át részletesebben: a „Funkcionális kategóriák” (Kenesei István) és a „Morfofonológia és a lexikon” (Rebrus Péter, Törkenczy Miklós) részeket. 5.3.1

A szó fogalmának alosztályai

A Strukturális magyar nyelvtan kötetből elsőként a „Funkcionális kategóriák” fejezetben foglaltakat összegzem (Kenesei 2008). Kenesei a szószintű funkcionális kategóriákat tárgyalja, előzményként azonban leírja, milyen felosztásban tárgyalja a szó fogalma alá tartozó alosztályokat. A szótár feladatával kapcsolatosan írja a következőket. A strukturális nyelvtanban minden egység „meg kell hogy feleljen a feltevéseink szerint a beszélő–hallgató „fejében” létező grammatika megfelelő alkotórészének” (Kenesei 2008: 602). Vagyis az egyének mentális nyelvtanában levő kategóriákat szeretnék minél pontosabban leírni. Ezt többékevésbe leírhatónak tartja, amit a következővel indokol: „Mindenki egyetért ugyanis abban, hogy az előre megjósolhatatlan elemeket, amelyeket most nagyvonalúan nevezzünk


295

„szavaknak”, valahol a nyelvről (…) szóló elméleti leírásban, azaz a grammatikában fel kell sorolni, és abban is, hogy a beszélők ilyen „szólistákkal” operálnak” (Kenesei 2008: 602); ennek pszicholingvisztikai hátterét lásd Pléh et al. (2008) írásában; a mentális szótárról pedig a 4. pontban írok. A szótárban tárolt adatok összessége ebben a felfogásban nem azonos sem a magyar nyelv szókészletével, sem az egyéni szókinccsel. „A magyar nyelv szókincsének (…) sok vitathatatlan elemét egyszerűen nem lehet, sőt nem is szabad felsorolni a fenti módon elképzelt Szótárban, és valóságosan sincsenek benne még a legnagyobb szólistákban sem, valamint ezzel párhuzamosan a beszélők memóriájában rögzített szó-tárakban sem” (Kenesei 2008: 603). Kenesei megkülönbözteti egymástól a fonológiailag lehetséges szavakat és a morfológiailag lehetséges szavakat: „A fonológiailag lehetséges szavak csupán az elvileg lehetséges elemek közé tartoznak”, míg „a morfológiailag lehetséges szavak bármikor létrejöhetnek, ezek aktuálisan lehetséges szavai a nyelvnek”, és függetlenek attól, hogy fonológiailag lehetségesek-e – vagyis a magyar nyelv fonotaktikai szabályainak meg nem felelő, de morfológiailag lehetséges szó is lehet a szótár része, például xilofon, ftálsav (Kenesei 2008: 603). Kenesei a szótárba sorolja a szónál kisebb nyelvi egységeket is, például a képzőket és az inflexiós morfémákat (ragok, jelek). A magyar nyelv lexikális elemeit osztályozva elkülöníti egymástól az alábbi csoportokat (jegymátrixban ábrázolja, lásd Kenesei 2008: 607): ‒ szavak (szó szintű elemek): 1. független szó; 2. függőszó ‒ szó alatti elemek: 1. félszó; 2. toldalék A morfémákat a nyelvészetben hagyományosan szabad és kötött formákra osztják, Kenesei javaslata, hogy a szavakat olyan szabad formákként határozzuk meg, amelyek nem tartalmazhatnak más szabad formákat – ezeket nevezi „minimális szabad formának”. Az egyes csoportokat definiálja is az alábbi módon: ‒ Szabad forma: „A szabad forma a nyelvnek az az önálló eleme, amely önálló megnyilatkozást alkothat.” (Kenesei 2008: 604) ‒ Kötött forma: „Az önálló megnyilatkozást alkotni nem képes elemek a kötött formák.” (Kenesei 2008: 604) ‒ Minimális szabad forma: „A minimális szabad forma az a szabad forma, amely nem tartalmaz egy másik szabad formát.” (Kenesei 2008: 604) ‒ Szó: „Szónak egyrészt a „minimális szabad formákat” tekintjük, másrészt azokat a nyelvi elemeket, amelyeket az így meghatározott minimális szabad formák választanak el más (minimális) szabad formáktól.” (Kenesei 2008: 604) ‒ Független szó: „A minimális szabad formát független szónak nevezzük.” (Kenesei 2008: 605) ‒ Függő szó: „Azt a kötött formát, amelyet legalább egy szabad forma el tud választani egy másik szabad formától, függőszónak nevezzük” (Kenesei 2008: 605) ‒ Félszó: „A félszó (összetételi tag) olyan kötött morféma, amely a mellérendelési próbának mindkét irányból eleget tesz.” (Kenesei 2008: 606) ‒ Toldalék: „A mellérendelési próbának eleget nem tevő kötött formák a toldalékok” (Kenesei 2008: 607) Független szó ebben az értelemben például a király, megy, piros, vagyis a tartalmas szavak, a függőszók közé tartoznak az ún. grammatikai szavak, például a/az, pedig, csak, is. Kenesei hangsúlyozza, hogy ez egy önkényes csoportosítás – azért is, mert „például ami az egyik nyelvben a szónál kisebb egység, az a másikban szóként van jelen és fordítva” (Kenesei 2008: 607). Az osztályozás mindig valamilyen kiválasztott szempontok szerint történik, s a szempontrendszer (az osztályozás kritériumai) megválasztása mindig önkényes. Nem az önkényesség okoz problémát az osztályok kialakításában, hanem az, ha a kiválasztás

296

Fóris Ágota

szabályai ellentmondáshoz vezetnek. A Kenesei-féle osztályozási kritériumok rendszerében az egyes osztályok alapját képező fogalmak bonyolultan egymásba nyúlnak. A bevezetett osztályozás nyelvek közötti vélt ellentmondása valójában azért nem az, mert a jelrendszer kiépítésének szabadságából az következik, hogy egy jelkombináció az egyik nyelvben jelölhet szabad formát, a másikban pedig ugyanaz a jelkombináció kötött formát jelöl. A szószintű és a szó alatti elemek egymástól való elkülönítését pedig Kenesei azért tartja fontosnak, mert a szó alatti elemekkel a morfológia foglalkozik, míg a szószintű elemekkel a szótár; ő maga konkrétan a funkcionális kategóriák vizsgálatát a szó szintű elemek vizsgálatával köti össze – a későbbiekben ezt szűkíti le a függőszók vizsgálatára. A funkcionális kategóriák meghatározása kapcsán leírja: a szófaj „instrukciók, utasítások sora arra, hogy az adott szótári elem milyen végződéseket vegyen vagy vehet fel, illetve milyen szintaktikai pozíciókat foglalhat el” (Kenesei 2008: 608). Megkülönbözteti egymástól a nyitott és a zárt szóosztályokat. A nyitott osztály halmaza újabb elemekkel bővíthető, amelyekkel a szóképzés szabályaival bármikor korábban nem létező új szó képezhető. A zárt halmazhoz tartozó szóból új elemmel való bővítéssel új szó nem hozható létre. A nyitott szóosztályokba sorolja az igéket, a főneveket, a mellékneveket és a határozószókat (a hagyományos grammatikákban ezek az alapszófajok). A zárt szóosztályok közé sorolja a számneveket (a nyelv szókészletében létezőnek tekinti azt az elemet is, amelyet eddig még nem mondtak ki, mivel az elhangzással az csupán használatba kerül, nem új szó jelenik meg), és minden más szóosztályt (ezek a hagyományos grammatikákban a nyelvtani szók vagy viszonyszók). A névmásokat és az igeneveket nem tekinti önálló szófajnak. A strukturális grammatikában formai szempontok alapján osztályozzák a szófajokat (míg a hagyományos leíró nyelvtanban formai és tartalmi jellemzők együtteseként). A strukturális grammatikában az alapszófajok legkönnyebben értelmezhető tulajdonsága a bővítmények felvételére való képességük, míg a viszonyszók ellenkezőleg, bővíthetetlenek. Megjegyzem, hogy Kenesei a nyílt szóosztályokat a későbbiekben alapszófajnak, majd lexikális kategóriáknak is nevezi. A zárt szóosztályokat viszonyszóknak, majd FK-nak, vagyis funkcionális kategóriának is nevezi – mivel ezek az információk kissé eldugva jelennek meg a szövegben, helyenként a szöveg nem tűnik koherensnek. Ezek alapján tehát Kenesei e fejezetben a szó szintű elemek közül a funkcionális kategóriákkal (más néven a zárt szóosztályokkal, illetve viszonyszókkal) foglalkozik (ez a kategória a függőszókkal mutat jelentős átfedést). Tehát a szó szintű elemek közül a nyílt szóosztályokat nem vizsgálja. A strukturális grammatikában kiemelt szerep jut a vonzatoknak. „Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy bővítménye, azaz a mi terminológiánkban vonzata nem a mondatrésznek, hanem a szónak lehet”, írja (Kenesei 2008: 612). Kenesei a lexikális kategóriába egyébként annak alapján sorolja a szavakat, hogy azok „képesek-e thematikus szereppel ellátni vonzataikat” (Kenesei 2008: 609; valamint StrNyt. I.), illetve azt írja, hogy „A lexikális kategóriáknak van thematikus szerepkeretük, a funkcionális kategóriáknak viszont nincsen” (Kenesei 2008: 613). Más helyen úgy fogalmazza meg, hogy a lexikális kategóriák a fogalmi jelentéssel bíró szavak és kifejezések (Kenesei 2008: 614). Ez utóbbi megfeleltethető a mai terminológiában használatos terminus fogalmának (vagyis a terminusok a fogalmi jelentéssel bíró szavak és kifejezések). Leírja azt is, hogy mi a FK-k szerepe a mondatban: „a FK-k „szervezik meg” a mondat szerkezetét, ők „illesztik be” a lexikális kategóriákat, azaz a fogalmi jelentéssel bíró szavakat, kifejezéseket a mondat hierarchikus rendjébe, továbbá ők felelősek a különféle távolsági viszonyokért is (…)” (Kenesei 2008: 614). Ennek alapján a szószintű FK-k közé tartoznak a magyarban például a segédigék, a névelők, a tagadószók, a kérdő függőszó, a mondatbevezetők. A FK-król végezetül megállapítja, hogy „a FK-k többségének saját


297

kategóriája kell, hogy legyen, de ettől még hagyományos értelemben nem alkotnak különálló „szófajokat”” (Kenesei 2008: 636). Összefoglalva mindezt a lexikára vonatkozóan: a szó szintű elemekkel (a független szókkal és a függőszókkal) a „lexikon” foglalkozik (zárójelben jegyzem meg, hogy ezt nyugodtan lehetne ’lexikológiá’-nak hívni, legfeljebb a hagyományos irányzattól el lehetne különíteni ’formális lexikológia’ néven); a szó alatti elemekkel (félszók és toldalékok) a morfológia foglalkozik. 5.3.2

A lexikon a generatív modellben

A Strukturális magyar nyelvtan kötet következő, a lexikonnal is foglalkozó fejezete a „Morfofonológia és a lexikon” (Rebrus–Törkenczy 2008). A szerzők leírják, hogy a lexikon a generatív modellben tulajdonképpen egy lista: „A standard generatív modellben a lexikon szóalakok darabjait, azaz töveket és affixumokat (2i), pontosabban ezeknek a mögöttes, lényegében redundanciamentes reprezentációit tartalmazza (2ii), (az elmélet különböző változataiban) változó mértékben, de általában gyengén strukturált lista formájában (2iii)” (Rebrus–Törkenczy 2008: 685). A lexikon tagoltságának kérdéséről azt írják, hogy: „A generatív fonológia korai formájában is feltételezte, hogy a lexikon strukturált, de eredetileg (pl. SPE) a lexikonban tárolt morfémák egyszerű, egymást nem átfedő vagy tartalmazó csoportokat alkothattak, ahol a csoporttagságot a morfémákat megjelölő bináris jegyek fejezték ki. (…) A lexikai csoportosulásokat a generatív modellek később nem (feltétlenül) jegyekkel, hanem más módokon (pl. toldalékok esetében lexikai toldalékolási szintekbe sorolással, l. lexikális fonológia) fejezik ki” (Rebrus–Törkenczy 2008: 686). A paradigma meghatározása írásukban a hagyományos nyelvtanéhoz hasonló: „A paradigma ugyanazon lexémához vagy ugyanazon morfoszintaktikai értékekhez tartozó alakok csoportja” (Rebrus–Törkenczy 2008: 688). A szót mint nyelvi jelet határozzák meg, amely két részből áll; a morfoszintaktikai és a szemantikai leírást egyaránt a funkcióhoz sorolják. „Egy szó mint nyelvi jel két részből áll: formából és funkcióból. Egy szó formája elemzésünkben a teljes kiejtett (azaz felszíni) alak fonemikus leírása (…)” A funkcióhoz tartozik az alak morfoszintaktikai és szemantikai leírása; ez – némi egyszerűsítéssel – azt adja meg, hogy egyrészt mi az adott lexéma (a „tő”) jelentése, másrészt mi az alak szintaktikai és morfoszintaktikai specifikációja (…)”(Rebrus– Törkenczy 2008: 691). A lexikont ők is az anyanyelvi beszélő mentális lexikonjaként képzelik el: „Feltételezésünk szerint (…) a lexikon tartalmazza az anyanyelvi beszélő által ismert összes (vagy közel összes) szóalak formáját (azaz felszíni alakját) és funkcióját (azaz jelentését és (morfo)szintaktikai specifikációját)” (Rebrus–Törkenczy 2008: 695). A lexikon leírásában a formai és funkcionális szempontokon kívül a gyakoriságnak is fontos szerepet tulajdonítanak. „(…) két alak hasonlóságának erőssége annál nagyobb, minél nagyobb a két alak funkcionális és formai leírásában az azonos rész. Ez a részbeni azonosság azonban a hasonlóságot befolyásoló tényezőknek csak az egyik oldala, a másik az adatok gyakorisága. A gyakoriság alapesetben kétféle lehet: (i) használati gyakoriság (szógyakoriság, azaz az adott alak egy adott funkcióban milyen gyakran fordul elő megnyilatkozásokban) és (ii) típusgyakoriság (azaz hány valamilyen – funkcionális vagy formai – szempontból azonos módon viselkedő különböző szóalak van)” (Rebrus–Törkenczy 2008: 708).

Fóris Ágota

298

5.4

A formális szemantika

A jelentéstan és a nyelvészet összekapcsolódását – vagyis a formális szemantika kezdeti időszakát – Harris transzformációs elméletének (Harris 1965) és Chomsky (1957, 1965) generatív grammatikájának megjelenéséhez kötik (Katz 1999: 599–600, Alberti 2011b: 20). Chomsky a szintaxist formálisan leírható rendszerként értelmezte, és a szintaxis autonómiáját hirdette a szemantikával szemben. Az autonóm szintaxis elvének (Chomsky 1957) „lényege abban áll, hogy egy természetes nyelv szavainak mondatalkotó és mondatot nem alkotó sorozatait a jelentésre való hivatkozás nélkül is elkülöníthetjük egymástól, pusztán szintaktikai tulajdonságaik alapján” (Alberti 2006: 145). Harris (1965) transzformációs elméletének megjelenésével a jelentés is belépett a vizsgálatok körébe. Az 1960-as évek közepétől, Harris transzformációs elméletének megjelenésétől kezdve a mondatjelentés fő tulajdonságait a többértelműség, a rendhagyás és a szinonímia jelentették, például „hogy egy mondatnak hány olvasata van, és mely mondatok milyen közös jelentéssel bírnak (Katz– Fodor 1963, Chomsky 1965)” (Alberti 2011b: 21). Az 1960−70-es években egyre több írás jelent meg a szemantikai reprezentációról, egyre elvontabb szemantikai reprezentációk születtek (pl. Fillmore 1968, Lakoff 1971), és az 1970-es évekre elterjedt a formális szemantika. Eleinte alapnak az igazságfeltételes szemantikát tekintették, melyben a referencia, az igazságfeltételek és a következményreláció fogalmak állnak a szemantikai leírás középpontjában (Alberti 2011b: 20–21). Az 1960-es években Montague volt az, aki arra a következtetésre jutott, hogy „lehetséges közvetlenül is formalizálni az angol szintaxisát és szemantikáját, kiküszöbölve a köztes logikai nyelv alkalmazását” (Alberti 2011b: 22, lásd Partee 1996). A formális szemantikai közösség referenciapontja a Montague-grammatika. Montague szerint a formális nyelvek és a természetes emberi nyelvek között nincs lényegi elméleti különbség. Tehát Chomsky kikiáltotta a szintaxis autonómiáját, Montague pedig egyfajta formális szemantikai autonómiát, és Alberti véleménye szerint „a mára kifejlődött stabil mondatszemantikai alapokon immár nyugodtan lehet [sőt, kell is] egy pszichológiai nézőpontot is figyelembe vevő formális pragmatikát/diskurzuselméletet építeni” (Alberti 2011b: 24). A transzformációs szintaxis születése idején, az 1950-es években úgy tartották, hogy a kutatások nagyon nagy része a szintaxis, és igen kis része a lexikon területére esik. Az 1990−2000-es évek idején ez az arány megfordult a Minimalista Program (Chomsky 1995−) keretében: a szintaxis nagyon kis részét, a lexikon pedig jelentős részét képezi a kutatásoknak. Ma már az a kérdés, hogy a grammatika milyen mértékben legyen lexikalista – a ’eALIS Elméleti és Számítógépes Nyelvészeti Kutatócsoport’ szerint teljes mértékben (Alberti 2011b). A Matematika nyelvészeknek című könyvében a nyelv és a szótár (ábécé) fogalmát Alberti a következőképpen határozza meg: „Definíció (nyelv (language)): Egy tetszőleges véges A halmazból alkotott A* halmaz tetszőleges részhalmazát (vagyis az A fölötti füzérekből összegyűjtött tetszőleges halmazt) nyelvnek nevezzük, az A halmazt pedig e nyelv szótárának (vocabulary) vagy ábécéjének (alphabet). A P(A*) hatványhalmaz elemei: az A ábécé fölötti nyelvek” (Alberti 2006: 150). „A szótár elnevezés a fentiekben ismertetett természetes nyelvi eredetre utal, ahol szavakból építünk mondatokat. Az ábécé terminus ezzel szemben a formális nyelvészeti gyakorlatban gyökeredzik, ahol minél egyszerűbb szimbólumokat használunk füzérépítéshez, általában tehát a latin ábécé kisbetűit. És hogy keletkezzen némi kis terminológiai zűrzavar, az ábécéből épített füzéreket időnként nem az illető nyelv mondatainak nevezzük, hanem a szavainak. // Amúgy a fenti nyelvfogalom alkalmazható a természetes nyelvek mondatszintjétől különböző szintekre is. Vizsgálhatjuk például azt, hogy egy nyelv „ábécéjéből”, azaz hangzókészletéből milyen jólformált füzérek – tehát tényleg szavak –


299

építhetőek fel (fonotaktika, ld. pl. Törkenczy 1994), vagy hogy a morfémakészlet milyen szekvenciái adnak jólformált szavakat” (Alberti 2006: 150). A füzér fogalom a beszéd olyan egységét jelenti, amely a lexikonban lévő elemekből (fonetika), elemekből és füzérekből (morfológia) vagy füzérekből (szintaxis) hozható létre, a lexikonban tárolt szabályok alapján. A lexikon ebben az értelemben a mentális lexikon analógiája: tárolja mindazon elemeket és szabályokat, amelyek nyelvi egységek szabad létrehozásához szükségesek. A napjainkban elérhető számítógépes memóriakapacitások, a modern szoftverek lehetővé teszik ezek létrehozását. 5.5

A eALIS interpretációs modell

Az előzőektől jelentősen eltérő szemléletű a formális szemantikai – formális pragmatikai – keretben létrehozott eALIS interpretációs modell. Alberti (2011b: 35) felveti egy úgynevezett formális diskurzusreprezentációs modell építésének szükségességét. Az általa felépített, eALIS elnevezésű modell „elkötelezetten reprezentacionalista dinamikus szemantikai elmélet, melynek reprezentacionalizmusa (…) azon a szilárd meggyőződésen alapul, hogy minél több nyelvészeti (…), modellelméleti (…) és lexikai szemantikai (…), illetve pragmatikai (…) jelenségről kíván számot adni egy szemantikaelmélet, annál nagyobb mértékű reprezentacionalizmusra van szüksége” (Alberti 2011b: 45). A eALIS formális szemantikai elmélet. Ennek alapjai a Montague-grammatikához nyúlnak vissza: „A formális szemantika alapköve a Montague-grammatika, amely a hatvanas évek végén logikai és algebrai eszközökkel kívánta megvalósítani azt a fregei „programot”, miszerint egy mondat jelentését részeinek jelentéséből számítsuk ki a részeket összerakó szintaktikai szabályok alapján (kompozicionalitási elv)” (Alberti et al. 2007: 139, lásd részletesen Dowty et al. 1981). A Montague-grammatika összetett mondatokra és szövegekre (diskurzusra) való kiterjesztése azonban nem volt sikeres, ezért az addigi statikus elmélet helyett dinamikus elmélet kifejlesztésében látták a megoldást. Így indult útjára a Hans Kamp (1981) és Irene Heim (1982) nevéhez köthető dinamikus szemantika (Alberti 2011b: 11), majd különült el további két csoportra: a reprezentacionalista és az antireprezentacionalista csoportokra. A reprezentacionalisták célja, hogy a nyelvi forma reprezentációja és a diskurzus reprezentációja közötti köztes szintet kiemeljék, mivel egyes nyelvi jelenségek magyarázatára éppen ez a köztes szint bizonyult megfelelőnek. Az antireprezentacionalisták viszont épp ellenkezőleg: a reprezentációs szint kiküszöbölésére törekedtek. A eALIS elmélet szerint az a helyes megoldás, hogy „a diskurzusábrázolást bele kell építeni a világmodellbe, ily módon kiküszöbölve a köztes reprezentációs szintet, ugyanakkor megőrizve annak tartalmát és releváns szerkezeti tényezőit” (Alberti 2011b: 13), ezt pedig úgy valósítja meg, hogy a diskurzusreprezentációt nem a világmodellbe ágyazza be közvetlenül, hanem az interpretálók elmereprezentációjának részeként kezeli. Tehát a statikus és a dinamikus megközelítés együttesen képes megragadni a jelentést „a nyelvi forma, az interpretálandó világ és az interpretáló emberi tudat háromszögében” (Alberti et al. 2007: 139). A eALIS tehát egy olyan világmodell, amely formális nyelvészeti alapokon nyugszik, és a jelentés leírására törekszik oly módon, hogy szövegek (diskurzusok) is leírhatóvá váljanak a módszerével; a mondat egységéről tehát a szöveg egységére bővíti a vizsgálódást, és pragmatikai megközelítést használ. Célja egyfajta világmodell leírása. Az elmélet lényeges eleme, hogy „egy interpretáló egy interpretálási folyamat során nemcsak az adott témáról meglévő saját tudására építhet, hanem a másokról feltételezhető tudásra is” (Alberti et al. 2007: 144). A eALIS két pillére a formális szintaxiselmélet és a pragmatika, Alberti et al. (2007) szintaktikai bemenetről és pragmatikai kimenetről ír. A eALIS „totálisan lexikalista” alapvetésű, tudományos háttereként három fő elméletet jelölnek meg: a generatív szintaxist, a pragmatikát és a modellelméleti szemantikát (Alberti et al. 2007: 145). Alberti elmélete a

300

Fóris Ágota

Montague-grammatika két elméleti korlátját, két központi problémáját kívánja levezetni: az egyik az elmék reprezentálásának kettős természete, a másik a „felbontási” problémakör. E két alapprobléma megoldására a eALIS az interpretáló elmék említett reprezentációját javasolja, annak megragadását, hogy „a ’lehetséges világok’ tehát bennünk, interpretálókban vannak” (Alberti 2011b: 14). Alberti és munkatársainak írása alapján „Egy modern szemantikai elmélet értéke pontosan azon múlik, hogy a formális eszköztár milyen mértékben képes (akár számítógéppel is elvégezhető) kalkulációs eljárásokra bízni egy szöveg jelentésének feltárását. // A eALIS négy komponensből álló rendszer: tartalmaz egy modellt a „külső” világról (Wo), egy parciális függvényt (W), amely folyamatosan változó („felfrissülő”) információállapotokat társít minden egyes interpretálóhoz, valamint egy-egy függvényt a dinamikus információállapot-változás (Dyn) és a statikus igazságértékelés (Tru) formális kifejezésére” (Alberti et al. 2007: 146). A külső világ ebben a rendszerben egy „orákulumhoz” kapcsolódik, a belső világok pedig egy-egy interpretálóhoz. A belső világok univerzumát alkotják a referensek. A referens sokféle lehet, például idő-, tér-, topikreferens. Ebben a rendszerben a lexika elemi egységekként jelenik meg (elemi morfémákként és szavakként), jelentősége pedig abban áll, hogy „az interpretáló által felismert elemi lexikai egységek előhívott példányai” hoznak magukkal egy olyan referenshalmazt, „amelyek között a kondíciósorok relációját már a lexikai előhívás megadja” (Alberti et al. 2007: 148). Az idézett írás szerzői felhívják a figyelmet arra, hogy az új, dinamikus szemantikai irányzatok – mint például az SDRT – törekednek „a hagyományos informális pragmatika egyre nagyobb területét meghódítani a formális leírás számára, a logikai alapú szemantika birodalma felől terjeszkedve” (Alberti et al. 2007: 151). Alberti kutatócsoportja totálisan lexikalista alapon végzi kutatásait, ilyen alapról közelíti meg például a számítógépes nyelvfeldolgozást. E célból alapították meg a GeLexi (generatív lexikon) kutatócsoportot. A lexikont nem csupán egy listának tekintik, hanem olyan komplex szótárnak, „amely az egyes egységek mellett tartalmazza azok minden tulajdonságát és követelményeit” (Kleiber 2007: 173). Ez a modell szintaktikai fák nélkül, úgynevezett rangparaméterek segítségével ad számot a szórendről. A modellben az alapegységek kezdetben szavak voltak (pl. szeret és szereti), de aztán célszerűbbnek látták a morféma szintű kezelést, vagyis alapegységekként a morfémákat választották. Az implementáció során egy szósor a bemenet, és két fontos fázisa a szegmentálás és az elemzés. A szegmentálás során a szavakat tövekre és toldalékokra bontják. Az elemzés morfológiai és szintaktikai elemzésből és ellenőrzésből áll. Az utolsó fázis a szemantikai reprezentáció, amelyet az úgynevezett LDRT dinamikus szemantikai keretében valósítottak meg (lásd Alberti 2000, Alberti–Kleiber 2003, Kleiber 2008). A GeLexi-projekt továbbfejlesztésének tekinthető a LiLe-projekt, melynek újdonsága, hogy a lexikai egységek tárolására korszerű adatbázis-struktúrát hoztak létre. Ebben a projektben mind a lexikai egységek, mind a szabályok elemei az adatbázisnak (Kleiber 2007, 2008). Ezt a típusú szótárt egyfajta gépi (géppel kezelhető, gépek számára készített) szótárként sorolhatjuk be a szótári típusú művek (jelen esetben számítógépes programok) sorába. A szerző távlati célként egy olyan dinamikus korpusz létrehozását tűzi ki célul, amely nem csak a nyelv létező, hanem lehetséges alakjait is tartalmazná. A eALIS-modell jellemzője, hogy a világmodell és a nyelvi forma reprezentációja közti kapcsolatban kiküszöböli az önálló diskurzusreprezentációs szintet, oly módon, hogy „az interpretáló elme reprezentációjának részeként” beleágyazza a világmodellbe (Alberti–Kilián 2010: 114). Ennek formalizálására készítette el Alberti a struktúra matematikai definíciójának leírását (amely egyfajta terminológiai szótárnak is tekinthető) a eALIS metanyelvéről (Alberti 2009). A eALIS alkalmazásához szükséges ennek a definíciós állománynak az


301

ismerete. Maga a modell „világmodell”, és a világgal való kapcsolat leírásához a referensek osztályozása is szükséges. Ebben az értelemben a referensek (fogalmak) leírása a világ egy részének reprezentációja. A modellben a felhasznált ontológiai ismereteket adottnak tekintik, az osztályozási keretek és a fogalmak tulajdonságai az emberi elme – végeredményben az anyanyelvi beszélő – ismereteit és előismereteit feltételezik, illetve modellezik. A lexika és a referensek képezik azt az alapszerkezetet, amelynek segítségével a relációkat köztük, a világ és az emberi elme között leírják. Az idézett tanulmányban a hatáslánccsaládokkal foglalkoznak a szerzők, amelyeket a kiterjesztett lexikai tudás részének tartanak (Alberti– Kilián 2010: 115). E modell szerint „az intelligens nyelvtechnológiai feladatok olyan modellezését kívánják meg a kommunikációban álló emberi elméknek, ami hatalmas (és dinamikusan fejleszthető) kulturális/enciklopédikus, ontológiai és erősen kiterjesztett lexikai információs bázison alapul”, méghozzá élethossziglani alapon, ami alatt nagy és folyamatosan bővíthető adatbázisokat értenek. Elképzelésük szerint „a gép egykor úgy fog majd működni, mintha a megfigyelő/fordító (interpretáló) ember tevékenységét szimulálná” (Alberti–Kilián 2010: 115). A eALIS modellben négyféle reláció terjeszkedik egy strukturálatlan referenshalmazon: 1) az α horgonyzófüggvény, 2) a λ szintfüggvény, 3) a κ kurzor, és 4) a  eventuális függvény. A lényeg, hogy vonzatkeretlisták helyett polaritásos hatáslánccsaládok formájában tárolják a lényegi információt, és a szemantikai és szintaktikai relációkat kétirányúan, egymástól függőségben, közösen írják le, a szemantikai relációkat pedig a lexikon elemeihez kötik. Ily módon egyfajta ontológiai rendszer, tudásbázis hozható létre. A referensek többfélék lehetnek e modellben. Megkülönböztetnek objektumreferenseket, időreferenseket, predikátumreferenseket, eseményreferenseket (Alberti–Kilián 2010: 122–124). Összességében megállapították, hogy a nemdeterminisztikus információk túlburjánzásának kiküszöböléséhez a tudásbázis további szemantikai és enciklopédikus információkkal való feltöltése szükséges. A eALISról írott egyik tanulmányában Alberti kifejti, hogy álláspontja szerint a Tökéletes Szintaxist és a Tökéletes Szemantikát nem lehet (nem érdemes) egymástól elkülöníteni, helyette „a Tökéletes Grammatikát kellene megkeresni, ami minden nyelvészetinek nevezhető jelenségre megoldást nyújt, és amelyben a szintaxis és a szemantika közötti együttműködés tökéletes” (Alberti 2011a: 52). A eALIS modelljének számítógépes implementációja megkezdődött, létrehoztak egy univerzális adatbázist, amely alkalmas arra, hogy bármely nyelv lexikai egységeit és azok tulajdonságait tartalmazza. Az új modell előnye, hogy a lexikonban egy helyen kezelhetők a más nyelvi szintekhez (is) tartozó adatok (Kleiber 2008). Alberti eALIS modelljében tehát a lexika és a referensek képezik azt az alapszerkezetet, amelyek segítségével a relációkat leírják közöttük, a világ és az emberi elme között. Ebben a „totálisan lexikalista” alapvetésű modellben már nem listaként kezelik a lexikont, hanem összetett struktúraként, amely a többi nyelvi szinthez tartozó információkat is egyetlen helyen, a lexikonban tárolja. A kutatások további irányát Alberti egyfajta „formális kognitív nyelvelmélet” kidolgozásában látja, ezzel kapcsolódik ahhoz az új és egyre erősebb irányzathoz, amely a kognitív kutatások során megszerzett ismeretek formalizált leírását tűzi ki célul (ez egy új és várhatóan gyorsan népszerűvé váló kutatási irány). Világosan létszik, hogy a nyelv matematikai leírása immár a nyelvi szintek mindegyikére kiterjed, sőt, még a nyelven túli világok leírása is lehetővé válik.

Fóris Ágota

302

6.

Összefoglalás

A tanulmányban a lexikon megközelítéseit tekintettem át a nyelvészet különböző ágaiban, konkrétan a lexikon, a szótár, a szó, a szókincs, a szókészlet és a mentális szótár fogalmát. A bevezetésben felvetettem annak a nyelvész körökben is elterjedt véleménynek a cáfolatát, hogy a formális nyelvészet a lexikával nem foglalkozik. E nézettel ellentétben – mint azt az 5. pontban kifejtem – a formális nyelvészeti kutatásokban a lexikalista irányzatok egyre nagyobb teret nyernek, sőt, létezik olyan modell, például a eALIS interpretációs rendszer, amely totális lexikalizmust valósít meg. A lexikon három legfontosabb megközelítési módja (a szóalapú megközelítés, a fogalomalapú megközelítés és a grammatikaalapú megközelítés) közül a formális elemzést a harmadik típusba, vagyis a grammatikaalapúba soroltam. A 2. pontban a hagyományos leíró nyelvtan, a strukturális nyelvészet, a nyelvstatisztika és a lexikográfia megközelítései alapján részleteztem a szó, a szókincs és a szókészlet fogalmát. Megállapítottam a szakirodalmi források alapján, hogy a szó fogalma nem univerzális, többféle értelemben használják a nyelvészet különböző ágaiban, ilyen például az ortográfiai, a morfológiai, a fonológiai, a szintaktika és a lexikai szó. Különbséget tettem az egyéni szókincs (szókincs) és egy nyelv szókincse (szókészlet) között. A 3. pontban a szótárt mint lexikográfiai művet jellemeztem, és megadtam a szótár ilyen értelmű definícióját. A 4. pontban a mentális lexikonnal foglalkoztam. A pszicholingvisztikai és a kognitív kutatások alapján a mentális lexikon tartalmazza mindazokat az elemeket, a mentális nyelvtan pedig azokat a szabályokat, amelyek szükségesek a mentális folyamatok során létrehozott nyelvi megnyilatkozásokhoz. Az 5. pontban a szótár (lexikon) formális nyelvészetben betöltött szerepét tárgyalom. A különböző formális nyelvészeti irányzatok és iskolák eltérő módon kezelik a lexikont. A Chomsky-féle generatív grammatika még a szintaxis autonómiáját hirdette, a Montague-féle formális szemantika már a szemantika elsőbbségét. A lexikon szemantikai leírására ma már számos iskola és irányzat törekszik, ezek között strukturális– generatív és formális irányzatok. A lexikon vizsgálata a formális nyelvi elemzésben is egyre fontosabb szerepet tölt be, a korai autonóm szintaxis elvétől eljutottak a formális szemantikához, majd a formális pragmatikához és diskurzustanhoz. A formális nyelvészetben a szintaxis Chomsky-féle új elméleti keretben történő leírása után lehetségessé vált a jelentés formalizált leírása is. A lexikon jelentése ebben az irányzatban ’mentális lexikon’, ennek megfelelően a cél a mentális lexikonban tárolt nyelvi elemek, főként grammatikai jellemzőik (fonológiai, morfológiai, szintaktikai, szemantikai) leírása formális eszköztárral. Nem minden esetben teljesen egyértelmű, hogy a formális nyelvészeti szakirodalomban elkülönítik-e egymástól a mentális lexikont és a mentális nyelvtant. Ez a két terminus két egymástól különböző funkciót betöltő nyelvi elemek halmazát jelöli. Funkciójuk együttesen jut érvényre a nyelvi megnyilatkozásokban, függetlenül attól, hogy tárolásuk az agy azonos, vagy két különböző, de egymással hálózati kapcsolatban lévő részén történik-e. A Strukturális magyar nyelvtan Morfológia és Lexikon kötete alapján megállapítható, hogy lexikonnak nevezik egyrészről a mentális szótárt, másrészről azt a „kiszolgáló” adattárat, amely a nyelvi folyamatokat vezérlő rendszer nyelvi adatokkal történő kiszolgálására való. Annak a lexikonnak, amelyet a strukturális–generatív nyelvészet céljára kell összeállítani, az a feladata, hogy tartalmazza mindazokat az elemeket, amelyek a nyelvi megnyilatkozásokban szerepelhetnek. Ez egy olyan leegyszerűsített modell, amely a szótárról főleg fonológiai, morfológiai és szintaktikai információkat tartalmaz. Az ezek alapján az információk alapján osztályozással felépített modell a leszűkített feltételrendszerben hasznos lehet. Végezetül egy mai formális szemantikai elmélet, a eALIS világmodell lexikafelfogását összegeztem. A eALIS „totálisan lexikalista” alapvetésű, tudományos háttere három fő elmélet: a generatív szintaxis, a pragmatika és a modellelméleti szemantika. Ebben a


303

modellben már nem listaként kezelik a lexikont, hanem összetett struktúraként, amely a többi nyelvi szinthez tartozó információkat is egyetlen helyen, a lexikonban tárolja. A nyelvhasználat gazdaságossága miatt célszerű egy jelölőt több, közel azonos jellemzőkkel rendelkező részhalmaz elemeinek jelölésére használni. Azt, hogy egy adott megnyilatkozásban melyik aktuális jelentés tartozik a jelölőhöz, a szövegkörnyezet, a pragmatikai szituáció és a beszélők világról való ismeretei is befolyásolják. A terminushasználat általános jellemzője, hogy az olyan fogalomhalmazt, amely elemeinek a fő meghatározó jegyei azonosak, de több részjegyben különböznek, nem bontják részhalmazokra. A teljes halmaz jelölőjének jelentése a részhalmazok elemei jelentésének összege. Az ilyen ernyőterminus használatával továbbított információ pontosítására két eljárás is van: 1) a halmaz alosztályokra bontása újabb kritériumok alapján és a kialakított fajfogalmakhoz újabb terminusok bevezetése, 2. a részhalmazokban található fajfogalmakat ugyanazzal az ernyőterminussal jelölni, és az aktuális jelentést a szövegkörnyezet alapján eldönteni vagy jelzős szerkezeteket használni. A szó, a szótár, a lexikon fogalma ez utóbbi esetre példa. A szó terminusnak többféle – kontextustól függő – definíciója is létezik. Egy adott absztrakciós szinthez tartozó terminus definíciójától nem szerencsés elvárni, hogy egy alacsonyabb absztrakciós szintez tartozó jelentést is pontosan adjon meg (lásd részletesen Fóris et al. 2009). A tanulmány központjába állított lexikon terminust az egyes nyelvészeti ágakban nem ugyanazzal az aktuális jelentéssel használják. A szótár jelentései: általános értelemben 1. szavak halmaza, szűkebb értelemben (részhalmazként): 2. egyéni szókincs, 3. egy nyelv szókészlete, 4. lexikográfiai típusú mű (referenciamű) (fizikai formában megjelenő, nyomtatott vagy elektronikus, szavakhoz kapcsolt nyelvi adatok gyűjteményes adatbázisa), 5. mentális szótár, mentális lexikon. A lexikon jelentései: általános értelemben 1. szavak halmaza, szűkebb értelemben 2. egyéni szókincs, 3. egy nyelv szókészlete, 4. lexikográfiai típusú mű (referenciamű) egy fajtája, másként enciklopédikus szótár, 5. mentális lexikon, mentális szótár. Hivatkozások A nyelvtudomány elméleti kérdései 1960 = A nyelvtudomány elméleti kérdései. A szovjet általános nyelvtudományi vita anyagából. A MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei (1960) XVI (1-4), 359–379. Aitchinson, Jean (2003): Words in the mind. An introduction to the mental lexicon. Blackwell, Malden, MA. Alberti Gábor – Dóla Mónika – Kántor Gyöngyi – Kleiber Judit – Ohnmacht Magdolna (2007): ealis: a „reális” interpretációs rendszer. In: Alberti Gábor – Fóris Ágota (szerk.): A mai magyar formális nyelvtudomány műhelyei, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 139–156. Alberti Gábor – Kilián Imre (2010): Vonzatkeretlisták helyett polaritásos hatáslánccsaládok — avagy a eALIS σ függvénye. In: Tanács Attila – Vincze Veronika (szerk.): MSZNY 2010, Szegedi Tudományegyetem, Informatikai Tanszékcsoport, Szeged, 113–126. http://www.inf.u-szeged.hu/mszny2010/mszny2010.pdf

Alberti Gábor – Kleiber Judit (2003): Extraction of Discourse-Semantic Information… In: H. Cunningham – E. Paskaleva – K. Bontcheva – G. Angelova (eds.): Information Extraction for Slavonic and Other Central and Eastern European Languages, Borovets, Bulgaria, 63–69. Alberti Gábor (2000): Lifelong Discourse Representation Structures. In: Massimo Poesio – Davis Traum (eds.): GötaLog 2000 – Gothenburg Papers in Computational Linguistics 00–5, Göteborg University, Göteborg, 13–20. Alberti Gábor (2006): A matematika a természetes nyelvek leírásában. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

304

Fóris Ágota

Alberti Gábor (2009): eALIS: An Interpretation System which is Reciprocal and Lifelong. Workshop ’Focus on Discourse and Context-Dependence’ (16.09.2009, 13.30-14.30 UvA, Amsterdam Center for Language and Communication), http://www.hum.uva.nl/aclc/events.cfm/C2B8E596-1321-B0BE-6825998CFA642DB2, http://lingua.btk.pte.hu/realispapers [hozzáférés: 2011.10.17.]

Alberti Gábor (2011a): eALIS, avagy a szintaxis dekompozíciója. In: Bartos Huba (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIII. Új irányok és eredmények a mondattani kutatásban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 51–98. Alberti Gábor (2011b): eALIS. Interpretálók a világban, világok az interpretálóban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Antal László (1959): Megjegyzések a szóállomány statisztikai vizsgálatáról. Magyar Nyelvőr 83 (3), 307–311. Antal László (2005/1964): A formális nyelvi elemzés. Szak Kiadó, Bicske, 1–228. Apreszjan, J. D. (1971): A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszerei. Gondolat, Budapest. Asher, Nicolas – Lascarides, Alex (2003): Logics of Conversation. Cambridge Univesrity Press, Cambridge. Bańczerowski Janusz (1999): A kognitív nyelvészet alapelvei. Magyar Nyelvőr 123 (1), 78–87. http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1231/123107.htm

Bańczerowski Janusz (2009): A nyelvészeti strukturalizmus és kognitivizmus tézisei és alapelvei. Magyar Nyelvőr 133 (3), 253–261. Benkő Loránd (szerk.) (2002/1967): A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, 50–62, 259–269. Bölcskei Andrea (2010): A magyar településnevek korrelációs rendszerének alakulása a természetes névadás korszakában. Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, Budapest. Bynon, Theodora (1997): Történeti nyelvészet. Osiris Kiadó, Budapest. Chomsky, Noam (1957): Sintactic Structures. Mouton, The Hague. Chomsky, Noam (1965): Aspects of the Theory of Syntax. MIT, Cambridge. Chomsky, Noam (1995): The Minimalist Program. MIT, Cambridge. De Mauro, Tullio – Chiari, Isabella (eds.) (2005): Parole e numeri. Analisi quantitative dei fatti di lingua. Aracne, Roma. De Mauro, Tullio – Moroni, Gian Giuseppe (1996): DIB. Dizionario di base della lingua italiana. Paravia, Torino. De Mauro, Tullio (1999): Introduzione. In: De Mauro, Tullio (1999–2000): Grande dizionario italiano dell’uso. UTET, Torino, Vol. I. VII–XLII. Dóla Mónika (2006): Formulaszerű nyelvhasználat – az angol formulaic language terminus beillesztése a magyar nyelvtudományi terminológiába. In: Fóris Ágota – Pusztay János (szerk.): Utak a terminológiához, BDF, Szombathely, 94–116. Dowty, David R. − Wall, Robert E. − Peters, Stanley 1981: Introduction to Montague Semantics. D. Reidel Publishing Company, Dordrecht. Katz, Jerrold J. (1996): Semantics in Linguistics and Philosophy: An intensionalist perspective. In: Shalom Lappin (ed.): The Handbook of Contemporary Semantic Theory. Blackwell, Oxford, 599– 616. É. Kiss Katalin (2009): A 80 éves Noam Chomsky és a chomskyánus nyelvészeti forradalom. Magyar Tudomány (3), http://www.matud.iif.hu/2009/09sze/04.htm [hozzáférés: 2011.10.17.] Fejes László (2003): A szóösszetételek elemzéséről. In: Bakró-Nagy Marianne – Rédei Károly (szerk.): Ünnepi kötet Honti László tiszteletére, MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 106– 113. Fejes László (2005): Összetett szavak finnugor nyelvekben. PhD-disszertáció. Budapest, Kézirat. http://nytud.hu/~fejes/phd/index.html [hozzáférés: 2011.09.25.] Fóris Ágota – Kékesi Nikolett – Kozma László (2009): Megjegyzések a terminusok jelentésmeghatározásának módszeréhez. Magyar Terminológia 2 (1), 99–112. Fóris Ágota (2002): Szótár és oktatás. (Iskolakultúra könyvek 14.) Iskolakultúra, Pécs. Fóris Ágota (2005): Hat terminológia lecke. Lexikográfia Kiadó, Pécs.


305

Fóris Ágota (2006): A nyelvi és az enciklopédikus információk a szótári jelentés-meghatározásban. In: Klaudy Kinga – Dobos Csilla (szerk.): A világ nyelvei és a nyelvek világa. A XV. MANYE Kongresszus előadásai. Miskolc. 2005. április 7−9. (A MANYE Kongresszusok előadásai 2.) Vol 2/2. MANYE – Miskolci Egyetem, Pécs–Miskolc, 259–264. Fóris Ágota (2007): A szótár terminus értelmezéséről. In: Magay Tamás (szerk.): Félmúlt és közeljövő (Lexikográfiai füzetek 3.), Akadémiai Kiadó, Budapest, 295−302. Fóris Ágota (2010): A skálafüggetlen hálószerkezet a szótárakban. In: Bárdosi Vilmos – Kiss Gábor (szerk.): Szótárak, szólások, nevek vonzásában. Köszöntő könyv Fábián Zsuzsanna tiszteletére, (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 111.) Tinta Könyvkiadó, Budapest, 81–92. Gerstner Károly (2003): A magyar nyelv szókészlete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve, Akadémiai Kiadó, Budapest, 117–158. Giuliani, Alessando – Iacobini, Claudio – Thornton, Anna M. (2005): La nozione di vocabolario di base alla luce della stratificazione diacronica del lessico dell’italiano. In: Tullio De Mauro – Isabella Chiari (eds.): Parole e numeri. Analisi quantitative dei fatti di lingua, Aracne, Roma, 193–214. Gósy Mária (2005): Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. Guiraud, Pierre (1954): Les Caractères statistiques du vocabulaire. Presses universitaires de France. Harris, Zelig (1965): Transformational Theory. Language 41, 363–401. Hartmann, Reinhard R. K. (2001): Teaching and Researching Lexicography. (Applied Linguistics in action 2) Pearson Education, Exeter. Heim, Irene (1982): The Semantics of Definite and Indefinite Noun Phrases. Ph.D. thesis, University of Massachusetts, Amherst, published in 1989 by Garland, New York. H. Varga Márta (2006): „Születésnapját a születése napján ünnepeltük”. Töprengések a szoros szerkezetű összetett szavak toldalékolásáról. Magyar Nyelvőr 130 (4), 493–497. Imrényi András (2009): Generatív nyelvészet és szociolingvisztika. Magyar Nyelv 105 (1), 50−61. Jackendoff, Ray (1990): Semantic Structures. MIT Press, Cambridge/London. J. Soltész Katalin (1963): Guiraud statisztikai módszere a szókincs vizsgálatában. In: Telegdy Zsigmond (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok I, Akadémiai Kiadó, Budapest, 263–272. Kálmán László – Nádasdy Ádám (web, é. n.): Nyelvészeti alapfogalmak. In: Hajnali hárompercesek a nyelvről. http://budling.nytud.hu/~Kalman/arch/hajnali.pdf [hozzáférés: 2010.12.17.] Kamp, Hans (1981): A theory of truth and semantic representation. In: Jeroen Groenendijk – Theo M. V. Janssen – Martin Stokhof (eds.): Formal Methods in the Study of Language, Mathematical Centre, Amsterdam. Kamp, Hans – Roβdeutscher, Antje (1994): Remarks on lexical structure and DRS construction. Theoretical Linguistics 20 (3/3), 97−165. Kenesei István (2000): A szavak és más lexikai alapegységek. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 76–91. Kenesei István (2008): Funkcionális kategóriák. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 601–637. Kiefer Ferenc (szerk.) (1992): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (szerk.) (1994): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (1998): Alaktan. In: É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan, Osiris Kiadó, Budapest, 187–292. Kiefer Ferenc (2000): Jelentéselmélet. Corvina, Budapest. (2. kiadás: 2007) Kiefer Ferenc (szerk.) (2000): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (szerk.) (2008): Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiss Jenő (1995): Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Kiss Mónika (2004): Szótár a szótárban. In: Tóth Szergej – Földes Csaba – Fóris Ágota (szerk.): Lexikológiai, lexikográfiai látkép: problémák, paradigmák, perspektívák (Fasciculi Linguistici Series Lexicographica 3.), Generalia, Szeged, 61−68. http://mek.oszk.hu/04400/04468

306

Fóris Ágota

Kleiber Judit (2007): Számítógépes nyelvészet Pécsen. In: Alberti Gábor – Fóris Ágota (szerk.): A mai magyar formális nyelvtudomány műhelyei, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 170–188. Kleiber Judit (2008): A totális lexikalizmus elméletétől a kísérleti implementációig. PhD értekezés. Pécs, Pécsi Tudományegyetem. Kézirat. http://lingua.btk.pte.hu/realispapers [hozzáférés: 2011.10.17.] Komlósy András (2001): A lexikai-funkcionális grammatika mondattanának alapfogalmai. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Kövecses Zoltán – Benczes Réka (2010): Kognitív nyelvészet. Akadémiai Kiadó, Budapest. Lakoff, George – Johnson, Mark (1980): Metaphors We Live By. University of Chicago Press, Chicago. Landau, Sidney I. (1989): The Art and Craft of Lexicography. Cambridge University Press, Cambridge. Langacker, Ronald W. (1987): Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 1. Theoretical Prerequisites. Stanford University Press, Stanford. Langacker, Ronald W. (1991): Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 2. Descriptive Application. Stanford University Press, Stanford. Langacker, Ronald W. (2002/1991): Concept, Image, ad Symbol. The cognitive Basis of Grammar. Moutor de Gruyter, Berlin/New York. Lengyel Klára (2000a): Nyelv, nyelvtan, grammatika. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 23. Lengyel Klára (2000b): A nyelvi egységek szinteződése. In: Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 24–34. Levin, Beth – Rappaport Hovav, Malka (1996): Lexical Semantics and Syntactic Structure. In: Shalom Lappin (ed.): The Handbook of Contemporary Semantic Theory, Blackwell, Oxford, 487–507. Lyons, John (1995): Linguistics Semantics. Cambridge University Press, Cambridge. Magay Tamás (2004): Szó, ami szó. In: Fóris Ágota – Pálfy Miklós (szerk.): A lexikográfia Magyarországon (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához XXXV.), Tinta Könyvkiadó, Budapest, 53−71. Maleczki Márta (2007): Szemantika. Szerkezetek jelentése. In: Alberti Gábor – Fóris Ágota (szerk.): A mai magyar formális nyelvtudomány műhelyei, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 124–138. Massariello Merzagora, Giovanna (1983): La lessicografia. Bologna, Zanichelli. Muljačič, Žarko (1971): Introduzione allo studio della lingua italiana. Einaudi, Torino. Ogden, Charles Kay (1944): Basic English. A general introduction with roles and grammar. Paul Treber, London. Országh László (1954): A magyar szókészlet szótári feldolgozásának kérdései. I., OK. VI. Papp Ferenc (1964): Matematikai nyelvészet és gépi fordítás a Szovjetunióban. (Időszerű Műszaki Dokumentációs kérdések 6.) Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest. Papp Ferenc (2006/1966): Szövegszó, szóalak, lexéma. In: Klaudy Kinga (szerk.): Papp Ferenc olvasókönyv, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 135–142. Papp Ferenc (2006/1974): Strukturális-matematika-algebrikus (nyelvészet). In: Klaudy Kinga (szerk.): Papp Ferenc olvasókönyv, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 72–80. Partee, Barbara H. (1996): The Development of Formal Semantics in Linguistic Theory. In: Shalom Lappin (ed.): The Handbook of Contemporary Semantic Theory. Blackwell, Oxford, 11–38. Pléh Csaba – Lukács Ágnes (2003): A nyelv idegrendszeri reprezentációja. In: Pléh Csaba – Kovács Gyula – Gulyás Balázs (szerk.): Kognitív idegtudomány, Osiris Kiadó, Budapest, 529–556. Pléh Csaba – Lukács Ágnes – Kas Bence (2008): A szótár pszicholingvisztikája. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 789– 782. Pléh Csaba (1980): A pszicholingvisztika horizontja. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pléh Csaba (2000): A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia, Akadémiai Kiadó, Budapest. Prószéky Gábor (2003): A természetes nyelvek leírásának bonyolultsági kérdései. Magyar Tudomány (3), http://www.matud.iif.hu/03mar.html [hozzáférés: 2011.10.17.] Pustejovsky, James (1995): The Generative Lexicon. The MIT Press, Cambridge.


307

Rebrus Péter – Törkenczy Miklós (2008): Morfofonológia és a lexikon. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 683–786. Svensén, Bo (1993): Practical Lexicography. Principles and Methods of Dictionary-Making. Oxford University Press, Oxford. Swadesh, Morris (1971): The origin and diversification of language. (J. Sherzer (ed.)) Aldine Atherton, Chicago. Szirmai Mónika (2005): Bevezetés a korpusznyelvészetbe. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Törkenczy Miklós (1994): A szótag. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia, Akadémiai Kiadó, Budapest. Tolcsvai Nagy Gábor (2010): Kognitív szemantika. Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitra. Trón Viktor (2001): Fejközpontú frázisstruktúra-nyelvtan. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Ullmann, Michael T. (2001a): A neurocognitive perspective on language: The declarative/procedural model. Nature Reviews Neuroscience (2), 717−574. Ullmann, Michael T. (2001b): The declarative/procedural model of lexicon and grammar. Journal of Psicholinguistic Research 30, 37−69. Zsemlyei János (2002): A mai magyar nyelv szókészlete és szótárai. Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár. Wiegand, Herbert Ernst (1998): Wörterbuchforschung. Untersuchungen zur Wörterbuchbenutzung, zur Theorie, Geschichte, kritik und Automatisierung der Lexikographie. Vol. 1. de Gruyter, Berlin. Zgusta, Ladislav (1971): Manual of Lexicography. Mouton, The Hague/Paris.

Források DoL 1998 = Hartmann, Reinhard R.K. – James, Gregory (eds.) (1998): Dictionary of Lexicography. Routledge, London/New York. ÉKsz2 = Pusztai Ferenc (főszerk.) (2003): Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest. KER 2002 = Közös Európai Referenciakeret – magyar változat (2002): http://www.nyak.hu/nyat/doc/ker_2002.asp [hozzáférés: 2011.09.25.] MSzFE. = Lakó György (főszerk.) (1967–1981): A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár 1–3. + Mutató. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pléh Csaba – Boross Ottilia (2008): Pszichológia. (Akadémiai lexikonok A-Z) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Where are Possible Worlds? II. Pegs, DRSs, Worldlets and Reification1

Gábor Alberti University of Pécs, Department of Linguistics [email protected]

We follow Pollard (2005) in assuming that the mainstream Kripke/Montague-inspired possible-worlds semantics is “a framework known to have dubious foundations”, and “worlds are constructed from propositions ..., and not the other way around”. We intend to work out this approach in a DRT-based framework, called eALIS, in order to account for phenomena concerning referent accessibility, at the same time. We claim that our system offers a general solution to problems of intensional identity, and it is devoid of DRT’s “extra level” problem – by embedding discourse representations in the world model, not directly but as parts of the representations of interpreters’ minds, i.e., their (permanently changing) information states / “internal worlds”. Hence, there is simply no intensionality in eALIS as interpreters’ “worldlets” (in description of their brains within the entire model of the universe) carry all kinds of information (BDI, guesswork, dream) typically “entrusted to” possible worlds. This paper is the second part of a pair of papers. The first part (Alberti and Kleiber (2012): Where are Possible Worlds? I. Arguments for eALIS) demonstrated eALIS in English, following two thorough demonstrations in Hungarian (Alberti 2011a–b). This part offers a review on the status of eALIS within seminal related works in the field on the basis of the excellent questions and valuable comments due to Hans Kamp and two anonymous reviewers of an earlier version of the first paper. I am hoping that readers knowing one of the three introductions to eALIS will consider this paper an interesting contribution to the hottest questions of dynamic semantics. 1.

External Identity – Internal Identification

This first section offers a generalization of Alberti and Kleiber’s (2012) approach to intensionality in the framework of eALIS, by classifying the problems pertaining to the relation between external entities and corresponding internal entities (these latter can also be referred to as referents). In subsection 3.1 of Alberti and Kleiber (2012), two opposite cases were discussed. In the one case (1a) an ancient astronomer attempted to identify stars on the basis of observing the external world but failed to identify Evening Star and Morning Star in spite of their external 1

I am grateful to SROP-4.2.1.B-10/2/KONV/2010/ KONV-2010-0002 (Developing Competitiveness of Universities in the Southern Transdanubian Region) for their contribution to my costs at SynFonIJa4 (2011, Budapest) and ensuring the working of Research Team eALIS for Theoretical, Computational and Cognitive Linguistics. We would also like to thank all three reviewers very much for their great efforts and numerous precious comments. I note here that I predominantly use 'we' in this paper, in order to refer to the common characteristic endeavors of the team.

Where are Possible Worlds?

309

identity: rubric (3) registers this type of relation, i.e. failure of identification on the basis (or rather, in spite) of identity (–/+). In the other case concerning indistinguishable twins (1b), the external world led someone to identifying what differ in fact (+/–); see (5). (1)

PROBLEMS OF EXTERNAL ENTITIES AND CORRESPONDING INTERNAL ENTITIES: a. A conversation overheard in ancient Babylonia: “Look, there is Hesperus, brighter than it was yesterday.” “Phosphorus was also bright this morning.” “Really? It wasn’t that bright yesterday.” b. Mary believes that [the married Peter Caruthers is the same person as the bachelor Paul Caruthers]S1 / [who kissed Sue on Monday is the same person as who kissed Doris on Friday]S2. c. Hob believes that a witch has killed Cob’s cow and Nob thinks that she has blighted Bob’s sow.

Landman (1986: 97) calls the illustrated aspect of the Hesperus-Phosphorus Problem the problem of “intersubjective agreement” (1a). He argues that “in using the word ‘Hesperus’ both persons assume that they talk about the same object”. … “How come, they are at the same time so sure that they talk about the same things, and not each of them about their own private experiences, and still are not aware that the things they talk about are actually one and the same object?” He formulates the essence of the problem which he calls “the main problem in semantics since Frege” as follows: “Where are the objects we talk about? If they are in our minds, then the above conversation involves four objects, two for each language user; if they are in the world, then it involves only one object, the planet Venus. But if we ask the Babylonians themselves, the two would not disagree about the number of objects: there are two: Hesperus and Phosphorus.” “The task of semantics is to find the proper place for this intersubjective agreement [2 objects], in between subjectivity [4 objects] and objectivity [1 object]. In the problem of indistinguishable twins, illustrated in (1b) above, Peter and Paul are supposed to be indistinguishable twin brothers. Nevertheless, if Mary is a rational person, the version of S1 is strange: to believe in the identity of two persons with different names and different marital statuses; whilst version (1b/S2) is completely all right under appropriate conditions. (2–10)

POSSIBLE RELATIONS OF EXTERNAL ENTITIES AND THEIR INTERNAL REPRESENTATIVES: r = u, r’ = u’:

int. id. / ext. id.  basis external

internal

+/+

–/+

+/–

2. u = u’  r = r’ watching football match in stadium 3. r = r’ (u=u’ ) watching football match on a bad TV set

4. u = u’  r  r’ Hesperus – Phosphorus (Granularity Pr’s) 5. r = r’ (u  u’) an actor and stunt men

6. u  u’  r = r’ indistinguishable twins 7. r  r’ (u = u’) an actor playing more roles

+/

/?

8. r = r’ Hob’s witch and Nob’s witch

9. r = r’ / r  r’ (u = u’?) axe with new head and helve, 10. Theseus’ ship

The Hob–Nob Problem can be classified in this approach as a case in which the external world provides no help in identifying internal entities (8) because corresponding external entities simply do not exist (+/). Class (9–10) is similar to class (8) in that the external world provides no support, but here not because of the lack of external entities but because of their uncertain status. We have placed the Puzzle of Axe in this class, which is as follows: Once upon a time there was an axe. Its head had got wrong so had been replaced with a new head. Then its helve had got wrong

Gábor Alberti

310

and had been replaced with a new helve. Can the resulting axe be considered to be the same axe as the original one? If the axe is said to have been repaired two times, it seems that one and the same axe is allowed for. If it is considered that the original axe and the new one have no common piece of material, two distinct axes are allowed for. To the person, for instance, using the axe day by day and repairing it from time to time (say, an old forester), the axe remains “the same”, as the successive referents belonging to it are identified gradually (r = r’), entirely independently of the philosophical question of external identity (u = u’?). To a person, however, who can see the axe only two times, once its original stage and once its stage with a new head and a new helve (say, the old man’s grandchild visiting him once a year), there are two distinct axes, i.e. two (groups of) axe-referents not anchored to each other. Hans Kamp (in his review on the first version of Alberti and Kleiber (2012)) has called our attention to the “Theseus’ ship” variant of this puzzle (10), in which a disintegrating ship on the beach is preserved for posterity by being replaced plank by plank, while the old planks are put back together again in the old fashion in a museum nearby; so in the end there are two ships, one on the beach, which shares none of the old material with the original ship and one in the museum, which can be considered the old ship, which has been transported from the beach to the museum in an elaborate, plank by plank, procedure. We would like to show that eALIS sheds new light on these stubborn old problems by ensuring the possibility of clearly separating a semantic component from a philosophical one. The key is, again, our approach that internal structures have their on laws of construction, partly independently of what is externally “to be represented” (or at times, obviously, totally independently, when there is no external entity to be represented). As for the Axe Puzzle, see (9a–b below), the semantic part of our solution can be seen in the ellipses: to interpreter i, the Grandpa, the new “temporal version” of the axe (ui”) is anchored to the old version (ui’), opposed to his grandson; (9a–b) both show these judgments. The difference lies in the philosophical part of the puzzle; it is the philosophers’ task to decide how many axes should be considered. Their decision is practically irrelevant to semanticists, who are responsible for another decision: semanticists should evaluate the two internal judgments in question according to the given external situation. In version (9a) the result of the simple semantic calculation is that Grandpa’s observation is true while the grandson’s one is partial. In version (9b) the grandson’s observation is qualified as true while Grandpa’s one is false. (9)

a.

b. ui’

ui” u

uj’

uj”

ui’

ui”

u’

u”

uj’

uj”


(10) a.

311

b. ub’

uor’ um’

ub’

uor’ um’

ub

um

ub

um

ub”

um” uor”

ub”

um” uor”

In the Axe Puzzle, two internal entities should be linked to one or two external entities. In the Theseus’ Ship Puzzle, three internal entities should be linked to two or three external entities. Our method can also be applied in this latter case, in a simple, straightforward way. Two normal, expected variants are considered above in (10a–b). Let us start with philosophers’ task: they should decide if there are two or three external entities2, and then they should make a decision on what we call ‘out-anchoring’ in eALIS. That is, they should decide which internal entity is to be linked to which external one. Then comes semanticists’ task. Interpreter i' is the representative of the opinion that what counts is the material so it is the ship in the museum that coincides with the original one. Interpreter i" represents the “spatial” approach, in the spirit of which it is the repaired ship on the beach that is to be identified with the original ship. Then our semantic calculations result in the following analyses: according to the external situation sketched in (10a), the former interpreter’s observation is true while the latter one’s observation is partial and false at the same time; and in (10b), it is the former interpreter that is to be characterized by partial and false observation. We have not considered the optimal case yet (+/+): when the interpreter is watching one and the same entity and identifies it correctly at each observation (1). Watching a football match in a stadium (under excellent weather conditions) can serve as an example: the spectator is watching the match and recognizes his favorite player again and again when he is just in action. In certain cases the accommodation of internal identification seems to be the primary procedure, on the basis of which the interpreter is led to the conclusion that certain entities outside must be identical (3). Watching a football match on a bad TV set can serve as an example: the spectator can identify the players only on the basis of their positions and the logic of the game; he would not be able to make a distinction between the small figures who are like peas in a pod. In practice the two strategies seem to function simultaneously, in close cooperation with each other: identification on the basis of clear external identity and revealing identity on the basis of some “internal” necessity or scenario. This latter facility always supports the former facility; that is why our brain is our chief sense-organ (with its lifelong experience, captured by eALIS). We can sometimes take advantage of the possibility of mistakes in the relation between identification and identity. It is quite common in theaters that an actor plays more miner roles in a comedy, and nobody in the audience can notice this swindle due to different dresses and the system of clear-cut roles in the story (7). In the ideal spectator’s internal world, thus, more (not identified) referents will correspond to one and the same factual entity outside, in harmony with the director’s will. 2

We guess that nobody would qualify the current ship in the museum and the current ship on the beach as the same entity because they occupy different spatial positions at the same time.

