VNIVERSITAS PANNONICA

VNIVERSITAS PANNONICA Sorozatszerkesztő Horváth H. Attila Szerkesztőbizottság Navracsics Judit, Révay Valéria , Szitár Katalin

KOVÁCS ÁRPÁD

Az irodalmi esemény

Gondolat Kiadó Budapest, 2013

TARTALOM

Bevezetés...................... Lektorálta Szitár Katalin

7

I. Az elbeszélést megalapozó esemény . ............................. ......................

Il­

ii. A metaforikus azonosítás. ................ . . ....................................

17

III. A cselekvő jelenlét drámai diszkurzusa (Hamlet beszédműve). . . .

29

IV. Elbeszéléselméleti megfontolások V. Ontológiai alapok (Bahtyin,Heidegger,Ricoeur). .......................................... Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásához van kötve.

VI. Prózanyelvi képződmények : (APesztra eseméijyvilága)............. . . . ............................................

53

A novellaműfaja. ... ................................................... © Kovács Árpád, 2013 www.gondolatkiado.hu < gondolatkiado.blog.hu facebook.com/gondolatkiado twitter.com/gondolatkiado A kiadásért felel Bácskai István Szöveggondozó Simon Adri Tördelő Lipót Éva Nyomta és kötötte Rolling-Site Nyomda ISBN 978 963 693 500 9 ISSN 2062-5073

-

A z elbeszélés képződményei....................... .......................................... Prózanyelvi műveletek. .

.................... ................ . .

57 64

Tonalitás és műfajköziség . ............................................. ...................

74

A z öneszmélés eseménye. . . ...............................................................

78

A egyidejűség zónájában ..........................................................

84

A névtől az önértékű szóig. ..................................................................

85

A z olvasás eseménye. .

89

........................................ .........................

A z írás grafopoétikai megközelítésben .......................................

93

VII. Versnyelvi képződm ények.............. . ..............................................

99

A rituális Halotti beszéd.......................................................................

99

A lírai Halotti beszéd Kosztolányinál.

...............................

105

BEV EZETÉS

í l

j 1 1

Az irodalom mindig „modern”, pontosabban mindig időszerű, te­ hát ontológiailag nélkülözhetetlen. Egyebek mellett azért, mert szakadatlanul történik: a műveken belül és kölcsönhatásaikban, az életben és a kultúrában. Miféle események alkotják ezt az alkalma­ zás és a folytonos keletkezés, az írás és az olvasás együtthatásán ala­ puló történést? A könyv ezt a kardinális kérdést kívánja exponálni. Nélkülözhetetlen az irodalom azért is, mivel mással nem pó­ tolható nyelvi jelenlétmódja a megértésre vállalkozó létezőnek, Úgy tűnik, az ember tettének, a tett nevének és a tett metaforájának elsajátítása, azaz a lenni hamleti problémája okán különösképpen az. Vagyis nem pusztán a költészet fenntartása érdekében létezik, hanem elsősorban azért, mert az irodalmi diszkurzus áltál szabályozott írás és olvasás - a megalkotott és megjelölt ele­ mekből és képződményekből álló szöveg elsajátítása - minden alkalommal saját beszédmódommal szembesít, annak kritikai fólülvizsgálatára és regenerálására késztetve. Ennek következ­ tében a benne tevékeny vagy éppen elhasznált nyelvi eszközök feltárásának is eleget tesz, ami jelentős hatással van az intellek­ tus működésére, különösen az életét és világát megérteni akaró személy önértelmezése, azaz az egzisztenciális tapasztalat nyelvi feldolgozása során. Ebben a könyvben megpróbálok arról beszélni, hogy a történe­ ti lét megnyilvánulásaként rendszer és esemény miként cserélnek

helyet a konkrét megnyilatkozás aktusában (az életben), s ennek az eseménynek milyen a természete. Tudjuk, az irodalmi szöveg a megnyilatkozások másodfokú - látható/olvasható - státuszát képviseli; a poiesziszt közvetítő megnyilatkozások diszkurzust al­ kotnak, ahol megjelenik a ritmus két válfaja. Szerepük az, hogy a jelölőnél elemibb és a mondatnál magasabb nyelvi szinteken ta­ golják újra a beszéd egységeit (mint a versbén), illetve minden referenciális összefüggést destabilizáljanak annak érdekében; hogy korreferenciális (és dialogikus) szintre emeljék a szöveg jelentés- ■ potenciálját (mint ajprózában). Éppen ennek köszönhetően az irodalmi szöveg „szemléletessé” - az olvasó'számárá érzékletessé és elsajátíthatóvá —képes tenni az innovatív.nyelvi képződmé­ nyek létrejöttét, demonstrálva általuk a szemantikai újításokat. Mégpedig azért, mert á nyelvi világlátás alakzatai megelőzik a logikai vagy a lexikái szemantika formáit, a közvetlen állító kije­ lentésekét éppúgy, mint a íiguratív kijelentések átvitelen alapuló alakzataiét. Fundamentális nyelvi esemény akkor következik be ? az irodalomban, amikor a jelentő-jelentett konvencionális kap­ csolatát a konstitutív verbális „ősformák” (rím, ritmus, refrén, : dallam, intonáció, invokáció, alakzat stb.) megbontják. Követke­ zésképpen megakadályozzák azt, hogy a nyelv alapelemei, a sza­ vak, illetve a jelölők az alany, áz állítmány és ádeixis funkciójába kényszerüljenek, s ezzel a tapasztalat közvetítését az objektum és a vele szembeállított szubjektum képzelt viszonyára, a reflexív tu­ dat reprezentációira szűkítsék, fly módon a dótog fogahni-logikai a nyelvi identifikáció. .Tisztán kell látnunk: a költészet nem akkor lép át az irodalom szintjére, amikor verses vagy prózai alkotás jön létre, vagy már nyomtatásban is megjelenik - ez az új esemény akkor teljesedik be, amikor az írásmű diskurzusnyelve beíródik az irodalmi nyelv­

nek és a költészet nyelvének a történetébe. Következésképpen az irodalmi megnyilatkozás a költészetben elsősorban nem az esz­ mék történetét szolgálja - a megnyilatkozás minden egyes sza­ vával a nyelv regenerálódásának a történetét mozdítja elő, ami az uralkodó beszédmódok kritikáját is maga után vonja, leleplezve a mögöttük munkáló episztémé hatását. Ez a rendszerben bekö­ vetkező eseménynek vagy egy új rendszer kezdeményezésének igényét veti föl. Az irodalmi esemény, ekkor abban nyilvánul meg, hogy tőle független diszkurzusformák és -típusok területén is ki­ fejti hatását, azaz kölcsönhatásba lép a kultúra irodalmon kívüli teljesítményeivel. Például szolgálhat Nietzsche ritmikus prózája a filozófiai diszkurzus területén vagy Dosztojevszkij prózanyelve a polifonikus regényirodalomban - egyfelől a zenével, másfelől a bölcselettel, harmadrészt a mitológiával alkotott kölcsönhatások termékenysége miatt. E két kiemelkedő szellem esetében ez a hivatalostól vagy kanonizálttól eltérő, „ellen-diszkurzusokban” (Michel Foucault terminusa) testet öltő produktivitás különösen eklatáns módon nyilvánul meg a keresztény világlátásra vonatko­ zó beszédmódok radikális megújítása, a kúlturális értékek kétféle átértékelése okán. Nyilvánvaló, hogy mindkét diszkurzustípus vonatkozásában a költői nyelvvel való kölcsönhatás következ­ ményéről van szó. Arról, hogy miféle inspirációt ad a bölcseleti, illetve a költészeti létértelmezés megújításának az, hogy vagy a ritmuselv, vagy a soknyelvűség (és következményük, a korrefe­ renciális világtapasztalat) rátelepszik a fogalmi megkülönbözte­ tés predikatív nyelvére, vagy e logikai művelet retorikai használa­ tára. Röviden: szembesít a szemantikailag improduktív társas és professzionális beszédmódok hatalmi aspirációival. Az esemény itt vázolt hierarchikus felfogását szeretném öszszevetni a „müthosz”, á „szüzsé”, a „funkció”, a „konfiguráció”, a „bázis-cselekvés”, a „határátlépés” és más uralkodó teorémák

8

9

megoldásaival; törekedvén a létesemény hermeneutikai, á nyelvi esemény szemantikai és az irodalmi esemény poétikai vétületben megnyilvánuló kölcsönhatásának kidolgozására, illetve kultúra­ teremtő erejének megvilágítására. A műalkotás működésére irá­ nyuló szemlélet és értelmezői gyakorlat ellenőrzésé okán Koszto­ lányi Dezső vers- és prózaköltészeti teljesítményére, kiemelten a Pesztra és a Halotti beszéd megoldásaira fogok hivátkozni.1A drá­ mai szövegképzés bemutatása'kapcsán Hamlet monológjának elemzését ajánlom az olvasó figyelmébe.

1 Szélesebb körű, magyar és világirodalmi anyagon történő elemzés és ér- \ velés található nemrég kiadott két könyvemben. Vö. Prózamü és elbeszélés. Regénypoétikái írások. Bp., Argumentum [Diszkurzívák 12.], 2010.208.Vala­ mint: Versbe írt szavak. Bp., Argumentum, 2011.224.

10

;

I. AZ E LB E SZ ÉLÉST M EG A LA PO ZÓ ESEM ÉN Y

A köznapi szemlélet az eseményt az állapottal, a folyamattal, a változással és az átalakulással összevetve érzékeli. Tudnunk kell azonban, hogy ez a szemlélet nem a közvetlen tapasztalatot önti formába. Előzetes értésünk hiedelmeken, reprezentációkon, szim­ bolikus közvetítéseken alapul. Primordiális tapasztalatra azonban mégis szert tehetünk. Erről elmélkedik Sorén Kierkegaard, amikor a szorongást és az iróniát egzisztenciáiéként tárgyalja; Kari Jaspers, amikor határhelyzetekről és rejtjelekről, vagy Hamvas Béla, ami­ kor a.válsághelyzetek és a konfesszió összefüggéséről értekezik. De már Arisztotelész is ezt feszegeti, midőn a tragikus cselekvés­ sel összekapcsolja a heurisztikus felismerést, továbbá e képződ­ mény megrendítő hatását világítja meg. Csakhogy a katharszisz a befogadó élményét minősíti, vagyis egy olyan affektust, amelyet a műalkotás által közvetített cselekvés vált ki. Ebből arra a követ­ keztetésre juthatunk, hogy a poieszisz a primordiális tapasztalat­ ban ván megalapozva, és erre orientálja a befogadást is. Mégpedig annak következtében, hogy a műalkotás szövege fel tudja függesz­ teni a reprezentált dolog és a reprezentáló eszköz között fennálló megszokott, rögzült, konvencionális kapcsolatot. A poétikai funk­ ció meghatározásakor Román Jakobson is erről értekezik a nyelvi megnyilatkozás önreferenciális természete kapcsán. Hiszen ez az eljárás - a jelentő és jelentett párhuzamosságának felfüggesztése - nemcsak a szótestet teszi kiemelten érzékelhetővé, de az általa

11

jelölt dolgot is újra eleven tapasztalat tárgyává, sőt az újra-megnevezés impulzusává változtathatja. Az elbeszéléselméletek egyik markáns iránya ugyancsak vállalja azt a gondolatot, hogy az irodalmi műalkotás nyelve mögéje tud kerülni a köznyelvben ural­ kodó automatizmusoknak, s a kijelentések révén reprezentált és szabályok által rendszerezett tárgyakat vagy cselekvéseket a refle­ xiótól függetlenül is képes a nyelv szintjére emelni, minek követ­ keztében egyedi módon teszi értelmezhetővé a szavak és dolgok világát. Paul Ricceur egyenesen sajátlagos „narratív megértésről” és „narratív identitásról” beszél, amit a hermeneutika tapasztalat­ fogalmával és fenomenológiai érveléssel támaszt alá. Az ontoló­ giai megközelítésről később ejtek szót. • • Az esemény-jelenségére korlátozva a figyelmet, értekezésem­ ben azokat a sajátosságokat szeretném tetten érni, amelyekkel az ni vagy átalakítani a köznapi vagy ideológiai beszédmódok által már birtokba vett eseményességet, valamint az általuk takarásban tartott, még fel nem ismert módozatait. Leginkább ugyanis azt lát­ juk, hogy az effajta differenciálás még hiányzik az irodalommal foglalkozó Írásokból, túlságosan általános értelemben élünk ezzel a fogalommal - esemény. Kiindulásképpen Arisztotelész azon tételére hivatkozom, mi­ szerint a cselekvés (praxisz) és a cselekvésből nyerhető tapasztalás egyszeri aktus, ami igaz a létrehozásra is.2*A prímordiális tapasz- v

tálát eseményszerűségét - meglehet - épp ebben kell keresni. Már csak azért is, mert az egyszeri cselekvés egyfelől maga képezi az esemény szubsztrátumát, másfelől témporalitásának in actu hor­ dozójában testesül meg. Ez pedig azt is maga után vonja, hogy végrehajtása révén válik jelenvalóvá a létben maga az ember is; úgyszólván elhagyva térbeli-testi zártságát, a cselekvés kivitelezé­ sekor időbeli.létmódra tesz szert a végrehajtó alany, mégpedig az „én” reflexív önképén kívül - mások előtt és az általuk róla alko­ tott reprezentációk tükrében. Ily módon létrejön az „ego transz­ cendenciája”1i ami koegzisztens helyzetet idéz elő, s a léttörténés részesévé avatja a cselekvőt. Az alanyi jelenlétmódnak - s benne a transzcendálás beavató eseményének - a kulturális mátrixa az elbeszélt személytörténet, melynek irodalmi műként ismert szö­ vege hasonlóképpen egyszeri képződmény. A szövegmű, akár a cselekvés, idióma. v ;- . Az interpretáció feladata ebből fakadóan az, hogy keresse az esemény egyszerisége és a nyelvi műalkotás egyszeri képződmé­ nyei között fennálló korrelációt. Elsősorban a történet, az elbeszé­ lés és a prózanyelvi, illetve versnyelvi rendek kölcsönhatásáról van szó, minthogy e szóművek képződményei más és más szemanti­ kai tartományba emelik át a megjelenített cselekvést, ténylegesen

2Ezt írta: „(...] a tapasztalat az egyes esetekre vonatkozó tudás, á tudomány pedig az általánosra vonatkozik, - a cselekvésnek és a létrehozásnak p e - . dig mindig egyes esettel van dolga”. Vő. Arisztotelész : Metafizika. Ford. H alasy -Nag r József, Szeged, Lectum, 2002.38. Mint tudjuk, a Poétikai sze. rint is a cselekvés képezi a történet konstrukciós tényezőjét legalábbis a tragédiában, persze a cselekvés az utánzás m ű v e k é n t . " : ''

3A bölcseleti megalapozásról lásd Jean-Paul Sartre : A z Ego transzcendenci­ ája. Egy fenomenológiai leírás vázlata. Debrecen, Latin Betűk, 1996.A jelen­ tésközpontként felfogott (husserli) ismeretelméleti egót a francia gondolkodó elválasztja a tudat másik - az ego számára traiiszcendéns - összetevőjétől, „a cselekvések, a helyzetek és a minőségek’ pólusától, amely egyfajta primordiális,„prereflexív cogito” létéről tanúskodik. Sartre erre a megkülönböztetésre építi az „Én” és a „Magam” eltérő létmódjának egzisztencialista felfogását. A „személytelen spontaneitás” alanyának differenciált lélektani értelmezése a diskurzus szubjektumának nyelvi és kulturális státusza alapján tovább ár­ nyalható.

12

13

végtelenítve a műalkotás szemantikai potenciáljának generálha­ tóságát: a szöveg jelentésegységeinek történéti kumulációját és jelentésterének egyre fokozódó kiterjedését. : Az elbeszéléselméletek többsége szerint eseménynek általában t az tekinthető, ami a narratív közvetítés következtében egy törté- i net alkotórészévé válik: az elbeszélés az eseményt egy történetbe j integrálja. Arisztotelésznél a színpadon rekonstruált cselekvés az esemény hordozója vagy kiváltója; a cselekmény (pragma) itt egy tettnek más cselekedetekkel való összekapcsolásán (szüsztaszisz) alapul, mely megköveteli, hogy a cselekvés saját ellentétébe forduljon át. (Például: „bűn és bűnhődés”;,,háború és béke”; „büszkeség és bal­ ítélet”; „szerelem és kolera”.) Ezáltal ugyanis nemcsak egy egysze­ ri tett leképezésének bizonyul a dramatizált végrehajtás, hanem a teljes és egész cselekvés” minőségére tesz szert. Ám éppen ezért már nem pusztán egy jellem, hanem az „élet utánzása”.4A tragédia á cselekvésben az életvilág sejtjét ismerteti föl. Tegyük hozzá, hogy a „teljes rés:egész”, tehát cselekménybe ágyazott cselekvés mintájához odatartozik ezen egység visszatekintő-fölidéző megismétlése, amit a cselekvő magánbeszéde való­ sít meg a felismerés szóbeli képződményeként, egy kis elbeszélés­ ben.5Mivel ez a rend - Arisztotelész felfogása szerint - fordulattal,, felismeréssel és szenvedéssel jár, létrejön egy tragikus modalitású történet alapszerkezete. Ez a történetalkotó művelet - a müthosz 1

4Arisztotelész : Poétika. Ford. Ritoók Zsigmond. PannonKlett, 1997.37. 5Lásd Oidipus fölismerés utáni monológját arról, ami vele megtörtént és a drámai cselekményben a színen ezt megelőzően m ár élőadatott. A tragikus cselekvés kifutása egy személyes elbeszélésbe, a felismerést demonstráló ön-elbeszélésbe történetileg a m odern narráció műfaji előzményének tekinthető. . .! :

14

- avatja a színpadon imitált cselekvést verbális eseménnyé, de csak akkor, amikor a szereplő saját nyelvre tesz szert az első sze­ ntélyű elbeszélésben. Nos, az imitált cselekvésnek ez a másodfokú - nyelvi - prezentációja, azaz a színpadtéren látható cselekedetek verbális újrarendezése mint drámai beszédmű már nem írható le a müthosz fogalmával. Ezért maga a rekonstrukciót megvalósító mimézis - az, hogy a színész a cselekvésével egy másik ember cselekvését adja elő a látványban és annak értelmezésében, a szó­ ban - a sorstörténetre összpontosító Arisztotelésznél nem számít eseménynek, amit a cselekményalkotás szintjén közelít meg. Mint írja, „a történet elemei: a fordulatok és felismeréseid’, amelyek affektusa akkor katartikus és hiteles,,,ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek”. De ugyanakkor Arisztotelész megengedi;,a jelek általi felismerés” jogosságát is, sőt „a költő által kitalált jelek”6 alkalmazását nem kevésbé. Arisz­ totelész ugyan nem köti össze az anagnóriszisz váratlansági köve­ telményét a jelek kapcsolatának váratlanságával, mindazonáltal a metaforáról szóló fejtegetések a Poétikában ezt a lehetőséget nem zárják ki. Ugyanis az analógián alapuló.metafora akkor bizonyul hatásosnak, ha a jelek kapcsolata „idegenszerű”, tehát akkor, ha az esemény a nyelvi jelentésújítás szintjére helyeződik át. Gondol­ junk olyan képződményekre, mint az Oidipus királyban található neologizmus: „szörny testvér-apa”; vagy József Attila címadó „tó­ szunnyadója’! Erre az identitászavart okozó helyzetre különösen hatékony ellenszert talált metaforaelméleti vizsgálódásai eredményekép­ pen a jeles kanadai gondolkodó, Northrop Frye.

- 6Arisztotelész: Poétika, 67.

15

II. A M ETA FO RIK U S AZONOSÍTÁS

Az irodalmi szövegben aktív trópust nem tárgyalhatjuk a társas beszédben már rögzült, triviális alkálmazások mintájára; vagyis úgy, mint két fogalom - esetleg alogikus - összekapcsolását. A köl­ tészet területén semmiképpen sem, mivel művei olyan nyelvi al­ kotások, amelyekben felfedésre kerül, hogy minden fogalom jele, minden szó már eleve, önmagában is figurális eljárás eredménye (szarv > szarvas; fog > fogalom). Továbbá azért sem, mert nem a fogalmak, hanem a szöveg szintjén található verbális kontex­ tusuk, ahol feltárulhat a metafora kiterjesztésének utalásiránya, igazságigénye, a narratív beszédprodukciótól eltérő szemantikai potenciálja. Arisztotelész Poétikájának eredeti továbbgondolója, North­ rop Frye határozottan felvállalja a probléma kezelését: „Kritikai gondolkodásom jórészt Arisztotelész anagnóriszisz fogalmának kettős értelme körül forog: »felfedezés« vagy »felismerés«...”.7* Minden valódi tudáshoz hozzátartozik a felismerés, bárhogy ér­ telmezzük is. Frye könyve, A z ige hatalma z nóvum helyett inkább az újra megjelenés mellett érvel. És a megjelenés - mint epifánia - metaforaelméletének központi kategóriáját alkotja. Ezzel már 7Vö. Northrop Frye: A z Ige hatalma. Ford. Pásztor Péter. Bp., Európa, 1997. 21. [Northrop Frye: Words with Power; Being a second Study of „The Bibié and literature”. Harcourt Brace Jovanovich, New York, 1990.]

17

megközelítettük azt a különbséget, amely a mimészisz és az epifánia között áll fenn: a cselekvés utánzása helyett Frye a cselekvés megjelenésének módját („mood”) állítja előtérbe. S míg az első­ ről elmondható, hogy a cselekményszövésben játszik szerepet, a másikról az, hogy a metaforikus digresszió szövegeiben tárul föl, mégpedig e megnyilatkozások késztetéseként. A cselekvés epifániája eseményként tudatosul, ha nyomon követjük, amint az alany a szöveglétesülés aktusában metaforikusra váltja a narratív be­ szédmódot. Frye ebben az eseményben éri tetten az egyéni identi­ tás megvalósulását, melynek szüzséje tehát a tettből kisarjadva, a megjelenés révén a jelenbe helyeződve egyszeri metaforikus kije­ lentésben testet öltő önprezendához vezet. Azonosság és metafora című tanulmányában ezt az alakzatot „egzisztenciális metaforá­ nak”8nevezi. = - ' Az identitás kérdése az irodalomban sokféle megközelítést tesz lehetővé, kulturális, szociális, pszichológiai, nemi vagy egyéb né­ zőpont érvényesítésétől függően. Tekintettel arra, hogy az iroda­ lom közege a nyelv, nagyon produktív elképzelések fogalmazód­ tak meg a szöveg létmódjára épülő identitásmódok vizsgálatában. Elsősorban a dialogikus és a narratív azonosság képletei lettek meggyőző módon kidolgozva, különösen Mihail Bahtyin és Paul Ricoeur jóvoltából. A magam részéről külön értekezést szentel­ tem egy olyan megoldás kidolgozásának, melynek középpontjába a diszkurztts szubjektuma került.9 A könyv integrálni igyekszik mind Bahtyin, mind Ricoeur eredményeit, tehát a cselekvéslés dialógus, illetve a cselekvés és elbeszélés kölcsönhatásának leírá­ sait. Mindkét esetben más-más metaforafogalom kidolgozására 8Uo. 95-133. 9Kovács Árpád: Diszkurzív poétika [Rés poetica 3]. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó 2004.338.

került sor az említett kutatóknál. Magam az „intonációs metafo­ rát” (Bahtyin) és az „élő metaforát” (Ricceur), azaz a jelképző és a jelentésképző alakzatokat figyelembe vettem.amikor a diszkurzív metafora kidolgozására vállalkoztam.10Ez a megközelítés megkö­ vetelte, hogy a szemantikai újításokat ne csak a tonális artikuláció, illetve a szemantikai feszültség szintjén elemezzem, hanem elő­ írta azt is, hogy a diszkurzusként felfogott szöveg műfaji sajátossá­ gait is bevonjam az identitás kérdéskörébe. Ennek a problémának szenteltem a perszonális elbeszélésről szóló könyvemet,11 melyben a személyes alanyiság a „saját nyelv”, a műfajalkotó írásmű ered­ ményeként fogalmazódik meg. Említett kutatásaim során bebizo­ nyosodott, hogy á költői szöveg referenciáját befolyásoló minden szemantikai újítás a poétikai szövegben műfaji innovációt is maga után von. Csak ennek eredményeként jöhet létre a személyes be­ szédmódon alapuló - nevezzük így -particípatív identitás, pon­ tosabban: identitáskeresés.' Ezen a ponton ütköztem bele Northrop Frye egészen eredeti metaforafelfogásába, melynek kifejtése több ponton mutat ro­ konságot a diszkurzív poétikai megközelítéssel. Elemzésemben elsősorban az Azonosság és metafora című fejezetben olvasható kifejtést veszem figyelembe. Kezdem a köznapi, a mitikus és az egzisztenciális metafora kü­ lönbségével; Majd a következő fejezetben a műfaj és a metafora

10Kovács Árpád: A metaforikus digresszió és a cselekvés jelentése. Uő: Pró­ zam ű és elbeszélés. Regénypoétikai írások. Bp., Argumentum [Diszkurzívák 12.1,2010.25-60. y ■ ^ : 11IíepconanbHoe noeecmeoeame. nyunam, Foeoiib, flocmoeecKuű. [A per­ szonális elbeszélés. Puskin, Gogol, Dosztojevszkij], (Slavische Literaturen. Texte und Abhandlungen. Herausg. von Wolf Schmid. Barid 7). Frankfurt ám Main, Berlin, Bem, New York, Paris, Wien: l’eter Láng 1994.231. ;

