SÚLYPONT
„Alászállás a holtak birodalmába” avagy a kontextuális teológia előfeltevéseiről Bosznia-Hercegovinában Történelmi-társadalmi kontextus Mindazok számára, akik Boszniát és Hercegovinát kevéssé vagy alig ismerik, továbbá az itteni katolikus teológia helyzetének jobb megértése érdekében, mintegy előrebocsátva szeretnénk valamelyest jellemezni Bosznia-Hercegovina szélesebb történelmi-társadalmi kontextusát. Bosznia-Hercegovina közép-kelet-európai ország. Számon tartják úgy is, mint olyan országot, mely Kelet és Nyugat között helyezkedik el, a határok és peremvidékek országaként, no és persze mint „balkáni országot” – mindama negatív képzetek egész terhével együtt, melyeket e fogalomhoz szokás kötni. Immáron évszázadok óta egyedülálló módon találkoznak és fonódnak össze itt az egyes kultúrák és vallások: a katolikus és az ortodox kereszténység, az iszlám, Szarajevóban, valamint az ország nagyobb városaiban pedig a – jóllehet, számát tekintve csekély, mindazonáltal jelentős hagyományt ápoló – zsidóság. A nemzeti öntudat kialakulásának folyamatában leginkább a vallási felekezetek játszottak döntő szerepet.1 Mert BoszniaHercegovinában a katolikusok rendszerint horvátok, az ortodoxok pedig szerbek, míg a muzulmánok, akik rendszerint szláv eredetűek, évszázadokig tartó keserves huzavona után a horvát, a szerb, végül pedig a kommunista uralom korszaka alatt bevezetett „muzulmán” nemzetiségi hovatartozás között – „bosnyákoknak” nevezik magukat: ez az ősi megjelölés a múltban az országban élő katolikusokra is vonatkozott. A történész Džaja egyedülálló és találó módon vállalkozik ama szerep összefoglalására, amelyet Bosznia-Hercegovina töltött be a Dunai Monarchia végét (1918) és a jugoszláv állam megteremtését követően: „Bosznia és Hercegovina nem csak hogy a jugoszláv állam földrajzi központja lett, hanem a jugoszláv társadalom, illetve társadalmak csatlakozási pontja is. Az új történelmi terheltségek: a boszniai lakosságnak a közös nyelv ellenére is fennálló jelentős vallási-szellemi sokfélesége és eltérő politikai identitása. Napjaink Boszniájában nem politikai és nemzeti értelemben vett boszniaiak élnek, hanem horvátok, muzulmánok és szerbek – és e csoportok mindenikének megvan a maga sajátos történelemszemlélete, továbbá Bosznia politikai jellegzetességeire vonatkozó felfogása”.2 A felekezetinek az etnikai hovatartozással való szoros összefonódása a bosznia-hercegovinai társadalom egyik legfőbb jellegzetessége, mely nem marad meg pusztán a
A taps után – Hogyan tovább? hivatalos politika szintjén, hanem áthatja és meghatározza valamennyi etnikai és felekezeti közösség életét éppúgy, miként minden egyes emberét. Legdurvábban a legutóbbi háborúban (1992–1995) jutott kifejezésre ez a megosztottság, és a Daytoni Egyezmény (1995), amellyel a háborút lezárták, mind ténylegesen, mind pedig jogi értelemben megerősítette a háború eredményeként történt határvonásokat és hódításokat; holott azok az erősebb kollektív csoportképzés, valamint a saját területnek „másoktól” való „megtisztogatásának” az elve alapján jöttek létre. Ezen adatokon kívül még néhány történelmi tényt kell megemlítenünk a katolikus teológia helyzetének jobb megértése végett Bosznia-Hercegovinában. A Boszniai Királyságnak az oszmánok által való 1463-as meghódítása óta a katolikusok, akik többnyire egyúttal horvátok is, folyamatosan fogyatkoztak, tekintve, hogy üldözték őket, vagy pedig azért, mert elvándoroltak nyugat felé, minthogy a Nyugat békésebbnek és gazdasági szempontból is biztonságosabbnak tűnt számukra. Horvátország különös hangsúllyal esik itt a latba, hisz ez esetben olyan országról volt szó, ahol földijeik éltek. Lényegesnek tűnik még az a tény, hogy az Oszmán Birodalom fennállásának teljes ideje alatt, egészen a Dunai Monarchia hatalomátvétele és a „szabályszerű” egyházi hierarchia 1881-es felállításáig, a csaknem elenyésző számú ‘glagoljaši’ – szláv nyelven miséző katolikus papok – mellett a ferences rendi szerzetesek voltak az egyedüli katolikus papok
1 Srećko M. Džaja, Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegovina. Voremanzipatorsiche Phase 1463-1804, R. Oldenburg, München, 1984. Bosznia történelméhez lásd Ivan Lovrenović, Unutarnja zemlja. Kratki pregled kulturne povijesti Bosne i Hercegovine, Durieux, Zagreb, 21998 (német nyelven 1998-ban jelent meg a Folio Wien- Bozen kiadónál, Bosnien und Herzegowina. Eine Kulturgeschichte címmel). 2 Srećko M. Džaja, Konfesionalnost i nacionalnost Bosne i Hercegovine. Predemancipacijsko razdoblje 1463-1804. második, átdolgozott és bővített kiadás, Ziral, Mostar, 1999, 217. old. 2005/3
3
SÚLYPONT az országban. A Bosna Srebrena ferences tartomány volt az egyedüli olyan nyugati-keresztény intézmény, mely a török korban is szakadatlanul működött, és legtovább megőrizte a saját hazára vonatkozó történelemtudatot. Ilyenformán érthető, hogy Bosznia-Hercegovinában nem alakulhatott ki rendszeresebb teológia, mivel a ferencesek tevékenységének számos olyan területre kellett kiterjednie, melyek az akadémiai tanszékek nyugalmától igen távol estek. Mind az általuk végzett egyházi-lelkipásztori munka, mind pedig az általánosabb értelemben vett, az oktatásban, az egészségügyben és a kultúra területén végzett tevékenység egyetlenegy célnak volt alávetve: saját népük és közösségük fennmaradása céljának. Eközben a ferencesek nyitottak tudtak maradni a többi felekezettel való párbeszédre is, ami nagy megbecsülést szerzett számukra. Az életet megnehezítő körülmények ellenére az oszmán uralom idején külhoni, európai felsőoktatási intézményekben szerzett képzettségüknek köszönhetően a ferencesek folyamatosan kortárs teológiai eszméket hoztak Boszniába, és saját hatóterükön belül alkalmazták is azokat. Ilyenformán a történetíráson, kolostori krónikákon, valamint a metallurgiát, az orvoslástant és hasonló tudományokat tárgyaló egyéb írásokon kívül léteznek tollukból olyan pasztorációs-kátészerű művek is, melyek különféle eszmék hatásáról tanúskodnak, kezdve az ellenreformációtól egészen a neoskolasztikáig. Ez a helyzet a – lényegében katolikus – Dunai Monarchia uralma alatt változott meg, amely olyan társadalom felépítésén fáradozott, mely elismeri az egyes felekezetek és etnikai csoportosulások jogait. Abban az időben éppúgy alapítottak gimnáziumokat (kisebbfajta szemináriumokat) a papi utánpótlás számára, mint ahogy két teológiai főiskola – a ferences és az egyházmegyei – működését is lehetővé tették. Ezeken olyan professzorok oktattak, akik Itália és Közép-Európa teológiai központjaiban szerezték képesítésüket. Ezen időszak folyamán, ugyanúgy, mint az elnyomó kommunizmus idején, a teológiai főiskolák fő feladata az volt, hogy kineveljék a plébánosi lelkipásztori feladatokra szükséges papságot. Bosznia és Hercegovina még magán hordozta a „missziós ország” középkor óta viselt ismertetőjegyét, jóllehet teljesen világosan sohasem írták körül e szakkifejezést. A legutóbbi, 1992-től 1995-ig tartó háború folyamán a katolikus népesség tekintélyes hányada elmenekült, vagy „humánus módszerekkel” áttelepítették, úgyhogy számuk a háborút megelőző időkéhez képest csaknem felére csökkent (napjainkban már csupán 450.000 katolikus él BoszniaHercegovinában). Vannak olyan vidékek, ahol azelőtt katolikusok éltek, s melyek ma vagy néptelenek, vagy pedig más nemzetiségi-felekezeti csoportok népesítették be őket. Ez főként az úgynevezett Republika Srpska területére érvényes, amely az állam szerb részét alkotja. Azokon a vidékeken, ahol a katolikusok kisebbségben vannak, gyakran csak papjaikban lelik meg nélkülözhetetlen támaszukat és tájékozódási pontjukat. Ők tehát a szakramentális pasztorációs tevékenység mellett a hívekről való teljes gondoskodás terhét is viselik, kezdve az élelmiszerekkel való ellátástól az infrastruktúra, az iskola és az egészségügy megújításáig; miközben, az említetteken felül, még a lerombolt és tönkretett plébániatemplomok és plébánosi házak újjáépítésével is törődniük kell. 4
Bosna Srebrena ferences tartomány – 1762-ben Ahogy vége lett a kommunizmusnak, a többé-kevésbé sikeres demokratikus változásoknak köszönhetően, az egyház számára – a humanitárius munka mellett – a nyilvánosságban való jelenléthez is megnyíltak a kapuk; kiváltképp ama környékeken vagy enklávékban, ahol a lakosság többségét a katolikusok adják. Ezen jelenlét kifejeződései a katolikus iskolák, az iskolai vallásoktatás, az óvodák fenntartása, a kórházi lelkipásztori szolgálat, a saját média, az ország társadalompolitikai életének alakításába való beleszólás. Végezetül pedig hadd utaljunk még egy olyan körülményre, mely Bosznia-Hercegovinában valamennyi etnikai közösségre jellemző: vannak népcsoportok, melyek az ország bizonyos körzeteiben etnikai kisebbséget képeznek, így aztán veszélyben vannak, míg más vidékeken többséget alkotnak, tehát kiváltságos helyzetben vannak. Különösen érvényes ez a katolikusokra, hiszen, számukat tekintve, az összlakossághoz képest ők a legkisebb etnikum. Noha az ország társadalompolitikai helyzete jóval stabilabb a háború alatti és utáni állapotoknál, mégis-mégis mind a mai napig sem sikerült olyan törvényi vagy egyéb mechanizmusokat találni, melyek a további széthúzás helyett a demokratikus viszonyok kiépítésének és az emberi jogok nagyobb becsben tartásának irányába terelnék a bosznia-hercegovinai társadalmat.
Teológiai előfeltevések Cikkünk olyan előfeltevésekkel foglalkozik, melyekre jó volna, ha a teológia támaszkodna, s melyekből aztán néhány megkerülhetetlen feladat következik a Boszniában és Hercegovinában működő teológusok számára. Egynémely dolog, melyről az itt következőkben szó lesz, már a mi főiskolánkon is teológiai reflexió tárgya. E reflexió szempontjait szeretném most egy csokorba gyűjteni. A teológiai diskurzus előfeltevéseit tárgyaljuk tehát, egészen általánosan pedig a lelkipásztori tevékenységről értekezünk, amely itt olyan 2005/4
SÚLYPONT kontextuális teológián belül zajlik, mely Európa és az egész világ számára mellékes jelentőségű. Ha pedig azt mondjuk, hogy gondolataink az előfeltevések körül forognak, úgy mindez magában foglalja a hit kérdését, valamint az alapvető opciókat, ám nem tartalmaz olyan belátást, mely empirikusan cáfolhatatlan módon verifikálható lenne.3 Például már önmagában az a tézis, hogy a bosznia-hercegovinai kontextus egy locus teologicus-t képez, a hit részéről való előfeltevés, illetve döntés, nem pedig valamilyen tudományos tény. Ezzel azonban, természetesen, még nem mondunk le a tudományosságról; sokkal inkább megköveteljük azt, sőt, éppen ezzel kölcsönzünk értelmet a tudományosságnak. Csak remélni lehet, hogy ezzel egyszersmind hozzájárulunk majd a KözépEurópában zajló teológiai párbeszédhez és reflexióhoz, de talán Európa más vidékein is lesz hatása. Bosznia-Hercegovina érdekes ország. Itt minden egyszerre kicsi is, meg nagy is. Olyan ország, melyet a legvégletesebb szélsőségek jellemeznek, csakúgy a nyíltan vállalt, mint a gyökerestül kiölt hit; olyan ország, melyet kívülről és belülről nézve is az állandó összeütközések és tisztázatlan nézeteltérések régiójának éreznek. Sőt, még azok szemében is, akik Bosznia-Hercegovinában születtek, saját hazájuk nem ritkán
Bosna Srebrena ferences tartomány – 1989-ben! utálatos, képletesen szólva: ördögi, pokoli hely; oly föld, melyet kerülni kell, vagy legalábbis olyan téma, melyről jobb nem beszélni, mert hiszen beszélgetésbe elegyedvén még
könnyen ellentmondásokba keveredhet az ember. Mégis, ama kevesek számára, akik szívósan és állhatatosan ragaszkodnak országukhoz, Bosznia és Hercegovina olyan földet jelent, melyen áldás van: olyan országot, mely Isten jelenlétének kiváltságát élvezi. Hogy illusztráljam ezt a paradoxont, amely a vallásosság legelemibb magját érinti ebben az országban, s amely teológiai értelmezést igényel, Miljenko Jergović kortárs boszniai horvát író-novellista Gurbet4 című elbeszéléséből szeretnék idézni egy részletet. A főszereplő ekképp fog hozzá történetéhez: „Musztafa a nevem. Azok közé tartozom, akikre jobb, ha rá sem néz az ember. S ha netán még őközöttük is akadna olyan, ki a legkomiszabb, hát az vagyok én. Valahányszor Tešanjban állapotos egy asszony, megtiltják neki, hogy elhaladjon a házam előtt. Ha ugyanis, mint mondják, reám esik a pillantása, a születő gyermek olyan csúf lesz, mint rajta kívül senki emberfia. Hát ehhez mind a muzulmán, mind a többi asszony tartja magát. Mikor pedig még olyan kicsi voltam, hogy anyámnak a térdéig sem értem, gyakran előfordult, hogy a hajamba túrt és így szólt: ‘Kedves Musztafám, téged aztán féltékenységből teremtett a jó Allah, azért, hogy csak ő nézhessen rád anélkül, hogy a rosszullét környékezné’. Azután még azt is hozzátette, hogy szerencsés jel ez, hisz Isten mindig elrejti a legjobbat abból, amit teremtett, az emberek szeme elől. Azt azonban, hogy miként lehet jó az, ami csúf, azt nem tudta anyám megmondani. Mindig van olyasvalami, amiről tud az egész világ, csak az anyák nem. Mert hogyha tudnák, úgy nem is maradna fenn tovább az emberi nem. De hisz nem is illet engem, hogy így beszéljek! Jobb, ha eztán is csak magamról szólok, nem pedig másokról. Musztafa a nevem. Ám e névre nem hallgatok. Valahányszor saját magamhoz szólnék, csak azt suttogom: Gurbet5.” A történet úgy hangzik tovább, hogy az apa egy napon odébbállt, mivel nem tudta elviselni, hogy ennyire rút fia van, míg az anyának továbbra is szilárd meggyőződése volt, hogy az ő Musztafája Isten kiválasztott gyermeke. Musztafa viszont felvállalta sorsát, és önszántából kerülte az embereket. Csupán az ablakból figyelte őket, egyébként pedig rózsáival foglalatoskodott. Minden egyes rózsa, amit ő ültetett, virágba borult: rózsakertje messze földön híres volt. Különben pedig könyveket olvasott, és majd elepedt a szomszéd leány, Zumra utáni vágytól, akinek vízhordáskor Musztafa rózsakertjén kellett áthaladnia, akivel azonban egy, a lány apjával kötött kimondatlan megállapodás alapján, mégpedig, hogy ők ketten sohasem tekinthetnek egymásra, nem volt szabad találkoznia. És ennek így kellett maradnia, egészen addig a napig, midőn Musztafa kertjében kiszárad a kút, vagy Zumra házában nem szomjasak többé az emberek.
3 Ezen a ponton Bubalóra támaszkodom, aki azon a véleményen van, hogy egyetlen tudomány sem képes megválaszolni a saját alapvetésére vonatkozó kérdést, valamint azt, hogy lényegében mely előfeltevésekre is támaszkodik. „A kérdés, hogy mi a megismerés, mi a tapasztalat, mit nevezünk ténynek, igazságnak s hogy, végső soron, miben is áll tulajdonképp a tudomány, amennyiben teljes radikalitással tesszük fel azt, filozófiai s végül teológiai kérdésekhez vezet, vagyis az alapvető állásfoglalásokhoz (Option), a hit aktusához, amelyet konkrét esetben tudatosan vagy tudattalanul meghatározott történeti tanúbizonyságok és hagyományok irányítanak”. Ivan Bubalo, „Teologija kao znanost”, in: Bosna franciscana, 17, 2002, 9. old. 4 Miljenko Jergović, Gurbet. In: Inšallah, Madona, inšallah, Dani, Sarajevo, 2004, 5. old. 5 A gurbet szó az arab nyelvből ered és körülbelül annyit tesz, mint csavargó, mihaszna, vagabund, világ csavargója. Minálunk olyasvalakit jelöl, kinek valamifajta jellemhiba, pszichés ügyefogyottság vagy fogyatékosság folytán minden félresikerül. 2005/4
5
SÚLYPONT
A kontextus mint locus theologicus Ha „valamely egyéni sors a közösség hangjává lesz”, magyarázza Jergović történeteinek keletkezését, ezzel mintegy megértésük kulcsát is megadva6, úgy a csúf, ám alapjában véve jóságos Musztafa sorsa e föld polgáraiban és országukban tükröződik vissza. Egyfelől, lakói számára saját hazájuk kis híján az elképzelhető legeslegrosszabb, merthogy, még ha találkoznak és beszélnek is egymással, csak nehezen tudnak egyetértésre jutni. Ezért aztán azon a véleményen vannak, hogy egyáltalán még csak nem is kellene összejönniük, hanem jobban tennék, ha inkább kitérnének egymás útjából, hogyha egyszer már nincs az embernek olyan „tiszta területe” ahol élhet, hanem másokkal együtt kell élnie. Születés és élet ezen a vidékeken évszázadok óta nem egyéb, mint nyűg és mindenkinek a mindenki általi veszélyeztetése, az itteniek közül pedig sokak vágya, hogy elhagyják az országot. Ugyanakkor azonban, s ez az érem másik oldala, szinte az egész társadalmi kontextus vallásos jellegű, éspedig olyanynyira, hogy mindenre úgy tekintenek mint „Isten akaratára, és mint a gondviselés művére”. Így hát ennek az országnak a lakói ide-oda vergődnek az isteni parancsolat – amely szerint az embernek a hit szerint, vagyis másokhoz és a másfélékhez odafordulva kell élnie –, no meg a mindennapi élet elviselhetetlensége között, amelyet az ember elátkoz, vagy elhagy. Némelyikük úgy hiszi, még ha nem is mondja ki talán, hogy Boszniát és Hercegovinát még maga a Jóisten is elhagyta, akárcsak Musztafa apja, aki fiának csúfsága miatt hagyta oda mindenét. Megintcsak mások azon a véleményen vannak, hogy Isten vigyázza e tájat, mint olyan országot, mely különleges kegyelmet élvez az emberi szabadság adottsága révén, kitüntetett jelenlétének tanúbizonysága gyanánt – miként Musztafa anyja hitte, hogy maga Isten választotta Musztafát saját magának. Mindazok számára tehát, akik szeretik ezt az országot, Istennek anyaarca van, gyermekei pedig mindig jók, mindegy, hogy kicsodák; Isten szereti ezt az országot, és korántsem a véletlen műve, hanem egyértelmű szándékkal történt, hogy minden egyes lakóját kifejezetten ebbe az országba teremtette. Bárhogy álljon is a dolog, Isten, akiben itt hisznek, és akihez különféle liturgia keretében és különböző liturgikus naptárak szerint imádkoznak, egy és ugyanaz az Isten. Sem azok, akik valamilyen okból elhagyták ezt az országot, sem pedig azok, akik bármilyen okból kötődnek hozzá, legyenek pusztán szomszédok, vagy távoli megfigyelők, nem tudnak közönyösen viszonyulni hozzá. Bosznia-Hercegovina a radikális lehetőségek országa. Ugyanakkor, újra meg újra ránk talál a szépre és a rútra irányuló filozófiai kérdés. Hiszen egyelőre még nem szerzett teljes lakhatási jogot a „Lét házában”, amelyet az egyetlen, az igaz, és a jó attribútumai jellemeznek. Ezzel a Jergović elbeszéléséből vett részlettel olyan alapvető kérdést vetettünk fel, melyet semmilyen teológia sem kerülhet meg ebben az országban. Ama vallási-teológiai kérdésből indulok ki tehát, hogy egyetlen hely vagy ország sincs megfosztva a teológiai belátástól vagy beszédmódtól – bármily
Bosznia-Hercegovina – A megosztott ország elérhetetlennek látszik, s bármennyire úgy tűnjék is, hogy a gonosz és az emberek közötti gyűlölködés uralkodik rajta –, így aztán az olyan kontextus, mint Bosznia és Hercegovina sem. Ehhez járul még, hogy az ember üdvössége, mind egyéni, mind pedig társadalmi síkon, éppen hogy a veszély, a bűn és a halál terében rejlik, mindabban, amit gyűlölünk, vagy amitől félünk. A menekvés pedig sokszor onnan érkezik, ahonnan álmodni sem mertük. Mint például Izrael népe számára, midőn a sivatagban mérges kígyók vették körül, épp egy kígyót szögeztek ki megmentésére (vö. Szám 21,4-9). Ez azt jelenti, hogy még a legnagyobb veszély idején is megvolt a lehetőség a megmenekülésre. Pál pedig tapasztalatból beszél, amikor a rómaiaknak azt mondja – Jézus keresztjének drámája és tébolya kapcsán –, hogy ahol a bűn elhatalmasodik, ott a kegyelem is túláradó lesz (Róm 5,20). Ott, ahol az élet átokká dagad, annak képzetévé, hogy e tájékot még maga Isten is elhagyta, ott, ahol a halál az úr, és az embernek csak egyetlen óhajtása van, éspedig, hogy mindörökre békésebb vidékekre költözzék, ott inkább van lehetőség a megélt hit általi áldásra és tanúbizonyságra. Ám arra is adott a lehetőség, hogy az ember ínségbe és nélkülözésbe, depresszióba, a fenyegetettség érzésébe, az irányvesztettségbe csússzék le; sőt, akár az elfojtott gyűlölet állapotába is, amely mindenre vonatkozik, ami csak körülveszi az embert, és bármelyik pillanatban kiadhatja magából a negatív energiát, hogy félelmet és mindent megsemmisítő pusztítást terjesszen maga körül. A kontextus: locus theologicus. Ez pedig azt jelenti, hogy ezen ország kultúrtani kontextusa jókora kihívás mind a teológiai reflexió, mind pedig a lelkipásztori munka számára. A Hiszekegy azon szakasza, amely szerint „Jézus Krisztus „alászállt a holtak birodalmába” – illetve, ahogy korábban szólt, és az Apostoli Hitvallás horvát szövegében még ma is hangzik:
