Vietnam – 2014 ahogyan azt Laca (Lévai László – technológus) megélte és mellesleg meg is szervezte
Előzmények A 2013-as évfolyam bulin azt mondta Tényi Guszti a mikrofonba, hogy „én jövőre elmegyek Vietnamba”. Ez a mondat nagyon felizgatott – én a 2007-es útról (ma már nem tudom biztosan, de valószínűleg időpont problémák miatt) lemaradtam, és ez most felcsillantotta a reményt. Október végén egy körlevélben kérdeztem néhány „illetékest”, hogy hogy áll a dolog, de az derült ki, hogy sehogy. Ekkor vettem a bátorságot, hogy magam vegyem kézbe a szervezést. Balogh Zoli barátunknak küldtem egy pár soros felhívást, hogy a honlapról tegye közzé. December 5.-ig kellett jelentkezni. Érdeklődő volt bőven, majd a megerősítési szándék után már kevesebb. De összejött egy csapat, mely január elején tartott egy indító megbeszélést. Egyeztettük az időpontot, kezdődött egy repülőjegy foglalási procedúra, ill. kértük vietnami barátaink támogatását. Kiem, Magyarországon élő évfolyamtársunk rendezte a vízumokat. A repjegy körül támadtak anomáliák és némi vita is, melynek nyomán a csapatlétszám is lecsökkent, de akik komolyan gondolták, azok kitartottak. Február elején lefoglaltuk a repülőjegyeket a Qatar Airways Bp - Ha Noi, ill. visszafelé Saigon – Bp járataira, és ezzel kialakult, véglegesedett az utazó csapat 14 – 7 fiú és 7 lány fővel.
Résztvevők Akik kitartottak, és aztán végigcsinálták az utat, az alábbiak -
Jánosi Edit (H) és férje Gyarmati Tamás Lévai László (T) és neje Orsi Őrley Péter (M) és neje Emmi Rudas János (M) és neje Mariann Sarkadi Nagy István (H) és neje Teri Szendi Gábor (M) Szélpál Tibor (H) Valamint két „külsős” hölgy o Ildikó és o Márti
Szervezés Vietnami barátainktól azt kértük, hogy egy előzetes programvázlat alapján (melynek alapja a 2007-es túra volt) szervezzék meg a programokat, foglaljanak szállást, belföldi közlekedési eszközöket. Kiegészítettük a programot egy kambodzsai kirándulással is, Angkor meglátogatásával. Volt kollégáink szenzációs munkát végeztek. Északon Chien mester (Duong Dinh Chien), Délen pedig Phuc (Nguyen Viet Phuc) vette kezébe a szervezést, itthon jómagam koordináltam. Kialakult a program, a költségvetés, délen még az étlap is. Északon, Ha Noi-ban sok volt kollégánk él, ott egyszerűbb volt a dolog, saját magukra osztották a szervezés, kísérés feladatát. Az ország középső vidékére Nhan (Ha Chi Nhan - ő leány) lett a kiszemelt kísérő. Délen csak Phuc él, ő egy turista iroda segítségét kérte a lebonyolításhoz. Itthon rengeteg levelezés, egyeztetés, néhány személyes találkozás, ajándék vásárlás, aztán készülődés, csomagolás, és április 21.-én a 14 fő elindul Ferihegyről…
Program 1. nap április 21. Húsvét hétfő - Indulás Délután 3-kor találkozunk Ferihegyen. Többen most látják először a másikat. Kiem kijön hozzánk elbúcsúzni. Szeretettel öleljük egymást. Beszállás, 17-kor start, öt órás repülőút Dohába. (Qatar fővárosa) A repülőtér igazi kavalkád, rengeteg kaftános, burnuszos, és még ki tudja milyenes ember siet valahová, vagy éppen elterpeszkedik valahol este 11-kor. Két és fél órai várakozás után beszállás egy másik gépbe, irány Ha Noi.
( A napi útvonalakat a napok leírásának végén meg tudod nézni, ha a Ctrl-t lenyomva rákattintasz a hivatkozásra. A böngészőben megjelenő térképet tovább nagyíthatod, és például az alábbi útvonalon, ha a végét kezded nagyítani, láthatod az esti riksa utunkat is. A 2. napi linken csak az utóbbit láthatod.) https://mapsengine.google.com/map/edit?mid=ztsEVYkPHFgY.koLQQfPnACdo
2. nap április 22. kedd – Érkezés Ha Noiba Éjszaka van, aludni nem nagyon lehet, 6 órai út után leszállunk Bangkokban. Mi, továbbutazók, maradunk a gépen. Aztán indulás, újabb másfél óra, és megérkezünk Vietnamba, ottani idő szerint du 3 óra van. Kiszállás, csomag felvétel. Már mindenki elmegy, mi még várunk, mert az egyik csomagunk hiányzik, de aztán félóra múlva csak megkerül. Elindulunk kifelé, a bőröndömön HMTE feliratú magyar zászló van, ezzel vonulunk, miközben Tibi filmez. Kilépünk az üvegajtón, keressük az ismerősöket, aztán egyszerre Nhan a nyakamba ugrik. A többiek is jönnek, ismerős ismeretlenek – vagy ismeretlen ismerősök – ráznak kezet, puszilkodnak, veregetnek vállat, meghatódottság. A lányok – heten vannak – rózsacsokrot kapnak. Valahogy összerendeződünk, elindulunk a bérelt busz felé. Mi 14-en, ők kb. 10-en, plusz csomagok – a busz zsúfolásig van. Egy órát buszozunk a szállodáig, közben látunk egy kis Ázsiát. Új csillogó épületek és lepukkant, rozzant kis házak – egymás mellett. Átmegyünk a Vörös folyón, látunk valamennyit az új Ha Noi-ból. Körülöttünk mindenütt motorosok. Aztán be az óvárosba, az utcák szűkebbek, a motorosok még többen, de egyszer csak megérkezünk. Az Amanda szálloda vendégei vagyunk. Sok időnk nincs, gyorsan el kell helyezkedni, mert jönnek értünk a riksák. Nhan másfél órás riksás - háromkerekű, kétszemélyes bicikli, keskeny ázsiaiakra méretezett üléssel – városnézést szervezett számunkra. Összejövünk, elhelyezkedünk, elindulnak a riksák – elkezdünk Ázsiával ismerkedni…. Az óváros szűk, zsúfolt, minden az utcán történik, megszámlálhatatlan robogó, átláthatatlan, kaotikusnak tűnő közlekedés. Autó kevés van. A riksa üléséből viszonylag nyugodtan szemlélődünk, mindenki kikerüli a másikat, nem jön nekünk senki – de senki sem tartja be közlekedési szabályokat. Legalábbis azokat, melyek a mi európai agyunkban rögzültek. Megállunk a Szt. József katolikus székesegyház előtt, még a franciák építették. Rövid pihenő, a túra folytatódik, nem tudjuk, merre járunk, de másfél óra múlva rendben megérkezünk otthonunkba. Vacsora az étlapról, sör, alvás, végre ágyban. https://drive.google.com/file/d/0B_F4CmQg3xmSUpGWG5HenhxZmc/edit?usp=sharing
3. nap április 23. szerda – Ha Noi Reggel hét körül reggeli, ismerkedünk a vietnami ételekkel, de azért van, ami hasonlít a „kontinentális” reggelihez is, pl. a tükörtojás. Gyümölcs van bőven. Kinézünk a szálloda bejáratán, az utca már zsúfolt, minden nyitva, sok helyen reggeliznek. (a járdán mini kifőzdék, sámlin ülnek, levest és egyebeket esznek, pálcikával, kézzel – az ÁNTSZ kifeküdne az itteni higiéniától) Sok idő nincs, 8-kor találka. Sokan jönnek értünk, teli a busz. Az úttest túloldalára alig lehet átmenni, a szállodai személyzet segít – próbálják elterelni, leállítani a motor folyamot, nem sok sikerrel, de azért átjutunk. Rövid városnézéssel kezdünk, a „hivatalos” negyedben. Kiszállunk a buszból, de nem lehet szabadon lófrálni, mindenütt egyenruhások és nyakkendős, ünneplős gyerekek. Óriási tér felé megyünk – Ho Chi Minh Mauzóleuma uralja a teret. Csak kívülről nézzük, átellenben a Parlament, a tér másik oldalán egy francia időkből származó épület. Nhan oda akar vinni bennünket, (Ott élt Hó apó) a többiek lebeszélik, hogy nincs annyi idő. Vissza a buszba, indulunk vidékre. Elhagyjuk Ha Noi-t, látunk meglévő felhőkarcolókat, épülő új negyedeket, és jelenlegi tömegnyomort. És motoros mindenütt, fiatal és öreg, férfi és nő, egész család együtt, mindenféle teherhordásra is ez a közlekedési eszköz. Talán egy óra múlva megérkezünk egy kis faluba, az út utolsó szakaszát gyalog tesszük meg, mert a busz csak üresen tud feljönni a keskeny földúton. Megérkezünk Van (Le Hong Van - műszeres leány, vagy ahogy magát nevezi: „Felhőcske”) hétvégi házához. A ház gyönyörű, Tihanyban is megállná a helyét. Sokan vagyunk, mi ugye 14-en, vietnami barátaink talán 15-20-an. Bajban vagyunk a nevekkel, meg egyáltalán. A többség 40 éve nem látta egymást, akkor másképp néztünk ki, szóval nem egyszerű azonosítani egymást. Előkerülnek a tabló másolatok, megindul a böngészés. A technológus csapat viszonylag hamar egymásra talál. Fotózás, teázás, örömködés, stb.
