Világuralom és gyémántüzlet

Világuralom és gyémántüzlet Cecil Rhodes és Rhodésia kapcsolata Lakatos Hajnalka

Lakatos Hajnalka

Világuralom és gyémántüzlet

I. Tóth Zoltán Kör

Bevezetés Ha egy átlag embert Afrikáról kérdezünk manapság, valószínűleg nem kapunk olyan választ, amely ne csak általánosítás lenne. Legtöbbször olyan elképzelések vannak erről a kontinensről, hogy nagy részét fekete bőrű emberek lakják, mindenfelé vadállatok kószálnak, meleg van, nagy a szegénység, az elmaradottság, és sok a betegség. A nagy többség inkább Észak-Afrika történelmét ismeri – manapság is a területen zajló „arab tavasz” vonzza a legnagyobb figyelmet, bár nemrég még a dél-afrikai labdarúgó világbajnokságtól és a vuvuzelától volt hangos a televízió –, és a legtöbben ide is utaznak. A délebbi területek, talán a nagy távolság miatt is, kikerülnek a hétköznapi emberek látóköréből, s általában csak a tehetősebbek, vagy az üzleti célból odautazók jutnak el Dél-Afrikába. A legtöbben nem is sejtik, milyen sok történelmi esemény fűződik ezekhez a területekhez, melyek talán őket, az ő országukat is érintették hajdanán, vagy akár befolyásolhatják most is. DélAfrika már a nagy felfedezések óta fontos úticél, s az évszázadok elteltével, mikor a kontinens ezen részét is elérte a gyarmatosítás, talán mondhatjuk úgy is, hogy Dél-Afrika a „nagy lehetőségek és a nagy üzletek világává vált”. Sajnos nem a saját őslakosai számára. Ezek a területek rendkívüli mennyiségű és minőségű ásványi kincset rejtettek és rejtenek ma is magukban, ám mégsem az itt élő eredeti népesség tudta ezeket kihasználni, hanem az őket megszálló, s kizsákmányoló hatalmak. A történelem úgy hozta, hogy ezek a népek nem élhettek teljes szabadságban, pedig a felszabadulás lehetősége itt is mindig újabb és újabb harcokat eredményezett. S nem is gondolnánk, hogy ezek a küzdelmek csak a múlt században jártak sikerrel, s van, ahol még ma is folytatódnak. Most pedig tekintsük át, hogyan is vált a dél-afrikai világ, többek között Rhodésia/Zimbabwe is, sok ember börtönévé és sok ember szerencséjévé.

Az első európaiak megjelenése, majd gyarmatosítás a mai Zimbabwe területén Az első olyan felfedező, aki beszámolt erről a területről, a portugál Antonio Fernandez volt. 1514ben járt Zimbabweben, vagy ahogy egy néhány évvel későbbi feljegyzés írja, a Monomotapa vagy Benomotapa nevű birodalomban, mely a mai fővárostól, Hararétól északra terült el. Minden megmaradt forrás szerint Monomotapa uralkodója bővelkedett minden jóban, s nem egy krónika szerint ez a terület maga volt a paradicsom, s rengeteg arannyal rendelkezett. A birodalom lakói fekete bőrűek, derékig meztelenek és gyapjas hajúak voltak. Csak egyetlen istent imádtak, aki a mindenség megteremtője. Főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, s nagy állatállományuk volt. A 1

Lakatos Hajnalka



feljegyzések arról is tanúskodnak, hogy az ország közepén állt egy nagy kövekből épített erődítmény, melyeket kötőanyag nélkül helyeztek egymásra. Ezek napjainkig fennmaradtak, s azt bizonyítják, hogy nem is volt olyan fejletlen az a civilizáció (mely körülbelül 1500 évvel ezelőtt itt élt), mint ahogy a gyarmatosítók gondolták. Szerintük ugyanis, ahogy 1866-ban

