VII. Lelki fejlıdés. Szeptember 27., vasárnap, 6.45

VII. Lelki fejlıdés Szeptember 27., vasárnap, 6.45 Éva álmából ébredt – illetve inkább rémálmából. Megpróbált visszaemlékezni arra a jelenetre, amely annyira megrémítette, hogy felébredt. A szövetségi közgyőlés a szabadban ült össze, a Zöld-szigeten. Éva hatalmas tömegnyi vezetı között ült. Fából építettek egy irdatlan emelvényt, amelyen a szövetség legmagasabb tisztségviselıi foglaltak helyet. A levezetı elnök kalapácsával az asztalra csapott, és sztentori hangon kiáltotta a nevét. Éva rájött, hogy azért hívják, mert be kell mutatnia a szövetség új nevelési programját. Felállt és megpróbált utat csinálni magának a tömegben, de abban a pillanatban mindenki fölkelt és énekelni kezdett. Éva testek összefüggı tömegébe ütközött, amely megakadályozta az elırejutásban. Kérte, hogy engedjék át, megpróbálta elmagyarázni, hogy oda kell jutnia az emelvényhez, de senki sem figyelt rá. Aztán a tömeg táncolni kezdett. Összevissza lökdösték és taszigálták, Éva dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Ekkor ébredt fel; kiverte a hideg veríték. Még mindig szorongva elhatározta, hogy fölkel. Mezítláb lelépett a hideg kıre, fogta a törölközıjét, kinyitotta a cella ajtaját, és a zuhanyzó felé indult. Megcsapta a hideg vízsugár, és ez segített, hogy magához térjen. Még nedves hajjal tért vissza a szobájába, és gyorsan felöltözött. Úgy döntött, lemegy a közösségi terembe, hogy átolvassa a jegyzeteit. Amikor belépett, Lászlót látta, amint buzgón írt a táblára. – Szevasz Laci! Te már ébren? – Épp a tegnapi jegyzeteimet válogattam a társas fejlıdésrıl. Éva egy sóhajtással leült mellé. – Szörnyőt álmodtam… Ott voltunk a közgyőlésen, hogy bemutassuk a nevelési programunkat, és senki se figyelt ránk. Eléggé megriasztott az elvégzendı feladat terhe… – Ez igaz, Éva. Egy kicsit én is aggódom, ugyanakkor lenyőgöz, amit a professzor mesél nekünk! Meg fogjuk csinálni, ne aggódj. Nézd, összefoglaltam a társas fejlıdést. Éva megfogta a lapokat, amelyeket László feléje nyújtott, és átnézte ıket. – Mit gondolsz? – kérdezte László. 80

– Pontos és világos. Nagyon jó! – Látod? Minden növekedési területen meg tudunk fogalmazni nevelési célkitőzéseket. – Mikor keltél, Laci? – Pontban hatkor. Miért? – Úgy rémlik, mintha te általában inkább késıi kelı volnál… – Igen, az vagyok. De most nagyon motivál ez a munka. Szeretnék haladni vele. És ha nem foglaljuk össze a következtetéseinket miközben haladunk, sehová sem fogunk elérkezni! – A lelkesedésed mindig fölvidít engem is. De ha így is van, azért ne vidd túlzásba. László az ablak felé lépett. – Nézd! Most kel a nap. Nincs kedved kijönni a friss levegıre? – Hát… Elég hővös lehet odakint! László az ajtó felé indult. Éva egy gyors lépéssel követte. Kint csontig hatoló hideg volt. László átölelte Éva vállát. Lassan sétáltak, lépteik alatt ropogott a zúzmara. Finom pára lebegett a fák fölött. A fényes, vörös nap lassan a sötét erdı fölé emelkedett. Hirtelen úgy tőnt, elszakad a horizonttól és vakítóan megvilágítja a fagyott ágakat. – Gyönyörő – mondta Éva. Egy hosszú pillanatig nem szóltak, figyelték az új nap indulását. Gondolataikat a monostor harangja szakította meg. – Reggeli dicséret – mondta Éva. – Jobb, ha elindulunk. A többiek várni fognak ránk. Az imaóra után, amelyet László hosszúnak és unalmasnak talált, mindannyian a refektóriumban találkoztak a bıséges reggelin. László féigmeddig követte az Éva és a professzor között kezdıdı beszélgetést. Agya gondolatok és képek nélkül zümmögött – a professzor szavai, a tegnapi jegyzetek, Éva mosolya… Valaki megrázta a vállát. István volt: – Ez nem az álmodozás ideje, Lacám. Dolgunk van! A csoport már elindult a közösségi terem felé. Egy sóhajtással László is fölkelt. Valóban sietniük kell, ha délig be akarják fejezni. Miközben barátai 81

