EGY
VIGASZ Úgy tûnt, a holtak elõszeretettel térnek vissza a Balhautra. E. F. Montvelt bácsikájának legalábbis ez volt a véleménye, s a Dicsõ Gyõzelem óta eltelt tizenöt év során E. F. Montvelt maga is erre az álláspontra helyezkedett. E. F. Montvelt a véleményt a bácsikájától örökölte, csakúgy, mint a Harmincegyes Dokk vámfelügyelõi posztját, jókora, horgas orrát s egy kartondobozt, tele mindenféle emlékkel – többek között egy fiola hajfestékkel, egy érdemrenddel a Khual Háborúk idejébõl, valamint egy pornográf képekkel illusztrált füzetecskével, amelyben az ünnepelt táncosénekesnõ, Adele Coro mutatta meg bájait. A holtak elképesztõ számban találtak vissza. Mintha a Dicsõ Gyõzelem során kiontott vér csalogatta volna ide õket szirénénekével az univerzum legtávolabbi sarkából is. E. F. Montvelt egyszer azt olvasta a bácsikája egyik hátrahagyott könyvében, hogy él valahol egy olyan halfaj, amely akár egyetlen csepp vért is képes kiszagolni és felkutatni az óceánban. Ugyanez volt a helyzet a Balhauttal és a holtakkal. A Balhaut volt a csepp vér az univerzum óceánjában. A holtak pedig kiszagolták a vért, ami ide vonzotta õket, s amivel megváltották az utat. 9
A véráztatta Balhaut igazi népvándorlás célpontja lett – holtak s elevenek számára egyaránt. A holtakat temetni hozták az élõ rokonok, a zarándokok és kíváncsiskodók meg maguk is idetaláltak. Ki gyászolni jött, ki nézelõdni – s mindez a Dicsõ Gyõzelem miatt. Az emberek még tizenöt évvel a csata után is késztetést éreztek, hogy nagybetût használjanak, ha Slaydo Gyõzelmérõl, a Dicsõ Tettekrõl vagy a Fordulópontról beszéltek. Mert a Balhaut még ennyi idõ távlatából is a Hadjárat legnagyobb gyõzelmének számított, s mint ilyen, nem csupán emblematikus jelentõségû hely volt, hanem egyben a legalkalmasabb is arra, hogy örök nyugalomra helyezzék a Birodalom hõseit. Olyan hely, ahol a gyászolók az Impérium diadalának fényében a halált is dicsõségesnek látták. A tisztek holttestét tükörfényesre polírozott koporsókban szállították végsõ nyughelyükre, a katonai mauzóleumokba. A közkatonák dögcédulával ellátott csontjai a végeláthatatlan s egyre csak terjeszkedõ temetõk földjébe kerültek. Azok pedig, akiket sehogy sem lehetett azonosítani – az arctalan, névtelen halottak – a krematóriumba kerültek, s a hamvaikat az ünnepélyes, napjában ötször tartott megemlékezõ mise keretében szórták a szélbe. Az év minden napján. A holtakkal együtt jöttek a gyászolók is. Volt, aki a saját halottait kísérte, hogy lássa, Balhaut megszentelt földjébe kerülnek, míg mások emlékezni jöttek, vagy épp a tiszteletüket leróni azok elõtt, akik már a földben nyugodtak. S voltak – talán épp õk a legtöbben –, akik azért jöttek, mert nem tudták, mi lett a szeretteikkel. Apákat, férjeket, fiakat és testvéreket gyászoltak, s a szimbolikus jelentõsége miatt választották épp ezt a földet a gyász és megemlékezés helyéül. Az elmúlt másfél évtized folyamán a Balhaut hatalmas összegekre tett szert a halottak és gyászolók szállításából, a temetõk és kripták építésébõl s a selyemhernyó-tenyésztésbõl. A Birodalom elesett hõseinek természetesen a legfinomabb selyem szemfedõ dukál. 10
E. F. Montvelt az export-import ágazatban s a felülvizsgálatban volt érdekelt. Õ felügyelte a Harmincegyes Dokkot az Égi Állomáson, ezen a hatalmas, Balhaut körül keringõ orbitális platformon. S tette ezt olyan pontossággal és szorgalommal, ami a bácsikájának is megelégedésére szolgált volna. Üvegpadlójú irodájából lelátott a dokkológyûrûhöz közeledõ hajókra, bár érkezésüket és távozásukat egy jókora holografikus kijelzõn is figyelemmel kísérhette, ami úgy ragyogott a feje fölött, akár a csillagos égbolt. Rubrikátorai, akik az iroda falai mentén, kogitátoraik mögött dolgoztak, a hajók rakományával foglalkoztak, míg az alá beosztott hivatalnokok a szállítmányozási leveleket és szerzõdéseket ellenõrizték, s szükség esetén a büntetéseket és késedelmi díjakat kiszabták. Minden adat hozzá futott be kábelen, de – akárcsak annak idején a