a londoni

etnográfiai társaság elnöke kifejtette: „A feketék egyetlen felfedezést sem tettek, semmilyen nagy eszmének nem voltak kialakítói, semmiféle intézményt nem hoztak létre, semmijük sincs tehát, amit egyik nemzedék átadhatna a másiknak.”1 Erről még Hegel is így gondolkodott, valószínűleg a téves információk miatt. A fehérek azt állították, hogy az itt talált építményeket nem az őslakosok, hanem egy magasabb civilizáció idevándorolt csoportja alkotta. S bár a Tudományos Haladásra Létrehozott Angol Társaság 1905-ben és 1929-ben is küldött kutatócsapatokat a helyszínre, s megállapították, hogy az építményt nagy valószínűséggel az őslakosok emelték a középkorban vagy az után, a rhodésiai fehértelepesek ezt mégsem akarták elfogadni. A radio-karbon vizsgálatok is a Társaság álláspontját erősítették, ennek ellenére 1970-ben mégis követelték, hogy vonják ki a forgalomból azokat az útikalauzokat, melyek az afrikai eredetű építőkről írnak. Kívánságuk teljesült.2 Nagy-Zimbabwe egyik legkiválóbb ismerője, Peter Garlake archeológus-történész a következő korszakokra osztotta az itt élő népek történetét: 1. Monomotapa előidőszaka, mely Garlake szerint a IV – XII. század közötti korszak. Törzsi típusú szervezet jellemezte, s az északról érkezett bantu népé volt az uralkodó szerep. A bantuk elterjesztették a vas és az arany megmunkálását. 2. Monomotapa vagy Sona I. birodalom a XII. századtól 1450-ig tartott. Mutota törzsfőnök más törzseket is uralma alá vont, s egyesítette őket. 3. Mambo vagy Rozwi, más néven Sona II. korszak. XV. századtól 1830-ig. A birodalom nagy fokú decentralizálása, konföderálása jellemzi ezt az időszakot, mely alatt a birodalom kis királyságokból tevődött össze. Ez egy nagyon virágzó korszak volt, az arabokkal és a portugálokkal való kereskedelemnek köszönhetően, mely a mozambiki partoknál folyt. Az arabok és a portugálok számára fontos volt Afrika keleti partvidékének birtoklása, hiszen szükségük volt az ott kialakítandó állomásokra, hogy zavartalanul eljussanak Indiába. Végül a köztük kialakuló harcokat a portugálok nyerték, s létrehozták gyarmatukat a kontinens keleti partvidékén, az ellentámadásba lendülő arabok legyőzése után pedig megszilárdították uralmukat. A portugálok virágzó kereskedelmet alakítottak ki a bantukkal, aranyért cserébe szöveteket és gyöngyöket adtak az őslakosoknak. Természetesen a cserekereskedelem mellett a rabszolga1 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 28. o. 2 Uő. 28–36. o.

2

Lakatos Hajnalka



kereskedelem is fő üzletág volt. A portugálok azonban nem elégedtek meg ennyivel, expedíciót indítottak az aranylelő területekre, Monomotapa királyság területére. Végül a támadások a portugálok és Monomotapa szövetségével zárultak, és csellel próbálták meghódítani Monomotapát. Ezután a portugálokat vezető Barreto tábornok, aki Mozambik akkori kormányzója volt, a mongaszékat is le akarta verni, ám Mozambikban felkelés tört ki, így meg kellett szakítania a támadást. A felkelést ugyan leverték, de Barreto váratlanul meghalt, s a portugál csapatok végleg visszavonultak Mozambikba. Ezután a terjeszkedő Oszmán Birodalom miatt vették le a napirendről Monomotapa meghódítását. Majd mikor a Monomotapa királyság eléggé meggyengült ahhoz, hogy újra próbálkozhassanak a támadással, holland hadihajók jelentek meg Dél-Afrika keleti partjainál, s bár Mozambikot nem sikerült elfoglalniuk, expedíciós csapatokat indítottak Afrika más részeibe.3 Később, a XIX. század elején a Monomotapa királyságban helyi uralkodók kerültek hatalomra, akik egymással háborúskodtak. Az egykori birodalom már csak a masonák lakta vidéken élt tovább, s a zuluk támadásai fenyegették őket. A zuluk törzsfőnöke Csaka volt, aki katonai népet faragott alattvalóiból. Uralkodása alatt kiterjesztette területeit, melynek növelését egy ideig utódja, Dingaan is elősegítette. Dingaan, hogy megerősítse uralmát, elfogadta a fehértelepesek segítségét, akik persze később ellenszolgáltatást vártak, jelentős területek átadásának formájában. Ebben az időszakban az egykori Monomotapa maradványán levő Masonaföld jelentősen összezsugorodott, majd összeomlott, s ebben a zuluk és a fehértelepesek is nagy szerepet játszottak. Masonaföld eredményesen állt ellen azoknak a népeknek, melyek körülvették és megtámadták, de nem tudott mit tenni a matebelékkel szemben. Ők ugyanis felszámolták a masona uralmat és létrehozták saját királyságukat Masonaföldön. A matebelék vezetője Csaka zulu király egykori hadvezére, Mziligazi volt, aki szembekerült uralkodójával, s ezért seregével együtt elhagyta a törzset és a Vaal és Limpopó folyók között telepedett le. Amikor a zuluk büntetőhadjáratot küldtek ellene, Mziligazi északra menekült, a mai Zimbabwe nyugati részére. A matebelék még 1829-ben léptek először kapcsolatba az angolokkal, amikor Mziligazi jó barátságba került egy Robert Moffat nevű misszióssal (valószínűleg az angoloktól remélt segítséget a zulu támadások ellen). Nem is sejtették, hogy később ez a kapcsolat milyen nagy jelentőségű lesz, főleg az angolok számára. Ezután egy időre megszakadt az összeköttetés a matebelékkel, mert a búrok és a zuluk északabbra kényszerítették őket. Közben az angolok egyre több expedíciót indítottak ezekre a területekre, s majdnem húsz év után felújították kapcsolatukat a matebelékkel. Ismét elküldték Moffatot Mziligazihoz, aki ekkor már 3 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 37–42. o.