helyet foglaltak az asztal körül, ı kitőzte a jegyzeteket a táblára, és összefoglalta, mirıl beszélgettek addig. Éva kopogott az asztalon, hogy mindenki rá figyeljen, és átadta a szót a professzornak. – Áttekintettük az egyén négy fı dimenzióját – mondta – a testi fejlıdést, a szellemi fejlıdést, az érzelmi fejlıdést és a társas fejlıdést. Ma délelıtt egy másik dimenzióval fogunk foglalkozni, mégpedig a lelkivel. – A magam részérıl van némi problémám azzal, hogy mit értsek „lelki” alatt – mondta László. – Az jut róla eszembe, hogy ez a valóság elutasítása és az elképzeltbe való menekülés. – Ez kezdésnek egész jó – válaszolta a professzor. – Akkor vizsgáljuk meg még egy kicsit a fejlesztés tárgyát és próbáljuk meg tisztázni a dolgokat. Nem szoktál kíváncsi lenni az életedre, a jövıdre, László? – Gyakran, de sokszor elég homályosak a gondolataim. – A kíváncsiság számít. Az ember a kezdet kezdetétıl kíváncsi. Kik vagyunk? Hová megyünk? Miért vagyunk itt? Az ember kísérletezni kezdett, aztán az eredményeket folyamatosan helyesbíteni és javítani próbálta. Korokon át folytatta a felfedezéseit, és összehasonlítgatta ıket a történelem által felvetett égetı, napi kérdésekkel. Így jöttek létre a mitológiák, filozófiák és különféle vallások, mind egy-egy kísérlet az ember és a teremtés titkának felfedésére. Az ember nagyszerősége abban áll, hogy rá tud kérdezni a sorsára és az élet értelmére. Ez a lelki dimenzió. Az a képesség, hogy megragadjuk a dolgoknak a közvetlenül láthatón túli jelentését is. Képesség az élet, a szeretet, a születés, a szenvedés, a gonosz és a halál értelmének megtalálására. – Ez sokaknak nem sikerül – jegyezte meg Éva. – Sajnos nem. Azért mondom, hogy sajnos, mert nem hiszem, hogy valóban emberi életet lehet élni anélkül, hogy reflektálnánk rá. Néhányan valóban elutasítják, hogy ilyen módon reflektáljanak, vagy érzéketlenek maradnak ez iránt a keresés iránt. Elborítják ıket a mindennapok, és csak egyik napról a másikra élnek. – De ott a vallás – mondta Zsuzsa. – Igen, a vallások ennek a lelki dimenziónak a kifejezıdései. Az „Isten” szó azt a titokzatos valóságot jelenti, amelyet az ember már a kezdet kezdetétıl érez maga körül. László megszólalt. 82

