VEZETÉS- ÉS SZERVEZÉSTUDOMÁNY

VEZETÉS- ÉS SZERVEZÉSTUDOMÁNY

LOPOCSI ISTVÁN

HARCKOCSIK ÉS TÁBORI TÜZÉRESZKÖZÖK KIALAKULÁSA, SZEREPE A KORSZERŰ HARCBAN, FEJLŐDÉSÜK PERSPEKTÍVÁI A KEZDETEK Ahhoz, hogy valamilyen technikai eszköz (akár polgári, akár katonai rendeltetéssel) megjelenjen, két dolog feltétlenül szükséges. Az egyik a megfogalmazódó igény, a másik a technológiai fejlettség és alkalmasság az előállítására. A lőpor feltalálása előtt a fejlett hadseregek mindenféle hajítógépeket (catapulta, ballista stb.) és faltörő kosokat, különféle mozgatható építményeket (ostromtorony) alkalmaztak a várostromokra, illetve az ellenség hadrendjének megbontására. Ugyanígy több ókori haderőben alkalmazták a korabeli „tankokat”, a harci kocsikat, harci elefántokat is. A működőképes toló hatású robbanóanyag (a fekete vagy füstös lőpor) európai megjelenését hamarosan követte a különböző ágyúcsövek, kezdetleges ágyúszerkezetek feltalálása. A XII–XIII. századi Európában a harangöntés révén ismert volt a nagytömegű fémolvasztás és -öntés technológiája. Emelő és egyéb gépek hiányában az öntéssel járó különféle munkákat emberi erővel végezték, ezért egy kohóban általában 50-100 kg tömegű fémet olvasztottak egyszerre. A nagy tömegű öntvények sokszor tucatnyi olvasztókemence koordinált használatát követelték meg. Az ágyúk elkészítése költséges, fejlődésük pedig viszonylag lassú volt, ezért a hadseregek általában nem rendelkeztek néhány, esetleg 2-3 tucat különböző csőnél többel, amelyek 50-100 évet is szolgáltak. Az ágyúcsöveket a középkorban nem űrméretükkel, hanem a belőlük kilőhető lövedékek (golyók) súlyával jellemezték. Az egységes követelményrendszer hiánya és a hosszú szolgálati idő miatt meglehetősen sok űrméret létezett egy időben. Az ágyúcsövek fejlődése kezdettől két irányba indult. A közel 1:1 csőhossz-űrméret arányú csöveket mozsaraknak nevezték, az űrméretet többszörösen meghaladó csőhosszúságúakat pedig ágyúknak (pattantyú). A mozsarak csak meredek röppályával — felső szögcsoporttal — tüzeltek, ezért a lövés közben keletkező hátralökő erőt a talaj vehette át. Többnyire kő- és fémdarabokat, gyúlékony anyagokat lőttek ki belőlük attól függően, hogy élőerő ellen vagy várostromnál használták. Várfa193

NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK

lak ellen a röppálya jellege miatt nem volt használható, de a falakon belüli rombolásra, tűzokozásra igen. Ismeretesek korabeli „biológiai fegyver” kísérletek is, amikor járvány okozás céljából döglött állatokat „lőttek” be az ostromlott várba, városba.

1. sz. ábra. A lövegcső metszete és a gáznyomás jelleggörbéje Az alacsony röppályával — alsó szögcsoporttal — tüzelő ágyúkat alkalmazták a falak közvetlen törésére, illetve a támadó ellenség sorainak megbontására. A különböző rendeltetés különböző követelményeket támasztott. A kőfalak rombolásához nagy űrméretű, ennek megfelelően nagy súlyú ágyúcsövek voltak szükségesek. Az esetenként több tonna súlyú csövek és a hozzájuk tartozó szerkezetek szállítása, mozgatása rendkívül nehézkes volt. A hosszadalmas töltés és újratöltés miatt napi 2-3 lövésnél több leadására nem volt mód. Kezdetben a csöveket kivájt fatörzsbe vagy gerendára kötözték, és a talajba ásott ferde felülettel vagy különböző támaszokkal biztosították a szükséges lőszöget. Az első jelentős lépést a továbbfejlődésben a kerékre emelt lövegtalp megjelenése jelentette. Könnyebben mozgatható kisebb ágyúkat alkalmaztak az ütközetekben az ellenség hadrendjének megbontására. Általában itt sem volt lehetőség egy össztűznél több lövés leadására. A hatékonyság növelése érdekében esetenként összekapcsolt félgolyókat, több golyót, esetenként mindenféle fém- és kődarabokat használtak. Mindez persze tovább csökkentette az amúgy sem nagy lőtávolságot. 194


2. sz. ábra. A lövegtalp egy korai változata

A fából készült keretbe csőcsappal beszerelt cső hátsó részéhez egy menetes emelő-szerkezetet csatlakoztattak, ami lehetővé tette a cső lövés előtti beállítását, vagyis az irányzást. Ez a szerkezeti összeállítás, ami a XVI. századra lényegében kialakult, nem változott a XIX. századig. Voltak olyan királyok és hadvezérek, akik nem sokra becsülték a tüzérség szerepét, mások szervezési és fejlesztési módosításokkal igyekeztek nagyobb hatékonyságot elérni. Csökkentették a sokfajta űrméretet, meghatározták a mozgatáshoz szükséges lovak számát, egy-egy ágyú kezelőszemélyzetét és a szállítandó lövedékek és lőpor mennyiségét. Négy-nyolc ugyanolyan űrméretű ágyút összevontan — ütegszervezetben — alkalmaztak. Megszüntették a tüzérek különálló céhrendszerét, a tüzérség fokozatosan fegyvernemmé alakult. Meghatározták a hadsereg létszámához viszonyítva az ágyúk számát. Ez a szám általában 1 és 3 között változott 1000 emberre. A finomodó gyártástechnológia a XVIII. századig az ágyúk tömegének kismértékű csökkenésében jelentkezett, de sem a tűzgyorsaság, sem a lőtávolság nem növekedett jelentős mértékben. A tűzgyorsaság növelését elsősorban az korlátozta, hogy a lövés után a csövet tökéletesen meg kellett tisztítani a lőpormaradványoktól. A lőporból visszamaradó izzó kénszemcsék ugyanis a rátöltéskor begyújtották az új lőport, illetve a kihűlő kén eltömítette a gyújtólyukat. Ennek a problémának a megoldására az új típusú nitrocellulóz alapú lőporok megjelenéséig nem találtak jól használható módszert. A lőtávolság növelését a lőpor alacsony teljesítményszintje mellett az is korlátozta, hogy a lőpormennyiség növelése a töltőűr (a lőportöltet helye a csőben) növelését kívánta meg, ami súlynövekedést okozott. A csőhossz növelése a súlynövekedés mellett a töltést is nehezítette volna. Különböző gyártástechnológiai problémák mellett ez is gátat szabott a továbblépésnek. A gömb formájú lövedék jelentős légellenállása is negatívan befolyásolta a lőtávolságot, de a kisebb ellenállású hengerkúpos lövedék stabilitását akkor még nem tudták megoldani. A lövedékek hatásfokának növelése érdekében kísérleteztek robbanó (lőporral 195


töltött) lövedékek alkalmazásával, de a bizonytalan működés (korai, késői robbanás, befulladás) és költségesebb gyártás miatt széleskörűen nem terjedtek el.

