VERSENYKÉPESSÉG ÉS KÜLFÖLDI KÖZVETLEN

VERSENYKÉPESSÉG ÉS KÜLFÖLDI KÖZVETLEN BEFEKTETÉSEK A MAI VILÁGGAZDASÁGBAN Készítette: Csáki György

A tanulmány a MEH – MTA megállapodás alapján, „A gazdasági versenyképesség erősítésére irányuló tevékenységről” című, MEH 10.035-8. iktatószámú projekt keretében készült Kutatásvezető: Szalavetz Andrea

MTA Világgazdasági Kutatóintézet

Budapest, 2004. június

Tartalomjegyzék 1. A nemzetközi versenyképesség modern elméletei............................................................ 2 1.1. A kínálati és keresleti oldali versenyképesség mutatószámai...................3 1.2. A vállalatok és a nemzetgazdaságok versenyelőnyei: a Porter-paradigma ....................................................................................................................5 1.3. Nemzetgazdaságok versenyképessége?...................................................14 1.4. „Komplex” versenyképességi mutatók – „komplex versenyképességi rangsorok..................................................................................................24 2. A külföldi közvetlen befektetések és a nemzetközi versenyképesség kapcsolat-rendszere a mai világgazdaságban..................................................................................................25 2.1. Külföldi közvetlen befektetések és a világpiaci versenyképesség: elméleti megfontolások.......................................................................................26 2.2. Külföldi közvetlen befektetések és a versenyképesség növekedése az exportpotenciál növelésén keresztül............................................................28 2.2. A működőtőke-vonzási képesség mint a versenyképesség mércéje – a tőkeimportőr országok szemszögéből, mikroökonómiai megközelítésben.... 46 3. A működőtőke-vonzási képesség mint a versenyképesség mércéje................................48 4. Összegzés.........................................................................................................................60 Felhasznált irodalom............................................................................................................61

1

1. A NEMZETKÖZI VERSENYKÉPESSÉG MODERN ELMÉLETEI „A globalizálódó világban egyre élesebb verseny folyik. Ez nem korlátozódik az áruk versenyére, hanem magába foglalja a legkülönbözőbb termelési tényezők, így a tőke, a technológia, bizonyos szolgáltatások, továbbá a magasan képzett munkaerő megszerzéséért folytatott küzdelmet. A verseny élességét befolyásolják a kereslet-kínálati viszonyok, továbbá az ezeket mesterségesen alakító nemzeti és regionális politikák. Minél nagyobb a kereslet és a kínálat, annál erősebb a verseny valamely termelési tényező megszerzéséért. A liberalizálódás egyszerre erősíti és mérsékli is a versenynyomást. Egyfelől növeli a kínálati piacot, másfelől viszont több versenyzőnek teszi lehetővé a piacon való részvételét. A verseny azonban nemcsak a fejlődéshez és a jobb versenyképességhez szükséges javak megszerzéséért folyik, hanem a versenyképesség legkülönbözőbb tényezőinek hazai (nemzetgazdasági) megteremtésében is kifejezésre jut. Nemcsak áruk és szolgáltatások, de nemzeti gazdaságpolitikák is versenyeznek a világpiacon. A kevésbé fejlett országok versenyképességük javításával kívánnak kitörni az elmaradottságból, és felzárkózni a vezető vagy fejlettebbnek tekintett nemzetgazdaságokhoz. Ehhez éppúgy szükség van az úgynevezett mikroszintű, vállalati versenyképesség erősítésére, mint versenyképes gazdaságpolitika alkalmazására. A versenyképesség nem kizárólag az adott termék vagy termelési tényező piaci árában jelenik meg. A minőség, a megfelelő időben való szállítás, a megbízhatóság, a kapcsolati tőke hasonlóan fontos szerepet játszanak. A következő években pedig minden bizonnyal felértékelődnek a versenyképesség nem közvetlenül gazdasági összetevői, mindenekelőtt a globális versenyben résztvevő országok társadalmi és intézményi rugalmassága.”1

A nemzetközi versenyképesség hagyományos megfogalmazásai a komparatív előnyök klasszikus (Ricardo) és neoklasszikus (Heckscher-Ohlin) megfogalmazásaira épülnek. Ez a felfogás – a klasszikus és a neoklasszikus megfogalmazásban egyaránt – tökéletes piaci rugalmasságot feltételezett. A komparatív előnyökre alapozott versenyképességi felfogások a hatvanas évek óta hangsúlyozzák a keresleti viszonyokhoz való alkalmazkodás fontosságát – amivel közvetve elvetik a komparatív előnyök elméletének egyik alapelemét, mely szerint kizárólag a kínálat – a termelés – költségarányai határozzák meg a nemzetközi versenyképesség alakulását. A modern külkereskedelmi elméletek ugyanakkor közhelyként kezelik a tökéletlen piacok létét: mivel a versenyképesség kínálati – termelési – és keresleti – piaci – oldala között egy nem tökéletes piac teremti meg a szükséges kapcsolatot, tér nyílik a piacműködés zavarait korrigáló állami beavatkozás számára is. A tökéletlen verseny feltételezése már önmagában is szükségessé teszi a versenyképesség kínálati és keresleti oldalának elkülönített tárgyalását. Az állami gazdaságpolitika számbavétele csak erősíti ezt az igényt – hiszen kínálati és keresleti oldalról egészen eltérő gazdaságpolitikákkal lehet befolyásolni egy adott nemzet1

Inotai (1999): 11. oldal.

2

gazdaság versenyképességét: a kínálati oldalt általában az ágazati politikák (iparpolitika), a keresleti oldalt pedig a verseny- és kereskedelempolitika révén lehet hatékonyan befolyásolni.

1.1. A kínálati és keresleti oldali versenyképesség mutatószámai A versenyképesség leggyakrabban használt kínálati (azaz: termelési) oldali mérőszáma a termékegységre jutó bérköltség = ULC (Unit Labor Cost) mutatója. A mutató kizárólag feldolgozóipari termékekre alkalmazható (mivel ezen a területen a tőke- és munkaerő-állomány kihasználása elvileg független a természeti erőforrás-ellátottságtól). Az ULC-mutató számlálója a bruttó béreket (a béreket és közterheiket) tartalmazza, míg a nevezőt a hozzáadott érték alkotja. A termékegységre jutó bérköltség mutatója elsősorban azonos ágazatok nemzetközi versenyképességi viszonyainak elemzésére használható, ugyanakkor dinamikus elemzésre is alkalmas, amennyiben lehetővé teszi annak kimutatását, hogy adott ország adott ágazatában az idő előrehaladtával hogyan változott a termékegységre jutó munkaerőköltség. Az ULC szintetikus mutatóként is használatos. Ebben az esetben egy-egy nemzetgazdaságban a termékegységre jutó átlagos bérköltséget a vizsgálatba bevont országoknak a kiválasztott célpiacon elért piaci részarányaival súlyozott ágazati ULC-mutatókból állítják elő. A szintetikus mutatók egybevetése arra ad választ, hogy az adott ország termékegységre jutó átlagos bérköltségéhez viszonyítva hogyan alakul a versenytárs nemzetgazdaságok általános versenyképessége a kínálati (termelési) oldalon. A termékegységre jutó bérköltség – amennyiben nemzetközi összehasonlításban vizsgáljuk – voltaképpen három tényezőt fejez ki komplex módon: 1.) a bruttó bérszínvonalat az adott országban; 2.) a munka termelékenységének alakulását az adott országban (hiszen a hozzáadott érték egy egységének előállításához szükséges bruttó bértömeget fejezi ki); 3.) az adott ország nemzeti valutájának árfolyam-alakulását Amennyiben – az összehasonlíthatóság kedvéért – két országban dollárban vagy euróban kiszámítjuk a termékegységre jutó bérköltséget, akkor az nyilvánvalóan két fontos szintetikus makrogazdasági mutatószám változása befolyásolhatja: a munka termelékenységéé és a valuta árfolyamáé. Ha egy országban erősödik a nemzeti valuta – reálfelértékelődés zajlik le –, akkor nemzetközi összehasonlításban drágábbá válik a munkaerő, magasabbak lesznek a bérköltségek.

3

Ezt azonban ellensúlyozhatja a munka termelékenységének emelkedése. Megfordítva, ha egy országban nem emelkedik kellőképpen a munka termelékenysége, a valuta leértékelése rövidtávon fokozhatja, javíthatja az adott nemzetgazdaság nemzetközi versenyképességét. A termékegységre jutó bérköltség mutatójának nemzetközi összehasonlításokra való alkalmazása a Heckscher-Ohlin-tétel azon előfeltevésére épül, hogy egy adott iparág valamennyi országban ugyanazt a helyet foglalja el az ágazatok egymás közötti tényezőintenzitási sorrendjében. A versenyképesség keresleti (piaci) oldalának elsősorban a közel hasonló fejlettségű országok, s mindenekelőtt az ágazaton belüli – intra-indusztriális – nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban van jelentősége. A termékdifferenciáció mai szintjén a kínálat differenciálásával kell elsősorban a piachoz alkalmazkodni, az árversenyképesség szerepe már nem elsődleges. A keresleti (piaci) oldali versenyképesség leggyakrabban használt mutatószáma az export relatív egységértékének indexe = UVI (Unit Value Index). Az UVI számlálójában a feldolgozóipari export egységértékének változása, nevezőjében pedig a legfontosabb kereskedelmi versenytársak világimporton belüli részarányával súlyozott iparcikk-exportbeli egységérték-változásainak összevont mutatója áll. Az UVI-mutató voltaképpen azt fejezi ki, hogy a vizsgált ország a versenytársainál dinamikusabban vagy éppen kevésbé volt képes növelni exportjának egységnyi értékét. Az UVImutató tulajdonképpen éppen a kínálati oldalon előtérbe helyezett árversenyképesség ellenkezőjét fejezi ki. Itt nem az a kedvező érték, ahol az exportár az alacsonyabb bérköltségek miatt alacsonyabb s így a kivitel versenyképesebb lehet. A mutató ott jobb, ahol ugyanazért a feltételezett termékegységért az exportőr nagyobb árat kapott. A sikeres termékdifferenciálás, a kereslethez való jobb alkalmazkodás jutalma a változatlan piaci részarány mellett elért magasabb egységár.”2 A külkereskedelmi áruszerkezeti mutatók kiindulópontja az, hogy az exporttöbblet komparatív előnyre, ebből eredően az adott nemzetgazdaság versenyképességi előnyére utal – egy konkrét termék esetében. Az importtöbblet pedig – az előbbi ellenkezőjeként – a nemzetgazdaságnak az adott termék esetében fennálló versenyképességi hátrányát tükrözi. A legegyszerűbb külkereskedelmi specializációs mutató az adott termékcsoport importjának exportfedezeti mutatója. A fedezeti arány azt fejezi ki, az adott termék exportja – a vizsgált nemzetgazdaságban – az adott termék importjának hány százalékát teszi ki. Nettó exportőri pozíció esetén a mutató értéke nagyobb, mint 1 (vagy 100 százalék).3

2

Török (1999): 31. oldal – kiemelés az eredetiben!

4

Az exportfedezettségi mutató kiszámolásához szükséges adatok felhasználásával alkotta meg Balassa Béla a megnyilvánult komparatív előny – Revealed Comparative Advantage = RCA – kategóriáját, amely a hatvanas évek óta a nemzetközi versenyképesség számszerűsítésének és összehasonlító elemzésének egyik legelterjedtebben használt eszköze. „A mutató azon a feltevésen alapul, hogy j termék részarányáénak a ország kivitelében elvileg ugyanakkorának kellene lennie, mint j termék világexportjának a teljes világexportból. Ha a két kiviteli részarány hányadosa ennek a feltevésnek megfelelően 1, akkor j termék pontosan akkora súlyt képvisel a ország exportjában, mint a világexportban, azaz sem látszólagos komparatív előny, sem látszólagos komparatív hátrány nincs. Ha azonban RCAaj  1, akkor látszólagos komparatív előny van, mert a ország a várhatónál többet exportál j termékből. A RCA-mutató alapgondolata éppen az, hogy a látszólagos komparatív előny és hátrány adott termékcsoport nemzetközi kereskedelmében kiegyenlítődik az országok között. A mutató igen könnyen alkalmazható, és plasztikusan ábrázolja a szakosodási struktúrákat, ezeken keresztül pedig közvetlenül utal a versenyképesség alakulására is.”4 Az RCA-mutató használata igen elterjedt a nemzetközi gyakorlatban – noha komoly fenntartások is megfogalmazódnak a mutató ellen. A nemzetközi agrárkereskedelemben például azért nem használható, mert nem teszi lehetővé az állami szubvenciók hatásának kiszűrését: versenyképesebbnek mutatja azt a nemzetgazdaságot, amely nagyobb állami támogatásban részesíti agrárkivitelét. A Balassa-féle RCA-mutató ugyanis a „végeredményeket” tükrözi, s nem lehet kiszűrni belőle az egyes gazdasági tényezők külön-külön versenyképességi hatását.

1.2. A vállalatok és a nemzetgazdaságok versenyelőnyei: a Porter-paradigma A versenyképesség modern elméletei közül kiemelkedik Michael Porter új paradigmája, amely teljesen megújította a modern világkereskedelmi gondolkodást. Az alábbiakban Porter mára már kortárs klasszikussá vált műve alapján ismertetjük a versenyképesség Porterféle felfogását, a Porter-paradigmát.5 (A Porter-paradigma ma már minden vállalatgazdasági, stratégiai menedzsment monográfia és tankönyv szerves része. Éppen a paradigma relevan3

„A mutató korrigált változatát akkor alkalmazzák, ha ki akarják küszöbölni a külkereskedelmi mérleg jelentősebb aktívumának vagy passzívumának torzító hatását. Ilyenkor árucsoportonként az export és az import szerkezetének százalékos részarány-mutatóit osztják el egymással.” Török (1999): 33. oldal. 4

Török (1999): 33-34. oldal – kiemelés az eredetiben!

5

Porter (1990) – elsősorban a 6-30, 33-175. oldalakon kifejtettekre támaszkodtunk.

5

ciáját mutatja, hogy a közgazdaságtudomány több ágában, így a nemzetközi gazdaságtanban is megkerülhetetlenné vált. Fontossága – ugyanakkor a porteri megfogalmazás szemlétessége, magas didaktikai színvonala – indokolja, hogy a hallgatók több tantárgyban is találkozzanak Porter versenyképességi elméletével.) Az új kereskedelmi elméletek, a versenyképesség meghatározó elemeinek újrafogalmazása – azaz: egy új paradigma – igénye a világgazdasági változások nyomán egyre erőteljesebbé vált. A komparatív előnyök klasszikus, a tényezőellátottságon alapuló nemzetközi szakosodás neoklasszikus magyarázatai egyre kevésbé voltak alkalmasak a világgazdasági reálfolyamatok megmagyarázására, a nemzeti gazdaságpolitikák és a vállalati külgazdasági stratégiák orientálására. Nehezen magyarázható meg – például – a relatív tényezőellátottság alapján a látványos dél-koreai gazdasági fejlődés, amely az elmúlt évtizedekben igen kiterjedt exporttevékenységet folytatott olyan, különösen tőkeintenzív ágazatokban mint az acélgyártás, a hajóépítés és a járműgyártás. Az USA ugyanakkor – nagy tömegű képzett munkaerővel, különösen nagy K+F-kapacitással, bőséges tőkeellátottság közepette exportpiacainak erős erózióját kénytelen regisztrálni olyan ágazatokban, amelyekre a legkevésbé lehetne gondolni – a hagyományos elméletek gondolatkörében maradva, így a szerszámgép-gyártásban, a félvezető-iparban és a fejlett elektronikai eszközök terén. Manapság a nemzetközi kereskedelem túlnyomó része fejlett országok között zajlik – ezek tényezőellátottsági viszonyai alapvetően hasonlítanak egymásra. Nő az ágazaton belüli kereskedelem jelentősége, ahol ez a probléma nem is értelmezhető. A világkereskedelem harmada a transznacionális társaságok vállalaton belüli kereskedelme, s további harmadát is a transznacionális társaságok bonyolítják le. A hagyományos kereskedelmi elméletek olyan korlátozó feltételei, mint a méretgazdaságossági előnyök figyelmen kívül hagyása, az országonként azonos technológiai színvonal feltételezése, a képzett munkaerő és a tőke nemzetközi áramlásának kizárása, a termékdifferenciáció hiánya mind-mind olyan tényezők, amelyektől ma már semmilyen absztrakt kereskedelmi modellben sem lehet eltekinteni. A hagyományos – klasszikus – kereskedelmi elméletek a vállalati magatartás orientálására is egyre nyilvánvalóbban alkalmatlanná váltak: nem igazán ösztönző az a kereskedelempolitikai felfogás, a versenyképesség növelésének az a fölfogása, amely kizárja a vállalati stratégia elemei közül a technológia fejlesztését és a termékdifferenciáció elmélyítését, s a kormányok befolyásolásán túl alig valamilyen forrást nyújt a vállalatoknak. A technológiai fejlődés áthatja a feldolgozóipar és a szolgáltatások egészét. A mikroelektronika, az informatika, a fejlett anyagok használata fölszámolta a hagyományos tényező6

ellátottsági összehasonlítások relevanciáját: a szűkösen rendelkezésre álló tényezők kiválthatók új anyagokkal, technológiai eljárásokkal, A legkorszerűbb technológiákhoz való hozzájutás fontossága mellett eltörpül az alacsony bérköltség jelentősége. Nemzetközileg alapvetően kiegyenlítődtek a tényezőellátottságok, a fejlett országok között ma már alig lehet különbséget tenni a munkaerő képzettsége, a technikai-technológiai fejlettség terén. Ma már nemcsak a legfejlettebb országok rendelkeznek az alapvető infrastrukturális ellátottsággal – távközlési és közlekedési rendszerrel –, amely szükséges a modern feldolgozóipari termeléshez. Azok a hagyományos tényezőellátottsági elemek, amelyek korábban meghatározták az egyes nemzetgazdaságok magasabb fejlettségét biztosították, idővel elenyésztek. A globalizáció következtében az egyes vállalatok versenyképessége elszakadt egy nemzetgazdaság tényezőellátottsági viszonyaitól. A – transznacionális – vállalatok valóban globálisan, tehát világgazdasági szinten szervezik teljes tevékenységüket, világszerte gyártatnak alkatrészeket és félkész-termékeket, egyszerre számos nemzetgazdaság alacsony tényezőköltségeit képesek kihasználni. Stratégiai szövetségeket hoznak létre – más transznacionális társaságokkal – annak érdekében, hogy egyesítsék erőforrásaikat, ami teljesen új megvilágításba helyezi a relatív tényezőellátottság kérdéseit. A kérdés – nyilvánvalóan – az, hogy egyes országok vállalatai bizonyos iparágakban miért sikeresebbek a többi ország azonos iparágban tevékenykedő vállalatainál? A globalizáció ebben a tekintetben paradox következmény(eke)t szül: a nemzetgazdaság, a vállalat anyaországa („home country”) elvesztette jelentőségét, hiszen a transznacionális társaságok globálisan, azaz világméretekben szervezik tevékenységük minden részletét, globális optimumra törekednek. A tapasztalat azonban ennek ellenkezőjét is mutatja: bizonyos iparágak, ágazatok vezető világvállalatai néhány országra-országban koncentrálódnak, ahol évtizedekre képesek megőrizni komparatív előnyeiket. A kompetitív előnyök, a versenyelőnyök nemzeti szinten keletkeznek, fenntartásuk, megőrzésük erősen lokalizált, helyhez kötött folyamat: a nemzetgazdaságok szerkezetének, értékeinek, kultúrájának, intézményeinek és történelmi hagyományainak különbözőségei a versenyképesség fontos elemei. Az anyaország jelentősége ma fontosabb, mint bármikor korábban – szögezi le Porter.6 Az új elmélet, az új paradigma keresésének kiindulópontjait meghatározzák a korábbi kutatási eredmények. A vállalatok különféle stratégiákat választhatnak: az új kereskedelmi elméletnek meg kell magyaráznia, miért választanak az egyes országokból származó cégek jobb vállalati stratégiákat, mint más országok vállalatai? 6

Porter (1990): 19. oldal.

7

A nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi tőkeáramlás sok szálon, komplex módon összefonódik: az új kereskedelmi elméletnek választ kell adnia arra a kérdésre, mi határozza meg, hogy egyes országok vállalatai mindkét területen sikeresebbek más országok vállalatainál? Az anyaország-anyavállalat koncentrálja a cég stratégiai központját, a legtermelékenyebb munkahelyeket, egy társaság jelenléte az adott (anya-)országban jelentős hatást gyakorol az adott nemzetgazdaság kapcsolódó iparágaira; az anyaország rendszerint pozitív exporthatást élvezhet. Az új kereskedelmi elméletnek túl kell lépnie a komparatív előnyök elméletén és választ kell adnia a kompetitív (verseny-)előnyök mai kérdéseire. Az új kereskedelmi elméletnek tekintetbe kell vennie a méretgazdaságosságból, a termékdifferenciációból származó előnyöket, figyelembe kell venni a piacok fregmentáltságát, valamint a technikai-technológiai különbségeket. Az új kereskedelmi elmélet csak abból indulhat ki, hogy a versenyképesség – miként maga a verseny! – dinamikus és állandóan változó folyamat. Az új kereskedelmi elmélet csak akkor lehet sikeres, ha a technológia fejlődésére koncentrál. A kulcskérdés ugyanis éppen az, hogyan tehető a nemzetgazdasági környezet minden tekintetben kedvezővé az innovációs folyamat szempontjából, s ez hogyan növelheti az adott nemzetgazdaság vállalatainak nemzetközi versenyképességét? Végezetül az új kereskedelmi elméletnek meg kell magyaráznia, hogyan integrálható a vállalati magatartás a nemzeti komparatív előnyök elméletébe? A versenystratégia megértésének első lépése értelemszerűen annak megértése, milyen az adott iparág szerkezete és hogyan változik. Minden iparágban, tevékenykedjen a nemzeti vagy/és a nemzetközi piacokon a verseny öt versenyképességi tényezőben testesül meg: a piacon lévő versenytársak konkurenciája mellett a szállítók és a vevők alkuereje, továbbá a helyettesítő termékek versenye és az új piacra lépők fenyegetése. Az öt versenyképességi tényező7 iparáganként eltérő ereje határozza meg a hosszú távú jövedelmezőséget. „Az öt versenyképességi tényező azért határozza meg az iparági jövedelmezőséget, mert meghatározzák azokat az árakat, amelyeket a cégek kivethetnek, a költségeket, amelyeket el kell viselniük, és azokat a beruházásokat, amelyek az iparági versenyképesség fenntartásához szükségesek. Az új piacralépők fenyegetése határolja be az iparágban realizálható potenciális profitokat, mert az új piacralépők új kapacitásokat teremtenek az iparágban és piaci részesedésre törnek – leszorítva a haszonkulcsokat. Az erős piaci pozíciójú vevők vagy szállítók alkuereje önmagukban is profitmeghatározó tényezők. Az erőteljes iparági verseny maga is erodálja a profitokat, hiszen sokkal magasabb költségekre kényszerít (nagyobb reklámköltségek, K+F-finanszírozás) – vagy egyszerűen a profitok egy részének a fogyasztók számára való átengedé7

Az eredetiben „competitive forces” – ezt fordítottuk „versenyképességi tényezők”-nek

8

sét kényszerítik ki – az alacsonyabb árak révén. A közeli helyettesítő termékek jelenléte korlátozza az árversenyt – ha a piaci szereplők el akarják kerülni a termékeik helyettesítése nyomán bekövetkező keresletvisszaesést.”8 Azonos iparágban tevékenykedő – következésképpen egymással versengő – vállalatok eltérő stratégiákat választhatnak. A versenyelőnyök szerzése tekintetében törekedhetnek alacsonyabb árakra vagy markánsabb termékdifferenciációra. A verseny kiterjedése szempontjából az alapvető választás a tevékenység széles körben való folytatása, vagy összpontosítása egy szűkebb területre. Nyilvánvalóan nincs egyetlen, kizárólagosan eredményes stratégia – egyetlen iparágban sem. A legtöbb iparágban, ágazatban különböző stratégiák élhetnek sikeresen – tehát versenyképesen – egymás mellett: a különböző általános stratégiák kombinációinak sikere is lehetséges. A vállalati versenyelőnyök forrása a vállalatok szervezetének és elkülönült résztevékenységeinek teljesítményéből tevődik össze. A vállalatok éppen avval teremtenek értékeket vásárlóik számára, hogy ezeket a résztevékenységeket egyenként hatékonyan és jól összehangoltan képesek elvégezni. Az a végső érték, amit a vállalt létrehoz nem más, mint az az összeg, amit vásárlói-ügyfelei készek fizetni az általuk előállított javakért vagy szolgáltatásokért. A vállalat jövedelmező tevékenységre képes, ha ez az ár nagyobb, mint az említett tevékenységek összköltsége. Az egyes résztevékenységek összekapcsolódását Porter értékláncnak nevezi. „A vállalat több mint tevékenységek egyszerű összessége. A cég értéklánca tevékenységek kölcsönösen összefüggő rendszere vagy hálózata, amelyeket meghatározott kapcsolatok kötnek össze. Ez a kapcsolat nyilvánul meg akkor, amikor egy résztevékenység megvalósításának színvonala határozza meg egy (több) más tevékenység költséghatékonyságát. A kapcsolatok gyakran olyan egymás rovására érvényesülő teljesítményjavulásokat eredményeznek, amelyeket összvállalati szinten kell optimalizálni. Például a költségesebb tervezés, a drágább alkatrészek alkalmazása, a szigorúbb ellenőrzés csökkentheti a vevőszolgálati kiadásokat.”9 A vállalati értéklánc egy szélesebb tevékenységi láncolatba illeszkedik – amely az adott vállalat beszállítóitól indul ki és annak vásárlóit is magában foglalja – ez az értékrendszer. Versenyelőnyök sokféleképen keletkezhetnek – ugyanakkor minden esetben az iparági értékrendszer valamilyen megváltoztatását feltételezik. Gyakran hosszú ideig „szunnyadó”, de észrevétlenül maradt fejlesztési lehetőség kiaknázása teremt új versenyelőnyt, máskor számottevő innováció szükséges ugyanehhez. A versenyelőnyöket teremtő innováció tipikus esetei az alábbiak: 8

Porter (1990): 35. oldal.

