VITAFÓ RUM
Grammatici certant, avagy fő szerkesztő i bevezetés a „Magyar grammatika” értékeléséhez
N yK
98
Folyó iratunk vitafó rumá nak ismét van (lesz) témá ja: a 2000-ben megjelent „Magyar grammatika” című egyetemi tankönyv. Az olvasó k ez alkalommal két bírá lattal ismerkedhetnek meg, amelyeket remélhető leg a következő szá m Vitafó rum rovatá ban követni fog a bírá lt mű szerző inek vá lasza és közérdeklő désre szá mító vita alakulhat ki a nyelvleírá ssal foglalkozó k közt. Nekem is meggyő ző désem, hogy egy egyetemi tankönyv a szakma művelő i részérő l különös figyelemre tarthat igényt, egyrészt mint tudomá nyos teljesítmény, má srészt mint magyarszakos taná rok szá zainak, esetleg ezreinek megbízható ismereteket közvetítő kézikönyv. A mostani két recenzió éppen ilyen szempontbó l fogta vallató ra a tekintélyes terjedelmű kötetet. A bennük elő adottak alapjá n vá rható , hogy termékeny és jobbító szá ndékú vitá nak adhatunk teret a Nyelvtudomá nyi Közlemények következő szá má nak hasá bjain. A kibontakozó vitá ban természetesen nem kívá nok á llá st foglalni, egy lényeges dolgot azonban nem hagyhatok említetlenül, tudniillik azt, milyen nyelvvá ltozat legyen a tá rgya egy egyetemi tankönyvül szolgá ló magyar nyelvtani leírá snak. Mivel az ilyen mű felhaszná ló i fogjá k bevezetni a leendő nemzedékeket a magyar irodalmi nyelv szó - és írá sbeli haszná latá nak „titkaiba” , szükségszerűen normatív jellegűnek kell lennie. É ppen ezért helyénvaló , ha nyelvhelyességi kérdésekrő l is szó esik egy egyetemi magyar nyelvtani kézikönyvben (ezeknek nyomdatechnikailag vilá gosan el kell különülniük az irodalmi norma leírá sá tó l), szerintem azonban minden egyéb lehetséges szempont, mint pl. egyes jelenségek nyelvtörténeti magyará zata vagy tipoló giai és kontrasztív jellegű észrevételek a megfelelő szakstúdiumok keretébe tartoznak. Persze csak akkor van értelme a leíró magyar grammatikai egyetemi tankönyvben (is) foglalkozni a nyelvhelyességgel, ha egyetértés uralkodik köztünk abban, hogy vilá gosan meg akarjuk értetni magunkat magyarul beszélő embertá rsainkkal, s hogy mi is meg akarjuk érteni ő ket. Tapasztalataim szerint ez elég gyakran nehézségekbe ütközik! Nyelvi kultúrá nk siralmas színvonalá t lá tva kívá natos lenne minden egyetemen magyar nyelvet is oktatni! Vita természetesen abbó l is fakad, kinek milyen, illetve mennyire megalapozott az elméleti há ttere. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy bá rmely irá nyzat Nyelvtudomá nyi Közlemények 98. 263– 295.
VITAFÓ RUM
264
művelő i (pl. aká r a bírá lt mű szerző i, aká r annak kritikusai) megtestesíthetik az „egyedül helyes” nézetrendszert, a „végső igazsá got” . Csak érvek és ellenérvek ütköztetésével van reményünk arra, hogy egymá st esetleg meggyő zzük, vagy legalá bb arra ösztönözzük, hogy a vitatott kérdéseket újragondoljuk. Egyúttal ő szinte sajná latomnak is hangot kell adnom amiatt, hogy az elmúlt kb. má sfél évtizedben megjelent hazai (pl. magyar vagy uralisztikai) nyelvészeti munká k közül jó néhá ny nem vívott ki magá nak hasonló figyelmet a magyar nyelvtudomá ny különböző területein dolgozó kollégá k részérő l. Remélem, ezentúl jobban figyelünk egymá s munká ssá gá ra.
Magyar grammatika
98
Szerkesztette: Keszler Borbá la Szerző k: Balogh Judit, Haader Lea, Keszler Borbá la, Kugler Nó ra, Laczkó Krisztina, Lengyel Klá ra
N yK
Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., 2000. 577 o. Egyetemi tankönyv
1. Egy új egyetemi magyar nyelvtan
A múlt évben új egyetemi nyelvtan jelent meg, a Magyar grammatika (MG), melynek szerző i az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvészeti Tanszékének munkatá rsai: Balogh Judit, Haader Lea, Keszler Borbá la, Kugler Nó ra, Laczkó Krisztina és Lengyel Klá ra1. A Magyar grammatika elő djének szá mító egyetemi tankönyv, a Mai magyar nyelv (MMNy.) több mint há rom évtizeden á t volt az egyetemi magyar nyelvészeti oktatá s alaptankönyve. Léteztek mellette természetesen tanulmá nygyűjtemények, feladatgyűjtemények, gyakorló könyvek, de az alapot mégis csak az 1968-ban kiadott tankönyv jelentette. Az elkövetkezendő egy-két évtized oktatá sá t kétségtelenül a Magyar grammatika fogja meghatá rozni. A MMNy. (mely lényegében az akadémiai leíró nyelvtanra, a Mai magyar nyelv rendszerére épült) mellett rövidesen megjelentek tanulmá nykötetek2, me1
Mivel a kötet kollektív munka eredménye, a tová bbiakban a szerző kre nem hivatkozom név szerint. 2 Szathmá ri Istvá n – Rá cz Endre (szerk.) (1974), Tanulmá nyok a mai magyar nyelv szó fajtana és mondattana körébő l. Tankönyvkiadó ; Szathmá ri Istvá n – Rá cz Endre (szerk.) (1977), Tanul-
VITAFÓ RUM
265
N yK
98
lyek újabb kutatá si eredményeket közöltek. A kilencvenes évek elején összefoglaló jellegű segédanyag, az 1994-es Magyar leíró nyelvtani segédkönyv, majd annak 1996-os kibő vített vá ltozata jelent meg. A kilencvenes években elkészültek az új akadémiai nyelvtan, a Strukturá lis magyar nyelvtan (StrNyt.) kötetei (az utolsó nagyjá bó l a MG-val egy idő ben). Ez fő képpen a generatív nyelvészeti kutatá sok eredményeit foglalja össze. Ennek szemléletmó djá ra is épül tankönyv, az 1998-as Ú j magyar nyelvtan.3 Ennek a nyelvtannak azonban nem jutott meghatá rozó szerep a magyar szakos bölcsészképzésben. Míg tehá t a hatvanas években az egyetemen oktatott nyelvtan nem tért el az akadémiai nyelvtantó l, addig ma gyökeresen eltérő szemléletű. Recenzió mban nem vetem össze a két nyelvtant, kizá ró lag a MG-t vizsgá lom. A MG-nak új egyetemi nyelvtanként kulcsszerepe lesz abban, hogy a nyelvtanró l (úgyis, mint magyar nyelvtanró l, és úgyis mint a nyelvekrő l szó ló tudomá nyró l) milyen képük lesz azoknak, akik késő bb taná rként a laikusok nyelvtani ismereteit alakítjá k. Ha mindezt figyelembe vesszük, nem tarthatjuk túlzá snak a Magyar grammatika szerző inek á llá spontjá t (22), miszerint ennek a tankönyvnek a sorsa nem szakmai, hanem nemzeti jelentő ségű. Ez indokolja azt is, hogy a tankönyvrő l nem egy rövidre szabott ismertetés keretében szó lok, hanem nagyobb terjedelmű írá st készítettem ró la.
2. A Magyar grammatika
2.1. A Magyar grammatika nyelvszemlé lete A MG a korá bbi hagyomá nyos nyelvtanokhoz képest radiká lisan új szemléletet vezet be a nyelv szerkezetének elemzésében. Ennek egyik sarkalatos pontja, hogy a nyelvi alapegységek közül csak a fonémá nak, a lexémá nak és a mondatnak van megfelelő je a beszéd síkjá n: a hang, a szó elő fordulá s és a nyilatkozat. A morfémá nak és a szintagmá nak nem feleltethető meg beszédegység (32). A felfogá s helyessége mellett azzal érvel, hogy azonos mondatok má s-má s intoná ció val eltérő jelentést kaphatnak, és ez igaz a szavakra is, hiszen egy-egy dicsérő má nyok a mai magyar nyelv mondatana körébő l; Rá cz Endre – Szathmá ri Istvá n (szerk), (1972), Dolgozatok a magyar leíró nyelvtan körébő l, NytudDolg. 33. 1982; Rá cz Endre (szerk.), Fejezetek a magyar leíró nyelvtan körébő l. Tankönyvkiadó , 1989; Keszler Borbá la (szerk.) (1992), Ú jabb fejezetek a magyar leíró nyelvtan körébő l. Tankönyvkiadó .; Keszler Borbá la (szerk.) (1993), A mai magyar nyelv (Cikk- és tanulmá nygyűjtemény) I-II. Nemzeti Tankönyvkiadó . 3 É . Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptá r Péter: Ú j magyar nyelvtan, Osiris, 1998; Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturá lis magyar nyelvtan. 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó , 1992.; 2. Fonoló gia. Akadémiai Kiadó , 1994.; 3. Morfoló gia. Akadémiai Kiadó , 2000.