A XIX. SZÁZADI IPARI FORRADALOM HATÁSA Jelentős változást hozott a XIX. század ipari forradalma, amelynek eredményei közé tartozott a gőzenergiával hajtott nagyteljesítményű, pontos megmunkáló gépek megjelenése és a kémiában elért eredmények, mint például a lőgyapot (nitrocellulóz) alapú lőpor és a nagyteljesítményű robbanó anyagok kikísérletezése és biztonságosan használhatóvá tétele (például a nitroglicerin→dinamit). Lehetővé vált a nagyszilárdságú ötvözött, kovácsolt, pontosan megmunkált csövek és egyéb szerkezeti részek gyártása. Végrehajtották a lövés folyamatának (belső és külső ballisztika, a lőporégés törvényei) tudományos elemzését, vizsgálták a nagynyomású gázok viselkedését. Az elért tudományos és mérnöki eredmények következtében a század folyamán a lövegek jelentős szerkezeti változáson mentek keresztül. Új szerkezeti részek alakultak ki, és megváltoztak a korábban meglévők. Kialakították az üzembiztos zárszerkezeteket, megszűnt az elöltöltés.

3. sz. ábra. 240 mm-es partvédő ágyú Kifejlesztették az öntöttacél burkolatú hengerkúpos gránátokat, amelyeket robbanó anyaggal töltöttek meg és tehetetlenségi vagy időzített gyújtószerkezettel hoztak működésbe. A gránátok stabilizálására a röppályán a hossztengely körüli nagy fordulatszámú forgatást alkalmazták, amit a cső belső falába vágott nagy menetemelkedésű menetekkel (huzagolás) oldottak meg. Kísérle196


teztek más megoldással is (például elforduló ovális csőfurat), de a gyakorlatban az előbbi vált be. A tüzérség átvette a puskákban már alkalmazott hüvelyt. Új szerkezeti elemként megjelent a bölcső, a fék- és a helyretoló szerkezet. Ezekkel lehetővé vált a cső lövés közbeni hátramozgása, majd alaphelyzetbe visszatérése az egész löveg hátramozgása nélkül. A fejlesztések következtében a lövésszám 10-20-ra növekedett percenként. A legkevesebb változás a mobilitásban történt. A nehézkes gőzgépekkel folytatott kísérletek bizonyították, hogy azok a terepen alkalmatlanok a feladatra. Maradt a lóvontatás, amely végérvényesen csak a II. világháború végén szűnt meg. Szabályzatok határozták meg, hogy egy adott típusú löveg mozgatásához és a lőszer szállításához hány ló szükséges. A lövészfegyverek növekvő lőtávolsága kikényszeríttette, a lövegek növekvő lőtávolsága pedig lehetővé tette, hogy a tüzérség a közvetlen peremvonaltól távolabb, a gyalogság vonala mögött helyezkedjen el. Ezekből a tüzelőállásokból nem minden esetben volt megfigyelhető a célterület, ezért ki kellett alakítani a fedett tüzelőállásból történő tüzelés elveit, módszereit és eszközeit. A tüzérség szervezeti rendjében általánossá vált az üteg, mint alapszervezet 4-8 löveggel. A tüzérség csoportosításában viszont meglehetősen változatos kép létezett mind helyben mind időben. Létezett olyan megoldás, hogy a gyalogos és lovas egységek közvetlenül kaptak tüzérséget általában könnyű, mobil lövegekből ezredenként 3-5 üteget, más esetben pedig összevontan alkalmazták. Utóbbira példa a Napóleon által alkalmazott 80-100 lövegből álló nagyüteg. Az ilyen alkalmazási mód a döntő ütközetek sorozatából álló háborúban akkor volt eredményes, ha az ütegállások helyét az ütközet előtt jól határozták meg. A szervezett állásváltoztatásra nemigen volt mód. Lényegében ebben az időszakban alakult ki a tábori tüzérség üteg-osztály-ezred szervezete. A tábori tüzérség a XIX. században és a XX. század elején szinte kizárólagosan lapos röppályával tüzelni képes ágyúkat használt. A magas röppályával tüzelő mozsarakat és a mindkét módon alkalmazható tarackokat általában nagy űrméretű nehézlövegekként különleges feladatokra (például ostromtüzérség) alkalmazták. Az orosz és a német hadseregben létezett jelentéktelen számban aknavető is. Technikailag folyamatosan fejlődve, az alkalmazási elvekben időnként elmaradva, a közben lezajlott „helyi háborúk” (búr háború, orosz–japán háború stb.) tapasztalataiból nem mindig helyes következtetésre jutva érkezett el a tábori tüzérség is az I. világháború kezdetéig. A mobilitás érdekében az űrméret 65–90 mm között helyezkedett el, a lőtávolság pedig elérte a 3000-6000 métert. Általában három gránáttípust alkalmaztak: a csapódó gyújtóval szerelt romboló gránátot, a pirotechnikai időzítővel szerelt srapnelt és a közel jutott ellenség ellen a csőelhagyás után repeszeire bomló kartácsot. 197


4. sz. ábra. 30,5 cm-es (305 mm) 1911M mozsár

AZ I. VILÁGHÁBORÚ Az I. világháború kezdetén egyik hadviselő fél sem volt felkészülve arra, ahogy ez a háború ténylegesen zajlott. A harcászati-hadászati elvek nem követték a technikai fejlődést. A háború első évei bebizonyították, hogy a régi elvek alapján, de már az új eszközökkel és ellenükben a rendkívül nagy emberveszteségek ellenére sem lehet eredményt elérni. A döntő ütközet régi elve végleg megbukott. A tömeghadseregek többszáz-ezer kilométeres frontvonalakat tartottak, amelyeket nem lehetett megkerülni A hadseregek beásták magukat. A korábban már alkalmazott hevenyészett fedezékek helyett komoly műszaki munkával kiépített árok- és fedezékrendszerek alakultak ki, amelyek előnyt és komoly védelmet biztosítottak a védekező félnek. A nagy lőtávolságú pontos puskák, géppuskák, gránátok és a fedezékek, árkok ellen kevéssé hatásos kis űrméretű ágyúk komoly veszteségeket okoztak a nyíltan mozogni kényszerülő támadónak. A tábori tüzér eszközök lőtávolsága nem tette lehetővé a több lépcsős védelem ellen támadó gyalogság támogatását az ellenség mélységében. Következményképpen a legjobban előkészített, erőfölény biztosítással végrehajtott támadás is összeomlott néhány kilométer térnyerés után. Az ellentámadásba kezdő ellenség pedig legtöbbször sikerrel visszaállította az alaphelyzetet. Bármelyik fél kísérletezett az aktív tevékenységgel, az eredmény hasonló volt. 1915–16-ra világossá vált, 198


hogy a védekezés lehetőségei az eszközök szintjén sokkal jobbak, mint a támadásé. Akkor úgy látszott, az a fél győzhet, amelyik tovább képes pótolni az anyagi és személyi veszteségeit, és meg tudja akadályozni a hátország gazdasági és politikai összeomlását. Mindkét koalíció elkezdte a meglévő eszközök intenzív továbbfejlesztését, és új eszközök (repülőgép, harckocsi, tengeralattjáró, mérges gázok) alkalmazási lehetőségeinek kutatását. Szükségessé vált a tábori tüzérség eszközei lőtávolságának, a gránátok romboló erejének növelése.