9

Uo.: 41. oldal.

9

1. Új technológiák – amelyek teljesen új termékekben, szolgáltatásokban öltenek testet. Németország például hatvan éven át vezette az orvosi képalkotó berendezések világpiacát – mert elsőként ismerte föl és hasznosította iparilag a röntgen-sugárzást. Japán akkor detronizálta ezen a piacon, amikor az elektronikus képalkotás technológiája megjelent és elterjedt. A félvezetőgyártásban például olyan nagy amerikai cégek maradtak le mint az RCA, a General Electric és a GTA – miközben teljesen újak, például a Texas Instruments sikerrel törtek be a piacra és váltak a világ legnagyobb szállítóivá ebben az új iparágban. A komputergyártásban és a szoftverpiacon keletkezett példák közismertek.

2. Új vagy változó vásárlói igények megosztják a szállítókat: aki nem képes gyorsan reagálni, az lemarad, míg a rugalmas piaci szereplők teret nyernek.

3. Új iparágak kialakulása lehetőséget teremt új fogyasztói csoportok megnyerésére – így a termelés, értékesítés bővítésére, de új termelési eljárások meghonosítására is.

4. Az input-költségek és –lehetőségek változásai – a munkaerő-, nyersanyag-, energiavagy szállítási költségek radikális módosulása – átrendezik a versenyképességi viszonyokat. Az a vállalat, amelyik a leggyorsabban képes optimalizálni költségfelhasználását az új viszonyok között, jelentős versenyelőnyt szerez konkurenseivel szemben.

5. A kormányzati szabályozás változásai is jelentősen képesek megváltoztatni egy-egy ágazat versenyképességi viszonyait, egy-egy ország egy-egy ágazatában tevékenykedő vállalatok világpiaci versenyelőnyeit. A szabványok módosulása, a környezetvédelmi előírások változásai, kereskedelmi korlátozások emelése vagy éppen megszűntetése, piacra lépési előírások módosulása stb. komoly impulzust adhatnak a vállalati innovációhoz, s azon keresztül a versenyelőnyök fokozódásához. Ha egy országban jelentős dereguláció zajlik le, ami azután világtendenciává válik, akkor a deregulációhoz először alkalmazkodó cégek világpiaci előnyöket fognak élvezni – ez történt az USA-beli légitársaságokkal, távközlési cégekkel és értékpapír-kereskedőkkel: a nyolcvanas években deregulált amerikai piacon szerzett tapasztalatok birtokában terjesztették ki a kilencvenes években a deregulálódó nemzetközi piacokon is pozícióikat. „A versenystratégiák fenti alapelvei a nemzeti és a nemzetközi versenyben egyaránt érvényesülnek. A nemzetgazdaság fontosságának megértése ugyanakkor különösen fontos azokban az iparágakban, ahol a verseny alapvetően nemzetközi jellegű. Meg kell értenünk, hogyan teremtenek a vállalatok versenyelőnyöket nemzetközi stratégia érvényesítésén keresztül, s ez hogyan erősíti az otthon elnyert versenyelőnyöket.”10

10

Uo. 53. oldal.

10

A nemzetközi verseny jellemzői iparáganként számottevően különböznek. A paletta egyik oldalán áll a multidomestic versenystratégia. A verseny minden nemzeti piacon (országcsoport piacán) független, az iparág sok országban létezik, de a verseny országonként, nemzeti piaconként függetlenül alakul. A versenytársak némelyike lehet multinacionális táraság, de versenyelőnyeiket nagyrészt minden nemzeti piacon külön-külön kell érvényesíteniük. Az iparág nemzetközileg alapvetően nemzeti keretekben szervezett iparágak összességéből alakul ki – innen a multidomestic elnevezés. Hagyományosan így alakulnak a versenyviszonyok a kiskereskedelemben, számos fogyasztási cikk termelésében, az élelmiszeriparban, lakossági pénzügyi szolgáltatások terén, fémtömegcikk-gyártásban, vegyipari tömegtermékek terén stb. A paletta másik végén a globális versenystratégiát igénylő iparágak állnak, amelyben egy adott vállalat versenyképessége egy adott nemzeti piacon nagymértékben befolyásolja a más piacokon elérhető versenyképességét, illetve – értelemszerűen – az egy adott nemzeti piacon elérhető versenyelőnyeit meghatározzák a más piacokon kivívott versenyelőnyei, versenypozíciói. „A konkurensek valóban világméretekben, a világpiacon versenyeznek egymással olyan versenyelőnyök érvényesítése érdekében, amelyek világméretű hálózataikból születnek. A cégek összekapcsolják a hazai piacról származó előnyeiket a számos külső piacon való jelenlétből származó olyan előnyökkel mint a méretgazdaságosság, a multinacionális fogyasztó kiszolgálásának képessége, a márkanév transzferálásának képessége. Globális verseny érvényesül a repülőgépgyártásban, televíziókészülékek, félvezetők, fénymásolók, személygépkocsik gyártása terén. Számos iparág vált egyre erőteljesebben globálissá a II. világháború utáni időszakban.”11 A globalizálódás előnyeinek korai fölismerése és az ennek megfelelő „korai” cselekvés a nemzetközi piacokon éppen olyan nagy előny, mint nemzetgazdasági keretek között – ha nem nagyobb. Sok iparágban a vezető cégek a világpiacon éppen azok, amelyek elsőként ismerték föl az adott ágazat globalizációs lehetőségeit és igényeit: a Boing repülőgép-gyártásban, az IBM a komputer-technika terén, a Honda a motorbiciklik termelésében, a Kodak a filmgyártásban mind-mind ennek köszönhetik mai vezető szerepüket. Az elsőnek érkezők nagy előnye, hogy elsőként építhetik ki hálózatukat, amiből a piaci vezető szerep megszerzésének lehetőségén túl – vagy éppen azt megalapozandó – a legtöbb tapasztalatot tudják szerezni, presztízst képesek teremteni a maguk számára.12 11

Uo.

12

A globális vállalati stratégiák megvalósításának fontos és hatékony eszköze lehet a stratégiai szövetségek létesítése: léteznek olyan, hosszú távú vállalatközi megállapodások, amelyek nem jelentenek összeolvadást (fúziót) – sem tulajdonosi, sem szervezeti szempontból –, ugyanakkor túlmutatnak a megszokott piaci tranzakciókon.

11

Fentiekből világos, hogy a sikeres nemzetközi versenystratégiáknak nemzetgazdasági alapjaik vannak – miközben a sikeres versenystratégiák – teljesen természetesen – iparáganként eltérőek. Azonos iparágakban is lehetséges többféle sikeres vállalti versenystratégia: eltérő versenystratégiákkal lehet „azonos” sikereket elérni, ha az adott vállalat eltérő versenyelőnyt akar kiharcolni és érvényesíteni, illetve eltérő ágazati szegmenst céloz meg. „Az nemzetgazdaságok sikereket érnek el azokon a területeken, ahol az ország támogatni képes az adott ágazatban leginkább előnyös versenystratégiát. Ami jól működik az nemzetgazdaságban, az nemzetközi versenyelőnyhöz is vezethet ugyanabban az iparágban. Számos hazai jellemző megkönnyíti, vagy éppenséggel megnehezíti egy meghatározott stratégia követését – amik azokból a nemzeti normákból származnak, amelyek meghatározzák bizonyos típusú szakképzett alkalmazottak, a hazai kereslet természetének és a helyi befektetők céljainak megfelelő vállalati menedzsmentet. Fejlett iparágakban innovációval és a vállalati tevékenység folyamatos javításával lehet versenyelőnyöket teremteni – a versenyképesség megfelelő útjainak megtalálása, globális kiaknázása és a vállalati termékek és tevékenységek szakadatlan javítása révén. Nemzetek sikeresebbek egy adott iparágban, ha nemzeti körülményeik támogatják ezt a fajta vállalati magatartást. Az előnyteremtés a versengés új útjaihoz való hozzáférést, kockázatvállalási képességet és befektetéseket igényel. A nemzetgazdaságok sikeresek ott, ahol nemzeti környezet kizárólagos képességet teremt a vállalat számára az új stratégia meghonosítására az adott iparágban. Sikeresek a nemzetgazdaságok, ha a helyi körülmények impulzust adnak az ilyen stratégiák korai és agresszív meghonosítására. Megbuknak azok a nemzetgazdaságok, amelyekben a vállalatok nem kapják meg a megfelelő jeleket, nem érzik a megfelelő nyomást, és nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel. (…) A nemzetgazdaságok azokban az iparágakban sikeresek, amelyekben hazai előnyeik értékesek más nemzetgazdaságok számára is, ahol innovációik és teljesítmény-javulásuk elébe megy a nemzetközi igényeknek. A nemzetközi versenyben a siker attól függ, hogyan képes a vállalat előnyös nemzeti pozícióit nemzetközivé tenni. Ez lehetővé teszi, hogy a hazai bázison keletkezett előnyök fokozódjanak egy globális stratégia keretei között. Nemzetgazdaságok azokban az iparágakban sikeresek, amelyekben a hazai vállalatokat ösztönzik (vagy kényszerítik) a nemzetközi versenyre. A versenyelőnyök nemzeti keretek közötti keresése elszigeteli a vállalatokat ezektől a körülményektől.”13 Miért ér el sikereket egy nemzetgazdaság egy adott iparágban? Legszélesebb értelemben négy meghatározó tényező jelölhető meg, amelyek meghatározzák azt a gazdasági környeze13

Porter (1990): 67-68. oldal – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

12

tet, amely támogathatja vagy éppenséggel akadályozhatja a vállalatokat a versenyelőnyök – a hazai és a nemzetközi versenyelőnyök – megteremtésében, fenntartásában és kiaknázásában:

- Tényezőellátottság – a nemzetgazdaság termelési tényezőkkel – például képzett munkaerővel és infrastruktúrával való ellátottsága az adott iparágban.

- Keresleti tényezők – az adott iparág termékei és szolgáltatásai iránti hazai kereslet. - Kapcsolódó és beszállító iparágak –nemzetközileg versenyképes kapcsolódó beszállító iparágak jelenléte vagy hiánya az adott nemzetgazdaságban.

- Vállalati stratégia, szerkezet és verseny – azok a feltételek, amelyek a vállalatok alapítását, szervezését és menedzsmentjét, valamint a hazai versenyviszonyokat meghatározzák. Ennek a négy versenyképességi tényezőnek az egymásra hatását, egymáshoz való viszonyát ábrázolja a Porter-féle versenyképességi gyémánt. Lényegét tekintve – foglalja össze elméletének fő jellemzőjét Michael Porter – a nemzeti versenyelőnyök rendszere „innovációs és befektetési elmélet. Azok a nemzetközileg versenyképes ágazatokban, melyek vállalatai rendelkeznek megfelelő innovációs kapacitással és képesek azt továbbfejleszteni versenyelőnyeik fenntartása és fokozása érdekében. Mind a technológiai javítás és az innováció – abban a széles értelemben, ahogy ezeket a kategóriákat használom – befektetéseket igényel olyan területeken mint a K+F, oktatás, modern eszközök, fejlett képzési rendszer. Előnyöket szerzéséhez mindenekelőtt a verseny új megközelítése szükséges – vajon tartós lehet-e és milyen tényezőelőnyt használhat ki a továbbiakban, hogyan fedezhetők föl kiszolgálatlan piaci szegmensek, milyen új termékek állíthatók elő és vezethetők be, milyen új módszerekkel lehet a termékeket előállítani. Az előnyök fenntartása még több innovációt és befektetést igényel annak érdekében, hogy kiszélesedjenek a versenyelőnyök és javuljon a termékfejlesztés, korszerűsödjön az előállítási folyamat, tökéletesedjenek a marketing-módszerek és a szolgáltatások. A ’gyémánt’ meghatározói és a közöttük fennálló kölcsönhatások teremtik meg azokat az erőket, amelyek megszabják egy nemzetgazdaság adott ágazatának innovációs és fejlődési irányát, sebességét, mélységét. Nézőpontom rikárdiánus, amennyiben felfogásom szerint a külkereskedelmet (és a külföldi beruházásokat) leginkább a termelékenység-különbségek határozzák meg, amit azonban Ricardo elméleténél szélesebben, a technológiát, tényezőminőséget és versenymódszereket beleértve definiálok.”14

14

Porter (1990): 173. oldal.

13

1.3. Nemzetgazdaságok versenyképessége? A hidegháború, azaz a kommunizmus és a kapitalizmus versenye már a múlté, az előttünk álló korszak legnagyobb versengése a kapitalizmus individualista angolszász formája és a kapitalizmus közösségi jellegű német-japán típusa között fog kibontakozni – állítja Lester Thurow, a Massachutets Institute of Technology tekintélyes professzora. Megfogalmazása szerint ez a különbség röviden az alábbiakban ragadható meg: „Amerika és Nagy-Britannia az individualista értékeket dicsőíti: a briliáns vállalkozót, a Nobel-díjasokat, a nagy bérkülönbségeket, a könnyen megszerezhető és könnyen elfelejthető képességek megszerzéséért viselt egyéni felelősséget, a profit maximálását, vállaltfúziókat és felvásárlásokat – ideáljuk a Magányos Hős. Evvel ellentétben, Németország és Japán közösségi értékeket részesít előnyben: üzleti csoportokat, a képességekért viselt közösségi felelősséget, a csapatmunkát, a vállalathoz való lojalitást, az ipari stratégiát és a növekedésgeneráló, aktív iparpolitikákat. „Az angolszász cégek profitmaximálók, a japán cégek olyan játékot játszanak, amelynek neve 'stratégiai hódítás' lehetne. Az amerikaiak a 'fogyasztói közgazdaságtanban' hisznek, a németek és a japánok pedig a 'termelői közgazdaságtanban'”15 A kapitalizmus két modelljében teljesen eltérő módon kapcsolódnak össze az egyéni és a vállalati stratégiák. Az individualista angolszász modellben mindenki az egyéni sikert keresi – az alkalmazott a maximális bért, a tulajdonos(ok) a maximális profitot – az alacsonyabb bérek természetesen magasabb profitokat jelentenek, tehát a tulajdonos habozás nélkül elbocsát akár már rövid távú dekonjunktúra hatására is, a munkavállaló pedig azonnal elhagyja a céget, ha kap egy jobb (magasabb bérű) állást. A „közösségi típusú kapitalizmusban” az egyén egy csapat tagjaként akar érvényesülni, hosszú távú életstratégiájának alapja ezért a legjobb csapat megtalálása. A profit egy részét hajlandók feláldozni annak érdekében, hogy a foglalkoztatottságot és/vagy a bérszínvonalat fenntartsák. Mindebből következik az az alapvető különbség, hogy a „közösségi típusú kapitalizmusban” a vállalatoktól elvárják, hogy beruházzanak a munkaerő képzettségének javításáért. Az angolszász cégeknél a képzettséget egyéni érdeknek-értéknek tekintik, a hatékonyságot pedig az adott képzettség legalacsonyabb áron való megvásárlása révén vélik elérhetőnek: a képzettség itt közönséges termelési tényező, amelyet megvesznek, amikor szükséges és elbocsátanak, amikor éppen nincs rá szükség. „Németország, Európa vezető gazdasági hatalma – folytatja Lester Thurow – 'szociális piacgazdaságként' határozza meg gazdasági rendszerét és nem egyszerűen 'piacgazdaságként'. A kettős meghatározás szükséges azért, hogy a vállalati tulajdonosok hagyományos tő15

Thurow (1992): 32. oldal.

14

kés tulajdonosi köre kiszélesedjen a munkásokkal. A német (szövetségi és tartományi) kormányok több ipari tulajdonnal rendelkeznek (légitársaságokban, autógyártásban, az acéliparban, az energiatermelésben, a szállításban-közlekedésben stb. – kizárólagos vagy résztulajdonként), mint bármely nem-kommunista kormány. Az állami beruházások – mint az AIRBUS – nem képezik vita tárgyát. A privatizáció nem árasztotta el Németországot is úgy, mint NagyBritanniát. Úgy tekintik, hogy az államnak fontos szerepet kell játszania abban, hogy mindenki megszerezze azokat a képességeket, amelyekkel bejuthat a piacra. Németország társadalmilag finanszírozott szakképzési rendszere az egész világ irigységének tárgya. A szociális-jóléti politikákat a piacgazdaság részének fogják föl. A zabolátlan kapitalizmusról azt tartják, hogy elfogadhatatlan jövedelemkülönbségeket szül. Ezzel ellentétben, az USAban a szociális-jóléti programokat sajnálatos szükségszerűségeknek tekintik, hiszen emiatt az emberek nem gondoskodnak saját jövőjükről (öregség, munkanélküliség, betegségek esetén), ellenben kikényszerítik a szociális-jóléti juttatások fenntartásához szükséges magasabb adókat, amelyek csökkentik a magasabb adót fizetők és a szociális juttatásokat kapók motivációit egyaránt. Az ideális angolszász piacgazdaságban szociális-jóléti politikákra egyáltalán nem lenne szükség.”16 A különböző kapitalizmusok kialakulásának – természetesen – történelmi okai vannak: a részletes történelmi elemzést mellőzve annyi megjegyezhető, hogy a későn jövők, a felzárkózni akarók, a világgazdaság perifériájáról annak erőcentrumába integrálódni akarók mindig kénytelenek hosszabb távon gondolkodni és ezért nem hagyatkozhatnak kizárólag a konjunkturális tendenciák mikrogazdasági kihasználásához-követéséhez, így támaszkodniuk kell az állam pénzügyi forrásaira és szervező tevékenységére is. A gazdaságfejlődési modellek természetesen kölcsönösen áthatják egymást – „interpenetration” –, a konvergencia-elmélet mai,17 általánosan elterjedt felfogása a kapitalizmus két (vagy három) modelljének közeledését, egymáshoz való hasonulását feltételezi. A különböző rendszerek kölcsönös közelítése az adott rendszerek hibáinak kiküszöbölése, az ellentmondások tompítása révén és által alakul ki. az angolszász vállalati gyakorlat több ponton elmozdult a hosszú távra orientált, kapcsolat-alapú japán-német rendszer irányába, ugyanakkor a német és a japán vállalatok – de a nemzetgazdaságok szintjén is – terjednek a tőkepiaci módszerek, a modern angolszász cash-flow menedzsment módszerei. A konvergencia különösen szemléletes példáját jelenti a pénzügyi közvetítő rendszerek univerzalizálódása: a német (és a német tí16

Uo.: 36. oldal – kiemelések tőlem: Cs. Gy..

17

Harminc-negyven évvel ezelőtt a konvergencia-elmélet hívei – például Jan Tinbergen, Nobel-díjas holland közgazdász – evvel a kategóriával a szocializmus és a kapitalizmus közeledését, egymáshoz való kölcsönös hasonulásának folyamatát írták le.

15

pusú) bankok egyre több angolszász befektetési bankot vásárolnak föl és működtetnek meglehetősen nagy önállósággal az univerzális bankcsoporton belül. Az amerikai (angolszász) bankok pedig – különösen, miután az USA (1999-ben!) eltörölte az 1929-33-as válság nyomán hozott korlátozó intézkedéseket – egyre inkább az univerzalizálódásra használják föl a kilencvenes évtizedben kibontakozott vállalati fúziós és felvásárlási hullámot. A modellek ugyanakkor – fejtette ki Richard Bronk18 – eltérő történelmi és kulturális hagyományok megtestesítői, termékei, intézményeik nem alakíthatók át könnyűszerrel egymásba, egymás mintájára. A modellek teljes összeolvadása – teljes konvergenciája – nem csak nem valószínű, de nem is szükséges. A modellek az intézményi hagyományoknak megfelelő nemzetgazdasági szakosodást hoztak létre és szilárdítottak meg: az amerikai modell a dinamikus technológiai fejlesztésre, a csúcstechnológiák és csúcstechnológiai ágazatok folyamatos fejlesztésére szolgál ideális keretként, a német intézményi struktúra és társadalmi hagyományok inkább a gépiparban hasznosíthatók kiemelkedő világpiaci versenyképességgel. A nemzeti különbségek elmosódása ugyanakkor egysíkúvá tenné a világot (a világgazdaságot): meg kell találni a szükséges egyensúlyt a rugalmasság és a tartós biztonság, a szakadatlanul növekvő világpiaci versenyképesség és a hagyományos intézmények fennmaradása között – a globalizáció korszakában, a globalizáció körülményei között. Michel Albert, tekintélyes francia közgazdász „Kapitalizmus kapitalizmussal szemben” című könyvében foglalta össze – Lester Thurowéhoz nagyon sokban hasonlatos – gondolatait arról, hogy milyen utat (modellt?) kellene követnie a francia gazdaságnak ahhoz, hogy lépést tartson a világ legfejlettebb gazdaságaival. Manapság, Michel Albert megfogalmazásában, a kapitalizmusnak két modellje látszik kikristályosodni: a liberális neo-amerikai út, amely elsősorban a reagani gazdaságpolitika révén bontakozott ki a maga teljességében, miután az 1929-33-as válságot követő állami gazdasági-szociális beavatkozások egy részét már kártékonynak találták az amerikai gazdasági fejlődésre – függetlenül attól, hogy a belgazdasági liberalizmust (a dollár világpénz szerepe révén) milyen külgazdasági viszonyok (automatikus forrásbevonás) egészítette ki. Ezzel „szemben” áll a kapitalizmus rajnai modellje: ebben a modellben a szociáldemokrata és kereszténydemokrata-liberális demokrata kormányok voltaképpen egymás örökségét folytatva-erősítve építettek ki és fejlesztettek mai szintjére egy sokkal egalitárianusabb, kollektivistább kapitalizmust. A rajnai modell nem csak német modell: Svájc, Ausztria, a skandináv országok, mi több (mutatis mutandis) Japán gyakorlata is ide sorolható. 18

Bronk (2000): A cikk rövid magyar nyelvű ismertetését lásd: Az arany középút dicsérete. Létrejöhet-e az angolszász és a kontinentális kapitalizmus szintézise? Világgazdaság, 2000. december 5. 10. oldal.