VITAFÓ RUM
266
N yK
98
jelző t gúnyossá tehetünk az intoná ció megvá ltoztatá sá val. Nem teljesen vilá gos azonban, hogy miért említi indoklá sként a fonéma pösze vagy zá rtabb ejtését, hiszen errő l nehezen feltételezhetnénk, hogy jelentésmegkülönböztető szerepe van. Ugyanakkor ez a felfogá s ellentmondá sban á ll a MG 369. oldalá n szereplő megá llapítá sá val, miszerint: „A mondat megalkotá sá hoz nélkülözhetetlen a hangzá s [...]” . Mivel a mondat a nyelvi rendszer, és nem a hangzó beszéd része (vö. „A mondat elvont nyelvi egység, hiá nyoznak belő le mindazok a tulajdonsá gok, melyek a beszéd mondatait konkréttá , a való sá ghoz köthető véteszik” 31), az elő bbi kijelentés vitatható – igaz viszont abban az értelemben, hogy a mondat má r kimondá sa elő tt tartalmazza azokat az elemeket, amelyek a beszédben intoná ció ként realizá ló dnak. Ha tehá t két megnyilatkozá s csupá n intoná ció já ban tér el egymá stó l, akkor a különbség a nekik megfelelő mondatban is megvan (gondoljunk példá ul az azonos felépítésű kérdő és kijelentő mondatokra). Ennek ellenére elfogadható az a szemlélet, hogy a nyelvi és a beszédbeli szintek nem feleltethető k meg egymá snak – mindez azonban bizonyos terminoló giai következményekkel já r. A morféma a MG szerint „A legkisebb nyelvi jel” (24). A jelnek van alakja és jelentése. Ha azonban egy jelentés sosem kap formá t (nem jelenik meg öná lló an a beszédben), akkor nem hívhatjuk jelnek, nem hívhatjuk m o r f ém á nak, csupá n jelentésegységnek, s z ém á nak. A MG azonban morfémá ró l beszél, mi több, allomorfró l. Az allomorf a korá bbi nyelvtanokban a morféma (nyelvi elem) beszédbeli megvaló sulá sá t jelentette. Hasonló an nyilatkozik a MG is: „Az invariá ns realizá ció i a v a r i á n s ok, vagy má sképpen a l l o m o r f ok [...]” (42). A „realizá ció ” itt csupá n úgy értelmezhető , hogy az invariá ns mint a nyelv eleme variá nsként (allomorfként) jelenik meg a beszédben. Ez pedig ellentmond a MG azon megá llapítá sá nak, hogy a morfémá nak nincs közvetlen megfelelő je a beszédben. Emellett homá lyos az invariá ns meghatá rozá sa: „Az alakvá ltozatok közül van egy tipikus, elvont, á llandó , melyet invariá nsnak nevezünk, ez reprezentá lja az adott morfoló giai kategó riá t. [...] Példá ul a ’bokor’ fogalmi jelentésű tövet a bokor- tő morféma reprezentá lja, ez az invariá ns, melynek két variá nsa, két allomorfja van: bokor-, bokr-. [...]” (42). Ellentmondá sosak a jelző k: ha az „elvont” -at vesszük figyelembe, akkor az invariá nst az összes alakvá ltozat egy képletben való á brá zolá sá nak kell tartanunk. Ha viszont a „tipikus” -t vagy „á llandó ” -t tekintjük, akkor az invariá nst valamelyik allomorffal kellene azonosítanunk. Ez a két jelző azonban egymá snak is ellentmond, hiszen ha a forma á llandó , akkor csak egy formá val szá molhatunk, és nincs értelme az egyetlent tipikusnak nevezni. Ha pedig több allomorf között lenne tipikus, akkor el kellene tudnunk dönteni, hogy a -ban és a -ben variá nsok közül melyik az invariá ns. Való já ban egyik sem, hanem egy elvont alak, amelyet a MG is -ban/-ben formá ban jelöl.4 4
Megjegyzendo, hogy a MG-ban az allomorf fogalma is problémá s. A 25. oldalon arró l olvas-
VITAFÓ RUM
267
N yK
98
A MG szerző i megá llapítjá k, hogy „Fogalmi jelentésük jellemző en a tő morfémá knak van [...], a viszonyjelentés a toldalékmorfémá kra jellemző [...]” (26) Ebben a kijelentésben kulcsszerepe van a „jellemző en” hatá rozó nak, enélkül ugyanis nem fogadhatná nk el. Erre a megá llapítá sra épül a MG egész nyelvszemlélete, azonban – úgy tűnik – a szerző k tová bbi elemzéseik sorá n má r nem tulajdonítanak nagy jelentő séget annak, hogy megfigyelésük a jelenségeknek csak egy körében (jó llehet, a magyarban meglehető sen tá g körében) igaz. A MG szerző i ugyanis a viszonyjelentéssel bíró szavak segítségével alkotott szerkezeteket m o r f o l ó g i a i t e r m és z e t ű nek nevezik annak alapjá n, hogy az ilyen szavak olyan szemantikai szerkezetet alkotnak a tő vel, mint amilyet a toldalékok szoktak. Természetesen szükség van a grammatikai funkció és a fogalmi jelentés elkülönítésére, és vitathatatlan, hogy hasonló grammatikai funkció t hol kötött, hol szabad morfémá k töltenek be. Túlzá s azonban azt á llítani, hogy a grammatikai funkció k betöltése első sorban a toldalékmorfémá k feladata, és az olyan öná lló szavak, melyek grammatikai funkció t töltenek be, a toldalékmorfémá k feladatá t lá tjá k el. Még súlyosabb terminoló giai következetlenség az ilyen funkció t „morféma jellegű funkció ” -nak nevezni (a 28. oldaltó l kezdve az egész könyvben igen gyakran), vagy azt á llítani, hogy „A segédszó k haszná lata ezért a morfémá k haszná latá val egyezik meg” (29). Könnyen kitalá lható , hogy ezeken a pontokon a szerző k morfémá n toldalékmorfémá t értenek – á m mivel morfémá nak tartjá k a tő morfémá t is (melynek tartalmas jelentést tulajdonítanak), az á llítá s, ill. a terminus értelmezhetetlen. Hasonló képpen zavaró a „morfoló giai természetű szerkezet” kifejezés haszná lata öná lló szavak kapcsolatá ra vonatkoztatva (a 29. oldaltó l kezdve), ha a morfoló giá t úgy hatá rozzuk meg, hogy „a szó szerkezetét, belső struktúrá já t vizsgá lja” (37). Tautologikus morfoló giai típusú összetételekrő l beszélni (többek között 326), hiszen a MG az összetett szó t egy szó nak tartja, és a szó belső szerkezetét a morfoló gia vizsgá lja: következésképp minden összetétel „morfoló giai” . Problematikus tová bbá , hogy a MG a kötő szó t, a partikulá t, a névelő t és a tagadó szó t „nem morfoló giai természetű viszonyszó ” -nak tartja. Kérdés azonban, hogy milyen természetű elemei ezek a nyelvnek, ha ezt a funkció t is szavak, morfémá k lá tjá k el. (Ha az eldöntendő kérdést az intoná ció vagy az -e partikula jelöli, akkor az -e partikula tulajdonképpen „intoná ció s természetű” ?) A MG á llítá sa szerint „Nem tartoznak közvetlenül a mondat struktúrá já ba, szintaktikai kapcsolat nem köti ő ket a mondat tagjaihoz [...]” (73). Ha azonban szintaktikailag nem illeszkednek a mondatba, akkor mi az illeszkedés mó dja? Miként lehethatunk, hogy az elohangzó szerepe a különbözo morfémavariá nsok – értsd: allomorfok – megkülönböztetése. Érthetetlen, mi szükség lenne a variá nsok megkülönböztetésére, ha egyszer azonos funkció t töltenek be.
VITAFÓ RUM
268
N yK
98
séges az, hogy az egyébként igen szabad szó rendűnek tartott magyar nyelvben ezeknek a szavaknak szigorúan kijelölt helyük van: a mó dosító szó k és a tagadó szó k közvetlenül megelő zik azt a szó t (szerkezetet), amelynek a való színűségét meghatá rozzá k, vagy amelyiket tagadnak (ahogyan a jelző megelő zi a jelzett szó t, a hatá rozó szó a melléknevet, a névelő a névszó t), és egyik sem á llhat az á llítmá ny utá n. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a MG ellentmondá sba is keveredik: a 276. oldal szerint a partikula nem illeszkedik be a mondat szerkezetébe, míg a 278. oldalon azt olvashatjuk, hogy az eldöntendő kérdés szintaktikai kategó ria, melynek kötelező eleme a kérdő intoná ció vagy az -e partikula. Ugyanitt azt is megtudhatjuk, hogy az „ó hajtó mondat modá lis alapértékét a bá r, csak, bá rcsak partikulá k jelölik” . Ha egy partikula szintaktikai kategó riá t jelöl, akkor nyilvá nvaló an hozzá tartozik a mondat szintaktikai szerkezetéhez. Ezeket a kapcsolatokat a 28-9. oldalakon a MG egyenesen nem grammatikai szó kapcsolatnak minő síti, s mint írja, „Az ilyen kapcsolatok együttes haszná latá t nem grammatikai szabá lyok irá nyítjá k” (29). A véleményem szerint a nyelv egyik elemét sem zá rhatjuk ki a nyelvtanbó l, függetlenül attó l, hogy annak milyen a jelentése, vagy milyen funkció t tölt be. A MG nem tisztá zza, hogy ezek a szavak hogyan illeszkednek be a mondatba, ha sem szintaktikai, sem má s grammatikai viszony nem köti ő ket a mondat többi részéhez. Hasonló képp ellentmondá sos az, hogy az á llandó sult szó kapcsolatokat a MG kizá rja a szintagmá k körébő l (29, 350). Ha elfogadná nk, hogy a sajá tos jelentésű szó kapcsolatok szintaktikailag nem szerkesztettek („a szavakat csupá n a megszoká s tartja össze [...] csak formai szempontbó l hasonlítanak a való di szó kapcsolatokra. Egyetlen, osztatlan szó tá ri tételnek tekintendő k” , 29), akkor nem talá lná nk magyará zatot arra, miért érvényesülnek bennük maradéktalanul a szintaktikai szabá lyok (pl. az egyeztetésre vonatkozó ak).5 Ezt az elhatá rolá st má s helyütt azzal tá masztja alá , hogy „Ezek a szerkezetek [= az á llandó sult szó kapcsolatok egy csoportja] szintaktikailag á ltalá ban elemezhető k lennének, de szemantikailag má r nem, hiszen tömbösödött a jelentésük” (350). Ezzel figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a nyelv formai és szemantikai szerkezetének felépítése nem mindig feleltethető meg közvetlenül egymá snak. Emellett a MG megkülönböztet lexikai és grammatikai igét. Az elő bbi maga az ige, az utó bbi tulajdonképpen nem má s, mint az á llítmá ny. (A 408. oldalon szereplő „lexikai-grammatikai ige” fogalmá t nem sikerült tisztá znom.) A grammatikai ige fogalmá nak bevezetése azonban nem csupá n a terminoló gia céltalan szaporítá sa (hiszen ugyanazt á llítmá nyként is megnevezhetnénk), de a szó faj és a 5
Ugyanakkor nem vilá gos, hogy ha a sajá tos jelentésű szintagmá kat kizá rja a szintagmá k körébő l, akkor a sajá tos jelentésű összetételeket miért elemzi szintagmaként. A 331. oldalon szereplő elemzés szerint a leá nyá lom birtokos jelző s alá rendelés. A leá nyá lom jelentése azonban nem ’a/egy leá ny á lma; olyan á lom, amelyet leá nyok á lmodnak’, hanem ’ideá lis á llapot’.
VITAFÓ RUM
269
mondatrész fogalmá nak összemosá sa is. Ilyen alapon a ragos vagy névutó s fő neveket grammatikai hatá rozó szó knak kellene neveznünk (hiszen alapvető en hatá rozó i funkció t lá tnak el, és a hatá rozó szó a hatá rozó i pozíció betöltésére specializá ló dott szó faj), a jelző t nevezhetnénk grammatikai melléknévnek, a teljes mondatot pedig grammatikai mondatszó nak. A kettő s elnevezés létjogosultsá gá t véleményem szerint semmi nem tá masztja alá . A fentebb vá zolt nyelvszemlélet az egész Magyar grammatiká t á thatja. Ennek a gondolkodá smó dnak bizonyos elemei a hagyomá nyos nyelvtanírá sban is újnak szá míthatnak, hiszen még az 1996-os Segédkönyvben sem szerepelnek. Az ellentmondá sok, a következetlenségek talá n ennek tulajdonítható k. 2.2. A magyar nyelv: de melyik?