6 Jergović azt mondja, történeteit boszniai szerelmes dalok (sevdalinke) remixeként alkotta, miközben arra törekedett, hogy „megőrizzen bennük egy olyan helyzetet, melyben az egyes egyének sorsa a közösség hangjává lesz, mítosszá és mesévé, a boszniai és dalmáciai lírikus dalok dokumentációjává, lehetőséggé, hogy csoda történik”. I. m., 363. old. 6
2005/4
SÚLYPONT kellene eltűrniük, hanem jóval inkább a saját kontextusukat „a poklokra” – egy olyan országban, mint Bosznia-Hercegovina kellene újraértelmezniük. Éspedig mindezt az intellektuális teljességgel konkrét kifejezőerővel rendelkezik. Továbbá magában hordja a hitről való egzisztenciális tanúságtétel és a teológiai tisztelet, a kendőzetlen tényekre való orientáció révén, azzal reflexió lehetőségét. A pokol létének hitigazságát – amennyiben a hajlandósággal, hogy a párbeszéd és az interdiszciplinaritás e valamelyest kiélezett műszóval kívánjuk leírni azok zavarosegítségével lehetőleg átfogó bepillantást nyerjenek a valódottságát és értetlenségét, akik bizonyos távolságból szemlélik ságba és az emberi tapasztalatba; nem utolsósorban pedig országunkat – nem tolhatjuk át a hiten belül egyszerűen a túlteológiai kompetenciájuk révén.8 világi oldalra. Mindenekelőtt evilági, földi valóság az, amely Amennyiben Bosznia-Hercegovinát locus theologicus-ként előtt nem szabad néma tanúk módjára állnunk, vagy bátortalahatározzuk meg, úgy az ország regionális, jobban mondva nul félreállnunk, hanem úgy kell szembenéznünk vele, mint a kontextuális teológiájára teljesen új kihívások és feladatok feltámadásba vetett keresztényi bizalom hordozójával. Ez nem várnak. E feladatokat teológiai hipotézisekké fogalmazhatjuk kívánja meg a teológustól sem azt, hogy megszépítse életének át, illetve olyan tézisekké vagy tételekké, melyeket a hit aktusai ezt a kontextusát, sem pedig azt, hogy meneküljön belőle. A gyanánt fogadunk el, s melyeket, végső soron, sohasem lehet telreá váró rögös út abban áll, hogy teológiája révén racionális jes egészében megindokolni. E hipotézisek bizonyos tekintetben magyarázatot találjon arra, hogy ott is lehet élni, ahol, úgy tűnik olyan alapvető opciók, melyeket e helyütt tudatosan teológiailag, a gyűlölet, a gonosz és a halál az úr, és hogy Isten közelebb van a Szentírásban való gyökerük és a keresztények eleven tanúsága az emberhez, mintsem ő azt gondolni merészelné. által kísérelünk meg kifejezésre juttatni. Ebben az értelemben Ugyanakkor a hit racionális megalapozására irányuló kontextuális teológiánk 1) az „isteni” természetű Isten, 2) a keresés és a keresztényi bizalom, hogy van értelme ebben másik, 3) az ország és a nyelv, 4) a történelem, valamint 5) a az országban élni és ráadásul még teológusnak is lenni, nem „docta ignorantia” teológiájából állana. Az alábbiakban ezeket tűri el az elhamarkodott és a békítgető válaszokat. Ehhez programszerűen és töredékesen fejtjük ki, noha zárásképpen járul még, hogy egyáltalán nincsenek is válaszok, és hogy még megjegyeznénk, hogy egyik-másik teológusunk máris a jelenlegi gyakorlat még nem talál értelmet, éppúgy, ahogy komolyabban foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Musztafa anyjának sincsen racionális, tudományos vagy bármilyen más egyéb igazolása a csúf és a jó együttes létére, hanem egy hitben gyökerező döntéssel az élet és a csúf fia Az „isteni” Isten teológiája iránti szeretet mellett határoz. Egy ilyesféle kontextusban az a teológia feladata, hogy bölA katolikus teológia, de országunk többi vallási közössége csen belehelyezkedjék a felkínált lehetőségek kontextusába, teológiájának is legfőbb feladata a hit „nemzetietlenítése” majd az értelem fényében és Isten (Denationalisierung), azaz a hitnek kinyilatkoztatott igéje segítségével a nemzetre vonatkozó kérdésektől, kritizálja azt. Továbbá, végső soron, a politikának pedig a szakrális nem csupán egy konkrét embermozzanatoktól való megtisztítása. nek, hanem az embernek, mint Hangsúlyozom: e vallási-teológiai olyannak alapvető kérdéseit kell imperatívusz nem csak a katolikuújra felvetnie, vagy megfejtenie. sokra érvényes, hanem az összes A teológiának mint tudománynak, monoteista vallásra és felekezetre vagyis az Istenről argumentatív Boszniában és Hercegovinában, síkon folytatott beszédnek a megalamert lényegüket tekintve valamenypozása szempontjából mindez elsőnyien univerzálisak, és az eleven sorban azt jelentené, hogy valamely, Isten, akiben hisznek, számukra az a valósággal szembeni részleges egész történelemnek, minden terembeállítódás – legyen az tudományos, tettnek és minden egyes egyénetikai, vagy vallási – mindennenek ura és teremtője – mindegy, mű abszolutizálását meghiúsítjuk.7 hogy történetesen a saját, vagy egy Kontextusunkra vonatkoztatva másik hitközösséghez tartozik. A mindez konkrétan azt jelenti, hogy hit nemzetietlenítésével és a politika a teológiának és a teológusoknak deszakralizálásával természetesen – a biztosra való törekvésből vagy nem a materiális bálványok leromfélelemből – nem az igazsággal való bolására gondolunk. Még csak nem fundamentalista azonosulást kellene is olyan bálványdöntésre, mely az szolgálniuk, ugyanakkor persze az aranyborjú Mózes általi leromboláigazság keresésének feladását sem Vallások – Békében együtt? sával érne fel. Ennek oka egyszerű. 7 „Bármiféle részaspektus abszolutizálása, ami mint vallási fundamentalizmus, erkölcsi szigor vagy az élet egészének eltudományosítása nyilatkozik meg, nem egyéb, mint saját valóság iránti beállítódásunk autonómiájának az ember számára végzetes összekeverése önnön autarkiájával és csalóka egyetemességével.” I. Bubalo, i. m., 11. old. 8 Vö. uo. 10. és 12. old. 2005/4
7
SÚLYPONT Esetünkben ugyanis olyan, az Evangéliumon és a krisztusi Ebből semmiképp sem szabad arra következtetnünk gyakorlaton nyugvó teológiáról van szó, mely nem a szó szoros – márpedig akadnak némelyek, kik elhamarkodottan ítélve értelmében vett forradalmat, hanem régi értelem-aspektusok valóban állítanak is ilyesmit –, hogy a vallások a fő okai a megváltoztatását foglalja magába. háborúknak és az etnikai összeütközéseknek. A teológusra Az, hogy a hitet kiemeljük az emberi valóság szűkebb kör- vár a feladat, hogy reflektív, az Evangéliumra és a funnyezetének birtokából, az ember értelmének a történeti korláto- damentális krisztusi gyakorlatra9 alapozó hit segítségével zottságban való lokalizálásából, előremutató bírálatot gyakonem jelenti sem a partikuláris és roljon a jelenlegi, korunkban a konkrét nemzeti tagadását, sem zajló bálványimádás felett10 kozmopolita naivitást, sem pedig – az „új pogányság felett”, ama kulturális formák összeahogy teológusok, és a nemzemosását, amelyekben valamely ti-szocializmus bírálói (Barth, vallás kifejeződik, hanem sokkal Tillich, Bonhoeffer), nevezték inkább – az emberré lett Isten a nemzetiesített vallást vagy értelmében – mindama láncok a szakralizált politikát11 –, és, szétfeszítését, amelyek abban legalábbis ami a katolikus teoakadályoznak minket, hogy a lógiát illeti, ott lépjen fel a maga csorbítatlan hitelességében kereszténység lényegi katoliés teljességében éljük meg hitünkus összetevői mellett, ahol ket. Mindez nem jelenti azt sem, a katolikus elsődlegesen nem hogy kerülnünk kellene a politiföldrajzi elterjedést, hanem kát, bármily „piszkos” legyen is minőségi nyitottságot, Isten valamennyi emberre kiterjeaz, hanem épp ellenkezőleg: azt dő kegyelméről való tanúságjelenti, hogy be kell kapcsolódtételt jelent. Istenből akkor nunk a politikába, igaz, hogy a lesz „isteni Isten”, ha minhit és az Evangélium etikájának denki számára az, úgy ahogy nézőpontjából szemlélve azt. A múlt – egészen az Jézus sem csupán népéért és Ószövetség, Isten választott barátaiért áldozta fel magát, népe korától napjainkig terjehanem valamennyi emberért, dően –, különösen azonban a amit egyébként mi magunk huszadik század tapasztalatai is folyvást megismétlünk az arra tanítanak minket, hogy Eucharisztia ünnepének legvalahányszor a vallásival azoszentebb részében. nosították a nemzeti elvet, vagy A teológiának, hogy Gesché előtérbe helyezték azt, vagyis, egyik gondolatát saját kontextuKarl Barth – Az ellenálló teológus amikor a vallást nemzeti progsunkhoz parafrazáljuk, magát ramoknak rendelték alá és ezek Istent kellene „megóvnia” a javára használták ki, vagy ha tisztán világi, földi dolgokkal visszaélésektől, attól, hogy a nemzetiben és a politikaiban kapcsolatos, politikai projekteket valamely intézményesített lokalizálják.12 Legalábbis őriznie kellene az üdvösséget hozó vallással teonóm módon (teológiailag) igazoltak, úgy az titkot; a félelemnek és az erőszaknak – amelyek még azon mindig katasztrófához és a más hitet vallók elutasításához, elképzelésben is benne rejlenek, amely azt tartja, hogy Isten mindenekelőtt azonban a saját hit megtagadásához vezetett. „minden erőszak ősképe (Urmuster)” – pedig el kellene vennie 9 Itt elsősorban Sedmak művére gondolunk, aki Jézus fundamentális gyakorlatában látja a teológia megalapozását: Clemens Sedmak, Theologie in nachtheologischer Zeit, Matthias Grünewald, Mainz, 2003. 10 Vö. Mile Babić, Nasilje idola, Did, Sarajevo, 2002; Idem, Milost slobode, Svjetlo riječi, Sarajevo, 2002; Luka Markešić, Slučaj Bosna, Svjetlo riječi, Sarajevo, 1995. Meg kell említenünk még a „Svjetlo riječi” című, havonta megjelenő egyházi újságot, mely szerkesztői koncepciójával, különösen a háború idején, arra törekedett, hogy olvasóinak a nacionalista projekteknek ama tébolytól uralt időszakában is az Evangélium irányelveit kínálja. Csak néhány kommentátort említenénk meg: Mirko Filipović, Luka Markešić, Ivo Marković, Željko Mardešić. Egy egészen más, mégpedig esszészerű és publicisztikai szemszögből az író Ivan Lovrenović is gyakran szót kért, mindenekelőtt olyan hetilapokban, mint a „Dani” (Szarajevó) és a „Feral” (Split). 11 Vö. Ivan Šarčević, „Od autonomije do kristonomije. Tillich i Bonhoffer izmedu Harncka i Bartha”, in: Nikola Hohnjec (szerk.), Kršćanstvo i religije, Krščanska sadašnjost, Zagreb, 2000, 89-123. old. 12 „A teológiának folyvást ama parányi lángnak, a szentélyben pislákoló fénynek kellene lennie, mely szakadatlanul a tudatlanság ama felhőjére kell, hogy emlékeztessen, amely mindenféle megismerést övez.” In: Svesci [Communio] 91, 1998, 7. old. A francia eredeti megjelent: Revue Théologique de Louvain 27, 1996, 160-173. old. 8
2005/4
SÚLYPONT az erejét.13 Azzal, hogy Isten nevét megóvják a visszaélésektől, alapjában véve az embert óvják. Ennélfogva a teológusnak az a feladata, hogy legalább az Istenről és a transzcendenciáról, a világról és az emberről való tudatlanságunkat szembeállítsa a fennhéjázó tudással, mindegy, hogy beképzelt vagy naiv vallásosságból, vagy pedig haszonleső és elbizakodott politikai beállítottságból ered. Eközben azonban ennek a tudatlanságnak nem szabad szellemi restségből, korruptságból vagy gyávaságból fakadnia, hanem intellektuális tisztességből és hívő őszinteségből kell erednie. Ezzel máris körvonalazódik a teológia korábban már beharangozott legnehezebb feladata: hogy a „docta ignorantia” a tudós, kiművelt tudatlanság teológiája legyen, ne a beképzelt, arrogáns tudásé.
A Másik teológiája Saját vallásunk nemzetietlenítésével, valamint a politika deszakralizálásával párhuzamosan ama kategorikus igénynek kell megfelelnünk, hogy újragondoljuk, hol is van a helye hitünkben a másiknak, a másféleségnek és az idegennek.14 E szemléletnek köszönhetően a mi teológiánk is egyfajta dialógikus összefonódás révén ugyanazon feladat előtt áll majd, mint a teológia Közép-Európában, illetve a világ valamennyi teológiája, tulajdonképpen pedig az európai filozófia is, amelyet a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, Emmanuel Levinas, oly indulatosan bírált „a másikkal szembeni allergiája” okán. Elsősorban tehát valami másról van szó, mintsem valamiféle kívülről – a hit szféráján kívül eső helyről – kezdeményezett deklaratív megnyilatkozásokról, melyek a másokkal való együttlét szükségességéről szólnak, vagy hivatalos imakörökről és a saját ország vagy az egész világ békéjéért folytatott, felekezetek közötti dialógusokról, melyekre természetesen ugyancsak szükség van. Itt sokkal inkább a saját identitásunkra való radikális rákérdezés a feladatunk: miként lehetünk hívők a saját vallási közösségünkben; végső soron azonban annak vizsgálatáról is szó van, hogy milyen helyet foglal el a másik az én saját hitemben. Mégis, mielőtt még létrejönne a többiekkel való konkrét találkozás, a teológiának be kell látnia, hogy teológiai szempontból a kulturalitás nem lehetséges, illetve, hogy kizárt az olyan védett tér lehetősége, mely tisztán egyetlen valláshoz tartoznék, anélkül, hogy a másféleséggel érintkezésbe és összeütközésbe ne kerülne.
Ha a Másik lényegileg és elháríthatatlanul hozzátartozik önnön identitásomhoz, vagy, ahogy Rahner fogalmazna, ha a „történeti embertárs-lét”, mint az ember antropológiai alap-meghatározottsága15 Izlandtól egészen Afrika déli csücskéig, napkeltétől napnyugtáig érvényes, úgy hiábavaló, sőt egyenesen végzetes kirekeszteni a másikat saját hitünk teréből, ezzel pedig a teológiai reflexióból. A Szentírás és egyéb szent könyvek szerint is létezik egy „tejjel-mézzel folyó ígéret földje”. Ez nem jelenti viszont azt, hogy ez az ország más vallásoktól, istenektől és bálványoktól mentes volna. Ráadásul az isteni kinyilatkoztatás, amelyre valamennyi monoteista vallás hívei esküsznek, a másikat immanens módon foglalja magába. Isten az, aki a másikról gondoskodik. A Názáreti Jézus élete és küldetése jóllehet először is saját népére vonatkozik, sohasem zárta ki az isteni üdvtervből a más hitűeket. Ellenkezőleg, Jézus legszebb példázatai és találkozásai közül valók azok, amelyek arról szólnak, hogy épp azokat emelik fel, akik nem csak „köztörvényes bűnösök” voltak, és a definíció szerinti vallási közösség peremén vagy rajta kívül álltak, hanem azokat is, akik a zsidókkal szemben egyenesen ellenséges érzületet tanúsítottak (szamaritánus, szamaritánusnő, római százados). A többiekhez való viszony tehát továbbterjed a különféle népek együttélését szolgáló társadalompolitikai és gazdasági megoldásoknál, vagy az emberi jogokért és a világ békéjéért való elköteleződés kereteinél, és egészen a hit velejéig, „az ember emberségéig” hatol. A hívő identitásához hozzátartozik a más hívőkhöz való viszony is. Bosznia-Hercegovinában mindez különös határozottsággal jut kifejezésre, hiszen itt a lehető legszűkebb térben jelentős különbségek összpontosulnak. Ezért nem szabad, hogy a helyi kontextuális teológia – amennyiben konzekvens követője akar lenni ama hitnek, amellyel foglalkozik, amennyiben konzekvensen akarja követni a jézusi gyakorlatot, amennyiben „a remény indokaival” akar szolgálni, mely reménységtől maga is kapja az ösztönzését – önző módon a vele rokon érzületűekkel közös gettóba kuporogjon, és képmutatóan térjen ki mindenki más és másféle útjából, aki – nemcsak az emberi gonoszság, háborúk és konfliktusok következményeképp, hanem magának az isteni gondviselésnek köszönhetően is – vele egy hazában él. Hogyha manapság az evangelizációról vagy – amint hébehóba kihallatszik, a „keresztény” – Európa újbóli evangelizálásáról esik szó, akkor ezzel kapcsolatosan elsősorban arra kell gondolni, hogy magának a kereszténységnek kellene
13 „Van azonban még egy fajtája az erőszaknak, mely bizonyos vonatkozásban még erőszakosabb, s mely az összes többi forrásánál ott van: ez pedig az eszmékkel, a nézetekkel, az intelligenciával, az ésszel, a nyelvvel, a fogalmakkal, a szavakkal szembeni erőszak. Emez, mindennemű erőszak ősmintájaként, folyton jelen van. Hát nem abban áll-e, kezdettől fogva, az értelmiségiek legelső, sajátos feladata, hogy küzdjenek ellene? Mert az effajta erőszak tetten érhető a vallással kapcsolatos szavakban, a teológiai fogalmakban, egészen Isten fogalmáig terjedően. Mindannyiunkban ott szunnyad a mélység sötét istene, amely az erőszak ősrégi, történelem előtti formáját rejti magában, melyet úgy kell megszelídíteni, mint valami őskori sárkányt.” Uo. 8. old. 14 A Biblia másik-felfogásához lásd Božo Lujič, Drugi-mogućnost ljubavi, Krščanska sadašnjost, Zagreb, 2003. Anto Popovič számos cikkében különösen Káinról és Ábelről, valamint az ellenség-fogalom értelmezési lehetőségeiről ír. Anto Popovič, Biblijske teme: Egzegetsko-teološka analiza odabranih tekstova Staroga i Novoga zavjeta s Dodatkom, Krščanska sadašnjost, Zagreb. 2004. 15 Vö. Karl Rahner, Anthropologische Voraussetzungen für den Selbstvollzug der Kirche. In: Franz Xaver Arnold – Karl Rahner (et al.), Handbuch der Pastoraltheologie, II/1. kötet, Herder, Freiburg – Basel – Wien, 1966, 31. sk. old. 2005/4
9
SÚLYPONT visszatérnie az Evangélium alapvető elveihez, hogy képes legyen „a világ kovászává válni” és tevékenyen részt venni a ma emberének életében.
Az ország és a nyelv teológiája Bosznia-Hercegovina kontextuális teológiájához az eddigiekben leírt tematika keretében az ország teológiájának újradefiniálására is szükség van. Itt arról van szó, hogy a teológiának, a hit eszkatológiai feszültségében, világos érvekkel kell kifejtenie Isten transzcendenciáját és az ember kontingenciáját. Tántoríthatatlanul – vagyis anélkül, hogy hagyná magát belepréselni a „tiszta ország” nemzeti programjaiba vagy a színtelen egyformaság multikulturális formuláiba – az igazat kell mondania: tudniillik azt, hogy az ember csupán zarándok a földi életben. Ezzel a kontextuális teológia ama feladat előtt áll, hogy ténylegesen akként alakítsa a Teremtés és a teremtett teológiáját, ahogy azt a monoteista vallások és szent könyveik mondják, és újra feltegye a kérdést: kié is voltaképp a Föld, az ország, amelyet mi, emberek benépesítünk, és hogy milyen magatartást kell tanúsítanunk irányukban? Konkrétan kifejezve: összhangban állhat-e vajon a megszállás, az agresszió, a mások elűzése, a hazájuk elfoglalása, vagy a Föld ökológiai értelemben vett megsemmisítése és a Teremtés deszakralizációja ama hitigazsággal, hogy, tudniillik, az egész Föld és minden egyes ország Isten tulajdonában van? Másrészt el kell tűnődnünk azon, vajon válhat-e oly mértékben istenivé egy ország, hogy még Istennek magának is csatlakoznia kell az „én”, a „mi” országunk, vagy pedig a senki földje projektjéhez? Végtére is: leegyszerűsíthető-e egyáltalán valamely, akár egy teológiai eszme is a föld, az ország, a földrajz szempontjaira? Az ország teológiai értelmezésével összefüggésben az egyes ember és a közösség lingvisztikai értelemben vett hazája, vagyis a nyelv kérdése, Bosznia-Hercegovinában ugyancsak a kontextuális teológiához tartozik. Ebben az országban ugyanis a nyelv nem pusztán politikai kategória.16 Mert azáltal, hogy Isten emberré lett a Názáreti Jézusban, megerősítést nyert minden partikularitás, ezzel együtt pedig minden egyes nyelv is. A pünkösdi élmény pedig arról tanúskodik, hogy a béke szeretetén alapuló élet csakis akkor válik lehetővé, ha az egyes nyelvek nem kirekesztik egymást, ha a másik nyelvét tiszteletben tartják, ha arra törekszünk, hogy megtanuljuk és beszéljük a másik nyelvét. Isten az ő nyelvén nyilatkozik meg az embernek, vagyis emberi nyelven. Következésképp egyetlen olyan nyelv sincsen, mely ne lenne méltó az isteni kinyilatkoztatásra, mely elvetendő vagy gyűlöletes lenne. Ennek ellenére az elutasítás és a gyűlölet efféle megnyilvánulásait nem csak Kelet-Európából,
hanem a világon mindenhonnan ismerjük. Már a legcsekélyebb sokrétűség – igaz, anélkül, hogy valaki dominálná – áldás, nem pedig átok. Ugyanakkor viszont a nyelvvel nem szabad úgy manipulálni, mint valamiféle tárggyal vagy birtokkal, mert a nyelv Isten adománya; miközben nem szabad, hogy elhagyja azok természetes és etikai szintjét, akik kommunikálnak.