16

A közvélekedéssel szemben, szögezi le Michel Albert, a neo-amerikai liberalizmus egyre 'egyedülállóbbá' válik – abban az értelemben, hogy egyre kevesebb ország követi ezt a modellt. Nem egyszerűen azért, mert – miként a londoni City-ben 1986-ban bevezetett Big Bang – s a hivatkozott könyv publikálása óta az amerikai pénzügyi rendszer regulációjában bekövetkezett, az univerzális bankrendszer irányába mutató reformok – is mutatta – a hitel- és tőkepiacok amerikai típusú elválasztása hatékonytalanná vált a globalizálódás mai szintjén, de azért is, mert egyre több országban látják be, hogy a tőzsde uralma könnyen vezethet oda, hogy a spekuláns 'kihúzza a szőnyeget' az ipari vállalkozó lába alól és a hosszú távú beruházásokkal felhalmozott kollektív gazdagságot rövid távú spekulációkkal lehet kisajátítani. A rajnai típusú gazdaság alappillére a jól rányitott konszenzus – vállalati szinten a részvényesek, a vállalatvezetés, az egész menedzsment és a szakszervezetek közös felelőssége. Ennek a közös felelősségnek az eredményeként a német munkabérek talán a legmagasabbak a világon – a szociális juttatások kiterjedt rendszeréről nem is beszélve. Mégis, a bérköltségeknek a GDP-ből való részesedése 3-4 százalékponttal alacsonyabb, mint az Európai Unió átlagában. A közös felelősség nem veszélyezteti a versenyképességet, éppen ellenkezőleg! A rendkívül magas bérköltségeket is ellensúlyozó termelékenység, magas színvonalú makro- és mikroszintű szervezettség, a hosszú távú gondolkodás alapja, háttere és egyben a német gazdasági-társadalmi sikerek kulcsa – Michel Albert interpretálásában – az oktatás-képzés. „Egy vállalat igazi gazdagsága nem tőkéjében, ingatlaniban rejlik, hanem alkalmazottainak képzettségében és tudásában. A rajnai modell e téren is jelentős előnyben van. A képzési rendszer is a munkaadó és a munkavállaló együttműködésén alapul. Az évtizedek óta – voltaképpen a II. világháború utáni újjáépítés időszaka óta folyamatosan, a szociális piacgazdaság és a társadalmi konszenzus egyik alapjaként nemzeti prioritásként számon tartott oktatást-képzést három tényező határozza meg: 1.) a képzettek nagy száma, 2.) általában a német oktatási rendszer sokkal egalitárianusabb, mint az amerikai vagy akár a francia is, 3.) ezt a szakképzési rendszert nagymértékben finanszírozzák a vállalatok és szövetségi szintű szubvenciók. (...) A szakképzési rendszer a vállalathoz való hűség viszonylatában már a kapitalizmus két modellje közötti csatamezőként jelenik meg. Ebben minden vállalat elkötelezett, minden munkavállaló érdekelt. A kérdés az alábbiakban foglalható össze: az angolszász modell értelmében, a vállalat versenyképesség növelésének érdekében javítani kell minden egyes alkalmazott versenyképességét. Arra van tehát szükség – mindig és mindenütt –, hogy a legjobbakat alkalmazzák. Annak érdekében pedig, hogy ne veszítsék el ezt a munkaerőt, minden pillanatban a mindenkori piaci árán kell megfizetni. A bér tehát egyéni és bizonytalan, mint a foglal17

koztatás maga is; a rajnai-nippon modellben, éppen ellenkezőleg, a kérdés nem ez. A vállalat nem tekinthet úgy az alkalmazottjára, mint egyszerű termelési tényezőre, amelyet megvehet és eladhat, mint egy nyersanyagot. Annak ugyanis, szemben a többi termelési tényezővel, a hűség, a biztonság és a szakmai képzettség ad különleges értéket. Ebből következően, ahelyett, hogy mindenkit a pillanatnyi piaci értékén fizetnének meg, a vállalatnak egy egész karriert kell kialakítania, elsimítania hullámzásokat és elkerülni a pusztító rivalizálást.”19 Az amerikai kutatók következtetése szerint nem lehet prosperáló és stabil egy társadalom, amely végletesen megoszlik tulajdonosokra és nem-tulajdonosokra, jól képzettekre és tanulatlanokra. A Clinton-adminisztráció megértette az új jelenségeket – de cselekedetei nem egyértelműek: „A Clinton-adminisztráció lépéseket tett az oktatás és képzés javítására – támogatva az átképzést és sokkal nagyvonalúbb középiskolai ösztöndíjakat folyósítva. De a költségvetési aggodalmak megakadályozták ezeket az erőfeszítéseket. Akárhogyan is, ezek az eszközök eltörpülnek azokkal a stratégiákkal összehasonlítva, amelyekkel Európa harcol az egyenlőtlenségek ellen, mint például a minimálbérek és a kötelező vállalati képzési hozzájárulások rendszere.”20 A végkövetkeztetés egy evidencia – Amerikában és Nyugat-Európában: „A legtöbb közgazdász egyetért abban, hogy az oktatás és a képzettség a gazdasági növekedés kulcsa. Számos bizonyíték van arra, hogy a képzettség csökken, ha az csak a gazdagok privilégiuma. Azokban az iskolai körzetekben például, amelyekben gazdag és szegény gyerekek egy osztályban tanulnak, jobbak az olvasási és matematika-eredmények. – egy 475 kaliforniai kerületben végzett felmérés szerint – A gazdag gyerekek teljesítményei jobbak, amikor csak gazdagok vannak egy osztályban, de ha 'vegyesen' vannak gazdag és szegény gyerekek, akkor a szegények teljesítménye jobban nő, mint amennyivel a gazdagoké csökken, így az átlag magasabb”21 Voltaképpen közgazdaságtudományi trivialitás, hogy „a versenyképesség a következő kérdések körül forog: Ki képes a legjobb terméket előállítani? Ki rendelkezik a világon a legjobban képzett és a legnagyobb tudású munkaerővel? Ki vezeti a világranglistát a beruházásokban – a gépek és berendezések, a kutatás-fejlesztés, az infrastruktúra terén? Ki a legjobb szervező? Kinek az intézményei – kormányzat, oktatás, üzleti élet – vezetik a világméretű hatékonyság-listát? Nagyon hasznos és egyáltalán nem rossz dolog az, ha a gazdasági versenytársak valamennyi fenti tevékenységre kényszerítenek egy nemzet-

19

Albert (1992): 21. oldal.

20

Bernstein (1994): 40. old.

21

Uo. 42. oldal.

18

gazdaságot.”22 Thurow professzor konkretizálja is a fentieket: „Míg a technológia hozza létre az ember-teremtette komparatív előnyöket, az ember-teremtette komparatív előnyök megragadása minden szinten képzett munkaerőt igényel. A munkaerő képzettsége lesz a huszonegyedik század fő versenyképességi fegyvere. Az 'agytőke' fogja megteremteni az új technológiákat, de a képzett munkaerő lesz az a kar és láb, amely lehetővé teszi azok alkalmazását – az új termékek alacsony költségek melletti uraiként és az általuk generált új technológiák kivitelezőiként. (...) ha a sikerhez vezető utat az új termékek feltalálása jelenti, a munkaerő legokosabb 25 százalékénak képzése kritikus jelentőségű. Valaki ebből a felső csoportból fogja kitalálni a holnap új termékeit. Ha a sikerhez vezető út a termékek legolcsóbb és legjobb termelőjéé lesz, a népesség alsó 50 százaléka lép a dobogó felső fokára. A népesség ezen részének kell személyzettel ellátnia ezt a folyamatot. Ha ez az alsó 50 százalék nem képes megtanulni, amit meg kell tanulnia, az új csúcstechnológiák használhatatlanok lesznek.”23 Olyan országokban, mint Németország és Japán, a munkaerő alsó kétharmada képzettebb. Képzettségük hozzájárult a magasabb termelékenységi növekedési ütemekhez és ez indokolta a magasabb béreket. Az erősebb szakszervezetek és a sokkal magasabb garantált minimumbérek is szerepet játszottak – elsősorban a bérelőnyök újraelosztásával a képzettebbektől a kevésbé képzettekhez. (...) Ha a fenntartható komparatív előnyök a képzett munkaerő körül csomósodnak angolszász vállalatoknak szembe kell nézniük egy problémával. Az amerikai és brit cégek az emberi erőforrásokkal való gazdálkodást hagyományosan nem tekintik központi kérdésnek a versenyben való túléléshez. A képességek megszerzése egyéni felelősség és az üzleti cégek egyetlen célja a bérek letörése. A munkaerő egy közönséges termelési tényező, amelyet ugyanúgy meg kell venni, mint a többi tényezőt – a lehető legalacsonyabb áron – nagyrész ugyanúgy, mint a nyersanyagokat vagy a berendezéseket. (...) Noha az amerikai cégek gyakran beszélnek arról, milyen sokat költenek munkaerejük képzésére, a valóságban kevesebbet fordítanak dolgozóik képzésére, mint akár Japánban, akár Németországban. Amit egyáltalán tesznek, azt is jobban koncentrálják a képzettebbekre és a menedzsmentre. Azok a sokkal korlátozottabb befektetések, amelyeket egyáltalán az átlagos dolgozók képzésére fordítanak, sokkal szűkebben koncentrálódnak a következő munka elvégzéséhez kellő speciális ismeretekre, mint az alapvető háttér-képzettségre, amelyek lehetővé teszik az új technológiák befogadását.”24

22

Thurow (1992): 23-24. oldal – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

23

Uo.: 51. és 52. oldal – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

24

Uo.: 53. és 54. oldal.

19

Lester Thurow fölfogását – teljesen természetesen – sok kritika érte-éri. Egyik leghevesebb bírálója nem más, mint egykori professzortársa a MIT közgazdasági karán, az ugyancsak világhírű Paul Krugman professzor – aki a leghatározottabban tagadja, hogy a versenyképességnek van, lehet nemzeti, nemzetgazdasági szintű értelmezése – jól jellemzi álláspontját alább ismertetetendő cikkének címe is: „Versenyképesség: veszélyes rögeszme”.25 Krugman professzor szerint a gazdaságpolitikusok és az elméleti közgazdászok a versenyképességet mindig egy „hátsó gondolattal” használják: fölfogásuk szerint például Japán és az USA úgy versenyez egymással a harmadik piacokon, ahogy a Coca Cola Pepsi Colával, követkelésképpen a nemzeti-nemzetgazdasági versenyképesség – azaz: a nemzetgazdaságok versenyképessége ugyanúgy értelmezhető, mint a vállalati versenyképesség. Valójában – állítja Krugman professzor – a nemzetgazdasági versenyképesség meghatározása sokkal bonyolultabb, mint a vállalati versenyképességé. A vállalat számára van egy valódi határvonal, mert, ha egy vállalat nem képes fizetni a munkabéreket, nem képes megvásárolni a nyersanyagokat és a szükséges félkész termékeket, akkor beszüntetni kényszerül a tevékenységét. Amikor egy vállalatot versenyképtelennek minősítünk, akkor feltételezzük, hogy – vagy megjavítja teljesítményét vagy – kiszorul a piacról. Országok azonban nem „szorulhatnak ki a piacról”. Lehetnek elégedettek vagy éppen elégedetlenek gazdasági teljesítményükkel, de nem szorulnak ki ma piacról. A nemzeti-nemzetgazdasági versenyképesség már ezért sem értelmezhető. A legtöbb közgazdász a versenyképességet a külkereskedelmi teljesítmény „és valami más” kombinációjaként határozza meg. Ennek a fogalomnak a megragadására törekedett Laura D’Andrea Tyson, az Elnök Gazdasági Tanácsadó Testületének elnöke, amikor a nemzetközi versenyképességet az alábbiakban definiálta: versenyképességünk nem más mint „az a képességünk, hogy olyan javakat és szolgáltatásokat állítsunk elő, amelyek kiállják a nemzetközi verseny próbáját, miközben polgáraink növekvő és fenntartható jólétet élveznek.”26 Bármennyire is logikusan hangzik a gondolat, nem sok tartalmat rejt magában – állítja Paul Krugman. Ha egy országban viszonylag kicsiny az export jelentősége (például a GDP arányában mérve) – amint az még ma is jellemző az USA-ban, akkor a kereskedelmi mérleg egyensúlya alapvetően a valutaárfolyam helyes megválasztásától függ. Mivel azonban az exportnak kicsiny a gazdaság egészére gyakorolt hatása, a valutaárfolyam alig hat az életszínvonalra. Eb25

Krugman professzor álláspontját először „Competitiveness: A Dangerous Obsession” Foreign Affairs (March-April) 1994 című cikkében fejtette ki, majd viszontválaszolt Lester Thurow válaszcikkére ugyanannak tekintélyes washingtoni külpolitikai folyóiratnak a július –augusztusi számában („Proving my point”). A továbbiakban erre a két Krugman-cikkre a Krugman (1996) alatti újraközlések alapján hivatkozunk. 26

D’Andrea Tyson (1992).

20

ben az esetben tehát a versenyképesség szinte kizárólag belső tényezők, mindenekelőtt a termelékenység alakulásának függvénye. Mivel az export részaránya kicsiny, ez a „versenyképesség” nem más országok „versenyképességével hasonlítódik össze, hanem a termelékenység időbeli változását tükrözi – egy adott nemzetgazdaságon belül. Ebben az esetben tehát a versenyképesség egyszerűen a termelékenység torz elnevezése. Azonnal megváltozik mindez, ha a külkereskedelem szerepe nő – mint manapság minden fejlett gazdaságban, így az USA-ban is. Ebben az esetben előfordulhat, hogy – noha a termelékenység folyamatosan nő – a külpiaci versenyképesség fenntartása, azaz a termékek és szolgáltatások exportképességének, külpiaci eladhatóságának érdekében folyamatosan le kell értékelni a nemzeti valutát. Így csökkenhet az életszínvonal – hiszen megdrágulnak az importtermékek. A belgazdasági növekedést tehát kiegyenlíti a cserearány-romlás. Ebben az esetben valódi versenyképességről beszélhetünk – legalábbis elméletben.27 Tekintsük ugyanakkor – hívja föl a figyelmet Krugman professzor – az USA-beli vállalatok speciális helyzetét: miközben az USA nemzetgazdaságában előállított javaknak és szolgáltatásoknak még ma is 90 százaléka a hazai piacon kerül értékesítésre – ami távolról sem igaz a legnagyobb amerikai vállalatokra, tudni illik a GM, a Chrysler, a Ford, a Coca Cola és a Pepsi Cola, a nagy repülőgép-gyárak, az IBM, a Microsoft stb. termelésének -pontosabban: termékeinek és szolgáltatásainak – sokkal nagyobb hányada értékesül a külkereskedelemben. A nemzetgazdaságok egyébként sem úgy „versenyeznek” egymással, ahogyan a vállalatok: a Coca Cola a Pepsi Cola kárára nyer piaci részesedést, az egyik piaci térnyerése szükségszerűen a másik piaci térvesztésével jár együtt. A nemzetgazdaságok azonban exportálnak és importálnak egymás között, versenyeznek egymással ugyanakkor kölcsönösen egymás export- és importpiacai. A nemzetközi kereskedelem nem nulla összegű játék. Ha Japánban emelkedik a termelékenység, nőnek a japán reálbérek – a nyugat-európai és észak-amerikai reálbérek nőhetnek is és csökkenhetnek is, gyakorlatilag nincs rájuk hatása a japán termelékenység-emelkedésnek. „Miközben elméletben támadhatnak versenyképességi problémák, gyakorlati, empirikus tény27

Krugman: id. mű: 5-7. oldal. Paul Krugman azonban empirikusan is ellenőrizte ezt a hipotézist, s úgy találta, az USA-ban semmiképpen sem érvényesül. Míg 1959-1973 között az USA-ban dinamikusan nőtt az életszínvonal és senkinek nem voltak aggályai a nemzetközi versenyképesség alakulását illetően, 1,85-szörösére nőtt az egy munkaórára jutó GDP. 1973 és 1990 között ugyanakkor stagnált az életszínvonal, miközben 0,65 százalékkal csökkent az egy munkaórára jutó GDP. Ez a csökkenés pedig csaknem kizárólag (91 százalékban) a belső termelékenység csökkenésére volt visszavezethető. Hasonló jelenség volt megfigyelhető a hetvenes és a nyolcvanas években Japánban és Nyugat-Európában is. Az életszínvonal minden esetben a belső termelékenység növekedési ütemétől függ: noha a világkereskedelem dinamikusan bővül, a nemzeti életszínvonalakat sokkal inkább a nemzetgazdasági szintű termelékenység-növekedés határozza meg, mint bármilyen nemzetközi versenyképesség – mégpedig nem a versenytársakéhoz viszonyított termelékenység-növekedés, hanem kizárólag a belső termelékenység viszonylagos változása.

21

ként megállapítható, hogy a világgazdaság legfontosabb kereskedő nemzetei semmilyen versenyképességi viszonyban nem állnak egymással. Természetesen mindig tapasztalható versengés a pozíciók, a hatalom terén – a gyorsabban fejlődő országok politikai súlyuk emelkedésére is számot tartanak. Ezért mindig érdekes összehasonlítani az országokat. De azt mondani, hogy a japán növekedés csökkenti az USA világgazdasági súlyát – egészen mást jelent, mintha azt mondanánk, csökkenti az USA-beli életszínvonalat – és ezen az utóbbi állításon alapul a versenyképességi érvelés”28 A nemzeti-nemzetgazdasági versenyképesség mítoszának elterjedését a teória „kényelmessége” is magyarázhatja. A „nemzetek ugyanúgy versenyeznek egymással, mint a vállalatok; üzletemberek egy csoportjának, parlamenti képviselőknek vagy szenátoroknak ugyanezt mondani – a gyors megértés záloga. Komparatív előnyöket, tényezőintenzitást és –ellátottságot emlegetni – ezzel tanulásra kellene bírni egy olyan hallgatóságot – állítja Krugman professzor –, amelyik azt hiszi, máris mindent tud.”29 A nemzeti-nemzetgazdasági versenyképességre való hivatkozásnak három komoly magyarázata, oka foglalható össze: a.) a versenyképességre való hivatkozás sokkoló, fenyegető – ezért jól eladhatók30 a versenyképességi lemaradásra vonatkozó eszmék; b.) az a hivatkozás, amely szerint az USA gazdasági nehézségeinek forrása nemzetközi versenyképességének hanyatlásában keresendő, paradox módon, könnyebbé teszi ezen nehézségek enyhítését. Ha ugyanis belátná az amerikai közvélemény, hogy a „versenyképesség” problémája voltaképpen egyszerű termelékenységi probléma, sokkal kevésbé lenne optimista a gyors fordulat tekintetében. Ha a hanyatlásnak külső oka van, könnyebb a dolog: szubvencionálni kell a high-tech ágazatokat és sokat kell Japánra gondolni; c.) sok politikai vezető találta-találja politikailag jól hasznosítható a versenyképesség – mint metafora. „A versenyképesség retorikája egyaránt hasznos a kemény választások és azok elkerülésének indoklására.”31 Krugman konklúziója gyilkosan ironikus: „Kezdjük azzal, hogy kimondjuk az igazat: a versenyképességnek nincsen értelme a nemzetgazdaságokra alkalmazva. A versenyképességgel való visszaélés pedig egyaránt elhibázott és veszélyes.”32 * 28

Krugman (1996): 10. oldal – kiemelés az eredetiben!

29

Uo.: 15. oldal.

30

„Thrills sell tickets” ironizál Krugman. („A borzongás, fenyegetés eladja a jegyeket.”) U o.: 16. oldal.

31

Uo. 1991-ben, az EU koppenhágai miniszteri értekezletén Jacques Delors a kemény döntések elkerülésére használta föl a versenyképességre való hivatkozási lehetőséget, míg Clinton elnök 1993-ban – a Jelentés az Unió helyzetéről című, hagyományos éves beszédében – éppen ellenkezőleg a szigorú politika indoklására használta a versenyképességre való hivatkozást. 32

Uo. 22. oldal.

22

Az ezredfordulón, elsősorban a 2001-es világgazdasági recesszió, illetve növekedéslassulás nyomán a versenyképesség nemzetgazdasági szintű értelmezése, illetve a kapitalizmus különböző modelljeinek versenye/konvergenciája bizonyos tekintetben háttérbe szorult, más felfogásban ugyanakkor kiélesedett – legalábbis kontúrosabban fogalmazódik meg. A kilencvenes évek történelmileg csaknem páratlan amerikai konjunktúrája, az amerikai gazdaságnak legfeljebb a Bretton-Woods-i rendszer fénykoráéhoz hasonló erővel érvényesülő lokomotív-szerepe, az amerikai versenyképesség látványos javulása, a piacok tőkésítettségének drámai bővülése, a globalizáció látványos fejlődése háttérbe szorította ezeket a kérdéseket. A kilencvenes évek világgazdasági konjunktúrájában háttérbe szorultak a versenyképességi problémák: 1998-2000 között nem volt értelme a német (és általában a nyugat-európai) versenyképességi pozíciók megkérdőjelezésének, hiszen az európai vállalatok évről-évre nagyobb értékben fektettek be Amerikában, mint az amerikaiak Nyugat-Európában; amerikai oldalról önmagában a lokomotív-szerep érvényesülése szükségtelenné tette a versenyképességi pozíciók megkérdőjelezését – nem szólva arról, hogy az úgynevezett „új gazdaság” alapvetően amerikai jelenség volt, amelyben Amerika vezető szerepe mindennél nyilvánvalóbb volt. A 2001-es recesszió hatásai ugyanakkor drámaian felerősítették a nyugat-európai jóléti rendszerek finanszírozási ellehetetlenülését – amit mindennél jobban mutat a növekedéslassulás tartóssága kontinensünkön. Amikor az EU-15 országcsoport növekedési teljesítménye újra tartósan elmarad az USA-étól, amikor az EU-15-ökön belül Németország növekedési teljesítménye 1-1,5 százalékponttal elmarad az uniós átlagtól, nem lehet nem újra átgondolni a nyugat-európai gazdaságfejlesztési modell versenyképességi korlátait.33 A valódi probléma – a nyugat-európai gazdasági és társadalomfejlődési modell minden történelmi érdemének elismerése mellett is – az, hogy a megváltozott demográfiai helyzetben, ugyanakkor a nyugat-európai jóléti modell kialakulásakor és megszilárdulásakor jellemző (negyedszázadon át 4,0-4,5 százalékos) növekedési teljesítményektől nyilvánvalóan tartósan elmaradó, hosszabb távon – optimista előrejelzések szerint is legfeljebb – 2,5-3,0 százalékos növekedési teljesítményt feltételezve milyen modell működhet tartósan hatékonyan, tehát világgazdaságilag versenyképesen? * 33

Németország esetében sokan „átmenetinek” tekintik a – mégoly súlyos – problémákat, mondván: ez az egyesülés ára. Ez részben igaz lehet, de, egyrészt, nem válaszolja meg a német gazdaság nyilvánvaló strukturális problémáit, másrészt, ez ma már adottság: most – és mostantól már – az a kérdés, hogy a 80 milliós Németországban milyen kiterjedésű és intenzitású jóléti rendszer finanszírozható a nemzetközi versenyképesség tartós romlása nélkül? A közkiadások milyen maximális mértéke nem vezet olyan pénz- és tőkepiaci kiszorító hatáshoz, amely korlátozza a szükséges – a világpiaci versenyképesség fenntartásához elengedhetetlenül szükséges – felhalmozási tevékenységet?