N yK
98
Mielő tt egy nyelv leírá sá ba fogunk, elengedhetetlen döntést hozni arró l, hogy a nyelv mely vá ltozatá t, vá ltozatait írjuk le. É les hatá rokat húzni természetesen lehetetlen, de alapvető en mégis tisztá zni kell, hogy figyelembe vesszük-e a nyelvjá rá sok adatait, vagy csupá n a köznyelvre szorítkozunk; foglalkozunk-e a beszélt nyelvi, esetleg a perifériá lis tá rsadalmi csoportok idiolektusaival, vagy csupá n a művelt köznyelv, az irodalmi nyelv adataival szá molunk. A nyelv szinkró n leírá sá ná l be kell hatá rolnunk, hogy a nyelv mely korszaká nak á llapotá val szá molunk: ha a nyelvtanírá s idejének nyelvá llapotá t írjuk le, akkor is el kell döntenünk, milyen régi szövegeket tekinthetünk még a mai nyelvá llapot tükrének. A leíró nyelvtanok többségének á ltalá nos problémá ja, azaz a vizsgá lt nyelvvá ltozat körvonalazatlansá ga a MG esetében is megfigyelhető . Bizonyos pontokon, úgy tűnik, hogy a szerző k a mai beszélt nyelv leírá sá ra törekedtek. A 159. oldalon – nagyon helyesen – azzal utasítjá k el a bennünket és minket exkluzív, ill. inkluzív értelmezését, hogy ez „nem élő gyakorlat a magyar nyelvhaszná latban” . Ezzel szemben rengeteg olyan példá t, idézetet talá lunk, amely a mai nyelvá llapotban elképzelhetetlen: Tégy le Dimén Ilká ró l, ha nem, meghó tá l (106); Azon tűnődtem, vajon megtenném-e az én Magdusá mért, hogy ö t esztendeig dró toznék? (107); A veszekedőket lecsendesítendő, kopogni kezdett vonalzó já val (233); A kis jö vevény megszületvén, boldogsá g tö ltö tte el az egész csalá dot (408). A 230. oldalon nem minő síti archaikusnak a lá thatni, olvashatni, tudhatni alakokat, viszont a 237. oldalon egyenesen helytelennek minő síti a híve, vívén hatá rozó i igenévi formá kat. Mi több, a 303. oldalon a jelző i szerepű hangutá nzó szó ra a brekeke béka, nénó autó szerkezeteket hozza, holott ilyen szerkezetek csak a gyermeknyelvben fordulnak elő . Meglepő az igei igenév kategó riá já nak tá rgyalá sa: a MG maga is elismeri, hogy „e szokatlan igenévi alak a mai nyelvben egészen idegenszerűnek tűnik” . A 248. oldalon szereplő tá blá zatban az alakok végén a hatá rozott igeragozá s igeragjai á llnak, bá r utá na a MG amellett érvel, hogy a rendszer a névszó i
VITAFÓ RUM
270
N yK
98
személyjelezésre hasonlít. Természetesen ma má r egy magyar beszélő sem tudja eldönteni, hogy a sütö ttünk vagy a sütö ttük kalá cs, a hoztatok vagy a hoztá tok kalá cs a helyesebb. A MG bizonyos esetekben figyelembe veszi a stigmatizá lt nyelvvá ltozatok jelenségeit is, így példá ul szó l a ná kolá sró l (114). Má s helyen azonban sokkal elfogadottabb beszélt nyelvi jelenségeket hagy figyelmen kívül. A 110. oldalon olvasható a következő á llítá s: „Az alakok tekintetében: megingathatatlan az ikes jelleg a kijelentő mó d E/1. személyében.” A való sá gban azonban éppen az első személyben a legnagyobb az ingadozá s, hiszen a harmadik személyben csak néhá ny szó ban figyelhető meg vá ltakozá s, és a történeti adatok alapjá n figyelhető meg nagyobb vá ltozá s; a má sodik személyben pedig az sz ~ l ingadozá s má ra teljesen megszűnt, a vá ltozá si folyamat végbement. Az első személyben azonban az eszem, iszom, alszom, dolgozom alakok mellett egyre nagyobb teret hó dítanak az eszek, iszok, alszok, dolgozok alakok, és ezek lassan elfogadottá vá lnak a köznyelvben is – legalá bbis sokkal elfogadottabbak, mint a MG á ltal tá rgyalt ná kolá s. A 118. oldalon szereplő tá blá zatban a feltételes mó d E/1. személyében az aludná m, esném, rejtőzném alakok szerepelnek, holott ezek kifejezetten modorosnak hatnak, szemben a megszokott aludnék, esnék, rejtőznék alakokkal. Bá r elő fordul, hogy a MG példá i között szerepelnek olyan szavak, melyek egyá ltalá n nem tekinthető k az irodalmi norma részének (dettó , pozitíve, privá tim, vizaví 216), vannak esetek, amikor úgy tűnik, hogy a MG csupá n az irodalmi nyelvet, mi több, a helyesírá si szabá lyzatot tartja a nyelvleírá s tá rgyá nak. A 98. oldalon azt olvashatjuk, hogy amió ta a helyesírá si bizottsá g megvá ltoztatta a hivő írá sá t hívő-re, szá mon kell tartanunk a hisz ige hosszú magá nhangzó s v-s tövét. Ez a felfogá s vitatható , hiszen a helyesírá si bizottsá g nyilvá n az élő nyelv vá ltozá sait vette figyelembe, nem pedig maga hozta létre az új alakot: a nyelvleírá snak pedig célszerűbb lenne a nyelvet, nem pedig a helyesírá si szabá lyokat szem elő tt tartania. A nőtö k6 szavakban bekövetkezett, a helyesírá s á ltal nem jelölt nyúlá st (97), ső t, a jö ssz, jö ttö k, jö jjenek alakokban bekövetkezett nyúlá st sem veszi figyelembe7 (102), pedig ez utó bbit még a helyesírá s is jelöli. S elő fordul az is, hogy a MG a nyelv leírá sa helyett nyelvhelyességrő l beszél: „Ez utó bbi szerkezet nyelvi helyessége vitatható ” (231); „Az -andó /-endő igenevek gyakrabban kerülnek á llítmá nyi szerepbe, bá r helyességüket némelyek vitatjá k [...]” (248); „nyelvhelyességi szempontbó l kifogá solható ” (339), ső t, helyenként preskriptív jellegű: „Megfontolandó azonban, hogy a hatá rozó i igeneveket nem hosszan kellene-e ejteni és írni [...]” (98). Egy leíró nyelvtannak nem szerepe, hogy megszabja, miként haszná ljá k a beszélő k a nyelvet. Természetesen az egyes nyelvi jelenségekrő l 6
A MG á llítá sa szerint ilyen nyúlá s a szőj, szője, ró juk alakokban is bekövetkezik. Személy szerint azonban ilyet nem tapasztaltam, és biztos, hogy nem jellemző je a normatív kiejtésnek. 7 A tő elemzésénél a toldalékhoz utalja, a toldalékokná l viszont szó sincs ilyen alakvá ltozatró l.
VITAFÓ RUM
271
N yK
98
meg lehet á llapítani, hogy megfelelnek-e az irodalmi vagy egyéb normá nak, de nem lehet nyelvtanilag hibá snak minő síteni a Ha rosszul tetszik lenni, kinyithassuk az ablakot mondatot (372). Ez ugyanis a magyar nyelv mai egyes idiolektusaiban teljesen grammatikus, ha az irodalmi normá nak nem felel is meg. Ezzel szemben a MG gyakran idéz példaként olyan mondatokat, amelyeknek grammatikussá ga való ban vitatható . Az á ltalam megkérdezett nyelvhaszná ló k többek között a következő mondatokat tartottá k egyöntetűen helytelennek: *A magyarok régó ta élő nép a Ká rpá t-medencében (129); *Mindenki ünnepelte, győztes maradva (254); *A bú tort pakolá sban szö rnyen elfá radtam (286); *A lapokat bö ngészésben megfá jdult a szemem (375); *Egy fejlett orszá gban kifizetődő jó taná r lenni (407); *Csodá lkozott ö nmagá n, aki ilyen teljesítményekre képes (501) stb. Hibá snak tartottá k az olyan szerkezeteket is, mint *az idén má r harminc éves is elmú ló bará tom; *a jö vőre még ó vodá s maradó kisgyerek (447). (Ezeket az adatokat a MG csillagozá s nélkül, grammatikus szerkezetekként hozza.) Az adatok közlési mó dja is vitatható helyenként. A helyesírá si szabá lyzat szerint a meghonosodott idegen szavakat kiejtés szerint, a meg nem honosodottakat az eredeti helyesírá s szerint kell írni. Azt bizonyá ra a MG szerző i sem érzik úgy, hogy a ketchupö z (sic!, 309) kevésbé honosodott meg, mint a tékvandó zik (sic, uo.). Nagyobb hiba az egy szó n belüli következetlenség: jammel, rappel. Helyesen vagy az eredeti alakot megő rizve (jamel, rapel), vagy még helyesebben fonetikusan (dzsemmel, reppel) kellene ezeket írni. A MG elő djével, a MMNy-vel szemben á ltalá ban nem adja meg adatai forrá sá t. Két fejezetben azonban (462-8, 542-53) szinte minden példa irodalmi idézet. É rdekes, hogy a közöttük elhelyezkedő fejezetben is talá lunk nyilvá nvaló idézeteket, de a forrá s megjelölése nélkül (429). Az idézetek haszná latá nak szükségessége kétségbe vonható . A szerző tekintélyére csak akkor van szükség, ha a mondatban a mindennapi nyelvhaszná lattó l eltérő jelenség fordul elő . Ebben az esetben a nyelvi jelenség nem feltétlenül jellemző a bemutatott nyelvá llapotra, ha elő fordul is, nyilvá n archaikus, stilá risan vagy má s mó don jelölt. Így azonban a szerző tekintélye sem teszi alkalmassá , hogy a bemutatott jelenséget igazolja. (Természetesen a nyelvtörténeti adatokná l má s a helyzet.) 2.3. A magyar mint az emberi nyelv egyik megvaló sulá sa Különösebb elméleti megfontolá sok nélkül is belá tható , hogy minden emberi nyelv közös alapra épül (a csecsemő a környezetében beszélt nyelv(ek)et tanulja meg, az(oka)t viszont feltétlenül; a nyelv elsajá títá sá ra csak az ember képes: a nyelv fajspecifikus stb.). Az is nyilvá nvaló , hogy csak olyan nyelvleírá s tekinthető adekvá tnak, mely összevethető má s nyelvek leírá saival. A MG csak nagyon ritká n hivatkozik má s nyelvekre – ez önmagá ban nem lenne kifogá solható , hiszen nem
VITAFÓ RUM
272
N yK
98
kontrasztív nyelvtan. Ha viszont mégis kontrasztív megá llapítá sokat tesz, elvá rható , hogy a megá llapítá s helytá lló legyen, és a téma jobb megértését szolgá lja. A 192. oldalon a következő ket olvashatjuk: „A magyar esetrendszer rendkívül gazdag, jó val több esetet foglal magá ban, mint bá rmelyik indoeuró pai nyelv.” Arró l azonban má r nem szó l, hogy ez minek köszönhető : annak, hogy az eset kategó riá ja az indoeuró pai nyelvek rendszerében egészen má s, mint a magyarban. A magyar esetragot vagy névutó t rak a névszó hoz, a névutó á ltalá ban a rag nélküli névszó hoz já rul. Ahol a névutó ragos alakhoz já rul, ott sem á llnak szemben egymá ssal a különböző esetű névszó val, de azonos névutó val alkotott szerkezetek. Ezzel szemben az indoeuró pai nyelvekben azonos elöljá ró szó val (amely funkcioná lisan nagyjá bó l a magyar névutó megfelelő je) á ltalá ban több esetben is á llhat a névszó , és az eltérő kombiná ció k eltérő jelentésűek. Ez magyará zza, hogy az indoeuró pai nyelvekben nincs szükség annyi esetre, mi több, az esetrendszer fokozatosan fel is bomolhat (amint az az indoeuró pai nyelvek jelentő s részében meg is történt). Az indoeuró pai nyelvekkel való összevetés rá adá sul azt sugallja, hogy a magyarban rendkívül sok eset van. Ugyanakkor vannak nyelvek, amelyekben jó val több esetet tartanak szá mon (pl. a Kauká zusban beszélt lak nyelvben kb. negyvenet8). A 282. oldalon a névelő kapcsá n a MG megjegyzi, hogy egyes nyelvekben (pl. az oroszban) nincs névelő , má s nyelvekben pedig a szó utá n á ll (a svédben vagy a bolgá rban). Ha kitér erre, akkor érdemes lett volna azt is említeni, hogy a németben részt vesz a névszó ragozá sban. A névelő funkció já nak megértésében segített volna, ha bemutatjá k, miként jelölik a névelő nélküli nyelvek azokat a jelentéseket, amelyeket a magyar a névelő vel. Ez talá n megmagyará zhatná , miért azonosíthatjuk a névelő kategó riá já val má s nyelveknek olyan morfémá it, melyek a névszó utá n, agglutiná ló dva jelennek meg. Ilyen kifejtés nélkül a svéd és a bolgá r névelő re való utalá s céltalan. A 379. oldalon a következő ket olvashatjuk: „A magyarban nagy szerepet kapnak a modá lis partikulá k [...] Ez összefügg azzal, hogy a magyar nyelv viszonylag szabad szó rendű, és a mó dbeli segédigék sem alkotnak olyan struktúrá t, mint példá ul az angolban és a németben, így a mondatfajta sem hatá rozható meg ezek segítségével.” Homá lyban marad, hogy a szó rend szabadsá ga vagy kötöttsége miként függ össze a mó dok és mondatfajtá k kategó riá ival. Vegyük az angol példá kat! Az eldöntendő kérdés szó rendje való ban eltér a kijelentő mondatétó l, de ugyanakkor sajá tos intoná ció jellemzi, mint a magyarban. A kiegészítendő kérdésnek is sajá tos szó rendje van, de a kérdés jelölő je első sorban a kérdő szó , mint a magyarban. Mindemellett a modá lis segédigéknek csak egy alakjuk van: nincs to-igenévi és pő reigenévi alakjuk; egyes szá m harmadik sze8
Komló sy Andrá s: lak. In: Fodor Istvá n (szerk.) (1999), A vilá g nyelvei. Akadémiai Kiadó . 812– 3.