5. sz. ábra. 15 cm-es (150 mm) 1918M tarack Növelni kellett a fedezékek és árkok ellen hatásosabb meredek röppályájú eszközök (aknavetők, tarackok) mennyiségét a tábori tüzérségen belül. A meredeken eső lövedékek hatásosabban pusztították a fedezékeket és lövészárkokat. Az egyszerű szerkezetű, kis űrméretben könnyű aknavetőket a gyalogság támadásban is magával tudta vinni, és így eszközt kapott a tüzérség által meg nem semmisített tűzfészkek közvetlen pusztítására. A lövegek lőtávolságának növelése pedig elérhetővé tette a mélységi állásokban elhelyezkedő erőket. Változás kezdődött a vontatás terén is. A belső égésű motorok teljesítményének és üzembiztonságának növekedése lehetővé tette a gépi vontatás megjelenését. A még viszonylag kis teljesítmény és a fejletlen futóművek csak kis vontatási sebességet tettek lehetővé. Ez a könnyű kísérő tüzérség esetében nem volt kielégítő, ezért megmaradt a lóvontatás. Nehézlövegek esetében a gyors manőverezés lovakkal sem volt lehetséges, ezért az általánossá váló lóhiány mérséklésére elterjedt a gépi vontatás. A háború kezdetén az ezer főre vetített lövegmennyiség 3-6 db között változott országokként. A háború végére ez a szám 8-13-ra növekedett. A lőtávolság növekedése a háború végére 1,8-2 szeres lett a háború előttihez viszonyítva. 199


A HARCKOCSIK MEGJELENÉSE ÉS FEJLŐDÉSE A HÁBORÚ SORÁN A közvetlen harctéri tapasztalatokkal rendelkező parancsnokok saját tapasztalataikból tudták, hogy a támadó erők egyik oldalon sem rendelkeznek olyan eszközzel, amely a szükséges átütő erőt biztosítaná. Így végső soron a gyakorlati szükséglet követelte ki, hogy a különböző tervekben, kísérletekben fokozatosan kiérlelődő harckocsi hivatalosan is elfogadást nyerjen.

6. sz. ábra. A harckocsik őstípusa a Little Willie A gyakorlatban használható harckocsi kialakításához megfelelő terepjáró képességű futóműre és viszonylag kis térfogatú, de jó teljesítmény/súly aránnyal rendelkező erőgépre volt szükség. A futómű problémájára a lánctalpas járószerkezet jelentett megoldást, amelynek kezdetleges, de már használható típusai a századelőre kialakultak. A gyakorlat bebizonyította (mezőgazdasági traktorok), hogy megfelelő élettartammal és megbízhatósággal az acél tagokból kialakított lánctalpak rendelkeznek. A meghajtást biztosító erőgépek tekintetében a gőzgép nem nyújtott megoldást. A rossz térfogat-súly-teljesítmény arány nem tette lehetővé terepen mozgásképes fegyverhordozó, páncélvédett eszköz megalkotását. A megoldást a belsőégésű motorok fejlődése tette lehetővé. A többhengeres, nagy lökettérfogatú motorok ekkor már megközelítették a 100 LE (74 kW) körüli teljesítményt, és ezzel lehetett valamit „kezdeni.” Az első, gyakorlatban is alkalmazható eredményt a fejlesztésben az angolok érték el. Az eredmények hatására Franciaország is kifejlesztette saját típusait. Németországban és Oroszországban is léteztek harckocsi építésre vonatkozó ter200


vek, de a németek ekkoriban minden erejüket a tengeralattjáró építésre fordították, és csak az angol eredmények hatására kezdték meg a fejlesztést és gyártást, Oroszország akkori állapota pedig nem tette lehetővé a gyakorlati fejlesztést. Ugyanez vonatkozik a kisebb hadviselő felekre is. Az első, harcban is kipróbált típus az angol „Big Willie” rombusz alakú testével, a testen körbefutó lánctalppal, az oldalain elhelyezett erkélyekbe szerelt ágyúival, lőrésekből tüzelő géppuskáival a háború jellegzetes típusa lett. Az álcázására kitalált tank (tartály) megnevezés sok nyelvben a harckocsi neve lett. A harckocsik gyártása során a tervezőknek és gyártóknak egy sor műszaki problémát kellett megoldaniuk a hajtással, kormányzással kapcsolatban, amelyekre vonatkozóan a csak kialakulóban lévő járműgyártás még kevés gyakorlati tapasztalatot és megoldási módot kínált. Ilyenek, csak fő vonalakban: a motor indítása, a hajtóművel való szét- és összekapcsolása, a sebességváltás és kormányzás megoldása, a lánctalp lengéseinek, leesésének megakadályozása stb. A tapasztalatok hiánya következtében az első tankok meglehetősen sok műszaki hibával küszködtek, meglehetősen alacsony volt a megbízhatósági mutatójuk. A kis teljesítmény és a kezdetleges futómű miatt sebességük 6-10 km/h körül alakult. Tömegük 20-40 tonna volt és a rossz hatásfokú, nagy fogyasztású motorok (400-600 l/100km) miatt hatótávolságuk 30-50 km. Hiányosságaik miatt csak megfelelő javító háttér és anyagi biztosítás mellett voltak hatékonyak. A gyakorlat azt bizonyította, hogy koncentrált, tömeges bevetésük (több száz darab egy időben keskeny frontszakaszon) hozza a legjobb eredményt.

7. sz. ábra. Az első használható harckocsi a Big Willie 201


8. sz. ábra. A harckocsi belső elrendezése Az első típusok nem voltak ellátva forgó toronnyal, ezért eleve több fegyverrel és nagyobb létszámú kezelőszemélyzettel kellett ellátni őket. Ez a tapasztalatszerzési szakasz több különlegességet is létrehozott. Esetenként a fegyverzet 4-6 ágyúból, 8-10 géppuskából állt és a kezelőszemélyzet létszáma elérte a 1422 főt. Az ilyen túlméretezett típusok végső soron nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, és fejlesztésük fokozatosan leállt.