Gábor Alberti

312

The last example, in (5) above with the representation in (11) below, is the opposite of (7): there are an actor and one or more stunt men employed to perform stunts involving risk (e.g. riding a wild horse, swimming in icy rivers) as a stand-in for the actor in a film (11c). Obviously, the actor and the stunt men are different external entities. The stunt men, however, are photographed so that, on the basis of their outer similarity to the actor, on the one hand, and the logic of the story, on the other, spectators of the film will identify referents participating in eventualities corresponding to scenes played by the actor himself with referents of eventualities corresponding to scenes played by the stunt men (11f). Thus the interpreter will be led to the internal identification of certain referents (r = r’) in spite of their disjoint anchoring (r  r’) – in total harmony with the director’s original desire (11a) and later plan (11d) after giving in to the actor’s refusal of risky scenes (11b). (11)

AN ACTOR AND TWO STUNT MEN:

director’s root worldlet a.

DESIRE,rdir,t1,+ kiss ractor ride-a-horse ractor swim ractor

b.

INTEND,ractor,t2,+ kiss ractor

c.

INTEND,rdir,t3,+ kiss ractor ride-a-horse rstm1 swim rstm2

INTEND,ractor,t2,– ride-a-horse ractor swim ractor

DESIRE,rdir,t3,+ d.

BEL,rspect1,t3,+ kiss ractor ride-a-horse ractor swim ractor

actor stunt man1 stunt man2

a spectator’s root worldlet e.

BEL,rspect2,t4,+ kiss r’actor ride-a-horse r’actor swim r’actor

In what follows we offer a review on the status of eALIS within seminal related works in the field on the basis of the questions and comments due to the three anonymous reviewers of an earlier version of Alberti and Kleiber’s (2012) paper.


2.

313

A comparison between Landman’s pegs and internal entities in eALIS

Landman (1986: 106) follows Heim (1982: 318) in “thinking of contexts as furnishing not simply individuals, but ››individuals in guises‹‹”: “… we do not enter the world unprejudiced, and touch the things as they themselves are, but they appear to us only through the guises they get in our information.” In eALIS, for an entity u outside and interpreters i1, i2,… observing it, it is assumed that there are numerous internal entities rkt, where t is the moment of observation and ik is who observed u at t. Context-dependence, thus, is taken into account, and not only in the context of conversations. Landman’s and Heim’s “individuals in guises” / “private objects” belonging to individual interpreters are not, directly, elements of the representation of discourses, but, primarily, momentary products of interpreters, or their concentrated attention to the given object outside. It is true “indirectly” that conversations are typical contexts of producing internal entities, and in such cases they can be called “discourse referents”. Landman (1986: 107) assumes that “identity is a relation between discourse referents and not between their interpretations.” In eALIS, relation α is responsible for anchoring an internal entity to another one. What triggers anchoring? A potential reason is that their owner has got convinced on the basis of similar external properties and relations associated with the two internal entities that they are observations of the same external entity. Grammatical cues, however, are also important triggers of anchoring, without coming with any similarity in the epistemic sense mentioned in the previous sentence. Landman (1986: 107) raises two severe theoretical problems concerning the identification of what are qualified as identical in conversations: “What does it mean for two discourse referents or discourse markers to be identical? This is related to the problems of subjectivity of representations. If discourse markers are private subjective representations of objects, then they are mind-bound, they are bound to some representation of some person, and because two persons cannot literally have the same representation, they cannot have the same discourse marker; even worse, since representations, in this view, are concrete objects, discourse markers seem to be bound to the particular discourse in which they figure, and even within one person, it seems quite impossible to identify the same discourse marker in two representations.” In the holistic approach of eALIS, the universe of entities contains, “in the same space”, every interpreter’s every referent at every moment of time (in addition to the external entities). As α-anchoring pertains to this total universe as its domain, nothing excludes analyses in which an entity belonging to an interpreter and a conversation is anchored to another interpreter or another conversation. The latter facility is due to the lifelong nature of eALIS: an interpreter is regarded as building the same gigantic (and richly structured) DRS through his/her entire life. The former facility enables us, on the one hand, to provide an analysis of a conversation from an external point of view: it can be inspected, due to the common space of external and internal entities, if the discourse participants speak about the same things, or there occurs some misunderstanding. On the other hand, reciprocity of eALIS makes it possible to represent a dialogue from an internal aspect in both interpreters’ minds as follows: Interpreter i’ is placing referents that belong to participants figuring in her own sentences in worldlets with labels expressing that these referents belong to her beliefs (or desires, etc.), and she is placing referents that belong to participants figuring in her partner’s sentences in worldlets with labels expressing that she thinks that these referents belong to her partner’s beliefs (or desires, etc.). We can say, thus, that i’ is practically anchoring her own referents (of different worldlet labels) to each other in the course of working up the conversation. Her partner, obviously, is also building his own version of the conversation, with anchoring together his

314

Gábor Alberti

own internal entities (of different worldlet labels). The conversation can be qualified as successful if the interlocutors have built up sufficiently similar “private versions”, including that the corresponding internal entities are anchored to the same external ones, if any (see the previous paragraph). Let us consider Landman’s (1986) view on identity conditions: “Symbols are expressions in a language, and precisely that makes their identity conditions trivial” (p109). “… classical objects, total objects, … are identical to themselves and to nothing else (p112). “It should be file cards, as objects in disguise, that should have non-trivial identity conditions” (p110). We reach the same distinction in eALIS as follows. External entities are identical to themselves and to nothing else; they correspond to the above mentioned “total objects” in the real world. Internal entities have a double nature. As they are (typically) symbols in a representation whose form is due to the grammatical structure of sentences, we retain their status as distinct objects. In W[i,t] (an interpreter i’s information state at moment t), however, four relations spread among referents from moment to moment, and one of them is the anchoring function α. The fact that r’ is anchored to r” in W[i,t] means that i thinks at moment t that r’ and r” belong to the same real or virtual entity. According to Landman (1986: 115), “in the informational perspective that is adopted here we will not introduce elements as entities independent of our information but rather take the epistemic approximations of such independent elements as their ‘stand-in’.” “Information systems (p116) do not themselves function as representations of the actual information which some person has, but rather they provide the reservoir of information units, from which such representations draw. Also a domain does not strictly contain those actual representations, it is an idealized construction out of that…” “So the actual, rather imperfect information of a language user about a domain can be represented as a collection of sets of propositions.” “[If a language user gets better informed,] some set of propositions is replaced by a larger set of propositions … our language user knows more about a certain element…” “…domains still are epistemic structures, the ‘real’ world of entities of which they are approximations exists only as a regulative idea…” “…at least (p117) we have to assume that this something exists…” “it has to exist to understand why the epistemic structures are as they are …, but it plays no further role at the level of representation of information.” A philosopher is interested in the “regulative ideas”, the “idealized construction” of the entire “reservoir of information units”. We are linguists. We accept this idealized construction as a background but we strive for the adequate description and explanation of “representations of the actual information which some person has”. We are interested in “the actual, rather imperfect information of a language user about a domain”. We intend to capture the structural properties of his/her “collections of sets of propositions”. And we are studying it chiefly “from below”: from the perspective of linguistic forms, and not “from above”, from the perspective of the Kantian tradition. An important advantage of our perspective is that “the imperfect information of a language user about a domain” is necessarily finite and is not required to be closed under logical operations; hence, they are harmless constructions relative to the above mentioned “idealized construction”. The principal aim of eALIS is to account for as many phenomena as possible in the sure and confident finite constructions which can be attributed to internal worlds, instead of attempting to account for these phenomena, as a first step, in the idealized, regulative informational system, which is infinite and total, and then, in a second step, to “project” the solutions onto the internal worlds. Growth of information and its “approximative” character are captured in eALIS by means of the four internal relations, out of which the expansion of the formula-constructing relation  plays the crucial role. Due to the technique of reification, we need not assume that internal worlds contain relations such as ‘love’ and ‘husband of’; such relations can be found only outside in the real world, and what belong to them in an internal world are internal entities in the


315

appropriate argument position of relation , which we call ‘predicate referents’. In the representation of the sentence Mary loves her husband, internal entities of the same status belong to the external relations ‘love’ and ‘husband of’ as well as the real persons Mary and her husband Peter. Landman (1986: 116–118) says: “So the actual, rather imperfect information of a language user about a domain can be represented as a collection of sets of propositions.” “… once a property is in a set, it can’t get out. … If its value is undefined it can stay that way, … or it can get one of the ‘defined’ values 0 or 1, but that is monotonic, since we assume that undefined means ‘not yet defined (and hence is a ‘smaller’ truth value than either 0 or 1).” We have applied the same technique in (7) in 3.2 of Alberti and Kleiber (2012). ‘Undefined’, ‘0’ and ‘1’ correspond to the following worldlet polarities, respectively: ‘0’, ‘–‘, ‘+’. And information growth may be due to either some novel observation from outside, or accommodation, which means the mobilization of the (finite) content of the given interpreter’s mind.3 On pages 120–124, Landman (1986) defines the meaning of MAY, MUST and IFTHEN. “… they do not refer to what is already in our information, but to the possible ways of extending our information that are still admitted by what is in our information, and the structural relations that exist between propositions in the information structure.” “… we have to relate modals to possible ways of extending [an information state] s…” “The elements (proper filters) corresponding to this information structure are called information states (they are approximations of possible worlds).” The information structure mentioned recently is the infinite “idealized construction” discussed above. In concrete linguistic cases, it is vague how to calculate “the possible ways of extending our information”. In eALIS, as was mentioned above, our starting-point is “the actual, rather imperfect information of a language user about a domain”, which is nothing else but his/her finite and logically not closed “collection of sets of propositions”. As was also mentioned, we are studying the properties and the architecture of this finite internal structure. We claim that MAY, MUST and IF-THEN can be defined on the basis of the following property of internal worlds: certain pieces of information, which we call eventualities, are “stuck” to other pieces of information “firmly” or “less firmly”. (12) serves as an illustration4 (Kálmán 1990): (12) a. Peter got married yesterday. … b. The minister spoke very harshly. / c. ??The dog barked very loudly. The piece of information concerning a marriage is firmly associated with the presence of a husband and a wife, it is less firmly associated with that concerning the presence of a minister (12a+b), and its association with the piece of information concerning the presence of a dog is weak and dependent on accidental interpersonal knowledge (12a+c). This associating relation in finite information sets and its application due to accommodation will help more in calculating “the possible ways of extending our information” than the lattice structure of the infinite “idealized construction” (or the former “practice” can be regarded as a practical specialization of the latter “theory”).

3

Three two-sentence discourses are compared in (7d–f) of Alberti and Kleiber (2012): “We need a prime number greater than 200... 210 / 221 / 211 may be a good choice.” On the one hand, (7e–f) are reasonable statements in contrast to (7d), as 210 is obviously no prime number. On the other hand, however, (7d–e) are in opposition to (7f), because it is only the number mentioned in (7f) is a prime number as 221=1317 in (7e). We pointed out that in the approach due to eALIS (relying on the three polarities ‘0’, ‘–‘, ‘+’ and the temporal labels of worldlets) both sides can be accounted for. 4 The example is discussed in Alberti–Kleiber (2012, (9c)).

Gábor Alberti

316

“What are pegs?” raises Landman (1986) the central question of his book on page 124. “I refuse and reject it as nonsensical to regard pegs as classical, static objects, that have properties, that do or do not exist, and that are identical with themselves only…” He adds then that (p127) “… indiscernibility contains the key to the proper understanding of pegs. Suppose that you don’t have information at all, that s = . Then all pegs are indiscernible. Pegs get discernible only through information growth.” Pegs correspond to our internal entities. We agree that they do not share the properties listed above with “classical, static objects”, which correspond to our external entities. They do not have properties, for instance, but they are associated with properties (and relations). It is also true that at the (idealized) moment of an interpreter’s birth our internal entities are all indiscernible “empty pegs”: they are associated with no piece of information at that moment, that is, they belong to the domain of neither σ, nor α. We would like to use the arguments mentioned above for convincing the reader that the best place of Landman’s pegs is in the mental representations we call internal worlds. Oblivion may serve as an additional argument in favor of the peg-like character of internal entities: when something has sunk into oblivion, it can be modeled in our approach as the result of a process in the course of which the pieces of information hung on a certain internal entities have been deleted (accidentally? or with the purpose of putting our mind in order?); and then our “pegs” will be empty again and become suitable for accepting new pieces of information, that is, get in the domain of the mind-internal relations σ, α, λ and κ again. It is often beyond our understanding to decide what are the entities outside; our internal entities, however, retain their self-identity in the passing time (which is decisive to Landman as well); but it is not on the basis of the sets of information hung on them that they can be qualified as identical to themselves and each other, but their hosts, we human beings, make decisions about their identity relation α from moment to moment, partly on the basis of nonlinguistic impressions, and partly due to cues encoded in linguistic forms. The peg-construction of eALIS is harmless due to its finiteness and non-closed status under logical operations. The key to their firm self-identity lies in their ontology: they are stuck to the moment of their birth, when something has occurred to their host; their host and this distinguished moment make them discernible form other entities. Nevertheless, it is just their task to capture changes, and they can fulfill this task by getting into the domains of the permanently changing four internal relations σ, α, λ and κ. These relations may provide true, partial or false image of external entities – if we have committed ourselves at all to a certain judgment on the external identity relation. But linguists and semanticist can practically ignore this philosophical side. What counts is what has encoded in language pertaining to “identity”. We’d better approach this question from the direction of evolution. The α-anchoring strategy of Homo Sapiens, accompanied by the other three internal relations, has proved to be an effective perception of the external world, which is suitable for relying successful answers on. We can also assume that, due to the social way of language acquisition and the permanent intersubjective communication, sufficiently similar internal structures develop in minds of members of communities. It might happen, obviously, in this continuous transition of information-carrying internal representations that some mutation occurs, which is often unfavorable, but in certain situations it may provide just the innovation that is advantageous from the viewpoint of the optimal alignment with the permanently changing external world. 3.

Situations and Individuals

The linguistic application of Barwise and Perry’s (1983) Situation Semantics to the relevant data by Elbourne (2005), who uses a version of Situation Semantics that is based most


317

directly on the works of Heim and Kratzer (e.g. Heim and Kratzer 1998) is scrutinized in Alberti’s (2008) paper in English. Alberti’s (2008) conclusion essentially coincides with what we have emphasized as regards Landman’s (1986: 116) approach: it is a decisive feature of the perspective of eALIS that “the imperfect information of a language user about a domain” is necessarily finite and is not required to be closed under logical operations; hence, they are harmless constructions relative to such “idealized constructions” attributed to the external world as Landman’s proper filters and Barwise and Perry’s situations. One might have the feeling that worldlets are, after all, mental representations of situations in B&P’s sense (they share the feature of polarity, for instance). Well, this can be true in a philosophical sense, but we argue that these internal mental representations mainly can, and must be described without any reference to any kind of external objects. We claim that in the course of modeling the external world it is possible to limit ourselves to the simplest—hence, less harmful—information structure where Seligman and Moss’ (1997: 250) Axiom 10 is kept: “No argument is an infon, relation or role” (standard simple information structure). They discuss (p258) the dilemma as follows: “Information ... need not be of the simple kind considered above [see Axiom 10]: it may come in larger, more complex chunks. Logical combinations present an obvious example: we need to account for conjunctions, disjunctions, and perhaps negations of infons. Yet even with the first item on the list there is a potential problem. The identity condition... The heart of the problem is an inherent tension in the concept of information. On the one hand, information is representation-independent: the same information may be represented in many different ways. On the other hand, information is fine-grained: two pieces of information may be logically equivalent without being identical. Consequently, the identity conditions for information represented by complex signs must lie somewhere between those for the syntactic form of the sign and those for its semantic content. Striking the right balance is, in general, very difficult. ... Other problems [are] ... quantified infons (with variable binding), various negations and conditionals...” We sum up the essence of our attitude. We let no “complex infons” into our externalworld model. Propositional-attitude verbs, modals and logical connectives are “treated” in internal worlds; which are no models, and hence they need not be infinite, they need not be closed under logical operations, they need not be consistent. In this way we avoid numerous meta-theoretical threats. What is the cost? Well, indeed, we have given up modeling beliefs, desires and intentions, but we have given up no information. The finite representations provided by eALIS worldlets enable us to capture the entire content of beliefs, desires, intensions and other fictions, and due to the technique of accommodation any relevant extension of proposition sets can be captured. Linguists’ task lies in revealing the triggers of accommodation, accounting for, in this way, the linguistic side of the “approximation of the external world” hypothesized by philosophers (see Section 2). One question remains in this context: How can complex internal pieces of information (we call them complex eventuality referents) be interpreted in an external world with no complex infons? What perform the task of “mediation” are internally stored meaning postulates (which we call conditional eventualities). In the course of static interpretation a complex eventuality is replaced with simple eventualities due to these meaning postulates, and simple eventualities can be compared with the also simple infons outside.

Gábor Alberti

318

4.

SDRT

Their (Asher and Lascarides 2003) rhetorical / discourse relations are also worth mentioning in this context (Elaboration, Explanation, Narration, Background etc.). They point out that numerous sentence-internal phenomena have something to do with these relations between sentences in discourses. Accounting for these phenomena using discourse representations forming parts of interpreters’ internal worlds is a natural, straightforward solution compared with an “external” approach in which we ought to say that the external world contains complex situations with components related to each other by Elaboration, Explanation, Narration, Background etc. We consider it obvious that such relations are not outside but they are language users’ construal. 5.

The Level of Representation to be Eliminated

In one of the reviewer’s opinion“… worldlet structures [of eALIS] would also have the intermediate status that [the authors] want to avoid…” “… the non-representational nature that is meant to distinguish eALIS from, in particular, the DRT-based approach of … [Kamp et al. 2011] should be argued for and its formal implications better explained.” Well, there is a world. It is an essential task of semanticists to elaborate its most appropriate model. In this world there are beings who, in the hard struggle for life, are furnished with three useful abilities pertaining to creating something. They are able to create detailed internal representations of their environment. They are able to create representations serving as messages that convey the former kind of representations to each other. And they are able to create mental constructions that look like representations (on the basis of their structural properties), but their calling into existence is not due to having represented anything; they are desires and intentions and other fictive constructions, which rather seem to function conversely compared to representations: it is the world outside that is desired or intended to copy them. It is the cornerstone of our approach that ‘creating’ above is meant in the strictest literal sense: ‘producing’, ‘bringing into existence’ something, which is, then, to be described as a part of the world model. The task of elaborating the appropriate world model, hence, coincides with the task of describing the human mind and, within it, reflection of discourses. With having eliminated the separate status of discourse representation, antirepresentationalists’ (e.g. Groenendijk and Stokhof 1991) all philosophical / metatheoretical worries about “the extra level” are also to be regarded as eliminated. One might think at this point that this solution to the stubborn problem that has led to the development of competing seminal angles in formal semantics is too simple, suspiciously trivial… That is not the case, however. It is not easy at all to determine what kind of entities the universe of a human mind consists of, and what the relations pertaining to them are like. We claim that, fortunately, the literature of formal semantics does offer highly developed constructions which are almost suitable for fulfilling these two tasks. As was said above, a “finite” variant of Landman’s (1986) pegs can play the role of “internal entities” in the representation of human minds. In our approach they can also play the role of discourse referents at the same time if we accept the principle of Unity of Thought and Information (UTI), which is characterized by Asher and Lascarides (2005: 378–379) as follows: “...the same structures that are useful for characterizing information content – be they sets of possible worlds, dynamic information states ... or more structured objects like DRSs – should also be used to characterize the objects of attitudes like belief. ... A final reason for adopting UTI is conceptual. While perhaps some simple beliefs, such as the belief that one is in danger, may be non-verbal, most complex beliefs are formulated in the medium that is used


319

to express them. It would be extremely odd if within an organism two highly complex but distinct representational systems for expressing thoughts had evolved – one linked to language and used for public communication, and the other reserved for the private formulation of beliefs.” As for internal relations, our starting-point has also been the spirit of UTI: if human minds are permanently fed with discourse content, then their internal structure should be essentially the same as the structure of a gigantic, “lifelong” discourse (Alberti 2000). And if we accept that discourses can be characterized by Kampian box structures (Kamp et al. 2011), then our task lies in formulating the network of connections among referents as a system of relations in universes of (internal) entities. Well, the mathematical content of a Kampian box structure boils down to a system of three relations: relation α, the “anchoring”, expresses the relation of an internal entity to another one that is considered identical to it or to be identified with it; relation λ captures the box-level relation of an internal entity, belonging to a box, to another one belonging to a directly embedded box; and σ reformulates the reified (see above) variant of Kampian condition formulae as a tricky relation between an internal entity (which is the representative of entire formulae, called the eventuality referent) and at least two internal entities, corresponding to such components of condition formulae as the predicate, the temporal referent, the first argument, the second argument etc. (and possibly a spatial referent). We claim that one more relation is to be added to this system because of the (primarily quantitative, but lastly qualitative) difference between single discourses someone participates in and his/her gigantic “lifelong discourse”: the domain of this relation at a moment t in an interpreter i’s internal world W[i,t] is to show the currently active (activated) part of his/her brain, which consists of the internal entities (s)he is concentrating on. It is also to be mentioned that relation α can link internal entities to external ones, too, which expresses the relation of our “private objects in disguise” to the real objects in the external world. The model’s unified universe containing external and internal entities together makes it possible to account for the two types of anchoring (internalexternal and internalinternal) uniformly. This is the answer to this comment of the second reviewer: „What seem to me to be the fundamental problems of eALIS also become visible in connection with [the] notion of anchoring. On the one hand anchoring is, it seems, characterized as an operation which links one “referent” in a worldlet that is part of a given agent’s mental state to another such “referent”. This kind of anchoring is a mental operation that connects one mental state constituent “referent” (in [eALIS] terminology) with another. But then in other places one gets the impression that some other kind of link “between a mental referent and an individual in the real world is important as well.” Thus the trick of eALIS is that the entire universe of the model is not only U0, the universe of external entities, but k=0,1,2,…Uk,where Uk is interpreter ik’s internal universe, and the entire set of relations contains not only typical external relations (of different arities) like ‘husband of’, ‘love’, ‘woman’, ‘(it) rains’, but the four peculiar internal relations α, λ, σ and κ. It is by means of these latter four relations, thus, that people create representations in a literal sense, making them parts of the world (model); which, nevertheless, will not keep us by any means from performing semanticists’ main task: attempting to match representations with relevant parts of the model. Moreover, the investigation of pattern matching is a simpler task if the patterns to be compared are parts of the same structure; and the straightforward facility of comparing internal constructions of two distinct interpreters is often formulated in our papers as follows: there simply is no intensionality in eALIS. In other words, interpretation is always extensional, as it pertains to certain parts of the world model. To check, for instance, if it is true that Mary believes that Paul is married, what is to be studied is a certain part of the world model, which happens to be an internal segment of Mary’s mind.

Gábor Alberti

320

The entire definition system of this complex world model of eALIS and the two sorts of interpretation (the truth-conditional static one and the one calculating the growth of information of the interpreter) is forty pages long in English (Alberti 2009: http://lingua.btk.pte.hu/realispapers). The embedding of mental representations in the world model, thus, is soothingly non-trivial and contingently relies on two sophisticated theories: Landman’s (1986) theory on partial objects, and DRT (Kamp et al. 2011) plus SDRT (Asher and Lascarides 2003). 6.

Inference

The reviewers of an earlier version of Alberti and Kleiber’ (2012) paper considered it important to tell some words about this field. “Conditional eventualities” play the crucial role in this field: they consist of two eventualities e’ and e” stuck to each other “firmly” or “less firmly”, and in different ways depending on quantification. They are stored in certain worldlets; which is an obvious assumption in the lifelong perspective of eALIS (NB any kind of discourse representation theory requires a storage place of information expressing lifelong human experience). Their application in the course of interpretation requires accommodation, whose first step is obviously some pattern matching concerning e’, followed by a step in which an appropriately specified variant of e” is produced. Meaning postulates, mentioned above, are also stored as conditional eventualities in interpreters’ internal worlds. 7.

Intersubjective Phenomena

I am quoting a reviewer again: “A theory which starts from the assumption that every agent is, at any one time, in a mental state that is built from worldlets, and which thus assumes in particular that this is so for a speaker and hearer at the time at which a given verbal communication takes place between them, is in principle in a good position to analyze communication events in a way that sheds light on this intersubjective phenomenon of shared reference. But in the present paper this opportunity is not capitalized on.” We would like to capitalize on the approach, indeed, that external entities and different interpreters’ internal entities live in the same “unified” model. We would like to sketch here some ideas on information distribution. Let our starting-point be an external entity. Suppose, then, some people observe it, which can be represented in eALIS as follows: internal entities belonging to the given people’s internal worlds will be α-anchored to the external entity. Then suppose that these people speak about it with new people. The new people will have internal entities anchored to the former people’s internal entities, and so on. The basic case of information distribution can be modeled in this way. The first step, however, when it is an external entity that internal ones become anchored to, can be skipped in our theory. What we get is a picture where the original source is an internal entity. We have captured in this way the problem of rumors (e.g. the Hob–Nob story) and the whole realm of literature. In the approach of eALIS, where there is, at our disposal, a unified universe of external and internal entities enjoying the same rights, we can account for the feeling that, say, Cinderella or Harry Potter belongs to our world, essentially in the same way as the Grimm brothers or Rowan Atkinson. At least to us—as we have never met the writers. It is irrelevant to us if the original source of information has been external or internal.


8.

321

eALIS as a Formal Cognitive System

The basic principle of eALIS is very similar to the one of cognitive science: both approaches emphasize the central role of interpretation and of representations in our minds how one sees and categorizes the world, how knowledge is built and stored. eALIS, in essence, approaches these issues from a cognitive view that a crucial component of understanding each other is reading the other’s mind through cognitive, mental processes. In psychology this phenomenon is known as mentalization or theory of mind: the ability to recognize other people’s beliefs, intentions, etc. (Kiss 2005). Mentalization and metarepresentation (representing the representation of others’ minds) are especially important in the case of non-literal language use, e.g. metaphors (Schnell 2007), but recognizing others’ mental states is inevitable in the case of “normal” language understanding as well. Analyzing mental processes is a central issue in eALIS, which thus represents a cognitive approach, and can be regarded as a mentalistic model (Schnell 2006). Usually in a conversation a sentence can have more than one interpretation. There are various reasons for that: different anchoring, more than one possible bridging, literal vs. nonliteral meaning, etc. Interpretation is an interactive process where individual knowledge, background knowledge and everything we know about the world and each other are fundamental parts of meaning construction. To fully understand utterances (and decode the intended meaning), “full creativity” is needed, which can be achieved via mentalization: reading others’ minds, representing their mental states (Schnell 2010). eALIS is an interpretation system which can capture all this in a formalized, implementable way. Thus attributing mental states to ourselves and others is indisputably a useful “tool” in linguistics; the question is whether these representations (worldlets in eALIS) are “real”. It has been proved that there is a certain order in which the various stages of our mentalization skill emerge: children can first recognize goals, then desires, intentions, beliefs, and finally false beliefs (Csibra–Gergely, 1998), which allows us to believe in the reality of mental states, the existence of these “worldlets”. One of our aims in the future is to research into this issue, first investigating the psychological reality of this approach by performing experiments (verbal tests), then completing fMRI scans to see if these worldlets can be detectable at a cellular level. 9.

Summary

In two articles (Where are Possible Worlds? I-II) we have proposed a general solution to a related set of stubborn problems that the mainstream Kripke/Montague-inspired possibleworlds semantics suffers from. This solution relies on embedding discourse representations— together with representations of interpreters’ minds creating them—in the world model, by which we can get rid of the intermediate level of representation between linguistic form and world model, while preserving its content and relevant structural characteristics (see Section 5 in this paper). In this way representationalist dynamic semanticists’ useful referent hierarchies (visualized by Kampian boxes) are saved (Sections 5–7), while antirepresentationalists’ principal theoretical demand pertaining to the elimination of the “extra level” of representation has also been satisfied. Our approach, called eALIS, also promises the reconciliation of the traditionally antipsychologist formal semantics and the cognitive approach whose representatives traditionally rejecting formalism (Section 8). As for further details, let us start with Section 1 of this paper: here we generalize the first paper’s approach to intensionality by classifying the problems pertaining to the relation between external entities and corresponding internal entities; the problem of Theseus’ ship,

Gábor Alberti

322

for instance, and the status of stand-ins. Section 2 is devoted to the comparison of eALIS with a seminal related works in the field: Landman’s (1986) theory on partial objects. We argue that a philosopher is interested in the “regulative ideas”, the “idealized construction” of the entire “reservoir of information units”. We are linguists, however. We accept this idealized construction as a background, but we strive for the adequate description and explanation of “representations of the actual information which some person has”. We are interested in “the actual, rather imperfect information of a language user about a domain”. We intend to capture the structural properties of his/her “collections of sets of propositions”. In Section 3 Situation Semantics is discussed, which is discussed also in Alberti’s 2008 review article on Elbourne’s 2005 book. Our worldlets seem to serve as mental representations of situations in Barwise and Perry’s (1983) sense (they share the feature of polarity, for instance). We argue that this can be true in a philosophical sense, but our internal mental representations mainly can, and must be described without any reference to any kind of external objects. We claim that in the course of modeling the external world it is possible to limit ourselves to the simplest—hence, less harmful—information structure where Seligman and Moss’ (1997: 250) Axiom 10 is kept: “No argument is an infon, relation or role” (standard simple information structure). We mention finally that the system of rhetorical / discourse relations of SDRT (Section 4) can also serve as an argument for the internal-wordlet based approach of eALIS opposed to the external-situation based approach of Situation Semantics. References Alberti, Gábor (2000): Lifelong Discourse Representation Structures. Gothenburg Papers in Computational Linguistics 00–5, 13–20. Alberti, Gábor (2008): Situations and Individuals by Paul D. Elbourne, review article. Acta Linguistica Hungarica 55, 427–453. Alberti, Gábor (2009): eALIS: an interpretation system which is reciprocal and lifelong. Talk at: Workshop ’Focus on Discourse and Context-Dependence’ (16 Sept. 2009, 13.30-14.30 UvA, Amsterdam Center for Language and Communication), http://www.hum.uva.nl/aclc/events.cfm/C2B8E596-1321-B0BE-6825998CFA642DB2, http://lingua.btk.pte.hu/realispapers.

Alberti, Gábor – Kleiber, Judit (2012): Where are Possible Worlds. Arguments for eALIS, Acta Linguistica Hungarica 59 (1–2), 3–26. Asher, Nicholas – Lascarides, Alex (2003): Logics of Conversation. Cambridge Univ. Press, Cambridge. Barwise, Jon – Perry, John (1983): Situations and Attitudes, MIT Press, Cambridge, Mass. Csibra, Gergely – Gergely, György (1998): The teleological origins of mentalistic action explanations: a developmental hypothesis, Developmental science 1, 255–259. Elbourne, Paul D. (2005): Situations and Individuals. The MIT Press, Cambridge, Mass. Groenendijk, Jeroen – Stokhof, Martin (1991): Dynamic Predicate Logic, Linguistics and Philosophy 14, 39–100. Heim, Irene (1982) The Semantics of Definite and Indefinite Noun Phrases. Ph.D. thesis, University of Massachusetts, Amherst, published in 1989 by Garland, New York. Heim, Irene – Kratzer, Angelika (1998): Semantics in Generative Grammar, Blackwell, Oxford. Kálmán, László (1990): Deferred Information: The Semantics of Commitment. In: László Kálmán – László Pólos (eds.): Papers from 2nd Symp. on Logic and Language, Akadémiai Kiadó, Budapest, 125–157. Kamp, Hans – Genabith, Josef van – Reyle, Uwe (2011): Discourse Representation Theory. In: D. Gabbay – F. Guenthner (eds.): Hb. of Philosophical Logic 15, Springer, Berlin, 125–394. Kiss, Szabolcs (2005): Elmeolvasás [Mindreading], Új Mandátum Kiadó, Budapest. Landman, Fred (1986): Towards a Theory of Information. Foris, Dordrecht.


323

Pollard, Carl (2007): Hyperintensions, ESSLLI 2007, http://www.cs.tcd.ie/esslli2007. Schnell, Zsuzsanna (2006): Metafora és Metareprezentáció – egy mentalista modell [Metaphor and Metarepresentation – A mentalistic model], Világosság XLVII. 2006/8-9-10., 111–129. http://www.epa.hu/01200/01273/00034/pdf/20070507213650.pdf

Schnell, Zsuzsanna (2007): Metaphor Processing and the Acquisition of Idioms – A mentalistic model, Acta Linguistica 54 (1), 73–104. Schnell, Zsuzsanna (2010): When the Penny Drops – in the Cognitive Dimension. In: Anna T. Litovkina – Péter Barta – Margit Daczi (eds.): Linguistic Shots at Humour, Tertium, Cracow, 189–209. Schnell, Zsuzsanna (in press): Humour, Irony and Social Cognition. In: Anna T. Litovkina – Judith Sollosy – Péter Medgyes – Władisław Chłopicki (eds.): Hungarian Humour. Humor and Culture 3., Tertium Society for the Promotion of Language Studies, Cracow, 2012. Seligman, Jerry – Moss, Lawrence S. (1997): Situation Theory. In: J. van Benthem – A. ter Meulen (eds.): Hb. of Logic and Language, Elsevier, Amsterdam, MIT Press, Cambridge, Mass., 239– 309.

eALIS: a DRT-Based Representation of +/–Verbal Information Gyöngyi Kántor1 PTE BTK Nyelvtudományi Doktor Iskola [email protected]

1.

Introduction (to eALIS)

A new representationalist dynamic discourse-semantic theory called eALIS (Alberti 2006, Alberti 2011a–b, Alberti–Kleiber 2012), is adopted and used for further application in this paper. Its crucial initiative in comparison with the standard/current discurse representation theory (Kamp 1981, Kamp et al. 2004, Heim 1982), is that the dubious double nature of discourse representation—representation (of sentences) or model (of interpretation of further sentences)—can be explained by allowing for the real context of interpretation. A temporal process taking place among interlocutors, which is “REciprocal” And “Lifelong” (hence, “ReAL”). Consequently, it can handle all kinds of messages/information (i.e. +/– verbal) in discourses in a uniform way (Alberti 2006)2. eALIS is an interpretation system which is intended to develop the Kamp-style (Kamp 1981; Kamp et al. 2004) representational branch of dynamic semantics “along” such classical problems and novel challenges as ‒ the problem of coreference and local / global accommodation (Roberts 1996), ‒ deciding the place and role of possible worlds in connection with intensionality (Lewis 1986), ‒ revealing different sorts of background knowledge (e.g. lexical, cultural / encyclopedic, interpersonal) and the intricate system of presuppositions in discourses, ‒ the expansion of semantics to bigger discourses incorporating the previously informal realm of pragmatics / textology into its logic-based formal system, ‒ and, finally, the fate of representationalism itself, which does not seem to tend to fulfill Montague’s negative prophecy predicting that the logic-style intermediate representation between the syntactic representation of sentences constituting a discourse and the world model serving as the basis of truth evaluation could be eliminated at a forthcoming moment in a more developed period of scientific progress, but this level of representation seems to tend to obtain its place and function as an inevitable and unavoidable representation of discourse. The primary purpose of the interpretation mechanism of eALIS is not assigning truth values to sentences of discourses on the basis of a world model (Dowty et al. 1981) but rather capturing from sentence to sentence how the interpreter’s information state is changing (Kamp 1981; Heim 1982). Nevertheless, this more traditional static interpretation is also 1

In the course of writing the final version of this paper, the author made use of the content of the following talks: Kántor–Alberti (2005, 2006). 2 See detailed summary and applied definitions of eALIS: Alberti (2006).

eALIS: a DRT-Based Representation of +/-Verbal Information

325

defined in the system, following the stance of “current discurse representation theory” (Kamp et al. 2004) because, among others, the information-state updating dynamic interpretation of a sentence should start with nothing else but statically verifying the presuppositions that can be associated with certain parts of the given sentence. As for technical details, a ReALIS-type interpretation system can be defined (http://lingua.btk.pte.hu/realispapers) as a quadruple =Wo, W, Dyn, Tru where Wo=U, T, I, M,  is a tensed human world, or the oracle’s/external/real world (U: universe of entities, TU: temporal entities, IU: interpreters, M: impulses, : external relations); W is a partial function where W(i,t)=Wit=Uit, Conit, Ideit, Accit, it, it is interpreter i’s information state = internal world at moment t (components: universe of referents / internal entities, relation of condition rows, identity relation, labeled accessibility relation, cursor, anchor; : labels of reality status); Dyn : MW  W is the partial function of dynamic interpretation; and Tru(m)=W[m(0), ] is a set of propositions concerning a linguistic impulse m, called its generalized truth evaluation / static interpretation. The essence of lifelong-ness lies in the fact that interpretations of a sentence performed are made by the interpreters perceiving it, partly depending on their “input” information state; an interpreter, thus, is building a single, but huge and richly structured representation during his/her whole life, inside which a certain discourse representation may correspond to a substructure. This approach has been completed with the idea of reciprocity, according to which it is not merely the external world that interpreters construe and represent but they also (what is more, primarily) interpret each other. That is the point at which the double nature of discourse representation is “placed in position” due to having been “returned” in the natural spatiotemporal circumstances of communication: an interpreter’s information state emerging – as a representation – at a moment due to a process of dynamic interpretation may already serve well as an object to be represented – i.e. as a model – “at the next moment”, in a next process of interpretation. These interpreter- and time-dependent information states, thus, which are genuinely representations of the world perceived, can also be understood as internal worlds, which continuously join the temporary state of the external world, forming, together, models to interpretation. 2.

“Reciprocal” Representation of Interlocutors’ Knowledge

The idea of reciprocity has been inspired by Benz’s (Benz 2000) DRT-based multi-agent system, in which “shared information states” are employed (see Fig. 1 below 1–6); but we point to the fact that the symmetry of these shared information states (between speaker and hearer) may lead to empirical problems, to which the above sketched potentially asymmetrical “reciprocal and lifelong” model of agents interpreting each other (see Fig. 2) can straightforwardly provide a solution3. Benz’s (Benz 2000: 181) central problems are to “provide a description of how the iterated specific use of an indefinite NP [and then coreferential definite ones] can lead to the establishment of referential chains across dialogues and dialogue participants..., ... how they introduce discourse referents, how they are related to the common ground, and how this common ground can be represented by the dialogue participants.” Benz argues that “the relation between established chains and the use of definite descriptions is of special interest, 3

The hearer makes a representation of the speaker’s potential knowledge, and the speaker attempts to make a representation of this particular information, too, and not only of the hearer’s “general” knowledge on the topic discussed. The speaker, thus, attempts to size up the knowledge of the hearer on him (i.e. the speaker), because (s)he knows that the hearer considers this information relevant.

Gyöngyi Kántor

326

because it forces us to investigate how discourse referents are connected to the common ground. ... That the anaphoric referential use of a definite is sensitive to the common discourse referents can be seen in examples like [the one below in (1)1–6],” where “the use of the young girl by Chris is felicitous although both of them know that there have been two young girls who were attacked by the Doberman. Only one of them is available through a common discourse referent.” (1)

Benz’s (Benz 2000) story 1–6. and a modified version 1–5+6’.

1. At 7:00 am Anna and Debra see how a Doberman bites the young girl Melanie. 2. Anna must leave Debra with the girl. Therefore she can’t see that the dog again attacks and bites another girl, Stefanie, some minutes later. 3. Then Anna meets Bob and Chris and tells them that she has seen how a Doberman attacked a young girl. 4. The next day, Debra meets Bob, and she tells him that the dog attacked also another young girl. 5. Later, she [Debra] meets also Chris and tells him the same. 6. Chris, who does not know that Bob knows already the whole story, meets Bob again and says to him: “The young girl was not the only one who was attacked by the dangerous Doberman.” 6’. She also mentions that she has already told Bob the whole story. Chris, who does not know that Bob knows already the whole story, meets Bob again and says to him: “The young girl (thus) was not the only one who was attacked by the dangerous Doberman.” Bob u1 u2 u3 Doberman u1 young-girl u2 bit u1 u2 young-girl u3 bit u1 u3 u3  u2

{Bob,An,Chr} u1 u2 Doberman u1 young-girl u2 bit u1 u2

{Bob,Debra} u1 u2 u3 Doberman u1 young-girl u2 bit u1 u2 young-girl u3 bit u1 u3 u3  u2

Figure 1. Illustration of interpreters’ common ground in Benz’s (2000) “symmetrical” system Benz claims that “the general apparatus for multi-agent system provides us with a natural representation of the mutual information of dialogue participants. But in view of our problem to explain the anaphoric referential use of a definite description we need a representation which provides us more directly with information about which subjects with which properties are common. For this reason we introduce the notion a common DRS.” The DRS in the second column in Fig. 1 above is a maximal common DRS for the group consisting of Anne, Bob and Chris. Benz argues, further, that “the uniqueness condition for the referential anaphoric use of a definite description is sensitive to the number of discourse referents in the maximal common DRSs. ... But how can the participants have access to this DRS? The most intuitive way seems to be that they keep track of the discourse referents which have been introduced to each group, and about the properties of those referents. I.e. a participant will not only update his own DRS, if he gets some new information, but he will also update a DRS representing the knowledge of the group which commonly got this information.” What happens, however, if Chris has come to know from Debra after phase 5 of the story that Bob also knows about both attacks (1–5+6’)? There are at least two consequences: on the one hand, some undoubted asymmetry will arise between Chris’s knowledge and Bob’s knowledge, which, on the other hand, cannot be treated by Benz’s method, because only the


327

common DRS belonging to the set of Bob and Debra would change, whereas the maximal common DRS would still remain the one belonging to the group of Anne, Bob and Chris. We have been led to the question whether the “undoubted asymmetry” mentioned above has any “linguistic” consequence. The modified story in (1)1–5+6’ above is devoted to the purpose of studying this question. We argue that there are at least two relevant consequences. The one is pragmatic: the sentence discussed above is less felicitous in (1)1–5+6’ than in (1)1–6. The source of this fact is clear from what has been established: the interpreter can identify the young girl on the basis of his assumption about the speaker that he, the speaker, thinks that the interpreter knows about only the first attack. This assumption is mistaken in the modified story and hence the sentence in question is misleading in the sense that it would corroborate the interpreter’s mistaken assumption about the speaker’s knowledge on the interpreter’s knowledge. This pragmatic anomaly can also be made explicit (in a syntactic sense) by the insertion of the word thus, as can be seen above (1)6’. The thus version will make the modified story felicitous whilst its use is entirely excluded in the original story. These differences require a theory which can distinguish the original “symmetrical” story from the modified, “asymmetrical”, one, and can account for both the role of thus and the fact that the singular definite description the young girl is even still felicitous despite that the speaker precisely knows about the interpreter’s knowledge on both poor young girls. Let us consider the crucial part of a potential (extended) representation of the ideal speaker’s information state in Fig. 2 below (from row to row). The speaker knows about both young girls bitten by the Doberman (rows 1 and 2), and he is aware of the fact that the interpreter also knows about both poor girls (rows 3 and 4); so neither a “primary strategy” based on the speaker’s own knowledge, nor a secondary one based on the speaker’s expectable assumptions on the interpreter’s knowledge can legitimize the singular definite description the young girl. A tertiary strategy may help, which is based on an assumption concerning the interpreter according to which he assumes the speaker to know about only the first attack (rows 5 and 6). As Bob’s relevant knowledge in the modified story is entirely the same as his knowledge in the original story, the tertiary strategy can undoubtedly legitimize the sentence in question. think,s,,+ e1: t1 bite rDob rMel e2: t2 bite rDob rSte think,i,,+ e1 e2 think,s,,+ e1 likely,s,,+ think,i,,+ think,s,,0 e2

Figure 2. Representation of the ideal interpreter’s relevant input knowledge in eALIS. 3.

Representing non-verbal information in eALIS

Definition of discourse fundamentally depends on the kinds of information we intend to affect into its sphere of operation. The above examples (Fig. 1–2) show some discourses containing

Gyöngyi Kántor

328

only verbal messages. Nevertheless, if we analyze real communication, it is conspicuous that interlocutors will use more channels in the same time – not only the verbal one (Hymes 1982)4. Non-verbal messages show peculiar features. They can be used and interpreted with less deliberate control. One reacts immediately and automatically on them. That is why this channel is more effective in expressing attitude, personal reaction, attraction, moral evaluation and emotion. Non-verbal communication functions are said to be managing social situations, self-appearance, expressing emotional status, communication of attitudes, and channel checking (Forgas 1989). The usage of non-verbal channel is crucial because interlocutors expect positive and negative reaction. It is really difficult to talk to a partner, for instance, who expresses his/her interests only verbally (he/she does not look at his/her partner, he/she stands too far away from him/her, etc.). Messages coming from non-verbal channels are continuously accommodated into our mind. Usage of these codes is indispensable during the process of communication: they can support, modify or tinge the meaning. The importance of the non-verbal channel has unambiguously been verified by psychologists. Duncan et al. (1975) made experiments towards face to face interaction in conversation. The aim of their research was studying, instead of the verbal content of conversation, behavioural patterns of addresser/addressee (paralingual features, tone, body language5, etc.). Mehrabrian and Weiner (1967) pointed out the importance of mime in comparison with oral/vocal signals. Their attitude examination provided the following (approximate) proportion, showing that the examined persons had drawn the greatest number of conclusions from mimetic signals: (2)

DETECTED ATTITUDE = 0.07×ORAL SIGNAL + 0.38×VOCAL SIGNAL + 0.55×MIMIC SIGNAL

Spencer and Spencer (1993) developed Sigmund Freud’s well-known Iceberg simile according to which when two people meet two icebergs meet as follows:

Figure 3. Spencer and Spencer’s Iceberg Model.

4

New initiative is to build non-verbal information into a formalized theory howsoever these mental projections are not always executed contextually. These are rather ‘assumptions’, ‘guesses’ or ‘caducous mental attributions’ with different information influence and attitude, unambiguously. 5 Body language is the name of communication by non-verbal tools. Natural forms of body language are palm gestures, handshake, hand gestures, hand gestures, fitting into the face, arm gestures, leg gestures, head gestures, body gestures, eye signals, personal zone and territory (Pease 1981).


329

The visible parts of personality—outward appearance, behaviour and communication— explicitly appear in conversations. The non-visible elements also play important role in the process of communication. When we get information about another person, either in case of first meet or the umpteenth one, the whole personality takes part in this interaction together with its visible and non-visible parts. Every manifestation activates the personality’s filter developed by upbringing, culture, laws and moral sense. This filter has direct relationship with the non-visible part of the personality, which consists of emotions, thoughts, instincts, actual general feeling, desire, beliefs, intuition and reflexes. If discourse is defined as a process that takes place between persons having emotions, thoughts and activated filters, non-verbal messages and information should be built in the practice of discourse representation. In what follows it is shown how this task can be carried out in the framework offered by eALIS with the aids of a short story. (3)

A story illustrating the representation of non-verbal messages.

1. Peter and Paul are friends. They are drinking beer and talking in a bar. 2.a Peter has already realised that Paul was making advances to Agnes, the waitress of the bar. 2.b She always smiles coquettishly in this situation. 3. The situation that his friend would like to take up with the waitress disturbs Peter, so he looks at Paul accusingly. 4.a Paul does not care of Peter. 4.b This obviously disturbs Peter. 5. He asks from his friend why he looks at Agnes several times. 6.a Paul winks and 6.b laughs at him: “Agnes?!?! Who is she?” The first part of the discourse (2.a–b) between Paul (i) and Agnes (j) can be represented as follows: objective, i, τ1, +

e1: t1 take up rPa rA purpose, i, τ2, + e2: t2 do e3

plan, i, τ3, +

e3: t3 make advances rPa rA

see, j, τ4, +

e3:t3 make advances rPa rA

think, j, τ5, +

e1: t1 take up rPa rA objective, i, τ1, +

e1: t1 take up rPa rA

likely, j, τ6, +

e4: t4 ask rPa rA objecitve, i, τ1, + e1: t1 ask rcoffee

possible, i, τ7, +

e5: t5 call rPa rA objective, i, τ1, + e1: t1ask rPa rA

Figure 4. Representation of a dialogue containing non-verbal messages. It is shown above in Figure 4 that when Paul makes advances with Agnes (e3: t3 make advances rPá rÁ), this gesture creates more “possible worlds” expressing alternatives (of different reality status) in the woman’s information state (think, j, τ5, +; likely, j, τ6, +; possible, i, τ7, +). They can be represented simultaneously due to the “reciprocal representationalism” of eALIS. Agnes prefers the version that Paul would like to take up with her. Peter also thinks this version. Parallel with this thought, however, other two

Gyöngyi Kántor

330

alternatives are present to a certain extent to Agnes: Paul may ask for a coffee (e4: t4 ask rPa rA; e1:t1 ask rcoffee), or he may call her to ask a question (e5: t5 call rPa rA; e1:t1 ask-que. rPa rA). These three alternatives are kept up parallel to each other in her mind until the time when Paul’s advance becomes unambiguous (this discourse does not inform us about this moment). The alternatives will appear in Agnes’s mind because Paul has chosen the non-verbal channel to communicate his messages. If Paul had chosen the verbal channel, telling Agnes that he would have liked to take up with her (e1: t1 take up rPa rA), then this unanimous message would have set the following thoughts in Agnes’s information state, without any alternatives: see, j, τ4, + e3: t3 make advances rPa rA; think, j, τ5, + e1: t1 take up rPa rA; objective, i, τ1, + e1: t1 take up rPa rA. Non-verbal messages are natural concomitants of human discourses according to communication theories. They show different features in comparison with verbal messages, as has been established in the first part of this section: due to its non-pronounced character, for instance, one can attribute less importance to them and can feel them revocable – as Paul did deny his real aim in (3)6.b above. 4.

Summing up

In our “reciprocal” and “lifelong” DRT-based interpretation system we have made steps towards capturing and formally representing the real process of communication in its natural temporal and interpersonal dimension. We have pointed out that in this approach the verbal side of the information content can be treated and represented in the same way as the nonverbal side, whose crucial importance in human interaction has been recognized by psychologists for long. References Alberti Gábor (2006): ReALIS, MTA doktori értekezés, 6–7. Alberti Gábor (2011a): eALIS, avagy a szintaxis dekompozíciója. In: Bartos Huba (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIII. Új irányok és eredmények a mondattani kutatásban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 51–98. Alberti Gábor (2011b): eALIS. Interpretálók a világban, világok az interpretálóban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Alberti, Gábor – Kleiber, Judit (2012): Where are Possible Worlds? Arguments for eALIS, Acta Linguistica Hungarica 59 (1–2), 3–26. Benz, Anton (2000): Chains and the Common Ground. In: M. Poesio – D. Traum (eds.): GötaLog 2000 — Gothenburg Papers in Computational Linguistics 00–5, 181–184. Dowty, David R. – Wall, Robert E. – Peters, Stanley (1981): Introduction to Montague Semantics, D. Reidel Publishing Company, Dordrecht. Duncan, Starkey D. (1975): Language, Paralanguage and Body Motion in the Structure of Conversations. In: T. R. Williams (ed.): Socialization and Communication in Primary Groups. Mouton, The Hague, 283–311. Forgas, Joseph P. (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat, Budapest, 132–170. Hymes, Dell (1972): Toward ethnographies of competence: Sociolinguistics. Aylesbury, Brucks, 269– 293. Kamp, Hans (1981): A theory of truth and semantic representation. In: Jeroen Groenendijk – Theo M.V. Janssen – Martin Stokhof (eds.): Formal Methods in the Study of Language, Amsterdam, Mathematical Centre. Heim, Irene (1982): The Semantics of Definite and Indefinite Noun Phrases. University of Massachusetts, Amherst, published in 1989 by Garland, New York.


331

Kamp, Hans – Genabith, Joseph van – Reyle, Uwe (2004): Discourse Representation Theory. ms., source: http://www.ims.uni-stuttgart.de/~hans, (letöltés ideje: 2012. június 21). (A végső változat 2011-ben megjelent: D. Gabbay – F. Guenthner (eds.): Handbook of Philosophical Logic 15, Springer-Verlag, Berlin, 125–394). Kántor Gyöngyi – Alberti Gábor (2005): ReALIS: A Discourse Representation Theory of Verbal and Non-Verbal Information. The 2nd Biennal Conference on Cognitive Science. Abstracts Volume 1., Cognitive Science Society, St Petersburg, 82–84. Kántor Gyöngyi – Alberti Gábor: ReALIS (2006): A DRT-Based Representation of Verbal and NonVerbal Information. Talk at: 3rd Łódź Symposium, New Developments in Linguistic Pragmatics University of Łódź, Poland Łódź, 11–14 May 2006. Lewis, David. (1986): On the Plurality of Worlds. Blackwell, Oxford. Mehrabrian, Albert – Weiner, Morton (1967): Dedocing inconsistent communications. In: Journal of Personality and Social Psychology 6, 109–114. Pease, Allan (1981): Body Language. How to read others’ thoughts by their gestures. Camel Publishing Company, North Sidney. Roberts, Craig (1996): Anaphora in Intensional Contexts. In: Shalom Lappin (ed.): The Handbook of Contemporary Semantic Theory, Blackwell, Oxford, 215–246. Spencer, Lyle M. – Spencer, Signe M. (1993): Competence at Work. John Wiley & Sons Inc., New York–Chichester–Brisbane–Toronto–Singapore.

Keresd a szándékot! – Az információállapot változása eldöntendő kérdéseknél Kleiber Judit1 PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Bevezetés

Jelen tanulmány az eldöntendő kérdéseket és a rájuk adható lehetséges válaszokat vizsgálja formális szemantikai/pragmatikai nézőpontból. Alapvető állítása az, hogy a mondatok pontos jelentésének megragadásához elengedhetetlen a hiedelem–vágy–szándék hármasának (BDI) figyelembe vétele, különös tekintettel a szándéktulajdonításra. Ezt az állítást különböző kérdés- és választípusok elemzésén keresztül igyekszem igazolni. Ehhez olyan interpretációs rendszerre van szükség (eALIS), amelyikben ábrázolhatók ezek az információk – mégpedig formálisan, hogy az eredmények implementálhatóak legyenek. A másik oldalról nézve a kérdést célom azt megmutatni, hogy a eALIS (fenti tulajdonságai miatt) alkalmas arra, hogy az adott jelenségkörről számot adjon, a bemutatott eszköztár segítségével formális szemantikai/pragmatikai elemzések készíthetők, például az eldöntendő kérdések témakörében. A dolgozat alapvető kérdésfeltevése az, hogy „ideális” esetben mi a beszélő szándéka, amikor feltesz egy eldöntendő kérdést, illetve amikor választ ad rá; és hogy ez a szándéktulajdonítás hogyan változik meg a különböző nyelvi és nem nyelvi tényezők hatására (pl. hangsúly, diskurzusjelölők, kontextus, világismeret). A tanulmány első részében röviden ismertetem a vizsgálat tárgyát (eldöntendő kérdés, hiedelem–vágy–szándék, diskurzusjelölők) és formális keretét (eALIS), majd rátérek az elemzésekre. Először a kérdéseket vizsgálom: négy tényező alapján kérdéstípusokat határozok meg, melyekhez megadom a beszélő releváns információállapotát eALIS-beli reprezentációk formájában. Ezután három – alapvetően információkérő kérdésre adható – különleges választípust vizsgálok (is és hát partikulák jelenléte, illetve a -ni konstrukció), továbbra is a BDI (illetve leginkább a szándéktulajdonítás) felől közelítve meg a jelentést. Elemzésemmel nem célom az eldöntendő kérdés problémakörének kimerítő leírása, csupán annak megmutatása néhány érdekesebb nyelvi jelenségen keresztül, hogy a választott formális keret (eALIS) tökéletesen alkalmas a különféle kérdés- és választípusok jelentésének és használatának elegáns megragadására. 2.

A vizsgálat tárgya és kerete

Dolgozatomban tehát az eldöntendő kérdést vizsgálom formális szemantikai–pragmatikai szempontból. Ebben a fejezetben röviden bemutatom az elemzés szempontjából fontos háttérismereteket: először a kérdéstípusokról, azon belül az eldöntendő kérdésről írok, majd a

1

A kutatást a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0002 projekt támogatja, amit ezúton is köszönök. Köszönettel tartozom továbbá Alberti Gábornak, aki a tanulmány megírását minden fázisában segítette.

Keresd a szándékot! – Az információállapot változása eldöntendő kérdéseknél

333

hiedelem–vágy–szándék hármasáról, ezt követően a diskurzusjelölőkről ejtek pár szót, végül pedig ismertetem röviden az elemzés keretéül szolgáló formális rendszert. Az eldöntendő kérdés

2.1

A kérdéseket nagyon sok szempont szerint lehet osztályozni. A beszélő és a hallgató előzetes tudását tekintve három nagy csoportba sorolhatjuk őket: ha mindkét fél ismeri a választ, akkor a kérdés promotív (valamire felszólító) vagy emotív (érzelmet kifejező); ha a kérdező ismeri, akkor pedagógiai kérdésről beszélünk; ha a válaszoló, akkor pedig informatív kérdésről. A retorikai szakirodalomban a nem információkérő kérdések csoportján belül ismeretes például a retorikai, a szemrehányó, a tűnődő vagy az egyetértető kérdés. A diskurzuselemzés az információkérő kérdéseken kívül megkülönbözteti a témaváltó és a keresztkérdést. Szemantikai szerkezetüket, illetve a válaszhalmazokat vizsgálva pedig beszélhetünk eldöntendő, kiegészítendő, választó, illetve nyitott kérdésekről (Schirm 2007). Ez utóbbi csoportosítást tekintve jelen tanulmány az eldöntendő kérdéseket vizsgálja, vagyis az olyan kérdő formájú megnyilatkozásokat, melyekre – grammatikai szempontból – ’igen’ vagy ’nem’ válasz adható. Alapvetően az információkérő kérdésekkel foglalkozom, de a vizsgálat során a fent felsorolt kérdéstípusok közül több is megemlítésre kerül. A témát nem csupán a kérdések oldaláról közelítem meg: a tanulmány második részében néhány különlegesebb válaszlehetőséget tekintek, melyek (információkérő) eldöntendő kérdés után szerepelhetnek, és valamiféle többletjelentést hordoznak. Kérdésfeltevésem az, hogy pontosan mit jelentenek az adott paraméterekkel jellemezhető kérdések és válaszok, illetve hogyan lehet mindezt formálisan megragadni. Mind a kérdések, mind a válaszok vizsgálatánál a grammatikai formából kiindulva határozok meg szemantikai/pragmatikai szempontból releváns kategóriákat, a jelentés megragadásánál pedig a hiedelem–vágy–szándék hármasát, azon belül is elsősorban a szándéktulajdonítást helyezem előtérbe. 2.2

Hiedelem–Vágy–Szándék

Az emberi kommunikációt szándékok irányítják, minden megnyilatkozás mögött megbújik valamiféle szándék. Ez lehet pusztán annyi, hogy a beszélő közölni szeretné egy-egy gondolatát, hiedelmét, vágyát, de legtöbbször ennél többről van szó. Nagyon gyakran konkrét cselekvéseket hajtunk végre egy-egy mondat kimondásával, például kérünk, kérdezünk, ígérünk (beszédaktusok, Austin 1997), valamint esetenként bonyolult hátsó szándékok is állhatnak a megnyilatkozásaink mögött. Az interpretáló célja megértéskor alapvetően az, hogy a beszélő szándékát feltárja (Pléh 2006: 77). Feltételezhető, hogy a beszélgetőtársak betartják az Együttműködési Alapelvet2, vagyis hozzájárulásukkal céljuk az, hogy a lehető legnagyobb mértékben segítsék a társalgást; amihez szintén elengedhetetlen, hogy a hallgató a mondat konkrét szemantikai interpretációján túl a szándékok feltárásán is folyamatosan dolgozzon („Keresd a szándékot!”). A hallgató ezzel egyrészt „optimalizálja” a diskurzust, például további kérdéseket előz meg, vagy csökkenti az akaratlan félrevezetés valószínűségét; másrészt esetleg elkerülheti a kellemetlen helyzeteket: (1)

2

A: – Merre mész? B: – Te? A: – Én erre. B: – De kár, én arra.

„[…] legyen adalékod a társalgáshoz olyan, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, melyben éppen részt veszel.” (Grice 1997: 216)

334

Kleiber Judit

Az (1)-es példában olvasható párbeszédben B feltételezte, hogy A el akarta kísérni, amit ő nem szeretett volna; rájött A szándékára, és a szerint válaszolt (elkerülve így a nem kívánt közös sétát). A szándékot persze az interpretáló nem mindig ismeri fel helyesen, és olyan eset is előfordul, amikor a beszélőnek éppen az a célja, hogy a szándékát ne ismerjék fel. A szándéktulajdonítás tehát alapvető fontosságú a kommunikáció során. E mellett az egyéb mentális állapotok is központi jelentőséggel bírnak: hiedelmek, vágyak, szándékok (belief, desire, intention: BDI) (lásd pl. Kiss 2005). Erre a hármasságra van felfűzve az egész diskurzus, ez irányítja, ez a lényegi jellemzője. Minden beszélgetés az alapján szerveződik, hogy a részvevők mit gondolnak, mire vágynak, mi a szándékuk, beleértve azt is, hogy egymásról mit gondolnak, illetve mit gondolnak arról, hogy mások mit gondolnak róluk, stb. Elméletileg korlátlan mélységű beágyazást feltételezhetnénk, azonban a „lustasági elv” határt szab ennek: csak annyit reprezentálunk, amennyit az adott szituáció megkíván. A mindennapi beszélgetés során általában nem érdemes nagyon mély beágyazásokat számon tartani, a sokadik szintet általában már felesleges reprezentálni – viszont ha mégis szükséges, akkor képesek vagyunk rá (én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, hogy te tudod…) (lásd pl. Kántor (jelen kötet) vagy Alberti (2011a: 89–100). Egy diskurzus reprezentálása tehát az alapján történik, hogy mit gondolnak a beszélgetőtársak – a hiedelmek szintjén mik az információk –, és hogy e hiedelmekhez milyen vágyak és szándékok kapcsolódnak – ahol ezek a mentális állapotok egymásra is vonatkozhatnak, tetszőleges mélységben. További érv a szándéktulajdonítás fontossága mellett, hogy a nyelvelsajátításban is központi szerepe van. Csak két példát említve: a szótanulást vizsgálva kimutatták (lásd pl. Pléh–Lukács 2008), hogy már a 16 hónapos csecsemők is a sajátjuk helyett a beszélő tekintetét alapul véve azonosították a kérdéses tárgyat, ami azt mutatja, hogy keresik a szándékra utaló jelzéseket a kommunikáció során. Schnell (2005) pedig a tudatelmélet szerepét hangsúlyozza az idiomatikus nyelvelsajátításban (pl. metaforák felismerése): kutatása során arra a következtetésre jut, hogy a tudatelmélettel rendelkező gyerekek (vagyis akik képesek másoknak mentális állapotokat tulajdonítani) jobban teljesítenek az idiomatikus értelmezést igénylő feladatokban. 2.3

Diskurzusjelölők

A megnyilatkozások jelentését árnyalhatja különféle nyelvi elemek jelenléte, melyek általában partikulák (pl. ugye, csak, hát, is). Kiefer (1988) modális partikuláknak nevezi őket, Gyuris (2008) diskurzuspartikuláknak, Schirm (2011a) pedig diskurzusjelölőknek. Én alapvetően az utóbbi terminust használom, mivel az általam vizsgált nyelvi elemek nem minden esetben partikulák. Schirm (2011a) definíciója alapján a diskurzusjelölők olyan elemek, melyek diskurzusszegmenseket kötnek össze és pragmatikai viszonyokat jelölnek. Általában nem befolyásolják a propozicionális tartalmat, csupán expresszív (kifejező) funkciójuk van. Nem grammatikai, hanem funkcionális csoportot alkotnak. Gyuris (2008) értelmezésében a diskurzuspartikulák azt fejezik ki, hogyan viszonyul a beszélő a mondat propozicionális tartalmához, milyen attitűddel rendelkezik, illetve milyen attitűdöt feltételez a hallgatójától. Ilyen attitűd lehet például, hogy a kontextusból már ismert a mondat információtartalma, vagy éppen az, hogy a korábbi ismeretekkel ellentétes. Emellett fontos funkciójuk az is, hogy az alap (default) beszédaktust módosítják, és így megváltoztatják például a hallgatótól elvárt reakciót. Vagyis egyrészt a korábbi diskurzussal való viszonyt jelzik, másrészt pedig befolyásolják a diskurzus folytatását. Gyuris (2008) megmutatja, hogy valóban nem a deskriptív tartalomhoz járulnak hozzá, pusztán expresszív funkcióval bírnak, különféle attitűd kifejezésére használatosak. Jelen tanulmányban csak néhány diskurzusjelölőt tekintek, és azoknak is csupán egy-egy használatát. A kérdések esetében az ugye és az -e partikulákat vizsgálom, egy későbbi kutatás


335

tárgya lesz feltérképezni, pontosan hogyan módosítják a jelentést további partikulák, mint például a hát, vajon, na, illetve hogyan lehet ezeket a jelentéseket (attitűdöket) BDI-vel kifejezni és formálisan ábrázolni. A válaszok esetében az is és a hát partikula megjelenését vizsgálom, illetve a -ni konstrukció (pl. vanni van) módosító szerepét. Az elemzés kiterjesztésével (ha nem csupán az eldöntendő kérdésre adható válaszokat tekintem) további diskurzusjelölők vizsgálata is a kutatás részét képezhetné. Gyuris (2008; 2009) például az ugye partikulának kérdő és kijelentő mondatban való megjelenését hasonlítja össze, törekedve arra, hogy egy egységes elemzést adhasson a két különböző használatra; így jut el arra a megállapításra, hogy a kérdéses szócska az információ ismertségét hivatott kifejezni. Mindezt a jelen dolgozatban ismertetett megközelítés elegánsan meg tudná ragadni. Különféle diskurzusjelölők mondatba helyezésével tehát számos attitűd jelzése válik lehetségessé, ami még tovább nehezíti az eldöntendő kérdések (és a lehetséges válaszok) feltérképezését. Ezért tehát jelen tanulmányban nem célom a különböző kérdés-, illetve választípusok kimerítő osztályozását adni. Célom annak megmutatása – néhány kiragadott példa elemzésével –, hogyan lehet egy formális interpretációs rendszerben megragadni a diskurzuspartikulák többletjelentését, hogyan ábrázolhatók formálisan a kérdések és a válaszok mögött megbújó hiedelmek, vágyak, szándékok – és így az adott mondatokhoz tartozó pontos jelentés, illetve pragmatikai funkció. 2.4

eALIS

Ebben az alpontban röviden bemutatom azt a formális rendszert, amelyben elemzéseimet végzem. Csak a tanulmány szempontjából releváns jellemzőkre térek ki, a modellt részletesen ismerteti (a matematikai definícióval együtt) Alberti (2011a), illetve jelen kötet is kínál további irodalmat a témában (Alberti; Kántor; Farkas–Ohnmacht). A eALIS (Reciprocal and Lifelong Interpretation System ’Kölcsönös és Élethossziglani Interpretációs Rendszer’) egy reprezentacionalista dinamikus szemantikai rendszer, amely DRS-szerű3 „dobozokat” használ az interpretáció során. A megközelítés legfőbb újdonsága a korábbi DRT-elméletekhez képest (Kamp et al. 2011; Asher–Lascarides 2003), hogy reprezentációi mentális állapotoknak tekinthetők, melyek a világmodell részét képezik, és így kiküszöbölik az antireprezentacionalisták (pl. Groenendijk–Stokhof 1991) által illegitimnek tartott plusz szintet a világ és a nyelv között. Az elmélet szerint az interpretáló elméje egy óriási DRS-nek tekinthető, mely folyamatosan épül a születésétől kezdve (ezért élethossziglani), és amely tartalmazza a beszélő pillanatnyi információállapotát. Ez a hatalmas DRS minden információt tartalmaz a világról, melyet az interpretáló megszerzett, többek között a predikátumok jelentését, az entitások tulajdonságait vagy korábbi történéseket. Itt tárolódnak továbbá az egyén hiedelmei, vágyai, szándékai és egyéb intenzionális állapotai is. Körülbelül négy éves kor körül válik a kisgyerek képessé arra, hogy másoknak (saját, az övétől eltérő) mentális állapotokat (célokat, vágyakat, szándékokat, hiedelmeket) tulajdonítson (lásd pl. Schnell 2005), amikor is elkezdi reprezentálni ezeket az információkat is (ezt nevezik metareprezentációnak): óriási DRS-ébe felveszi azt is, hogy mit gondol beszélgetőtársai információállapotáról (majd később, hogy hogy vajon ők mit gondolnak az övéről, és így tovább). Az interpretálók pillanatnyi információállapota ún. világocskákból (worldlet) áll, melyek címkével ellátott részbenrendezett DRS-eknek tekinthetők. A címke egy rendezett négyesként írható fel, ahol az első paraméter a modalitás (hiedelem/vágy/szándék/stb.), a második az adott információdarab közvetlen tulajdonosa (beszélő/hallgató/egyéb), a harmadik az 3

DRS: Discourse Representation Structure (’Diskurzusreprezentációs Struktúra’). Egy olyan „doboz”, melyben referensek és kondíciósorok szerepelnek. Ezzel fejezhető ki az aktuális mondat jelentése az adott kontextusba ágyazva (dinamikusan). Elmélete: DRT: Discourse Representation Theory (’Diskurzusreprezentációs Elmélet’).