bácsikája – õ is jobban szerette saját maga szemügyre venni a dolgokat. Látni, ha egy hajó túl sokáig foglalja a helyet az elhúzódó kirakodás miatt, s személyesen megbüntetni. Vagy hús-vér valójukban találkozni a kikötõmesterekkel, és panaszkodni egy sort, ha bármelyik dokk egy napnál tovább kihasználatlanul állt. Látásból ismert minden rakodómunkást, kódról minden szervitort, a mozgásukról a hajókat, s a repülési stílusáról és manõvereirõl bármelyik pilótát, aki valaha is járt az Égi Állomáson. Mindennél jobban imádta a látványt: a fémszerkezetek és üzemanyagcsövek szövevényét, a hatalmas dokkológyûrû árnyékos csarnokait, ahol az ütött-kopott páncélzatú hajók várakoztak, a lassan sodródó felhõkön átszüremlõ napfényt. S odalent, a száznegyven kilométerrel alattuk nyújtózó barna-kék óriást, a Balhautot. Aznap a négyes állásban a Gremminger Beroff Tajtékjáró pihent, a Ragyogó Ulysses Grand az ötösben, a nyolcasba pedig épp ekkor ereszkedett le a Tarnagua Büszkesége. A hetesben mágneses hornyokkal rögzítették a Hans Feingold Re11
latív Iterációját, amelynek tönkrement az egyik üzemanyagadagolója. E. F. Montveltet úgy informálták, hogy a javítások közel egy hetet vesznek igénybe. Fejben már ki is számolta a késlekedésbõl adódó büntetõtarifát. A Nagy Eleksander Soljor alig egy óra múlva fut ki, már ha a bérletet intézõ ügynökök nem akadékoskodnak többet. A kettesbe alig néhány perce érkezett a Vigasz, s a legénység máris megkezdte a kirakodást. Plackett hajója volt, s róla mindenki tudta, hogy a szektor peremvidékén kereskedik, a Khulan meg a Bethan Halo környékén. A szállítmányozási lap szerint azonban, amit az ügyeletes rubrikátor nyomott a kezébe, a Vigasz nyolc hónapig volt San Velabóban, s kivételesen a belsõ szektorok irányából érkezett. Úgy tûnt, Plackett változtatott a szokásain, s E. F. Montvelt úgy döntött, hogy ezt szóvá is teszi a kapitánynak, amint az kiteszi a lábát a hajóról. E. F. Montvelt nagy hangsúlyt helyezett a kapcsolattartásra, s szerette a kapitányokat személyesen üdvözölni. Olyasfajta régimódi udvariasság volt ez, amit még a bácsikájától tanult. Persze gyanította, miféle válasszal áll majd elõ Plackett. Aki a kereskedelembõl él, annak mindig figyelemmel kell követnie a háború változásait. A Hadjárat ismét megnyitotta a Khan-szektor javát s a belsõ szektorok egy részét, és Plackett is csak azt tette, mint mindenki más – oda ment, ahol üzletet szimatolt. Leszámítva, hogy a szállítmányozási lista szerint a hajó már nem Plackett nevén volt. Az új tulajdonosnak fenntartott rubrikában a Jonas név szerepelt. – Jonas – olvasta félhangosan, bár nem egy munkása erre is felkapta a fejét. – Uram? – lépett oda hozzá az egyik ügyintézõ. – Jonas – ismételte meg E. F. Montvelt. – Így hívják a Vigasz új tulajdonosát. – És ez gondot jelent, uram? 12
– Jonas?! – csattant föl a vámfelügyelõ. – Tudja! Mint a régi viccben! A fiatalember értetlensége láttán kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy az alkalmazottai java túl fiatal ahhoz, hogy emlékezhessen a régi hagyományokra. A bácsikája napjaiban mindenki ismerte a Jonas nevet. Olyasmi volt, amit õk találtak ki. Egy vicc. Olyankor írták ezt a nevet a formanyomtatványokra és fuvarlevelekre, amikor a tulaj valós kiléte ismeretlen volt. Volt, hogy a privatérok szándékosan ezt a nevet használták, hogy leplezzék valós kilétüket, vagy hogy valamely szélhámosságukról eltereljék a figyelmet. – Jonas! – forgatta a szemét E. F. Montvelt. – Mint a régi történetekben! Mint a Holtak Kincsében! – Ó! – csillant végre a felismerés a fiatalember szemében. – Mint a gyerekmesében! Mi is volt benne? Egy doboz? – Kincsesláda – sóhajtott lemondóan E. F. Montvelt. – Hát persze! Kincsesláda! – vigyorodott el az ügyintézõ. – Az ûr sötét mélyén, ahol a hajótörést szenvedett szerencsétlen utazók lelkét õrizte. A fiatalember felnevetett, és megcsóválta a fejét. E. F. Montvelt lesétált a kettes állásba. Átvágott a promenádon tolongók között, ahol a hajóval érkezett utasok