– A múltban azt tanították nekünk, hogy csak a tudomány révén érthetjük meg a teremtés és az ember titkát. – A tudomány nagyon sok dolgot megvilágít, de a lelki gondolkodás másik szint. A Biblia például nem elsısorban természettudományos könyv akar lenni, sokhelyütt még csak történelmi könyv sem. – És akkor miért értékes? – kérdezte László. – Személyes élményeinkhez kell kapcsolni, hogy megérthessük. Életünk bizonyos pillanataiban szükségét érezzük annak, hogy reflektáljunk ezekre, és visszamenjünk az idıben, hogy megértsük, „hogyan jutottunk ide, ahol vagyunk”. Tanúkat is megkérdezhetünk, hogy megpróbáljuk rekonstruálni életünk fontos történéseit. Kereshetünk bizonyos nyomokat a múltban, fényképeket, emlékeket, leveleket és hasonlókat, amelyek nem szükségképpen tényeket jelentenek, hanem lehetıvé teszik számunkra, hogy újra felfedezzük azokat az érzéseket, amelyeket már megtapasztaltunk. Ha ezeket az összetevıket mind összegyőjtjük, akkor rájövünk, hogy soha sem leszünk képesek tárgyilagos módon rekonstruálni a múltat. De végsı soron nem is ez érdekel minket igazán. Azt keressük, hogy „mi történt a fejünkben”. Nem az a célunk, hogy a történelmet a történelem kedvéért rekonstruáljuk, hanem hogy fejlıdésünk korábbi szakaszaira emlékezve tisztább rálátásunk legyen jelenlegi helyzetünkre. Amikor a múlt eseményeire emlékezünk, az foglalkoztat, hogy megtaláljuk a megértésükhöz szükséges kulcsot. Ezért megpróbáljuk értelmezni ıket, hogy meghatározhassuk a jelentésüket, és amikor megpróbáljuk ezt a jelentést kifejezni, akkor gyakran rájövünk, hogy a mindennapi nyelv erre nem alkalmas. Ezért aztán lehet, hogy végül egy dalt vagy egy költeményt választunk, hogy érzéseink mélységeit kifejezhessük. Pontosan ezt a módszert követi a Biblia. – Tehát szó szerint véve nem érthetjük meg a Bibliát? – Nem mindig. Például a bibliai teremtéstörténet sem tudományos igénnyel íródott, így elsısorban nem azt próbálja elmagyarázni, hogy a világmindenség a valóságban hogyan jött létre. Az a célja, hogy lelki üzenetet közvetítsen. Az anyagi világot és az emberiséget egyazon sors köti össze, amely veszélybe kerülhet, ha az ember mindenható vagy totálisan független akar lenni. Ez a lelki igazság, amelyre a mi korunk elıtt évezredekkel jöttek rá az emberek, keményen érint minket manapság, és rávilágít jelen helyzetünkre, pontosan akkor, amikor a tudomány képessé tesz bennünket a bolygó elpusztítására. – Nincs ez a lelki dimenzió eleve belevésve mindannyiunkba? – De igen. Az ember úgy van megteremtve, hogy természetes módon válik 83

kíváncsivá élete értelmére. De ez a képesség eltompulhat vagy elgyöngülhet, különösen a mai ipari társadalomban, amikor az azonnali eredmény minden másnál fontosabb. Sıt, maguktól a gyermekek gyakorlatiasan, eszközszerően és haszonelvően tekintenek a valóságra, és segíteni kell nekik, hogy fokozatosan megnyíljanak a lelki dimenzió felé. A nevelınek tehát az a célja, hogy képessé tegye a gyermeket arra, hogy a csupán tapasztalati és gyakorlati igazságon túllépjen, hogy elérjen egy másfajta életfelfogást, egy másfajta kapcsolatot a világgal. – Tanár úr – mondta László –, volna egy kérdésem. A Cserkészmozgalom Világszervezetének alapokmánya az Isten iránti kötelességet a cserkészet három alapelvének egyikeként határozza meg, a másik kettı az önmagunk és a mások iránti kötelesség. Idehaza viszont, negyven év ateista propaganda után, a fiataloknak már Istenrıl is nehéz beszélni, az „Isten iránti kötelesség” pedig még elvontabbnak és ijesztıbbnek tőnhet. Mit gondol? – Hogyan határozza meg ezt az alapokmány? – Most nincs elıttem… – Nálam viszont itt van – mondta Éva. Piros borítójú füzetet nyitott ki, és megkereste azt a mondatot, amelyre László hivatkozott. – Itt van. Az elsı fejezetben. Fölolvasom: Isten iránti kötelesség Ragaszkodás a lelki elvekhez, hőség az ezeket kifejezı valláshoz, és az ezekbıl származó kötelességek elfogadása.6 – Jól van – bólintott a professzor. – Nézzük meg közelebbrıl is ezt a szöveget. Hány részre tudjuk bontani? – Háromra – válaszolta László. – Elıször is a „ragaszkodás a lelki elvekhez”. – Ezt úgy értelmezem, mint annak szükségességét, hogy a gyermeket bevezessük a lelki gondolkodásba, amint ezt már kifejtettem. – „Hőség az ezeket kifejezı valláshoz”. – Mindannyian valamilyen emberi közösségben növünk fel, amelynek van bizonyos lelki öröksége, és ezt javarészt valamilyen vallás fejez ki. Hazánk 6