336

Kleiber Judit

időparaméter4, a negyedik pedig a polaritás (+, –, 0, 0)5. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy az interpretáció mindig extenzionális legyen, még intenzionális kontextusok esetén is, hiszen bármely mondat kiértékelése során megtalálhatjuk az adott információt valamelyik „dobozban”, amely a világocska modalitásától függően lehet intenzionális is. Például ahhoz a mondathoz, hogy Péter szeretné elhívni Marit a bálba a következő világocska címke tartozik: DES, rPéter, , +, vagyis vágyról (DESire) van szó, amely Péterhez tartozik  időpillanatban, valamint pozitív, tehát az adott eventualitásra (e: Péter elhívja Marit a bálba) Péter valóban vágyik. Az információ egyértelműen kiolvasható információállapotából, így az adott mondatot igazra értékelhetjük a megszokott extenzionális módszerekkel. Jelen tanulmány szempontjából fontos kitérni az elmélet azon jellemzőjére, hogy az interpretáló az eventualitásokat általában egynél több világocskába helyezi bele. 6 Ennek oka, hogy egy állítás legtöbbször nem csupán egy modalitással szerepel elménkben. Az előző példánál maradva Péternek lehet, hogy nem csupán vágya, hanem szándéka (INTention) is Marit elhívni a bálba, vagyis az e eventualitás az INT, rPéter, , + címkéjű világocskában is megjelenik. A beszélőnek továbbá lehetnek különféle hiedelmei e-vel kapcsolatban, például hiheti (BELief) azt, hogy Mari nem szeretné, ha Péter elhívná őt a bálba, ez esetben az e-t egy beágyazott világocskába helyezi el: [BEL, rPéter, , +, DES, rMari, , –]. Az állítások megsokszorozódnak, mint a képek egy prizma síkjain; egy részbenrendezett struktúrába „hullanak bele”, több világocskába egyszerre. Egy eventualitás adott világocskához tartozó „elérési útja” mindig egy lista7, és mivel az (általában) több világocskában is megjelenik, így az interpretáló adott e-hez tartozó információállapota listák halmazának tekinthető. Az előző példa esetében az e-hez tartozó világocska halmaz tehát: e: elhívja ={[DES, rPéter, , +], [INT, rPéter, , +], [BEL, rPéter, , +, DES, rMari, , –]}. Első ránézésre talán bonyolultnak tűnhet ez a fajta leírás, de így egy jól definiált formális rendszerben megragadható a pragmatikai komponens, és akkor mellette a szemantikai leírás (az eventualitások leírása) lehet nagyon egyszerű, „minimális” (formális, de nem „logikai” a hagyományos értelemben, nincs szükség bonyolult képletekre). Ez a két információdarab (a bonyolultabb pragmatika és az egyszerűbb szemantika) tehát együtt szerepel minden világocskában, viszont szét is van választva (címke vs. tartalom), így külön is hivatkozható. A rendszer tehát alkalmas arra, hogy az interpretáló belső világát reprezentálja, ami elengedhetetlenül fontos a diskurzus pontos megértéséhez. Ebből fakad, hogy elemzéseim pusztán egy lehetséges interpretációját nyújtják az adott példamondatoknak, valamiféle „ideális” esetet mutatnak. Egy adott diskurzus ettől különbözhet, a beszélő/hallgató ideálistól (semlegestől) eltérő paraméterei miatt (háttértudás a világról és egymásról, kontextus, eltérő hiedelemvilág, túl gyanakvó vagy túl naiv hozzáállás stb.). A tanulmány azt vizsgálja, hogy alapesetben hogyan értelmezzük az adott mondatokat, de egyéni/szituációbeli eltérések lehetségesek. Alapvető célom annak megmutatása, hogy ezzel a formális eszköztárral elegánsan kezelhetők a pragmatika tárgykörébe tartozó jelenségek; egy olyan leíró nyelvet 4

Jelen tanulmányban az időparamétert csak ott változtattam, ahol azt az adott példa interpretáláshoz relevánsnak ítéltem, a többi esetben végig a  paramétert szerepeltettem. 5 A ’+’ jelentése, hogy az adott eventualitás az adott modalitással fennáll (pl. a beszélő azt hiszi, hogy e); a ’–’ jelentése, hogy az adott eventualitás ellenkezője áll fenn az adott modalitással (a beszélő azt hiszi, hogy nem e); a ’0’ jelentése, hogy az adott eventualitás az adott modalitással nem áll fenn (a beszélő nem hiszi, hogy e, de azt sem, hogy nem e); végül a ’0’ (áthúzott 0) jelentése, hogy a paraméter nem ’0’, vagyis ’+’ vagy ’–’. Fontos hangsúlyozni, hogy nem egy „négyértékű logikáról” van szó; a paraméterek célja pusztán az, hogy a diskurzus ideális (és deviáns) lefolyását képletbe lehessen foglalni. 6 Ez a jellemző újítás az eredeti megközelítéshez (Alberti 2011a) képest. Részletesebben tárgyalja: Alberti (2011b), illetve Alberti–Károly (2012). 7 Jelen tanulmány ebből a szempontból újdonságot képvisel a korábbi felfogáshoz (Alberti 2011b; Alberti– Károly 2012) képest, ahol a világocskák elérési útjai rendezett n-esek. Az újítás oka, hogy mind matematikai, mind implementációs szempontból egyszerűbb kezelést tesz lehetővé, ha listának tekintjük ezeket az elemeket.


337

nyújt, amely segítségével jól megragadható az interpretálók pillanatnyi információállapota, ami a pontos jelentés kiszámításához elengedhetetlen. 3.

Szándék a kérdés mögött

Elemzésemet az eldöntendő kérdések típusainak tárgyalásával kezdem. Alapvetően a szándéktulajdonítást vizsgálom, illetve a BDI megjelenését az interpretáló (kérdező) információállapotában. Először az „alapesetet” tekintem, ahol még maradéktalanul teljesül a kérdés eredeti funkciója, vagyis hogy a beszélő arra kéri a hallgatót, hogy információállapota (információs hálózata) egy részét ossza meg vele, hogy az ő (beszélő) információállapota (információs hálózata) változhasson – vagyis a kérdező szándéka annyi, hogy megtudja az igazat. A későbbi példákban a mögöttes szándék ettől eltérő is lehet, például az, hogy kifejezze csodálkozását, megerősítést kapjon, vagy éppen magyarázatot leljen egy ellentmondásos szituációra. Hogy a hallgató pontosan hogyan értelmezi az adott kérdést, milyen szándékot feltételez mögötte, több tényezőtől is függ. Ebben a tanulmányban négy faktort vizsgálok: (i) hanglejtés (emelkedő-eső vagy egyéb „lebegő-eső”), (ii) tagadó forma használata, valamint (iii) a semlegességet kifejező -e kérdő partikula, illetve (iv) az előfeltevést jelző ugye szócska jelenléte. Mindezek alapján következtetni tudunk a beszélő információállapotára (háttértudás, szándék stb.), amely megmutatja a kérdés „valódi” jelentését, továbbá annak jól-, illetve rosszulformáltságára is magyarázatot adhat. Az eldöntendő kérdés pontos értelmezését módosíthatja, árnyalhatja egyéb diskurzus-partikulák megléte, mint például hát, csak, is, szóval (lásd pl. Kiefer (1988) vagy Gyuris (2008)); ennek tárgyalása jelen munkának nem célja. Az említett négy faktor figyelembe vételével a következő pontokban tárgyalt típusokat állapíthatjuk meg. A. típus (alapeset)

3.1

Az eldöntendő kérdések „alapesete” az egyszerű információkérés: amikor a hanglejtés emelkedő-ereszkedő, nincs tagadás, és nincsenek kérdő partikulák sem. Az így feltett kérdés azt fejezi ki, hogy a beszélőnek nincs előfeltevése a válasszal kapcsolatban (semleges kérdés), szándékában áll azt kideríteni, és feltételezi, hogy a hallgató birtokában van az információnak. Az alábbi (3) pont azt mutatja, hogy a (2) pontban olvasható kérdéshez tartozó eventualitás (e: ismeri) a kérdező mely világocskáiban jelenik meg, utána pedig (1. ábra) a hallgató információállapotának releváns részlete látható a könnyebben áttekinthető doboz-struktúrában (ahol gyakorlatilag ugyanez az információ szerepel). (2) (3)

Péter ismeri Marit? e: ismeri ={[BEL, rkérdező, , 0], [INT, rkérdező, , +, BELmax, rkérdező, , 0], [BEL, rkérdező, , +, BELmax, rválaszoló, , 0]}

338

Kleiber Judit BEL, rkérdező, , 0

e: pismeri rPéter rMari INT, rkérdező, , + BELmax, rkérdező, , 0

e: pismeri rPéter rMari BEL, rkérdező, , + BELmax, rválaszoló, , 0

e: pismeri rPéter rMari 1. ábra. A kérdező információállapotának releváns részlete. Nem hiszi (BEL) sem e-t, sem e-t (0: semleges, nem-tudást jelző polaritás); szándékában áll (INT) tudni (BELmax), hogy melyik eset áll fenn (áthúzott 0: „nem nulla”, vagyis + vagy –); és úgy hiszi (BEL), hogy a hallgató (rválaszoló) tudja (BELmax) a választ. Ez tehát az eldöntendő kérdés mögötti információállapot alapesetben (az „alap” beszédaktus). Jelentését nem módosítják partikulák, nincs hozzákapcsolva semmilyen extra attitűd, mégis már ebben az esetben is több világocskában kell feltételeznünk az e eventualitást. Ebből is látszik, hogy a pragmatikai viszonyok, a hiedelem–vágy–szándék (BDI) figyelembe vétele, az eventualitások „megsokszorozása” (prizma) nem kivételes eset, hanem már a legegyszerűbb, legalapvetőbb beszédaktusoknak is sajátja. Ezt módosítják a különféle partikulák, finomítanak rajta, mélyebb beágyazásokat tesznek szükségessé, megváltoztatnak egy-egy paramétert. Az eldöntendő kérdés esetében például a fenti alapesetben nincs preferált alternatíva, mindegyik válasz egyformán valószínű. Modális partikula használatával a beszélő ezen változtathat, például kifejezheti, hogy valamelyik lehetőséget valószínűbbnek tartja (Kiefer 1988). Ebbe a típusba sorolom azt is, amikor a mondatban szerepel az -e partikula; bár nem minden paraméterükben egyeznek: a kérdőszócskát tartalmazó kérdés hanglejtése nem normál kérdő (emelkedő-eső), hanem kijelentő. Az -e partikula kitétele önálló kérdésben opcionális, alárendelésben (függő kérdés) kötelező (ott jelentésmegkülönböztető szerepe van). Logikailag kompatibilis az A. típussal, hiszen mindkettő semlegességet fejez ki, azt, hogy a kérdezőnek nincs előfeltevése a válasszal kapcsolatban. Viszont éppen emiatt problémás, hogy miért jelenik meg időnként az -e, amikor nélküle is ugyanúgy kifejezi a mondat a semlegességet. Milyen pluszjelentést lehet hozzákapcsolni (ha lehet egyáltalán), amely indokolná a redundanciát? Fábricz (1985) a különféle kérdéstípusok vizsgálatával arra a következtetésre jut, hogy a mindennapi beszédben ritkán használjuk – kérdésben – az -e partikulát. Felsorol néhány olyan kérdéstípust, ahol nem jelenhet meg logikai vagy formai okok alapján (pl. konstatáló vagy tényfeltáró kérdés, udvarias kérés), majd azt írja, hogy ahol választható, ott „a beszélő számára lehetőséget jelent szubjektív modális állásfoglalása árnyalt kifejezésére” (Fábricz 1985: 451), például fokozott kíváncsiság, félés, bizonyosság, illetve a retorikusságot is erősítheti. Összességében megállapíthatjuk, hogy eldöntendő kérdésben az -e jelenléte ugyan opcionális, de a köznyelvben mégis csak ritkán jelenik meg (egyes dialektusokban jobban él, pl. Erdélyben (Schirm 2011b: 122)). Nem igazán ragadható meg, pontosan mit is tesz hozzá a mondat jelentéséhez (ha hozzátesz egyáltalán), inkább úgy fogható fel, mint egy olyan eszköz a neutrális kérdés jelzésére, amely a kérdő hanglejtéssel alternál.


339

B. típus

3.2

A következő vizsgált típus esetében a hanglejtés emelkedő-ereszkedő (vagyis normál kérdő), nem tartalmaz partikulákat, viszont tagadást igen (ez utóbbiban különbözik az A. típustól). Mit jelent az ilyen paraméterekkel rendelkező kérdés? Feltételezhetnénk, hogy ugyanazt, mint az előző típus (semleges kérdés), és a kettő között a beszélő szabadon választhat. Mivel azonban így két különböző forma lenne ugyanarra a funkcióra, valószínűbb, hogy a tagadással valamilyen attitűdöt szeretne a beszélő kifejezni, vagyis a mondat valamilyen pluszjelentést kap. Alaposabban megvizsgálva ezt a típust két eltérő használatot lehet felfedezni. Nézzük meg először a következő mondatot (B.1 típus): (4)

Péter nem nős? (…Mert az előbb Marival láttam ölelkezni.)

A kérdező (4)-hez hasonló mondatokat akkor használ, amikor előzőleg úgy tudta, hogy az állítás igaz (itt: Péter nős (e)), viszont a kérdés elhangzásakor a „jelekből” úgy tűnik neki, hogy mégsem (vagy már nem) ez a helyzet. Akkor igazán jól formált a kérdés, ha meg is magyarázza, mi az oka a kétkedésének, közli ezeket a jeleket (lásd (4) zárójeles része). Fábricz (1985) is megemlíti, hogy létezik a tagadott kérdésnek ez a típusa, amely informatív (valóban kérdés), szerepe ellenőrző-konstatáló, valamint a beszélő meglepettségét fejezi ki. Akkor használatos, amikor a beszélő arról értesül, hogy előzetes feltételezése nem helytálló, új tények megkérdőjelezik azt. A kérdező mindkét válaszlehetőségre egyformán nyitott, ebből látszik, hogy ebben az esetben is valamiféle semleges kérdéssel van dolgunk. A válaszok esetében is elvárt a magyarázat, különösen akkor, ha a jeleknek ellentmondó a tényállás (5b); míg (5a) esetében akár egy „már nem” is elegendő lehet (viszont az egyszerű „nem” kevés). (5)

a. … Áá, már régen elvált a feleségétől. (e) b. … De igen, Mari csak nagyon jó barátja. (e)

Ez a típus tehát nem ugyanolyan módon semleges, mint az alapeset (A.); olyan, mintha a kérdezőnek két ellentmondó előfeltevése is lenne: az egyik a belső világán (hiedelmein, korábbi tudásán) alapul, a másik pedig a külvilág aktuális állapotának érzékelésén (jól/rosszul interpretált valóságdarabokon). A beszélő nem tudja eldönteni, hogy a tudásának vagy a szemének higgyen-e, ezért ütközteti a két információforrást (nem kötelezve el magát egyik mellett sem): megkérdezi a hallgatót, akiről feltételezi, hogy fel tudja oldani az ellentmondást. A kérdező e eventualitáshoz (Péter nős) tartozó dobozstruktúrája (6)-ban olvasható. (6)

e: nős ={[BEL, rkérdező, , +], [BEL-ASI, rkérdező, ’, –], [DES, rkérdező, ’, +, BELmax, rkérdező, ’, 0], [DES-ASI, rkérdező, ’, +], [INT, rkérdező, ’, +, BELmax, rkérdező, ’, 0], [BEL, rkérdező, ’, +, BELmax, rválaszoló, ’, 0]}, ahol ’>.

A BEL-ASI címke azt jelenti, hogy a beszélő az adott eventualitással kapcsolatos valamilyen egyéb információ (vagy információhalmaz) ismerete alapján hiszi (illetve negatív polaritással nem hiszi) e-t (ASI: asszociált információ). Adott példa esetében a kérdező információs hálózatában szerepel, hogy ha valaki nős, akkor nem ölelget más lányokat, ezért amikor ezt látja, abból arra követeztet, hogy Péter talán mégsem nős. Az előző példához képest (6)-ban azt is szerepeltettem, hogy a kérdezőnek vágya is (DES), hogy megtudja az igazat, nem csupán szándéka (INT). Alapesetben feltételezhetjük, hogy a szándék polaritása érvényes a

340

Kleiber Judit

vágyra is, de vannak kivételek, melyeknek néha explicit kifejeződése van. 8 A DES-ASI címke pedig a BEL-ASI „párja”: az utóbbi jelentése, hogy a beszélő hisz valamilyen környező információt, az előbbié pedig az, hogy vágyik valamilyen környező információ ismeretére. Ez a címke fejezi ki, hogy a kérdező magyarázatot is vár, nem elégszik meg egy egyszerű ’igen’ vagy ’nem’ válasszal. Arra vágyik, hogy megtudjon még olyan információdarabokat, melyek segítik őt annak eldöntésében, hogy az adott e eventualitáshoz asszociált pozitív és negatív információk alapján inkább higgye, vagy inkább ne higgye e-t.9 (6)-ban tehát az látható, hogy egy (korábbi) időpillanatban () a kérdező azt hitte (BEL), hogy e igaz (+), de később (’) a „jelekből” úgy tűnik neki (BEL-ASI), hogy e áll fenn (–). Vágya (DES) és szándéka (INT) megtudni (BELmax), hogy melyik eset áll fenn (+ vagy –, vagyis nem nulla: 0), továbbá valamiféle magyarázatra is vágyik (DES-ASI). Végül pedig feltételezi (BEL), hogy a hallgató (rválaszoló) tudja (BELmax) a választ. A tagadott kérdés másik használata (B.2 típus) az, amikor a beszélő ellentétes (pozitív) állítást fejez ki vele (lásd pl. Fábricz 1985), amelyben vagy nem teljesen biztos, vagy udvariassági stratégiája részeként fogalmazza meg így. Például a Nem erre kell menni? kérdés jelentése, hogy ’Szerintem erre kell menni’. A beszélő elfogadja a negatív választ is, vagyis valamennyire kérdésnek tekinthető, de közelebb áll az állításhoz, mint a kérdéshez. Még egy harmadik használatát is érdemes megemlíteni a tagadott eldöntendő kérdésnek – amely tekinthető az előző eset egy kiterjesztésének –, az udvarias kérést. Például a Nem nyitnád ki az ablakot? vagy a Nem vinnél haza? kérdések valójában udvarias felszólítások arra, hogy a hallgató kinyissa az ablakot, illetve hazavigye a kérdezőt. Vagyis ugyanúgy az eredeti propozíció ellentétét kell tekinteni, csak itt nem állítja a beszélő, hanem kéri, felszólít rá. Az ábrázolásban ez úgy jelenne meg, hogy az adott eventualitáshoz tartozó világocska címke nem BEL, hanem DES. Ezek alapján a példák alapján úgy tűnik tehát, hogy a tagadás egyszerűen udvariasabbá teszi az állításokat, kéréseket, kérdéseket. További példák: Nem kérsz? Nem tudod véletlenül, hogy kit keresnek? Vagyis a tagadás ezekben az esetekben diskurzusjelölőnek tekinthető: a mondat propozicionális tartalmán nem változtat, csupán beszélői attitűdöt képvisel, az udvariasságot fokozza. C. típus

3.3

A következő (C.) típus azokat a kérdő mondatokat gyűjti egybe, ahol a hanglejtés emelkedőereszkedő, a mondat végén szerepel az ugye partikula, a tagadás megléte pedig opcionális. (7)

a. Péter meghívja Marit, ugye? b. Péter nem hívja meg Marit, ugye?

Ez a típus (erős) előfeltevést (esetleg vágyat) jelez; a kérdező elvárása, hogy a válasz egyetértő lesz. Úgy is fel lehet fogni, mint egy állítás és egy kérdés kombinációja (lásd pl. Gyuris 2009). Ebben az esetben tehát szükség van a tagadó formára is, így az ugyanúgy jólformált, mint a tagadás nélküli. Kiefer (1988) is tárgyalja röviden az olyan típusú megnyilatkozásokat, ahol a beszélő úgy kérdez, hogy közben valamelyik alternatíva mellett állást is foglal (a csak, illetve csakugyan partikulák vizsgálatánál). Mivel a kérdés nem 8

Károly (2011) példája a következő: Egye fene, elmehetsz. Ennél a mondatnál a beszélő szándékpolaritása nulla (nincs kimondottan szándékában, hogy elengedje, de az sem, hogy ne engedje el), a vágyé viszont mínusz: az egye fene pont azt fejezi ki, hogy a beszélő a vágya ellenére beleegyezik valamibe. 9 Fontos hangsúlyozni, hogy a BEL-ASI, valamint a DES-ASI esetében sem következményrelációról van szó: nem premisszákat, illetve konklúziót keres az interpretáló, pusztán olyan információdarabokat, melyek a világ megismerése során kialakult belső hálózatában összeköthetőek az adott eseményszerűséggel. Ebben az esetben sem a „külső logika” tehát a döntő, hanem a létrehozott belső kapcsolatok. (A témáról részletesebben lásd Alberti (jelen kötet) 2. és 6. fejezetét, illetve Alberti–Kleiber (2012) 3.2 pontját.)


341

semleges, nem igazán választ, hanem inkább megerősítést vár a kérdező. Ilyenkor „nem valami udvarias” (“not too polite” (Kiefer 1988: 109)) a válaszolótól az egyszerű tagadó válasz, illik kifejteni. Ennyiből tehát rokon ez a típus a B.1 típussal: itt is elvárt valamilyen magyarázat, de míg az előzőnél mindkét alternatíva esetében szükséges indoklás, itt csupán a tagadónál, az egyetértőnél nem. Az ilyen típusú kérdéssel tehát a beszélő szándéka, hogy teljes bizonyosságot szerezzen, és azt gondolja, hogy a hallgatótól ezt megkaphatja. Ez a hite bizonyos esetekben „maximális” (tudássá fokozódik), amikor például a válaszoló belső világára kérdez rá (pl.: Szereted a sört, ugye?). A (7a)-ban megfogalmazott e eventualitáshoz (Péter meghívja Marit) tartozó világocska halmaz (8)-ban olvasható. (8)

e: meghív ={[BELmax, rkérdező, , 0], [BELgreat, rkérdező, , +], [INT, rkérdező, , +, BELmax, rkérdező, , 0], [ BELgreat/max, rkérdező, , +, BELmax, rválaszoló, ’, 0]}

Vagyis a kérdező nem tudja biztosan, hogy e fennáll-e (BELmax…0), viszont erősen gyanítja (BELgreat…+). Szándékában áll (INT) tudni (BELmax), hogy melyik eset áll fenn (0); és a hallgatóról azt gondolja (great/max erősséggel), hogy tudja (BELmax) a választ. D. típus

3.4

A D. típusba azok az eldöntendő kérdések tartoznak, ahol a hanglejtés nem emelkedő-eső, hanem valamiféle egyéb lebegő-eső (vö. Varga 1994), továbbá nem tartalmaznak partikulákat, a tagadás megléte pedig (ismét) opcionális. A normál információkérő kérdés emelkedő-eső hanglejtésével szemben az egyéb lebegő-eső jellegű hanglejtésnél (szinttartó-eső, ereszkedőeső) nem valódi kérdésről van szó, inkább valamiféle felkiáltásról: „megütközésünket fejezzük ki a frissen kapott és elvárásainkkal ellentétes információ (vagy tapasztalat) fölött: a kérdést felkiáltásként használjuk” (Varga 1994: 481). Mivel tehát valójában állításról van szó, egyaránt jólformált a tagadott és a tagadás nélküli forma is: a beszélő azt a formát használja, amelyik leírja a szituációt. A D. típusú mondatok jelentését úgy lehet megragadni, hogy a beszélő eddig az állítás ellenkezőjét (e) hitte – vagy legalábbis azt valószínűsítette volna evel szemben –, most viszont biztos benne, hogy e áll fenn. Ezért itt nem valódi kérdésről van szó: nincs információhiány, a beszélőnek nem áll szándékában bármit is kideríteni, sőt, „őszinte” esetben egyáltalán nincs semmilyen szándéka a megnyilatkozásával, az pusztán egy önkéntelen felkiáltás megütközésének, csodálkozásának kifejezésére. Természetesen meg is lehet játszani a meglepődést, ilyenkor megjelenik az a szándék, hogy a hallgató azt gondolja a beszélőről, hogy eddig nem volt az adott információ birtokában. A (9a) mondathoz tartozó e eventualitás a (10)-ben olvasható struktúrába „hullik bele”. a. Megnyertük a bajnokságot?! b. Nem nyertük meg a bajnokságot?! (10) e: megnyer ={[BEL-ASI, rkérdező, , –], [BELmax, rkérdező, ’, +]}, ahol ’>. (9)

A leírásban látható, hogy a beszélő korábban ( időpillanatban) az állítás ellenkezőjét (e) valószínűsítette: a környező információk alapján (BEL-ASI) úgy vélte, hogy nem fogják (negatív polaritás) megnyerni a versenyt (például mert rosszul játszottak, keveset edzettek, esetleg nagyon erős volt az ellenfél); a mondat elhangzásakor (’> időpontban) viszont biztos benne, hogy e a tényállás (így is megnyerték). Ennél a típusnál a beszélő információállapota részben hasonló a B.1 típusban szereplőhöz, viszont fontos különbség, hogy itt a beszélő tudja (biztos benne: BELmax), hogy a (jelenlegi) tényállás más, mint amit gondolt, míg a B.-nél csak valószínűsíti: a „jeleket” többféleképpen is lehet értelmezni,

342

Kleiber Judit

mindkét kimenet lehetséges. Ezért B.1 esetében kérdéssel van dolgunk, D. esetében viszont állítással. 3.5

E. típus

Az utolsó tárgyalt típusra szintén az egyéb lebegő-eső hanglejtés jellemző, tagadást nem tartalmaz, -e kérdő partikulát viszont igen. Ez (a B.-hez hasonlóan) szintén egy „meglepő” típus. Mivel ez a hanglejtés valójában nem kérdést, hanem felkiáltást jelöl, ezért elméletileg nem társulhat(na) semmilyen kérdő partikulával: sem a semlegességet kifejező -e, sem az előfeltevést jelző ugye szócskával. Mégis jólformáltak ezek a mondatok, azonban – akárcsak a B. típus esetében – speciális jelentés társítható hozzájuk. (11) Meghívlak-e a bulimba?! A mondat jelentése (ezzel a hanglejtéssel) az, hogy a beszélő elvárta volna a hallgatótól, hogy tudja a választ a kérdésre, vagyis leginkább a Hogy’ kérdezhetsz ilyet? megnyilatkozással egyenértékű. Még jobbnak tűnik a mondat úgy, ha odarakjuk elé a „hogy” szócskát; ez is jelzi, hogy valamiféle „metaszintű” kérdésről van szó (a kérdezés aktusára kérdezünk rá). Asher–Lascarides (2003) is tárgyalja, hogy minden retorikai relációhoz tartozik metaszint, egy adott megnyilatkozás nem csupán magára a kérdéses információra vonatkozhat, hanem annak állítására, megkérdezésére stb. is. Fábricz (1985) is említi ezt a típust, megismételt kérdésként utal rá. Funkciójának egyrészt az időnyerést tartja (amíg a kérdező kitalálja a választ), másrészt a meglepődés kifejezését (véleményem szerint a tárgyalt hanglejtés ez utóbbi szerepet jelzi). Fábricz azt is megjegyzi, hogy a mondat gyakorlatilag függő kérdésnek tekinthető, csupán hiányzik előle a bevezető alárendelés (Azt kérdezed, hogy…?). Függő kérdésben pedig az -e megjelenése kötelező, amiből következik, hogy a kérdő partikula ennek a típusnak elengedhetetlen eleme. A (11) mondathoz tartozó állítás a (12)-ben olvasható világocskahalmazt hívja életre. (12) e: meghív ={[DES, rkérdező, , +, BEL-ASI, rválaszoló, , 0], [BEL, rkérdező, , +, BEL-ASI, rválaszoló, , 0], [BEL, rkérdező, ’, –, BEL-ASI, rválaszoló, , 0], [INT, rkérdező, ’, +, BELmax, rválaszoló, ’, +, DES, rkérdező, , +, BEL-ASI, rválaszoló, , 0], [INT, rkérdező, ’, +, BELmax, rválaszoló, ’, +, BEL, rkérdező, , +, BEL-ASI, rválaszoló, , 0]}, ahol ’>. A leírás első két sorában az látható, hogy a kérdező egyrészt vágyott rá (DES), hogy beszélgetőtársa a környező (asszociált) információi alapján (BEL-ASI) tudja, kikövetkeztesse a kérdésre a választ (0) (pl. mivel nagyon jó barátok), másrészt hitte is (BEL) ugyanezt. E két világocskacímke együttesével lehet megragadni az „elvárás” mentális állapotát, így nem szükséges egy külön modalitás (EXP) bevezetése.10 A harmadik sorban az olvasható, hogy jelenleg (egy későbbi (’) időpontban) a kérdező már nem hiszi (BEL…–), hogy a válaszoló kikövetkeztette e-t (hiszen akkor nem kérdezte volna meg). Végül pedig (a leírás 4–7. sorában) az látható, hogy a kérdezőnek szándékában is áll (INT), hogy a válaszoló tudomására hozza (BELmax), hogy ez az elvárása (vágya és hite) volt. Felmerül a kérdés az E. típus kapcsán, hogy vajon jólformáltak-e ezek a mondatok tagadással. Fábricz (1985) sem foglal igazán állást a kérdésben. Azt írja, hogy a tagadás és az 10

Kérdéses egyébként, hogy az elvárás teljes mértékben „kikeverhető-e” vágyból és hiedelemből. Amennyiben nemleges a válasz, bevezethető az EXP, csupán az a törekvés akadályozza, hogy a lehető legkevesebb modalitás címke felhasználásával lehessen a különféle mentális állapotokat megragadni.


343

-e partikula együttes jelenléte nagyon ritka, ha mégis előfordul, akkor valamilyen szubjektív jelentésárnyalat kifejezésére használatos, mint például félés vagy kétely (pl. De nem vagyok-e túlságosan hideg vele szemben? (Fábricz 1985: 449)), illetve retorikusságot is jelölhet (pl. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? (uo.)). Az általa idézett mondatokhoz azonban kijelentő hanglejtés társul. Lebegő-eső hanglejtéssel véleményem szerint11 nem jólformáltak az -e partikulát tartalmazó tagadó formájú mondatok (*Nem hívlak-e meg a bulimba?!). Ennek a magyarázata következik az eddigi elemzésekből. (1) Mivel ez a típus (E.) gyakorlatilag egy megelőző kérdés létjogosultságát vitatja, nem követhet olyan kérdést, amely valójában nem kérdés, hanem állítás (álkérdés). (2) Az E. típusú kérdés a megelőző kérdés megismétlése az -e partikulával kiegészítve, vagyis ebben az esetben egy tagadott, partikulák nélküli eldöntendő kérdés. (3) A B. és a D. típusok felelnek meg a fenti leírásnak, melyek közül a D. egyértelműen állítás (felkiáltás), a B. esetében a második használat (B.2) szintén állítást (illetve kérést) fejez ki (de semmiképpen sem kérdést), és az első (B.1) használat sem igazi kérdés. Mivel az E. típusú kérdés csak valódi információkérő kérdést követhet, ezért csak az A. típusból képezhető, így nem tartalmazhat sem tagadást, sem az ugye partikulát. 3.6

A kérdéstípusok összefoglalása

A tanulmány eddigi részében az eldöntendő kérdések típusait vizsgáltam, négy faktor figyelembe vételével: hanglejtés, tagadás, -e, illetve ugye partikulák jelenléte. Alapvetően öt típust állapítottam meg, ezeket rendszerezi az 1. táblázat. A táblázat szándékosan van úgy konstruálva, hogy nem lehetne ábrázolni azt a típust, ahol az -e és az ugye partikulák együtt szerepelnek, hiszen ilyen típus nem létezik, mivel a két partikula ellentétes pluszjelentéssel járul hozzá a mondathoz (semlegesség vs. előfeltevés).12 A mínuszjel jelzi, hogy egy adott típus nem létezik, melynek oka lehet egyrészt az, hogy ellentmondásos információállapot tartozna hozzá. Ilyen alakzat az egyéb lebegő-eső („felkiáltó”) hanglejtés -e partikulával (lásd 4.5), illetve ugyanez a hanglejtés ugye kérdőszóval (új információval szembeni meglepődés vs. nem semleges kérdés). Másrészt a hiányt az is okozhatja, hogy redundáns lenne az adott alakzat: a funkciónak megfelelő forma már létezik. Ez lehetne az emelkedő-ereszkedő (információkérő) hanglejtés a semlegességet jelző -e partikulával (amit úgy „old meg” a nyelv, hogy ilyenkor kijelentő a hanglejtés), illetve ugyanez tagadva (nagyon ritka alakzat, ellentmondásos pluszjelentéssel, szintén kijelentő hanglejtéssel). Némely esetben azonban nem az történik, hogy az adott forma nem lesz jólformált, ehelyett egy új, szokatlan jelentés (használat) keletkezik – ezeket a típusokat felkiáltójellel jelöltem.

kérdő partikulák nélkül -e kérdőszóval ugye kérdőszóval

emelkedő-ereszkedő hanglejtés tagadás nélkül tagadással A B (!) – (A*) – (?*) C C

egyéb lebegő-eső hanglejtés tagadás nélkül tagadással D D E (!) – – –

1. táblázat. Az eldöntendő kérdés típusai a tanulmányban vizsgált tényezők alapján. (*: kijelentő hanglejtés, ?: nagyon ritka, használata kérdéses, lásd 4.5) Az eldöntendő kérdések vizsgálata egyértelműen megmutatta, hogy a hiedelem–vágy– szándék (BDI) hármasságának alapvető jelentősége van a kérdés értelmezésekor. A kérdező információállapota nem csupán a pluszjelentéseket hordozó típusok esetében, hanem már a 11

Kompetenciám ebben a kérdésben bizonytalan, érdemes lenne empirikus kutatást végezni a témában. Nyelvtörténeti magyarázat: Az ugye szó az úgy (van)-e formából jött létre (forrás: Etimológiai szótár), vagyis önmagában már tartalmazza az -e partikulát (az ugye és az -e együttes használata két -e partikulát adna). 12

344

Kleiber Judit

legegyszerűbb (alap) esetben (A. típus) is ezekkel a mentális állapotokkal írható le. Az alkalmazott elméleti keret – a eALIS – központi jellemzője, hogy mentális állapotokat reprezentál, így maximálisan alkalmas a fent tárgyalt – alapvetően pragmatikai – tényezők formális megragadására. Ezt illusztrálta a fejezetben bemutatott példák elemzése. 4.

Válaszok és szándékok

A kérdéstípusok tárgyalása után ebben a fejezetben az eldöntendő kérdésre adható válaszokat vizsgálom. Alapvetően az egyszerű információkérő (A. típusú) kérdést tekintem, de néhol egyéb esetek is előkerülnek. Akárcsak a kérdéseknél, a válaszoknál is a szándéktulajdonítást, illetve a hiedelem–vágy–szándék hármas megjelenését vizsgálom az interpretálók mentális reprezentációjában, adott kérdéshez/válaszhoz tartozó információállapotában. Ebben a részben tehát a válaszoló oldaláról tekintem az eldöntendő kérdést tartalmazó diskurzust. A legtöbb esetben az interpretáló válaszát az befolyásolja, hogy milyen szándékot feltételez az adott kérdés mögött. Próbálja kitalálni, mi lehet a kérdező célja a kérdéssel, a lehető legegyüttműködőbb hozzájárulást szeretné nyújtani (Grice Együttműködési Alapelve értelmében), így az is előfordul, hogy nem a konkrét kérdésre válaszol. Akkor sikeres a diskurzus, ha a kérdező szándéka és a válaszoló kérdezőnek tulajdonított szándéka összhangban van egymással. A nyelvelsajátítás során kialakul az ehhez szükséges pragmatikai kompetencia, bizonyos alakzatokról megtanuljuk, hogy nem szó szerint kell őket érteni, például hogy az Oda tudnád adni a sót? kérdés formájú megnyilatkozás valójában egy kérés, a szándék mögötte az, hogy adják oda a sót, nem az, hogy válaszoljanak rá igennel vagy nemmel. Előfordulnak olyan esetek, amikor a válaszoló nem, vagy rosszul azonosítja a kérdező szándékát. Például a gyerekek bizonyos életkor alatt mindent szó szerint értenek, nem tulajdonítanak beszélgetőtársaiknak szándékokat, illetve általánosságban mentális állapotokat. Arról még vita folyik, hogy pontosan mely életkortól számíthatjuk az ún. mentalizációs képesség kialakulásának kezdetét, abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy a kisgyerek körülbelül négy éves korban éri el a felnőtt szintet, illetve hogy a képességet szakaszosan sajátítja el, méghozzá a következő sorrendben: cél, vágy, szándék, vélekedés, hamis vélekedés (lásd pl. Schnell 2005). Felnőtt beszélő esetében is előfordul, hogy nem ismeri fel a szándékot, vagy ennek ellenkezője, hogy ott is „hátsó” szándékot feltételez, ahol nincs. Ennek oka, hogy a legtöbb esetben egy megnyilatkozás mögött nem egyértelmű a beszédaktus, például a Van pénzed? kérdés lehet puszta érdeklődés (ritkán), lehet, hogy a beszélő kérni akar, de az is, hogy adni. Hogy melyik lehetőséget célszerű a válaszolónak feltételezni, az függ a szituációtól, kettőjük viszonyától, valamint akár további tényezőktől is. Ebben a fejezetben tehát néhány választípust tekintek át. Az alapeset rövid ismertetése után három olyan válaszlehetőséget tárgyalok, melyek különféle diskurzusjelölők segítségével valamiféle pluszjelentést (beszélői attitűdöt) fejeznek ki. Akárcsak a kérdések vizsgálatakor, a válaszok esetében is azt tekintem, hogy mi jellemzi az interpretálók hiedelmeit, illetve hogy milyen vágyak és szándékok tulajdoníthatók nekik. 4.1

Alapeset

Egy eldöntendő kérdésre a legegyszerűbb válasz valamelyik verzió egyszerű „kiválasztása”. Ebben az esetben a (jól együttműködő) válaszoló azt feltételezi, hogy a hallgató szándéka pusztán annyi, hogy a kérdéses információ birtokába jusson. Tagadást nem tartalmazó mondat esetében a pozitív választ (e áll fenn) kinyilváníthatjuk az igen szócska (és szinonimái, pl. ja, aha) segítségével, az elhangzott kérdés különböző elemeinek a megismétlésével (igekötő, annak hiányában ige, esetleg fókusz), illetve ezek kombinációjával. Nemleges választ a nem


345

szócska (és szinonimái) segítségével adhatunk, vagy pedig tagadva megismételve az igét és az igekötőt, vagy – igekötő hiányában – csak az igét, illetve ebben az esetben is lehetséges a kettő kombinációja. Grammatikalitás szempontjából érdekesek a tagadott kérdésre adható válaszok, hogy mikor melyik használható: egyetértésre a nem, ellentmondásra a de (az igen agrammatikus), illetve mikor milyen folytatások lehetségesek. Mivel szemantikai/ pragmatikai szempontból a kérdés kevéssé releváns, ezért tárgyalásától most eltekintek (részletesebben lásd pl. Farkas (2009)-ben). Ha a válasz nem pusztán igen/nem, azzal a beszélgetőpartnerek alapesettől eltérő információállapotára következtethetünk. Ilyen lehet például, amikor a kérdező szándéka – a válaszoló szerint – nem csupán annyi, hogy megtudja a választ a kérdésére; vagy amikor a válaszoló szeretne valamilyen (pragmatikai) pluszinformációt (hitet, vágyat, szándékot, érzelmet stb.) kifejezni. Ezeket a jelentéseket különböző diskurzusjelölőkkel érheti el a beszélő, melyek lehetnek partikulák (is, hát, tehát, szóval, csak, ugye stb.), de különféle egyéb grammatikai eszközök is (emiatt használom a diskurzusjelölő kifejezést a diskurzus-partikula helyett). Jelen tanulmányban két partikula (is, illetve hát) és egy egyéb grammatikai eszköz (-ni szerkezet) hozzájárulását vizsgálom a diskurzushoz: mennyiben feltételezhető más információállapot (hit, vágy, szándék) a résztvevőknek akkor, amikor a válasz ezekkel az elemekkel egészül ki. 4.2

Az is partikula

Az is szócskának több különböző elhelyezkedése, és ezzel összefüggésben több különböző jelentése, használata lehet. Akkor értelmezhetjük modális partikulaként (Kiefer 1988: 155), amikor az igei csoporthoz kapcsolódik szintaktikailag; főnévi csoporthoz járulva logikai operátor (ugyanúgy, mint a csak). Ilyenkor a többi mondatrész nem érintett, nem kell feltétlenül korrelálnia egyikkel sem (Fábricz 1985). A következő (eldöntendő) kérdés–válasz mondatpárok (13–16) erre a használatra szolgálnak példaként. (13) – Péter meg akarja hívni Marit? – Már meg is hívta. (14) – Ki akarod deríteni az igazat? – Ki is fogom. (15) – Odaértek 5-re? – Már ott is vagyunk. (16) – Kiderült már, ki ölte meg Pétert? – Már le is tartóztatták. Mint ahogy a példákból is látható, ezekben az esetekben az is gyakran együtt jár a már (esetleg a sőt) szócskával. Jelentése valami olyasmi, hogy ’nagyon igaz’: a kérdésre a válasz ’igen’, de ennél több is igaz (ezzel összefüggésben). A hallgató a lehető legtöbb információt szeretné nyújtani a kérdéssel kapcsolatban (összhangban Grice Együttműködési Alapelvével), ezért egy egyszerű igen-t kevésnek találna. Például (13) esetében pragmatikailag nem lenne igazán jólformált (együttműködő) pusztán annyi, hogy igen – amennyiben a válaszoló tudná, hogy a meghívás megtörtént. Hasonló, mint a Mari otthon van? kérdésre azt válaszolni, hogy valószínűleg igen, akkor, amikor a válaszoló biztosan tudja (pl. látja), hogy otthon van; nem hazugság, de mindenképpen valamiféle csúsztatás, elhallgatás. Mi a közös ezekben a példákban? Mi az a „több”, amit az is kifejez, és hogyan lehet ezt formálisan megragadni? Mindegyik esetben azt mondhatjuk, hogy az eredeti állítás (kérdés) valamiféle folyománya is fennáll: (13)-nál a vágy/szándék már teljesült; (14)-nél az ígéret erősebb, mint a szándék; (15)-nél a múlt biztosabb, mint a jövő; végül (16)-nál a kérdéses eseményt időben logikusan követő másik esemény is bekövetkezett már. Ennek formális

346

Kleiber Judit

megragadásához a eALIS azon jellemzőjére van szükség, hogy egy eventualitás általában az interpretáló több világocskájában is megjelenik, különböző címkékkel (prizmaszerűen megsokszorozódnak az állítások). Ezek közül a kérdező bármelyikre rákérdezhet, a válaszoló pedig – az együttműködési alapelv értelmében – szeretne a lehető leginformatívabb lenni, feltételezi, hogy a kérdező valójában mindig a maximális (legfelső szintű, legtöbbet mondó) információra kíváncsi, így tehát mindig a „legbiztosabb” címkéjű eventualitással válaszol (pl. jövő < jelen < múlt, vágy < szándék < ígéret < teljesülés). Illusztrációként álljon itt a kérdező és a válaszoló információállapotának releváns részlete (13) elhangzásakor. (17) A kérdező információállapota (vö. A. típus a kérdéseknél): 1e: meghív ={[BEL, rkérdező, , 0, INT, rPéter, , 0], [INT, rkérdező, , +, BELmax, rkérdező, , +, INT, rPéter, , 0], [BEL, rkérdező, , +, BELmax, rválaszoló, , +, INT, rPéter, , 0]} (18) A válaszoló információállapota: 2e: meghív = {[BELgreat, rválaszoló, , +]} ^ 1  {[BEL, rválaszoló, , +, BEL, rkérdező, , 0], [BEL, rválaszoló, , +, INT, rkérdező, , +, BELmax, rkérdező, , +], [BELmax, rválaszoló, , +, INT, rPéter, , +], [BELmax, rválaszoló, , +], [INT, rválaszoló, , +, BELmax, rkérdező, , +, INT, rPéter, , +], [INT, rválaszoló, , +, BELmax, rkérdező, , +]} Vagyis a kérdező nem tudja (BEL, 0), hogy Péternek szándékában áll-e (INT) Marit meghívni, viszont szeretné azt kideríteni (INT–BELmax), és feltételezi a hallgatóról (BEL), hogy tudja (BELmax). Az interpretáló azonban – ha is-t tartalmazó mondattal válaszol – ennél többet is feltételez: azon túl, hogy a (17)-ben olvasható információállapot-részletet tulajdonítja a kérdezőnek (lásd 2 első sora (18)-ban13), további világocskákba is elhelyezi e-t. Egyrészt úgy gondolja, hogy ha a meghívás szándékáról nincs tudása a kérdezőnek, akkor minden bizonnyal arról sincs, hogy maga a meghívás megtörtént-e (2 második sora), másrészt feltételezi, hogy a kérdezőnek az is szándékában áll, hogy ezt az információt megszerezze (2 harmadik sora). És mivel a válaszolónak tudomása van mindkét tényről (2 negyedik sora) – és maximálisan betartja az együttműködési alapelvet –, nem csupán azt áll szándékában a kérdezővel közölni, hogy Péter meg akarja hívni Marit (2 ötödik sora), hanem azt is, hogy már meg is hívta (2 utolsó sora), ami az adott eventualitással kapcsolatos legmagasabb szintű tudás információs hálózatában.14 A (13) és (14) példáknál ugyanaz az eventualitás szerepel a kérdésben és a válaszban (Péter meghívja Marit, illetve a válaszoló kideríti az igazat), ténylegesen csak a világocska címkéjében van különbség; (15) esetében az odaér és az ott lesz között egyértelmű (lexikális szinten is megmutatkozó) implikációs viszony van, amely az interpretáló elméjében 13

A és B halmaz konkatenációján (A^B) egy olyan C halmazt értünk, melynek elemei a két halmaz elemeinek konkatenációjával képződnek: a füzér első része A egyik eleme, második része B egyik eleme. Pl.: {a,b}^{c,d} = {ac,ad,bc,bd}. L1 és L2 lista konkatenációján egy olyan L3 listát értünk, ahol L3 első része L1-gyel egyezik meg, L3 második része pedig L2-vel egyezik meg. Pl.: [a,b]^[c,d] = [a,b,c,d]. A két definícióból adódik, hogy a (18) első sorában szereplő konkatenáció olyan listák halmazát jelöli, ahol az első tag mindig a BELgreat, rválaszoló, , +, a további tagok pedig 1 elemeiből kerülnek ki. Ilyen lista például: [BELgreat, rválaszoló, , +, BEL, rkérdező, , 0, INT, rPéter, , 0]. Ezt a halmazt kell az unió műveletével összekapcsolni a (18) további soraiban látható halmazzal, így kapjuk meg a válaszoló információállapotának releváns részletét. 14 Ha a kérdés múlt időben van, nem ennyire egyértelmű, hogy a válaszolónak az eredeti kérdés megválaszolása helyett igaz implikációkat kellene keresnie (a legbiztosabb címkéjű világocskát). Ennek oka lehet, hogy múlt idejű szándékra sokszor akkor kérdezünk rá, amikor az esemény már bekövetkezett, vagy épphogy nem következett be, így ténylegesen a szándék múltbéli megléte az, amire a kérdező kíváncsi.


347

nyilvánvalóan szerepel; (16) esetében azonban némileg más a helyzet. A megölésnek nem egyértelmű következménye a letartóztatás, a két predikátum lexikális szinten nem kapcsolódik egymáshoz, a köztük lévő (gyengébb) implikációs kapcsolat kulturális/ enciklopédikus tudásunk része. Itt tehát nem beszélhetünk arról, hogy ugyanaz az eventualitás prizmaszerűen több világocskában is megjelenik. Ebben az esetben inkább arról van szó, hogy az információdarabok hálózatot alkotnak az elmében, kapcsolatban állnak egymással („hídépítés”), és ilyenkor egy szomszédos információdarab lesz a „legmagasabb szintű” válasz. Ez az eset nem annyira „egzakt”, mint amikor ugyanannak az eventualitásnak keressük meg a legbiztosabb címkéjét, ezért nincs is olyan erős pragmatikai kényszer arra, hogy „kiterjesztett” választ adjunk a kérdésre. Már csak azért sem, mivel egyénenként eltérő, hogy mely predikátumok mely másikakkal állnak kapcsolatban az elmében, így nem is mindig egyértelmű, hogy mi a legegyüttműködőbb hozzájárulás. 4.3

A -ni konstrukció

Az eldöntendő kérdésre adható lehetséges válaszok közül a -ni konstrukció15 használatával támaszkodik a válaszoló leginkább a szándéktulajdonításra, ez az a szerkezet, ahol a szándékkeresés explicit módon megjelenik. Amikor a válaszoló ilyen választ ad, akkor azt gondolja, hogy a kérdező az eredeti kérdéséhez képest kicsit másra kíváncsi (annak valamilyen folyományára), illetve valamilyen „hátsó” szándéka van a kérdésével. Az eredeti kérdésre a válasz ugyan igen lenne, viszont erre a „plusz”, feltételezett kérdésre/kérésre a válasz nem. Mivel a lehető legegyüttműködőbb hozzájárulást szeretné nyújtani, a kérdező szándékát figyelembe véve kevésnek (félrevezetőnek) érzi az egyszerű igen-t, hiszen a „teljes igazsághoz” hozzátartozik a kiegészítés is, melyet egy ellentétet kifejező nyelvi elem (pl. de, viszont, csak) után szerepeltetni is kell a mondatban.16 (19) – Találkoztál Marival? (20) – Van pénzed? (21) – Szép az új kolléganőd?

– Találkozni találkoztam, csak nem mondott semmit. – Vanni van, de nem adok. – Szépnek szép17, viszont eléggé antiszociális.

(19) esetében a válaszoló azt gondolja, hogy a kérdező valószínűleg nem arra kíváncsi valójában, hogy a találkozás megtörtént-e, hanem arra, hogy megtudott-e tőle valamilyen információt, esetleg történt-e közöttük valami érdekes. (20) esetében egy kérést sejt a kérdés interpretálója, úgy gondolja, hogy a kérdező valamilyen okból (szándékkal) tette fel a kérdést, valószínűleg pénzt szeretne kérni (esetleg adni). A (21)-re adott válasz pedig egy olyan rejtett kérdést feltételez, hogy a kérdezőnek (vagy a válaszolónak) vajon érdemes-e az új kolléganőt randevúra hívni. Ennél a példánál a kiegészítés nem explicit módon utal a szándékra (ezért a tagadást sem explicit módon tartalmazza), helyette a feltételezett szándékhoz kapcsolódó valamilyen egyéb releváns információdarabot közöl, olyat, amely a randevúzás esélyét jelentősen csökkenti. Ez a példa nagyon jól mutatja, hogy az interpretálók mennyire támaszkodnak az „élethossziglani” (lifelong) jellegre, több ponton is. A kérdés aktivál egy elmerészt, de közben annak környezete is aktiválódik, és ezt kölcsönösen feltételezik is egymásról a diskurzus résztvevői. 15

A szakirodalomban leginkább infinitívuszos (főnévi igeneves) szerkezetként utalnak rá (lásd pl. Gécseg 2001), de mivel itt valójában nem (mindig) a főnévi igeneves alak szerepel (pl. vanni, lehetni – E/3+ni), ezért én jelen tanulmányomban -ni konstrukciónak hívom (ami szintén nem teljesen pontos, lásd névszói használat). 16 Gécseg (2001) kontrasztív topikként elemzi a fenti szerkezetet, úgy ragadja meg a jelentését, hogy a kérdéses tulajdonság igaz, de egy – a kontextusban releváns – másik tulajdonság viszont nem, vagyis a konstrukció kontrasztot implikál. 17 Névszói használat esetében a tárgyalt jelentést a -nak raggal fejezzük ki, legalábbis a köznyelvben. Gécseg (2001) említi, hogy bizonyos dialektusokban a melléknév is -ni végződést kap (pl. szépni szép).

348

Kleiber Judit

Természetesen mindig függ a kontextustól, hogy milyen „hátsó” szándékot sejt a válaszoló a kérdések mögött, csak annyi bizonyos, hogy valamilyet feltételez, ha ezzel a szerkezettel válaszol. (20) esetében például a válaszoló elméjében megjelenik, hogy a kérdező szándéka valószínűleg az, hogy pénzt kérjen tőle (megszerezze a pénzét), ezért az eredetileg kért információdarabon túl egyúttal erre a kérésre is reagál válaszában (megelőzve magát a kérést). A 2. ábra mutatja a válaszoló információállapotát (20) esetében: BELmax, rválaszoló, , +

e1: pvan_pénze rválaszoló INT, rválaszoló, , + BELmax, rkérdező, , +

e1: pvan_pénze rválaszoló BEL, rválaszoló, , + INT, rkérdező, , +

e2: pad_pénzt rválaszoló rkérdező INT, rválaszoló, , + BELmax, rkérdező, , + INT, rválaszoló, , –

e2: pad_pénzt rválaszoló rkérdező 2. ábra. A válaszoló információállapota (20) esetében. Tudja (BELmax), hogy az elhangzott kérdésre a válasz pozitív, szándékában is áll (INT), hogy ezt közölje; ezen felül azonban azt is gondolja, hogy a kérdező szándéka valójában az, hogy pénzt szerezzen tőle; ezért szeretné (a maximális együttműködés jegyében), hogy a kérdező rögtön azt is megtudja, hogy nem áll szándékában pénzt adni neki. Természetesen előfordul, hogy a válaszoló rosszul értelmezi a szándékot, például a kérdező nem kérni, hanem adni akart, vagy egyáltalán nem is volt „hátsó” szándéka a kérdéssel, egyszerűen csak érdeklődött. Ez azonban ritkán fordul elő, mivel a nyelvi és nem nyelvi kontextus (pl. szituáció, világismeret, a beszélők egymáshoz való viszonya) általában egyértelműen mutatja, milyen szándékot érdemes feltételezni az egyes megnyilatkozások mögött. 4.4

A hát partikula

A hát partikulát nagyon sokféle funkcióban használjuk. Lehet kérdésbevezető (ilyenkor sokszor helyettesíthető és-sel), általános válaszjelölő, az önjavítás, magyarázkodás eszköze, sokszor emocionálisan színezi a mondatot, esetenként a retorikusságot erősíti (Kiefer (1988); Németh T. (1998)). Schirm (2011a) nyelvtörténeti és empirikus vizsgálata alapján legfontosabb funkciói a nyomatékosítás, a retorizálás, illetve valamilyen értékelő és érzelmi többlettartalom – sokszor a bizonytalanság – kifejezése. Jelen tanulmányban a hát partikulát kizárólag eldöntendő kérdésre adható válaszokban vizsgálom, és még ezzel a leszűkítéssel is két teljesen eltérő használatát lehet felfedezni.


349

A hát két különböző pozícióban is megjelenhet eldöntendő kérdésre adott válaszban – a mondat elején és a végén –, melyekhez két különböző hanglejtés járul. (22) a. b. c. (23) a. b. c. (24) a. b. c. (25) a. b. c.

Elhoztad az öcsédet is? Hát... el. / Hát… igen. / Hát… nem. El hát! / *Igen hát! / *Nem hát! Nem hoztad el az öcsédet? Hát… nem. / Hát… de. Nem hát! / *De/*Igen/*El hát! Én hívjam meg Marit? ? Hát… te. / Hát… igen. Te hát! A Paulusban akarsz találkozni? Hát… ott. / Hát… igen. Ott hát! / ?A Paulusban hát!

Mindegyik példánál a b. válasz mutatja azt a változatot, amikor a mondat élén szerepel a hát. Jelentése ebben az esetben valami olyasmi, hogy a válaszoló úgy gondolja, hogy a kérdező nem nagyon fog örülni a válasznak, ezért kicsit „félve” közli az információt („félős válasz”). A c. válasz – amikor a hát a mondat végén szerepel – ezzel szemben azt fejezi ki,18 hogy a válaszoló úgy gondolja, hogy a kérdező igazán tudhatta volna, hogy kérdésére igen a válasz, de legalábbis kikövetkeztethette volna a kontextusból (közös tudásukból, világismeretből). A válasz tehát – a válaszoló szerint – „triviális” (= Naná!), fókuszos kérdés esetében (24–25) a releváns halmaz valójában egyelemű (Ki más? Hol máshol?)19. Szintaktikailag is érdemes összehasonlítani a két típust, hiszen a példákból is látszik, hogy nem egyformán viselkednek. A b. példasort vizsgálva az látszik, hogy bármilyen ’igen’, illetve ’nem’ jelentésű válasz követheti a hát partikulát, ha azok egyébként (hát nélkül) grammatikus válaszok lennének. Ugyanez igaz tagadást tartalmazó kérdés esetében (23) is. Ezért itt arra a következtetésre juthatunk, hogy itt a hát egy grammatikailag önálló válaszhoz kapcsolódik, azt vezeti be, ezáltal a mondat a fent említett attitűdöt fejezi ki. Schirm (2011a) is hasonló jelentésárnyalatokat tudott kimutatni a Hát, ami azt illeti, nincs kedvem moziba menni mondat kapcsán. Adatközlői a következőket tartották a hát funkciójának (előfordulás szerint csökkenő sorrendben): bizonytalanság, hezitálás, udvariasság, félelem (stb.). Megjegyzi azt is, hogy több nyelvben található olyan partikula, amely a nem preferált válasz bevezetésére szolgál, annak kimondását odázza el vele a beszélő, ezzel tompítja annak az élét, így udvariassági stratégiaként is használatos (Schirm 2011a: 194). A c. jelű válaszok esetében egy grammatikailag is kötöttebb konstrukcióval állunk szemben. A hát partikula előtt ilyenkor nem állhat sem az igen, sem a de szócska (melyek hát nélkül grammatikus válasznak számítanának), viszont állhat ige, igekötő, illetve fókuszált elem (főnév, névmás). (25c) esetében a második lehetőség kevésbé tűnik jólformáltnak, melynek hangtani okai lehetnek (rövidebb válasz preferáltabb). További különbség az előző típushoz képest, hogy tagadást nem tartalmazó kérdésre nem adható tagadó válasz (22c), tagadást tartalmazó kérdés esetében pedig a ’de igen’ jelentésű válasz az, ami agrammatikus (23c). Ebből arra következtethetünk, hogy ez a típus csak egyetértést tud kifejezni (ami nem azt jelenti, hogy a fent leírt jelentés – „triviális válasz” – nem fejezhető ki ezekben az esetekben, pusztán azt, hogy nem ezzel a szerkezettel). 18

Legalábbis számomra, az adott példák esetében. Mint azt már korábban is említettem, lehetnek alternatívák, más beszélők pragmatikai kompetenciája mondhat mást, illetve a kontextus is befolyásolhatja a pontos jelentést. 19 A mondat élén lévő hát is kifejezheti a Ki más? jelentést, akkor, amikor kiegészítendő kérdésre adott válaszban szerepel: Ki fogja ezt feltakarítani? Hát te! Ennek vizsgálatával jelen tanulmány nem foglalkozik.

350

Kleiber Judit

Összefoglalva a következőt mondhatjuk a hát kétféle funkciójáról. Az egyik esetben (b. példák) a partikula „válaszbevezetőként” szolgál, mégpedig egy – a válaszoló szerint a kérdező számára – nem preferált (vágyaival ellentétes) választ vezet be; a másik esetben (c. példák) pedig a kérdés állító formájával való egyetértés speciális eszköze, annak jelzésével, hogy a válaszoló szerint a másik lehetőség esélye minimális, és ezt a kérdezőnek is illett volna tudnia. (26)-ban olvashatjuk a válaszoló információállapotának releváns részletét (22b) válasz esetében, (27) pedig a (22c) mondathoz tartozó világocskákat tartalmazó halmazt mutatja. (26) e: elhoz = {[BELmax, rválaszoló, , +], [BEL, rválaszoló, , +, BEL, rkérdező, , 0], [BEL, rválaszoló, , +, DES, rkérdező, , –]} ( {[DES, rválaszoló, , –], [INT, rválaszoló, , +, BELmax, rkérdező, , +, BEL, rválaszoló, , +, DES, rkérdező, , –], [INT, rválaszoló, , +, BELmax, rkérdező, , +, DES, rválaszoló, , –]}) (26)-ban az látszik, hogy a válaszoló tudja (BELmax), hogy az állítás igaz (1. sor); azt gondolja, hogy a kérdezőnek nincs semmilyen hiedelme (BEL…0) a kérdéssel kapcsolatban (2. sor); és úgy véli, hogy a kérdező vágya (DES) az, hogy az eventualitás ne álljon fenn (negatív polaritás) (3. sor). A (nyelvi és nem nyelvi) kontextustól függ, hogy további világocskákban is szerepelteti-e az e eventualitást (zárójeles rész). Például elképzelhető, hogy a válaszolónak sem vágya, hogy e fennálljon (4. sor); vagy az is lehet, hogy a válaszoló nem teljesen spontán módon használta ezt a szerkezetet, szándéka volt vele, mégpedig az, hogy a kérdező tudomására hozza, hogy szerinte a kérdező nem örül e-nek (5. sor), illetve, hogy ő maga sem (6. sor). (27) e: elhoz = {[BEL, rválaszoló, , +, BEL-ASI, rkérdező, , +], [BELmax, rválaszoló, ’, +], [INT, rválaszoló, ’, +, BELmax, rkérdező, ’, +], [INT, rválaszoló, ’, +, BELmax, rkérdező, ’, +, BEL, rválaszoló, , +, BEL-ASI, rkérdező, , +]}, ahol ’>. (27) első sorában az szerepel, hogy a válaszoló az gondolta (BEL), hogy a kérdező a környező információi alapján (BEL-ASI) tudhatta volna, hogy az állítás igaz (+) (például tudhatta volna, hogy ilyenkor nincs kire hagynia az öccsét, tehát el kellett, hogy vigye magával). A második sor azt mutatja, hogy a válaszoló tudja (BELmax), hogy e igaz, és szándékában is áll (INT) ezt a kérdezővel közölni. A 3–4. sor pedig arról ad számot, hogy a válaszolónak az szándékában is áll, hogy a kérdező tudomására hozza az első sorban olvasható korábbi hiedelmét. A hát partikula tárgyalását két olyan példával zárom, melyek grammatikailag a c. típusú válaszok közé tartoznak (mondat végi pozíció), viszont – első ránézésre – nem igazán tudják kifejezni a fent tárgyalt attitűdöt. (28) – Esik az eső? (29) – Megnyerted a fődíjat?