Aztán Chien mester hivatalosra tereli a laza együttlétet. Mindenki együtt van a nagy nappaliban. Chien épp csak egy pár üdvözlő szót mond, rajtam a sor a szónoklásban. Először is köszönetet mondok a fogadtatásért, a szeretetért, az aznapi programért. Aztán üdvözletek átadása következik – Jutka, mint évfolyam-előadó, Balogh Zoli, aki sokat segített a szervezésben, Kiem aki az ő honfitársuk és szintén sokat segített nekünk Budapesten. Ajándékcsomagokat adunk át, van nagyobb a fő szervezőknek, kisebb a résztvevőknek. Tartalmuk: Unicum, Pick szalámi, népművészeti tárgyak, kalocsai paprika, korabeli zenei összeállítás, arckrém és egy Budapest képeskönyv benne néhai kollégiumunk díszlépcsőjének fotójával. Sokan vannak a vendéglátók, (ezt pontosan nem lehetett előre felmérni) nem mindenkinek jut ajándékcsomag, a kimaradottak magyaros terítőket kapnak. Nhan külön ajándékot kap tőlem, anyukám által hímzett terítőt. Kínálom saját pálinkámat is, de nincs nagy keletje, túl erősnek találják. Chien kap egy extra ajándékot a csomagon túl, azt a magyar zászlót, ami tegnap a csomagon volt. Felirata: HMTE 1967-72. Nagyon a vidámság, mindenki mindenkinek barátja. Tung elővesz egy 1968 (?) –ban készült fotót, valahol az E épület mellett a T/2-es tankör tagjai vannak rajta. Ő is, én is. Megnézzük a kertet. Meredek domboldal, tele egzotikus virággal, ismeretlen, számunkra különös bokorral. Ebédhez gyülekezünk. Az ebéd egy másik kis ház előtt van, külön személyzet készítette. (Az ételekről nem tudok szakszerű leírást adni, ezért ezt mellőzöm az egész beszámolóból, csak néhány laikus megjegyzés lesz majd) Először találkozunk a „tekerccsel”, ami azt jelenti, hogy valamilyen darált, vagy apróra vágott húsféle van betekerve (rizs)tésztába vagy növényi levélbe, aztán az egészet bele kell mártani valamilyen mártásba. Az út során nagyon sokféle verzióban fordult ez elő, én mindegyiket élveztem. Itt viszont európai módon sült csirkecomb is van (az éttermek kínálatában a csirke csak miszlikre aprítva, a pálcikához igazítva, fordul elő). És természetesen sör – minden mennyiségben. Jót eszünk és remek a hangulat.
Elérkezik a búcsú, a busszal visszamegyünk Ha Noiba. kísérőink száma folyamatosan fogy, néhányan maradnak velünk, az Etnográfiai Múzeumhoz megyünk. Kapunk egy vezetőt, a szöveget Nhan fordítja magyarra – sajnos mára már nagyon megkopott a nyelvtudása. A múzeum bemutatja az 58 vietnami nemzetiség életmódját, eszközeit, szokásait. (A lakosság 85%-a a viet nemzetséghez tartozik). Egy másik új, modern épületben egyéb ázsiai kultúrák ismerhetők meg. A múzeum körül nagy park, ill. skanzen terül el, néhány régi favázás vietnami házat megtekintünk – de időhiány miatt nem tudjuk az egészet áttekinteni. Busszal haza a szállodába, de most is csak egy kis pihenőnk van. Este 8-kor kezdődik a vízi bábszínház. Cat – aki nem volt a mai összejövetelen, mert ő még mindig dolgozik az Akadémián – vendégei vagyunk. Cat és neje – Phan Minh Tan – eljön értünk a szállodába, gyalogosan sétálunk át.
Az előadás kb. egy órás, paraván mögül rudakkal mozgatják a vízen úszó bábokat. 10-12 történetet látunk, régi vietnami mondákat, legandákat elevenítenek meg. Élő zenei és ének kíséret van, köztük soha nem látott hangszerek. Nagyon élvezetes és egyedülálló. A végén a közönség nagy tapssal jutalmazza a vízhatlan ruhában előjövő bábosokat. https://www.google.com/url?sa=D&oi=plus&q=https://maps.google.hu/maps?ie%3DUTF8%26cid%3D73621 60396841939530%26q%3DThang%2BLong%2BWater%2BPuppet%2BTheatre%26iwloc%3DA%26gl%3D HU%26hl%3Dhu
Az előadás után hazamennénk, de Nhan rávesz még egy vacsorára. Ez csak nekem, ill. Orsinak szól. Ők ketten vannak a férjével, két robogóval. Orsi ül Nhan mögé, én a férje mögé, és elindulunk a tegnap már megtapasztalt kaotikus forgalomba. Igazi túlélési kaland, de azért nem félünk. Ez is az élmények közé tartozik… Ahogy maga a vacsora is, ami egy utcai leülős hely, kis asztal, sámli. Levest eszünk, amiben csirkehús, rizstészta és zöldségek vannak. Az étel finom, italt nem kapunk, de látva közvetlen közelről az utcai mosogatást, legyűröm a szomjúságomat. Vacsora után Nhan férje (bocs, a neve nem maradt meg) a magyarországi helyzetről érdeklődik. Szóval politizálunk egy kicsit, aztán következik újra a közlekedési ámokfutás, de rendben hazaérünk. Sör, alvás.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmOGFVNW5IUHgzclU/edit?usp=sharing
4. nap április 24. csütörtök – Ninh Binh Reggel jön értünk Chien és még néhányan. A program középpontja Vietnam legnagyobb buddhista kolostora. Megint sokat buszozunk, és bár részben autópálya is van, a közlekedés borzasztó lassú. Az utak állapota, a járművek száma és minősége, a közlekedés kaotikus mivolta – azt gondoljuk - mindez együtt eredményezi ezt. A mai út hosszabb, mint a tegnapi, útközben Chien volt cégénél állunk meg, ez a területi TV társaság székháza, ő volt az elnök. Utódjának lánya felszáll a buszra – rendkívül csinos – később még segítségünkre lesz. A Ninh Binh templom/kolostor (ki tudja mi a helyes kifejezés) együttes óriási területen fekszik. A TV-s elnök leány elintézi, hogy busszal felmehetünk a fő kolostorhoz. Nagyjából 100 éves (nem a lány!), tehát nem régi, de a Buddha szobor 18 méter magas és rengeteg arany van rajta. Én életemben először vagyok buddhista szentélyében – és az út végére sem igazodok el rejtelmeiben. A katolikus szertartáshoz hasonló mise ismeretlen, a hívők magukban „imádkoznak”, hajlongnak. A persely megfelelője viszont itt is létezik. Különleges élmény a szentélyt körbejárni. Buddhát (ill. általában több is van) jól kell tartani; állandóan friss virágok, feltornyozott italos dobozok, gyümölcsök vannak a szobrok előtt. (egyszer máshol még dobozos sört is láttunk Buddha előtt)
Nagy tér a szentély előtt, balra egy régi pagoda (ez a több emeletes torony), lejjebb pedig egy kisebb templom. Gyalog megyünk lefelé, több száz szobor előtt elvonulva. A kisebb szentély hasonló a nagyobbhoz, a méretekben van eltérés. Megvilágosulva szállunk be a buszba, hál’isten légkondis, mert nagyon meleg van. A következő úti cél a hegyesvölgyes vidéken egy étterem, ahol kecskepecsenyére vagyunk hivatalosak – Chien vendégeként.
A szokásos – nem részletezett – menü, kecskehússal. Finom, élvezem. A nagy melegben a sör is fogy, ebben Tibivel mi ketten visszük a prímet – ez az első napokban már kiderült.
Ebéd után utazás tovább egy tóhoz (név nincs), ahol csónakázás a program. 4 csónakba oszlunk szét, és másfél órás a program. Minden csónakban nő az evezős, akik másfél órán keresztül folyamatosan (néha lábbal) eveznek. A csónakok egy hegyek övezte tórendszeren keresztül haladnak, többször alagútszerűen a sziklák alatt egyik tóból a másikra. Süt a nap, nagyon meleg van, de azért a vízen elviselhető. Egymást fotózzuk, videózzuk, de sok más csónak is van. Nagyon szép és jó program.