Cserkészmozgalom Világszervezete (WOSM), alapszabály

84

például a keresztény kultúrkörhöz tartozik. Vannak katolikusok, protestánsok és ortodoxok, de mindannyian keresztények. Idehaza abszurd lenne azt követelni, hogy a gyermeket e keresztény valóság nélkül vezessük be a lelki dimenzióba. Ezért fontos annak annak a közösségnek a lelki örökségét tisztelni, amelyben a gyermek felnı, és segíteni neki, hogy felfedezze és megvizsgálja ezt az örökséget, hogy valóban megtalálja benne a helyét. Errıl szól a vallás iránti hőség, vagyis nem passzív befogadás, hanem egyfajta felfedezési és reflexiós folyamat kezdete, hogy képesek legyünk személyesen dönteni. – Vannak nálunk zsidók és muszlimok is. – A folyamat attól még ugyanaz. Minden gyermeknek joga, hogy fölfedezze a közösség lelki örökségét, bıvítse róla tudását, valamint hogy befogadó legyen más közösségek felé és tisztelje a sajátjától különbözı hiteket. Hazánkban minden fiatalnak fel kellene fedeznie, hogy a zsidó vallás például mennyire gazdagította nemzeti kultúránkat. Megint László szólalt meg: – Az idézet harmadik része „az ezekbıl származó kötelességek elfogadása”. – Javíts ki, ha tévedek, László, de azt hiszem, téged leginkább a „kötelesség” kifejezés nyugtalanít. – Igaza van! Véleményem szerint ez egy tekintélyelvő és mindenható Isten képét idézi fel, aki azt akarja, hogy féljünk tıle és szó nélkül engedelmeskedjünk neki. És nem igazán lelkesít, hogy ezt a képet terjesszem a fiatalok között. – A „kötelesség” szó manapság már valóban nem divatos. Olyan „kényszer-íze” van, ugye? Mindamellett a reflexió és Baden-Powell írásai alapján azt mondanám, hogy az „Isten iránti kötelesség teljesítése” egyszerően annyit jelent, hogy azt tesszük, amit Isten vár tılünk. – És honnan tudjuk, hogy Isten mit vár tılünk? – Még mindig nem világos abból, amit már az ember fejlıdése kapcsán megnéztünk? Mindannyian életet kaptunk és a megteremtıdtünk, de valahogy hiányos módon. Emlékezzetek, mit mondtunk az „ember kicsinyérıl”. Az ember nem készen jön világra. Létre kell hoznunk önmagunkat. Hosszú és nehéz folyamatra vagyunk hivatottak, hogy minden képességünket kibontakoztathassuk, és hogy másoknak is segítsünk ugyanezt elérni. Teljesen kifejlıdni, teljes életet élni, tudatában lenni a világ csodálatosságának, és egyetérteni azzal, hogy vigyázzunk rá, hogy befejezzük a teremtés utolsó 85