3

Lakatos Hajnalka



nagyon beteg volt. 1868-ban végül meghalt, s utódja Lobengula, csak 1870-ben lett a matebelék királya. Nem volt meg benne az a tűz, mint Mziligaziban, s a misszionáriusokal is elnézőbb volt, mint elődje. Uralkodása alatt azonban békésebb volt az élet, minta apja idején, s a kereskedelem is felvirágzott.4

Harc Dél-Afrikáért és a gyémántmezőkért Fokföldön az első állandó támaszpontot a hollandok állították fel 1652-ben, s megkezdték a gyarmatosítást. A Holland Kelet-Indiai Társaság urai rájöttek, hogy Dél-Afrika éghajlata és természeti adottságai nagyon is alkalmasak mezőgazdasági művelésre, s hasonló birtokokat hoztak létre, mint Európában. A koikoin őslakosokat elűzték földjeikről, holland telepesek (búrok) bérelték ki a területeket, s mivel nem volt munkaerő, a koikoinokat kényszerítették rabszolgamunkára.5 A nagy francia forradalom idején a holland telepesek tudomást szereztek arról, hogy az anyaországban elkezdődött a polgári demokratikus átalakulás, s ennek hatására elküldték delegáltjaikat Amszterdamba, hogy átnyújtsák követeléseiket a Társaság túlzott hatalmának visszaszorítására. Ügyük végül lekerült a napirendről, mivel Hollandia a franciák oldalán belebonyolódott a brit-francia háborúba. A társaság hatalma azonban rohamosan csökkent, s mivel a termés átvételére vállalt kötelezettségeit nem teljesítette, sok farmer tönkrement. A búr polgárok végül megdöntötték a Társaság uralmát és létrehozták saját nemzetgyűlésüket.6 Az angolok kihasználták ezt az alkalmat és 1795-ben hadihajóikkal megjelentek a Simonöbölben, s a búrok leverése után elfoglalták Fokföldet. Egyre erőteljesebben nyomták el a búrokat, amely lázadások sorozatát eredményezte. Ezeket az angolok persze leverték. A búrokra mért utolsó csapást gazdasági területen hajtották végre. Felszabadították a rabszolgákat, így a búrok munkaerő nélkül maradtak és teljesen tönkrementek. A búrok úgy határoztak , hogy elvándorolnak északra, vagy keletre, hogy ott szerezzenek új földeket. Legtöbbjük az Oranje és a Vaal folyó között telepedett le. Ezután még számos felkelés és küzdelem folyt a búrok és az angolok között, ám mikor az angolok úgy érezték, hogy már fokföldi gyarmatuk is veszélybe került a búrok miatt, kiegyeztek velük, 1854-ben lemondtak Oranjéról és független búr államnak ismerték el. A későbbiekben közös érdekeik egymás mellé sodorták a búrokat és az angolokat, s közösen folytattak harcot az őslakosok ellen. Viszonylagos békés együttélésük azonban megszűnt, mert a két búr köztársaság (Transvaal és az Oranjei Köztársaság) egyesülni készült, valamint miután angol segítséggel a búrok elfoglalták Baszútóföldet, az angolok arra kényszerítették őket, hogy adják át ezeket a területeket. Emellett 4 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 42–52. o. 5 Uő. 53. o. 6 Uő. 55–56. o.