Busszal haza – vacsora a szállóban egyedileg, de néhányunknak extra meghívása van. Ildi, Márti, Tibi, és Orsival mi Hai Tomi meghívottjai vagyunk. Ő technológus volt (én is), ez indikálja a meghívást. Tomi értünk jön a szállóba, a családi házába megyünk taxival. Nagyon kellemes az este, megint különleges dolgokat eszünk, bort is iszunk, először és utoljára Vietnamban. Tomi felesége nagyon aranyos és sokat dolgozott. A végén az unokák is előkerülnek egy közös fotózásra. Nagyon kellemesen érezzük magunkat, aztán taxival haza a szállodába.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmcmV2ckNMTmRpX3M/edit?usp=sharing
5. nap április 25. péntek - Cat Ba sziget Kétnapos kirándulásra gyülekezünk reggel a szállóban. A cél a Leszálló Sárkány Öböl, ez Vietnam egyik legnevezetesebb pontja, de maga az úti cél majd csak a holnapi napon lesz. Barátaink közül 4 lány – Tam, Than, Mai Anh, Van - és két fiú – Chien és Hai tart velünk. Van, aki a szállodához jön, másokat útközben veszünk fel. A szokásos bérelt busszal megyünk, kelet felé, a tenger irányába. Chien egy ötliteres műanyag kannában rizspálinkát hoz, a hangulat garantált ezek után.
Meg is állunk nem túl soká egy kis uzsonnára (reggeli a szállodában volt). Egy erre a célra kiképzett útmenti „fogadó”, ahová mindenki betérhet, asztalok padok vannak, és előveheti a csomagjait, de vásárolni is lehet. Enni nem nagyon eszünk, de a viet lányok által kínált kávé jólesik. Folytatjuk az utat, majd a viet lányok énekelni kezdenek. Meglepődünk, hogy milyen sok magyar népdalra emlékeznek, de természetesen azonnal bekapcsolódunk mi is. Kb. egy órát tart a koncert, a közös éneklés, az egész út egyik legmeghatóbb percei ezek. https://drive.google.com/?tab=wo&authuser=0#folders/0B_F-4CmQg3xmYmUwZzMydW9sMzA
Mindenki boldog. Chien tart egy visszaemlékezést, milyen volt a koleszban, meg végzés után a magyarországi munka, sajnálja, hogy akkoriban nem lehetett a lányokkal járni. Bezzeg egyes magyar évfolyamtársak… (név is elhangzik, de hagyjuk…) Újra megállunk valahol, ezúttal az ebéd a cél. Most egy fogásból áll, az a bizonyos húsos leves. (két napja Nhan-al is ilyet ettünk, akkor csirkés volt, most a marhahúsost választjuk). Ebéd után irány Hai Phong, a kikötőváros. Leszállunk, némi gyaloglás után a kikötőben pedig felszállunk egy szárnyas hajóra. Egy szűk órás út, a cél Cat Ba sziget, annak is hasonnevű „fővárosa”. Az idő nagyon borús, nemigen élvezhető a tengeri út. Megérkezünk, Chien elvezet a szállodába bennünket, aztán estig szabad program – ilyen még nem volt az eddigiek során. A szálloda szerény komfort fokozatú, de azért megteszi egy éjszakára. Délután mindenki a sétát választja, de mivel nem együtt tartunk, így csak a saját (hármasban Orsi és Ildi társaságában) benyomásaimat tudom leírni.
A kikötőben rengeteg hajó, csónak és egyéb alkalmatosság (pl. hungarocell lapokhoz kapcsolt kabinszerűség) van a meglehetősen koszos vízen. Sem az idő, sem a vízminőség nem alkalmas fürdésre. Sétálunk a nem nagy kiterjedésű központban. Van egy két szép épület, park, érdekes szobor, és persze a piac. Nem a feldolgozott élelmiszerek központja ez, élőn halak, tyúkok, rengeteg zöldség, gyümölcs. Kipróbáljuk a cukornád préselt levét, finom. (Jéggel adják, de azt nem kértünk – megelőzendő esetleges hasi problémákat. Egyébként a pálinka – mind az otthoni, mind Chien rizspálinkája jó ellenszer)
Este újra találkozunk, mára Viet vendégei vagyunk, aki éppen Amerikában van, de Chien közvetítésével vendégül lát bennünket egy helyi étteremben. A szokásos sokfogásos vacsi következik. Majd elgyalogolunk Viet egyik házába (Chien szerint Vietnek mindenhol van egy háza). De ez a ház egy pici, nem a medencés palota, ahol a korábbi turnus járt 2007-ben. A kertben ülünk le, előkerül egy üveg konyak, körbejár, majd beszélgetés és ismét közös éneklés. A lányok a házigazda lányoktól kapnak egy-egy gyöngysort! Nem maradunk soká, Chien nem érzi jól magát. A vietek itt alszanak, mi megyünk a szállodánkba.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmdEVOTVdQOFdyamc/edit?usp=sharing
6. nap április 26. szombat - Leszálló Sárkány (Ha Long) öböl Korán kelünk, egy kis busz jön értünk, két fordulót tesz a kikötőig. (ez egy másik, nem ahová tegnap érkeztünk). Beszállunk egy hajóra, ahol csak a mi társaságunk van, és a személyzet. Elindulunk a Leszálló Sárkány öbölbe, mely egy mondáról kapta nevét. A keletkezéséről szóló legendák központjában egy hatalmas sárkány áll, aki itt élt, és farkával mély barázdákat vájt a földbe, amit azután elöntött a tenger. Más verziók szerint a sárkány megszánta az itt élőket, akikre hódítók támadtak, és sziklákat dobált a vízbe, összezúzva a hajóhadat (a történelmi feljegyzések szerint legalább három alkalommal akadályozta meg a vietnami haderő a kínaiak és a mongolok partra szállását az öböl labirintusaiban). A helyiek azóta tisztelik a sárkányt, és elnevezték az öblöt róla, a Leszálló Sárkány öblének. A halászok szerint még most is itt élnek a sárkány utódai, párás hajnalokon látni lehet egy-egy sárkányfejet kiemelkedni a habokból.
Az öbölben 2-3000 sziget van, melyek magassága nagyobb, vagy legalábbis összemérhető a hosszúságszélességgel. Nagyon különleges formák, én még nem láttam ilyet. Az aljukat kimosta már a tenger. Sajnos az idő nagyon borús, minden szürke és párás – napfényben biztos gyönyörűbb lenne, de azért így is nagy élvezet. Mindenki a fedélzeten, mindenki fotózik, videózik. A viet lányok kávét, teát főznek. A szigetek picik, lakatlanok, nem így a köztük lévő tenger – valóságos úszó telepek vannak, kísérőink szerint gyöngykagylót tenyésztenek. Szóval a tenger „lakott”, de infrastruktúra itt nincs, így sajnos a tengerben sok a szemét. (a környezetvédelem a gazdag országok kiváltsága) Kb. két órás sziget közi barangolás után a hajó megáll, horgonyt vet. Talán 100 méterre a legközelebbi szigetnek van egy kis homokos partja. A víz itt tiszta, irány a sziget! Majd mindenki odaúszik, kagylót és egyebet gyűjt, aztán vissza a hajóra.
A hajón szakács is dolgozik, így lassan ebédhez készülődünk, közben az utazás folytatódik. Nagyobb szigetek felé hajózunk, és újból kikötünk.
Valamennyi lépcsőzés után elérjük a Hang Sung Sot barlang bejáratát. Cseppkövek vannak, és óriási termek, helyenként kivilágítás. Gyönyörű. A barlang után vissza a hajóra. Hosszabb út következik, nem a Cat Ba szigetre megyünk vissza, hanem mindjárt Hai Phongba. Itt már vár bennünket a szokott busz, indulás vissza Ha Noi-ba.
Útközben – még Hai Phong közelében/elővárosában – megállunk egy gyöngy centrumnál. Meg lehet tekinteni, hogy hogyan tesznek a kagylóba valami izgató darabot, ami kiváltja a gyöngyképződést, hogyan veszik ki, ill. „kezelik” a gyöngyöt, hogyan fúrják át. És természetesen van üzlet is, óriási méretű, óriási választékkal – az egy gyöngyszemtől a félkilós láncig minden kapható – többféle színben. Természetesen az árskála is meglehetősen széles. (ez itt 28 000 $!) Vissza buszba, és irány haza, de még több megálló vár ránk. Az elsőnél egy út menti kerámiacentrum van. 10-15 kerámia bolt egymás mellett, hihetetlen választékkal. A zsebméretű
emléktárgytól kezdve a két és fél méter magas vázáig, az apró, de Vietnamot jelképező paraszt-bivaly szobrocskától az életnagyságú állatszobrokig minden van. Érdekes, de nem vásárolunk. A másik megálló egy étterem, ahol vacsorázunk. Későn érünk a szállóba, de még mindig nincs vége a napnak. Otthon, Budapesten a Várban évfolyam buli van. Illetve majd lesz, mert mi 5 órával előrébb vagyunk. Tibi napok óta teszteli Balogh Zolival a kapcsolatot iPad-en keresztül. Tibi – a sűrű program ellenére is – hősiesen próbál Zoli igényeinek megfelelni. (képek küldése, stb.) A szállodában van Wifi, de nem zavartalan. 11 körül összejön a kapcsolat – ekkor a buli még nem kezdődik, de összejönnek páran a Hadik szobornál. Van valamennyi kommunikáció és látunk valamit a Hadik lovának a tökéből is. (Istenem, ki gondolta volna ezt 40 éve, hogy a világ másik feléről is lehet egyszer élőben látni).