és a legénység találkozott az üdvözlésükre öszszesereglettekkel. Voltak itt szerelõk, ügyintézõk, a Belsõ Õrség inspektorai, koldusok, szajhák, fuvarosok, kalmárok, kísérõk és kalauzok, akik némi pénzért szíves-örömest körbevezették az újonnan érkezetteket a lenti harcmezõkön; árusok, akik bármilyen dokumentumot beszereztek, amíg senki nem kérdezett semmit, s polgárok, akik egészen az Égi Állomásig eljöttek valamelyik – élõ vagy holt – rokonukért. E. F. Montvelt gyomra felfordult, miközben utat tört magának a tömegben. Izzadságszagot érzett meg bûzös leheletet, egy árus húsos-fokhagymás pitéjének markáns aromáját, egy grillázst árusító pultnál az égetett cukorét, s valamivel odébb a dokk atmoszférikus nyomásmezejének ózonszagát. 13
És természetesen ott volt még az a dohos, szappanszerû kipárolgás, a hajók saját szaga, aminek az alapja a nyolc hónapig recirkulált, idõrõl idõre újradúsított levegõ volt. Konténereket szállító szervitorok masíroztak el mellette, s a fejük fölött egy villogó lámpájú mágneses vontató lebegett el. A Vigasz igazi, lassan korrodáló páncéllemezekbõl, gigászi hajtómûvekbõl és lehegesztett hipertérburkolatból álló behemót volt. Karbonizált borításán már ott nyüzsögtek a parányi hegymászóknak tûnõ rakodómunkások, s E. F. Montvelt jól hallotta a mágneses csizmák tompa kondulásait, ahogy a szervitorok felkúsztak a függõleges páncéllemezeken. A zsilipkaput rögzítették, s az innensõ oldalon felsorakoztak az egészségügyi és a tûzoltó-alakulatok. A hajó árnyékán túl már a Balhaut ionoszférájának fehér ködpamacsai látszottak. E. F. Montvelt aktiválta az adattábláját, s gyorsan átfutotta, amit a hajóról tudott. A Vigasz – minõ meglepetés – halottakat szállított. A rakománylista egyéb tételei mellett volt ott ötven lezárt konténer, melyeket azzal a céllal szállították ide, hogy tartalmukat – konténerenként húsz holttestet és részleges maradványokat – a Balhauton helyezzék örök nyugalomra. Az adatok szerint a 250-es Borunai Lövészezred katonái voltak – egy olyan seregé, melyet itt, ezen a bolygón alapítottak. Ezek a katonák igazi hõsök voltak a helyiek szemében, Aldo tragikus vereségének szomorú mementói, akik legalább holtukban hazatérhettek. Az utaslistán San Velabóból érkezett gyászolók is szerepeltek, a nevek és rangok alapján a többségük nemesember, akik azért tették meg a roppant utat a Balhautra, hogy leróják kegyeletüket a holtak elõtt. E. F. Montvelt megigazította keményített gallérját, s lesöpört néhány képzeletbeli porszemet a kabátja hajtókájáról. Udvariasság és kegyelet. Mindig ez a kettõ. Akár egy sor hatalmas, mechanikus nyelv, tartókonzolos fémhidak és rakodórámpák nyúltak ki, hogy összekössék a 14
hajót a dokkal. Néhány perc múlva a rakodószervitorok már nekiláttak lehozni az elsõ konténereket a Vigaszról. A legközelebbi hídon pedig végre az utasok és a legénység tagjai is feltûntek. Két fekete ruhás özvegy jött az élen karöltve, fejük fölött fekete iker-siratóernyõvel. Mögöttük három libériás inas cipelt egy hatalmas rózsafa ládát, illetve egy olajos nyomáskiegyenlítõ ruhát viselõ matróz egy vaskos kábelköteget. Egy enervált fõtiszt – a rangjelzése alapján ezredes – vánszorgott le a hídon, mellette a szárnysegédje s egy magas, atletikus alkatú férfi világosbarna bõrkabátban. Kopaszra borotvált feje olyan hibátlan formájú volt, mintha kifejezetten ilyennek tervezték volna. Furcsamód a simára borotvált arc és a koponya többi részének arányai nem igazán passzoltak. A járása és a tartása alapján õ is katonának tûnt. Aztán E. F. Montvelt megpillantotta a következõ özvegyet. Hosszú, fekete selyemruhát viselt, pengeéles fémlemezekbõl álló legyezõt és bíborkeszkenõt. Rakott krepp és selyem alsószoknyái minden lépésénél hangosan zizegtek. Feltûzött, fehérarany haját s az arcát füstként ölelte körül a sötét fátyolszövet – egyedül hófehér nyakát hagyta szabadon, ami már szinte szemérmetlen magamutogatásnak tûnt. E. F. Montvelt, kezében az adattáblával, a híd lábához sétált. – Jonas kapitány? – kérdezte fennhangon. – Jonas kapitány? Úgy tûnt, senki nem foglalkozik vele. – Hol a kapitány? – kérdezte a kábelt cipelõ tengerészt. A fickó közömbös képpel vonta meg a vállát, amiért E. F. Montvelt legszívesebben felpofozta volna. Megkocogtatta a jelvényét, jelezvén, hogy most már az õ felségterületén vannak. – Hol van ennek a hajónak a kapitánya? – ismételte meg a kérdést a vámfelügyelõ. – A hölgy… ott… õ kérte meg, hogy személyesen ellenõrizze a poggyászát a raktárban – biccentett a fejével a botrányos öltözékû özvegy felé a tengerész. 15