4

Lakatos Hajnalka



gyémántot találtak azon a vidéken, ahol a Vaal folyó az Oranjéba torkollik. Természetesen rengetegen áramlottak ide szerencsét próbálni, s Anglia is meg akarta szerezni a gyémántvidéket. Mivel törvényes úton nem tarthatott igényt ezekre a területekre, csalással próbálta elérni célját. „Megállapodott néhány koikoin és becsuána törzsfőnökkel, hogy kellő jutalom ellenében vállalkoznak az angolok ügynökeinek szerepére. Az alku szerint ezek a törzsfőnökök, mint e térség eredeti őslakosai bejegyeztetik igényjogosultságukat a gyémántmezők kiaknázására, majd átengedik ezeket a területeket Angliának.”7 Eközben a két búr köztársaság között határvita robbant ki, s ezzel a gyémántmezőkért folytatott harc újabb bonyodalmat szült. Ám az angolok azt ajánlották, hogy egy döntőbíró (akinek szerepére a natali brit kormányzót választották) segítségével oldják meg a problémát. A búrok egy része nem akart háborúba bocsátkozni Angliával, a Paul Krüger által vezetett harcias szárny viszont fegyveres harcra buzdított. 1869-ben az elnökválasztáson Pretorius búr politikus mérsékelt pártja győzött, s így a döntőbírósági megoldást választották. Természetesen a döntőbíró a gyémántmezők nagy részét a törzsfőnököknek ítélte, akik azt azonnal át is adták Angliának, ahogy az a megállapodásban szerepelt. A maradék földet pedig London hihetetlenül alacsony összegért megvásárolta az Oranje Köztársaságtól, ami miatt nagy felháborodás kerekedett, így Pretorius 1872-ben kénytelen volt nyugdíjaztatását kérni. Így Krüger került hatalmi pozícióba, ennek ellenére, ugyanúgy megjelentek az angolok és felvásárolták a kutatási jogokat. A nagy üzletben természetesen Cecil Rhodes nemcsak részt vett, hanem irányította is azt.8

Cecil Rhodes fiatal éveiben A múlt század harmadik negyedében élt az a stortfordi F. W. Rhodes nevezetű régimódi lelkész, aki Cecil John Rhodes édesapjának mondhatta magát. Különc ember volt, de hívei kedvelték és tisztelték őt. Második felesége Louisa Peacock, jó családból származott, és szült neki kilenc fiút, akik közül kettő még gyerekként meghalt, és két lányt. A lelkész a saját ambícióit szánta fiainak is. Szerette volna, ha a fiai is az ő hivatását választják, de ők másképp döntöttek, négyen közülük a hadseregbe mentek, hárman pedig a gyarmatokra költöztek. Herbert, a legidősebb, gazda, bányász, vadász és csempész volt, s őt is „elkapta” a gyémántláz. Az ötödik fiú, Cecil, 1853. július 5-én született. Valaki úgy írta le Cecilt mint a „finom, aranyló hajú kis fickó”. A nevelőnője pedig azt mondta, hogy „a családból ő beszélt a legszebben és legkellemesebben”.9 1870-ben Cecil 17 éves volt, el kellett döntenie, hogy mit kezd majd az életével a jövőben. Az 7 Uő. 61. o. 8 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 61–62. o. 9 J. G. Lockhart: Cecil Rhodes. London, 1933. 11–12. o.