19

kérdését tárgyalom Hamlet monológja alapján, mely mintaszerű-; en valósítja meg a drámai identitás sajátos szöyegképződményeit; itt nyílik lehetőség arra is, hogy az egzisztenciális és a diszkurzív metafora közötti különbségeket felvillantsam. A köznapi nyelvhasználat - a hasonlóság - alapján két külön­ álló dolgot közelít egymáshoz: ez a szokványos „mint”-modell, amikor egy dolgot olyannak láttat a nyelv, mint egy másikat - va­ lamely közös tulajdonságuk alapján. A mitikus azonosítás nem hasonlóságot, hanem megegyezést feltételez: az észlelet tárgya ugyanaz,mintajnirieklátszik. A dolog és reprezentációja itt nem válik el egymástól. í : Az egzisztenciális metafora esetében a két dolgot nem a hason­ lóság, nem is a megfelelés, hanem a radikális azonosítás kapcsolja össze: nem a mint, hanem az esi. Ha valaki Sáulus,- a logikai rend szerint - nem lehet Paulus. És megfordítva. De ismerünk egy ese­ tet, egyetlenegy konkrét történetet, amelyben ez mégis így van. Itt nem arról van szó, hogy A olyan, mint B, hanem arról, hogy ázó-: nos vele: A est B. . . Az egzisztenciális metafora az egyszeri esemény nyelvi formá­ ja, mely révén az egyszeri tapasztalat az általános tudás szintjére emelkedik, nem ritkán a kultúrába is beíródva. Épp azért, mert az egyedi eset nem értelmezhető sem a leíró, sem a retorikai megnyilatkozások'nyelvén - sem: állítmánnyal, sem alakzattal nem közelíthető meg - , éppen ezért releváns diszkurzusa a történetmondás, az elbeszélés. A történet középpontját alkotó konfiguráció.Frye elképzelésében is fordulatra és felisme­ résre épül. Hangoztatja: minden valódi tudáshoz hozzátartozik a felismerés, bárhogy értelmezzük is. ‘' Az egzisztenciális metafora azonban egy rejtett állítást is m agá-. ba foglal, éspedig ázt, hogy a létigével összekapcsolt két dolog egy világra utal, amely ugyan érzékileg és intellektuálisan nem fogba-

20

tó meg, de a cselekvést kísérő diszpozícióban benne foglaltatik in nuce, csíraformában. A világ nem annyi, amennyit átéltünk eddig és átélünk most, hanem az is hozzá tartozik, ami be fog következ­ ni. Az áldott állapotban lévő anya nem azonos az életrajz emberé­ vel - részét képezi egy jövendő élet csírája. A jövő már mindig is elkezdődött, vagyis a mindenkori jelenvalóság konstituense. Igaz ez a diszkurzív időre is, a megnyilatkozás aktusának temporalitására. Például: égy hívórím megjelenése nemcsak a vers­ sort zárja le, innovatív szemantikai egésszé téve a benne szereplő szavak jelentését, hanem anticipálja a rímpár második tagjának eljövetelét, s vele a szemantikai tér további újításait. Az egziszten­ ciális metafora azt a nyelvi lacunát tölti ki, amely azért lép fel, mert vonatkozási tárgya nincs adva - ugyanis a dolog, melyre irányul, a megnyilatkozás pillanatában éppen keletkezőben van. Ilyenkor a szó konstruálja N s ezzel egyúttal elővételezi - a dolgot, melyre referenciája - a kibomló szövegegész utalásrendje - vonatkozik majd. József Attila a„dolog előtti lét”jelének nevezi, a „világhiány” tüneteinek jelzésére szolgáló elemeknek tekinti a költői nyelv sza­ vait.1,2Az egzisztenciális megnyilatkozásban a szó nem jelöli a dol­ got, hanem tételézi, megjelenésre készteti, s ezért megkívánja azt a beszédmódot, amelyben a cselekvésnek, a cselekvés tárgyának és nevének keletkezése egyazon történetmondásban bontakozik ki. Frye szerint ilyen a költészet. Nem analitikus, nem szintetikus ítélet, hanem thetikus kijelentés: a költő a „metafora hipoteti­ kus azonosságát alkalmazza, így legalább a lehetőségét érdemes megfontolni annak, hogy A és B ugyanaz a személy, hiába tudjuk, hogy nem ugyanaz...” (114.). Amikor Miskin herceg azt mond-12

12József Attila: Ihlet és világhiány. In uő: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. -Szövegek. Bp.,OsirisKiadó 1995.127.

ja Nasztaszja Filippovnának, hogy „szerettelek, mielőtt ismertelek volna”, azt igazolja, hogy e hipotetikus - később azonban tényleg bekövetkező - azonosság egyáltalán néni a fikció világába tar- í tozik; valóban létezik életünkben is ilyen egzisztenciális helyzet, : ami azonban csak a „metaforikus tapasztalat” révén tárul föl, azaz kizárólag a metaforikus megnyilatkozás referenciája képes tudo­ másunkra hozni.' Ezzel a bekövetkező - a költészet által referált— világgal ki­ egészülve válik az élet a lét-egységévé, ahol feltárul értelme. Az egisztenciális metafora az élet és halál határain túl is fennálló lét nyelvének sajátosságát prezentálja. Most ejtsünk szót a metafora kontextusáról. Frye gondolkodásában a metafora nem a név vagy a mondat szintjén értelmezhető. Ebben a vonatkozásban eltér a szemantikai „átvitel” vagy „feszültség” fogalmaival leírható típusaitól. Lényege az, hogy az alogikus azonosítást kiterjeszti a szöveg - egy teljes megnyilatkozás - egészére. Ennek következtében a szövegben szec replő minden szó a lexikai kódjától eltérő jelentésekre tesz szert. Frye szellemében közelítve - például -,,A semmi ágán ül szívem” olyan sora a metaforikus jelentésújításnak, melyben egyetlen szó sem felel meg szótári jelentésének. Hiszen csak a metaforikus kód, a beszélő alanynak a fával és a levéllel való unikális azonosításá­ nak felismerése nyomán tudjuk értelmezni. A következő kérdés a metafora optikai nézetének, azaz ol­ vashatóságának többletével kapcsolatban merül föl. Az opszisz a tragédiában is alkotórészét képezi a megjelenítésnek: a cselekvés teljességéhez - túl a cselekményalkotó funkción és utólagos ver­ bális felidézésén - odatartozik a végrehajtás szomatikus-motorikus-mimikai megmutatása is. A fenti példából az is jól kivehető, ámít Frye „látomásnak’ ne- — vez, és a metafora szemantikai újításain túl annak tulajdonít, ami

22

az írásos megjelenésmódjával függ össze. A szövegben ugyanis nyomon követhetővé válik az a művelet, amely révén megképző­ dött és a megnyilatkozásba beépült az alakzat. Olvasása során fel­ tárul továbbá a nyelv különös működése, miközben éppen megképzi a metaforát. Nyilvánvaló, hogy ezzel a nyelvi rendszerben eseményt indukál. Az egzisztenciális metafora kontextusa a szö­ veg, közege az írásmű, egy olyan megnyilatkozás, amely már nem az alkotás, hanem á befogadás horizontjába helyezi át az elbeszélt történet affektusát. A kanadai elméletíró szerint az olvasás két aktusból áll. A line­ áris olvasás a történet kibontakozását követi nyomon; az ismételt olvasás során viszont az elbeszélt eseményeket „az egész történet egyidejű látomása közvetítheti”. A Frye-féle látomás lényegében a szöveg tematikus egységének felel meg, amit Gadamer vagy Ricoeur a „szöveg világának” nevez. Az egzisztenciális metafo­ ra a történetet közvetítő lineáris elbeszélést szövegművé, azaz vertikális képződménnyé transzformálja. Ez a kétszintű olvasás eredménye, minek következtében az elbeszélés nemcsak szöveg­ gé,de verbális ikonná; a történet pedig példázattá lényegül át. Ám ezzel egyúttal mégváltozik utalásiránya is: a hősök világa szövegvilággá, a szövegvilág pedig az olvasó világává minősül át. Utóbbi pedig a saját szöveg megképzésére irányuló késztetésnek bizonyulhat. Az egisztenciális metafora koncepciójának lényeges hozadéka az, hogy túllép az alakzat vagy a modell fogalmaival operáló el­ méleteken, a retorikai és logikai felfogásokon. Frye - mint már említettem - az olvasás felől közelíti meg a metaforikus megnyi­ latkozásokat, ami A kritika anatómiájából még hiányzott. Az ol­ vasást pedig nem hajlandó sem a tárgy objektív ábrázolása, sem a psziché nárcisztikus gyönyörködése felől értelmezni. A szöveg olvasóra tett hatását a részesedés viszonylatában értelmezi: az ol-

23

vasó nem kutatóként, nem is hedonisztikus játékosként viszonyul a szöveghez. Az olvasó a szöveg értelmezéséről át kell hogy térjen saját tapasztalátának értelmezéséire,-ami - az éri felfogásom sze­ r i n t - a saját nyelv kiművelésének igényét veti föl. ’ De ezzel újabb vetülete tárul fel a metafora teljesítményének, jelesül: szubjektumképző funkciója. Idézem a szerzőt: így m eg kell vizsgálnunk a m etaforahasználatnak azt a kiterjesztését, amelyben a szavak nem csak egy dolgot azonosítanak egy másikkal, hanem m indkettőt valami olyasmivel, am i belőlünk származik: am it

A meghatározás arra utal, hogy az olvasás aktusában létesülő szubjektum nem azonos az ismeretelméleti ego vagy a deiktikus én alakjával, illetve fogalmával: „Az azonosulás minden ilyen eset­ ben tagadja az én-központú vagy szubjektív azonosságot.” (116.) :Az alanyi jelenlét szimbolikusan közvetített létmód, ami egy­ fajta külpontosítást feltételez: „Azt a fajta azonosulást, amelyet egzisztenciális metaforának nevezünk, Heideggert követve »extatiku$nak« is mondhatjuk.” (117.) Ilyen például, amikor Hamlet egyfajta új beszédmód révén az őrült helyzetébe transzponálja magát. Itt az egzisztenciális tapasztalatot az garantálja, hogy mi­ közben önmagán kívül teremti meg a cselekvés centrumát - azaz úgy cselekszik, mintha színész volna, hiszen valójában nem őrült - , eközben elsajátít egy költői beszédmódot, a drámáét. Megálla­ píthatjuk: a metaforikus gondolkodás révén kívül helyezzük ma­ gunkat a test által határolt és a tudat által reflektált egyedi létezé­ sünk keretein, s individualitásunkon. Mint például a festő, amikor önarcképet fest, vagy a színész, amikor - például - Gábor Mik­ lósként úgy tesz, mintha Hamlet volna. Vagyis magát netn köz­ pontként, hanem egy másik, különálló létező jeleként működteti.

24

Ily módon részesül a „másik” egyszeri tapasztalatából. Ebből kö­ vetkezik, hogy az egzisztenciális metafora nem az átviteles, nem a hasonuló, nem az analógiás, hanem apárticipatív jelenlét mo­ dellje; Nézetem szerint épperi ennek köszönhetően egy nagyobb, végtelen egész részeként képes láttatni magát az ember, aki tagja is, meg jele is ennek a hipotetikus egésznek. ■r:.íA külpontosítás eseményt alkot a történésben, amelyet a deik­ tikus „én”-ekkel való szakítás, az alany narratív transzcendálása hoz létre. Ennek alapján mondja Northrop Frye a szereplők metaforiku­ sán megképzett valóságáról: „Egyének, nem ének világa ez”.13 A külpontosítás aktusaival - a meiglátással és a nyelvi láttatással-F ry e összekapcsolja a jelenlét problémáját. Az egzisztenciális metafora azzal, hogy a hasonlóként vagy ép­ pen különneműként észlelt két dolgot indoklás nélkül azonosítja, megváltoztatja magát a befogadást. Egyrészt nem izoláltan, saját alakjára redukálva, hanem egy másik dologgal való kölcsönhatá­ sában láttatja a dolgot, másrészt mindkettőt egy elbeszélt cselek­ ménybe és egy személytörténetbe ágyazza. ■ A rutinszerű észlelés, érzéki adatokra támaszkodva, egy kép­ zetre, egy reprezentációra korlátozza a dolgot, aminek a kijelentés révén jelentést tulajdonít. Azonban, rögzítve ezt a tulajdonságot vagy minőséget, magát a dolgot - a dolog létszerűségét - éppen­ séggel elvéti. Visszanyeréséhez az szükséges, hogy felismerjük a dolog és észlelt aspektusa - kinézete - közötti különbséget, illetve magát az észlelési aktust, azt az érzékcsalódást, amely a hasadást

^ Northrop Frye: Az Ige hatalma, 124. A „látomás” a metaforikus attrakció müve s a „fiktív világban” realizálódik. Azt kell hozzátennünk, .következetes és fegyelmezett” attól lesz, hogy a prózanyelvi vagy a versnyelvi ritmus újra­ tagolja a metaforánál kisebb és a metaforikus megnyilatkozásnál nagyobb szövegegységeket. . : ■ v '.

25

okozta, s ezzel működésbe hozta a szubjektum-objektum viszony ismeretelméleti modelljét. ; A metaforikus kifejezés révén - Fryé szerint - a közvetlen ér­ zéki észlelés meghaladását, a szemlélet és a felfogás dezautomatizálását, az újra-meglátás késztetését éri el az elme, mivel az érzéki benyomásokat a személyes tapasztalattal társítja. A tudós irodal­ már ebben az öneszmélési folyamatban három éseményfázist kü­ lönböztet meg: a látást, a meglátást és a látomást. A közvetlen látás a dolog térbeli-szemléleti formáját állítja az értelem elé. Egy felhőt az égen, amely alakilag különbözik a havas hegycsúcs képétől. A meglátás nem az alakra (a részek viszony­ rendjére), hanem kinézetére vonatkozik: a felhőt láthátjukjíífyo/felhőként vagy bárányfelhőként. De ahhoz, hogy így lássuk meg, már szükség van a nyelvre, amelynek révén az azonosítást végre­ hajtottuk; Egy közös alaki ismérv kiemelésével: hol a fátyol, hol a bárány szavunk utalása alapján. Látomással akkor vari dolgunk, amikor váratlanul nem érzéki valóságra alkalmazzuk ezt a kép­ ződményt. Petőfinél a Felhőkben - például - a költői diszpozíció metaforája, ahol az ihletet, a költői invenciót serkentő valósághi­ ány megjelenésének alakzata. Ernst Cassirer nyomán Frye azt vallja, hogy minden észlelés szimbolikusan közvetített aktus. Ilyen közvetítés az elbeszélés is. Giambattista Vico nyomán pedig azt, hogy az ember a költői elbe­ szélésben - azaz történetet alkotva - másképpen azonosul életé­ vel, mint a fogalmi azonosítást eredményező predikatív kijelentés esetében, mivel csak arról tűd hitelesen tanúskodni elbeszélésé­ ben, aminek ő maga cselekvő alanya volt. Vagyis nem a tudáson, hanem a személyes tapasztalaton alapúi a költői történetmondás.; / Mint tudjuk, a Poétika szerint is a cselekvés képezi a történet konstrukciós tényezőjétlegalábbis a tragédiában, persze a cse- í lekvés a cselekvéses utánzás; újratagolás műveként. Ezért Arisz-

26

totelész a kétféle tudásra más-más fogalmat használ. Az egyik a fronészisz, azaz az eszmélet; a másik az ánagnóriszisz, a felismerés, amely az egyszeri cselekvést nem önmagában, hanem egy törté­ net kontextusában értelmezi újra. Ezért a cselekvés mimészisze nem nélkülözheti a miithoszt. ' ; ' A metaforikus kifejezésen alapuló felismerést - mint már em­ lítettem - Frye látomásnak nevezi, ami nem észlelés, hanem meg­ látás eredménye. Az észlelés az érzékszerv által belülről irányított tekintet produkciója, a tompa nézés - ez az eltakaró művelet, amely magát a nézés eseményét nem képes láttatni. Ezért állít­ hatja Northrop Frye középkori gondolkodók nyomán: „Az ember azzá válik, amit meglát.” Ennek megértéséhez azonban túl kell lép­ ni a meglátáson. : A meglátásként kezelt felismerést a jeles gondolkodó össze­ függésbe hozza a jelenléttel: „A dolgokat nem lehet valójában lát­ ni, amíg nem válnak érzékcsalódásossá [...] a tárgy, amelyet így, úgyszólván, áthat a megfigyelő, átalakul jelenlétté”. Az áthatolás arra a közvetítésre van ráutalva, ami a különnemű dolgok köl­ csönhatásba emelését alkalmas biztosítani, vagyis a költői szóra mint „egzisztenciális metaforára”. Ugyanis ez az alakzat egy egész narratívára kiterjesztett változatában, vagyis műalkotássá átala­ kulva identitást eredményez: „[...] a következetes és fegyelmezett látomás olyan azonosuláshoz vezet, mint amit az egzisztenciális metaforának tulajdonítunk”.14A látómás műfaja akkor lehet a sze­ mélyes identitás közege, ha elbeszélt történetbe illeszkedik, melyet olvasható médium, azaz a költői műalkotásként értett szövégmű közvetít. Az idézett érveléshez csak annyi kiegészítést tehetünk, hogy akkor tekinthető irodalminak ez a „látomás”, ha a felismert

u Northrop Frye; A z Ige hatalma, 122.

27

- elvesztett és visszanyert - dolog látomásán túl láttatni képés sa­ ját látásmódját is, együtt a lelepleződő érzékcsalódással. Ezt azon­ ban én a diszkurzív metafora működésének tulajdonítom, amely, a versritmus vagy a prózaritmus által újratagolt trópus szemantikai képződményének a produkciója.15

15A fentiekben A zIge hatalma című könyv alapján tárgyaltam Frye felfogá:sát, mivel ebben a müvében vezeti be az egzisztenciális metafora fogalmát. Ám m ár a Kritika anatómiájában is nagy teret szentel a probléma kifejtésé- •: , nek. A legfontosabb különbséget abbán láthatjuk, hogy korábbi könyvében á szimbólumok kapcsolatrendjének szintjén vizsgálódik, míg A z ige hatal­ mában számba veszi á szövegmű autonómiáját, amelynek látomása verbális ikonná avatja az elbeszélt történetet. Hiszen „az egész történet egyidejű láto­ mását” az elbeszélés olvasható.nyelvi közege teszi lehetővé. Erről - Derridára ■ hivatkozva - így ír: „ha az írásra belül megmarad a személyes beszélő kon­ venciója, akkor a szavakat magzati állapotukban hordozza magában a beszé­ lő” (101.). Ebből Frye levonja azt a következtetést, hogy a költészet a metafora révén „egyfajta még meg-nem-szülétett világba kalauzol bennünket”. ' De a radikális metafora csak az írott, olvasható szövegben tudja egzisztenci­ ális hatását érvényesíteni: „a tapasztalat és a tudás egyesítéséhez nyomtatott szövegekre [... ] van szükség” (109.). Az írásmű olvasója saját tapasztalatának megfogalmazására alkalmas nyelvvel szembesül az elbeszélő beszédmódot metaforikus jelentésmódosításokkal társító költői diskurzusban. A kritika anatómiájában a szimbolikus jelentésalkotás öt válfaját különböz, teti meg a szerző: betű szerintit, leírót, formait, archetipikust és ánagogikust Az itt tárgyalt metafora az utolsó fázis alakzata, az anagogikus diskurzus konstitutív tényezője, ahol a dianoia poétikai státuszra tesz szert, mivel a „szavak totális rendjét” hozza működésbe. Ez a rend különbözteti meg az előző fázis archetipiküs jelentésképzésétől, mivel ez nem a nyelvi univerzu­ mot, hanem az irodalmi konvenció és műfaj területét fogja át. Az anagogikus a „totális irodalmi tapasztalat” formája, amit a „totális Szó” garantál, azaz a teremtésben részesülő kreatív szó, amely felfogható Logoszként. De sajátos értelemben, minthogy nem a természetet, hanem „az emberi elmé gondolko­ dását utánozza”. Itt a ^természet tartalmazóból tartalmazottá válik” (104.), de az élet sem tárgya, hanem alkotórésze ennek a nyelvi univerzumnak. A kép-

28

III. A CSELEK V Ő JE L EN LÉ T D RÁM AI D ISZK U RZU SA (H A M L ET BESZ ÉD M Ü V E)

Az egzisztenciális metafora referenciája az észlelés tárgyá helyett a konkrét cselekvésből származó tapasztalat világára vonatkozik - annak megtörténésére, az aktus pillanatában; vagyis azt meg­ előzően, hogy motívuma és produktuma reflektálható lehetne. Ez általában a válsághelyzetek jellemzője, amelyek egyfajta abszolút jelenbeliséget testesítenek meg, amikor az időt a cselekvés éppen zajló végrehajtása inkarnálja. Tehát nem a megismerés, hanem a praxis. illusztrálandó a mondottakat, tennék egy kisebb kitérőt Ham­ let nagymónológjának rekonstrukciója érdekében - a lét, az eg­ zisztencia, á cselekvés és kölcsönhatásuk metaforikus megjelení­ tésének bemutatása végett. Hiszen itt annak lehetünk tanúi, amint a cselekvő a tett és a lét paradox összefüggéséről beszél, ami az ő egzisztenciális helyzetében, személyes életének válságpillanatában állt elő. A monológ szubjektuma extatikus a királyfi vagy a fiú, vagy a szerelmes alakjához képest. Miközben két változatát vázol-

zeleti tartalom az egzisztenciálisban van megalapozva, m int az álom esetéa Azaz, nem a fantázia műve. Ezért az irodalmi univerzum középpontja nem pusztán az elbeszélt történet vagy az elbeszélő szó, hanem a „szavak totális rendjének individuális megnyilvánulása” (105.) A radikális metafora a szim­ bólumot monáddá avatja: az irodalmi univerzumban „potenciálisan minden mindennel azonos” (108.).'

ja föl e konkrét válság megoldásának, létrehozza a színen a helyzet . elbeszélésére alkalmazható nyelvet - a konfesszió drámai beszéd-: módját. E szöveg közegében teremti meg a ,,tett neve” helyett a tett radikális - és egészen unikális - metaforáját. Miközben ezt végre? hajtja a beszédben - a saját nyelv teatralizálása révén egyúttal kiműveli személyes identitását is, mely jelen esetben a perszonális drámai monológ műfajának elsajátítását feltételezi. . A monológ mint perszonális megnyilatkozás drámái-teátrumi artikulációja nem a „vagy”, hanem a vágy - az elementáris létvágy - megnyilvánulásáról tanúskodik. A „koponya” - a módszeres ké­ tely szim bólum a-a reflexió hordozója. De a kétely diszkúrzusát - pontosabban metanyelvét - előadó drámai monológ m ár másra irányul: egy bizonyos észjárás - nevezetesen a kétely - létjogát és az elme létstátuszát értelmezi. Végső soron azt az érlelődő kérdést ^ közvetíti, hogy vajon tényleg a módszeres kétely kartéziánus eljá­ rására redukálható a lét értelmét feszegető gondolkodás? A színen elhangzó monológ nem pusztán egy kételkedő figura spekuláci­ óját és mentális vívódását jeleníti meg, hanem magát a beszéd­ módot demonstrálja, annak köszönhetően, hogy a versnyelvi köz­ vetítés - átkódolván a szóbeli megnyilatkozást - distanciát teremt a kétféle yerbalitás, a filozófiai elmélkedés nyelvezete és a költői szöveg diszkurzív rendje között. Ezzel megvalósul a reflexiós tudat , uralkodó beszédmódjának eltávolításai Ennek következtében itt a nyelv már nem a reflexió kifejezését szolgálja, hanem a kifejezés nyelvének reflexióját. ■ r Ennek a hasadásnak és interakciónak azonban van még egy . lényeges hozadéka, amely eseményként tudatosulhat. Tudniillik, a belülről kétszólamú drámai monológ egyúttal azt is érzékletes­ sé teszi,ahogyan a létesülő diszkurzus, egy új nyelvi azonosság alanya kibontakozik a színen, levetvén a „dán királyfi” és a „módszeres kétely” szociális, illetve intellektuális maszkját. A közönség

30

előtt nyilvánosan elmondott szöveg a beszélőt legott saját szavai­ nak hallgatójává, a hallható szót értelmezhetővé avatja. Ily módon Hamlet hangja, a kételyben kételkedni kezdő ember személyes ar­ tikulációja ténylegesen magának a szkepszisnek a beszédmódját jeleníti meg, és vonja be a közönséggel való párbeszédbe, miáltal egyben az elme játékát teszi külsővé, s leplezi le. A versnyelvben alkalmazott metaforikus digresszió viszont Hamlet diszpozícióját hivatott megjeleníteni, azt az egyszeri krízis-hangoltságot, amely a gondolat gondolásáról á létre vonatkozó kérdésre helyezi át az intellektuális érdeklődést. A kételkedést eltávolító - a szkepszis fogalmait elemző - be­ szédalany értelmezése szerint a „lenni” hordozójának a lélek fe­ lel meg, de egy bizonyos diszpozíció jegyében: „a lélek, ha tűri”. (A „lét türelme” József Attilánál ugyancsak a lélek egzisztenciális megnyilvánulását minősíti.) Ennek terméke a beszéd végén meg­ ismételt és nyomatékosított elem, a jelen kihívásaira válaszoló létbátorság érvényességénekbevallása: „inkább tűrni”. Ez az„inkább” á lenni vágyának és a lenni-vagyok felismerésének a megnyilvá­ nulása, míg a „nem lenni” egyáltalán nem a léttagadás vakmerő­ ségéről tánúskodik, sokkal inkább az akarás rövidesen fölismert elégtelenségéről. Ezért van, hogy a monológ szövege egyértelművé teszi: a nem-lenni választójának „bátorsága” valójában az akarat­ hiányt kompenzálja: valójában a tett elmulasztásából fakad, ami viszont, mint tudjuk: „Belőlünk mind gyávát csinál”. Ebben a sze­ mélyes beszédben a tett - az idézőjellel kiemelt „tett” név nyelvi kontextusa, a hamleti elbeszélésben kialakuló cselekvés-modell - az, ami valójában formálja a szubjektumot, nem a kétely. Éppen ezért tagadja meg Hamlet a „»tett« nevét” a nem-létet reflektáló, identitását elvesztő észlény cselekvésmódjától. Ezzel áll szemben a személyes szöveg (s egyben az elszánás) szubjektumaként, aki a Lenni és a Tűrni radikális azonosítása révén megalkotja a tragédia

31

központi alakzatát, az egész szöveget és cselekményt generáló eg­ zisztenciális metaforát. Hamlet - mielőtt megvalósítaná tervét - a nyelv szubjektumaként cselekszik, azaz a cselekvés aktusában a cselekvés új verbális modelljét alkotja meg, s mindjárt gyakorolja is, amikor belép a színre Ophelia. A tett, a tett neve, a tett metaforája és a viszonyukat kifejtő drá­ mai monológ versnyelvi demonstrációja a tűrést és az elszánást avatja cselekvésmintává, mely megszüli a lenni-vagyok tevékeny alanyát,„az elszántság természetes szinéveF fólruházott személyt. ' Ebben a felfogásban a tett létiniciatívát is jelent: „sok nagyszerű / ; Fontos merény”16 ténylegesítését. Frye szellemében azt mondhat­ nám, hogy az egzisztenciális kijelentés („Lenni vagy nem lenni”) helyére egzisztenciális metafora akkor kerül a szövegbe, ha a me­ taforaképzés, az új név keresése (itt a türelem) és átvitele válasz­ ként jelenik meg egy cselekvéshiányos válsághelyzet - egyszerre gyakorlati, intellektuális és nyelvi - kihívására. Ekkor a történet­ ben két nem kompatibilis egység összekapcsolása válik szükség­ szerűvé, a szemantikában pedig két összeférhetetlen jeléntésmező kölcsönhatása. A személyes identitás feltételé tehát a narratív és a

mese esetében ez megtörténik. Frye írja: „Magát az egyedit soha nem ismerjük: az egyediség kizárólag a tapasztalathoz tartozik”. Az irodalmi szerkezet a tapasztalatot és a tudást egyesíti. Az egy­ szeri cselekvés végrehajtásnak a modellje - Frye szerint - „a sze­ mélyes részvételre késztető metafora” Az egzisztenciális metafora nem leírja, nem ábrázolja, nem elbeszéli a cselekvést, azaz nem a funkcióját mutatja be, mint a narráció, hanem konstituálja, éspe­ dig az extatikus, részt vállaló tett létesítésével, létbe inkamálásával. Ily módon az egész embert, a személyt inspirálja a tett végrehajtá­ sára - nem pusztán az elméjét, a kezét és a kardját. Fordulatot és felismerést visz ezáltal a személytörténetbe.

zív azonosság, azaz a műfaj és a metafora nyelvi képződményeit egységesítő művészi szöveg, jelen esetben a drámai monológot manifesztáló verses írásmű. Hamlet története egyszeri eset imitációja, cselekvése nem ritualizálható, mint ahogy - mondjuk - a példázat vagy a varázs-

16Fontos lehet Arany János kifejezése, a merény, mert a merész, bátor tett, á nem kockázatmentes próbálkozás, a fenntartások nélküli vállalás j eléntéskörével ruházza föl jelöltjét.