érintéseit, amikor egy igazságosabb, emberibb társadalmat építünk… Ezt jelenti az Isten iránti kötelesség. – Lehetséges, hogy valaki cserkész legyen és ateista? – kérdezte Zsuzsa. – A Cserkészmozgalom Világszervezetének alapokmánya szerint a cserkészségnek vagy a vezetıi létnek követelménye az istenhit, ebben nincs kétség. De mit jelent Istenben hinni, és mi az ateizmus? Swami Vivekananda, egy hindu misztikus ezt mondja: Ugyanúgy, ahogy a világban bizonyos vallások ateistának hívják azt az embert, aki nem hisz egy önmagán kívül létezı létezı Istenben, mi a magunk részérıl azt mondjuk, hogy ateista az az ember, aki nem hisz saját magában. Saját lelkünk ragyogásában nem hinni – ezt hívjuk mi ateizmusnak. – És Isten különbözı embereknek különbözı dolgokat jelenthet – tette hozzá László. – Igen, és ki mondhatja, hogy ı az, aki teljes mértékig megértette Istent? Sokan közülünk egész készletre való hamis istenképet örököltek, és amikor az emberek magukról azt állítják, hogy „ateisták”, vagy nem hisznek Istenben, az gyakran azt jelenti, hogy képtelenek elfogadni ezeket az istenképeket, amelyek valójában valódi lelki jelentés nélküli bálványok. Egyik barátom, Roger Barralet atya, az Egyesült Királyság Cserkészszövetségének lelkésze ezt írja: Néha, amikor az emberek azt mondják, hogy nem hisznek Istenben, valójában azt mondják, hogy nem hisznek a fabábuikban, Istenrıl alkotott képükben. Ezek a képek talán a korai gyermekkorból erednek. Lehet, hogy egy olyan Isten képei, aki mint valami fırendır csak arra vár, hogy elkapjon minket a gaztetteinkért. Ilyen vagy olyan okok miatt gyermekkorunkban sok istenképet szedhetünk össze, amelyeket aztán a felnıttkor felé haladva teljes joggal vethetünk el mint elfogadhatatlanokat. De ez nem jelenti azt, hogy szükségszerően Istent is el kell vetnünk.7 – De honnan tudjuk, hogy ezek rossz istenképek? – kérdezte István. – Emlékezzetek, mit láttunk, amikor az érzelmi fejlıdésrıl beszélgettünk. Három-négyéves kora körül a gyermek a szuperegó formájában elsajátítja a szülei által kifejezett tiltásokat. Ennek eredményeként azonosulhat egymással ez a mindenható és fenyegetı tekintély és az Istenrıl alkotott elképzelés. A gyermek úgy képzeli el Istent, mint aki mindenható, szemmel tart és mindent lát, és aki megbüntet, „ha nem vagy jó”. Ezt az elképzelést gyakran a szülık és néhány nevelı is erısíti, aki „Istent” arra használja, hogy bőntudatot ébresszen 7

Father Roger Barralet, OFM, What’s all this about, God? Hazel Chewter, The Scout Association

86

a gyermekben. Amikor a gyermek eléri a serdülıkort, feszültség keletkezik a gyermekkori tiltásokhoz kapcsolódó gyermekkori istenkép és a fiatal újdonsült vágyai között. Minthogy a serdülı a jövıjét építi, és egyre érettebb és függetlenebb lesz, egyre inkább eltávolodik Istentıl, pontosabban saját hamis istenképétıl. – És akkor hogyan tudjuk ezt korrigálni? – Ha a gyermeknek bőntudatkeltı, hamis istenképe van, ez annak a következménye, hogy valódi lelki fejlıdésének alapjai nem kerültek a helyükre. Úgyhogy a feladat az, hogy ezt kezeljük. – Itt komoly problémánk van – szakította meg Éva. – A legtöbb vezetınk úgy véli magáról, hogy teljesen tájékozatlan lelki téren. A leghalványabb elképzelésük sincs arról, hogyan hozzák szóba ezt a témát. – Nekik maguknak is problémáik vannak ilyen téren – tette hozzá László. – Nem biztosak benne, hogy „hisznek-e Istenben”. – Az elsı lépés ennek az Isten-felfogásnak a tisztázása. Számtalan elképzelés van Istenrıl, de én azt hiszem, hogy alapjában véve az „Isten” szó annak az hatalomnak az emberi jelképe, amely mindennek a kezdete volt, mindennek a léte, és majd mindennek a vége lesz. Vegyük a teremtést: növények, állatok, csillagok és emberiség. Valószínőtlen, hogy mindez a maga végtelen összetettségében egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán jött létre. Így kell, hogy létezzen egy olyan hatalom, amely mindezt létrehozta, egy olyan erı, amely továbbra is közremőködik és megújítja a teremtést. Az „Isten” fogalom ezt az erıt jelképezi. – Követem – mondta László –, de nekem nagyon elvontnak és távolinak tőnik Istennek az ilyen meghatározása. Mit jelent ez a fiatalok mindennapi életében? – Ha gondolod, a kérdés megválaszolására bemutatok egy képet vagy egy tanmesét. Mit jelent a „Scout”, magyarul cserkész szó? „Ösvénytaláló”, németül szó szerint is így van: Pfadfinder. A „Scout” szó elsı jelentése tehát olyasvalaki, aki képes megtalálni a legjobb ösvényt, a legjobb utat minden helyzetben, akár kint a szabadban, az erdıben vagy a mocsárban. És mit kell egy cserkésznek magával vinnie, hogy egy portyán a megfelelı útvonalon maradjon, István? – Ööö… Térképet, természetesen… És iránytőt. – Pontosan. És ugyanígy a mindennapokban is. Ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelı utat életem problémáin keresztül, szükségem van iránytőre. 87