5

Lakatos Hajnalka



apja azt szerette volna, ha a testvérei példáját követve katonai pályát választ; de sem az egyház, sem a hadsereg nem vonzotta annyira Cecilt, és mióta gyenge volt az egészsége és a család anyagi helyzete sem volt a legjobb, ésszerű megoldásnak tűnt, hogy Cecil csatlakozzon Herberthez, aki mezőgazdasággal foglalkozott a dél-afrikai Natalban. 1870. szeptember 1-jén érkezett meg Durbanba, Natal fővárosába, mely akkor egy új fehértelepes kolónia volt. Herbert farmja, ahol gyapotot próbált termeszteni, az Unkomanzi-völgyben terült el, Pietermaritzburg mellett.10 A szomszédok megjósolták, hogy nem fog nekik sikerülni a gyapottermesztés, s az első év termését valóban felfalták a hernyók és a drótférgek, s ez nagy veszteség volt. Ám a következő évben, kemény munkával és új módszerekkel, a két testvér profitot termelt. Cecil soha nem felejtette el ezt a korai sikert. A későbbi években gyakran mondta, ha azt mondták neki valamire, hogy lehetetlen, „Ah, azt mondták, hogy nem tudok gyapotot termeszteni!”. Ez egész élete során megmaradt benne, Cecil nem ismert lehetetlent. Ezen korai diadal ellenére a farm nem volt virágzó. A talaj kiszáradt és minden profitot a munka költségeibe fektettek. Herbert volt az első a testvérek közül, aki otthagyta a gyapotföldet, végül 1871-ben Cecil is követte őt. Eddig több pénzt költött, mint amennyit megkeresett, de egészséget és tapasztalatot nyert. Megismerte Dél-Afrika gazdálkodási körülményeit és szokásait, a kemény munkát, megtanulta, hogyan kell bánni a bennszülöttekkel. Értékesítette ezt a szakmai gyakorlatot gyémántfelfedező kalandjai során is, mikor Kimberleybe hívták.11

Rhodes és a gyémántüzlet 1871-ben a legtöbb fiatal angol Dél-Afrikában, akik nem voltak megingathatatlanul a farmjukhoz kötve, szerencsét próbált a gyémántföldeken. Úgy tűnik a gyémántbányászat Cecil számára is jobb „játéknak” tűnt, mint a gyapotültetés, és amint megtisztították és bebálázták a második termést, Cecil összepakolt és elindult a négyszáz mérföldes útra, hogy csatlakozzon Herberthez. A poggyászában volt néhány kubikus eszköz, néhány kötet klasszikus, s elhatározta, hogy az alatt az idő alatt, míg megcsinálja a szerencséjét, beiratkozik az Oxfordi Egyetemre.12 Kilenc év gyémántbányászat, tapasztalatszerzés, kalandozás után, miközben bejárták és megismerték Afrikát, a Rhodes testvérek otthagyták Kimberley-t és hazamentek Angliába. Cecil letette vizsgáit, s hosszú távú terveket szövögetett, 1881-ben pedig megszerezte diplomáját. Ez idő alatt határozta el, hogy a gyémántokból fog meggazdagodni, s ennek segítségével valósítja meg 10 Uő. 13. o. 11 Uő. 14. o. 12 Uő. 16. o.

6

Lakatos Hajnalka



álmát, mely a Brit Birodalom kiterjesztése volt.13 Rhodes egész életét a vagyonszerzésnek és a terjeszkedésnek szentelte, tulajdonképpen a munka volt a magánélete is. Miután Rhodes visszatért Afrikába, folytatta a gyémántbányászatot, s társával Charles Rudd-dal (akivel együtt bányásztak még az előző afrikai időszakban, s akire Cecil bányászati területeit bízta, mikor visszament Angliába) folyamatosan felvásárolta a földek bányászati jogait. 14 Tulajdonosa lett a kimberleyi gyémántbányáknak is. 1880-ban megalapította a De Beers Mining Company-t, s kiszorítva minden más céget az üzletből, monopolizálta a gyémántipart, így az ő kezében összpontosult a világ gyémánttermelésének 93 %-a. Közben nagy pénzemberek váltak szövetségeseivé, többek között egy hamburgi zsidó fiatalember, Alfred Beit, és a máig ismert befolyásos család tagja, Lord Rothschild.