32

33

IV. E L B E S Z ÉL ÉS EL M ÉL ET I M EG FO N TO LÁ SO K

A 20-21. századi irodalomtudományban mindvégig központi kérdés marad a narratív és a metaforikus megnyilatkozások köl­ csönhatásának vizsgálata, de jelentős eredményeket mutatnak fel a versnyelvi és a prózanyelvi tagolás többletének poétikai értel­ mezései, majd egy második lépésben a poétikai, a szemiotikái és a hermeneutikai szemlélet közelítésén alapuló törekvések. - Elmélettörténeti fordulatot jelentett a történeti poétika Alekszandr Veszelovszkij által kidolgozott módszere, melynek meg­ felelően a cselekvés funkcióját egy elbeszélésben nemcsak a szüzséként értett történet egészlegessége határozza meg immanens módon, azaz a struktúra mint „motívumok rendszere”, hanem a nevezett alapegységekben ,kifejezésre jutó „pszichológiai paralelizmusok” is, melyek a cselekvés szituációját konkrét történe­ tiségében határozza meg („szituatív motívumok”). A szituáció­ ra való utalás azért történik meg, mert Veszelovszkij a cselekvés helyzetteremtő képességében a szüzsévé való kibontás lehetősé­ gét éri tetten, s ennyiben a motívumokat nem pusztán ismétlő­ dő témaként (Leitmotiv), hanem mátrixként, cselekvésminták narratív alapegységeként fogja föl, melyek a történetileg változó létproblémákra adott eltérő szüzséművészeti „válaszok” alapfor­ mái is. A'motívumok „formulák” tehát, állandósult, tovább nem

35

bontható elemi, figurátív történetsémák,17 amelyek történetileg alakulnak ki a mitikus elbeszélések felbomlása következtében; hi­ szen a formulák lényegében a mitikus metaforák szemantikailag kiürült, diszfunkcionális alakzatai. Ilyenek például a jelképek és szimbólumok immár lexikonokba gyűjtött többsége, amelyek el­ szakadtak az eredetükért felelős bázis-történetektől és kulturális kontextusuktól,18 s önálló életre kelve, műről műre vándorolnak. A makroképződményként kezelt szüzsé az áthagyományozott és szelektált motívumok egyszeri rendjét képezi, s az egyszemélyes alkotás eredményének tekinthető. Ennek a történetileg immanens felfogásnak a követői a for­ malisták.1Azzal; hogy nem „ábrázoló” vagy „kifejező” eszközként, hanem 1nyelvileg artikulált'műveletként (pnjwnként) kezdték vizsgálni az irodalmi műalkotást, megalapozták az irodalmi je­ lenség immanens felfogását. Ez az elképzelés azonban annyiban nem teljesen immanens, amennyiben az olvasóra kifejtett hatást is figyelembe veszi: eszerint eseményt képez világlátásunk „dézautomatizálása” abban a folyamatban, amelyben á befogadó elsa­ játítja az önjáró nyelvi alkotás - s benne a jeltest - működését. Gyakorlatilag a holt metaforák, illetve a kanonizált és sematizált

17Pl. egy mesei formula: a mostoha nem szereti a mostohalányt, és nehéz „ feladatot ad neki; amikor megoldja, kap még nehezebbet (háromszor meg­ ismételve), s ezzel m ár el is indul a szüzsé kibontása. De ilyen a Don Jüanról ; szóló elbeszélések alapszituációja is, jóllehet nincs két azonos szüzséjű m ű a nagyszámú szövegbázisban. /' ‘l ' T 18Kivételt képez Kerényi Károly eljárása, aki a szemantikai rekonstrukciók útját járva visszaírja e formulákat és a neveket az eredeti görög nyelvű elbe­ szélésekbe. Ily módon nem a meghatározás és az osztályozás a célja, hanem a szövegek rekonstrukciója valós és lehetséges történetváltozatók bemutatása érdekében. Ezzel a filológiai magyarázatot kiegészíti a hermeneutikai interp­ retációval. Hasonló módszert követ Vlagyimir Toporov.

36

beszédmódok nyelvünket és értelmünket uraló hatalmának le­ leplezését értik a formalisták ezen az eljáráson. A „művészet mint műfógás”Viktor Sklovszkij által meghirdetett programjának meg­ felelően a szüzsé nem egy ábrázolt történet kompozíciója, és nem is a motívumok rendszere, hanem operáció, „cselekményszövés” amit a jeles elméletíró sajátos nyelvi - prózanyelvi - teljesítmény­ ként tárgyalt. Olyan műveletre kell gondolnunk, amely az irodal­ mon kívüli reprezentációk hálójából kiszabadítja a cselekvést új megnevezés és váratlan összekapcsolás révén; az eljárás ezáltal a szüzsé és a használati metafora konfliktusát - az elbeszélő szó és az elbeszélendő tárgy permanens digresszióját - teszi olvasha­ tóvá. Ezúton az olvasást különösképpen „fékezi” vagy „gyorsítja”, megnehezíti avégett, hogy az olvasás magán az eljáráson s annak nyelvi közegén és képződményein elidőzzön. Ezúton nyelvében megújított („elkülönösített”) beszédmóddá, ismétlődő anarratív kitérőkkel (pl.szitázzál) tűzdelt képződménnyé avatja az elbeszélő prózaművet. Ezek az élőbeszédet imitáló, az artikuláció hatását fokozó képződmények épp a nyelvi energeia kreativitásával és e

léstől. Ily módon az eseményt itt a nyelvben zajló esemény testesíti meg, amivel a költői diszkurzus az irodalmi nyelv történetében és a nyelvi rendszerben változásokat generál. A formalisták ennek a nyelvi eseménynek adták a szüzsé nevet, amit a fabulával - a miithosz ekvivalensével - állították szembe, értve utóbbi alatt az imi­ tált életjelenséget, az empirikus cselekményt abból a nézőpontból, ahonnan az észlelés láttatja, és a köznyelv közvetíti. A mimetikus reláció ebbén a felfogásban - természetesen - föl sem merülhet: az elbeszélés nem utánozza a cselekvést a beszéd révén, nem is az elbeszélő viszonyát fejezi ki a beszéd tárgyához. Nem ez törté­ nik, hanem az, hogy vele óksági vagy logikai kapcsolatban nem

’

37

lévő másik cselekvéshez illesztődik, s az illeszkedést —az érintké- ■ zés szabálya, a metonímia alapján - az író megjelöli. A:kifejezőeszközre redukált formaképzet, az „anyag formája” a poétikában átadja helyét a működés irányába tájékozódó műfelfogásnak.ami á nyelvi műalkotás létmódjának vizsgálatát alapozta meg.19 Midőn az érintkezésen alapuló kapcsolat egy bizonyos - szintagmatikus sorba rögzített - egységként és egészlegességként ke-

19A művet müködö dologként tárgyalja egy, évtized múltán, 1935-ben Martin Heidegger. Vállalván az etimológiai érvelés előnyeit és kockázatát, Heidegger ezt kérdezi: m i működik a műben? S a válasz: „a létező megnyilafc kozása önnön létében: az igazság történése”. Ahhoz, hogy a valóságos művet éppen valóságában értelmezhessük, „azt semmi más nem határozhatja meg, mint az, ami a műben működik.” Tehát nem leképezése, nem kifejezése vagy definíciója az igazlétnek, hanem konstitúciójának eseménye, mely a dologi tapasztalatból indúl ki s a nyelvi műben tárul fel, az alkotás - a lélre-hoz á s - eredetét is követve: a dologtól a szóig és a szóműig. Ennek hatására lezajlik egy nyelvi esemény is: „a költői szó valóban szóvá lesz és az marad” (vő. Martin Heidegger : A műalkotás eredete. Ford. Bacsó Béla. Bp., Euró­ pa, 1988.78.). A közbeszéd szava önértékű szóvá válik - ez a legjelentősebb esemény a költői szövegbea Mivel a költészetben nyeri el létmódja valósá­ gát, teremtő képességét a szó, műve - az alkotás m int szövegmü - „megőrzi” („Aufbewahren”) ennek az egyszeri eseménynek a megnyilatkozását a nyelv­ ben. Így áz szert tesz sajátos létmódjára: „Alkotott létének eseménye” egyszeri megnyilatkozására, demonstrálva, hogy ez a „létező van”: „Minél lényegibben nyílik meg a mű, annál világosabbá válik annak egyedülállósága, hogy a m ű van, nem pedig nincsen.” (Uo. 102.) A formalisták persze specifikátorok, nem az anyagot, nem a formát és nem is a művét m int struktúrát kutatják, hanem - amint jó fenomenológusokhoz illik - az irodalom létmódját, az„irodalmiságót”; magát a dolgot - a szót de működés közben, amint szóművet létesít. A formalizmus és a fenomenológia

-

rül leírásra, a cselekvés funkcionális jelentése tárul fel az elbeszé­ lésben, azaz a helye és a szerepe a történetkifejlés szerkezetében, melyet a műfaj mint szabályrendszer határoz meg, s a cselekmény kompozíciója strukturális szigorral determinál. A mesélő előadá­ sa egy a sokféle változat közül. Ebben az alaktani megközelítés­ ben, melynek kidolgozása Vlagyimir Propp nevéhez fűződik, az elbeszélés nyelvére pusztán stilisztikai szerep hárul, tekintettel arra, hogy az elmondás aktusa (a vizsgálat tárgyát képező varázsmese esetében) megmarad a szóbeliség hagyományában. Csak variánsait ismerjük - a 31 funkcióból álló invariáns szerkezet el­ méleti konstrukció. További elmélettörténeti fejleményként a vázolt funkcionális cselekvésfelfogás az elbeszélő szöveg kommunikatív vizsgálatával egészült ki Roland Barthes strukturális narratológiájában. Állás­ pontja szerint az elbeszélt cselekvés mediális aktus, azaz közve­ títés - nem produkció és nem produktum, nem választás és nem reprezentáció. Közvetítés a funkció és a kifejezés, illetve közlés kö­ zött.20 ... ■; v Bírálva a pragmatizmus performatív felfogását, miszerint testmozgás és cselekvés között nem lehet különbséget tenni,21*

lomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól. Szerk. Nyíró Lajos. Bp., Akadémiai, 1970.285-286.).: s 5; - :' c r

20Roknd Barthes : Bevezetés a történetek strukturális elemzésébe. In A mo­ dern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Szerk. Bókay Antal - Vilcsek Béla. Bp., Osiris, 1998.527-542. 21Wittgensteinnek és követőinek álláspontjáról van szó, miszerint a cselekvés egy olyan testmozgás, amelyre valamely szabály vonatkozik. Ezt a képletet alkalmazzák sokan a művészetre is, minek következtében az anyagi tárgy és a műalkotás között tételezett különbség eltűnik. Duchamp Szökőkútja esetében - úgymond - nem lehet különbséget tenni a piszoár és a kiállított műtárgy között. Ami különbözik, az állítólag pusztán a használati szabály A cselekvés performatív konstrukcióinak a képviselői a kifejezés és ábrázolás duális modelljei (a „külső-belső” szembeállítás) ellen lépnek fel - nem kétsé-

38

39

Arthur C.Danto a reprezentáció elvét követi. Azt állítja, hogy az ember „reprezentációk rendszere”. Ezzel akarja elkerülni a leíró, a mimetikus, a funkcionális, konstrukciós és kommunikációs felfogások korlátáit, s tágabban - az objektum-szubjektum vi­ szony episztemológiai kettősségének veszélyéti Egyfelől* olyan „bázis-cselekvésekrőfbeszél, amelyek nem következnek más cse­ lekvésekből, s megelőzik a reflexiót, a tudást, a képzeletet; más­ felől olyan „bázis-ismeretről”, amely nem vezethető le valamely korábbi tudásból: „A bázis-ismereteket és bázis-cselekedeteket a közvetítő ismeretek hiánya definiálja”22. Ezen a megközelítésen alapul eseményfogalma is, melyet legismertebb művében23 fejtett ki, egy hárompozíciós logikai modell felállításával: minden elbe­ szélés alapfeltételét egy szubjektum oppozíciós kapcsolaton ala­ puló helyzete alkotja, amely két eltérő időpontban bontakozik ki. Persze nem minden állapotváltozás esemény, de minden esemény állapotváltozással jár. Énnek okán Danto két további kritériumot is megfogalmaz: 1) legyen reális és irreverzibilis: a változásnak tényszerűen végbe kell mennie; 2) legyen rezultatív: záruljon le az elbeszélés befejezéséig. Ne feledjük; hogy ez a frappáns elkép­ zelés a narrációról és az eseményről az analitikus gondolkodás teljesítménye - Danto történetfilozófiai műve nem foglalkozik irodalmi alkotásokkal. Igaz, lett művészetfilozófiái folyománya. Újabb könyvében az elbeszélés ugyancsak „reprezentációk rend-

ges, jogosan. De ugyanakkor, nem téve különbséget mentalizmus és dualiz­ mus között, határozottan elutasítják a mentális tevékenység alapvetőén belső természetét. Ennek következtében a cselekvés egyoldalúan intézményes fo­ galmát preferálják. 22Vö. Arthur C. Danto : A közhely színeváltozása. Művészetfilozófia. Bp., En­ ciklopédia, 1996.194. 23Arthur C. Danto : Analytical Philosophy o f Aclion. Cambridge, 1965.

40

szere”24a kifejezésé tehát, melyben egy megismételhetetlen stílus ölt formát, mert „a stílus maga az ember”, s azon tulajdonságokat foglalja magába, amelyek bázisszerűen jellemzik őt. Innen követ­ kezik: „Ha az ember reprezentációk rendszere, akkor stíliisa e rep­ rezentációk stílusa” Művészi alkotásról akkor beszélünk - mondja á filozólus -,h a azon túl, hogy számba vesszük, mit reprezentál ez az ember, ezenfelül megvizsgáljuk„azt a módot is, ahogyan repre­ zentálja azt”.25Az, ahogyan a modalitást nem a narratív kijelenté­ sek, hanem a metaforikus kifejezések teszik értelmezhetővé.26 Jurij Lotmannál, a kulturális szemiotika jegyében, egy cselekvés akkor számít eseménynek, ha „határátlépéssel"27*\kr, ami tekinthető normaszegésnek a megjelenített világ szintjén vagy kódváltásnak

24Vö.,,[...] reprezentációk rendszerei vagyunk, a világlátás módjai, megtes­ tesült reprezentációk”. Lásd Arthur C. Danto : A közhely színeváltozása. Mű­ vészetfilozófia, 198. 25Uo. 199. 26Erről részletesen uő: Metafora, kifejezés, stílus. In uő, A közhely színeválto­ zása. Művészetfilozófia, 161-201. • 27Saját fordításomban idézem Lotman meghatározását, m ert a hazai for­ galomba került igen népszerű s valóban produktív fogalom, nagyon eltérő értelemben terjed, többnyire az eredeti forrással való összevetés nélkül, első­ sorban nyugati szakírók közvetítésével: „A szüzsé menete, az esemény annak " a tilalmi határvonalnak az átszelése, melyet egy cselekménytelen szerkezet fennállása alkot A hős helyzetének megváltozása á számára kijelölt helyen belül nem tekinthető eseménynek.” (288.) Ebben a felfogásban a hős térbeli fenomén („határ" „hely”, „helyzet”), úgymond kész, tulajdonságokkal felru­ házott alak, egy színészhez hasonló szereplő; azaz nem elbeszélendő, létesülő entitás, hanem modell egy „modelláló rendszerben”, amilyennek a művésze­ tet tekinti Lotman. A cselekmény m int eseményrendszer a (Tinyanov gondo. latára visszavezethető) centrum és a periféria között húzódó határ átlépését jeleníti m eg,s egyúttal eltérő érték- és szokásrendek,illetve kulturális kép­ ződmények közötti kommunikáció színtereit is képviseli. Vö. K3pnü JIoTMaH: CmpyKmypaxydoMecmeeHHoeo meKcma. Mcnyccrao, MocKBa, 1970.288.

41

a szöveg szintjén, valamint az eltérő kódolású, illetve különböző jelközegű szövegek közötti fordítási műveletnek. Ez a megköze­ lítés részben leírhatná - mondjuk - Oidipus vagy Raszkolnyikov vagy Édes Anna cselekedetét, de alig tudna valamit is mondani - például - a Pesztráról vagy a vele rokon, eseménytelennek tűnő szüzsékről. Tehát azokról a nárratívákról, amelyekben eseményt a nem-cselekvés csehovi vagy a prolongálás sterne-i változata kép­ visel. Lotman, akárcsak Danto, egy dinamikus rendszer egysége­ ként tárgyalja a jelenséget, amely radikális eseményfogalomhoz vezet (határátlépés, rezultativitás, irreverzibilitás)

“ Danto a cselekvéselmélet, ismeretelmélet és rendszerelmélet fókuszában, strukturális rokonságukra hivatkozva fogalmazza meg elképzelését, amit át­ vesz, és eredeti módon fogalmaz újra narratológiájában egy német teoretikus, aki Danto és Lotman felfogását közelíti egymáshoz a „határátlépés” jelensége alapján. Vö. Bcwibij) UlMiifl: Happamonozux. JhbiKH cnanjiHCKOH KyjibTypw, MocKBa, 2008.22-27. • ■ L

V. O N T O LÓ G IA I A LAPOK (Bahtyin, Heidegger, Ricceur)

Mihail Bahtyin a perszonálontológia, Martin Heidegger a létér­ telmezés, Paul Ricceur a hermeneutikai poétika felé irányítja gon­ dolkodásunkat az eseményről. Közös vonásuk, hogy az esemény jelenségének leginkább teljes mintáit a költői szó közegéből, s nem púsztán közlő szerepéből vezetik le. A dialogikus és apofantikus nyelviség vizsgálatához legutóbb az elbeszélő beszédmód univerzális jelentőségének feltárása társult. Ezen az úton haladva alkotta meg a legátfogóbb elméletet Paul Ricceur, aki megkísér­ li az alaktani megközelítéseket tovább differenciálni a 20. századi narratológia, az árisztotelészi cselekménypoétika és a fenomeno­ lógiai hermeneutika szimbiózisa révén. Paul Ricceur a cselekvés „konfigurációját”29*várja el az elbeszé­ léstől, ami az oksági sorral szembefordított hasonlóság teljesítmé­ nye. Amikor az elbeszélt cselekvés prezentációja egy metaforikus kijelentésben megismétlődik, mind a cselekvés már kialakult fo­ galmi hálójában, mind a nyelvi rendszerben esemény következik be. Azzal például, hogy „hollóidő“-nék nevez egy kort Szilágyi Ist­ ván, ezzel a magyar nyelvben egy új jelölőt honosít meg, mely­ nek sem a konceptusa, sem a tárgyi vonatkozása nem ismert - a

29Paul Ricceur: Temps et récit. 2. La configuration dans le récit de fiction. Seuil, Paris, 2003.

■ _____

42

43

jelentésújítás csak a szöveg egésze alapján közelíthető meg az in­ terpretáció számára. Egy produktív metaforikus kijelentés analó­ giát teremthet ott, ahol a hasonlóságnak nyoma sincs: a holló és az idő között. Ha ezen a váratlan kölcsönhatáson, a különösen távoli jelenségek összevetésén alapul a közvetítés; az elbeszélt cselekvést ;eseményként észleljük. Következésképpen az esemény abban ra­ gadható meg, hogy á cselekvés - azon túl, hogy narratív szinten történetképző tényezővé, egy új konfiguráció egységévé válik - a szöveg szintjén eredeti nyelvi képződményt hív életre, amely sze­ mantikai^újítások sorozatát vonja maga után. Az így megalkotott szöveg különös, ún. „metaforikus referencián” alapuló közvetítés révén teszi olvashatóvá az elbeszélt („konfigurált”) cselekvést. Eseményt az képez, ahogyan az egyszeri cselekvés - a jelenbeliség idejének inkarnációja - költői alkotássá transzformálódik az el­ beszélő diszkurzusban: „A cselekvés, akár a szöveg, nyitott mű’’30 Mivel a szöveg olvasása felfüggeszti a cselekvést, és a jelek ér­ telmezésére irányítja az olvasó figyelmét, megtörténik„az öntudat abszolút igényéről való lemondás”, s érvénybe lép az eseményt megalapozó kétoldalú szabályozás, mely az „én egzegéziséből és a külső jelek egzegéziséből” áll. Ezúton Ricceur megalapozza ese­ mény és jelentés kontaminációját,31 amely a gyakorlati cselekvés világában folyton felbomlik, vagy meg sem valósul. Az ;,én elen­ gedése” („dépouilíemerit”) s a személytörténet narratív értelme30Paul Ricceur: Szövegmagyarázat és megértés. A szöveg-, cselekvés- és történetelmélet közti néhány jelentős összefüggésről. In Narratívák 4. Ford. H uszanagics Melinda.Bp.,Kijárat,2000.196. „V ss :■ "■ 31A struktúra és az esemény között közvetítő szerepe kapcsán beszél á szó diskurzusbeli funkcióitól a francia gondolkodó. Vö. Paul R ic «eúr : Struktú­ ra, szó, esemény. In uő: A díszkurzus hermeneutikája. Paul Ricceur válogatott tanulmányai. Válogatta, fordította és szerkesztette: Kovács Gábor. Bp., Argu­ mentum [Diszkurzívák8),2010.25-40.