– Esik hát! – Meg hát!

(28) esetében nehéz olyan szituációt találni, ahol az, hogy esik az eső, a válaszoló szerint a kérdező tudásából kikövetkeztethető kellene, hogy legyen – az adott helyzetben, amikor informatív kérdést intéz a válaszolóhoz az eseménnyel kapcsolatban. Következésképpen kicsit más mentális állapot kell, hogy tartozzon a fenti mondathoz. Ebben az esetben inkább arról van szó, hogy valamiféle negatív attitűdöt fejez ki a válaszoló ezzel a megnyilatkozással, hogy nagyon nem örül neki, hogy ez a helyzet, és valószínűleg a kérdező sem fog (a hanglejtése is más, mintha az is ezt a negatív érzelmet fejezné ki). Emiatt tehát mégis


351

tekinthető ez az eset a korábban tárgyalt (c. típus) kiterjesztésének, hiszen arról van szó, hogy a válaszoló valamiféle „pesszimista hozzáállás” miatt azt várja, hogy essen; mintha azt válaszolná a kérdezőnek, hogy Gondolhattad volna, hogy esni fog, ha kirándulni akarunk menni!, vagyis megkaptuk a fent tárgyalt jelentést. (29) esetében is hasonló a helyzet. Nyilvánvalóan nem áll, hogy tudhatta volna a kérdező, hogy a válaszoló megnyeri a fődíjat, de ha olyan szituációban képzeljük el a fenti diskurzust, ahol a válaszoló meg van győződve róla, hogy nyerni fog („optimista hozzáállás”), akkor „jogosan” várhatta el a környezetétől, hogy higgyenek neki, és „jogosan” használhatta a fenti szerkezetet. Ebben az esetben jól látszik, hogy a válaszoló információállapotának tartalmaznia kell a saját szándékára vonatkozó információt is ((27) 4. sora), hiszen egy ilyen válasszal pontosan az a beszélő célja, hogy a kérdező belássa, igazán bízhatott volna benne (Megmondtam, hogy megnyerem, és meg is nyertem!); a hát itt valamiféle büszkeséget fejez ki. Erre a funkcióra egyébként még egy szerkezet létezik, a mondat végi hangsúlyos én, melyet leginkább csak igekötő után lehet használni. (29) esetében a válasz úgy is hangozhatna, hogy Meg én!, ami ugyanúgy büszkeséget fejezne ki, mint az eredeti válasz.20 A hát esetében tehát nem annyira a kérdező, mint inkább a válaszoló belső világáról tudunk meg többet, az ő hiedelmeiről, szándékairól, illetve az utóbbi példák kapcsán az érzelmeiről (pozitív/negatív hozzáállás, büszkeség). Az érzelem egyébként szorosan kapcsolódik a hiedelem–vágy–szándék hármashoz, alapvetően a vágyakkal rokonítható, de például a büszkeség esetében a szándékkal is összefüggésbe hozható (meg akartam tenni, és meg is tettem). Az érzelmek alaposabb vizsgálata azonban későbbi kutatás tárgyát képezi. 5.

Összegzés

Tanulmányomban az eldöntendő kérdés témakörét jártam körül: négy (grammatikai) faktor alapján kérdéstípusokat határoztam meg, majd három „különleges” választípust tekintettem, melyek diskurzusjelölők mondatba kerülésével állhatnak elő. Vizsgálatomban kiemelt szerepet kaptak a hiedelmek, a vágyak és – leginkább – a szándékok. A példák kapcsán kirajzolódott, hogy a szándéktulajdonításnak valóban központi jelentősége van a mondatok értelmezésekor. Elemzésemet egy olyan formális rendszerben végeztem, ahol a mentális állapotok reprezentálása természetes módon része a leírásnak, a különféle jelentésárnyalatok pedig elegánsan megragadhatók egy-egy címke, vagy csupán egy paraméter megváltoztatásával. A modell (eALIS) egzakt matematikai definíciója lehetővé teszi implementáció készítését21, egyszerű formalizmusa és az intenzionális kontextusok extenzionálisként való kezelésének képessége pedig alkalmassá teszi arra, hogy a pragmatikai kompetencia mentálisan reális, matematikailag megalapozott, egzakt formális leírását nyújtsa. Hivatkozások Alberti Gábor (2011a): eALIS: Interpretálók a világban, világok az interpretálóban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Alberti Gábor (2011b): Az intenzionalitás számítógépes nyelvészeti kezelése – avagy a eALIS  szintfüggvénye. In: Vincze Veronika – Tanács Attila (szerk.): VIII. Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia, MSzNy 2011, SzTE Informatikai Tanszékcsoport, Szeged, 263–275. Alberti, Gábor (jelen kötet): Where are Possible Worlds? 308–323. 20

Második személyben csak a Meg hát! konstrukció működik: – Megnyertem a fődíjat? –*Meg te! A jelenség magyarázata a diskurzusszereplők specifikálásával állhat kapcsolatban, feltárása további kutatásokat igényel. 21 Melyen a eALIS Elméleti, Számítógépes és Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport tagjai (alapvetően Károly Márton és Kilián Imre) jelenleg is dolgoznak.

352

Kleiber Judit

Alberti, Gábor – Károly, Márton (2012): Multiple Level of Referents in Information State. In: Alexander Gelbukh (ed.): Computational Linguistics and Intelligent Text Processing, CICLing2012, New Delhi, India. Lecture Notes in Computer Science LNCS7181, Springer Verlag, Berlin, Heidelberg, 349–362. Alberti, Gábor – Judit Kleiber (2012): Where are Possible Worlds? (Arguments for ReALIS). Acta Linguistica Hungarica 59 (1–2) (ed. Katalin É. Kiss). 3–26. Asher, Nicholas – Lascarides, Alex (2003): Logics of Conversation. Cambridge University Press. Austin, John L. (1997): Tettenért szavak. In: Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv– Kommunikáció–Cselekvés, Osiris Kiadó, Budapest, 29–42. Fábricz Károly (1981): Az -e kérdő partikula. Magyar Nyelvőr 105, 447–451. Fábricz Károly (1985): Az is mint kötőszó és mint partikula. Magyar Nyelv 81, 79–82. Farkas, Donka F. (2009): Polarity particles in Hungarian. In: M. den Dikken – R. M. Vago (eds.): Approaches to Hungarian 11, John Benjamins, Amsterdam, 95–118. Farkas, Judit – Ohnmacht, Magdolna (jelen kötet): Aspect and Eventuality Structure in a Representational Dynamic Semantics, 353–379. Gécseg Zsuzsanna (2001): A kontrasztív topik szintaxisáról és szemantikájáról. Magyar Nyelv 97, 423–432. Grice, H. Paul (1997): A társalgás logikája. In: Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv– Kommunikáció–Cselekvés, Osiris Kiadó, Budapest, 213–227. Groenendijk, Jeroen – Stokhof, Martin (1991): Dynamic Predicate Logic. Linguistics and Philosophy 14, 39–100. Gyuris Beáta (2008): A diskurzus-partikulák formális vizsgálata felé. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan IV. A lexikon szerkezete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 639–682. Gyuris, Beáta (2009): Sentence-types, discourse particles and intonation in Hungarian. In: Torgrim Solstad – Arndt Riester (eds.): SinSpeC 5 (Proceedings of Sinn und Bedeutung 13), Stuttgart University, Stuttgart, 157–170. Kamp, Hans – van Genabith, Josef – Reyle, Uwe (2011): Discourse Representation Theory. In: Dov Gabbay – Franz Guenthner (eds.): Handbook of Philosophical Logic 15, Springer-Verlag, Berlin, 125–394. Kántor, Gyöngyi (jelen kötet): eALIS: a DRT-Based Representation of +/–Verbal Information, 324– 331. Károly Márton (2011): Interpretáció és modalitás – avagy a eALIS -függvényének implementációja felé. In: Vincze Veronika – Tanács Attila (szerk.): VIII. Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia, MSzNy 2011, SzTE Informatikai Tanszékcsoport, Szeged, 284–296. Kiefer, Ferenc (1988): Modal particles as discourse markers in questions. Acta Linguistica Hungarica 38, 107–125. Kiss Szabolcs (2005): Elmeolvasás. Új Mandátum Kiadó, Budapest. Németh T. Enikő (1998): A hát, így, tehát, mert kötőszók pragmatikai funkciójának vizsgálata. Magyar Nyelv 94, 324–331. Pléh Csaba (2006): A megértés folyamatának pszicholingvisztikai elemzése. In: Kovács Ilona – Szamarasz Vera Zoé (szerk.): Látás–nyelv–emlékezet. Typotex, Budapest, 77–93. Pléh Csaba – Lukács Ágnes – Kas Bence (2008): A szótár pszicholingvisztikája. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan IV. A lexikon szerkezete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 789–852. Schirm Anita (2007): A kérdések pragmatikája. In: Váradi Tamás (szerk.): Alknyelvdok 2007. I. Alkalmazott Nyelvészeti Doktorandusz Konf., MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 161–171. Schirm Anita (2011a): A diskurzusjelölők funkciói a számok tükrében. Alkalmazott nyelvészeti közlemények 6/1, 185–197. Schirm Anita (2011b): A diskurzusjelölők funkciói: a hát, az -e és a vajon elemek története és jelenkori szinkrón státusa alapján, PhD-értekezés, kézirat, Szegedi Tudományegyetem, Szeged. Schnell Zsuzsanna (2005): Tudatelmélet és Pragmatika. Idiomatikus nyelvelsajátítás. In: Gervain Judit – Kovács Kristóf – Lukács Ágnes – Racsmány Mihály (szerk.): Az ezerarcú elme. Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 102–117. Varga László (1994): A hanglejtés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális Magyar Nyelvtan: Fonológia, Akadémiai Kiadó, Budapest, 468–549.

Aspect and Eventuality Structure in a Representational Dynamic Semantics Judit Farkas* and Magdolna Ohnmacht** *Research Institute for Linguistics of the Hungarian Academy of Sciences / University of Pécs, Department of Linguistics **University of Szeged, Doctoral School in Linguistics (Theoretical Linguistics) *[email protected]; **[email protected]

1.

Introduction

In this paper the formal apparatus of a new DRT-based (Kamp et al. 2011, see also Asher– Lascarides 2003) representational dynamic semantics, called eALIS (Alberti 2004, 2005a– d, 2011, Kleiber 2005), is applied to aspectual phenomena of two (highly different) FinnoUgrian languages, Hungarian and Finnish, in addition to two better known Germanic languages, English and German.1 What we have elaborated most thoroughly is a system of aspectual possibilities and event(uality) structure types in Hungarian relying on Kiefer’s (e.g. 1999, 2000) system, which is based on Vendler’s (1967) four aspectual classes. We have a double purpose: “legitimizing”, on the one hand, this new discourse-semantics by the contrastive analysis of intricate aspectual phenomena and capturing, on the other, the essential properties of these phenomena in the chosen framework. In our approach an aspectual-eventuality structure is to be attributed to a complete finite clause, not to a verb (stem) itself. This aspectual-eventuality structure can be characterized in a tripartite system of a “temporal-extensional”, a “dynamic” and an “intensional” dimension. The basis of this complex characterization is some “fixed” eventuality structure in the temporal-extensional dimension, whose source is essentially the lexical description of the main verb (or participial form) of the given clause. The analysis of the entire aspectual structure requires, among others, the “dynamic” account of the move of some kind of (spatio-) temporal “cursor” (modeling the interpreter’s attention concentrating on a certain eventuality / time / location / topic / etc.) and the characterization of such “intensional” factors as the agent’s intensions, the speaker’s expectations concerning certain circumstances and alternative possibilities and assumptions on the hearer’s knowledge (see our approach to the imperfective paradox (Dowty 1979) in 3.3). Sources of these pieces of information range from affixes belonging to the main verb through auxiliary(-like) expressions (e.g. ter Meulen 1995) and properties of arguments (degree of referentiality, plurality, case, thematic role) up to pragmatic factors.

1

The authors thank Anja Haaparanta (Univ. Pécs, Finno-Ugric Stuides) for checking the Finnish data. We are also grateful to the Hungarian National Scientific Research Fund (OTKA 60595), the Faculty of Humanitites of Univ. Pécs and the Szeged Theoretical Linguistics Programme for their financial help. Special thanks are due to Julia Horvath, Katalin É. Kiss, Casper de Groot, István Kenesei, Katalin Nagy and Károly Bibok for their valuable comments on different versions of this paper. In the course of writing this paper, we made use of the content of the following two conference talks: Alberti–Ohnmacht (2005), and Farkas–Alberti (2005).

354

Judit Farkas and Magdolna Ohnmacht

The exhaustive discussion of these factors, however, goes beyond the scope of this paper, in which the aspectual-eventuality structure belonging to a clause, as a whole, will be concentrated on and characterized in the three “dimensions” mentioned above. 2. 2.1

Theoretical background Current DRT (Kamp et al. 2011)

The decisive theoretical background of our project is what can be regarded as the current version of Discourse Representation Theory, which is a representational(ist) dynamic interpretation system (see also Kamp 1981). Contrary to static interpretation, according to which the semantic value of a sentence is a truth value, the dynamic interpretation of a sentence is a function from information states to information states, expressing the “context change potential” of the given sentence. As for representationalism, in an approach like this the content of a finite information state can be captured by DRSs (discourse representation structures), which express partial information on “worlds”, instead of (the common logical content of families of total) possible worlds 2 (see Dowty et al. 1981, Groenendijk et al. 1996). 2.2

DRT-based theories

Another important predecessor of the theoretical framework used in this paper is Segmented DRT (SDRT, e.g. Asher and Lascarides 2003), whose chief contribution (compared to standard DRT) is that the solution of such central semantic questions as anaphora resolution and (changes in) temporal / local structures (from sentence to sentence) is based on rhetorical relations between eventualities (e.g. Narration, Explanation, Background, Elaboration). The immediate antecedent of eALIS is Lifelong DRT (LDRT, e.g. Alberti 2000), whose lifelong nature lies in the fact that, in addition to discourses, an interpreter’s information state is also represented as a DRS: a gigantic DRS-like structure built from birth to death by the interpreter. eALIS, REciprocal And Lifelong Interpretation System (Alberti 2004, 2005a–d, 2011, Farkas and Alberti 2005, Kleiber 2005) is intended to account for also the central role of interpreters’ information on each other in human interaction (the phenomenon that “I know that you know that I know...”). In this sense eALIS can be regarded as a DRT-based multiagent system (cf. Benz 2000), in which the real (“ReAL”) context of interpretation is intended to be captured, which is a temporal process taking place among people communicating. In the tensed model applied in eALIS, an interpreter’s information state at a certain moment can be regarded, later, as an “internal world” which can serve as the context / model of interpretation together with the external world. Another feature of eALIS, related to those mentioned above, is that truth-conditionally heterogeneous information states are assigned to anaphorically coherent texts (Alberti 2005d; see also Zeevat 2005).

2

A DRS is often thought to be essentially equivalent to a set of possible (total) worlds in which the content of the given DRS is—at least “relatively”—true (true, for instance, according to a certain person’s beliefs). This assumption, however, should be given up; which is nothing else but the essence of representationalism itself: an “anaphorically” coherent unit of information cannot necessarily be replaced with a family of possible (total) worlds where the given information can be regarded as true. In other words, it must not be excluded that an information state be truth-conditionally heterogeneous (Zeevat 2005, Alberti 2005d, Kleiber 2005).

Aspect and Eventuality Structure in a Representational Dynamic Semantics

2.3

355

Definition of ReALIS

In this subsection we would like to sketch the fundamental framework of ReALIS. It can be defined as a quadruple  = Wo, W, Dyn, Tru. Its world model, mentioned as the first component Wo above, can be called a tensed human world (see also Kamp et al. 2011); it can also be called some oracle’s world, or the external / real world. The following formula shows its internal structure Wo = U, T, I, M, ; where U refers to the universe of entities, containing two distinguished subsets: the set T of temporal entities and the set I of interpreters. It is a crucial innovation of eALIS that interpreters are regarded as also participants of the world that they are to interpret, not only its exterior observers (cf. Dowty et al. 1981). M refers to impulses, where an impulse mM (practically a sentence performed) can be defined as consisting of a body, an emitter (the speaker), perceivers (interpreters) and a moment of emission. Finally, we introduce the set of external relations, essentially in the usually way ( = kN k; and for k, []  T  Uk). The second component W is a partial function, whose values W(i,t) = Wit = Uit, Conit, i Ide t, Accit, it, it are information states = (momentary) internal worlds: Wit is an interpreter i's internal world / information state at moment t. Uit denotes a universe of referents, which can also be called internal entities. Conit is a relation between referents (of an interpreter i at moment t) responsible for the formation of “conditions rows”, which practically correspond to propositions, from row to row, in the well-known “DRS-boxes”. Ideit is another relation between referents, the identity relation. Accit is a third relation between an interpreter’s referents, which we call a labeled accessibility relation. This “accessibility” is responsible in ReALIS for the “box-hierarchy” playing a crucial role in DRT. Particular DRS-boxes practically correspond to equivalence classes of an interpreter’s referents according to this accessibility relation. In eALIS, these equivalence classes of referents are called worldlets; they are truth-conditionally homogeneous substructures of a – truth-conditionally not necessarily homogeneous – entire information state. Each worldlet is marked with a reality label () showing what status the given interpreter attributes to the pieces of information in the given worldlet.3 Component it is the cursor mentioned in the introduction: it serves as a formal tool of our lifelong approach to capture the interpreter’s attention, resetting from moment to moment, focused on a certain eventuality / time / location / topic / etc. This “dynamic” cursor will play a crucial role in our treatment of aspect. The final component is the given interpreter’s anchor it, which is defined as a partial function from the internal referents (belonging to i’s root worldlet) to external entities. Dyn : MW  W is a partial function responsible for dynamic interpretation in eALIS. As the formula shows, the interpretation Dyn(m) of a fixed impulse m is nothing else but a transition from an information state to another information state of an interpreter, in harmony with the characteristic idea of dynamic systems. Tru in the fourth component of the definition of a eALIS framework is another partial function responsible for static interpretation. Tru(m) can be called the generalized truth evaluation or static interpretation of an impulse mM (see Alberti 2005b).4 3

An interpreter can observe, think, hope, believe, suspect, want, question, etc. something; and there is a distinguished, “root”/”real”, worldlet for pieces of information taken for granted, which is the least element according to the partial ordering generated by our accessibility relation. This root worldlet essentially corresponds to the “main DRS” in DRT. 4 In current dynamic systems (e.g. Kamp et al. 2011), static interpretation and dynamic interpretation go together. On the one hand, the former one relies on the latter one, as it is dynamic interpretation that produces representations of sentences which then undergo truth evaluation. On the other, the latter one also relies on the former one, because the initial stage of the dynamic interpretation of a sentence almost unavoidably lies in the truth-conditional verification of its presuppositions.

356

3.


The tripartite characterization of aspect and eventuality structure in ReALIS

Due to representationalism, the temporal structure of sentences can be described by temporal referents. Every eventuality can be characterized by its (perhaps point-like) cumulative phase, on which a system consisting of five temporal referents relies: we can refer to the starting point of this cumulative phase as well as its endpoint, the cumulative point. Further, a result phase also often plays an important role in interpretation (Kamp–Reyle 1993, Kamp et al. 2011, 3.5). We claim, finally, that a preparatory phase (whose endpoint coincides with the starting point) is also to be considered. The scheme of the system in (1a) below is illustrated by English and Hungarian data in (1b): (1)

a. The temporal-extensional characterization of temporal structures: a system of five distinguished temporal referents starting point tsta-pt

tpre-ph preparatory phase

cumulative point cursor tcum-pt

tcum-ph cumulative phase

tres-ph result phase

b. Illustration of the system of temporal referents (English / Hungarian) 1. Peter traveled home at 7.15 pm. tsta-pt  7.15 Péter 7.15-kor hazautazott Peter 2.

Peter 3.

194

minutes

under

tcum-pt  10.29

10.29-SUB home-travel-PAST-SG3

home-travel-PAST-SG3 a

tres-ph  7 days

week-SUB

He had already been about to travel home for two hours. Péter (akkor már) két órája hazautazófélben Peter

tcum-ph  194 min.

home-travel-PAST-SG3

He traveled home for a week. (Pustejovsky1995) Péter hazautazott egy hétre. Peter

5.

home-travel-PAST-SG3

He traveled home by 10.29 pm. Péter 10.29-re hazautazott. Peter

4.

7.15-at

He traveled home in 194 minutes. Péter 194 perc alatt hazautazott.

tpre-ph  2 hours volt...

(then already) two hours-POSS3SG home-traveling-toward-INE be-PAST-SG3

There are also further factors, nevertheless, whose explanation definitely requires a representationalist dynamic semantics: as is written by Kamp et al. (2011, 3.5), “the starting point for DRT was an attempt in the late seventies to come to grips with certain problems in the theory of tense and aspect” (e.g. Partee 1984). The authors provide the following intuitive characterization of the most stubborn problem: When sentences in the (English) simple past occur in a narrative, they often “carry the story forwards”, while sentences in the past progressive (whose model-theoretically treatable truth-conditions are the same) hardly ever do this. Furthermore, the former present their event “from the outside”, while the latter “from the inside” (see the illustration in (2) below). “An account of these differences in terms of the anaphoric properties of the tenses involved has to make use of some notion of context-


357

supplied “reference point”: the antecedent discourse provides a reference point (the time or event to which the story has so far advanced) with which the tense of the new sentence establishes a certain anaphoric relation. It seems natural therefore to build on what is undoubtedly the most famous early theory of tense in which the notion of reference point plays a prominent role, viz. that of Reichenbach (1947).” In ReALIS, due to its lifelong interpreter-based stance, a temporal cursor is the straightforward candidate to mediate this “context-supplied reference point”, which will be rendered related to one (or more) of the five distinguished temporal referents typically supplied by the lexical item of the main verb5 and the aspectual features of the given sentence (see also the figure in (1a)). It is also the temporal cursor that enables to occupy the center of the perspective “inside” or “outside” the given eventuality. And it is the cursor, again, that can “move forwards” together with the story, when, say, sentences in the simple past occur in the narrative, or remain on the spot, in continuous / progressive contexts, for instance, essentially in the style of SDRT (Asher–Lascarides 2003). The cursor points to the referent of the eventuality, the time () and the location that the interpreter is “concentrating his/her attention on”. In harmony with the two metaphors quoted from Kamp et al.’s (2011) work, aspect can be captured in ReALIS as a relation between the static eventuality structure “in the background” and the temporal cursor potentially moving from an input position (at the beginning of the dynamic interpretation of a given clause) to an output position (at the end of its dynamic interpretation), including also the coincidence of these two positions. In this line, we can define the progressive aspect as follows (Alberti–Ohnmacht 2005): the current value of the temporal cursor is inside a (non-point-like) cumulative phase and remains on the spot. What can be set opposite to this is a perfective aspect to be defined as the shift of the temporal cursor from the starting point to the cumulative point. (2)

English and Hungarian illustration of the progressive aspect (b) and its generalization (c,d):   tX-ph (X = cum/pre/res) a. What was Peter doing at 5.10 pm on May 4, 2003? Mit csinált Péter 2003. május 4-én 5.10-kor? What do-PAST-SG3

Peter 2003

May

4-POSS3SG-SUP 5.10-ADE?

b. He was traveling home. (Éppen) utazott haza. (just)

travel-PASTSG3 home

c. At 5.10? He was about to travel home. Hazautazófélben volt. Home-travel-PRESPART-TOWARD-INE

  tpre-ph

be-PAST-SG3

d. At 5.10? He had already traveled home. 5.10-kor? Addigra már hazautazott. 5.10-at

  tcum-ph

  tres-ph

that-time-SUB already home-travel-PAST-SG3

In the question in (2a) above a point of time is fixed, which, due to the explicit temporal expression, will be the output cursor value. An assertion on this fixed point of time is expected in appropriate answers. In the answer in (2b) above, for instance, the point of time in question, as an input cursor value, is claimed to occur inside the cumulative phase of the action of Peter’s traveling home and to remain on the spot in the output. This has been an 5

We claim (Alberti–Ohnmacht 2005) that the eventuality structure to be attributed to a given clause will realize either the full-fledged system shown in (1a) or a subsystem which can be regarded as its degenerate variant, chiefly depending on lexical properties / requirements of the main verb. We also claim that Kiefer’s (1999) eventuality classes, a developed version of the system known as Vendler’s (1967) four aspectual classes, can be traced back to the possible variants of this “degeneration”, including also the full-fledged variant.

358


illustration of the progressive aspect. Let us return to Figure 1 in (1a); at this point we are already in a position to explain the mysterious “sixth temporal referent”: that is a cursorsupplied temporal referent in clauses where it serves as a topic of the clause. The variants in (2c–d) also express states, and the point of time in question is asserted to be inside some phase-like temporal part of the given eventuality: namely, the preparatory phase and the result phase, respectively. These cases, thus, are to be regarded as a generalization of progressive. With this semantic definition in the background, this approach serves as a uniform reasoning, while morphosyntactic manifestation shows large differences from language to language, even depending on the three temporal phases within one and the same language. The English gerund (“-ing form”) and past participle (“third form”), for instance, have no formal counterpart in Hungarian. Progressive is expressed by the wordorder based method of placing a verbal prefix in a post-verbal position, and present/past perfect has no other way of expression than the simple past, so it is often required, in favor of unambiguity, to add ‘already’. The sentences in (2c) also demonstrate different tools in the two languages: what corresponds to the English auxiliary-like be about to construction is a very complex morphological construction containing a locatively case-marked present participial form of the verb. Being defined as a shift of the temporal cursor from the starting point to the cumulative point, it is perfective that gives us the opportunity of demonstrating the dynamic nature of our system in its full-fledged functioning. The demonstration requires an SDRT-style analysis of a multi-sentential story, completed with the concept of the cursor as an additional contribution to dynamism. (3)

Illustration of the (co-)operation of the temporal- and the eventuality-cursor a. b. c. d. e. f. g. h. i. j. k.

Well, May 4, 2003... I can’t remember the exact points of time. But... Elaboration ... in the afternoon he drank a beer. 1output = tdrinkcum-pt Narr.Then he went to the airport.  2input = tgosta-pt  tdrinkres-ph tgocum-pt  Narr.ation He traveled home.  ttravelsta-pt  tgores-ph ttravelcum-pt  dinner travel Narr. He had dinner. t tdinnercum-pt  sta-pt  t res-ph Narr. He watched a film on TV.  twatchsta-pt  tdinnerres-ph twatchcum-pt  watch cont. Background He was contented. t twatchcum-pt  cum-pt  t cum-ph watch whistle Background He was whistling. t twatchcum-pt  cum-pt  t cum-ph Narr. He made the bed,...  tm-bedsta-pt  twatchres-ph tm-bedcum-pt  m-bed sleepy Explanation ..., because he was sleepy.  t tm-bedcum-pt  sta-pt  t cum-ph Narr. He went to bed.  tgo-bedsta-pt  tm-bedres-ph tgo-bedcum-pt 

Let us start with the narrative transition from the eventuality described in (3b) to the one in (3c). The fact that the “the story has been carried forwards” is captured by the move of the cursor: formula ‘tdrinkcum-pt’ in (3b) means that the cursor points to the cumulative point of the drinking event after interpreting the given sentence, and then ‘ tgosta-pt  tdrinkres-ph’ in the next row adds that the starting point of the event of going to the airport chronologically follows this cumulative point. What this formula precisely describes provides a deeper analysis of the narrative connection between the two eventualities:6 the starting point of the eventuality of going to the airport is contained by the result phase of the drinking event, accounting for the cohesion of the text. The following narrative transition between (3c) and (3d) can be characterized in the same way: now the event of going to the airport will provide its result phase as an involver of the input cursor value of the traveling event described in 6

This replacement of the referent of the cumulative point of an eventuality with the referent belonging to the result phase of this eventuality requires an accommodation-like step, which is legitimate in a dynamic system intended to account for pragmatic factors formally (Alberti 2005c: 5.3).


359

(3d). (4a) below stands for the general dynamic pattern of changing temporal cursor values concomitant with changing eventuality cursor values: the result phase of the former eventuality will contain the input temporal cursor value in the course of the interpretation of the sentence describing a later eventuality, and the output cursor value will be the cumulative point of this later eventuality. (4)

Schemes of the (co-)operation of the temporal and the eventuality-cursor a. Scheme of Narration (e.g. E=d.  F=e.):  tFsta-pt  tEres-ph tFcum-pt  b. Scheme of Background (e.g. E=f.  F=g.):  tEcum-pt  tFcum-ph tEcum-pt  c. Scheme of Explanation (e.g. E=h.  F=i.):  tEsta-pt  tFcum-ph tEcum-pt 

The formula in (4b) above shows a similar generalization pertaining to another rhetorical relation between two eventualities, illustrated by the transition between the eventualities belonging to the sentences in (3f–g) above. This is called a Background rhetorical relation (between an event and a state) in SDRT. It can be characterized as follows: the event described by the first sentence provides its cumulative point as an output cursor value, then this cumulative point will be claimed to be contained by the cumulative phase of the state described by the second sentence, and the output temporal cursor value will remain the cumulative point of the first event. This pattern coincides with the dynamic pattern of progressive (2b). An Explanation rhetorical relation ((4c), (3h–i)) shows only a slight difference in the characterization of changes concerning the temporal dimension. Now it is the starting point of the eventuality described by the matrix clause that is claimed to be contained by the cumulative phase of the eventuality described by the subordinate clause if this eventuality is a state (in the case of an event, the subordinate clause provides a result phase). We claim that, in addition to the temporal dimension and the dynamic dimension, which can be captured by the quintuplet of temporal referents shown in (1a) above and the complex cursor, aspectual possibilities have an intensional dimension as well, in which the emblematic phenomenon is the imperfective paradox, summarized by Kamp et al. (2011: 3.5) as follows: “In the literature on tense and aspect this ... problem is known as the imperfective paradox (see [Dowty1979]). It manifests itself in connection with a number of different linguistic constructions: with progressive forms of event verbs in English, with imparfait sentences in French, and also in a number of other situations which are of no direct concern here. When an event verb occurs in one of these constructions it is usually interpreted as describing a process that can be viewed as an initial segment of an event of the kind that the verb describes when it is used “non-progressively” [I]. However, there is no requirement that the described event segment actually evolves into a complete event of this kind [II]. [Footnote: “Although there does appear to be a requirement that a completion into such an event be intended by the agent [III], or that the segment would have turned into one if it hadn’t been for some external interference which prevented this [IV].”]”7 The “reciprocal” character of ReALIS enables us to capture the possibilities in this intensional dimension (versus e.g. Varasdi’s (2003) “non-intensional” approach): the simultaneously present thoughts, beliefs and/or expectations of the speaker, the interpreter and/or the subject (Agent / Experiencer) of the given sentence. We will claim in Section 3 that Finnish differs from English and Hungarian in this “implicational dimension”: the Finnish progressive-like construction does not undergo the imperfective paradox, at least in its classical (“strict”) version.

7

We have marked the features characterizing the imperfective paradox (as has been summarized by Kamp et al.) by numbers I–IV. We will refer to these features in Sections 4 and 6.

360

4.


Progressive in Hungarian and in Finnish

The question in (5a) below (and its equivalent variants in Hungarian and Finnish) is intended to trigger an answer in the progressive form of Past Tense:8 (5)

a. What was Peter doing at 5.10 pm on May 4, 2003? a’. Mit csinál-t Péter 2003. május 4-én What do-PAST.SG3

Peter

a”.Mitä Pekka tek-i What Peter

5.10-kor? (Hungarian)

4-POSS3SG-SUP

5.10-at?

kymmenen yli viisi neljäs toukokuu-ta 2003? (Fin.) past 5

4.

May-PART

2003

teke-mässä 10 yli 5 neljäs toukokuu-ta

be-IMPERF.SG3 do-INF3.INESS 10 past 5 4.

b. (Éppen) utaz-ott (just)

May

do-IMPERF.SG3 10

a’”.Mitä Pekka ol-i What Peter

2003

May-PART

2003? 2003?

haza.

travel-PAST.SG3 home

‘He was traveling home.’ (Hungarian) c. Hän ol-i meno-ssa / matka-lla kotiin. He

be-IMPERF.SG3 way-INESS

way-ADESS

home

‘He was on the way home.’ (Finnish) d. ???Hän ol-i matkusta-massa kotiin. He

be-IMPERF.SG3 travel-INF3.INESS

home

‘He was traveling home.’ (Finnish) e. Hän ol-i kävele-mässä. He

be-IMPERF.SG3 walk-INF3.INESS

‘He was walking.’ (Finnish) f. Hän ol-i matkusta-massa He

be-IMPERF.SG3 travel-INF3.INESS

kun hän sa-i when he

kotiin, home

sydänkohtaukse-n, ja

get-IMPERF.SG3 heart-attack-ACC

kuol-i.

and die-IMPERF.SG3

‘He was traveling home, when he had heart attack and died.’ (Finnish) g. *Hän matkust-i kotiin. He

travel-IMPERF.SG3

home

Intended meaning: ‘He was traveling home.’ (Finnish) A possible meaning as an answer to (5a”): ‘He left for home precisely at that time.’ h. Hän kirjoitt-i *kirjee-t / kirje-i-tä. (Kiparsky 1997: 272) He

write-IMPERF.SG3

letter-PLACC / letter-PL-PART

Two possible progressive meanings: ‘He was writing (the) letters.’ (Finnish) The temporal dimension of the answers in (5b,c,e) above can be represented exactly in the way shown in (1a) above: the temporal cursor points to an internal point of the cumulative phase of the given event, as the point of time mentioned in the question (04.05.03, 1710) is inside this period. We fix this constellation of the six relevant temporal referents in the temporal dimension, and attempt to find its expressions in the two non-Indo-European languages. The two languages use radically different means of expressing the progressive aspect. In Hungarian the postverbal position of haza ‘home’, which is called a “preverb” because of its preverbal (moreover, “prefix-like”) position (cf. hazautazik ‘home-travel’) in neutral sentences, indicates the progressive, and the adverb éppen ‘just’ confirms this aspectual value. As there are no preverbs in Finnish, another structure can be found in this language, which resembles the English way to a certain extent: the imperfective form of ‘be’ comes with a 8

We explain the less known notations in the annotations. IMPERF = imperfekti, which corresponds to the English Simple Past in Finnish. INF3: the “third” infinitival form in Finnish, which can be furnished with five sorts of case suffix (we only deal with its Inessive form). QCI: the particle of yes/no questions in Finnish. DIMIN: diminutive suffix. The following case suffixes will be used: Inessive, Adessive, Partitive.


361

locatively case-marked noun (5c). As can be seen in (5a’”) above, there is a form of question which follows the English “strategy” to an even more extent (“be in doing”), but the corresponding answer in (5d) is not proper. The question form in (5a’”) itself can be used in a more restricted way than the other version in (5a”): (5a”’) presupposes a very relevant parallel event.9 The second “box” of the DRS-like figure in (6) below, which is called a worldlet in ReALIS, is intended to capture a property like this: the speaker thinks that the interpreter (i) (who is the interpreter of the answers and the person asking the question in (5a’”)) is likely to consider the temporal referent provided by the cursor () to be relevant. (6)

Illustration of the speaker’s internal representation as a result of (5f) (Finnish)

s’s root worldlet convey,s,,+

e: tcum-ph walk rP e1: in  tcum-ph likely,i,,+

e2: relevant  s

impossible,s,,+ think,s,, 0

e3: reach rP tcum-pt likely,s,, + possible,i,,0

e1 intend,rP,, +

e1 We should account for the fact that (5d) is infelicitous, while there are proper sentences containing the construction in question (“be in doing”): see (5e,f) above. We have been led to the conclusion that the crucial factor in the case of ‘walk’ demonstrated in (5e) is that the event structure of this verb, unlike that of ‘travel home’, is homogeneous. This property may be captured in the intensional dimension in an indirect way by requiring that the speaker be sure that the cumulative point of the given eventuality is reached. A homogeneous eventuality will satisfy this requirement per definitionem due to the well-known criterion of segmentability. In the case of a heterogeneous eventuality, however, an unexpected interruption would yield an “ultimate point” (in the real world) that does not meet the criteria characterizing the genuine (“lexically provided”) cumulative point. This suggests that this Finnish construction does not undergo the imperfective paradox in its strict version (mentioned in Section 3), which is represented in figure (7) below by the worldlets expressed by the second and the third “boxes”: the speaker considers it likely that the cumulative point 9

It can be used in a situation like the one evoked by the following question: What were you doing when Kennedy was murdered?

362


will be reached (see feature IV in Section 3) but (s)he does not exclude the possibility of its failure (see feature II). What (7) represents is just the part of the speaker’s information state corresponding to the well-formed Hungarian sentence in (5b), containing the Hungarian counterpart of ‘travel home’ (which has a heterogeneous event structure). (7)

Illustration of the speaker’s internal representation as a result of (5b) (Hung.)

s’s root worldlet convey,s,,+

e: tcum-ph travel-home rP e1: in  tcum-ph

likely,s,, +

e3: reach rP tcum-pt

possible,s,, –

e3: reach rP tcum-pt intend,rP,, +

e1

Let us consider the basic details from worldlet to worldlet. The speaker conveys that the temporal point provided by the cursor is inside the cumulative phase of Peter’s traveling home (see the first “box” in (7) and feature I in Section 3). Then comes the description of the speaker-dependent intensional effect of the imperfective paradox, which has already been discussed above. The last “box” contains a subject-dependent piece of intensional information, which is also to be regarded as an effect of the imperfective paradox (see feature III in Section 3): it is claimed in this particular case that Peter is assumed to intend to travel home.10 Let us return to the third box of the representation in (6). The information it contains is not what has been said in connection with the criterion concerning heterogeneous event structures in Finnish, but we have had recourse to a more general formulation, because of the proper Finnish example in (5f) above, in which it is explicitly asserted by a subordinate clause that the cumulative point will never be reached.11 We hypothesize that the key to this overriding of our earlier criterion requiring homogeneity lies in the common property of (5e) and (5f) that the speaker has a definite conception on the outcome of the telic event. This generalization can be captured in the intensional dimension as follows: it is impossible that the speaker has no idea of whether the cumulative point is reached or not (see the third, complex, box in representation (6)). 10

The reality label belonging to the given worldlet contains a reference to the reality status intend, and not want, to save the generalization covering the possibility of having a subject that is not an Agent, but a Patient or an Experiencer. 11 We emphasize it again that in ReALIS the “lexically provided” cumulative point of an eventuality can be distinguished from what can be regarded as the ultimate point of the given eventuality as it has taken place in the real world.


363

As for the distribution of the construction demonstrated in (5a’”,d,e,f), it is often said in the traditional teaching of Finnish as a foreign language to be subject to numerous formal constraints: it is primarily used in the Past Tense, more or less freely; in the Present Tense, a third person subject is required; further, the subject can be characterized by some kind of agentivity. Let us consider an illustrative series of Finnish examples: (8)

a. Hän on He

kävele-mässä.

be-SG3 walk-INF3.INESS

‘He is walking.’ b. Ole-n kävele-mässä. be-SG1 walk-INF3.INESS

‘I am walking.’ c. Ole-n järjestele-mässä kirjo-j-a. be-SG1 arrange-INF3.INESS book-PL-PART

‘I am arranging (the) books.’ d. ???Ole-n odotta-massa Pekka-a. be-SG1

wait-INF3.INESS Peter-PART

‘I am waiting for Peter.’ e. Ole-n ajelehti-massa joke-a be-SG1 drift-INF3.INESS

alaspäin

river-PART downwards

/ istu-massa. / sit-INF3.INESS

‘I am drifting downwards (of my own free will).’ / ‘I am sitting (I have already occupied my seat).’ At a first glance, (8b,c,e) seem to violate the above mentioned formal rules, leading us to search for another kind of solution. We have a uniform proposal instead of the intricate and empirically insufficient formal explanation, demonstrated in the last but one complex “box structure” in (6) above, according to which the complex formal problem can be traced back to a single reason in the intensional dimension, namely that the speaker should consider it likely that the interpreter has no idea about the eventuality asserted in the given sentences.12 Sentence (8a) has a meaning which can serve as an answer to a question concerning the future (‘What will Peter do at 510?’), in addition to the primary meaning in the present, which requires the subject rather to be “somewhere else” than to be a “third person”. This latter condition can make also the sentences in (8b,c) felicitous: we should imagine a situation in which the speaker performs them as a response to a question raised on mobile phone. What is common in all the felicitous cases—in full harmony with our intensional explanation—is that the interpreter can be characterized by a lack of immediate perception on the eventuality asserted by the speaker. This criterion can be regarded as satisfied also in a reading of (8c) according to which the interpreter is present but it is obviously not clear to him/her what is going on, or (s)he pretends as if it were the case. Sentences (8b–e) are intended to illustrate the distribution of the verbs which can be used in the construction in question. Let us return to the representation in (6). The last “box” demonstrates the essence of our proposal: the subject is expected to intend to be “in the state” of walking or something else whose maintenance depends on the subject’s free will (which does not necessarily mean that the subject should be qualified to be the Agent of the eventuality). The felicitous readings in (8e), for instance, should be construed in this way, as is referred to in the English translations, while a reading like this in the case of (8d) is almost impossible to recall. Now let us return to the series of examples at the beginning of this section. What example (5g) suggests is that the Finnish equivalent of Simple Past is not ambiguous between a 12

It resembles the maxim of relevance (Grice 1975), but it is more difficult to violate, because it is not “only” a pragmatic expectation but an explicit semantic requirement belonging to the intensional implicature of the particular construction.

364


perfective and a progressive meaning – whilst a similar ambiguity is not entirely excluded in German, for instance (see Section 7). The examples shown in (5h) above, however, weakens this hypothesis: the mysterious Finnish Partitive seems to have an effect like this; we will return to this question in Section 6. 5.

Other states: the cursor in the preparatory or result phase

In the cases examined in this section the temporal dimension is such that the temporal referent provided by the cursor is inside the preparatory phase or the result phase. As was mentioned in scheme (1) in Section 3, these cases can be regarded as a generalization of the progressive aspect, in which this “sixth” temporal referent can be found in the cumulative phase. (9)

a. At 5.10? He was about to travel home. b. 5.10-kor? Éppen hazautazófél-ben at 5.10?

Just

c. 10 yli viisi-kö? Hän ol-i 10 past 5-QCl?

He

e. Hän ol-i He

He

lähdö-ssä / lähte-mässä

be-PAST.SG3

kotiin. (Finnish)

be-IMPERF.SG3 start-INESS / start-INF3.INESS home

d. 10 yli viisi-kö? Hän ol-i 10 past 5-QCl?

vol-t. (Hungarian)

home-travel-PRESPARTICIPLE-TOWARDS-INESS

lähte-mäis-i-llä-än

be-IMPERF.SG3 start-INF3.DIMIN-PL-ADESS-SG3

lähte-mäis-i-llä-än

kotiin. (Fin.) home

kotiin, kun puhelin soi. (Fin.)

be-IMPERF.SG3 start-INF3.DIMIN-PL-ADESS-SG3 home

when phone

ring-IMPERF.SG3

‘He was about to travel home, when the phone rang.’ The case in which the temporal cursor points to the preparatory phase is expressed in Hungarian by means of a complex construction consisting of ‘be’ and a locatively casemarked present participle containing also a postposition that means ‘towards’. In Finnish there are more possibilities of expressing this meaning again, but the strategy of avoiding the strict version of the imperfective paradox prevents us from using the verb ‘travel home’ which has a heterogeneous event structure, because what is uncertain is not only reaching the cumulative point but reaching the starting-point as well. Lähteä ‘to start’ behaves like a verb with a homogeneous event structure in our respect, as its starting-point coincides with its cumulative point. (9e) is a special form used to express that the subject had wanted to start but something happened which prevented him/her from starting or at least preventing him/her from starting in the way in which (s)he had planned to start. The representation in (10) below shows these intensional factors:


365

(10) Illustration of the speaker’s internal representation as a result of (9e) (Finnish) s’s root worldlet convey,s,,+

e: tcum-ph start rP e1: in  tpre-ph

think,s,, –

e4

(preferred, but not nec.: e4=e3)

want,rP,, +

e3: reach rP tsta-pt

likely,rP,, +

e3: reach rP tsta-pt According to the first box, the speaker conveys that the subject is in the preparatory phase of going home. The last two boxes express why a starting is allowed to be mentioned “in advance”: the speaker wants to start and (s)he considers it to be likely that (s)he can carry out this plan. The content of the second box is the most interesting. We should capture both the case of the failure of the starting and the weaker failure mentioned in the paragraph above the figure, in the course of which some secondary circumstance is modified. What makes it possible is the “underspecified” character of the DRS-like representations in ReALIS (Alberti 2004, 2005c) in a certain period of the interpretation of sentences (see also Reyle 1993). In this period it is not decided which referents are identified. We claim in the particular case that there is an eventuality e4 which is thought by the speaker not to be realized; and this eventuality preferably coincides with the starting event itself, but it is not excluded that only a secondary eventuality (belonging to the implicature of the given text) is failed. The third point where the temporal cursor may “appear” is the result phase. (11) a. At 5.10? He had already traveled home by that time. b. 5.10-kor? Addig-ra már hazautaz-ott. (Hungarian) 5.10-at

that-time-onto already home-travel-PAST.SG3

c. Kymmenen yli 10

past

viisi-kö? 5-QCl

Sii-hen mennessä hän ol-i that-ILL until

he

jo

matkusta-nut

kotiin. (Fin.)

be-IMPERF.SG3 already travel-ACTPARTICIPLE2 home

The three languages show a lot of similarities (the ‘by that time’ expression; the supporting role of ‘already’; the Past Perfect in English and Finnish; and as there is no analytic past tense in Hungarian, the preverbal position of the verbal prefix is responsible for perfectivizing). As for the intensional dimension, it obviously has the least role relative to the other two cases (where the temporal cursor points to the cumulative phase or the preparatory phase; see figure (1a)), because what has already happened has no dubious details any more. Nevertheless, “being in the result phase of an eventuality” means more than “being after the cumulative

366


point of this eventuality”. It means that the subject is in a state which can be regarded as a lexical or cultural / encyclopedic consequence peculiar to the given eventuality. 6.

Partitive alternation, intensionality and aspect in Finnish

Let us return to the observation mentioned in connection with Kiparsky’s (1997: 272) example shown in (5h) above, repeated here as (12a): choosing the Partitive case instead of Accusative may trigger a progressive reading. (12) a. Hän kirjoitt-i he

*kirjee-t

/ kirje-i-tä. = (5h)

write-IMPERF.SG3 letter-PL.ACC / letter-PL-PART

Two intended possible progressive meanings: ‘He was writing (the) letters.’13 b. Sö-i-t eilen omena-n / omena-a. eat-IMPERF-SG2 yesterday

apple-ACC / apple-PART

‘Yesterday you ate the (an) / some apple.’ c. Tunte-e-ko Pekka Marja-n / Marja-a? know-SG3-QCL Peter

Mary-ACC / Mary-PART

‘Does Peter know Mary?’ d. On-ko sinu-lla kynä be-QCl

you-ADESS

/ kynä-ä?

pencil-NOMACC / pencil-PART

‘Do you have a pencil?’ The Accusative / Partitive alternation is not rare in Finnish. It usually makes an “extensionally” treatable difference: the versions of ‘eating apple-ACC/PART’, for instance (12b), may refer to a difference between the amount of apple that has been consumed (total vs. partial). Now its potential consequences in the “intensional dimension” will be more relevant to us. The Partitive version of (12c) above, for instance, has an extraordinary intensional implicature. As is represented below, the speaker’s and/or the interpreter’s knowledge on the eventuality discussed will play a decisive role (see 8a–e). The first box conveys that a question is asked by the speaker in connection with a certain eventuality. The second box expresses that the speaker considers it to be likely that the given eventuality is incompatible with the external world. Finally, the third (complex) box contains the piece of information that the speaker expects also the interpreter to think that the given eventuality is incompatible with the external world.

13

The star (*) pertains to the potential progressive readings. Otherwise, Hän kirjoitti kirjeet is a proper sentence, with the following meaning: ‘He wrote the letters.’


367

(13) Illustration of the speaker’s internal representation as a result of (12c)/Part s’s root worldlet ask,s,,+

e: tcum-ph know rP rM

likely,s,, –

e

expect,s,, + think,i,, –

e In (12d) above we have mentioned another example of Kiparsky’s (1997), which illustrates the relation between politeness and Partitive case: “...a speaker expecting a negative answer, or trying to be polite, might prefer [Part] to [Nom]” (Kiparsky 1997: 288). This relation can be accounted for in the approach to pragmatics characteristic of ReALIS (Alberti 2005c): different pragmatic effects can be captured in our representational dynamic semantics by associating the same representational content with different reality labels (see the left upper corner of “boxes” like those in (13) above). The labels in the last double box in (13), for instance, express that [the speaker expects the interpreter to think the opposite of a certain content]. If a question is to be interpreted as a polite request, these labels should be replaced with other labels expressing the following: [the speaker lets the interpreter convey the opposite of a certain content], i.e. the speaker declares that (s)he is prepared for accepting a negative answer. That is the essence of politeness. The common meaning element that can be attributed to the Finnish Partitive is some kind of uncertainty. The fate of a part of the apple to be eaten according to the Partitive version in (12b) is uncertain, at least compared to the Accusative version, according to which the given apple is claimed to have been eaten up entirely. The Partitive variant of (12c) suggests that it is uncertain whether Peter knows Mary, and the “polite” Partitive variant of (12d) is compatible with the non-existence of an appropriate pencil, or at least a statement concerning this non-existence. Uncertainty is a characteristic feature of Progressive, too, essentially through the imperfective paradox (see feature II in Section 3): it is not sure whether a described event segment actually evolves into a complete event of the corresponding kind or not, i.e. whether the ultimate point of the given eventuality in the real world will coincide with the lexically supplied cumulative point. We may say that uncertainty is the crucial difference between the progressive and the perfective and hence the PART/(NOM)ACC case alternation can be regarded as a straightforward expression of this aspectual difference. Thus we could account for the progressive reading(s) of the Partitive variant of the sentence in (12a). The Partitive variant of sentence (12b) also has progressive readings: ‘You were eating the / an / some apple’ besides the partitive reading ‘You ate some apple’ (viz. ‘partitive with respect to the object’). Note, finally, that the “general” kind of uncertainty mentioned in connection with (12c) can also be expressed by the Partitive version of (12b):

368


(14) a. Syö-t-kö

omena-n?

eat-SG2-QC1

apple-ACC

‘Do you eat the apple?’ (‘I do think so...’) b. Syö-t-kö omena-a (vai e-t)? eat-SG2-QC1 apple-PART (or

not-SG2)

‘Do you eat the apple or not?’ c. Epäile-n, että syö-t omena-a / *omena-n. doubt-SG1 that

eat-SG2 apple-PART / apple-ACC

‘I doubt that you would eat the apple.’ 7.

Progressive in German?

German misses a construction which can straightforwardly be regarded as corresponding to the English be ...-ing construction. There is no distinguished construction in any way in this language responsible for the expression of progressive over tenses. There is no Past Continuous in German. Moreover, although there are more ways of expressing Past Tense, they are often said to be semantically equivalent (with slight pragmatic or stylistic differences). Sentences (15a) and (15b) are typically interchangeable in narrative stories like the one shown in (3) in Section 3 because both variants can be regarded as having a perfective meaning in the sense that they “carry the story forward”. (15) a. Er lief

  cum-pt / ? inside cum-ph

in die Schule.

He run-PASTSG3 in the school

‘He ran to the school.’ / ?‘He was running to the school.’ b. Er ist in die Schule gelaufen. He be-3SG in the school

  cum-pt

run-PERF

‘He ran to the school.’ / *‘He was running to the school.’ c. Er life gerade in die Schule. He run-PASTSG3 just

 inside cum-ph

in the school

‘He was just running to the school.’ d. Er life schon in die Schule.

 inside cum-ph

He run-PASTSG3 already in the school

‘He had been running to(wards) the school (for a certain period of time).’ e. Er ist gerade in die Schule gelaufen.   cum-pt He be-3SG just

in the school

run-PERF

‘He had run to the school, and he arrived at that time.’ f. Er ist schon (seit eine Stunde) in die Schule gelaufen. He be-3SG already (for

an

hour)

 inside res-ph

in the school run-PERF

‘He had run to the school, and he had already been there (for an hour).’ g. Er hat *[in die Schule] / [eine Stunde] / [eine Runde] gelaufen.   cum-pt He has

in the school

/

an

hour

/

a

circle

run-PERF

i. *‘He ran/ was running to the school.’ / ii. ‘He ran for an hour.’ / iii. ‘He ran a circle.’ h. Er war (gerade / schon) beim laufen.   cum-pt He be-PAST-3SG (just

/ already) by-the running

‘He was running.’ i. *Er war (gerade / schon) in die Schule beim (...) laufen (...).   cum-pt He be-PAST-3SG (just

/ already) in the school

by-the

running

Intended meaning: ‘He [was just] / [had already been] running.’ Both (15a,b) above, thus, are held to be preferably the translation of an English sentence whose aspect is perfective. There are differences, however: in the case of the lief variant, a progressive reading may be triggered, whilst the ist gelaufen variant will never have a


369

progressive interpretation. This is clearly shown in the minimal pair (15c,e) where gerade ‘just’ can serve as triggering this difference that has already been eclipsed in the synchronic state of the language. In (15c), compared to (15a), the progressive reading is confirmed due to gerade and, what is more, the genuinely preferred perfective one is excluded. In the case of the progressive reading, the output temporal cursor  points into the cumulative phase in absence of any salient point, being a verb with a homogeneous eventuality structure (see figure (1a) in section 2). A sentence like this does not carry the story forward any longer. In (15e), the only reading it genuinely has, namely the perfective reading, remains. The contribution of gerade is to aim the temporal cursor  at the cumulative point – as the primary depository of the perfective feature – as an output cursor value. Schon ’already’ can also be applied as an indicator of the hidden difference between lief and ist gelaufen, witnessed by (15d, f) above. In the sentence in (15d) the point of time impicitly referred to is (preferably) within the cumulative phase of running whilst in (15f) this implicit temporal point of reference, pointed at by the cursor, is within the result phase. We summarize the observations below: (16) Illustration of the difference between the temporal structures of sentences (15c–f) ist gelaufen

GERADE

sta-pt lief

SCHON

cum-pt GERADE/SCHON

We would like to mention that ist gelaufen is to be replaced with hat gelaufen in the presence of an object – see the examples in (15g) above, but the temporal properties remain the same: the grammatical variants are unequivocally perfective as in (15b). Although we have said that there is no distinguished construction in German responsible for the expression of progressive over tenses, there is a construction which partially fulfils this task, illustrated in (15h) above (beim laufen). As is suggested by (15i) above, the restrictions are similar to those that have been established in connection with the Finnish “be in doing” construction, demonstrated in (5d–f) and (8) in Section 3: the homogeneity of the eventuality structure is necessarily required (Gárgyán 2004). 8. 8.1

Kiefer’s system of Hungarian event-structure classes Kiefer’s stance on Vendler’s system

As was promised in the introduction, we intend to provide a system of event(uality) structure types in Hungarian relying on Kiefer’s (e.g. 1999, 2000) system. Kiefer’s system is based on Vendler’s (1967) four “aspectual” classes, which have been distinguished primarily on the basis of their compatibility with for or in adverbials (states/activities versus achievements/accomplishments), and secondarily on the basis of their progressive use.

370


(17) Vendler’s four (“aspectual”) classes: compatible with...

for adverbials

in adverbials

NO

states birtokol ‘have’, tud ‘know’

achievement elér ‘reach’, megtalál ‘find’

YES

activities ír ‘write’, olvas ‘read’

accomplishment megír ‘PERF+write’, elolvas ‘PERF+read’

progressive form

Kiefer argues that Vendler’s classes are not aspectual classes but event(uality)-structure types. His chief argument essentially lies on the observation that progressive aspect is “Janusfaced”: its (“sentence-level”) interval properties (e.g. segmentability) are similar to those of imperfective but the verbs concerned (e.g. go home, climb over the fence) are required (“lexically”) to be perfective. Then he argues that more eventuality types are to be distinguished – by splitting Vendler’s classes into more parts. His argumentation is primarily based on the ambiguity of for and in, illustrated below in (18). His intuition can be formulated in our formal approach as a difference between the objective of the assertion concerning duration: a for adverbial can pertain to a cumulative phase or a result phase, and an in adverbial can pertain to a cumulative phase or a preparatory phase. (18) Kiefer’s examples for the ambiguity of for and in a. I have been working for two hours. b. They occupied the house for two hours. c. I have written this book in three months. d. They have reached the top in three days. 8.2

cum-ph res-ph cum-ph pre-ph

Kiefer’s system of eventuality types

As compatibility with temporal adverbials has proved to be a useful basis of classifying eventuality types, a theoretically consistent complete classification requires involving further adverbials (of a distinctive capacity). In this line Kiefer suggests the adverbials illustrated by the following expressions: egy pillanatig ‘for a moment’, sokáig ‘for long’, and két évvel ‘two year.WITH’. In the table in (19) below we have summarized the complete system proposed by Kiefer.14

14

In Section 9 we will argue for modifying the set of these distinctive adverbials on the basis of the more explicit motivation available in our formal approach.


371

(19) Kiefer’s (1999: 300) eventuality classes:

Our final remark on Kiefer’s work concerns aspect. Remember aspect has been clearly distinguished from eventuality structure. He claims, nevertheless, that aspect is to be derived from eventuality structure. He defines perfective aspect (of a sentence) – in contrast with imperfective – as (expressing) an event with a momentary subevent (Kiefer 2000: 303). In our approach this momentary subevent corresponds to the (reaching of the) cumulative point. As for progressive aspect (in spite of its distinguished importance in serving as an evidence for qualifying Vendler’s classes as event-structure types instead of aspectual classes), Kiefer does not define it formally (Kiefer 1999: 279). We think the reason to lie in the above mentioned “Janus-faced” nature of progressive, which can be captured only by clearly separating the lexical “background”, potentially allowing both a perfective and a progressive sentence-level manifestation (see (20) below), from this situated “manifestation” itself in the foreground. In our “radical dynamic” theory, this separation was accomplished in (1–2) above by means of introducing the cursor to operate over this lexically provided eventuality structure. (20) Illustration of progressive aspect a. A gyerek-ek jö-tt-ek haza az iskolá-ból, amikor... the child-PL

come-PAST-PL3 home the school-ELA

‘The children were coming home from school when...’ b. A gyerek-ek hazajö-tt-ek az iskolá-ból. the child-PL

home-come-PAST-PL3 the school-ELA

‘The children came home from school.’

progressive

when

perfective

372

9. 9.1


The system of Hungarian event-structure classes we propose Revising Kiefer’s system of criteria

Our first remark concerns the fact that in Kiefer’s system, demonstrated in (19) above, certain pairs of classes (proposed to be distinct) have not been explicitly distinguished by means of the criteria proposed by him (they have been conveyed to be compatible with the same adverbials): e.g. elér ‘reach’ vs. megír ‘PERF-write’ and lát ‘see’ vs. fut ‘run’. We accept the intuition behind these cases of separation: elér means a momentary event while megír definitely has a (extended) duration; and the difference between lát and fut lies in the subject’s –/+ agentive nature. In order to test these differences, we suggest to involve new temporal expressions. Let us see the Table in the Appendix. The complex temporal adverbial illustrated by 3-tól 5-ig ‘from 3 to 5’ indicates that megír has a real cumulative phase, opposite to the point-like elér. The object-like temporal expression fél órát ‘half hour-ACC’ can separate the agentive event verb fut from the state verb lát. In 9.2 involving further temporal expressions will be suggested. On the other hand, however, we claim that Kiefer’s certain classes do not represent an independent type of eventuality but they contain a verb form polysemic in the sense that two meanings (belonging to two eventuality types) happen to coincide. The version of portalanít ‘remove dust’ in (21a) belongs to the type of fut ‘run’ whereas the other version in (21b) is to be placed in the type of megír PERF-write. As for tüsszent ‘sneeze’, its (21c) variant is in the type of feljajdul ‘wail’, and the variant mentioned in (21d) also belongs to the type of fut ‘run’ (but we think that the appropriate form in this latter case is tüsszög ‘keep on sneezing’ – in accordance with the morphological difference between the iterative suffix -Vg and the instantaneous suffix -Vn(t)). (21) Spurious classes in Kiefer’s system a. Két órá-ja (*le-) portalanít-ják

a bútor-ok-at.

imperfective

two hour-POSS3SG (*down) dustless-MAKE-PAST-PL3 the furniture-PL-ACC

‘They have been removing dust from the pieces of furniture for two hours.’ b. Két óra alatt (le-) portalanít-ott-ák a bútor-ok-at. perfective two hour under (down) dustless-MAKE-PAST-PL3 the furniture-PL-ACC

‘They removed dust from the pieces of furniture in two hours.’ c. Valaki öt órakor tüsszent-ett. momentary somebody 5 o’clock-at sneeze-PAST-SG3

‘Somebody sneezed at 5 o’clock.’ d. ?Valaki fél órán át tüsszent-ett.

durative

somebody half hour-SUP through sneeze-PAST-SG3

‘Somebody kept on sneezing for half an hour.’ We thus exclude the types illustrated by portalanít and tüsszent in Kiefer’s system as independent classes, because eventuality types are to be classified instead of particular verb forms. We also argue that egy pillanatig ‘for a moment’ and sokáig ‘for long’ do not decide two distinctive criteria but they represent only a scalar difference. Hence, these two criteria can be united.15

15

It can be checked in (19) above that elgondolkodik ‘meditate’ will not cease to be the representative of an independent class. In our table in Appendix, however, elborozgat ‘have a glass or two of wine’ has been selected to be the representative of this eventuality class, because elgondolkodik is also polysemic (its other meaning ‘fall into deep thought’ belongs to the type of elrohan ‘run away’ in our classification).


373

We claim, finally, that compatibility with the sort of temporal expression két évvel ‘two year.WITH’ should also be omitted, because it serves as an argument to the verb túlél ‘survive’, opposed to the other distinctive adverbial expressions, which are all free adverbs. Hence, the construction in question describes a static relation between two measurable objects, namely, the length of the lives of two beings; so it does not differ at all from a sentence of static comparison like My father is stronger than yours, containing no temporal expressions. 9.2

A classification of eventuality types based on our temporal system

As has been suggested by Kiefer’s system (19), a given temporal adverbial expression tends to refer to a particular temporal segment of a full-fledged eventuality shown in Figure (1) above. We consider that in this line the system is to be completed with further temporal expressions. Figure (22) below shows these correspondences between temporal referents and one or more temporal expressions, whose distinctive role can be scrutinized in the Table in Appendix – column by column. (22) Temporal referents and expressions



 14.00 órára 2 órán belül

heterogeneous: 2 órán belül homo-/heterogeneous:



2-kor

2-kor

tsta-pt

5-ig

5-ig

tcum-pt

tpre-ph

tcum-ph

heterogeneous:

2 óra alatt

homogeneous:

3-tól 5-ig / sokáig egy órán át / fél órát

tres-ph

fél órára

As for rows, each of them corresponds to a distinct eventuality-structure class, resulting from possible (“degenerate”) subsystems of the full-fledged system consisting of five distinguished referents and the cursor value, indicated by +/-compatibility with given temporal adverbs / expressions. As the first illustration, let us consider the strongly degenerate case of feljajdul ‘wail’ (see the first row of Table): it is compatible with only the temporal adverb 2-kor ‘at 2 o’clock’, which indicates the point-like nature of its eventuality structure. (23) Illustration of the eventuality structure of feljajdul ‘wail’ a. Zénó 5-kor feljajdul-t. Zénó

5-at

wail-PAST-SG3

‘Zénó wailed at 5 o’clock.’ b. *Zénó 2 óra alatt feljajdul-t. Zénó

2 hour under wail-PAST-SG3

c. *Zénó fél órá-ra Zénó

feljajdul-t.

half hour-SUB wail-PAST-SG3

374


As other elements of the column belonging to 2-kor with an eventuality structure containing a differing starting point and cumulative point clearly show, this temporal expression (principally) refers to the starting point. In the case of feljajdul (‘wail’), this starting point coincides with the cumulative point, providing no proper cumulative phase, which serves as an explanation of incompatibility with the temporal expression 2 óra alatt ‘within 2 hours’. This event type has neither preparatory phase nor result phase, witnessed by incompatibility with expressions which we regard as responsible for attributing the role of the involver of the cursor to the preparatory / result phase (2 órán belül ‘in 2 hours’ / 5-ig ‘up to 5’). Megír ‘PERF-write’ is the representative of an opposite eventuality-structure type. (24) Illustration of the eventuality structure of megír ‘PERF-write’ a. Két óra alatt megír-ja a házi feladat-ot. two

hour

under PERF-write-SG3 the homework-ACC

‘He writes the homework in two hours.’ b. *Fél órá-n át megír-ja a házi feladat-ot. half

hour-SUP through PERF-write-SG3 the homework-ACC

First of all, it has a proper cumulative phase (of a length greater than zero), witnessed by compatibility with the temporal expression 3-tól 5-ig ‘from 3 to 5’. As compatibility with other temporal adverbials show, its starting point and its cumulative point can also be referred to, and it can also be referred to that the cursor stands in the preparatory phase or the result phase. It is worth noting at this point that the formula ‘ in cum-ph’ in the column of 2-kor ‘at 2 o’clock’ stands for the progressive use. The verb in question, however, lacks this facility; it provides a straightforward explanation that meg is “empty” in the sense that, not counting its perfectivizing role, it has no meaning. What substitues for a progressive use is the bare version of the verb, ír ‘write’. As for explicit predication of the result phase, hazamegy ‘go home’ serves as an excellent example, just as megáll ‘halt’, in spite of its point-like character. (25) Illustration of the eventuality structure of further heterogeneous event types a. *Soká-ig hazamegy. long-TER

home_go.SG3

b. *Egy órá-t an

hazamegy.

hour-ACC home_go.SG3

c. 14.00 órára 14.00

hazamegy.

o’clock-SUB home_go.SG3

’She goes home by 14.00.’ d. *Egy órá-n át megáll. an

e. 2

hour-SUP through PERF-stand.SG3

óra alatt megáll.

two hour under PERF-stand.SG3

‘It halts within two hours.’ So far we have discussed eventuality-structure types sharing the property of some kind of heterogeneity. The last four rows, which show a radically different distribution of compatible temporal expressions, contain homogeneous eventualities:16 they lack both a preparatory and a result phase (obviously in connection with their homogeneous nature); moreover, even if they have a cumulative phase and a cumulative point, they can be referred to by temporal expressions completely different from those applied in the case of the heterogeneous types above. 16

As for this classification of túlél ’survive’, see the last paragraph of 9.1.