A történelem teológiája Kelet-Európa kontextuális teológiájára még egy nehéz feladat vár, méghozzá a történelem teológiai feldolgozása/ értékelése, amelynek kapcsán a szenvedés (Leid) történetének sajátos figyelmet kell kapnia. Ezzel arra gondolunk, hogy a kelet-európai térség és különösen a Balkán története évszázadok óta roppant szenvedés és fájdalom, háborúk, konfliktusok, áttelepítések, megsemmisítés és rombolás története. Alapjában véve itt sincs ez másként, mint számos egyéb táján a világnak, ahol aligha akad valaki, aki győztesként ünnepelheti magamagát, mivel mindannyian, szó szerint mindannyian vesztesek. Ezért aztán az egyik elsődleges fontosságú interdiszciplináris találkozás azok közül, amelyek a teológiára várnak, a történetírással esedékes. Teológia és történettudomány ilyetén összekapcsolásánál a teológiának kettős feladat jut a múlt elemzését illetően. Egyrészt saját etnikuma, saját népe történelmi tévedéseinek kritikai feldolgozását kell nyújtania, ami a történelmi tények higgadt, tárgyilagos szemrevételezését követeli meg, nehogy valamely vereség történelmét mitologizálják, vagy netalántán, még győzelemmé ferdítsék el.17 Ezenkívül azt is megköveteli, hogy történetírói aprólékossággal valódi nevén nevezzék a dolgokat, vagyis, hogyha valami agresszió vagy megszállás volt, úgy ne meneküljenek hamis teológiai igazolásokhoz, például, hogy ilyesféle eseményt felszabadításként vagy kulturális gyarapodásként állítsanak be, avagy a toleráns együttélés nosztalgikus szózatát csinálják belőle. Ugyanakkor semmi esetre sem szabad, hogy igazolásul szolgáljon valamiféle „jobb” felekezet vagy vallás, illetve – s ez lenne a legrosszabb – „jobb” Isten meghatározására. Másrészt az elszenvedett sérelem történetének vallási, teológiai jelentőségre kell emelkednie. Felejtésről ugyan nem lehet szó18, ellenben a múlt teológiai szemszögből való feldolgozásának, éppúgy, mint az általában vett történetírásnak, abból az igazságból kell kiindulnia, hogy – miként Milosz „Kind Europas” című versében mondja – a holtak nem fognak feltámadni, hogy tanúskodjanak mindama dolgok ellen, amiket róluk mondunk; vagyis, hogy az áldozatok megítélése egyedül az élők kezében van – a holtak pedig hallgatnak.19 Mindenféle
16 A nyelv problémájával ebből a szemszögből többek között a már említett Ivan Lovrenović, a nyelvész Ivo Pranjković és az író Željko Ivanković foglalkozik. 17 Itt csupán három olyan történészt említünk meg, akik ezzel a tematikával foglalkoznak: Srećko M. Džaja, Dubravko Lovrenović, valamint Marko Karamatić, teológiai főiskolánk professzora, aki krónikásként már kerek tizenöt esztendeje jelentet meg írásokat a Szarajevói Ferences Rend Teológiai Főiskolájának Értesítőjében. 18 Az emlékezés-felejtés téma szerepéhez a Bibliában lásd: Anto Popović, „Biblija knjiga pamćenja”, in: Biblijske teme, 225252. old.; Ivan Šarčević, „Pamćenje bez uskrsnuća. Isusov križ iz perspektive uskrsne nade”, in: Kršćanstvo i oslobodenje od zlopamćenja, Zbornik radova, Franjevački institut za kulturu mira – Hrvatski karitas, Split-Zagreb, 2004, 333-349. old. 19 Czeslaw Milosz, Poezija, Veselin Masleša – BIGZ, Sarajevo, 1988, 87. old. 10
2005/4
SÚLYPONT hatalomhoz hasonlóan a múlt emberei feletti hatalom is ki van téve annak a veszélynek, hogy kényükre-kedvükre alkalmazzák, alakítsák és elferdítsék. A sérelmet, amelyet egy ember elszenvedett, sohasem szabad eltagadni, hanem a létnek egy tágabban vett értelmébe kell azt beleágyazni. A hit nem ad ugyan megoldásokat, ám Jézus szenvedésével egy utat mutat meg. A szenvedés is csak a szeretetben nyeri el értelmét. Ennélfogva az elszenvedett sérelemnek jótékony figyelmeztetésnek kellene lennie: azért, hogy a rossz ne ismétlődjék meg még egyszer, hanem embertársunk szenvedése a jövőben kreatív erővé váljék, ne újabb gaztettekhez szolgáljon tartalékul, és olyan bosszú-megnyilvánulások és rémtettek igazolására, melyeket másokon, a korábbi tettesek ártatlan ivadékain követnek el. Hogy egy példát mondjunk az elszenvedett sérelem történelmére, valamint az áldozatokra való emlékezésre, elegendő szemügyre venni ama vallási szimbólumokat, amelyeket az egyes felekezetek a nyilvánosságban használnak. Gyakran inkább az ellenállás és a győzelem határköveit vagy emlékköveit látjuk magunk előtt, mintsem hogy elementáris, tulajdonképpeni, azaz vallási jelentőségük okán tisztelnénk azokat. Bosznia-Hercegovinában például körös-körül mecsetek és templomok, minaretek és templomtornyok, emlékművek és keresztek épülnek – állítólag azért, hogy Istent dicsőítsék, és az áldozatok emlékét ápolják, valójában azonban sok esetben pusztán kizárólagosan világi, politikai célt szolgálnak. Teológia és történelem, a hit és a szenvedés tapasztalatának találkozásából minőségileg új lépés következhet, mely a helybéli, regionális teológia hozzájárulását jelenthetné a világ univerzális teológiájához. Ennek fontossága abban áll, hogy ez, illetve valamely efféle teológia segítene abban, hogy érzékenyebbé váljunk az egyetemes, méghozzá az emberiség szenvedésében rejlő egyetemes mozzanat iránt.20 Nem az tehát a teológia feladata, hogy eltitkolja a gonoszságot, vagy elzárja tekintetét a történelmi igazságoktól, hanem gondoskodnia kell arról, hogy ne gubózzunk be önnön szenvedésünkbe, amelyet Krisztus szenvedése is alakított, ne sopánkodásba és jajveszékelésbe, saját katasztrófáink és áldozataink kicsinyes számolgatásába süppedjünk, hanem hogy saját szenvedésünk a felebarátaink, valamint a Föld minden embere, közössége és népe iránti szeretet kreatív energiájává alakuljon át; az azok iránti szeretetévé, akiket elnyomnak és megsemmisítenek. Ezzel a történelem teológiája oly teológiává lesz, melyet az isteni kegyelem és a valamennyi jogfosztottal és ártatlanul szenvedővel való szolidaritás mozgat.
A „docta ignorantia” teológiája Végeredményben, kontextuális teológiánknak – miként a teológiának, mint olyannak – az a feladata, hogy Istent, legfőbb tárgyát és legelső beszélgetőpartnerét, valóban szóhoz juttassa. Ugyanakkor nem csak arról kell gondoskodnia, hogy az Isten szó használatát kigyomlálják az erkölcstelen szitkozódásból – amely miatt a helyi lelkészeknek szüntelenül
van panaszkodnivalójuk –, de arról is, hogy a szószékről és a politika pódiumairól jövő szofisztikus vallási fecsegésbe, ahol szakadatlanul Isten nevét veszik szájukra, nyomás gyakorlása nélkül is illő hallgatás költözzék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most aztán el kell némulnia a teológiának és a lelkészségnek, és kapitulálnia kell a szekularizált és spiritualizált zúgó tapsvihar, meg az Isten nevét bömbölők előtt. Sokkal inkább – a személyes és a transzcendens Isten titka előtti teljes szerénység jegyében – eltökélten harcolniuk kellene az Isten nevével való mindenfajta kollektivista visszaélés ellen, és vitába szállni azon véleményekkel, melyek – a korunkbeli materializmus következményeképpen vagy a vallással való visszaélés miatti csalódottságukban – a vallásosság minden konkrét formája ellen vannak. Sőt, még azt is ellenzik, hogy a nyilvánosság fórumán az egyházi-lelki szférára vagy a transzcendentálisra hivatkozzunk; minthogyha semmilyen kapcsolat nem léteznék Isten és ember között. Való igaz, hogy napjainkban a vallással kapcsolatosan használt szavak túlságosan könnyen érthetőek, túlontúl sekélyesek, banálisak, híján mindennemű őszinte önkritikának. Kiveszett belőlük a tudatlanság becsületessége és alázata, továbbá ama bűnösség lehetőségének bármiféle tudata, melynek pedig mindenféle Istenről szóló beszédet, mindenféle Istennel és a transzcendenssel kapcsolatos foglalatosságot, valamint mindenféle, az embernek, a föld legnagyobb titkának, kikutatására irányuló küzdelmet kellene kísérnie. Mindezzel azonban semmi esetre sem valamifajta elnémulásért kardoskodunk, vagy valamiféle új, a latinhoz hasonlatos szent nyelv bevezetése mellett, vagy számos új nyelv bevezetéséért – köztük olyan szent nyelvekéért, melyekben az ember leleményességét és képességeit csodálhatjuk meg –, hanem, sokkal inkább, a szavak értékskálájának bevezetéséért; miközben minden szerénységünkkel tudatában vagyunk annak, hogy e skálák, képletesen szólva, megmászhatatlan égi lajtorjákhoz hasonlatosak. Ha a vallásos szavak zavarodottá váltak, ráadásul még Isten nevét is a többiek elleni erőszakra használják fel, akkor megint csendre, hallgatásra van szükség, akkor vissza kell vonulnunk, és a meghallásra kell összpontosítanunk figyelmünket, hallásunkat az Úr újbóli eljövetelére és szavára irányítva. A teológusnak az a feladata, hogy újból, türelmesen és figyelemmel meghallgassa Isten igéjét, megkísérelje visszaadni a szavaknak jelentésük teljes mezejét, hogy visszaadja egyéb, elfeledett és elfedett jelentésüket is. Igaz, anélkül, hogy a mágiában és a csodákban keresnénk menedéket; anélkül, hogy olcsó módon, kiragadott bibliai idézetek mögé rejtőznénk, vagy hogy Isten és Jézus Krisztus nevét „üresen” és az emberrel vagy az ember világával szembeni ellenszenvvel vegyük a szánkra. Másrészt a teológiának az Istent és a lelki szférát illető intoleráns hallgatás ellen is harcolnia kell, amely fenyegetően ereszkedett le számos olyan antropológiai projektre, melyek pluralistának, toleránsnak, haladónak, egyedül értelmesnek nevezik magukat, s erre azt hozzák fel igazolásul, hogy a kelet-európai társadalmi tér állítólag túlzottan vallásos, és
20 Lásd Ivan Šarčević, „Pluralizam i univerzalnost patnje. Pretpostavke medureligijskog dijaloga”, in: Bogoslovska smotra 2-3, 2003, 443-453. old. 2005/4
11
SÚLYPONT A mi kontextusunkon belül a teológusokra újra és újra olyannyira fertőzött vallási maradisággal és az ebből fakadó erőszakossággal, hogy ezért a pragmatikus értelem és az ama feladat vár, hogy megkérdőjelezzék az olyan gyakorempirikus tudomány felé kellene fordulnunk. Noha elmúlt a latot, mely semmilyen értelmet sem tud felkínálni, és hogy kommunizmus és az aufklérista totalitarizmus ideje, midőn az szembenézzenek ama nehézséggel, hogy az ember materiális Isten szó veszélyt, a hívő pedig ellenséget jelentett, a transz- dolgok utáni keresésében és törekvésében – márpedig a legcendens szférája körül zajló háború azonban napjainkban is több, az emberről és annak világáról szóló kortárs projektet tovább folyik. nagy előszeretettel egyszerűsíA teológia számára az Istenről tenek le csakis és kizárólag erre való hallgatás nem az új spiritu– ugyancsak benne rejlik egy ális mozgalmak mostani vallásokkal mélyebb értelemre, soksi Bábelére vagy ama politikai kal nagyobb boldogságra, illetve fecsegésre adott válasz, amely az abszolútumra való vágyakoújra meg újra vallási frázisokba zás. Ha semmi egyéb feladamenekül, jóllehet mind a szellem, ta sincs a teológiának – mert mind pedig az Istenhez fűződő hiszen alapjában véve már ez sem személyes kapcsolat hiányzik lenne kevés – úgy legalább meg belőle. A teológusok hallgatását kell akadályoznia azt, hogy még nem szabad úgy sem értelmezcsak fel se tegyék az emberre, a nünk, mint a divatos és állítólaFöldön való létezésünk értelmére gos toleráns hallgatás igenlését irányuló kérdést; helyesebben az élet minden olyan lényegi szólva gondoskodnia kell arról, kérdéseire vonatkozóan, melyek hogy feltegyék azt. Azáltal, hogy újból rákérdeznek: „kicsoda is túl vannak a tudományos nyelv az ember?”, amennyiben nem határain. Ez utóbbitól Tractatusbújnak gyors és első látásra ában már Wittgenstein radikámegnyugtató válaszok mögé, a lisan elvitatta ama képességet, teológusok képesek arra, hogy hogy meg tudná oldani az élet rejtélyét, és hogy akár csak érintfelfedjék a közbeszédben rejlő hetné is az életproblémákat.21 A szemantikai ellentmondásosteológusok hallgatása Istenről és ságokat, különbségtételeket és az emberrel kapcsolatos alapkérnüánszokat. Ugyanakkor képedésekről nem a szavak hiányából sek arra is, hogy rámutassanak fakad, hanem abból, hogy oly – úgy ahogy Jézus Istenről való szavak után kutatnak, melyek beszédmódjával felrázta a koraa kinyilatkoztatott, üdvözülébeli zsidó vallási köröket –, hogy sünkre felkínált igét mondják; A Getszemáni magánya! az ember üdve „másvalahonnan” abból, hogy azt akarják kifürérkezik, és hogy nincs ember, készni, ami elől nem térhet ki az ember, ami korlátlanul őreá aki számítással és „belépőjegyeivel”, tudományával és hatalvonatkozik. mával előre kibérelte volna magának a Mennyek országát. A A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a teológusoknak teológia szempontjából mindez kezdetnek már nem is volna és egyáltalában a papoknak és értelmiségieknek a mi kon- olyan kevés. textusunkban fel kell hagyniuk azzal, hogy kész válaszokat rágjanak az emberek fülébe, és jobb lesz, ha ehelyett ismét a tényekből indulnak ki, melyeket sem a vallás tüzével, sem Záró megjegyzések pedig nemzeti buzgalommal nem lehet megszépíteni; jobb Bármily nehéz legyen is a helyzet – márpedig Bosznialesz, ha őszinte és hosszantartó kereséssel, kellő tapintattal és türelemmel a Szentírást, a keresztény hagyományt, vala- Hercegovina a világ egyik legbonyolultabb országának számít mint a világ- és egyháztörténelmet tanulmányozzák; jobb – kontextusunkban a teológiával való foglalatosság mégsem lesz, ha a kortárs tudományokkal, különösen pedig a humán kilátástalan professzió. A teológiai stúdium nem valamiféle tudományokkal és a művészettel mint kiemelt fontosságú időpocsékolás, melyet az egyéb választási lehetőségek hiánya beszélgetőpartnerekkel folytatott párbeszéd révén maguk indokolna: mint amilyen az egyéb stúdiumok vagy további mögött hagyják a betanult frázisokat,és igyekeznek megfelelni lehetőségek, a pénzkeresés, illetve a másféle, könnyebb és a személyes kutatómunka kihívásának. jövedelmezőbb foglalkozás hiánya. Kontextusunkban nem is
21 „Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük.” Ludwig Wittgenstein, Tractatus logico-philosophicus, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 6.52 (89. old.). 12
2005/4
SÚLYPONT omladozó házak, elnéptelenedett falvak és burjánzó gaztól felvert utak őrzői a teológusok, ahogyan olykor pasztorálispragmatikai megfontolásokból magas posztokról megkívánják tőlük az egyházon belül. Elsődlegesen nem is arra hivatottak, hogy kutatói és oktatói tevékenységüket valamiféle tiszta diakóniává, gyakorlati célú szolgálattá változtassák, ahogyan manapság modern szellemben mindent egyházi humanizmussá akarnak átváltoztatni – mindegy, hogy pénzügyekről, médiáról vagy új létesítmények építtetéséről van szó. Az általunk szem előtt tartott kontextusban a teológusok elsősorban szimbolikusan kifejezve ok és okozat világítótornyai, akik megmutatják a boldogság és a balszerencse útját, világítótornyok a jó és a rossz, a jó és a még jobb közötti csalhatatlan különbségtétel érdekében. Nem ők testesítik meg az értelmet, és nem is ők teremtik meg azt; éppúgy, miként az általuk űzött teológia sem azonos az élet értelmével. Világítótornyok ők a végérvényes értelem keresésének útján, vagy legalábbis azok kellene, hogy legyenek. Kontextusunkban a teológusoknak fel kell hagyniuk azzal, hogy megkérgesedett vagy hamis képet mutató emlékek őrizői legyenek, olyan emlékeké, melyek szenvedésről, veszteségről vagy netán haragról ömlengenek és áradoznak, s melyek az első adandó alkalommal rögtön gyűlöletté és bosszúvá alakulhatnak. Nem szabad, hogy a teológusok a világról és az emberről szóló világi projektek szemében bizonyítékul szolgáljanak, és a sötét vészmadarak szerepét játsszák, akik óva intenek valamiféle apokaliptikus és kilátástalan kontextustól. No és le kell vetniük a szakadatlanul bevetésre kész tűzoltóság egyenruháját, amely valamiféle kétes hangzású békéért vagy mesterségesen létrehozott pluralista és toleráns együttélés érdekében mindjárt a helyszínre robog, hogy a prófétai és evangéliumi tüzet eloltsa. Nem szabad, hogy a teológusokból olyasféle emberek legyenek, akik csak az elméleti problémákkal foglalkoznak, és félnek attól, hogy „tengerre szálljanak”, időnként elhagyják neveltetésük és igazhitűségük biztos kikötőjét, és oly perspektívákat mutassanak fel, melyek távolabbra terjednek, mint az üres fogyasztói magatartás. Az sem volna jó, ha a teológusok csupán olyan mellékes jelentőségű tanítók lennének, akik puszta jelenlétükkel csupán egy kulturális vívmány megerősítését – nevezetesen az iskolai vallásoktatás szükségességére vonatkozó belátásét – nyújtják. Vagy olyasvalakik, akik azzal, hogy – státusuk megőrzése érdekében vagy a pénzért – főleg saját magukkal foglalkoznak, és az ember, mindenekelőtt a fiatal emberek általi őszinte keresést fölösleges információkkal, moralizálással, nemzeti egyháztannal vagy olyan, megvalósíthatatlan
aszkézissel nehezítik meg, melyet ráadásul talán még ők maguk sem bírnak elviselni; miközben ők maguk, a tanári szobában, vagy mindentudó fennhéjázással vagy vérszegény jámborsággal lépnek fel, mert túlzott önértékelésben, avagy kisebbrendűségi komplexusban szenvednek. Ha az ember teológiát művel ez azzal jár, hogy gyakran van egyedül, hogy tudatában van elhivatottságának vagy, ha úgy tetszik, hivatásának, míg mindazonáltal a mandátum vagy a missio canonica a Názáreti Jézus általi megragadásból ered, nem pedig önmagunk tökéletesítésének igényéből (vö. Fil 3,12). A teológiával való foglalkozás, miként minden egyéb, valódi indíttatásból végzett munka bére gyakorta éppen a magányosság és az elhagyatottság, a mi magunk Getszemánija – már ha szabad egyáltalán a Názáretihez hasonlítanunk magunkat. A teológus magánya, elhivatottságának ez az állandó kísérője mindazonáltal sohasem bocsátkozik bele az adott kontextus vagy a világ rosszaságáról és romlottságáról szóló általános siránkozásba, és sohasem vezet az emberek előli meneküléshez a vallásosság intim szférájába vagy a tudományos közösség valamely csoportjának védelmébe. A magányosság a vallási, teológiai beszéd és hallgatás értéke; a fáradságos teológiáé, amelyet, mint a régiek mondták, térdepelve végzünk minden ég alatt – akár csillagfényes, akár hallgatag, borús vagy derült. Ez a teológia terem és növekszik, méghozzá egyenesen arányosan ama förgetegekkel, amelyek megfélemlített és csüggedt embereket egyik csalóka biztonságérzetből a másikba vetnek. Nekünk azonban ki kell tartanunk az Úr és az Ő akaratának eljövetelére való várakozásban; nekünk az Isten válaszára alázatosan hallgatók köpönyegét kell magunkra öltenünk, ama tudatban, hogy e válasz sem gyorsan, sem pedig a mi szabad, tevékeny közreműködésünk nélkül nem érkezik meg. El kell viselnünk, hogy Jézustól távolodva nem valamiféle kellemesebb élet felé vezet az út; igaz, nem is valamiféle jánosi bűnhődés vagy az aszkézis vagy a terápia ama különféle formái felé, melyekből ma oly csábító mennyiség van készenlétben a világban. Végezetül, a teológia, mint ismeretes, sohasem volt az emberi jövő célja, ellenben mindig volt kulcsa a jövendőhöz. Minél nehezebb időket élünk, és minél bonyolultabb összefüggésrendszerekben, annál intenzívebben keressük e kulcsokat, és annál értelmesebb, annál áldásosabb a teológia művelése. Igen, Isten volt az, aki az anyai orca mögött meghajolt Musztafa boszniahercegovinai csúfsága előtt. Az Úr Jézus Krisztus leszáll a holtak birodalmába – s mihozzánk, mai Ádámokhoz.
Ivan Šarčević22 (Fordította: Himfy József)
2004-ben az Egyházfórum Alapítvány 98.684 Ft támogatást kapott a személyi jövedelemadó 1%-ából, melyet a folyóirat postaköltségeire és lektori munkáira fordítottunk. Hálásan köszönjük minden felajánlónak a támogatást: Az Alapítvány kuratóriuma
22 A szerző teológiaprofesszor Szarajevóban. 2005/4
13
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM
A zsidóság ábrázolásának a szempontjai a keresztény hitoktatásban1 Mielőtt a hitoktatás főbb szempontjait érintenénk, előrebocsátjuk, hogy azokat ökumenikus jellegűeknek tekintjük, ami azt jelenti, hogy katolikus, protestáns, ortodox és unitárius, nagyobb- és kisebb létszámú, magukat keresztény egyházaknak, közösségeknek vallókra egyaránt érvényes, akár régi, akár új szerveződésekről van szó. – Nem lehet a zsidóságot olyan másik vallásként kezelni, amelyre semmilyen különösebb figyelmet nem kell fordítanunk. Nem lehet úgy beszélni, mintha a keresztényeknek többé már nem lenne közük a zsidósághoz, főképpen annak mai formájához. – Nem lehet a zsidóságra pusztán csak úgy tekinteni, mint egy olyan vallásra, amely történeti szempontból egyszerűen megelőzi a kereszténységet. Nem mondhatjuk, hogy ebből a szempontból ugyan jelentős lehet, de Jézus Krisztusnak, a Messiásnak az eljövetele után nincs már többé indok a létezésére. Ezen nézet olyan lekicsinylő magatartásban nyilvánulhat meg, mely a zsidóságot primitív, letűnt vallásnak tekinti. – Vannak, akik a zsidóságról beszélve kiegyensúlyozatlanságról tesznek tanúságot. Bizonyos elemeket erőteljesen hangsúlyoznak, melyek a kereszténységre nézve is jelentősek. Ennek az a következménye, hogy a zsidóságot csak egy bizonyos perspektívából szemlélik és határozzák meg. – Vannak, akik a zsidóságot és Izrael államát kritikátlan hozzáállásból közelítik meg, aminek egyoldalúság a következménye. Ezeknek az irányvonalaknak a feldolgozása nehéz, mert a zsidóságnak, a zsidó népnek a története, a zsidó vallás és a zsidó hagyomány egyetlen egészet alkotnak. Ezen irányvonalakat nem lehet egymástól elszigetelten tárgyalni és egymás ellen kijátszani sem. A következőkben kérdés-felelet formájában vesszük sorra a szempontokat, amelyeket meggyőződésünk szerint a keresztény hitoktatásnak figyelembe kell vennie ahhoz, hogy a zsidóságot hitelesen jelenítse meg.
A zsidóság: egy másik hagyomány A hitoktatás folyamán igen sok fontos téma kapcsán kerül szóba a zsidóság. Ilyen alkalmakkor engedjük szó-
hoz jutni magát a zsidóságot helyes, pontos idézésük által; hagyjuk pl. a zsidó irodalmat önmagáért beszélni. Tehát a másikat a saját fogalmaival, szakkifejezéseivel kell ismertetnünk. Sokszor érezhető a hitoktatásban és a keresztény egyházak igehirdetésében, hogy a zsidó hagyomány, mely magába foglalja a történelmet, a kultúrát, a vallást, ezek árnyalatait, konkrét ismeretek hiánya miatt nem kaphat valóságos teret. a) A Tánách, az Ószövetség-Ótestamentum – Mit ért a zsidó hagyomány a Tánáchon, amelyet az egyházak Ószövetségnek vagy Ótestamentumnak neveznek? – Törekednünk kell arra, hogy a katekézisben a Tánáchot sajátos és önálló mivoltában kezeljük. A zsidó hagyomány nem ismer Ószövetséget, Ótestamentumot. Az Ószövetség elnevezés az Újszövetséghez kapcsolódik. Az egyházban egyik nem létezhet a másik nélkül, de a zsidó hagyományon belül a Tánáchnak (Tóra, Próféták, Szent Iratok) sajátos, önálló szerepe van. b) A Tóra, a Törvény – Hogyan értelmezi a zsidó hagyomány a Tórát, a Törvényt? – Hangsúlyoznunk kell, hogy a Tóra sokkal több mindent foglal magába, mint az a szó, hogy „Törvény”. Tórán nemcsak azt az Isten által kijelentett tanítást kell érteni, amiben a különböző parancsok megkapják az értelmüket és a jelentésüket. Ez olyan értelemben is tanítás, hogy jelenti magával a Tánáchhal való foglalkozást, és az előírások megtételét a mindennapi életben oly módon, hogy azokat az ember alkalmazza arra a szituációra, amelyben benne van. A Tóra „útmutató az életre”. c) Szombat – Mi a szombat jelentése a zsidók számára? – A szombattal kapcsolatban úgy kell beszélnünk a tilalmakról és a parancsokról, hogy a szombatról mégis kiegyensúlyozott kép szülessen. A zsidó közösség számára a szombat a nyugalom, az elmélkedés, a tanulás, a családi élet napja.
