VI. TÉTEL ARISZTOTELÉSZ (384-322) KOZMOLÓGIÁJA, FILOZÓFIAI ISTENTANA ÉS ANTROPOLÓGIÁJA A thrákiai Sztageiroszból származó görög filozófus Platón tanítványa volt. Platónnal ellentétben azt tanította, hogy az ideák csak a dolgokban vannak meg, azaz elkülönülten nem állnak fönn. Főbb művei: Katégoriai (Kategóriák); Próté philoszophia (Első filozófia) vagy Metaphüszika (Metafizika); Phüszika (Fizika); Peri pszükhész (A lélekről) stb.
Arisztotelész 6.3 Arisztotelész kozmológiája A természet (gör. phüszisz) azoknak az anyag-forma összetettségű létezőknek az összessége, amelyek változásra képesek, és amelyek ténylegesen változásra irányulnak. Az élőlényekben a formát entelekheia-nak nevezzük. Az entelekheia (gör. en = -ban, -ben; telosz = cél; ekhein = birtokolni) olyan program, amely magában hordozza célját és a cél eléréséhez szükséges erőt. Így az élőlény benső elvénél fogva folytonos mozgásban van meghatározott célja felé (Phüszika 199 b). Az akadálytalanul működő természet nem tesz semmit ésszerűtlenül és céltalanul (vö. Peri ouranou 271 a). A kozmosz örök (kezdet nélküli), rendezett világépítmény. A fajok állandóak, s csak az egyedek cserélődnek. Az idő a változások mértékszáma a megelőző és a következő szerint (Phüszika 219 b). Az időélmény tehát föltételezi a számláló lelket. E nélkül ugyanis csak az idő objektív alapjáról beszélhetünk (Phüszika 223 a). A tér a helyek együttese. A hely „a test első mozdulatlan határa a körülzárttal szemben” (példa: a folyóban úszó hajó a két mozdulatlan part közti helyen van). A világmindenség tere véges. Arisztotelész szaktudományos jellegű világképe szerint a világmindenség gömb alakú. Közepén helyezkedik el a gömb alakú és nyugalomban levő Föld, amelyet 55 (más értelmezés szerint: 47) koncentrikus csillagszféra övez. Ezeket az állócsillagok szférája zárja le. Az állócsillagok szférája egyenletes körmozgást végez. A világmindenség holdfölötti részében a körmozgást leszámítva nincs változás. A holdalatti világ, a természet, a keletkezés és a pusztulás területe.
2 Erre a felfogásra építette később az egyiptomi Ptolemaiosz (2. sz.) az úgynevezett földközpontú (görög-latin eredetű szóval: geocentrikus) világképet, amely egészen Kopernikusz († 1543) fellépéséig uralta a csillagászati gondolkodást
6.4 Arisztotelész filozófiai istentana Arisztotelész három istenérve a mozgásból, a pusztulásra képes létezőkből és a világ rendjéből indul ki. α) A mozgásból vett istenérv felépítése: 1. A világban van mozgás. A filozófus szerint a mozgás nem csupán a helyvagy helyzetváltoztató mozgás, hanem a tág értelemben vett változás: a lehetőségi létnek a megvalósulása (ez történik például egy nyelv megtanulása közben, a magzat fejlődése során, a víz felmelegedésének folyamatában stb.). 2. Mindazt, ami mozog (változik) más mozgatja. Az önmozgás esetében a forma mozgatja az anyagot. A mozgatók és mozgatottak kétféle sorát különböztethetjük meg: az empirikus mozgatók sorába az érzékelhető létezők tartoznak; ezektől különböznek az érzékfeletti (görög eredetű szóval: metempirikus) mozgatók, amelyeket csupán szellemünkkel tudunk megragadni, mert érthető programok (szerkezeti és működéstörvények) gyanánt érzékeink számára elérhetetlenek. Megjegyzés: a számítógépes programokat sem érzékeljük, hanem megértjük (ne tévesszen meg bennünket az, hogy a programokat a felhasználó kedvéért az informatikusok érzékelhetővé is teszik; önmagában véve ugyanis a program nem érzékelhető, hanem érthető összefüggés).