FEJLŐDÉS A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN A tábori tüzérség és a harckocsik fejlődése a továbbiakban együttesen és egymás ellenében is zajlott, ezért célszerű párhuzamosan áttekinteni a főbb irányokat. A háború végkimenetelét végső soron nem a megjelenő, illetve továbbfejlődő technikai eszközök, hanem a gazdaságilag és politikailag összeomló központi hatalmak további ellenállásra képtelensége okozta. Kétségtelen azonban, hogy néhány, az utolsó időszakban elszenvedett sokkoló hatású vereség, amit a sikeresen alkalmazott harckocsik okoztak a németeknek, meggyorsította a folyamatot. A háború utáni békekötés módja és következményei előre vetítették a következő háború lehetőségét. A Szovjetunió létrejötte csak megerősítette ezt a tendenciát. Az államok értékelték a háború tapasztalatait és kidolgozták elképzeléseiket a következő háborúra. A technikai szakemberek pedig a tervek alapján kidolgozták azokat a követelményeket, amelyeknek a szervezetek és a technikai eszközök, köztük a tüzérség és a harckocsik is meg kellett, hogy feleljenek. A tapasztalatok értékelése nem minden országban vezetett ugyanarra a következtetésre. Angliában, Franciaországban és Németországban kezdetben a harckocsik fejlesztését és gyártását tartották elsődlegesnek. Olaszország a légierőt tekintette jövőbeni döntő fegyvernemnek. A Szovjetunióban a tüzérség, harckocsik és a légierő kiegyensúlyozott fejlesztését tartották szükségesnek. 202


Az általános követelményrendszer a tüzérséggel szemben meghatározta a mobilitást, hogy követni tudják a támadó gyalogos és harckocsizó erőket, a lőtávolság növelését, hogy kevesebb állásváltoztatásra legyen szükség, a pusztító (repesz és romboló) hatás növelését, a páncélozott és légi célok elleni eredményes harcot. A szerteágazó követelményrendszert egyetlen lövegtípussal nem lehetett megoldani. A páncéltörő és a légvédelmi tüzérség önállóan fejlődött tovább. A tábori tüzérség esetében a következő alapvető követelményeket határozták meg: ♦ jó manőverezőképesség mozgással. Ennek a követelménynek a kielégítése megkövetelte a tömeg (és így az űrméret és csőhossz) „kordában” tartását. A nehézlövegek esetében a gépi vontatás terjedt el. A közepes és könnyű tüzérség esetén a lóvontatás részlegesen megmaradt egészen a II. világháború végéig. Alkalmaztak speciális lövegvontatókat, illetve a mezőgazdaságból tervezték traktorok mozgósítását szükség esetére. Kidolgozták az önjáró lövegekkel kapcsolatos követelményeket, és néhány típus el is készült. Az önjáró lövegek a két háború közötti időszakban végső soron nem terjedtek el. A szakértők ugyanis úgy vélték, hogy így egy műszaki hiba vagy sérülés egyszerre okoz löveg- és vontató veszteséget; ♦ jó manőverezőképesség tűzzel. A háború előtt és kezdetén a lövegeknek nem volt terpeszthető talpszáruk, és így az alapiránytól csak 5-10 fokos szögben lehetett eltérni. A terpesztett talpszárak kifejlesztése és elterjedése lehetővé tette a 30-50 fokos eltérést. A lövegek tájolását kevesebb alkalommal kellett végrehajtani, könnyebb és gyorsabb lett a tüzelési irány váltása; ♦ lőtávolság növelése. A forgásstabilizált hengerkúpos gránátok kisebb légellenállással repültek. A csőhossz-űrméret arány 12-20-ról 30-60-ra növelése pedig jelentős torkolati sebességnövekedést eredményezett. A lőtávolság a háború előttihez képest 70-100%-al, növekedett. Kívánatosnak tartották volna a lőtávolság további 30-50%-os növelését, de technológiai problémák miatt a II. világháború kezdetéig ez 25-30%-ra sikerült. Az állásharcokban alkalmazott nagy űrméretű nehézlövegek általában kikerültek a tábori tüzérség szervezetéből, és különböző megnevezéssel központi rendeltetésű szervezetekbe kerültek. A tábori tüzérségnél legelterjedtebben a 75–150 mm közötti űrméretű tarackokat, illetve ágyútarackokat alkalmazták 15–17 km közötti lőtávolsággal. A tömegcsökkentés érdekében a hátralökő erő csökkentésére aktív vagy reaktív csőszájfékeket kezdtek alkalmazni. Az alacsony és magas röppályával egyaránt tüzelni képes lövegekhez kidolgozták a csőállástól függően változó karakterisztikájú folyadékféket, amely magas csőállásnál erősebben fékezett, és rövidebb úton állította meg a csövet, alacsony csőállásnál pedig hosszabb fékutat biztosított, így a löveget nem kellett magas építésűen kialakítani, és lövés közben stabil maradt. 203


9. sz. ábra. Egy löveg általános felépítése A pusztító teljesítmény növelése érdekében igyekeztek fejleszteni a gránátokat. Megszüntették a kevéssé hatékony kartácsot és srapnelt. Fokozták a robbanóanyag-töltet hatékonyságát, pontosabb, megbízhatóbb fej- és fenékgyújtókat alkalmaztak, és gyártástechnológiai módszerekkel fokozták a repesz- és romboló hatást. A gyorsabb tűzkiváltás érdekében korszerűsítették a tüzérfigyelők műszereit, a hangmérő állomásokat, az ütegek bemérő eszközeit és a lövegek irányzékait. A bemérő eljárások és műszerek korszerűsödése lecsökkentette a fedett tüzelőállásból a tűzkiváltáshoz szükséges időt, és nem volt szükség hosszadalmas belövésre. Minden elméleti vita ellenére a tábori tüzérséggel szemben támasztott követelmények a fejlett országokban a harcászati-technikai követelmények tekintetében nagy vonalakban hasonlóak voltak. A technikai fejlődés nem produkált kiugró változásokat. A rendszerben álló lövegek 10-20 évig korszerűnek számítottak. Korántsem volt ez így a háború második felében megjelenő harckocsik esetében. Az első típusok megjelenése és egy-egy ütközetben eredményes szereplése megteremtette az igényt, az üzemeltetési tapasztalatok pedig szinte folyamatos fejlesztést tettek lehetővé. Ebben az időszakban szinte havonta jelentek meg a nyugati fronton az újabb, fejlettebb típusok. Folyamatosan növekedett a felhasználható belső égésű motorok teljesítménye. Az első típusok 70-80 kW teljesítményét kevesebb, mint két év alatt 300 kW fölé fejlesztették. Folyamatosan fejlődtek a futóművek és a hajtásrendszer többi része, új megoldásokkal könnyebbé és pontosabbá vált a kormányzás. A kezdeti 30-40 km hatótávolság 80-100 km-re növekedett. 204


A világháború utolsó szakaszában a fejlődés jellegzetesen kétirányúvá vált és ez fennmaradt a II. világháború első időszakáig. A fejlesztés egyik iránya a nehéz áttörő harckocsi lett vastag páncélzattal, viszonylag alacsony sebességgel (6-10 km/h) fegyverzete 2-4 ágyú különböző szektorokban és 2-6 géppuska. Az ilyen harckocsik személyzete általában 6-8 fő volt. A fejlesztés során az ágyúkat vízszintes síkban elforgathatóan szerelték be az oldalirányzás szektorának növelése érdekében. A nehéz harckocsik páncélvastagsága differenciáltan 16–30 mm között változott. Súlyuk elérte a 35-50 tonnát. Ebben a kategóriában ragadtatták a magukat a tervezők a legnagyobb túlzásokba. Például a francia CHAR–2C súlya 68 tonna volt, fegyverzete 1db 155 mm-es vagy 75 mm-es ágyúból és 12 db géppuskából, személyzete 14-16 főből állt. A német tervezők K WAGEN terve egy 148 tonna súlyú harckocsi 4 db 75 mm-es ágyúval, több géppuskával és 22 főnyi személyzettel csak elképzelés maradt.