375

(26) Illustration of homogeneous eventuality-structure types a. Péter tegnap fut-ott egy órá-t. Péter

yesterday run-PAST an

hour-ACC

‘Yesterday Peter ran an hour.’ b. *Péter tegnap lát-ott (egy kiállítás-t) Péter

yesterday see-PAST (an

c. Soká-ig / *Egy órá-n long-TER / an

át

egy órá-t.

exhibition-ACC) an

/ *Egy órá-t

hour-SUP through / an

hour-ACC

elborozgat-t-unk.

hour-ACC AWAY-wine_drink-PAST-PL1

‘We were drinking wine for long /*....’ Now we can give an explanation of the difference between the types of fut ‘run’ and lát ‘see’ in connection with the agentive character of the former one: its compatibility with the objectlike temporal expression fél órát (‘half hour-ACC’) can be related to the fact that an Agent, but not a Patient, is in a position to “control” the duration of the given event (and objects are held to be typically more affected than oblique argument, e.g. shot at a bear vs. shot a bear). Our final remark concerns the fairly extreme type with elborozgat ‘have a glass or two of wine’ as a representative. It is compatible with less temporal expressions than the above discussed two homogeneous types, which may be explained by the fact that in this case it is the mood of an activity that is depicted, rather than the event itself (if one intend to describe the temporal framework of the event in question, then one should use the less complex variant borozgat (vs. elborozgat ‘away+borozgat’)). 10.

Loose ends

We would like to emphasize again that our eventuality-structure types are not assigned to bare verbs / verb stems, but entire clauses – with the verb stem principally, obviously. As for the secondary factors (affixes belonging to the main verb, clitics, auxuliary(-like) expressions, argument properties (e.g. degree of referentiality, plurality, case (Farkas and Alberti 2005), thematic role)), some of them have a quite straightforward contribution to the final eventuality structure of the clause while that of others is far from trivial to calculate. A detailed examination of this problem is a distinguished aim of our researches in the future. Agentivity, for instance, is obviously of an outstanding relevance. We hypothesize that the Agent, if any, is responsible for the preparatory phase and the starting point of the given eventuality, whilst the Patient, if any, is responsible for the cumulative point and the result phase; and the cumulative phase can be regarded as the area of their cooperation. The intuition behind this hypothesis is that the Agent typically serves as the inventor/originator of the eventuality (pre-ph, sta-pt), and perhaps the one maintaining it (cum-ph), whereas the Patient is the participant on the basis of whose incrementation it can be detected “how do matters stand” (cum-ph), whether the process serving as the core of the eventuality has been completed (cum-ph), and whether the new state has evolved (res-ph). The table in (27) below (which relies on Laczkó’s (2001) similar data and observations) corroborates this hypothesis by indicating a strong correlation between such factors as agentive character, simultaneity, homogeneity and starting point / cumulative phase, on the one hand, and patient-like character, antecedence, heterogeneity and cumulative point / result phase, on the other.

376


(27) Illustration of homogeneous eventuality-structure types – Close your eyes! And now open your

pres AG

eyes! What can you see?17 a. b. c. d. e. f.

Egy (a kedvenc pólómat) (éppen) (?ki-)mosó lányt.

+

Egy  / (Mari által) (éppen) (ki-) mosott pólót. Egy (éppen) (le)hulló falevelet. Egy (éppen) lehullott / *hullott falevelet. Egy szaladó / ((f)elém) szaladó lányt. *Egy (felém) szaladt lányt.

– + –

??

+ –

+ – –+ –+

+ +

stpt * *  *  *

cum- cum- resph pt ph  ? *   ??  ?? *   *  * * * * ???

Another promising approximation to the problem of eventuality-structure types can be based on the investigation of “mathematically” possible degenerations of the potentially full-fledged temporal system of eventualities shown in Figures (1) and (22) with the purpose of finding universal restrictions. It is a straightforwardly arising hypothesis, for instance, that the “five distinguished temporal referents” are linearly ordered and the central three elements form some core of the eventuality (in harmony with several traditional approaches in which the eventuality is identified with this core): (28) Hypothesis on the universal hierarchy of the temporal structure of eventualities preparatory phase < starting point < cum. phase < cumulative point < result phase This basic hypothesis can be completed with two further ones immensely decreasing the number of possible degenerations. Theoretically there are 32 (25) potential degenerations as each of the five distinguished temporal elements can be referred to or not referred to in the case of a given eventuality type. According to a quite plausible “core hypothesis”, if only a single element can be referred to, then it will necessarily come from the core of the eventuality; reducing the number of possibilities from 5 to 3. Further, according to a “continuity hypothesis”, if in the case of an eventuality two different temporal elements X and Y can be referred to, then every further temporal elements between them in the hierarchy (28) above can necessarily be referred to as well. This restriction can reduce the number of possible non-singular degenerations (containing at least two temporal elements that can be referred to) from 27 (32–5) to 10 (54:2). Thus we could halve the variation of eventualitystructure types in a certain respect.18 11.

Conclusion

To sum up, we have proposed a uniform treatment of aspect and eventuality structure, in which the two have been exactly distinguished, at the same time providing a formal theory about their cooperation: according to our “radically dynamic” theory, aspect can be captured as a relation between the static eventuality structure “in the background” and a temporal cursor potentially moving in the course of interpretation. What we consider to be the most important contribution is the formal definition of the “Janus-faced” progressive aspect. 17

We provide here the translation of the alternative answers in (13a–f) to this question, from row to row. (13a) ‘A girl who is (just) washing (out) (my T-shirt).’ / (13b) ‘A T-shirt (just) washed (out) (by Mary). / (13c) ‘A leaf falling (down).’ / (13d) ‘A leaf that (just) has fallen (down). / (13e) ‘A girl running (towards me). / (13f) intended meaning: ‘A girl that ran / was running (towards me). 18 Unfortunately, other factors may multiply possibilities, because the same temporal element, for instance, can be referred to by different temporal expressions, indicating relevant differences (e.g. the cumulative phase can be referred to by (at least) five temporal adverbials (see Figure (22) and Appendix), on which the separation of eventuality classes have been based).


377

In the area of characterizing and classifying eventuality-structure types, we have proposed answers to prevailing problems in the new dynamic interpretation system called eALIS. Firstly, we could account for referential and anaphoric properties of the hidden temporal structure of clauses due to the representational nature of the theory; secondly, we could formalize the connection of rhetorical relations between eventualities described by successive sentences with their temporal structures, due to the dynamic nature of eALIS; thirdly, we have accounted for such intensional phenomena as Dowty’s imperfective paradox, due to the “reciprocity” of eALIS, by representing simultaneous beliefs, wishes, intensions, etc. of speakers, interpreters and participants of eventualities (Section 3). Finally, we have proposed a new system of Hungarian eventuality-structure types based on Kiefer’s (1999, 2000) investigations, on the one hand, and general principles, requirements and constraints provided by our theory, on the other (Section 9). We also claim that the descriptive and explanatory adequacy of these solutions will support the legitimacy and definitive properties of the theoretical framework of eALIS on a large scale. What can be attributed to the framework is a comprehensive formal temporal characterization (and representation) of clauses, independently of particular languages. We have been led to the conclusion that a certain temporal-extensional and dynamic semantic content (e.g. the semantic content that can be attributed to the English Past Continuous), as defined in Section 3, will be associated, at least partially, with linguistic constructions in any language. These linguistic constructions, however, show a wide variety in at least two respects. First, different languages, even if they use different formal apparatus (practically an arbitrary combination of phonological, morphological, lexical and syntactic means), can indeed express the same content. Second, semantically equivalent constructions may come with distinct intensional properties. In Section 4, for instance, we pointed out that what serves as an expression of Progressive in Finnish undergoes a weaker version of Dowty’s (1979) imperfective paradox in the intensional characterization. In Section 5 the most interesting construction is a diminutive infinitive form with a most complex intensional contribution (9e). Section 6 is devoted to clarifying the role of the Finnish Partitive alternation in the expression of Progressive in relation to the well-known connection between Partitive and different kinds of uncertainty (Kiparsky 1997). In Section 7, we revealed the hidden progressive nature in a (German) construction whose primary dynamic behavior coincides with that of the explicitly perfect form. A final remark should be added to all this. It is obviously a commonplace that a given semantic content manifests itself in a wide range of formal means across languages; the very aim is to capture (and represent) this “given semantic content” with more and more formal accuracy. References Alberti, Gábor (2000): Lifelong DRSs. Gothenburg Papers in Computational Linguistics 00–5, 13–20. Alberti, Gábor (2004): ReAL Interpretation System. Proceedings of 8th Symp. on Logic and Language, Univ. of Debrecen, 1–12. Alberti, Gábor (2005a): The Proportion Problem and the Problem of Indistinguishable Participants. Talk at: Szklarska Poreba Workshop 6, Poland, 28 February 2005, 1700–1740. Alberti, Gábor (2005b): Generalized Truth-Conditional Interpretation in ReAL Interpretation System. Talk at: the 9th International Pragmatics Conference, Riva del Garda, 10–15 July 2005. Alberti, Gábor (2005c): ReALIS. Academic doctoral dissertation, Hungarian Academy of Sciences / University of Pécs; http://lingua.btk.pte.hu/gelexi.asp.

378


Alberti, Gábor (2005d): Accessible Referents in “Opaque” Belief Contexts. In: Hans van Ditmarsch – Andreas Herzig (eds.): Proceedings 9th ESSLLI Belief Revision and Dynamic Logic Workshop, ESSLLI 2005, Heriot-Watt University, Edinburgh, 1–7. Alberti, Gábor (2011): eALIS: Interpretálók a világban, világok az interpretálóban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Alberti, Gábor – Ohnmacht, Magdolna (2005): Aspect and Eventuality Structure in Hungarian. Talk at: Seventh International Conference on the Structure of Hungarian, Veszprém, 29–31 May. Asher, Nicholas – Lascarides, Alex (2003): Logics of Conversation, Cambridge University Press, Cambridge. Benz, Anton (2000): Chains and the Common Ground. In: M. Poesio – D. Traum (eds.): GötaLog 2000 — Gothenburg Papers in Computational Linguistics, Göteborg University (Department of Linguistics), Göteborg, 00–5, 181–184. Dowty, David R. (1979): Word Meaning and Montague Grammar. D. Reidel Publishing Company, Dordrecht. Dowty, David R. – Wall, Robert E. – Peters, Stanley (1981): Introduction to Montague Semantics. D. Reidel Publishing Company, Dordrecht. Farkas, Judit – Alberti, Gábor (2005): Analyzing the English, Hungarian and Finnish Progressive in a Representational Dynamic Semantics. Talk at: Third Conference on Contrastive Semantics and Pragmatics, Shanghai, China, 18 September 2005, 905–945. Gárgyán Gabriella (2004): Kontrasztív elemzés a progresszív szerkezetekről a német és a magyar nyelvben. Előadás: LingDok8, 11–12 November 2004, Szeged. Grice, H. Paul (1975): Logic and Conversation. In: P. Cole – J. L. Morgan (eds.): Syntax and Semantics Volume 3: Speech Acts, Academic Press, New York, 41–58. Groenendijk, Jeroen – Stokhof, Martin – Veltman, Frank (1996): Coreference and Modality. In: Shalom Lappin (ed.): The Handbook of Contemporary Semantic Theory, Blackwell, Oxford, 179– 213. Kamp, Hans – Reyle, Uwe (1993): From Discourse to Logic, Kluwer Academic Publ., Dordrecht. Kamp, Hans – Genabith, Joseph van – Reyle, Uwe (2004): Discourse Representation Theory. ms., source: http://www.ims.uni-stuttgart.de/~hans. (Final version in: D. Gabbay – F. Guenthner (eds.) (2011): Handbook of Philosophical Logic 15, Springer-Verlag, Berlin, 125–394). Kleiber, Judit (2005): Across World(let)s in a Representationist Interpretation System. In: Judit Gervain (ed.): Proceedings of 10th ESSLLI Student Session, 8–19 August 2005, Edinburgh, UK, 112–121. Kiefer Ferenc (1999): Aspektuális igeosztályok és az aspektus formális ábrázolása. In: Büky L. – Maleczki M. (szerk.): A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei 3., JATE, Szeged, 79–91. Kiefer Ferenc (2000): Jelentéselmélet. Corvina, Budapest. Kiparsky, Paul (1997): Partitive Case and Aspect. In: M. Butt – W. Geuder (eds.): The Projection of Arguments: Lexical and Compositional Factors, CSLI, Ms., Stanford, 265–307. Laczkó, Tibor (2001): A comprehensive analysis of -ó/-ő, a multifunctional deverbal nominalizer in Hungarian. In: István Kenesei (ed.): Argument Structure in Hungarian, Akadémiai Kiadó, Budapest, 13–49. Lappin, Shalom (ed.) (1996): The Handbook of Contemporary Semantic Theory, Blackwell, Oxford. Meulen, Alice G. B. ter (1995): Representing Time in Natural Language. The MIT Press, Cambridge, Mass. Partee, Barbara H. (1984): Nominal and temporal anaphora. Linguistics and Philosophy 7, 243–286. Pustejovsky, James (1995): The Generative Lexicon, MIT Press, Cambridge, Mass.–London. Reichenbach, H. (1947): Elements of Symbolic Logic. Macmillan, London. Reyle, Uwe (1993): Dealing with Ambiguities by Underspecification: Construction, Representation and Deduction. Journal of Semantics 10, 123–179. Varasdi, Károly (2003): A Counterfactual Analysis of the Progressive. In: Paul Dekker – Robert van Rooy (eds.): Proceedings of the Fourteenth Amsterdam Colloquium, ILLC UvA, 217–222. Vendler, Zeno (1967): Linguistics in Philosophy. Cornell University Press, Ithaca, NY. Zeevat, Henk (2005): Overlaying Contexts of Interpretation. In: In: Emar Maier – Corien Bary – Janneke Huitink, (eds.): Proceedings of Sinn und Bedeutung 9, Nijmegen Centre of Semantics (NCS), Nijmegen, 538–552.

Appendix

A temporális topik és a spatio-temporális argumentum Ohnmacht Magdolna1 2 SZTE Nyelvtudományi Doktori Iskola, Elméleti nyelvészet program [email protected]

1.

Bevezetés

Az igei és főnévi tartomány párhuzamba állítása bizonyos jelenségek kapcsán nem újkeletű (lásd Partee 1984, Bach 1981). Jelen tanulmány kiindulópontja, hogy a főnévi tartományban megszokott kvantifikációs alapon megadhatók az aspektuális kategóriák, és az egyes aspektusok megfeleltethetők egyes determinánsi kategóriáknak. Az aspektusok közül a progresszív aspektust vizsgálom részletesen. A progresszív mondatok szintaktikai és szemantikai szempontból egyaránt megszorítottak. Egy ilyen megszorítás, hogy a progresszív mondatokban nem szerepelhet időmódosító. Az időhatározók szintaktikai és szemantikai tesztelése alapján megkülönböztetem két csoportjukat, amelyek közül az egyik az időmódosítók csoportja (Kiefer terminusa), a másik csoportba az időpontot vagy -szakaszt jelölő időhatározók tartoznak, azok, amelyek egyébként megjelenhetnek progresszív mondatban, topik szerepet betöltve. A progresszív aspektust tehát olyan kategoriális kijelentésnek tekintem, amely egy temporális topikról tesz állítást. A tanulmányban a temporális topik fogalmát vizsgálom, és összehasonlítom a Glasbey (2005) által megadott TTI-vel (Temporal Topic Interval). A célom egyrészt megmutatni, hogy míg a progresszív kapcsán általam használt temporális topik fogalom a főnévi tartományból ismert diskurzus topiknak felel meg, a Glasbey által használt fogalom inkább a Kratzer-féle spatio-temporális argumentumhoz hasonlít (Kratzer 1995). A bevezetés után a második fejezetben vázolom a tanulmány alapját képező aspektuális megközelítést, amely szerint az igeidők is osztályozhatók kvantifikációs alapon (Kearns 1991). Meghatározom az általam használt aspektusfogalmat és aspektuális kategóriákat. A harmadik fejezetben először ismertetem a Glasbey (2005) által meghatározott Temporal Topic Interval fogalmát, amit az angol present perfect vizsgálata kapcsán adott meg. Ezt követően a progresszív aspektus és a különböző típusú időhatározók vizsgálatával fogom megmutatni, hogy a progresszív mondatokban is feltételezhető egy temporális topik. Még ebben a fejezetben összehasonlítom a TTI-t a temporális topikkal, azt vizsgálva, hogy a két fogalom azonos szerepet jelent-e. Végül a negyedik fejezetben a Kratzer által meghatározott spatiotemporális argumentummal vetem össze a TTI-t, hogy a kettő között feltételezett hasonlóságot megmutassam.

1

A szerző az OTKA 60595 kutatási projekt keretében készítette el ezt a tanulmányt. Jelen kutatási eredmények megjelenését „Az SZTE Kutatóegyetemi Kiválósági Központ tudásbázisának kiszélesítése és hosszú távú szakmai fenntarthatóságának megalapozása a kiváló tudományos utánpótlás biztosításával” című, TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0012 azonosítószámú projekt támogatja. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 2

A temporális topik és a spatio-temporális argumentum

2.

381

Az aspektus

Az aspektussal foglalkozó szakirodalomban az aspektus fogalmát sokféleképpen használják. A tanulmányban aspektuson a Smith-féle nézőpont aspektust (’viewpoint aspect’) értem (Smith 1991), vagyis hogy egy eseményt „kívülről” nézünk-e osztatlan egységnek tekintve azt (perfektív), vagy „belülről” (progresszív). Ez az aspektus fogalom mondatszemantikai kategóriát jelöl, és független a vendleri aspektuális kategóriáktól. Smith a progresszív aspektust az imperfektív aspektuson belül különbözteti meg, és a nyelvek közötti parametrikus különbségnek tartja, hogy az adott nyelvben megtalálható-e mindkettő. Smith szerint az angol például egy olyan nyelv, amelyben az imperfektív aspektus mindig progresszívként jelenik meg, tehát nem választható szét a kettő. A perfektív aspektus párjának ezért a dolgozatban is a progresszív aspektust tekintem, általános imperfektív aspektus megkülönböztetése nélkül, ami a magyarban is problematikus. Nem tekintem továbbá külön aspektusnak a Smith által a perfektívtől és imperfektívtől (jelen esetben progresszívtől) megkülönböztetett semleges aspektust, amely kategóriába azokat a predikátumokat sorolja, amelyek bizonyos esetekben perfektívként, más esetekben imperfektívként jelennek meg. Aspektusnak tartom tehát a hagyományosan is nézőpont aspektusnak tartott perfektív és imperfektív (progresszív) aspektust, valamint az egzisztenciális aspektust (lásd még Kearns 1991, Maleczki 2001). Az alábbiakban egy olyan osztályozásra hivatkozom (Kearns 1991: 170), amely a főnévi tartományból ismert individuumok fölötti kvantifikációhoz hasonló módon az igeidőket időpontok fölötti kvantifikáció segítségével jellemzi aszerint, hogy az eseményidő a határozott vagy határozatlan névelő szemantikáját tükrözi-e.3 „1. The (present) perfect is indefinite. 2. The progressive is definite. 3. The simple past is either definite or indefinite in different contexts.” Ez a határozottság valójában a határozott és határozatlan névelőnek az Enç-féle specifikusság fogalom alapján történő osztályozását tükrözi. A progresszív mondat eseményideje tehát a határozott névelős főnévi csoportokhoz hasonlóan specifikus (1b), az egyszerű múltban állóé a határozatlan névelős főnévi csoportokhoz hasonlóan lehet specifikus és nemspecifikus is (1c), a present perfectben állóé (amit egzisztenciális mondatnak is neveznek) a puszta köznevekhez hasonlóan nemspecifikus (1a). (1)

a. Másztam már föl a hegyre. b. Épp másztam föl a hegyre. c. Fölmásztam a hegyre.

Az angol igeidők a fenti osztályozásban valójában egy-egy aspektust képviselnek. A present perfect igeidőnek a magyarban az egzisztenciális mondatforma feleltethető meg.4 (2)

a. I have

been

to

én aux-JELEN létige-PAST PART. elölj.-hoz

New York.5 New York

a’. Voltam már New Yorkban. 3

Lásd még Partee (1984)-et a temporális anaforákról. Kearns a perfect igeidőnek többféle használatát különbözteti meg. A tense perfect esetében egy adott referenciaidőt előz meg az eseményidő, de a past tense nem érhető el, ezért használunk perfectet. A phase perfect az a használat, ami egyrészt a fent jelzett határozatlanságot, másrészt a jelen szerepét, relevanciáját fejezi ki. A tanulmány a tense perfect esetével nem foglalkozik. A phase perfect csoportján belül Kearns és Glasbey is ad meg további alcsoportokat, de a jelen szempontból ezek nem relevánsak. 5 Az angol példák magyar fordítását nem tüntetem föl a glosszák után abban az esetben, ha a következő, magyar példa egyezik a fordítással (lásd például (2a) és (2a’)). 4

382

Ohnmacht Magdolna

b. I have

never been

én aux-JELEN soha

to

New York.

létige-PAST PART. elölj.-hoz

New York

b’. Nem voltam még New Yorkban. (2a) mondat azt jelenti, hogy van egy olyan időpont, amely az adott eseménnyel jellemezhető. Az eseményidő időpontok fölötti egzisztenciális kvantifikációval adható meg, hiszen egy ilyen időpontnak a puszta létét állítjuk, bevezetjük a diskurzusba. Ilyen esetben az eseményidő nem lehet anaforikus, azaz nem azonosítható egyértelműen, amit az is mutat, hogy nem állhat az ilyen mondatokban konkrét időt jelölő időhatározó (3a–b).6 (3)

a. #I have

been

to

New York yesterday / two years ago.


New York

tegnap

/ két

év-TSZ előtt

b. #Voltam már New Yorkban tegnap/ két évvel ezelőtt. Ha egzisztenciális kvantorral fordítjuk a (2a) mondatot, akkor a tagadott formula jelentése az lesz, hogy nincs olyan időpont, amely az eseménnyel lenne jellemezhető. A tagadó (2b) mondat jelentése megegyezik a logikai tagadás eredményével, vagyis helyes az egzisztenciális kvantorral való ábrázolás. A magyarban ezt a szemantikai tartalmat egzisztenciális állítástípus fejezi ki, tagadása is ugyanúgy tükrözi a logikai tagadást (lásd (2a’) és (2b’)). A simple past igeidejű mondat a hagyományos meghatározás szerint akkor igaz, ha létezik egy a beszédidőt megelőző időpont, amelyre a predikátumban megfogalmazott állítás igaz. Ez tulajdonképpen megegyezik a perfectre megadott fordítással. Partee (1984) ezzel szemben azt állítja, hogy nem elég egy múltbéli időpontnak a puszta léte, a past tense egy adott időpontra vonatkozik, vagyis anaforikusan kezelendő, még ha ez az időpont nem is azonosítható egyértelműen. (4)

a. I climbed

up the mountain (yesterday).

én mászik-MÚLT fel

a

hegy

(tegnap)

a’. Fölmásztam a hegyre (tegnap). b. I didn’t climb up the mountain. Én aux-MÚLT-NEG

mászik fel

a

hegy

b’. Nem másztam föl a hegyre. Partee egyik érve a temporális anafora mellett az, hogy az egzisztenciális fordítás alapján bármilyen múltbéli időpont igazzá tenné a (4a) és (4a’) mondatot, ami nem állja meg a helyét, mert nyilván egy konkrét időpontról van szó. Ezt az mutatja, hogy az egzisztenciális formula logikai tagadása nem felel meg a tagadott mondat jelentésének. (4b) és (4b’) mondat nem azt jelenti, hogy nem volt olyan időpont, amelyre igaz, hogy fölmásztam, hanem azt, hogy egy feltételezett időpontban nem másztam föl. Az adott időpont feltételezését támasztja alá az is, hogy a simple past mellett állhatnak konkrét időt jelölő időhatározók. A progresszívot a határozott névelős főnévi csoportokkal szokták párhuzamba állítani, és ez még erőteljesebb megszorítást jelent az eseményidőre vonatkozóan. (5)

a. Valamikor/ egyik nap/ néhány alkalommal lenyírtam a füvet. b. #Valamikor/ egyik délben/ néhány alkalommal épp nyírtam le a füvet. c. Akkor/ délben épp nyírtam (le) a füvet.

A fenti példasor azt mutatja, hogy a progresszív mondatban csak olyan időhatározó állhat, amelyik egyetlen időpontot jelöl és az egyértelműen azonosítható.7 6

Ha az időhatározó külön tegmondatba tartozik, akkor persze jólformált lesz a mondat. Az (5b)-ben szereplő mondatok jólformálttá tehetők egy amikor kezdetű mellékmondattal kiegészítve (például Egyik délben épp nyírtam le a füvet, amikor csöngetett a szomszéd.), azonban ilyenkor nem az eredeti mondatban szereplő időhatározó (egyik délben), hanem az időhatározó és a mellékmondat együttesen adja meg aprogresszív 7


383

A három nézőpont aspektus temporális tulajdonságai tehát vizsgálhatók a különböző determinánsi kategóriák alapján a bennük szereplő időhatározók segítségével, mivel az időpontok és események kapcsolata ugyanúgy megadható kvantifikációs megközelítéssel, mint az individuumok és predikátumok közti kapcsolat. Ennek alapján a perfektív és progresszív aspektus mellett indokolt valódi aspektusnak tekinteni az egzisztenciális kijelentésformát. 3.

A temporális topik fogalmának használata

A megadott nézőpont aspektusok közül kettőről lesz részletesebben szó, az egzisztenciálisról és a progresszívról, mert ezek kapcsán merült föl a temporális topik fogalma. Glasbey az angol present perfect mondatok vizsgálata során határozza meg a temporális topik (nála TTITemporal Topic Interval) fogalmát. Az ő meghatározása eltér attól, amit a progresszív kapcsán adok meg. A vizsgálat egyik célja éppen az lesz, hogy összehasonlítsam a fogalom tartalmát a kétféle használatban és megmutassam a köztük lévő hasonlóságot, illetve különbséget. A zavar elkerülése végett a Glasbey által meghatározott fogalomra a TTI jelölést, míg az általam meghatározott fogalomra a temporális topik kifejezést fogom használni. Glasbey temporális topik intervalluma (TTI)

3.1

Glasbey az angol perfect kapcsán a TTI meghatározásában egyrészt McCoard (1978) kiterjesztett jelen (’extended now’) fogalmára, másrészt Portner (2003) megközelítésére épít, amely a topik szerepét emeli ki ezekben a mondatokban. McCoard szerint a perfect igeidő a leírt eseményt egy időszakaszban helyezi el, ez a szakasz a kiterjesztett jelen, ami a múltban kezdődik és a beszédidővel végződik, vagyis átfogja a reichenbachi eseményidőt (ET) és beszédidőt (ST). (6)

a. John has

arrived

today.

John aux-JELEN-ESZ/3. megérkezik-PAST PART ma

’Ma megérkezett John.’ b. #John has arrived John

yesterday.

aux-JELEN-ESZ/3. megérkezik-PAST PART tegnap

c. John had

arrived

yesterday.

John aux-MÚLT megérkezik-PAST PART tegnap

’Tegnap megérkezett John.’ d. John had arrived

at

3pm.

John aux-MÚLT megérkezik-PAST PART elölj.-kor du. 3.00

’Háromkor megérkezett John.’ Glasbey szerint a kiterjesztett jelen fogalmával megmagyarázhatók a (6a–c) példák. (6a) azért grammatikus, mert a kiterjesztett jelent a today (’ma’) határozó adja meg, ami valóban magába foglalja az eseményidőt és a beszédidőt. (6b) esetében a yesterday (’tegnap’) határozó jelöli a kiterjesztett jelent, ami nem teljesíti azt az elvárást, hogy a beszédidőt magába foglalja, ezért agrammatikus a mondat. (6c) kapcsán úgy kell módosítani ezt az elvárást, hogy a kiterjesztett jelennek az eseményidőt és a referenciaidőt (RT) kell magába foglalnia, nem az eseményidőt és a beszédidőt. Ez utóbbi változat tulajdonképpen egy kevésbé megszorított, általánosabb megfogalmazása az előbbinek, és automatikusan teljesül a jelen idejű mondatban is, hiszen ott a beszédidő megegyezik a referenciaidővel. Glasbey ezen a ponton vezeti be a mondat kiértékelésének idejét, a referenciaidőt. Az adott időponttól megkövetelt határozottság, illetve unicitás tárgyalását lásd Kearns (1991: 184–202) és Ohnmacht (2011).

384

Ohnmacht Magdolna

Temporal Topic Interval terminust, mint ami a kiterjesztett jelen fogalmának átnevezése. Ezt a lépést a (6d) mondattal indokolja, amely grammatikus, és amelyben az at 3pm (’háromkor’) időhatározó nem időszakaszt, hanem időpontot jelöl, így nem szerencsés rá az eddigi kiterjesztett jelen elnevezés. További érve a TTI mellett, hogy a mondatokkal tulajdonképpen erről a szakaszról teszünk állítást, tehát a TTI diskurzus topikhoz hasonló szerepű, amit a következő mondattal példáz. (7)

Has

Mary read

aux-JELEN-ESZ/3. Mary

Middlemarch?

olvas-PAST PART Middlemarch

’Olvasta Mary a Middlemarchot?’ Glasbey szerint a fenti mondatnak több olvasata létezik attól függően, hogy mivel azonosítjuk a TTI-t. Az egyik olvasat esetében arra kérdezünk rá, hogy valaha olvasta-e a könyvet Mary, vagyis Mary egész életére. A másik olvasat szerint egy, a diskurzusban „kiemelkedő” (’salient’) időszakaszra vonatkozik a kérdés. Az előbbi olvasatot szokták egzisztenciális olvasatnak hívni, az utóbbit ’current relevance’ olvasatnak. Utóbbi esetben lehet a kérdésre adott válasz negatív úgy is, ha egyébként korábban már olvasta Mary a könyvet. Glasbey szerint ez azt mutatja, hogy a TTI a diskurzusban előzőleg adott, vagyis tényleg topik. Azt is kimondja, hogy a perfect használata mindig feltételez egy TTI-t, legyen az expliciten kifejezett, vagy csak impliciten, a diskurzusból azonosítható. A következőkben olyan mondatokat vizsgál, amelyeknél a TTI implicit marad és a mondatok megítélése egyéb tényezőn múlik. (8)

a. #Einstein has b. ?Princeton

has

been

a. What important discoveries have Mi

Princeton.

been

made

the last 1000 years?

elölj-INESS a

múlt

1000

év-TSZ

’Milyen fontos felfedéseket tettek az elmúlt ezer évben?’ b. #Gutenberg has discovered the art Gutenberg

by Einstein.

felfedezés-TSZ aux-JELEN-TSZ létige-PAST PART csinál-PAST PART

fontos

in

visited

aux-JELEN-ESZ/3. létige-PAST PART ellátogat-PAST PART által Einstein

Princeton

(9)

visited

aux-JELEN-ESZ/3. ellátogat-PAST PART Princeton

Einstein

aux-JELEN-ESZ/3 felfedez-PAST PART a

of

printing.

tudomány elölj-GEN nyomtatás

(8a–b, 9b) esetében az egzisztenciális olvasattal van dolgunk, a mondatok mégis agrammatikusak. Glasbey ezt azzal magyarázza, hogy a TTI (valaha) valójában a (7) mondatban is Mary életét jelenti, pontosabban annak is azt a szakaszát, amelyikben már tudott olvasni, és ez tart a jelenben. ((7) esetében feltételezzük, hogy Mary még most is él.) Ugyanígy (8a) és (9b) mondatok agrammatikussága azzal magyarázható, hogy az ágenseik már nem élnek. (8b) megítélése nem egyértelmű, bár általában elfogadott. Portner (2003) magyarázata szerint nem az ágensnek, hanem a topiknak a léte számít a TTI meghatározásában. Mivel (8b)-ben Princeton a diskurzus topikja és még létezik, a mondat grammatikus annak ellenére, hogy Einstein a mondat alanya és ő már nem él. A (8a) és (9b) mondatokban Einstein és Gutenberg nemcsak ágensek, hanem egyben topikok is, és a mondatok ezért agrammatikusak. Glasbey rámutat, hogy Portner megoldása szerint (9b)-nek grammatikusnak kellene lennie abban az esetben, ha úgy tekintjük, mint (9a) kérdésre adott válasz. Mivel azonban (9b) mindenképp agrammatikus, Portner megoldása nem megfelelő. Glasbey javaslata az, hogy minden, a mondatban szereplő entitás (’constituent entities’) léte számít a TTI megadásában, nemcsak az ágensé vagy a topiké. Glasbey tehát azt mondja, hogy a present perfect mondatok mindig feltételeznek egy időszakaszt, a TTI-t, ami a kiterjesztett jelen némileg módosított változata. A TTI-nek át kell


385

fognia az eseményidőt és a referenciaidőt, valamint lehet pontszerű is. Ezzel magyarázni tudja az időhatározók viselkedését a jelen idejű mellett a múlt idejű perfect mondatok esetében is. Megállapítja továbbá, hogy a TTI egyben diskurzus topik is, mert a perfect mondattal róla teszünk állítást. Temporális topik a progresszív mondatokban

3.2

Ebben a pontban megmutatom, hogy az az időpont, amely a progresszív értelmezés alapját képezi, valójában nemcsak időpont lehet, hanem szakasz is, továbbá mind szintaktikailag, mind szemantikailag topikként viselkedik. Ennek megfelelően temporális topiknak fogom nevezni. A temporális topik explicit kifejezése gyakran időhatározókkal történik, ezért a progresszív aspektus és a különböző típusú időhatározók együttes viselkedését fogom vizsgálni. Az időhatározók

3.3

Az időhatározókat általában mondathatározóként, szabadhatározóként tartjuk számon. Az alábbiakban megmutatom, hogy az időhatározók nem szabadon jelennek meg a mondatban, hanem kötött helyük van, függetlenül attól, hogy milyen típusú időhatározóról van szó. A mondatban elfoglalt helyük természetesen nem azonos, ahogy ezt a továbbiakban részletesen tárgyalom. A szakirodalomban az eseményekkel kapcsolatban túlnyomórészt azon típusú időhatározókat vizsgálják, amelyeket Zeno Vendler (Vendler 1957) is alkalmazott a különböző igetípusok megállapításához (in, for). (10) a. b. c) d)

Aurél fél óra alatt/*fél órán át fölmászott a hegyre. (teljesítmény) Aurél fél órán át/*fél óra alatt futott. (cselekmény) *Aurél fél órán át/*fél óra alatt /*délben utálja a történelmet. (állapot) Aurél délben/*fél órán át/fél óra alatt elérte a hegycsúcsot. (eredmény)

A fenti példasorban szereplő időhatározók a leírt események egy-egy részeseményére vonatkoznak. (10a–b) esetében a fél óra alatt, illetve fél órán át az események kumulatív szakaszára, (10d) mondatban a fél óra alatt az esemény felkészítő szakaszára, a délben pedig az esemény kumulatív pontjára vonatkozik (ez utóbbi típusú időhatározó státuszát később tárgyalom részletesen). A fenti mondatokban szereplő időhatározókat Kiefer után időmódosítóknak nevezem. Az időmódosítók olyan időhatározók, amelyek az esemény egyegy részeseményét módosítják. További általános jellemzőjük, hogy nem állhatnak progresszív mondatban.8 A következőkben a Kiefer által időmódosítóknak tartott időhatározók szintaktikai és szemantikai viselkedése alapján amellett fogok érvelni, hogy ez a csoport nem egységes, az időpontot vagy szakaszt jelölő időhatározót nem indokolt az időmódosítók közé sorolni. 3.3.1

Az időmódosítók szintaktikai és szemantikai viselkedése

A (10) példasor alapján láthattuk, hogy az időmódosítók tipikusan preverbális pozícióban állnak, bár egyes beszélők szerint előfordulhatnak a mondatban máshol is. (11) a. b. c. 8

??

Aurél fölmászott a hegyre fél óra alatt. Aurél fölmászott fél óra alatt a hegyre. ?? Fél óra alatt Aurél fölmászott a hegyre. ??

Ennek részletes tárgyalását lásd: Ohnmacht: A progresszív és a temporális topik a magyarban (LingDok 11. 2012))

386

Ohnmacht Magdolna

d. e.

??

Aurél elérte a hegycsúcsot fél óra alatt. Aurél elérte fél óra alatt a hegycsúcsot.

??

Mivel azonban semleges intonáció mellett a (11a–e) mondatok grammatikussága megkérdőjelezhető, a továbbiakban csak a standard szórendi változatot (lásd (10a–d)) vizsgálom. Az alábbi példapár az időmódosítók tipikus helyét szemlélteti. (12a) mondatban az igekötő preverbális pozícióban van, ami azt mutatja, hogy az időmódosító megelőzi a fókuszpozíciót. Ezt alátámasztja (12b), ahol a mondat fókuszt is tartalmaz. (12) a. Aurél fél óra alatt lenyírta a füvet. b. Aurél fél órán át MEZÍTLÁB futott. Mivel a (11a–e, 12a–b) példák alapján az időmódosító mindenképp preverbális pozícióban van, de nem állhat topik pozícióban (11c), megállapítható, hogy a kvantormezőben foglal helyet. Ha az eddigi fél óra alatt, fél órán át időmódosítókat „beszédesebb” időmódosítóval helyettesítjük, a következő adatokat kapjuk: (13) a. b. c. d. e. f.

Aurél rövid idő alatt elérte a hegycsúcsot. #Aurél hosszú idő alatt elérte a hegycsúcsot. Aurél rövid idő alatt lenyírta a füvet. #Aurél hosszú idő alatt lenyírta a füvet. Aurél RÖVID IDŐ ALATT érte el a hegycsúcsot. Aurél HOSSZÚ IDŐ ALATT érte el a hegycsúcsot.

A (13a–b) és (13c–d) példapárok, amelyekben az időmódosítók nem fókusz szerepűek, azt mutatják, hogy az időmódosító által elfoglalt pozíció egyik tulajdonsága, hogy érzékeny az őt kitöltő elem polaritására. Ez nem ismeretlen jelenség, elég, ha a disztributív kvantorokra (mindenki), kirekesztő értelmű kifejezésekre (ritkán, kevesen), pozitív értelmű kvantorokra (is, sok) gondolunk. É. Kiss (1999) részletesen elemzi a különböző fajtájú kvantorokat, és számos alcsoportjukat adja meg. A fenti példamondatok alapján ezek az időmódosítók – mivel állhatnak fókuszban is (13e–f) – a gyakorisági, fok-, mérték- és módhatározók csoportjával mutatnak hasonlóságot, azok közül is a pozitív értelműekkel (lásd (14a–b) (É. Kiss példái), ill. 14c). (14) a. János SOKSZOR hívja meg Marit vacsorára. b. János sokszor elkésik az iskolából. c. #János ritkán elkésik az iskolából. A megállapított szintaktikai pozícióból az következik, hogy szemantikailag az időmódosítók a mondat predikatív részéhez taroznak. Ha helyes ez a megállapítás, akkor a mondaton elvégzett predikátumtagadás eredménye is megjósolható. Megismétlem a korábbi (12a) mondatot: (15) a. Aurél fél óra alatt lenyírta a füvet. b. Aurél nem nyírta le a füvet fél óra alatt. (…Sokkal több idő kellett neki./ #Helyette inkább megmetszette az almafát.) A tagadó mondat azt jelenti, hogy az esemény nem ment végbe adott idő alatt, magának az eseménynek a végbemenetelét azonban nem tagadja. Mivel a tagadás érintetlenül hagyja az előfeltevéseket, ez arra utal, hogy maga az esemény, a fű lenyírása előfeltevésként van jelen, a fő predikátum a mondatban a tagadott összetevő, vagyis a fél óra alatt időmódosító. Ezt megerősíti az, hogy a zárójelbe tett folytatási variációknak különböző a megítélése. Az első


387

esetben, ahol az időmódosítóra kínálunk alternatívát mint tagadott összetevőre, a folytatás kifogástalan. Ezzel szemben a második eset, amelyben az eseményre kínálunk alternatívát, agrammatikus. Ez a különbség arra utal, hogy az időmódosító szemantikai viselkedése megfelel a megállapított szintaktikai pozíció alapján elvártnak. Vagyis megállapíthatjuk, hogy az időmódosítók szintaktikailag és szemantikailag a mondat predikátumát alkotják. 3.3.2

Az időpontot vagy szakaszt jelölő időhatározó mint időmódosító

Az eddigiekben csak említést tettem az időpontot vagy szakaszt jelölő időmódosítóról (délben), amely egy eredményige mellett állt (10d). A példát az alábbi példasorban megismétlem: (16) a. b. c. d.

Aurél délben elérte a hegycsúcsot. Aurél délben lenyírta a füvet Aurél délben megírta a levelet. Aurél délben futott.

Ha az időmódosítók meghatározása az, hogy a leírt esemény egy-egy részeseményét módosítják, akkor az alapján, hogy Kiefer (2006) az időpontjelölő időhatározót is időmódosítónak tartja, (16a–d) esetében is meg kell tudnunk határozni, hogy a délben mely részeseményeket jelöli. (16a) esetében egy pontszerű eseményről van szó, amelynek két részeseménye van: egy felkészítő szakasz és a kumulatív pont (telikus pont). Ahogy azt már korábban is megállapítottuk, itt az időmódosító az esemény kumulatív pontjára vonatkozik. (16d) esetében cselekményige szerepel a mondatban, az ilyen típusú igéknek egyetlen részeseményük van, egy kumulatív szakasz, és nincs kumulatív pontjuk. A mondat csak úgy értelmezhető, ha az időhatározót az esemény kezdetére vonatkoztatjuk. (16b–c) mondatban teljesítményigék szerepelnek, amelyek két részeseményből állnak: egy kumulatív szakaszból és egy kumulatív pontból. Az időhatározó értelmezése azonban bizonytalan. Mindkét mondat perfektív aspektusú, vagyis a benne leírt eseményt belső szerkezetére való tekintet nélkül, osztatlan egységként tekintjük. (16c) esetében egy feltehetően rövid eseményre gondolunk, ami teljes egészében végbemehet a déllel leírt időintervallumban, ezért könnyen értelmezhetjük a mondatot úgy, hogy az időhatározó az egységnek tekintett teljes eseményre, a megvalósulás pillanatára, a kumulatív pontra vonatkozik. (16b) azonban egy feltehetőleg jóval hosszabb ideig tartó eseményt ír le, ezért nehéz figyelmen kívül hagyni a belső szerkezetét egy viszonylag rövid szakaszt jelölő időhatározó mellett, mivel a teljes esemény nem mehet végbe ilyen rövid idő alatt. Óhatatlanul feltételezünk hát egy a kumulatív ponttól elkülönülő kezdőpontot, mert – az előző példával ellentétben – a két pont közötti különbség itt relevánsnak tűnik. A mondatot csak úgy tudjuk értelmezni, ha az időhatározót az esemény kezdetére vonatkoztatjuk. Látjuk, hogy a kontextus jelentősen befolyásolni tudja az intuíciónkat, és adható meg akár olyan környezet is, amelyben a két mondat értékelése esetleg megfordul. A két mondat értékelése közti különbséget azonban a világtudásunk okozza, vagyis nem nyelvi eredetű. A továbbiakban a két mondat közti különbségnek ezért nem tulajdonítok jelentőséget. Kiefer azt mondja, hogy a cselekményigék (lásd (16d)) és a teljesítményigék (lásd (16b–c)) esetében nincs az eseményeknek olyan részeseménye, amelyről az időpontjelölő időmódosító állítást tesz (kezdőpont), ezért ez a fajta időmódosító csak az eredményigékkel (16a) fér össze. Ez a megállapítás azonban vitatható. Egyrészt azért, mert a kérdéses mondatok teljesen grammatikusak, másrészt azért, mert ha az időpontjelölő időhatározót időmódosítóként kezeljük, akkor többszörösen kivételes viselkedésére kell hagyatkoznunk. Kiefer álláspontjából egyrészt az következne, hogy az időpontjelölő időhatározó eredményigék mellett időmódosító szerepet tölt be, egyébként pedig nem. Másrészt kivételt képezne abból a szempontból is, hogy a többi időmódosítótól eltérően – amelyek egy

388

Ohnmacht Magdolna

időtartammal kapcsolatos viszonyt jelölnek (fél óra alatt, két órán belül, egy órán át stb.) – ez az időmódosító a kérdéses részeseményt az időtengelyen helyezi el. Harmadrészt abból a szempontból is kivétel lenne, hogy a progresszívvel grammatikus mondatot alkot, miközben széles körben elfogadott nézet szerint a progresszív aspektus nem fér meg időmódosítókkal (lásd (17a–c)). (17) a. b. c. d.

*Aurél fél óra alatt éppen mászott föl a hegyre/ éppen futott. *Aurél fél órán át éppen mászott föl a hegyre/ éppen futott. *Aurél fél órán belül éppen mászott föl a hegyre/ éppen futott. Aurél délben éppen mászott föl a hegyre/ éppen futott.

Ha tehát az időpontjelölő időhatározót időmódosítóként kezeljük, számos problémába ütközünk, ezért feltehetőleg más szerepet kell tulajdonítani neki. 3.3.3

Az időpontjelölő időhatározó szintaktikai és szemantikai viselkedése

Az előzőekben bemutattam, hogy az időmódosítók a kvantormezőben jelennek meg és a mondat fő predikátumát alkotják (fókuszt nem tartalmazó mondatokban). Ebben a fejezetben azt vizsgálom, hogy az időpontjelölő időhatározó hol jelenhet meg a mondatban, és milyen szerepet tölt be a mondat információs szerkezetében. (18) a. b. c. d. e. f.

Tegnap délben Olívia meglocsolta a kaktuszt. Olívia tegnap délben meglocsolta a kaktuszt. Olívia meglocsolta a kaktuszt tegnap délben. Tegnap délben Aurél épp utazott hazafelé. Aurél tegnap délben épp utazott hazafelé. Aurél épp utazott hazafelé tegnap délben.

(18a–c) mondatok ugyan perfektívek, (18d–f) mondatok pedig progresszívek, de a közöttük lévő aspektuális különbség nem befolyásolja az időhatározó megjelenési helyeit, mindkét esetben ugyanazt a mintázatot mutatják. Mind preverbális (lásd (18a–b) és (18d–e)), mind posztverbális (lásd (18c,f)) pozícióban állhat az időhatározó. Az igekötő preverbális megjelenése jelzi, hogy a mondatok nem tartalmaznak fókuszt. Azt, hogy az igemódosítókkal ellentétben a tegnap délben időhatározó nem kvantorpozícióban áll, a posztverbális megjelenés mellett az mutatja, hogy mind a topik előtt, mind a topik mögött megjelenhet, vagyis a névszói topikkal felcserélhető, azaz tetszőleges sorrendben állnak. Ez a viselkedés egyértelműen arra utal, hogy az időhatározó topik pozícióban foglal helyet. É. Kiss (1999) is említi, hogy olykor időt jelölő kifejezés is lehet a mondat topikja, kiegészítve azzal, hogy ilyenkor az időhatározó az ige szabadon választott bővítménye és a VP-ben nyomot hagyva mozog föl a topik pozícióba, szemben azzal az esettel, amikor az időhatározó szabadhatározó és ezért helyben generáljuk. Kérdés, hogy szemantikailag indokolt-e topiknak tekinteni az időpontjelölő időhatározót. A fogalomból eredően azt kell belátni, hogy az időpontot jelölő időhatározót tartalmazó mondatok tekinthetők-e olyan kijelentésnek, amelyek az adott időpontról mint a diskurzusból már ismert dologról tesznek állítást. A Mi történt tegnap délben?/ Mit csináltál tegnap délben?/ Mit csináltál, amikor eleredt az eső? kérdésekre adhatók válaszként a következő mondatok: (19) a. b. c. d. e.

Olívia meglocsolta a kaktuszt. Épp füvet nyírtam. Tegnap délben Aurél épp futott. Akkor épp aludtam. Épp füvet nyírtam, amikor eleredt az eső.


389

A kérdésekkel bevezettünk a diskurzusba egy időpontot, a válaszok erre az időpontra utalnak. Igaz, hogy expliciten csak (19c) és (19e) esetében jelenik meg ez az időpont, a többi esetben is egyértelműen tudjuk azonosítani: (19d) esetében anaforikusan, (19a–b)-ben a kontextusból. (19a) perfektív mondat és tökéletes válasz a kérdésekre, és bár Partee (1984) megmutatta, hogy a perfektív mondatok (simple past) is anaforikusan kezelendők, a következőkben csak progresszív mondatokat vizsgálok, mert azok egy jól lehatárolható csoportot képviselnek, míg a perfektív mondatok sokkal kevésbé kötöttek szintaktikai és szemantikai szempontból is, vizsgálatuk túlságosan szerteágazó lenne. A (19b–e) mondatoknak tehát mindegyikére igaz, hogy egy egyértelműen azonosítható, a diskurzusban ismert időpontról tesznek állítást, megfelelve a topik fogalmának. Az időmódosítóktól eltérően progresszív mondatokban is megjelenni képes időpontjelölő időhatározó tehát mind szintaktikailag, mind szemantikailag topiknak tekinthető, ezért temporális topiknak nevezem. A temporális topik azonban valójában nemcsak időpont lehet, hanem időszakasz is. Tekintsük a következő párbeszédeket: (20) Mit csinált márc. 3-án 15.30-kor? Épp hegyeztem a ceruzámat. (21) Mit csinált márc. 3-án 15.30 és 16.30 között? a. #Épp hegyeztem a ceruzámat. b. Épp futottam. (22) Mit csinált márc. 3-án/ tegnapelőtt? a. #Épp hegyeztem a ceruzámat. b. #Épp futottam. c. Épp utaztam hazafelé Kínából. d. Épp vitorláztam. A kérdésekkel bevezetjük a diskurzusba a temporális topikot, ami (20) esetében valóban egy időpont, de (21–22) esetében szakasz. (21a) válasz azért nem fogadható el, mert a megadott időszakaszhoz képest nem tudjuk progresszívként értelmezni az adott eseményt, mivel egy ceruza kihegyezése jellemzően rövidebb ideig tart, mint a temporális topik által jelölt szakasz. Egy tipikusan hosszabb eseményt véve (21b) azonban már elfogadhatóvá válik a mondat. Ugyanezt mutatja (22a–d), még erőteljesebben. Itt jóval hosszabb szakaszt jelöl a temporális topik, így a (21) esetében még megfelelő futás esemény is elfogadhatatlan választ eredményez. A vitorlázás (lásd (22d)) és a Kínából való hazautazás (lásd (22c)) azonban feltehetőleg elég hosszú ideig tart ahhoz, hogy magába foglalja a temporális topik által jelölt időszakaszt, ezért (22c–d) elfogadható. Az egyes válaszok esetében felmerülő megítélésbeli különbségek azonban a világtudásunkkal magyarázhatók. Így pusztán azért, mert az eseményeink jellemzően elég rövidek ahhoz, hogy többnyire pontszerű vagy közel pontszerű temporális topik kelljen a progresszív értelmezéshez, nem határozhatjuk meg a temporális topik fogalmát definíció szerint időpontként. Összefoglalva az időhatározók szintaktikai és szemantikai vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy az időmódosítók a mondat predikatív részéhez tartoznak, kvantor pozícióban állnak. Az időpontot vagy szakaszt jelölő időhatározó azonban szintaktikailag és szemantikailag is valódi topiknak tekinthető, temporális topik. 3.4

TTI versus temporális topik

Az előző fejezetekben részletesen bemutattam a present perfect kapcsán bevezetett TTI-t és a progresszív kapcsán bevezetett temporális topikot. Ebben a fejezetben összegzem a tulajdonságaikat, és megmutatom, hogy kétségtelen hasonlóságuk ellenére lényeges különbség van köztük.

390

Ohnmacht Magdolna

3.4.1

A közös jellemzők

Glasbey szerint a perfect igeidő használata mindig feltételez egy implicit időszakaszt, a TTI-t, ami lehet szakasz is és pont is, illetve lehet explicit és implicit. Ugyanezeket mondtuk el a progresszív kapcsán a temporális topikról. Egy további, mindkét esetben kimondott megállapítás, hogy a TTI-ről, illetve a progresszív esetében a temporális topikról teszünk állítást. A következő pontban azt mutatom meg, hogy ez a TTI esetében nem állja meg a helyét, vagyis a TTI nem valódi topikja a perfect mondatnak, míg a temporális topik valódi topikja a progresszívnek. 3.4.2

Különbség a topik státuszban

A következőkben a TTI-t és a temporális topikot hasonlítom össze; mivel a TTI-t angol present perfect mondatokban mutatta ki Glasbey, a temporális topikot pedig magyar progresszív mondatokban vizsgálom, az alábbi példapárokban angol és magyar, eltérő igeidejű mondatokat hasonlítok össze. Glasbey szerint a következő, (23a) mondat (előzőleg (7)) vagy a Mary életével (amikor már tudott olvasni) azonosítható szakaszról, vagy egy a kontextusból azonosítható időszakaszról, (például a vizsgaidőszakról) szól. Ebben az esetben implicit a TTI. A (23b) esetében a progresszív mondattal a szintén implicit temporális topikról teszünk állítást. (23) a. Has Mary read Middlemarch? b. Aurél éppen túrázott. Az alábbi mondatokban azonban explicit TTI (lásd (24a)), illetve temporális topik (lásd (24b)) szerepel.9 (24) a. Have

you (ever) had

aux-JELEN te

valaha

a

proper lunch (today)?

birtokol-PAST PART egy rendes

ebéd

ma

’Ebédeltél már (valaha/ma) rendesen?’ b. Délben épp locsoltam a virágokat. Ha az adott időszakaszok valóban topikok, akkor a diskurzusból már előzőleg ismertnek kell lenniük, azaz specifikusnak. Ezzel Glasbey ellentmondásba kerül az igeidőknek az aspektusokról szóló fejezetben ismertetett osztályozásával, miszerint a perfect határozatlan igeidő. Glasbey megállapításából következően, miszerint a present perfect mondat a TTI-ről szól, a (25b) válasznak elfogadhatónak kellene lennie. (25) a. Tell

me

about

your

day.

Mond-IMP PRO-ESZ/1 elölj-DELAT te-GEN nap

’Mesélj a napodról!’ b. #I have had lunch today. (26) a. Mesélj nekem a múlt szombatról. b. Múlt szombaton épp utaztam hazafelé Japánból.

9

A present perfect mondatokat az igeidő alapján minősítjük present perfectnek, ami nem azonos egy adott aspektuális vagy eseményszerkezeti kategóriával, az egzisztenciális olvasattal, amit az (a) mondatban megjelenő today időhatározó is alátámasztani látszik. Glasbey azonban épp amellett érvel, hogy azokban az esetekben is van egy implicit TTI – ami egyébként is megszorított (lásd (7–8)) –, amelyekben nem jelenik meg időhatározó. Ugyanakkor az időhatározót tartalmazó mondatok szintén lehetnek egzisztenciális olvasatúak, mert kezelhetőek egységesen az időhatározót nem tartalmazó mondatokkal azon az alapon, hogy az általuk jelölt időszakasz „még nem ért véget”, vagyis tartalmazza a beszédidőt (lásd kiterjesztett jelen), és az esemény a megjelölt időszakaszon belül nem egy ismert, meghatározott időpontban zajlik/zajlott.


391

A fenti mondatok azt mutatják, hogy a Mi történt ekkor meg ekkor? típusú kérdésre, ahol az adott időszakasz diskurzus topikként van jelen, perfect igeidejű válasz nem adható annak ellenére sem, hogy az időhatározó egyébként megfelelő lenne (lásd (25a–b)), progresszív azonban igen (lásd (26a–b)). Kearns a present perfect határozatlanságát a következő példával szemlélteti. (27) a. I have

been

to


on

Monday / #on

elölj-SUPERESS hétfő

(28)

the

market

a

piac

a

Monday / #last Monday.

/ elölj-SUPERESS egy hétfő

/ múlt

’Voltam már a piacon hétfőn/#egy hétfőn/#múlt hétfőn.’ b. Éppen túráztam #egy / aznap délután. a. #On Monday I have been to elölj-SUPERESS

hétfő

én aux-JELEN létige-PAST PART

hétfő

the market

elölj-hoz a

piac

b. Aznap délután éppen túráztam. Kearns rámutat, hogy a present perfect az on Monday (’hétfőn’) időhatározót csak nemspecifikus értelmezéssel engedi meg, mert a nyilvánvalóan specifikus last Monday (’múlt hétfőn’) agrammatikussá teszi a mondatot (lásd (27a)). Ezt alátámasztja azzal is, hogy megmutatja, amennyiben kiemeljük topik pozícióba az időhatározót (lásd (28a)), a mondat szintén agrammatikussá válik. Ezzel szemben a progresszív mondat csak a specifikus időhatározóval grammatikus (lásd (27b)), megfelelően Kearns besorolásának, miszerint a progresszív határozott igeidő. Ennek megfelelően a progresszív azt is megengedi, hogy az időhatározót kiemeljük (lásd (28b)), vagyis az betöltheti a diskurzus topik szerepét. A fenti két teszt egyértelműen azt mutatja, hogy a Glasbey által a present perfect esetében kimutatott TTI valójában nem lehet diskurzus topik, tehát ilyen értelemben az az állítás, hogy a mondat róla szól, nem állja meg a helyét. A progresszív aspektus esetében meghatározott temporális topik azonban mutatja a diskurzus topikra jellemző tulajdonságokat, vagyis tekinthető valódi diskurzus topiknak.10 A Glasbey-féle TTI státuszának megállapításához tehát további vizsgálatra van szükség. 3.5

A Kratzer-féle spatio-temporális argumentum

Ebben a fejezetben röviden bemutatom (Kratzer 1995) álláspontját az individuumszintű és állapotszintű predikátumok megkülönböztetéséről. A későbbiekben megállapításait alkalmazzuk a present perfectre, hogy tesztjeivel megmutassuk, hogy a TTI nem diskurzus topik, hanem inkább spatio-temporális argumentum. Kratzer amellett érvel, hogy a spatio-temporális argumentum megléte vagy hiánya tesz különbséget az állapotszintű, illetve individuumszintű predikátumok között. Ez a felfogás egyrészt eltér G. Carlson megoldásától (Carlson 1977), aki a kétféle tulajdonságtípust különböző fajta entitásoknak tekinti, másrészt eltér attól a neo-davidsoniánus megoldástól is, amely szerint minden predikátumnak van eseményargumentuma. Az állapotszintű predikátumok térben és időben megvalósult, konkrét eseményeket fejeznek ki (pl.: Ülök egy széken.), míg az individuumszintű predikátumok egy individuumra általánosságban jellemző tulajdonságot (pl.: Magas vagyok, zongorázom.).11 Kratzer szerint az előbbieknek van, az utóbbiaknak nincs spatio-temporális argumentumuk. Eltérő viselkedésüket többféle teszttel

10

Ennek következménye lehet, hogy a present perfect igeidejű, vagyis egzisztenciális aspektusú mondatok thetikus, míg a progresszív aspektusú mondatok kategorikus állítástípusba tartoznak. Ezt azonban jelen cikkben nem tárgyalom bővebben. 11 Ilyen értelemben az individuumszintű predikátumok nem is eseményeket jelölnek.

392

Ohnmacht Magdolna

mutatja ki, amelyek közül itt kettőt említek. Az egyik a hely- és időhatározók jelenlétének lehetősége, a másik az egzisztenciális konstrukcióban való előfordulás. (29) Aurél úszik. A fenti mondatnak legalább három olvasata van. Az egyik a progresszív értelmezés, amely szerint a beszédidő pillanatában Aurél épp rója a hosszokat a medencében. Értelmezhető azonban perfektívként is, azon belül lehet például fókuszos vagy jövő idejű, de ezzel az olvasattal itt most nem foglalkozunk. A harmadik olvasat szerint Aurél a sportok közül az úszásnak hódol, vagyis a predikátum habituális értelmezésű, egy Aurélra jellemző tulajdonságot jelöl.12 Az angol a különböző olvasatokat eltérő igeidővel fejezi ki, amint Kratzer példái is mutatják. (30) a. Manon is Manon

dancing

on

b. Manon (épp) táncol a füvön. (31) a. Manon is dancing Manon

fű

this morning.

létige-JELEN-ESZ/3 táncol-PRES PART ez

b. Manon ma délelőtt táncol. (32) a. Manon is a Manon

the lawn.

létige-JELEN-ESZ/3 táncol-PRES PART elölj-SUPERESS a

délelőtt

dancer. (Manon dances.)

létige-JELEN-ESZ/3 egy táncos

b. Manon táncos. (Manon táncol.) Kratzer szerint a (30) és (31) esetében a predikátumnak van spatio-temporális argumentuma, ez teszi lehetővé a hely- és időhatározó megjelenését. Vagyis az angolban a progresszív igealak a spatio-temporális argumentum jelenlétét jelzi.13 Ezzel szemben a (32) mondatban nem jelenhetnek meg ezek a határozók, ami azt mutatja, hogy a habituális olvasatú predikátumnak nincs spatio-temporális argumentuma, vagyis nem konkrét eseményről van szó.14 Különbség mutatkozik meg az egzisztenciális konstrukcióban való előfordulásuk tekintetében is. Kratzer Milsark (1974) példáit említi, amelyek azt mutatják, hogy az individuumszintű predikátumok nem jelenhetnek meg bizonyos típusú egzisztenciális mondatokban, míg az állapotszintű predikátumok igen. (33) a. There EXPL

are

b. #There are EXPL

firemen

available.

létige-JELEN-TSZ tűzoltó-TSZ elérhető

firemen

altruistic.

létige-JELEN-TSZ tűzoltó-TSZ altruista

A there is/ there are típusú szerkezetben mindig van egy lokatívuszi argumentum, ami lehet implicit, ahogy itt is az. Kratzer alapján (33b) azért agrammatikus, mert a predikátumnak nincs spatio-temporális argumentuma, amit fel tudna venni argumentumaként a lokatívusz, ugyanúgy, ahogy (32) kapcsán láttuk. A fenti tesztekkel tehát a különböző típusú predikátumok viselkedése közti különbség alapján kimutatható a spatio-temporális argumentum jelenléte. A következőkben a fenti teszteket a present perfect mondatokra alkalmazom, hogy össze lehessen hasonlítani a TTI-t és a spatio-temporális argumentumot. 12

A mondat beszédidőhöz való kötése természetesen az ige jelen idejéből adódik. A habituális olvasat egyidejű megléte azonban igeidőtől független, a többértelműség múlt és jövő időben egyaránt megvan. 13 A progresszív terminus itt a continuous alakot jelenti, nem pedig a temporális keretet jelző progresszív aspektust. Az angolban ez az igealak nemcsak a progresszív aspektus kifejezésére használatos. 14 Előfordulhat ilyen mondatban is határozó, de olyankor a predikátum megszűnik habituális olvasatúnak lenni.


3.5.1

393

A TTI tesztelése

Az előző fejezetben azt láttuk, hogy az individuumszintű predikátumok nem állhattak a (34a) típusú egzisztenciális szerkezetben (33a–b). (34b) szintén egzisztenciális mondat, csak időpontok fölötti kvantifikációval. Azt mondtuk, hogy (34a) esetében mindig van egy lokatívuszi argumentum a mondatban. Glasbey azt állapította meg (lásd 3.1.), hogy a (34b) típusú mondatokban mindig van egy temporális szakasz, amibe az eseményt helyezzük. A két példa közti különbség a főnévi és igei tartomány közti különbségből adódik. Individuumok fölötti kvantifikáció esetében hely argumentumot feltételeztünk (34a), időpontok fölötti kvantifikáció esetében temporális szakaszt (34b). (34) a. Légy van a levesben. b. Ettem már csigát. Ez a különbség magyarázható azzal a megállapítással, hogy az objektumok úgy térbeliek, ahogy az események időbeliek. Vagyis nincs objektum téri argumentum nélkül, illetve esemény temporális argumentum nélkül. Ennek alapján azt várjuk, hogy az individuumszintű predikátumok nem jelenhetnek meg a (34b) típusú mondatokban sem. (35) a. b. c. d.