44

zése egy függvényt alkot: önmagunk megértése úgy valósul meg, hogy az esetlegest - történetbe integrálva - egy „életösszefuggés” elidegeníthetetlen egységeként, alkotórészeként ismerjük fel.3233*Ily módon a narrációban az események jelértékűvé válnak, s utalnak egy létesülőben lévő világra, mely az esetlegesnek tűnő mozza­ natok mögött létezésünk alapját alkotja, mely mindig is megvolt itt-létünk előtt, és meglesz utána is. Az elbeszélést „megalapozó események” nem múlnak el nyomtalanul: az elbeszélés az egyik legproduktívabb módja az erre vonatkozó „tanúságtételnek’! „Önmagukban ezek: eseményjelek. Saját magunk megértése azt jelenti, hogy tanúskodunk, és bizonyságot teszünk ezekről az ese­ mény-jelekről.”33 Mihail Bahtyin egy eredetien elgondolt értéketika felől közelíti meg a kérdést.A cselekvést egyszeri aktusként tárgyalja, esemény­ nek azt tartván, ha a tett révén a cselekvő kilép térbeli azonossága fenomenális egységéből, és egy nagyobb egészbe, az életbe, így á mások életébe is beíródik. Mivel ez a „részt vállaló” és megismé­ telhetetlen cselekvés már nemcsak a végrehajtásnak tesz eleget,

32A M. Merleau-Ponty és P. Ricceur újításait számba vevő mai fenomeno­ lógia fontos megállapításokat tesz témánkra vonatkozóan. Megtisztítván az élettörténet végzet felőli elemzését,'ezt az értelemdeficites felfogást a „sors­ csapás” képzetétől napjaink egyik magyar gondolkodója „sorseseményrőP beszél, amit az élettörténetben beköszöntő „új kezdet” fogalmával ír le és a nem tudatosult „értelemképződés” hatásában ér tetten. Utóbbi a m ár rögzí­ tett értelem képződményeivel kerül konfliktusba, minek hatására - mint ol­ vasható "tSzembekerülünk önmagunkkal". A látens értelemképződés azáltal teremt új kezdetet, hogy „megrendíti az önazonosságunk hordozójaként ural­ kodó szerepre jutott értelemrögzitéseket". Vö. Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Bp., Atlantisz, 1998.199-200. . 33Paul Ricceur: Bibliai hermeneutika. Ford. Bogárdi Szabó István. Bp., Hermeneutikai kutatóközpont, 1995.46-47.

hanem a koegzisztencia megvalósítását is teljesíti, az alany nem lehet indifferens cselekvése, annak tárgya („hőse”) és artikuláció­ ja iránt. A fenomenológiai aktus értékszempontokkal kiegészített olvasata alapján Bahtyin „léteseménynek”34 nevezi a tettet, mint­ hogy a részt vállaló cselekvés - a közvetítésen és jelentésén túl - az értékszempont igényét is beleviszi a létbe.35 Innen vezethető le prózapoétikájában az elbeszélés szövegének dialogikiis, illetve polifonikűs felfogása: a prózanyelvi megnyilatkozás útján létesülő szövegben a dialógus nem más, mint a cselekvés polivalens szer­ kezetének fóltárulása a nyelvben. Az így értett nyelv - természetesen - nem a reflexió, a kifeje­ zés, a kommunikáció és a szimbolizáció eszköze csupán, hanem egy sokkal alapvetőbb szellemi entitás, a lét megnyilvánulása, a lét „inkarnációja” az egyszeri emberi cselekvést kísérő - s értel­ mét megjelenítő - megnyilatkozásban. Létesemény annyiban is, amennyiben egy: aktusban két funkciónak tesz eleget: az emberi cselekvésvilágok exprésszív megnyilatkozásának - „intonálásának” - és megnyitásának egyaránt. A megnyitás eseményét Bah-

34Mihail Bahtyin : A tett filozófiája. In uő, A tett filozófiája. A szó a regény­ ben. Ford. Patkós Éva, Bp„ 2007.8-10. A perszonálontológiai alapvetés.a nyelvbölcseleti felfogás és a prózapoétika kapcsolatának bemutatására Bahtyin munkásságában külön tanulmánytszenteltem. Vö. Kovács Árpád: .nepcónanum numepamypHoü aHtnpononoeuü Muxauna E axm m a (Om fieHOMeHonpeunecKOÜ scmemuKut k nosmuKe hp03bi).‘ Russian Literature LXXII-1,2012.1-44. Ua. magyarul: Adiskurzus cselekményelméleti gyöke­ rei Mihail Bahtyin gondolkodte&bin.irodalomtörténet, 2010/3.303-331. ?sEhhez közeli fenomenológiai álláspontot fejt ki égy'jeles francia gondol­ kodó. Vö. MauriceMERLÉAU-PoNTY: A közvetett nyelv és a csend hangjai. In Kép.fenomén, valóság. Ford. Szávay Dorottya. Bp.i Kijárat,' 142-177. .

tyin a már említett „kilépés”3637*fogalmával jelöli meg, s a személy­ közi érintkezések zónájába való áthelyeződést érti alatta, amit többnyelvű párbeszédként ír le, egyéni és univerzális, történelmi és kozmikus vetületében egyaránt. A személyes megnyilatkozás belső dialogicitását („kétszólámúságát”) maga az intonáció biz­ tosítja, mely á. nyelvi‘rendszerben kezdeményezett egyszeri és egyéni esemény hordozója, valamint a tett által elindított kilépés betetőzése - a kilépésé a saját nyelv megmerevedett, ideologikus sztereotípiáinak fogságából. Ezzel magyarázható, hogy a próza­ nyelv alapformáit Bahtyin a stilizáció, az irónia és a paródia kettős

Mire figyelmeztet, és milyen feladatokat vet fel az eddigiekben vázolt tudománytörténeti áttekintés? Nyilvánvaló, hogy a három jelenség - a dolog, a cselekvés és az esemény - egyike sem értel­ mezhető elszigetelten, valamiféle „ábrázolt tárgyként”, „prédikált tettként”, „elbeszélt cselekményként”. Nem kétséges, hogy csak vamodellje; ezen belül lehetőség nyílik arra, hogy egymás korrelatív párjaként is meg az integráció alapegységeiként is azonosíthatók legyenek. Jelesül a történésbe és a történetképző beszéd közegé­ be való beíródásról van szó. Mivel a költői szöveg sajátossága az, 36A tett filozófiája, 81-82., 102-105. A „kilépés" szó a magyar fordításban csak az egyik jelentést adja vissza. Az orosz ishozdenije inkább utal a kiin­ dulás aktusára, a keletkezésre, a kisaijadásra. Ami azért is lényeges, mert Bahtyin a kezdéményezést a tett feltételének tekinti, ezzel különbözetve meg az aktust a technikai cselekvésmódtól, illetvéa fizikai mozgástóL;. 37Mihail Bahtyin : A prózai szó típusai. A szó Dosztojevszkijnél. In uő, Dosz­ tojevszkij poétikájának problémái. Ford. Horváth Géza, Bp„ Gond-Cura/ Osiris,2001.224-253.

. . . .

46

47

hogy nemcsak tárgyát jeleníti meg, hanem a megjelenítés módját is prezentálja,? az irodalmi narrációban a cselekvés eseményesülése érhető tetten. A cselekvésé, amint előállítja saját tárgyát, elővé­ telezi a tárgy nevét és a megnyilatkozás saját szubjektumát; amint tehát az élet eseményévé válik: az irodalmi létmód nem állítható szembe az élettel valamiféle „modell” vagy „fikció” vagy „nyelv­ játék” vagy „episztémé” műveként. Ennek az eseménnyé válásnak

“ Fotózza a cselekvést, de egyidejűleg a fotózás cselekvését is fotózza, mint ahogy ez Antonioni Nagyítás d m ű filmjében történik. Azzal, hogy a fény­ képet, a kész müvet filmre veszi (s ezzel a filmalkotás folyamatába bevonja), működésre készteti, azaz a két dimenzióban látható szép parkosított teret „visszaforgatja” az időbe. Megalkotva temporális modelljét, rekonstruálni kényszerül azt a történetet, amelyben egy gyilkosság helyszíne volt a rögzí­ tett tájrészlet. A fénykép készítőjét, a fotóst ily módon a fotó nézőjévé - saját műve olvasójává és elemzőjévé - avatja; a cselekvés szubjektumát a cselekvés nyelvének - a képnyelvi diskurzusnak - a szubjektumává emeli, de egyúttal a film főszereplőjévé teszi. Ám a kibontott személytörténet csak azért való­ sulhat meg, m ert a film nemcsak nagyítja a zöld mezőben megjelenő pici foltot a fényképen, hanem egy potenciális cselekvés helyeként ismerteti fel: a „mozgókép”, a filmszüzsé eseménnyé avatja, s ezzel megjelenésre kénysze­ ríti a folt mögött rejlő valóságot - a gyilkosság áldozatának testét, valamint megkomponálásra a regresszív módon felgöngyölített történetet. A londoni köztér, a park kinagyított pontja ily módon válik hellyé, s az eseményesítés hatására - tetthellyé, illetve a művészi cselekvés helyzetévé, amely működésre inspirálja az állóképet. De ezáltal a mozgókép létrehozása - a filmezés m ű­ ködés közben - maga is beíródik a műalkotásba. A m ű saját keletkezését működése bemutatásával tárja fel. Értelemszerűen az eseményesítés hatása alatt a cím metaforikus jelentésre tesz szert: a folt nagyításé magát a nagyítást ' teszi a felismerhetetlen hely jelévé, „folttá”, a fotót pedig a rajta látható folt hasonmásává, s ezzel egy láthatatlan entitás, egy hiányzó referencia pontjává. Ennek következtében - tudniillik Hogy a kép nem megmutat, hanem elta­ kar valamit - a fotó olyan indexjelként tölti be funkcióját, melynek alapján a fényképet egy potenciális történet magjaként, s nem az empirikus valóság optikai lenyomataként - nem ábrázolásként - azonosítja.

48

a hierarchia minden szintjén képződményt kell alkotnia, amint ezt már Román Ingarden is megállapította. A cselekvés funkciója, végrehajtása, neve, elbeszélése, próza- vagy versnyelvi rendezése, valamint az idézett - irodalom- és kultúratörténeti - kontextusok terében egyaránt azonosítani tudjuk e képződmények meglétét. Minden irodalmi képződmény más és más jelentésújítással járul hozzá a cselekvés - a szabályszegő, váratlan vagy éppen a szabálykövető, triviális végrehajtás - nem triviális irodalmi értel­ mezhetőségéhez. Mindezzel önmegértésünket mozdítja elő. Egé­ szen eltérő módon az élmény kifejezéseitől vagy az ész közvetlen teljesítményeitől a megismerésben. Az ismeretelméleti felfogás szerint ugyanis a gondolkodás ki­ indulópontját a cselekvés és a dolog észlelése képezi; ezt követi az észlelet észlelése az elmében, amit reprezentáció révén hajtunk végre, egy kijelentés (állítás) segítségével. Ez az ész teljesítménye, m erfaz ész nem más, mint az észlelés és a reprezentáció képes­ sége.39 . ■■ x Ontológiai vetületben viszont a gondolkodást a dolog„jelenülése”kezdeményezi - nem a reprezentáció reprezentációja (a képzet kifejezése), hanem a „prezentum prezenciája” Ezzel az itt idézett Heidegger azt állítja, hogy a dolog nem passzív anyagi jelenség bizonyos tulajdonságokkal felruházva, hanem önkonstituáló alaki létező, melynek formája formálásra, tevékenységre utal, s ennek felismerése következményeként szólásra késztet. Heidegger az „esemény” (Ereignis) és „körülhatárolás” (Erörterung) kölcsönös

39Vö. Martin Heidegger gondolatmenetével: Mit jelent gondolkodni? Ford. Pongrácz Tibor. In Szöveg és interpretáció. Szerk. Bacsó Béla. Bp., Cserép­ falvi,7-16.

49

összetartozását hangsúlyozzá kései írásaiban,40amikor megkísérli az aktus, a praxis és a poieszisz fogalmi izolációját megszüntetni, s azokat egy léteseményben összefogni. A „körülhatárolás” a gon­ dolkodás helyének keresését foglalja magába, az „esemény” magát az elgondolásra szánt dolgot, amely kizárólag egy bizonyos helyen .képes jelenülni; in actu itt, ezen a helyen „adódik” (esgibt), hogy elindulhasson a kifejlés, a megnyilatkozás és a szó felé. Értelmezé­ sem szerint az aktus által behatárolt dolgok teréről - a cselekvés által hellyé, szituációvá változtatott térről —lehet szó, amit Heidegger a J é t topológiája” alatt tárgyal. Szükségképpen ezen a ponton merülnek föl a kimondás nehézségei, hiszen az előtalált, „adódó dolog” - ez.maga a gondolkodást megszólító feladvány, amikor is maga a létre vonatkozó kérdés válik aktuálissá. A szólás igénye, a bekövetkezett szóínség váratlan analógiák keresésében jut kifeje­ zésre,s végső soron a költői megnyilatkozás késztetéséhez vezet­ het. Forrását pedig a cselekvés által kiváltott alanyi helyzetben, a diszpozícióban érjük tetten,41 melyet az elbeszélő prózában „lírai kitérőid’ szoktak megjeleníteni, ami a válságba került történetmondás felfüggesztésére szolgáló metaforikus digresszió kereté­ ben tárgyalható. A dolog tehát nem úgy tevékeny, mmt a mozgó állat vagy a ter­ melő gép, illetve a cselekvő ember - nem a helyváltoztatás, a pro­ duktivitás és az aktivitás mintáit követi. Heidegger így fogalmaz:

a jelenlét „megesik”. De csak abban a helyzetben esik meg, ha a dolog jelenülése a térben már elkezdődött egy konkrét helyen egy konkrét gondolkodó számára, s történik, ha feltárul létesülésének módja, minthogy ennek következtében szólásra és jelentésadásra késztet. E felől a megeső-létesülő - vagyis cselekvést szituáló - dolog felől közelítenék az eseményhez, azzal a kiegészítéssel, hogy a „feltárulás” metaforája helyett (mellett) itt annak irodalmi szövegben megvalósuló hierarchikus mintáját igyekszem fölvázolni, különös figyelemmel arra, hogy a költészetben a nyelvi prezentáció min­ dig megelőzi azt, amit prezentál: a dolog nem előzi meg a meg­ nyilatkozást, hanem a megnyilatkozás aktusában konstituálódik. Hozzáteszem: másként a prózanyelvi és megint másként a vers­ nyelvi szóműben.

40Erről vallanak mértékadó kommentátorai. Vö. 0. Pöggeller: DerDenkweg Martin Heideggers. Pfullingen, Neske, 1963; Paul Ricceur: Metafora és filo; zófia-diskurzus. Ford. Gyimesi Tímea. In Szöveg és interpretáció.Szerk. BÁcsó Béla. Bp., Cserépfalvi, 96-65. ~ 41A diszpozíciót jelentéskezdeményezésként lehet tárgyalni. Vő. Kovács Árpád: Diszkurzív poétika. (Rés poetica 3.). Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó,2004.166-200.

50 ys

51

VI. PR Ó Z A N Y EL V I K ÉP Z Ő D M ÉN YEK (A Pesztra eseményvilága)

A novella műfaja A novella - hagyományos értelemben - új fejleményre kihegye­ zett, váratlan fordulatra épülő, egytagú, célirányos,42zárlatra össz­ pontosító43cselekményt ad elő, amely néha paradox44konfiguráci­ ót alkot, mint például a kifosztás áldozatából kifosztóvá átváltozó figura története A köpönyegen. Különbözvén az elbeszéléstől (Erzahlung, récit, rasskaz), rövidprózai (ritkán verses) alkotás, a véletlen szerepének kiemelésével és a prózanyelvnek a poetizálásával45. A kezdet kizárása az elmondásból szembeállítja a novellát a mítosszal, illetve mind a kreációt, mind a dekreációt favorizá­ ló műfajokkal; mivel a fordulat egybeesik a véggel, antihistorikus és antirituális narratíva, amely nem a választást szegezi szembe a semmivel (mint Kierkegaard), hanem a semmit, a választás al­ ternatíváját abszolutizálja.46 Nemcsak redukált - egytagú, tömör - történet, hanem egyszerű forma, minthogy egyszeri - párhuzac

42S. Sierotwienski: Slownik terminów literackich. Wroclaw, 1966.170. 43F. D eloffre : La nouvelle. In Littérature etgenre littéraires. Paris, 1978.77. 44M. H. SraiiTeiín: HoBe/uia. In JIumepamypHbiü 3HU,UKnonedtmecKUÜ cnooapb. MocKBa, 1990.248. 45Boíií,<j) IŰMJifl: npoía kük noamsi. Cmambii o noeecmeoeamu a pyccKOÜ

numepamypc. CanKT-IIeTepöypr, 1994. 46Igor Szmirnov : A rövidség értelme. In A regény és a trópusok. Tanulmá­ nyok A második veszprémi regénykollokvium. Szerk Kovács Árpád. Bp., Argumentum [Diszkurzívák 7.], 2007.417-425.

53 -n

mos vagy alternatív fabulákat kizáró - esetet jelenít meg, melyet sem a történelmi idő, sem a jelenbeli idő elbeszélései nem képesek cselekményesíteni. Előképét olyan képződmények alkotják, mint a„Kolumbusz tojása” vagy a „Gordiuszi csomó”.47Sem az epilógus, sem a kommentár, sem az esszé nem játszhat benne műfajalkotó szerepet.48 A cselekményfordulatra vagy a hangulatra összpontosító kis­ próza mellett ismerjük az élőszóbeli megnyilatkozás imitációjá­ ra4950koncentráló elbeszélésmódot. A szövegfaktúrát mozgósító változat is produktív forma, mely gyakran érintkezik versnyelvi képződményekkel, ami a tömörség magyarázatául szolgál, s kü­ lönösen jellemző a lírikusok novellaművészetére. Bármilyen gaz­ dagok legyenek is a műfaj domináns formái, a cselekményen, a beszédartikuláción és a metonimikus: szövegképzésen alapuló módját Talán éppen azért, mert - feltevésem szerint - a novellaműfaj innovációjával kísérletezett, s á klásszikus, illetve szimboli

7 47M. JI. FacnapoB: KonyMŐoro aiíuo ti a p o em ie noBeroiM. In CóopnuK cmameü no emopmuuM Mobenupymuuu cucmmau '. Peg. K)pnii JIotmah m gp\ Tapiy, 1973.130-132. 48A. A. H anskn-Lövk: Beobachtungen zűr narrativan Kurzgattung. In Russische Erzahlung. Russian Short Story. PyccKuü paccK03 . Hrsg von Rainer Grübel.Amsterdam, 1984. 20T2 2 . . 49Borisz Eichenbaum : Hogyan készült Gogol Köpönyege. In uő. A z irodalmi elemzés. Ford. Gellert György. Bp., Gondolat, 1974.58-78. • . 50A műfaj kivételesen igényes narratológiai modelljét dolgozta ki egy magyar elméletíró, aki szerkezeti megközelítéssel különbséget tesz novella és rövid­ történet között, s külön fejezetet szentel Kosztolányi elbeszélő-művészetének. Vö. Thomka Beáta: A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja. Újvidék,Fórum, 1986. :

54

Fölöttébb tudatosan: „A mai novella nem külső fordulatokkal hat. Lelkivé lényegül, az élet jelképévé válik.”51Az élet jelenségének, il­ letve nyelvi és szimbolikus közvetítésének Kosztolányinál honos megközelítéséről52 később szólok. Ezt annál is inkább meg kell Tenni, mert a teljes kép érdekében a történét redukciója mellé oda kell csatolni a redukció történetét is, ami arra vethet fényt, hogyan helyeződik át a jélentésképzés súlypontja az elbeszélés nagy egy­ ségeiről, a nárratív kijelentésekről az őt alkotó nyelvi és grafikai elemekre, a szavakra és jelekre, minek következtében azok új jelö­ lővé, a jelölőalakzatok pedig új metaforává alakulnak át. Márpedig ez a feltétele annak, hogy „lelkivé lényegüljenek”az élet töredékes, semmitmondó, rutinszerű, köznapi megnyilvánulásai. Hiszen' a költői elbeszélő prózában a történet redukciójával fordított arány­ ban tágul alkotórészeinek szemantikai potenciálja, úgy a nyelvi, mint a kulturális emlékezet tartományában. Feltevésem az, hogy ennek okát érdemes magának az újszerű­ ség fogalmának újragondolásában keresni, s megkérdezni, hogyan érvényesül Kosztolányi rövidprózájában az a központi elv, amely a szót „alkotótársként”, a ritmust jel- és szimbólumképző eljárásként a szöveg konstitutív tényezőjének tekinti, s az írásműben a „még nem mondott szó” kifejtését, a szó megtörténését prezentálja. Azt az eseményt, amelyben - Martin Heideggert idézve - „a költői szó valóban szóvá lesz, és az marad”.51 51 Kosztolányi Dezső: írók,festők, tudósokI-II. 1958. II., 314. 52A „nyelvi tapasztalat”jelentőségét hangsúlyozza a novellaíró újításai kap­ csán Szitár Katalin, aki elsősorban a név, a hang és a szöveg között létesülő /képződményeket elemzi, ami számos eredeti újraértelmezést eredménye­ zett. Vö. Szitár Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál. Bp., Asteriskos, 2000. 121-123. "■ 53Martin H eidegger : A műalkotás eredete. Ford. Bacsó Béla. Bp., Európa, 1988.78.

55

A fenti rövid áttekintésből az derülhetett ki, hogy a novella a c történeti elbeszélések, a nagyepikai és a drámai formák cselekményességével szembefordít egy egészen új szüzséváltozatot, éspe­ dig a cselekménytelenségét, a mínusz-történet alakzatát, melyet a választás és a produkció válsága mellett a társas nyelv - s ezzel együtt a történetmondás - válsága is jellemez. Ilyenkor, amikor látszatra nem történik semmi, égy érzékcsalódás áldozata a szub­ jektum, merthogy az idő kontinuitása a tétlenség közben sem i szakad meg, csak kitöltetlen marad a cselekvés világában. Épp a kitöltetlehség fölismertetése tehát az, ami a prózányelvre hárul. A novella a cselekménytelenséget eseményként képes elbeszélni, ahogy erről a műfaj legradikálisabb megújítója, Csehov művésze- te tanúskodik. Azért képes rá, mert a történet helyett az egyszeri cselekvés immanens kifejlését mutatja be - nem az előzményét, nem a következményét, vagyis nem a cselekmény előre vitelét vagy fékezését szolgáló tettet, hanem magát az aktust, a cselekvés diszpozícióját, akarását és artikulálását, azt a hierarchiát, amely a nyelvbe való beíródás során teljesedik ki. A novellá az egyszeri cselekvés analitikája. Nem az általánosé, és nem a különösé: min­ dig egyes és egyedi esettel szembesít, vagyis az eseményszerűség lényegi természetéhez tartozik. S ebben az értelemben mielőtt bármiféle fordulatot, határátlépést, normaszegést várhatnánk el tőle, ab ovo eseményt manifesztál. Ebben az eseményben minden tudást megelőző, primordiális tapasztalatra tehetünk szert, mely­ nek diszkurzusa az elbeszélő prózamű. - Feltevésem tehát az, hogy a redukció egyik aktusát, a szó megképzőclését mint szövegbelső eseményt kell hozzáádni az említett három értelemképzési eljáráshoz - az elbeszélt cselekmény, az elbeszélés aktusa és a retorikai képződmények teljesítményéhez. Mivel a szótörténés prezentációja a prózanyelvi jelképzés kitünte­ tett feladata, ez a művelet minden más képződmény újraírásában

56

úgyszintén szerepet kap. Tekintettel arra, hogy a cselekvés, a cse­ lekmény, az elbeszélés, a szöveg nem más, mint nyelvi alkotás az írott diszkurzus közegében, vállalkozásom az esemény specifikus irodalmi modelljének felvázolására irányul, s az esemény és je ­ lentés korrelációját világítja meg. A novella a fordulatot vagy a véletlent, illetve az egyes esetet úgy avatja eseménnyé, hogy a benne megjelenő minden „töredéket”, minden részletet azok je­ lentésére redukál, s az elbeszélés szövegét költői jelentéspötenciállá alakítja át. Eseményt itt az egyszeri tapasztalat képez - még­ pedig a nyelvbe és a prózanyelvbe való beíródása pillanatában. A novella ezért a beíródásért felelős; azért kimondottan a novel­ la, mert megvilágításában a cselekvés mint egyes eset lényegében egzisztenciáiévá minősül át: nem bizonyítható, de tagadhatatlanul tapasztalható.

Az elbeszélés képződm ényei Mindenekelőtt egy munkahipotézisként kezelendő egyszerű meghatározást szeretnek az olvasó figyelmébe ajánlani; hangsú­ lyozván a poétikai megközelítés sajátosságát: eseményről akkor beszélhetünk, ha a cselekvés egy másik cselekvés végrehajtását va­ lósítja meg. A legegyszerűbb példa: feldobva az almát, amely mindig viszszaesik, egy közvetlenül nem látható eseményt, a Föld cselekvését demonstrálom. És egy bonyolultabb, mert benne a szemléleti tárgy■nak, a „föl-földobott kőnek” nincs empirikus, csak nyelvi referenci­ ája, amely itt azonos a beszélő szubjektummal: „Százszor földobnál, énvisszaszállnék [...]” (Ady). Amennyiben - mint a második példa esetén - nem az ok, a szándék, a következmény felől szemlélt való­ ságát, hanem magát a végrehajtás megkettőzött aktusát elemezzük,

a jelenülő cselekvést, akkor bebizonyosodik, hogy a tevés egyidejű­ leg késztetést is megvalósít - mégpedig arra, hogy kifejtse hatását az emberre, aki cselekvéssel válaszol Minden ,,földobás”korántsem pusztán a fizikai mozgás ismétlését realizálja, és korántsem pusztán; azt reprezentálja; aki cselekszik, hanem egy eseményt is, amelynek anticipációját képezi. Ebben a vetületben nem. cselekvésként, ha■;nem egy másik cselekvés jeleként mutatkozik meg, a visszatérés inspirációjaként. A cselekvés alanya nem az, aki „földob”, hanem aki eseménnyé teszi a földobást és a beszélő analogonjává a ;,követ”, mi­ által saját verbális alakmását teremti meg az esemény (cselekvés­ aszimmetrián alapuló) prezentációjában, a költemény szövegében, s ezzel új értelempotenciált nyit meg. Minthogy a tehetetlen kő helyett a szállásra képes lénnyel azonosítja magát a szöveg alanya. Hasonló módon történik ez a Pesztra című elbeszélésben is, amikor hajnalban Vera számára beköszönt a kezdés ideje: a sze­ replő fölébred, s egyúttal belép az időbeli életfolyamba - az álom­ ból, a cselekvéssel nem kitöltött idő közegéből egy bizonyos helyre, a sötét szobába, s az ott eseményként bekövetkező kivilágosodás idejébe. A novella az idő jelenülését tettekben inkamáit esemény­ ként demonstrálja, ami végül azzal zárul, hogy: ,,A ház ezalatt föl­ ébredt”. Tehát a kezdet és a vég között két esemény ment végbe: az ébredés a cselekvőről áthelyeződik a cselekvés tárgyára s az egyről az egészre, amelynek megjelenítése kiterjed a kozmikus térre, s ott a hajnalhasadás pillanatára, valamint a föleszmélés eseményének figurális képződményeire. Ily módon a behatárolt privát hely a le nem határolt végtelen alkotórészeként azonosítódik: a belső és a külső tér egyszeri szituációvá lényegül át. Az esemény épp az, hogy a részhely dolgai az egész, a létesemény szimbólumaivá transzfor­ málódnak az elbeszélésben. A diszkurzív rendben pedig egymás alakmásaivá, az egyet - Verával szólva - a többivel „egyenlővé”, va­ lamint - Kosztolányival szólva - „egyszerivé” teszik. ‘ ' .