Rhodes terjeszkedése, politikája Rhodes nagyon jól tudta, hogy terveinek megvalósításához nem elegendő csupán a pénz. Politikai hatalomra is szert kellett tennie ahhoz, hogy Fokföldtől Kairóig elterülő „birodalmát” felépíthesse. Természetesen ehhez is megtette a kellő lépéseket, így 1880-ban már Fokföld parlamentjének tagjává választották, 1890-ben pedig Fokföld miniszterelnöke lett. A tervek végrehajtásához először a búr köztársaságokat akarta elfoglalni, hiszen azok gátolták az észak felé való terjeszkedésben. A búrok elnöke a már korábban említett Paul Krüger volt, akinek célja a búr szuverenitás és a függetlenség kivívása volt. Ahhoz azonban, hogy Rhodes megtámadhassa a búrokat, ürügyet kellett keresnie, s ezt megtalálta abban, hogy sok angol telepes élt a búr köztársaságokban, ám a törvényhozási szervekben nem vehettek részt. Rhodes tehát kezdeményezte az angolok politikai jogainak biztosítását. Eközben Németország is megjelent a színen, mégpedig a búrok oldalán. Rhodes terve az volt, hogy kirobbantják az angol telepesek felkelését és a „véletlenül” ott állomásozó angol csapatokkal „helyre állítják a rendet”. A csapatok vezetője Jameson, a Rhodes által 1889-ben megalapított Brit Dél-afrikai Társaság ügyvezetője volt. Ám a búr köztársaságok elfoglalása nem járt sikerrel, mivel a felkelés vezetői visszariadtak, s későbbre halasztották az akciót, ennek ellenére Jameson mégis támadást indított, ami azonban vereséggel végződött. De az angolok nem adták fel. Mikor a búrok megtudták, hogy újabb 25 000 angol katonát indítottak útnak Dél-Afrika irányába, támadó lépéseket tettek Fokföld és Natal felé. Kirobbant a háború, melyben a búrok sokáig ellenálltak, végül 1900 márciusában kénytelenek voltak visszavonulni. Még két évig folytattak partizánharcokat, de a kilátástalan helyzet arra 13 Z. Tóth Csaba: Cecil Rhodes élete és titkos társasága. In: Országépítő. 2002. 13. évf. 2. sz. 26. o. 14 J. G. Lockhart: Cecil Rhodes. London, 1933. 24. o.

7

Lakatos Hajnalka



késztette őket, hogy elfogadják Kitchener tábornok és Milner fokföldi kormányzó feltételeit: a búr köztársaságok függetlenségéről lemondtak és letették a fegyvert. Rhodes ünnepelt. A feladat ezek után a gyarmati területek egybeolvasztása volt. 15 Rhodesnak és egyben az angol terjeszkedésnek azonban nemcsak a búrok állták útját, hanem a Lobengula uralma alatt élő matebelék és a szomszédos Masonaföld is. Emellett a portugálok és a németek is érdeklődtek a terület iránt. A búrok állítólag 1887 nyarán szerződést kötöttek Lobengulával, ám „Transvaal függetlenségének okmánya határozottan megtiltotta, hogy a búr állam kapcsolatba lépjen a környező őslakos törzsekkel”. Így ez kapóra jött Rhodesnak. Az angolok elküldték Lobengulához John Moffatot, a misszionárius Moffat fiát, aki kiderítette, hogy a búrok átverték a matebele királyt. 1888-ban Moffat egy Lobengulával megkötött szerződéssel tért vissza, melyben szövetséget kötött a matebelékkel, s Lobengula kötelezte magát a másokkal való szerződéskötés korlátozására. A matebele királynak azonban voltak aggályai az angolokkal kapcsolatban. Hamarosan az angolok elkezdték kiaknázni a területet, s vállalkozók hada lepte el Lobengula udvarát, hogy engedélyt kérjenek tőle a bányászatra. Végül Rhodes kerekedett felül, s 1880. október 30-án megköttetett C. D. Rudd-dal és Lobengulával a szerződés, mely később Rudd -koncesszió néven vált ismertté, s korlátlan jogokat biztosított a bányászatra. A vállalkozás egy évvel később kapott jóváhagyást a brit koronától a Brit Dél-afrikai Társaság megalapítására.16 Ezek után Rhodes királyi felhatalmazást kapott Masonaföld elfoglalására. Itt remélték a leggazdagabb aranylelőhelyeket. A támadással az angolok megszegték a Lobengulával kötött szerződésüket, ugyanis abban elismerték a matebele király fennhatóságát Masonaföld felett, mégis el akarták foglalni azt, s meg is tették. Masonaföld után a matebelék országa következett. Rhodes meghódította ezt a területet is. A háború végül a király halálával zárult 1894-ben. Rhodes törekvései így valóra váltak, az év elején Matebeleföldből és Masonaföldből létrehozta Dél-Rhodésiát.17 Dél-Rhodésia létrehozása után a terület feletti vezetést a Brit Dél-afrikai Társaság tartotta kezében, s ezt az uralmat csak 1918-ban adta át a brit koronának.