VITAFÓ RUM
273
98
mélyben nem kapnak -s ragot; nincs ing-es alakjuk; nincs múlt idejű alakjuk.9 Mindez elkülöníti ő ket az igéktő l és a többi segédigétő l, és a partikulá hoz közelíti ő ket. Mindezekbő l nyilvá nvaló , hogy ezeken a pontokon nincs nagy különbség a két nyelv között. A mó d és a mondatfajta közötti összefüggés sem vilá gos, hiszen a felszó lító mondatra jellemző felszó lító mó dot sem az angolban, sem a magyarban nem segédige fejezi ki, a kérdő és kijelentő (ill. ha szá molunk vele, a felkiá ltó ) mondatban pedig az angolban viszonylag sokféle modá lis segédige jelenhet meg, de egyik sem kötő dik valamelyik mondatfajtá hoz. É rthetetlen az a kijelentés is, hogy „A magyar nyelvben nem tartunk szá mon mó dbeli segédigéket (kivéve a volna igei segédszó t és a talá l segédigét; 387).” Nemcsak azért, mert ha kettő t szá mon tartunk, akkor nem á llíthatjuk, hogy nem tartunk ilyet szá mon, hanem azért is, mert a modá lis segédigék csoportja való színűleg minden nyelvben igen szűk, mivel nyelvtani szerepük van, és egy zá rt rendszer kategó riá it jelzik. Má s helyen a MG tévesen á ltalá nosít. A 309. oldalon ez á ll: „Bá rmelyik nyelv szó képzésének leírá sá ban a képző knek viszonylag nagy szá má val talá lkozhatunk.” A „bá rmelyik nyelv” itt nagyon erő s túlzá s, hiszen vannak nyelvek, amelyekben egyá ltalá n nincs szó képzés (vietnami10, joruba11), vagy alig van (kínai12, lao13).
N yK
2.4. Szinkró n leírá s diakró n magyará zatokkal
A korá bbi példá kon is lá tszik, hogy bá r a MG leíró nyelvtan, helyenként történeti magyará zat keveredik szinkró n leírá saiba. Történeti há ttérrel azonban nem lehet bá rmilyen szinkró n jelenséget értelmezni, a szerző k maguk is így foglalnak á llá st: „Az ilyen megfogalmazá sokban a l e í r ó és a t ö r t én e t i s z e m l él e t e r ő s k e v e r e d és év e l v a n d o l g u n k , és e z h e l y t e l e n ” (312, kiemelés tő lem – F. L.). Véleményem szerint diakró n magyará zatnak egyetlen szerepe lehet a szinkró n leírá sban: megmagyará zhatja a nyelven belüli ingadozá sokat, az egyes nyelvvá ltozatok közötti eltéréseket, az irodalmi és a köznyelv közötti különbségeket. Ezeknek ugyanis az esetek többségében az a magyará zatuk, hogy a vá ltozá sok éppen folyamatban vannak, ill. az egyes vá ltozatokban különböző mértékben mentek végbe. A történeti magyará zatok a tankönyvben helyenként arra vezethető k vissza, hogy a MG a nyelvet a való sá gosná l sokkal szabá lyozottabb rendszernek tekinti. 9
Ková cs Já nos – Lá zá r A. Péter – Merrick, Marion (19983), A– Z angol nyelvtan. Corvina, Budapest. 315– 321, 553– 554. 10 Szegő Lá szló : vietnami. In: A vilá g nyelvei. 1529. 11 Fodor Istvá n: joruba. In: A vilá g nyelvei. 641.: A „szó képzés eszközei” (feltehető en elírá s a szó alkotá s helyett) között nem szerepel a képző vel való lexémaalkotá s. 12 Bartos Huba: kínai. In: A vilá g nyelvei. 730. 13 Kardos Tatjá na: lao. In: A vilá g nyelvei. 815.
VITAFÓ RUM
274
N yK
98
Szemlélete szerint amennyiben egy jelenség nem magyará zható a nyelv szinkró n szabá lyaival, akkor azt nem lehet tényként (mint szabá lytalansá got, sajá tos esetet) elfogadni, hanem magyará zni kell. A 132. oldalon példá ul megemlíti, hogy ragtalan fő név is lehet hatá rozó , majd azonnal hozzá fűzi, hogy az adott fő nevek való színűleg kihagyá sos szerkesztéssel vá ltak hatá rozó vá . Mivel a MG szerint a fő nevet csak az esetrag (ill. a névutó ) teszi alkalmassá hatá rozó i pozíció betöltésére, az esetrag nélküli, de hatá rozó i pozíció ban á lló fő név nem illeszkedik a rendszerbe, valahogy azonban mégis indokolni kell létét, emiatt ismertetik a szerkezet feltehető eredetét. A képző k kombiná ló dá si szabá lyait – mivel szinkró n szinten nem talá l törvényszerűségeket – történetileg vilá gítja meg (307): ez viszont szinkró n leírá sban nem tekinthető magyará zatnak. „A mutató névmá si kijelölő jelző s szerkezetekben az egyeztetés azzal magyará zható , hogy ezek a szó kapcsolatok értelmező s szerkezetbő l keletkeztek hangsúlyeltoló dá ssal: ezt, a há zat → ezt a há zat.” (449) Szinkró n szinten ez sem magyará zat. A szinkró n és diakró n szempontok különös keverésével van dolgunk a szó alkotá sró l szó ló fejezetben. A MG a szó alkotá st külön fejezetben, sem az alaktan, sem a mondattan alá nem rendelve tá rgyalja. Ebben eltér elő djétő l, a MMNy-tő l, mely az alaktan fejezetben tá rgyalta a szó alkotá s mó djait. Mindez azt sejteti, hogy a MG szerző i a szó alkotá st a nyelvi szintek közénem illeszthető jelenségnek tartjá k. Sajnos azonban nem olvashatunk arró l, hogy miképp képzelik a szó alkotá s illeszkedését a nyelvi rendszerhez, ső t, magá t a szó alkotá s mibenlétének definíció já t sem talá lhatjuk meg. Ha összevetjük az egyes szó alkotá si mó dok definíció it, azt a közös voná st vehetjük észre, hogy a szó alkotá s új szó t hoz létre. A MG a szó terminust két jelentésben haszná lja: a szó elő fordulá séban és a lexémá éban (vö. 26). Mivel a ragos, jeles alakok is szó elő fordulá sok, és ezeket a MG nem sorolja a szó alkotá s körébe, kétségtelennek kell tartanunk, hogy a MG szó alkotá son lexémaalkotá st ért. A lexémaalkotá s, a szó kincs bő vítése (bő vülése) nyelvi vá ltozá s. A nyelvi vá ltozá s a nyelvtörténet tá rgya, nem pedig a leíró nyelvtané. A radiká lis következtetés tehá t az lenne, hogy a szó alkotá s nem tartozik a szinkró n leírá sba. Kétségtelen azonban, hogy egy élő nyelv leírá sá tó l nem teljesen idegen a szó kincs bő vülésének leírá sa, hiszen a szinkró n leírá s nem a szó szoros értelmében vett pillanatfelvétel, és a szinkró n leírá sba kényszerűen is beletartoznak bizonyos diakronikus elemek (pl. az ingadozá sok, a nyelvvá ltozatok közötti eltérések, melyek nyelvtörténeti vá ltozá sokra utalnak). Ha viszont egy szinkró n leírá sba beemeljük a szó kincs vá ltozá si folyamatainak leírá sá t, akkor egyfelő l nem szabad megelégednünk a szó kincs bő vülésével, hanem tá rgyalnunk kell a szó kincs szegényedését is (a kifejezések elavulá sá t, szemantikai mező k eltűnését stb.); má sfelő l ki kell térnünk a jövevényszavakra is (különös tekintettel arra, hogy
VITAFÓ RUM
275
ezek a szinkró n rendszertő l el nem vá lasztható k, l. a magyarbó l hiá nyzó hangok helyettesítése, a jövevényigék képző vel való ellá tá sa stb.). Mindezek szorosan összefüggenek a beszélő közösség szociá lis és történelmi viszonyaival is, tehá t messze vezethetnek a nyelv szinkró n leírá sá tó l. Míg a szó képzés vagy a szó összetétel nem feltétlenül hoz létre lexémá t, addig a MG á ltal „ritká bb” -nak nevezett szó alkotá si mó dok mindig ezt eredményezik. Ebbő l következik, hogy a szó alkotá sok ezen csoportjá ba tartozó esetek nyelvi vá ltozá s sorá n jönnek létre, tehá t nem tartoznak a szinkró n leírá shoz. A tulajdonnevek köznevesülésérő l szó lva a szerző maga is megemlíti, hogy a köznevesülés beszélő rő l beszélő re terjedő , lassú folyamat (azaz vá ltozá s) (344). A szó hasadá st a hangvá ltozá shoz köti, a népetimoló giá t az idegen szavak befogadá sá hoz: ezek szintén történeti folyamatok. A szó csonkítá s terminusró l a MG maga említi, hogy a nyelvújítá s korá ban keletkezett szavak esetében haszná ljuk: ebben az esetben még azt sem lehetne mondani, hogy a tankönyv a most folyó vá ltozá sokró l beszél.
98
2.5. Terminus technicusok a Magyar grammatiká ban
N yK
Egy tudomá nyá g nyelvezetének kialakítá sakor két fő szempontot kell figyelembe venni. Az egyik, hogy a terminus technicusok kialakítá sa önkényes: bá rmilyen jelenséget megnevezhetünk bá rhogyan. A jelenségek körét az adott szakkifejezéshez a definíció rendeli hozzá . Amennyiben egy kifejezést szakkifejezésként definiá lunk, az adott kontextusban megszűnik a kifejezés hétköznapi értelme: éppen ez teszi lehető vé, hogy szakkifejezésként a nyelv bá rmelyik elemét felhaszná ljuk, adott esetben új szavakat hozzunk létre. Má sfelő l mégis törekedni kell arra, hogy a szakkifejezések lehető leg koherens rendszert alkossanak. A Magyar grammatiká ban e téren is tetten érhető k következetlenségek. A 83. oldalon ezt olvashatjuk: „Kiefer Ferenc akció minő ségen tulajdonképpen akció viszonyt ért [...]” . Ha figyelembe vesszük, hogy a terminusok jelentését a definíció szabja meg, ezt a mondatot értelmetlennek kell tartanunk. Kiefer Ferenc ugyanis nyilvá n azt érti akció minő ségen, amit akció minő ségként definiá l. Mondhatjuk tehá t, hogy amit X. akció minő ségnek definiá l, az ugyanaz, amit mi, a nyelvészeti hagyomá ny vagy Y. akció viszonynak nevez(ünk); má s esetekben szemére vethetjük valakinek, hogy két terminust is hasonló an definiá l. Nem á llíthatjuk azonban, hogy egy jelenséget valaki nem az „igazi nevén” nevez. A 426. oldalon az á llandó hatá rozó kifejezés elvetésekor a tankönyv egyik indokként azt jelöli meg, hogy régebben á llandó hatá rozó nak mindenféle, de csak a meghatá rozott esetragokkal kifejezett vonzatokat neveztek. Semmi nem zá rná ki, hogy a MG újradefiniá lja az á llandó hatá rozó fogalmá t, és á rnyalja a jelentését. A minő sítő jelző terminus jelentését példá ul a MG megvá ltoztatja (445):
VITAFÓ RUM
276
N yK
98
ugyanígy já rhatott volna el az á llandó hatá rozó esetében is. A minő sítő jelző vel kapcsolatos érvelésben viszont a MG éppen az ellenkező hibá ba esik: „Minő sítést azonban [...] nemcsak minő ségjelző fejezhet ki, hiszen a mennyiségi tulajdonsá g megnevezése ugyancsak tekintető minő sítésnek.” A probléma itt az, hogy a minő sítés nem nyelvészeti terminus (a MG sem definiá lja), tehá t nem hivatkozhatunk rá . Véleményem szerint a Há rom kutya ugat vagy a Há rom kutyá t lá ttam mondatokban a mennyiségjelző azt hatá rozza meg, hogy há ny kutyá ra igaz az á llítá s, és semmilyen mó don nem minő síti (jellemzi) a kutyá kat. Véleményem megformá lá sakor azonban én is csak a „minő sít” szó köznapi jelentésére tá maszkodhatom. Talá lhatunk példá t arra is, hogy a MG olyan kifejezéseket haszná l, melyeket egyá ltalá n nem definiá l. A 105. oldalon pl. hatá rozott jövő rő l beszél, a 303. oldalon azt á llítja, hogy „A hangutá nzó mondatszó k keletkezése a belehallá s jelenségével függ össze [...]” : sem a hatá rozott jövő , sem a belehallá s terminus technicus nincs definiá lva. Van olyan eset is, hogy a szakkifejezés definíció ja ugyan megtalá lható a könyvben, á m nem vonatkoztatható a többi elő fordulá sá ra. Jó példa erre a tömbösödés fogalma: „A tömb a többszörösen összetett mondatoknak olyan részlete, mely viszonylagosan öná lló alakulat a mondategész és a tagmondat között.” Azonban ez a definíció nem értelmezhető a korá bbi elő fordulá sokná l: a 39., 156. és a 168. oldalon (ez utó bbi kettő t a mutató nem is jelzi!) úgy tűnik, hogy a morfémahatá ron végbement, szabá lytalan hangvá ltozá snak köszönhető morfémahatá r-elhomá lyosulá s, morféma-összeolvadá s a tömbösödés; a 287. oldalon a mondat azonos szintjén elhelyezkedő , az alaptaghoz mégis különböző mértékben összetartozó bő vítmények hierarchiá ja; 322. a többszörös szó összetételben a tagok hierarchikus elrendező dése. A 350. oldalon (melyet a mutató szintén nem jelöl), a jelentés frazeoló giai egységekbe tömbösödésérő l olvashatunk. Lá thatjuk, hogy míg a definíció tagmondatok kapcsolatá ró l beszél, addig a tömbösödés összes korá bbi elő fordulá sá ná l a mondatszint alatti jelenségekrő l, rá adá sul eltérő természetű jelenségekrő l van szó . A tömb és a tömbösödés fogalmá t tehá t a definíció ellenére tisztá zatlannak kell tekintenünk. Hasonló an nem szerencsés, hogy a 82. oldalon az igei csoport terminust az igék egy csoportja értelemben haszná lja, holott a magyar nyelvtani tradíció ban az igei csoport az igei alapú szintagmá nak felel meg. Igaz, hogy ilyen értelemben az igei csoport fogalmá t a MG sehol nem definiá lja, de magá t a kifejezést haszná lja: a 466. oldalon fő névi csoportró l beszél fő névi alapú szintagma értelemben. Olyan definíció k is talá lható k a tankönyvben, melyek nem alkalmasak a megnevezett jelenségek elkülönítésére. A 349. oldalon talá ljuk a szintagma definíció já t: „A szintagmá k fogalomjelölő lexémá k és/vagy mondatrészek grammatikai kapcsolatá bó l létrejövő , létrehozható nyelvi egységek. A szintagma mi-