Az elbeszélés és prózanyelv által prezentált cselekvésvilág azon­ ban egészen sajátos jelenség. Itt sem a produkcióban, az aktivitás­ ban vagy a választásban tárul föl a tett természete. Vera tevőleges itt-léte által valami rendkívüli jelenjk meg a szolgáló dajka életé­ ben, ami gyerekkorát követően mindvégig takarásban, „ködben” volt.E rejtettségnek a szignálja a széthullás amorf reprezentációja, a mjtikus metaforára visszavezethető jelkép: a por. A cselekvés kö­ vetkeztében egy másik cselekvés megy teljesülésbe, amit a novel­ la így ad elő: „az élet látogatta meg” a szegény parasztlányt egy „nagyszerű pillanatban”. A Vera által végrehajtott minden egyes cselekedet mindvégig a tisztítás és a látogatás kölcsönhatása fe­ lől nyilvánul meg; minden mozdulat, tapintás, tekintet, szólás az élet felderülésének - „hajnalhasadásának” - bizonyul; a cselekvés minden tárgyának, minden tárgy valamely aspektusának rekreá­ cióját, jelenbe kerülését, s ott az önfeltárulkozását szolgálja. Az elbeszélő beszéd képződményei sorában az alkot eseményt, hogy a szereplő tevékenysége megismétlődik a természeti jelen­ ség szintjén: a pesztra a szobát, a hóesés a várost teszi tisztává. A fabulát ez a váratlan összekapcsolás szüzsévé avatja, olyan kon­ figurációvá, amely mind az aktornak, mind cselekvése tárgyának váratlan átalakulását eredményezi. Mintája az, hogy a dolog meg­ mutatkozó jegyei a cselekvő szubjektumon is megjelennek, és megfordítva - a szubjektumé a tárgyakon. Vagyis megtörténik a szubjektum-objektum viszony regulatív szerepének felszámolása, amit sematikusan John Locke memória-képletével illusztrálok, amely a szubjektum-objektum viszony szubjektum-szubjektum viszonyra való átminősülésének eseményét modellálja: S - 0 -» S - S. Ezt a formulát az eszméléstörténet narratív képződménye sémájának tekinthetjük. Az emlékezés logikai képletét azonban az irodalmi elbeszélés természetéhez igazítva annyiban módosíta­ n u n k kell, amennyiben egy történés komponenseiként fogjuk fel

58

59

a három pozíciót: S j - 0 -» S2- S3. Azaz nem relációk képleteként, hanem a megtörténés műveleteként alkalmazzuk. Az elbeszélt vi­ lágban ennek megfelel a cselekvés átcsapása égy új diszpozícióba és a neki megfelelő szóbeli képződmény megalkotásába. Fokozást realizálva, három helyzetben ismétlődik meg az örömkifejezés, amit a világ mindig újabb aspektusát felfedező újrafelismerés előz ; meg, s egyszavas megszólalás kövét - a ’refrénként háromszor visszatérő szövegszó:,,- Hó.. Eseményként tudatosulhat a narratív beszédegységek belső héterogenitása, elsősorban a drámai szövegtől eltérő dialógicitása. Az élbeszélő beszéde ugyanis másodfokú szöveget alkot, minthogy ; megnyilatkozása a szereplő szavának megjelenítésére szolgál: szó á szóról. De ne feledjük: mindkettőt a prózanyelvi írásmű közve­ títi, a harmadfokú képződmények szintjén. Mind az elbeszélt szó, mind az elbeszélő szó olvasható szöveggé való átkódolása az írott diszkurzusra hárul. Alá kell húznom, hogy az átkódoláson nem technikái1műveletet értek, hanem lényeges módosításokkal járó szemantikai transzliterációt, ami a legkreatívabb értelmezési el­ járások alkalmazását írja elő. Csak ennek köszönhetően tud fel­ tárulni a beszéd és a szó eredendően dialogikus és eredendően metaforikus természete, valamint a köznév önértékű, költői szóvá való átalakításai Példaként idézem a fordulat epizódjának szövegét: Történetmondó kijelentések, az elbeszélő szava: Az óra ütött, hirtelen a helyére lopta a babát, s az ablak felé m ent. Széthúzta á függönyt. Az utcára nézett. Indirekt idézet, a szereplő szava: Csoda történt. -

A természeti folyamatról szóló elbeszélői kijelentés („Esett a hó”) és a szereplő megnyilatkozásáról alkotott másodfokú kijelentés ;(„Csoda történt.”) kölcsönhatásba kerül egymással, mégpedig rej­ tett polémiát alkotva. Hiszen a havazásban karácsony idején nincs semmi természetfeletti. Az elbeszélő szöveg belülről kétszólamú, ami azt jelenti,-hogy két világlátás és két nyelvi magatartás közös képződményének tekinthetjük: az égyik referendális, leíró vagy történetmondó, a másik felfüggeszti a szokványos tárgyi vonatko­ zást, és új keresésére állít be. Ennek hatására az olvasó joggal kér­ dezheti: vajon miért jelent rendkívüli eseményt egy megszokott természeti jelenség? Mi motiválja a váratlan kifejezést? A válasz csak az lehet, hogy csoda szavunk - lexikai kódjától elszakadva két vonatkozási rendszerben működik a novellában: egyfelől egy meglátott eseményről szól, másfelől magáról á szóról, éspedig a kiejtés pillanatában, azaz az artikuláció temporalitásának megtes; fésüléséként. Mondhatnék: szól a szó szólásáról, a megnyilatkozás eseményszerűségét prezentálva. Mint majd látni fogjuk, még egy vonatkozási rendszerbe is beépül a „csoda”, jelesül, a meglátás ak­ tusát eseménnyé - látomássá - avató narratív rendbe, illetve mű­ fajtípusba. Az új összefüggésrendszert sem a szereplői, sem az elbeszélői megnyilatkozások nem képesek feltárni: az a nyelvi alkotás hatás­ körébe tartozik és szemantikai újítások eredményeként alkot kép­ ződményt, mégpedig metaforikusát. Eseményt alkot a meglátott világ verbális artikulációja azért is, mert az írott prózamű szintjén előadásra kerül a beszéd tárgyát (hó), predikátumát (esett) és jel­ zőjét (fehér) érintő új kapcsolatrend kiépítése, s ezzel korreferenciális funkciójuk megalapozása. Mindhárom szó jelentője elválik narratív jelentettjétől, miközben áthelyeződik a szubjektumra.

Leiró kijelentés, a z elbeszélő szava: Á házak, a fák, a gázlámpák, a kövek fehérek voltak. Esett a hó.

61

Megtörténik például, hogy a hó a „fehér festőművész”?4 metafori­ kus létmódját jelöli, s akkor a Vera által megalkotott látvány neve - a „panoráma” - is új megvilágításba kerül, de a látomás alanya is a „naiv festő” alakját idézheti meg. / : A „ - Hó.;.” kiejtésének, artikulációjának aktusában új szubjek­ tumstátusz létesül, s az emígy kifejlő, megszólaló alanynak a nyel­ vére vetítve, ez az összefüggés a „csoda” szemantikai tartományá­ ba kerül. Ami annyit tesz, hogy a természeti jelenség neve eztán a megnevező beszédét fogja minősíteni: a nyelvi jel költői szóvá válásának csodáját. Legvégül magának Verának mint szöveghős­ nek a tulajdonneveként funkcionál. Ezen a transznarratív szinten a tárgyalandó kulcsszó - nevezzük bázis-metaforának - válik a szelekció kiindulópontjává: a kiválasztást nem a cselekvés mene­ tének elbeszélése határozza meg, hanem a szótörténés. : Az elbeszélő szava a tárgyat témává, a beszéd tárgyává avatja; a hős szava, amely ellenáll minden tárgyiasításnak, megszemélye­ síti a tematizált eseményt, „hőssé” avatja a meglátott és megjelölt jelenséget. Megszólítja például a kilincset: Nyílj ki m ár... te... : buta” (vagy: „megsimogatta a kotlát”). Itt a dolog - a megszólított entitás - a megszólaló alakmásává, beszédének „hősévé” változik át, új neve - a „te” - pedig az „én” másik, végtelenre kinyílt, s nem „buta” felének indexévé, amit a hiányjel ...”- hivatott közvetíte­ ni, mely ekkor fordul elő először, s a hó mellett betöltött szerepén keresztül elővételezi a novella végén záróakkordként visszatérő trigrammát. Ily módon szövegegységgé lép elő;s az írásmű le-54

54Más Kosztolányi-szövegekben is a lét értelmezéséhez vezető utakat „kinyi­ tó” költészet jelképeként és a csodával rokonított funkcióban találjuk a hó motívumát: „mint egy fehér festőművész, / (...) úgy jött á hó, ez a kiváló, / [...] festett mesét [.. . ] / Előtte m inden ú t kinyílt, (...) / akkor történt meg a csoda.” (Naplójegyzet egy havas reggelen, 1913.) y

amivel a „ - Nyílj ki már...” értelmét a költészetre vonatkoztatva realizálja. , A narratív szöveg viszont a megszemélyesített, a csodával jelölt eseményt egy életösszefüggésbe integrálja - tudniillik Vera „fölocsúdásának”, öneszmélésének történetébe. Ezért a műveletért a prózaritmus felelős, azaz a mondatnál és megnyilatkozásnál na­ gyobb képződmények ismétlődése. Az új szövegszintre való áthe­ lyeződés során az elbeszélő szavát a hős saját nyelvén artikulálja. Ekkor az „Esett a hó.” állítás radikálisan átalakul. A köznév alkal­ mi tulajdonnévvé, egy másik - rokon módon - cselekvő jelévé: „ - Hó...”. A szó új, egyszeri és személyes artikulációval, illetve írás­ képének sajátos megjelenítésével el is kezdődik egy perszonális elbeszélés kibontása. Diszkurzív szinten ez a jelölő ugyanarra a dologi csoportra vonatkozik, mint a csoda, s egyfajta alkalmi szi­ nonimáját alkotja, mely a szelekció elvét is megszabja a transznar­ ratív értelemképzésben. A jelzett szelekció jegyében három helyzet kapcsolódik öszsze egy képződménnyé. A három „fölocsúdás” konfigurációjáról van szó - a falu, a ház és a városi égbolt alatt'. Az ismert saját, a megértésre váró idegen és a kettőt egyesítő ismeretlen fölismerése képezi a történet narratív szerkezetét. Az eltérő helyeken végre­ hajtott eltérő cselekedetek mindig ugyanazt az eseményt aktuali­ zálják. Mindig feltárul valami, ami feledésbe merült egykor vagy merül éppen most, a rutinmunka végzése közben. A feltárulással párhuzamos a kozmikus esemény, jelesül, a hajnali átmenet a sötétből a világosba, miként az életesemény is, mely az álomból való ébredést az öneszmélés történetévé alakítja át. De ugyancsak a felfedésbe ütközünk a cselekvés vizsgálata során is: a portörlés folyamatában a szereplő a dolgokat emeli ki az árnyak világából, az eltakartság zónájából, miáltal azok végül élményvalóságként,

63

saját világként tárulnak eléje, az egyszeri cselekvés által elsajátított világként. Ezután minden dolog a cselekvés tárgyává, a tárgyak pedig a cselekvés alanyának szimbólumaivá lényegülnek át: Ezzel analóg esemény a havazással jelölt cselekvés, a Föld lustrációja a hó közegében,'

Prózanyélvi műveletek A narratív értelemképzésen túllépve, aprózanyelvi képződményékét is a cselekvés eseménnyé lényegülésének sorában kell tár; gyalni. E képződmények kialakításában a mondatnál magasabb szinten megjelenő egységek kölcsönhatása érvényesül, amit a prózaritmus valósít meg oly módon, hogy a megnyilatkozást egy­ felől a benne szereplő szavak és jelek ismétlődésével, másfelől a szövégegész faktúrájával egyezteti össze. Azaz a lineáris beszéd­ mód elemeit vertikális képződménnyé alakítja át, a szálakat úgy­ mond szövedékké. Ennek eredményeképpen a szöveget a szóban rejlő jelentéspotenciál felnyitásaként tárgyalhatjuk, a szót pedig m ondhatnék- egy szövegfájl ikonjaként. Ilyen'szó például a Posztra mint a nyelvtörténeti esemény egyik unikális képződményé, amint köznévből társadalmi-foglal, kozási megjelöléssé, illetve személynévvé, s végül egy műalkotás címévé alakult át: Ez a képződmény egyszer fordul elő a magyar kultúrában. Esemény! : ' A címben rejlő szláv nyelvi alapforma a nyájról gondoskodó pásztor jelentését őrzi; ezt a funkciót tölti be a dajkát jelölő pésztra, pesztonka, aki a gyerek gondozója, táplálója, őrzője, hasonlóan a pásztorhoz, aki a legeltetéssel (pasu) tesz eleget az őrzés, gondozás és éltetés funkciójának. Maga a dajka is szláv jövevényszó, alapjelentése arra a cselekvésre utal. amely a gondozást, védelmet az anyatejjel való táplálás,'szoptatás révén hajtja végre (doiti: 'fejni’).

‘

Az effajta oltalom és odaadás képi reprezentációja az ikonográfi­ ában a Szűzanya melle (Virgo Lactans); előképe a latin Pietas. Ne feledjük Vera szolgálattevésének utolsó lépését: melegen gőzölgő •tejet szolgál fel reggelire. A tej - ‘színe, a fehér révén - kölcsönha­ tásba kerül a hóval, mely. az oltalom és odaadás „színét” az egész - előbb fekete, majd zöld, végül fehér - világra kiárasztja. Lehet, hogy Vera kristálypohárban látható figurája is ennek a kifehérí­ tett, a tejjel metaforizált - megtisztult t spirituális jelenlétnek a megnyilvánulása. Hasonlóképpen realizálódik a tejnek égy másik tulajdonsága - az, hogy édes - a hópelyhek és a porcukor párhu­ zamában.A Vera nevében feltűnő eredeti köznévi verus ezt jelenti: .'valós, igaz’. Privát elbeszéléseinkben a szavak effajta sokszoros kó­ dolása -é g y szóindex szemantikai tartományának, metaforikus és kulturális kontextusainak magas száma - nem valósul meg, ami­ ért is (minden posztmödern apória ellenére) lehetségesnek bizo­ nyul a köznapi „próza”,és a prózaköltészet megkülönböztetése. Most szemügyre vesszük á cselekvés nevét, melynek kiválasz­ tásában értelemszerűen ugyancsak a „dajkálás” mintájának kell érvényesülnie. Az ébredést végrehajtó első lépés az, hogy Vera a fekete éj, a köd és korom közegéből kiemeli, észlelhetővé,teszi magát, s ezzel elkezdődik a lustrációs beavatások sorozata. Azzal indít,hogy ámosdótálba merítve áhnos fejét „lérimította” nyiszlett paraszthaját. Ez volt az első kézzel realizált jelenülés,'vagyis az érintéses rekreáció; a második a „kinyitás” révén realizálódik. Megérintve a hideg kilincset, Vera felkiált: „ - Nyílj ki már [...]”. Teszi és mondja, biztatja magát, ami szemantikai olvasatban azt üzeni, hogy a cselekvésképtelenség, a bezártság, a rálátás és az v értelem hiánya kölcsönhatásban állnak egymással; jelképük a „fekete” színnel jelölt amorf, hideg, világtalan mindennápiság a lakáson belül és azon kívül egyaránt. Ezt követően á hősnő min­ den tárggyal és minden cselekvésével következetesen ugyanazt a

65

műveletet hajtja végre, amit előbb önmagán végzett el: megvilágít, megtisztít, felnyit. A megtisztítás megismétlődik a tőle független kinti világban is, úgy a városban, amint a kozmoszban is. A lé­ tesülő párhuzam felismerése - benti és kinti, kicsi és nagy, rész és egész között - ott húzódik meg Vera felkiáltása mögött, a bel­ ső beszédben. Ám ezúttal már maga a szereplő tapasztalja meg a megtisztulást, amivel új szintre lép át a történetképzés: a saját t nyelvbe vont eseményt megvilágosodásként azonosíthatjuk - öneszmélésként.55Ily módon á dolgok rekreációja történetében vég­ bemegy az ön-rekreáció eseménye. ' í :■■■■';> A verbális megjelölés, á portörlés nem szokványos újramegnevezése új jegyekkel tágítja ki é tevékenység tartalmát: a meg­ nevezés a kinyitás és simítás jelentésével járul hozzá a cselekvés eseményesítéséhez. A kéz művét ismétlő megjelenítés aktusa lehet a szemé, a szájé, a toroké, az ujjhegyeké, a lábé, mivel áz elbeszélés détalizál, és minden elemi részt cselekményesít, mintegy szerep­ lővé emel. A cselekedeteivel testének határain túlnyúló prózai álak úgy jelenik meg olvasója előtt, mint egy sokpólusú, transzcendált aktús-centrum. Ezénfölül azt is tapasztaljuk, hogy minden dolog és minden részlet - aktorkérit - valamely történetbe illeszkedik, azaz a szüzsé is policentrikusnak bizonyul a költői elbeszélésben, akárcsak a szubjektum vagy a sokszólamú prózanyelv. És minden résznek saját funkciója és egyszeri, jól követhető története van. Minden cselekvés aktora, eszköze és tárgya más; azaz egyszeri; en­

55Ezt az eseményt nevezi meg a fronészisz fogalmával Platón: „maga az esz­ mélet is nem más, m int bizonyos megtisztulás”. Vö. Phaidon, 1041. Az óneszmélés diskurzusrendjeiről és műfajáról lásd Kovács Árpád: Prózamű és elbeszélés. Regénypoétikai írások. Bp„ Argumentum [Diszkűrzívák 12.], 2010. 61-178.

66

nek ellenére, pontosabban éppen ennek következtében ugyanazt realizálják - a feltárulkozást és megnyilatkozást. . A dolgok érintése, az érintkezés aktusában feltáruló valósága az életvilág alkotórészévé teszi őket. Ezt a fabula szintjén a por el­ távolítása eredményezi, vagyis a holt és álaktalan anyag lehántása a dolgokról, és saját, egyszeri alakjuk megjelenítése a szem szá­ mára, ami az érintést a teremtő indíttatással hozza összefüggésbe. Különösen árulkodó ennek érvényesítése az utolsó megtisztító művelet végén, a gazdátlan baba kapcsán: í

Dobogó szívvel nézett rája, és leem elte a szekrényről. Nagy, fekete sze' m ei egyszerre kinyíltak, s jól látta, könnyel voltak tele. -Szegény, árva, b a b a -s z ó lt és megcsókolta hideg száját.

.

A száj a csók révén ténylegesíti az érintkezést, minek hatására a porlepte rongybaba életre kel, szemei kinyílnak. Ezzel együtt el­ hunyt kis dajkája, Eonla emléke aktualizálódik újra, amit„ujjainak a nyoma”, annak regenerálása tesz lehetővé. A csoda tehát a csók aktusában történik meg, azaz nem természetfeletti módon, hanem a cselekvéshez kialakított sajátos - már-már erotikus - vi­ szonyulással („dobogó szívvel”,„öleli”), ami a dolgot az együtt-cselekvés késztetésévé, a takarítást különös eseménnyé módosítja. Itt a cselekvés eseményesülése fordulóponthoz érkezik. A sötét szoba, az üvegszekrény és a babaszoba érdeklődő szemléje során ugyanis a szem maga is lényeges átalakuláson megy keresztül: egyfelől a sötétbe burkolózó materiális dolgoktól a valósakig, in­ nen pedig az áttetsző dolgokig (tintásüveg, üvegszekrény, üveg­ kupola, kristálypohár) jut el, melyek belső terében más - nem empirikus - világok tűnnek fel; másrészt a szem teremtette pa-

67

56Kosztolányi művészetében az üveg a tisztánlátó szem figurális megfelelője, amely - m int a lézersugár esetében - áthatolhatóvá teszi a materiális közeget, bélé és mögé lát. Mivel a fényt átereszti, „más világokat” jelenít meg, mint az érzékszerv, s ily módon a nap horizontjával rokonítja a meglátó-szem által befogott világot. A metafora ősi, mitikus forrása közismert. De gondolhatunk a Hajnali részegség ablakából befogott Mindenség látványára, ahol, miként a novellában is, megjelenik a csoda és szemlélete, a bámulat: „bámultam az égbolt gazdag csodáit”. A hajnal a felkelő nap ^nagyszerű pillanata”, akárcsak József Attila Eszméletében. S ott is az öiieszmélés tropikus képződménye. ' 57Sokat elárul Kosztolányi nyelvi tudatosságáról az, hogy felismeri és kreatív módon működteti prózájában az etimon ambivalens szemantikáját a bámu­ lat és a bambaság kétféle jelentésiránya kapcsán.

fölöttébb gyakori ismétlése a rövid szövegrészben jól példázza a ritmuselv szemantikai szerepét a kétféle magatartás megjeleníté­ sében: a babrálással rokonított mechanikus és az érintéssel („csó­ kolással”) megvalósított rekreatív cselekvésminták eltérését. Az Ilona sem pusztán egy női név, de szövegszó, amennyiben a költői nyelv hangjait jeleníti meg az ismert versben. A versszöveg pedig a hangzás nyelvbelső energiáit tematizálja, minek köszön­ hetően a név elemeinek kiterjesztése a szövegfaktúrára mondás­ eseményeként tudatosulhat, a nyelv „beszédeként”: „ezt mondja / a neved, / Ilona, / Ilona”; a név megnyilvánulásáról beszélő költő a hangzás újjáterémtője, s ezzel a magyar nyelv őrzőjét, ápolóját reprezentálja: „dajkálom / a neved / M ázva / Ilona”; a névvel ho­ mofon versnyelvi hangzás a szellemi táplálék metaforája: „csupa tej / csupa kéj / csupa jaj”; az érzéken túli létező megnyilatkozása az érzékiben: „távoli / szellemi / lant-zene”; á szövegalany jelenva­ lója: „Elmúló / életem / hajnala /[ ...] nem múló / hallali, / Ilona”. S végül természetesen a hódoló „angyalok* létmódja a „dallamok* szférájában. Megdöbbentően egységes Kosztolányi költői nyelve. A latinos tisztaság okát épp ebben á poétikai következetességben kell keresni, s nem valamiféle esztétizmusban. Gondoljunk bele, hogy az Ilona című vers 1935-ben látott napvilágot, a Pesztra pe­ dig 1907-ben. ■. 1 : A szájra tapadó száj - figurális értelemben a költői nyelvvel való érintkezés - a szóínséget vetíti elénk. Vera a csókkal átörökíti - a már kinyílt kéz és tágra meresztett szem mintájára - a nyitott száj funkcióját, aminek a második részben cselekvésigényt tulaj­ donít a szerző: a tetteivel jelen lévő hős most megszólalni készül, meg akar jelenni a nyelv világában. A fordulatot megvalósítva ki is mondja az egyetlen új szót,az öneszmélés kulcsszavát:,,- Hó...” Többször egymás után, háromszor szakítva meg és indítva újra az elbeszélő szövegképzést. Többet nem képes mondani a szereplő,

68

69

norámából a virtuálisba helyeződik át munkája.56 Itt aktualizáló­ dik a szoba a szobában alakzata, melyen keresztül a szemlélet az érzékin túli léttel veszi fel a kapcsolatot, amit a meghalt Ilonka képviseletében a dajkájától megfosztott baba közvetít. De közve­ títi magát a cselekvés reflexióját is, a meglátás visszacsatolását. Az üvegszekrényben való „Vibrálás” után Vera nyomban cselekvése tárgyi duplikátumához, a „baba-szoba”valóságához fordult, s ott tekintetével a lezárt szem felnyílását váltja ki. A babára nézve Vera saját látásmódjának modelljét teremti meg, meglátja és láttatni tudja, hogyan néz ő maga a világra és önmagára. A baba szemén keresztül a dajka tekint vissza reá, a róla leváló szociális szerep bá­ buja, aminek megfelel a pesztra báva nézésé, a k i- ellentétben „bá­ muló” alakmásával - „bambán”57tekint környezetére. Ugyanezt az explikációt - a nem értelmező tekintet felfüggesztését - szolgálja á függöny elhúzása, ámít jelképes szerepe is alátámaszt: Koszto­ lányinál a függönyrojt lehet a szempilla ekvivalense, az ablak a szemé. De nyilvánvaló, hogy ezek a metaforikus képződmények a látás megújítását és transzcendálását szolgálják, vagyis az ér­ zékin túli szféra szemantikai modelljét alkotják A ba szekvencia

ahhoz legalább is egy himnuszos Assisi Szent Ferencnek kellene lennie, hogy a belső beszédben érlelődő akarat szavát, a háladalt előadhassa. Ennek hatására az elbeszélő regisztert vált: Vera sze­ méről Vera vérére kapcsolja át a téma kifejtését, amit a prózarit­ mus révén Kosztolányi a homofon ismétlés szintjén (ver - vér) nyomatékosig

sem tárgyalhatjuk közvetlen, érzéki valósága értelemében, mivel a mohóság a megnyilatkozáson belül a „nagy szeretet” figurális ki­ fejezésére szolgál - és a nem „bamba” nézést minősíti - . éspedig intenzitása alapján; azt, amivel a szem szubjektuma hozzájárul a részt vállaló cselekvés végrehajtásához; az odaadás „nagy”-ságát artikulálja. Vera - mondhatni - minden porcikájával, szemével is képes szeretni és tud ölelni. A „mohó”-val kölcsönhatásba emelt „hó” egyfajta élményin­ tenzitásra utal, amelyet egy metaforikus kijelentés reprezentál: „fojtogatta torkát’Mly módon a közlendő nyeri el verbális alak­ ját, s fejti ki hatását - tudniillik a keletkező szó a közlés orgánu­ mára és az emberi megszólalás artikulációjára. Vera képtelen az öröm túlzó fokának és heurisztikus jelentésének közlésére; egész mondandójának megvilágítása, mely a belső beszédben reked, a narráció és a prózanyelv sajátos képződményeire, valamint az intertextusokra hárul. ■ A következő kérdés az, lehet-e a kimondott a kimondás aktu­ sának a megjelölése, vagyis a hó a szó metaforája? Itt a kultúrtör­ téneti esemény szintjére kell irányulnia az olvasásnak, keresve azt a szöveget, ámelyben ez a szemantikai kölcsönhatás fennáll. Mivel a hó (és az eső) a föld megtermékenyítésének tapasztalata alap­ ján számos mitológiai képzet forrása, melyekben a gondolkodás á természetfeletti erők cselekvését véli tetten érni, nem rendkívüli dolog, hogy az írott kultúra is alkalmazza ezt a párhuzamot. Az Ószövetség - megőrizve a porral fennálló analógiát - az „áldás” nyelvét, az Űr szavait hasonlítja a hókristályokhoz. „Olyan havat ád, mint a gyapjú, és 7 szórja a deret, mint a port [. . .] / Kibocsát­ ja szavát [ ...] / Közli igéit [...j”.58 Az élet - mint látogató - saját

boldogságot érzett a vérében. Szeretett volna énekelni és a földre b o ­ rulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerű pillanatot, melyv lyel a szegény paraszt pesztrát m eglátogatta, de ajkai csak dadogtak, kirepedezett kezei csak hadonásztak, értelm etlenül és bam bán: - H ó . .. '

.