Rhodes Nagy Terve és a titkos társaság Még egyetemi évei idején, mikor tagja lett az intézményben működő szabadkőműves rendnek, s részben John Ruskin nevű mentorának hatására, született meg Cecil Rhodes-ban a jövőről szőtt nagy álma. Ezt Confession of Faith című munkájában (hitvallásában) ismerhetjük meg. Ebben így fogalmaz: „Állítom, hogy mi [angolok] vagyunk a magasabb rendű emberi faj a világon, s hogy 15 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 64–71. o. 16 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 73–79. o. 17 Árkus István: Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980. 80–88. o.

8

Lakatos Hajnalka



minél nagyobb hányadát uraljuk, annál jobb az egész emberiségnek. Csak képzeljük el, mekkora fejlődés lenne, ha azokat a földrészeket, melyeket most más, alacsonyabb rendű népek laknak, angolszász befolyás alá vonhatnánk. […] A szabadkőművesség tagjaként látom, micsoda anyagi erő és befolyás van a kezükben […], és azon ámulok, hogy ez a rengeteg ember nevetséges és abszurd, tökéletesen céltalan, sehová nem vezető rituálékra pazarolja el magát. […] Miért nem alapítunk titkos társaságot, mindössze egyetlen cél szolgálatára: a Brit Birodalom felvirágoztatására? Miért nem hajtjuk az egész civilizálatlan világot brit uralom alá, hogy aztán az Egyesült Államokat újra a korona alá terelve az angolszász rasszt egy világbirodalom urává tegyük?” 18 Rhodes szinte minden cselekedetének hátterében ezen gondolatok álltak. Talán nem is gondolnánk, hogy egy embert, akinek egész életét ilyen nagyszabású tervek irányítják, s akinek akaratereje és elszántsága ilyen hatalmas, szívének gyengesége viszi a halálba. Ez történt ugyanis Cecil Rhodes-szal 1902. március 26-án. Ám Cecil gondoskodott róla, hogy álma továbbra is a beteljesülés felé haladjon, s végrendeletében meghagyta, hogy vagyonából ösztöndíjat alapítsanak, mellyel különleges képességű, kötelességtudó, erényes diákokat támogathatnak. Rhodes eredetileg 52 diáknak szánta az ösztöndíjat évente, mára azonban 94 fő részesülhet a támogatásban.19 A legismertebb Rhodes-ösztöndíjas Bill Clinton, az Egyesült Államok egykori elnöke, de rajta kívül még sok olyan személy is megkapta az ösztöndíjat, akik ma a világ vezető pozícióiban foglalnak helyet. Az ösztöndíjon kívül Rhodes végrendeletében egy titkos társaság létrehozását is meghagyta, egy olyan társaságét, mely továbbviszi az eszméket és célokat, amiket Cecil kitűzött magának. Halála után vagyonának kezelője Lord Nathan Rothschild lett. Lord Alfred Milner feladatának pedig magának a társaságnak létrehozását szánta. Erről a titkos társaságról több művében is ír Carroll Quigley, aki – micsoda véletlen – Bill Clinton egyetemi mentora volt. A társaságot egy olyan csoportként írja le, mely nem végez beavatási szertartásokat, nincsenek jelszavai és egyéb ilyen típusú szervezetekhez hasonló szokásai. A tagok jól ismerik egymást, rendkívül befolyásos emberek, titkos tanácskozásokat tartanak és a csoport rangidős tagja elnököl. Az évtizedek során különböző neveken ismerték a társaságot, de az eszmék és célok ugyanazok maradtak. Számos újságot, folyóiratot tartottak és tartanak most is a kezükben, jelen voltak fontos politikai és történelmi eseményeken, s jelentős befolyásuk van ma is az angol történetírásra. Ahogy Quigley írja: „Azt várhatnánk, hogy ilyen komoly eredményeket elért csoport mindennapos megbeszélések tárgya a történelem és a közügyek tanulmányozói között. Azonban e társaság esetében ez nem így 18 Michael Bradley: Titkos társaságok könyve. Pécs, 2006. 126–127. o. 19 Z. Tóth Csaba: Cecil Rhodes élete és titkos társasága. In: Országépítő. 2002. 13. évf. 2. sz. 26–27. o.