3 3. Mivel a metempirikus mozgatók sorában nem mehetünk a végtelenbe, fel kell tételeznünk valamiféle első mozdulatlan Mozgatót, akit Istennek nevezünk. Ha valamilyen konkrét és rendezett mozgás mozgató okait keressük, nem csak az empirikus mozgatók vonalán, hanem az érzékfeletti mozgatók irányában is tájékozódnunk kell. Minthogy filozófus feltételezése szerint a világ örök, az érzékelhető mozgatók és mozgatottak sora képességileg végtelen, vagyis ebben az irányban tehát nem találhatjuk meg az első mozgató okot. Más a helyzet az érzékfeletti mozgatók esetében. Az érzékfeletti mozgatók közé tartoznak a részleges kozmikus rendszerek struktúrái vagy programjai. E tiszta „formákat” (csupán érthető, de nem érzékelhető programokat) Arisztotelész a szimbólumok nyelvén a Nap (Phüszika 194 b), a csillagok mozgatói (Metaphüszika 1073 a), az istenek (Metaphüszika 1074 b) vagy a szférák mozgatói (Metaphüszika 1074 a) nevekkel jelöli. A világmindenség egységes rendje azt mutatja, hogy e formák egyetlen célra irányultan tevékenykednek. Ezért föl kell tételeznünk, hogy összehangolt mozgató tevékenységük alapja az egyetlen mozgatatlan mozgató (Metaphüszika 1074 a; Phüszika VII, 1), vagyis Isten. A filozófus szerint az érthető programok sora azért nem lehet kezdet nélküli, mert ha itt is a végtelenbe mennénk, a konkrét mozgásra nem kapnánk magyarázatot. Márpedig Arisztotelész meggyőződéssel vallja, hogy a valóság érthető: azaz mindarra, ami a világon van és történik, elvileg értelmes magyarázatot lehet adni. Az alábbi ábrán a konkrét mozgást (pl. magzati fejlődést) az X képviseli, az empirikus mozgatókat (molekulákat, sejteket stb.) a horizontális irányú vonalak jelzik, az érzékfeletti mozgatókat vagy érthető programokat (az anyai szervezet, az ökológiai rendszer, a naprendszer stb. logikáját) pedig a vertikális irányú vonalak jelképezik:
4 β) A pusztulásra képes létezőkből kiinduló érv felépítése: 1. A világban vannak pusztulásra képes létezők. Ezek jellemzője az, hogy képesek formájuk elvesztésére, s a napfényre kitett jégtábla olvadásához hasonlóan ténylegesen is sodródnak a pusztulás felé. volna.