A „vér szavaként”, az akarat indexjeleként a beszédtöredék egy nagy megnyilatkozás, sőt egy himnikus ének lappangó dallamá­ nak hangjelzése, az új beszédmód érlelődő szövegének engrammája - nem lexéma és nem jelentő; egy másik - a rövidprózai elbeszéléstől eltérő - műfajban lehetséges megnyilatkozás hívó­ szava. (Mondanom sem kell: nem a téli csapadék referenciális jele.) Nincs kétség afelől, hogy a redukált szóbeli gesztus egy nyel­ vi eseményt jelenít meg, a köznyelvi forma egyszeri, személyes ar­ tikulációját, melyben a hangzás nem a dologra, hanem a szólás alanyának a szólás tárgyához fűződő értékviszonyára vonatkozik. A szövegben refrénszerűen ismétlődve pedig magára a név nyelv­ belső jelére, etnikai kódjára s a benne rejlő jelentéspotenciálra. A prózanyelvi rendben a szót a nyögéssel és dadogással azo­ nosító szöveg a hó jelölőt tárgyáról áthelyezi a belső eseményre, a megfogant elszántság - a meglátni akarás - jelölésére. Ily módon elszakadva denotátumától (a tárgytól), jelentettjétől (a fogalom­ tól) és jelentőjétől (szótári alakjától), saját szövegbeli ikerpárjára utal vissza, arra a szöveghelyre, ahol a mohó jelzőt találjuk. De ezt

58Vő. Zsoltárok 147:15-19; Károli Gáspár fordítása.

70

71 i

^

nyelvvel rendelkezik; az élet prózanyelvi értelemben nem vitali­ tás, hanem a szakrális érték inkarnációja, a szakrális nem-extrém, köznapi életszerűsége, amit Szent Ferenc alakja is megvilágít. • A belső beszéd rendjét imitálva az érverés ritmusa a dobogás­ ban válik hangzóvá, ami szembehelyezi ezt az alanyi megnyilvá­ nulást a száj dadogásával. A ritmikus szerveződés ugyanis nem iktatható ki a megszólalás során, amikor is az intonáció hangsú­ lyait szabályozza - másként például, ha futás közben szólalunk meg, illetve megint másként, ha előtte vagy éppen utána. A fontos az, hogy a csúcsélmény diszpozíciója, mely az invokációban ki­ fejezéshez jut, nem a kinyögött hangokban testesül meg, hanem a hárompontos mínusz-szöveg láthatatlan, de nem hiányzó referen­ sében. A hiányjelután minden esetben az elbeszélő veszi át a szót. A narráció viszont már képes tematizálni az enthümémát, képes előadni azt a „lélekben maradó” történést, amelybe eseményként beékelődik az öröm fölcsendülő szólama. Ezen a ponton a szerep­ lő gondolkodásábán zajló esemény tárul fel, amelyben a hosszú távú emlékezet rekonstruálódik egy, a történővel analóg gyerek­ kori élmény: „Akkor is ilyen tágra nyíltak a szemei, akkor is ilyen különös boldogságot érzett a vérében”. Az egymástól független két helyzet rokonítása -fa gyereké és a dajkáé, a gondozotté és a gon­ dozóé - a diszpozíció alapján történik: a boldogság meg tud is­ métlődni, vagyis lehetséges nemcsak a felhőtlen játék, hanem a mindennapi munkavégzés okán is.59 Ezzel megtörik az ismétlés emlékezésbeli folytonossága, ontológiáilag új módba integrálva a

gyerek és a dajka érzéki-érzelmi tapasztalatát, éspedig a kimon­ dott szó szintjére. A szóindex átemelése a narratív szövegbe ezzel a teljes mon­ dattal kezdődik: „Az áldott hó egy éjjel, mikor nem is sejtette és aludt, fehérre változtatta [...]” a világot. Az áldás a szót a biblia nyelvéhez közelíti, és - mint már említettem - a szakrális szó te­ vékenyjelenlétére mutat. Érdekes lehet felidézni Kosztolányi gondolatmenetét a szöveg­ szó indexszerű természetéről a költői nyelvben,'amikor a „kőbe­ szédhez” hasonlítja, Rilkéről s a költő Rodin-felfogásáról értekez­ ve. Rilke a kezdő Balzacról készült szobor kapcsán egy mozdulatot emel ki. Hangsúlyozza, hogy a szobrász egy lépésre redukálta a plasztikai alakot, amelynek alárendelte az egész megformált test­ tartást, indexként kezelve tehát e gesztust. A kimerevített, kőbe zárt mozdulatot a bimbóhoz hasonlítja Rilke, egy olyan erőcsírá­ hoz, amely a kifakadni törekvő életre utal, az önmaga meghaladá­ sát demonstráló létező példázataként. Balzac plasztikai inkarnáci­ ója a Rodin által megmintázott kőtömbben, a cselekvésre elszánt, a magát létesítő s művének alárendelt szubjektumot állítja a néző elé, aki „[...] munkára készül, századok munkájára, melynek se eleje, se vége [...] Azt mondhatnék, ez a mozdulat bezártan pi­ hen egy kemény bimbóban”.60 Kosztolányi Rilke értelmezését így kommentálja: A szobrász m á r eszközeinél fogva kénytelen egyetlen pillanatban m egm erevíteni alakjait, egy taglejtésben adni az em bert, és ezzel távlatot tárni a m últjára, jövendőjére. M inden szoborban be nem kö­ vetkezett, de folyamatban lévő lehetőségek, régm últ megtörténések

59Ha azt olyan habitussal végzik, m int amilyet egy másik költő, József Attila említ, amikor az átfogó belátással és a széppel rokonítja a dologgal való fog­ lalkozást: „ahogy a csillag megy az égen”. ■ • v :: : ' ' '

72

60Kosztolányi Dezső: Szabadkikötő. Bp., Osiris, 2006.337.

73

szunnyadnak, a szobornyelv, a sűrített kőbeszéd sokkal inkább jel­ képes, m int m ás m űvészetek stílje. Balzac első dacos lépése valam i ism eretlen felé egy jelképes drám a.61

Az idézett példa szemléletesen tanúsítja a két író azon szándékát, hogy a térbeli alakban és anyagban a „folyamatban lévő”, a kelet­ kező, kibontakozó és történő valóság, az esemény indexét lássák, s a művészet igadétét a mű működésével igazolják ‘ V Á novella is a „pillanat formája”; benne az indexre épülő kép­ ződmények domináns helyzetbe kerülnek, szemben mind a meta­ forikus, mind a metonimikus alakzatokkal, valamint az ikonikus és a szimbolikus jelölésekkel. Az index ugyanis nemcsak helyette­ sít vagy, emlékezetet, hanem magába integrálja a jelölendő tárgy • hatását: „Mivel az indexre a tárgy hatást gyakorol, szükségképpen kell lennie valami olyan minőségnek, amely a tárgyban is meg­ van”. Ez a körülmény az ikont a tárgy tényleges módosító hatásának teszi ki”.62

Tonalitás és műfajköziség Mivel minden nyelvi megnyilatkozás beszédmódot, és. műfajt feltételez, amely az egyszeri intonációval lép .kölcsönhatóba, a műfajképzés aktusát is a szövegben megtestesülő eseményként kell tárgyalnunk. Itt rendszer és esemény konfliktusa az irodalomvagya kultúratörténet szintjén is érvényesülhet.

61Kosztolányi Dezső: i. m. 338. ' :■ ; 62C. S. Peirce : A jelek felosztása. Ford. Szegedy-M aszák Mihály. In A jel tudománya. SzerL H orányi özséb, Szépé György. Bp., Gondolat, 1975.29.

74

A feltétlen odaadás - láthattuk - nemcsak témája az elbeszé­ lésnek, hanem a műalkotás működésének az elve is, mely a költé­ szetet a szó szolgálata, a külpontosítódás, a disz-kurzus ismérvei alapján azonosítja. De diszkurzusként már a nyelv által alkotott új szellemi értéket hoz létre. Viszont az érték, melyet a cselekvés visz ;be a valóságba, senkinek sem tulajdona. Az egyszeri cselekvés itt médium, a hagyomány és a kultúra maradandó teljesítményeinek közvetítője. A műfaj a műhöz legközelebb álló eseménysík, amely már az irodalomtörténetet is befolyásolja. .. . A hó a hódolat szövegének nyelvi egysége és a hálaének mű­ faji szignálja. A háladalt és a földre borulást majd viszontlátjuk a Hajnali részegségben és az író számos más művében. A Rilkéről és Rostand-ról szóló esszékben pedig Kosztolányi magát Assisi Szent Ferencet idézi,63;aki a szakrális érték szintjére emeli a sze­ génységet és a gonddal végzett kétkezi munkát; aki életörömével és énekével jeleníti; meg a lét feltétlen elfogadását, ő a tevékeny odaadás örömével tanúskodik jelenlétéről a teremtett világban, annak legelemibb semmiségeinek szintjén, például a kövek, növé­ nyek, madarak környezetében; ahol egyenlő bánásmódot tanúsító cselekvésével önálló világokat tár fel. Attribútuma —az egysze­ rű, szürke mindennapiság jelképe - a veréb, akihez éppen olyan odaadással beszél (prédikál), mint ahogy a Naphimnusz révén a mindenséghez fordul oda. Sokatmondó gesztussal beszédé végén megsimogatja a kismadár buksiját. A mindent megsimogató Ve-

63 A létvágy, a dogmátlan hit, a „poétái istenfogalom” vagy „istenszerelem” jegyében beszél Assisi Szent Ferenc életöröméről a teremtő teremtménye kapcsán,*'valamint beszél „hódolatszükségéről”, „aki testvérének nevezte a madarakat, miért ők is - hálából - testvérül köszöntik az embert”; ugyanis, „a hajnali madarak [...] imájukban istent dicsérve az emberről dalolnak”. Vö. Kosztolányi Dezső:i.m.,281.,323. . r..

rának is a veréb az egyik attribútuma, egy árva, alvó kismádár, aki talán éppen megszólításra vár, hogy felébredhessen, másképp lás­ sa meg a világot, s új dalra fakadjon. Vera öneszmélésének csúcspontja - már említettem - a fölocsúdás: mint egykor nagyapja ölében, most ismét* úgy lát rá a környezetére, mint a gyerek, aki még minden jelenségen tud csodálkozni; nem vélekedik, hanem kérdez; kérdez, mert sem­ mit sem talál magától értetődőnek. Az'újra-meglátás - a ki­ csi és nagy dolgok együttlátása - kapcsán is felmerül a nyelvi szemantika mozgósítása. A csoda szláv gyökerű jelentésköre is olvasatunkat támasztja alá; nem az észlelés révén;felfogni, ha­ nem egyszeri fóltűnése, váratlan látomása alapján észrevenni a dolgot. De vele együtt az észlelet észleléséhék a művét; az ér­ zékcsalódást is. A íu olyan szavak töveként fordul elő számos nyelvben, amelyek jelölhetik mind az intenzív érzékelést, a jó intuíciót (éut’jo), mind annak tárgyát, a dolog látomását, kiné­ zetét (cudo), de jelenti látomásszerű felbukkanása eseményét is - feltűnik (éuditsja), ami a pillanat műve. Olyan látomás ez, amely rémlik, mint egy remegő kép - hol előtűnik, hol meg el­ tűnik. Végső soron a fény felsejléséről beszélhetünk az uralkodó sötétségben, aminek a hajnalhasadás derengő, zöld fénye felel meg a novellában. Ebben a poétikában és költői gyakorlatban a tinta színére is utalhat, mely a nyelvét világítja meg, teszi látha­ tóvá a papíron. Ezért aztán nem a hajnali szín, hanem a fényben megtestesülő szó zöld írásképének a megfelelője, amely az el­ beszélés terében megvilágított dolgokat - újra-megnevezés által - a szöveguniverzum jeleivé avatja: „A szobát enyhén hullámzó zöld fény öntötte el”.64 Itt már nem a dajka, hanem Vera, áveritas 64 Ezért van zöldre festve az Édes Annában az író házának kerítése; ez választ­ ja el az utcától, amely a várba, a politikai beszédek helyszínére vezet. De még

76

hordozója által gyújtott fényről van szó, ami lehetővé teszi, hogy meglássa a szoba tárgyaiban a dolgok kapcsolatát a pőre, nem reflektált, valós valósággal; azaz saját alkotórészeivel, egymással, a cselekvővel és a cselekvés kibontakozó világával. A cselekvéses prezentáció megvilágítása, a zöld fény ,;panorámává” varázsolja a portalanított belső teret - festői látomássá a láthatóvá tett do­ logi világot, a tinta pedig e körképet írásképpé. A fény a költői nyelvi verifikáció metaforája. . • • • ' ■ Ám nemcsak a tér csap át képbe, kvázi-műbe, hanem az átcsapás maga is megjelölt eseménnyé válik: n ev e- a csoda - áthe­ lyeződik magára a felismerés aktusára és végrehajtójára, a szemre: „Vera bámulta ezt a panorámát”. A sötétből és a porréteg alól ki­ bontakozó, alakot nyert dolgok megismétlődnek a szem belső tar­ tományában; de immár a látásmód ismérveként. A bámulat tehát -m in t a semmibe meredő bamba tekintet leküzdése - esemény­ ként; azonos azzal, amit Kosztolányi „belprojiciálásnak”65 nevez: Vera előbb;,körbe nézett” a zöld fényben fólsejlő szobában, aztán „mintha szemeivel egészen magába akarta volna ölelni”, látomás­ ként „bámulta” a kinézetét, amit a primordiális meglátás, a rácsodálkozás képességének feleltet még az író. Ezúton azonban még egy esemény valósul meg: a szubjektumlétesülés aktusa, mivel eb­ ben a pillanatban válik el először a takarítónő szociális szerepétől a személyes cselekvés alanya, aki a panorámát megképző szub­ jektumként azonosítja magát. S ezzel a nézés alanya a bámulat, az átfogó együtt-látás alanyává alakul át, ami új képződményben tud realizálódnia nyelvben: az átfogó meglátás hatására „kicsi ajkai

az utca nevét viselő fehér kuvaszt is zöldre festik - a költői szó védelmében fellépő Hattyút. ■ 65Vő. Kosztolányi Dezső: Szabadkikötő. I. m., 321.

77

szétnyíltak” A látható hústest felnyitása a belső test - a szív - ala­ nyát prezentálja figurálisán, a szívdobogás ,pedig az akarás szub­ jektumát. A kinyílt a kinyilatkoztatás ígéretét jeleníti meg.

Az öneszmélés eseménye Áttérek a személytörténet tárgyalására, melynek kapcsán leglé­ nyegesebb esemény - mondjuk így - a külprojiciálás; pontosab­ ban annak prezentációja a művészi szövegben, illetve az általa explikált alanya külpontosított szubjektummegszületése. A hiányzó verbum kipontozott helyének betöltését szolgálja a szereplő - felismerést követő - szoborszerű prezentációja. Az át­ alakulás mintegy a testén kívülre helyezi Vera alakját, létrehozva a túlcsorduló jelenlét, - Kosztolányi szavajárása szerint - az „extázis” alanyát. A „szívdobogtató öröm”, mely Vera „torkát fojtogatja”, s melynek hatására „száját kitátja”, ennek az extázisnak a szoma­ tikus megnyilvánulásai. Kosztolányi a testbeszéddel - a hústesten túlmutató testjelekkel - másutt a költői invenció pillanatát, a „lá­ zas időfhozza összefüggésbe, jelesül, a gondolatot megelőző tevé­ keny szó megszületésének idejét.66*

“ A Caligulában ennek a kíilpontosító időalakzatnak a halál pillanata felel meg, amikor az álarc és az arc különválása nyomán megszületik a szerep­ lő szava: „Élek! És á szöveg utolsó szavaként, dialogikus válaszként érre az új örireprezentációra: „Ember”. A szomatikus megjelenítés itt is'az akarás szubjektumát, a kitárulkozás és az öröm alanyát állítja elénk: „Szeme kinyílt, s szinte rajongva pillantotta meg azt, amit mindig akart, és most meg is ta­ lált: a semmit”. Azt, ami a császárnál, Jupiternél és Fortunánál is „ősebb”, s túl van a kezdet és á vég közé zárt voltukon: A semmi ^megpillantása” a látás látomásainak, az álomalakoknak a felismerését jelenti, s a reprezentációkkal járó érzékcsalódás lelepleződését - a tompa látás vakságáét, azaz a képzelet

A Boldog ihletett napjaim című költeményben a képződő jelet a költő a késsel hozza metaforikus kölcsönhatásba (akárcsak az Esti Kornélban), mely mindent kettévág, s mindent fölnyit. A költe­ ményben is, s a novellában nemkülönben, a személyes diszkurzus keletkező szaváról beszélhetünk: „mely sorsokat bont meg, ketté­ vág mindent, / a szájon a jelt, mely egy életet tár föl,/ aszóban a ■kardot”. Az öröm kivételes, ,,különös boldogságot” fejez ki, amely túlmutat az érzelmi telítettségen, minthogy értelemmel akarja fel­ ruházni ezt a hirtelen bekövetkezett új diszpozíciót. Á boldogság szövege ily módon az ihlettel rokon külpontosított - nyelvi-szelle­ mi éberséget demonstráló - állapot leírásaként értelmezhető. Az „én” ajkait szabályozó szignum - „a szájon a jel” különös szöveg­ szó, amely „egy életet tár föl”, s ebben a narratív egységben az igaz­ ság eszközét is tetten éri („a szóban a kardot”), minthogy költői funkciójánál fogva ez a szó, elválasztani hivatott a jelenvalót bálványaitól és árnyaitól, szimulákrumaitól. Mint tudjuk, Northrop Frye az „egzisztenciális metafora” megképzéséért felelős képződ­ ményt érti alatta. Az érintés, a taglejtés és a kimerevített mimikái záró gesztus megteremti a test tevékeny jelenlétmódjainak „sűrített beszédét”, de a prózaköltészet rendje, a diszkrét tagolás révén a kéz, az uj­ jak, a szem, a száj, a szív saját diszkürzusát hozva létre, mindegyik alkotórész sajátos részesülését emeli ki. Szemben a kőbeszéddel, műveként azonosított optikai képződményeket Ez a lelepleződés a semmit jelenléthiányként és a jelenlét nyelvének hiányaként definiálja. A szó aka­ rása képezi az újfajta verbális magatartásra utaló megszólalás motívumát: a látás és az álomlátás alakjai helyett a szereplő az életvalóság és alanyiság összefüggésére orientálódik a nyelvbe való beíiúdás pillanatában. Ezen a ponton zárul le a történelmi személy átalakulása szöveghőssé, eseménnyé avatva az empirikus és dokumentált előtörténetből az irodalmi létmódba való transzgressziót.

79

' a prózanyelv korántsem csupán jelképes beszéd. Soknyelvű diszkurzus is. S mint sokpólusú eseménymodell; magát a külpontosítást valósítja meg, az „én” deiktikus korrelátumának eltávolítását, ám ezúton a hiányvalóság, a Semmi - a láthatatlan alap - birtok­ bavételét teszi lehetővé. Kosztolányi hasonlóképpen nyilatkozik az élmény „én”-jének másik, végtelen feléről, alkotótársáról, a nyelvről, valamint a nyelvbe extrapolált alany „önkívületéről”. A költővel megtörténő esemény kapcsán írja: Élménye nem az, am i vele történik, akárm ilyen m egrázkódtatás is le­ gyen az, hanem az, am it művészien m egalkot a papíron. Az élmény, amelyet átél a valóságban, el van intézve azáltal, hogy átéli és kiéli, s többnyire nem azt írja m ég, hanem azt, am it nem él át, am i hiányzik neki, am it elképzel olyan élesen, hogy felsőbb valósággá, művészi él­ m énnyé válik benne.67 .

A kívül kerülés - a szobán, a városon, a világon, a téren, a testen, az élményen túlra -V era bámulatában is kifejezésre jut, amely ak­ kor jelentkezik először, amikor a dolog külső kontúrja, kinézete látomássá, majd csodává változik át, a látomás révén pedig bel­ sővé, elsajátítottá. De ezt a fejleményt már azt új megnevezés - a csodálkozás - adja tudtunkra. Ily módon a látvány neve a látását megújító alany predikátumaként tér vissza, a cselekvés tárgya á cselekvés jelévé módosul. Ez a művelet megalapozza az egzisz­ tenciális megértésért felelős egzisztenciális metafora működését a diszkurzus szubjektumára vetítve is: S ,- 0 -» S2 - S3. Az S3pozí­ ciót a novella utolsó mondata realizálja. Vera a csodavilág alanya­

67Kosztolányi Dezső: Szabadkikötö. I. m. 333.