1 Jelen szempontrendszer két – a témakörrel foglalkozó – kiadvány szabad átdolgozása, illetve szerkesztett változata: 1.) Zsidóság és katechézis. Irányvonalak arról, hogy hogyan tanítsunk a zsidóságról az egyházban és az iskolában, Budapesti Református Teológiai Akadémia, Budapest, 1993; 2.) Támpontok a nagyhéti liturgia alakításához, különös tekintettel a keresztény-zsidó vonatkozásokra, Keresztény-Ökumenikus Baráti Társaság, Hebraisztikai-Judaisztikai Munkacsoport, Budapest, 1990. 14
2005/4
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM d) Zsidó csoportok és irányzatok az Újszövetség létrejöttének idején – Hogyan ítélik meg a zsidó hagyományban a zsidóságon belüli különböző irányzatokat, így a farizeusokat, szadduceusokat, zelótákat, esszénusokat, heródiánusokat? – A különböző zsidó csoportok megbeszélésekor őrizkednünk kell a negatív, az egyházi hagyomány által meghatározott állandó sablonoktól. A zsidó források elhanyagolásának eredményeként alakult ki, pl. a farizeusokról és a szadduceusokról olyan kép, amely nem felel meg az akkori valóságnak.
A Messiás és a messianizmus A keresztények különböző képeket alakítanak ki a zsidóságról. Ha a saját identitásukat akarják meghatározni, akkor gyakran ezekkel a képekkel fejezik ki szembenállásukat, és a zsidóságra negatív szerepet osztanak ki. Nem ily módon kell megkísérelni, hogy bebizonyítsuk saját meggyőződésünk jogosságát! a) Az Ó- és az Újszövetség kapcsolata – Milyen helyet kap az Ószövetség az Újszövetséghez való viszonyban? – El kell kerülnünk a katekézisben azt, hogy oly módon szembeállítsuk a Tánáchot – az Ószövetséget – és az ehhez kapcsolódó hagyományt az Újszövetséggel, hogy a zsidóságot a félelem, a kemény törvénykezés, a rideg számítás és a törvényeskedés vallásaként lássuk, szemben a kereszténységgel, amely a szeretet, a kegyelem és igazság vallása. b) A törvény és a kegyelem, a törvény és az evangélium, a cselekedet és a kegyelem fogalompárok – Hogyan értjük ezeket a fogalmakat egymáshoz való viszonyukban? – El kell kerülni, hogy ezeket a fogalmakat úgy állítsuk szembe egymással, hogy a törvény és cselekedet mindig a zsidóságra, az evangélium és kegyelem mindig a kereszténységre legyenek érvényesek.
meg. Ezen alapállás alakította ki az egyházak szemléletét azzal kapcsolatban, hogy mi a zsidóság és milyennek illik lennie. A hitoktatásban nem lehet csak az Ó- és az Újszövetség alapján megrajzolni a zsidóság képét. a) Az Ószövetség és a zsidó hagyomány – Hogyan foglalkozzunk a Tánách és a zsidó hagyomány kapcsolatával? – El kell kerülnünk, hogy a hitoktatásban kizárólag az Ó- és az Újszövetség alapján foglalkozzunk a zsidósággal. A Biblia utáni irodalomnak és hagyománynak, elsősorban a Talmudnak az ismerete nélkül nem kaphatunk helyes képet a zsidóságról. b) Jézus és a zsidó hagyomány kapcsolata – Hogyan értelmezzük Jézusnak a különböző zsidó csoportokkal folytatott vitáit és a vitabeszédeket a zsidó hagyománnyal való kapcsolatában? – Törekednünk kell arra, hogy a „Jézus és a zsidók” közti vitákat úgy lássuk, mint tipikus módját a Tánáchhal való foglalkozásnak. Jézus nem szemben állt a zsidósággal, hanem mint zsidó, maga is részt vett a különböző zsidó csoportokon belüli aktuális vitákban.
c) Az Újszövetség és a zsidó hagyomány kapcsolata – Milyen képet körvonalazzunk a zsidóságról történetileg és teológiailag az Újszövetség keretein belül? – El kell kerülnünk, hogy az Újszövetséget történetileg egyetlen forrásként használjuk abból a célból, hogy teológiai következtetéseket vonjunk le belőle a zsidóságról. Mindenképpen be kell mutatni a korabeli irodalmat, a Holt-tengeri tekercseket és Josephus Flaviust.
Jézus és a zsidóság
A hitoktatásban Jézus személyét sokszor elkülönítve vagy környezetével Isten törvénye – amit közösen olvasunk! élesen szembeállítva ábrázolják. Ez a fekete-fehér kép azonban gyakran c) Jézusnak mint Messiásnak az elfogadása a kor zsidóságának eltorzított ábrázolásához vezet. A hitNe tanítsuk a hitoktatás során azt, hogy a zsidóság elveoktatásban rá kell mutatni arra, hogy Jézus része volt kora tett lenne Isten részéről, a zsidóságnak adott ígéret és a zsidóságának. szövetség megszűnt volna azért, mert Jézust nem fogadják el Messiásnak. a) Jézus zsidósága – Hogyan kerül szóba Jézus zsidó volta, amikor az Ő egész életéről beszélünk? A zsidóság ábrázolása – A hitoktatásban hangsúlyozni kell, hogy Jézus zsidó volt. Tehát életét, tanítását, működését az akkori zsidó életnek, Jogtalanul gondolta az egyház, hogy a zsidóságot csak az gyakorlatnak, a háláchának a keretein belül kell értelmeznünk Ószövetség és az Újszövetség alapján ismerheti és határozhatja és nem ezzel szembeállítva. 2005/4
15
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM b) Jézus és a zsidó hagyomány kapcsolata – Hogyan jellemezzük Jézus fellépését kora zsidóságának fényében? – El kell kerülnünk, hogy Jézust úgy ábrázoljuk, mint kora zsidóságának ellenfelét, illetve elvetőjét. c) Jézus és a zsidó csoportok viszonya – Hogyan látjuk Jézus találkozását honfitársaival az akkori zsidó hagyomány vitáin belül? – Ha elemezzük Jézus és a zsidó csoportok, pl. a farizeusok közti vitákat, akkor ne csak a feszültségekre mutassunk rá, hanem figyeljünk ugyanakkor a kölcsönös találkozási pontokra is.
A hitoktatás és a zsidóellenes hagyomány Jézus perével, illetve a kereszténységnek a zsidóságból való keletkezésével kapcsolatban veszélyes úton jár az az egyházi tanítás, amely csatlakozik a hagyomány zsidóellenes sablonjaihoz. Vigyázni kell, nehogy az antiszemitizmusnak szolgáltassunk táptalajt. a) Jézus keresztre feszítési pere – Hogyan foglalkozzunk ezzel a perrel? Kit mutatunk be Jézus legfőbb ellenfelének, és ezt milyen módon tesszük? Kik vettek részt a keresztre feszítés végrehajtásában, és ezt milyen módon ismertetjük? Halálának okaként mit fogalmazunk meg? – A hitoktatásban hangsúlyozni kell, hogy Jézus szenvedésének bűne nem róható fel a zsidó népnek. Sem az akkori zsidóknak, sem a későbbi korok zsidóságának. b) A kereszténység keletkezése – Történetileg és teológiailag hogyan foglalkozzunk az egyház és a zsinagóga közti konfliktussal? – Törekedni kell arra, hogy a kereszténység keletkezésével úgy foglalkozzunk, mint fokozatos fejlődéssel. Nem került sor a zsidóságtól való hirtelen elszakadásra oly módon, hogy ennek oka a názáreti Jézus vagy Pál igehirdetése lett volna. Az egyház és a zsinagóga kapcsolatával az olyan azonos elemeket bemutatva kell foglalkozni, mint pl. az imádság, különösképpen a mindennapi életvezetés vagy a világ iránt érzett felelősség. A különbségek és azonosságok éppen így válnak világossá.
A zsidó nép története A zsidósággal kapcsolatban gyakran éles cezúrát kap a 70. év, Jeruzsálem pusztulása. A zsidó nép történetét azonban saját történeti kontinuitásában kell bemutatni. a) Jeruzsálem pusztulása – Hogyan magyarázzuk Jeruzsálem pusztulását, a Második Szentély tragédiáját? – El kell kerülni, hogy a hitoktatásban úgy ismertessük Jeruzsálem pusztulását, a Második Szentély tragédiáját, mint16
ha az büntetés lenne Jézus Krisztus el nem fogadásáért, és az eseményeket úgy látassuk, mintha az a zsidó nép elvetésének, az Izraelnek adott ígéretek megszűnésének lenne a jele. b) A galut, a diszpóra, a zsidó nép szétszórattatása – Hogyan foglalkozzunk történetileg és teológiailag a diaszpórával? – El kell kerülnünk a diaszpórával való foglalkozás során, hogy úgy tekintsük, mint ami éppen a 70. évben kezdődött, és a diaszpóra létét összekapcsoljuk a „vándorló zsidó” legendájával. c) A középkortól napjainkig tartó történelem – Milyen figyelmet szenteljünk a zsidó nép történetének a középkortól a modern időkig tartó szakaszban? – A hitoktatásban figyeljünk arra, hogy a zsidók mit szenvedtek az egyháztól, de ugyanakkor arra is, hogy a zsidó hagyomány milyen hatással volt a keresztény gondolkodásra. Kerülni kell, hogy az egyháztörténet során kizárólag krízishelyzetek, pl. üldözések, keresztes hadjáratok alkalmával foglalkozzunk a zsidósággal. d) A Holokauszt – Hogyan foglalkozzunk a vészkorszak borzalmaival, értelmezésével, a zsidóságot a II. világháborúban ért katasztrófájával? – Az Auschwitzhoz tartozó témakörben részletesen kell szólni mind a zsidókról, mind a keresztényekről. Beszélni kell pl. a Soához vezető történelmi útról vagy az embermentők példájáról is. e) A cionizmus és Izrael állama – Hol és hogyan fordítunk figyelmet teológiai és történeti tekintetben egyaránt a cionista mozgalomra, illetve Izrael államának jelentőségére? – A cionizmusról és Izrael államáról szólva a teológiai magyarázatban két csapdát kell elkerülni: egyrészt a fundamentalista-eszkatológikus, másrészt pedig a prófétai modellt. A fundamentalista-eszkatológikus modell szerint Izrael államának léte a közeledő világvégének a kezdete. A prófétai modell szerint Izrael államát a világ többi államától eltérően a prófétai elképzelések alapján kell megítélni.
A zsidó nép és a zsidó vallás A hitoktatásban legtöbbször úgy foglalkozunk a zsidósággal, mint egy „megkövesedett és elmaradott” vallással. A zsidóságra azonban úgy kell tekinteni, mint a bibliai hagyomány sajátos, élő folytatására. Ebben az összefüggésben kell figyelmet fordítanunk korunk zsidóságára is. a) A zsidóság és a kereszténység kapcsolata – Hogyan ismertetjük a zsidóság és a kereszténység kapcsolatát? – El kell kerülni, hogy a „késői zsidóság” kifejezést a Jeruzsálem 70-ben történt lerombolása előtti zsidóság megjelöléséül használjuk. A kereszténységre nem úgy kell tekinteni, 2005/4
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM mint a zsidóság pótlására. El kell kerülni, hogy a hitoktatásban a zsidó-keresztény hagyomány kifejezést úgy használjuk, hogy ezzel kizárólag az ószövetségi prófétai hagyomány kereszténység általi folytatására célozzunk. Törekednünk kell arra, hogy a hitoktatásban úgy foglalkozzunk a zsidósággal és a kereszténységgel, mint a Tánách-hagyomány és a két szövetség között kialakult hagyományok két önálló folytatásával. A zsidósággal kapcsolatban figyelni kell a Tánách-hagyomány talmudi és későbbi folytatására is.
d) Jézus személye Az Újszövetség tanúsága szerint a Jézus Messiás voltába vetett hit vízválasztó a zsidók és a keresztények között. Jézus személye azonban mégis összeköt. Számára meghatározó a zsidó hagyomány eszkatológikus várakozása és prófétikus szemléletmódja. Hite és életvitele (Mt 7,12; Lk 10,27) a Tórában (3Mózes 19,18; 5Mózes 5,6) gyökerezik. Halálának üdvtörténeti jelentősége fölfoghatatlan a zsidó háttér nélkül.
b) A zsidó vallás és a zsidó nép kapcsolata – Úgy foglalkozunk a zsidó vallással, mint egy ma is élő vallással? A zsidósággal kapcsolatban milyen szempontok jönnek még elő? – Törekedni kell arra, hogy a hitoktatásban olyan témák kapcsán foglalkozzunk a zsidósággal, amelyek magában a zsidóságban is nagy jelentőségűek. Ilyen témák pl. a háláchá, a gyakorlati életszabályok, a szombat és az ünnepek, vagy Izrael állama.
e) A bűnösség kérdése A Jézus halálában való bűnrészesség kérdése történelmi és teológiai szempontból egyaránt problémákat vet föl. Az evangéliumok nem életrajzi vagy bírósági aktagyűjtemények, hanem olyan prédikációkat tartalmaznak, melyek Jézus szenvedését és halálát Isten akaratának erőterében szemlélik. Az események történelmi lefolyása sok szempontból kérdéses marad. Jézust végül is politikai gyanúsítottként végezték ki Jeruzsálemben a rómaiak. A zsidó vallási vezetés kérésére a piszkos munkát az adott helyi hatóság, a rómaiak végezték el, mint pl. később, a középkorban az egyházi inkvizíció bevett napi gyakorlatában, amikor az egyházi testület ítéletét a hatóságok hajtották végre. Vigyázni kell arra, hogy a történelmi adatokat ne hitbéli kijelentésekként értelmezzük. A hit szemszögéből Jézus halála Isten örök elhatározását tükrözi: „hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,31). Ez a mai keresztények számára azt jelenti, hogy komolyan kell venniük saját bűneiket és igénybe kell venniük Isten által a Jézus Krisztus kereszthalálában felkínált kiengesztelődés lehetőségét.
Hitoktatási szempontok a keresztény húsvéti időre Sajnálatos tény, hogy a keresztény egyháztörténelemben sokszor éppen húsvét időszakában került sor véres zsidópogromokra. Igen sok, gyakran észre sem vett előítélet található még pl. az újszövetségi helyeknek a félreértelmezésében. a) Jézus Krisztus szenvedéstörténete Jézust lehetetlen úgy bemutatni, mintha nem is lett volna zsidó. Nem lehet úgy beállítani Jézus vitáit, mintha ezek keresztények és zsidók közti összeütközések lettek volna. A rómaiaknak, Poncius Pilátusnak és a katonáknak nem lehet a szerepét lefokozni, és a zsidók hibáit démonizálni. Nem lehet úgy beszélni az kereszténységről, mintha csak ez lenne Isten Izraelnek tett ígéreteinek egyetlen, kizárólagos örököse. A húsvéti eseményeket eszkatológikus teológiai távlatban kell ábrázolni. b) A kifejezésmódban rejlő veszélyek Nem lehet általánosítani a következő kifejezések használatakor: „a zsidók”, „a farizeusok”, „az írástudók”. Nem lehet az akkori történelmi helyzetet leegyszerűsítve a maival azonosítani. Figyelni kell az újszövetségi író szándékára. Tudni kell azt, hogy bizonyos szavaknak magyarázat nélküli idézése szándékukkal ellentétes hatást válthat ki a mai hallgatóságból. Nem szabad bizonyos kifejezéseket, pl. „ószövetségi”, „talmudi”, „zsidó” lebecsülő módon használni. c) Nehézségek a liturgiákban A Jézus iránti tisztelet és az érte való gyász érzéseihez régen sokszor kapcsolódtak zsidóellenes érzések is. Ezért mind a katolikus, mind a protestáns egyházak törekedtek és törekszenek arra, hogy a liturgikus szövegek ne tartalmazzanak zsidóellenes megnyilatkozásokat.
f) Jézus föltámadása és újraeljövetele Az Újszövetség úgy beszél Jézus haláláról és föltámadásáról, mint Isten új világának a kezdetéről, és nem pedig úgy, mint annak teljes megvalósulásáról. A Messiásnak vallott Jézust a keresztények visszavárják, mint az újra eljövendő Emberfiát. Tehát a keresztény értelmezés szerint az egész világ reménységgel várja a megváltás kézzelfogható, látható, végleges beteljesedését (Róm 8,18-24), bár Jézus Krisztusban bekövetkezett a megváltás. A világban azonban Jézus Krisztus megváltásának ellenére is jelen van a bűn, az igazságtalanság, és ez csak a második eljövetelével szűnik meg. A vallásos zsidóság is várja a Messiást, illetve a messiás korának az eljövetelét, amikor majd az egész világ élvezni fogja Isten békéjét, a Sálómot. A gyakorló kereszténység és a vallásos zsidóság életvitelével új eget és új földet vár, és ennek a reménységnek az erejében együtt dolgozhatnak Isten uralmának az eljöveteléért itt, ezen a földön. Tehát a Messiás korszakának a beteljesedéséért a vallásos zsidók és a gyakorló keresztények várakozásukban együtt is munkálkodhatnak. Mindenki, aki a saját maga által belátott igazat követi, Isten útján jár. Ebben a tágabb és teljesebb értelemben zsidók és nem-zsidók együtt dolgoznak Isten uralmának a megvalósulásért.
Szécsi József 2
2 Katolikus teológus. 2005/4
17
EGYHÁZ ÉS KULTÚRA
Egy „különc” keresztény Emlékezés Sören Kierkegaard-ra1 1855. november 11-én, mindössze 42 évesen, egy koppenhágai kórházban meghalt Sören Aabye Kierkegaard. Életében Dánia-szerte meglehetősen ismert volt, jelentőségét azonban akkor még aligha ismerték föl. A rajta gúnyolódó kortársak minden bizonnyal inkább azon önhitt vélekedést tulajdonították neki, hogy mint valamiféle kozmikus középpont körül, körülötte forog a Föld, a Nap és a csillagok. Ő maga valóban úgy vélte, hogy művei majd csak halála után kezdenek hatást gyakorolni. Kierkegaard-t igen tehetségesnek tartották, ellenben olyan különös, rendkívüli szónoki képességgel megáldott, ám neurotikus, ironikus és másokkal gunyoros személyiségnek, aki azonban maga is igen érzékeny; olyan emberkerülőnek, aki a tömegek figyelmét vonta magára; olyan kereszténynek, aki egyházát oly radikális bírálattal illette, mint rajta kívül senki más. Kierkegaard olyan zseni volt, aki túl sokat várt mind saját magától, mind pedig másoktól. Ma már vitathatatlan, hogy Sören Kierkegaard akár íróként, akár teológusként és filozófusként a XIX. század nagy gondolkodói közé tartozik. Egyesek, szellem- és hatástörténeti jelentőségét tekintve, Schopenhauerrel, Marxszal vagy Nietzschével tartják egyenrangúnak, még ha kifejezett kereszténysége határozott ellentétben áll is az előbbiekkel. Olyan írókra volt befolyással mint Ibsen, Strindberg, Kafka és Frisch; a dialektikus teológia oly képviselői merítettek belőle ihletet mint Barth, Brunner és Bultmann, valamint a katolikus Guardini; ott érezni nyomát, sőt annál jóval többet is, Jaspers, Heidegger, Camus és Sartre filozófiáján; ellentmondásra késztette Adornót; és olyan zsidó gondolkodókat ösztönzött mint Rosenzweig és Buber. Az utóbbi években mintha nagyobb lenne a csend körülötte, ám ennek nem feltétlenül kell így maradnia. Idén Kierkegaard halálának 150. évfordulójára emlékezünk.
Élete és teológiája Mindehhez fontos hozzájárulást adhat egy könyv, mely négy éve jelent meg Dániában, és immár német fordításban is hozzáférhető: Joakim Garff tollából való, a címe
pedig „Sören Kierkegaard –Biographie”2. A könyv szerzője Koppenhágában, a „Sören Kierkegaard Research Center”-ben tanít, és Kierkegaard írásainak társkiadója. Vaskos könyvével átfogó és minden bizonnyal hosszú időre mértékadó életrajzot alkotott. Élethű portréját rajzolja meg az írónak, akinek búskomorsága roppant kreativitást eredményezett. Garff arra törekedett, hogy szoros kapcsolatot teremtsen Kierkegaard élete, valamint gondolatai és írásai között, s így az életrajzzal egyszersmind életműve keletkezésének történetét is megírja. Mindez a tárgyalás egyedül méltányos módja az olyan gondolkodó esetében, mint Kierkegaard, akinek mindig is meggyőződése volt, hogy egzisztenciája éppolyan figyelemreméltó, mint írásai, és hogy egzisztenciája nélkül ezek nem is lennének érthetőek. Ily módon egyidőben történeti, kritikai és filozófiai, teológiai könyv jött létre, mely mind az életrajz ma még hozzáférhető adatait, mind pedig a kierkegaard-i mű leginkább szembeötlő gondolatait rögzíti. Mindazonáltal, egészében véve a történeti szempont kivitelezése még a filozófiai és teológiai elemzésnél is jobban sikerült. Garff, körültekintően és alapos módon járva el, számos olyan részletbe is belebocsátkozik, melyeket eleddig még sehol sem ismertettek. Az eddig ismerteknél jóval többet tudunk meg Kierkegaard népes családjáról, barátairól és ellenfeleiről, valamint a korabeli vezető egyházi személyiségekről. Mindez a minálunk kevéssé ismert dán történelembe és egyháztörténetbe ágyazódik. Rendkívül megindító Kierkegaard utolsó napjainak, valamint halálának a leírása. Az ábrázolás, amelyet Garff itt felvázol, joggal vonulhatna be akár a nagyszabású halál-ábrázolások sorába is. Igaz, sok mellékes dolgot is megtudunk, ami olykor elzárhatja a kilátást a lényeges mozzanatokra. Ezek viszont tényleg apróságok. A könyv ettől azért még szórakoztató, időnként mulatságos és izgalmas, és mindezt magas színvonalon nyújtja. Meg kell még jegyeznünk, hogy Garff nem csak bámulatra méltó tárgyismerettel, hanem baráti rokonszenvvel és jó lélektani érzékkel ábrázolja Kierkegaard-t, és nem mond le arról sem, hogy határozottan bírálja őt, amennyiben klisékre, megengedhetetlen leegyszerűsítésekre, ellentmondásokra, arcátlanságokra vagy igazságtalan ítéletekre bukkan.
1 Forrás: „Christ in der Gegenwart” katolikus hetilap (Freiburg in Breisgau), 57. évfolyam, 4. szám, 2005. január 23, 29-30. oldal és 5. szám, 2005. január 30, 37-38. 2 Carl Hanser Verlag, München, 2004, 958 oldal, ára 45 euró. 18
2005/3
EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Sajnos Kierkegaard hatástörténetével Garff külön már nem foglalkozik. A gazdag anyagból hadd utaljunk most néhány lényeges pontra.