10. sz. ábra. A német K WAGEN terv. Súlya körülbelül 148 tonna

A másik kategória a gyalogság közvetlen támogatására tervezett könnyű harckocsi. A 10-15 km/h sebességre képes, 30-60 mm űrméretű ágyúval és géppuskával, vagy csak géppuskával felszerelt 6-10 tonna súlyú, 2-3 fős kezelőszemélyzetű harckocsik a gyalogsággal együtt mozogva, annak közvetlen tűztámogatását látták el. Legsikeresebb képviselője ennek a kategóriának a francia Renault volt.

11. sz. ábra. A másik fejlődési irány, az R–17 Renault kisharckocsi

205


A harckocsik megjelenését hamarosan követték azok az eszközök és módszerek, amelyek képesek voltak a harckocsik tevékenységének akadályozására és megsemmisítésükre. Ilyenek voltak az aknák (aknamezők), harckocsiárkok és a gyalogság közvetlen támogató tüzérségének 30–50 mm közötti űrméretű ágyúi. A kutatások és tapasztalatok következtében a harckocsikkal kapcsolatban kialakult a máig érvényes hármas követelményrendszer: tűzerő, mozgékonyság, védettség. A tűzerő akkor érvényesíthető, ha a célok felderítése időben megtörténik és a hatásos teljesítményű fegyverrel gyorsan leküzdhetők. A jobb felderítés érdekében javítani kellett a parancsnok kilátását. Ennek érdekében a tetőpáncélon kis tornyot alakítottak ki körkörös figyelési lehetőséggel. További tapasztalat volt, hogy a parancsnok nem tudja jól irányítani a sok, de egyenként csak kis szektorban tüzelni képes fegyvert. A kisharckocsik méretei miatt fegyverzetüket eleve előre néző vagy forgatható toronyban helyezték el. A továbbfejlesztések során a 20 tonna körüli közepes és a nehézharc-kocsik is átvették ezt a megoldást. A csak kis szögben mozgatható fegyverzet miatt az ilyen építésű harckocsikkal az irányzás a teljes harckocsi elfordításával történhetett. A közepes és nehéz harckocsiknál ez a megoldás nem volt kielégítő, ezért hamarosan áttértek a körbe forgatható toronyra. A kisharckocsik gyenge páncélzata miatt a minél kisebb homlokkeresztmetszetük nyújthatott védelmet, ezért azoknál a torony nélküli megoldás sem szorult ki. A két háború közötti időszakban az áttörő nehéz harckocsik és a támogató kisharckocsik kettőssége lényegében megmaradt, bár már megjelentek a nehéz harckocsiknál könnyebb, de sokkal mozgékonyabb, a kisharckocsiknál pedig védettebb és nagyobb tűzerejű közepes harckocsik. A harmincas évek harckocsijai a motorok teljesítményének és hatásfokuk javulásának, valamint a korszerűbb lánctalpas járószerkezeteknek köszönhetően terepen 20-25, úton 30-50 km/h sebességgel voltak képesek mozogni, hatótávolságuk elérte a 150-200 kmt. Személyzetük 2-4 főből állt. Általános volt a differenciált vastagságú páncél, amelynek vastagsága az elhárító fegyverek teljesítményének növekedésével növekedett. A rendszeresített típusok 5-10 év alatt váltak korszerűtlenné.

12. sz. ábra. Az 1939-ben rendszeresített német PzKpfw III harckocsi 206


Az alkalmazási elvekben két vélemény állt szemben egymással. Az egyik a kisebb csoportokban történő alkalmazás, a másik a tömeges bevetés viszonylag szűk frontszakaszon, de a mélységbe történő előretöréssel. Ez utóbbi megkövetelte a harckocsikkal együttműködni képes gépkocsizó vagy gépesített gyalogság és tüzérség alkalmazását.

A II. VILÁGHÁBORÚ A II. világháborút megelőző helyi háborúk és az első év tapasztalatai, a harckocsik rohamos fejlődése a tüzérség páncéltörő képességének növelését kívánták meg. A haderők szervezetéből kikerültek a hatástalan 30-50 mm űrméretű ágyúk és helyettük a 75-110 mm lett az alsó űrméret. Ezek az ágyúk nem csak a harckocsik ellen voltak megfelelőek, de a korábbiaknál jóval jelentősebb romboló és repeszhatású lőszereik a különböző tűzfészkek, fedezékek, kiserődök ellen is hatásosabbak voltak.

13. sz. ábra. A szovjet T34/76 a háború első éveinek egyik legjobb harckocsi típusa A tábori tüzérség esetében a fejlődés nem volt olyan látványos, mint a harckocsik esetében. A katonai szakemberek meghatározták az alapvető követelményeket, és a lövegszerkesztők igyekeztek ennek megfelelő típusokat előállítani. A legfontosabb követelmények voltak: ♦ a lőtávolság legalább 20 km-re növelése; ♦ a pusztítóképesség növelése (űrméret növelése); ♦ a tűzgyorsaság további fokozása; ♦ a lőszabatosság fokozása, a lapos röppálya nagy hosszúsági szórásának csökkentése; ♦ a lövedékek hatékonysági tényezőjének növelése; ♦ a manőverezőképesség további javítása; ♦ a tűzkészség elérésének további gyorsítása; ♦ a nagy tűzerő és a mozgékonyság egyidejű biztosítása; ♦ az űrméretek számának és a lövegtípusok számának csökkentése. 207


Ez a több szempontból ellentmondásos követelményrendszer nehezen volt kielégíthető. Az egyik probléma a lőtávolság-űrméret-tömeg kérdése. Az űrméret és a lőtávolság növelése egyaránt a cső tömegének növekedésével jár. A cső tömegnövekedése pedig az összes szerkezeti részek igénybevételét, és így a tömegét növeli. Bizonyos eredményt a hatékony csőszájfékekkel (a fékszerkezetre ható erők csökkentése) és egyes szerkezeti részek könnyűfémből történő előállításával tudtak elérni. A teljes átfegyverzés az újabb típusú tüzérségi eszközökre olyan költségigényesnek bizonyult, hogy a legtöbb állam nem tudta vállalni. Ezért a korábbi típusok folyamatos korszerűsítése is napirenden volt. Ez viszont növelte a típusmennyiséget.