23

A kérdés magyar szemszögből nyilvánvalóan nem kizárólag, talán nem is elsősorban elméleti jellegű. A kérdés a mi számunkra az, hogy milyen modell irányába célszerű fejleszteni a magyar gazdaságot – immár az Európai Unión belül? Van-e egyáltalán, s ha igen, miben és milyen mértékben van mozgásterünk a modellválasztásban? Hogyan kezelhetjük azt a problémát, hogy gazdasági kapcsolataink – hagyományosan is, de az Európai Uniós tagság alapján egészen nyilvánvalóan a mai konkrét helyzetben konkrétan is – a nyugat-európai modell felé „tolják” gazdaságunkat, miközben esetleg az amerikai modell tűnik közgazdaságilag, elméletileg hatékonyabbnak, azaz: nemzetközileg versenyképesebbnek?

1.4. „Komplex” versenyképességi mutatók – „komplex versenyképességi rangsorok Az elmúlt években egyre népszerűbbek lettek az olyan, gyakran „komplexnek” nevezett módszerek, amelyeket Oblath Gábor és Pénzes Petra találóan és szellemesen jellemez a versenyképesség egy olyan értelmezésének – pontosabban az értelmezések olyan „halmaza”-ként, „amely átmenetet képez a versenyképesség mikro- és makroszempontjai, illetve ’üzleti’ és ’tudományos’ megközelítései között.”34 A legismertebb, a világsajtó által évről-évre széles körben bemutatott és tárgyalt, sok szempontból referenciának tekintett ilyen módszer a World Economic Forum által évente kiadott „The Global Competitiveness Report”(GCR).35 A GCR egyrészt számos makro- és mikrogazdasági, valamint intézményi mutatószám valamiféle súlyozott átlagából, továbbá a világ vezető üzletembereivel készített kérdőíves interjúk feldolgozásával állít elő egy olyan „szintetikus” mutatószámo(ka)t, amely alapján sorba rendezi a világ országait. A GCR különböző számai újabban kétféle versenyképességi mutatószámot publikálnak: a nemzetgazdaságok növekedési potenciálját kifejező „Növekedési versenyképességi indexet”,36 illetve a nemzetgazdaságok termelékenységi szintjét meghatározó tényezők együttesét kifejező „Mikroökonómiai Versenyképességi Indexet”.37 „Mivel a növekedési potenciált és a termelékenységet maghatározó tényezőket nagyon gazdag elméleti és empirikus szakirodalom vizsgálta, korántsem magától értetődő, hogy e kiadványokban ismert és alaposan tanulmányozott közgazdasági fogalmakat „versenyképességnek” keresztelnek át. A magyarázat alighanem abban keresendő, hogy a GCR szerzői tudatosan arra törekedtek: köze34

Oblath– Pénzes (2004).

35

A módszer legalaposabb magyar bemutatásáról lásd: Findrik– Szilárd (2002), illetve Findrik (2002).

36

„Growth Competitiveness Index” = GCI.

37

„Microeconomic Competitiveness Index = MCI

24

lítsék egymáshoz, illetve kombinálják a közgazdaság-tudomány és az üzleti szemlélet (a kiadvány fő olvasói körének) szempontjait. Mind az eklektikus („szélesebb”) értelmezés, mind pedig az annak eredményeként keletkezett versenyképességi indexek okkal bírálhatók – ez azonban nem változtat azon, hogy a közzétett szintetikus mutatók (különösen pedig a részindexek) hasznos ismereteket nyújtanak arról, hogy az egyes országok hol állnak (pozícióik hogyan változtak) egymáshoz viszonyítva olyan jellemzőiket tekintve, amelyek fejlődési kilátásaikat, termelékenységük, illetve versenyképességük alakulását befolyásolhatja.”38 Egyetértve az Oblath-Pénzes szerzőpáros fentebb idézett értékelésével, miszerint ez(ek a „szintetikusnak” mondott) a versenyképességi mutató(k) valahol a közgazdaság-tudomány és az üzleti értékelések között helyezkednek el, így tudományos relevanciájuk megkérdőjelezhető. Nem tekinthetünk el ugyanakkor attól, a WEF tevékenysége általában is, de a GCR különösen a nemzetközi sajtó érdeklődésének homlokterében áll, így értékelése – közvetve – nemcsak egy-egy nemzetgazdaságnak a nemzetközi sajtóban tükröződő megítélését alakítja, befolyásolja, de – ezen keresztül, közvetve – a potenciális befektetőkre is komoly hatást gyakorol. Ez – a szakmailag megkérdőjelezhető megalapozottságú – „versenyképességi mutatószámrendszer” (a GCR), mindkét mutatójával, összekapcsolja a nemzetgazdasági szintű versenyképességet és a külföldi közvetlen befektetéseket.

2. A KÜLFÖLDI KÖZVETLEN BEFEKTETÉSEK ÉS A NEMZETKÖZI VERSENYKÉPESSÉG KAPCSOLAT-RENDSZERE A MAI VILÁGGAZDASÁGBAN

A nemzetgazdasági szintű versenyképesség és a külföldi közvetlen befektetések kapcsolata egyértelműen szoros és kétirányú: a nemzetgazdaság versenyképessége vonzza a külföldi közvetlen befektetéseket, a külföldi közvetlen befektetések ugyanakkor hozzájárulnak a tőkefogadó nemzetgazdaság versenyképességének fokozódásához. A mai világgazdaságban a nemzetgazdaságok versenyeznek a minél több külföldi közvetlen befektetés-beáramlásért: a verseny közvetlen tárgya az, hogy melyik nemzetgazdaság képes több előnyt nyújtani a potenciális befektetőnek. Ezeknek az előnyöknek két nyilvánvaló forrása lehetséges: az előnyök első csoportjába tartoznak az adott nemzetgazdaság (s azon belül, természetesen, a megcélzott régió és ágazat) általános tőkevonzó jellemzői (makrogazdasági teljesítmény, képzett munkaerő, politikai és gazdasági stabilitás, megfelelő K+F-potenciál, jól működő közigazgatási és gazdasá38

Oblath – Pénzes (2004): 36. oldal.

25

gi intézményrendszer, kedvező jogi és regulációs környezet stb.); az előnyök második csoportjába sorolhatók a külföldi befektetőknek nyújtott közvetlen befektetési kedvezmények. Az előnyök első csoportja fejezi ki az adott nemzetgazdaság versenyképességét, míg az előnyök második csoportja azt a kormányzati törekvést tükrözi, amely a külföldi közvetlen befektetések vonzását a nemzetgazdaság általános vonzerején túl, egyedi támogatásokkal és kedvezményekkel kívánja az országba (annak egy-egy régiójába vagy/és ágazatába) vonzani.

2.1. Külföldi közvetlen befektetések és a világpiaci versenyképesség: elméleti megfontolások A hagyományos neoklasszikus modell – amely egyébként általában is kevés figyelmet fordít a külföldi közvetlen befektetésekre, amit jól tükröz a Heckscher-Ohlin-modell Samuelson-féle továbbfejlesztése 1948-ból – csökkenő határtermelékenységből és tökéletes piacokból indul ki, így a külföldi közvetlen befektetés pótlólagos tőketeremtő hatása csak ideiglenes lehet. A neoklasszikus iskola éppen ezért a külföldi közvetlen befektetéseknek két lehetséges pozitív következményét emeli ki: növelheti a tőkefogadó országban a foglalkoztatottságot, illetve hozzájárulhat a technológiai fejlődéshez a tőkefogadó országban (amennyiben adottak a fejlett technológia abszorbciójának feltételei). Így a neoklasszikus közgazdaságtan, hagyományos felfogása szerint, áttételesen ugyan, de legfeljebb két versenyképességi tényezőt ismer el, amely vonzza a külföldi tőkét: a megfelelő technológia-abszorbciós képességet és a rendelkezésre álló szabad munkaerőt. Sajátos módon e szerint a közgazdaságtani iskola szerint a külföldi közvetlen befektetések versenyképesség-javító hatása ugyanerre a két területre koncentrálódik: hozzájárul a tőkefogadó ország technológiai fejlődéséhez és növeli a foglalkoztatottságot. A korszerűbb felfogás – a modern kereskedelmi és befektetési elméletek – egyik alaptétele a tökéletes verseny klasszikus-neoklasszikus előfeltevésének feladása. Így sokkal komplexebb kapcsolatrendszer értelmezhető a külföldi közvetlen befektetések és a növekedési potenciál, illetve a versenyképesség között. A modern kereskedelmi és befektetési elméletek ugyancsak hangsúlyozzák a külföldi közvetlen befektetéseknek – mint pótlólagos beruházásoknak – a kutatás-fejlesztésen és az emberi erőforrásokra gyakorolt hatáson keresztül javítja a tőkefogadó ország versenyképességét, fokozza növekedési potenciálját. A modern befektetési elméletek fontos szerepet tulajdonítanak a külföldi közvetlen befektetések externális hatásainak:

- A külföldi tulajdonban lévő cégek, a transznacionális társaságok helyi leányvállalatainak tevékenysége a szervezeti tanulás, azaz: a korszerű szervezeti, szervezési és irányítási for26

mák elterjedése, valamint a vállalatok emberi erőforrásainak fejlesztése révén is hozzájárulhatnak a tőkefogadó ország versenyképességének javításához, növekedési potenciáljának fokozásához;

- A külföldi közvetlen befektetések – abban az elméleti alapesetben, amikor a működőtőke a fejlettebb országból áramlik a kevésbé fejlettebbe – az állótőke-elemek nemzetgazdasági szintű átlagszínvonalának emelkedésével is versenyképesség-teremő lehet;

- Önmagában is versenyképesség-javító a külföldi közvetlen befektetés által megvalósított technológia-transzfer;

- Versenyképességi szempontból meghatározóak a működőtőke-import multiplikátor-hatásai, tovagyűrűző hatásai: a beszállítói hálózat fejlesztése, a hazai beszállítók követik fő vásárlóikat az új piacokra is, félkész-termékek színvonalának emelkedése, a kapcsolódó szolgáltatások fejlődése/fejlesztése – mind-mind az eredeti beruházáshoz közvetlenül kapcsolódó, de nem az eredeti beruházó által megvalósított fejlesztést jelent, amelyek önmagukban is jelentősen javítják a tőkefogadó ország nemzetgazdasági szintű versenyképességét, ugyanakkor fokozzák az eredeti beruházás hatékonyságát, így annak versenyképességjavító hatását is;

- A külföldi közvetlen befektetés javítja a tőkefogadó országban a finanszírozási lehetőségeket – a tulajdonosi kölcsönök mellett a leányvállalat finanszírozhatóságát nagyban növeli a mögötte álló transznacionális anyavállalat;

- A külföldi közvetlen befektetések automatikus (világ)piacra jutási lehetőséget jelentenek a leányvállalat – így voltaképpen a tőkefogadó nemzetgazdaság – számára. A fentiekben felsorolt externális hatások ugyanakkor – elsősorban a technológia-transzfer és a külföldi közvetlen befektetések multiplikátor-hatásai – megakadályozhatják a tőke határtermelékenységének csökkenését is, ami egészen nyilvánvalóan a versenyképesség számottevő javítását, a növekedési potenciál fokozását eredményezi.

* Evidencia, hogy a külföldi közvetlen befektetések versenyképesség-fokozóak a tőkeexportőr számára is. Az immár évtizede legelterjedtebb, a felsőoktatásban a legszélesebb körben oktatott befektetési elmélet John H. Dunning, úgynevezett eklektikus befektetési elmélete. Dunning fölfogásában négy alapvető külföldi közvetlen befektetési motiváció különböztethető meg – vannak erőforrás-kereső, piackereső, hatékonyságkereső és stratégiai célú FDI.

27

A hatékonyság növelésére irányuló befektetéseket („efficiency seeker investment”)39 elsősorban a legtapasztaltabb, legnagyobb és leginkább diverzifikált transznacionális társaságok valósítanak meg. A hatékonyságnövelő beruházás általában olyan, korábban bevezetett erőforrás-kereső vagy piackereső befektetés racionalizálására irányul, amelyekben komoly hatékonysági tartalékok rejlenek a földrajzilag szétszórt tevékenységek egységes irányításában. Hatékonyságnövelés többféleképpen is bekövetkezhet a külföldi közvetlen befektetés nyomán: a) a tényezőellátottságban mutatkozó nemzetközi eltérések kihasználása a globális optimalizációban; b) termékdifferenciálódásából és méretgazdaságosságból nyerhető előnyök kiaknázása a globális optimalizálásban A hatékonyságkereső külföldi befektetések megvalósításához átjárható határok és közel azonos fejlettségű országok közötti tőkeáramlás szükséges. Nem véletlen, hogy ez a típusú működőtőke-befektetés a legjellemzőbb a regionális integrációkon – például az Európai Unión – belüli tőkeáramlásra. A hatékonyságkereső, hatékonyságnövelő külföldi közvetlen beruházás, legalábbis az eredeti céloknak megfelelő, sikeres megvalósítás esetén, egyértelműen növeli a befektető TNC globális versenyképességét. Ugyanakkor nyilvánvalóan nő a tőkefogadó ország versenyképessége is a hozzáadott értéknövekedés révén, de az is nyilvánvaló, hogy a tőkefogadó ország versenyképességét előfeltételezi is a hatékonyságkereső beruházás: egy TNC ott valósít meg hatékonyság-kereső befektetést, ahol a már működő befektetés a lehető legnagyobb hozzáadott értékkel bővíthető, az adott nemzetgazdaság versenyképességi viszonyai alapján.

2.2. Külföldi közvetlen befektetések és a versenyképesség növekedése az exportpotenciál növelésén keresztül A külföldi közvetlen befektetések és a nemzetközi versenyképesség kapcsolata elsősorban az export versenyképességének változásaiban mutatható ki – a tőkeexportőr (az anyaország) és a tőkeimportőr (a tőkefogadó ország) oldaláról egyaránt.40 Ebben a megközelítésben a versenyképesség növelésének alapvető jele, ha egy ország részesedése nő a világexportból a külföldi közvetlen befektetések eredményeként.41

39

Lásd: Dunning (1993) 76-80. oldal.

40

Az nyilvánvalóan nem érdemel különösebb elemzést, s még kevésbé rendelkezik valamilyen gazdaságpolitikai relevanciával, ha a külföldi közvetlen befektetés révén létrehozott (külföldi) leányvállalat versenyképes a tőkefogadó ország belső piacán. 41

Lásd: Lall (1998) és (2000)

28

A kilencvenes évtized második felében és a III. évezred első éveiben jelentős változások zajlottak le a világkereskedelemben: a számottevő strukturális elmozdulások hátterében elsősorban az új technológiák terjedése állt, de nem elhanyagolhatóak a kereslet minőségi változásai, a logisztikai megfontolások átértékelődése, az új vállalatszervezési módszerek terjedése, valamint a kereskedelempolitika változások és a nemzetközi kereskedelem változó szabályai és preferenciái sem. Az áruexport legáltalánosabb felosztása a kitermelőipar és a feldolgozóipar megkülönböztetése, az utóbbit pedig négy alcsoportra szokás felosztani: 1.) nyersanyagalapú, 2.) alacsony technológiai színvonalú, 3.) közepes technológiai színvonalú és 4.) technológia-intenzív feldolgozóipari termékek exportja. Az elmúlt évtizedekben alapvető változások mutathatók ki: a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan és dinamikusan csökken a nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek világkereskedelmi súlya. Ugyanakkor minél előrehaladottabb egy feldolgozóipari terméke technológiai színvonala és minél kisebb a nyersanyag-igénye, annál dinamikusabban nő a részaránya a világexportban. Fontos új jelenség – az ágazaton belüli kereskedelem dinamikus bővülésének alapvető okaként – az alkatrészek és részegységek világkereskedelmi részesedésének különösen dinamikus bővülése. A korábbi elmaradottság-elméletek fényében meghökkentő módon, a fejlődő országok részesedése dinamikusan nő a magas technológiai színvonalú feldolgozóipari termékek világkereskedelmében, ugyanakkor – ami talán még meghökkentőbb – csökken a részarányuk a nyersanyagok világkereskedelmében. A fenti alaptényezők eredményeként a közelmúlt világkereskedelmi változásainak – témánk szempontjából – legfontosabb következménye kettős:

- A világkereskedelmi tendenciák változásainak legfőbb nyertesei között található számos fejlődő ország és számos átalakuló gazdaság;42

- Ma csúcstechnológiát képviselő feldolgozóipari termékekből származik a fejlődő országok devizabevételeinek zöme!43 Márpedig nyilvánvaló, hogy mindkét érintett országcsoport – a fejlődő országok és az átalakuló gazdaságok44 – tagjai egyaránt a tetemes külföldi közvetlen befektetés-beáramlás révén növelték ilyen látványosan a magas technológiai színvonalú feldolgozóipari termékek exportját!

42

WIR ’2002, 143. oldal.

43

Uo.: 145. oldal.

44

Értelemszerűen: Közép- és Kelet-Európa átalakuló gazdaságai – mivel Kínát a nemzetközi gazdasági szervezetek statisztikáiban fejlődő országként tartják számon.

29

Ezek a változások teljesen új helyzetet teremtettek a centrum-periféria viszonyrendszerben: minden korábbi empirikus tapasztalatnak, és minden, az empirikus tapasztalatokon nyugvó elméleti megfontolásnak ellentmond az a tény, hogy 2000-ben a fejlődő országok csúcstechnológia-exportjának értéke elérte az 540 milliárd dollárt, ami 64 milliárd dollárral haladta meg az országcsoport nyersanyagexportjának, 140 milliárd dollárral a közepes technológiai színvonalú feldolgozóipari termékek exportjának, s 215 milliárd dollárral a nyersanyag-alapú termékek exportjának összértékét !45 Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a fejlődő országok a magas technológiai színvonalat képviselő feldolgozóipari termékexportja elsősorban viszonylag egyszerű – noha technológiai-intenzív! – tevékenységek eredményeként alakul ki: elsősorban importált alkatrészek és részegységek összeszerelését, s nem komplex feldolgozóipari termékek előállítását, s még kevésbé K+F-igényes, magas hazai beszállítói tartalmú feldolgozóipari termékek előállítása révén. Egyes délkelet-ázsiai országok ugyanakkor – például Szingapúrban, Dél-Koreában és Tajvanon – már elmozdultak a magas technológiai színvonalat képviselő feldolgozóipari termékek komplex gyártásának irányába, s a Kínai Népköztársaságban például (néhány más, elsősorban ugyancsak délkelet-ázsiai országban is) nő az előállított feldolgozóipari termékek hazai beszállítói tartalma.46 A világkereskedelem legújabb tendenciáinak témánk szempontjából releváns elemei az alábbiakban foglalhatók össze:

- a világkereskedelemben a legdinamikusabb termékek (amelyek világkereskedelmi részaránya a legnagyobb dinamikával nő/nőtt) az elektronika, az autógyártás és az alkatrészek gyártása;

- az alkatrészek és részegységek világkereskedelmi fontossága folyamatosan és dinamikusan nő;

- a fejlődő országok világkereskedelemi részesedése rendkívül erősen koncentrált: fejlődő országok közül a 10 legnagyobb részesedésű adja az országcsoport összes exportjának négyötödét;

- számos fejlődő országok tekintélyes világkereskedelmi pozíciót harcolt ki magának a magas technológiai színvonalat megtestesítő, a nyersanyag-kitermeléstől távol álló 45

UNCTAD (2002). Ezek akkor is rendkívül fontos tények, s akkor is érintik a fejlődő országok világgazdasági helyzetéről kialakított képünket, ha tudjuk, hogy a fejlődő országoknak alapvetően csak egy kis, regionálisan is jól körülhatárolható körét érintik: ami igaz Délkelet-Ázsiában (legalább is: Délkelet-Ázsia nagyobb részében), az csak jóval kisebb mértékben igaz Latin-Amerika legtöbb országára, s, természetesen, egyáltalán nem igaz Afrikára. 46

WIR 2002, 146. oldal.

30

feldolgozóipari ágazatokban. Az ezen a téren legsikeresebb országok közé a Kínai Népköztársaság, Malajzia, Mexikó, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan sorolható. Ebben az országcsportban – a World Investment Report ’2002 értékelése szerint – az egyetlen közép- és kelet-európai átalakuló gazdaság – Magyarország!47

- Fontos új jelenség, hogy a legutóbbi időszakban számos, kifejezetten kis ország tartozik a világkereskedelmileg legdinamikusabb országok közé;

- A világkereskedelem délkelet-ázsiai győztesei minden fontos piacon teret nyertek – a többi győztes azonban csak hagyományos exportpiacain (a Közép- és Kelet-Európaiak nyugat-Európában, a Latin-Amerikaiak pedig Észak-Amerikában) szereztek jelentős új piaci részesedést a magas színvonalú technológiát hordozó feldolgozóipari termékek piacán. A külföldi közvetlen befektetések, azaz: a transznacionális társaságok leányvállalat-alapításai, illetve ezen leányvállalatok tevékenysége kínálati és keresleti oldalról egyaránt versenyképesség-növelő tényező. Kínálati oldalról a TNCk a pótlólagos tőkejuttatás, a fejlett(ebb) technológiához való hozzáférés, valamint a magas színvonalú szervezési és menedzsment-ismeretek diffúziója révén növelik a tőkefogadó ország világpiaci versenyképességét. A legegyszerűbb eset az, amikor a külföldi közvetlen befektetés a – belső piaci – forráshiány áthidalására szolgál: ilyen esetben akár a legegyszerűbb, erőforrás-kereső külföldi közvetlen befektetés is exportteremtő lehet. Sok helyütt – pontosabban: sok, alapvetően tőkefogadó országban – ugyanakkor fontosabb versenyképesség-javító tényezőnek tartják a keresleti oldali versenyképességnövekedést, vagyis azt, hogy a befektető TNCk a tőkefogadó országok számára hozzáférést teremtenek saját, globális piacaikhoz. Feldolgozóipari külföldi közvetlen befektetés esetén, amikor az anyavállalat és a leányvállalatok közötti munkamegosztás – per definitionem – kereskedelemteremtő, magától értetődő a leányvállalati export (miként azonban a leányvállalati import is!). A feldolgozóipari leányvállalatok automatikusan hozzáférnek az anyavállalat vállalaton belüli piacához, illetve globális méretekben érhetik el az anyavállalat fogyasztóit a globális, regionális és hazai piacon egyaránt. Ez a piacteremtő hatás „túlcsordulhat” az adott leányvállalat hazai beszállítóihoz is: ha egy TNC adott piacon tevékenykedő leányvállalata kiterjedt hazai beszállítói kapcsolatokkal rendelkezik, akkor a beszállítók is közvetve kijutnak a globális piacokra – amire korábban egyáltalán nem volt lehetőségük. Ez – a versenyképességi – hatás, amely olyannyira kedves a tőkefogadó országok kormányainak, alapvetően a vállalat-

47

Uo.: 151. oldal.