Szomorú gyermekkor és ifjúság Sören Aabye Kierkegaard, ahogy teljes nevén hívták, 1813. május 5-én a Kierkegaard házaspár 7. gyermekeként született, abban az évben, amelyben, ahogyan egyszer ő maga is ironikusan megjegyezte, némely hamis bankó is forgalomba került. Ezzel nem csak Dániának a napóleoni zűrzavar utáni államcsődjére célzott, hanem saját származására is, minthogy szüleinek egymáshoz fűződő viszonyát kétségesnek érezte. Apja, Michael Pedersen, aki akkor 56 éves volt, már röviddel első feleségének 1796-ban bekövetkezett halála után teherbe ejtette szolgálólányát, Ane Sörensdatter Lundot, úgyhogy kényszerítve érezte magát, hogy ezt az egyszerű nőt még a szülés előtt feleségül vegye. Kettejük viszonya azonban egész életükben hűvös volt, és a férj a házastársi jog tekintetében is több vonatkozásban hátrányosan kezelte asszonyát. Míg atyja és annak herrnhuti pietizmusa Sörenre nagy befolyást gyakorolt, szürke és jelentéktelen anyját temérdek levelében és naplófeljegyzésében alig-alig említi. A házban meglehetős jólét uralkodott, mert az apa értette a módját, hogy gyapjúáruval nyereséges kereskedelmet folytasson. Sören vézna gyermek volt. A „villa” gúnynevet ragasztották rá, mivel olyan villa akart lenni, mellyel az asztalnál mindent „feltűzhet”, és amellyel másokat megszurkálhat. A rendkívül szigorú iskolában tanulótársai vastag gyapjúharisnyája miatt „harisnyás-Sörennek” vagy „kóristafiúnak” csúfolták, mert többnyire olyan fekete öltözetet viselt, mint az egyházi iskolába járó gyerekek. Tanulótársai csendesnek, örömtelennek, gátlásosnak és visszahúzódónak, gyengének és sápadtnak, egyszersmind azonban pimasznak, mulatságosnak, irritálónak tartották, aki könnyen ki tudja hozni a sodrából az embert. Jól szórakozott rajta, ha tanulótársait feldühíthette. Valóságos virtuóz lehetett a settenkedésben. Atyjának, aki a dán államegyház tagja volt, otthoni nevelése miatt Sören egész életében szenvedett. Életre szóló búskomorságának egyik oka ebben rejlik. Egy ízben azt mondta: „Gyermekként szigorúan és komoly kereszténynek neveltek, emberi megfogalmazásban tébolyodott nevelésben részesültem; már egészen kisgyermekkoromban túlerőltettem magam azon hatások súlya alatt, amelyek alatt a búskomor öregember, aki rámpakolta őket, maga is összeroskadt. Egy gyermek, akit eszelős módon búskomor öregembernek öltöztettek be: rémes.” Nem csoda hát, hogy Kierkegaard számára egy ideig a legembertelenebb kegyetlenségnek tűnt a kereszténység, noha élete során akkor sem veszítette el a kereszténység iránti tiszteletét, amikor a legmesszebbre távolodott tőle.
Fausti diákévek Sören 1828-ban konfirmált. 1830-ban kitűnő tanulmányi eredménnyel érettségizett. Ugyanazon évben, apjának kíván2005/3
ságára, teológus hallgató lett a koppenhágai egyetemen, ámbár a kereszténységről alkotott rebellis nézeteihez aligha illett ez a választás. Szigorúan elutasította valamennyi egyházi irányzatot: az ortodoxiát dogmatikus merevsége, a pietizmust irracionális jámborsága, a felvilágosodott racionalizmust pedig az életre vonatkozó száraz felfogása miatt. A teológiai helyett esztétikai, irodalmi, lélektani és humanista témákat tanulmányozott intenzíven. Így hát nem csoda, hogy nem haladt egyetemi tanulmányaival. Kis időre olcsó kedvtelésekbe merült, hogy – Goethe Faustjához hasonlóan – megismerje az életet. Könnyelmű diákok körében mulatozott, extravagánsan öltözött dandyként lófrált Koppenhága díszes sétálóutcáin, kávéházakat látogatott, valamint számtalan színházi előadást, melyek közül Mozart „Don Giovanni”-ját értékelte legtöbbre, sétapálcákat és selyemsálakat gyűjtött. Bizonytalan, hogy járt-e a bordélyban is. Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt 1262 birodalmi tallért szórt szét, többet, mint amennyit egy professzor akkoriban egy év alatt keresett. Apja kisegítette ugyan szorult helyzetéből, ám megrendült fia miatt, akibe oly nagy reményeket vetett. Kierkegaard 1840-ben tette le a teológiai államvizsgát, ám állást nem vállalt. A 22. szemeszterben doktorált, 1841-ben, az „Irónia fogalma” című dolgozattal. Életében nem sokat utazott. Két ízben járt Berlinben, ahol Schellinget hallgatta. Mindig is szenvedélyes könyvvásárló és újságolvasó volt. Mindenekelőtt azonban elkötelezett író vált belőle. E tevékenysége időnként tekintélyes honoráriumokat hozott számára, alapjában véve azonban haláláig főleg ama gazdag örökségből élt, magánemberként, amelyet atyja hagyott hátra számára.
Az apa vétke Kierkegaard még egy további értelemben is atyjának örököse volt. Emez egész életében bűnösnek érezte magát, és az isteni büntetéstől való félelemben élt. Egyszer, még kisfiú korában, amikor éppen éhezett és fagyoskodott, a jütlandi rónán Istent káromolta. Olyan tett volt ez, melyet még akkor sem bocsátott meg magának, amikor már 82 esztendős volt. Teherbe ejtette cselédlányát, aki később Sören anyjává lett, és feltehetőleg sokáig amiatt is félelemben élt, hogy netán szifilisszel fertőződhetett meg. Ezért korán elhalt öt gyermekének elvesztését magától értetődően Isten büntetéseként értelmezte. E szigorú istenképet, valamint a depresszióra való hajlamát Sörennek is átadta, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a családon átok ül, és hogy, testvéreihez hasonlóan, 33. éve betöltése előtt meg kell halnia, hiszen lehetetlen, hogy efféle családi bűnök terhével az ember hosszabb kort érjen el Jézusnál. Mikor Sören aztán tényleg 33 esztendős lett, először azt hitte, hibásan számolta ki saját születési idejét, és csak akkor hagyta magát meggyőzni, amikor a városi hatóságnál ellenőrizte azt. Atyjának 1838-ban bekövetkezett halálát Sören úgy értelmezte, mint őérte hozott utolsó engesztelő áldozatot, hogy még valami rendes ember válhasson belőle. Mindig is felmagasztaló képet őrzött meg atyjáról, noha saját magának bevallotta, hogy az apa nehéz vallási és lelki terhet rótt rá. 19
EGYHÁZ ÉS KULTÚRA
Regina Olsen – egy szerencsétlenül végződött szerelem A sors úgy hozta, hogy Regina Olsen (1822–1904) lett apja mellett a legfontosabb személy Kierkegaard életében. Sören 1837-ben ismerte meg a fiatal dán leányt, amikor az 15 esztendős volt. Az ezt követő időben természetes bájával sikerült olyannyira megihletnie és boldoggá tennie Kierkegaard-t, hogy 1840-ben el is jegyezték egymást. Ám Sören, már tizenhárom hónap elteltével, váratlanul felbontotta az eljegyzést, és megértését kérve visszaküldte az eljegyzési gyűrűt vigasztalhatatlan menyasszonyának. Regina azonban nem tanúsított megértést iránta, kivált azért, mert Kierkegaard igen nyersen bánt vele. Önmaga előtt Kierkegaard e kemény bánásmódot azzal igazolta, hogy Regina csak így tudta könynyebben elviselni az elválást. Regina később egy nagy tekintélynek örvendő hivatalnokhoz, Schlegel titkos tanácsoshoz ment feleségül, ámde Kierkegaard-t sohasem tudta elfelejteni. Valójában ezt követően is gyakran találkoztak Koppenhága utcáin, és e találkozásokat, melyeknek véletlenszerűeknek kellett látszaniuk, alighanem tudatosan idézték elő, anélkül azonban, hogy egymáshoz szóltak volna. Sörennek Reginához szóló levelei is vannak, melyek azonban sohasem jutottak el hozzá. Utoljára Regina kereste Sörent, külföldre való nagy költözködése előtt, és amikor rátalált az utcán, halk hangon csak ennyit mondott neki: „Isten áldjon – legyen jó sorod!” Mindez Kierkegaard halálának évében történt. Kierkegaard végrendeletében így ír: „Természetesen azt akarom, hogy mindenképpen hajdani jegyesem, Regina Schlegel asszony örökölje mindama keveset, amit hátrahagyhatok… Mindezzel azt kívánom kifejezésre juttatni, hogy számomra egy eljegyzés éppannyira kötelező érvényű volt, mint egy házasság…” Regina és férje azonban nem fogadta el az örökséget. Miért is került sor erre a szakításra? A felszínen, Kierkegaard írói elhivatottságát említi, amely nem engedi meg ő számára, hogy férj legyen. Azt mondja: nem akarja, hogy Regina miatta boldogtalan legyen. Kierkegaard-nak már Reginához intézett korai levelei is inkább irodalmi gyöngyszemek voltak, mintsem szerelmeslevelek. Az esztétikai, az ami Kierkegaard számára az írás öröme volt, Reginának sorsa lett. Mindazt, ami e mögött rejlett, csupán sejteni lehet. Kierkegaard mindamellett azzal is tisztában volt, hogy ezzel oly terhet vesz magára, melyet sem etikailag, sem pedig vallásilag nem lehet igazolni. 1843-ban azt mondta erről naplójában: „Ha valóban lett volna hitem, úgy Regina mellett maradtam volna. Istennek legyen hála és köszönet, hogy most beláttam ezt. E napokban közel jártam hozzá, hogy eszemet veszítsem.” Kierkegaard sohasem mondott le igazán Regináról, noha a vele való házasságot később sem tudta elképzelni.
Koppenhága Szókratésze Sören Kierkegaard egyre inkább íróvá képezte magát. Az írás lett egzisztenciájának eszméjévé, melynek története arról tanúskodik, miként volt képes egy tragikus író az ő búskomorságát roppant alkotóerővé változtatni. Kierkegaard éppúgy 20
írt beszédeket, mint prédikációkat és újságcikkeket a napi aktualitású kérdésekhez. Hamarosan az utca ismert emberévé vált. Voltak, akik a koppenhágai Szókratészt látták benne, s ő maga is jól érezte magát e szerepben. Kis termete, valamint eszméi és eltérő hosszúságú nadrágszára miatt sok gúny és rosszindulat is osztályrészéül jutott a járókelők, valamint a helyi sajtó részéről. Egyes írásait hevesen vitatták ugyan, ám keveset fogadtak el és értettek meg közülük.
Kierkegaard – kézirat. Kierkegaard már kicsapongásai során komolyan feltette magának az élet értelmére vonatkozó kérdést, és lassanként rátalált a kereszténység egy új megközelítésére. Olyan alakokat választott támpontul magának, mint Ábrahám és Jób az Ószövetségből és mindenekelőtt Jézus és Pál az Újszövetségből. Egy mélyen depressziós időszakot követően, 1838-ban, „kisebbfajta megtérést” élt át, mely végtelenül nagy örömmel töltötte el. A Jézusban való hit révén egzisztenciálisan tapasztalta meg, hogy Isten végtelenül nagy és teljességgel különböző az őt körülvevő világtól; ám azt is, hogy Isten szeretet, hogy örömmel ajándékoz meg, és hogy csakis nála létezik feloldozás. Könyveiben gyakran álnéven az emberi egzisztencia új oldalait fedezte fel, és ábrázolta. Így, mindenekelőtt, „Vagy – Vagy” című legsikeresebb írásában, amelyben a híres „Egy csábító naplója” (1843) is található. Ez minden bizonnyal a Reginával való eljegyzését is szem előtt tartja. A mű eksztatikus előszavában olyan provokatív mondatok találhatók, mint az alábbi: „Házasodj vagy ne házasodj: így is, úgy is meg fogod bánni”. Kierkegaard ezen első nagy írásában a megbékítő „mind-mind” ellen fordul, amely Hegel filozófiájában, a tézis, antitézis és szintézis hármas lépésének formájában, alapvető szerepet játszik. Mindenekelőtt az esztétikai életformát, amelyben az élvezet az egyént kívülről határozza meg, állítja szembe, szellemesen és mélyértelműen, az etikai életformával, amelyben az ember a felelősség szabad vállalása révén saját maga felett rendelkezik. Az esztétikai életforma kötelezettség nélküli, a pillanatnak él, míg az etikai életforma kötelező érvényű és határozott. Mindemellett az etikai semmiképp sem fosztja meg az életet annak szépségé2005/3
EGYHÁZ ÉS KULTÚRA től. Az etikai választás révén az ember önmagában valami örökkévalót fedez fel, úgyhogy az etikai életforma gyökerét tekintve vallásos. A vallásos mozzanat az, ami szokatlan és rendkívüli, s ami akár még a mártíromsághoz is vezethet. Az esztétikai, az etikai és a vallási életformákban, amelyeket műveiben Kierkegaard újra meg újra megvizsgál, saját életútjának stádiumait és különböző oldalait is könnyűszerrel megtaláljuk. Egyéb fontos írásainak címe: „Az ismétlés” (1843), „Félelem és reszketés” (1843), „Filozófiai morzsák” (1844), „A szorongás fogalma” (1844), „Az élet útjának stádiumai” (1845) „Szeretetből cselekedni” (1847), „A halálos betegség” (1848) és „A kereszténység elsajátítása” (1850). Teljes munkássága 55 kötetet tesz ki. Ebben Kierkegaard az emberi egzisztencia új felfogását vázolja fel. Felfedezi a szorongást, a melankóliát és a kétségbeesést, valamint a szeretetet, mint alapbeállítódásokat. Ezek olyan felfedezések, melyeket napjainkra már rég elfogadott a filozófia, a pszichológia és az irodalom.
némelykor viszont olyan igazságtalanul, mint Kierkegaard. Életének utolsó két esztendejében ez a felőrlő küzdelem vette igénybe minden erejét. 1854 januárjában meghalt Jakob Peter Mynster (született 1775), aki udvari lelkész, udvari prédikátor és Seeland püspöke volt. Közte és Kierkegaard között már évek óta volt személyes kapcsolat, melyek a kettejük közötti jelentős különbségeket egyre nyilvánvalóbbá tették. Míg Mynster egyfajta polgári, tetszetős, megnyugtató kereszténységet képviselt, addig Kierkegaard a kereszténységben valamennyi érték botrányos megfordítását látta. Számára a kereszténység oly nehéznek látszott, hogy minden emberi lehetőség kevésnek bizonyul hozzá, és olyasvalaminek, mely csakis Isten kegyelmével élhető. Itt semmit sem adnak ingyen. Egy polgári vagy kulturális értelemben vett kereszténység képtelenségnek tűnt fel előtte, melyet élesen elutasított. Kierkegaard meggyőződése az volt, hogy az ő személyes megbízatása volt, hogy efféle radikális kereszténység mellett tegyen bizonyságot.
Az egzisztencia igazsága
Radikális istenhit mára
Azt, ami sajátos az emberi létezésben, Kierkegaard „egzisztenciának” nevezte. Az egzisztencia kiemelkedő helyet foglal el a gondolkodásában. Ezzel az olyan gondolkodással fordul szembe, mely úgy véli, hogy valamiféle fölérendelt rendszerből kiindulva képes objektív módon megérteni az embert. Az olyan filozófia, mint Hegelé, számára elfogadhatatlan, minthogy mindazt, mi egyszeri, levezethetetlen és rendkívüli az emberben, fogalmi összefüggésekben oldja fel. Sören Kierkegaard számára az ember olyan lény, aki az idő és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség, a jó és a rossz, a félelem és az öröm közötti szétszakítottságban vívódik. A szubjektív, az ember szubjektum-volta alkotja az egyént, akinek újra és újra egzisztenciális választási lehetőségek között kell döntenie. Kierkegaard kijelentheti, hogy az igazság az egzisztenciában rejlik, amivel nem logikai vagy matematikai igazságokra gondol, melyek függetlenek a gondolkodó szubjektumtól, hanem olyan egzisztenciális magatartásokra, melyek esetében a szavahihetőség a tét. Olyan igazságkereső ő, aki nem a magánakvaló igazságot keresi, hanem azt az igazságot, melyért élni vagy meghalni képes. Ezt az igazságot Kierkegaard a keresztények igazságában fedezi fel, amely – eltérően az „objektív” tudományok igazságaitól – nem tételekben, rendszerekben vagy dogmákban, hanem az egyén döntésében valósul meg, tehát „szubjektív”. Ezen igazságot élnünk – vagy Jézus egyik mondása szerint – „cselekednünk” kell.
Mármost, midőn a gyászünnepélyen Mynstert „az igazság tanújaként” magasztalták, Kierkegaard nem tudott tovább hallgatni. Néhány nappal később a koppenhágai sajtóban indulatos sértéseket kezdett az „igazság tanúja”, valamint annak dicsőítői fejéhez vágni. A lehető legélesebb bírálatot gyakorolta Mynsteren, illetve annak „könnyed kereszténységén”, és egyúttal mindjárt bevonta ebbe az egyház valamennyi hivatalos szolgálóját is: a püspököket és a lelkészeket. Olyan klerikális szatócslelkeknek nevezte őket, akik jó fizetésért, biztos pozícióban és furcsa hivatali öltözékben, szegénységet prédikálnak, anélkül, hogy valaki a hallgatóság soraiból harsány kacajban törne ki. Kierkegaard szemében mindennek semmi köze sem volt a kereszténységhez. Két idézet: „Kerüld a lelkészeket, a gyalázatosakat, kiknek mestersége, hogy megakadályozzanak téged abban, hogy akárcsak felfigyelhess arra, mi is a kereszténység valójában.” És: „Amennyiben úgy hiszed, már pedig úgy hiszed, hogy lopni, rabolni, fosztogatni, kurválkodni, rágalmazni, dőzsölni Isten ellenére való: a hivatalos kereszténység és annak istentisztelete Isten számára mérhetetlenül utálatosabb”. A komisz verbális kirohanásokat, melyek természetesen viszonzásra is találtak, egész Koppenhága lélegzetvisszafojtva figyelte. Ezeknek egészen Kierkegaard haláláig nem szakadt vége. 1855. szeptember 25-én, az utolsó szövege fölé ezt a mondatot írta: „Ennek az életnek keresztényi elhivatottságáról”. Pár nap múlva a szófáról a padlóra esett. Rosszul érezte magát, és október 4-én kórházba vitték, ahol november 11-én bekövetkezett haláláig feküdt. A köhögés, remegés, hányás és émelygés napról napra rosszabbodott. Ebben az időszakban még tudott bizalommal telve imádkozni, vonakodott azonban lelkipásztor kezéből elfogadni az úrvacsorát. Világi személytől elfogadta volna. Az egyházi személyeken gyakorolt bírálatát nem vonta vissza. A végén már alig tudott beszélni, és gyengeségében csak félálomban, derengő tekintettel nézett maga elé. A kómában aztán, a légszomj következében, lassan megfulladt.
Az államegyház ellen Sören Kierkegaard jámbor imádkozó volt, akitől mélyértelmű imádságok maradtak ránk. Eredeti interpretátora volt a Bibliának, aki szokatlan értelmezésekre volt képes. Olyan elkötelezett keresztény volt, aki fájdalmasan tudatában volt önnön kudarcának. Nem volt viszont jó viszonyban saját dán államegyházával. Ellenkezőleg. Sohasem bírálta egy keresztény az egyházát olyan élesen, oly elmésen, oly találóan, 2005/3
21
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Sören Kierkegaard sohasem tekintett saját magára oly példaképként, akit buzgón követni kellene. Tisztában volt gyengeségeivel. Önmagával kapcsolatban gyakran hangsúlyozta, hogy sem prófétának, sem apostolnak, sem pedig mártírnak nem tartja magát. Számára Szókratész, Krisztus és Regina Olsen voltak az eszményképek. Ő maga azonban Isten országának magányos provokátora volt; olyan békétlen kívülálló, aki Krisztus híradását szerette, a jó ügy fanatikusa, miként ő értelmezte azt, egy kényelmetlen keresztény, aki olykor mértéktelen kirohanásokkal akarta felrázni az embereket. Mindazt, amit csak Kierkegaard tett – fausti korszakát, jegyességének felbontását, az államegyház elleni harcát – már az ő idejében hevesen bírálták. Mégis találhatók életében és írásaiban olyan mozzanatok, amelyek ma is el kell, hogy elgondolkoztassanak bennünket. Hadd utaljunk itt, egészen röviden, három témára. Jelentős érdeme az egzisztencia felfedezése, valamint az ember esztétikai, etikai és vallásos életformájának leírása. Kierkegaard nézőpontja nem engedi meg, hogy az embert kizárólag eszméi, környezete vagy génjei felől értsük meg. Mindaz, amit Kierkegaard egyrészt a szorongásról, a búsko-
morságról és a kétségbeesésről, másrészt pedig a szabadságról, a felelősségről, az örömről és a szeretetről mondott, ma is időszerű. Figyelemre méltó Kierkegaard radikális istenhite, amely nem egyeztethető össze a manapság elterjedt simulékony, kellemes, gyöngéd istenképpel; igaz, hogy egy olyan sima és zökkenőmentes istenképpel sem, melyet csak azért igyekeznek ápolni, mert nagyszerű kultúra és hagyomány köszönhető neki. Figyelemreméltó Kierkegaard bírálata is az olyan egyházzal szemben, amely elfelejtkezik az evangélium rendkívüliségéről, és túlontúl alkalmazkodik mindahhoz, ami ebben a világban számít. Kierkegaard nem is annyira az egyház hibáit pellengérezte ki, mintsem a szó és az élet közötti aránytalanságot: vagyis az egyház szavahihetőségének a hiányát. Mindezeket tekintve Sören Kierkegaard rendkívüli keresztény volt. Aki napjainkban vele, az ő műveivel foglalkozik, semmi esetre sem fogja megbánni. E tekintetben nincs „vagy-vagy”.