E. F. Montvelt odasietett a feketébe öltözött nõhöz, s udvarias meghajlással köszöntötte. – Bocsásson meg az alkalmatlankodásomért hölgyem, de meg tudná mondani, hol találom e hajó kapitányát? – Ó, hát õ halott! – mondta a nõ. Halkan, enyhe akcentussal beszélt, s mintha visszafojtott sírással küszködött volna. – Halott? – Borzasztó, nem? – De… hogy lehetséges ez? – Muszáj volt megölnünk, amikor nem akart együttmûködni velünk – válaszolt a nõ magától értetõdõen. E. F. Montvelt ugyan nem látta a nõ vonásait a sûrû szövésû fátyolon keresztül, de volt egy olyan érzése, hogy árgus szemekkel figyeli õt. – Végtelenül sajnálom, de… mintha… úgy értettem volna, hogy megölték a kapitányt. – Sajnálom, de nem tudok hazudni. – Asszonyom… – lépett hátra önkéntelenül E. F. Montvelt. – Egész biztosan jól érzi magát? – Úgy értem, hogy valóban nem tudok hazudni – sóhajtott fel a nõ. – Nagy teher ez a számomra, hiszen mindig az igazat kell mondanom. Még akkor is, ha fáj vagy bajt hoz a fejemre. – Nem szeretne esetleg leülni? – kérdezte zavartan a vámfelügyelõ. – Már megint túlerõlteted magad, kedvesem! A magas, barna bõrkabátos férfi tûnt föl az özvegy oldalán, s kesztyûs kezét óvatosan a karjára helyezte. – Ez az úr itt a hajó kapitányáról kérdezett – intett E. F. Montvelt felé a nõ. – Kérem, bocsásson meg a húgomnak! – mondta a férfi, s az õ szavait is enyhe akcentus színezte. – A gyász okozta fájdalom… szerfölött megviselte az elméjét. – Sajnálattal hallom – mondta E. F. Montvelt õszintén. – A legkevésbé sem szerettem volna felzaklatni. 16
– Fel sem tételeztem volna – bólintott a férfi, aki úgy fogta a húga kezét, mint aki attól fél, hogy az hirtelen elrepül. – Nem tudok hazudni – visszhangozta a nõ tompán. – Soha többé. Már nem vagyok rá képes. Ez volt az ár, amit meg kellett fizetnem. Az igazságra vágytam, így hát azt kaptam. Az igazságot. Mindig az igazságot kapom, és a számat sem hagyhatja el többé hazug szó. Én… – Csitt, kedvesem! – mondta halkan a férfi. – Csak felizgatod magad, s megint beteg leszel. Hadd kísérjelek valami csöndesebb helyre, ahol kipihenheted magad! Ha megengedi, uram… – Arrafelé – mutatta a vámfelügyelõ. – A dokk túlsó felén van egy váróterem. Menjenek nyugodtan! – Köszönöm – bólintott kimérten a férfi. – Eyl úrnõ nevében is hálás vagyok a megértéséért. Sajnos nincs mindig teljesen tisztában azzal, amit mond. – Igen, úgy tûnik – mosolyodott el udvariasan E. F. Montvelt. – Példának okáért, a kapitány holléte felõl érdeklõdtem, mire azt állította, hogy õ maga ölte meg. A barna bõrkabátos férfi nem mosolygott. – Ez azért van, mert elátkoztak! – szabadkozott a nõ. – A kapitány a tizenhatos raktárba ment a taton, hogy utánanézzen a poggyászunknak – mondta a bátyja árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Úgy hiszem, ott találja. – Lekötelez, uram – bólintott Montvelt, azzal kimentette magát, s felsietett a hajó rámpáján. Menet közben lekérte az utaslistát az adattáblájára, s megkereste az Eyl nevet. Ulrike Serapa fon Eyl, és volt ott egy Baltasar Eyl, aki nyilván a bátyja volt, a barna bõrkabátos férfi. Szûk kísérettel utazó nemesek San Velabóból. E. F. Montvelt gondolatai még akkor is a zavart nemesaszszony körül forogtak, amikor már egészen mélyen a hajó gyomrában járt. Vajon kijét veszthette el? A férjét? Vagy talán egy másik testvérét? 17