14. sz. ábra. 105 mm-es 1938M csehszlovák ágyútarack A mozgékonyság és a tűzkiváltás gyorsasága nem csak tömegfüggő, azt befolyásolja a löveg „alváza”, a lövegtalp is. A szűk oldalirányzási lehetőség rontotta a tűzzel való manőverezés lehetőségét. A fejlesztések során igyekeztek olyan egységes lövegtalpat kialakítani, amelyre különböző csöveket helyezhettek, és amelyek biztosították a legalább 20-25 fokos eltérést az alapiránytól. A háború után folytatódott az űrméretek számának és a típusoknak a csökkenése. A legjobban bevált lövegek maradtak rendszerben, a többit pedig kivonták. A rakétatechnika térhódítása és a „mindenhatóságába” vetett hit háttérbe szorította a tüzérséget. Sok ország haderejében jelenleg is rendszerben vannak ― a lényeget nem érintő ― korszerűsítések után a világháborús tarackok, ágyútarackok. A löveganyag kevés változása mellett jelentős változás következett be a tábori tüzérség műszerezettségében. A számítógépek térnyerése lehetővé tette az automatizált tűzvezető rendszerek kialakítását, a lőelemek gyorsabb és pontosabb meghatározását és eljuttatását az ütegekhez. 208


15. sz. ábra. 155 mm-es amerikai tarack (1942)

16. sz. ábra. 88 mm-es német páncéltörő ágyú (1943) A II. világháború a harckocsifejlesztés rendkívül dinamikus időszakát hozta. A harmincas években készült nehézharckocsik a gyors, nagy mélységű, manőverező hadműveletekben sem a védekezésben, sem a támadásban nem voltak sikeresek, ezért már 1941-ben kivonták őket, illetve megsemmisültek. Hasonlóan sikertelenek voltak a kisharckocsik, amelyeknek elégtelen páncélvédettsége és kis hatékonyságú fegyverzete nem felelt meg a követelményeknek. A fejlődés egyértelműen a páncélvastagság, és ezzel a súlynövekedés irányába mozdult, de a lehető legkisebb homlokkeresztmetszet mellett. Ugyanakkor bizonyossá vált, hogy a rövid csövű harckocsiágyúk kis kezdősebességű lőszerei a páncélozott célok ellen nem elég hatékonyak. Megindult a csőhossz és az űrméret fokozatos növekedése. A gyakorlat az 50-60 csőhossz-űrméret arányú 70-85 mm-es, később 100 mm-ig terjedő űrméretű ágyúk hatásosságát bizonyította. A korszak harckocsijaiban megtalálható volt mind a dízel-, mind a benzinmotor. A teljesítmény 350-550 kW körüli értéket ért el. Az egyik leghíresebb 209


típus a T–34 volt, amely a legjobban ötvözte tűzerőt, manőverezőképességet és páncélvédettséget. A német fejlesztésű nehéz harckocsiknál gyengébb páncélvédettségüket nagyobb mozgékonyságuk és egyszerűbb gyártásukból adódóan jóval nagyobb darabszámuk ellensúlyozta.

17. sz. ábra. A szovjet JSZ–III nehézharckocsi

Németország a háborút viszonylag gyenge páncélzatú harckocsikkal kezdte, de a jól megválasztott alkalmazási mód következtében rendkívül eredményesen (tömeges bevetés, gyors előnyomulás az ellenség mélységébe a légierő hathatós támogatásával). 1941 végén már látszott, hogy a teljesítményük nem megfelelő. A németországi fejlesztés a páncélvédettség erőteljes növelése irányába változott a mozgékonyság rovására. 1942-ben megjelenő Tigris 60-110 mm vastag páncélzattal, hatásos, minden korabeli harckocsit megsemmisíteni képes ágyúval rendelkezett. A súlya elérte az 55 tonnát. Megfelelő teljesítményű dízelmotor hiányában nagy fogyasztású benzinmotort építettek bele, aminek következtében egy feltöltéssel terepen csak körülbelül 40 km-t volt képes megtenni, ami kevesebb volt, mint a napi átlagos igénybevétel. A napközbeni feltöltés szükségessége nehezítette a harckocsi leghatásosabb igénybevételét. Az ellenfeleknek általában egy feltöltés a harci nap végén elegendő volt. A későbbi fejlesztések során minden harckocsi-gyártó országban fokozatosan növelték a páncélvastagságot és a lemezek dőlésszögét. A toronypáncél általában öntéssel, egy darabban készült, a páncéltest hengerelt lemezeit hegesztették. A német hadiipar által vett irány a nehéz harckocsi gyártására végül is nem bizonyult optimális megoldásnak. Bár szemből csak közvetlen közelről és csak az ellenfél legkorszerűbb eszközeivel vagy azokkal sem voltak kilőhetők, de nem voltak ilyen védettek oldalról és felülről, illetve a túlterhelt motorok és erőátviteli szerkezetek sokszor meghibásodtak. Laza talajon nehezen mozogtak és gyakran elakadtak. 210


18. sz. ábra. A német Tiger Ausf B „Királytigris” nehéz harckocsi A világháború után hamarosan elkezdődő hidegháború alatt folyt a háborús tapasztalatokon és a technikai fejlődésen alapuló fejlesztés, bár természetesen kisebb intenzitással.

19. sz. ábra. Az amerikai M26 General Pershing nehéz harckocsi 211


FEJLESZTÉSEK A HÁBORÚ UTÁN A tábori tüzérség löveganyagában nem sok változás következett be. A meglévő eszközök korszerűsítései általában a vontatási sebesség növelését tették lehetővé (tömörgumi kerék helyett tömlős, a vontató rendszeréről működő fékszerkezet stb.). A korszerűsítés jelentősebb volt a lőszerek esetében. Nagyobb űrméretekre (150 mm felett) rádiógyújtós, kazettás és atomtöltetű gránátokat is kidolgoztak. A lőtávolság növelésére készültek reaktív póthajtóművel ellátott gránátok, de ez a hasznos töltet csökkenésével és a szóráskép romlásával járt. Gazdasági lehetőségeiknek függvényében egyes államok esetenként egymással együttműködve a végképp elöregedett típusok helyett fejlesztettek ki új eszközöket. Korszerűbb alvázakon újra megjelentek az önjáró lövegek és aknavetők. A jelentősebb fejlődés a lőelemképző számítógépek és az automata tűzvezető rendszerek területén következett be. A feladatok jelentős részét a reaktív és rakétatüzérséggel tervezték megoldani.