VITAFÓ RUM
277
N yK
98
nimum két szó , de lehet több is, akkor, ha viszonyszó szerepel a szerkezetben[...].” Ez a definíció az MG keretein belül alkalmatlan az összetett szó és a szintagma elhatá rolá sá ra, hiszen a szó összetételekben is szintaktikai viszonyokat keres (rá adá sul viszonyszó elő fordulhat összetételben is: tengeralattjá ró ). A szintagma és az összetett szó elhatá rolá sa egyébként sem megoldott14, a 350. oldalon, ahol az összetételeket el kellene különíteni a szintagmá tó l, a megkülönböztető jegyek felsorolá sa helyett az összetételek igen felületes osztá lyozá sá t talá ljuk. Szintén problémá s az igekötő és a hatá rozó szó elkülönítése. A 211. oldalon azt olvashatjuk, hogy az igekötő az igét „az irá nyjelentés hozzá adá sa nélkül perfektivá lja” . Ezek szerint azonban nem lenne igekötő a visszanéz, á tjö n, elmegy, belép stb., hiszen irá nyjelentést ad az igének. Má sfelő l viszont kizá rja az olyan eseteket, amikor az igekötő az ige mögött á ll, és nem perfektivá lja az igét.15 Ebben az esetben viszont az igekötő mozgá sa, ill. az aspektus megvá ltozá sa szó fajvá ltá ssal já rna. Mivel ilyen szó fajvá ltá st a MG nem tá rgyal, feltételeznünk kell, hogy azt tartja igekötő nek, ami irá nyjelentés hozzá adá sa nélkül k ép e s perfektivá lni az igét. Lá ttuk azonban, hogy a definíció ezzel a vá ltoztatá ssal sem lenne helyes. Pontatlan a tá rgy hatá rozottsá gá ra vonatkozó definíció is (416): „Hatá rozott a tá rgy akkor, ha jelentéstartalma a kommuniká ció résztvevő i szá má ra egyértelműen vilá gos denotá tumra vonatkozik, vagyis ha a beszélő és a hallgató ugyanarra a jeltá rgyra gondol.” Ha ezt a megfogalmazá st elfogadjuk, abbó l egyenesen az következik, hogy nem lehet hatá rozott a tá rgy, ha a beszélő és a hallgató félreértik egymá st, és má s-má s denotá tumra gondolnak. A definíció figyelmen kívül hagyja azt is, hogy a Lá tom az egyik lá nyt mondatban a tá rgy hatá rozott, mégsem jelöli meg egyértelműen a denotá tumot, legfeljebb szűkíti azok körét (a lá nyok csoportjá t szűkíti a kommuniká ció szempontjá bó l relevá ns lá nyok csoportjá ra, de azon belül nem jelöl meg egyértelműen egy lá nyt).16 14
A 322. oldal szerint az ö t-hat-hét-nyolc összetétel, míg a 361. oldalon az ö t-hat mellérendelő szintagma. 15 Ú gy tűnik, a MG má shol is elfeledkezik arró l, hogy az igekötő elmozdulhat az ige elő l. A 88. oldal szerint „Az igekötő és az ige morfoló giai típusú összetett szó t alkotnak” . A 321. oldal szerint viszont „Az összetett szavak mint lexiká lis egységet alkotó szó alakok szintaktikailag kötöttek, nem mozdítható k, nem vá ltoztatható k [...]” . Ha mindkét á llítá s igaz lenne, akkor az igekötő sosem vá lhatna el az igétő l. A 321. oldalon azt is olvashatjuk, hogy „A szó összetétel sorá n két vagy több szó alak összekapcsolá sá val hozunk létre új lexémá t [...]” Ennek értelmében azt kellene gondolnunk, hogy má s lexémá ró l van szó , amikor az igekötő közvetlenül az ige elő tt á ll, és má sró l, amikor nem. Erre a feltételezésre azonban nincs okunk. Mindebbő l az következik, hogy az igekötő és az ige kapcsolata vagy nem tekinthető összetételnek, vagy ha annak tekintjük, akkor a fenti jellemző ket nem tekinthetjük az összetételre nézve igaznak. 16 A 282. oldalon talá ljuk azt az á llítá st, mely szerint a determiná nsok megelő zik a fő nevet, ill. a fő névi szerkezetet. Ugyanitt hivatkozá st talá lhatunk a fő név hatá rozottsá gá ró l szó ló fejezetre (139), ahol a determiná nsok között fel van sorolva a birtokos személyjel és a birtokjel is. Nyil-
VITAFÓ RUM
278
N yK
98
Szemantikai szempontok alapjá n az első és a má sodik személyű névmá st a MG hatá rozottnak minő síti (416), a 110. oldalon levő tá blá zatban eleve a hatá rozott tá rgyak közésorolja be.17 Ugyanakkor a ragozá si paradigmá k az első és a má sodik személyű névmá sokat egyértelműen hatá rozatlannak mutatjá k. Az ellentmondá st a MG azzal pró bá lja feloldani, hogy „Lehet á ltalá nos ragozá sú az ige hatá rozott tá rgy esetén is (...)” (109). A hatá rozottsá g szemantikai és nyelvtani kategó riá ja azonban nem esik egybe. Ez nem csak a személyes névmá sokra igaz: lá tok minden lá nyt – az ige hatá rozatlan tá rgyat mutat, holott a minden szemantikailag hatá rozottnak tekintendő . Helyesebb lenne tehá t az első és má sodik személyű személyes névmá sokat hatá rozatlannak minő síteni, így a leírá s is sokat egyszerűsödne. A tá rgyéhoz hasonló an problémá s az alany definíció ja (405). Igaz, hogy az alany vonzat, de má s vonzatok is vannak. Igaz, hogy az alany alanyesetben á ll, de ez nem alkalmas kritérium, hogy elkülönítsük az összetett á llítmá ny névszó i részétő l, vagy egy nem egyeztetett (birtokos vagy minő ség-) jelző tő l. Az sem igaz, hogy az alany az, amelyrő l ítéletet mondunk, hiszen az a topik. (Abban a mondatban, hogy Pistá nak ú j autó ja van az autó ja az alany, pedig Pistá ró l á llítunk valamit.) Nem vilá gos, hogy az alany meghatá rozá sakor miként indulhatunk ki a szó fajbó l, amivel ugyanis alaktanilag és szintaktikailag keverhető lenne, az a tá rgy18 vagy a névszó i á llítmá ny – ezek pedig jellemző en szintén fő nevek, ill. fő névi alaptagú szintagmá k. Ugyanakkor az alannyal kapcsolatban elmarad egy fontos kritérium: az á llítmá nyt egyeztetjük vele. Az alany definíció já nak felépítése jó l mutat egy má sik ismétlő dő hibá t: nem lehet tudni, mely kritériumok érvényesek külön-külön, ill. mely kritériumoknak kell egyszerre teljesülniük ahhoz, hogy egy adott jelenség a definíció nak megfeleljen. Mi több, az sem vilá gos, hol ér véget a definíció , és hol kezdő dik a já rulékos tulajdonsá gok felsorolá sa. A hatá rozó definíció ja példá ul így hangzik: „A h a t á r o z ó e g y i k [ . . . ] t í p u s á b a n v a l a m e l y c s e l e k v és - , t ö r t én és - , l ét e z és - v a g y á l l a p o t f o g a l m a t k i f e j e z ő m o n d a t r és z b ő v í t m én y e , s ezzel alkot alá rendelő szó szerkezetet.” (423, kiemelés a tankönyv szerző itő l) Ez a megá llapítá s maradéktalanul igaz az alanyra és a tá rgyra is. A következő – ki nem emelt – részben sorolja fel azokat a tulajdonsá gokat, amely alapjá n a hatá rozó való ban elkülöníthető má s mondatrészektő l. vá nvaló , hogy ezek sosem á llhatnak a fő név vagy a fő névi szerkezet elő tt. A 282. oldalon szerepel az az á llítá s is, mely szerint a névelő az ismertség-ismeretlenség kontrasztjá t fejezi ki. Hely hiá nyá ban nem vá llalkozom arra, hogy az az ismeretlen katona vagy az egy ismert író szerkezetek szemantikai elemzésben elmerüljek. 17 A 139. oldalon a hatá rozott fő névi némá sok között egy sorban szerepel az én és a magad, holott a lá tsz engem forma a helyes, nem pedig a *lá tod engem, mint a lá tod magad esetében. 18 Természetesen csak akkor, amikor bizonyos személyjelek mellő l elmarad a tá rgyeset ragja.
VITAFÓ RUM
279
N yK
98
A terminusok egymá shoz való viszonya helyenként tisztá zatlan marad. A 113. és a 275. oldalon azt olvashatjuk, hogy a volna nem rendelkezik a segédigére jellemző morfémaszerkezettel, ezért nem segédigének, hanem igei segédszó nak nevezzük. Ha a volná -t nem nevezhetjük segédigének, akkor nyilvá n nem segédige. De akkor milyen szó fajú? Igei segédszó t mint öná lló szó fajt a MG nem különböztet meg, a szó fajok ismertetésénél az igei segédszó t a segédigék között tá rgyalja. Ha viszont az igei segédszó a segédige egyik vá lfaja,19 nem vilá gos, miért nem nevezhetjük segédigének. Tisztá zatlan tová bbá a paradigma fogalma. Ez a MG-ban sehol nincs definiá lva. Az egyetemi bevezető szerint a paradigma „ragozá si sor; valamely igébő l vagy névszó tő bő l létrehozható jeles és ragos alakok hiá nytalan és rendezett elsorolá sa” .20 Ez a definíció megfelel a paradigma azon jelentésnek, amely közkeletű a nyelvtudomá nyban. Eszerint tehá t minden igető höz és minden névszó tő höz egyegy paradigma tartozik. A MG szerint viszont egy igének több paradigmá ja is lehet: kijelentő , felszó lító , feltételes, jelen, múlt vagy jövő idejű, á ltalá nos és hatá rozott (vö. 111). A MG paradigmafogalma tehá t eltér a megszokottó l. Sajnos nem vilá gos, hogy miként képzeli a MG a paradigmá k egymá shoz való viszonyá t, hiszen ezek a paradigmasorok nyilvá nvaló an metszik egymá st, és egy-egy alak egyszerre há rom paradigmá hoz is tartozhat (mó d, idő és a tá rgyhoz való viszony szerint). Nem tisztá zott, hogy ha ez lehetséges, akkor miért nem beszélhetünk egyes szá m első személyű paradigmá ró l, amely az azonos szá mú és személyű alannyal egyeztetett alakok sorá t tartalmazza. 2.6. Az egysé ges szempontok hiá nyá ró l
Minden tudomá nyá g mó dszertá rá ba beletartozik, hogy a vizsgá lt jelenségeket osztá lyozza, csoportosítja. Az osztá lyozá s akkor megfelelő , ha elő re tisztá zott szempontok alapjá n történik, és ha a szempontok hasonló természetűek. Ellenkező esetben az osztá lyozá s nem éri el céljá t, vagy aká r a korá bbiná l nagyobb zavart is elő idéz. A MG-bó l helyenként hiá nyoznak a felosztá s szempontjai. A hatá rozatlan és az á ltalá nos névmá s kategó riá já ba sorolt elemeknél példá ul nem vilá gos, hogy miért nem alkotnak egy egységes kategó riá t, vagy miért nem alkotnak az elő tag szerint hat külön kategó riá t (169-171). Hasonló képpen homá lyos, hogy miért kell fok- és mértékhatá rozó ró l beszélni (441), ha mindössze annyi a különbség közöttük, hogy a mértékhatá rozó szá mszerűen (hagyomá nyos terminoló gia sze19
L. 252. o.: „A segédigék tehá t vagy az összetett á llítmá nyok, vagy az összetett igealakok létrehozá sá ban vesznek részt.” L. még 255-256. 20 H. Bottyá nfy É va – Horvá th Má ria – Korompay Klá ra – D. Má tai Má ria (199211), Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmá nyokba. Tankönyvkiadó , Budapest. 180.