#Voltam már gyerek/ magas. Voltam már szőke/kedves. #Szerettem már a spenótot. Kajakoztam már.

(35a) és (35c) mondatokban individuumszintű predikátumok állnak, és egyértelműen agrammatikusak. A (35b) mondatban szereplő predikátumok alapvetően lehetnek individuumszintűek, állhatnak tulajdonságként, ilyen egzisztenciális mondatban azonban csak olyan olvasatuk lehetséges, amelynél átmeneti tulajdonságot jelölnek, vagyis állapotszintűek. Ugyanez mondható el a (35d) mondatról. A predikátum nem kaphat habituális olvasatot, nem jelentheti azt a mondat, hogy volt olyan, hogy a sportágak közül a kajakozásnak hódoltam. A kajakozás itt kizárólag konkrét kajakozási eseményre utal, ezért lehet a mondat grammatikus. A (35a) és (35c) mondatokban szereplő predikátumoknak azonban nincs ilyen átmenetiséget jelentő olvasatuk, ezért mindenképp agrammatikusak. A predikátumoknak ez a viselkedési mintája megegyezik a spatio-temporális argumentum kapcsán bemutatott viselkedéssel, ami arra utal, hogy a present perfect (egzisztenciális aspektus) esetében Glasbey által feltételezett TTI hasonló a spatio-temporális argumentumhoz. A spatio-temporális argumentum jelenlétének kimutatásához a másik teszt az volt, hogy állhatnak-e a mondatban hely- vagy időhatározók. A present perfect kapcsán egy feltételezett temporális argumentum jelenlétét kell kimutatnunk. Ha tehát állhat a mondatban időhatározó, az azt jelzi, hogy jelen van egy ilyen temporális argumentum. Már az előző fejezetekben is találkoztunk olyan példamondattal, amely tartalmazott időhatározót (itt megismétlem néhány új mondattal együtt), ami azt jelenti, hogy feltételezésünk helyes volt. (8) a. John has arrived today. (36) a. Ettem már csigát az idén. b. Ettem már csigát a ballagás óta. A spatio-temporális argumentum kimutatására használt teszteket az egzisztenciális mondatra alkalmaztam, hogy össze tudjuk hasonlítani vele azt a temporális szakaszt, amelyet Glasbey a present perfect mondatokban feltételez. A tesztek ugyanazt az eredményt mutatták a TTI esetében is, mint a spatio-temporális argumentum esetében, vagyis feltételezhető, hogy szerepük megegyezik.

394

4.

Ohnmacht Magdolna

Összefoglaló

A tanulmányban a temporális topik fogalmát vizsgáltam. Megmutattam, hogy az időhatározók szintaktikai és szemantikai viselkedése alapján az időpontot vagy szakaszt jelölő időhatározókat nem indokolt az időmódosítók közé sorolni, mert az időmódosítók a mondat predikatív részéhez tartoznak és kvantorpozícióban állnak, az időpontot vagy szakaszt jelölő időhatározók viszont topik szerepet tölthetnek be a progresszív mondatban; ekkor beszélünk temporális topikról. Bemutattam a Glasbey (2005) által definiált Temporal Topic Interval fogalmát, és a hasonlóságok mellett megmutattam a két fogalom között levő alapvető különbséget, miszerint a temporális topik valódi topikot takar, a TTI azonban nem. A TTI státuszának megállapításához összehasonlítottam a TTI-t és a Kratzer-féle spatio-temporális argumentumot a Kratzer által az utóbbi kimutatására végzett tesztek segítségével. Az eredmény azt mutatta, hogy a TTI hasonlóságot mutat a spatio-temporális argumentummal, vagyis – nevével ellentétben – inkább argumentum jellegű, nem pedig topik jellegű. Hivatkozások Bach, Emmon (1981): On Time, Tense, and Aspect: An Essay in English Metaphysics. In: Peter Cole (ed.): Radical Pragmatics, Academic Press, New York, 63–81. Carlson, Gregory (1977). Reference to Kinds in English. Ph.D. dissertation, University of Massachusetts. É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 1–184. Enç, Mürvet (1991): The Semantics of Specificity. Linguistic Inquiry 22, 1–25. Glasbey, Sheila R. (2005). A “temporal topic interval” analysis of the English perfect. Accepted as an alternate for presentation at the LAGB Satellite Workshop on Perfectivity and Telicity, Fitzwilliam College, Cambridge, September 3–4 2005. Kearns, Katherine Susan (1991): The Semantics of the English Progressive. Ph.D. dissertation, Dept.of Linguistics and Philosophy, MIT. Kiefer Ferenc (2006): Aspektus és akcióminőség különös tekintettel a magyar nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (1992): Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 797–886. Kratzer, Angelika (1995): Stage-Level and Individual-Level Predicates. In: G. Carlson – J. Pelletier (eds.): The Generic Book. Chicago University Press, Chicago, 125–175. To be reprinted in James Higginbotham (ed.): Language and Cognition. Basil Blackwell, Oxford. Maleczki Márta (2001): Az információs szerkezet, a szintaktikai szerkezet és az aspektus összefüggései a magyarban: a progresszív és az egzisztenciális aspektus. In: Bakró Nagy M. – Bánréti Z. – É. Kiss K. (szerk.): Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből, 165–181. Osiris, Budapest. McCoard, Robert (1978): The English Perfect: Tense-Choice and Pragmatic Inferences. North Holland, Amsterdam. Milsark, Gary (1974): Existential sentences in English. Ph.D. dissertation, MIT. Ohnmacht Magdolna (2011): A progresszív aspektus temporális tulajdonságainak vizsgálata – Az unicitás. In: Tóth Zsófia Anna (szerk.): A varázsgyűrűtől az interkonfesszionális kommunikációig – Információtudományi metszéspontok bölcsészeti megközelítésben, Primaware, Szeged, 194–202. Ohnmacht Magdolna (2012): A progresszív és a temporális topik a magyarban. In: Gécseg Zsuzsanna (szerk.): Nyelvészdoktoranduszok dolgozatai (LingDok 11), Szeged, 167–183. Partee, Barbara H. (1984): Nominal and temporal anaphora. Linguistics and Philosophy 7, 243–286. Portner, Paul (2003): The (temporal) semantics and (modal) pragmatic of the perfect. Linguistics and Philosophy 26, 459–510. Reichenbach, Hans (1947): Elements of Symbolic Logic. Macmillan, London. Smith, Carlota S. (1991): The Parameter of Aspect. 2nd edition 1997. Kluwer Academic Press, Dordrecht. Vendler, Zeno (1957): Verbs and Times. Philosophical Review 66 (2), 143–160.

Az igekötők és az igei vonzatstruktúra összefüggései a magyarban és lehetséges kezelésük a számítógépes nyelvészetben Károly Márton1 PTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola [email protected]

1.

Bevezetés. Az igekötő fogalma és jellemzése

Ismert tény, hogy a magyarban ma igekötőkként ismert fontosabb szavak eredetileg határozószók voltak, egy részük máig megőrizte e funkcióját is. Balogh (Keszler 2000: 264) az igekötő fogalmát a következőképpen definiálja: „Az igekötő olyan – a határozószókkal rokon – viszony-szó, amely tipikusan igéhez (esetleg igei természetű szóhoz, igenévhez, deverbális főnévhez) kapcsolódik, s elsősorban lexikai-szemantikai szerepű nyelvelem, az igék jelentésének módosítására, megváltoztatására szolgál (ír – megír, átír).” Az igekötők a „viszonyszók” – Elekfi (2001) szerint inkább viszonyító szók – közé sorolhatók, azok az ige egy kitüntetett vonzatának (ami rendszerint az alany vagy a tárgy) valamely referenciaponthoz való viszonyítására, illetve e viszony változásának jelölésére szolgálnak. A le például azt jelenti, hogy a történést a referenciapontból nyomon követve fejünket a Föld középpontja felé kell fordítanunk. Az igekötő szófaja a határozószókon (pl. haza, ill. haza-2) kívül kapcsolódik a névutókhoz is (pl. körül-, ill. a ház körül). Nem véletlen tehát, hogy a generatív nyelvelmélet mindhárom szófajt egyszerűen az Adv osztályba sorolja, tehát adverbiális frázis fejébe kerülhet az igekötő is: [TP [DPi Péter] [VP [AdvPj el] [V’ ment [DPi ] [AdvPj ] [DP az iskolába]]]]. Határozószó mivoltuknak megfelelően az igekötők eredetileg a cselekvés vagy történés irányát jelölték (ki, be, le, fel stb.). Aspektualizáló szerepüket a szláv hatás már az ómagyar kortól kezdve erősíthette (Pátrovics 2002), ennek vizsgálata azonban inkább a kontrasztív és areális nyelvészettel foglalkozók feladata. Az aspektus- és akcióminőség-képzés rendszere mindenesetre Európában a szláv nyelvekben a leggazdagabb (a lengyelben az akcióminőségek száma megközelíti a húszat), ennek egyik eszköze ott is, és részben a németben is (bővebben lásd Szűcs 1999: 154–158) – az igekötő. Hogy ez eltávolodhat-e az igétől és milyen mértékben, nyelvfüggő. A Balogh szerinti harmadik funkció a jelentésspecializáció. Ez megfeleltethető a nemkompozicionális szemantikának: az igekötő leszűkíti az alapige jelentését, annak speciális jelentésárnyalatot kölcsönöz, de az igekötő alapjelentéséhez már nincs sok köze az igének (felmos, letegez). Az ilyen szavakban az igekötő gyakran metaforizáción ment keresztül (É. Kiss 2004). A metaforizáció folyamatának vizsgálata nem feladatunk, de meg kell említenünk

1

A ReALIS projekt jelenleg futó szakaszát a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV/2010/KONV-2010-0002 (A déldunántúli régió egyetemi versenyképességének fejlesztése) támogatja. 2 A kötőjel csupán az igekötői funkciójú elem megkülönböztetésére szolgál ott, ahol szükséges.

Károly Márton

396

amiatt, hogy a vonzatszerkezet-változás valójában ennek következménye, ezért sok szótárban a jelentésspecializáló igekötővel bíró igék önálló szócikket kapnak. E dolgozat fő témája tehát az igekötők vonzatszerkezet-változtató hatásának bemutatása, valamint a számítógépes nyelvészet vizeire evezve próbálok minderre egy lehetséges (szabályalapú, mélyelemző) számítógépes megvalósítást nagy vonalakban felvázolni. Mivel megközelítésünkben az alany és a tárgy is vonzatnak minősül, a Balogh (Keszler 2000: 266) által említett 1. és 2. funkció (tárgyassá tétel, ill. vonzatkeret-bővítés) elkülönítésére sincs szükség, viszont a vonzatkeret-szűkítés és az egész vonzatkeret megváltoztatása is lehetséges. Sőt mivel a magyarban a vonzatszerkezet-változás nem befolyásolja az igekötők esetleges elválását (minden igekötő elválhat), ugyanakkor viszont a jobb hatékonyság érdekében minimalizálni kell(ene) ugyanazon lexémák (igekötők, igék) többszörös (sokszoros) felvételét, vélhetően olyan jelenséggel állunk szemben, amellyel kapcsolatban felmerül a külön adatszerkezetben, az alapigék vonzatkereteitől elkülönítve történő, a magyar nyelvre specifikus elemzés szükségessége. 2. 2.1

Az igekötők szemantikája és funkciói Határozószó, névutó, igekötő

Hegedűs (2005: 69) könyvében a főnévtől való „távolságuk” tekintetében a következőképpen rendszerezi a magyar nyelv határozói funkciójú elemeit: főnévi viszonyrag – névutó – határozóraggal járó névutó – határozóraggal járó határozószó – valóságos határozószó – igekötő – igekötővé váló, határozói funkciójú szó (hátra, vissza, végre stb.: mivel szételemezhetők, nem tekinthetők valódi határozószóknak). A folytatásban megjegyzi, hogy minél inkább távolodunk a főnévtől, annál inkább igaz az, hogy a szó vagy más morféma a mondatrészként történő bővítés (a ragos, névutós névszók tipikus funkciója) helyett az ige jelentését pontosítja. Az igekötővé válás különösen a hová? kérdésre felelő határozószók esetén érhető tetten: hazamegy, visszamarad, végrehajt (Hegedűs 2004: 94). A hátra van kifejezés első tagját is kezdjük igekötőnek érezni. Az igemódosítói funkció elvitathatatlan, mivel az igével egy fonológiai szót alkot. Hogy az igekötővé válás meddig terjedhet, nem tudjuk. Mindenesetre a helyesírási szabályzatban lefektetett normák követendő volta ellenére még az írott nyelvhasználat is változik – olykor az egybeírás irányába is, és a jövőbeni helyesírási reformoknak várhatóan foglalkozniuk kell majd az igekötővé váló elemek kérdésével. A határozószók, névutók és igekötők szerves kapcsolata a mai magyarban is nyilvánvaló. Az A fazék alul van; övön alul üt, alulmúl vmit hármas talán a legtipikusabb példák egyike minderre, bár az ilyen esetekben az igekötőszerű használat gyakran csak kevés igére korlátozódik (pl. együttműködik), ezért azokat az alapul vett szerzők nem is tekintik igekötőnek. Az alul-nak viszont van még egy részleges tagadó jellegű (’nem eléggé’), képzőszerű funkciója. E minőségében az inputja melléknévi igenév (bár a fejlik ige alapalakja ma már nemigen használatos): alulművelt, alultáplált, alultájékozott, alulkormányzott, alulképzett, alulfejlett. Produktivitása e minőségében is korlátozott, bár az alulkormányzott viszonylag új keletű összetétel. A prefixum a túl- ellentéte, ami szintén névutó is (a hegyen túl), elöljáró is (túl a Tiszán), igekötő is (túlmegy vmin), de önálló határozószóként nem fordul elő. 2.2

Az igekötők állományáról és az egyes igekötők szemantikájáról

Szarka (2002), Kiefert (2000: 482) és Jakabot (1976: 98) idézve felsorolja azokat az elemeket, amelyek e két szerző szerint igekötőnek tekinthetők. Kiefer (2000: 515) definíciója az igekötőre a következő (idézi Szarka 2002: 32): „nem lehet szintaktikailag kielégíthető vonzata

Az igekötők és az igei vonzatstruktúra összefüggései a magyarban

397

az igének … perfektivál … termékeny.” (Fontos itt is megjegyeznünk, hogy Kiefer (2000: 463) nem tekinti az igekötőt az ige vonzatának.) Kiefer és Jakab szerint tehát a magyarban az alábbi igekötők vannak: agyon, alá, át, be, bele, egybe, el, elé, elő, előre, fel, félre, fölé, hátra, haza, hozzá, ide, keresztül, ki, körül, le, meg, mellé, mögé, neki, oda, össze, rá, szét, tovább, tönkre, túl, utána, újra, végig, vissza. A két szerző rendszerének egyesítését tekintve összesen 36 igekötőről beszélhetünk a magyarban: a legkeményebb kritérium egyértelműen a nehezen mérhető produktivitás. A már említett és közismert perfektiváláson túl, amennyiben az ige után áll, az igekötő – ellenkező hatást kiváltva – a progresszív aspektust is kifejezheti. (Reggel levittem a szemetet. / Vittem le reggel a szemetet, közben odajött hozzám két gyanús alak.)3 A második esetben lehetséges, hogy a szemetet a beszélő le sem tudta vinni, mert a cselekvés megszakadt. A leginkább kiüresedett szemantikájú meg- (~mög[ött]) igekötő funkciója azonban már régóta egyértelműen és csakis a perfektiválás (néhány kivételt – például megtér – leszámítva). A perfektiválás kritériuma azonban nem jelenti azt, hogy az igekötő, ha az ige előtt van, minden esetben perfektivál. Az igekötő ugyanis az ige előtt állva is kiemelheti a progresszív aspektust (elbeszélget), sőt az akcióminőséget is meghatározhatja: megzörget (szemelfaktív akcióminőség), levizsgázik (rezultatív akcióminőség). Valódi irányt jelölő igekötők, igekötőszerű határozói elemek: alá(rak), át(megy), be(megy), bele(önt), el(megy), elé(tesz), előre(ugrik), fel(megy), félre(ugrik), hátra(ugrik), haza(megy), hozzá(tesz), ide(hoz), keresztül(megy), ki(visz), le(megy), mellé(megy), mögé(kerül), neki(megy), oda(áll), össze(rak), rá(hajt), szét(jön), tovább(hajt) – a fokozott igekötők közül csak ez tekinthető továbbra is igekötőnek –, túl(megy), vissza(jön). Ismert, hogy a nyelvi fejlődés hajtóereje a metaforizáció és a grammatikalizáció. Ennek megfelelően az igekötők többsége metaforikus értelmet nyert, mégpedig minél gyakrabban használt, minél produktívabb az igekötő, a metafora annál elvontabb, akár egészen az aszemantikusságig. Ezért ha a valódi irányt kifejező igekötőket tekintjük, azok más igékhez kapcsolva metaforikus értelmet nyernek, ami a funkcióváltozásban teljesedhet ki (elmegy, elfut ~ elsóz, elrohad). Csak néhány olyan igekötő van, amely produktív ugyan, de használatára nehéz olyan példát adni, amelyben nagymértékben eltávolodott volna az eredeti jelentésétől: például az alá- igekötőnek két alapjelentése van, a függőleges irányt magában foglaló, konkrét (alárak) és a számszerűen mérhető, absztraktabb (alámér [súlyemelésben a mérlegelésnél], aláígér). Talán a kevés egyéb példa egyike az aláír: a kézjegy szokásos helye a lap alja (ill. a dokumentum vége), tehát az aláír azt jelenti, hogy fölül van a főszöveg, és alulra kerül a kézjegy. A következőkben megemlítek még a többi igekötő metaforikus (és metonimikus) kognitív sémái közül néhányat, Szilire (személyes közlés, részben É. Kiss [2004] alapján) és Kövecsesre (2005) támaszkodva. Az irányjelölő igekötők konkrét szemantikai vonzatpárjukat (ld. később) elvesztették, azok jelentése innentől kezdve tekinthető absztraktnak.

átnéz

Kognitív alakzat MF

befest begorombul

MF MF

behúz (egyet)

MF (be-) +

Igealak

MN (húz) 3

Céltartomány (MF), helyettesített (MN) DOKUMENTUM ANNAK ELEJE ÉS VÉGE ÚJ FESTÉKRÉTEG LELKIÁLLAPOTOK DÜH ÖKÖL ÜTÉS AZ ÜTŐMOZDULAT

Forrástartomány, helyettesítő HÍD stb. HÍDFŐK TARTÁLY HELYEK ZÁRT HELYISÉG SZÚRÓ FEGYVER TESTBE HATOLÁS ANNAK RÉSZE

Megjegyzés (a kognitív séma használatának mögöttes oka)

a düh és a zárt helyiség is távolabb áll a természetestől

Meglátásom szerint a példa beszédhelyzetében a vittem le/odajött a múltbéli eseménynek a jelenre való kihatását, míg a viszem le/odajön az élményszerű elbeszélést helyezi előtérbe.

Károly Márton

398 belebeszél

MF

beleszeret

MF + MN MF

elsóz, elrohad, eldönt feláll, felfúj felmos (padlót) feldühödik keresztülver kimerül (ember) kivan

MF MN inkább MN (fel-) MF

MF 2xMF+MN

HÁTTÉRTEVÉKENYSÉG BESZÉLŐ ZAVARKELTÉS SZERELEM ÉRZÉS (OKOZAT) TARTÓS, VÉGLEGES ÁLL.-VÁLTOZ(TAT)ÁS NAGYOBB MÉRET TARTALMAZOTT

FOLYADÉK (víz) FÜRDŐZŐ VÍZBE UGRÁS FOLYADÉK STIMULUS (OK) ELTÁVOLODÁS, ELTÁVOLÍTÁS MAGASABB HELY TARTALMAZÓ

(piszok) OK (düh)

OKOZAT

TESTÜLET KIERŐSZAKOLT DÖNTÉS KÉNYSZERÍTÉS EMBER ÉLETERŐ ÉLETERŐ > LÉLEK

SZILÁRD TÁRGY SZÖG ERŐ ENERGIAFORRÁS LEADOTT ENERGIA > MAGA AZ EMBER

szerelembe esni is lehet (ezért a FOLYADÉK metafora) az elmegy referenciapontja lesz absztrakt, metaforikus a fel- jelentése konkrét marad, de nem a padló mozog felfelé

(pulzus stb. emelkedése)

a kimerül metaforájával együtt

1. táblázat. Néhány igekötőhöz kapcsolódó kognitív séma (MF=metafora, MN=metonímia). A kivan túlzó, kettős metafora és metonímia kombinációja, melyből a második metafora AZ ÉLETERŐ (A) LÉLEK (funkcionális hasonlóság miatt), a metonímia pedig A LÉLEK MAGA AZ EMBER (AZ EGÉSZ A RÉSZ HELYETT), tehát ha az embernek elfogy az életereje, akkor saját maga fogy el, illetve kerül kívül a tulajdon testén (a lelke – vagyis az illető halálosan fáradt).4 Mindezek már a képzőszerű használatot, sőt a szemantika (majdnem) teljes kiüresedését példázzák, a vonzatszerkezetnek adott esetben teljes megváltoztatásával együtt. Van olyan eset is, hogy az alapige nem is létezik (*gorombul). Mi azonban a számítógépes nyelvészet megfontolásait is figyelembe véve igekötőnek tekintjük mindazt, ami szintaktikailag és helyesírásilag is akként viselkedik. E definíció látszólag nem nyelvészeti, valójában azonban az összetétel egy sajátos fajtájáról van szó, ami takarhat kompozicionális vagy nem kompozicionális szemantikát, ugyanakkor az elválás lehetősége miatt mégsem tekinthető állandónak. Megközelítésünk, amelyben tehát az igekötő fogalmát az összetételből vezetjük le, számítógépes nyelvészeti szempontból kezelhetőbb, mint az életlenségeket magukban foglaló, a produktivitásra is alapozó definíciók. Szintén kimondhatjuk, hogy ahol az igekötő nem konkrét irányt jelöl, ott kötelező vonzattá válik amiatt, hogy valójában nem módosítja az ige jelentését, hanem egy teljesen új szót hoz létre, új vonzatkerettel. Ennek oka a fentebb ismertetett kognitív sémákban keresendő. 3.

Az igekötők szintaxisáról. Az igekötők szemantikája és a vonzatszerkezetváltozások közti kapcsolatok

E fejezetben szándékozom kifejteni az igekötő szintaktikai viselkedését, valamint rámutatni néhány összefüggésre az igekötő szemantikája és az ige vonzatkeretére gyakorolt hatása 4

A kivan fenti magyarázatára Szili személyes közlése mutatott rá, bár a lektori megjegyzés szerint lehet egyszerű rövidítés is (ki van merülve > kivan). Érvelésemet azonban alátámasztja az a tény, hogy a német aus sein jelentheti azt, hogy valami már nem ég (das Feuer ist aus), hogy valaminek vége van (das Spiel ist aus) vagy már nem menthető meg (mit etw. ist es aus). Az esetleges átvételt ugyancsak egy metafora – AZ ÉLETERŐ TŰZ – motiválhatta. A magyarban nem mondják a kialudt tűzre, hogy kivan, ám AZ ÉLETERŐ TŰZ triggerként funkcionálhatott az ÉLETERŐ > LÉLEK > MAGA AZ EMBER gondolatalakzat megjelenéséhez, ami tehát még csak nem is feltétlenül önállóan ment végbe a magyar nyelven belül, hanem lehetséges, hogy a folyamatban – areális hatások miatt – forrásként a német nyelv is szerepet játszott. Az aus sein egyes jelentései és a kivan ráadásul hasonló stílusréteghez tartoznak.


399

között. Az igekötő történetileg autonóm szófaj, ezért mozgása a mondatban viszonylag szabad (Szarka 2002). Az első alfejezetben arra próbálok rávilágítani, melyek azok a tényezők, amelyek az ige mögé, argumentum-pozícióba kerülő igekötőt tartalmazó mondat grammatikalitását befolyásolják. Az argumentum-pozícióban álló igekötő. Az igekötő vonzódása igéjéhez, másodlagos vonzódás a szemantikailag megfelelő igevonzathoz

3.1

Az előző fejezet alapján azt mondhatjuk tehát, hogy a szintaxis az, ami alapján egy gépnek meg lehet mondani, mit tekintünk igekötőnek és mit nem. Ha ezt tekintjük alapnak, a helyesírási szabályzat esetleges változása esetén az érintett igemódosítók könnyen beemelhetők az igekötők közé. Szarka (2002) is alapvetően emellett érvel, hangsúlyozva, hogy egy szó igekötő voltát alapvetően annak szintaktikai viselkedése dönti el. Az igekötők állományát tekintve azonban nem a számítógépes nyelvészet, hanem a magyar mint idegen nyelv tanításának teljesen eltérő szempontjait veszi alapul, így a produktivitás kritériumát is a definíció részének tekinti, csökkentve ezzel a valódi igekötők állományát. Az igekötők állományára vonatkozó megközelítésünkhöz közelebb áll Komlósy (Kiefer 1992: 495–497) kimerítőnek és teljesnek szánt felsorolása. Ő az improduktív, igekötő-gyanús, mert akként működő elemeket (pl. az abbahagy, együttműködik stb. előtagjai) is igekötőnek veszi.5 Így 90 igekötőnek nevezhető elemet talál (az előző fejezetben említett 36 helyett). Igaz, ezek döntő többsége csak néhány igéhez kapcsolódhat, azonban esetünkben nem férhet kétség ahhoz, hogy a csak szintaktikai elemzést végző rendszerben is figyelembe kell venni őket.6 Az igekötők szintaktikai kezelésének fő kérdése tehát az, hogy milyen rendszerbe foglalhatók az igekötők révén végbemenő vonzatkeret-változások. A kompozicionálisnak nem minősíthető igekötős összetételeknél az igekötőt és az igét csak együtt kezelhetjük, függetlenül attól, hogy az igekötő éppen hol áll, mégpedig úgy, hogy az igekötő bejövetele az ige vonzatkeretét részben vagy egészben felülírja, így gyakorta, főleg ez utóbbi esetben, önálló lexéma felvétele célszerű. Ami problémát jelenthet: egy automatizált keresés során az igekötőnek az igét lehetőleg hamarabb meg kell találnia, mint az igének a vonzatait, mert ha maga a vonzatkeret megváltozik, akkor a régi keretben már elvégzett unifikációkat fel kell bontanunk. Sőt az igekötő „ragaszkodása” igéjéhez még azt is kétségessé teszi, hogy az egyenrangúnak tekintett igevonzatok közé szabadon betehető-e. Álláspontom szerint a viszonylag szabadon mozgatható igekötők közelebb állnak a határozószókhoz (ezért inkább tekinthetők valódi vonzatoknak), nem csoda tehát, hogy a haza- igekötőt Kiefer kihagyta a (2000: 482) listából, azt nem fogadja el igekötőnek: (1)

5

a. b. c. d. e. f.

Nem hozom Marit az iskolából haza. ? Nem hozom Marit az iskolából el. Nem hozom Marit haza/el az iskolából. Nem hozom haza/el Marit az iskolából. Nem hozom el Marit a partira. ? Nem hozom Marit el a partira.

Ezek a hagyományos nyelvtanokban határozós szóösszetételekként szerepelnek, azonban e besorolás is igencsak vitatható, mivel az elválás az összetételekre egyáltalán nem jellemző. 6 Látszik tehát, hogy még egy olyan dologban is, mint az igekötők számának megállapítása, a szerző által elérni kívánt cél és így az annak eléréséhez szükséges szemlélet megválasztása döntő fontosságú. Ha a célunk a magyar mint idegen nyelv tanítása (Szarka 2002), akkor a produktivitás kulcsfontosságú kritérium azon túl, hogy az egyszerre megtanulandó elemek számát nem szabad túl nagyra választani. Ha viszont azt helyezzük előtérbe, hogy a magyarban egy bizonyos nyelvi jelenséget kimerítő módon tudjunk pl. számítógéppel elemezni (mélyelemző rendszer részeként), akkor a morfológiai és szintaktikai viselkedést alapul véve a lehető legteljesebb lexéma- és jegyhalmazt kell a rendszerbe felvennünk, ez pedig az igekötők halmazának nagyra választását indokolja.

Károly Márton

400

g. ?Nem hozom Marit a partira el. h. Nem hozom el Marit az iskolából a partira. E példák mindegyikében hátra, az ige mögé került az igekötő, jelen esetben a tagadás miatt. Az alfejezet hátralevő részének célja annak vizsgálata, hogyan befolyásolja a mondat grammatikalitását az igekötő eltávolodása az igétől és mozgása a többi igevonzat között. hoz

Ágens NOM

elhoz

NOM

Páciens ACC mód. is ACC

kihoz

NOM

ACC

visz

NOM

elvisz bevisz kivisz

NOM NOM NOM

ACC mód. is ACC ACC ACC

csókol megcsókol fekszik

NOM NOM NOM

ACC ACC –

befekszik lefekszik1 lefekszik2

NOM NOM NOM

– – –

Igealak

Kezdőpont

Végpont hová? kinek? (implicit: ide) (DAT, SUB stb.) implicit: ide; közeli, megnevezett végpont (1e, 1h) implicit: ide; közeli, megnevezett végpont hová? (implicit: mindegy, hova)

honnan? (ELA, ABL, DEL stb.) honnan? (ELA, ABL, DEL stb.) honnan? (ELA, ritkán más) honnan? (implicit: mindegy) végpont nélkül nem tehető ki! honnan? (implicit: innen) hová? (implicit: mindegy, hova) honnan? (implicit: innen) hová? (ILL, ritkán más) honnan? (implicit: innen) hová? (implicit: mindegy, hova) (ELA, alól stb.) – SUP, VP-módosító – – – Lokális: hol? (SUP, alatt stb.) – VP-módosító is, implicit: itt – hová? kötelező! – hová? implicit: az ágyába – INF: aludni

2. táblázat. A hoz, visz, csókol, fekszik igék és néhány igekötős változatuk vonzatkeretei. Az implicit azt jelöli, hogy a vonzat elhagyása milyen szemantikai következményekkel jár. Látható, hogy a kezdőpont és a végpont esetén nincs konkrét morfoszintaktikai megkötés, csupán szemantikai. Ez lehetővé teszi azt is, hogy elhagyásuk révén vagy valamely triviális referenciapontra (ide: térkurzor, referenciapont), vagy valamely irreleváns helyre (mindegy, honnan) utaljunk. (A morfológiailag szintén nem kötött lokális (hol?) esetén ugyanakkor az elhagyás csak jóval ritkábban lehetséges [pl. néha a fekszik esetén, de a lakik igénél nem].) A ki, be igekötők szerepe itt a perfektiváláson túl az is lehet, hogy a hoz ige egyik helyhatározói vonzatát kiemelje, esetleg kiváltsa. Jelentése (valamely zárt, ill. nyitott helyre) így megengedi, sőt sokszor kívánatossá teszi az eredeti vonzat elhagyását, de ezzel a nyelv nem minden esetben él, a beszélőhöz közeli végpont továbbra is kitehető vagy kiteendő. Az el határozószónak az „El innen!” formulából jól látszó alapjelentése a referenciapont elhagyása és az attól való eltávolodás: elmegy, elhajt, elcsavarog, eltűnik. Másodlagosan azonban – bizonyos igék mellett – éppen ellenkezőleg, ide értelemben használatos: eljön, elhoz. (Ez is értelmezhető azonban koherensen, a ’nem releváns’ referenciapont elhagyásával.) Az (1) példákat háromféle erő tartja össze, ezek egyike az igekötő és az ige szorosabb kapcsolata, egymáshoz való „ragaszkodása”, ami leginkább az (1d) példában teljesül, grammatikalitásához ezért nem férhet kétség. Az (1c) el igekötője esetén már a másik lehetséges kohézió is életbe lép: az el valahonnan, ki valahonnan (vagy valahova) típusú és formájú szerkezetek esetén már nem jelenthető ki egyértelműen, hogy az igekötő továbbra is az igéhez tartozik. Ugyanis a túl a Tiszán típus analógiájára felmerülhet az, hogy az igekötő itt is elöljárószerűvé válik (bár annak semmiképpen sem nevezhető): Ki a házból! A kulcskérdés tehát a következő: miért fogadjuk el az (1a)-t inkább, mint az (1b)-t? Álláspontom az, hogy Behaghel-törvénytől eltérő magyarázat is létezhet erre; az ige-igekötő viszony grammatikalitási fokának változását legalábbis nem lehet kizárólagosan azzal


401

magyarázni már ebben a példában sem. Le kell szögezni egyfelől, hogy sem a haza, sem az el nem névutó, ezért nem merülhet fel (1b) esetén az az iskolából DP-vel való vonzatszerű kapcsolat (az el az iskolából szerkezettel ellentétben). Tehát a haza és az el csakis az igéhez kapcsolódhat. De valóban igekötőként-e? Van egy harmadik lehetséges összetartó erő is: a mozgás – logikája szerint – valahonnan valahová történik, és a nyelv is szereti követni ezt a logikát (főleg az ún. kettős határozókban, Keszler 2000: 424). Ezért az az iskolából (honnan?) DP után jogosan várjuk annak hová? kérdésre felelő párját. Az eredmény így lesz azonos a hoz ige teljes vonzatkeretével. Vagyis: a haza, illetve az el a hoz valamelyik vonzathelyére kerül, így az (1a) és az (1b) példákban az ige a hoz és nem a hazahoz, illetve elhoz. Tehát az igétől jelentősen eltávolodott igekötő (elvben) megszűnik igekötőnek lenni, régi, eredeti funkciójának megfelelően határozószóvá válik, annak minden szintaktikai és szemantikai következményével együtt. Vagyis az el mint határozószó már nem alkalmas az elhoz igében betöltött szerepének ellátására.7 Hozni valakit viszont csak a térkurzor által megjelölt pont közelébe lehet, attól elfelé nem. Következtetésem tehát az, hogy a határozószóvá vált el és a hoz ige szemantikája közötti ellentmondás az oka annak, hogy az (1b) mondat grammatikalitása kétséges. Az (1c) és az (1f) mondat között a különbség annyi, hogy mivel az el a partira szerkezet lazább, mint az el valamitől, a grammatikalitás foka is kisebb lesz. Az (1f) jelentése tehát inkább az igekötőt közvetlenül az ige mögé tevő (1e) mondattal írható le. A haza és a hoz szemantikája azonban teljes mértékben összefér egymással, ezért az (1a) mondat grammatikus a határozószóvá vált haza lexémával is. Végül az (1h) kétértelműsége egy másik kérdést is felvet: az az iskolából DP lehet az ige vonzata is (honnan?), de a Mari főnévhez kapcsolódó, honnan? kérdésre felelő, hely- és eredethatározói jegyeket magán viselő vonzat (Mari az iskolából) is. Analóg példák: Kovács Mária Budapestről, jeti a hegyről. A szerkezet jelentése tehát a szokásos lakó-, élő- vagy tartózkodási hely. Vannak azonban olyan ige-igekötő párok (ill. különösen a meg igekötő), amelyekben az igekötő – kiüresedett szemantikája okán – már csak korlátozottan vagy egyáltalán nem képes határozószóként funkcionálni. Ezek esetén az igétől való eltávolodás lehetősége igen korlátozott, egyes esetekben az elfogadhatatlanság határát súrolja: (2)

Nem Péter csókolta meg Marit a bálban/?Marit meg a bálban/??Marit a bálban meg.

A csókol igét ma már igemódosító nélkül szinte csak állandósult szókapcsolatokban használják: Szeretettel csókolunk: Peti és Mari. Az igekötőt egyéb módosító elemek helyettesíthetik: Péter homlokon csókolta Marit (2. táblázat). A meg, üres szemantikája okán, csakis az igével együtt képes lexikai jelentést hordozni, ezért nem csoda, ha az anyanyelvi beszélő (2)-ből csak az első változatot fogadja el. Vélekedését a meg szó másik funkciójával (mellérendelő kötőszó) történő interferencia még inkább alátámasztja. Az Alberti–Medve (2002: 231)-ben foglaltakkal tehát csak részben értek egyet. Kijelenthető, hogy az igekötő elsősorban az igéjéhez vonzódik, másodsorban az ige vonzatai közül ahhoz, amelyik az irányjelölő igekötő természetes párja: el az asztaltól, ki a házból stb. 7

Ugyanezt látjuk az igekötő ellenkező irányú eltávolodása esetén is. Pl. ’Ki ”senki sem mehetett (,bár a házban szabadon mozoghattunk.) Az igekötő topikalizációja is kétségessé teszi azt, hogy továbbra is igekötőről beszélhetünk-e – az önálló hangsúlyozás miatt. Annál is inkább, mert itt a ki konkrét irányt jelöl, szemantikája kristálytiszta. Ha az alapige előtt a ki- igekötő elhomályosult jelentésű, akkor az efféle topikalizáció már nem lehetséges, agrammatikus pl. a *’ki ”nehogy merüljön stb.. Mindez alátámasztja Albertinek azt a szintén Komlósyra alapozott vélekedését, hogy a nem-kompozicionális jelentésűvé vált igekötős igék mini-idiómák (Alberti 2006: 127). A tanulmány egyébként arra hoz fel példát, hogy általában az idiomatikussá vált kifejezések oszthatatlanok, összetevőik nem kaphatnak operátorokat sem, különben elvesztik idiomatikus értelmüket (pl. ráhúzza a vizes lepedőt vkire). Ezt egyébként a nyelvi humor gyakran ki is használja.

Károly Márton

402

(ha ez létezik). Minél közelebb van az igekötő és az utána lévő igevonzat szemantikája, a megfelelő szórend annál inkább tekinthető grammatikusnak. A vonzatok kapcsán fontos és megjegyzendő az is, hogy a „szabad” határozók is több csoportra oszthatók aszerint, hogy a mondatban milyen szintaktikai pozíciót foglalhatnak el, kaphatnak-e operátort, ha igen, milyet stb. A szabad határozók alapos rendszerezést igényelnek, viselkedésük leírása az elmélet további finomítását igényelné. Az automatikus mondatelemzés során is mindenképpen külön kezelést igényelnek a szabad határozók, mert fakultatív vonzatként történő besorolásuk és az ige összes lehetséges vonzatkeretének ennek megfelelően történő felvétele exponenciális robbanást eredményez, és a program vállalhatatlanul lassú lesz. Szemantikai megfelelések az igekötő és az igevonzat között

3.2

A fentiekben kifejtettem, hogy az igekötők az igéjükön kívül a természetes szemantikai párjukhoz is vonzódnak. Ezt a vonzatot gyakran éppen maguk az igekötők indukálják (pl. bemegy a házba), de nem minden esetben, főleg nem kötelező jelleggel (pl. ide-), és nem is minden igekötőnek van ilyen párja. Például a hazamegy egyetlen vonzata sem kötelező, az alanyt kivéve. Azoknak az igekötőknek, amelyek névutók is, a szemantikai párja a dativus, a névutós szerkezetben ugyanis történetileg egy (alapesetben jelöletlen) birtokviszony bújik meg, ami azonban például a finn nyelvben jelölt maradt (veden alla ’víz alatt’): (3)

a. Péter aláfeküdt Józsinak a meccsen, aki meg is sérült. b. Péter nem feküdt a mai meccsen alá(ja) Józsinak.

Az alája személyjeles határozószó, alakilag is megszűnik igekötőnek lenni. A (3b)-ben megmutatkozó kettősség ismét csak alátámasztja azt a vélekedést, hogy az igétől eltávolodó igekötő könnyen visszaminősülhet határozószóvá. Sőt ha az alája alakot tekintjük, a Józsinak már egyértelműen annak a vonzata (hosszú birtokos) és nem az igéé. A szerkezet teljesen hasonló az alatta marad a követelményeknek-hez, az e szerkezetben megjelenő birtokviszony nyoma a datívuszi vonzat. Egyéb szemantikai párok: át (Budáról) Pestre, át a folyón, be a házba, bele a vízbe, együtt a fiúkkal, el az asztaltól, eléje (!) a dolgoknak, fel az égbe, fel a lépcsőn, fel a kakasülőre, félre az útból, fölé(je) a hegynek, hozzá Péterhez, ide az asztalhoz, keresztül a mocsáron, ki a házból, le a szekérről, le a pincébe, neki a fának, oda a falhoz, rá a sínekre, tovább az úton, túl a folyón, utána a tolvajnak, végig az utcán, vissza Pestre, vissza az úton, vissza az üvegbe. Ezek egy része is állandósult szókapcsolatnak tekinthető kollokáció. Látható, hogy sok igekötőnek több lehetséges párja van (az át esetén, ha a Budáról típusú fakultatív ablatívuszi (eltávolodást kifejező) vonzat szerepel, akkor a Pestre latívuszi megfelelőjének is szerepelnie kell), mert tág az a jelentéskör, amit elfogad, míg másoknál csak egy-két lehetséges változata van a kollokációknak. A hagyományos nyelvtanok a magyarban nem beszélnek elöljáróról, azonban az igekötőknek az itt tárgyalt másodlagos vonzódása a szemantikailag legmegfelelőbb igevonzathoz (pontosabban eléje) elöljárószerűnek tekinthető. Valójában persze általában nem beszélhetünk elöljáróról, mert annak vonzatkerete morfológiailag nem rögzített, legalábbis például a le esetében nem az. Valódinak tekinthető elöljáró a magyarban a mint (Péter mint elnök írta alá a szerződést) és a túl. A mint elnök azonban nem az igéhez kapcsolódik, hanem a Péter főnévhez, amellyel a szerkezet még egyeztetve is van (Péterrel mint elnökkel íratták alá a szerződést), ezért a morfológiai kötöttség kritériuma a mint esetén értelmét veszti. Az igéhez vonzatként vagy szabad határozóként kapcsolódó „elöljárós” szerkezetek esetén azonban jogosan várjuk el a morfológiai kötöttséget is. A ragos névszót vonzó névutók közül a túl (a folyón) – mint láttuk, névutó is, igekötő is – ilyen: Makád túl Ráckevén fekszik. A végig és hasonló példák éppen a morfológiai kötöttség hiánya vagy


403

kétséges volta miatt esnek ki (végig az úton/az út mellett/mentén). További kritériumnak tekinthető az, hogy a mondaton belül úgy viselkedik-e az igéhez kapcsolódó „elöljárós” szerkezet, mint a ragos vagy névutós névszók, azaz vonzatként vagy szabad határozóként mozoghat-e a mondatban – például fókusznak vagy egyéb operátornak köszönhetően. Ezt tekintve a lehetséges „elöljárók” köre már nagyon leszűkül: ?Péter át a hídon vitte Marit. A rokon finn nyelv nyelvtanai, nyelvkönyvei (például Papp 1974) ellenben elfogadják az elöljárók (vaille, yli stb.) és olyan viszonyszók létezését, amelyek névutók és elöljárók is egyben (ambipozíciók). Igekötő viszont a finnben gyakorlatilag nincs. Az igekötő vonzatkeret-módosító hatása

3.3

Az imént említett szemantikai párok jelentős része nem más, mint az igekötő által az ige vonzatkeretéhez hozzáadott, illetve abban (bár, mint említettem, nem feltétlenül rögzített módon) morfológiailag lekötött elem. A hagyományos értelmezés szerint az igekötő „módosítja az ige jelentését”: a legegyszerűbb módosítás éppenséggel az igekötő vonzatpárjának hozzávétele az ige vonzatkeretéhez immár kötött határozóként: (4)

a. Péter atya vitte a kenyeret, Miklós meg a bort. (miséztek; ismert, honnan hova, de elvben kitehető, hogy az oltárról a hívekhez) b. Péter atya kivitte a kenyeret a szentségházból.

A ki- azonban nemcsak valahonnan jelentést takar, hanem egyúttal valami szabadon lévő helyre irányulást is: (5)

a. Péter (éppen) vitte a kenyeret az ebédlőbe. b. Péter kivitte a kenyeret az ebédlőbe.

Az (5a) mondat aspektusa progresszív, míg az (5b)-é perfektív. Az addig egyértelműen fakultatív vonzat a (4b)-ben kötelezővé vált. Ha mégis elmarad, az azért történik, mert a cselekvés kezdőpontja a térkurzor aktuális értéke (innen). A kijelentése lehet egyszerűen ’a szabadba, ill. egy másik helyiségbe’ (ekkor a végpont lehet ’nem releváns’), így lehet értelmes még az a mondat is, hogy Péter kivitte a kenyeret. A ??Péter befeküdt azonban csak akkor helyes, ha a beszélők pontosan tudják, hova, például melyik kórházba feküdt be Péter. De mivel általában nem ilyesmiről van szó, az illativusi vonzatot abszolút kötelezőnek mondhatjuk: Péter befeküdt az ágyba/a kórházba. Tekintsük most a le igekötőt, valamint Hegedűs (2004: 98) példáit; néhányukon bemutatom az irányjelölő igekötők által indukált vonzatkeret-változásokat. A vastag betűs vonzatok kötelezőnek tekinthetők. Igealak

Ágens

Páciens

(le)szalad

NOM

–

(le)fut (le)száll (madár, repülő) (le)simít (le)zár (le)merül (búvár) (le)mállik (vakolat) hámoz

NOM NOM

– –

NOM NOM NOM

ACC ACC –

–

NOM

NOM

–

Igekötő nélkül Kezdőpont Végpont morfológiailag nem kötött térreláció, fakultatív, lokális is lehet (INE, fut a háztömb körül [circumessivum] stb.), a rag/névutó szemantikája szerint. A térrelációkról lásd még Sadowski (1998). – (nincs vált.) – – (nincs vált.) – – ILL, VP-mód. alá, VP-mód. – – ACC (krumpli)

–

A le- igekötővel Kezdőpont Végpont ILL stb. (pince) DEL implicit (innen) DEL (pálya stb.) (SUB stb.) DEL, ELA stb., SUB (föld) fakultatív INE (Párizs) implicit (ide/itt) – – – – – alá implicit (közeli) DEL (fal) –

Károly Márton

404 lehámoz

NOM

néz1a

NOM (exp.)

néz1b/lenéz (le)néz2 átvitt ért.!

NOM (exp.)

ACC (héj) ACC (stim.) –

a kezdőpont is páciensi jellegű! –

ACC DAT (stim.)

–

–

DEL (krumpli)

–

–

–

–

DEL, ILL, alá stb., VP-mód. –

DEL (hegy) implicit (innen) –

ILL stb. (völgy) implicit (ide) –

itt a datívuszi (2.) stimulus eltűnik

3. táblázat. A le irányjelölő igekötő vonzatkeret-változtató hatása (nem átvitt értelemben). A 3. táblázatból látszik, hogy a morfológiai kötöttség foka, valamint az elhagyhatóság (a térkurzor aktuális értékével való behelyettesítés mellett) sem egyöntetű, ahogy már az alapige esetén sem az: Péter fut / ?Péter szalad / Péter szalad (vhova). Az önállósulás előrehaladott állapotában lévő igekötős igékről az 1. táblázat kapcsán már beszéltem. Szintén megjegyzendő a néz ige kapcsán, hogy mivel érzékelést jelent, komolyan felmerül, hogy experiens–stimulus párral állunk szemben éppúgy, mint a szeret esetén. A néz igét kivételesen mindkét – konkrét és átvitt (vkit vminek / lenéz vkit) – értelemben elemezve a datívuszi vonzatot egy második stimulusnak tekinthetjük, ami ugyan csak az experiens agyában létező kép, de az azzal való hasonlítást is az érzékelés részének tekintjük, annak kognitív folytatásaként. A le igekötővel való módosítás után ez eltűnik, megmarad viszont a le igekötő metaforikus jelentése: alsóbbrendű dolognak néz valakit > lenéz valakit. Szemantikailag tehát a második stimulus továbbra is jelen van, de mivel az a beszélő szándéka szempontjából lényegtelen, elnyomásra kerül az általánosító le igekötő segítségével. A néz igén kívül csak néhány, érzékelést és kognitív funkciót jelentő ige mutat hasonló vonzatszerkezetet: valakit, valamit valaminek vagy valamilyennek látni, hallani, gondolni, hinni lehet, viszont a le igekötő már ezekhez sem kapcsolható – vagy legalábbis a lenéz igéhez hasonló értelemben nem. Érdekesebb a (le)néz konkrét, denotatív jelentése: a Péter az asztal alá / a földre / a völgybe nézett vonzata morfológiailag nem, csak szemantikailag, latívuszi mivoltát tekintve kötött. A le igekötő e kötöttséget némileg fokozza: a völgybe vagy a földre le lehet nézni, de az asztal alá lenézni nem, csak benézni lehet. Ám még fontosabb, hogy a lenéz igét ebben az értelemben inkább akkor használjuk, ha a kezdőpont szerepét is hangsúlyozni akarjuk: a -rÓl ragos mondatrész már kötött határozónak tekinthető, ezért felvehető új elemként a le igekötő által megváltoztatott vonzatstruktúrába. Az igekötő tehát hozzátehet vagy elvehet a vonzatkeretből egy-egy elemet (ez utóbbira a legjobb példa az éppen ezért vitatott megy–hazamegy  , a többféle vonzatkeret közül ez csak egy), elsősorban akkor, ha az igekötő és az ige jelentése is maga a denotátum vagy közel áll ahhoz. A hozzátevés takarhatja egy addig csak szemantikailag korlátozott, fakultatív vonzat kötelezővé és morfológiailag kötött(ebb)é tételét is. Speciálisan a hámoz–lehámoz párnál a tárgy szemantikai szerepváltása is megfigyelhető, de nem feltétlenül kell bonyolult vonzatszerkezetű igékhez nyúlnunk: a fúj ige tárgya lehet a levegő (gyenge páciens) vagy a síp (végpont, erősebb páciensi szerepben), míg a megfúj igéé (annak alapjelentésében) már csakis a végpont szerepét töltheti be. Megfújni a levegőt nem lehet, csak a sípot. Tehát az igei vonzatkeret változatlansága mögött is lehetséges a szemantikai szerepváltás. A legbonyolultabb eset mindazonáltal az, ha az igekötő és az ige közötti kapcsolat egyáltalán nem kompozicionális: ekkor a vonzatkeret teljes megváltozása sem kizárt, de előfordul, hogy ugyanaz marad, ami volt (pl. egy tárgy). Ekkor a szintaxis egyáltalán nem „érzi” a változást: az csakis a lexikális szemantika eszközeivel írható le.


3.4

405

Jelentéstartó és aszemantikus vonzatok

A igekötőhöz teljesen hasonló jelentésváltozáson eshet át a többi igevonzat is. A valahova megy és valahol jár helyhatározói vonzatai gyakorlatilag egyöntetűen a denotatív jelentésükben szerepelnek. Az ún. képes helyhatározók jelenthetik az ettől való eltávolodás első lépését: Péter a fellegekben jár. A lelkesedik valamiért esetén sem tekinthető véletlennek, hogy a lelkesedik az ok-célhatározó esetű DP-t vonzza. A célhatározó „tiszta” esete a küzd valamiért , valamilyen konkrét célért. Lelkesedni lehet például valamely – célokat magában foglaló – eszméért, ezért, ha már nem is a szó legszorosabb értelmében, de a lelkesedés tárgya is gyakran tekinthető célnak, mert a lelkesedés konkrét, az eszmébe foglalt célok elérésére irányuló cselekvéseket is magában foglalhat. De nem feltétlenül: a Péter lelkesedik a Fradiért mondatban a lelkesedik már ’rajong’ jelentéssel szerepel. Itt is, a rajong esetében is már egyértelműen experiens– stimulus (és nem ágens–végpont) párról beszélünk: a Péter rajong a Tankcsapdáért vonzata már nem tekinthető valódi célnak, végpontnak. A vonzat tehát aszemantikussá vált, de a célok, végpontok, stimulusok e sajátos skálájának egészében megmarad a causalis-finalisi vonzat. Ha egy ige előtt az igekötő elhomályosult jelentéssel szerepel, csak ritkán fordul elő, hogy magával viszi az általa indukált igevonzatot: beleszeret valakibe. A szerelmes valakibe keletkezhetett akár a beleszeret analógiás hatására is. 3.5

Az aspektualizáló

Kiefer (1996: 266–267, idézi Pátrovics 2002) szerint az igekötők szemantikai átértékelődése a következőképpen – a vonzatokéhoz (szabad mondathatározó > fakultatív vonzat > kötelező szemantikus vonzat > metaforikus értelmet nyerő vonzat > aszemantikus vonzat) mindenképpen hasonlóan – megy végbe: határozói jelentés > határozói és akcióminőségbeli és/vagy aspektuális jelentés > akcióminőségbeli és/vagy aspektuális jelentés. Ezzel párhuzamosan megy végbe a grammatikalizáció: ennek során az igekötő mint gyakrabban foglalja el az igemódosítói pozíciót. Alberti–Medve (2002: 234) példája (Az új városrész a folyóparton terül el.) azonban megmutatja azt is, hogy ha egy igének van igekötője, az nem szükségszerűen kerül az igemódosítói pozícióba: minden ige kijelölheti valamely, akár szemantikus, akár aszemantikus vonzatát (adott esetben az igekötőt), vagy saját magát is (az ún. hangsúlykérő igék) aspektualizálónak (Péter szeret táncolni). Ez alapján a magyar „aspektus-nyelv”. Ebben az esetben az ige, illetve az Alberti–Medve (2002: 233)-ban definiált AspP aspektusprojekció módosítói pozíciója az elmélet szerint üresen marad (ide tartozik néhány érzelmet jelentő ige: szeret, utál stb.), egyébként az aspektualizálás jellegétől függően (perfektív, ill. progresszív aspektus) a két módosítói pozícióból pontosan az egyik töltődik be. A másik véglet az, amikor az ige – kivételes esetként – valamely referenciális vonzatát jelöli ki aspektualizáló szerepkörbe (felejt, tart, van stb.). Ezek az igék vagy önmagukban véve perfektívek (pl. felejt), vagy statikusak (tart, van, terül el stb.), tehát nincs értelme az aspektus váltakozásáról beszélni, nem úgy, mint az igekötős igék jó részének esetében. Azaz: nem kerül a kitüntetett vonzat az ige mögé (’Péter ’Marinál van. / *’Péter ’van ’Marinál.).

Károly Márton

406

4. 4.1

Következtetések. Az implementáció lehetőségei a ReALIS rendszerben Vonzatok és szabad határozók

Alberti (2011) a készülő ReALIS mély elemző interpretáló rendszer elméleti alapjainak lerakásakor lefektette, hogy a szavak és morfémák közti grammatikai relációkat keresések révén fedjük fel. Ugyancsak kimondtuk, hogy igevonzat és szabad határozó között az a különbség, hogy az előbbi esetén a keresés kétirányú, míg a szabad adjunktum keresi ugyan az igéjét, visszafelé azonban a keresés nem megy végbe. A két kategória között a következőképpen lehet határt húzni: ha az argumentum jelentése nem az, ami a morfológiából következne, vagy nem hagyható el, akkor vonzat. Minden más esetben igen gyakori, hogy az argumentum bizonyos feltételekkel elhagyható. Ha ezek a feltételek pragmatikaiak, tehát túlmutatnak a mondat elemzett részén, akkor szintén vonzattal van dolgunk, azaz fel kell vennünk az ige vonzatkeretébe az argumentumot azzal a kitétellel, hogy ha az ige nem találja meg a mondatban, akkor valamely már korábban létesített, vagy a tér- és időkurzor által mutatott referenssel (a táblázatokban implicitként feltüntetett itt, most, ismeretlen hely stb.) kell megpróbálni azonosítani. A Péter elment mondat igéjének végpont jellegű vonzatát például az előre beprogramozott „ismeretlen vagy irreleváns hely” lokálisra kellene alapértelmezés szerint beállítani. (Ezek kezeléséért a ReALIS elméletben a κ függvény felel.) Így vélhetően legalább részben megoldható a fakultatív vonzatok kezelése is. Szabad határozóról leginkább akkor beszélhetünk, ha a mondat önmagában értelmes marad akkor is, ha elhagyjuk a mondatból: ezt ugyanis azért tehetjük meg, mert az ige nem írja elő, nem határozza meg sem formailag, sem szemantikailag a használatát. (Minden más már vonzat.) Süsü tegnap elment Petrence királyhoz. > Süsü elment Petrence királyhoz. De: > ? Süsü elment. Az ezek után is megmaradó, a morfológiából ki nem következtethető jelentést hordozó fakultatív vonzatok további vizsgálatot igényelnek: Péter gondolkodik [a feladaton]. Itt felvehetünk két vonzatkeretet ugyanarra a lexémára, sőt fel is kell vennünk, mert a Péter gondolkodik az előadáson superessivusi argumentuma lehet vonzat is, szabad határozó is. Az aszemantikusság miatt ugyanakkor az a feladaton kétségtelenül vonzat, tehát akként kell kezelnünk – vagyis fel kell vennünk az ige által keresett argumentumok közé. Kérdés még, hogy ha a mondatban nem találjuk meg a (fakultatív) vonzatot, hogyan oldjuk meg a további keresést, illetve pontosan milyen beépített referenseket veszünk fel (κ függvény). 4.2

Az igekötős igék lehetséges kezeléséről Prologban

Az előző fejezet végén említettem, hogy az aspektualizáló szerepet az igének valamely az igekötőtől eltérő vonzata is megkaphatja. Ez az aspektualizáló „szeret” az igemódosítói pozícióba kerülni – első közelítésben el is várhatjuk, hogy odakerüljön: ha nincs fókusz, sem tagadás, akkor az ige közvetlenül maga előtt (például –2-es rangban8) kell, hogy megtalálja az aspektualizálót. Kivételes esetekben – a már említett hangsúlykérő igéknél – természetesen önmagát találja meg (így lehetséges a 0-s rang is). Az irány- (vagy pl. a végig esetén időtartam-) jelölés mint az igekötő eredeti funkciója az, ami kompozicionális jelentésnek minősíthető az igekötős szerkezet esetén. Minden esetben fel kell tennünk azt, hogy az igekötő keresi az igéjét. Ez a szabad határozókhoz teljesen hasonló viselkedés. Fel kell-e tételeznünk további keresést? Válaszom erre a következő: ha az igekötő jelentése nem kompozicionális, akkor mindenképpen. Túl azon, hogy a vonzatkeret bármilyen változtatása lehetséges, a szemantika 8

Ez alatt irányparaméterrel (előjel) ellátott szomszédsági rangparamétert értünk. Az alacsonyabb abszolút érték közelebbi, speciálisan az 1-es rang közvetlen szomszédságot jelöl. Bővebben lásd Alberti (2011), Kleiber (2008).


407

számára továbbítani kell, hogy önálló lexémaként kezelje az igét, és ne próbálja azt kompozicionálisan vizsgálni. Ha egy korpuszban a leköszön jelentését vizsgáljuk, az nem következtethető ki a köszön igére vonatkozó adatokból. Ekkor tehát fel kell tennünk azt is, hogy az ige keresi azt az igekötőt, amellyel együtt mint önálló lexéma megjelenik. Vagyis az igekötő valóban kötelező vonzatnak tekintendő. Kompozicionális esetben (ami az igekötők esetében az irányjelöléssel egyenértékű) ugyanakkor a kétirányú keresés nem várható el. Annyit tehetünk, hogy beállítjuk az igében mind a 90 igekötőre vonatkozóan, hogy képes-e fogadni azokat vagy sem. Ha igen: a vonzatkeretek változását is el kell tárolnunk, ami éppen az igekötő sajátos jellege miatt nem könnyű. Péter végigteniszezte a napot. Ági összeteniszezett több mint 1 millió dollárt. Ekkor az igekötő, miután megfelelő közelségben megtalálta az igét, elvégzi a szükséges vonzatkeret-változtatást, és a további keresések már eszerint mennek végbe. Aszerint, hogy milyen jellegű ez a vonzatkeret-változtatás, csoportosíthatók valószínűleg az ige-igekötő párok (a nem kompozicionális eset úgy is felfogható, hogy a csoportnak csak egyetlen eleme van). Ha a vonzat morfológiailag nem, csupán szemantikailag kötött, mint a tárgyalt helyhatározók esetén is, azt kezelhetjük olyképpen, hogy a ragok és névutók egyes csoportjaihoz hozzárendeljük például a Kezdőpont, Lokális, Végpont, Tartály stb. thematikusszerep-jegyet, és ez alapján keresünk. A vonzatkeret-változás lezajlását a következő példán illusztrálom: Péter az utcára (Végpont, balra keresi az ige) ment > Péter bement a szobába / az ágy alá (Végpont + Tartály, jobbra keresi az ige). Itt egy plusz szemantikai korlátot kap a vonzat, nem elég, hogy Végpont (azaz latívusz), Tartálynak is kell lennie (Prolog-listával leírva pl. [’TARG’,’CONT’]), ezzel a jeggyel a latívuszt jelölő morfémák közül már csak olyanok lehetnek, mint például a -bA, alá. Az „eszményi” irányjelölő igekötő minden igén ugyanazt a vonzatkeret-változtatást hajtja végre: az irány kötött, következésképpen a szemantikai pár is az (le a szekérről). Persze ez még a tárgyalt le igekötő esetén sincs így (3. táblázat): mint említettük, az igék egyes csoportjain indukálnak más és más szintaktikai változást egyes igekötők – nyilván azért, mert a keletkező igealakokban az igekötő a metaforizáció különböző fokozatait mutatja. A lehámoz igekötője is metaforikus: már nem a gravitáció irányát jelöli. Ily módon tehát igaz, hogy továbbra is szükségünk lehet több le igekötőre, mégis, a szigorú irányjelölőt és a nem kompozicionális változatot is elegendő lehet csak néhányszor felvenni. Az igéhez való vonzódás erősségét is természetesen beállíthatjuk: fontos, bekerülhet-e további vonzat az ige és az igekötő közé vagy sem. Ha azt állítjuk, igen, akkor a többi vonzattal egyenrangú kapcsolódást kell feltételeznünk, legalábbis az ige mögött. Ha nem, akkor az ige előtt és mögött csak bizonyos rangban következhet az igekötő, minden más esetben megszűnik igekötőnek lenni, és (AdvP formájában) az igekötő nélküli igének tölti be valamely vonzatpozícióját. Persze az implementáláskor feltételezhetjük azt is, hogy az igéjétől eltávolodott igekötő a szemantikai párjának a régense, ahhoz elöljárószerűen kapcsolódva, ekkor önálló lexémaként, határozószóként tölti be az igevonzat pozícióját, miközben neki magának is van vonzata. Az igekötő eltávolodásának eseteit általában véve szórendi variánsokként kell kezelnünk, úgy, ahogy annak alapjait már Alberti et al. 2010-ben lefektettük. Az igekötő kapcsolódási rangját az igéhez tehát meg kell állapítanunk ugyanúgy, mint a főnévi csoport esetében (annak elemei a fejhez 1-től 6-ig terjedő rangban kapcsolódnak, a rangparaméterek mibenlétéről lásd Kleiber (2008: 62, 71, 122–124); Alberti (2011)). A nyomatékos tagadásnál a nem tagadószó bekerülhet az igemódosító és az ige közé, így ahhoz erősebb ranggal kapcsolódik, tehát még azt is kimondhatjuk, hogy az egybeírás nem a legmeggyőzőbb érv a maximálisan erős szomszédság mellett. Az igéhez „tapadó” igekötő rangját –2-ben, illetve fordított viszonylatban +2-ben állapíthatjuk meg.

408

Károly Márton

Az igekötők kezeléséhez tehát felvesszük a maglexikonba azok kompozicionális és nemkompozicionális variánsait. Terjedelmi okokból itt csak két eset kezelését mutatom be: a kompozicionális végigteniszezik (egy bizonyos időszakot) és a nem-kompozicionális lenyúl példáját. Itt a végig- igekötő egy időtartam-jelölő többletvonzat megjelenését indukálja. A keres-kínál viszonyok (syndemand, synfeat) és a keresés eredményén beállítandó jegyek Prolog-szerű tényállítások formájában az alábbi módon írhatók le a teniszezik ige esetén:9 synfeat(’teniszezik’,[’V’],’hu’).

Jelentése: a teniszezik szófaja ige. (A morfológiai felépítéstől ezúttal eltekintünk, ahogy pl. a play tennis angol fordítás megtalálásának implementációs nehézségeitől is.) syndemand(’teniszezik’,1,–7,0,0,0,0,[’NOM’],’hu’).

A számok jelentése: 1: első vonzat, –7: magától balra keresi az ige a vonzatot 7-es rangban, 0: jobbra nem keresünk, az utolsó három nulla azt jelenti, hogy a morféma (ige) önmagát nem találhatja meg, illetve hogy szón belül a keresés egyik irányban sincs megengedve. A egyelemű lista az alanyesetet mint egyedüli szintaktikai megkötést tartalmazza, végül a ’hu’ a magyar nyelvre utal. syndemset(’teniszezik’,1,[’AG’,’SUBJ’],’’).