20. sz. ábra. Korszerű nagy hatótávolságú löveg

A sorozatvetők űrmérete fokozatosan növekedett és ezzel együtt nőtt a lőtávolságuk, növekedett a hagyományos töltetű, különleges (repesz vagy kumulatív kazettás stb.) fejrészek hatásfoka. Összességében a tábori lövegeiben jelentős fejlődés nem következett be. 212


A világháború végén új ellenfelei jelentek meg a páncéloseszközöknek, a kumulatív hatáson alapuló páncéltörő gránátok. Nem volt szükség egyre növekvő méretű és űrméretű páncéltörő ágyúra. Az egyetlen katona által kezelt páncéltörő gránátvető is képes volt a legvastagabb páncélzatú harckocsi megsemmisítésére. Az eszközök legnagyobb problémája a kis lőtávolság volt. A harckocsik vagy a kísérő gyalogság, ha felfedezték a tüzelőállást, a lőtávolságnál sokkal nagyobb távolságból képesek voltak azt megsemmisíteni. A kumulatív gránátok megjelenése miatt a páncélvastagság további növelésének nem volt értelme, ugyanis a kumulatív töltetek formájának, robbanó- és bélésanyagának korszerűsödésével a páncélátütő-képesség 350-450 mm értéket is elért és a további növelésnek sem volt akadálya. A védelmet a mozgékonyság növelése (a mozgó célt nehezebb eltalálni), a magasság csökkentése, új felépítésű és szerkezetű páncélzat alkalmazása jelentette, illetve a harckocsi harckocsi elleni harcnál az elsőnek elért találat lehetősége minél nagyobb távolságról. Lehetővé kellett tenni a mozgásból történő tüzelést, de úgy, hogy ez ne jelentse a találati valószínűség jelentős csökkenését. Javultak, finomodtak a futóművek, megjelentek az egy (függőleges), majd kétsíkú lövegstabilizátorok. A stabilizátor alkalmazásával az ágyú és az irányzóműszerek nagymértékben függetlenedtek a harckocsitest billegésétől. Ez javította a figyelés és célzás, távolság meghatározás pontosságát és a jó találati valószínűségű tűzkiváltást akár menet közben, akár az előkészítés után rövid megállásból.

21. sz. ábra. A francia gyártású Leclerc 213


22. sz. ábra. Az amerikai M–60 továbbfejlesztése, az M–1 elődje a Super M–60 A kumulatív hatás fizikai elemzése és az ellene történő védekezés lehetőségeinek vizsgálata kiderítette, hogy az optimális kumulációs pont (ahol a robbanóanyag égésgázai és a fém bélésanyag atomjai a legjobban összetömörödnek) után a belső feszültség hatására a robbanási termékek gyorsan szétszóródnak, ha egy nagy ellenállású anyag (például maga a páncél) nem tartja azokat egyben. Kiderült, hogy tulajdonképpen a páncél keménysége és szívóssága biztosítja a robbanási energia egyenes továbbhaladását a páncél anyagának mélységében. Ez a felismerés biztosította a védekezés lehetőségét. A legegyszerűbb, de hatásos megoldásnak az bizonyult, hogy valamilyen, a páncél elé helyezett akadállyal (kötényezés) ki kell váltani a töltet robbanását a páncél előtti ideális távolságtól messzebbre. Így a kumulatív sugár a páncélhoz érve már szétszóródik és nem képes a páncélba hatolni. A másik megoldás a rétegelt páncélzat alkalmazása. A kemény külső rétegen áthatoló sugár a közbülső gyengébb ellenállású rétegben (esetleg üregben) szétszóródik és a következő rétegbe már képtelen behatolni. Ezek voltak a passzív védekezés lehetőségei. A 70-es években már nem számított korszerűnek az a harckocsi, amelyik nem rendelkezett passzív védelmi megoldással. A kötényezés a régebbi típusok többségére is felkerült utólag. Növekedett a harckocsimotorok teljesítménye, és elérte a 650-1100 kW értéket. A turbófeltöltős motorok alkalmasakká váltak többfajta üzemanyaggal történő üzemeltetésre. Kipróbálták a gázturbina alkalmazását is, amely egy sor előnnyel (kisebb súly, hosszabb élettartam, hidegindítás) rendelkezik, de jóval nagyobb fogyasztása miatt csak kevés típusban működik. A nyomatékváltó szerkezetek (automata vagy mechanikus), tengelykapcsolók, gumibetétes lánc és a futóművek további fejlődése, finomodása jelentős mértékben növelte a terepen elérhető sebességet is. 214


23. sz. ábra. A német Leopard–2 Rendkívül mélyreható fejlődés következett be a fegyverzet és a hozzá kapcsolódó műszerek tekintetében. Az ágyúk űrmérete elérte a 105–125 mm közötti értéket. A nagy mennyiségű lőporgáz eltávolítására a csöveket felszerelték füstelszívókkal, és a hosszú csövek egyenlőtlen felmelegedése miatti deformálódás kiküszöbölésére hőszigetelő burkolattal.

24. sz. ábra. Az orosz T―95 kísérleti típus A kumulatív gránátok elleni passzív védekezés eredményei hatására fejlődésnek indultak a kinetikai energián alapuló páncéltörő lövedékek. A kísérletek bizonyították, hogy az ilyen lövedékek akkor eredményesek, ha jelentős tömegük mellett nagy a sebességük. A páncélt áttörő lövedék átmérője 45–55 mm közé esik. A különböző keménységű, szívósságú és fajsúlyú anyagkomponensekből álló űrméret alatti lövedékek sebessége eléri az 1400-1500 m/s értéket. A cső élettartamának növelése érdekében felhagytak a huzagolással és a lövedék stabil repüléséhez szükséges forgást aerodinamikai módszerekkel (szárny215


stabilizálás) érik el. A nagy űrméretű ágyúkból alkalmazhatók kumulatív, űrméret alatti és repeszromboló gránátok is. A megnövekedett méretek miatt néhány harckocsiban osztott lőszereket kezdtek alkalmazni, bár a töltési idő így jelentősen megnövekedett. A töltési idő és a kezelőállomány csökkentése érdekében töltőberendezéseket alkalmaznak egyre több típusban. A ballisztikával foglalkozók számára ismert, hogy milyen sok tényező befolyásolhatja a lövés pontosságát. Nagy távolságra, kis kiterjedésű célpontra tüzelésnél ezeknek a hatásoknak pontatlan értékelése rendkívüli mértékben rontja a találati pontosságot. A legalapvetőbb a lőtávolság helyes megválasztása. Ezért, ahogy a technikai fejlődés lehetőséget teremtett az üzembiztos lézertávmérő megalkotására, ezek rövidesen megjelentek a harckocsikban. A lőtávolság néhány méteres pontosságú ismerete jelentősen javította a találati valószínűséget. A világháború végén a németeknél megjelenő aktív infraeszközök tovább fejlődtek, és lehetővé tették az éjszakai látást 500-600 méter távolságig, bár az infrasugárzó reflektor működése könnyen felderíthető volt, ezért csak elengedhetetlenül szükséges esetekben, és csak rövid időre volt célszerű alkalmazni. Napjainkban korszerűnek számító harckocsik passzív éjszakai műszerrel, többnyire már a testek saját hőkibocsátását érzékelő hőkamerával is rendelkeznek.