VITAFÓ RUM
280
N yK
98
rint tő szá mnévvel) fejezi ki ugyanazt a jelentésá rnyalatot. Ha szükség van ilyen megkülönböztetésre, akkor miért nincs hasonló a mennyiségjelző nél is? Ha szá mít a különbség, miért tá rgyalja a MG a két hatá rozó t egy alfejezetben, amikor minden má s hatá rozó t külön fejezetben tá rgyal? Ha pedig erre a megkülön böztetésre nincs szükség, miért nevezi meg két néven ugyanazt a jelenséget? A megfelelő kritériumok elmaradá sa tartalmatlan megá llapítá sokhoz vezethet. A 143. oldalon talá ljuk a következő kijelentést: „A viszonyító melléknevek gyakran fajtajelölő jelentésűek. Ilyenkor szemantikai-szintaktikai kapcsolatuk alaptagjukkal annyira szoros, hogy összetettszó -szerűvé vá lnak, példá ul mezei nyú l, emlős á llatok; ill. vö. magyar taná r és magyartaná r.” Mit nevez itt a MG összetettszó -szerűnek? Egy összetett szó nem csak fajtajelölő lehet, hanem birtokos (faá g – vö. 331), vagy exocentrikus (rigó jancsi) is. A fajtajelölő jelző s szerkezet tehá t a fajtajelölő összetételre hasonlít, mint ahogyan a birtokos szerkezet a birtokos összetételre. A magyar taná r és magyartaná r példá ja végképp érthetetlen, különösen, hogy az utó bbi leginká bb birtokos összetételnek fogható föl, vö. matematikataná r ~ a matematika taná ra, fizikataná r ~ a fizika taná ra stb. A MG egy helyütt (285) a fő nevek között sorolja fel a személyes névmá st. Természetesen elfogadható megoldá s lenne, hogy a névmá sokat ahhoz a szó fajhoz soroljuk be, amelyhez szintaktikai és morfoló giai tulajdonsá gaik alapjá n közel á llnak. Ha azonban egy nyelvtan nem ezt a megoldá st vá lasztja, akkor nem nevezheti a személyes névmá st fő névnek. A szempontok keverésének jellemző típusa a formai és a szemantikai szempontok keverése. A hatá rozó k irá nyhá rmassá gá ró l szó lva (430– 431) a MG a hely-, idő -, á llapot-, ok-, cél-, részes- stb. hatá rozó kat szemantikai szempontok alapjá n elő zmény-, tartam- és véghatá rozó kra osztja. Ugyanezt megteszi az aszemantikus hatá rozó kkal is, de annak alapjá n, hogy ragjaik a helyhatá rozó kban milyen irá nyt fejeznek ki: azaz itt nem szemantikai, hanem alaki szempontokat érvényesít. Hasonló képpen a tagmondatok viszonyá t a mellérendelésnél logikai alapon hatá rozza meg (ső t, maga a mellérendelés is „alapvető en logikai viszony” 374), míg az alá rendelő mondatok osztá lyozá sa formai alapon történik (aszerint, hogy mennyire kötöttek, ill. melyik mondatrészt fejtik ki). Mivel a szempontok heterogének, nem csodá lkozhatunk azon, hogy a tagmondatok között talá lunk olyan viszonyokat is, melyek alá rendelő ként és mellérendelő ként is elemezhető ek. 2.6.1. A szó fajok felosztá sa A 67. oldal szerint a szó faj meghatá rozá sakor a szó mondatbeli szerepét, alaktani viselkedését és csak utolsó sorban a jelentését kell figyelembe venni. A 183. oldalon má r egyenesen ezt olvashatjuk: „Az újabb szó faji rendszerezések a szavakat és a szó fajokat a korá bbiaktó l eltérő en má r első sorban funkcioná lis (mon-
VITAFÓ RUM
281
N yK
98
dattani és ehhez szorosan kapcsoló dva morfoló giai) szempontbó l vizsgá ljá k [...]” . Ennek ellenére az egyes szó fajok definíció iná l a jelentést veszik alapul (81, 127, 142, 152 stb.). Ha a há rom szempontot a MG figyelembe venné, bizonyos szó faji kérdésekrő l má sképpen kellene ítélkeznie. A szá mnév kategó riá já t mint öná lló szó fajt a MG megszünteti, mondvá n, hogy – aká rcsak a melléknév – „já rulékos fogalmakat fejeznek ki” , de megő rzik, mint a melléknév „sajá tos szemantikai alcsoport” -já t (143). Ha azonban figyelembe vennék a szintaktikai szempontokat is, vilá gossá vá lna, hogy a (tő )szá mnév21 élesen elkülönül a melléknévtő l: utá na a jelzett szó nem á llhat többes szá mban, szó rendileg mindig a névelő és a melléknevek között á ll. Morfoló giai tulajdonsá gai is eltérnek: a -szor/-szer/-szö r toldalék vagy a sorszá mnévképző , törtszá mnévképző csak a tő szá mnévhez já rulhat, á ltalá ban nem fokozható (néhá ny hatá rozatlan szá mnév a kivétel). A többesszá mjelek közül az -i egyá ltalá n nem já rulhat hozzá , a -k is inká bb kollektív fő névképző ként, mint többesjelként viselkedik. A birtokos személyrag szintén sajá tos, partitívuszi jelentésá rnyalat kíséretében já rul hozzá (há rmunk ’közülünk há rman’), ami melléknévnél elképzelhetetlen (*szépünk ’közülünk a szépek’, *jobbunk ’közülünk a jobbak’). Figyelemre méltó , hogy a szá mnév terminus haszná latá ra a MG maga is folyamatosan rá kényszerül, ami azt mutatja, hogy ez mégiscsak egy öná lló kategó ria. A 445. oldalon talá lható megjegyzésbő l, miszerint „[...] hiszen példá ul a sorszá mnévi jelző nem szá mot jelöl (voltaképpen nem is szá mnév, hanem melléknév) [...]” , az derül ki, hogy a MG szerző i maguk sem (mind?) hisznek a tő szá mnév melléknévvéminő sítésében. Ha ugyanis a szá mnevet melléknévnek tartjuk, akkor nem mondhatjuk egy szó ró l sem, hogy nem is szá mnév, hanem melléknév. A szá mnévvel szemben öná lló szó fajnak tartja a MG az igeneveket. Ha figyelembe vennék a morfoló giai szempontokat, fel kellene tűnnie, hogy az igeneveket csupá n néhá ny képző hozhatja létre. Nincs a szó faji felosztá sban még egy olyan szó faj, mely csak képzett szavakat hordozna magá ban. Képezhetünk fő nevet, melléknevet, igét stb. má s szó fajbó l, de minden szó fajban bő ven vannak olyan szavak, melyek tő szó ként, képzetlenül is képviselik az adott szó fajt. Az igenevek között azonban nem elég, hogy csak képzett szavak vannak, rá adá sul mindegyik szó t igébő l képezzük. Mi több, ha az igék felő l vizsgá juk az esetet, akkor azt is észre kell vennünk, hogy bizonyos jelentéktelen kivételektő l eltekintve minden igébő l képezhető minden igenév. Ha szintaktikai szempontbó l vizsgá ljuk a dolgot, könnyen észrevehetjük, hogy az ige és az igenév komplementá ris disztribúció ban van egymá ssal, és az igenév azért jön létre, hogy az igető bizonyos mondatbeli funkció t betölthessen. Mi több, ha csupá n szemantikai szempontokat veszünk figyelembe, akkor sem tudjuk elkülöníteni az igenevet az igétő l (ugyanúgy cselekvést, történést stb. fejez ki). Az igenév öná lló 21
A sorszá mnév melléknevek közésorolá sa inká bb elfogadható lenne.
VITAFÓ RUM
282
98
szó fajként való felvételét tehá t egyetlen kritérium sem indokolja! Hasonló an problematikus az ige és a segédige elkülönítése. A kopulá kra és az igékre ugyanazok a morfoló giai kategó riá k jellemző k, és ugyanazon a morfémá k ugyanazon allomorfjai ugyanazon sorrendben fejezik ki ő ket. A kopulá bó l rá adá sul korlá tozottan igenév is képezhető . Az egyetlen morfoló giai különbség a lenni ige kijelentő mó d harmadik személyű alakjaiban mutatkozik22. A kopulá k jelentésükben sem különböznek az igéktő l, hiszen igeként és segédigeként egyformá n létezést (ill. annak kezdetét, végét, folytató dá sá t) fejeznek ki. Szintaktikailag és morfoló giailag viszont a kopulá k, a fog, a volna illetve a modá lisaspektuá lis-pragmatikai segédigék annyira különböznek egymá stó l, hogy nehéz lenne szintaktikai vagy morfoló giai szempontok alapjá n egy csoportba sorolni ő ket. (Megjegyzendő , hogy a morfoló giai különbségek csupá n az igei alakok korlá tozott meglétét jelentik, de semmiképpen nem jelentenek új, csak a segédigére jellemző formá kat!) Mindezek alapjá n célszerűbb lenne a segédigéket az igék között meghagyni, és azok sajá tos csoportjaként kezelni.
N yK
2.6.2. Rag, jel, ké pző A magyar nyelvtudomá ny története sorá n má r többen megpró bá ltá k csoportosítani a toldalékokat, és á ltalá ban há rom csoportra, ragokra, jelekre és képző kre osztottá k ő ket. Az egyes szerző knél azonban idő nként egészen má st jelentettek az egyes terminusok. A MG felosztá sa lá tszó lag há rmas, való já ban biná ris: a toldalékmorfémá kat derivá ció s morfémá kra (képző k) és inflexió s morfémá kra (jel és rag) osztja. Az utó bbit szintén két részre osztja aszerint, hogy szó alakzá ró elem (rag) vagy sem (jel). Ez a felosztá s önmagá ban tá madhatatlan, hiszen kritériumai mindig egyértelműek. A probléma az, hogy a MG ugyanakkor ragaszkodik a hagyomá nyos elnevezésekhez, és talá n ezért nem érvényesíti következetesen sajá t szempontrendszerét. A képző rő l azt á llítja, hogy új szó t hoz létre, és ezt (mint korá bban kifejtettük) csak úgy érthetjük, hogy új lexémá t hoz létre. Kérdéses, hogy az igenévképző k, a nomen actionis képző je (-Á s) vagy a ható ige képző je létrehoz-e új lexémá t, hiszen az ezekkel létrehozott szó alakok jelentése egyértelműen levezethető az elemek jelentésébő l. (A MG való színűleg azért tekinti ezeket új szó nak, mert szó fajvá ltá ssal já rnak – bá r a ható ige esetében még ez sem igaz.) Az igenévképző k és a nomen actionis képző i morfoló giailag képessé teszik az igét arra, hogy bizonyos szintaktikai viszonyokat kifejezzenek – ahogy ezt a rag definíció já ban olvashatjuk. 23 A -hAt képző vé minő sítése azért is 22
Ellenben figyelemre méltó , hogy a létige az egyetlen ige, amelyik sajá t, szintetikus formá jú jövő idejű alakkal rendelkezik – öná lló igeként és kopulaként egyará nt! 23 Má s kérdés, hogy még az igenévképző k sem egységesek abban, hogy lezá rjá k-e a szó t (mint
VITAFÓ RUM
283
érthetetlen, mert az inflexió s morfémá kró l elmondott összes á llítá s igaz rá : a MG á ltal alkalmazott osztá lyozá si kritériumok alapjá n egyértelműen jelnek kellene minő síteni.