31

felvásárlások formájában megvalósuló külföldi közvetlen befektetések esetében természetes.48 Speciális esetet jelentenek ebben a tekintetben a privatizációban megvalósuló külföldi közvetlen befektetések: alapvető gazdaságpolitikai érdek a tőkefogadó országban, hogy a feldolgozóiparban realizált számottevő külföldi (privatizációs) felvásárlások ne számolják öl a fölvásárolt (volt állami) vállalat hazai beszállítói kapcsolatrendszerét. A külföldi közvetlen befektetések ilyen típusú multiplikátorhatásainak kibontakoztatása különösen nagy gazdaságpolitikai haszonnal járhat.49 Túl azon, hogy a TNCk leányvállalatai privilegizált beszállítói lehetőségeket élveznek az adott TNC teljes vállalati belső piacán, a kínálati oldali versenyképesség-növekedés javítja piacra jutási esélyeiket egyéb, „külső” piacokon is. Fontos közvetett világpiaci versenyképesség-javító hatást jelentenek az export-orientált leányvállalatoknak a munkaerő-piacra és a vállalati szervezési és irányítási színvonalra gyakorolt hatásai: ez a fajta versenyképességi hatás egészen egyértelműen és látványosan érvényesült/érvényesül Közép-Európa egykori (?) átalakuló gazdaságaiban – így Magyarországon is. A – például – Magyarországon megtelepedett külföldi TNCk egyértelműen és széles körben (általánosan? A magyar gazdaság egészében?) elterjesztették a korszerű vállalatvezetési és irányítási módszereket; a munkaerő képzése terén a TNCk versenyképességjavító hatása kettős – közvetlen és közvetett. Közvetlenül azáltal, hogy a TNCk leányvállalatainál foglalkoztatott hazai munkaerő hozzászokik és elsajátítja a világpiacon leginkább versenyképes TNCk munkafegyelmi-munkaszervezési normáihoz/normáit, s így abban az esetben, ha az őt a nemzetközi munkaerő-piaci normákba „betanító” TNC a későbbiekben meg is szűnteti adott leányvállalatát, igen gyorsan ön egy újabb TNC, amely kész foglalkoztatni ezt a munkaerőt.50 Nyilvánvalóan érvényesül egy fontos közvetett hatás is: a külföldi tulajdonú társaságoknál, a TNCk leányvállalatainál érvényesülő munkafegyelem, lojalitás-igény, szerve48

Zöldmezős beruházás esetén nagyon valószínű a – fejlődő országok gyakorlatából ismert – „enklávé”-hatás, amikor a külföldi tulajdonú (leány)vállalat idegen testként ékelődik a tőkefogadó nemzetgazdaságba, s nem alakít ki sem előre, sem hátra irányuló termelési-beszállítói kapcsolatokat. 49

Érdemes és tanulságos – ebből a szempontból is – összehasonlítania SKODA és az IKARUSZ privatizációját. Miután az IKARUSZ, a rendszerváltást követően, elveszítette közép- és kelet-európai piacait, főbb hazai beszállítóit az állam hagyta csődbe menni vagy/és felszámolni, nem írta le az IKARUSZ – egyébként tetemes – tartozásait, majd belekeverte egy eleve sikertelen privatizációba. Ennek eredményeként az egykor évi 13 000 (!) autóbuszt gyártó mátyásföldi-székesfehérvári óriásvállalat (amely evvel a teljesítménnyel az 1970-es években valóban a világ legnagyobb autóbusz-gyártója volt!) évi 2-300 busz gyártásával vergődő középvállalattá „küzdötte le” magát. A SKODA meglehetősen tisztázatlan körülmények közötti értékesítése után a Cseh Köztársaság privatizációs ügynöksége, nyilvános pályázatok nélkül, „esetenkénti tárgyalásos úton”, sorra eladta a SKODA legnagyobb csehországi beszállítóit a Volkswagen németországi beszállítóinak. Ily módon, több mint 100 gépipari vállalatban mintegy 30 000 kvalifikált ipari munkahelyet, s jelentős feldolgozóipari kapacitást őrzött meg a gondos és előrelátó cseh gazdaságpolitika. Nem szólva arról – s szűkebb témán szempontjából most ez az igazán releváns jelenség, KGST-piaci versenyképességből világpiaci versenyképességet teremtett a SKODA beszállítóinak (nem szólva arról, hogy ma kétszer annyi személygépkocsit állítanak elő Mlada Boleslawban, mint a nyolcvanas években, s az előállított járműveket fejlett piacokon értékesítik.

32

zettségi szint, valamint az alkalmazott vállalatszervezési és –irányítási módszerek és követelmények mintát és követelményszintet jelentenek a hazai tulajdonú társaságok menedzsmentje és dolgozói számára is, e mellett a leányvállalatok hazai piaci versenyképessége kényszeríti is a hazai tulajdonú – akár a középvállalati körhöz tartozó – vállalatok számára. A kvalifikált és felsőfokú végzettségű munkaerő természetes nemzetgazdaságon belüli migrációja is – „természetes módon” – terjeszti a TNCk leányvállalatai által meghonosított termelési, szervezési, vállalatvezetési és munkavégzési kultúrát. (Nagyon gyakori jelenség, hogy a hazai tulajdonú vállalatok magasabb beosztással és lényegesen önállóbb munkakörrel kísérlik meg magukhoz csábítani a TNCk leányvállalataitól a kvalifikált munkaerőt.)51 „Mindez arra utal, hogy nem elegendő az, ha a (tőkefogadó52) országok egyszerűen vonzani kívánják az exportorientált TNC-tevékenységet, noha ez az alap ahhoz, hogy hasznuk származzon. Aktív gazdaságpolitika folytatására van szükség annak érdekében is, hogy növekedjenek az export-orientált TNC-tevékenység eredményei – annak megtelepedése után. Releváns itt a kereskedelmi mérleg is, de különös figyelmet kell fordítani az export-orientált tevékenység korszerűsítésére és fenntarthatóságára is.”53 Érdemes külön figyelmet fordítani a szolgáltatásokra, miután ebben az ágazatban a fejlődő és átalakuló országok egyaránt jelentős tőkevonzási potenciált gyakorolhatnak az export-orientált külföldi közvetlen befektetés-beáramlásra – az alábbi okok következtében:54

- A szolgáltatások aránya eléri a kétharmadot a fejlett országok GDP-jében – a világ legfontosabb, legkiterjedtebb exportpiacán. Ugyanakkor a fejlődő országokban a szolgáltatások

50

Nyilvánvaló példát szolgáltat erre a jelenségre Magyarországon a Mannesmann távozási Sárbogárdról, a Flextronix-é Nyíregyházáról és az IBM-é Székesfehérvárról: az így felszabaduló munkaerőt – az azonnal elszabadult helyi és országos politikai félelmekre és aggódó sajtókommentárokra örvendetesen rácáfolva – igen rövid idő alatt felszívták más, az adott térségben már jelenlévő és terjeszkedő vagy/és újonnan jelentkező külföldi közvetlen befektetők. 51

Ennek az szab korláto(ka)t, hogy a külföldi tulajdonú cégek, a TNCk hazai leányvállalatai köztudottan jóval magasabb béreket fizetnek. Ha ezek a jelentős bér- és jövedelmi különbségek komolyan korlátozzák a külföldi és a hazai tulajdonú cégek közötti munkaerő-áramlást, annak kettős következménye lehet: egyrészt, erős bérfelhajtó hajtást gyakorolhat a hazai tulajdonú vállalatoknál, ami rövidtávon ronthatja versenyképességüket, ugyanakkor – éppen a versenyképesség megőrzésének kényszere révén – erős hatékonyságjavításra is ösztönözhetnek. Másrészt, s nyilvánvalóan ez lenne a kedvezőtlen eset, reprodukálhatja a szocialista gazdálkodás egyik, a fejlődést erősen gátló munkavállalói mentalitásának újjáéledését: „ha nincs munka szerinti elosztás, akkor lesz elosztás szerinti munka!” – az ily módon szegregált munkaerőpiacon egyrészt a rosszabb minőségű munkaerő marad a hazai tulajdonú cégeknél, illetve a hazai tulajdonú cégeknél alacsonyabb bérért foglalkoztatottak nem is törekednek, s nem is ösztönözhetőek a külföldi tulajdonú cégeknél megszokott/elvárt munkateljesítményre. A folyamat vége ismert a világgazdaságból: duális, dezintegrált gazdaság! 52

Beszúrás tőlem: Cs. Gy.

53

WIR 2002, 153. oldal.

54

Lásd: U o. 157-158. oldal.

33

aránya a GDP több mint 50 százalékát képviseli, míg az átalakuló55 gazdaságokban már eléri az 57 százalékot ez az arány. Az utóbbi országok erősítik azt a képességüket, hogy több és több szolgáltatást nyújtsanak minden piacon;

- 1999-ben a szolgáltatások alig 12 százaléka lépett ki a világpiacra – szemben a feldolgozóipari termékeknél regisztrált 51 százalékkal. Mivel a szolgáltatások egyre inkább kereskedelmi jellegűvé56 válnak a modern informatikai és távközlési technológiák következtében, azok egyre elterjedtebb használata révén, feltételezhető, hogy a szolgáltatások (vagy azok egyes komponensei) egyre inkább a fejlődő országokba tevődnek át (ahogy ez a feldolgozóiparban történt);

- az USA adatai azt mutatják, hogy a szolgáltató cégek transznacionalizáltsága sokkal alacsonyabb – gyakorlatilag harmada –, mint a feldolgozóipari cégeké. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a nagy feldolgozóipari TNCk egyre több szolgáltató jellegű tevékenységet – beleértve a K+F-tevékenységet, az értékesítést és a marketinget, csakúgy mint a beszerző központokat – helyeznek ki alacsonyabb költségszintű országokba. Számos TNC helyezi ki a logisztikai központját, ahonnan bonyolítja globális exporttevékenységét. Ázsia a legfejlettebb régió ebben a tekintetben: a legvonzóbb mind a szolgáltatásokhoz kapcsolódó FDI, mind pedig a nemzetközi termelési rendszerek szolgáltatási tevékenységeihez kapcsolódó FDI tekintetében. Mindez arra utal, hogy komoly kihasználandó potenciál rejlik mind a társaságok számára a transznacionalizálódásra, mind pedig a tőkefogadó országok szánmára a szolgáltatási FD vonzására. Érdekes tapasztalat, hogy a szolgáltatási FDI vonzásában különösen sikeres országok – a fejlett országok csoportjában Írország, a fejlődő országok közül pedig India – komoly software-fejlesztési potenciált alakítottak ki az elmúlt években (Írország az elmúlt évtizedekben).57 A World Investment Report 2002 számba veszi a külföldi közvetlen befektetés-beáramlás hatására a legnagyobb versenyképességi előrelépést tanúsító országokat, s közülük hatot emel ki, ezek: Kína, Costa Rica, Magyarország (!), Írország, Mexikó és Dél-Korea. 55

Felfogásunk szerint az Európai Unióhoz való csatlakozás után már nincs értelme annak, hogy az érintett 8 közép-európai országot továbbra is az „átalakuló” jelzővel illessék. Ezek az országok az EU-csatlakozással végleg demonstrálták, hogy immár fejlett országok! Kérdéses, persze, mikor fogja tükrözni ezt a nemzetközi gazdasági szervezetek kiadványainak szóhasználata. 56

„Tradable services”, „tradablity of services”.

57

A számítógépes software-ek jelentik India leggyorsabban bővülő exportcikkét: 1988-2002 között Indiában évi átlagban 40 (!) százalékkal nőtt a software-ek és kapcsolódó szolgáltatások exportja – az 1988-as évi 70 millió dolláros értékről 2001/2002-re 7,6 milliárd dollárra nőve. Az ágazat 5 millió (!) embert foglalkoztat és 2001/2002-ben 1,6 milliárd dollár összértékű beruházást szívott föl. Lásd: NASSCOM (2002).

34

Kína 1985 és 2000 között évi 41 milliárdról 2000-re 249 milliárd dollárra növelte exportját – eközben a Kínába évente beáramló külföldi közvetlen befektetések értéke 2 milliárdról 41 milliárd dollárra bővült.58 Ennek megfelelően elképesztő dinamikával nőtt Kína világpiaci versenyképessége: az ország részesedése a világexportból a vizsgált 15 év alatt 2 százalékról 6 százalékra nőtt. Mindeközben hatalmas fejlődés következett be a kínai export struktúrájában is: míg 1985-ben a kínai export 49 százalékát tette ki a nyersanyagok és nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek aránya – 2000-re ezen termékek részesedése a kínai exportból 12 százalékra csökkent, a magas technológiai színvonalat képviselő feldolgozóipari termékek részaránya ugyanebben a 15 évben a kínai export 3 százalékáról 22 százalékra nőtt. Egyértelmű az összefüggés a külföldi közvetlen befektetés-beáramlással: 2001-ben az összes kínai export 48 százaléka a TNCk leányvállalataitól származott – elsősorban feldolgozóipari termékek, azon belül is meghatározó módon gépek és berendezések és egyéb feldolgozóipari termékek révén. A technológia-intenzív termékek exportjából a TNCk leányvállalatainak részesedése 2000-ben 81 százalékkal volt egyenlő.59 A 10 legnagyobb külföldi tulajdonú társaság adja a kínai összexport 10 százalékát – elsősorban az elektronika és a távközlés területén.60 Costa Ricában az export és a működőtőke-beáramlás 1985-2000 között párhuzamosan bővült: mindkét területen ötszörös növekedés volt regisztrálható. Ez alatt az idő alatt exportjában a nyersanyagok és nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek részaránya 65 százalékról 24 százalékra csökkent, miközben a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari export részesedése 27 százalékról 68 százalékra nőtt – különösen meghökkentő a csúcstechnológiát képviselő termékek exportdinamikája: részarányuk az ország összexportjából a vizsgált 15 év alatt 1 százalékról 35 százalékra nőtt. Costa Rica export-versenyképességének növelésében az FDI játszotta a meghatározó szerepet – ezen belül is kiemelkedő jelentőséggel bír az Intel 500 millió dollár értékű fejlesztési projektje mikroprocesszorok összeszerelésére és ellenőrzésére. Costa Rica exportjából a számítógép-alkatrészek és –kiegészítők részesedése egymagában eléri a 25 százalékot. A külföldi közvetlen befektetések szerepe nyilvánvalóan meghatározó Costa Rica nemzetközi versenyképességének látványos javulásában (ami, teljesen természetesen, alapvetően az Amerikai Egyesült Államok piacain való versenyképességet jelent) – jól tükrözi ezt, hogy az országban tevékenykedő 20 TNC-leányvállalat adja az ország exportjának 58

Mint ismeretes mindkét tendencia töretlenül folytatódott 2003-i is – olyannyira, hogy 2002-ben Kína vonzotta a világon a legtöbb külföldi közvetlen befektetést. 59

Ennek megfelelően a hazai tulajdonú vállalatok részesedése meghatározó az alacsony technológiai színvonalú termékek – játékok, utazótáskák, textilipari alapanyagok stb. exportjában. 60

Lásd: WIR 2002, 161-166. oldal.

35

felét.61 (Megjegyzendő itt, hogy a harmadik évezred Costa Ricában komoly recesszióval kezdődött, aminek következményeként/részeként jelentős tőkemenekülésre is sor került.) Miközben exportjának értéke csaknem hatszorosára nőtt (és 2000-ben elérte a 166 milliárd dollárt) Mexikó 1985-2000 között megduplázta piaci részesedését az észak-amerikai piacokon – ahová összes exportjának 90 (!) százaléka irányul. Ugyanez alatt az idő alatt a Mexikóba beáramlott külföldi közvetlen befektetések értéke évi 2 milliárdról évi 15 milliárd dollárra nőtt (azaz: meghétszereződött). Ugyanebben az időszakban a nyersanyagok és nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek részesedése a mexikói exportból 55 százalékról 16 százalékra esett, míg a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek exportjának aránya 42 százalékról 80 százalékra emelkedett (a csúcstechnológiát hordozó termékek 40 százalékos és a közepes technológiai színvonalú termékek 25 százalékos részaránya a meghatározó ebben). Az export termék (és vállalati) koncentrációja Mexikóban is igen magas: 10 cégtől származik az export fele – ezek a jármű- és elektronikai iparban koncentrálódnak, közülük 7 gyakorlatilag kizárólag az USA piacán aktív. Az USA-beli járműgyártás reorganizációja nyomán drámaian nőtt a mindhárom nagy észak-amerikai autógyár (a Ford, a GM és a Chrysler – mely utóbbi 1999 óta a Daimler Benz tulajdona) mexikói leányvállalatainak exportja – csatlakozott ehhez a Volkswagen és a Nissan is, aminek eredményeként Mexikó a világ egyik legnagyobb személygépkocsi-exportőrévé vált! Az elektronikai iparban két tényezőn alapul az export-versenyképesség fantasztikusan dinamikus növekedése: az IBM egymaga 10 milliárd dollár értékben exportál Mexikóból; érdekes – és az IBM tevékenységével legalább egyenértékűen fontos – jelenség az, hogy számos ázsiai és nyugat-európai elektronikai cég valósított meg – lényegében „maquilladora-jellegű” – közvetlen befektetést Mexikóban annak érdekében, hogy jelentősen növeljék versenyképességüket az amerikai piacon. A mexikói feldolgozóipari export kétharmada külföldi cégek leányvállalataitól ered: a 35 legjelentősebb – elsősorban járműipari és elektronikai) exportőr realizálta az összexport 30 százalékát. A Mexikóban megtelepedett külföldi TNCk csak igen kis mértékben kapcsolódnak a hazai gazdasághoz: a hazai beszállítói tartalom általában rendkívül alacsony (a televízió-gyártásban például alig 3 százalék) – a járműgyártás jelent némileg kivételt.62 Dél-Korea az újonnan iparosodott országok első hullámában emelkedett ki a mély gazdasági elmaradottságból63 – voltaképpen az 1970-es és 1980-as években. Ebben az idő61

Lásd: Uo.: 167-168. oldal.

62

Lásd: Uo.: 173-176. oldal.

63

Jellemző ennek a kiemelkedésnek a gyorsaságára – és váratlanságára –, hogy a nyolcvanas évek közepén a Világban fölkérte Dél-Koreát, hogy fizesse vissza a hatvanas évek legvégén a Világban segélyszervezete, az IDA által folyósított különösen kedvező (mert kamatmentes, alig 0,5 százalékos kezelési költséggel terhelt) és 25 évre nyújtott segélyt …

36

szakban – voltaképpen nagyrészt az 1997-es pénzügyi válságig – Dél-Korea meglehetősen zárt gazdaságpolitikát folytatott – legalábbis abban az értelemben, hogy erősen korlátozta az áruk és a tőke importját, ugyanakkor a rendkívül magas, 25-26 százalékos belső megtakarítási rátán alapuló dinamikus beruházási tevékenység eredményeit erősen támogatott exportban realizálta. 1985-2000 között a dél-koreai export meghatszorozódott, évi 30 milliárdról 172 milliárd dollárra nőtt. Ugyanebben az időszakban a Dél-Koreába irányuló működőtőke-beáramlás évi 200 millióról 9 milliárd dollárra nőtt.64 A vizsgált 15 év alatt Dél-Korea világexportból való részesedése 1,5 százalékról 2,5 százalékra nőtt – ez a növekedés alapvetően a magas technológiai színvonalú feldolgozóipari termékek export-részarányának 14 százalékról 38 százalékra, valamint a közepes technológiai színvonalat képviselő feldolgozóipari export részesedésének 22 százalékról 29 százalékra növekedése generálta elsősorban. Az összexport harmada olyan high-tech ágazatokból származik mint a félvezetők, számítógép-alkatrészeik és -kiegészítők, távközlési berendezések, villamosgépek és villamos berendezések – származik. A másik nagy feldolgozóipari exporttermék a személygépkocsi. Dél-Korea növelte 10 legfontosabb exporttermékének világpiaci részesedését – ezek közül hét egyébként a világkereskedelem legdinamikusabb termékei közé tartozik. A dél-koreai versenyképesség-javulás sajátossága, hogy jóval kevésbé alapul a külföldi TNCk leányvállalatainak tevékenységén: a dél-koreai versenyképesség-növekedés, s az azon alapuló páratlan export-dinamika fő forrását a sajátos dél-koreai vállalati konglomerátumok, a cheabol-ok szolgáltatják: a Samsung és a Hyundai, a dél-koreai exportdinamika fő reprezentánsainak versenyképességi és exportsikerei a magas megtakarítási rátákon, a sikeres állami struktúra-politikán, a tartósan reál-felértékelő árfolyam-politikán, valamint – és távolról sem utolsó sorban! – a dél-koreai munkaerő páratlan szorgalmán és fegyelmén, monotónia-tűrésén, ugyanakkor a vállalati szervezés-vezetés magas színvonalán alapulnak. Dél-Korea kivétel, a dél-koreai példa azt mutatja, hogy lehet komoly versenyképességi javulást, s annak révén rendkívül dinamikus exportbővülést, világpiaci térnyerést realizálni – a transznacionális társaságok leányvállalatainak jelenléte, tehát igazán számottevő külföldi közvetlen befektetés-beáramlás nélkül is.65 Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek végén – nevezetesen: az 1997-es pénzügyi válságot követően – komoly liberalizáció zajlott le Dél-Koreában (is), s mint már jeleztük, azóta Dél-Korea sokkal „fogadókészebb” a külföldi közvetlen befektetések irányában.66 64

Ennek a drámai növekedésnek a legnagyobb része az 1998-2000 közötti időszakban, a pénzügyi válságot követő – kényszerű – nyitás hatásaként realizálódott. 65

Lásd: WIR 2002, 176-180. oldal.

66

Legjellegzetesebb megnyilvánulása ennek a GM – Daewoo-viszony átalakulása: míg korábban stratégiai szövetség állt fönn az amerikai személygépkocsi-gyártó óriás és a legnagyobb dél-koreai személygépkocsi-gyártó között, 1997 után a GM – több lépésben – többségi tulajdont szerezhetett a dél-koreai cégben.