80

ként azonosítja csodára ébredő önmagát. Ezt az alakot merevíti ki a szöveg zárlata. Vera különös cselekvése nyomán feltárul a dolgok eladdig nem észlelt aspektusa - mi-csodasága. Egyfelől az, hogy vannak; másfelől pedig az, hogy tevékenyen vannak jelen életében. Ha pedig jelen vannak, utalnák is valamire, amit nem ismer a köz­ vetlen empirikus vagy á tisztán esztétikai megközelítés; ebben az alaktani szemléletben - Kosztolányi szerint - a dolog térben tapasztalható tulajdonságainak egysége, a „tárgyak színe, alakja, önmagukba zártsága, a belőlük kivirágzó szépség volt az utolsó pont”, mint pl; a pamassienek költészetében.68Valójában mégsem az érzéki alak esztétikai minősége, szépsége okoz örömöt. A „tárgyiasságon” túl minden dolog vonatkozásban áll saját létalapjá­ val, vagyis egy másik dologgal; továbbá a cselekvő személlyel, s mindahányán az érzékin túli végtelennel, melyhez a nagy időben létező nyelven keresztül vezetnek utak. E kölcsönhatás okán le­ het a dolog a cselekvés során inkarnálódó értelem - a „látomás”, a „hallomás”, a „titok”, a „csoda” - hordozója. Mivel ezt mindig egy­ szeri megvalósulásként tapasztaljuk, éspedig az egyszeri cselekvés nyomaként; az egymásra utaltság felismerése csodálkozást vált ki, bámulatot. Ezért állíthatja Kosztolányi erről a látásmódról, mely révén a cselekvés tárgyaiban a személyes cselekvés jeleit ismerjük föl, hogy „ha bámuljuk őket, magunkat bámuljuk. A tárgyak is jel­ képek, mint mi. És a mi értelmünk bennük van. Csak fel kell törni héjukat [...]”. A költészetre vonatkoztatva így részletezi a külprojiciálás aktusait és műfajait: „Talán ezért folytonos csodálkozás, imaj bámulat, arcraborulás” a költészet. Láthatjuk, a csodálkozásfelismerés-bámulat-leborulás paradigmához hozzárendelődik az

68Akiket „a költészet pozitivistái” címkével tisztelt meg Kosztolányi. I. m. 335.

a „folytonos csodálkozással”, a permanens jelenléttel a jelképzés eseményében. A költő maga is így látja: a dolog ilyenkor „jelképezője a természetnek”.6’ Ezt a vonatkozási rendszert - a részesülését - tárja föl a prózamű. Hiánya pedig azt leplezi le, hogy a tárgyak között mozogva nem találjuk velük a kapcsolatot, az a semmivel azonos („teng és leng a semmiségben”). Ezért az író számára a költészet szava - „megváltó szó”.697071 A részesülő habitus az egységesítő érzés értelmének prezen­ tációját is jelenti. Diszkurzusa - m ár tudjuk - a háladal, mely a hiányra válaszként akar megszólalni, és akkor „hódolatszükség ragadja torkon”7? a külpontosítás alanyát. De ezen a határponton aprózanyelv már nem kompetens. A Hó...” egy lírai megnyi­ latkozás ígéretét konnotálja. Énekese nemkülönben, maga is szü­ letőben van, hiszen az előadása által elővételezett dalban lelhető fel alanyiságának eredete. Vera szöveghősként lírai beszédmódra apellál. V '-WiVíAz új diszpozíciót az motiválja, hogy az elmaradt háladal még­ is elhangzik, de kizárólag Vera számára: „Az angyalok jártak itt. Azok daloltak neki is reggel. Szeme kimered, a száját kitátja a cso­ dálkozástól, a boldogságtól...”. A boldogság szubjektumaként Vera egyértelműén a háladal kórusának tagja, az elhangzó „ - Hó...” e kórus egyik szólama. A „boldogságtól...” - ez az utolsó, különösen enigmatikus kép­ ződmény a novellában, s egyben a transzgresszió jele, mely a szö­ veget megnyitja más szövegek és az olvásó előtt. Hangsúlyosan á szubjektum külpontosított létére utal. Alanya immateriális létező*

ként konstituálódik - közvetítőként, mely az érzéki világ és érzé­ kin túli szféra kommunikációjáért felelős. A diszkurzus határpozí­ cióját megjelölő képződmény így is értelmezhető: mennyiben tud az olvasó részesülni á boldogsággal jelölt élményből. Nyilvánvaló, hogy a poieszisz és katarszisz, illetve a fronészisz összefüggéséről beszélünk.Arról a felismerésről, hogy az érzelmi-érzéki befogadás intuitív élvezetét - ha tetszik, a „szöveg örömét” - saját nyelvem átalakításául művé kell tenni, a poétikai értelmezés diszkurzusává, s egyben az önmegértést szolgáló perszonális elbeszéléssé. Boldog szavunk ugyancsak jelent önfeledtséget (bódulat); tör­ téneti első nyoma a Halotti beszédben a szenttel azonosítja utaltját:„boudog michael archangyalt”.Az angyal tehát a külpontosított szubjektum nem térbeli levésének alakmása - egyszerre nyelvi, szakrális és költői képződmény. Mint a hálaadó ének Múzsája, magát a szellemi indíttatást jeleníti meg, a szó teremtő energiájá­ ról tanúskodik. Megtestesülésének első aktusáról, amiről a hírho­ zó lények tudósítanak a szakrális történetben: arról nevezetesen, hogy valaki meglátja - először látja meg - a világot. De ezzel a születéssel valami más is valósulásba megy - éppen a csoda. Az a csoda, amelyet báziscselekvésként és léteseményként értelmez­ hetünk, hiszen szellemi fogantatású létező születik, a szó testesül majd meg jelenléte, tettei és szavai által. Lehet, hogy a pesztra nyelvi alakmása, a pásztor rokonságban áll az Újszövetség pász­ toraival, akik meghallják az angyalok hálaénekét és a jó hírt, hogy majd tanúskodjanak arról,,,ami megtörtént” (Lukács 2:8-20).

69Kosztolányi Dezső: i. m. 335. 70Kosztolányi Dezső: i. m. 322. 71 Kosztolányi Dezső: i. m. 323.

83

^ v.

A egyidejűség zónájában

Szót ejtek most röviden az esemény temporalitásáról is. A fölócsúdás egy pillanat műve. Ez az idő nem folyik, nem telik, nem a múlt vagy a jövő ideje. Az egyszeri cselekvés temporalitásáról vari szó, aminek a „nagyszerű pillanat” felel meg a novellában, amikor - szövege szerint - az élet meglátogatta a szegény parasztlányt. A valódi esemény tehát az élet megnyilvánulása a fóltárult érté­ lem síkján és a személyes nyelvben. Ezért a csoda ismérvei ráve­ tülnek a nyelvi prezentáció műfajára is.72A dal esetében a külpon­ tosodó alany idejének és a dolog idejének égybefonódásáról van szó. A pillanat egyidejűségét jelent, az időbeli és az időtlen egybe­ esését. így értelmezi a csoda és a pillanat összefüggését Platón az atopon - a „csodás lényeg” - elemzésekor.7374 Kosztolányi szerint az írás közegében megtestesülő egyidejű­ ség, mely a könyv révén minden időben hozzáférhetővé, jelenva­ lóvá és értelmezhetővé lett, az egyik legnagyobb csoda: A könyv, mely m indenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, m egte­ rem tette az emberiség lelki közösségét. [... ] béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, az időt. - Ennél nincsen nagyobb csoda.74 1

Végső soron a novella arról tanúskodik, miféle esemény a dolog a pillanat, a megpillantás teljesítményeként, és miféle esemény a megpillantás á vele egyidejű megnyilatkozás, az írott szöveg mű­ veként; Nem arról tehát, mi módon tárgya az észlelésnek és a be­ szédnek. A költészet nem akar semmit állítani; azt kérdezi, amit a ■V,nyelv sugall: Mi-csoda? Che cosa? - azaz,’mi dologi Ha nem tekint­ jük „magábanvalónak”. Szemben az állító vagy leíró kijelentéssel, a prózanyelv következetesen elhárítja á prédikációt. Éspedig azzal a céllal, hogy eszmélkedésre vegye rá az észt - annak belátására, hogy nem tehet állításokat az ember azt megelőzőén; hogy tudná, mi-csoda a dolog, amelyről állítani akar valamit; hogy tudná, mit nem tud róla. Vagyis hát tehet, de akkor elveszti a dolgot, hogy cserébe halvány mását, fogalmát vagy alakját konstruálja meg. A prózanyelv ehelyett a dolog mögé, a dolog előtti létre kérdez, azt feszegetve, mi képezi létének feltételét. A csodá a novellában azt a transzcenzust jelöli, ami túlmutat a látható tárgy anyagán, alakján és tulajdonságain, s amit ebben a tanulmányban a jelképzés kész­ tetéseként értelmezek.

A névtől az önértékű szóig

72Nem érdektelen érv, hogy a dalnok neveiben a csoda legősibb alapformája, a hindu kavis köszön vissza - a jós, a költő, a bölcs nevében, s éppen a tisz­ tán- és mindenlátás alapján; a jelent, a múltat és a jövőt együtt látó képesség jelentésével. 73Platón: Parmenidész. 156, d, e. 74Kosztolányi Dezső: Levél a könyvről. In uő: Nyelv és lélek. Bp., Szépirodalmi, 1971.379.

Még így sem teljes a cselekvés jelentésének vizsgálata, az eseményesülés képződiriényeinek a hierarchiája. Számolnunk kell ugyanis a prózaritmus teljesítményével, amely gyakorta érintke­ zik és interferál versnyelvi műveletekkel. A vers és próza határ­ jelenségei mindkét iriűnemben (de a drámában is) megtalálha­ tók, ám a rövid elbeszélések szövegére különösei jellemző szoros együttműködésük. A prózanyelv a novellában is aktívan él á je­ lentőnél elemibb szekvenciák ismétlésének műveletével, miáltal a metaforikus digressziók szövegét is újratagolja a trópusoknál

84

85

és figuráknál elemibb szinteken. Az itt tetten érhető esemény a nyelvi szemantika történetét érinti, mivel a nyelvi rendszerben el­ mozdulásokat generál. A szöveg homofon szervezettsége a név, a jelölő, a hang és a szöveg között tud kölcsönhatást létesíteni. Különösen sokatmon­ dó a következő képződmény: Vera k veréb - éber - erei - vér. Vera, eredetileg Veronika - ’igaz kép’, azaz ikon (Vera eikón).7i Veritas .'igazság’; verbum - 'ige'. Jelentése a szláv nyelvekben - 'hit, hűség’. Vera kendője és vére talán Veronika kendőjére utal, amelyen ott van az ikon, a hit igaz képe. A fiktív világban sem Jánoska dajkáját látjuk ténykedni, hanem a hely - a megtisztított, valós cselekvés­ hely - gondozóját. Figurálisán szólva - a ház köznapi pásztorát. A Vera névben rejlő jelentéspotenciál tehát a cselekvés program­ jaként működik. De van egy kitüntetett helyzetű név, amely egyszerre vonatko­ zik a parasztlányra, de ugyanakkor magára az irodalmi szövegre is: a novella címe szintén Pesztra. A műalkotás élén szereplő Név utalhat a szöveg, a szavak és az írásjelek gondozójára; ez esetben magának a szerzőnek a metaforikus öndemonstrációja, akit ne­ vezhetünk figurálisán a nyelv pásztorának.7576Akkor viszont a hóval

75A szó eredetének többféle etimológiai rekonstrukciója van. Mi a szláv át­ vétel okán ennek a filológiának az eredményeire támaszkodunk. Vö. Maicc OacMep: dmuMonoeunecKuü cnoeapbpyccmzo muKa, 1. Ilporpecc, MocKBa, 1986.292-293. V / r’ .' 76Kosztolányinál gyakran jelenik meg á nyelv őréként a pásztorkutya, a ku­ vasz alakja, aki szemantikai értelemben védi a költői nyelvet, az ideológiák retorikájától: „szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba” (Édes Anna); itt Kosztolányi palindromát alkalmaz: kuvasz a szavuk elnyelője. Az a Hattyú kutya, aki egy másik műben is á magyar nyelv „házának” őrzője s „régi jel­ kép”: „Őrizd a csöndet mindenekfelett / [..íj fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz. / [...] Inkább figyeld az irodalmat / s ha erre jár néhány sunyi utas /

borított világ a papírlappal azonosítható, amelyen az írás esemé­ nye alkot betűképből eseményvilágot - értelmi képződményekkel teli szövegvilágot. : . Eseményt a szótörténés legelemibb szintjén is. Hiszen a kitátott száj sem más, mint a csodálkozás egyik jelének mimikái ek­ vivalense: a bámul, ámul szavunk keletkezése az á hang artiku­ lációjában gyökerezik, tehát hangutánzó szavakkal van dolgunk. A prózanyelv a szó külső formáját is tematizálja - itt a betűkből való keletkezése van szemléletesen demonstrálva. Amikor a har­ madik ismétlés során Vera beilleszti alakmását, az örömittas ár­ vát a panorámába, megalkotva a kristálypohárban álló figurát, lényegében már e keletkező szó metaforáját realizálja: Ahogyan a hókristályok - fehérre változtatva - beborítják a földet, a kris­ tálypohár a szó hősének teremt menedéket: „az ég reá borul, mint egy üvegkupola”, „végtelenül nagy kristálypohárban áll”. A fehér­ nek ekkor már az igazság felel meg: „egyformává, egyenlővé tesz mindenkit és mindent: - Hó...” Vera az ajkán keletkező szó által megképzett alakzat szülöttjét látja a kristálypohárban állni, való­ jában benne áll a műbelső szótörténésben. A kristály ugyanis an­ nak a helynek a metaforája, ahol a szóalkotás, az írás megtörténik, mint azt az Édes Anna zárójelenete bizonyítja: az„üveges veranda”, az „üvegkalitka” az a hely, ahol az írás történik, amely ily módon

és meghallod, hogy engem ugatnak, / légy szíves és rájuk te ugass.” (Hattyú kutyám). A palindrom képződmény magában rejti a 'magyar szó’ jelentést. Innen a kuvasz számára váratlan megnevezés: Hattyú. Ennek a költészet, a tisztaság és a szépség jelképeként közismert alaknak a neve megkettözi a jelentést, amit így értelmezhetünk: a házőrző a vers témájaként a nyelv őrző­ jévé lényegül át, paradox szemantikája alapján viszont a szép és igaz beszéd, a költői nyelv szubjektumával azonos.

87

egyben magánakaz írásműnek a jelképe. Averanda neve is tartal­ mazza a verus tövét. A kristálypohár a'hókristály és a cukor ikerpárja; mindanynyian a porszem szilárd, tiszta és életízű ellenpólusai. A kristály szó összetörhetetlent jelen t mert minden más anyagnál kemé­ nyebb. Az áttetszőség okán mintája a műalkotásnak: a kristályon átlátunk és megláthatunkbenne más dolgokat, mint például Vera: „Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab, melyen hajókat és tengert lehet látni, ha a lámpa felé fordítjuk’.Át­ látszó, azaz magasan szervezett anyag, amelynek struktúrája nem önmagát, hanem a rajtá kívül álló dolgokat saját világként jeleníti meg. A tollak s a „tentásüvégek és nagy, komoly írások” között sze­ replő üveg az üvegkupola és a kristálypohár elővételezett alakja. . A kristály mint szimbólum az igazi anyagot jelentheti, a hibátlant és törhetetlent, de magát az igazságot is, mely a keresztény gon­ dolkodásban „kemény mint a gyémánt”. A por jelölőt is elemeznünk kell a prózaritmus felől tekintet­ tel arra, hogy ez a nyelvi alak is paradigmát képez: p o r - porcu­ kor-pohár. A hó metaforájaként a fehér porcukor az égi eledelt konnotálja, a novella végén daloló angyalok eledelét, s rokon a szövegbe írt betűk, a költői nyelv megjelölt elemeinek feltétlen odaadásával.7778*Mint a lét elemi részecskéinek jelképe,7®,a por a múlandóságot reprezentálja. Ugyanakkor mint egyszerű, tovább nem bontható egység hitelesen képviseli az egyenlők egyikét és az egész összetevőjét, ami a szereplő egyik nevéből köszön visz-

77Vó.„A könyv, a szellemi manna [;..] az égi táplálék, mely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle [...] tékozlóan odaadja magát [...]”. Kosz­ tolányi Dezső: Levél a könyvről. In uő, Nyelv és lélek. 378-379. 78Lucretius tankölteményébén (De rerum natura) a létatom jelképes meg­ nevezése.

88

sza: paraszt (prost)- ‘egyszerű! Azaz minden halandót: „Isa pur és homu vogymuk”; minden példányt. De eseményesülve a köl­ tészetben az Egy jelölő új státuszra tesz szert - az egyszeri meg­ nevezésévé lényegül át. . :

Az olvasás eseménye A prózaritmusként vizsgált ismétlődések - szemben a narratív renddel - a szöveg második olvasását teszik elkerülhetetlenné, amit a versre vonatkozóan Edgár Allán Poe A műalkotásfilozófiá­ jában a költemény konstrukciós elveként határozott meg. A holló­ ban a strófák végén felhangzó refrén felől és az egész szöveg zárószava felől irányítva visszatérítő szándékkal működik az ismétlés olvasóra tett hatása: „itt kezdődik igazában a költemény - a végén, ahol minden művészi munkáknak kezdődnie kéne Tehát a második - a vég felől befogható ismétlések azonosításán alapuló - „olvasás” olyan rekurzív elsajátítást ír elő, amely már értelmezést is feltételez, nevezetesen az ismétlés révén megvalósított jelentés­ eltolódás vagy jelentéskezdeményezés interpretációját. -ti j A rekurzív olvasás mint esemény nemcsak az először olvasott elbeszélés ismételt, „szorosabb” elolvasását jelenti tehát, hanem applikációt feltételez a már létező olvasatom tárggyá és képződ­ ménnyé tételét, esetleg felülírását (pl. egy naplóban, egy olvasóta­ lálkozón, egy vizsgán, egy előadáson, egy cikkben vagy könyvben). Az intuitív befogadás után a poétikailag megalapozott értelmezés valósulhat meg, amely magának az értelmező beszédmódnak a korrekcióját is maga után vonhatja, és az interpretátor saját nyel79 Edgár Allan Poe : A műalkotás filozófiája. In uő: Válogatott művei. Bp., Európa 1981.838.

89

vének értelmezését teszi elkerülhetetlenné. A látható szavak, je­ lek és betűk szövedéke a jeltesti képződmények - az ismétlésben résztvevő anagrammák, palindrómák, etimonok, paralelizmusok, inverziók, alakzatok stb. - világlása a papíron arra szólít fel, hogy a divinatorikus befogadást követően elvégezzük az értelmező elsa­ játítást is. A feladat az, hogy a narratív képződmények után a diszkurzív képződmények „olvasatát” is létrehozzuk. Schleiermacher ezt a második elsajátítást a jelek és az egyéni jelhasználat interp­ retációjával azonosította. A jeleket értelmezzük, hogy az elbeszélt történetet - s ezen keresztül önmagunkat - másodszor elsajátítva jobban megértsük. De immár nem magára zárt szerkezeti egysé­ gei - cselekménye, szereplői, tárgyai és narratívája - alapján, ha­ nem a szemantikai újításokért felelős prózamű ritmusrendjének utalásirányait vizsgálva, azaz nem szövegként, hanem műalkotás­ ként felfogott léte alapján, amely az intellektust fokozottabb nyelvi r- ám nem logocentrikus - kreativitásra készteti. Erre válaszkép­ pen, az olvasás terét elhagyva, áttérünk á belső beszéd, a megértés szövegének megalkotására, ahol - az ■applikáció kívánalmának eleget téve - az elbeszélt történet képződményeit saját, egyszeri tapasztalatunkra vonatkoztatjuk. ■' Azt is mondhatnám: a dajká történetét olvasva és a mű próza­ nyelvét értelmezve a történet relevanciáját igyekszünk felkutatni, azt a problémát megfogalmazni, amely a szerző, a szereplő és az olvasó - azaz minden létező - közös gondja lehet, egyazon lét­ eseményre vonatkozóan. Nevezetesen: mit jelent a szolgálat az élet bármely helyzetében? Miféle viszonyt a dolgokhoz, az emberek­ hez és saját magunkhoz? A műalkotás működésének (recepció­ késztetésen túli) affektusa abban áll, h o g y - mint Báhtyin állítja válaszra vár. Amiben megfogalmázódik az arisztotelészi katarzis elve is: a megtisztulásé. Ekkor nem elég a történetet befogadni az elbeszélő kijelentések szintjén: interpretálni azért is kell a jeleket,

hogy a részektől az egészig és - rekurzív olvasással - az egésztől a részekig haladva teljessé tegyük a hermeneutikai kört. • Egy pillantást vetnünk kell még Kosztolányi poétikájának koherenciájára, hiszen a szövegek összevető olvasása olyan kép­ ződményeket tud létrehozni, amelyek az értelmezés újabb lehe­ tőségeinek nyit teret. Az az élv, hogy a szótörténés egyszeri ese­ ményként tárul fel a költői szövegben, a nagyepikai formában, így a regényben is érvényesül. Különösen tanulságos az Édes Annával kínálkozó összevetés, ahol a probléma ugyanaz, de mivel regényben köszön vissza, pár­ huzamos történetekben ölt formát. Vizy a hivatali szolgálat végzé­ sét, Angéla a privát élet vezetését ritualizálja és abszolutizálja, illetve ezek megvalósítóit - a tökéletes állami és a tökéletes háziszolgát (az „aranykezű cselédet”). A minisztériumban a teljes karrier érdeké­ ben az intézmény kiszolgálása zajlik, ezért lesz Vizy saját eszméjé­ nek,,, becsvágyának” rabja - a miniszter, azaz a szolga szolgája (minister 'szolga’). Vizyné meg a maga „rögeszméjének’ foglya,80 amit a tökéletes cseléd alakja reprezentál („aki szilárd anyaga lett kép­ zelődésének’). Mindkét életvezetés irreleváns, aminek áldozatává is válnak mindketten: Édes Anna a valós szolgálatot képviseli, mert a feltétlen odaadás jegyében véget vet a szolgaságnak, tettével ki­ szabadítja őket a maguk által teremtett képzet - mondhatnék, az eszelős ész - fogságából. Anna azt a helyzetet nem bírja elviselni - s ezért fölszámolja, átesve a bűn tapasztalatán - , amelyben Vizyék az idealizáció alapján nemcsak saját rögeszméjüknek, de immár neki magának is, rabjává váltak a mindennapokban - vazallusom vazal­ lusává. Immár nem a csodás álmok, hanem a gyakorlati élet világá-

90

91

80Vö. „Tagadhataüan, hogy most inkább rab volt, mint bármely más cselédje mellett.”Vö. Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In uő: Pacsirta. Édes Anna. Bp., 1-urópa,248. • •

Az írás grafopoétikai megközelítésben

bán. De maguk az álmok sem a csodák világába tartoznak. Ugyanis Vizyék nem csak törekvéseik megvalósítása során, a köznapok gya­ korlatában, de még álmukban is eszméiktől irányítva „taktikáznak”. Ekképpen vágyaik szimbolikus reprezentációja valósul meg: „Majd különös fény gyulladt csukott szemhéjuk mögött [.;.] A minden­ napi csoda történt meg: álmodtak.” (202.) Az ideális köznapivá téte­ le révén nem más esik meg az álomban, mint a vazallus létviszony kényszeres szublimálása. A csodának ily módon két - ellenpontozott - változata kerül bemutatásra: 1) az irracionálisra való mindennapi; törekvés és 2) a mindennapokban megtörténő csoda. Anna, „a láthatatlan jó szellem”, akárcsak az angyalmássá minősülő Vera, a mindennapi cselekvésen alapuló életet avatja csodává a ráirányuló benne-lét odaadásával; Vizyék - ellenkezőleg — a rendkívülit, az irreálisát akarják mindennapivá tenni, amikor nem egymást és a világot, hanem a szolgálat kieszelt eszméjét szolgálják. S ez óhatatlanul létfeledéshez vezet. Kosztolányi jelzi, hogy egy uralkodóvá vált téveszme - az államtitkár álma - valósult meg ebben a minisz­ tériumot misztériummá transzformáló törekvésben.81 Sőt annak egészen abszurd változata - az egész életet fölemésztő sors formá­ jában. Az estélyen a minisztériumi vendégek fogadásának helyszí­ nét Kosztolányi a lépcsőzettel reprezentálja, melynek tetején Vizy áll, aki karrierje csúcspontját ünnepelve a privát élet helyszínét, az egész házat az intézmény 'é hol a cukrászda, hol a vendéglő, hol a főhivatal - mintájára alakíttatja át. Regényében a csoda mindennapiságának abszurdjával Koszto­ lányi szembeállítja a mindennapok csodájának lehetőségét, mely­ nek mintáját először a Pesztra című novellában alkotta meg.

Újabb, immár a szubliminális egységek szintjén feltáruló ese­ ményt alkot a megnyilatkozás szövegindexszé minősülése. A köz­ vetítő láncszem a hiányjel, Vera szava és az elbeszélés szövege között a f/ó-val megnyitott szövegpotenciál végtelen felére utaló trigramma - a ... - teremt kapcsolatot. Grafikai jelként a befejezetlenségre és a hiátusra utal; műveleti szignálként az átkapcsolást szolgálja; szövegegységként - a betűk és jelek világaként - pedig a porszemek és hópelyhek grafikai mintázatát imitálhatja. Mivel azonban a novella szövegének utolsó nyoma is a papíron, az el­ beszélés kinyitását prezentálja, a szereplők és cselekmények elbe­ szélt világáról a szövégmű optikai képére irányítja át a figyelmet. A trigramma a szöveg végén a külpontosítás eseményének utol­ só nyoma. Megismételve Vera felkiáltásának grafikai szegmentu­ mát, egyúttal az elbeszélt világ horizontját zárja le. Ugyanakkor megnyit egy másikat, a már elolvasott szöveg betűképként meg­ jelenő, immár teljes „látványát”, amivel az olvasás megismétlésére szólítja fel a befogadót, életvilága még fel nem tárt horizontjának felismerését inspirálva. Ám a jelekből megalkotott képződmények grafikai manifesztuma már nem az elbeszélt történet, hanem az írott diszkurzust prezentáló prózamű elsajátítását feltételezi, amit a nyelvi faktúra és a szublingvisztikai írásjelek olvasóval kezde­ ményezett párbeszédének tekinthetünk. De ez a párbeszéd nem jön létre, há elfeledjük: „Minden hang, minden betű önmagában is jelent valamit”.82

81„Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett” (i. m. 353.). Jancsi a bankot avatja templommá az önnön rabságát reprezentáló történetben.