Hogy miket hordott össze! De egy ilyen fájdalomtól meggyötört és eltorzított elme esetében ezen nincs is mit csodálkozni. A halottak visszajönnek a Balhautra, de az igazán riasztóak valójában nem õk, hanem az õket kísérõ gyászolók voltak, akikben mintha szintén meghalt volna valami. A Vigasz alsó fedélzete és a raktér csöndes volt. Sötét csarnokok és kihalt folyosók szövevényén vágott át, s úgy érezte, mintha az ezerszer recirkulált, meleg, keserû levegõ második bõrként tapadna hozzá. Egyedül a fémfelületek halk csikorgása törte meg a csendet, ahogy a hajótest a hipertér zûrzavara után lassan ismét alkalmazkodott a gravitációhoz. Apró, sárga lámpák világították meg az útját, valaha fehér rácsozatukat rozsdabarnára koptatta az idõ. A klímaszabályzó csöveirõl olajos lé csöpögött, s az egész hajó úgy csikorgott s nyögött minden eresztékében, mint egy éltes, reumás dáma. E. F. Montvelt élvezettel szívta magába a hajó – egy igazi, veterán ûrjáró – hangjait és illatát. Ifjonti éveiben õ maga is három szezont húzott le a Ganümédész Eleiszonon, egy ehhez nagyon hasonló kereskedõhajón, még mielõtt a nagybátyja összeköttetései és befolyása az Égi Állomáson szerzett neki munkát. A rácsos padlójú folyosókon kóborló visszhang, az ajtók zármechanizmusának hidraulikus dünnyögése, a lassan lekopó festék és az avas gépzsír állott szaga ezernyi emléket ébresztett benne. Az ajtók jelzéseire sem volt szüksége, hogy eltaláljon a tizenhatos raktárba. Odabent elhasznált levegõ és ragyogó, fehér fény fogadta, s masszív ládák és konténerek, amelyek csak arra vártak, hogy a szervitorok kirakodják õket. Úgy tûnt, a pecsétek és zárjegyek érintetlenek. E. F. Montvelt egyedül a kapitányt nem találta. Megcsóválta a fejét, majd lecsatolta az övérõl az adatpálcát, s nekiállt ellenõrizni, hogy a leplombált ládákon lévõ kó18
dok megegyeznek-e az Égi Állomásra továbbított jegyzékben szereplõkkel. Elsõre mindent rendben talált – aztán az adatpálca felvillant. Az egyik konténerben a megengedettõl eltérõ hõmérsékleti mintára bukkant. Tenyerét a tároló falára tapasztotta. Lehet, hogy… – Valami gond van? A barna kabátos férfi volt, aki komótos léptekkel sétált le a raktárba vezetõ rámpán. – Ezek a konténerek – paskolta meg az egyiket E. F. Montvelt. – Nem pont azok, aminek látszanak. – Ezt hogy érti? – Hõnyomokat találtam bennük – mutatta oda Baltasar Eylnek az adatpácát. – Látja? – Látom. – Nyugodtan ellenõrizze maga is! A bõrkabátos férfi végigsimította a konténer oldalát. – Javaslom, hogy vegye le a kesztyûjét, uram! – intett feléje a pálcával a kikötõmester. – Így nyilván nem érezheti, hogy… Baltasar Eyl lassan lehúzta a jobbjáról a kesztyût, s E. F. Montvelt szeme elkerekedett. A férfi keze mintha kizárólag régi hegekbõl és forradásokból állt volna. A kikötõmester nagyot nyelt, ami Eyl figyelmét sem kerülte el. – Általában nem mutogatom – mosolyodott el lassan a bõrkabátos férfi. – Tudom, hogy néz ki, nekem viszont sokat jelent. A mesteremmel kötött szövetséget jelképezi. Nem is várom el, hogy megértse. Látja… már én is úgy habogok öszszevissza, mint a húgom. A hajón töltött idõ és az elszigeteltség engem is beszédessé tett. A végén még mindenféle titkot kifecsegek. E. F. Montvelt hátrált egy lépést. Aztán még egyet. – Semmit nem láttam – suttogta. – Tényleg! Uram! Kérem… én… tényleg semmit nem láttam! Nem is hallottam! – Ezt miért mondja? – kérdezte Eyl. 19
– Mert… tartok tõle, hogy máskülönben úgy érezné, hogy… meg kell ölnie! – Meglehet – bólintott kimérten a bõrkabátos. – De õszintén… ebben nincs semmi személyes. – Kérem… uram…
– Borzalom! – sikoltotta Eyl úrnõ, miközben végigrohant a rakparton. – Rettentõ baleset! Leesett! Egyszerûen lezuhant! Kérem! Valaki! Valaki segítsen! Szörnyû baleset történt!
E. F. Montvelt a Vigasz biztonsági zsilipjén zuhant ki, s széttárt karokkal hullt a mélybe. Már nem látta a tovatûnõ felhõket, sem a lángokat, melyek apró hullócsillaggá változtatták a légkörben. Hamvait a szél szórta szét a sivár planéta fölött, ahová – ahogy megboldogult bácsikája szokta volt mondogatni – elõszeretettel térnek vissza a halottak.