Nevelıként az a feladatunk, hogy segítsünk a fiataloknak ennek a jelképes iránytőnek – amely sokkal fontosabb és hasznosabb, mint a valódi – a megtalálásában, és használatának megtanulásában. – Tényleg létezik ez az iránytő? – Igen, István, létezik. Mindannyian megtapasztalhatjuk a saját életünkben. Baden-Powell boldogságnak hívta. – Boldogságnak? – Igen. Mindannyiunknak van egy belsı iránytője, amelyet boldogságnak vagy örömnek hívnak. Amikor sok közül a helyes utat választjuk, amikor valakivel megosztjuk valaminket, amikor kimutatjuk szeretetünket vagy megbocsátásunkat, amikor segítünk valakinek szabadabbá válni, vagy amikor mi szabadítjuk meg magunkat egy minket megbéklyózó szabályozástól, örömöt és békét érzünk, boldogságot. Ez az érzés nem valami anyagi dolog, mégis tudjuk, hogy bennünk van. Valódi. Nevelıként az a feladatunk, hogy segítsünk a fiataloknak ennek a lelki iránytőnek a felismerésében és elfogadásában. Ez annak a hatalomnak vagy „lelki valóságnak” kifejezıdése, amely mindennek a kezdete, létezése és vége. Ily módon megadjuk nekik mindazt a meggyızıdést, hogy képesek legyenek életükben a helyes ösvényt választani: a boldogság felé vezetıt. Ez a lelki fejlıdés. – Olyan egyszerőnek látszik! – Egyáltalán nem bonyolult. Baden-Powell ezt hívta a „vallás természetes formájának”. Figyeljetek csak, kijegyzeteltem egy szöveget, amely ezt a fogalmat írja le. Itt van: A vallás természetes formája olyan egyszerő, hogy még egy gyermek is képes megérteni. Belülrıl fakad, a lelkiismeretbıl, a megfigyelésekbıl, a szeretetbıl, hogy mindarra alkalmazható legyen, amit a fiú tesz. Nem külsıség, vagy kívülrıl elıadott dogmatikus köntös, amelyet vasárnaponként felveszünk… Épp ezért valódi része a fiú jellemének, lelkének fejlıdése, és nem olyan máz, amely lekophat.8 – Elég sok vallás nem ismerne magára ebben a meghatározásban – jegyezte meg Éva. – Igen – tette hozzá Zsuzsa –, meglehetısen felületesnek látszik. – Azért, mert alap, nem pedig felépítmény. Egyszerő, de szilárd alap, mert része az egyén általános fejlıdésének és élettapasztalatának. Ezen az alapon 8