2. Ha a világ csupán ilyen létezőkből állna, a világ már régen elpusztult
3. Mivel a világ létezik, fel kell tételeznünk valamiféle feltétlenül (görög eredetű szóval: apodiktikusan) szükségszerű alapot: a pusztulásra képes létezők nem léteznének, ha nem volna valamiféle szükségszerű valóság (vö. Metaphüszika 1050 b). Ezt az alapot Istennek nevezzük. Az anyag-forma összetételt biztosító szükségszerű alapot az empirikus világban (a mozgató okok horizontális vonalán) nem találjuk meg. A mozgató okok vertikális irányában elhelyezkedő érzékfeletti formák (a különféle programok és érthető szerkezetek) csak tényszerűen (görög eredetű kifejezéssel: asszertórikusan), azaz nem feltétlenül szükségszerűek, mert mástól függően tevékenykednek (Metaphüszika 1050 b). Kell tehát lennie valamiféle végső alapnak, amely másképpen nem lehet, mint ahogyan van (vö. Metaphüszika 1072 b). Ez a végső, feltétlenül szükségszerű alap az Isten. γ) A világ rendjén (a természeti létezők célirányos tevékenységén) alapuló istenérv felépítése: 1. A világ rendje a hadsereg rendjére emlékeztet (vö. Peri ouranou I, 10). 2. E rend végső oka nem a dolgok természetében, azaz nem a természet törvényeiben keresendő, mert a törvények csak a lehetőségeket szabják meg a dolgok számára, de hogy a lehetőségek közül melyek valósuljanak meg, azt nem a törvények írják elő (vö. Metaphüszika 1075 a). 3. A dolgok célirányos tevékenységének és a világ rendjének végső oka csak az isteni Ész (gör. Nousz) lehet (vö. Metaphüszika 984 b). Arisztotelész tanítása az isteni természetről: az első mozgatatlan Mozgató tiszta valóság, aki célként mozgatja a világ létezőit (Metaphüszika 1071b; 1074a). Ő a magamagát gondoló ész (gör. hé noészeósz noészisz), akinek tevékeny léte csupa boldogság (Metaphüszika 1074 b; 1072 b).
5 Megjegyzés: előfordul, hogy a filozófus istenekről beszél. Ilyenkor valószínűleg a mítosz nyelvét használja, hiszen a Metaphüszika-ból világos, hogy csak egyetlen valódi Isten lehetséges (vö. 1072 b; 1074 a). 6.5 Antropológiája Az ember értelmes forma (lélek) és „első anyag” egysége. A filozófus tehát elutasítja a platóni dualizmust: az ember nem két önálló létezőből (tudniillik önálló lélekből és önálló testből) áll, hanem két egymásra utalt metafizikai lételvből. E két metafizikai lételv egysége alkotja a konkrét embert, akinek testi és szellemi megnyilvánulásai vannak. A lélek a test formája, azaz a test érthető és önmagáról is tudó szerkezete (vö. Peri pszükhész 412 a; 414 a stb.). – Az arisztotelészi antropológia a korabeli ideológia jegyeit is magán viseli. A filozófus úgy gondolja például, hogy a nő nem teljes értékű ember: a nő beteljesületlen entelekheia, elrontott férfi (Peri dzóón geneszeósz 737 a). Az ember valóságát jelképező ábrán a szaggatott vonal a filozófiai értelemben vett anyagot szimbolizálja, a folyamatos vonalú nyíl pedig a formát (a szellemi lelket). A két lételv egysége alkotja az ember valóságát, akinek testi és szellemi megnyilvánulásai vannak.
Az emberi lélek szellemi forma, azaz olyan entelekheia, amely képes a filozófiai értelemben vett öntudatra, a szellemi belátásra (a lényeglátásra), és nyitott a valóság egészére (a Lét teljességére). A filozófiai értelemben vett öntudat nem keverendő össze a köznapi értelemben vett empirikus éntudattal: az állat is érzi önmagát, „tud önmagáról” (a majom például felismeri magát a tükörben), de nem tudja azt, hogy tud. A filozófiai értelemben vett öntudat azt jelenti, hogy a tudó szellem alanyként (latin eredetű szóval: szubjektumként) van jelen önmaga számára: tudatában van ismerettevékenységének. Az ilyesfajta éntudatnak – amelyben a tudó én benne is van ismerettevékenységében, ugyanakkor felette is áll annak – az állatok semmilyen jelét nem mutatják: az ember pl. nemcsak beszél, hanem beszéd közben kijavítja nyelvi hibáit, vagy nyelvtankönyvet tud írni a saját beszélő tevékenységéről.