25. sz. ábra. Korszerű harckocsi tűzvezető és parancsnoki irányító rendszere 216


A chip alapú digitális számítástechnika lehetővé tette kisméretű, gyors működésű, a mechanikai igénybevételt jól tűrő számítógép megalkotását. A korszerű harckocsik fel vannak szerelve szenzorokkal a külső hőmérséklet, belső (töltet) hőmérséklet, szélirány, szélsebesség, a cső hőmérséklete folyamatos mérésére. A távmérő és a szenzorok adatai alapján a tűzvezető számítógép gyakorlatilag egyidejűleg kiszámítja a pillanatnyi lőelemeket. A cél követéséből néhány másodperc alatt kiszámolja a cél sebességét és a szükséges előretartást, a kiválasztott lőszernek megfelelően beállítja az irányzékot. A 60-as évektől minden harckocsi rendelkezik ABV fegyverek elleni védelemmel. Az automatikus érzékelő, illetve automatikus vagy kézi működtetésű végrehajtó rendszer szűrt levegővel túlnyomást hoz létre a harckocsi belső terében, és így megakadályozza a szennyezés bejutását. Rövid előkészítés után alkalmasak körülbelül öt méteres vízmélységű vízi akadály leküzdésére. Tehetetlenségi navigációs berendezés segíti az iránytartást vízben és szárazföldön. A fejlesztés eredményeként a nagyobb űrméretű ágyúk alkalmasak rádióparancs vezérlésű vagy lézer irányítású félaktív önrávezető páncéltörő rakéták kilövésére.

A TOVÁBBI FEJLŐDÉS LEHETSÉGES IRÁNYAI, TERÜLETEI A tábori tüzérség eszközrendszerében gyors és jelentős változások a közeljövőben nem várhatóak. A kialakult 120―160 mm közötti űrméret marad a legelterjedtebb. A lőtávolság 23-25 kilométer körül alakul. Az ennél rövidebb lőtávolságú eszközök úgy lesznek majd kivonva, ahogy az országok gazdasági lehetőségei megengedik. Nagyobb lőtávolságra reaktív póthajtású gránátokat fognak alkalmazni, illetve nagy űrméretű sorozatvetőket vagy harcászati rakétákat. A közeljövő fegyveres konfliktusaira vonatkozó feltételezések nem igénylik a tüzérség tömeges alkalmazását. Ennek megfelelően növelni kell az egyes lövegek önállóságát. Fokozatosan növekedni fog az önjáró lövegek aránya. Minden löveg rendelkezni fog műholdas és inerciális navigációs rendszerrel, a lőelemek meghatározásához szükséges adatokat gyűjtő szenzorokkal, önállóan és együttműködésben is működni képes számítógépekkel. További fejlődés várható a lőszerek területén. A jövő konfliktusai fokozott követelményeket fognak támasztani a pusztítás „precizitása” iránt. Ennek megfelelően várható a passzív önirányító berendezéssel rendelkező gránátok arányának növekedése. A repesz és romboló hatású gránátokon kívül várható a kumulatív hatású, hőérzékelővel és irányító szerkezettel ellátott kazetták al217


kalmazása. A magas röppályára kilőtt gránátból a kazetták, érzékelve a járművek hősugárzását, felülről támadhatják azokat. Várható a többcélú (multipurpose) lőszerek terjedése. A harckocsik fejlődési perspektívái a következő területeken várhatóak: ♦ Mozgékonyság és páncélvédettség: A motorteljesítmény további növelése, többfajta hajtóanyaggal működő motorok (gázturbinák) további elterjedése. A gyártási minőség, hatásfok javítása, hajtó- és kenőanyag fogyasztás csökkentése. A tereptől függően változó karakterisztikájú automata nyomatékváltó, növekvő precizitású kihajtó és kormányművek, hatásosabb fékszerkezetek alkalmazása. A rugózás és lengéscsillapítás tereptől, sebességtől függő automatikus szabályozásának megoldása. A kezelőszemélyzet kilátásának javítása körkörös figyelést biztosító optika és normál, fénysokszorozó előtéttel ellátott, valamint hőkamerák alkalmazásával. A kamerák képét monitoron, vagy sisak-display használatával láthatják a kezelők a beosztásuktól függő adatok rávetítésével. Például a parancsnok részére a jármű helyzete, a fegyverek pillanatnyi állapota, a maradék lőszerek fajtái és mennyisége, a külső környezet szennyezettsége, a páncéltörő rakéta érzékelő riasztójele, a védelmi rendszer állapota. A vezető részére a GPS berendezés által megadott mozgási irány, a motor és egyéb berendezések üzemállapotára vonatkozó adatok, az irányzó részére az irányzáshoz és a tűzfeladat végrehajtásához szükséges jelek, a meglévő lőszerek mennyisége és típusa, a fegyverek, töltőberendezés állapotadatai stb. A kezelőszemélyzet a harckocsitest legvédettebb helyére kerül elkülönítve a lőszerektől és hajtóanyagtól. Tökéletesedik a kezelők védelme a saját lőszerek robbanásától. Csökkenteni fogják a harckocsik geometriai méreteit. A toronyban a fegyverek, a lőszerek egy része és a töltőberendezés kerül elhelyezésre. A réteges páncélzat ellenálló képessége tovább fejlődik. A kumulatív töltetű rakéták, gránátok ellen az aktív páncélzat és az aktív elhárító rendszer együttes továbbfejlesztése, pontosságának és megbízhatóságának növelése. A kinetikai hatáson alapuló lövedékek ellen az alacsony kialakítás továbbfejlődése és a páncél dőlésszögének növekedése lehetséges. ♦ A tűzerő területén: A fő fegyverként alkalmazott harckocsiágyúknál várhatóan növekedni fog az űrméret 140–150 mm közötti értékig, ami lehetővé teszi optimális űrméretű szárnystabilizált félaktív önirányítású romboló és kumulatív gránátok alkalmazását. A csövek élettartamának növelésére, tömegük csökkentésére és az önirányító rendszer hatásos működéséhez a gránátok menethajtóművel fognak rendelkezni. 218


Helyzetének folyamatos és pontos ismerete érdekében minden harckocsi rendelkezni fog kombinált GPS és inerciális navigációs rendszerrel, tűzvezető számítógéppel, amely a harckocsin elhelyezett szenzorok és a rádión keresztül kapott meteorológiai adatok felhasználásával képes a szükséges helyesbítések folyamatos biztosítására, a lézertávmérő adataiból pedig a kölcsönös mozgásból adódó előretartás figyelembe vételére. A tűzvezető rendszerben megoldódik a földi saját-idegen felismerő rendszer. A rendszer lehetővé teszi, hogy rossz látási viszonyok vagy roszszabb felbontóképességű eszköz (hőkamera) alkalmazása esetén a megirányzott eszköz mellett ― amennyiben az saját ― egy figyelmeztető jel jelenjen meg. A továbbfejlesztési elképzelések vázlatos összegzésével a jelenleg már valamilyen formában meglévő, illetve kísérleti eszközök, lehetőségek figyelembevételével egy lehetséges fejlődési utat kívántam felvázolni. Természetesen nincs kizárva, hogy a fejlesztés más utat vesz, de úgy vélem, hogy az általam felvázolt lehetőségek különböző mértékben, de akkor is szerepet kapnak. FELHASZNÁLT IRODALOM BOMBAY–GYARMATI–TURCSÁNYI: Harckocsik 1916-tól napjainkig. Zrínyi, 1999. KOVÁTS–LUGOSI–NAGY–SÁRHIDAI: Tábori tüzérség típuskönyv. Zrínyi, 1988. SZANATY JÓZSEF: A tábori tüzérség az első és második világháborúban. Zrínyi, 1984.

219

VEZETÉS- ÉS SZERVEZÉSTUDOMÁNY

Recommend Documents