37

A fejlett országok sorában talán Írország a legalkalmasabb a külföldi közvetlen befektetés-beáramlás és a nemzetközi versenyképesség jelentős javulása közötti kapcsolat illusztrálására. 1985-2000 között az ír exportteljesítmény megnyolcszorozódott (!), évi 20 milliárdról évi 164 milliárd dollár értékre nőtt, s ennek révén a „zöld sziget” megduplázta részesedését a nyugat-európai exportpiacokon. A külföldi közvetlen befektetés-beáramlás ennél is dinamikusabban bővült: az 1985. évi 164 millióról 2000-re 24 milliárd dollárra (!) bővült. Ráadásul ez az elképesztő tömegű FDI a leginkább technológia-intenzív ágazatokba – elektronika, gyógyszergyártás, orvosi műszergyártás, informatikai és informatikához kapcsolódó szolgáltatások – áramlott, ami látványosan tükröződik az ír exportstruktúra változásaiban (lásd lentebb: 1. táblázat). Jól látható, hogy Írország jelentős mértékben teret nyert a nyugat-európai piacokon (megduplázva részesedését). Érdekes ezen belül, hogy megőrizte piaci részesedését a nyersanyagok (ez Írország esetében nyilvánvalóan inkább mezőgazdasági nyersterméket jelent) nyugat-európai piacán, ugyanakkor megnégyszerezte a nyersanyagalapú feldolgozóipari termékek (valószínűleg elsősorban feldolgozott élelmiszerek) piacán a részesedését, s ugyan viszonylag szerény mértékben nőtt az ír piaci részesedés a nem nyersanyagalapú feldolgozóipari termékek nyugat-európai piacain, de megduplázódott az ír piaci részarány a csúcstechnológiát képviselő/hordozó termékek nyugat-európai piacain. Ugyanezen az időszak alatt az ír exportban drámaian (20%-ról 6%-ra) csökkent a nyersanyagok aránya – sajátos módon azonban a nyersanyagok csökkenésével csaknem azonos arányban (23%-ról 35%-ra) nőtt a nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek részesedése az ír exportból. A nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek aránya az ír exportban 1995-ig nőtt (az 1985. évi 55,3%-ról 59,4%ra), de a 2000. évi 56,6 százalékos részesedés az időszak egészében alig 1,3 százalékpontos részarány-növekedést mutat. Ezen a termékcsoporton belül ugyanakkor 1990 és 2000 között másfélszeresére (24,9%-ról 36,2%-ra) nőtt a csúcstechnológiát hordozó termékek részaránya. (Ez, nyilvánvalóan, csak úgy volt lehetséges, hogy a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari exporton belül egyaránt jelentősen csökken az alacsony és a közepes technológiai színvonalú termékek részaránya.)67 1. táblázat

Írország versenyképessége a nyugat-európai piacokon Kategória

67

WIR 2002, 172-173. oldal.

38

1985

1990

1995

2000

I. Piaci részesedés 1. Nyersanyagok 2. Nyersanyag-alapú d feldolgozóipar 3. Nem nyersanyag-alapú feldolgozóipar Alacsony technológia Közepes technológia Csúcstechnológia 4. Egyéb

1,0 0,9 1,0 1,0 1,0 0,6 1,9 0,6

1,1 1,2 1,5 1,0 1,0 0,6 1,9 0,6

1,4 1,2 2,3 1,3 1,3 0,6 2,6 0,4

2,1 1,1 4,2 1,7 1,3 0,7 3,6 1,2

II. Export-szerkezet 1. Nyersanyagok 2. Nyersanyag-alapú feldolgozóipar 3. Nem nyersanyag-alapú feldolgozóipar Alacsony technológia Közepes technológia Csúcstechnológia 4. Egyéb

100,0 20,5 22,7 55,3 16,2 15,9 23,3 1,5

100,0 15,5 24,7 58,2 17,1 16,3 24,9 1,5

100,0 10,5 29,1 59,4 15,9 13,8 29,8 0,9

100,0 6,0 34,9 56,6 9,9 10,5 36,2 2,5

III. Vezető exporttermékek (SITC Rev.2) Aa Bb 34,9 42,6 53,2 67,6 514 Nitrogén-funkciójú alkotóelemek 0,4 2,1 5,0 16,2 * + 752 Automatikus adatfeldolgozók és részei 11,0 10,7 13,2 14,8 * + 541 Orvosi és gyógyszerészeti termékek 2,2 3,3 6,3 8,4 * + 515 Organikus/nem-organikus és 4,0 3,7 5,8 6,4 * + heterociklikus alkotóelemek 759 részegységek és tartozékok 751-752-höz 4,8 6,0 3,2 6,3 * + 898 Hangszerek – részeik és tartozékaik 2,0 4,6 6,9 5,3 * + 098 Ehető termékek és feldolgozásuk 2,5 3,9 5,6 3,1 * + 764 Távközlési berendezések 1,1 1,6 2,3 3,0 * + 011 Hús és húskészítmények (friss és hűtött) 6,1 5,3 4,0 2,1 + 551 Olajesszencia, parfüm és illatanyag 0,9 1,4 0,9 2,0 + Forrás: WIR 2002, 172. oldal (az adatok elsődleges forrása: UN Comtrade database, TRADECAN és ECLAC) Megjegyzés: Az A oszlopban *-gal megjelölve a nyugat-európai importban 1985-2000 között a legdinamikusabban növekvő termékek és termékcsoportok. A B oszlopban (-), ahol Írország részesedése a nyugat-európai importból csökkent; (+), ahol nőtt 1985-2000 között.

A külföldi TNCk leányvállalataitól származik az ír export nem kevesebb, mint 90 százaléka: a legnagyobb „ír” exportőrök sorát az Intel Ireland vezeti – 1998-ban 4,8 milliárd dollár értékű kivitellel (ami az összes ír export 6,4 százalékával volt egyenlő. Második a rangsorban a Dell Products (Europe) 4,3 milliárd dolláros exporttal (ez az összes ír export 5,8 százalékát reprezentálta 1998-ban), harmadik a Microsoft (2,38 milliárd dollár értékben, az ír export 3,2 százalékát adva), negyedik a Janssen Pharmaceutical (1, 337 milliárd dollár, az ír export 1,8 százaléka) és ötödik az ugyancsak gyógyszeripari TNC Swords Laboratories a maga 1 milliárd dolláros (az ír export 1,4 százalékával egyenlő) exportjával. (Az öt legnagyobb „ír” exportőr tehát együtt 1998-ban 13,857 milliárd dollár értékű export-forgalmat bonyolított le, ami az Írország összexportjának 18,6 százalékát jelentette.) A további nagy ír exportőrök listáján (exportjuk értékének sorrendjében) az alábbi TNCk neveit találhatjuk:Gateway 2000, Apple Computers, EMC, 3Com, Motorola, Lotus Develop39

ment, Thermo King Europe, Baxter Healthcare, Allergan Pharmaceutical, American Power Conversion, NEC Semiconductor, Cabletron Systems, Howmedica, SmithKline Beecham stb. Az 55 legnagyobb ír exportőr adja az ír export 31 százalékát, a külföldi tulajdonú cégek írországi leányvállalatainak összesített exportjából ugyanakkor 61, százalékkal részesedik az 55 legnagyobb. Ez a látványos eredmény aktív – gyakran pro-aktív – gazdaságpolitika eredménye: 1980 óta Írország új gazdaság-, elsősorban iparpolitikát folytat, melynek lényege a feldolgozóipari exporttevékenységre törekvő külföldi befektetések hatékony vonzása, megtelepedésük után támogatása. Az egymást követő ír kormányok következetesen törekednek a tudásalapú fejlődés támogatására: az ír gazdaságpolitika középpontjában a nemzetközi versenyképességnek a felsőfokú és szakképzés folyamatos továbbfejlesztése és a K+F-tevékenység fokozása áll. Minden jel arra vall, hogy ebben a fejlesztési stratégiában – az ír kormány szándékai és a legnagyobb TNCk befektetési stratégiájának egyaránt megfelelően – a külföldi közvetlen befektetés-beáramlás továbbra is kulcsszerepet fog játszani. A World Investment Report 2002 a külföldi közvetlen befektetés-beáramlás révén látványosan javuló exportképesség, tehát világpiaci versenyképesség legnagyobb „nyertesei” között fölsorolja Magyarországot is! Az alábbi adatokból (lásd 2. számú táblázat) nyilvánvalóak az alapvető exportszerkezeti változások: 1985 – 2000 között a nyersanyagok és nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek részaránya az összes magyar exportból 59,9 százalékról 14,3 százalékra csökkent – ugyanebben az időszakban a ne nyersanyag-alapú feldolgozóipari részesedése az összes magyar exportban 39,2 százalékról 85,1 százalékra nőtt.68 A nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek csoportján belül 22,6 százalékról 14,9 százalékra csökkent az alacsony technológiai színvonalú termékek részaránya, ugyanakkor a közepes technológiai színvonalúaké 12,7 százalékról 44,9 százalékra nőtt, míg a csúcstechnológiát képező termékeknek az összes nyugat-európába irányuló magyar exporton belüli részesedése 3,9 százalékról 25,2 százalékra nőtt. 2. táblázat

Magyarország versenyképessége a nyugat-európai piacokon Kategória

68

WIR 2002, 169. oldal.

40

1985

1990

1995

2000

I. Piaci részesedés 1. Nyersanyagok 2. Nyersanyag-alapú d feldolgozóipar 3. Nem nyersanyag-alapú feldolgozóipar Alacsony technológia Közepes technológia Csúcstechnológia 4. Egyéb

0,3 0,3 0,4 0,2 0,4 0,1 0,1 0,1

0,3 0,3 0,5 0,3 0,5 0,2 0,1 0,2

0,5 0,4 0,5 0,5 0,8 0,5 0,4 0,2

0,9 0,5 0,5 1,1 0,8 1,3 1,1 0,1

II. Export-szerkezet 1. Nyersanyagok 2. Nyersanyag-alapú feldolgozóipar 3. Nem nyersanyag-alapú feldolgozóipar Alacsony technológia Közepes technológia Csúcstechnológia 4. Egyéb

100,0 26,9 32,9 39,2 22,6 12,7 3,9 1,0

100,0 20,8 27,1 50,5 27,2 18,2 5,1 1,6

100,0 10,5 18,4 70,0 25,9 32,6 11,6 1,0

100,0 4,5 9,8 85,1 14,9 44,9 25,2 0,6

III. Vezető exporttermékek (SITC Rev.2) Aa Bb 34,9 42,6 53,2 67,6 713 belsőégésű motorok és azok részegységei 0,1 0,1 7,2 12,4 * + 752 automatikus adatfeldolgozók és részei 0,1 0,0 1,0 10,0 * + 781 személygépkocsi 0,0 0,1 1,8 6,6 * + 763 audió eszközök és hangrögzítők 0,0 0,0 1,1 3,4 * + 764 távközlési berendezések 0,2 0,9 2,4 3,4 * + 773 áramelosztás berendezései 0,1 1,1 3,7 3,3 * + 784 gépjármű-alkatrészek és -tartozékok 0,3 0,5 2,0 3,1 * + 759 részegységek és tartozékok 751-752-höz 0,1 0,2 0,9 2,8 * + 778 villamosgépek és tartozékaik 1,7 1,5 3,1 2,7 * + 761 tévékészülékek 0,1 0,5 0,9 2,4 * + Forrás: WIR 2002, 169. oldal (az adatok elsődleges forrása: UN Comtrade database, TRADECAN és ECLAC) Megjegyzés: Az A oszlopban *-gal megjelölve a nyugat-európai importban 1985-2000 között a legdinamikusabban növekvő termékek és termékcsoportok. A B oszlopban (-), ahol Magyarország részesedése a nyugat-európai importból csökkent; (+), ahol nőtt 1985-2000 között.

Magyarországon 1990 és 2000 között megháromszorozódott az export és lezajlott (még a kilencvenes évek elején) a kivitel teljes földrajzi átorientálódása: míg 1989-ben a magyar export harmada irányult a fejlett o9rszágokba, 2000-2000-ben ez az arány már meghaladja a 85 százalékot. Az exportstruktúra látványos fejlődéséhez érdemes néhány megjegyzést fűzni:

- az első két – 1985-re és 1990-re vonatkozó – adat még a rendszerváltás előtti állapotokat tükrözi: ebben az időszakban a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek exportja alapvetően a KGST-országokba irányult, ezért az összes (konvertibilis deviza-alapú és transzferábilis rubelben elszámolt) export struktúrája papíron lehetett valamivel kedvezőbb, a KGST piacokon értékesített feldolgozóipari termékek azonban (még ha ágazatilag a csúcstechnológiájú vagy/és közepes technológiájú feldolgozóipari termékek közé soroljuk is) nem képviseltek a nyugat-európai piac számára elfogadható minőséget;

41

- fentiekből következően a magyar export-teljesítmény látványos javulásának értékét csak növeli, hogy arra valójában 7-8 év alatt került sor;

- érdemes a magyar és az ír adatokat összehasonlítani: Írországban jóval kisebb (56,6 százalék) az exportból a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek részesedése, mint Magyarország esetében (ahol 85,1 százalék ez az arány), ugyanakkor jóval nagyobb a csúcstechnológiát lépviselő termékek export-részaránya (ami Írországban 36,2, Magyarországon pedig 25,2 százalék);

- meglepő, hogy Magyarországon jóval kisebb a nyersanyagalapú feldolgozóipari termékek export-részaránya, mint Írországban – noha azt hihetnők, hogy a magyar mezőgazdasági nyerstermékek feldolgozásán alapuló, relatíve fejlett élelmiszeripar nagyobb szerepet tölt be az exportban;69

- Magyarországon – szemben Írországgal – igen magas (44,9 százalék) a közepes technológiájú feldolgozóipari termékek export-részaránya. Ez, egyrészt, arra utal, hogy a magyarországi külföldi közvetlen befektetések alapvetően közepes technológiai színvonalat képviselnek, másrészt, meghatározó módon magyarázza a nem nyersanyag-alapú feldolgozóipari termékek hatalmas export-részarányát. Közismert, hogy a magyar export, s kiváltképpen a magyar feldolgozóipari export meghatározó forrásai a TNCk magyarországi leányvállalatai – tőlük származik összes exportunk 90 százaléka (ugyancsak Írországéhoz hasonló adat!). Az 50 legnagyobb exportteljesítményű külföldi tulajdonú magyar vállalat részesedése az ország összexportjából 45 százalék. A TNCk különösen aktívak két területen: - A járműgyártásban az Audi/Volswagen leányvállalatai 2000-ben több mint 3 milliárd dolláros exportot bonyolítottak, de számottevő volt az Opel/GM (628 millió dolláros) és a Suzuki (300 millió dolláros) exportja is – nem elhanyagolható a nagy alkatrészgyártók exportteljesítménye sem: A Delphi Packard magyarországi leányvállalata 2000-ben 169 millió dolláros, a ZF és a LuK 75-75 millió dolláros, a Clarion 68 millió dolláros a Temic pedig 38 millió dolláros exportot bonyolított; - Az elektronikában/informatikában csaknem egy évtizeden át az IBM volt a legnagyobb „magyar” exportőr (évi 2 milliárd dolláros exportvolumennel), az elmúlt években a Philips vette át a helyét – ugyancsak évi 2 milliárd dollárt meghaladó export-teljesítménnyel.

69

Ezen látszólagos paradoxon oka minden bizonnyal az, hogy a magyar élelmiszeriparba tömegesen beáramlott külföldi tőke alapvetően piackereső beruházás volt (Dunning közismert felosztását használva a külföldi közvetlen befektetések motivációira).

42

Nem elhanyagolható a GE, a Flextronics és a Samsung exportteljesítménye sem (2000ben, rendre: 639, 430 és 241 millió dollár). A minden nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő magyar tőkevonzási teljesítmény hátterében alapvetően két tényező áll: Magyarország volt az első közép-európai átalakuló gazdaság, amely megnyitotta az országot a külföldi közvetlen befektetések előtt; magyar sajátosság a vámszabad-területek jelentős szerepe a tőkevonzásban – a legnagyobb exportot lebonyolító 25 külföldi tulajdonú társaság közül 2000-ben 10 (az Audi, az IBM Storage,70 a Philips, az Opel, a Flextronics,a Samsung, az ALCOA, a LuK és a Clarion vámszabad-területen tevékenykedett.71 * Sorra véve a külföldi közvetlen befektetések és az exportnövekedésben, a világexportból való növekvő részesedésben kifejeződő globális versenyképességi pozíciójavulásnak a – fentiekben bemutatott és röviden elemzett – legsikeresebb példáit, az alábbi tanulságok adódnak: - A globalizáció viszonyai közepette, a transznacionális társaságok által megvalósított külföldi közvetlen befektetések révén történelmileg viszonylag rövid idő alatt megváltozhatnak alapvető strukturális viszonyok. Egyes fejlődő országok egy-két évtized alatt számottevő high-tech-exportőrökké váltak, a fejlődő országok viszonylag számosnak mondható csoportjában a feldolgozóipari termékek részesedése az exportból jóval meghaladja a nyersanyag- és nyerstermék-export részarányát;72 - Napjaink globális világgazdaságban tartósan nem tartható fenn bezárkózó gazdaságpolitika: a külföldi tőke előtti nyitás előbb-utóbb még az olyan jelentős autonóm fejlődést produkáló/produkált országban is elkerülhetetlen, mint Dél-Koreában, a dél-kelet-ázsiai kis tigrisek egyikében;73 - A fejlődő – és az átalakulónak nevezett közép- és kelet-európai -országokban a TNCk eleinte nem a komplex tevékenységeket honosítanak meg, hanem vagy az összeszerelést – rendkívül alacsony helyi beszállítói tartalommal és helyi hozzáadott értékkel (vagy

70

2003-ban beszűntette magyarországi tevékenységét.

71

WIR 2000, 171. oldal.

72

Ennek egyik oka a világgazdaság nyersanyag- és nyerstermék-keresletének számottevő csökkenése – ami számos fejlődő ország számára lehetetlenné is tette a korábbi exportstruktúra fenntartását. 73

Jól illusztrálja ezt a világ második legerősebb gazdaságának, Japánnak a példája is: a felkelő nap országában 12-13 év pozitív stagnálás és recesszió közötti „ingadozás” kellett ahhoz, hogy 2003 tavaszán a japán kormány komoly befektetés-ösztönzési programot dolgozzon ki azzal a céllal, hogy megtöbbszörözze az országba beáramló külföldi közvetlen befektetések mértékét.

43

akár minden helyi beszállítói tartalom nélkül) vagy kizárólag egy adott termelési vertikumot – erősen korlátozott „downstream” és „upstream” beszállítói kapcsolatokkal;74 - Az alacsony hazai beszállítói tartalom, az egy-egy vertikum kiemelése következtében igen nagy a termelés megszűntetésének, áthelyezésének veszélye. Mivel a tőkeimport – kedvezmények kiterjedt rendszere révén való – támogatása/ösztönzése manapság általános gazdaságpolitikai gyakorlat, s a külföldi közvetlen befektetések (miként általában a feldolgozóipari befektetések) megtérülése számottevően lerövidült, a tőkefogadó ország közvéleménye és politikai elitje számára a beruházás megvalósulását követően hihetetlenül rövid idő után fölmerülhet a befektető TNC-ben az adott befektetés relokációja,75 áthelyezése; - A termelés-kivonás lehetőségét rejti magában a TNC-knek az az elterjedt gyakorlata, hogy egy-egy világgazdaságilag feltörekvő régióban – például Dél-Kelet-Ázsiában, Latin-Amerikában vagy éppen Kelet-Közép-Európában – egyszerre több, gyakran szomszédos országban is beruházásokat valósít meg. A logisztika mai fejlettsége mellett76 ma már nem jelent problémát egy-egy nemzeti piac néhány száz kilométer távolságról való kiszolgálása. Éppen ezért, a TNCk, miután saját helyi gyakorlatuk révén meggyőződnek arról, hogy abban a régióban érdemes tartósan jelen lenni, meggondolhatják, s gyakran előnyösnek találhatják a regionális tevékenységek egy országban való összevonását.77 Ez az összevonás vonatkozhat az adott TNC teljes helyi tevékenységére, vagy egy funkcionális (pl. fejlesztési, logisztikai, informatikai stb.) tevékenységre. Minden kormányzat arra törekszik, hogy a náluk megtelepedett TNCk egyfajta regionális központtá váljanak: amint egy TNC regionális központot létesít egy országban, akkor egyrészt másutt már nem alakulhat ki ugyanaz a regionális központ, másrészt, a regionális központ tevékenységeket vonhat/vonzhat magához a régió más országaiban működő leányvállalatoktól. - Írország példája – mert Írország a tőkevonzás területén valóban iskolapélda! – azt bizonyítja, hogy a külföldi közvetlen befektetések meggyökereztetése a tőkeimportőr (nemzet-)gazdaságban, s kiváltképpen a magas hozzáadott érték-tartalmú, csúcstechnológiát képviselő feldolgozóipari termelés vonzása és meggyökereztetése csak rendkívül 74

Tipikus példája volt ennek az IBM magyarországi író-olvasó fej, majd merevlemez-gyártása: előbbi esetben egyetlen egy termelési vertikumot helyezett Magyarországra az IBM, a merevlemez-gyártás a PC-gyártás teljes vertikumából két egymásra épülő elemet honosított meg Magyarországon. 75

Lásd éppen az IBM-nek az előző lábjegyzetben említett példáját!

76

Éppen a logisztika mai fejlettsége miatt ez egyaránt igaz a multidomestic és a globális versenystratégiát folytató transznacionális társaságokra is. 77

Erre a lehetőségre – magyar szempontból egyszerre lehetőségre és veszélyre – már korábban felhívta a figyelmet Szalavetz (2002).

44

hatékony oktatási-képzési tevékenység, valamint világszínvonalú K+F-tevékenység révén valósítható meg hatékonyan és tartósan! A kedvező földrajzi fekvés, a termelési hagyományok, a megfelelő infrastrukturális adottságuk önmagukban nem elegendőek a csúcstechnológiát alkalmazó termelési tevékenységek vonzására – sem, de tartósan az országban tartására semmiképpen sem! - „Befektetés befektetést vonz!”78 – az igazi versenyképesség azzal biztosítható, ha a tőkefogadó nemzetgazdaságban a már megtelepedett TNCk újrabefektetik profitjukat vagy/és újabb és újabb pótlólagos beruházásokat valósítanak meg. Ez arra int, hogy nem elég „megszerezni” a külföldi közvetlen befektetést, de tartósan meg is kell tartani: ez a fajta „belső versenyképesség” nem a TNCk tevékenysége eredményeként alakul ki, ez alapvetően a belső gazdasági viszonyok, s kiemelten a sikeres kormányzati tevékenység függvénye.

78

Lásd erről először: Csáki – Sass – Szalavetz (1996).

45

2.2. A működőtőke-vonzási képesség mint a versenyképesség mércéje – a tőkeimportőr országok szemszögéből, mikroökonómiai megközelítésben79 A transznacionális szervezetekbe integrált szereplők versenyképessége és versenyfeltételei Transznacionális szervezetbe integráltan más a piaci környezet, mások a versenyfeltételek, mint független piaci szereplőként. Egy felzárkózó ország újonnan integrálódott szereplőjének nem kell a piacra lépés méretgazdaságossági és tőkeigény-korlátaival szembenéznie, hiszen kibocsátásának optimális méretét a – külföldi – tulajdonos-befektető dönti el. Tulajdonosának tőkeellátottsága megfelelő ahhoz, hogy a piaci igények növekedésével rugalmasan bővítse a termelési kapacitásokat. A konszernen belüli kereskedelem csatornáin keresztül értékesítő leányvállalatok számára a piacmeghódítás, az elosztási csatornák kiépítése, a marketing alapú versenyképesség-tényezők kialakítása nem igényel erőfeszítéseket, az ő esetükben mindez nem számít versenytényezőnek. A leányvállalatok számára a verseny, transznacionális szervezeten belüli erőforrás-allokációs verseny formáját ölti. Felzárkózó országok újonnan integrált szereplői esetében a verseny leggyakrabban az újonnan kifejlesztett termékek gyártási jogáért folyik. A versenytársak közé részben a tulajdonos más telephelyei, leányvállalatai tartoznak, de egyre gyakoribb, hogy a tulajdonos-megrendelő független beszállítók ajánlatát is figyelembe veszi. A verseny egészen addig nagyrészt költségalapú, amíg a leányvállalat olyan megkülönböztető képességeket (Birkinshaw (2000)) nem fejleszt ki, amelyek képessé teszik arra, hogy az üzletmenet egyes kulcsfunkcióit felelősségi körébe vonja. Török (2001) megállapítása szerint, a versenyképesség a működőtőke-befektetők telephelyválasztásával eldől. „Gondoljunk arra: a mai magyar export néhány sikeres terméke, sikeres termékcsoportja, vagy sikeres cége, például az Audi és az IBM magyarországi leányvállalata magyar szempontból mennyire igazi versenyben mérettetik meg? Mindkettő egy zárt, vállalaton belüli beszállítói rendszernek az egyik végpontja Magyarországon, és annak a vállalatnak a vállalaton belüli értékesítési csatornáin szállít ki Németországba. A magyar telephely versenyképességének ez a kérdése eldőlt akkor, amikor ezt a telephelyet az IBM vagy az Audi kiválasztotta.” (9. lap) Szalavetz (2003) ezzel szemben a vállalaton belüli tranzakciók piacosodásának tételéből kiindulva hangsúlyozza, hogy a transznacionális szervezeteken belül 79

A tanulmány jelen fejezete Csáki – Szalavetz (2004) felhasználásával készült.