Szünetet tartunk a kapcsolatban. Vietnámi barátaink közül is sokan eljöttek, hogy részesei legyenek ennek az élménynek. Chien sajnos nem, hazafelé már elég rosszul volt, masszírozással próbálták tartani benne a lelket a többiek. A lányoktól virágcsokorral búcsúzunk. Éjfél körül újra kapcsolatfelvétel, néhány üzenetváltás. Nagyszerű, hogy ez összejött. Tibi rengeteget küzdött, mert azért még nem pikk-pakk a technika, de köszönet érte. El is fáradt rendesen, egy sörrel oldjuk még a feszültséget. Közben odakinn iszonyúan eleredt az eső, de azért barátaink nekivágnak az éjszakának, ki taxival, ki robogóval. (Változatosság kedvéért (és mert elfelejtettem elindítani a GPS-t) itt van az aznapi útvonalunk térképe.
(
20140911033340-66169-map.html
vagy erről a linkről dupla klikkel indítható formában)
7. nap április 27. vasárnap – Ha Noi Reggel még mindig szakad az eső. Le Van Hoi, volt tankörtársam bőrig ázva érkezik kora reggel, egyik fia által faragott Buddha szobrokat hoz azoknak, akik rendeltek. Én ajándékba kapok kettőt. Ma Nhan a vezetőnk, ő is megérkezik, majd az eddigi helyett egy nagy 30 személyes busz, ez a mai városnézés eszköze. Elférünk benne. Az első állomás a Hoa Lo börtön, melyet a franciák építettek a XIX. század végén, és 1954-ig üzemelt. Nhan, aki káder családból származik elmondja, hogy apja és anyja is volt a börtön lakója. (útközben végigmegyünk azon az úton is, melyet apjáról neveztek el, sajnos a neve nem maradt meg az emlékezetemben). Megrendítőek a múzeumban látott korabeli körülmények, eszközök. Végre eláll az eső, következő úti cél egy Ha Noi melletti „selyemfalu”, vásárlás céljából. Nhannak kapcsolatai vannak itt. Sokat utazunk, mire megérkezünk. Egy hosszú üzletsor van, tele selyem ruhával, sállal, inggel, miegyébbel, méteráru is van. Nézelődés, vásárlás, elsősorban a lányok részéről. Közben felfedezzük a szomszédos műhelyeket is, ahol selymet szőnek. A technika azért már betört ide, lyukkártyás vezérlésű gépek szövik a színes szálakból a selymet. Van egy érdekes kis templomka is, ahol Buddha helyén Ho Chi Minh ül. A selyem után vissza a városba. Ebéd következik, de most két részre szakad a csapat. Chien barátunk ugyanis egy szűkebb körnek szervezett egy kígyó ebédet. (Sasóék, Ildi és Orsival mi ketten). A városban találkozunk, Chien egy fiatal rokonával jön értünk autóval. A kígyóevés színtere egy város melletti kis falu – Le Mat mely a kígyóról lett híres és gazdag. A többiek Nhannal a városban maradnak. Ismét hosszú utazás, de megérkezünk a tetthelyre. Egy külön kis termet kapunk. A kígyóevésnek szertartása van, bemutatják nekünk a kétkilós élő kígyót, majd megszúrják és a vérét vodkába (rizspálinka?) engedik. Ezzel a vörös vodkával - illetve lesz majd egy zöld is - kell koccintanunk – többször is. Kiveszik a kígyó szívét egy kis pohárba, majd erre is vodkát öntenek. Ezt mindig a társaság vezetője kell, hogy megigya. Jelen esetben ez én lennék, nem hátrálok meg a feladat elől. A kígyót 4 különféle fogásként esszük, többek között kétféle – már korábban említett – tekercs formában is. Finom.
Ebéd után vissza a szállodába, találkozunk a többiekkel, folytatjuk a városnézést Nhannal. Első hely az „Irodalom Temploma”, mely több épületből és öt udvarból álló régi oktatási intézmény, de Konfucius előtt is lehet tisztelegni. Sokan vannak, köztük egy érettségi (?) előtt álló diáklány csoport is. Nézelődünk, csoportkép, aztán indulás tovább a Nyugati tó felé. Először a Quan Thanh templomba megyünk (közel ezer éve alapították) – belépőjegyes – ahol gyönyörű, gyöngyházból kirakott kínai írásjegyeket látunk, majd az ún. egylábú pagoda következik. Ezt éppen restaurálják, így a kertből csak éppen hogy látszik az „egy láb”. Gyalog folytatjuk tovább és a tóparton épült Tran Quoc pagodához megyünk. Ez egy igazi, toronyszerű, tíz „emeletes” szent hely, az emeleti fülkékben Buddha szobrocskákkal. Talán 25-30 méter magas lehet. Az odavezető utat lampionok díszítik. A parkban Nhan megmutatja azt a fát, melyet Nehru ültetett, mikor Vietnamban járt az ötvenes években.
Beesteledett, már égnek a lampionok a pagoda körül. Az út túloldalára megyünk az étterembe, ahol Tung kollégánk (nekem tankörtársam) ad ma búcsúvacsorát a tiszteletünkre. Tung diplomata lett, 2002-2007 között Magyarországon volt nagykövet. (Egyszer felugrott a Várba évfolyambulira is, de csak beköszönt, nem tudott maradni, valami fogadásra ment). Tung kiválóan beszél magyarul, választékos kifejezésekkel ecseteli, hogy milyen hálásak Magyarországnak, második hazájuknak, ahol máig tartó egzisztenciát kaptak. Válaszomban a kedvességüket, az irántunk megnyilvánuló nagy-nagy szeretetet köszönöm meg.
A vacsora inkább európai jellegű, nagy adag sült oldalas, nem pálcikához méretezett. Jókedv, nevetés, aztán irány a busz és a szálloda, újra esik.
Délelőtti https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmR2pBRTJ5TjhlQVU/edit?usp=sharing és délutáni út: https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmc0hCZThKSWhGUE0/edit?usp=sharing
8. nap április 28. hétfő - Da Nang Ma délben repülővel az ország középső részére utazunk, a szállás Da Nangban lesz. Nhan a vezetőnk, de Tao és Dien (aki nem a BME-t, hanem a Kandót végezte) is elkísérnek bennünket. Reggel még van egy kis szabadidő – ilyen még nem volt, mióta itt vagyunk. Mi Orsival egy kis városnézésre indulunk. Esténként már többször megcsodáltuk a szálloda közelében lévő Hoan Kiem tavat (a Vörös folyó valamikori darabja) és kivilágított templomait, de nappal még nem voltunk errefelé. Megtekintjük a Thap Rua (Teknős torony) szentélyt, kis fahídon kell odamenni, van egy 250 kilós konzervált teknős. A tóparton tovább sétálva látjuk a többszintes „Íróecset” tornyot egy kis szigeten, a túlparton pedig Ly Thao To király szobrát egy nagy tér végében. Ő alapította Ha Noi városát 1010-ben. Indulunk vissza, útközben még láthatóak mindenhol a függetlenségi ünnep előkészületei és plakátjai (1975. április 31.-én ért véget a háború, ők amerikainak, mi vietnaminak mondjuk), aztán a közösen tornázó vietnamiak a parkban, a mai is nyüzsgő üzletek, kifőzdék, a vállukon egyensúlyozva két tálcában árut cipelő, szalmakalapos asszonyok, meg a rengeteg robogó. Búcsúképek ezek Vietnam fővárosáról. A szállodában gyülekezünk, mi is, meg kedves vietnami barátaink is. Chien megint jobban van, és itt van. Ölelkezés, fotózás. Nem tudjuk mikor találkozunk,?... A busz jön értünk, irány a reptér. Kiderül, hogy a mi repjegyünk és vietnami kísérőinké (a három lány) nem ugyanarra a gépre szól. Nhan intézkedik. Egy jó órás út után délután érkezünk Da Nangba. Itt is busz jön értünk és mindjárt a Csam múzeumba megyünk. A csam az a nemzetség, mely ezen a vidéken élt, ill. él. Valaha önálló királyság volt, de egy hercegnőért eladták az országot a vieteknek, (jobb, mint a fehér ló?) mindez 7-800 éve történt.