20
KETTÕ
VISSZATÉRÉS – Emlékeztek Vergule-ra? – kérdezte Blenner, miközben a Mithridates Tisztiklubban szervírozott ebédjüket költötték el. – Vergil? – kérdezett vissza Gaunt két falat között. – Auguste Vergil? Az oudinot ellátmányos? – Nem – nevetett fel Blenner. – Ver-gule. Salman Vergule. Urdeshi. A 42-eseknél szolgált. Serpsikánál harcoltunk mellettük. – Te lehet – ingatta a fejét Gaunt –, de én a magam részérõl soha nem jártam ott. Nyilván valaki más volt ott veletek. – Elképzelhetõ – mondta Blenner tétován. Az asztal túloldalán ülõ Zettsman vigyorogva hallgatta õket. – Mintha csak egy idõs házaspár lennétek! – élcelõdött, majd elõhalászott a tárcájából egy hosszú, Khulan-levélbõl sodort szivart, és rágyújtott. – Tényleg? – húzta föl a szemöldökét Blenner. – Nem is tudom, hogy most melyikünknek kellene jobban megsértõdnie – tette hozzá Gaunt. – Pedig pont úgy gügyögtök egymással – vont vállat Hargiter, aki a székét hátratolva, lábait kinyújtva szopogatta el a vacsora után felszolgált kávét. – Én soha nem gügyögök – mondta Gaunt. 21
Hargiter zavartan fordította el a fejét, mint aki nem állja a másik komisszár pillantását. – Jó… lehet, hogy te nem – vont vállat, aztán Blenner felé intett az állával. – De õ igen! – Ezt megjegyzem! – biccentett hidegen mosolyogva Blenner. – És tulajdonképpen mi van ezzel a Vergule nevû fickóval? – kérdezte Edur. – Számomra is csak most derült ki – kocogtatta meg Blenner a tálalóasztalra lökött újságot –, hogy Vergule is itt van már vagy egy éve. Hazatért. Akkortájt, amikor titeket is idevezényeltek, Ibram. – Várjunk csak! – tette le Gaunt a cukorfogót, amivel eddig játszott. – Ez a Vergule… magas fickó, bûnbánó ábrázattal? – Az, az! – Na, így már emlékszem rá – bólogatott Gaunt. – Azt hiszem, a Phantine-on futottunk össze. De… attól függetlenül, hogy itt van, én nem találkoztam vele. – Nem csodálom – mosolyodott el Blenner. – Itt ugyanis azt írják, hogy meghalt, és egy álló évig az urdeshi kápolnában volt a szarkofágja. – És mibe halt bele? – kérdezte Zettsman. – Ó, csak a szokásos: a háborúba… – Hol esett el? – hajolt közelebb Gaunt. – Egy pillanat! – lapozta fel az újságot Blenner. – Mindjárt megvan… igen… azt írják, hogy a Morlondon. – Sok jó ember veszett oda – komorodott el Edur arca. – Talán… leróhatnánk a szarkofágja elõtt a kegyeletünket – nézett Blenner féloldalasan Gauntra. – Mondjuk… ma délután? – Ma nem jó – rázta meg a fejét Gaunt. – Dolgom van. – Legyen – sóhajtott föl Vaynom Blenner. – Akkor esetleg holnap reggel? Illene legalább beköszönni, és elnézést kérni, hogy eddig rá se baszarintottunk. Tudod, a tisztesség megköveteli az ilyesmit… – Tudom – biccentett Gaunt kimérten. 22
A bíbort, aranyszínt és feketét viselõ fõpincér megállt az asztal mellett, ahol az öt birodalmi komisszár ebédelt, és megköszörülte a torkát. – Óhajtanak még valamit az urak? – Nem, köszönjük – rázta meg a fejét Gaunt. – A mai alkalmat írják az én számlámhoz! – Én még szívesen ettem volna egy kis gyümölcstortát – sóhajtott lemondóan Blenner. – Lassan már úgy is nézel ki, mint egy gyümölcstorta – vigyorodott el Edur. – Csak finoman! – horkant föl Blenner, és megérintette a pocakjára simuló narancsszín selyemövet, ami a komisszárok díszegyenruhájához járt. – Ez itt, kérem, tiszta izom! – Edurnak igaza van – biccentett Gaunt. – Mikor elõször tértem vissza a Gereonról, lógott rajtam az egyenruhám. Ma meg a harmadik lyuknál kezdem begombolni a zubbonyom. Régen olyan volt a hasizmom, mint a kõ. Ma meg… – Van, akinek még mindig olyan – forgatta a szemét Blenner. – Hasról beszélünk, nem pocakról! – morogta Hargiter. – Aú! – szisszent föl Blenner. – Ez fájt! A politikai tisztek jóízûen felnevettek. – Az idõ vasfoga – vont vállat Blenner. – Én mondom, ez az! Te '76-ban jöttél vissza a Gereonról, Ibram, és akárhogy is számolom, annak már öt éve. Az idõ… nem áll meg, és mi sem leszünk már fiatalabbak. – Csak a magad nevében beszélj! – harsogta a másik négy komisszár kórusban, majd kirobbant belõlük a nevetés. Gaunt szólt a fõpincérnek, hogy kerítse elõ a kocsiját, majd az átriumban várt még egypár percet Blennerre, aki valami elhagyott kesztyût emlegetett, és eltûnt a tisztiklub mosdójában. Az átrium márványoszlopait fekete gyászleplek díszítették, az ónixvázákban fehér liliomok pompáztak. A csarnok másik oldalán, a homorú északi ablakok alatt, amelyek az Oligarchia Kapujára néztek, két mesterember a falakat borító freskók restaurálásával bíbelõdött. A Mithridates fõpincére 23