46

egyes leányvállalatok felemelkedése és hanyatlása gyakori esemény. Kvázi piaci verseny folyik a vállalatokon belül az egyes divíziók, multinacionális cégek esetében az egyes leányvállalatok között, az éves költségvetések és tervek jóváhagyása idején a beruházási, fejlesztési forrásokért, továbbá belső verseny indulhat egyes megürült vállalati pozíciókért. Kvázi piac alakult ki a vállalatokon belül az újonnan fejlesztett termékek gyártási jogáért. A transznacionális szervezeten belüli közép- és hosszabb távú versenyképességet ugyanakkor nem csupán a technológia sikeres abszorpciója, és a költséghatékonyság fenntartása alapozza meg. Súlyos konjunkturális visszaesés esetén, a leányvállalatok azzal tudják a „leépítendő kapacitáspuffer” szerepet elkerülni, ha olyan kompetitív képességeket alakítanak ki, amelyek őket a versenytárs leányvállalatoktól megkülönböztetik. Melyek lehetnek ezek a megkülönböztető képességek? Ide tartoznak a termeléshez kapcsolódó tudásintenzív szolgáltatások, leginkább a kutatás-fejlesztéssel és az értékesítéssel–vevőkapcsolat-menedzsmenttel összefüggőek. A helyi leányvállalatok versenyképességére leginkább a fajlagos hozzáadott érték mutatójuk növekedése utal. A leányvállalati kibocsátás növekedése, sőt a kapacitások növekedése (a befektető bővítő beruházásai) ugyanis lehet csupán a kereslet megélénkülésének, vagy a befektető erőforrás-átcsoportosításának eredménye.80 Konjunkturális megingás esetén a kibocsátás visszaesik, a befektető leépítheti, más országba telepítheti a kapacitásokat. Ahogy a kibocsátás növekedése nem feltétlenül a versenyképességre utalt, annak csökkenése sem feltétlenül a versenyképesség hiányát jelzi, pusztán a konjunkturális ingadozást. Míg általában mindenfajta funkcionális diverzifikáció, vagyis a termeléshez kapcsolódó bármely szolgáltatás átvállalása növeli a leányvállalati tevékenység fajlagos hozzáadott értékét, nem minden termeléshez kapcsolódó szolgáltatás jelenti egyúttal, hogy „megkülönböztető képességekkel” rendelkezik az a szereplő, akinek a felelősségi körébe tartozik az illető szolgáltatás. Az átalakulási időszak kezdeti éveiben, az átalakuló országok világgazdasági integrálása a termelési és a termeléshez kapcsolódó szolgáltatási funkciók részleges földrajzi elkülönítése jegyében történt. Később, a tényezőköltségek gyors emelkedésével és a leányvállalati tanulás eredményeként, a befektetők megszüntették a helyi leányvállalatok tevékenységének egyfunkciós jellegét és a termeléshez kapcsolódó egyes szolgáltatásokat is a hatáskörükbe utaltak. Az eljárásfejlesztés, a termékek adaptív fejlesztése, a logisztikai feladatok és a termeléshez kapcsolódó egyéb szolgáltatások egy részének átvállalása a jó abszorpciós képességekkel, kvalifi80

Mindazonáltal, jogos az a megállapítás is, hogy a működőtőke-befektetésekért folytatott globális versenyben a reinvesztált profit aránya, talán még az éves flow-adatoknál is megbízhatóbb mutató a felzárkózó országok működőtőke-vonzási képességként értelmezett versenyképességének összehasonlításához.

47

kált munkaerő-bázissal rendelkező leányvállalatok esetében szinte tankönyvszerűen ment végbe, a „fokozatos feljebb lépés a technológiai képességek ranglétráján” jegyében. Esetenként azonban a funkcionális diverzifikáció sem akadályozta meg a befektetőket abban, hogy súlyos konjunkturális visszaesés esetén, vagy/és a termék életciklusa végén beszüntessék a helyi tevékenységüket, anélkül hogy új, életciklusának korábbi szakaszán lévő termékek termelését helyeznék át a megszűnő helyére. Egy adott termék előállításával szorosan összefüggő funkcionális diverzifikáció tehát nem szükségszerűen utalt megkülönböztető, a tulajdonos számára kulcsfontosságúnak bizonyuló képességekre. Megkülönböztető képességeket jelez, ha a kibocsátás technológia- és tudásigényessége a helyi (leányvállalati) kutatás-fejlesztésre visszavezethetően emelkedik. A „helyi K+F” megkötés azért lényeges, mert egy-egy ország komoly saját innovációs teljesítmény nélkül is specializálódhat high-tech termékek termelésére. Ha tehát a termelés és a termékek technológiai színvonala emelkedik, ez lehet egyszerűen csak annak a következménye, hogy fejlettebb gépsort, illetve új innovációkat megtestesítő termékek gyártását telepítették a helyi leányvállalathoz. Ez nem jelent feljebb lépést, sem a vállalati hierarchián belül, sem a leányvállalati tevékenység tudásintenzitásának tekintetében. Melyek a transznacionális szervezetekbe integrált szereplők versenyképességének új tényezőiből adódó következtetések a gazdaságpolitikai döntéshozók számára? Elsősorban az, hogy a nem árjellegű versenyképesség-tényezők, a hagyományos piaci verseny környezetéhez hasonlóan, transznacionális szervezetekbe integráltan is növekvő szerepet töltenek be. A működőtőke-vonzási és –megtartási képességként értelmezett versenyképességet közép- és hosszabb távon nem csupán az ésszerű árfolyam- és bérpolitika, a makrogazdasági növekedési- és egyensúlyfeltételek kedvező alakulása, illetve a működőtőke-befektetők számára kialakított kínálati feltételek alapozzák meg, hanem a nem árjellegű versenyképességünket elősegítő ösztönzők.

3. A MŰKÖDŐTŐKE-VONZÁSI KÉPESSÉG MINT A VERSENYKÉPESSÉG MÉRCÉJE

81

Egy kis, nyitott, működőtőke-befektetések segítségével modernizálódó gazdaságban, ahol a nemzetközileg versenyképesnek ítélt, exportorientált tevékenység döntően a transznacionális 81

Lásd: Csáki – Szalavetz (2004)

48

társaságok helyi működésére vezethető vissza – a versenyképesség egyik sokatmondó mércéje a működőtőke-vonzási képesség. Amennyiben Török Ádám nyomán a versenyképességet a piaci versenyben való pozíciószerzésként, illetve helytállás-képességként értelmezzük, mikroszinten az egyes vállalatok, egymás versenytársai között, makroszinten pedig az egyes nemzetgazdaságok között, a működőtőke-vonzási képességként értelmezett versenyképességet ennek mintájára a következőképpen definiálhatjuk: olyan képesség, amelynek révén egy ország a nemzetgazdaságok közötti versenyben, a nemzetközi tényezőáramlás egyik mobil tényezőjéből, a tőkéből minél többet képes magához vonzani és határai között megtartani, illetve ennek révén a saját immobil termelési tényezőinek jövedelmezőségét és versenyképességét javítani. Szögezzük le, a működőtőke-vonzási képességként értelmezett versenyképesség a versenyképesség gyűjtőfogalmának csupán egyetlen aspektusát tárgyalja, amely messze nem kizárólagos jelleggel, hanem csupán az egyéb versenyképességi tényezőkkel82 kiegészítve járulhat hozzá a fogalom értelmezéséhez. A külföldi közvetlen befektetők tevékenysége erőteljesen befolyásolja a gyenge világgazdasági pozíciójú országok piacra jutási képességét, exportjának volumenét és ágazati megoszlását. Amint egy gazdasági szereplő egy transznacionális társaságba integrálódik (illetve egy gazdaságban szignifikánsan megnő a transznacionális társaságok szervezetébe integrált szereplők aránya) az adott cég és a gazdaság versenyképességét a hagyományos versenyképesség-felfogásoktól eltérően is értelmeznünk kell. Ezeknek a szereplőknek a számára ugyanis módosul a piaci környezet: megváltozik a piac szerkezete és a versenytársak köre. Mások lesznek a versenyképesség tényezői. A továbbiakbanm megpróbáljuk felmérni a főbb változásokat, amelyek a hagyományos működőtőke-vonzási eszköztáron túlmutató gazdaságpolitikai ösztönzőket igényelnek. Ezt megelőzően, a működőtőke-vonzási képesség és a hagyományos versenyképesség-mutatók összefüggését vesszük nagyító alá. Végül bemutatjuk, hogy a külföldi működőtőke-bevonás első szakaszának lezárultát követően, melyek a magyar gazdaság eddigi tőkevonzási teljesít82

A versenyképesség egyéb tényezői közül emeljük ki a gazdaság rendszerszintű jellemzőit, az intézményrendszer fejlettségét. Olson (1996) szemléletesen bizonyítja, hogy az intézmény- és ösztönzőrendszer minősége alapvetően befolyásolja: (1) a beruházások megtérülését (ugyanaz a termelő berendezés sokszorta hatékonyabb az egyik országban, mint a másikban (lásd erről Pack (1981)); (2) a munka termelékenységét (ugyanaz a foglalkoztatott bevándorlóként képes sokszorta termelékenyebben dolgozni egy fejlett országban, mint egy fejletlenben). Olson gondolatmenetét folytatva, ugyanaz a „gyerekanyag” egy jól kialakított oktatási rendszerben sokszorta hatékonyabb munkaerővé válik, ugyanaz a találmány egy jól kialakított intézményrendszerben hasznosul és jövedelmet termel, egy gyengén működőben elsikkad. (Közhelynek számít, hogy a nemzeti innovációs rendszer minősége, hatékonysága döntően képes befolyásolni az innovációs potenciált, az innovációk kommercializálásának képességét.)

49

ményének erősségei, gyengeségei, és miként reagáljon a gazdaságpolitika a működőtőke-áramlás olyan új jelenségeire, mint a regionális csomópontok kialakulása és átrendeződése a globális termelési hálózatokon belül. A versenyképesség-mutatók összefüggése A működőtőke-vonzási képességként értelmezett versenyképesség és a versenyképesség néhány hagyományos mutatója83 természetszerűleg összefüggést mutat. Vizsgáljuk meg elsőként, hogy miként függ össze a működőtőke-vonzási képesség és a relatív egységérték-index (UVI), illetve az export technológiai szerkezete.84 3. táblázat

Az export relatív egységértékének alakulása néhány országban, 1995=100 1996 1997 1998 1999 Ausztria 92,3 86,1 83,7 77,5 Belgium 100,2 100,1 102,6 102,3 Portugália 98,6 65,0 94,5 94,5 Írország 102,4 103,6 104,1 103,7 Finnország 95,3 94,6 96,8 94,5 Cseh Köztársaság 102,7 103,2 108,4 107,0 Lengyelország 100,2 102,5 106,4 108,0 Szlovákia 101,9 104,2 106,7 103,6 Magyarország 101,2 105,7 108,0 107,3 Forrás: OECD Economic Outlook vol. 2003/1. No 73, June, 238. oldal.

2000 71,3 104,0 93,9 97,5 100,5 108,8 107,7 111,8 108,3

2001 69,6 105,0 92,0 104,1 98,4 111,5 110,6 114,8 109,7

2002 69,8 108,4 88,8 101,7 94,9 117,3 110,1 118,9 112,9

A 3. táblázatból látható, hogy a 4 visegrádi országnak ez a versenyképességi mutatója folyamatosan javult 1996-2002 között. Az export relatív egységérték-indexével számszerűsített versenyképesség-javulás nyilvánvalóan a működőtőke-import struktúra-javító hatásával kapcsolható össze. Az export relatív egységértékének tartós és dinamikus növekedése a csúcstechnológiát képviselő, korszerű, gyorsan növekvő ágazatokba irányuló külföldi működőtőkebefektetések segítségével megvalósuló növekedés, strukturális modernizáció egyik fontos empirikus bizonyítéka. Szlovákiában és a Cseh Köztársaságban volt a legegyenletesebb és legdinamikusabb a javulás, de a lengyel és a magyar versenyképesség-növekedés is jelentősnek mondható. A dinamizmus-adatokat persze erősen torzítja az exportstruktúra kiindulási fejlettségi szintje, amely utóbbit a KGST-örökség, a KGST-n belüli szakosodás befolyásolta. A szlovák index Magyarországét meghaladó, kiemelkedő dinamikáját az átlagosnál fejlettebb magyarországi és az átlagtól elmaradó szlovák kiindulási adatok magyarázzák. 83

Ezekről a mutatókról lásd az 1.1. pontban írottakat – a mutatók módszertani korlátairól pedig Török (1999).

84

Számos hazai és nemzetközi publikáció alkalmazta ezeket a mutatókat a magyar versenyképesség összehasonlító elemzése során. A magyarországi kutatások közül említést érdemel Éltető (1999); Inotai (1999); Soós (2000). A könyvtárnyi külföldi szakirodalomból csak néhány jelzésszerű utalásra vállalkozhatunk: Landesmann–Burgstaller (1997); Guerrieri (1999); Laursen (2000)

50

Felzárkózásukat a csúcstechnológiát képviselő, feltörekvő, gyorsan növekvő ágazatokba irányuló külföldi működőtőke-befektetések segítségével megvalósító országok számára mindennapos tapasztalat, hogy – ezen iparágak jelentős globális koncentrációja következtében – már akár egy-két befektető megtelepedése milyen mértékű javulást hoz a kibocsátás és az export volumenében és technológiai összetételében. Ennek fényében, felzárkózó országok számára a versenyképesség egyik kulcskérdése – legalábbis rövid- és középtávon –, hogy milyen az országba áramló működőtőke-befektetések ágazati összetétele. Sikerül-e technológia-igényes, gyorsan növekvő, feltörekvő ágazatokba vonzani a tőkebefektetőket, és ennek révén korszerű termelési- és exportszerkezetet megvalósítani, illetve olyan iparágakra specializálódni, amelyek termékei iránt dinamikusan élénkül a világpiaci kereslet? Az átalakuló országok szerkezeti modernizációs történetéből kitűnik, hogy specializációjuk exogén és nem endogén folyamatok eredményeként változott. Nem az történt, hogy bizonyos iparágakban megélénkült az innovációs tevékenység és a gazdaság szereplői növekedni kezdtek, új társaságokat alapítottak, vagy kutatóintézetekből új vállalkozások váltak ki, hanem új, külföldi szereplők léptek be bizonyos iparágakba és növelték dinamikusan a kibocsátásukat. Hipotézisünk szerint, a magyarországi tényező-ellátottság kisebb mértékben befolyásolta a működőtőke-befektetések megoszlását, mint fordítva: a működőtőke-befektetések alakították, módosították a korábbi tényezőintenzitás-arányokat azzal, hogy tőkeintenzív iparágakat honosítottak meg, illetve beruházásaik és reorganizációs erőfeszítéseik következtében nőtt a tulajdonukba került cégek tevékenységének tőkeintenzitása. A kereskedelmi specializáció változását tükröző statisztikák ugyanakkor nem adnak megfelelő eligazítást az iparágon belüli tényezőintenzitás-arányok változásáról. Munkaerő-intenzív, nyersanyag-igényes, tőkeintenzív stb. specializáció felé történő elmozdulást diagnosztizálnak abban az esetben, ha az ezekbe a csoportokba tartozó iparágak részesedése nő az összes exporton belül. A technológia fejlődése következtében ugyanakkor erőteljesen növekedhet a – hagyományosan – munkaerő-intenzívnek minősített iparágak tőkeintenzitása. A tőkeintenzív iparágat meghonosító befektetők helyi leányvállalatainak tevékenysége ugyanakkor munkaerő-intenzív vonásokat mutathat, hiszen az ezekben az iparágakban tevékenykedő hatékonyságkereső befektetők értelemszerűen a leginkább munkaerő-intenzív termelési fázisokat telepítették ki. A specializáció és a versenyképesség összefüggésének vizsgálatakor a megfelelő kérdés tehát nem az, hogy a működőtőke-befektetések következtében milyen irányú elmozdulás tör-

51

tént a GDP és az export Pavitt-besorolás szerinti85 ágazati összetételében, hanem, hogy a működőtőke-befektetések, illetve a vállalatok képesség-felhalmozása nyomán csupán az egyes iparágak GDP- és export-hozzájárulásának arányai változnak, vagy az iparágakon belüli tényezőarányok is?86 Van-e eltérés a helyi leányvállalatok tevékenységének tényezőintenzitása és az azonos iparágakban a fejlett országokban működő vállalatoké között? Szükséges-e módosítani a magyarországi tényezőintenzításra vonatkozó becsléseket amiatt, hogy a tőkeintenzív iparágak Magyarországon tevékenykedő képviselői a leginkább munkaerő-intenzív fázisokra szakosodtak? Miként alakult az elmúlt években során a helyi tevékenység átlagos tőke-, technológia- és tudásintenzitása? A GDP és az export Pavitt-besorolás szerinti kedvező ágazati összetétele értelmében vett kedvező specializáció csak bizonyos fejlettségi küszöb eléréséig jelent versenyelőnyt. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy nem feltétlenül a legfejlettebb országokban a legmagasabb az „új” termékek (például számítógépek, távközlési berendezések) exportjának részesedése az összes feldolgozóipari exportból (lásd a 2. táblázatot). A kedvező gazdasági szerkezet önmagában még nem szavatolja a tartós világpiaci versenyképességet és megfordítva, a kedvezőtlennek tűnő struktúra sem utal önmagában a versenyképesség hiányára. A gazdaság teljes keresztmetszetében érvényesülő, a teljesítményre ható egyéb tényezők (az innovációs potenciál, a munkaerő átlagos képzettségi szintje, az infrastruktúra fejlettsége, az intézmény- és a szabályozórendszer korszerűsége, stb.) egy bizonyos fejlettségi küszöb felett már középtávon is nagyobb szerepet játszanak az egyes országok növekedési teljesítményének különbségeiben, mint a termelési és kereskedelmi specializáció eltérései. Ez alatt a fejlettségi küszöb alatt azonban a gyorsan növekvő, erőteljes technológiai fejlődést mutató iparágakra történő specializáció már önmagában is jelentős befolyást gyakorol a teljesítményre és a hagyományos mutatókkal mért versenyképességre. Egy felzárkózó ország gazdaságpolitikája számára épp ezért megfontolandó a külföldi működőtőke-befektetések „terelése” egyes kiemelt szektorokba.87 Hatékony ösztönzőnek bizonyulhat, ha megpróbálja elérni, hogy a feltörekvő iparágak első fecskéi az adott országot, illetve annak meghatározott kínálati feltételeket biztosító régióját telephelyül válasszák. Ezen iparágak erős földrajzi koncentrálódási hajlamát tekintetbe véve, az iparágspecifikus és regionális ösztönzőkre fordított

85

Pavitt (1984) a következőképpen csoportosítja az iparágakat, azok technológia- és tudásigényessége szerint: erőforrás-intenzív, skálaintenzív, specializált szállítói és tudományalapú ágazatok. 86

Lásd erről Török–Petz (1999)

87

Sass (2003) ugyanakkor részletesen bemutatja, hogy milyen dilemmákkal és bizonytalanságokkal kell a gazdaságpolitikának szembenéznie a kiemelt szektorok kiválasztásakor (31-32 lap)

52

összegek valószínűleg megtérülnek azzal, hogy további befektetők települnek ezekre a – lassanként növekedési pólussá váló – területekre. 4. táblázat Az új termékek exportjára történő szakosodás és a gazdasági fejlettség (2001) Ország

A % 10,6 20,0 20,5 17,3 29,4 51,0 21,7 28,8 64,6 50,7 24,9 26,3 37,4 22,3

EU15 Izrael Japán USA Korea Malajzia Mexikó Costa Rica Fülöp-szigetek Szingapúr Thaiföld Hong Kong Tajvan Magyarország

GDP/fő PPP USD 25200 20000 26500 36500 15700 9000 9300 8500 4000 24700 6600 25000 17200 13200

A = Az iroda- és számítógépek, valamint a távközlési berendezések exportjának részesedése az adott ország összes feldolgozóipari exportjából (%) Forrás: Az „A” mutató adatainak forrása: World Trade Organization. International Trade Statistics, 2002; a GDP/fő adatok forrása az OECD-országok esetében: OECD in Figures. OECD Observer 2002 Supplement 1, Paris OECD, a többi ország esetében: CIA, The World Factbook, Washington D.C. 2002

A működőtőke-vonzási képesség más hagyományos versenyképesség-mutatókkal, például a termékegységre jutó munkaerő-költséggel (ULC) is összefügg. Egy transznacionális társaság beruházási döntése alapvetően egy telephely-választási probléma megoldását jelenti. A döntéselőkészítés során a beruházó sorra veszi, egyenként és együttesen mérlegeli a nemzetgazdasági szinten is értelmezhető versenyképességi mutatókat. Az egyes mutatók eltérő mértékben befolyásolják a telephely kiválasztását, aszerint, hogy a befektető milyen stratégiát követ (multi-domestic, vagy globális – Porter (1990) és Bartlett– Ghoshal (1998)), milyen motivációval88 hajtja végre befektetését. Az ULC nagysága, nagyságának változása az adott nemzetgazdaságban és ágazatban főként a hatékonyságkereső befektetők számára jelenti a telephely kiválasztásának kulcsfontosságú tényezőjét. Az eredeti beruházás azonban csak az első lépés: egy kis, nyitott, működőtőke-befektetések segítségével modernizálódó gazdaságban ugyanakkor a fenntartható fejlődés kialakításá88

A beruházási motivációk Dunning (1993) alapján – közismerten – a következők lehetnek: erőforrásszerzés, piacszerzés, hatékonyságkeresés és stratégiai előny megszerzése.