Ez a lexikai szabály a teniszezik ige egyetlen vonzatának nyelvfüggetlen (utolsó üres string) ágentív, illetve alanyi jegyét állítja be. Ergatív nyelvre való fordítás esetén nyilván az előbbi jegy fog szerephez jutni. syndemand(’végig’,1,0,+2,0,0,1,[’V’],’hu’). syndemrule(DEM,NO,RL,RR,SELF,WL,WR,FEATLIST,LANG,LEX):syndemand(DEM,NO,RL,RR,SELF,WL,WR,FEATLIST),search(DEM,NO,RL,RR,SELF, WL,WR,FEATLIST,LANG,LEX),bassert(DEM,NO,LEX). %a keresés lépései

Az igekötő keresi az igéjét +2-es rangban, de az utolsó 1-es utal arra, hogy közvetlen szomszédság esetén – igekötő, ige sorrendben – egybe kell írni, azaz a szón belüli keresést meg kell engednünk. A LEX kimenő változó, és a megtalált morfémát vagy szót (elméleti szempontból inkább az előbbit) fogja tartalmazni. syndemandmod(’végig’,1,101,0,+7,0,0,0,[’ACC’],’hu’). syndemsetmod(’végig’,1,101,[’TEMP-DUR’],’hu’).

E két tényállítás (lexikai szabály) azt írja le, hogy a végig igekötő 1. „vonzata”-ként (ami maga az ige) megtalált lexikai egység új, tárgyesetű vonzatot kap 101-es sorszámmal. A keresés rangja +7-es (azaz argumentumként jelenik meg és nem topikként vagy igemódosítóként). Szükséges még megjelölni az új vonzat szemantikai kategóriáját, amit később fordításhoz vagy például az időkurzor interpretálásához felhasználhatunk inputként. A vonzatkeret egyéb változtatásához a syndemandmod kibővítésére van szükség: ha megengedünk „törlő” szabályokat, akkor a korábbiakban implicitként leírt idő- és térkurzorértékeket is kezelhetjük. Tehát valójában nem törlésről van szó, hanem a vonzathoz a kurzorfüggvény aktuális (pl. érzékelt) értékét rendeljük hozzá. Az átvitt értelmű lenyúl ige esetében ez nem lehetséges. Itt a nyúl igéből és a le igekötőből is új példányt kell létrehozni (’le2’,’nyúl2’ – a maglexikonban!), és a le igekötő is keresi az igét, valamint az új nyúl2 is kötelező vonzatként keresi a le2 igekötőt –2-es rangban. A kompozicionális esettől eltérően most az alanyi és a tárgyi vonzatot is az igei 9

Megjegyzem ugyanakkor, hogy a magyar szórend egészét, valamint a szabad határozókat figyelembe vevő lexikai szabályokat (Alberti et al. 2010) most egyszerűsítési célból figyelmen kívül hagyjuk, és semleges mondatokra szorítkozunk. A tulajdonképpeni implementációban a nevek helyett azonosító számokat használunk a lexikai egységek és az unifikáció során szerephez jutó jegyek kezelésére, ezek használatától is eltekintek a példa érthetősége érdekében.


409

vonzatstruktúra szerves részeként kezeljük, míg a lenyúl igét a ’nyúl vki vmiért’ denotatív jelentéstől teljesen függetlenítjük, továbbá a le szemantikáját is üresnek vesszük: a le2 a nyúl2 igetőn kívül mást nem keres, és az ige vonzatkeretét nem változtatja meg (syndemandmod és syndemsetmod szabályok teljes hiánya): synfeat(’nyúl2’,[’V’],’hu’). syndemand(’nyúl2’,1,–7,0,0,0,0,[’NOM’],’hu’). syndemand(’nyúl2’,2,–2,0,0,1,0,[’le2’],’hu’). syndemand(’nyúl2’,3,0,+7,0,0,0,[’ACC’],’hu’).

Az igekötőt balra szón belül is megtalálhatjuk. A listaelemek a ’NOM’ és ’ACC’ szintaktikai (eset-) jegyekre, a 2. vonzat (nem-kompozicionális igekötő) esetén magára a ’le2’ maglexikonbéli elemre utalnak. syndemset(’nyúl2’,1,[’AG’,’SUBJ’],’’). syndemset(’nyúl2’,3,[’PAT’,’DIR-OBJ’],’’).

A syndemset szabályok közül itt sem vonatkozik semmi az igekötőre (2. vonzat): nem az ige módosítja az igekötő jelentését, hanem ez már a teniszezik esetén is fordítva történt. syndemand(’le2’,1,0,+2,0,0,1,[’nyúl2’],’hu’).

A syndemrule és az itt nem részletezett, de magát a keresést végrehajtó search predikátum ugyanúgy működik, mint fentebb, azzal a megkötéssel, hogy a syndemand ténynek megfelelően a keresés csakis a nyúl igetőre vonatkozik, a LEX kimenő változó értéke pedig csak a nyúl2 lexikai egység lehet (vagy semmi: ha nem találjuk meg a nyúl morfémát, az egész keresés meghiúsul és működésbe lép a Prolog visszalépési mechanizmusa). És készen is vagyunk! A kompozicionalitás hiányából ugyanis az következik, hogy itt implementációs szempontból sem lehet szó vonzatkeret-változtatásról (mint a végigteniszezik esetén). A lenyúl tehát teljesen önálló ige, ami véletlenül ab ovo igekötős. A keresés itt kétirányú, de vonzatkeret-változtatást (syndemandmod és syndemsetmod) nem von maga után a sikeres találat. 4.3

Záró megjegyzések

Dolgozatom zárásaként annyit jegyzek meg, hogy mivel az ige és az igekötő szemantikáján (és nem magán a szintaxison) múlik az, mely igekötő mely igével párosulhat, az igekötőkre vonatkozó jegyek felvétele leginkább előszűrésre lehet alkalmas, pontos szelekcióra vélhetően nem. Az előszűréshez ugyanakkor kevés jegy is elég lehet, míg a pontos(abb) szűrés történhet például korpusz alapján. Ehhez azonban szintaktikailag megfelelően annotált tanító korpuszra volna szükség. Ugyanez mondható el a vonzatokra vonatkozó szemantikai korlátokról, a grammatika lexikai komponenséről is. A szemantikát meg lehet próbálni például környezetvektorokkal ábrázolni (Papp 2009), és az ezek segítségével betanított nyelvmodellt alkalmazni a szemantikai helyesség (*megmegy10, ?elcsinál, ?összecsinál, de: összecsinálja magát) eldöntésére. Mindez természetesen a még zavarosabb szövegpragmatika előszobája – és bár beszélhetünk információkinyerésről, szövegbányászatról, összefüggő szövegek hatékony szemantikai elemzése korpusz használata nélkül nem lehetséges. A korpusz segítségével felállított szemantikai kategóriák „visszaélesítése”, majd azokból egyfajta ontológia kiépítése révén azonban kezelhetők olyan, számítógéppel csak nehezen megfogható dolgok is, mint a szinonímia, vagy éppenséggel hatékonyabbá tehető az egész szövegértelmezési folyamat kulcsa, az antecedens-keresés. 10

Az anonim lektor szerint a megmegy – ’sikerülni fog’ értelemben – familiáris nyelvhasználatban még csak nem is ritka. A szerző azonban soha nem hallotta, tehát feltehetően csak bizonyos, általam kevésbé hallott nyelvjárásokban terjedt el a használata.

410

Károly Márton

Hivatkozások Alberti Gábor – Károly Márton – Kleiber Judit (2010): From Sentences to Scope Relations and Backward. In: Sharp, B. – Zock, M. (eds.): Proceedings of NLPCS 2010. 7th International Workshop on Natural Language Processing and Cognitive Science. Funchal, Madeira, 100–111. Alberti Gábor – Medve Anna (2002): Generatív grammatikai gyakorlókönyv I. Janus/Books, Budapest. Alberti Gábor (2006): Generatív grammatikai gyakorlókönyv III. HEFOP Bölcsész Konzorcium, Budapest. Alberti Gábor (2011): ReALIS. Akadémiai Kiadó, Budapest. D. Mátai Mária (2002): A névutók és a névutómelléknevek története. In: Magyar Nyelvőr 126/1, 72– 87. É. Kiss Katalin (2004): Egy igekötő-elmélet vázlata. In: Magyar Nyelv 128/1, 15–43. Elekfi László (2001): Személyragozott igekötők? In: Magyar Nyelvőr 125/2, 250–253. Hegedűs Rita (2004): Magyar nyelvtan. Formák, funkciók, összefüggések. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Jakab István (1976): A magyar igekötők állományi vizsgálata. Nyelvtudományi Értekezések 91, Akadémiai Kiadó, Budapest. Keszler Borbála (szerk.) (2000): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (szerk.) (1992): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc (1996): Az igeaspektus areális-tipológiai szempontból. Magyar Nyelv 120/3, 257–268. Kiefer Ferenc (szerk.) (2000): Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kleiber Judit (2008): A totális lexikalizmus elméletétől a kísérleti implementációig. PhD-értekezés. Pécsi Tudományegyetem, Nyelvtudományi Doktori Iskola, Pécs. Komlósy András (1992): Régensek és vonzatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 299–527. Kövecses Zoltán (2005): A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Typotex Kiadó, Budapest. Papp Gyula (2009): Vektoralapú felügyelet nélküli jelentés-egyértelműsítés nagy méretű tanuló korpuszok esetében. In: Tanács A. – Vincze V. (szerk.): VI. Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia, JATE Press Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged, 325–332. Papp István (1974): Finn nyelvkönyv tanfolyamok és magántanulók számára. Tankönyvkiadó, Budapest. Pátrovics Péter (2002): Néhány gondolat a magyar igekötők eredetéről, valamint aspektus- és akcióminőség-jelölő funkciójuk (ki)alakulásáról. In: Magyar Nyelvőr 126/4, 481–489. Szarka Péter (2002): Az igekötő és szórendi helyének tanítása a magyarban. In: Hungarológiai Évkönyv 3, 31–37. Sadowski, Alexander-Marek (1998): Raumrelationen im Finnischen, Ungarischen, Polnischen und Deutschen. Europäische Hochschulschriften XXI/192, Peter Lang, Frankfurt am Main et al. Szűcs Tibor (1999): Magyar-német kontrasztív nyelvészet a hungarológiában. Pécsi Nyelvészeti Tanulmányok 4, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Semantic projection of verbal argument structures Imre Kilián1 University of Pécs, Department of Informatics [email protected]

1.

Introduction

For an efficient mechanical processing, extracting, and translating natural texts, it is necessary to discover the semantic deep structure of the given text. During this, the parsing software must use a knowledge repository that stores semantic and conceptual information collected before the actual parsing. This information is queriable: by this function, the knowledge repository supports the syntactic and semantic parsing in two ways. First, it executes simple queries (e.g. in the phrase „black American swimming champion” the word “black” is a colour expression, the word “American” is a nationality, the word “swimming” is a kind of sport). Another function of knowledge repository is to compile a possible answer if the sentence parsed was a question. Answering a question demands, and the pragmatic level of linguistic parsing should also be supported sometimes by, implementing certain inference functions (e.g. from the sentence “the rabbi had a nice speech” it is straightforward to deduce that it was a Jewish ritual that we took part in). The concept of argument frames and argument structures is an important element of the description of natural languages. In Gábor Alberti’s works (Alberti 2011) we can read about the polarized effect-chain model of verbal argument systems: a given verb can be characterized by several different argument frames. From the semantic point of view, an argument frame like this can be transformed to an eventual (formal logical) expression, the actual shape of which depends highly on the actual argument structure. The description of one concrete argument structure consists of argument positions that determine the role of the actual argument. These features applied in the description (e.g. scope, role label, case prominence, informational role, referential grade, speech act prominence) describe mainly the syntactic construction of the sentence. The present article, however, will discuss the projection of certain verbs in the knowledge repository, the modelling of argument roles, and the semantic split-up of the interpretation of certain verbs. 2.

Semantic description systems in natural language technology

There is an ongoing debate about the necessary abilities of a semantic knowledge repository. In Montague’s pioneering works (Montague 1970), for semantic interpretations a first order logical language was used. This language was extended a bit to handle aggregate and quantification functions and was supported by an appropriate inference engine. 1

I would like to express my thanks to the TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0002 project for financial background, and also to my colleagues in eALIS theoretical and computational linguistics project, namely Gábor Alberti, Judit Kleiber and Márton Károly for their apparent help in transmitting me all the missing linguistic concepts and information.

412

Imre Kilián

It is anyhow very easy to find examples to prove the weaknesses of this solution. If we take adjectival constructions, e.g. “tall man” or “remote destination”, it is obvious that no semantic knowledge base can work relying only on the binary logic. Although the first example could be interpreted as “a man taller than the average”, in the case of remote travel destinations we can use only a fuzzy logic framework (Kóczy–Tikk 2000) and inference mechanism. Arguments of Alberti’s “eALIS” interpretation system make clear (Alberti–Kilián 2010) that the logical correspondences in a long text can be interpreted only in a multi-agent epistemic modal logic framework. This defines a tree-like structure of wordlets, which describe the knowledge, belief, and desire of certain agents. The root wordlet is an immediate reflection of the external world itself that serves as an objective background for the wordletstructure. These arguments, however, do not concern the problem of time itself too much – our knowledge repository cannot be only epistemically, but also temporally modal. Furthermore, an actual application of the system may involve also other modalities (e.g. in a legal advisory system, the utilization of a deontic modal framework can hardly be avoided). When dealing only with verbal argument structures, we can easily bypass the question of modal or fuzzy logic. We need fuzzy logic only for some special verb and adjective families. Epistemic modality can be necessary only for the semantic modelling of sentence and dialogue parsing. 3.

Ontologies, knowledge repositories

Tim Berners-Lee’s Semantic Web initiative chooses description logic (DL) as an underlying logical framework (Szeredi–Lukácsy–Benkő 2005). This is a subclass of First order Logic (FOL) that can create a concept-taxonomical hierarchy and may also create binary relationships and other constraints among them. Its complexity changes depending on the actual realization of the binary relationship constraints. This forms different subclasses of DL. In simpler cases, the problem can be decided by the tableaux algorithm, in more difficult cases, the logical framework is not decidable. The most primitive DL subclass is the AL logical framework that, beyond simple setrelationships between classes, allows only existential and universal quantification for relationships. The most commonly used subset is SHIQ. This allows also creating a taxonomical hierarchy not only over concepts, but also over properties. Beyond these, it also allows cardinality constraints, inverse and transitive relationships in the definition of concepts. OWL (Ontology Description Language) is a standardized language, implementing SHIQ. There are a number of OWL ontology-editing systems, commercial and also public domain software. The latter usually support a kind of plug-in architecture that enables the creation of a various number of extension software, therefore, unsatisfied users usually provide a large number of such extensions to implement the widest choice of auxiliary functions. The ontology-building steps, described below, are carried out by the Protégé open source ontology management software (Knublauch–Musen–Rector 2004). When creating ontologies, it is advised to choose an existing upper level ontology as a basis. These contain the definitions of the most basic/general concepts. The editor must only understand and refine the correspondence among the most general concepts. There are also a number of upper level ontologies available, also from the public domain; and a given ontology is usually available in several formats. It is just a proof for the reusability of the ontology if it is possible to transform it into different target environments.

Semantic projection of verbal argument-structures

413

The school of OWL based semantic ontologies is relatively new (Motik et al. 2009). The LISP-based school (Zimányi–Kálmán–Fadgyas 1989), which is popular mostly in the US, is a bit older. The first such ontology is called Cyc, which is a commercial product of Cycorp Ltd, being founded by Doug Lenat (Matuszek et al. 2006). The actual content of the ontology is therefore not published: pertaining publications speak only in generalities. The OpenCyc ontology, a public domain subset of Cyc, is a ridiculously simple mock-up of the entire version. In the new millennium, Teknowledge Ltd. has built up the SUMO (Suggested Upper Level Ontology), which is public domain and incorporates the results of former research of many people (Pease–Niles 2001): among others, John Sowa’s and other authors’ upper ontology (Sowa 1984) and other ontologies of temporal concepts, the concepts of holes, the description of processes, boundaries, and mereological concepts. There are also other public domain upper ontologies; they are either weaker than SUMO, or they are specialized to a narrower domain (ESTRELLA, 2007). SUMO is also backed by the fact that later it became a standard: as a standard, it is called SUO (Standard Upper Ontology), its description language is referred to as SUO-KIF (Knowledge Interchange Format), and SUMO also has an OWL transformation. 4.

Semantic projection of verbal argument constructions

When defining verbal argument constructions, we immediately face the constraints of the Description Logic framework. Verbs can be derived from SUMO’s Process concept by defining the state change in its premise and conclusion property, and we also define the further players in the process. Its agent must conform to class Agent, it may also have a patient, which is an Entity, it may be carried out by help (hasDevice) of a Device, and furthermore, it may have an Initatior, which must be also an Agent. (1)

Process  premise.Formula  conclusion.Formula  agent.Agent  patient.Entity  hasDevice.Device  hasInitiator.Agent

State change can be defined by objects of type Formula. This is the very point where von Neumann’s metalevel-change is realised. A formula is a data from the viewpoint of a Process, but as an inference rule, from the viewpoint of other inference operations, it is a program. That different inference mechanism is not an OWL engine, because SHIQ does not have a function to evaluate such properties and to implement the metalevel-change. OWL, however, enables to apply another rule expression language that is independent from OWL’s base language (Semantic Web Rule Language, SWRL). SWRL rules are basically first order Horn rules that can be executed by resolution-based rule-interpreter engines. Such engines can be attached to Protégé through its plug-in architecture. When we try to rewrite SUMO’s SUOKIF formulas to SWRL rules, the rule implementing Process could be the following: (2)

sumo:Process(?p) ∧ sumo:WhenFn(?p, ?time) ∧ sumo:BeginFn(?time, ?begin) ∧ sumo:premise(?p, ?pre) ∧ sumo:EndFn(?time, ?end) ∧ sumo:conclusion(?p, ?conc) → sumo:holdsDuring(?begin, ?pre) ∧ sumo:holdsDuring(?end, ?conc)

This, on the general level of Process, describes that a premise of a process must hold at the starting time, and the conclusion must hold at the closing time of the process.

Imre Kilián

414

Unfortunately, even this rule cannot be run. Meta-level change should be implemented by the holdsDuring/2 relation in the consequence part, in a way that the relation expression in the second parameter is evaluated in the timepoint, given in the first parameter: pure SWRL is unfortunately unable to do this. Another implementation possibility could be to plug in an existing logic programming language (a Prolog dialect) (Clockshin–Mellish 1994) into Protégé and to implement the rule application pass in logic programming, extended also by meta-level calls. The general problem above can also be concretized. In Alberti’s examples, the premise of digging is that its patient is Earth, with physicalState of solidPiece, but this state changes to solidBroken, as a conclusion of the process. (3)

Digging  IntentionalProcess  patient.Earth  premise.(patient.hasPhysicalState(SolidPiece))  conclusion.(patient.hasPhysicalState(SolidBroken))

OWL’s base logical frame (SHIQ) unfortunately does not allow this linguistic construction either. Something similar can be achieved in its full richness (RIQ logical frame, allowing also the composition of relation symbols). This, however, overcomplicates the decision algorithm, without a careful definition of the language it can be even undecidable. Let’s see how a similar concept is expressed in SUMO’s (LISP based) SUO-KIF language. This is basically a first order language. Its general rules, involving metalevel change, are reified to first order level. For instance: when we do not speak about the time points of premises and conclusions of a Process, instead we describe the actual changes for the specific concept of Digging. (4)

(subclass Digging IntentionalProcess) (=> (and (instance ?DIG Digging) (patient ?DIG ?PAT)) (and (holdsDuring (BeginFn (WhenFn ?DIG)) (attribute ?PAT SolidPiece)) (holdsDuring (EndFn (WhenFn ?DIG)) (attribute ?PAT SolidBroken)))

The basic difference between OWL and SUO-KIF is that OWL does not know logical variables; therefore, any operator (function or relation expression) refers to the actual environment object (or the actually navigated object). In contrast, SUO-KIF, like logic programming languages (Prolog or LISP), allows also the use of logical variables, thus in one rule we can express statements involving several objects. When semantically modelling the usage variations of a verb, we must point out the real semantic differences. The original (and general) meaning in many cases is split up to several, slightly different subconcepts that are represented as distinct concepts in the ontology (this is also called polysemy). Among the possible syntactic variations, many are compatible with each other so that certain properties of the process are left empty, and so they take their default value. In the example above the following derivation of concepts could be done: (5)

DiggingLand  Digging  WhereFn.Garden

We speak about DiggingLand when the place of the process is a Garden. The concept of a Garden is defined elsewhere in the ontology (a small piece of land around the house, where vegetables and fruits are produced). (6)

DiggingHole  Digging  patient.Earth  product.Hole


415

Another semantic derivation of Digging is DiggingHole, where the verb has a second patient (or a product). The semantics of Holes is much different from that of convex bodies (the more we take from it, the bigger it becomes…); therefore it is highly advised to use SUMO’s modules defining the concept of holes. (7)

DiggingIn  Digging  Covering  patient.Earth  patient.Object

(8)

DiggingOut  Digging  Uncovering  patient.Earth  patient.Object

Further semantic variation of Digging is DiggingIn and DiggingOut. In case of these, the process has another patient: the object to be dug in or dug out. Therefore, the process is also a derivation of Covering and Uncovering. Their rules state that as a result of Covering, its initially Visible patient becomes Invisible. In case of Uncovering, everything changes to the opposite. (9)

sumo:Covering(?c) ∧ sumo:WhenFn(?c, ?time) ∧ sumo:BeginFn(?time, ?beg) ∧ sumo:EndFn(?time, ?end) ∧ sumo:agent(?c, ?a) ∧ sumo:patient(?c, ?p) → sumo:holdsDuring(?beg, visible(?p, Visible)) ∧ sumo:holdsDuring(?end, visible(?p, Invisible))

The semantics of further examples from Alberti–Kilián (2010) is even simpler. The basic semantics of Breaking inherits everything from IntentionalProcess. If its patient was SolidPiece before the process, it becomes SolidBroken as a result. (10) Breaking  IntentionalProcess sumo:Breaking(?b) ∧ sumo:WhenFn(?b, ?time) ∧ sumo:BeginFn(?time, ?beg) ∧ sumo:EndFn(?time, ?end) ∧ sumo:patient(?b, ?p) → sumo:holdsDuring(?beg, attribute(?p, SolidPiece)) ∧ sumo:holdsDuring(?end, attribute(?p, SolidBroken))

Obviously, it needs other definitions to interpret its further meanings, like BreakingUp, BreakingThrough, BreakingLaw and the like. The semantics of Stabbing is also somewhat similar to that of Breaking. Its hasDevice can be a sharp instrument, and as a result its patient gets a Hole. 5.

Managing temporalities

If we also wish to interpret time-dependent concepts in our system, we must also introduce the concept of time. Mere introduction is not enough; however, we must also include rules and algorithms for inferencing over time dependent concepts. Managing the concept of time has also an impact on the dimensionality of the ontology. An ontology is called 3D when the concepts of Process and Object are basically different: the former describes temporarily changing (dynamic, perdurant) concepts, while the latter describes the unchanging (static, endurant) concepts. However, in 4D ontologies, all concepts in the world are time-dependent – everything is perdurant – maybe one or both ends of its lifetime exceeds to infinite past or infinite future. These two approaches can also be unified so that in the definitions of upper concepts we allow both location (3D) and time (4D) parameters.

416

Imre Kilián (11) Physical  Entity  WhereFn.Region  WhenFn.TimeMeasure Object  Entity Process  Entity

The universal quantification in the definition says location and time parameters can optionally be attached to the concept, with their values from Region and TimeMeasure concepts respectively. Universal quantification does not require the actual existence of their property. The naming convention of SUMO uses property names with Fn at the end, when the property is a function. For functional properties universality also implies (optional) unicity, which allows at most one value for the relation. Beyond the way of treating the time dependency like above, we also must take the modal approach into account (Ruzsa 1984). This can be used for describing grammatical past and future. In modal logic, a logical statement can be assigned in the scope of a modal operator. A possible definition of temporal modal operators: ‒ H A: A was always true. This is a necessity in the past that is also called the strong past. ‒ P A: A was sometimes true. This expresses a possibility in the past, and it is also called weak past. ‒ G A: A will be always true. This is a necessity in the future that is also called the strong future. ‒ F A: A might be true in the future. This expresses a possibility in the future, therefore, we call it weak future. With this definition, our inference engine must also be prepared for temporal inferences. The most well known inference rules are the following: ‒ A  H A, ill. A  G A. This is called the axiom of Temporal Generalization (TG). According to this, if any non-modal statement can be inferred, time independently, then it was necessarily true in the past and also will be in the future. ‒ G (AB)  G AG B, ill. H (AB)  H AH B. This is Kripke’s famous Modal Generalization (K) axiom. According to this, if something can be inferred in pure (unmodal) logic, then it can also be inferred modally. This means, the unmodal inference is the strongest. ‒ A  G P A, ill. A  H F A. If something is true, then it was necessarily true in the past and also will be true forever. This connects past and future, and it is called the axiom of antisymmetry (antisymP, antisymF). More sophisticated temporally modal logic frameworks usually add the following three axioms: ‒ According to the axiom of transitivity (traP, traF), if something will be necessarily true in the future, then it also will be true further in the future (G A  G G A). Symmetrically, if something was necessarily true in the past, then it had also been true at any timepoint before (H A  H H A). ‒ compF: F A  F B  F (A  B)  F (A  F B)  F (F A  B)), compP: P A  P B  P (A  B)  P (A  P B)  P (P A  B)). The axiom of trichotomy excludes the parallel wordlets of sci-fi novels, excludes independent worlds with common future or common past. Regarding future, if two statements will be true some time, then either the conjunction of both will be true, or one will have been already true, but the second will become true only later, or vice versa. Regarding past, if two statements were true some time, then either the conjunction of both was true, or one was true, but the second had been true before, or vice versa.


‒

417

denF, denP: F A FF A, P A PP A. Both axioms express the continuity of time. If something will be true some time in the future, then there must be another timepoint in the future, earlier than this, when it will have been true. If something had been true some time in the past, then there must be a timepoint later, but still in the past, when it was true.

Solutions for temporal dependence must be applied simultaneously. This means that we must introduce time parameters for time-dependent (perdurant) classes and relations. As far as inference steps are concerned, they must use these parameters and they must follow the axioms above for temporal modality. 6.

Summary and future work

For processing grammatical structures, syntactic information must be detached from the actual semantics. The latter must be stored in a semantic repository, which is also queriable in certain minutes of linguistic parsing. For the ontology stored in this semantic repository, some well-known subclass of mathematical logic is applied. Although, for the interpretation of natural language texts, only some epistemic modal logic framework can be applied, only for the verbal argument structure, this is not by all means necessary. There are two, more or less sophisticated standards for the description of ontologies, but none of them cares neither about storing modal constructs, nor inference mechanisms over that. From both standards, the SUO upper ontology seems more appropriate. It is implemented in the LISP-based SUO-KIF language. Unfortunately, neither the ontology, nor the language has extensive software tool set. The second standard is the OWL ontology description language, which is also more popular. It is so, even though the expressing power of the language is poorer than that of SUMO. The use of OWL has become widespread in connection of the Semantic Web project. There is a number of ontology editors and checkers available, commercially and also from the public domain. Protégé, the most well-known such public software has a pretty flexible plugin architecture. This enables to extend the original system flexibly, only at the cost of some programming effort. Such an ontology stores verbs as semantic offsprings of Process, so according to the actual meaning variations, the original concept can be split up to several derivatives. This split-up is stored not only taxonomically, but a precise logical definition of the different meanings is also given. This is unfortunately impossible in certain ontology management software. If we still want to define these subconcepts, then we need a software that is flexible enough for any extension. For this reason, we have chosen the Protégé public ontology management software, which is provided with a Prolog inference plug-in. References Alberti Gábor (2011): eALIS. Interpretálók a világban, világok az interpretálóban. Akadémiai Kiadó, Budapest. Alberti Gábor – Kilián Imre (2010): Vonzatkeretlisták helyett polaritásos hatáslánc-családok – avagy a eALIS  függvénye. In: Tanács Attila – Vincze Veronika (eds.): VII. Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia, University of Szeged, Informatics Department Group, Szeged, 113–127. Clockshin, William F. – Mellish, Christopher S. (1994): Programming in Prolog. Springer Verlag, Berlin, Heidelberg, New York.

418

Imre Kilián

ESTRELLA (2007): Specification of the Legal Knowledge Interchange Format: ESTRELLA Project Deliverable 1.1, University of Amsterdam. www.estrellaproject.org, downloaded: 21.Dec.11. Knublauch, Holger – Musen, Mark A. – Rector, Alan L. (2004): Editing Description Logic Ontologies with the Protégé OWL Plugin. In: Volker Haarslev – Ralf Möller (eds.): International Workshop on Formal Biomedical Knowledge Representation, Whistler BC, Canada, 70–79. Kóczy T. László – Tikk Domonkos (2000): Fuzzy rendszerek. Typotex, Budapest. Matuszek, Cynthia – Cabral, John – Witbrock, Michael – DeOliveira, John (2006): An Introduction to the Syntax and Content of Cyc. In: Chitta Baral (ed.): Proceedings of AAAI Spring Symposium on Formalizing and Compiling Background Knowledge and Its Applications to Knowledge Representation and Question Answering, Stanford, CA, 44–49. http://cyc.com/cyc/technology/pubs (downloaded: 28.Dec.11) Montague, Richard (1970): English as a formal language, In: H. R. H. Thomason (ed. 1974): Formal Philosophy: Selected Papers of Richard Montague, Yale Univ. Press, New Haven and London, 188–221. Motik, Bruno – Patel, Peter F. – Schneider-Bijan, Parsia (eds, 2009): OWL2 Web Ontology Language Structural Specification and Functional Style Syntax, W3C Recommendation Object Management Group (2009): Ontology Definition Metamodel Version 1.0 http://www.omg.org/spec/ODM/1.0 (downloaded: 2010.10.05) Pease, Adam – Niles, Ian (2001): Towards a Standard Upper Ontology. In: Chris Welty – Barry Smith (eds.): Proceedings of the 2nd International Conference on Formal Ontology and Information Systems, 2–9. Ruzsa Imre (1984): Klasszikus, modális és intenzionális logika. Akadémiai Kiadó, Budapest. Sowa, John F. (1984): Conceptual Structures: Information Processing in Mind and Machine. Addison Wesley Programming Series, Reading Massachusetts, US. Szeredi Péter – Lukácsy Gergely – Benkő Tamás (2005): A szemantikus világháló elmélete és gyakorlata. Typotex, Budapest. Zimányi Magdolna – Kálmán László – Fadgyas Tibor (1989): A LISP programozási nyelv. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.

ETR – QuaeroBot Bódis Zoltán1 PTE BTK Nyelvtudományi Tanszék [email protected]

1.

Célkitűzés

Dolgozatom fő célkitűzése, hogy bemutassak egy általam kidolgozott, XML alapú, fejlesztés alatt álló természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszert, amely az Egységes Tanulmányi Rendszer (ETR) különböző adatköreiben tárolt adatokból képes információt kinyerni magyar nyelven megfogalmazott természetes nyelvi kérdések segítségével. Dolgozatom első felében egyrészt megkísérlem elhelyezni a kutatásomat képező módszer kereteit adó természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek szerepét a nyelvtechnológián belül, másrészt röviden összefoglalom a hasonló témájú kutatások módszereit és eredményeit. Dolgozatom második felében bemutatom az XML keresési sémák felépítését és a feldolgozás lépéseit, melyeket a QuaeroBot névre keresztelt rendszerben kidolgoztam. A bemutatott technológia és módszertan segítségével lehetővé válik az ETR egyes adatkörein belül a felhasználók által feltett természetes nyelvi kérdések feldolgozása, és ezek konkrét adatbázis-lekérdezésekké való konvertálása. Az ETR tanulmányi rendszert jelenleg 14 felsőoktatási intézményben, nagyjából százezer aktív hallgató, valamint több ezer oktató és adminisztrációs munkatárs használja nap mint nap. Az ETR a hallgatói képzési adatokon, tanterveken, kurzusokon, vizsgajelentkezési és teljesítési adatokon kívül nyilvántartja többek között a hallgatói ki- és befizetéseket, az intézmény által kiállított okleveleket, jogviszony-igazolásokat, az oktatók munkaviszonyát, belföldi és külföldi szervezeti tagságaikat és még sok minden mást. A nagyszámú és változatos összetételű felhasználói kör, valamint a nyilvántartott adatok mennyisége és sokfélesége teszi indokolttá, hogy a megszokott beépített, fix paraméterekkel operáló, a programok különböző pontjain elhelyezett kereső és listázó felületek mellett elérhetővé váljon egy újszerű, egyszerű és felhasználóbarát kereső felület, melynek segítségével minden felhasználói kör könnyen, gyorsan, természetes nyelvi kérdések megfogalmazása által juthat a számára fontos információkhoz. 2.

HAL 9000, a mesterséges intelligencia kutatás és a nyelvtechnológia kultikus figurája

Amikor számítógépes nyelvészetről vagy nyelvtechnológiáról esik szó, alighanem keveseknek jut eszébe valamilyen adatbázishoz kapcsolt természetes nyelvi interfész, a köztudatban sokkal inkább a helyesírás-ellenőrzők és a webes keresőszolgáltatások kapcsolódnak ehhez a tudományterülethez. A nyelvtechnológia felhasználási területeinek bemutatására kiváló módszer, ha filmes élmények alapján közelítjük meg a témát. 1

A szerző Viszket Anita témavezetése mellett az OTKA 60595 kutatási projekt keretében készítette el ezt a tanulmányt.

420

Bódis Zoltán

A mesterséges intelligencia kutatás és a nyelvtechnológia témakörében publikált tanulmányokban gyakran tűnik fel Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick közös hőse, HAL 9000, a 2001: Űrodüsszeia űrhajóját irányító számítógépes rendszer. HAL mesterséges intelligenciával bír, navigálja és kontroll alatt tartja az űrhajót, természetes nyelven kommunikál a legénységgel, sőt öntudatra ébred, és Dave Bowman kapitány ellen fordul, amikor kikövetkezteti, hogy le akarják kapcsolni őt. A tudományos-fantasztikus irodalom, és főleg a hasonló témájú filmek világából ma már könnyű HAL-hoz hasonló karaktereket felidézni. Gondoljunk csak a HAL árnyékában megbúvó Anyára és Apára, akik az Aliens sorozat űrhajóit irányították, vagy a Knight Industries vállalat Two Thousand típusú csúcskategóriás és kivételesen intelligens gépjárművére, akit az egyszerűség kedvéért csak KITT-ként emlegetnek a Knight Rider sorozat rajongói. Az én személyes kedvencem azonban Karen, a Spongya Bob sorozatban időnként feltűnő intelligens masina (Wired Integrated Female Electroencephalograph, rövidítve W.I.F.E.), aki nemcsak belelát Sheldon J. Plankton lelkébe, de rendszeresen csinál neki hologram fasírtot is. HAL 9000 azonban 1968-ban még egyedülálló képességekkel bírt, és úttörőnek számított az intelligens gépek fiktív karakterei között. Nem csoda, hogy HAL a nyelvtechnológiai kutatók kultikus figurájává vált, hiszen szinte mindenre képes, amelyet a nyelvtechnológusok megvalósítandó célként tűztek ki maguk elé. Képes felismerni az emberi beszédet és képes feldolgozni azt, vagyis nyelvi jelekké, szöveggé alakítani. Képes megérteni a szöveggé alakított nyelvi jeleket, vagyis szemantikai reprezentációk segítségével jelentést társít hozzájuk. Képes az eltárolt információk visszakeresésére és a szövegből való információ kinyerésére. Képes következtetéseket levonni az eltárolt információk alapján. Nemcsak a természetes nyelvi utasításokat érti meg, de kommunikál is a legénységgel, vagyis képes a természetes nyelv generálására és a beszédszintetizálásra is, és nem utolsó sorban, alkalomadtán szájról is olvas (Jurafsky–Martin 1999). A nyelvtechnológia ma még messze van attól, hogy a HAL által birtokolt összes képességgel felruházzon számítógépes rendszereket, de kétségtelen, hogy a fenti problémák egy részére már léteznek hozzáférhető megoldások, egy másik részük fejlődésének pedig éppen szemtanúi lehetünk. Mindnyájan használunk webes keresőmotorokat, elektronikus szótárakat és fordítást támogató programokat, helyesírás-ellenőrzőket, és sokan hallottuk már Microsoft Samet valamilyen szöveg felolvasása közben. Lépten-nyomon belebotlunk a nyelvtechnológia vívmányaiba, ma már szinte elképzelhetetlen az információszerzés és a mindennapi munka a fenti eszközök nélkül. 3.

Információ visszakeresés, információ kinyerés, válaszkeresés

A 21. század információs társadalmaiban több millió újságcikk, tudományos publikáció, vállalati feljegyzés, kérvény, dokumentum, blogbejegyzés, hirdetés és híradás keletkezik nap mint nap. Az információ hatalom, kiváltképpen az idejében megszerzett és releváns információ, márpedig ilyen mennyiségű és ilyen gyorsan változó forrásanyag feldolgozása pusztán emberi erőforrás igénybevételével szinte lehetetlennek tűnő feladat. Nem csoda tehát, hogy az információ visszakeresésére és a nagy mennyiségű forrásanyagból történő információ kinyerésére törekvő kutatások manapság a nyelvtechnológia leginkább kutatott és legtámogatottabb részterületének számítanak (Tikk 2006). A dolgozatom tárgyát képező természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek a nyelvtechnológián belül az információkinyerés kutatásának egy sajátos, speciális alesetét valósítják meg. A természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek (Natural Language Database Interfaces [NLDBIs] vagy Natural Language Interface to Databases [NLIDBs])

ETR – QuaeroBot

421

jelentőségének, valamint felhasználási körének bemutatásához célszerű a fejezetcímben szereplő információ visszakeresés (Information Retrieval, IR) és információ kinyerés (Information Extraction, IE) fogalmak közötti különbséget definiálni. Tikk Domokos definíciója szerint „Információ-visszakeresésen olyan strukturálatlan, többnyire szöveges anyagok (dokumentumok) keresését jelentő tevékenységet értünk, amelynek célja a kereső információigényének kielégítése dokumentumok sokasága alapján.” (Tikk 2006: 63). A definíció alapján triviális, hogy információ visszakeresést végzünk, amikor a számítógépünkön egy vagy több kulcsszó alapján dokumentumokat keresünk, de ha jobban belegondolunk, akkor információ visszakeresést végzünk minden egyes webes keresés indításakor is. A webes keresők által visszaadott weblapok nem sokban különböznek a számítógépünkön tárolt szöveges dokumentumoktól. Ugyanúgy a dokumentumban megjelenítendő tartalom szöveges karaktereit és ezek formázását leíró tulajdonságokat tartalmaznak, mint a különböző szövegszerkesztőkben létrehozott társaik, a különbség annyi, hogy a weboldalak nem a saját gépünkön, hanem az interneten (vagyis milliónyi kiszolgáló szerver és hagyományos számítógép összekapcsolt hálózatán) találhatóak, és megjelenítésükhöz webes böngészőket használunk, nem pedig szövegszerkesztőket. A keresés folyamatában sincsenek túlságosan nagy különbségek. A számítógépünkön való keresésben az operációs rendszer keresőmotorja és keresőszolgáltatása van segítségünkre, a webes keresést pedig különböző webes keresőmotorok támogatják és teszik lehetővé. Az operációs rendszer keresőszolgáltatása időről-időre végigpásztázza a merevlemezeinken található különböző formátumú dokumentumokat, és ezek szöveges tartalmából index adatbázist készít. Kereséskor a begépelt kulcsszavakat összeveti az index adatbázis tartalmával, és az egyezések alapján felkínálja nekünk a megtalált dokumentumokat. Az interneten való keresés nagyjából ugyanezen az elven működik, azonban óriási különbség mutatkozik a feldolgozandó dokumentumok számában (jelen esetben nem csak a hagyományosan kódolt szöveges dokumentumokat, pl. Word fájlokat, PDF állományokat, hanem HTML nyelven kódolt weboldalakat is figyelembe kell venni), és ezek megtalálásában. Az operációs rendszer index adatbázist építő szolgáltatásának viszonylag egyszerű dolga van, hiszen ebben az esetben pontosan tudható, hogy milyen lokális merevlemezeken, illetve hálózati tárhelyeken lehetséges a dokumentumok keresése és indexelése. Az interneten fellelhető tartalmak megtalálása és indexelése sokkal nehezebb feladat, hiszen a hálózatba kapcsolt gépek feltérképezése nem lehetséges, a webes tartalmak indexelését végző keresőrobotok ezért az URL-ek által kijelölt útvonalon közlekednek, vagyis egy adott weboldal indexelése után továbbmennek az összes olyan oldalra, amelyre link mutat az eredeti oldalról. Az interneten fellelhető weboldalak és dokumentumok számát pontosan megmondani alighanem lehetetlen, hiszen egyetlen keresőmotor sem „járt” még az összes weboldalon, ráadásul a naponta újonnan létrehozott weboldalak és az interneten elérhetővé tett dokumentumok száma is milliós nagyságrendekben mérhető. A nagyságrend megbecslésének kiváló módszere, ha rákeresünk az 1 karakterre a weben. A Google 25 270 000 000, a Bing pedig 6 090 000 000 találatot hoz. Az előzőekben bemutatott indexelési és információ visszakeresési feladatokban látszólag nem sok szerephez jut a nyelvtechnológia, hiszen a felhasználó által keresési kifejezésként megadott alma karaktersort nem különösebben bonyolult megkeresni az index adatbázisban, és minden olyan dokumentumot vagy weboldalt megjeleníteni a találati listában, amelyben szerepel az alma karaktersor. A nyelvtechnológia akkor lép a színre, amikor észrevesszük, hogy a felhasználó számára nemcsak azokban a dokumentumokban lehet releváns információ az almáról, amelyekben az alma karaktersor megtalálható, hanem esetleg azokban is, amelyekben az almát, almák, almafa, almás pite szavak, karaktersorozatok lelhetőek csak fel,

Bódis Zoltán

422

az alma pedig nem. Sokkal hatékonyabb keresőmotort építhetünk tehát, ha az indexeléskor, valamint a felhasználó által megadott keresési kifejezések feldolgozásakor a dokumentumokban és a kereső kifejezésben szereplő karaktersorokat, szavakat, kifejezéseket feldolgozzuk, különböző tulajdonságokkal látjuk el, és esetleg összekapcsoljuk egymással. A fentebb bemutatott információ visszakereső rendszerek tehát megkeresik azokat a dokumentumokat, weboldalakat, amelyekben számunkra releváns információ található a megadott kereső-kifejezés alapján, és valójában semmi egyebet nem tesznek (tekintsünk el most a különböző kényelmi és extra szolgáltatásoktól, melyeket a nagy szolgáltatók keresőprogramjai nyújtanak számunkra, mint pl. a gépi fordítás, melynek segítségével a keresett kifejezést idegen nyelvű dokumentumokban is megtalálja számunkra). Az információ kinyerő rendszerek már nemcsak megtalálják számunkra a keresett kifejezést részben vagy egészben tartalmazó dokumentumokat, de ennél többre is képesek, strukturálatlan szövegekből képesek strukturált adatokat előállítani. A következő, szintén Tikk Domokostól idézett példa (Tikk 2006: 81) az egyik legtipikusabb felhasználási területét mutatja be az információ kinyerő rendszereknek. Ezek az alkalmazások különböző tőzsdei tranzakciókról szóló hírekből, jelentésekből gyűjtik ki strukturált formában a releváns információkat. A brit CGNU 102 millió euróért vásárolja meg az ABN AMRO magyar életbiztosítási leányvállalatát, a MÉBIT-et. A Transyl-West Vagyonkezelő Kft. két magányszemélynek értékesítette a Biodiszkont Rt.-ben lévő aranyrészvényeit. Az eredmény: Vevő a brit CGNU két magánszemély

Áru MÉBIT Biodiszkont Rt-ben lévő aranyrészvények

Érték 102 millió euró

Eladó Transyl-West Vagyonkezelő Kft.

1. ábra. Információ kinyerő rendszer által visszaadott eredmény Az információ kinyerő rendszerek általában a fenti példához hasonló műveleteket végeznek, vagyis adatokat, összefüggéseket gyűjtenek dokumentumtárakból, hírekből, naplófájlokból, orvosi szakvéleményekből stb., vagyis olyan adatgyűjtési és esetleg algoritmikusan jól leírható elemzési feladatokat végeznek nagy mennyiségű szöveges adatforráson, amelyet pusztán emberi erőforrások igénybevételével lényegesen nehezebben és lassabban lehetne csak megvalósítani. A természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek a fejezetcímben szereplő harmadik típusba, a válaszkereső rendszerek (Question Answering Systems, QAS) közé tartoznak a Tikk szerinti besorolásban. Egy másfajta kategorizálási megközelítés szerint az információ visszakereső és az adat visszakereső rendszerek eleve külön kategóriába tartoznak (BaezaYates–Ribeiro-Neto 1999), ám a lényegi különbség az ilyen rendszerek között mindkét megközelítésben ugyanaz. Míg a fentiekben taglalt információ visszakereső és információ kinyerő rendszerek strukturálatlan szöveges állományokat keresnek meg vagy dolgoznak fel, addig az adatbázis-lekérdező interfészek valamilyen adatbázis kezelő rendszerben elhelyezett, egymással meghatározott hierarchiában és kapcsolatban álló adatok összefüggéseiből próbálnak meg releváns információkat szolgáltatni a felhasználók számára. A különbség tehát egyrészt a feldolgozandó adatok minőségében és elhelyezkedésében, másrészt a hozzáférhetőségükben rejlik.

ETR – QuaeroBot

4.

423

Mit értek adatbázis alatt

Sokan sokféleképpen definiálják az adatbázis fogalmát a különböző diszciplínák szakirodalmában és a mindennapi élet során. Az élet legtöbb területén ma már adatok, információk sokasága vesz körül bennünket, célszerű tehát definiálni, hogy jelen dolgozatban (és természetesen a fejlesztés alatt álló megoldásban) mit is értek adatbázis alatt. Nem tévedünk nagyot, ha az adatbázisokat információk, adatok felsorolásának, listájának tekintjük, valamint olyan információs listák közös halmazának, melyek az adatok tematikáját, vonatkozását tekintve összetartoznak, együttműködnek egymással (Allen et al 2004). Az előbbi értelmezés szerint adatbázisnak tekinthetjük egy cég dolgozóinak szabadságára vonatkozó, Excel fájlban tárolt nyilvántartását, a saját CD és DVD katalógusunkat vagy akár egy telefonkönyvet is, mely egy adatbázis papír alapú reprezentációja. A különböző típusú és egymáshoz különböző módon kapcsolódó adatok tárolására sokféle adatbázis-kezelő rendszer létezett a múltban, és létezik ma is egymás mellett. Ezeket a rendszereket általában az általuk kezelt adatok adatmodellje alapján szokta megkülönböztetni a szakirodalom. Az adatmodell alapján beszélhetünk például hierarchikus, hálós, relációs és újabban objektum orientált, valamint hibrid objektum-relációs adatbázisokról (Ramez– Navathe 2004). A manapság legelterjedtebb és legszélesebb körben használt adatbázis-kezelő rendszerek a relációs adatmodellen alapulnak. Az ilyen típusú adatbázisokat az adatok lekérdezéséhez, módosításához és definiálásához használt lekérdező nyelv, az SQL (Structured Query Language) nyelv alapján SQL adatbázisokként is szokták emlegetni. Mivel ez az adatmodell a legelterjedtebb manapság, ezért a nemzetközi szakirodalomban mostanában fellelhető, természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészekre vonatkozó tanulmányok, kutatások, valamint a már létező üzleti alkalmazások is SQL adatbázisokban tárolt adatok kinyerésére tesznek kísérletet. Az ETR rendszer is SQL adatbázisban tárolja az adatokat, így természetesen az én megoldásaim is ilyen környezetben kerültek kidolgozásra. 5.

A relációs adatbázisok

A relációs adatbázis kétdimenziós adattáblák halmaza, melyek mezőket és sorokat tartalmaznak. A mezők egy-egy adatsor egyes tulajdonságait, attribútumait írják le. Egy adattábla nagyon hasonlít egy egyszerű táblázatra vagy adatfájlra, de van néhány speciális tulajdonsága, amely megkülönbözteti ezektől: ‒ Egy tábla tartalmazhat egy vagy több adatsort, de az is előfordulhat, hogy egy táblának egyetlen sora sincsen. Az adatreláció határozza meg az egyes táblák és az adatbázis adatstruktúráját, az adatsorok pedig ennek az adatrelációnak egy-egy konkrét megvalósulásaként foghatóak fel. ‒ Minden egyes adatsor minden mezője csak egyetlen értéket vehet fel, vagyis nincsenek egyszerre több értéket tartalmazó attribútumok. ‒ Egy adatmezőben elhelyezett adat csak a mezőnek megfelelő lehetséges értéket vagy adattípusokat veheti fel. Egy-egy mezőnek meghatározott adattípusa van, melyet az adattábla létrehozásakor határozhatunk meg (pl. egész szám, lebegőpontos szám, meghatározott hosszúságú karaktersor, változó hosszúságú karaktersor, dátum, fájl stb.), és amelyet az adatbázis-kezelő rendszer minden adatra vonatkozóan szigorúan ellenőriz az adatok keletkezésekor és módosításakor egyaránt. ‒ A relációnak van egy elsődleges kulcsa, amely egy vagy több adatmezőből áll. Az elsődleges kulcs az egyes adatsorok egyedi azonosítója, vagyis ez alapján a mező vagy mezőkapcsolat alapján minden egyes adatsor egyértelműen elkülöníthető a tábla többi adatsorától.

424

‒

Bódis Zoltán

Mivel az elsődleges kulcsnak egyedinek kell lennie, ezért a kulcsot alkotó mezők nem vehetnek fel NULL értéket, vagyis sosem lehetnek üresek.

A táblák közötti kapcsolat, reláció az azonos tartalmú adatmezőkön keresztül valósul meg. Ha egy tábla tartalmaz egy mezőt vagy mezőkombinációt, amely egy másik tábla egyedi kulcsa, akkor a két tábla között logikai adatreláció áll fenn (Harrington 2003). Az ETR-ben a vizsgaidőpontokat például a VIZSGAIDOPONT adattábla tartalmazza. Egy-egy adatsort a táblában számos adatmező, más néven attribútum ír le. Ilyenek például a vizsgaidőpont kezdő és befejező dátuma, a jelentkezés aktuális állapota, a vizsgaidőpont ciklusa, vagyis hogy melyik szemeszterben került meghirdetésre, a vizsgaidőpontra jelentkező hallgatók maximális és minimális létszáma stb. A VIZSGAIDOPONT táblához számos más tábla kapcsolódik, mint például az egyes vizsgaidőpontok alkalmával vizsgáztató oktatókat tartalmazó VIZSGAZTATO tábla, a vizsgaidőponthoz kapcsolódó tanszékeket tartalmazó VIZSGA_TANSZEK tábla, vagy a vizsgaidőpont helyszínét a teremgazdálkodás adatok között meghatározó TEREM_IDO tábla. Az alábbi ábrán az ETR vizsgaidőpontokkal kapcsolatos adatainak egyszerűsített adatbázis-diagramja látható.

2. ábra. ETR vizsga – egyszerűsített adatstruktúra 6.

A természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek

Egy korábbi pontban már kifejtettem, hogy a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfész rendszerek célja, hogy a strukturáltan, adatbázisban tárolt adatokhoz a naiv, szakképzetlen felhasználók ne csak az előre definiált felhasználói felületeken keresztül vagy adatbáziskezelő rendszerek segítségével férhessenek hozzá, hanem természetes nyelven megfogalmazott kérdések formájában is (Androutsopoulos 1995).

ETR – QuaeroBot

425

Az relációs adatbázisokban tárolt információk kinyerése, az adatok létrehozása és módosítása az SQL lekérdező nyelven megfogalmazott szkriptek, utasítások segítségével lehetséges, így a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek feladata nem más, mint hogy a felhasználók által természetes nyelven megfogalmazott kérdéseket és utasításokat SQL utasításokká alakítsák át, majd a lefuttatott parancsok eredménye által előállított adathalmazt a felhasználók számára valamilyen formában megjelenítsék. Természetes nyelvi interfész hiányában egy relációs adatbázisban tárolt információ kinyeréséhez szükségünk van az SQL nyelv és az adatott adatbázis adatstruktúrájának, valamint üzleti logikájának ismeretére. Természetesen léteznek olyan megoldások, amelyek az adatbázisból való közvetlen, SQL nyelven megfogalmazott lekérdezések alternatíváját nyújtják, hiszen ezek nélkül az egyszerű felhasználók nem férhetnének hozzá az adatbázisokban tárolt adatokhoz. A legelterjedtebb stratégiák az SQL lekérdezések összeállítására ma az alábbiak: ‒ Előre definiált kereső felületek kialakítása, melyek az adott adatbázis és adatkör leggyakrabban keresett adatait jelenítik meg a felhasználóknak kitöltendő keresőmezők és egyéb paraméterek alapján. Ilyen keresőfelületeket használunk a webes könyváruházakban, a könyvtárak katalógusában, az elektronikus cím-nyilvántartásokban. A megoldás előnye, hogy könnyen elsajátítható a kezelése, a hátránya viszont, hogy az előre definiált adatkörön és adatösszefüggéseken túl képtelen információkat megjeleníteni (pl. statisztikák, egyéni összefüggések stb.). ‒ SQL „guru”, szakember alkalmazása, aki elkészíti számunkra a különböző ad hoc statisztikákat, kimutatásokat (a vállalati, üzleti információs rendszerek esetén bevett gyakorlat). Előnye, hogy rendkívül rugalmas, hiszen tetszőleges adatkörről tetszőleges csoportosítás alapján kaphatunk információt, hátránya viszont, hogy kapacitása és sebessége korlátozott, illetve rendkívül drága. ‒ Grafikus lekérdezés-varázsló felületek alkalmazása, amelynek segítségével az adatbázis adattábláit és mezőit kiválasztva és csoportosítva elvben tetszőleges lekérdezéseket állíthatunk elő. A megoldás előnye, hogy rugalmas, hátránya viszont, hogy használata nehézkes, és a „valódi” lekérdezés előállításához itt sem nélkülözhetjük az adatstruktúra és az üzleti logika alapos ismeretét. A természetes nyelvi adatbázis-lekérdező megpróbálják feldolgozni a természetes ontológia segítségével valamilyen jelentést megfelelő SQL lekérdezést, és végül a valamilyen grafikus interfészen keresztül megjelenítik a felhasználó számára. 6.1

interfészek viszont – a fentiekkel szemben – nyelven megfogalmazott kérdést, lexikon és kapcsolni hozzá, majd előállítani a jelentésnek kapott eredményt természetes nyelven vagy (pl. táblázatok vagy diagramok formájában)

Mérföldkövek a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszerek fejlesztésében

Az alábbi néhány bekezdésben szeretném kiemelni a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek fejlesztésének néhány kiemelkedő mérföldkövét, majd a következő alfejezetben összefoglalom az NLDBI-k fejlesztése során alkalmazott különböző módszereket, eljárásokat. Mindkét alfejezet Ion Androutsopoulos és társai által jegyzett, 1995-ben angol nyelven megjelent tanulmányán alapul, mely az egyik legtöbbet hivatkozott cikk ebben a témakörben. Az első természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek a hatvanas évek végén jelentek meg. Ennek az időszaknak a leginkább elhíresült rendszere, mely angol nyelvű kérdések segítségével biztosított hozzáférést egy adatbázishoz, a LUNAR volt, mely az Apolló-11 hold expedíciója során összegyűjtött kőzetminták katalógusában futtatott lekérdezéseket.

426

Bódis Zoltán

Később, a hetvenes évek vége felé több hasonló alkalmazás is megjelent a piacon. A RENDEZVOUS nevű rendszer a memóriában dialógusokat épített, és folyamatosan pontosíttatta a felhasználó által megfogalmazott kérdéseket, mindaddig, amíg sikerült a helyes eredményre jutni. A LADDER nevű rendszer már használható volt viszonylag nagyméretű adatbázisokon is, ráadásul konfigurálható volt többféle adatbázis-kezelő rendszerhez is. A LADDER a természetes nyelvi angol és az SQL nyelv közötti fordításra olyan nyelvtant használt, amely szemantikai és szintaktikai reprezentációkat is tartalmazott. Ez a módszer hatékonyabb volt, mint a korábbiak, és lenyűgöző tulajdonságokkal ruházta fel a rendszert, viszont ellehetetlenítette a hordozhatóságot, vagyis a rendszer különböző felépítésű és tartalmú adatbázisokhoz való illeszthetőségét. Minden egyes újabb illesztéskor újra kellett építeni a teljes nyelvtant. Ahogy a későbbiekben a fejlesztők egyre inkább a kifejlesztett termékek hordozhatóságára fektették a hangsúlyt, úgy csökkent a kidolgozott eljárásokban a szemantikai reprezentációkkal operáló eljárások aránya. A LADDER-hez hasonlóan a hetvenes évek végén tűnt fel további két természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszer, a PLANES és a PHILIQA1. A nyolcvanas évek elején jelent meg a CHAT-80, amely a legismertebb adatbázislekérdező rendszer volt. Prolog nyelven íródott, az angol nyelvű kérdésekből prolog kifejezéseket állított elő, melyek segítségével prolog adatbázisokból volt képes adatokat lekérdezni. Az évek során számos alkalommal módosították az alapkódot, amelyen sok más kísérleti rendszer (pl. MASQUE) is alapult. Ebben az időszakban népszerű kutatási területnek számított a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek fejlesztése. A hordozhatóság központi kérdéssé vált, ezért az egyszerű és nyelvtechnológiai ismereteket nem igénylő illeszthetőségre helyezték a legnagyobb hangsúlyt. Ilyen könnyen hordozható rendszer volt TEAM, melyet bármelyik adatbázis rendszergazda képes volt felparaméterezni, és a saját adatbázisaihoz használatba venni. A következő evolúciós lépcsőfokot az ASK nevű rendszer jelentette. Az ASK felhasználói akár új szavakat és összefüggéseket is „taníthattak” a rendszernek, és ez a rendszer is támogatta az interaktív keresési folyamatokat, vagyis diskurzusokat épített a memóriában az egyes felhasználókkal való kommunikáció során. Az ASK komplett információs menedzsment rendszer volt, képes volt egyszerre több külső adatbázishoz, és akár levelező rendszerekhez vagy egyéb alkalmazásokhoz is csatlakozni. Minden csatlakoztatott rendszerben képes volt természetes nyelvi utasítások alapján műveleteket végrehajtani. A nyolcvanas évek közepe táján jelent meg a JANUS is, melyet szintén sokat emleget a szakirodalom. A JANUS az egyike annak a néhány természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszernek, melyek képesek kezelni a feltett kérdésekben, utasításokban az időbeliséget, vagyis képesek kielégítő eredménnyel válaszolni a jövőre és a múltra vonatkozó kérdésekre is. A nyolcvanas évek virágzását követően megjelentek azok a grafikus felhasználói interfészeken alapuló alaprendszerek és operációs rendszerek, melyek hatására a természetes nyelvű kommunikációról a hangsúly áttevődött a grafikus alapú lekérdezés-generáló rendszerekre, illetve a natív és később a webes űrlap alapú rendszerekre. Igaz ugyan, hogy ezek felhasználása sok esetben több korlátozással járt, mint a természetes nyelvi kérdések által vezérelt rendszereké, ám fejlesztésük jóval gyorsabban és hatékonyabban történhetett, ráadásul nem igényelt nyelvészeti és nyelvtechnológiai szakértelmet. Természetesen ma is léteznek olyan összetett felhasználói interfészek, amelyek ötvözik a grafikus űrlap alapú rendszerek és a természetes nyelvi interfészek előnyeit, de ezek elterjedtsége manapság nem jelentős. Éppen az egzotikumuk és az emberibb ember–gép kommunikációra való képességük teszi eladhatóvá és kiemelkedővé ezeket a rendszereket.

ETR – QuaeroBot

6.2

427

Az alkalmazott módszerek összefoglalása

A természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszerek fejlesztése során többféle megoldás is született a kereső-kifejezések feldolgozására, azok adatbáziselemekre való utalásának meghatározására. Az alábbi alfejezetekben a leggyakrabban alkalmazott módszereket mutatom be egy-egy példa és a példákhoz rendelt rövid leírás segítségével. 6.2.1

Mintaillesztő rendszerek

A korai NLDBI rendszerek közül néhány egyszerű mintaillesztési algoritmusok alapján próbálta meg a releváns adatokat lekérdezni az adatbázisból. A módszer megértését segítendő, vegyük az eredeti angol nyelvű példát Androutsopoulostól (Androutsopoulos et al. 1995). Adott egy meglehetősen egyszerű adattábla, mely a Föld országairól tartalmaz adatokat, a példánkban ezek közül az ország megnevezése (COUNTRY), fővárosa (CAPITAL) és az országban beszélt nyelv (LANGUAGE) lesz releváns. COUNTRY France

CAPITAL Paris

LANGUAGE French

Italy

Rome

Italian

…

…

…

3. ábra. Országok adatait tartalmazó adattábla Egy egyszerű mintaillesztő rendszer az alábbiakhoz hasonló szabályokat képes feldolgozni. i. minta: ….. capital …. utasítás: Listázd ki a CAPITAL mezőt azokból a sorokból, ahol a COUNTRY = ii. minta: … capital … country utasítás: Listázd ki a CAPITAL és a COUNTRY mezőt az összes sorból. Az első szabály értelmében, ha a felhasználó által begépelt kereső-kifejezés tartalmazza a capital karaktersort, amit valamely fenti táblában szereplő ország megnevezése követ (COUNTRY mező), akkor a rendszer kikeresi a megfelelő sort a COUNTRY mező egyezése alapján, kiírja a felhasználónak az adott sor CAPITAL mezőjének értékét. A What is the capital of Italy? kereső-kifejezésre tehát a rendszer visszaadja a Róma találatot. Az első szabály algoritmusa és alkalmazása rendkívül egyszerű, ráadásul a fenti példamondaton kívül a Print the capital of Italy, a Could you please tell me what is the capital of Italy? stb. példamondatokra ugyanúgy helyes választ produkál. A második szabály utasítása akkor hajtódik végre, ha a kereső-kifejezésben tetszőleges távolságra követi egymást a capital és a country karaktersor. Ekkor a szabályhoz rendelt utasítás kilistázza a táblában tárolt összes ország COUNTRY mezőjét, vagyis a fővárosát. Ez az utasítás hajtódik végre a What is the capital of each country?, a List the capital of every country. és a Capital and country please felhasználói kérésekre egyaránt. A mintaillesztő rendszerek óriási erőssége az egyszerűségükben rejlik. A fentieknél nem sokkal bonyolultabb szabályok létrehozásával gyakorlatilag bárki képes továbbfejleszteni a rendszert, vagy akár nyelvészeti ismeretek nélkül is implementálhatjuk magyar nyelvre például. Az első szabály magyar megfelelője valahogy így nézne ki: … … fővárosa, és a legtriviálisabb hasonló témájú magyar kérdésekre ez is helyes választ adna: Mi Olaszország fővárosa?, Melyik város Olaszország fővárosa? Érdemes megfigyelni azonban, hogy a magyarhoz hasonló nyelvekben könnyen problémákba ütközhetünk a kötetlenebb szórend és a gyakori tőváltozatok miatt is. Az egyes szabály magyar változata nem működik a Listázd Olaszország fővárosát!, és a Mi a fővárosa Olaszországnak? felhasználói kérdések

Bódis Zoltán

428

esetén. Ezek a problémák persze nem jelentenek valódi korlátot, hiszen ha az adott utasításhoz több mintát is hozzárendelünk, akkor a szórendi szabadságból és a tőváltozatokból eredő akadályokat is legyőzhetjük. Az egyszerűségből fakad azonban a mintaillesztő rendszerek hátránya is, hiszen egy bonyolultabb adatstruktúra melletti alkalmazásuk már nagyon sok inkorrekt választ eredményez, ráadásul ilyen feltételek mellett a szabályokat is nehezebb megfogalmazni. 6.2.2

Szintaxis alapú rendszerek

A szintaxis alapú rendszerek nyelvi feldolgozó egységében a felhasználó által megadott kérdésekből, kereső-kifejezésekből a rendszer szintaktikai fát épít. Az adatbázisban futtatandó konkrét lekérdező parancsok ez alapján a fa struktúra alapján állítódnak elő. A szintaktikai elemző rendszerek újraíró szabályokból épített nyelvtan segítségével határozzák meg a felhasználói kérdések lehetséges szintaktikai struktúráit. Az előző alfejezetben említett rendszerek közül az elsők között felbukkant LUNAR rendszer is ilyen szintaktikai elemző modul segítségével generálta az adatbázislekérdezéseket. A LUNAR az alábbiakhoz hasonló újraíró szabályokból álló nyelvtanokból építkezett: S  NP VP NP  Det N Det  what | which N  rock | specimen | magnesium | radiation | light VP  V N V  contains | emits Az előző nyelvtan alapján a Which rock contains magnesium? felhasználói kérdést az alábbi ágrajzzal tudjuk ábrázolni.