Werner Trutwin (Himfy József fordítása)
Taizei levél Az alábbi rövid beszámoló szerzői évek óta élnek Taizében. Levelüket néhány nappal Roger Schütz, a Taizéi Közösség alapító perjeljének meggyilkolása után írták. Kedves Barátaink! Ne haragudjatok, hogy csak most írunk. Az elmúlt napokban egyik órától a másikig éltünk, mindig csak a következő lépést láttuk magunk előtt. Mindaz, ami kedden este a templomban történt, leírhatatlan, felfoghatatlan borzalom. Ezért ennek elmesélésével nem is próbálkozunk, de amit szeretnénk nektek elmondani, az sokkal inkább mindaz, ami most történik Taizében. Az első rémület és bénultság után olyan békesség és csend honolt a taizéi dombon, ami mindenkire nagyon mély hatást tett. Az ima azóta folyamatosan tart, a testvérek tartják a bibliai bevezetőket, a kiscsoportos beszélgetések folytatódnak, a konyhás csapat főzi az ebédet, a mosogató csapat mosogat, mindenki a helyén. A fennmaradó időben pedig a templomban vagy a spontán alakuló kis találkozókon bátorítja mindenki a másikat. Ha az események brutalitására gondolunk, akkor szinte hihetetlen mindaz, amit látunk most magunk körül: békesség, együttérzés, a szívek mélyéig ható megrendülés. Mintha Roger testvér azt üzenné, menjetek, folytassátok, talán még nagyobb lendülettel, mint azelőtt. Minden délután 15 és 19 óra között Roger testvér teste ott van a templomban. Leginkább azért, hogy ne a templomban látott borzalom maradjon az emlékeinkben, hanem az a békés arc, amivel megnyugodhatunk abban, hogy ott van Istennél, ahol velünk imádkozik, folytatja a megkezdett utat velünk együtt. A gyerekekkel ma délelőtt ott voltunk a szobájában, testvérei imádkoznak körülötte, együtt énekeltünk velük. A gyerekek is el tudtak tőle köszönni, és talán megéreztek valamit a felfoghatatlan végtelenből. Most persze ki sem látszunk a munkából. Nap mint nap százak, ezrek érkeznek. Valójában fogalmunk sincs, hány ember várható a temetésre. De ha valamikor, akkor most aztán igazán a bizalomra, a Gondviselésre kell hagyatkozni. Feri rendeli az ennivalót, és közben biztosan tudjuk, hogy mint mindig, most is meg fog történni a csoda, lesz elég mindenkinek. Praktikus tanács, ha jöttök, hozzatok sátrat. Egy dolgot szeretnénk üzenni, és ezt mondjátok el mindenkinek. Mindaz, ami történt, borzalmas. Felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Éppen ezért, ez nem Isten akarata. Istennek ugyanúgy fáj barátainak a halála, mint nekünk. Velünk együtt szenved és sír. Viszont, mindaz, amit ebből a rosszból Isten teremteni tud, az csodálatos. És ebben a teremtésben mi vagyunk az eszközei. Szinte kézzel fogható módon látjuk magunk körül, hogy az Élet hogyan győzi le a halált, a világosság a sötétséget. Most kell igazán összekapni magunkat és minden lehetséges módon a kiengesztelődést, a békét és a megbocsátást megélni. Lévi, egy jeruzsálemi rabbi azt írta, hogy Roger testvér ugyanolyan tüzes szekéren ment fel az Istenhez, mint Illés. A köntösét itt hagyta nekünk ugyanúgy, mint a próféta. Nekünk kell felvenni ezt a köntöst és viselni tovább. Nagy szeretettel ölelünk mindnyájatokat: Hardi Orsi és Feri
22
2005/4
FÓRUM
Kormányérvek alapvető emberi jogokkal szemben „Eligazítás” ürügyén Wildmann János komoly erőfeszítéseket tett az MSZP-SZDSZ kormány álláspontjának megmagyarázására és az egyház(ak) eláztatására. (Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen. Egyházfórum 2005.3.1418.o.). Többször elmondja ugyan, hogy egyik félnek sincs igaza, a cikk mégis azt sugallja, hogy (a) a kormány gazdasági lehetőségeihez képest a legmegfelelőbb álláspontot képviseli, ugyanakkor – bármit mondjon is az Alkotmánybíróság, vagy a Vatikáni szerződés – (b) mégiscsak elfogadhatatlan az iskolafenntartó egyház „pozitív diszkriminációja”, konkrétan az, hogy (szerinte) „az egyházi fejpénz valóban magasabb”. Számadataival és dokumentációjával a szerző az alaposság benyomását kelti. Néhány az Egyháznak címzett oldalrúgás („az egyházi iskolák előnyösebb helyzetben vannak”, „pozitív diszkrimináció”, „a szakértők éppúgy nem adtak hitelt a – különösen a katolikus – egyház által publikált adatoknak”; a Katolikus Egyház „nem kívánt közfeladatot finanszírozni” stb.) és a kormány álláspontja melletti hangulatkeltés („Nem kell különösebb empátia ahhoz, hogy megértsük, mennyire kellemetlen a kialakult helyzet az állam képviselőinek.”) miatt pedig a cikk inkább politikai apológiának, semmint az érvek kiegyensúlyozott bemutatásának tűnik. A cikknek már a címe is manipulatív. Mintha az Egyház olyan pénzekre pályázna, melyeknek az állam a tulajdonosa. Mintha alkalmi kegy lenne, hogy „egyházi közoktatás” folyhat „állami” pénzen! Nos, annak a pénznek mindnyájan, hívő emberek is, az Egyház tagjai is tulajdonosai vagyunk. A keresetünk, a mi adónk is benne van. Legfeljebb a hívektől és egyházaiktól többet vettek el az előző évtizedekben az állam erősítésére, mint másoktól. Mindenesetre nem ajándék, ha az állam bizonyos feladatok ellátását biztosítja! Az állam egyszerűen szétosztja azt, ami a miénk. Szerepe csak annyi, hogy a szétosztás igazságos legyen! Három fő állítás bontakozik ki a cikkben. Wildmann szerint (1) az egyházi intézmények többet kapnak, mint az államiak; (2) a felekezeti és az alapítványi iskolákat egyformán kellene kezelni; és (3) az Egyháznak sok a pénze (– tehát fizessen!). Mindhárom állítás hibás. Ugyanis az egyházi intézmények nem többet, hanem kevesebbet kapnak! Az alapvető emberi jogokat tételbe foglaló magyar jogrend szerint egyház és alapítvány két lényegileg különböző dolog. És az Egyháznak feladataihoz mérten nem sok, hanem kevés a pénze. A cikk írójával ellentétben számomra a kiinduló pontot nem az állami költségvetési problémák megoldásának, hanem a demokráciának, a polgárok egyenlőségének és a világnézeti szabadságnak (s ezzel együtt az állam világnézeti semlegességének) követelése képezi. A legalapvetőbb követelménynek tekintem, hogy az állam ne diszkrimináljon, hanem minden polgárának ugyanazokat a lehetőségeket biztosítsa. Ennek a 2005/3
szellemében született az a rendezés, ami szerint az egyházi iskolába járó tanuló pontosan ugyanolyan állami támogatást kell, hogy kapjon, mint az állami iskolában tanuló. Ez alapvető alkotmányos jog, amivel szemben elfogadhatatlan az olyan számbűvészkedés, ami szerint (a kormány által megszabott tartalmú) normatív támogatás igen, egyéb támogatás nem; vagy a kötelező oktatási feladattal kapcsolatos támogatás igen, egyéb nem; vagy költségvetési támogatás igen, önkormányzati nem járna. A támogatási formák differenciált kezelése könnyen olyan ügyeskedéssé válik, amely megakadályozza az egyenlő elbánás alapelvének érvényesülését. Ez a jelen vita lényege. Felfogását a szerző egy napilap idézésével fejezi ki. A helyzettel való visszaélés és a pozitív diszkrimináció értelmezéseként panaszolja, hogy „az egyház úgy harcol diákjaiért, hogy ne kelljen egy fillérrel se többet intézményeire fordítania”. Hát igen, az egyházak egyszerűen egyenlőséget követelnek, a kormány viszont (és úgy tűnik, Wildmann is) csak bizonyos területeken, tehát csak részben adná meg az egyenlőséget, más területeken nem. Azt az eddigi gyakorlatot pedig, miszerint az önkormányzatok iskolatámogatási hozzájárulásának átlagát a kormány megtéríti az egyházaknak, Wildmann úgy ítéli, hogy „az egyházi fejpénz valóban magasabb” és emiatt „az egyházi iskolák előnyösebb helyzetben vannak az önkormányzati és alapítványi iskolákhoz képest”. Ezt a meggyőződését egy látszólag perdöntő adattal is alátámasztja: „az elmúlt évben a felekezeti iskolák a költségvetésből gyermekenként átlagosan mintegy 70 ezer forinttal kaptak többet, mint az önkormányzati iskolák.” Sőt, „mivel az önkormányzati kiegészítés az országos átlagot tükrözi, a szegényebb helyhatóságok esetében ez a különbség ennél jóval nagyobb is lehet”. A szerző érvelése súlyosan megtévesztő. Tény, hogy az önkormányzati és a felekezeti iskoláknak azonos normatíva jár. Ehhez az egyházak állami kiegészítésképpen azon összeg országos átlagát kapják, amit az önkormányzatok iskoláiknak kifizetnek. Első látásra ez az egyenlőség biztosítása. Mivel azonban az egyházaknak most elszámolt összeg az 1-2 évvel korábbi önkormányzati kiegészítések átlaga, az időközben bekövetkezett pénzromlás az egyházak vesztesége. Ezen túl a kormány megkülönböztet kötelező oktatási feladattal kapcsolatos és egyéb normatívákat. Az utóbbiakat – a bejárói normatívát, a kistelepülési normatívát, a korai fejlesztési és fejlesztő felkészítési normatívát stb. – elvonja az egyházaktól (pontosabban: a leginkább rászoruló tanulóktól). Tehát „az egyházi fejpénz” csak akkor magasabb, és a felekezeti iskolák csak akkor kaptak többet, ha nem minden támogatási formát számolunk. Ez aligha elfogadható „elszámolás”! Igaza van Wildmannak, hogy a pillanatnyi rendszer nem oldja fel a szegény és a gazdag önkormányzatok különbségét. Az önkormányzati iskolatámogatás tanulónkénti mér23
FÓRUM téke nagyon különböző lehet egyik és másik kategóriában, miközben az egyházi iskolák a gazdag önkormányzatiaknál kevesebbet, a szegényeknél többet kapnak. A települések fejlettségi és financiális eltérései valóban országos problémát jelentenek, amivel a kormánynak foglalkoznia kell. Tisztességtelen azonban ezt a gondot az egyházakra hárítani, vagy éppenséggel a szektorsemleges finanszírozás elvét erre hivatkozva megkérdőjelezni. A költségvetés sírhat, hogy a felekezeti iskolákban tanulók, illetve az egyházi intézmények esélyegyenlőségének biztosítása őreá – az iskolatámogatás megosztott, központi költségvetési és önkormányzati rendszere miatt – jelentős terheket hárít, de ez a rendszer hibája, aminek megoldását nem szabad az alapvető emberi jogok felfüggesztése és a felekezeti intézmények hátrányos megkülönböztetése irányában keresni. (Az az állítás pedig, hogy „2005-ben még akkor is mintegy 6000 forinttal többet kaptak volna az egyházi iskolák diákjai, ha az ismertetett miniszteri javaslatban felsorolt elvonásokat a parlament elfogadta volna”, egyszerűen képtelenség. A kiegészítő állami támogatás mértékét az OM az önkormányzatok másfél évvel korábbra vonatkozó adatai alapján számítja. AZ OM számítja és nem más! Ez a támogatás egy adott évben csak akkor lehetne több, mint az állami iskoláknak ugyanekkor juttatott támogatás, ha időközben a támogatási összeg névértéke csökkent volna. Az ellenkezője történt.) Külön kérdés a felekezeti és az alapítványi iskolák támogatásának összehasonlítása. Hivatalos szövegekben általában ezzel kapcsolatban (és nem valamilyen, az állami iskolákénál magasabb támogatás jelzésére!) használják a „pozitív diszkrimináció” kifejezést. Itt arról van szó, hogy a világnézet választása alapvető emberi jog, és az állam kötelessége annak biztosítása, hogy ebből senkinek hátránya ne származzon. Ennek érvényesítésére kell az oktatásügyben, az egészségügyben stb., a világnézetnek megfelelő tanulásra, ellátásra intézményes lehetőséget teremteni, és azt anyagilag biztosítani. Egyéb csoportérdekekkel, ízléssel, speciális pedagógiai módszerek alkalmazásával, szakmai irányultsággal, vagy egyszerűen a magasabb színvonalú oktatás utáni vággyal kapcsolatban ugyanilyen jog nem létezik. Tehát az állam feltétlen kötelessége az állami és a felekezeti iskolák egyenlő finanszírozásának biztosítása, míg ugyanilyen kötelezettség a pusztán személyes preferenciákat kielégítő alapítványi iskolákkal kapcsolatban nem létezik. Úgy tűnik, hogy Wildmann ezt a különbséget annak ellenére nem ismeri (f)el, hogy idézi az ezzel is foglalkozó 1997. évi alkotmánybírósági határozatot. A vitatott cikk harmadik gócpontja az egyház(ak) feltételezett anyagi jóléte és az ezzel járó kötelezettségek tagolása. Mindenekelőtt kár, hogy a szerző hol általában egyházakról, hol a Katolikus Egyházról beszél. Így néha kideríthetetlen, hogy kire gondol. A rossz hírbe hozás mintapéldája az a nem részletezett állítás, miszerint „az egyházak számláin csak a közoktatásban 2003 során közel kétmilliárd forint ’ragadt bent’, vagyis ennyi nem jelent meg a kiadási oldalon. Ezáltal az egyházak valószínűleg az egyetlen olyan fenntartók, amelyek közfeladat ellátása során ’tőkefelhalmozásra’ is képesek.” Milyen egyházakról van szó? S tényleg vannak az egyházaknak az OM-nél, vagy más állami szervnél számlái? Erről jó lenne az egyházakat is értesíteni! Ami meg a 24
„tőkefelhalmozást illeti”, hát ez inkább úgy néz ki, hogy az egyház(ak)nak járó pénzek egyre növekvő részét az illetékes tárcák egyre lassabban, s esetenként csak hosszú viták s talán csak pereskedés után fizetik ki. Az agrártámogatás, az áfavisszatérítés, a 13. havi fizetés történetéből ismert, hogy a jelen kormány másutt is azzal javítja pénzügyi helyzetét (és mérlegét), hogy kötelezettségei teljesítését elhalasztja. Tehát legalább időlegesen „bent ragadt” pénzek valóban vannak, de nem azért, mert azok az egyház(ak)nak nem kellenének, netán „tőkefelhalmozásra” fordíthatók lennének! A Katolikus Egyház 2003. évi bevételével kapcsolatos 22 milliárdos adatát is a szerző alighanem afféle mellbevágásnak szánja. Csökkent volna az egyházkritikus lendület, ha jobb megértés érdekében megjegyezte volna, hogy a központi intézmények működtetésén túl egyebek közt ebből kell fedezni 3000 templom fenntartásának; mintegy 2200 plébánia, 2500 pap és 1600 egyéb szerzetes egyházi (azaz nem polgári) tevékenységének és alkalmasint nyugellátásának; az egyház bel- és külföldi karitatív vállalásainak, az ifjúsági, kulturális, tömegkommunikációs és egyéb egyházi feladatok ellátásának és nem kevés egyéb kötelezettségnek személyi és dologi költségeit. S érdemes lett volna észrevenni, hogy közfeladatot lát el az Egyház, amikor erkölcsre és társadalmi felelősségvállalásra nevel. Közfeladatot lát el, amikor gondot visel az öregekre és támogatja a – korántsem csak saját hívei közé tartozó – rászorulókat. Közfeladatot lát, amikor felelősséget vállal a menekültekért és a határon túli magyarokért. Közfeladatot lát el, amikor mindenki előtt nyitva tartja, alkalmasint nyilvános kulturális rendezvényre is rendelkezésre bocsátja és a település díszeként ápolja a templomot és annak környékét. Viszont ugyancsak kérdéses, hogy jó lenne-e, ha állami feladatokat vállalna magára. A közoktatás egységes biztosítása állami (és amennyiben közpénzek fölött rendelkezik és területi felelősséget vállal, önkormányzati) feladat. Akkor is az marad, ha az előbb felsorolt indokok alapján egyházak is vállalkozhatnak részleges ellátására. A szocialista-liberális kormány igyekszik kibújni az állami feladatokkal járó felelősség alól. Ez aligha helyeselhető. Még furcsább, ha valaki az állam és a kormány kötelességét az Egyházon kéri számon. Végül Wildmann az egyház jó hírével érvel. „Hiteles-e az egyház ’társadalmi szolgálatáról’ beszélni, ha ez az egyházat anyagilag ’pozitívan diszkriminálja’?” – kérdezi. Nem mellékes kérdés! A II. Vatikáni Zsinat egyenesen azt ígéri, hogy az Egyház „le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: őszinte-e a tanúságtétele” (Az Egyház a mai világban 76). De végül is mit reklamál Wildmann? Azt, hogy az Egyház minősítse magát azonosnak bármilyen alapítvánnyal és iskolafenntartó kezdeményezéssel? (Hiszen „pozitív diszkrimináció” ezekkel szemben érvényesül.) Ezt talán szerzőnk sem gondolta komolyan. Viszont ha valóban szívén viseli az Egyház hitelességét, talán nem kívülről kellene bírálnia azt, hanem célszerű lett volna cikke megírása előtt egyházi forrásból is tájékozódnia, és érdemes lenne egy felelős egyházi vezető helyzetébe képzelnie magát. Alig kétséges, hogy a dolgokért (az esélyegyenlőségért, a demokráciáért, a vallásszabadságért, a diákjaiért) való felelősségvállalás és az egyházakat is jel2005/3
FÓRUM lemző pénztelenség szorításában más következtetésre jutna, mint a „független” értelmiségi karosszékéből! Tomka Miklós vallásszociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára
Szeretném tudni, hogy a megmentőként fellépő Római Katolikus Egyház az állami költségvetésből kapott normatív és egyéb támogatások mellett, saját bevételeiből mennyivel járul hozzá az abaligeti Szent Mária Magdolna Általános Iskola fenntartásához? E nélkül azt kell hinnem, hogy a falu mentette meg a saját iskoláját, az Egyház pedig gyakorlóiskola alapításához ingyenes, tartós használatra kapott egy költségvetési pénzből és pályázati pénzekből épült, közel százmilliót érő ingatlant.
Ki tartja a mentőövet? A „Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen” című cikkben (Egyházfórum 2005/3) említett, az abaligeti iskolának dobott mentőövvel kapcsolatban annyit kívánok hangsúlyozni, hogy ezt a mentőövet az abaligeti önkormányzat tartja, hiszen a képviselőtestület az újra alapított egyházi iskolának három tanéven át megszavazott évi hétmillió forint önkormányzati támogatást. A törvényalkotó logikája szerint az egyházak iskoláik fenntartásához azért kapnak a normatíván felül költségvetési támogatást, mert ők nem kapnak önkormányzati kiegészítő támogatást. Abaligeten nem így alakult. Itt a központi és a helyi költségvetésből is támogatják az iskolát. Mindezt csakis az iskola megtartása érdekében tette a falu. Egy forráshiányos, állandó költségvetési hiánnyal küzdő önkormányzatnak az évi hétmillió forint fel fogja emészteni a teljes egyéb bevételeit, és megint nem jut majd járdaépítésre, falukép korszerűsítésre. Ráadásul erre az összegre nem tud pályázni sem a működésképtelen önkormányzatok számára nyitva álló forrásból, sem egyéb módon.
· Katolikus iskola ma – rossz állapotban 2005/3
Baritz István polgármester Abaliget
Az abaligeti csoda Az Egyházfórum 2005/3. számában megjelent a „Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen” című cikk kiemelt helyen említi az abaligeti iskolát, mint annak példáját, hogyan lehet sikeresen újraéleszteni egy kis létszámú falusi iskolát. Helybeli lakosként úgy látom, az abaligeti sikertörténetnek, vagy mentőakciónak van egy szépséghibája: az újraalapított nyolcosztályos egyházi iskolában ugyanannyi vagy talán néhány fővel kevesebb is a gyerek (az önkormányzati iskolában 47 fő volt). Ha egy, elsősorban az alacsony gyermeklétszám miatt haldokló falusi kisiskolát meg lehet menteni azzal, hogy egyházi, továbbá gyakorlóiskolát csinálunk belőle, akkor esélyegyenlőségre oly érzékeny társadalmunkban joggal merül fel a kérdés: más település miért ne csinálhatná ezt meg? És hogyan lehetne tipizálni a dolgot, hogy a mentőöv mindenhová eljusson, ahol szükség van rá? Az egyházi iskola az alapnormatíván felül, annak közel felét kitevő kiegészítő állami támogatást kap, tekintettel arra, hogy az egyházaknak nincsenek adóbevételei. Joggal kérdezheti bármely állampolgár: a működőképesség határán fuldokló önkormányzatok, ahol a falu fele munkanélküli, másik fele nyugdíjas vagy segélyen él, így annyi adóbevételük sincs, amiből a közvilágítást fedezhetnék, mennyivel kevésbé jogosultak kiegészítő költségvetési támogatásra iskolájuk fenntartásához, mint egy egyház ugyanannak az iskolának a fenntartásához? A kistelepülési önkormányzatnak mégsem jár az alapnormatíván felül – legfeljebb bonyolult pályázatok dzsungelében, és sohasem az igényelt teljes összeg – az állami költségvetésből, ami az egyházat alanyi jogon megilleti. Pedig ugyanazt az iskolát működtetik. Tovább haladva az abaligeti titok mentén: ha ugyanaz az intézmény egyházi gyakorlóiskolává avanzsál, ezzel további dupla normatívát kap. Ez a helyzet sem tipikus. Melyik kistelepülés iskolája képes arra, hogy szűk két hónap alatt, hiszen június közepéig szó sem volt e megoldásról, egy rangos egyházi főiskola gyakorló iskolájává nője ki magát, annak minden szellemi és spirituális hátterével? Ugyanez igaz a művészeti alapoktatásra. Csak elhatározás kérdése, és ismét megvan egy dupla normatíva. Ehhez jön még az eladósodott, és intézményei – főként iskolája fenntartása – érdekében mindenét felélt önkormányzattól kicsikart évi hétmillió forint további támogatás. Hogy miből fogja fizetni, hisz úgy hírlik, a nyári hónapokban már bérhitelből tudott csak alkalmazottainak 25
FÓRUM fizetést biztosítani, azt még senki nem tudja. Ha a falunak van egy céltudatos, a közoktatási szabályozás tengerében remekül eligazodó plébánosa, aki egyben a közeli nagyváros hittudományi főiskolájának főigazgatója, akkor minden lehetséges. Még az is, hogy a mentőakció egyetlen kényelmetlen terhét, a volt önkormányzati iskola pedagógusainak átvételét megtagadja. Ennek egy útja volt: az önkormányzati iskolának jogutód nélkül kellett megszűnnie. Persze ez nem akadályozta meg azt, hogy az egyházi iskola a volt tanári kar egy részét újra alkalmazza. Kis szépséghiba, hogy ezt megelőzően a tanári kar nagyobb hányada, köztük az egyházi iskolában újra alkalmazott pedagógusok beperelték az önkormányzatot, éppen a jogutód nélküli megszűnés tényét vitatva, annak érdekében, hogy a végkielégítésen felül felmentési pénzt is kapjanak. Szerencsére a faluban kibontakozó közfelháborodás miatt – úgy tudjuk, a szülők aláírásgyűjtést is indítottak – vagy ki tudja mitől vezérelve, az újra alkalmazott pedagógusok (de csak ők) a tanévnyitóra a pertől elálltak. Persze, csak miután végkielégítésüket kézhez vették. Mindezeket azért kívántam elmondani, hogy elejét vegyem a híresztelésnek, miszerint csoda történt Abaligeten. Név és cím a szerkesztőségben
„Az országban a törékeny falvak…” Ha már az Egyházfórum (Tomka csavarintásán felbátorodva: Egyházfúrom?) épp az abaligeti iskolát szemelte ki az egyházi iskolák kiegészítő támogatásának elrettentő példájául, mielőtt a minket érő szurkapiszkára igyekeznék válaszolni, sietek leszögezni, hogy nem jó példát választott: a mi iskolánk egyetlen fillér kiegészítő támogatásra sem jogosult, finanszírozása pontosan ugyanolyan szerkezetű, mint az állami felsőoktatási intézmények gyakorló iskoláinak ellátása. Ha valahol, itt teljesen megvalósul a szektorsemlegesség. Lássuk ezután az „Isten ürügyén” történő kufárkodás mintáját, az abaligeti iskola esetét. Először is adva van egy erdőktől körülvett hatszázharminc lelkes falu Pécstől tizennyolc kilométerre. Itt található Magyarország öt gyógybarlangjának egyike (ezzel az asztmás gyerekek terápiájának ritka lehetősége). Ez Abaliget, ahol békességben együtt élnek a kitelepítéstől megmenekült svábok, a környékbeli erdőkből közel hatvan éve beköltözött cigányok, ide telepített felvidékiek, Alföldről jöttek, városokból kiköltözött, elővárosi életet élő emberek. Ebben a (divatos szóval) multikulturális környezetben az iskola természetes módon integrált közösség, a tanulók falusias vagy városias módon élő, jómódú vagy szegény családok gyermekei, a teljes létszám egyharmada cigány. Abaligeten tehát létezik az a társadalmi modell, amiért másutt küzdeni kell. Adva van egy komoly állami támogatással felépített, szép és korszerű iskolaépület, és adva van egy önkormányzat, amely főállású polgármestert, önálló jegyzőséget és komoly hivatalt tart fenn, és mivel ettől megválni nem akar, inkább az iskoláját építené le (értelmetlenné téve ezzel az iskolaépületre adott
26
sokmilliós költségvetési támogatást – kéretik a társadalom igazságérzetének felhorgadni!). A leépítés nyomán ez a természetes közösség felbomlik: a módosabb családok Pécsre járatják a gyermekeiket iskolába, a szegényebbek (túlnyomórészt cigányok) egy szomszéd településre, ahol már így is magas a cigány gyerekek aránya. A kényes egyensúly ott felborul, a cigányok egyre növekvő száma miatt az ottani jobb módúak a gyerekeiket elviszik máshová, és létrejön egy szegregált iskola. „Mellesleg” a Pécsre járó gyerekek napi két órát buszoznak, kilenc-tíz évesen bolyonganak a nagyvárosban, „mellesleg” az iskola tucatnyi dolgozója munka nélkül marad, „mellesleg” a falu elveszíti a fejlődéséhez szükséges humán infrastruktúra zászlóshajóját, elindítva ezzel egy olyan láncreakciót, ami hosszabb távon a lakosságot is szegregálja. Adva van továbbá egy kb. százhatvan hallgatót oktató főiskola, amely igyekszik komolyan venni, hogy az evangéliumot segítse eljutni a világ végére, ami alatt a Dél-Dunántúlon – úgy vélem – elsősorban nem az eszkimókat és a tűzföldieket kell érteni, hanem a Hegyhát, az Ormánság és Belső-Somogy nagy szegénységben élő, kilencven százalékos munkanélküliségtől sújtott zsákfalvait. A főiskola ezért a jövendő hittanárokat fel akarja készíteni a hátrányos helyzetű gyerekek nevelésére és oktatására is. Ehhez az abaligeti iskola kiváló gyakorlóhelynek ígérkezik: méretében illik a főiskolához, Pécs közelsége lehetővé teszi a kijárást, a falu és az iskola társadalmi összetétele pedig reprezentatívnak minősíthető. Látván, hogy az önkormányzat le fogja építeni az iskoláját, a főiskola felajánlja, hogy ha használatra megkapja az épületet, fenti oktatási céljai érdekében gyakorló iskolát alapít benne. (Jelzem: nem kicsavarja az önkormányzat kezéből, hanem felveszi, amit épp a szemétdombra készülnek hajítani. Jelzem továbbá, nem tudom, az alapcikk honnan veszi azt a sületlenséget, hogy az egyházi fenntartó kedvére bocsátgatja el a tanárokat. Mi új iskolát alapítottunk, ahova felvettünk tizenöt munkanélküli dolgozót. Hogy pontosan kiket, azt – ó, irgalom ezért a merészségért! – a feladat ismeretében önállóan választottuk meg.) A szándékok tehát találkoztak, és mindenki jól járt: a főiskola a képzéséhez illő intézményhez jutott, az abaligetiek és a környékbeliek továbbra is helyben járhatnak iskolába, tizenöt ember munkát talált, a falu vonzó marad az oda költözni vágyó fiatal családoknak, és akkor a dolog tágabb társadalmi hasznáról még nem is beszéltünk. Na most, mi ebben az üzlet? (Vö. Isten ürügyén üzletelő egyházak…) Ha netán valaki rájön, szóljon, engem is érdekelne. A főiskola fenntartója (a pécsi püspök) és tanárai ugyanis úgy fogadták el az iskolaalapítás tervét, hogy tisztában voltak vele, dupla normatíva ide vagy oda, saját intézményi költségvetésünkből komoly összeget kell elvonnunk a gyakorló iskola működtetésére és fejlesztésére. Mégis mindannyian felismerték a benne rejlő oktatási és társadalmi értéket, csakúgy, ahogy a falu lakói, a pécsi egyetem, a megyei önkormányzat (nota bene: szocialista vezetésű) és az Oktatási Minisztérium (nota bene: liberális vezetésű). Mindegyiküktől végtelenül sok jóindulatot és segítőkészséget tapasztaltunk, amit ezúton is köszönök nekik.