Gaunt kérdésére elmondta, hogy ha minden a megfelelõ ütemben halad, másfél év múlva kész is lesznek, ami az elmúlt tizenöt év feszített tempójú munkájához képest már igazán semmiségnek tûnt. A klubot a háború utolsó óráiban érte rakétatalálat, s az értékes falfestmények akkor rongálódtak meg. Gaunt szívesen megkérdezte volna, hogy nem akadt-e más, aminek az újjáépítésével eltölthették volna az elmúlt másfél évtizedet, de végül nem tette. Ahhoz túl kellemes volt a vacsora. – Valami terv még a mai napra? – lépett oda hozzá a hoszszú bõrkabátját gomboló Zettsman. – Lehet, hogy pár órát a kapaj alakulatokkal töltök – vont vállat Gaunt. – Rendes társaság, de fegyelmezetlenek. Valakinek gatyába kell õket rázni, és a Szekció mindig örömmel osztogat ilyen mentor-feladatokat. – Én is kaptam néhány kadétot, és hamarosan szándékomban áll átrugdosni õket az SP31-esen. Olyan rémes csürhe, hogy mellettük még Blenner is kompetensnek tûnik! Gaunt felnevetett, bár a figyelmét nem kerülte el az újabb gúnyos megjegyzés. Blenner jó sok effélét kapott az elmúlt idõben. Talán túl sokat is. – Nem is értem, hogy tudsz vele kijönni. – Kivel? – Hát Blennerrel, természetesen. – Együtt jártunk a scholam progeniumba – mondta végül Gaunt. – Vaynom sokkal tovább kibírta ott, mint bárki más. Úgyhogy, ha másért nem is, ezért megszavaznék még neki egy kis bizalmat. – Igazad lehet – vont vállat Zettsman. – És sajnos neki is igaza volt… már ami az idõt illeti. Felettünk is eljár. Ez neked különösen szokatlan lehet. – Miért is? – húzta föl a szemöldökét Gaunt. – Nos… az elmúlt években mind tettük a dolgunkat, és mindegyikünknek volt néhány dicsõ pillanata, de azt gondolom, te mindannyiunkat leköröztél. Én, ha feleannyi eredményt 24
fel tudnék mutatni, már évekkel ezelõtt elfogadtam volna a marsallbotot meg egy széket a vezérkarban. – Nem az én stílusom – rázta meg a fejét Gaunt. – Miért, ez az? Ahogy már az elõbb is megjegyeztem, neked ez a fajta kényelem… szokatlan lehet. Sok szabadidõ, bõséges étkezések a tisztiklubban… Furcsa lehet elfogadni, hogy a szolgálati éveknek lassan végük. Hogy már nem vár más, csak ez a mentorkodás, meg hogy sörhasat eressz, miközben egy íróasztal mögött várod ki a leszerelésig hátralévõ éveket.
– Valami gond van? – kérdezte Blenner, miután a kesztyûjét lengetve végre elõkerült a mosdóból. – Semmi. – Ugyan, Ibram! Ne add nekem a bankot! Az arcodra van írva, hogy valami gond van. Idefelé jövet láttam Zettsmant elsétálni. Mit mondott neked? – Semmit. – Ha kell, még mindig ki tudlak ütni, cimbora! Gaunt szótlanul mérte végig, mire Blenner zavartan sütötte le a szemét. Mint az ismerõsei többsége, õ sem szokta még meg Gaunt új, gépi szemeit. – Zettsman valóban mondott valamit. Senkit nem akart megbántani vele, egyszerûen csak… olyasmirõl beszélt, ami az utóbbi idõben nekem is többször eszembe jutott. – Gondolom, megemlítette, hogy az én dicsõ példám nélkül még mindig sehol nem lenne a karriered – vigyorodott el Blenner. – Mondjuk, ez valóban sokkolt – mosolyodott el hûvösen Gaunt. – Nem. Egyszerûen csak logikailag levezette, hogy a karrieremnek tulajdonképpen vége. Semmi rosszindulatú célozgatás… pusztán kész ténynek tekintette, hogy a fronton eltöltött éveknek egyszer s mindenkorra végük. – Ah! – mondta Blenner, s a mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról. 25