9

Lakatos Hajnalka



van, mert először is, a csoport szándékosan titokban tartja létét, másodszor pedig, mert nem szoros egység, hanem egymásba fűződő körök rendszere, jobbára látszólag politikai jelentőség nélküli szervezetek mögé rejtve.”20 Talán úgy tűnhet, hogy Rhodes elképzelése az angolajkú népek egyesítéséről és az egész világ angol uralom alá hajtásáról, naiv és képtelen ötlet, s lehetetlen vállalkozás, de ki tudja, mi lett volna, ha Rhodes nem 49 évesen hal meg, hanem sokkal később. Ha 49 évesen odáig eljutott, ahová a leggazdagabb és legtehetségesebb emberek is csak egy egész élet munkája után, ki tudja, mire lett volna képes Rhodes? Lehetséges, hogy pontosan ezért vonnak egyesek párhuzamot Rhodes és Hitler között.21 Hiszen, mindketten egy hatalmas birodalmat akartak létrehozni, csak Hitler ennek megvalósításában tovább jutott Rhodesnál, persze csak bizonyos szempontból. Ugyanis, ha a titkos társaság létezik és aktívan tevékenykedik, akkor Rhodes céljainak megvalósítása még folyamatban van, míg Hitler tervei szertefoszlottak. De talán kicsit túlzó és erős a gondolat, hogy Hitler és Rhodes

életében

vannak

párhuzamok,

hiszen

semmi

sem

bizonyíthatja,

hogy

tervei

megvalósításához Rhodes is alkalmazott volna olyan szörnyű eszközöket, mint Hitler, de az is lehet, hogy igen. Nem tudhatjuk. Mindenesetre valahol a világban mozognak és ténykednek emberek, akik sok pénzzel, nagy befolyással és végeláthatatlan kapcsolatrendszerekkel bármit elérhetnek, s elképzelni sem tudjuk, hogy mik a terveik.

Összegzés Egy ország történetének leírásához, még ha csak nagyon tömör leíráshoz ragaszkodunk is, akkor sem elegendő egyetlen ember szemszögéből nézni az eseményeket. Mindannyian máshogy látjuk, másként ítéljük meg a történtek mikéntjét és súlyát. S bár Dél-Afrika, illetve Rhodésia történelmét csak azon időszak végéig vizsgáltuk, melyben Cecil Rhodesnak tevékeny része volt, mégis kitűnik, hogy Zimbabwe története mennyire sokrétű, telítve van virágzó korszakokkal, csalárd szerződések következményeivel, kizsákmányolással, háborúval és békével. Talán ez minden országra igaz. De ez az ország azok közé tartozik, melyek minden elnyomás ellenére kitartottak. Így 1980. április 17-én végleg elérték függetlenségüket, s megszülethetett egy új állam, a Zimbabwei Köztársaság.

20 Carroll Quigley: The Anglo-American Establishment. New York, 1981. 3–7. o. 21 Z. Tóth Csaba: Cecil Rhodes élete és titkos társasága. In: Országépítő. 2002. 13. évf. 2. sz. 27. o.

10

Lakatos Hajnalka



Bibliográfia ÁRKUS ISTVÁN:

Rhodésia Zimbabwe. Budapest, 1980.

BRADLEY, MICHAEL: Titkos társaságok könyve. Pécs, 2006. LOCKHART, J. G.:

Cecil Rhodes. London, 1933.

QUIGLEY, CARROLL: The Anglo-American Establishment. New York, 1981. Z. TÓTH CSABA:

Cecil Rhodes élete és titkos társasága. In: Országépítő. 2002. 13. évf. 2. sz.

11

Világuralom és gyémántüzlet

Recommend Documents