Robert Baden-Powell, The Scouter, April 1918

88

lehet egy bizonyos vallásra jellemzı nevelést építeni, de az kérdés, hogy feladata-e a cserkészetnek, hogy ennek a felelısségét felvállalja. – Arra gondol, hogy a vallásos nevelés nem része a cserkészprogramnak? – Arra gondolok, hogy nem hiszem, hogy egy cserkészvezetınek feladata, hogy hittanár legyen, vagy hogy a vallásról adjon elı. – És akkor mit tegyen a vezetı? – Gondoskodjék róla, hogy a cserkésztevékenységek lehetıvé tegyék a fiataloknak, hogy felfedezzék ezt a lelki valóságot, avagy belsı iránytőt, és hogy ennek teljes értelmét kutassák életükben. A vezetınek abban is segítenie kell, hogy a fiatalok ezt az élményt összekössék közösségük lelki örökségével. – Ki tudná fejteni ezt kicsit jobban? – kérdezte Éva. – Megpróbálom fölvázolni, de ez csak egy szempont, amelyet azután majd részletesebben meg kell vizsgálnotok. Kezdjük azzal, hogy a mi kereszténységgel átitatott kultúránkban az „Isten” szó egyrészt a teremtıt, mindennek a létrehozóját írja le, másrészt pedig az abszolút jóságot, a megváltás forrását, amely az emberi történelemben folyamatosan mőködik. Ezért aztán két lehetséges módon fedezhetı fel és ismerhetı meg jobban ez a lelki valóság: egyrészt a teremtés vagy a természet csodáinak felfedezésével, másrészt az emberi közösségen belüli élet megtapasztalásával. – Vegyük elıször a természetet – javasolta István. – Rendben. Azt hiszem, van a lelki fejlıdésnek egy elve, amelyet talán „kíváncsiságnak” hívhatunk, más szóval a természet és az élet csodáinak felfedezése és csodálata. Baden-Powell hitt abban, hogy a természetben végzett tevékenységek kulcsszerepet játszhatnak a fiatalok lelki fejlıdésében. A Leánycserkészetben ezt írja: A természet tanulmányozásának célja, hogy kialakítsuk Istennek, a Teremtınek a felismerését, és a természet szépségének érzékelését.9 A Cserkészvezetıben található egy másik fontos szakasz: Számomra minden csodák legnagyobbika az, ahogy néhány tanár elhanyagolja a természetismeretet, ezt az egyszerő és kiapadhatatlan nevelési módszert, és azon igyekszik, hogy egy izgatott, élénk fiúnak elsı lépésként a bibliaismeretet rakja a nyakába, amely által majd emelkedettebb dolgokra fog gondolni.10 9

Robert Baden-Powell, Girl Guiding Robert Baden-Powell, Aids to Scoutmastership

10

89

– Ezeket hallgatva eszembe jutott valami – mondta Zsuzsa –, mégpedig az, hogy a Szentírás vagy az evangélium mennyi természethez kötıdı szót és képet használ: hegy, folyóvíz, tőz, fa és így tovább. – Így van, Zsuzsa. És szerinted ez mit jelent? – Nem tudom. Talán a természet valóságára van szükségünk, hogy kifejezzünk egy lelki tartalmat. – Ez nagyon fontos észrevétel. A természetet figyelve az ember olyan jelképekre bukkan, amelyek lehetıvé teszik számára, hogy kifejezze és közölje lelki felfedezéseit. Egy lelki élményt nem fejezhetsz ki racionális vagy mőszaki nyelven, ahol minden szónak pontos, egyedi jelentése van. Képekre és jelképekre van szükség. – És a természettel való kapcsolat közben lehet megtanulni a szimbolikus nyelvet? – Jórészt igen. – Tudna mondani egy példát? – kérdezte István. – Most eszembe jut egy. Az evangéliumban van egy történet, amely sokáig izgatott. Azt meséli el, hogy Jézus éhes volt, odament egy fügefához, hogy pár gyümölcsöt találjon rajta. A szöveg ezt mondja: „Semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje.” Úgyhogy Jézus ezt mondta a fának: „Senki ne egyék rólad gyümölcsöt”, és másnap a tanítványok látták, hogy a fa gyökerestıl kiszáradt. Nektek nem furcsa ez a történet? – De igen – mondta István. – Teljesen normális, hogy nem talált fügét, mert nem az év megfelelı idıszaka volt. – Pontosan ez az! A történet szó szerint véve abszurd. Miért haragszik meg Krisztus egy olyan fára, amely nem tud a rendes érési idıszakon kívül gyümölcsöt hozni? Igen ám, csakhogy a fügefa jelkép. Ez egyértelmő, hiszen Jézus személyként szól hozzá. A „mert nem volt fügeérés ideje” szavak ebbıl a szemszögbıl nyerik el valódi jelentésüket. Túlságosan gyakran „nincs fügeérés ideje” számunkra sem: túl korai, hogy békét kössünk vagy túl késı, hogy megnyíljunk mások felé, vagy becsületességet mutassunk. Mindig, amikor visszautasítjuk emberi felelısségünket, kiszáradt lényekké válunk, mint szegény fügefa. – De – mondta László – nem lehetett volna ezt közvetlenül kifejezni, jelkép használata nélkül? – Azt hiszem, nem. Az az egész üzenetet egyszerő erkölcsi leckévé 90