2005/3
FÓRUM Ezután tisztelettel kérdem: helyes-e, ha valaki a fentebb Végül pedig én is azt kérdezem, amit Tomka Miklós: biztos, vázolt társadalmi értékek érdekében igyekszik cselekedni, és hogy az szolgálja az esélyegyenlőséget, ha az egyháziaktól élni kíván azokkal a jogi és anyagi eszközökkel, amelyeket a elvesszük a (nekünk egyébként nem járó) kiegészítő támotörvényhozók éppen e célokhoz rendeltek? Ha ez anomália, gatást, és nem inkább a szegényebb önkormányzatoknak is akkor mi a normális? Az az érzésem, itt inkább a van sapka meg kellene adni azt? Biztos, hogy itt az önkormányzati és – nincs sapka esetéről van szó. Ha azt, amit mi tettünk, egy az egyházi iskolák finanszírozása közötti ellentétről van szó, állami egyetem vagy valami világbéke alapítvány főiskolája és nem inkább a gazdag és a szegény önkormányzatok probtette volna, e lapban ma dicsérőleg szólnának róla, felróva lémájáról? Nem lehet, hogy az egyházi iskolák itt egy sokkal az egyháznak, hogy az bezzeg … (az esedékes mantrával komolyabb társadalmi kérdésben a bűnbak szerepét töltik be? folytatható). Nem kellene inkább azzal a kérdéssel foglalkozni? A helyből érkezett maliciózus hozzászólások megválaszoláCziglányi Zsolt sával nem kívánom untatni az olvasókat. Hogy kié a dicsőség, a Pécsi Püspöki Hittudományi meg hogy csoda történt-e, meg hogy kinek a szépérzetét mi Főiskola főigazgatója bántja – vessenek meg érte –, nem különösebben érdekel. Tudom, honnan fúj a szél, és a fanyalgásokra tehetnék pár pikírt megjegyzést, de minek. Akikért az iskola van, azok örülnek neki. Engem az érdekel, hogy Orsós Zoli és a társai ott maradhattak és együtt maradhattak, továbbá, hogy a mi hallgatóink és a pécsi egyetemisták találkozni fognak velük. Remélem, hogy a találkozásból barátság, a barátságból a periférián élők iránti elkötelezettség születik bennük. Egyetlen visszatérő motívumra kívánok reagálni, mert az érinti az eredeti cikk alapkérdését, ti. a „kikövetelt”, „kicsikart” hétmilliós önkormányzati támogatásra (amely egyébként a létszámtól függően sávosan csökken, hetven tanulótól pedig megszűnik). Ebbe az iskolába – akárhogy is nézzük - zömmel abaligeti gyerekek járnak, akikkel szemben az önkormányzatot közoktatási kötelezettség terheli. E terhet a főiskola az önkormányzattal kötött közoktatási megállapodás keretében átvállalta, ehhez járul hozzá önkéntes szerződés alapján az önkormányzat. Kedves levelezőik elfelejtették megírni, miért is szavazták meg ezt a képviselők (hat igennel, egy tartózkodással, és nem álltam mögöttük kalasnyikovval): mert az önkormányzatnak bármely egyéb konstrukcióban kellene gondoskodnia a helyi gyerekek közoktatásáról (saját iskola, öszszevont alsó tagozat, más településre történő szállítás), az a falunak ennél csak több pénzébe kerülne. Egy szerkesztőségünkbe eljuttatott levél, amely borzolta a kedélyeket. 2005/3
27
IN MEMORIAM
Még az év első hónapjában hunyt el egyik igaz barátunk, Forintos György. Az Egyházfórum csupán néhány éve került vele kapcsolatba, de ez alatt a néhány év alatt mindig számíthattunk rá. Egészségi állapota miatt már nem vállalt részt folyóiratunk szerkesztésében, de betegen is többször eljött a megbeszéléseinkre. Sokat hallgatott, keveset szólt, de meglátásai mindig fontosak és előrevivők voltak. Mély hit, egyházszeretet és az egyház megújulásának vágya sugárzott megnyilvánulásaiból, így azokból az írásokból is, amelyekkel megtisztelte az Egyházfórumot. Kérjük a Mindenhatót, részesítse őt örök boldogságot jelentő szeretetében.
Forintos György ravatalánál (2005. február 8.) Kedves jó barátaink, drága Család, gyászoló Gyülekezet! vízcseppek az áradó folyóban, egymást hajtottuk, hol a Bem Kedves Gyuri! Itt állunk koporsódnál, szomorúan, hiszen térre, majd a Kossuth térre, vagy a zsarnokság szimbólumápár nappal halálod előtt felkerestünk Téged, bár láttuk Rajtad nak, a Sztálin szobornak a ledöntéséhez, majd a Rádió elé. betegséged nyomasztó stigmáit, mégis szemedben valami Fantasztikus volt. Itt a koporsódnál is megborzongok. Szinte hihetetlenül erős remény csillant meg. Összenéztünk Kiss ugyanazon az úton mentél, mint én. Ott álltunk a Rádió előtt, Tamással: Gyuri túljutott a nehezén, Gyurinak a szeme csillog, megpróbáltuk a 16 pontunkat elmondatni, de mint később, mint régen. a börtönben kiderült, Krassó Gyuri is Hányszor kellett csillogni szemének ott volt, abban a szűk utcában, Te is ott élete során. X-es értelmiségi családból voltál, mások is, pár méterre voltunk származtál (a fiatalabb generációk száegymástól, nem tudtunk egymásról, mára el kellene magyarázni, mi is volt mégis testvéreknek éreztük a melletez a deklasszálás), nem tudtál bejutni tünk állókat. Nem ismertük egymást, arra az egyetemre, ahová szíved húzott, mégis mindnyájan ugyanazt akartuk, a bölcsészkarra, a jogi egyetemre Sőt ami fontosabb azt éreztük és bizkerültél, ahová annak idején lasszóval tosak voltunk abban, hogy ugyanúgy keresték a hallgatókat. Negyedéves gondolkodunk, ugyanazt tesszük. Mint voltál, amikor ránkköszöntött a csodáahogy Bibó István mondta Neked a váci latos ’56-os év. Nálatok is megalakult börtönben: az volt a nagyon jó, hogy a a Petőfi Kör mintájára a Hajnóczy forradalomban nem kellett senkit instKör, ahová eljártál. A Petőfi Körbe ruálni. Senkinek sem kellett utasítást is el akartál menni, de oda már nem adni, hanem mindenki tette a dolgát. Nem kérdezte senki, hogy mit ád neki jutottál el, de annak a híre eljutott a Haza, hanem csak arra gondolt, hogy Hozzátok is, mint minden egyetemre, mit adhat ő a Hazának. főiskolára, s bár az eszeddel tudtad, a zsigereiddel érezted, hogy szörnyű Amikor visszamentél a Rádióhoz Molochhal szemben kicsi az esélyünk, és ott egy csomó sebesültet találtál, mégis reménykedtél. egy gazdátlan világháborús puskát Növeli eltökéltséged és lelki bátorsáfelvettél, teleraktad zsebeidet lőszegod érékét, hogy annak ellenére, hogy rekkel, elmentél ezzel a fegyverrel logikus eszed pesszimizmusra sarkallt, Forintos György Corvin közbe. Ekkor jelentek meg a mégis mindenbe, mindenbe belementél. József körúton az első szovjet harckoRészt vettél abban a csodálatos felvonulásban, mindazokon csik. Ránktámadtak, s fölvettük, fölvetted a harcot a világ a helyeken voltál, ahol mi, és ahol mindnyájan úgy éreztük, legnagyobb szárazföldi hadseregével, páncélosaival, állig hogy együtt emelkedünk el a hétköznapok bizalmatlansá- felfegyverzett katonáival. Aquinoi Szent Tamás szavai jutgától és kicsinyeskedéseitől, egyre jobban összeforrunk és nak eszembe: Credo, quia absurdum. Mert tényleg abszurd, egyre erősebbek leszünk. Igaz volt a híres mondás: nem mi szinte lehetetlen volt hogy felvettük a harcot, abszurd volt, csináltuk a forradalmat, az csinált minket. Igen, kart-karba hogy győzni akartunk, abszurd volt hogy reménykedtünk. öltve meneteltünk, erősítettük egymást és egyre inkább érez- S mégis az abszurditás mérhetetlen nagy igazságba fordult. tük, hogy nem lehet minket megállítani, mert igazunk van, Hihetetlen nagy és megrendíthetetlen volt az igazságunk: a százszorosan is. Vagy az a gyönyörű mondás, hogy mint a szabadságnak a vágya, a függetlenség akarása, a bizalom 28
2005/4
IN MEMORIAM egymásban és remény, hogy a jóakaratú emberek vannak többségben és győzni fogunk. S ott a harcban egyszer csak észrevetted a barikád mögött feküdve, hogy pattognak körülötted a golyók, a repeszek, egy szilánk eltalálta a szemedet, vérbeborult. Akkor rádöbbentél, hogy a következő lövésekkel már eltalálnak, megölnek, ha nem mész el onnan. Kikúsztál a pergőtűzből, behúzódtál egy kapualjba, egy pincéből följött orvos megvizsgálta sebesülésedet, szemedet, bekötöztek, elvittek a közeli Mária utcai szemklinikára, ahol megpróbálták szemedet megmenteni, sajnos nem lehetett, bár sokáig reménykedtél. Ott feküdtél egészen november 8-ig. S utána sem hagytad abba, hiszen mialatt ott feküdtél, társaid beválasztottak a Jogi Kar Forradalmi Bizottságába, és az újjáalakuló MEFESZ-nek, a független diákszövetségnek, is elnökségébe kerültél. Felkeltél, mentél és tetted a dolgodat. Részt kértél az utóvédharcok küzdelmeiből. Megpróbáltuk menteni a forradalom nagyszerű intézményeit, elveit és eredményeit, az alighogy megízlelt szabadságot és a bizalmat egymásban. Reménykedtél, de reményeink egyre fogytak. Akkor ’57 januárjában, egy nagyon kedves kislánnyal, Sárával elmentetek a Bükkbe, s életetek talán legszebb tíz napja következett el, majd bekopogtatok az egyik egri templomba, s volt cisztercita paptanárodat rávetted, hogy adjon össze Benneteket az Úr színe előtt. Ad hoc. Két apácanővér volt a tanú. Örök hűséget esküdtetek egymásnak, ami tényleg halálig tart, vagy még tovább, örökké. Gyönyörű szép a történet. Közben már erősödik az idegen diktatúra, kezdik összefogdosni a forradalom itthon maradott részvevőit, harcosait, tagjait, szószólóit, szimpatizánsait. A forradalmi tanácsok, a munkástanácsok tagjait, a MEFESZ vezetőit, az önállóan gondolkodókat, a bátran cselekvőket. Téged is egyetemi fegyelmi elé állítanak, társaiddal együtt, még le sem zárul a fegyelmi eljárás, letartóztatnak, a Fő utcára kerülsz, s Te vállalod a Forradalmat, a Pontjainkat, az Igazságot. Könnyen kijöhettél volna, de Te nem voltál hajlandó a legkisebb mértékben együttműködni, nem voltál hajlandó engedni igazságunkból. Elítéltek. A leghírhedtebb tanácshoz kerültél, Tutsek Gusztáv vérbíróhoz, de Isten megsegített, négy évre ítélt a kádári megtorlás leghírhedtebb vérbírója. Ez annakidején hihetetlen „szerencsének” számított. A börtönbüntetést félszemmel, sok nehézséggel, de tiszta lélekkel álltad ki, rabtársaid szerettek, sokakon segítettél. Jó társ voltál és barát ott is. Amikor hazaengedtek, bizony csak segédmunkás lehettél. „Alja” munkákat engedtek csak Neked, a kádári hatalom mindenhol Utánad nyúlt. Éjjeli őr lehettél, nem fejezhetted be az egyetemet, csak hosszú évekkel később. Te nem hagytad Magad, Te erős voltál. Nem akartál kimenni az országból, Te itt akartál maradni, élni. Menjenek ki a szovjet csapatok, az idegen hatalom. Neked itt a Hazád. Álmodoztál ugyan arról, hogy egyszer majd kimész pár évre, de nem most, nem így, elmenekülve, ahogyan kétszázezer elment. Amikor segítettél másoknak a menekülésben, eszedbe sem igen jutott, hogy velük menj. Mert hűséges voltál, mindenhez, a Hazához,
eszméinkhez, közös álmunkhoz, a szabad, demokratikus és független Magyarországhoz és párodhoz. Hűség Istenhez és tanításához. Nagyon nehezen, szívósan, sok munkával és okossággal kezdtél talpra állni. Kiválasztottál egy nyelvet, amelyet kevesen beszélnek nálunk, a lengyel nyelvet. Megtanultad kitűnően, de ekkor már jól tudtál franciául, németül, fordítóképes voltál ezeknek világában. A lengyelt sok szeretettel is tanultad. A mélyben ott volt az évszázados lengyel-magyar barátság is, két sokat szenvedett, szabadságát mindig kereső és azért sok áldozatot hozó nép nagyon mély szimpátiája is. Nem véletlen, hogy október 23-án Bem apó szobrához mentünk. Kitűnő lengyel fordító lettél, először csak magániratokat, majd közokiratokat és irodalmi műveket is fordítottál a legnevesebb könyvkiadóknak. Amint lejárt a türelmi idő, mentesültél a büntetett előélettől, nem hagytad Magad, befejezted a jogi egyetemi tanulmányaidat, megszerezted a rég megérdemelt diplomát. Meg akartad mutatni nekik, hogy erős vagy, nem törtek meg. Majd a napi munka mellett az akkor meginduló szociológiai képzésben vettél részt, másoddiplomát szereztél, neves kutatóvá képezted Magadat. Ennyi viszontagság után azt hinné az ember, hogy visszahúzódsz, elcsöndesedsz, meghúzod Magad, hiszen megtetted már, amit megkövetelt a haza. De abban a pillanatban, amikor úgy érezted, hogy ha csendesen is, de megszólal a kürtszó, amikor csehszlovák barátaink közzétették a Charta 77-et és letartóztatták őket, Te is azok között voltál, aki nem haboztak aláírni a tiltakozó nyilatkozatot. Bátor tett volt! Hiszen ismerjük az ún. Knopp-jelentést, amely az aláírókkal szembeni retorziókról szólt, és amely megmutatta, miként szőtte a hatalom a szankciók hálóját az aláírók köré. Hallatlan bátorság kellett ehhez. Különösen értékes, hogy Te, aki kissé pesszimisztikusan elemezted a világot és realista voltál, mégis, amikor kellett, akkor a lelkiismeretedre hallgatva a legbátrabbak közé tartoztál. S utána, a nyolcvanas években, amiben csak tudtál, résztvettél. Együtt alapítottuk a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, majd amikor a TIB létrehozta és megszervezte az ’56-os Intézetet, akkor létrejötténél bábáskodtál, kuratóriumában halálodig tevékenykedtél. Ugyanígy az ÖTVENHATOS EMLÉKBIZOTTSÁGNAK alapításától nagyon aktív tagja voltál. Minden akciónkban résztvettél, mindenütt ott voltál, ahol a demokratikus jogállamot megalkotni, majd segíteni kellett. Hűséges voltál ’56-hoz, hűséges voltál a XX. század legnagyobb magyar történéséhez, hűséges Istenhez, az emberekhez, népedhez, párodhoz, családodhoz és hozzánk, bajtársaidhoz. Ahogy a gyászjelentésben olvashatjuk Szent Pál örökérvényű csodálatos szavait: Nemcsak megfutottad futásodat, a hitet megtartottad, az összes hitet: Megtartottad az emberségbe, nemzetünkbe vetett hitedet egyaránt. Igen a hitet megtartottad Gyuri, drága barátom – Remélem találkozunk, addig is ISTEN VELED.
Mécs Imre1
1 A szerző országgyűlési képviselő. 2005/4
29
RECENZIÓ – KRITIKA Mark Mazower
A Balkán Elsősorban a volt jugoszláviai háborúknak köszönhetően 1990 óta folyamatosan reflektorfényben van a Balkán. De mit is takar tulajdonképpen ez a kifejezés, mit is rejt az a régió, amelyből olyan pejoratív fogalmak képződtek, mint „balkáni” vagy „balkanizálódás”? A történész Mazower ezen kérdés újszerű megválaszolását kísérli meg. Könyve első fejezetét ezért is szenteli az elnevezések felsorolásának, történeti perspektívába történő helyezésüknek. „A ‘Balkán’ nevet eredetileg arra a – klasszikus iskolázottságú nyugati utazóknak inkább ‘az antik Haemus’-ként ismerős – hegyvonulatra alkalmazták – írja –, amelyen Közép-Európából Konstantinápolyba menet haladtak át” (20). Az elnevezést később azonban kiterjesztették az egész régióra, s kezdettől fogva gazdagabb jelentéstartalommal ruházták fel, amely főképpen az erőszakot, a vadságot és az elmaradottságot foglalta magába. „Európa hamar rászokott, hogy erőszakkal, vérontással társítsa a régiót, hiszen ez összhangban volt a felkelés és bosszúállás csaknem egy évszázadra visszanyúló történelmével, amely 1900 után a Belső Macedón Forradalmi Szervezet robbantásos merényleteiben, az 1903-as szerbiai királygyilkosságban, valamint a Balkán-háborúk összes résztvevői által széltében-hosszában végrehajtott mészárlásokban tetőzött” (23). Alapjában véve a Balkán az a terület, ahol Európa és Ázsia találkozik, ahol a keleti és a nyugati kereszténység összeér és elhatárolódik, ahol a kereszténység és az iszlám egymásba fonódik s együtt élni kényszerül, ahol vallási és nemzeti hovatartozások szorosan ötvöződnek, ahol a közösség előbbre való, mint az egyén, s ahol az egyház és az állam szerves összefonódása miatt gyakorlatilag elsikkad maga a társadalom és a társadalmi lét. Mazower szerint azonban „a Balkán teljesebb és kevésbé pesszimista megértéséhez kísérletet kell tennünk annak tisztázására, miként formálták a térséggel kapcsolatos magatartást nemcsak az ott lezajlott események, hanem az európai azonosságtudat és civilizáció kialakulásának átfogóbb folyamatai is” (36). Hiszen évszázadokon keresztül ez a vallási és etnikai mozaik évszázadokon keresztül ilyen jellegű konfliktusok nélkül létezett. Nem véletlen tehát, hogy a szerző felveti annak kérdését, hogy tulajdonképpen „Európa adta a Balkánnak a kategóriákat, amelyekkel az ottani népek meghatározták magukat”, mint ahogy „tőle kapták az ideológiai fegyvereket is – elsősorban az újkori romantikus nacionalizmus képében – önnön elpusztításukra” (40). Az elnevezések tisztázása után Mazower bemutatja magát a térséget és annak lakóit, vázolja a nemzetté válás előzményeit, s egyben kidomborítja a vallás meghatározó jelentőségét is. Ezt követően taglalja a keleti kérdéseket, amelyek tulajdonképpen az Oszmán Birodalom hanyatlásával, az európai hatalmak balkáni megjelenésével és a régió nemzeteinek öntudatra ébredésével függnek össze. Ezekben a hatalmi politikai manőverekben szintén kimagasló szerepet kapott a vallás. Minden egyes európai hatalom egyik vagy másik „vallási kisebbség” védelmezőjeként igyekezett fellépni. Nem 30
csoda, hogy nemzetközi viszonylatban mind a mai napig bizalmatlanság övezi a kisebbségvédelmet, amely mögött ott kísért a hátsó gondolat árnya. A szerző végezetül a nemzetállam építésének, illetve az erőszaknak a kérdését ismerteti, amely mintegy szervesen kapcsolja a múltat a jelenhez. Szerinte „Délkelet-Európa gondjai és kilátásai” ma már „nem azonosak a múltbeliekkel”. Elsősorban azért, mert „olyan dilemmák merülnek föl, amelyek így vagy úgy a legtöbb európai országnak ismerősek: hogyan békíthetők össze a szociális gondoskodás régi sémái a globális kapitalizmus diktálta versennyel; miként nyerhető nem túl drága energia a környezetszenynyezés féken tartása mellett; mi módon lehet gátat vetni a hagyományos vidéki életforma hanyatlásának, sikeres gazdaságot építeni, amely önmagában csökkenti majd a szervezett bűnözés vonzerejét, lehetővé teszi a demokrácia felvirágzását” (208). Az ismertetést és elemzést mindenki számára közérthető stílusban ötvöző művet kronológia (7-9) és térképek (12-18) egészítik ki. Kétségtelen, hogy Mazower munkája tömör és újszerű áttekintést nyújt mindazoknak, akiket a Balkán érdekel. (Áttekintések), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.