A régi kultúra emlékeit, főleg kőszobrokat nézegetünk, melyeket nem a buddhista, hanem a hindu vallás ihletett. A múzeumban mindenütt háromnyelvű felirat (vietnámi, angol, francia). A múzeum után irány a szálloda. Az Amandánál szerényebb, és akad is néhány problémánk (nem minden szobában van meleg víz), de aztán lenyugodnak a kedélyek. Vacsorázni és esti városnézésre megyünk. Az étteremben csak mi vagyunk. Már sötét van, a városon kívülre megyünk egy magaslatra, ahonnan egy óriási, kivilágított, modern kori Buddha néz le a kivilágított városra. Séta Buddha
körül, fotózások, majd vissza a városba. Valahol az Illatos folyó partjánál megállunk, megcsodáljuk a fényben úszó hidakat. Beülünk egy kis vendéglő félébe, kókusztejet inni. Mindenki kap egy tetején és alján meghámozott, nagy zöld burokban lévő, a tetejénél kalapszerűen bevágott kókuszt – szívószállal. Ez a fiatal gyümölcs, melynek még nincs meg a nálunk ismert kemény barna, szőrős héja
– ill. az még halvány és puha. Az érett korában kemény kókuszt, mely még szintén lágy, ki lehet kanalazni. Késő este térünk haza.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmRWdjQXlmLWhLdjQ/edit?usp=sharing
9. nap április 29. kedd Hue – császárváros, császári sírok A szállodában nincs reggeli, ezért a mai út első állomása egy kis étterem, ahol reggelizünk. Ez még Da Nangban van. Aztán a dong ellátásunkat akarjuk biztosítani, sajnos az ünnep miatt a bankok zárva, így csak automaták vannak. Kicsit tartunk ettől, de azért hozzájutunk a pénzhez. A mai úti cél Hue, a volt császárváros, mely 1802 és 1945 között volt Vietnam fővárosa. Az út nagy részét a tengerparton tesszük meg, de azért rizsföldeket is látni, a híres bivalyokat viszont nem. Egy útszéli pihenőben egy pálinka főzőre hasonlító, szörnyű állapotú szerkezetet látunk, aztán kiderül, hogy ezt ők másra használják, valami kenőcsöt főznek benne. ( „Vietnami Balzsam”, ahogy azt nálunk ismerik.) Nhannal megegyezünk, hogy a múzeumi helyeken nem kell tolmácsolás, mert úgy tűnik mindenhol van angol felirat. A buszban felolvasom az útikönyv megfelelő oldalait. Hueba érkezve első utunk a Khai Dinh síremlékhez vezet. A síremlék nem európai értelemben értendő. Ez
a császár a XX. század elején uralkodott, így az épületek nem túl régiek, és nagyon jó állapotúak. Nagy lépcsősor vezet fel, aztán az udvaron kőszobrok, sárkányok, lovak, szolgák. Bent a fiatal császár szobra és fényképei, szentélyszerű termek és a síremlék, a sír több méterrel lejjebb.
A következő helyszín maga a császári palota, mely egy óriási területen lévő épületegyüttes, udvarokkal, parkokkal. Gyalog nem igen járható be, így elektromos kis kocsikkal szállítják a turistákat. Két kocsiban helyezkedünk el. A kocsik néhány nevezetesebb ponthoz visznek el, ott kiszállunk, körbenézünk, majd vissza a kocsira. Látjuk a tróntermet, a színház épületét, díszes udvarokat és kapukat, óriási bronz edényeket, néhol érdekes növényeket és szép virágokat. Vannak épületek, melyek elhanyagoltak, vagy romosak, a háború és az idő a császári udvart sem kímélte.
Kb. másfél óra a túra, a buszba visszatérve a csoport az ebéd kihagyása mellett dönt, mert rengeteget eszünk. Így tovább megyünk a Thien Mu pagodához. 1601-ben alapították, de a mai épület XIX. századi, hétemeletes. Szép az udvar, van egy óriási teknős szobor, színes őrző szobrok. A szentélyben egy buddhista szerzetes kongat egy nagy réz üstszerű edényt. Itt őrzik azt az autót is, mely a magát 1963-ban benzinnel felgyújtó szerzetest szállította Saigonban a tetthelyre.
Utolsó huei programként a Lang Tu Duc császári sírhelyet látogatjuk meg.
Ez az első programhoz hasonló, de ez a XIX. sz. második felében létrehozott épületegyüttes annál sokkal rosszabb állapotban van. Az óriási park viszont lenyűgöző.
Nem túl sok időt töltünk itt, megyünk vacsorázni.
A császárvárosban császári vacsora következik, Nhan vendégei vagyunk. Az étteremnek vagy egy jelmeztára, császárság korabeli ruhákkal – köpeny és fejfedő. Nhan azonnal beöltözik, a csoportból van aki követi, mások húzódoznak, de végül mindenki magára ölti a jelmezt. Rengeteg fotó, video készül.
A vacsorához már levetkőzünk. A felszolgálás külön látványosság, répából, tökből, uborkából faragott „szobrok” díszítik a tálakat, a szalvéták is remekül vannak hajtogatva. Vacsora után buszba, de még nincs vége a napnak. Hajóra szállunk, mely az Illatos folyón visz a város közepére. A hajó lehorgonyoz, mi pedig egy négytagú zenekar, illetve négy női énekes koncertjét hallgatjuk. A szöveget persze nem értjük, de az énekesek kifejezőek és nagyon szép hangjuk van, a hangszerek különlegesek, például egy egyhúros pengetős. A végén papírcsákóba tett gyertyát lehet úsztatni a folyón.
A mai este igazán hangulatosra sikeredett. Be a buszba, és irány Da Nang, haza. Későn kerülünk ágyba. https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmWjBRSXpLUHoySzQ/edit?usp=sharing
10. nap április 30. szerda – My Son és Hoi An A szállodába hozatunk reggelit, mindenki két tojást kap, teát, kávét. A mai első úti cél My Son, középkori csam település.
Ma is sokat buszozunk, ha nem is annyit, mint tegnap. A fogadóépületnél kiszállunk, onnan gyalog megyünk kb. egy kilométert. Ez egy őserdőből előásott, kb. 1500 éves csam település, az akkori császárság központja, melyet a franciák a XIX. század végén fedeztek fel. Miután a csamok eladták magukat a hercegnőért (lásd a 8. napot), a császári központ jelentőségét vesztette és elnéptelenedett. Minden épület égetett téglából készült. Telepszerűen helyezkednek el, az ABC betűivel vannak jelölve. Szent helyek és középületek egyaránt vannak, állapotuk változó, vannak nagyon jó karban lévők, de vannak csak nyomokban létezők is. Az itt talált szobrokat vitték a Csam múzeumba, melyet két napja láttunk. Mielőtt az épületek közé mennénk meg lehet tekinteni egy kis színpadon táncoló hölgyeket. Szóló, páros, négytagú táncok váltogatják egymást. Ma nagyon meleg van, minimum 35 fok, süt a nap. Napot eddig keveset láttunk, Ha Noi-ban egyáltalán nem, de ott is mindig legalább 30 fok volt. És persze pára. Most viszont rendesen izzadunk. Bejárjuk a területet, melyet a háború sem kímélt, látható egy nagy bombatölcsér is. Vissza a buszba, majd a csoport egyik fele ebédelni megy. Nhan kedvenc étele, borjú csíkok salátával (nem biztos, hogy tökéletesen írtam le) a menü. A többiek csak kávéznak.
Délután egy másik Da Nang közeli városba megyünk, ez Hoi An. Itt először egy fazekas negyedet keresünk fel. Ez nem skanzen, élő falu, élő műhelyekkel – bár így is fizetünk belépőt. Betérünk egy műhelybe, ahol közelről megnézhetjük a korongozással készülő edényeket. Sőt Terike ki is próbálja, és némi technikai segítséggel (korong forgatás) létrehoz egy maradandó értéket. A korong itt nem felül van, mint nálunk, hanem egészen lent, egy valaki lábbal hajtja, a másik ülve, guggolva formázza a tárgyat, tehát kétszemélyes a művelet. A fazekasság után a tengerpartot célozzuk meg, strandolás a cél. Sokat hezitálunk, meg időközben az idő is elromlott. Így csak annyi marad, hogy ruhában, mezítláb kisétálunk a tengerpartra. A vízben sokan fürödnek, az időközben eleredt eső ellenére is. A fürdést végül kihagyjuk. Vissza a városba, ahol még egyénileg teszünk egy jó órás sétát. Középkori kereskedőházakat lehet megtekinteni, melyek ma is állnak és működnek, de újabb üzletek is vannak, és természetesen piac is. Már este van, sötét, nagyon szép a kivilágított híd a kis folyó felett.