N yK
98
Az inflexió s morfémá k kategó riá ja sem teljesen egységes.24 A MG maga is elismeri, hogy az inflexió s morfémá knak nevezett toldalékok közül sem mindegyik já rulhat az adott szó faj– kategó ria minden eleméhez. Ehhez hozzá tehetjük, hogy az egyes inflexió snak minő sített morfémá k sem kombiná lható ak mindig szabadon egymá ssal. Az ilyeneket képző szerű ragoknak nevezi a MG (200), holott a velük alkotott alakok csoportja gyakran olyan kicsi, hogy inká bb improduktív képző knek (derivá ció s toldalékoknak) tarthatná nk ő ket. Ragnak inká bb csak hagyomá nytiszteletbő l nevezhetjük ő ket.25 Ezzel szemben a 238. oldalon a -va/-ve, ill. -vá n/-vén toldalékokat ragszerű képző nek minő síti szó alakzá ró jellege miatt, bá r sajá t szempontrendszere alapjá n derivá ció s morfémá ná l (amelynek a hatá rozó i igenév toldaléká t minő síti) szó ba sem jöhetne a szó alakzá rá s kritériuma. A -szerűnek minő sítések egyébként is problematikusak, hiszen nyitva marad a kérdés, hogy egy képző szerű rag miért nem ragszerű képző , és viszont. Véleményem szerint a MG elő tt két lehető ség is nyitva á llt volna. Egyrészt megtehette volna, hogy megtartja az eredeti elnevezéseket, de vilá gossá teszi, hogy ezek az elnevezések a hagyomá nyon alapulnak, és nem tükrözik minden tekintetben megfelelő en a toldalékok tulajdonsá gait. Má srészt megtehette volna, hogy kiépít egy szigorú kritériumrendszert a toldalékok osztá lyozá sá ra, és e kritériumrendszer alapjá n újraosztá lyozza a toldalékmorfémá kat. A MG azonban sajá t (egyébként jó l haszná lható ) definíció já t nem vette figyelembe, így ellentmondá sokba keveredett. 2.6.3. Mi is a tá rgy? A ragokkal kapcsolatban tová bbi problémá kkal is szembe kell néznünk. A 418– 420. oldalakon a MG a hatá rozó i értékű tá rggyal foglalkozik. A definíció szerint a hatá rozó i tá rgy „olyan tá rgyragos névszó , amely funkció já t tekintve a hatá rozó khoz húz [...]” . A probléma felvetése azért érdekes, mert a tá rgy definía hatá rozó i igenév képző je), vagy pedig lehető véteszik má s toldalékok kapcsoló dá sá t (az összes többi). 24 A MG az inflexió s morféma egyik fontos tulajdonsá gá nak tartja, hogy nem vá ltoztatjá k meg a „szó grammatikai környezetét” , „bő vítési lehető ségeit” (59). Ezzel nehezen egyeztethető össze a 394. oldal megá llapítá sa, mely szerint „A 3. személyű á llítmá nyok mellett azonban á ltalá ban kötelező vonzat az alany.” Ez a megfogalmazá s ugyanis azt sugallja, hogy az igei személyrag hat a vonzatkeretre. 25 Azt sem mondhatjuk azonban, hogy képző vé minő sítésük a hagyomá ny teljes felrúgá sa lenne. Antal Lá szló Há ny esetünk van? (In: uő : Egy új magyar nyelvtan felé. Magvető , Budapest. 1977. 50-75) című (ismeretterjesztő !) munká já ban má r egy negyed szá zada képző nek minő sítette az -an, -ul, -ott, -ént, -ként, -stül, -lag, -lan, -kor, -szor, -onta, -szá m toldalékokat.
VITAFÓ RUM
284
N yK
98
ció já ban (414) a szerző k nem említik a tá rgyragot, a meghatá rozá s tisztá n szemantikai alapú.26 Ha tehá t bizonyos bő vítmények nem a tá rgy, hanem a hatá rozó (szemantikai alapú) definíció já nak felelnek meg, akkor erő sen megkérdő jelezhető , milyen alapon lehetnének mégis tá rgynak tekinthető k – ebben az esetben a MG ismét ellentmondá sba keveredik sajá t meghatá rozá sá val. Sajá t definíció ja alapjá n ugyanis azt is megengedhetnémagá nak, hogy ne csak hatá rozó i értékű tá rggyal, hanem tá rgy értékű hatá rozó val is szá moljon, azaz hogy tá rgynak tekintsen nem tá rgyragos bő vítményeket is. Ez talá n megoldá st jelentene bizonyos aszemantikus bő vítmények problémá já ra is. Ha ugyanis az egyes hatá rozó típusok különböző ragokkal jelenhetnek meg, nem vilá gos, miért kell ezek közül a ragok közül éppen a tá rgyragot kizá rni, ill. miért kell azt feltételezni, hogy a tá rgy csak tá rgyraggal jelenhet meg. Má sfelő l ó vatossá gra kell inteni a hatá rozó i tá rgyakkal kapcsolatban. A hatá rozó i tá rgynak minő sített alakok ma má r gyakran etimoló giai tövüktő l elszakadt, öná lló hatá rozó szó k. Erre utal az is, hogy tá rgyatlan igék mellett is megjelenhetnek. Az esetkategó ria azonban névszó i kategó ria, hatá rozó szó ra nem értelmezhető : így a tá rgyragot legfeljebb történetileg lehet kimutatni benne, szinkró n szinten a szó végi -t tá rgyragként nem elemezhető – ez a típus má r ilyen alapon sem tartozhatna ebbe a csoportba. Ezenkívül az esetek jelentő s részérő l kimutatható , hogy idiomatikus kifejezések: jó ízűt nevet – *rosszízűt / *édeset / *keserűt nevet, mélyet só hajt – *sekély(e)t só hajt. (Emlékezzünk, hogy a sajá tos jelentésű szintagmá kat a MG ki is zá rja a szintagmá k közül – 350.) Vitatható a MG azon á llítá sa is (418), hogy az á ltala helyhatá rozó értékű tá rgynak nevezett mondatrészre a hol? kérdő szó val lehet kérdezni: Hol já r? – *Já rja a vá rost. / *A vá rost; Hol laknak kevesen? – *A falut. Ennek alapjá n meg kell kérdő jeleznünk azt is, hogy ezek a bő vítmények való ban helyet fejeznek-e ki. 2.6.4. A hatá rozó k A MG szerző i való színűleg különös jelentő séget tulajdonítottak a hatá rozó kró l szó ló fejezetnek, hiszen a korá bbi „hagyomá nyos” nyelvtanoktó l való eltérések közül ezt emelik ki (20). Az újítá s abban rejlik, hogy míg a korá bbi nyelvtanok a hatá rozó kat szemantikai jellemző ik alapjá n hat kategó riá ba, és azon belül típusokba sorolta a hatá rozó kat, addig a MG elő ször a kötött és szabad hatá rozó kat különíti el, és ezeken belül sorol típusokba. Kötött hatá rozó knak a vonzatokat nevezi. A hatá rozó k felosztá sa azonban a tová bbiakban a két csoportban szinte teljesen megegyezik, rá adá sul csupá n két dologban különbözik a MMNy. felosztá sá tó l: nem csoportosítja kategó riá kba a hatá rozó kat, ill. bevezeti a részelő (partitivusi) hatá rozó t. A MG á ltal aszemantikusnak nevezett hatá rozó k azonban 26
Má s kérdés, hogy mennyire egzakt az a meghatá rozá s, miszerint a tá rgy „azt nevezi meg, amire a cselekvés irá nyul” .
VITAFÓ RUM
285
N yK
98
csak a kötött hatá rozó k csoportjá ban fordulnak elő . A MG szerint a korá bbi á llandó hatá rozó mindenféle vonzatot jelölt, má srészt pedig csak meghatá rozott ragokkal kifejezett vonzatokat jelöltek vele (426). Az á llítá s önmagá ban is ellentmondá sos (hiszen a vonzat lehet névutó s is), és nem is igaz. A Mai magyar nyelvben vonzatos szerkezetek is szerepelnek nem á llandó hatá rozó ként: leveszi valahonnan, teszi valahova (helyhatá rozó , 295), valamilyenre fest, valamilyennek tart, valaminek nevez, valaminek hat (á llapothatá rozó , 309, 311), valamiből fakad, valamiből á ll (eredethatá rozó , 314), valamivé fejlődik, valamivé alakít (eredményhatá rozó , 315– 316). (El kell azonban ismerni, hogy a MMNy való ban á llandó hatá rozó nak minő sít bizonyos hatá rozó kat azért, mert vonzatok: beszélget, talá lkozik, birkó zik stb. valakivel, 313.) Ugyanakkor nem korlá tozza, hogy milyen ragok fejezhetnek ki á llandó hatá rozó t, ső t, névutó s á llandó hatá rozó kat is említ (331– 332). Bá r a MG-ban a hatá rozó k felosztá sá nak alapvető kritériuma a szabad és a kötött bő vítmények elkülönítése, egyetlen elkülönítési mó dszert sem ad meg. Szintén hiá nyoznak a szemantikus és aszemantikus bő vítmények elkülönítésének kritériumai. Nem vilá gos, miért aszemantikus az á lmélkodik, á mul, csú foló dik, derül, mosolyog, tö preng valamin, ha a bosszankodik, bá nkó dik, megbotrá nkozik, felhá borodik, kesereg, sajná lkozik, csodá lkozik valamin okhatá rozó s szerkezet. Az egyes hatá rozó típusokra vonatkozó definíció k gyakran szó szerint a MMNy-bő l szá rmaznak, aká rcsak a példá k jelentő s része. A MMNy. követése odá ig megy, hogy a 437. oldalon a következő t talá ljuk: „Az á llapotféle eredethatá rozó t nem szabad összetéveszteni a mó dféle okhatá rozó val.” A MG azonban nem különböztet meg mó dféle és eredetféle hatá rozó kat. (A mondat eredetijét – kisséeltérő központozá ssal – megtalá lhatjuk a MMNy. 314. oldalá n.) 2.7. Ellentmondá sok, fé lreé rtelmezé sek
Vannak a MG-ban olyan vitatható elemzések, melyeket nehéz lenne rendszerezve bemutatni, á m úgy vélem, recenzió nem lehet teljes értékű anélkül, hogy legalá bb egy részüket ne említeném. A feltételes mó dhoz a 107. oldalon példaként a Szeretnék almá t enni mondatot hozza, holott ez nem a Szeretek almá t enni mondat feltételes mó dú variá nsa, hiszen az elő bbi a közeli jelenre vonatkozik, az utó bbi pedig az á ltalá nos, idő tő l független értelmű kijelentés. A szeret ige feltételes mó dú alakja bizonyos esetekben öná lló sodott, és speciá lis funkció ja van. A 233. oldalon olvasható a következő á llítá s: „Az -andó /-endő képző s igenevek hatá rozó i szerepben gyakoribbak: [...]. Ez lehetséges á llítmá nyi szerepükbő l következik.” Nem vilá gos azonban, hogy miként függ össze a gyakori hatá rozó i szerep a lehetséges á llítmá nyi szereppel. A hatá rozó szó k példá ul szintén gyako-
VITAFÓ RUM
286
N yK
98