6 A lélek képességei (gör. dünameisz) által tevékenykedik (Peri pszükhész 413 a). A képességek másodlagos formák, érthető szerkezetek: így például filozófiai értelemben véve a hallás képessége nem a fül, hanem a fül érthető szerkezete, működési elve, azaz formája. Az emberi lélek képességei Arisztotelész szerint:
Az emberi lélek vegetatív szintű képességei: az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás képessége. Az érzéki szintű képességek: az érzéki észlelés (külső érzékek, központi érzék, fantázia, emlékezet), az érzéki törekvés és a helyváltoztató mozgás képessége. A kifejezetten emberi képességek: az (alkotó vagy cselekvő és a szenvedő) ész, valamint az akarat. Az ész és az akarat a többi képességgel ellentétben anorganikus képesség, mert vannak olyan tevékenységeik, amelyekben közvetlenül nem szorulnak anyagra (Peri pszükhész 429 a; 432 b). Az ész a lényeglátás, az öntudat és a lét megragadásának képessége (Peri pszükhész 429 b; 430 b; Éthika Nikomakheia 1170 a). Az akarat ész vezérelte törekvő képesség, amelynek tárgya nem csupán az érzéki jó, hanem a jó általában (Peri pszükhész 433 a). Az akarat szabad (Éthika Nikomakheia 1113 b). A lélek eredetére és sorsára vonatkozó arisztotelészi tanítás nem világos. A filozófus azt állítja, hogy a lélek a férfi „magjában” van, s a nemzéssel kerül át az utódba. Ez azonban a cselekvő észre (mint képességre) nem érvényes, mert az „kívülről jön” (Peri dzóón geneszeósz 736 b). Valószínű, hogy Arisztotelész csak az alkotó észt tartotta halhatatlan valóságnak. Az ember természeténél fogva társas lény (gör. dzóon politikon; Politika 1253 a). A helyes államformák: a monarchia, az arisztokrácia és a köztársaság. Ezek elfajulásai: a zsarnokság, az oligarchia és a demokrácia. Az emberi tevékenység három oldala: az elmélet (gör. theória), a művészet és munka (gör. poiészisz), valamint a tevékenység erkölcsi jellege (gör. praxisz). – Az elméleti tevékenységet a filozófus az ismeretelméletében és logikájában vizsgálja. A szoros értelemben vett művészi tevékenységről azt mondja, hogy ennek lényege az utánzás (gör. mimészisz). Ez nem egyenlő a természet szolgai másolásával. A művész ugyanis tipizál, idealizál és általánosít. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem
7 pedig az egyedi eseteket mondja el (Poiétika 9). A szép objektív adottság, s azonos a jóval (Rétorika 1366 a). A szépség jegyei: a rend, az arányosság és az elhatároltság (Metaphüszika 1078 a; Poiétika 1450 b). A művészet célja és hatása: az erkölcsi nemesítés, a gyönyörködtetés, a felüdítés és a lélek megtisztítása, vagyis a katharszisz (Politika 1399 b; 1341 b; 1342 a). Az erkölcsös élet boldogságot (gör. eudaimonia) eredményez. A boldogság valamiféle sajátosan emberi tevékenységben áll: nevezetesen az emberi képességek harmonikus kibontakoztatásában (Éthika Nikomakheia 6. és 9.). Erkölcsös az, aki az emberi természetnek megfelelően él: az erkölcs normája az értelmes emberi természet, azaz az ember javát bemutató helyes irányultságú ész vagy értelem (gör. orthosz logosz; lat. recta ratio; 1144 b). Az emberben megvan az okosság (gör. phronészisz) készsége, amelynek alapján felismerheti, hogy mit kell tennie.
Az erény (gör. areté) a helyes észnek megfelelő lelki alkat (készség a jóra). Lényege a közép (Éthika Nikomakheia 1106 b): a bátorság erénye például a gyávaság és a vakmerőség között helyezkedik el.
Arisztotelész etikája magán viseli a korabeli társadalmi rendet szentesítő ideológia nyomait: a filozófus helyesnek tartja például a rabszolgaság intézményét és a fejletlen újszülöttek „kitevését”.