Vissza da Nangba, ahol már csak a vacsora a program egy szép teraszos étteremben. Nhantól elköszönünk egy csokorral, bár még találkozunk holnap vele.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmUEplYWpGRTdPYWs/edit?usp=sharing
11. nap május 1. csütörtök – Saigon Ma Saigonba utazunk, ezzel kezdetét veszi a „déli” program. Újra tojásreggeli a szállóban. Aztán megint egy kis fürdés a program, de megint eléggé hezitálósak vagyunk, így most is csak a séta marad a parton. Nagyon szép a part, a víz, egy nagy öbölnél vagyunk, a túlparton látni a város fölé emelkedő óriás Buddhát. A fürdés elmarad, vissza a szállodába, pakolás, meleg kézfogásokkal búcsúzunk a szállodai személyzettől.
Irány a reptér, de útközben még megtekintünk egy óriási ajándék és szobor boltot, csarnokot. Csillogó ásványokból faragott komplett asztal-szék garnitúrák is vannak, vázák, pici és nagy emléktárgyak – csodálatos. A szabadtéri részen szobrok, Ho Chi Minh és Lenin is megvásárolható. Aztán tényleg irány a reptér, ahol megint van valami zűr a járat körül, de Nhan megint intézkedik. Tőle elbúcsúzunk, Tao jön velünk Saigonba. https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmTkNpVEo1SEhId28/edit?usp=sharing
Ez is egy kb. egyórás út. Phuc vár bennünket a reptéren, mi megint egy HMTE-s magyar zászlóval vonulunk. A lányok Phuctól is rózsát kapnak. Egy szép nagy busz visz bennünket a Vien Dong Hotelba, a belvárosba. Az egész déli programot egy utazási iroda szervezi nekünk Phuc közreműködésével, így egy idegenvezetőnk is van. Fiatal, angolul jól beszélő srác, tudja, hogy a Duna folyik Budapesten, bár még nem járt ott.
Útközben már látszik, hogy Saigon (hivatalosan Ho Chi Minh City) világváros, nagyobb a nyüzsgés, több a felhőkarcoló, és jobban hasonlít Európára. A szálloda kiváló. Az étteremben gyülekezünk ebédre. Előtte Phuc köszönt bennünket, Ő meg kap tőlünk egy ajándékcsomagot, olyat, mint a többiek Ha Noiban, prémiumként a magyar zászlót, 4 doboz Dreher sört (ezt kérte), valamint egy kis flakon pálinkát. Az ebéd bőséges, vietnami sokfogásos.
Délután szabad program, egyénileg megyünk Saigont felfedezni. Mi Ildivel hármasban. Saigon nagyobb, gazdagabb, és persze drágább is, mint Ha Noi. Phuc szerint sokkal egészségesebb is a levegője. A szálloda mellett egy óriási park van, ennek mentén indulunk, megtaláljuk a fő piacot, majd egy kisebb folyó mentén elgyalogolunk a Saigon folyóig.
Robogóból itt is rengeteg van, az utak szélesek, így 8-10 is elfér egymás mellett. Olykor négyen –öten is ülnek egyen, ebből két-három a gyerek.
Van egy modern felhőkarcoló helikopter leszállóval, mely tálcaként nyúlik ki a felfelé keskenyedő épület oldalából. Semmi kétség, Saigon világváros. Visszasétálunk a szállodába, aztán jön értünk a busz és idegenvezetőstül megyünk vacsorázni. Az ebéd nem volt régen, így megint nagyon tele vagyunk. Majd haza, és az első saigoni éjszaka. (Itt még a kifli is aluszik?)
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmSi1EY0gzYVpmUU0/edit?usp=sharing
12. nap május 2. péntek – Mekong delta A Mekong Dél-kelet Ázsia legnagyobb folyója, 2 nagy és 7 kisebb ágra bomlik a tenger előtt. A mai úti cél az északi nagy ág megtekintése My Tho városka közelében. A szállodában sokan laknak, az étterem teli van a reggelinél, és minden eddiginél bővebb a választék. A busz és az idegenvezető jön értünk, Phuc is velünk tart feleségestől.
Buszozás közben a táj hasonló, mint észa--kon, többnyire lapos sík vidék, sok a rizsföld (itt háromszor aratnak) Főleg a falvakon látszik, hogy Vietnam azért szegény ország, de óriási ellentmondások vannak. A gyönyörű, többemeletes, de keskeny új házak jól megférnek a lerobbant, régi, toldozottfoltozott földszintes házacskák mellett. De ezek majd mindegyike is valami üzlet, sokszor csak egy kirakott asztallapnyi kétes külsejű innivalóval. Megérkezünk a városka kikötőjébe, hajóra szállunk. Fedeles, de nyitott 15-20 személyes hajó, csak a mi csoportunk van rajta. A folyó több Duna-szélességű. Egy érdekes zöld növény úszik a vízen mindenhol, ezt disznóknak adják. Kiszállunk egy Hoa Nhan nevű helyen, kikötő nincs, csak egy kis móló. Hogy szigeten, vagy szárazföldön vagyunk-e nem tudom, de innentől kezdve programok és árusok sorozatával találkozunk. Árulnak bőröket és mézet, kóstolunk teát zenei
kísérettel, és aki bátor nyakába vehet egy kígyót is. Sasó ezt megteszi, azzal bíztatja a kígyót, hogy „nem eszlek meg” . Ha a kígyó tudná Sasó vasárnapi ebédjét… Phuc is bátor, ő is kígyózik. Közben mindenféle egzotikus gyümölcsfát is látni, sose tudtam, hogy az ananász egy picike, fél méter magas növényen terem.
Elérkezünk egy kanálishoz, ahol csónakok várnak bennünket. 3-4 fő fér bele egy hosszú, keskeny csónakba, melyet ketten hajtanak. Maga a csatorna is igen keskeny, néha jönnek azért szembe is, körülöttünk őserdő. Talán negyedóra az út, kiérünk a főághoz, ahol már vár a hajónk. Felszállunk, a hajó átszeli nagyjából keresztben a folyót – legalább 2 km széles – majd kikötünk. Elindulunk az őserdőbe, aztán nem sokára az érett kókusz feldolgozását mutatják be. A késztermékből vásárolni is lehet, nagy a zsúfoltság a pultnál. Phuc felfedezi, hogy van kígyópálinka is – ez egy nagy üveg, melyben a szeszen kívül kígyók is vannak az oldalán körbetekerve.
Páran megkóstoljuk. Lehet, ez is a program része, mert nem fizetünk. Lehet látni, hogy a vékony rizstésztát hogy csinálják, ill. szárítják a korábban már említett tekercsek alapanyagát. Nagyon vékony kerek tészta lap, amibe aztán beletekernek valami húsfélét.
Érdekes növényekben, virágokban itt sincs hiány. Átkelünk egy kis fahídon, a túloldalt lovas szekerek várnak ránk. nem tart soká, kb. fél kilométert megyünk, leszállunk, megérkeztünk az étteremhez. A szokásos sokfogásos vietnámi ebéd, az indító fogás az elefántfül – hal. Élére állítva van a tálon, a pincérek nylonba bujtatott kézzel fejtik le a hal húsát és rakják a tányérunkba. Ebéd után a hajóval, majd a busszal vissza Saigonba. Útközben borzasztó eső – ez a monszun ? – tör ki, az utakon helyenként 20-30 centis víz áll, a robogók bajban vannak. Mire nagy nehezen a városba érünk (óriási forgalom, dugók) az eső eláll, mi megállunk egy manufaktúra előtt. Festett tálak, képek, használati tárgyak, de komplett szekrény is kapható. Megcsodáljuk, hogy a képeken a fehér mezők hogyan alakulnak ki tojáshéjból. Vásárolunk.
Aztán busszal haza, van egy kis szabad idő este. Most a város belseje felé megyünk, ragyogó kivilágítás mindenütt, a világváros közepén járunk. Persze egy két sarokra innen itt is a földön ülnek, ott kártyáznak, apró sámliról esznek, ugyanúgy mint északon. De a nyugati világ immár kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Még a francia időből vannak szép épületek, templom, szálloda, opera, stb. Hazamegyünk, aztán busszal megint vacsorázni valahová. Minden alkalommal máshol eszünk, véletlenül sincs kétszer ugyanaz az étterem. https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmS2cyVFlNbGxEYjQ/edit?usp=sharing
13. nap május 3. szombat – Saigon A szokásos kezdés reggelivel, és a buszunk érkezésével. A mai nap helyben maradunk, saigoni városnézés következik. Elsőnek az amerikai háború emlékmúzeumát tekintjük meg. Egy háromemeletes nagy épület a belvárosban. Az udvaron amerikai vadászgép, helikopter, tank és egyéb harci jármű. Az épület három emeletén van kiállítás, egy óránk van a nézelődésre. Érdekességek és borzalmak váltakozva. Annak idején a világ sok helyén voltak tiltakozó tüntetések, több magyar dokumentum is van, tüntetésről újságkivágás, szolidaritási plakát, stb. Látni lehet a világ egyik leghíresebb sajtófotójának negatívját (meg persze a képet is), egy ruhátlan kislány szalad és sír az út közepén a napalm támadás után… Annak idején ez tőlünk nagyon távol volt, vietnami évfolyamtársainknak viszont a napi hírek az otthonukról. Közben eltelt 40 év, itt új nemzedékek nőttek fel, a háború már csak kevesek emléke, az élet győzött a háborúk felett. Gyalog sétálunk tovább egy parkon keresztül a közeli Elnöki Palotához. Annak idején ez volt Dél Vietnam hatalmi központja, egészen 1975. április 30.-ig. Az egyesüléssel funkcióját vesztette, ma kulturális centrum és néhány korabeli szobát meg lehet tekinteni. Hivatalos neve Újraegyesítés Palotája. (ekkor egyesült Észak és Dél Vietnam, és lett újra egy ország) A palota előtt a parkban közös fotó – Tao megint velünk van – aztán végigjárjuk az épületet. A fenti teraszról látni, hogy hová dobtak bombát az észak vietnámi gépek, melyek aztán a háború végét jelentették. A palota után tovább gyalog, megtekintjük a Notre Dame templomot és a főpostát. Mindegyik francia építés.