Jakab Attila 2005/4
RECENZIÓ – KRITIKA Nacsinák Gergely András – Soós Sándor
Áthosz, a Szent Hegy, az Istenszülő kertje A kereszténység kezdeti időszakában felmerült annak az igénye, hogy egyesek úgy ajánlják Istennek az életüket, hogy egy csendes, távoli helyen elvonulva böjtöljenek és állandóan imádkozzanak. Erre legalkalmasabbnak a magas hegyek barlangjai látszottak. Így keletkeztek az egymástól különálló remetelakok. A magas hegyek csöndje és természetközelsége vonzotta a magányra és elmélkedésre vágyó szerzeteseket. A hészükhaszták voltak azok a szerzetesek, akik a szüntelen belső imádságot és a teremtetlen isteni fény látását igyekeztek elérni. Ezen törekvések teológiai megalapozója Palamasz Szt. Gergely volt. Ő hangsúlyozta az istenismeret ellentmondásos jellegét: a felfogható és a megismerhetetlen között. Nézetei az ortodox teológia termékeny irányzatává váltak. Az Áthosz-félsziget neve először a görög mondavilágban bukkant fel: Áthosz volt annak a gigásznak a neve, akire Poszeidon a félsziget csúcsán álló hatalmas kőtömböt ráborította. A félszigetről Sztrabon és Plinius is írt. A félsziget rövid időre perzsa, majd makedón (Nagy Sándor) és utána római uralom alá került. Mivel Áthosz a Római Birodalom határvidékén volt, városai lassan elnéptelenedtek és az egész vidék kietlenné vált. Ez a kietlen táj vonzotta a magányt kereső szerzeteseket. Telt-múlt az idő, és a magányt kereső szerzetesekből közösségek alakultak ki, a vezetésükre megvá-
2005/4
lasztott igumennel (apát). 1004-ben már háromezer, különböző nemzetiségű (görög, grúz, örmény, itáliai), szerzetes élt az Áthosz-hegyi kolostorokban. Az első orosz kolostor 1030-ban, a szerb 1198-ban épült. Később a fennhatóságot a bizánci császárok gyakorolták, majd Bizánc elestével a török szultán. Az áthoszi szerzeteseknek nagy szerepük volt a bizánci kultúra ápolásában és megmentésében. „A Szent Hegy ragyogása és nagysága nem az itt élő szerzetesek létszámán múlik. Mi szenthegyiek szilárdan hisszük, hogy szent hajlékaink nemsokára megtelnek majd szerzetesekkel. Hiszünk benne, hogy a Szent Hegy Isten kegyelmének segítségével fönnáll majd az idők végezetéig.” (Gábriel atya) Az Áthosz-hegyi szerzetesi köztársaság a Halkidi-félsziget legkeletibb részén fekszik. Területe kb. 330 négyzetkilométer. A húsz kolostor között eszmei rangsor alakult ki, amelyet a Szent Hegy alkotmánya 1924-ben rögzített. Mind közül a legnagyobb a Nagy Lavra, ahol a szerzetesek kezdetben külön cellákban éltek, és csak vasárnap és ünnepnap gyűltek össze a liturgia végzésére. Később kinovionná (cönobita) alakultak, ami közös életet jelent. Ekkor alakult ki a jellegzetes építészeti szerkezet, amely a kolostorok többségére is jellemző. A Nagy Lavra kolostor könyvtára igen gazdag 2.500 kéziratot és 20.000 könyvet tartalmaz. Remete Nikiorosz, aki itt élt, így ír: „Utánozzuk azért atyáinkat, és őket követve kutatjuk a szívünkben rejlő kincset. Ha pedig rátaláltunk, tartsuk is meg minden erőnkkel, műveljük és őrizzük azt, ahogy kezdetben parancsba kaptuk.” Majdnem mindegyik kolostor rendelkezik könyvtárral, és ikonjaik, műkincseik száma szinte végtelen. A szerzetesek úgy élnek itt mintha nem is lenne tudomásuk arról, hogy az ikonok és egyéb liturgikus tárgyak milyen értéket képviselnek. Ez természetes is, hiszen ezek nem az ők, hanem Isten dicséretét szolgálják. Jacques Lacarrière írta: „nemcsak azért festették meg őket, hogy egy elmondhatatlan igényt közvetítsenek, lehorgonyozva az elmúlt időkben, hanem hogy minden pillanatban felbukkanjanak az emberek jelenében” (Les hommes ivres de Dieu, Seuil, Paris, 1983, 10-11). A Szent Hegyen alakult meg az ún. Görög Akadémia, amely a görög műveltség fenntartását és továbbélését szolgálta. Sajnos nincs mód mind a húsz kolostor részletes ismertetésére, de azt meg kell jegyeznünk, hogy a Szent Hegy a görög történelem és egyháztörténet elidegeníthetetlen része. A monostorok elhelyezése igen változatos: a hegytetőn, a síkságon és a tengerparton is vannak kolostorok. Nagy érdeme ennek a könyvnek, hogy sok szerzetes életrajzát és méltatását is közli, az írásaikból vett rövid idézetekkel együtt: „A szerzetesség az ember egész testi-lelki világát felkavarja: kifürkészi és megtalálja a nem odaillő elemeket, megtalálja az emberben a szenvedélyektől elsötétült isteni képmást, leküzdi az akadályokat, hogy a lelket Isten képére és hasonlatosságára állíthassa helyre…” (Theoklitosz atya) „Ahogy teltek-múltak az évszázadok a Panagia (Szentséges Anya) mindvégig megőrizte a Szent Hegyet a csapásoktól, amelyek a környező vidéket sújtották. Sokaknak jelenik meg ma is, s jelenlétével szenteli meg ezt a helyet… Ő a szerzetesek édesanyja. Éber pillantása, mely szigorú és derűs…, mindig figyelemmel követi gyermekeit, dorgálva, vezetve, figyelmeztetve vagy épp bátorítva őket.” (Theológosz atya) 31
RECENZIÓ – KRITIKA Külön kell szólni a kötet rendkívül bő és igen látványos képanyagáról, amely az egész könyvet behálózza, és szinte albumszerűvé és képeskönyvé teszi. A magyar nyelvű egyháztörténeti irodalomban páratlan az ún. „Áthoszi Szótár”, amely eligazítást ad a Szent Hegyen használatos kifejezésekről, a szerzetesek beosztásrendjéről, illetve az orthodox liturgia beosztásáról és részeiről. Evvel eligazítja mind a kutatókat, mind pedig a látogatókat. A Függelék négy régi térképet, valamint a személy- és a helyneveket tartalmazza. Ugyanakkor megmutatja a görög átírást, és feltárja az Áthoszra vonatkozó magyar irodalmat. Ez a könyv páratlan a maga nemében, mert betekintést nyújt egy olyan világba, ahová csak kevesen jutnak el. Ez a világ a krisztusi értelemben vett igaz emberek világa. (Pródromosz-könyvek), Kairosz Kiadó, Budapest, 2004.
Radnóti Róbert Köpeczi Bócz Edit:
Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége A közelmúlt magyar egyháztörténetének hiteles feltárásához elengedhetetlenül szükségesek olyan alapkutatások, amelyek világos képet adnak a pártállami diktatúra egyházpolitikájának intézményi hátteréről, az egyes szervezeti egységek speciális feladatairól és működési mechanizmusairól, illetve a pártközpont, az állami szervek, a helyi tanácsok és a belső elhárítás együttműködésének módozatairól. Mivel az állami egyházfelügyelet csúcsszerve 1951-től 1989-ig – 1956-1959 között a Művelődési Minisztériumba integrálva, egyébként közvetlenül a minisztertanács alá rendelve – az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) volt, nem szükséges annak külön bizonyítása, hogy fontos feladat e kormányzati egység tevékenységének értékelése, valamint iratanyagának feldolgozása. A Hivatal működéséről az első ismertetést közvetlenül a rendszerváltás után az azóta elhunyt kiváló ferences egyháztörténész, Szántó Konrád jelentette meg (Az egyházügyi hivatal titkai, Mécses Kiadó, Budapest, 1990). Ez a kis könyv ugyan nem törekszik a téma egészének feldolgozására, mégis jól használható, mivel bemutatja az ÁEH céljait és szervezeti felépítését, továbbá nagy vonalakban jellemzi az egyházüldözés „adminisztratív” módszereit. Köpeczi Bócz Edit Szántóénál nagyobb terjedelmű munkája szintén arra vállalkozik, hogy – amint a bevezetésben fogalmaz – feltárja „az ÁEH létrehozásának körülményeit, fennállása alatti tevékenységét és a társadalomra gyakorolt hatását”. E kutatási célokat azonban a szerzőnek csak igen korlátozott módon sikerült megvalósítania, mert bár a munkának kétségkívül vannak jól megírt fejezetei, összességében mégsem nyújtja a Hivatal működésének átfogó elemzését. Szerencsésnek mondható, hogy Köpeczi Bócz forrásszövegek sorára támaszkodva „szétszálazza” az adminisztratív egyházüldözés különböző elemeit, úgymint az ateista világnézet terjesztését, az egyházpolitikai irányvonal érvényesítését, a hitoktatás ellenőrzését, az ifjúsági 32
munka akadályozását, a hittudományi főiskolák felügyeletét, a teológia átformálásának kísérleteit és a békepapi mozgalom támogatását. Az ÁEH felállításának szentelt fejezetben azonban megelégszik az 1951. évi I. törvény szövegének kommentár nélküli citálásával, ami azért kelt hiányérzetet, mert a pártállami diktatúra hivatalos rendelkezései inkább a valódi célok elleplezését, s nem azok nyilvánvalóvá tételét szolgálták. A magyar egyházügyi hatóság létrehozásával kapcsolatban célszerűbb lett volna arra utalni, hogy ez megfelelt annak a forgatókönyvnek, amit a keleti tömb országaiban összehangoltan követtek a szovjet modell, valamint a Kominform 1948. februári direktívái alapján. Ugyancsak szükséges lett volna annak felvázolása, hogy a magyar egyházakat milyen helyzetben találta az állami egyházfelügyelet adminisztratív szervének felállítása. E téma elemzése az utóbbi 15 évben megjelent részkutatások összegzését kívánta volna, ami már csak azért sem sikerülhetett, mert Köpeczi Bócz könyvének irodalomjegyzéke 9 (!) művet tartalmaz. Ami az ÁEH szervezeti felépítését illeti, ezt a könyv egy 1951-es sémával illusztrálja, amit már Szántó Konrád – Köpeczi Bócz Edit által még csak nem is említett – munkája is tartalmaz, s ami a Hivatal struktúrájának csak a korai állapotát tükrözi. Ebben a vonatkozásban a későbbi kutatók dolgának megkönnyítése végett fel kellett volna tárni a Hivatal átszervezéseit, és az alsóbb szintű munkatársak beosztásának változásait. Szintén a kutatók segítségére lehetett volna a Hivatal iratanyagának osztályozása, az iratkeletkezés folyamatának bemutatása. Ehelyett a szerző megelégszik egy féloldalas ismertetéssel, amit a következő összegzéssel zár: „Az iratokat később is nagy gonddal őrizték a hivatal megszűnéséig”. 2005/4
RECENZIÓ – KRITIKA Ugyancsak hiányérzetet kelt a Hivatal tevékenységének hatását bemutató fejezet, mert itt csak különböző hitéleti statisztikákat találunk, amelyek illusztrációként meggyőzőek, de alapos elemzést igényeltek volna. A könyv legsúlyosabb tévedésének azonban azt kell tartanunk, hogy „Az ÁEH tevékenységének haszonélvezői” című fejezet példaként Grősz érsek 1957-es kitüntetését hozza fel. Az a tény ugyanis, hogy Grőszt, aki aláírta az 1950-es egyezményt, majd 1951-ben börtönbe került, ahonnan 1955-ben szabadult, 1956-ban pedig kegyelmet kapott, a forradalom után kitüntették, nem az érsek megalkuvására utal, hanem arra, hogy a diktatúra logikája szerint sem a bebörtönzésre, sem a kitüntetésre nem valós tettek alapján került sor, hanem a politika „magasabb szempontjai” érdekében. A kötetet dokumentum-melléklet zárja, de az sehonnan sem derül ki, hogy mi volt a válogatás szempontja. Egyébként is érthetetlen, hogy a forrásközlésnek minősülő feljelentések, belső elemzések, magánlevelek és előterjesztések mellé miként kerülnek olyan szövegek, amelyek már keletkezésükkor is publikusak voltak (a katolikus püspöki kar és a református zsinat körlevelei a felszabadulás 30. évfordulójára). Összegzésül elmondható, hogy Köpeczi Bócz könyve nem teszi feleslegessé az ÁEH működésének további kutatását, inkább arra ösztönöz, hogy nagyobb apparátusra támaszkodva közelítsünk a témához. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.
Gárdonyi Máté
szól. A zsidó vallás lényegileg a zsidó nép története. A mi számunkra, emberek számára, lényegi kérdés, hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Ezt jelenti ez a kijelentés: Valaki, aki van. Izraelben nem gondolták, hogy „egy vallást gyakorolnak”, élték a maguk természetes életét, amit az Örökkévaló rendelkezései szabályoztak. A Vagyok kifejezés cselekvést is tartalmaz. Azt jelenti, hogy létezem, cselekszem, ellentétben a mulandó, megszabott idejű teremtménnyel. Azt mondja a zsoltáros: „anyám méhében is ismersz engem”. Ez jelenti azt is, hogy a Teremtés nem csak az idők kezdetén történt, hanem mind a mai napig folytatódik. Izrael népének szentnek kell lennie, mert a Mindenható is szent. Ebben valami hallatlan felismerés rejlik. Az ember természete mulandó és esendő: ebből következik, hogy a minimum eléréséhez a maximumot kell tőle követelni. Izraelnek nem kellett a tisztességért megverekednie. Isten választotta ki. Teljes egészében ajándékba kapta a kiválasztottságot. A megváltás ezen a Földön történik, emberi módon, hogy a választott nép eszköz lehessen az emberiség megváltásához. Az igazi vallás végigvezet az életúton. A szeretet az Isten, de csak akkor, ha van, aki szeret. „Bármi történik, és bármit kell átélned, emlékezz, és soha ne felejtsd el – ez az élő Isten egyetlen neve. Veled VAGYOK, ez az én nevem örökké.” Kálvin Kiadó, Budapest, 2004.
Radnóti Róbert George A. F. Knight
VAGYOK – ez a nevem A Biblia Istene és az emberi vallások „Én vagyok, aki vagyok!” Így szólt az Úr Mózeshez, hiszen Ő az egyedül létező Valóság. Ebbe a vagyokba sok minden belefér. Például az is, hogy: „In pricipio creavit Deus caelum et terram.” (Kezdetben teremtette Isten az Eget és a Földet.) Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy összerakta a világot, mint egy órát, és utána magára hagyta, mert az isteni erő nemcsak az alkotásban van, hanem a fenntartásban is, ahogy azt Teilhard de Chardin írta: „A teremtés nem fejeződött be, a történelem folyamán állandóan működik, mivel a végpont, ami felé törekszik, az Üdvözítő.” Minden vallás tulajdonképpen világmagyarázat és életberendezkedés is: tanács és utasítás. Lényegesen újat az jelentett, amikor az, aki Van, népet választott magának. Nem a legnagyobbat, nem a legjobbat, nem a legkülönbet. De így működött a gratia, a kegyelem. Az Örökkévaló kiválasztotta magának az esetlegest; az Örök, a mulandót. Ennek fényében jobban megérthető a teremtés és az élet ténye. Az ókor istenei a mítoszok megtestesülései. Ehhez a görögök annyit tettek hozzá, hogy az emberi érzéseket és gyöngeségeket kivetítették az égre. Lényeges újdonságot az jelentett, amikor a választott nép beszállt a történelembe. Ezt mutatja az a tény, hogy szent könyveiknek nagy része a történelmükről 2005/4
33
OLVASÓI LEVELEK
Tisztelt Jakab Úr! Az Egyházfórum 2005/1. szám 9. oldalának 5. bekezdésében a következőket írja Magyarország lakóiról: „…egy olyan országban, ahol a nemzetközi felmérések szerint a 16 és 65 év közötti lakosság 2/3-a funkcionális analfabéta, s a diplomások olvasóteljesítménye - amennyiben még olvasnak egyáltalán – a svédországi általános iskolát végzettek szintjén mozog.” Hadd fűzzek ehhez a kijelentéséhez egy-két megjegyzést. A tanár, amikor felteszi a kérdést a diáknak vagy összeállítja a tételsort már célirányosan teszi: a jót akarom kihozni belőle, vagy el akarom áztatni. Ennek függvénye a kérdés vagy felmérés. A nyugati felmérések célja inkább a második lehet, hisz bizonyítani kell, hogy a csóró magyarok buták, ezért csak II. osztályú eu-polgárok. De nézzünk egy kérdést az egyik neves nemzetközi felmérésből, ami a szövegértést hivatott megállapítani. Nos Jakab Úr, hogyan csinálunk szélcsengőt? Mit mond erre? Ne vicceljen, ezt nem tudja, amit a svéd általános iskolások közül a legbutább is tud? Hát a szélcsengő az, amit az ajtókra akasztanak különböző hosszúságú anyagokból a skandináv országokban, de ami ismeretlen Európa más részein. Nem tudom, mit mondanának a svéd gyerekek arra kérdésre, hogy hogyan csinálunk kokárdát? Más. A nyugatról visszatérő bébiszitterektől, diákoktól és munkásoktól egyértelműen azt lehet hallani, hogy az ott élők mennyire szakbarbárok és műveletlenek az átlagember szintjén. A magyar embernek helyén van az esze, és van kultúrája, amíg el nem hitetik vele, hogy a semmit sem ér. De úgy látszik Önnek is érdeke, hogy lebecsmérelje azt a nemzetet, ahol él. Kimondatlanul is azt bizonygatja, hogy a magyar buta, képtelen gondolkodni, ezért majd mi megtesszük helyette. „Jaj nektek írástudók, jaj nektek farizeusok!” /Mt 23/. Valakinek már volt gondja ezzel a társasággal, akiket a tudásuk gőgössé és felfuvalkodottá tett, akik lenézték a Törvényt nem ismerő „funkcionális analfabéta” testvéreiket, de akik mégis beelőznek az Isten Országában. Tisztelettel és elnézést kérve az elragadtatott hangnemért: Horváth Sándor plébános
Tisztelt Plébános Úr! Érdeklődéssel olvastam „elragadtatott” hangnemben írt levelét. Feltételezem, hogy csakis ezzel az elragadtatással magyarázható a kiragadott fél mondat végén található hivatkozás észre nem vétele: 7. „Bővebben lásd Szilágyi Gyula, Megbukott az iskola?, Budapest, 2004.” Íme a válaszom: 1. Állításommal a szerző gondolatait tolmácsoltam, és azokhoz csatlakoztam. A „nemzetgyalázás” perét tehát elsősorban a szociológussal-szociográfussal (aki vette a bátorságot, hogy könyvét megírja), illetve az Osiris Kiadóval (aki a „Magyarország felfedezése” sorozatban meg merte jelentetni) kellene lefolytatnia. A vitát azonban nem kerülöm meg. A művel egyébként, amely statisztikákat, felméréseket és tanúvallomásokat közöl, a szakma behatóan foglalkozott (az Interneten utána lehet keresni). 34
2. Melyik az a nemzetközi felmérés, amelyben a szélcsengőre vonatkozó kérdés szerepel? Különben is én személy szerint nem a svédeket kérdezném a kokárdáról, hanem a hazai diákokat arról, hogy ki volt Bethlen Gábor, Márton Áron vagy Szilágyi Domokos? 3. Megítélésem szerint a cikkemből kiragadott fél mondat csupán ürügy (vagyis a textus csak pretextus) arra, hogy szabad folyást engedhessen ingerült sértettségének, és elterelje a figyelmet magáról az írásról. Ezt nevezik hitelrontási kísérletnek. A XX. század meghurcolt teológusai erről tudnának tanúskodni. Magatartása egyébként eszembe juttatja azt a teológiai hallgató kollégámat (ma katolikus pap), aki egy másik rendszerben lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy, megítélése szerint a rendszer vezetőségének a becsmérlése miatt, a politikai rendőrségen engem feljelentsen. Egyébként mit szólna ha Jézus Krisztust, az egyházat és magát a kereszténységet is az alábbi mondat alapján ítélnénk meg: „Aki hozzám jön, és nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt önmagát is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). 4. A farizeusokra való utalás feltehetően valami félreértésen alapszik. Everett Ferguson szerint ugyanis „Jézusnak a farizeusokról mondott éles bírálata, valamint Jézus ellenfeleiként történő gyakori megjelenésük elhomályosítja azokat a jelentős területeket, ahol egyetértés volt közöttük” (A kereszténység bölcsője, Budapest, 1999, 433). Arról nem is beszélve, hogy Máté evangéliumát a saját keletkezéstörténeti kontextusában kell szemlélni, s azt is szem előtt kell tartani, hogy erőteljesen jeleníti meg a Krisztus-hívők és a jeruzsálemi Templom pusztulása után a farizeusi irányzat által újjászervezett judaizmus konfliktusát. De gondolom a Plébános Úr minderről tanult a Hittudományi Főiskolán. Szavait így talán nem is kellene minősített értelmiség-ellenes kirohanásnak tekinteni. Hiszen csakis a totalitárius gondolati és politikai rendszerek szószólói szoktak egyértelműen értelmiség-elleneseknek mutatkozni. 5. Szó nincs arról, hogy én bárki helyett is kívánnék gondolkodni. Épp azt fájlalom, hogy egyre kevesebben gondolkodnak, s mind többen és többen válnak a fogyasztói társadalom könnyen manipulálható és befolyásolható tömegemberévé. Amennyiben azonban a Plébános Úr az Isten Országába való bejutást a tanulatlansággal hozza összefüggésbe, akkor máris értem, hogy a moldvai római katolikus janicsárpapság miért tartja tudatlanságban, és félemlíti meg a csángó-magyarokat. Csakis az üdvösségük érdekében munkálkodva mintegy lelki szükségből uralkodik felettük. 6. Ami pedig a Nyugatot illeti, nem hiszem, hogy vigasztaló és megnyugtató lehet számunkra az a tudat, hogy ott sem különb a helyzet. Ott azonban természetes a hiányosságok feltárása és az eltérő vélemények ütköztetése. Egyébként a hazatérőket érdemes lenne pl. a laikus-klerikus kapcsolatokról vagy a laikusok egyházi szerepvállalásáról is faggatni. Sajnálom, hogy a Plébános Urat az „elragadtatás” megakadályozta abban, hogy írásommal kapcsolatos véleményét érdemben kifejthesse. Remélem, hogy a jövőben nem annyira az érzelmeit, hanem sokkal inkább a gondolatait osztja majd meg az olvasókkal. Addig is lelkipásztori munkájára Isten áldását kívánom.
Jakab Attila 2005/4