riak hatá rozó i szerepben, pedig nem tölthetnek be á llítmá nyi pozíció t. Bá r megfelelő statisztikai adatok nem á llnak a rendelkezésemre, való színűnek tartom, hogy a beá lló melléknévi igenév mint igenév a jelző i szerepben a legá ltalá nosabb. Minden má s mondatrészi szerep ellá tá sá ra is a melléknévhez hasonló formai és szemantikai tulajdonsá gai teszik képessé. A 309. oldalon két bekezdésen belül rengeteg elemzési hibá ra bukkanhatunk. Az „A -z denominá lis verbumképző ...” kezdetű, és az azt követő bekezdésben a következő tévedésekre kell felhívnunk a figyelmet. Az ’alapszó ban megnevezett dologgal végez valamit’-ba tökéletesen beleillik az ’az alapszó ban megnevezett dologgal ellá t’, az ’az alapszó ban megnevezett dologgal muzsiká l’, az ’alapszó val megnevezett dolgon megy, utazik’, az ’az alapszó ban megnevezett dolgot fogyasztja’. Rá adá sul az elemzett esetek többségénél hibá san adja meg a szavak jelentését. A BMX-ezik, gokartozik, szö rfö z jelentése nem ’az alapszó ban megnevezett dolgon megy, utazik’, hiszen az adott dolgokat itt nem haladá sra, hanem sportolá sra, szó rakozá sra haszná ljuk. Az ’az alapszó ban megnevezett dologgal működik’ téves jelentés-meghatá rozá s a faxol, turmixol esetén. Ebben az esetben ugyanis a ’faxszal/turmixszal működik’ lenne a jelentés. Való já ban itt is az ’alapszó ban megnevezett dologgal végez valamit’ a jelentés. A szkeccsel esetében talá n nyomdahibá ró l van szó , hiszen a lemezlovasok szkreccselni szoktak. A raftingol, trekkingel nem ’az alapszó ban megnevezett dolgon megy, utazik’, mert a MG á llítá sá val szemben a trekking és a rafting nem ’vadvízi csó nak’: a trekking ’tereptúrá zá s’, a rafting ’vadvízi csó naká zá s’ – a képző jelentése tehá t ’az alapszó ban megnevezett dologban részt vesz’. A jammel [sic!] szintén kitűnő en illeszkedik a ’részt vesz az alapszó ban megnevezett dologban’ képző jelentéshez, tehá t nem kell szá má ra új szemantikai osztá lyt létrehozni. A honlap nem népetimoló gia (344), hanem közönséges tükörfordítá s. Az egérpad sem népetimoló gia, hanem a tükörfordítá snak az a sajá tos típusa, amikor az összetételnek csak egyik felét fordítjá k le, a má sik fele megmarad. Kétségtelen, hogy az egérpad esetében az utó tag megő rzésében közrejá tszott a má r meglevő pad szavunk is, és ez emlékeztet a népetimoló giá ra, az eset mégsem nevezhető egyértelműen népetimoló giá nak, má r csak azért sem, mert a népetimoló gia – éppen a MG definíció ja szerint – megvá ltoztatja a szó alakjá t. A filé esetében viszont legalá bb annyira szá molnunk kell a [fá jl] fonotaktikai problémá inak kiküszöbölésével, mint a tréfá s szá ndékkal. A 356. oldalon a MG azt á llítja, hogy a kötelező bő vítményt nem csak régens követelheti meg. „A kötöttségnek lehet tisztá n szemantikai oka is. Nem mondhatjuk példá ul azt, hogy Marinak haja volt, hiszen ez normá lis esetben természetes. Ezért az informá ció csak úgy lesz megfelelő mennyiségű, ha a haj jelző t kap: Marinak barna haja volt.” Ez a jelenség teljes félreértése. Ha a mondattal az lenne a baj, hogy á ltalá ban mindenkinek van haja, így a kijelentés tartalmat-
VITAFÓ RUM
287
N yK
98
lan, akkor a Marinak volt haja mondat is helytelen lenne, ső t, első sorban az lenne helytelen. A Marinak haja volt mondat is grammatikus, ez megfelelő kontextusban lá tszik is. Pl. ha A és B korá bbi, apró bb testi hibá val rendelkező bará tnő ikre emlékeznek, és A megemlíti, hogy Marinak, B bará tnő jének nem volt füle, akkor B visszavá ghat azzal, hogy Marinak haja volt, emlékeztetve A-t arra, hogy az ő bará tnő je erő sen kopaszodott. Ebben a szituá ció ban nyilvá nvaló , hogy a mondat grammatikus. A szituá ció azt is megmagyará zza, hogy miért érezhetjük a mondatot szokatlannak: ritká n kerülünk ugyanis olyan helyzetbe, amikor azt kell hangsúlyoznunk, hogy valakinek valamije nincs, viszont haja van. A 493. oldalon a MG cselekvést és á llapotot jelölő fő neveket sorol fel, majd a következő megá llapítá st teszi: „A felsorolá sbó l lá tható , hogy az igei (melléknévi) vonzatot a fő név hol megtartja, hol nem.” A felsorolá sbó l azonban az lá tható , hogy a képzett fő nevek a vonzatot megtartjá k. Ahol a vonzat nem egyezik meg, ott nem az igébő l képeztük a fő nevet, csupá n a fő név jelentése (ill. etimoló giá ja) rokon az igéével. Vonzatokkal kapcsolatos pontatlansá got eredményez az is, hogy a 359. oldalon a fő névi régensek közül egyedül olyan régenseket mutat be, melyek igébő l képzettek, pontosabban nomen actionisok. Az ilyen fő nevek nyilvá n azért lehetnek régensek, mert megő rzik az igei vonzatokat. A MG a 442. oldalá n azt á llítja, hogy „[a magyarban] a van, nincs, sincs mellett -nak/-nek ragos részeshatá rozó val fejezzük ki a birtokost. Hasonló an nyilatkozik az 501. oldalon is: „A nekem van (nincs) szerkezet jelentése: ’szá momra van (nincs); hozzá m tarozik (nem tartozik)’.” Ez utó bbi á llítá s könnyen cá folható , hiszen a Nekem van kutyá m mondat nekem szavá ra nem kérdezhetünk úgy, hogy kinek a szá má ra/részére van kutya/kutyá ja? A van ige mellett (egzisztenciá lis mondatban) a -nak/-nek ragos részeshatá rozó mellett az alany nem hordoz birtokos személyjelet: Neked (szá modra/részedre) van itt egy levél, a birtoklá smondatban viszont ez kötelező : Neked (*szá modra/*részedre) van itt egy leveled. Mi több, a részes hatá rozó s egzisztenciá lis mondat alanya hordozhat az alany személyétő l és szá má tó l eltérő birtokos személyjelet is: Neked a profeszszor kö nyve van itt/meg. Nektek ott van a te kocsid. Mivel a birtokos személyjeles szó elő tt mindenképpen feltételeznünk kell egy birtokos jelző t, és a birtoklá smondatban a birtokszó n megjelenő birtokos személyjel mindig megegyezik a -nak/-nek ragos névszó szá má val és személyével, a -nak/-nek ragos névszó t birtokos jelző nek kell tartanunk27. Bizonyos szó rend esetében ez eléggényilvá nvaló : Nekem kutyá m van, Van nekem kutyá m. Az tény, hogy a „legsemlegesebb szó rend” -nek a Nekem van kutyá m tekinthető , á m mivel a hagyomá nyos grammatika amúgy sem magyará zza a szó rendi különbségeket, 27
Tény, hogy a -nak/-nek ragos birtokos jelző mellett a birtokszó egyébként mindig hatá rozott névelő vel jelenik meg, a birtoklá smondatban viszont soha. Ez való ban magyará zatot igényel, de az egyeztetési szabá lyok mindenképpen arra utalnak, hogy birtokos jelző rő l van szó .
VITAFÓ RUM
288
és „szintaktikailag azonos szerkezetűnek” tekinti az eltérő szó rendű és hangsúlyozá sú mondatokat (vö. 379), keretei között erre nem is talá lhatunk magyará zatot. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy a birtokos jelző messze eltá volodhat a birtokszó tó l: Pistá nak elloptá k az autó já t. (Vö. részeshatá rozó val: Elloptá k Pistá nak (Pista részére/szá má ra) az autó t.) Vagy: Pistá nak Ká roly tegnap este a Mú zeum kö rú ton ö sszetö rte az autó já t. Ezekben az esetekben nem beszélhetünk részeshatá rozó ró l, ső t, semmilyen hatá rozó ró l sem, hiszen valamivel magyará znunk kell a birtokos személyjelet. A -nak/-nek ragos névszó itt is, a birtoklá smondatban is birtokos jelző . 2.8. A Magyar grammatika mint tankö nyv
N yK
98
Egy tankönyv célja, hogy rá mutasson egy adott tudomá nyá g legfő bb kérdéseire, problémá ira, ismertesse a vá lasz keresésének, a kutatá snak a mó dszereit, bemutassa a tudomá nyá g legfontosabb fogalmait és az elért eredményeket. A MG szá má ra első sorban az eredmények fontosak. A nyelvi elemzés á ltalá nos kérdéseivel, mó dszereivel nem foglalkozik. Ez részben menthető azzal, hogy az egyetemi hallgató k a nyelvi elemzés mó dszertaná val má s kurzusokon ismerkednek meg. Ugyanakkor mégis szerencsésebb lett volna a magyar nyelvi jelenségek elemzését mó dszertani keretek között bemutatni. A morfoló giá ban példá ul eshetett volna szó a szegmentá lá s mó dszereirő l és lehető ségeirő l, a szó fajokná l eshetett volna szó arró l, hogy miért is soroljuk egyá ltalá n szó fajokba a szavakat. Mindez segítette volna a diá kokat az anyag könnyebb és alaposabb feldolgozá sá ban. Egy tankönyv egyik legfontosabb feladata bemutatni az adott tudomá nyá g szakszó kincsét. Mint korá bban említettük, a MG-bó l egyes terminusok definíció i hiá nyoznak (hatá rozott jövő , belehallá s), má sok haszná lhatatlanok vagy ellentmondanak a MG má s részeinek (tömbösödés, szintagma, tá rgy, alany, rag, jel, képző ). A MG egy sor kifejezést vesz a Strukturá lis magyar nyelvtanbó l (ill. a „modern” elméletekbő l), és anélkül haszná lja ő ket, hogy a hozzá juk tartozó elméleti keretet, ill. az egyes fogalmak jelentését tisztá zná : passzív transzformá ció , transzform mondat (122), mélyszerkezet (473), szemantikai jegy (493, 496, a ± jellel való jelölés több helyen is), á gens stb. (Ezeket a Tá rgymutató nem is tartalmazza.) Sokkal nagyobb baj az, hogy a szá mnévi szó faj megszüntetése miatt nem tá rgyalja a hagyomá nyos grammatiká k olyan fontos (és az iskolai nyelvtanokban is szereplő ) terminusait sem, mint a hatá rozott és hatá rozatlan, a tő -, sor- vagy törtszá mnév stb. A MG tehá t nem teszi alkalmassá a hallgató kat arra, hogy anyagá nak feldolgozá sa utá n öná lló an képesek legyenek szakcikkeket olvasni és értelmezni. Az anyag feldolgozá sá t nagyban nehezíti, hogy a fejezetek nem egymá sra épülnek. A vonzat fogalmá t elő ször a 84. oldalon haszná lja, de csak a 355.
VITAFÓ RUM
289
oldalonvezeti be. A hatá rozó i ragok ismertetésénél (195– 204) folyamatosan hivatkozik a különböző hatá rozó típusokra, holott ezeket csak jó val késő bb (425– 43) tá rgyalja. Az utalá sok meglehető sen felületesek (extrém példa az 507. oldalon talá lható „lá sd Mondattan” : a Mondattan című fejezet a 367. oldaltó l a 554. oldalig tart). A Tá rgymutató tapasztalatom szerint (l. a tömbösödéssel kapcsolatban leírtakat) gyakran hiá nyos, haszná lata körülményes. Sokat segített volna, ha a kötet végére fogalomtá rat is elhelyeztek volna. Az Elő szó szerint (21) a tankönyv szerző i tá blá zatokkal kívá ntá k elő segíteni az anyag elsajá títá sá t. Aligha hihető azonban, hogy a gyakran több oldalas tá blá zatok (380– 383, 525– 530) való ban á ttekinthető vé tennék az anyagot. Ezek helyett vagy mellett helyesebb lett volna a fejezetek végére összefoglalá sokat, esetleg kérdéseket és feladatokat elhelyezni (mint ahogy az Osiris Kiadó tankönyveinél szoká sos).
98
3. Ö sszefoglalá s
N yK
Mint a recenzió elején írtam, a MG való ban nemzeti jelentő ségű. Cikkem kritikus hangvitelét a tá rgya követelte meg. Sajnos nem kerülhetem meg a végkövetkeztetést: a MG a MMNy-hez képest inká bb vissza-, mint elő relépés, hiszen a diá kok á ltal elsajá títandó anyagot úgy növeli és úgy bonyolítja, hogy közben ismereteiket nem teszi pontosabbá , jobban védhető vé. Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, köztük a recenzió két lektorá nak, akik munká mban tá mogattak, és hozzá já rultak megá llapítá saim pontosabbá tételéhez. Fejes Lá szló