“ Kosztolányi Dezső: Ige. In uő: Nyelv és lélek. Bp., Szépirodalmi, 1971. 238. ■ ■ - ■''- 'V r ^

92

93

Az elbeszélés redukciója - mint már utaltam rá - alapulhat a rövidprózának a rövid verssel való kölcsönhatásán, ami a grafopo- ■ étikai elemzést megkerülhetetlenné; teszi,'ha ezt a kölcsönhatást az írásaktus vetületében, az önkonstitúció felől, azaz működő mű­ ként közelítjük meg. Igen tanulságos a Költő című vers, amelynek tárgya maga az önjáró költészet, pontosabban: a költészet inspirá­ ciójaként értendő írásesemény. Ebben a szövegben az írás meta­ forája a kardiogram, azaz a hangzó ritmus optikai rajzát rögzítő grafikai mintázat. ; > ; A kardiogram mint az íráskép metaforája az írás alanyát a hiperérzékeny kardiográffal állítja párhuzamba, olyan képességet tu­ lajdonítva neki, melynek megfelelően az a cselekvő ember tevékeny testében keletkező hangot, a cselekvés vokális megnyilvánulását vagyis a tónust, az ütemet és a ritm ust- írásjelekkel képes,már-már a csodával határos módon visszaadni. S egyúttal a legszemélyesebb magánéleti eseményt társas koegzisztenciává avatni: Légy is mellettem örökre, te csodák csodája, aki azt műveled, hogy az életem másoké és másoknak élete az enyém és kézről-kézre forog a titkos ajándék, örök cserében, az enyém a tiéddel s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc. A cselekvésben megtestesülő jelenlét intenzitását a hallható szív­ dobogás jelzi és látható kardiogramja jeleníti meg, melynek gör­ béje az „élet ütemére” orientáltan tagolja a jelenlét eseményét. És­ pedig avégett, „hogy ez ne múljék el, / hanem maradjon meg”. Ily . módon tehát a kardiogramhoz közelített íráskép sajátos temporalitást érvényesít - jelesül, az írásaktus időbeliségét (amely a Pesztrában a „panoráma” prózanyelvi átkódolásában jut kifejezésre):

94

nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot, egymás mellé téve világost, sötétet, de úgy, amint van, változva csodásán, mozogva az időben, s élve egészen. Az, ami a térben „egymás mellé téve” jelenik meg, látható kü­ lönbségeket reprezentálva, az időben egy láthatatlan kontinuitás -„eleven lánc” - alkotórésze. Itt működik a van változó - eseményes - realitása, amelyet nem a szemléleti kép vagy festői mása, hanem a nyelv képes elővezetni. Amíg ennek az eseményes aspek­ tusnak a felfedése nem történik meg, asszociációk és reprezentá­ ciók áldozata lesz a szubjektum: .v Mily zűrzavaros az élet ilyenkor s milyen sötét. Láttam feketét, fehéret, éreztem keserűt, édeset, s nem tudtam menni se jobbra, se balra. A versnyelvi ritmus kölcsönhatásba lépteti a látható ellentéteket, s az „élet ütemére” hangolt megszólalásba integrálja azokat, amit nem a szókép, hanem az íráskép tár a szemünk elé. A fekete/fehér, a keserű/édes, a jobb/bal ellentété viszonylagos, az állandó válto­ zóból, az élettörténés „eleven láncából” kiragadott dolog repre­ zentációinak a sémája. A beszélő ezt egyértelműen bevallja, s az oppozíciók világát nem kategoriális rendként, hanem az életen uralkodó „zűrzavarként”, „sötétségként” értelmezi, ami a helyes cselekvés akadálya. Az író ezeket az élet időbeli kontinuumában helyezi el, ahogyan lenni van,,,változva csodásán, mozogva az idő­ ben”. Az életidő egyszeri tapasztalatát - azt, hogy „senki más nem

95

érzi azt, mit én érzek” - az írás ragadja még, melynek mintája a kardiogram, az ujjlenyomathoz hasonló ünikális grafikai rajzolata az egyénnek: „Hallgatom á szívem. / Próbáltam lejegyezni minden kardiográmmot”. Ez a lenyomat, az egyedüli példány mintázata a papíron azt manifesztálja, ami az élet és halál között esik meg: a jelenlétet mint részesülő eseményt. A kardiogramhoz hasonlított írásmintázat biztosítja, hogy a múló, de el nem múlt - a szívve­ réssel egyidejű - idő megtestesüljön a cselekvésben. S a hallgatás ezúton eseménnyé váljon, létre jöjjön a hallgatás diszkurzusa, a vers. Ebben az értelemben a hallgatás a belső beszéd közegé, ahol a szándékolt megnyilatkozás tiszta jelentésekből álló vázlata, még nem vokalizált szemantikai mintája („kardiográfja”) alakul ki. A lejegyzés azonban már pro-gramma - nem más, mint a testi hang által inspirált, elővételezett jelkezdemény, amely á hallha­ tó dobogás üteme, ritmusa, tónusa révén a hangképző szerveket működésre készteti, s végső soron a hangot a szó indexjelévé - itt éppen a keletkező jelentő grafikai jegyévé - alakítja át olvasha­ tó létmódjában, az írásműben. A papíron megjelenítve „minden rímből jelkép, minden ütemből jel lesz”.83 Persze a költői megnyi­ latkozásban, a szóba és szóláncba integrálva, azaz diszkurzív ren­ det alkotva: a jel jele, a jelkép jelképe. A maradandó időnek, mely a kezdet és a vég határain túl is kontinuumot alkot, a nyelv nagy ideje felel meg, amelyben az írásmű eleven láncot képez az olvasók között. Az élőbeszéd szava, ha elhangzik, választ támaszt a jelen időben; a leírt szó megtestesíti az időt, azaz minden időben újra feltámasztja ezt az igényt:

83 Kosztolányi Dezső: Tanulmány egy versről. In uő: Nyelv és lélek. Bp„ Szépirodalmi, 1971.411.

96

,

Most ezt vallom utólszor: csak a betű, csak a tinta, nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely példázza az időt [...]

Az írás példává minősíti át az elhangzott szót, az egyszerit. Nem általánossá, hanem az egyszeri külön, egyszeri párjává - a példá­ ban az egy része is, de ugyanakkor analogonja is a másik különálló egynek és az egésznek. Ezért a költői szöveg mint írásmű valóban tekinthető a nyelvlátható működésének, de nem abból a célból, hogy ünnepelje magát vagy élvezhetővé tegye a jelölők játékát. Kosztolányi, aki nem vádolható optimizmussal, erről így véleke­ dik: „azt műveled, hogy az életem másoké és másoknak élete az enyém” legyen. Az erős, „eleven lánc” több gondolati rendszerben is a létezők teremtődésének hierarchikus rendjét és szilárd egysé­ gét jelképezi,84. Szép illusztrációja ennek, ahogy a láncot a Szellem és a Test viszonyára alkalmazza Oscar Wilde Humanitad című költemé­ nyének fordításában. Itt példázatos eseményként a szembeállított

84 Homérosznál az „aranylánc” az égből kiinduló és a földig gyűrűző lánc az egymásból következő teremtésaktusok föntről sorjázó, szellemi indíttatású egymásba kapcsolódásának jelképe. Az eleven jelző a „testvérláncra”, a sza­ badkőművesek szövetségének szimbólumára vonatkozik, amely körbefogja a földet A motívum Kosztolányinál azzal a sajátos jelentésakcentussal bővül, amely abból fakad, hogy a szóra és a nyelvre alkalmazza a végtelenített kom­ munikáció, az „örök csere” és az interperszonális vonatkozás hangsúlyozása mellett. Az „emberszóval”, „talpig aranyban” utalhat a homéroszi hatásra.

97

két fél „páros akarással egyszerre lendülne” A költői nyelv tárja fel, „mire való ama lánc, az okság, mely minden elevent külön egy­ bekapcsol”. A szellem és a test, az érzékek és az ész itt élettársak a költői analógia mintájára: mindkettőben ugyanaz az eleven akarás működik, az egyszeri akarata - lenni: lenni külön-külön példányból a „páros akarás” példájává. Ugyanúgy, ahogy a Halotti beszédben olvasható. -

VII. VERSNYELVI K É P Z Ő D M É N Y E K

A rituális

Halotti beszéd

A versritmus a nyelvi jelnél és alakzatainál elemibb szinten tagol­ ja újra a kijelentést, nem a trópust, hanem a verssort avatva értel­ mi alapegységgé: „Halálnak / halálával halsz. Hallá / holtát teremtő Istentől, de / feledé” De a szövegalany a figura háromtagú nominációját egy negyedikkel megtoldva, a sorhatárt átlépve az egész megnyilatkozásra kiterjeszti a versritmus jelentésképző hatását. A megnyilatkozás (általában egy versszak) határain belül az új sze­ mantikai kezdeményezés a témakifejtés szintjén érvényesíti hatását, miáltal a tárgyi és a nyelvi jelentés konfliktusa elkerülhetetlennek bizonyul, a legtöbb esetben paradox szemantikai képződményeket generálva („Az ember fáj a földnek”; „Velem azis, ki csakis halni él, / Egyenlő Szembeötlő az egyszerű prepozíciótól - Megfogsz halni, - való eltérés. S az nem a hangszimbolika következménye. Itt is a :metaforikus innováció műveletével van dolgunk: megőrizve a grammatikai és tárgyi jelentést, a verssor ritmusrendje fölülírja azokat, minthogy a ritmus révén az eltérő, sőt szembenálló szeman­ tikai terek kölcsönhatása és folytonossága érhető el.85 De azzal á

85 József Attila úgy értelmezi a ritmus szerepét, m int különböző kategóriák vagy figurák - „különböző neműek” - áthidalására hivatott eljárást: „A való•súg ellentétei a műben ritmusként szerepelnek. A versköltők élnek a legföltűnőbb ritmussal - a versköltők használják a legfóltűnöbb ellentéteket”. Ezért egyfelől „a műben, amely végső szemléleti egész, a valóság ellentéteinek, ősz-

98

19

digresszióval megtoldva, mely a hangszékvencia ritmusképletének ismétlésével a prédikációra törekvő mondatalkotás kiépülését fel­ tartóztatja, megakadályozva a hangkapcsolátoknak a szavakra, a szókapcsolatoknak a szintagmákra való lerögzítését. A ritmus tehát olyan ismétlés, amely a homofónia alapján történő összekapcsolást a grammatikai renddel szembefordítja, és az ismétlődő hangzás­ egységek prezentációját hajtja végre kitérőivel. Ezzel egyúttal a ki­ bontakozó fonikus kontinuumot képződménnyé - verssorrá - ala­ kítja át, s benne másodfokú, autonóm jelentéspotenciált nyit meg: a költői szemantika tartományát. 1. A rituális halotti beszédben a megnyilatkozás az élet megszű­ nését, a határesetet avatja eseménnyé, azt sugallva, mintha há­ romszor történne meg az egyébként törésként, egycsapásra be■ következő vég; mondhatnék, az elnyújtott agóniával rokonítja az eltávozást. - - ■■■ ' 2. Ugyanakkor a ritmus mint rekurzív művelet minden, az él‘ beszélésben megtett előrelépést - a hangzásra visszaterelő digresszió hatására - emlékeztetésként . működtet, miáltal a grammatikai jövő időt jelenre módosítja. Céljá az, hogy az utol­ só életeseményt a kimondással, a hallható szavak sorjázásával •egyidejűvé tegye: „halsz”. A jelen viszont néni a halál, hanem az élet temporalitásában - prezentált hangok meghallása során tapasztalható meg. 3. A következő eseményszintet a hangnem által jelölt képződ­ mény tárja az olvasó elé, amelyben a beszélő diszpozíciója ke­ rül át a nyelv közegébe. Az intonáció többlete okán a kijelentés*

nemcsak az állítást önti formába, hanem a beszéd alanyának a beszéd tárgyához való viszonyát is megjeleníti; állítja, hogy -vége lesz az életnek, de azt is hangsúlyozza, hogy.az hosszú, gyötrelmes, szörnyű lesz. Olyan, mintha sokszor ismétlődve teljesedne be. Ha az intonáció által sugallt jelentés kifejtésé­ re vállalkozik a beszélő - mint Kosztolányi a maga költemé­ nyében - , metaforikus kifejezéshez kell folyamodnia: „majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt”. A grammatikai és a ■tárgyi (logikai) jelentés kiegészül az egyszeri megszólaló emo• tív-akarati megnyilvánulásának pillanatnyi többletével, miáltal a szubjektív értékviszony tesz szert jelentésre. 4. A szónál elemibb szinten az ismétlés a halált a hallgatással rokonítja; a figura etimologica révén egy nyelvbelső metaforát realizál, minthogy a két szó töve - a hal és hall - egy alapfor­ mára megy vissza, vagyis eredetileg úgy keletkezhetett, hogy a ném beszélő, hallgató lénnyel hasonlították össze az elhunytat (amint az utóbbi szó esetében pedig a lezárt szeművel). Ily mó­ don a szó történeti szemantikája járul hozzá a vers értelmi tar­ tományának gazdagításához. 5. Ezt az etimológiai jelentést a vers a beszéd szintjén is tematizálja: „hadlavá holtát terümtve isteniül”. Á régi alak - Hádlává - 'hallá’jelentéssel bír; következésképpen költői regiszterben a halálnak lehet élő és nem élő alakmása - hol hallható, hol nem hallható. Gye mondoá neki, méret nüm éneik: isá, ki napon émdöl

D em ondáneki.m értne ennék: „Bizony, [a]ki napon eendel

az gyimilcstűl, hálálnék

az [on] gyümölcstől, halálnak

háláláál holsz. Hádlává szefüggéseinek ritmust kell adniuk”, másfelől „a m ű ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hoznia". Vő. József Attila: Irodalom és szocializmus. Válogatott esztétikai tanulmányok:Bp.:, Kossuth, 1967.124-125.)

100

halálával halsz”. Hallá ;

. holtát terömtévé Istentől, gye

holtát teremtő Istentől, de

félédévé.

feledé.

101

..

•

: A cselekvés eseményesülése - a hallás/hallgatás t kétféle lehet: mint a fül odafordítása a hangforrásra,aszó megtestesülésének folyamatára; és mint elfordítása attól, ami az esemény elmara­ dását eredményezi. A feledés e megközelítésben egyenértékű a hallás felfüggesztésével, ami ebben a versben a halál-esemény metaforáját képezi, akárcsak az evéssel alkotott párhuzam („evék halált”). A halált tehát meghallani is lehet különös, fel' fokozott külpontosított figyelem esetén; ami azt sugallja, hogy a nem hangzó dolgok auditív modelljét is elő lehet állítani. Ez • magának a versbeszédnek a privilégiuma, amely hangzóvá tesz füllel nem hallható entitásokat, szemmel nem látható alakoj kát és paradox értelmeket, mindenekelőtt a határtapasztalatok csöndjére vonatkozóan. 6. Transzmetaforikus műveletként tárgyalhatjuk azt az eljárást is, ahogy a ritmikus szabályozás az irodalmi memóriáf6hozza r működésbe. Közismert, hogy a vers hangzásrendje önálló kép­ ződmény: funkciója az, hogy a íul késztetésével emlékeztesse hallgatóit, a temetési szertartás résztvevőit a feledés képessé-

gére, amiképpen ezt a meghivatkozott Szentírá^7 is megtette már. Mai olvasóját viszont mindkettőre emlékezteti: a feledés­ re s a róla nyilatkozó Teremtő hangjára, de egyúttal a hangot megidéző elbeszélésre, magára a Szentírás szövegére is vissza­ vezet. Azonban a kezdetre és a végre vonatkozó bibliai szöveg a teremtéstörténet részeként értelmezi e két eseményt. A te­ metési búcsúbeszéd felidézi e szavakat, miáltal maga válik az emlékezés nyelvi inspirációjává: az elhunyttól való búcsúzást a teremtéstörténetre való emlékeztetéssel egy képződmény­ ben valósítja meg. A Beszéd következésképpen apofantikus megnyilatkozásnak bizonyul - beszéd a beszédről, avagy emlékeztetés az emlékezettárra, másodfokú irodalmi memória.8788

86 Vö. A visszatérést „a megszakított ismétlés megismétléseként” tárgyalja Igor Szmimov, s ebben a konverzív eljárásban látja az irodalom specifikus eltérését más diszkurzusokkal szemben. A műveletet az emlékezet; sajátos teljesítményeként írja le, szembeállítva az „irodalmi memória” nem mecha­ nikus, szövegek által inspirált működését a visszaemlékezés közvetlen, epi­ zodikus emléknyomokon alapuló technikájával. A konverziót alkalmazza a ritmus mindkét változatának meghatározásánál, de az ennél nagyobb egysé­ gek szintjén is, sőt, az irodalom történetiségére vetítve nemkülönben. Vö. Igor Szmirnov : Epizodikus/szemantikus emlékezet. A megkettőzött rekkurencia. In uő: 0 tóit az irodalom elméletefelé. Ford. Szilágyi Zsófia. Helikon 1999/12.113—124. A kivételesen transzparens elméleti modell logikai előfeltevésre épül, s kiegészíthetőnek tűnik a temporalitás elvével, melynek alapján a pro­ jektív memória modellje is érvényesülni tud.

87Vö. A hallás akarást feltételez: „Kinek van füle a hallásra, hallja,” (M áté 13: 9); az értelmezés pedig meghallást: „hallván, nem hallanak, sem nem értenek” (uo. 13). í . 88A latin eredeti gondolatmenetét híven követő Beszéd, fölöttébb expressziven követi a magyar élőbeszéd természetességét. Kiemelkedő elemzésében Horváth János épp ezt hangsúlyozza: „[...] ez a beszéd valóban beszéd volt először, nem pedig írásmű” (vö. H orváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest, Akadémiai, 1988.85.). Majd felhívja a figyelmet a nyelvi, irodalmi és kultúratörténeti memória kiművelésében játszott szerepére: „Ez a véletlen kedvezésből fennmaradt egyetlen leírt beszéd egész sereg le nem írottat képvisel szemünkben Képviseli a nyelv irodalmivá emelkedésének azt az előkészítő folyamatát, mely még az élőszó területén m ent végbe, latin egy­ házi kultúrán nevelkedett papok magyar beszédeiben: «tanításaiban».”A latin hatása az ő beszédükre inkább eszmei természetű volt, mintsem anyagszerü, inkább stilisztikai, m int mondattani.” (uo. 85.) Horváth János felismerte a f i ­ gura etimologica jelentőségét is, és visszavezette a Vulgata szövegére: „morte morieris”. Továbbá az élőszó mellett a metaforikus jelentésújítás forrására úgyszintén rámutatott: „A szók jelentése az egyházi nyelv képzeteivel megtartalmasodik” (uo. 86.). Ránk az a feladat hárul, hogy a nyelvi és a figuratív szemantika tematizálódásait táljuk fel, azt a világot, mely a megtapasztalhatatlan vég poétikai tapasztalatát, a „halál értelmét” teszi interpretálhatóvá.

102

103

Éppen ezzel demonstrál többet, mint egy gyakorlati búcsúbe­ széd, mint egy tisztán retorikai produkció. Hatására a feledés is új szemantikai képződménnyé alakul át: szakrális értelemben ; bűn, irodalmi vonatkozásban viszont a szemantikus emléke­ zet metaforikus reprezentációja. Eszerint a feledés tematizálása versnyelvi szerepkörben emlékeztetésként működik: arra figyelmeztet, hogy képesek vagyunk felejteni. 7. A történeti jelenlét szintjén az ismétlés projektív memóriát va­ lósít meg: például sok egyéb mellett Kosztolányi és Márai köl­ teményeit integrálja e paradigmába. így szemlélődve- vagyis a történeti poétikát mozgósítva- a műfaji rendszerben fellépő eseményeket tudjuk tetten érni. A teremtő és teremtett viszo­ nyáról szóló beszéd és az illeszkedő könyörgés szubjektuma a vershangzás „teremtőjének” pozíciójába kerül, éspedig in actu, a mondás pillanatában. Épp ez a nagyhatású hangzásrend az, ami e mondást a magyar irodalmi és költői nyelv egyik első : dokumentumává avatja, hiszen tartalma és stílusa a latin írás­ beliség teljesítménye. Ebben az összefüggésben egy másik kul­ turális kontextussal folytatott párbeszéd kezdetét is jelenti a Halotti beszéd. A halálból agónia, az agóniából apoteózis yáliLVagyis a halan­ dó máslétére, istenarcúságára utal: a Teremtő és teremtmény felfüggeszthetetlen korrelációjára, mellyel szemben a vég erőt­ len. De ezzel belépünk egy még régibb kulturális hagyomány hatósugarába: a keresztény értékrend világába. Fontos, hogy az etimon tematizálódását itt is megtalálhatjuk; különösen azért, mert immár nem a múlandóságra, hanem a jelenlét emberi

módjára hívja fel a figyelmet: „süketek hallanak, halottak fel: támadnak” (Máté 11: 4). A hallás képessége a testbe van kó­ dolva, de a hallás akarása, az odafigyelés intellektuális mun^ kát követel meg, habitus és kultúra kérdésé. Ez a rendeltetése a vers által képviselt irodalmi létnek is, amely meghallásra szólít fel ritmikus hangzásának optikai újrarendezésével, a szem elé tárásával. Nyilvánvaló: ez a szövegtől vezérelt szem nem azo­ nos az érzékelésre alkalmas pszichofizikai látószervvel, amiről . maga a vers is nyilatkozik: „Látjátuk feleim szümtükhel, / mik vogymuk: isá.por és homou /vogymuk” A szem csupán ennyit . lát. Az optikai modell ehhez a mulandóhoz, a térbén levőhöz, alakjához és alalq'a széthullásához tud hozzáférni, hogy anyaga visszatérhessen a földhöz. Ezzel szemben az olvasó szem az el­ múlás szemantikai modelljéhez fér hozzá, amely arról tudósít, . hogy a lezárulása okán egészében - konkrét részleteinek egysé­ gében - olvashatóvá lett egyszeri élettörténet miféle eseményt valósított meg, s az mit jelent a többiek, a világ számára.

A lírai H alotti beszéd Kosztolányinál

Ekkor azonban m ár nem kultúrtörténeti dokumentumként értjük meg ezt a rituális retorikai produkciót, hanem versnyelvi teljesítményként, amely az elhunytról szólván rólunk, élőkről és beszédünk természetéről beszél.

A cselekvés rituális gyakorlatától eltér a költészet írásos kultúrá­ jának vérsnyelvi teljesítménye. Vizsgáljuk meg most a poétikum többletét, amelyneklegfontosabb elve a szingularitás.Kz a kompe­ tencia nyilvánul meg bénne, hogy az egyszeri tapasztalatot egyszer megalkotott szöveg révén transzformálja létértelmező entitássá, egyetemes nyelvi diszkurzussá. Kosztolányi Dezső Halotti beszédét vesszük szemügyre. l A vég egyformán utolér minden létezőt. Por és hamu vagyunk - így a temetési szertartás. Ám az esemény, ahogy végbemegy, egyszeri; alanya „milliók közt az egyetlenegy” - írja a költő. És az

104

105

egyformáságról ezt: „Hol volt, hol nem volt Majd az utolsó szó képviseletében következik a cáfolat, mely az ismétlődő „volt” helyett az egyet, a megismételhetetlen jelét teszi predikátummá: „a világon, egyszer.”A költőt nem a volt-lét érdekli, hanem az egy­ szeri jelenlét - a lenni voltunk, éspedig a mivolt mint mibenlét modalitásában. Mi csoda? - kérdeztük a Pesztra kapcsán. A költe­ ményben csodaként ezt az egyszeriséget látjuk viszont: „Szegény a forgandó tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse” A beszélő a halandó ember mibenlétét, jelenlétmódját csak értel­ mének jelenvalóságával együtt tekinti teljesnek. A verssel szólva, ennek alakját hivatott megvalósítani a „feleim” és a „barát” kap­ csolata. A „feleim” ugyanis az egyszerinek az alakmása, aminek „a mi szívünkhöz közel álló” felel meg: ,;Látjátok feleim, egyszer­ re meghalt”. A „mi” azokat egyesíti, akik elbeszélik létezése titkát („meséljük róla”), bár nem látjuk, „se itt, se Fokföldön, se Ázsiá­ ban”. Élni és mesé/ní cseng itt össze: az élet nem merül ki azzal, aminek látja vagy hallja - közvetlenül tapasztalva - a halandó a születés és a halál közötti szakaszon. Kitörölhetetlenül hozzá tar­ tozik azonosságához az áz értelem, amit a vég után is fennmaradó vagy létrejövő elbeszélések, az egzisztenciális megértés módozatai tárnak fel. Á mivolt az amint volt narratív modalitásából olvasha­ tó ki, mert az „egyszeri” olyan e tekintetben, „mint az az ember ottan a mesében”. A történetalkotás alanyaként a mesélő a másik - elmesélt - „fél”-ből példává változtatja a maga számára és a mi számunkra ezt az „egyedüli példányt”. A sok halandó közül egy, áz individuum, a példány a példázatnak alkotórésze, egyik fele csupán. Megismételhetetlenségét, egészének egyszeriségét iga­ zán csak a költői nyelv tudja értelmi képződménnyé, esetünkben parabolává avatni. Szellemi létmódjának prezentációja nélkül az egyedi töredék marad, ego. A vers azt sugallja: az ember önmagá­ ban véve saját létének egyik „fele” marad, nem a másiknak a fele,

106

aki a mese hősévé avatja, s ezzel felebaráttá; pontosabban, „édes baráttá”. Tehát élettárssá emel mindenkit, aki az egyszeriség diszkurzusát megalkotja a másik egyedüli életéből való részesedése a koegzisztencia - példázataként: Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. A versben reinterpretált Halotti beszéd szemantikai modellje nem a halottról szól, hanem a - mű címében is megjelölt - beszéd-ről, az élőbeszédről, melynek nem jelent akadályt a létező végessége, hiszen a vég csak a róla szóló diszkurzus okán nyeri el végtelen értelmezhetőségének - maradandóságának és történe­ tiségének - távlatát. Kosztolányi Dezső a halottról szóló beszédet a beszédről szóló diszkurzussá, költészetté transzformálta. Ezért alakul át az elhunyt poriadásra ítélt teste maradandó jeltestté. A saját szobraként identifikált „felebarát” a vers szerint a „jobb” jelenlétre való törekvés letéteményese: „Ügy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,/m int önmagának dermedt-néma szobra”. Éppen a szobor és a vers e törekvésének releváns megjelenési módja - ezt demonstrálja a rím: jobbra /szobra. A néma szobor látványa - egy élet konkrét totalitása - azonban „kőbeszéddé”,jelentéses képződ­ ménnyé változik át a versbeszédnek köszönhetően, mely leírja, hogy mit gondol róla az élet, ha elbeszélésben vagy szoborban testesül meg a létező léte. A versben megnyilatkozó élet a szingularitást emeli ki:

107

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak órája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt..... „Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra.” Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.89 Ebben a perspektívában már nem a hiánya - a volt módusz je­ lentése - fogalmazódik meg, hanem hogy mivé Zeit. Lett pedig - Kosztolányival szólva - az egyszeriség csodája: hol szobor, hol mesehős, hol költő, hol olvasó - olyan, „mint az az ember ottan”, egy szövegben. Csak így tehet szert ugyanis saját diszkurzusra, melynek alapján az élet kezdeten és végen túlmutató konkrét ala­ nyiságáról, rendeltetéséről vagy akár az „örök visszatérésről” mint léteseményről lehet gondolkodni.

89Kiemelések tőlem - K.Á.

108