Buszba szállunk és ebédelni megyünk egy belvárosi elegáns étterembe. Ebéd után pedig a város egyik másik részébe tartunk, egy kínai templomot tekintünk meg. (Hoi Quan). A korábbiakhoz képest valamivel nagyobb, az idegenvezető a történetét is mondja. Rengeteg kerámia dombormű díszíti a belső udvarban a
két oszlopos csarnok tetejét, és a szentély, valamint a kapu tetejét is. Az eddigi legdíszesebb templom, amit látunk.
A városnézés véget ér, megyünk haza, de vacsoráig most is van egy kis szabad idő. Nem sok, mert ma korábban megyünk vacsorázni, holnap ui. hajnalban kelünk, irány Kambodzsa. Felfedezzük a szállodánktól nem messze a Duna szállodát, homlokzatán a magyar címerrel. https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmenc0ZjFjUjhWNUU/edit?usp=sharing
14. nap május 4. vasárnap – Utazás Angkorba Eredetileg repülővel akartunk menni, de az ünnepek miatt Chien, aki a belső repülőjáratokat is intézte, nem kapott erre az időpontra jegyet, így maradt a buszos utazás. Ez még valamikor márciusban volt, akkor még nem tudtuk mire vállalkozunk. A Saigon – Angkor (Siem Riep a jelenlegi város) távolság kb. 450 km. Európai mércével ez nem sok, na de itt… 5-kor van találka a szálló halljában. Új idegen vezetőnk van, aki a határig jön majd velünk. Elhelyezkedünk, szundítunk. Hét óra felé állunk meg valahol jóval Saigonon túl – reggelizni. A szokásos vietnami húsos levest kapjuk.s Aztán nem sokára a határhoz érünk. Az idegenvezető elbúcsúzik, többet nem látjuk. A buszról le kell szállnunk, a csomagjainkkal átmenni a szokásos csomagvizsgálón. A kambodzsai oldalon új, khmer idegenvezetőt kapunk, aki folyékonyan, de nehezen érthetően beszél angolul. Visszaszállunk, de az útleveleinket nem kapjuk vissza. (vagy a határon marad, vagy az idegenvezetőnél – ez nem derül ki) Vietnam fejlődik, de azért még szegény ország, viszont Kambodzsa maga a nyomor. A háznak nevezett fából, pálmalevélből készült tákolmányok, borzasztó állapotú járművek, sovány tehenek, az itt is mindenhol jelenlévő kereskedés iszonyú állapota valami olyan szint, ami Európában nem látható. A „balkáni” az itt luxus kategória lenne. Ugyanakkor égbekiáltó ellentmondás, hogy a gazdagság itt is jelen van, ragyogó új házak tűnnek fel a putrik között. Idegenvezetőnk szerint Kambodzsában az őslakos khmerek vagy parasztok, vagy állami alkalmazottak. Minden üzletember kínai vagy thai. Első megállónk egy benzinkútnál van. Az itteni üzlet légkondicionált, sok minden kapható, a dollár és a dong egyaránt megfelelő fizetőeszköz. (kambodzsai pénzünk nincs is) A szomszéd buszt öt-hatéves gyerekek rohanják meg egy gatyában, pénzt kéregetve. Mi ezt megússzuk, csak a sóvárgó tekinteteket látjuk. Megérkezünk egy nagyobb városba Kampong Cham, ahol teherautókon embereket szállítanak, a jövő heti választások kampányaként. Ebédre állunk meg. Nem fedezünk fel sok különbséget a vietnami és kambodzsai konyha között. Ebéd után tovább. Az út eddig, ha nem is volt jó, de azért elfogadhatóan lehetett menni. Az aszfalt viszont most elfogyott, az út valamilyen vöröses anyagból van összepréselve, mintha salak lenne. Iszonyatos kátyúk vannak, alig
haladunk, csoda, hogy a busz bírja. Település nagy ritkán, ha van, a nyomor változatlan. Megállunk egy útmenti kávézónál. A légkondis busz után a klíma szörnyű, nagyon meleg van, viszont nem ráz. A következő megálló egy ezeréves hídnál van, ami egy kis folyón ível át. Nagy boltíveket akkor nem tudtak rakni, így nagyon sok lába (lyuka) van a hídnak. A busz kikerüli, aztán zötykölődünk tovább. Sötét van, mire megérkezünk Siem Riep-be, (a 450 km kora reggeltől este 8-ig tartott!!) mindjárt egy óriási önkiszolgáló étterembe. Angkor rengeteg turistát vonz, úgy látszik csak így lehet az étkezési igényeket kielégíteni. Óriási a választék, vacsora közben a színpadon táncosok és énekesek szórakoztatnak bennünket. Irány az Angkorland szálloda, melyre semmi panasz nem lehet, és nem is rázkódik. (sajnos ezt az útvonalat a szokásos módon nem tudjuk megnyitni, túl nagy a fájl)
15. nap május 5. hétfő – Angkor Angkorról már rengeteg minden megjelent, így most nagyon röviden csak annyit, hogy a X. – XIII. sz. közötti khmer birodalom uralkodói által épített paloták, templomok, ill. teljes városok maradványait az őserdőben a XIX. század közepén fedezték fel a franciák. Ma óriási területen rengeteg épségben lévő épület ill. maradvány található – a turisták számára ebből néhány látható egy rövid látogatás alatt. Egész kambodzsai kitérőnk központi eleme a palota együttes megtekintése. Angkor a vietnami My Son-hoz hasonlít, vagy inkább az utóbbi az előbbihez, ui. Angkor nagyságrendekkel nagyobb. My Son téglából épült Angkor viszont kőből. A szállodában normál kelés, reggeli, aztán a mai városból (ez Siem Riep) irány busszal a múltba – ez Angkor.
A busz egy nagy parkolóban kitesz bennünket az egyik legfontosabb, legnagyobb és leglátványosabb épület előtt. Az Angkorról szóló fotók is elsődlegesen ezt az épületet mutatják (a szakirodalomból: Szurjavarman király építtette Angkorvat nevű fővárosát 1113 és 1150 között) Bár még korán van, igen nagy a meleg máris. Sétálva indulunk a hosszú bevezető úton, mely egy keskeny csatornán is átvezet. Majd a külső fal kapuján – több is van – megyünk át. Folytatódik a bevezető út, korláttal, szobrokkal, elérjük a belső udvart, melybe újabb kapun lépünk be. Mindenütt szobrok, faragások a falon. Idegenvezetőnk hosszan magyarázza az egyes képek jelentését, a történeti hátteret. A helyszín a hindu vallás szellemében készült, a képek többnyire istennőket ábrázolnak. Aztán tágas udvarokba megyünk be, de valami miatt a magasban lévő templom bejáratot elkerüljük. Az túlzás, hogy bejárjuk az épületegyüttest, de azért főbb elemeit látjuk. Majd a hosszú bevezető úton visszaballagunk a parkolóba. Borzasztó a meleg, közel lehet a 40 fokhoz.
Egy belső kis buszba szállunk át, irány egy másik templom együttes, de itt nagyon kevés időt töltünk, csak kívülről nézünk rá. Megint busszal tovább, útközben is látni épületeket, romokat. Harmadik helyszínünk
igen érdekes, egy olyan épületegyüttes, melyet szó szerint birtokba vett az őserdő, az óriási fák átnyúlnak a falakon, ráfonódnak a kövekre. Az épületek itt többnyire romosak, tetejük már nemigen van. Különleges látvány, különleges élmény.
Egy negyedik helyszínt is megnézünk, egy téglalap területen fekvő, egymáshoz kapcsolódó épületek sora. Én végigmegyek rajtuk – közben a többiek már visszafelé indultak. Rám kelljen várjon a busz. A belső kis busszal a bejáratig, majd onnan a sajáttal a szállóba. A látogatás nem volt túl hosszú, némi hiányérzetem is támadt – bár a rettenetes meleg valóban riasztó volt. Ebéd egy étteremben, majd pakolás, irány vissza, azaz Phnom Penh, a kambodzsai főváros.