csökkentette volna, nem volna mélysége. Élettapasztalatunk és érzéseink minden tisztaságukkal és zavarosságukkal, vagyis mélységükkel, jelképekben fejezıdnek ki. Azok, akik nem birtokolják a szimbolikus nyelvet, kizárólag gyakorlati szinten képesek életükrıl beszélni. Ez a mindennapos mókuskerék világa. Mivel nem tudnak lelkileg kommunikálni, képtelenek saját életükre reflektálni, és így erıtlen áldozataivá válnak minden elképzelhetı nyomásnak és szabályozásnak, amelyet nap nap után megélnek, és nap nap után kibírnak valahogy. – Más szóval – mondta Éva – a természetben folytatott tevékenységek két lelki megközelítést tesznek lehetıvé: egyrészt a teremtés csodáinak és nagyszerőségének felfedezését, és az ember és természet közötti kapcsolat megértését; másrészt a szimbólumok nyelvének megtanulását. – Így igaz. Ráadásul sok, cserkészek által a természetben folytatott tevékenység az emberiség alapvetı élményeinek felel meg, amelyek maguk is nagyon erıs lelki jelentéssel telítettek: felfedezni vagy kialakítani egy területet, felépíteni egy menedéket vagy otthont, összegyőlni a tábortőz körül, egy patakot visszafelé a forrásáig követni stb. – És melyek a lelki fejlıdés más útjai? – kérdezte Éva. – Hát mit láttatok itt, a monostorban? Azt hiszem minden olyan közösség, amely lelki kalandba fog, ugyanazokat az alapvetı elveket fedezi fel. A „kíváncsiság” után az következik, amit én „fogadjistennek” neveznék; vagyis minden olyan tevékenység, amely elısegíti a másokra való odafigyelést és a feléjük való megnyílást, különösen azok felé, akik szegényebbek és sérülékenyebbek. Az ilyen tevékenységek teszik lehetıvé a fiataloknak, hogy megtapasztalják az együttérzés és a megosztás érzését. – A csoporton belül és más közösségekkel találkozva? – Igen. Biztos vagyok benne, hogy szerveztetek már olyan tevékenységeket, amelyek ilyen élményeket jelentenek. A következı elvet nevezhetnénk „munkának”, és ez magába foglal minden olyan tevékenységet, amely a fiatalt arra ösztönzi, hogy aktív szerepet játsszon egy csoportban, megossza a feladatokat, együttmőködjék másokkal, és rájöjjön, hogy a társadalmat szolgálattal és közösséget bevonó akciókkal lehet megváltoztatni és megjavítani. Ezután jön a „bölcsesség”, más szóval olyan tevékenységek, amelyek segítenek a fiataloknak, hogy felelısséget vállaljanak önmagukért, és legyen önfegyelmük. És utoljára, de nem utolsósorban ott az „imádat”, vagyis azok a tevékenységek, amelyek a fiatalokat arra ösztönzik, hogy gondolják át azokat az eseményeket, amelyeken keresztülmentek, és értsék meg ezeknek az 91

élményeknek a teljes jelentését és értékét. Az ilyen fajta tevékenységek – csönd, meditáció és önkifejezés – által ismerhetik fel a fiatalok, hogy szükségük van az imára és Isten imádatára. Éva szólalt meg: – Abból, amit most hallottunk, az a benyomásom, hogy a lelki fejlıdés nagyon mélyen kötıdik a többi növekedési területhez. – Igen, igazad van, Éva. A lelki fejlıdés nem más, mint az értelem felfedezése az ember fejlıdésének és tevékenységének minden formája által. – Tehát – vette át a szót László – gondoskodnunk kell róla, hogy a felajánlott tevékenységek elég érdekesek legyenek ahhoz, hogy lelki tartalmuk is legyen: felfedezı és természetben sorra kerülı tevékenységek, megnyílni mások felé, szolgálat, tevékenységek megosztása és így tovább. És aztán idıt kell hagynunk az értékelésre, amikor a fiatalok egy felnıtt vezetı segítségével végiggondolják és kifejezik az általuk megélt élmények jelentését. – És ezt a jelentést kell ahhoz kötni – tette hozzá Éva –, amit a közösség „lelki örökségének” hívtunk, és amelyhez a fiatal tartozik, hogy lehetıvé tegyük számára ennek a jelentésnek az elmélyülését. – Nagyon jó összefoglaló volt – bólintott elismerıen a professzor. •••

92