4. ábra. Szintaktikai fastruktúra A szintaktikai elemző által előállított ágrajzból a rendszer létrehozza a futtatandó lekérdező utasítást: (for_every X (is_rock X) (contains X magnesium) ; (printout X))

Az előző lekérdező utasítás, valamint a későbbi fejezetekben a saját példáimban bemutatott utasítások szintaktikája és felépítése jelentős eltérést mutat egymástól. Ennek oka, hogy a LUNAR és a többi korai NLDBI rendszer sem SQL alapú adatbázisokhoz kapcsolódott. Ez nem is lett volna lehetséges, hiszen az SQL alapjait jelentő relációs adatmodellt Edgar F. Codd, az IBM kutatója csak a hatvanas évek végén publikálta, az erre épülő kereskedelmi rendszerek jóval később jelentek meg és terjedtek el széles körben (Allen et al. 2004). A korai

ETR – QuaeroBot

429

rendszerek adatbázisai jellemzően alkalmazás-specifikusak voltak, vagyis ekkor még sokkal inkább az alkalmazás bázis kódjának részét képezték a lekérdezések és az adatmanipulációk is. A magyarra lefordított példamondat (Melyik kőzet tartalmaz magnéziumot?) ebben az esetben is felvet legalább egy megoldandó kérdést, miszerint az elemek elnevezését nem elég a ragozatlan tövük alapján eltárolni, szükség van a tárgyraggal ellátott alakok ismeretére is. 6.2.3

Szemantika alapú rendszerek

A szemantikai megoldásokat is használó rendszerekben a felhasználó kérdések feldolgozása hasonló faépítő módszerrel történik, mint a szintaktikai rendszerek esetében. Az épített fastruktúrákban használt kategóriák azonban eltérést mutatnak. Az előző alfejezetben bemutatott példa záró, úgynevezett levél csomópontjai (tulajdonképpen a konkrét szavak) a szemantikai fákban nemcsak a legalsó szinten helyezkedhetnek el, hanem felvehetnek magasabb pozíciókat is. Az alábbi példában megfigyelhetjük ezt a contains (’tartalmaz’) szó esetében:

5. ábra. Szemantikai fastruktúra A fenti ágrajzból jól látszik, hogy a szemantikai modellben az adott témakör szemantikai (pl. valamilyen holdkőzet valamilyen anyagot tartalmaz) információi beépülnek a nyelvtanba, és nyelvtani kategóriákká válnak. Ez a fajta megoldás egyszerűbbé teszi a megfelelő, releváns válaszok generálását az adatbázis adatai alapján, ám az adott téma szemantikai információinak a feldolgozási algoritmusokba építése gyakorlatilag meggátolja a rendszer hordozhatóságát, hiszen aligha találunk még egy olyan adatbázist, amelyen a kidolgozott szabályaink működni fognak. A hordozhatósági korlát ellenére viszonylag elterjedt volt ez a megoldás, több ismert rendszer is (PLANES, LADDER, REL) a fenti Which rock contains magnesium? példamondathoz tartozó fastruktúrában bemutatottakhoz hasonló csomópontokat használt a felhasználói kérdések megválaszolásának folyamatában. A fában szereplő Specimen_question csomópont például triviális módon kódolhatja a rendszer számára, hogy a felhasználói kérdés a mintadarabok tulajdonságait és elemeit tartalmazó adatkörre vonatkozik, és ezekből a táblákból kell majd a lekérdezéseket végrehajtani. Ugyanígy, a Contains_info csomópont egyszerűen kódolhatja a rendszer számára, hogy konkrétan a Contains_info nevű táblából kell adatokat lekérdezni, méghozzá azokat a sorokat, amelyeknél a Substance csomópont által meghatározott Substance adatmezőben magnesium szerepel. 6.2.4

Köztes reprezentációs nyelveket használó rendszerek

A legtöbb modern természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszer a felhasználó által feltett természetes nyelvi kérdést megpróbálja leképezni valamilyen köztes (értsd a természetes nyelv és a lekérdezést megvalósító SQL kifejezés között lévő), az eredeti kérdés jelentését

430

Bódis Zoltán

reprezentáló logikai kérdéssé, kifejezéssé. A köztes logikai kifejezés a felhasználói kérdés jelentését magas szintű világmodellek segítségével reprezentálja, mely modellek akár függetlenek is lehetnek a konkrét adatbázis struktúrájától és az adott rendszer alkalmazási területétől, ezért más rendszerekhez vagy más adatbázisokhoz is könnyebben illeszthetőek. A program a köztes reprezentációs nyelv formalizmusát alakítja át ezután az adatbázis műveletet végrehajtó utasítássá. Az alábbi ábra (Androutsopoulos et al. 1995: 18) egy köztes reprezentációs nyelvet használó természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszer lehetséges működését, felépítését mutatja be (saját fordításban):

6. ábra. Köztes reprezentáció nyelvet használó rendszer felépítése Első lépésként a természetes nyelvi kérdést az elemző modul szintaktikailag elemzi, és előállít egy, a 6.2.2-es pontban bemutatotthoz hasonló szintaktikai fát. Ezt követően a szemantikai interpreter modul átalakítja a természetes nyelvi kérdést a köztes logikai nyelv kifejezéseivé. A szemantikai reprezentáció során eltérő stratégiákkal és formalizmusokkal találkozhatunk a különböző rendszerekben. A JANUS szemantikai interpretere például tradicionális Montague-féle szemantikai szabályokat követett, míg a korai, hetvenes évek elején fejlesztett rendszerek általában saját, egyedi, ad hoc módon felépített formalizmusokat használtak. A modern természetes nyelvi adatbázis-lekérdező rendszerek ma már többnyire valamilyen elméleti nyelvészeti modellen alapulnak (a LOQUI például általános

ETR – QuaeroBot

431

frázisstruktúra nyelvtant használ, a CLE által használt formalizmusok pedig unifikációs nyelvtanon alapulnak). Számos rendszerben használnak az alaprendszerben tárolt adatoktól és a megvalósított üzleti logikától független (ún. domain-független) szintaktikai és szemantikai elemző eljárásokat és módszertant, melyeket éppen a domain-függetlenségük tesz alkalmassá arra, hogy más rendszerekben, másfajta adatokat kezelő adatbázisokhoz illesztve is működhessenek. A terminális, legalsó szinten álló kifejezések, és az ezeket a világmodellel összekapcsoló relációk azonban minden esetben feltétlenül függnek az adott rendszer üzleti logikájától2, a tárolt adatok tulajdonságaitól és az adatstruktúrától. Ezeket a specifikus kapcsolatokat általában az adott rendszertől függő lexikonokban tárolják. A MASQUE rendszerben például a lexikon tárolja a felhasználók által feltett kérdésekben nagy valószínűséggel előforduló kifejezéseket és azok összes előforduló allomorfját, mint például a többes számú alakokat, vagy a névszókból képzett igei alakokat (pl. főváros, fővárosok, határ, határok, határos, határolt), és lexikonban tárolják a szavak jelentését leíró logikai kifejezéseket is. A MASQUE által használt logikai kifejezések is kanonizált, a predikátumlogikában megszokott formalizmust követnek. A Mi Olaszország fővárosa? természetes nyelvi kérdésben szereplő fővárosa kifejezést például a fővárosa_vmi_vminek(FOVAROS, ORSZAG) kifejezéssel írhatjuk le, ahol a FOVAROS és az ORSZAG változók állnak a konkrét megvalósulások helyén. Az előzőhöz hasonlóan a Melyik országok határolják Németországot? kérdésben szereplő határol kifejezés felírható a határol(ORSZAG1, ORSZAG2) logikai formalizmussal, az ország pedig az ország_e(ORSZAG) formalizmussal. A szemantikai interpretáló modul a lexikonban tárolt logikai kifejezéseket használva előállítja a természetes nyelvi kifejezés köztes logikai interpretációját. A MASQUE rendszerben a What is the capital of each country bordering Greece? angol nyelvű példamondat (Androutsopoulos et al. 1995: 19) köztes interpretációja így fest (a változókat nagybetűk jelölik): answer([CAPITAL, COUNTRY]):is_country(COUNTRY), borders(COUNTRY, greece), capital_of(CAPITAL, COUNTRY).

A szemantikai interpreter a feldolgozás során a világmodellben tárolt információkat is figyelembe veszi. A világmodell általában leírja a világra vonatkozó objektumok (az adott rendszer adataira és folyamataira referáló, a felhasználói kérdésekben nagy valószínűséggel előforduló fogalmak, kifejezések) osztályainak hierarchiáját, valamint megszorításokat tartalmaz a logikai predikátumok argumentumainak típusával kapcsolatban. A következő ábra a MASQUE rendszer világmodell hierarchiáját ábrázolja (Androutsopoulos et al. 1995: 19), amely egy üzleti felhasználású program osztályait, és azok hierarchiáját írja le.

2

Az üzleti logika határozza meg egy alkalmazás működésének szabályait, felépítését.

Bódis Zoltán

432

7. ábra. A MASQUE világmodelljének egy részét leképező hierarchikus osztályok A hierarchiából jól látható, hogy az adott alkalmazási modellben, vagyis tulajdonképpen az adott program által kezelt adatkörben, a személyek osztálya (person_class) az ügyfelek (client_class) és az alkalmazottak osztálya (employee_class) felett helyezkedik el, az alkalmazottak osztálya pedig tovább bontható a technikusok osztályára (technician_class), az eladók osztályára (sales_person) és a vezetők osztályára (manager_class). Az ilyen világmodelleket leképező fákat általában a predikátumok argumentumaira vonatkozó megszorításokkal összhangban használják fel, ezek a megszorítások írják le, hogy melyik osztály melyik predikátum melyik argumentumára vonatkozhat. A világmodell és az argumentumokra vonatkozó megszorítások bemutatásához képzeljük el az előző ábrán bemutatott világmodellhez kapcsolódó alkalmazást. Tegyük fel, hogy a kapcsolódó adatbázis tartalmaz adatokat az alkalmazottak fizetéséről, de nem tartalmaz adatokat azokról a személyekről, akik nem alkalmazottai a vállalatnak. Tegyük fel továbbá, hogy a vállat alkalmazottai lehetnek ügyfelei is az adott vállalatnak (például egy telekommunikációs cég esetében ez könnyen előfordulhat). A What is the salary of each client? (’Mennyi a fizetése az ügyfeleknek?’) kérdésre a lekérdező rendszerünk nem fog tudni választ generálni, helyesebben a generált lekérdezés által visszaadott rekordhalmaz egyetlen elemet sem fog tartalmazni. Természetesen egy igazán jól működő rendszertől elvárható lenne, hogy különbséget tudjon tenni üres halmaz és üres halmaz között, vagyis ki tudja következtetni, hogy az eredményhalmaz azért lett-e üres, mert az adatkörben nincsenek megfelelő adatok feltöltve, vagy pedig azért, mert a feltett kérdéssel konceptuális, értelmezési problémák vannak. Ilyen például, ha a kérdés a rendszerünk által nem kezelt adatkörre vonatkozik, vagy ha nem dönthető el, hogy mely adatkörre vonatkozik. Nézzük, hogyan tárja fel a MASQUE, hogy a feltett természetes nyelvi kérdéssel értelmezési probléma van. Mivel a MASQUE angol nyelvű kérdések feldolgozására készült, és a formalizmusai is angol nyelvű elnevezéseket tartalmaz, ezért a következő bekezdésekben szereplő példákat az eredeti formájukban, fordítás nélkül veszem át. Tegyük fel, hogy a fizetést leíró logikai kifejezés így néz ki: salary_of(SALARY, PERSON), az ügyfél kifejezés pedig így: is_client(PERSON). A MASQUE által generált összetett logikai leképezés pedig az alábbiak szerint írható fel: answer([SALARY, PERSON]):is_client(PERSON), salary_of(SALARY, PERSON).

ETR – QuaeroBot

433

Ha használjuk az argumentumokra vonatkozó megszorításokat, akkor előírhatjuk, hogy az is_client (ügyfél-e valaki) predikátum argumentumai csak a client_class (ügyfelek) osztályba, a salary_of (valakinek a fizetése) argumentumai pedig csak a salary_class osztályba tartozhatnak. A PERSON (személy) változónkra vonatkozó megszorítások szerint egy személy tartozhat a client_class (ügyfelek) osztályába és az employee_class (alkalmazottak) osztályába is. Mivel a két osztály egyike sem vezérli a másikat, vagyis egymás testvérelemei, ezért nem eldönthető, hogy PERSON változó melyik adatkörre vonatkozik. Természetesen a rendszer képes ezt a problémát megosztani a felhasználóval, aki újrafogalmazva a feltett kérdést, pontosítani tudja a lekérdezendő adatkört. A What is the salary of each technician? (’Mennyi a fizetése a technikusoknak?’) kérdést a világmodell alapján már gond nélkül fel tudja dolgozni a rendszer. 6.3

Mire jó ez az egész?

Az előző fejezetben bemutatott rendszerek architektúráját megvizsgálva, valamint a természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfészek létrehozásához szükséges ismereteket lajstromba véve elmondhatjuk, hogy egy ilyen céllal fejlesztett rendszer összetettsége és működtetése nagyságrendekkel több időt, energiát és pénzt emészt fel, mint a napjainkban megszokott, űrlap alapú felhasználói interfésszel kommunikáló alkalmazások fejlesztése. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ennek ellenére miért kezd valaki ilyen rendszerek fejlesztésébe. A kérdés megválaszolását érdemes több korszakra bontani. A számítógépes adatbázisok elterjedésének kezdetén sokkal könnyebb volt megdönthetetlen érveket találni az ilyen rendszerek mellett, hiszen akkoriban még nem álltak rendelkezésre azok a fejlett grafikus felhasználói interfészek, amelyek lehetővé teszik a manapság elterjedt, mindannyiunk által használt listázó, lekérdező felületek fejlesztését. Az akkoriban elterjedt parancssoros embergép kommunikációs módszertanba remekül beleillik egy ilyen természetes nyelvi interfész ideája, nem csoda, hogy az előzőekben bemutatott rendszerek nagy része ebben az időszakban készült. Számos speciális esetben jelenthetnek alternatívát ma is a természetes nyelvi adatbázislekérdező interfészek a jelenleg elterjedt megoldások mellett, ráadásul az ilyen funkciókkal felruházott rendszerek mindig egy kicsit különlegesebbek és szerethetőbbek hagyományos társaiknál. Egy mindenki által jól ismert könyvtári katalógus esetén, ahol a keresési folyamat mindig egy-egy konkrét műre vagy egy adott témakörbe tartozó művek halmazára irányul, nehezen lenne indokolható egy természetes nyelvi adatbázis-lekérdező interfész megvalósítása. A rendelkezésre álló keresőfelületek jól lefedik a felhasználói igényeket, kereshetünk címre, szerzőre, kiadóra, tárgyszóra, és néhány kereső-kifejezést összefűzhetünk vagy-gyal vagy éssel. Az ilyen, tematikailag jól körülhatárolható, viszonylag szűk adatkört és kisszámú adattáblát érintő keresési folyamatok esetén a természetes nyelvi interfészek kifejlesztése szükségtelenül bonyolult és költséges, ha csak a praktikum oldaláról közelítjük meg a kérdést. Más a helyzet azonban egy ETR méretű és összetettségű rendszer esetén. Az ETR közel ezer adattáblát tartalmaz. Az adatok sokfélesége miatt lehetetlen egyetlen hagyományos kereső-felületen keresztül kiszolgálni a különböző adatköröket érintő, különböző jogosultsággal és felkészültséggel rendelkező felhasználók által indított kereséseket. Éppen ezért a keresési igényeket a rendszer a webes és natív programokban elhelyezett, egy-egy adatkörre és speciális információs igényre felkészített kereső és listázó felületek biztosításával elégíti ki. A probléma nagyságát érzékelteti, hogy jelenleg 99 keresési és 77 listázási pont szerepel a különböző felületeken, ahonnan például a Pécsi Tudományegyetem felhasználói

Bódis Zoltán

434

összesen 160 keresőfelületet érnek el, és 2540 információs lista eredményét kérhetik le a rendszerből. Természetesen az elérhető kereső és listázó felületek, valamint az egyes keresők és listák száma is nagymértékben függ az adott felhasználó által betöltött szerepköröktől és a birtokolt jogosultságoktól, de a fenti számok ismeretében talán könnyebb elképzelni olyan volumenű információszerzésre irányuló felhasználói igényt, amelyben mind az üzemeltetés, mind a felhasználó számára hasznos segítséget nyújtana egy természetes nyelvi lekérdező felület. 7.

Mikor lesz a Mondattan vizsga?

Dolgozatom második felében a QuaeroBot névre keresztelt, fejlesztés alatt álló lekérdező rendszer által használt megoldásokat mutatom be. A kitűzött célom az volt, hogy a kidolgozott eljárások segítségével lehetőség nyíljon az ETR-hez hasonló méretű és összetettségű adatbázisok téma és adatkör szerinti felosztására, valamint a felosztott alrendszerekben lehetséges keresési, lekérdezési műveletek formalizálására. A felépített formalizmusok leírják az adott témakörben feltehető kérdések adat-hatókörét, valamint az ezekre irányuló kérdő mondatokban előforduló szavak, kifejezések morfológiai, esetleg szintaktikai tulajdonságait. A QueroBot által használt megoldások az előző fejezetben bemutatott módszerek egyikébe sem illeszkednek pontosan. Az alapötlet az volt, hogy minden egyes felhasználói kérdésfeltevés valamilyen forgatókönyvet, sémát követ, amelynek célja egy meghatározott adatkörből információkat kinyerni. Az ETR-ben a vizsga adatkörre támaszkodva lehet például egy adott kurzushoz kapcsolódó vizsgaidőpontokat vagy egy adott vizsgához kapcsolódó teljesítéseket keresni, vagy akár egy vizsgaidőpont halmazból lekérni a még nem kitöltött vizsgalapokat. Az adott adatkörre irányuló keresési sémák tovább szűkíthetőek, ha ismerjük a kérdést feltevő felhasználó adatait, tulajdonságait, a rendszerben betöltött szerepkörét. Egy hallgatói státuszban lévő felhasználó biztosan nem a kitöltetlen vizsgalapokra kíváncsi, sokkal inkább a kurzusához meghirdetett vizsgaidőpontokra. A sémák leírására és tárolására az XML technológiát választottam. Az XML legnagyobb előnye a rugalmasságában rejlik, gyakorlatilag tetszőleges adatstruktúra kialakítható a segítségével, az adatok egymásba ágyazottsága és az őket leíró attribútumok, tulajdonságok száma is korlátlan számú lehet. Ez teszi lehetővé, hogy a fentebb felsorolt mintaillesztésen alapuló megoldások egyszerűségét ötvözzük a szintaktikai és szemantikai információk tárolásában rejlő előnyökkel. A keresési sémákban definiált minták megfogalmazásakor támaszkodhatunk az egyes elvárt szavak, allomorfok szintaktikai elhelyezkedésére, a morfológiai elemzés által visszaadott morfológiai tulajdonságokra és szemantikai jegyekre, és az általunk az ontológiában elhelyezett további szemantikai tulajdonságokra, kapcsolatokra. Az ETR fentebb szemléltetett komplexitása miatt a megoldandó feladatok körét első körben a vizsgaidőpontokkal és vizsgajelentkezésekkel kapcsolatos kérdések vizsgálatára szűkítettem le. Az adatkör redukálása mellett a feltehető kérdések típusára is megszorításokkal éltem, így nem foglalkoztam az eldöntendő kérdésekkel, és csak az egyszerű, egyetlen tagmondatból álló kérdő mondatokra helyeztem a hangsúlyt. Az XML alapú keresési sémák létrehozásán, valamint az egyes sémák által meghatározott adatkörökben elérhető adatmezők és megszorítások holisztikus elvű, mintaillesztési módszerrel történő azonosításán alapuló módszert a fejezetcímben is szereplő Mikor lesz a Mondattan vizsga? példamondaton keresztül mutatom be.

ETR – QuaeroBot

7.1

435

Az előállítandó SQL kifejezés

A Mikor lesz a Mondattan vizsga? természetes nyelvi kérdésre az ETR vizsgaidőpontokat tartalmazó adattábláiból a következő SQL kifejezés adja meg a választ, vagyis egy ideálisan működő nyelvi modulnak ezt, vagy egy ehhez nagyon hasonló lekérdezést kell előállítania. DECLARE @SZEM_ID varchar(15), @CIKLUS varchar(11) SET @SZEM_ID = 'HIB....PTE' SET @CIKLUS = '2009-2010-2' SELECT DISTINCT v.vizsga_id, v.ciklus, v.TOL, v.IG, k.KURZUSCIM, kuo.OKTATOK, v.VIZSGAZTATOK FROM KAR.VIZSGAIDOPONT v join KAR.KURZUS_VIZSGA kv on kv.VIZSGA_ID = v.VIZSGA_ID join KAR.KURZUS k on k.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID join KAR.KURZUSORA kuo on kuo.SZERVEZO_ID = k.SZERVEZO_ID left join KAR.JELENTKEZES j on j.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID left join KAR.KURZ_FELV kf on kf.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID WHERE 1=1 and (isnull(j.SZEM_ID,'') = @SZEM_ID or isnull(kf.szem_id,'') = @SZEM_ID) and (kuo.ORARENDI_CIM like '%Mondattan%‘ or k.KURZUSCIM like ’%Mondattan%’ or v.VIZSGACIM like '%Mondattan%’) and (v.CIKLUS = @CIKLUS or k.CIKLUS = @CIKLUS) ORDER BY TOL DESC

A lekérdezés az alábbi adatbázis-diagramon szereplő táblákat érinti:

8. ábra. A fenti lekérdezés által érintett adattáblák és azok kapcsolata A fenti lekérdezés lényegében azokat a vizsgaidőpontokat válogatja le a rendszerből, amelyek vagy saját inherens cím attribútumában megtalálható a „mondattan” karaktersor, vagy valamely kapcsolódó órarendi időpont, esetleg kurzuskód cím adatában fordul elő a „mondattan” karaktersor. A select típusú, vagyis az adatok lekérdezésére szolgáló SQL kifejezések mindig az alábbi részekből épülnek fel:

436

‒

‒ ‒

7.2

Bódis Zoltán

SELECT kifejezés – a select utasítás meghatározza az SQL kifejezés típusát, és determinálja az utána következő rész szintaxisát (más-más szintaxist kíván meg a lekérdezés [select], a meglévő adatok módosítása [update] és az új adatok létrehozása [insert]). A select kifejezés után soroljuk fel azokat az adatmezőket, amelyeket a FROM részben felsorolt adattáblákból szeretnénk megjeleníteni a lekérdezés eredményében. FROM záradék – a from záradék után soroljuk fel a lekérdezés által használt adattáblákat, és definiáljuk azok összekapcsolásának módját. Tulajdonképpen a from záradék határozza meg a lekérdezésünk hatókörét a teljes adatbázisban. WHERE záradék – a where záradékban tudjuk szűkíteni az előző részekben megadott paraméterek alapján meghatározott adatokat, vagyis jelen példánknál maradva, itt tudjuk elérni, hogy a kérdést feltevő felhasználóhoz kapcsolódó összes vizsgaidőpont közül csak azokat jelenítse vagy tartsa meg a rendszer, amelyek releváns adatmezőiben előfordul a mondattan karaktersorozat, és amelyek az épp aktuális időszakban kerülnek meghirdetésre. Az adatbázis mint egyértelműsítő közeg

Az előző alfejezet alapján könnyen levonható a tanulság, hogy egy természetes nyelvi lekérdező interfész feladata valójában nem más, mint hogy a természetes nyelven feltett kérdésben azonosítsa az adatbázis releváns adatkörét (a keresés feldolgozása során felhasznált adattáblákat, amelyekre a kérdés vonatkozik), meghatározza az eredményben megjelenítendő releváns adatmezőket, és megtegye a megfelelő megszorításokat az azonosított adatkörön belül. Az ilyen interfészekre tehát tekinthetünk olyan speciális fordítógépekként is, amelyek a fordítást nem két különböző természetes nyelv között végzik, hanem egy természetes nyelv és az SQL lekérdező nyelv között. A nyelvtechnológia különböző részterületein megvalósuló, a természetes nyelvi szövegeket valamilyen cél érdekében feldolgozó kutatások és fejlesztések során időről-időre előkerülnek olyan megoldandó nyelvészeti problémák, mint például a karaktersorok morfológiai, szófaji azonosítása, a főnévi csoportok izolálása, az időbeliség és a módok kezelése, a tagadás hatókörét jelentő szavak, szókapcsolatok definiálása, az anaforák és antecedenseik függési viszonyának meghatározása, vagy a tulajdonnevek felismerése. Magától értetődik, hogy a felsorolt és a felsoroltakhoz hasonló nyelvészeti problémák részleges vagy teljes megoldására született algoritmusok, szoftverelemek hatékonysága nagymértékben megnő, ha nem a célnyelv teljes szókészletén, hanem csak egy megszorított szótári elemkészleten és meghatározott mondatszerkezeti keretek között kell helyt állniuk (Tikk 2006). Manapság számos cég kínál online fordítóprogramokat, melyek a fenti megszorítások nélkül működnek (például a Google fordító, vagy a magyar Morphologic cég webes mondat és szövegfordító alkalmazásai), ám ezek hatékonysága elmarad azoktól a megoldásoktól, melyeket egy-egy speciális nyelvi közegben előforduló szókészletre és mondatszerkezetre fejlesztettek ki. Ilyen speciális nyelvi közegre kifejlesztett programnak számít például egy repülőtéri információs rendszer (González Barbosa et al. 2006), egy meteorológiai előrejelzéseket megjelenítő portál (Villarejo et al. 2003), vagy akár egy tőzsdei tranzakciókon és folyamatokon alapuló döntéstámogató rendszer is (Moon et al. 1989). Egy-egy konkrét adatbázis több szempontból is leszűkíti a nyelvi környezetet, így a fentebb felsorolt nyelvészeti problémák megoldása egyszerűbbé, az elkészült alkalmazások működése hatékonyabbá válik. ‒ Az eltárolt adatok rendszerint nem öncélúan szerepelnek egy adatbázis adatai között, hanem meghatározott, jól körülírható folyamatokat támogatnak, vagy ilyen folyamatok közben keletkeznek. Egy könyváruház adatbázisa például kiszolgálja a leendő vevők

ETR – QuaeroBot

‒

‒

8.

437

keresésre, információszerzésre irányuló felhasználói folyamatait, valamint a tulajdonosok bevételekre, eladási összesítő adatokra vonatkozó statisztikai információszerzési igényét. A keresési és a statisztikai műveletek közben előforduló lehetséges szótári elemek, valamint az előforduló lehetséges mondattani szerkezetek számossága is véges, így lehetséges ezek rögzítése a szótárban, vagy a „nyelvtani struktúrák” között. A relációs adatbázisok nemcsak a nyelvi környezetet szűkítik le a tárolt adatok témaköre alapján, hanem az adatstruktúrában az adattáblák relációin és a megvalósított üzleti logikán keresztül egyfajta szemantikai reprezentációs keretet is definiálnak. Az aktuális fejezetben példaként hozott mondattan vizsga szókapcsolat – nyelvi jel – denotátuma az ETR adatbázisának hatókörén belül nem más, mint a VIZSGAIDOPONT tábla azon elemei, amelyeknek vagy saját címében, vagy a hozzájuk kapcsolódó órarendi alkalom vagy kurzuskód címében szerepel a mondattan karaktersorozat. A különböző keresési folyamatok további szűkítő tényezője lehet maga a felhasználó, a keresési folyamat kiindulópontja. A Google és a konkurens keresőprogramok is adatokat gyűjtenek a felhasználók által látogatott oldalakról, valamint a leggyakrabban előforduló kereső-kifejezésekről és azok témaköréről. Ezeket az adatokat a keresőmotorok a találati lista rangsorolásánál később felhasználják, és így személyre szabott eredményt képesek előállítani. Egy ETR-hez hasonló nyilvántartó rendszerben nemcsak a felhasználó keresési szokásai állnak rendelkezésre a keresés pillanatában, hanem a számára kiosztott jogelemek halmaza és az általa éppen betöltött szerepkör (oktató, hallgató, tanszéki adminisztrátor, vezető) is. A felhasználóhoz kapcsolható egyéb adatok (felvett szakok, oktatott tárgyak stb.) tovább szűkíthetik a feldolgozandó természetes nyelvi szövegekben előforduló nyelvi jelek lehetséges jelölet-listáit, és így egyértelműbbé tehetik azok lehetséges jelentését, mondatban betöltött szerepét. XML alapú keresési sémák létrehozása

Az adatbázis egy-egy részterületére vonatkozó lehetséges keresési folyamatok leírására a korábban már említett keresési sémák szolgálnak. A vizsgaidőpontok adatkörén értelmezhető lehetséges keresési folyamat például egy vagy több konkrét vizsgaidőpont meghatározott tulajdonságának keresése. A kidolgozott formalizmus a felhasználók minden lehetséges betöltött szerepkörében tartalmazza: ‒ a bázistáblát vagy bázistáblákat, ‒ a szerepkör által meghatározott kapcsolódó táblákat, ‒ a kérdésekben meghatározott lehetséges referenciamezőket, vagyis hogy az egyes keresési sémák bázistáblái és a kapcsolódó táblák által meghatározott szűkített adatkör mely adatmezőkre vagy mely adatmezők kapcsolatából előálló összetett információra vonatkozik a konkrét keresés, ‒ valamint a meghatározott adatkör lehetséges szűkítésére vonatkozó where clause-beli feltételeket. Minden részelemnek kettős szerepe van a sémában. Egyrészt tartalmaznia kell az SQL utasítás megfelelő záradékának szintaxisa szerint a lehetséges adatbázis-elemeket, másrészt az egyes elemek konkrét előfordulására utaló nyelvi mintákat. A nyelvi elemeket leíró minták többszintűek lehetnek mind számosságukban, mind konkrét referenciájukban. A vizsgaidőpontok keresését leíró sémában például a vizsga időpont-jellegű tulajdonságára, vagyis egészen expliciten a VIZSGAIDOPONT tábla TOL és IG mezőire utaló mondatrészeket leírhatjuk a sémában a konkrét előfordulásukkal és morfológiai, valamint szemantikai jegyeket tartalmazó, szótári elemeket meghatározó meta kifejezéssel is.

Bódis Zoltán

438

A vizsgaidőpont tábla időpont tulajdonságát a két fentebb említett mező összefűzése révén kapjuk meg, melyet a sémában az alábbi formában tárolunk:

A példaként hozott vizsgaidőpont keresést leíró sémában a fenti adatkapcsolatra utaló szavak, szókapcsolatok lehetnek például a mikor és a hánykor keresőszavak, vagy a melyik napon szintagma. A sémában való megjelenésüket kétféleképpen is tárolhatjuk, az alábbiak szerint. 

Mikor|Hánykor|Melyik napon



{interrog:+temp}|{interrog:+def}+{noun:+temp}

A fenti, konkrét karaktersorként való tárolási formának csak a megvalósítás jelenlegi, kezdeti fázisában van létjogosultsága. A sémában eltárolt konkrét nyelvi elemeket, szavakat, szókapcsolatokat nem szükséges lexikonban tárolni és az elemző futtatásakor a lexikonon újabb és újabb kereséseket futtatni. A második példában formalizmusokkal helyettesítettem az egyes konkrét szavakat, amelyek az felhasználó által feltett kérdésben szereplő adatkör lekérendő mezőire utalnak. Az itt definiált formalizmusokban szereplő jegyek és a morfológiai elemző által az egyes konkrét szavakhoz rendelt morfológia tulajdonságok egymás mellé rendelésével találja meg a program a -ra utaló konkrét szavakat, kifejezéseket a felhasználói kérdésben. Az {interrog:+temp} formalizmus az időre vonatkozó kérdőszavakra utal, vagyis illeszkedik a Mikor lesz a vizsga? és a Hánykor lesz a vizsga? kérdésben szereplő kérdőszavakra is. Példában szereplő {interrog:+def}+{noun:+temp} formalizmus pedig az egymás mellett álló melyik „kijelölő” kérdőszó és az időre utaló napon főnév megtalálásban segít. Az előző bekezdésben említett, a morfológiai elemző által az igék igeidejére vonatkozó jegyek, tulajdonságok megjelenítése sajnos csak egy ideális világra érvényes. Az általam használt HunToken tokenizáló és HunMorph morfológiai elemző sajnos jelenleg nem kezeli az időbeliséget (a felhasznált elemző alkalmazások bemutatását lásd a következő fejezetben). Megítélésem szerint a felhasználói kérdésben fellelhető, időbeliségre vonatkozó információ a visszaadott eredmények szűrésében nagyon fontos szerepet játszik, hiszen a rendszer hatékonyságát rontja, ha a visszaadott találatok között a felhasználónak ki kell válogatnia releváns információkat a zajként megjelenő nem releváns információk közül. A kérdés megoldására rövidtávon mutatkozó triviális megoldás, ha a keresési sémák által meghatározott adatkörre, folyamatokra utaló, a felhasználói kérdésekben nagy valószínűséggel előforduló és az időbeliségre utaló szavakat, allomorfokat, kifejezéseket előre felvesszük a lexikonba, és ezekhez a megfelelő (jelen, múlt, jövő) tulajdonságokat is rögzítjük. Ez a fajta megoldás persze rontja a feldolgozás performanciáját, hiszen a morfológiai elemző által eredményként visszaadott szavakra, allomorfokra újabb kereséseket kell futtatni, tehát az egyes szavakhoz kapcsolt tulajdonságlista több keresés, feldolgozás eredményeként áll elő. A hosszú távú megoldás a morfológiai elemzés kibővítése lenne, amelyet akár a HunToken esetében is meg lehetne tenni.

ETR – QuaeroBot

8.1

439

A keresési sémák felépítése, az egyes részelemek meghatározása

Az alábbiakban bemutatom a keresési sémák leírására kidolgozott XML-struktúrát. A struktúra egyes csomópont-elemeihez (node), és azok attribútumaihoz rövid leírást rendelek, mely alapján érthetővé válik az adott elem vagy objektum struktúrabeli szerepe. A könnyebb érthetőség és beazonosíthatóság kedvéért az XML-elemeket és attribútumaikat az XPATH kifejezésükkel adom meg. Az XPATH kifejezések egy XML dokumentumon belül az egyes elemek és attribútumok elhelyezkedésének leírására szolgálnak. A teljes XML-állomány forrása megtalálható az 1. számú mellékletben. /Query_Schemas: az XML-dokumentum gyökéreleme, a sémákat tartalmazó gyűjtőelem /Query_Schemas/Q_schema: maga a keresési séma, az elemző program vezérlését végző

formalizmusok ennek az elemnek a különböző típusú alelemeiben vannak definiálva /Query_Schemas/Q_schema/@schema_id: a keresési séma egyedi azonosítója /Query_Schemas/Q_schema/@name: a keresési séma neve /Query_Schemas/Q_schema/DBase: a keresési séma által meghatározott adatkör bázis tábláját definiáló elem /Query_Schemas/Q_schema/DBase/@tbl: a bázis tábla nevét leíró attribútum /Query_Schemas/Q_schema/DBase/@idcol: a bázis tábla egyedi azonosítója, vagy azonosítói /Query_Schemas/Q_schema/DBase/@alias: a lekérdezésben használt tábla alias /Query_Schemas/Q_schema/Role: a keresést végző felhasználó szerepköre a rendszerben /Query_Schemas/Q_schema/Role/@id: a szerepkör egyedi azonosítója /Query_Schemas/Q_schema/Role/@name: a szerepkör neve (hallgató|oktató|tanszéki adminisztrátor|vezető) /Query_Schemas/Q_schema/Role/Conn_sql: a szerepkör és a bázis tábla kapcsolatát megvalósító tábla vagy táblák gyűjtője /Query_Schemas/Q_schema/Role/Conn_sql/conncol: a szerepkör és a bázis tábla kapcsolatát megvalósító tábla /Query_Schemas/Q_schema/Role/Conn_sql/conncol/@id: a tábla egyedi azonosítója a sémán belül /Query_Schemas/Q_schema/Role/Conn_sql/conncol/@conntbl: a tábla neve /Query_Schemas/Q_schema/Role/Conn_sql/conncol/@colname: a kapcsolatot megvalósító mező neve /Query_Schemas/Q_schema/Role/sqltxt: a kapcsolatot létrehozó SQL kifejezés /Query_Schemas/Q_schema/Role/RefColumns: a meghatározott adatkörön belül, a természetes nyelvi kérdésben meghatározott adatmezők, mezőkapcsolatok, információk leírására szolgáló gyűjtő elem /Query_Schemas/Q_schema/Role/RefColumns/Refcol: egy adatmező, vagy mezőkapcsolat leírására szolgáló elem /Query_Schemas/Q_schema/Role/RefColumns/Refcol/@id: a mező vagy mezőkapcsolat sémán belüli egyedi azonosítója /Query_Schemas/Q_schema/Role/RefColumns/Refcol/@colname: a mező vagy mezőkapcsolat neve /Query_Schemas/Q_schema/Role/RefColumns/Refcol/ColSchema: a mezőt vagy mezőkapcsolatot a természetes nyelvi kérdésben azonosító kifejezés, vagy meta pattern /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause: az SQL kifejezés WHERE záradékában előforduló mezők, megszorítások leírásait tartalmazó gyűjtőelem

440

Bódis Zoltán

a WHERE záradékban a szerepkör és a bázis táblák által meghatározott adatkörben az adott felhasználóra való szűkítést definiáló kifejezés /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns: a természetes nyelvi kérdésben előforduló, WHERE záradékbeli adatmezők, mezőkapcsolatok definiálására létrehozott elemek gyűjtőeleme /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol: egy WHERE záradékbeli mezőt vagy mezőkapcsolatot leíró elem /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol/@id: a sémán belüli egyedi azonosító /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol/@name: a mező vagy mezőkapcsolat neve /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol/ColSchema: a mezőt vagy mezőkapcsolatot a természetes nyelvi kérdésben azonosító kifejezés, vagy meta pattern /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol/TblStr: az adott mezőt vagy mezőket tartalmazó táblát vagy táblákat a bázistáblához kapcsoló SQL kifejezés /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/WColumns/WCol/ColStr: az adott mezőre vagy mezőkapcsolatra vonatkozó feltételeket leíró SQL kifejezés /Query_Schemas/Q_schema/Role/Wclause/Role_Def:

Az imént bemutatott XML-struktúra tehát egy adott felhasználó által felvehető összes lehetséges szerepkörben leírja az adott felhasználó kapcsolódását a keresési séma bázistábláihoz. Megadja továbbá azokat a meta patterneket vagy konkrét szavakat, allomorfokat, esetleg kifejezéseket, amelyek azonosítják a sémában lehetséges referencia mezőket, vagyis a séma által leírt keresési folyamatban előforduló információtartalmat hordozó mezőket és mezőkapcsolatokat. Végül definiálja a WHERE záradékban lehetséges mezők és mezőkapcsolatok hasonló definícióját, valamint az általuk az adatkörbe emelt további táblák kapcsolásához szükséges SQL kifejezéseket. 9.

A természetes nyelvi kérdés feldolgozásának lépései

Ebben a fejezetben a korábban említett Mikor lesz a mondattan vizsga? természetes nyelvi kérdésen egymás után bemutatom a rendszer által végzett szövegfeldolgozás lépéseit, felhívva a figyelmet a kezdeti stádiumban lévő program esetleges hiányosságaira, valamint a kutatási és a fejlesztési munka már megvalósult eredményein túlmutató lehetőségekre. 9.1

Tokenizálás, lemmatizálás, morfológiai elemzés

A természetes nyelvi szövegek feldolgozásának első lépése általában a szöveg szegmentumokra bontása. Meg kell keresnünk a feltett kérdésben szereplő szavakat, amire első megközelítésben alkalmasnak látszik a szöveg szóközhatárokon történő feldarabolása. Ez a primitív megoldás ugyan a kutatás kezdeti szakaszában éppen megfelelő, ám később egyrészt félrevezető lehet, ha a szemantikailag vagy morfológiailag összekapcsolódó szóelemeket egymástól külön kezeljük (például több szóelemből álló tulajdonnevek, igekötős igék, névutós névszók stb.), másrészt olyan járulékos információk veszhetnek el, amelyek a későbbi jelentésreprezentáció és egyértelműsítés során megkönnyíthetik az egyes szövegelemek értelmezését. A természetes nyelvi szövegek feldolgozása és értelmezése során felmerülő problémákra kevés eséllyel tudunk minden esetben saját megoldást nyújtani az egyes részfolyamatok során (tokenizálás, lemmák visszakeresése, morfológiai elemzés, jelentésreprezentáció stb.). A saját megoldásnak megvan az az előnye, hogy kompromisszum mentes, és tartalmazhat specifikus

ETR – QuaeroBot

441

megoldásokat az általunk vizsgált témakörre. A tapasztalatok azt mutatják azonban, hogy ha minden részfeladat megoldására saját programot fejlesztenénk, az aránytalanul hosszú ideig tartana, figyelembe véve a szükséges ismeretek megszerzésére és a tényleges szoftverfejlesztésre fordítandó időt. Sokkal célravezetőbb és hatékonyabb útnak mutatkozik, ha a nyelvtechnológia már meglévő eredményeit és az eddigi kutatási projektek keretében előállított kész rendszereket használjuk a szövegfeldolgozás során, és csak ott kezdünk saját megoldás építésébe, ahol erre feltétlenül szükségünk van a kitűzött cél elérése érdekében. A fejlesztés kezdeti szakaszában a szöveg tokenekre bontására megfelelt a szóközhatárokon való feldarabolás, ám a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének Média és Oktatási Kutató Központja (röviden: BME MOKK) jóvoltából a tokenizálás támogatására elérhető és szabadon felhasználható a korábban már említett HunToken nevű rendszer. A szóközhatárokon való tokenekre bontáshoz képest a HunToken rendszernek számos előnyös tulajdonsága van, amelyek közül a jelen kutatásban a mondatokra és paragrafusokra való bontás során jelentkezőknek nem is igazán veszem hasznát, hiszen a QuaeroBot-bat megjelenő természetes nyelvi kérdések többsége egyetlen mondatból, sőt várhatóan egyetlen tagmondatból épül majd fel. A HunToken jellemzői (Németh, 2003): ‒ 98% pontossággal megállapítja a helyes mondat- és szóhatárt (Szeged Korpusz 1.0-n mérve). ‒ Normalizálja a szóközöket, felismeri a paragrafus határokat. ‒ Kezeli a leggyakoribb rövidítéseket, a számokat, felsorolásokat. ‒ Nem vágja el a kötőjellel, perjellel stb. egybe írt többszavas kifejezéseket (kötőjeles toldalékok, mértékegységes számok, pl. 3434/1992. évi elszámolás). ‒ Több ún. nyílt tokenosztályt kezel, úgymint URL-ek, ISBN számok, dátumok stb. ‒ Kezeli a mondaton belüli idézést és dialógusokat („Jót s jól! Ebben áll a nagy titok” – figyelmezteti Kazinczy költőtársait.). A következő részfeladat az egyes tokenek lemmáinak, szótári alakjának visszakeresése és a tokenek morfológiai tulajdonságainak meghatározása. Ennél a pontnál a korábban e téren szerzett tapasztalatok (Bódis–Kleiber–Szilágyi–Viszket 2003) ellenére is elvetettem a saját megoldások keresését, hiszen a saját megoldásnál jóval kiforrottabb és teljesebb megoldás áll rendelkezésre. A lemmák visszakeresésére és a tokenek morfológiai jegyeinek azonosítására szintén a BME MOKK kutatói által kifejlesztett megoldást, a HunMorph morfológiai elemzőt (Trón et al. 2005) és az ehhez kapcsolt annotált szövegkorpuszt, a morphdb.hu-t (Trón et al. 2006) használtam fel. A Mikor lesz a mondattan vizsga? természetes nyelvi kérdés tokenjeire a HunMorph az alábbi lemmákat és morfológiai tulajdonságokat adja kimenetül. Az output könnyebb értelmezése érdekében célszerű felsorolni a HunMorph által leggyakrabban használt kategóriák jelölését és azok leírását. ADJ: adjective (~melléknév) ADV: adverb (~határozószó) ART: article (~névelő) CONJ: conjunction (~kötőszó) DET: determiner (~determináns) NOUN: noun (~főnév) NUM: numeral (~számnév) ONO: onomatopoeic (~hangutánzó) POSTP: postposition (~névutó) PREP: preposition (~viszonyszó) PREV: preverb (~igekötő) PUNCT: punctuation (~központozás)

Bódis Zoltán

442

UTT-INT: utterance/interjection (~közbevetés) VERB: verb (~ige)

A kérdés tokenjeire adott kimenetek egyenként: > mikor mikor/CONJ mikor/ADV mi/NOUN> > lesz lesz/VERB van/VERB > a a/ART > mondattan mondattan/NOUN > vizsga vizsga/NOUN vizsga/ADJ

9.2

Jelentésreprezentáció, ontológia

Az olyan, végső soron mintaillesztésen alapuló, holisztikus nyelvtani szemlélet (Kálmán– Trón 2007) alapján felépülő modellekben, mint amilyen a jelen tanulmány tárgyát is képezi, annál pontosabb patternek meghatározására van lehetőség, minél több tulajdonság áll rendelkezésre az egyes előforduló nyelvi jelekről. A példaként hozott kérdésünk morfológiai elemzése során megfigyelhettük, hogy a HunMorph nem ad számot például az igék igeidejéről. Az ETR-ben, és persze csaknem minden összetettebb rendszerben a tárolt adatok lekérdezésekor, egy keresés eredményének konkrét meghatározásakor nagyon fontos szerep hárul az időbeliségre (Androutsopoulos 2002). A morfológiai elemzőnk ugyan számot ad a mikor kérdőszó időre utaló tulajdonságáról (ellátja egy jeggyel), de a van létige lesz allomorfjához már nem rendel hozzá jövő időre utaló jegyet. Kardinális jelentőséggel bír azonban, hogy a Mikor lesz a mondattan vizsga? kérdés által meghatározott vizsgaidőpontok közül a múltban lezajlottakat vagy a jövőben kezdődőket mutatjuk meg a kérdést feltevő felhasználó számára. A szótári elemek szemantikai jegyekkel való ellátására kézenfekvő megoldásnak tűnik a WordNet (Miller 1995) vagy a WordNet-hez hasonló ontológiákban való keresés, és az ezekben tárolt szemantikai jegyek közül a releváns tulajdonságok átvétele és feldolgozása. A magyar nyelvre irányuló újabb nyelvtechnológiai kutatások között számos foglalkozik magyar WordNet építésével (Gábor et al. 2008), azonban nincs olyan általam ismert, szabadon felhasználható ontológia, amelyen lehetőség lenne magyar nyelvű lemmák, synsetek3 keresésére és a kimenetek feldolgozására. A fenti felhasználási nehézségeken túl a saját ontológiai lexikon létrehozását támasztja alá a kutatás jelenlegi fázisában előkerülő szótári elemek szűk köre is, hiszen egyelőre csak a kérdőszavakat és azokban inherensen hordozott szemantikai jegyeket kell feltérképezni és rögzíteni, valamint össze kell állítani a valamilyen időbeliséget hordozó szavak (például a hét napjai, a napokra utaló jövő és múlt idejű kifejezések: tegnap, ma, holnapután stb.) listáját. Saját ontológia és sajátos szemantikai reprezentáció építését teszi szükségessé az adatbázisban adatként tárolt nyelvi elemek rendszerezése, értelmezése. A rendszer bemeneteként megjelenő természetes nyelvi kérdések tokenjeit és lemmáit össze kell vetnünk a keresési séma által meghatározott adatkörben előforduló, nyelvi elemeket tartalmazó 3

A synset az angol synonym set, vagyis ’szinonima halmaz’ kifejezés rövídítése. Olyan csomópont egy ontológiában, amely a szemantikailag ekvivalens szavakat, kifejezéseket fogja össze.

ETR – QuaeroBot

443

adatbázismezők tartalmával. A példamondatunk által meghatározott vizsgaidőpont keresési folyamatban minden olyan szöveget tartalmazó adatmezővel össze kell vetnünk a kérdésben szereplő tokeneket, lemmákat, amelyek a VIZSGAIDOPONT táblához kapcsolódó adattáblákban fordulnak elő. Ilyenek például: ‒ a vizsgaidőpont vizsgáztatói által meghatározott oktatók esetében a név adatok ‒ a vizsgaidőpont helyszíneként a vizsgához rendelt termek kódja és megnevezése ‒ a vizsgaidőponthoz kapcsolódó órarendi alkalmak és kurzuskódok kód, cím és annotáció adatai ‒ az adott hallgató által az adott időszakban felvett órarendi alkalmak és kurzuskódok cím, kód és annotáció adatai (a példaként hozott kérdésre adható olyan válasz is, hogy nincs a „mondattan” kurzushoz vizsga meghirdetve). Ebben a speciális „szótárban” – az adatbázis értelmes, releváns nyelvi elemeket tartalmazó kapcsolódó adatmezőiben – tárolt lexikai elemek referenciája, denotátuma is sajátos. Ebben a rendszerben az ilyen szótári elemek jelentése nem más, mint az őket fizikailag azonosító adattábla és adatmező, valamint az egyedi kulcsok értékei által meghatározott konkrét adatrekord, valamint ennek a rekordnak a belépett, keresést végző felhasználóhoz való kapcsolódása. 9.3

A keresési séma azonosítása

A természetes nyelvi kérdés feldolgozásának egyik legfontosabb lépése a keresési séma azonosítása, hiszen a keresési sémákban vannak definiálva a nyelvi jelek mintázatait leíró patternek és az ezek által meghatározott adatkörök, SQL műveletek.

9. ábra. A keresési séma azonosítókat és a sémákat tartalmazó táblák Az egyes sémák XML-struktúráját, valamint a sémákat azonosító allomorfokat vagy mintázatokat egy-egy külön táblában tárolom, amelyeket kapcsolótábla köt össze, hiszen a vizsgaidőpont keresés sémáját nemcsak a vizsgaidőpont karaktersorozat hívhatja elő, hanem például a vizsga, időpont, írásbeli, szóbeli, zárthelyi, zh, UV allomorfok is. A keresési séma azonosítása után a sémában leírt formalizmusok segítségével már lehetőség van az érintett adatkör és a WHERE záradék megszorító feltételeinek meghatározására. A fenti ábrán a keresési sémákat tartalmazó tábla (QBOT.QUERY_SCHEMAS), valamint az egyek sémákra referáló, azokat azonosító szavakat, szóalakokat tartalmazó tábla látható (QBOT.SCHEMA_IDENTIFIERS). A SCHEMA_IDENTIFIERS táblában szereplő azonosító allomorfok POS_CAT mezője a morfológiai elemző által használt kategóriákat tartalmazhatja. Fentiek szerint a Mikor lesz a Mondattan vizsga? példában, a rendszer a morfológiai elemző által a vizsga karaktersorra visszaadott két érték közül (vizsga/NOUN és vizsga/ADJ) a vizsga + NOUN, azaz a főnévi tulajdonsággal ellátott allomorfot meg fogja találni a SCHEMA_IDENTIFIERS táblában. A megtalált sor ITEM_ID azonosítója alapján a SCHEMA_IDENT tábla segítségével összekapcsolja a QUERY_SCHEMAS táblával.

Bódis Zoltán

444

select si.ITEM_ID, si.ALLOMORPH, si.pos_cat ,qs.SCHEMA_ID, qs.SCHEMA_NAME, qs.MASTER_SELECT from qbot.schema_identifiers si join qbot.schema_ident sid on sid.item_id = si.item_id join qbot.query_schemas qs on qs.schema_id = sid.schema_id where si.ALLOMORPH = 'vizsga' and si.pos_cat = 'NOUN'

A fenti SQL lekérdezés visszaadja a megtalált keresési séma nevét, és a keresési séma MASTER_SELECT mezőjében található SQL darab meghatározza a sémához tartozó bázis táblát is, esetünkben az ETR KAR.VIZSGAIDOPONT tábláját.

10. ábra. A fenti lekérdezés eredménye az adatbázis-kezelő rendszerben 9.4

A referenciamezők azonosítása

A keresési sémát leíró XML-struktúra eleme által tartalmazott további elemekben leírt formalizmusok (vagy a nyelvi elemek felsorolása) alapján be tudjuk azonosítani a természetes nyelvi kérdésben szereplő mikor allomorfot, mint a vizsgaidőpont időpont adataira vonatkozó referencia mezőre utaló kifejezést. A XML-elem pedig tartalmazza a TOL és az IG mezők összefűzését, és így a kívánt eredmény leíró SQL kifejezést.

11. ábra. A sémában a táblák lekérdezendő mezőire utaló minta szavak, az adatbázis megfelelő mezői, valamint a morfológiai elemző által visszaadott eredmény. 9.5

A WHERE záradék mezőinek azonosítása

A referenciamezők analógiájára történik a WHERE záradékban meghatározott mezők és feltételek azonosítása is. A <Wclause> XML-elem által tartalmazott alelemek leírják a természetes nyelvi kérdésben keresendő mintákat. A konkrét példában a már azonosított vizsgaidőpont és mikor allomorfokon kívül már csak egy főnévi csoport található, ráadásul ez a karaktersor a 7.2-es alfejezetben taglalt szótárban, ontológiában is szerepel, így hordozza az adatbázisban betöltött szerepe és az adott keresést végző felhasználóhoz való adatkapcsolata által meghatározott speciális szemantikai jegyeket.

ETR – QuaeroBot

445

Szintén a szemantikai reprezentációt tárgyaló alfejezetben esett szó az időbeliséget meghatározó nyelvi elemek összegyűjtéséről és szemantikai jegyekkel való ellátásáról, így a lesz allomorf által meghatározott jövőidejűséget is bele tudjuk fogalmazni az SQL kifejezésünk WHERE feltételeibe, vagyis csak azokat a vizsgaidőpontokat fogjuk megjeleníteni az eredményhalmazban, amelyek kezdete nagyobb az aktuális időpontnál.

12. ábra. A sémában a WHERE feltételeket meghatározó minták, és a morfológiai elemző által visszaadott eredmény. 9.6

Az SQL kifejezés összeállítása

A séma megtalálása azonosította a bázis tábláját, a példában szereplő esetben a VIZSGAIDOPONT táblát. A referencia mezők azonosítása pedig a meghatározta a releváns adatmezőket, vagyis összeállíthatjuk a SELECT utasítás által lekérdezendő mezőket, és megadhatjuk a FROM záradék elsődleges tábláját. SELECT DISTINCT v.vizsga_id, v.ciklus, v.TOL, v.IG, k.KURZUSCIM, kuo.OKTATOK, v.VIZSGAZTATOK FROM KAR.VIZSGAIDOPONT v

A referencia mezők, a WHERE záradék és a felhasználó implicit adatai meghatározzák a kapcsolódó táblákat, amelyekkel teljessé válik a FROM záradék. join join join left left

KAR.KURZUS_VIZSGA kv on kv.VIZSGA_ID = v.VIZSGA_ID KAR.KURZUS k on k.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID KAR.KURZUSORA kuo on kuo.SZERVEZO_ID = k.SZERVEZO_ID join KAR.JELENTKEZES j on j.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID join KAR.KURZ_FELV kf on kf.CIKLKURZ_ID = kv.CIKLKURZ_ID

A felhasználó implicit adatai és a WHERE záradékban azonosított mezők meghatározzák, hogy mely mezők alapján kell szűrni az előállított adatkört.

446

Bódis Zoltán WHERE 1=1 and (isnull(j.SZEM_ID,'') = @SZEM_ID or isnull(kf.szem_id,'') = @SZEM_ID) and (kuo.OKTATOK like '%mondattan%' or v.VIZSGAZTATOK like '%mondattan%') and (v.CIKLUS = @CIKLUS or k.CIKLUS = @CIKLUS)

Ha az így összeállított SQL kifejezést összevetjük a 7.1-es fejezetben a „Mikor lesz a mondattan vizsga?” természetes nyelvi kérdésre megfelelő információhalmazt előállító, „ideálisként” megjelölt SQL kifejezéssel, akkor láthatjuk, hogy a módszer, legalábbis a jelenleg vizsgált szűk értelmezési tartományban, képes megfelelő eredményt produkálni. 10.

Válaszgenerálás, a lekérdezési eredmény megjelenítésének lehetőségei

A feldolgozás eredményeképpen előálló SQL kifejezés által visszaadott eredmények megjelenítésére alapvetően kétféle módszert szoktak követni. Az egyik, kétségtelenül az egyszerűbb megoldás, hogy a lekérdezés által visszaadott eredményhalmazt egyszerűen megjelenítik a felhasználók számára, például egy HTML táblázat formájában. A másik megoldás az eredmények közlésére természetes nyelvi generátort épít, vagyis a természetes nyelvi kérdésekre természetes nyelven válaszol. Az utóbbi megoldás kétségtelenül elegánsabb és izgalmasabb, de az egyszerű eldöntendő kérdések megválaszolására generált igen / nem típusú válaszokon túlmutató természetes nyelvi kommunikáció szükségessé teszi egy válaszgeneráló modul létrehozását is. Androutsopoulos amellett érvel (Androutsopoulos et al. 1995), hogy az első megoldás gyakran vezet a felhasználó félrevezetéséhez, hiszen ha a rendszerünket csak az eredményhalmazok táblázatos formában történő megjelenítésére készítjük fel, akkor a felhasználó nem tud különbséget tenni a hiányzó adatok miatt és a nem megfelelő kérdésfeltevés miatt sikertelen feldolgozás között. További előnye a természetes nyelvi válaszgeneráló modulnak, hogy segítségével könnyebben építhető a felhasználó egyes kereséseiből diskurzus, amely egyrészt segíti a felhasználót a megfelelő kérdésfeltevési stratégia megtalálásában, másrészt a diskurzusban bevezetésre kerülő, eltárolt és feldolgozott, vagyis morfológiai, szintaktikai, szemantikai tulajdonságokkal ellátott szavak, allomorfok megkönnyítik a további kérdések feldolgozását, a többértelmű utalások egyértelműsítését. Véleményem szerint érdemes különbséget tenni a lekérdezések eredményének természetes nyelvi megjelenítése és a feldolgozás sikertelenségével kapcsolatos üzenetek megjelenítése között. A feldolgozási folyamat során a program egyes lépéseinek sikerességéről (sikerült-e megtalálni a keresési sémát, sikerült-e azonosítani a lekérdezendő mezőket, sikerült-e kiválasztani a WHERE záradék megfelelő elemeit) pontos információnk van, és erről akár statikus, beégetett üzenetek segítségével is tájékoztathatjuk a felhasználót, aki így finomítani tud a lekérdezésén, így az előző bekezdésben felvetett előnyök egy része megvalósítható akár természetes nyelvi válaszgenerátor létrehozása nélkül is. Építhetünk diskurzust dialógus nélkül is, ha a diskurzus alatt csak a lehetséges világmodell és a világmodellben szereplő entitások, fogalmak időben lineáris tárolását értjük. Maradjunk az ETR vizsgajelentkezés adatkörénél és a vizsgák keresését támogató keresési sémánknál. Az alábbi felhasználói kérdést nincs esélyünk feldolgozni, ha önmagában áll: És a fonetika? Sokkal nagyobb sikerre számíthatunk viszont, ha a memóriában a felhasználóhoz tartozó session-ben (alkalmazási szálban) eltároljuk a korábbi kérdések feldolgozása során bevezetett fogalmakat az összes hozzájuk rendelt tulajdonsággal, valamint az azonosított keresési sémánkat. Ekkor a Mikor lesz a Mondattan vizsga? kérdés után feltett És a fonetika? kérdésre nagy eséllyel válaszolhatunk sikeresen, ha a feldolgozás során a diskurzusban eltárolt adatokra is támaszkodunk.

ETR – QuaeroBot

11.

447

Összefoglalás, jövőkép

Dolgozatom tárgyának alkalmazott nyelvtudományi voltából következik, hogy jelen tanulmány célja is inkább lehet alkalmazott cél, mint elméleti. Jelen tanulmányomban egyrészt röviden bemutattam a kutatásomhoz kapcsolódó nyelvtechnológiai részterületet, valamint a felhasznált technológia elméleti alapjait, másrészt egy kiragadott példán és egy mindenki számára jól érthető, megfelelően körülhatárolható adatkörön bemutattam az általam kidolgozott, holisztikus elvek alapján meghatározott mintaillesztési módszer egyes lépéseit. A kidolgozott módszer alapján a közeljövőben az ETR más adatkörein végezhető keresési folyamatokat is tervezem egy-egy sémában megvalósítani, hogy a gyakorlati megvalósítás során a sémákban bevezetett formalizmusok és mintaillesztési módszerek is finomodhassanak, fejlődhessenek. Különösen izgalmas témának ígérkezik az előző fejezetben bemutatott diskurzusépítés megvalósítása, és több olyan elméleti nyelvészeti szempont is felvetődik a sémák definiálása során, amelyeket talán érdemes lenne részletesebben is megvizsgálni. Hivatkozások Allen, Christopher – Chatwin, Simon – A. Creary, Catherine (2004): Introduction to Relational Databases and SQL Programming. McGraw Hill, Burr Ridge. Androutsopoulos, Ion (2002): Exploring Time, Tense and Aspect in Natural Language Database Interfaces. John Benjamins Publishing Co., Amsterdam. Androutsopoulos, Ion – Ritchie, Graeme D. – Tanisch, Peter (1995): Natural Language Interfaces to Databases – An Introduction. Natural Language Engineering vol 1. part 1, 29–81. Baeza-Yates, Ricardo – Ribeiro-Nero, Berthier (1999): Modern Information Retrieval. ACM press, Edinburgh. Bódis Zoltán – Kleiber Judit – Szilágyi Éva – Viszket Anita (2003): Leíró nyelvtan – adatbázisból. In: Csendes Dóra, Alexin Zoltán (szerk.): Magyar Számítógépes Nyelvészeti Konferencia MSZNY2003 Szeged, 2003. december 10-11., SZTE Egyetemi Kiadó, Szeged, 300–302. Bódis Zoltán – Viszket Anita (2010): Természetes nyelvi adatbázis-lekérdezések megvalósításának lépései. Előadás: MANYE XX Debrecen, 2010. aug. 26–28. Copestake, Ann – Sparck Jones, Karen (1990): Natural language interfaces to databases. The Knowledge Engineering Review 5, Cambridge University Press, Cambridge, 225–249. Davidson, James – S. Kaplan S. Jerrold (1983): Natural Language Access to Data Bases: Interpreting Update Requests. American Journal of Computational Linguistics vol. 9. part 2., 57–68. Gábor Kata – Héja Enikő – Kuti Judit – Nagy Viktor – Váradi Tamás (2008): A lexikon a nyelvtechnológiában. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 882–893. González, Barbosa Juan J. – Pazos Rangel, Rodolfo A. – Cruz C., Christina – Faraire H., Héctor J. – Santos Aguilar de L. – Pérez O., Joaquin (2006): Issues in Translating from Natural Language to SQL in a Domain-Independent Natural Language Interface to Databases. Lecture Notes in Computer Science Vol. 4293/2006, 922–931. Harrington, Jan L. (2003): SQL: clearly explained. Morgan Kaufmann Publishers, San Francisco. Jurafsky, Daniel – Martin, James. H. (1999): Speech and Language Processing – An Introduction to Natural Language Processing, Computational Linguistics and Speech Recognition. New Jersey, Prentice Hall. Kálmán László – Trón Viktor (2007): Bevezetés a nyelvtudományba. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Mészáros Tamás – Dobrowiecki Tadeusz, Kiss Margit (2007): Kontrollált természetes nyelvű lekérdezés webes adatbázisokhoz. Előadás: Networkshop 2007. Eger, 2007. április 11-13. Miller, George A. (1995): WordNet: a lexical database for English. Communication of the ACM. Vol. 38, part. 11. Moon, Yiu-Sang – Yau C. – Yip W. M. (1989): An intelligent decision support system for stock investment. TENCON '89. Fourth IEEE Region 10 International Conference: „information

448

Bódis Zoltán

technologies for the 90's”, E2C2, energy, electrons, computers, communications: Oberoi Towers, Bombay India. Talk at: Bombay, India 1989. november 22–24. Németh László (2003): Huntoken 1.4 kéziköny. http://mokk.bme.hu/resources/huntoken/huntoken.pdf (letöltés ideje: 2011.03.20.) Prószéky Gábor – Olaszy Gábor – Váradi Tamás (2003): Nyelvtechnológia. In: Kiefer Ferenc (szerk.) A magyar nyelv kézikönyve, 567–588. Akadémiai Kiadó, Budapest. Ramez, Elmasri – Navathe, Shamkant B. (2003): Fundamentals of Database Systems. Pearson Education, Inc. – Addison Wesley, Boston. Tikk Domokos (2006): Szövegbányászat. Typotex, Budapest. Trón Viktor – Halácsy Péter – Rebrus Péter – Rung András – Vajda Péter – Simon Eszter (2006): Morphdb.hu: Hungarian lexical database and morphological grammar. Előadás: 5th International Conference on Language Resources and Evaluation. ELRA, 1670–1673. http://gandalf.aksis.uib.no/lrec2006/pdf/683_pdf.pdf (letöltés ideje: 2012.01.23.) Trón Viktor – Gyepesi György – Halácsy Péter – Kornai András – Németh László – Varga Dániel (2005): Hunmorph: open source word analysis. Talk at: ACL05 Software Workshop. http://www.kornai.com/Papers/acl05software.pdf (letöltés ideje: 2012.01.23.) Villarejo, Luis – Castell, Núria – Hernando, Javier (2003): Dialogue Management in an Automatic Meteorological Information System. Lecture Notes in Computer Science. Vol. 2718/2003, 477– 488.

Melléklet: A vizsgaidőpont kereséshez definiált keresési séma XML forrása <sqltxt> Mikor|Hánykor|Melyik napon <Wclause> <WColumns>

ETR – QuaeroBot

449

<WCol id="1" name="oktató"> {NOUN:+PERS}* <WCol id="2" name="kurzuscím"> <sqltxt> <Wclause>

450

Bódis Zoltán <sqltxt>

<Wclause>

Vonzásban és változásban

Recommend Documents