Az út visszafelé ugyanaz a borzalmas minőségű, amin jöttünk. Megállunk ugyanannál a kávézónál is, még mindig nagyon meleg van. Később estefelé, újra megállunk valahol egy kis pihenőre. Ez már egy másik, a főváros felé kanyarodó út mellett van. Egy kis piacnál vagyunk, ahol bőséges sült rovar kínálat van. Hát a kígyó még igen, de a rovar az már nem, csak nézegetjük, fotózzuk. Közeledünk a fővároshoz, besötétedett, az út most már lényegesen jobb, haladunk. Az utazási iroda, ill. az idegenvezetőnk a phnom penhi Kaszinóba kalauzol bennünket.
Bemegyünk, óriási csillogás, igen nagy a tömeg, mindenféle ázsiai (mi nehezen teszünk különbséget köztük) ül a rulettnél, a kártyaasztaloknál, a játékgépeknél.
Negyedórás körbenézés után kijövünk.
Az út túloldalán áll a busz, ahol már a nyomor érződik a csillogás helyett.
Nem emlékszem a vacsorára, de biztos volt, aztán irány a szálloda.
https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmVVotTGFKT05mRzA/edit?usp=sharing
16. nap május 6. kedd – Phnom Penh, aztán újra Saigon Reggeli, aztán be a buszba, irány a Királyi Palota. Hosszan tekergünk a phnom penhi utcákon. Itt jóval kevesebb a robogó és több az autó. A belváros tágas, rendezett, kulturált – már semmi nyoma a három évtizeddel ezelőtt (kicsit több) működő terrornak. Idegenvezetőnk mutatja a jelenlegi miniszterelnöki házat, a körítésből kiderül, hogy nem feltétlen korrupció mentes az ügy. Egy nagy tér közepén emlékmű, a terror alól felszabadult nép/ország dicsőségére.
Megérkezünk a királyi palotához, kiszállunk. Nyomorék koldusok jönnek kéregetni (lehet, hogy ők még a terror áldozatai?) Bemegyünk, királyhoz méltó itt minden, az épületek, a park, még a fák is. Gyakorlatot tartó őrség jön velünk szembe, civilben vannak, mindegyikük kezében egy rúd, valami szimbólummal a tetején.
Először egy „fő” épületbe megyünk, a cipőt le kell vetni. Egy nagy csarnok az épület, ez tk. a trónterem, amit ma is használnak hivatalos alkalmakra. Szobrok, Buddhák, tükrök, képek, kincsek, arany – egy nyomorgó ország gazdagsága. Több épületbe nem megyünk be, kivéve egy kis Buddha szentélyt. Az épületek között sétálunk. Mindegyik tökéletes állapotban van, egységes stílust képviselnek a tornyaikban és a díszítéseikben. Az összhatás elragadó, fenséges, hogy stílszerűek legyünk. Kb. másfél órát töltünk bent.
Az út végén egy kis zenekar szólaltat meg helyi dallamokat. Vissza a buszba, a következő cél a piac, ahol van egy óra szabad bóklászás. Itt is minden kapható az élelmiszertől kezdve a ruházaton át a faragott Buddháig.
Ebéd egy japán étteremben. 4 fős asztalokhoz ülünk, mellettünk futószalag, amiről tetszés szerinti dolgokat lehet levenni, levesbe rakni, vagy magában enni. De azért van egy kisebb, normál, önkiszolgáló részleg is.
Csomagolás, aztán irány Saigon. Errefelé jobbak az utak, gyorsabban haladunk. A nyomor és a gazdagság váltakozása viszont errefelé is változatlan. Elérjük a Mekong folyó valamelyik
ágát. Híd nincs, kompolni fogunk, de várni kell. Nem szállunk ki, de a buszt körbeveszik a helyi piacosok. Az egyik nő mutatja, hogy milyen finom az élő bogár, lábait és a kemény páncélját letépi és jóízűen elfogyasztja. Kínálja az ablakon keresztül a többit, hiába.
Jön a komp, átkelünk – borzasztó tülekedés van a járművek között – de megússzuk. Elérünk a határhoz, elbúcsúzunk az idegenvezetőnktől, visszakapjuk útleveleinket, majd a vietnami oldalon egy újabb idegenvezető száll föl. Angolul üdvözöl bennünket, de aztán az angol kérdéseket nem érti. Az idő előrehaladt, lassan este van. Eredetileg Phuc 7-re invitálta a társaságot egy búcsúvacsorára. Telefonon egyeztetünk, hogy késünk. Végre megérkezünk újra saigoni szállodánkba, ahol megőrizték nagy csomagjainkat. De most újabb szobaosztás következik, máshová kerülünk. Sietni kell, mert vár a busz és vár Phuc. Messzire megyünk, legalább félórát buszozunk, már közel vagyunk a helyszínhez, de egy rendezvény miatt nem tudjuk megközelíteni. Több kör és némi gyaloglás után azért célba érünk. Phuc már nagyon vár bennünket, nejével és unokájával, Tao is itt van. Elhelyezkedünk, körbe jár egy konyakos üveg. Phuc köszöntőt mond. Ő is kifejezi, hogy a vietnami csapat (tehát akik ebben az időben velünk együtt koptatták a BME padsorait) mennyire szereti Magyarországot, milyen hálás a magyaroknak, mennyire értékeli a korabeli szolidaritást. Erre a köszöntőre is válaszolni kell, megint csak a rendkívül szívélyes fogadtatást és vendéglátást hangsúlyozom. Külön koccintunk Phuc-al. Aztán egy meglepetés. Edit a csoport nevében nekem köszöni meg az otthoni és az itteni szervező munkát. Kapok egy hindu istennő szobrot, aztán meg egy kézzel festett, tojáshéjjal kirakott tálat. Én azt köszönöm meg a csoportnak, hogy nagyon jó volt velük együtt lenni, összetartó, egymás iránt lojális volt mindenki, nem volt nehéz dolog vezetni őket. Orsival együtt meghívjuk a teljes csapatot nyár végén székesfehérvári otthonunkba, egy kerti partira. Hamarosan vége az estének, indulunk haza. https://drive.google.com/file/d/0B_F-4CmQg3xmTkVxTHdfVzlIcWc/edit?usp=sharing
17. nap május 7. szerda – Saigon és indulás haza Ma este indul vissza a repülőnk, délelőtt, szabad idő van. Reggel a szállodában elszámolok az utazási iroda képviselőjével (csinos fiatal hölgy) a „déli” program költségeivel. Egy egész köteg zöldhasút adok át. Korrekt szolgáltatás, korrekt árak, korrekt elszámolás. Phuc is jelezte érkezését, de valami dugó miatt nem ért ide. Később mégiscsak befut, mi a piacra akarunk menni, ezért elvisz – pontosabban vitet a fia kocsijával a fia sofőrjével - bennünket oda, bár ez nincs olyan messze. Segít a kávé és tea vásárlásban, így jóval olcsóbban jutunk hozzá. Rizspálinkát és gyümölcsöket veszünk még.
Hamar eltelik a délelőtt, délben még egy közös ebéd, megint a busz visz bennünket, és visszakaptuk a kezdeti idegenvezetőnket, akivel harmonikus viszonyunk volt. Most egy kínai, önkiszolgáló étteremben vagyunk. Már a csomagjaink is buszon vannak. A délutánba be volt tervezve még egy bevásárló központ (európai módra), de az idegenvezetőnk szerint az teljesen másfelé van. Így idő előtt elindulunk a reptérre. Hosszú várakozás, várjuk Phuc-ot, aki azt mondta kijön. De nem érkezik meg (később emailen tisztáztuk, valami félreértés volt itt, mert kint volt), így végül is beállunk a sorba becsekkelni. Helyi idő szerint 18:45-kor felemelkedünk. Következik a sokórás, unalmas, nehezen kibírható repülés Dohába. Az időeltolódások miatt „csak” este 11 van, mikor megérkezünk. Továbbutazás csak holnap reggel, ezért a Qatar egy éjszakai szállást biztosít számunkra. Az ezt tanúsító papírral megyek az egyik pulthoz, onnan továbbküldenek, aztán megint tovább, de végül is eljutunk a buszhoz, mely elvisz a szállodába – csak az úti csomag van nálunk. Másnap van, mire ágyba kerülünk.
18. nap május 8. – újra itthon Hajnali fél 5 –kor kelünk, majd megyünk reggelizni. (abnormális idő a reggelihez, de ez van). Fél 6-kor jön értünk a reptéri busz, már világos van. Itt csak új épületek vannak, mindegyik szinte ugyanolyan, világos színű. És persze építkeznek mindenhol. Annyira nem megnyerő, de ilyen egy újgazdag állam fővárosa.
Újabb, kb. ötórás repülő út után landolunk Ferihegyen. Itthon vagyunk. Két és fél hete nem voltunk itthon, óriási élményekkel lettünk gazdagabbak – ezt gondolom egy életre.
Csomagok, búcsúzkodás, puszik, elválás, de nyár végén találkozunk!