– Mindig úgy gondoltam, hogy ez csak ideiglenes pihenõ, s elõbb-utóbb a vetésforgórendszer a Tanithi Egyest is viszszaküldi valamelyik frontra. Fel se merült bennem, hogy… ez itt az út vége. – Túl sokat aggódsz – dörmögte Blenner. – Ugye… szerinted is van még innen visszaút? Úgy értem… a frontra. – Nézd… – söpört le pár képzeletbeli porszemet Blenner Gaunt válláról. – Szerintem rohadt sokáig voltatok odakint, a fronton. Te meg a Szellemeid. Meddig is? – Az Alapítástól számítva? Tizenkét évig. – Tizenkét rohadt hosszú, véres évig, anélkül hogy akár csak egypár hónapra is kivontak volna benneteket a forgalomból! Mások már a felénél panaszra mentek volna a vezérkarhoz! – Tulajdonképpen én is gondoltam rá. – És a Császárnak hála, még azelõtt visszahívtak a frontról, hogy erre sor került volna. – A Jago óta két év telt el, Vay! – Kellett is ennyi idõ, hogy egy kicsit egyenesbe jöjj, vénember! Azok a rohadékok majdnem kicsináltak! – De most már eleget pihentünk – folytatta Gaunt. – Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még egyszer látom a Balhautot, erre itt vagyunk. Könnyû szolgálat, mindenki pihenget, növeli a kappanháját, az emberek eltunyulnak, a képességek berozsdásodnak. Az elsõ évben ez nem is zavart különösebben, mert arra számítottam, hogy bármikor újra behajózhatnak minket. – Annak is eljön az ideje – veregette meg a vállát Blenner. – Gondolod? – Persze. – És visszaküldenek a frontra? – A fenébe is, Ibram, a te arcképedet kellene a toborzóplakátokra nyomtatni! A Birodalmi Hõs! Sokáig úgyse húzzák ki nélküled a fronton! Gaunt halvány mosollyal csóválta meg a fejét. 26
– De ha engem kérdezel – tette hozzá gyorsan Blenner –, nem értem, mire fel ez a nagy kapkodás. A háború megvár.
A levegõ odakint ugyanolyan fagyos volt, mint Gaunt hangulata. Az ég alját vörössel festette meg a lenyugvó nap, amitõl a város látképe – mely még ennyi év után is csorba fogsorra emlékeztetett a romos tornyokkal és félig helyreállított épületekkel – bágyadt félhomályba burkolózott. – Elnézést a késedelemért, uram! – szabadkozott az ajtónálló, látva, hogy Gaunt kocsija még sehol. Hargiter, aki szintén a saját jármûvére várt, lassan odaballagott hozzájuk. – Te már jártál itt korábban is, nem igaz? – Akkor minden nagyon más volt – vette szemügyre az épületeket Blenner. – Emlékszem a Plutokrata Tornyára… – Te akkor nem is voltál itt, Vay! – rázta meg a fejét Gaunt. – A Greygoriánusokkal voltál a Hisken! – Ha hagytad volna, hogy befejezzem – fortyant fel Blenner –, épp azt kezdtem mondani, hogy emlékszem a Plutokrata Tornyára, de csak felvételekrõl és karcolatokról tudom, hogy valójában hogy festett. De igen, Ibram valóban itt volt. És, ha nem tévedek, õ az egyik oka annak, hogy az ominózus torony ma már nem létezik. – Szerintem annyi minden elpusztult itt annak idején, hogy nem is nagyon ismerhetsz rá a régi városra – legyintett Hargiter. – Valóban – értett egyet Gaunt. – Idõvel minden megváltozik, és mi is más szemmel nézzük a dolgokat. – Bár az õ esetében – tette hozzá sanda mosollyal Blenner – ez nem csak egy képletes kifejezés.
27
HÁROM
A SZÍVEK KIRÁLYNÕJE A Dróthúzó utca végén megállt egy pillanatra, ellenõrizte a kezében szorongatott cetlin az utcanevet. A nap lassan nyugovóra tért, s a fénnyel együtt a meleg is pillanatok alatt elillant. Lehet, hogy havazni is fog, ami tényleg feltenné a koronát erre az amúgy sem szívderítõ éjszakára. A saroknál balra, le az aluljárón, aztán át a kalmárházak és ruhakészítõ mûhelyek mögötti téren. Lesz ott egy lejáró. Hat lépcsõfok, griff-fejben végzõdõ vaskorlát. Odalent egy vörös ajtó várja majd. Olyan vörös, mint egy érdemrend selyemszalagja. Vagy egy olyané, amivel a komisszárok a dossziéikat lezárják. Nem… most már nincs értelme ilyesmin rágódnia. Ha már ilyen messze eljött, nem fordulhat vissza. A lépcsõ alján valóban ott várta a vörös ajtó. Megnyomta az elefántcsont csengõt, és várt. Odafönt még mindig égtek a ruhakészítõ mûhely lámpái, s még a szövõgépek kattogását is hallotta. Úgy tûnt, a munka ezen a helyen soha nem ér véget. Kattant a zár, s a résnyire nyitott ajtóban egy csinos, zöld koktélruhát viselõ nõ jelent meg. Az ajka szegletében halvány mosoly bujkált, mintha valami vicceset hallott volna, épp azelõtt, hogy ajtót nyitott. 28