53

nak és folyamatos biztosításának alapeleme az, hogy az adott nemzetgazdaságban már megtelepedett transznacionális társaságokat pótlólagos beruházásokra ösztönözzék. A pótlólagos befektetések jelenthetik friss pénz beáramlását – újabb tevékenységek meghonosításával, azaz a termelési vertikum kiszélesítésével/kibővítésével, illetve a megtermelt profitok újrabefektetésével a már működő termelési kapacitások fokozatos kiterjesztésével. Ezekben a befektetési döntésekben a tőkefogadó ország ULC-mutatójának későbbi alakulása is meghatározó lehet a hatékonyságkereső befektetők számára. A piacszerzés motivációja, csakúgy, mint a stratégiai célok nyilvánvalóan tartósak, ennek következtében az ULC rövidtávon kedvezőtlen alakulása nem kényszeríti az ilyen befektetési motivációval leányvállalatot létrehozott befektetőt a helyi leányvállalatának felszámolására.89 A szállítás és a távközlés mai fejlettsége ugyanakkor leszűkítette azt a sávot, amelyen belül a hatékonyságkereső (sőt bizonyos mértékben a piacszerző motivációval érkező) külföldi befektető egy eredeti beruházás megvalósítása után tolerálja az ULC növekedését. Éppen ezért a kis, nyitott szerkezetű, külföldi közvetlen befektetésekre – és ezen belül a kibocsátás és export vonatkozásában volumenhordozónak minősülő hatékonyságkereső befektetésekre erősen ráutalt országokban szakadatlanul törekedni kell az ULC növekedésének elkerülésére. Az ULC-növekedés elkerülésének igénye nem tévesztendő össze a bérköltségek alacsonyan tartásának törekvésével! Szó sincs erről. A befektető nem önmagában vizsgálja a munkaerő-költségeket. A munka termelékenysége, illetve a nemzeti valuta árfolyama ellensúlyozhatja a bruttó bérek emelkedését. Az állam, az állami gazdaságpolitika szerepe ezen a téren tehát elsősorban a reál effektív árfolyam kedvező alakulásában és az oktatási, illetve képzési/továbbképzési rendszer fejlesztéséért vállalt felelősségben jelölhető meg. Mint az 5. táblázat adatai mutatják, az EU Magyarországhoz hasonlítható nagyságú és a külföldi közvetlen befektetésekkel Magyarországgal versenyző országaiban – Portugália kivételével – 1995 és 2002 között jelentősen – 10 – 25 százalékkal – csökkent a termékegységre jutó munkaerő-költség. Ezzel szemben a „visegrádi négyek” országai közül Lengyelországban lés Magyarországon igen szerény mértékű – rendre 6,2 és 2,2 százalékos – csökkenés, míg a Cseh Köztársaságban jelentős (25,3 százalékos), Szlovákiában pedig drámaian nagy (63,4 százalékos) növekedés volt regisztrálható. A szlovák adatok többszörösen is meghökkentőek. Egyrészt, a termékegységre jutó bérköltség ilyen rövid idő alatti ilyen nagy növekedése arra vall, hogy vagy jelentősen romlott a munka nemzetgazdasági szintű termelékenysége (ami a rendszerváltást követő évtized második felében aligha valószínűsíthető), vagy az árfolyam-po89

A multi-domestic versenystratégiát folytató transznacionális társaságokat éppen a stratégia maga tartja tartósan az adott piacon.

54

litika volt a közelmúltban teljesen alkalmatlan a nemzetközi versenyképességi pozíciók javítására – de legalábbis megőrzésére. Másrészt, északi szomszédunk működőtőke-vonzási képessége éppen azokban az években nőtt a leglátványosabban, amikor a termékegységre jutó munkaerőköltség a legjobban emelkedett: Szlovákia 2000-2002 között rendre 1,925, 1,579 és 4,012 milliárd dollárnyi külföldi közvetlen befektetést vonzott – szemben az 1997-99 közötti időszak évi, rendre 220, 684 és 390 millió dolláros működőtőke-vonzási teljesítményével. (WIR 2003, 252. oldal) Hasonlóan nincs, vagy negatív (!) az összefüggés a Cseh Köztársaság működőtőke-vonzási képessége90 és a romló, mert érzékelhetően növekvő ULC között. 5. táblázat A termékegységre jutó munkaerő-költség alakulása néhány országban, 1995=100 1996 1997 1998 1999 Ausztria 102,0 91.9 82,0 79,1 Belgium 94,7 87,9 89,1 89,3 Portugália 91,3 92,9 94,7 97,0 Írország 99,1 91,7 85,3 81,5 Finnország 93,8 88,0 89,0 87,5 Cseh Köztársaság 107,1 104,9 115,2 116,6 Lengyelország 102,7 102,4 108,0 101,0 Szlovákia 107,7 125,7 133,9 132,2 Magyarország 92,5 92,6 85,5 85,5 Forrás: OECD Economic Outlook Vol 2003/1. No 73,June: 237. oldal.

2000 72,1 85,6 97,9 74,3 77,9 115,8 100,4 146,7 78,2

2001 70,5 87,3 100,5 72,1 81,5 119,1 104,7 153,5 86,2

2002 70,2 89,8 102,4 75,4 82,6 125,3 93,8 163,4 97,8

Magyarország esetében két megállapítás tehető. Egyrészt, a Bokros-csomag hatása a termékegységre jutó munkaerőköltség tekintetében távolról sem volt olyan drámai, mint ahogyan gyakran hisszük: az ULC 1995/96-os 7,5 százalékos csökkenéséhez hasonló ULC-csökkenés kiegyensúlyozott növekedési pozícióban 1998-ban és 2000-ben is bekövetkezett;91 másrészt, Magyarország esetében érvényesül az elméleti előfeltevés: a romló, mert növekvő ULC-pozíciókkal párhuzamosan csökken(t) hazánk működőtőke-vonzó képessége az elmúlt néhány évben.

90

1999-2002 között évente, rendre 6,31, 4,984, 5,639 és 9,319(!) milliárd dollár működőtőke áramlott Csehországba. (WIR 2003, 252. oldal) 91

A jelentős reálbér-csökkenés tetemes infláció mellett alakult ki, s így – nemzetközi összehasonlításban, dollárban számolva – a valuta egyszeri és folyamatos leértékelésének az termékegységre jutó munkaerőköltséget pozitívan befolyásoló hatását csaknem ellensúlyozta az inflációs béremelkedés.

55

6. táblázat

A feldolgozóipari ULC-alapú versenyképesség (reálárfolyam) alakulása euróban és annak összetevői 1996-2002 között 1996-2002 1996-2000 2001-2002 I. ULC változása euróban ((+) emelkedés; (-) csökkenés) Csehország +33,1 +10,0 +18,3 Lengyelország -1,4 -1,9 +0,5 Szlovákia +5,5 +1,0 +4,5 Szlovénia +10,3 +2,6 +7,5 Magyarország +13,3 -14,7 +33,0 II. A termelékenység változása (Y/L) Csehország +35,0 +22,5 +10,2 Lengyelország +68,9 +47,6 +14,5 Szlovákia +44,4 +28,1 +12,7 Szlovénia +25,6 +22,4 +2,6 Magyarország +73,1 +64,1 +5,5 III. A nominális keresetek (W) alakulása Csehország +60,7 +42,5 +12,8 Lengyelország +90,1 +71,9 +10,5 Szlovákia +69,5 +43,6 +14,0 Szlovénia +84,8 +51,9 +21,7 Magyarország +145,7 +90,4 +29,0 IV. Az euróval szembeni árfolyam (R) változása ((+) felértékelődés; (- )leértékelődés) Csehország +10,3 -4,5 +15,6 Lengyelország -12,4 -15,8 +4,0 Szlovákia -25,1 -17,3 -9,4 Szlovénia -10, -9,8 -0,3 Magyarország -10,2 -26,5 +8,7 Megjegyzés: dULC(eur) = dW – d(Y/L) + dR(eur) Forrás: Obláth – Pénzes (2004): 49. oldal.

A visegrádi négyek termékegységre jutó munkaerő-költségének és tőkevonzó képességének az elméleti megfontolásoktól eltérő alakulása csak az első pillanatban lehet meghökkentő. A közép-kelet-európai országokba a külföldi közvetlen befektetések nem „tankönyvi esetként”, hanem a tervgazdálkodásból a modern piacgazdaságba átvezető átalakulás meghatározó elemeként áramlottak. A rendszerváltást követően a piackereső befektetések és néhány stratégiai célú92 külföldi közvetlen befektető érkezett először a régiónkba. Az elméleti-logikai megfontolásoktól eltérően, telephelyválasztásukat alapvetően nem, vagy nem kizárólagosan befolyásolták az ULC-paraméterek. Az ULC alakulása elsősorban a már realizált piackereső és/vagy stratégiai célú befektetésekhez kapcsolódó hatékonyságkereső beruházások esetében volt meghatározó. Arra a jelenségre pedig, hogy a Cseh Köztársaság és Szlovákia esetében 1999-2002 között olyan látványosan érdektelen az ULC tetemes növekedése93, azt mondhat92

A stratégiai célok közé tartozott az orosz piac megszerzése magyarországi bázisról, vagy a stratégiai jelenlét, mivel a versenytársak némelyike már megjelent ezen az újonnan megnyílt piacon, stb. 93

Valószínűleg helytelen a „negatív korreláció” kategóriájának használata, hiszen itt éppen arról van szó, hogy nem tapasztalható oksági összefüggés. Célszerű tehát arról beszélni, hogy nincs korreláció a termékegységre jutó munkaerő-költség és a külföldi közvetlen befektetés-beáramlás mértéke között.

56

juk, hogy ebben a két országban éppen 1997-98-ban indult meg a „valódi” privatizáció, s a külföldi befektetőknek felkínált állami vállalatok vonzereje olyan elsöprő, hogy a befektetők/vevők nem sokat törődnek a termékegységre jutó munkaerő-költségekkel. A magyar, illetve a cseh és a szlovák helyzet diametrális eltérését alighanem az magyarázza, hogy Magyarország volt az első ország, amely megnyílt a külföldi közvetlen befektetések előtt – ne feledjük: Magyarországra 1988-89-90-ben már annyi, évente 600-900 millió dollár értékű külföldi működőtőke-befektetés áramlott, amennyi a Cseh Köztársaságba csak 199495-től, Szlovákiába pedig csak 1998-tól. Magyarország – a külföldi működőtőke-vonzás tekintetében – már nyilvánvalóan túl van az első korszakon, így Magyarországon már – vélhetően 1997-98-tól maradéktalanul – érvényesül az ULC és a működőtőke-vonzási képesség összefüggése. Oblath és Pénzes (2004) korábban már idézett tanulmányában elemeire bontja az (euróban mért) ULC változását 1996-2002 között Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia összehasonlításában, s az ULC (euróban mért9 alakulása mellett a termelékenység (Y/L), a nominális keresetek (W) és az euróval szembeni árfolyamváltozások hatásának megkülönböztetése céljából. Ebből a táblázatból is jól látható, hogy a termékegységre jutó bérköltség – mint alapvető, kínálati oldali versenyképességi mutató – egyik vizsgált országban sem alakult kedvezően az átalakulás második szakaszában. A 6. táblázat ugyanakkor rávilágít ennek okaira is: a termelékenység számottevő javulását mind az öt vizsgált országban ellentételezte a nominális bérek még dinamikusabb emelkedése, s ezt még tetézte is Csehország, Lengyelország és Magyarország esetében a reálfelértékelő árfolyam-politika. Magyarország különösen eklatáns példát szolgáltat: a 73,1 százalékos termelékenység-emelkedést több mint ellensúlyozta a 147,5 (!) százalékos nominálbér-emelkedés, amit azután az árfolyam-változás, a forint euróval szembeni leértékelődésének szerény mértéke nem ellensúlyozhatott – kiváltképpen nem 2001-2002ben, amikor a forintnak az euróval szembeni drámai felértékelődését regisztrálhattuk!94 Az átalakulás első évtizedében egyébként, a gazdasági növekedés és a működőtőke-vonzási képesség szorosnak tűnő összefüggése sem érvényesült egyértelműen. Közép- és Kelet-Európában – legalábbis a piacgazdasági átalakulás első szakaszában – nem volt igaz az az általános tétel, mely szerint a jobb makrogazdasági teljesítmény ösztönzi a külföldi közvetlen befektetéseket. Az elméleti-logikai megfontolásoktól eltérően, Közép- és Kelet-Európa országaiban gyakran éppen akkor „ugrott meg” az egy-egy országba beáramló külföldi közvetlen be94

2003-2004-ben nem fordult meg ez a kedvezőtlen versenyképességi tendencia – ez a termelékenységi adatok ismerete nélkül is nyilvánvaló, hiszen nem tapasztalható a forint reál-leértékelődése, s tovább nőttek a nominálbérek és a reálbérek is.

57

fektetések nagysága, amikor az adott ország különösen rossz növekedési teljesítményt realizált. Tekintsük a Cseh Köztársaság és Magyarország példáját a kilencvenes évek első felében! Miközben a Cseh Köztársaság volt a térség „eminense” (és Vaclav Klaus a legnépszerűbb pénzügyminiszter) dinamikus növekedéssel és egyensúlyban lévő költségvetéssel és fizetési mérleggel – az ország alig-alig vonzott külföldi közvetlen befektetéseket. Ugyanebben az időszakban Magyarország nyújtotta a térség talán legrosszabb makrogazdasági teljesítményét: alacsony növekedés, tartósan nagy költségvetési és fizetési mérleghiánnyal – és eközben hazánk volt a régió kiemelkedően legnagyobb működőtőke-importőre. Miközben Magyarországon – a Bokros-csomag nyomán, annak eredményeként – stabilizálódott a makrogazdasági helyzet, s a magyar nemzetgazdaság fenntartható növekedési pályára állt, a működőtőke-beáramlás trendje megfordult. A Cseh Köztársaságban ugyanakkor 1996-97-ben lassult le a növekedés és romlottak drámaian a belső és külső egyensúlyi mutatók – a külföldi közvetlen befektetések beáramlása azonban gyorsan – és gazdaságtörténetileg is páratlan mértékben – dinamizálódott. 7. táblázat

Az üzleti környezet rangsora (Magyarország, 2004. május)

Politikai környezet Politikai stabilitás Politikai hatékonyság Makrogazdasági környezet Piaci lehetőségek Vállalkozás- és versenypolitika FDI-politika Külker- és árfolyampolitika Adók Finanszírozás Munkaerőpiac Infrastruktúra Összesen: Forrás: EIU alapján N. Vadász (2004) 4. oldal

Pont (maximum 10) 1999-2003 2004-2008 6,5 6,9 7.3 7.8 5.9 6.3 5.4 6.1 5,0 5,2 6.6 7.8 8,9 8,9 8,3 8,9 5,7 6,6 7,0 7,4 7,1 7,1 5,5 6,6 6,6 7,14

Helyezés (60 közül) 1999-2003 2004-2008 27. 26. 28. 21. 27. 27. 56. 51. 42. 48. 26. 25. 6. 7. 12. 10. 28. 25. 24. 28. 9. 14. 29. 28. 30. 29.

A magyarázat rendkívül egyszerű: a közép- és kelet-európai átalakuló gazdaságokban a kormányok hajlamosak élénkíteni a privatizációt, egyidejűleg ösztönözni a külföldiek részvételét abban, amikor a recesszió elkerülhetetlenné teszi a jelentős mértékű külső forrásbevonást. A tapasztalatok szerint a közép- és kelet-európai átalakuló gazdaságokban a külföldi működőtőke-beáramlást a külföldieknek a privatizációban való részvételi lehetősége dinamizálta

58

leginkább, „függetlenül” attól, hogy a privatizációs devizabevételek az összes külföldi közvetlen beruházás-beáramlás hány százalékát tették ki.95 Ugyanezt a jelenséget gyakorlatilag napjainkban is (újra) tapasztalhatjuk: „Bár Magyarország versenyképessége megkopott a működőtőke-vonzás terén, középtávon évi 3,5 milliárd dollárnyit vonz majd” – idézi az Economist Intelligence Unit elemzését egy haza gazdasági napilap.96 Magyarországon az elmúlt időszakban javult az üzleti környezet és – a mértékadó brit elemzés szerint – ez a javulás középtávon tartósnak ígérkezik: az EIU értelmezése szerint a közelmúlt makrogazdasági reformjai, a gyorsuló növekedési ütem, valamint a hozzáadott értéktermelő képesség növekedése eredményezi, hogy a magyarországi üzleti környezet, a meghatározó tőkevonzási tényező, további kismértékű javulása prognosztizálható. A közelmúltat a közeljövővel összevetve – 60 országot 12 szempontból vizsgáló nemzetközi összehasonlításban – a magyar pozíció javul. Az EIU nemzetközi összehasonlításában97 számos érdekes elemet találhatunk, nézzünk meg közelebbről néhányat! Az összesített pozíciónknál (29-30. hely) némileg előnyösebb a politikai környezet, a politikai stabilitás, a politikai hatékonyság, valamint az adók, a finanszírozás és az infrastruktúra állapota. Különösen rosszul állunk a makrogazdasági környezet tekintetében (56. hely 60 összehasonlított ország közül!), s az önmagában derekas javulás (-5 helyezés) nyomán a 2004-2008 közötti időszakban is csak az 51. helyen állunk majd. Az a két terület, amelyben a legjobb a pozíciónk, az a munkaerő – ahol a 9. helyről a 14-re esünk vissza a 2004-2008 közötti időszakban, illetve az FDI-politika, ahol az elmúlt öt évben kivívott 6. helyről csak a 7. helyre csúszunk „le” az előrejelzési időszakban! Az EIU ezen értékelése megerősíti korábban többször kifejtett nézetünket98: Magyarország alapvető világgazdasági versenyképességi előnye az árához képest magasan kvalifikált és kreatív (illetve képzettségéhez és kreativitásához képest olcsó) munkaerő; másrészt „beruházás beruházást szül” – önmagában jelentős mértékben növeli Magyarország működőtőke-vonzási képességét az a tény, hogy hazánkba áramlott először tömegesen külföldi közvetlen befektetés a középés kelet-európai rendszerváltás után. A Magyarországon eddig felhalmozott több mint 30 95

Magyarországon, például, 1990-1998 között az összes privatizációs devizabevétel az összes beáramlott külföldi közvetlen beruházás értékének 42-44 százalékát tette ki. 96

N. Vadász (2004), 1. oldal.

97

A magyar sajtó széles körben ismertette az Economist Intelligence Unit nemzetközi összehasonlítását – a vizsgált 60 ország felsorolása nélkül. Ez megnehezíti annak értékelését, mit jelent – „mit ér” – valójában az, hogy Magyarország a 29. helyen áll. Ha a hatvanas lista tartalmazza az OECD-országok teljes köre mellett a legerősebb tőkevonzási képességekkel rendelkező dél-kelet-ázsiai országokat is (a közép- és kelet-európai országok mellett), akkor a 29-30. hely előnyös pozíciónak tekinthető. 98

Lásd: Csáki – Sass – Szalavetz (1996), Csáki – Pitti (2000) és Csáki (2001).

59

milliárd dollár értékű külföldi közvetlen befektetés-állomány az ország legfontosabb – közvetett és közvetlen – tőkevonzási potenciálja! * A működőtőke-vonzási képesség és az ULC összefüggésére visszatérve, a távlati cél természetesen az, hogy egyre nagyobb legyen azoknak a gazdasági szereplőknek a száma és kibocsátásuk GDP-hozzájárulása, amelyek nem árjellegű versenyben állnak helyt, amelyek versenyképessége szempontjából az ULC-mutató kevéssé releváns. Idézzük fel a Káldor-paradoxont (Kaldor (1978)), amely a hatvanas-hetvenes évek adatai alapján kimondta, hogy az ULC és a versenyképesség közötti összefüggés kevéssé egyértelmű. Káldor bemutatta, hogy számos fejlett ország gyorsan növelte exportpiaci részesedését annak ellenére, hogy relatív költségei is gyorsan növekedtek ez alatt az idő alatt, vagyis a két tényező között nem csupán trade-off-szerű kapcsolat, hanem együttmozgás is elképzelhető. Fagerberg (1996) 1978 és 94 közötti adatokkal megismételte ezt a vizsgálatot és hasonló eredményre jutott. Ugyanakkor, ami Magyarországot illeti, számot kell vetni azzal, hogy jelenleg a gazdasági szereplők töredéke rendelkezik csupán a megfelelő feltételekkel (például önálló piacmeghódítási, termék-pozícionálási és hálózat-kialakítási képességgel) a nem árjellegű versenyben történő helytálláshoz. A gazdaságpolitika elsőrendű célja továbbra is a felzárkózás volumenhordozó tényezőinek biztosítása: az exportorientált beruházásokra visszavezethető növekedés, technológia-fejlődés és hatékonyságjavulás számára a kedvező feltételek megteremtése kell legyen.

4. ÖSSZEGZÉS Közép-Európa – korábban átalakuló, majd reform-, s legújabban csatlakozó – országai kis, nyitott, működőtőke-befektetések segítségével modernizálódó gazdaságok. A szóban forgó nemzetgazdaságokat a tervgazdálkodástól a piagazdasághoz elvezető, ugyanakkor a modernizációt is alapvetően meghatározó működőtőke-befektetések döntően a külföldi közvetlen befektetők kezdeményezése, telephelyválasztása révén valósultak meg.99

99

Van, természetesen, néhány jelentékeny kivétel is. A Cseh Köztársaságban például az 1991 óta a Volkswagen többségi tulajdonában lévő Skoda hagyományos hazai beszállítói számára a Cseh Beruházásfejlesztési Ügynökség keresett befektetőket, s elérte, hogy több mint 90 Skoda-beszállítót a Volkswagen németországi beszállítói vásároljanak meg – evvel Csehország megőrizte a személygépkocsi-gyártás teljes vertikumát, a kapcsolódó ipari kultúrát és 200 000 feldolgozóipari munkahelyet. Az „ellenpélda” az IKARUSZ beszállítónak csődbe menetele 1992-93-ban és az IKARUSZ privatizációi …

60

A működőtőke-import előttünk álló szakaszában, modernizációs tőkeigényünk fedezése a korábbiaknál aktívabb gazdaságpolitikát igényel. Miközben a versengő telephelyek között továbbra is késhegyig menő költségverseny folyik – ennek érdekében a fejlett országok központi és regionális költségvetései nem csupán kiadási, de egyre inkább bevételi oldalon is aktív befektetés-ösztönzést folytatnak, csökkentik a helyi adókat, a bérjárulékokat és a telephelyek egyéb költségeit – a befektetés-ösztönzés minőségi paramétereinek is gyorsan növekszik a szerepe. Az elmúlt években megkezdődött a korszerű befektetés-ösztönzési stratégia elméleti alapjainak és gyakorlati tennivalóinak kidolgozása (Kalotay (2003); Sass (2003)) A befektetések korábbiaknál kifinomultabb ösztönzésének mikéntje mellett azonban új megközelítésekre, új kérdésekre van szükség. Az egyik legfontosabb, további kutatásokat igénylő kérdés az, hogy miként biztosítható az innovációs tevékenység gyorsuló nemzetköziesedésének korában (Archibugi–Michie (1995); Pearce (1999); Zedtwitz Gassmann (2002)) a transznacionális vállalatok és a nemzeti innovációs rendszerek korábbiaknál hatékonyabb együttműködése? Mi jellemzi a transznacionális vállalatok és a nemzeti innovációs rendszerek kölcsönhatását? A témában megjelent szakirodalom szerint (Narula (2002) Pavitt–Patel (1999)) nem a transznacionális vállalatok alakítják érdekeiknek megfelelően a fogadó országok innovációs rendszereit, hanem a fogadó országok innovációs rendszereinek minőségétől függ, hogy milyen mértékű technológiai tanulást és diffúziót indít el a TNC-k tevékenysége a fogadó országokban. A Magyarországon tevékenykedő TNC-ktől sem várható el automatikusan, hogy „felismerjék a magyar kreativitást” és ennek megfelelően, tudásigényes tevékenységeket és vállalati funkciókat telepítsenek Magyarországra.

FELHASZNÁLT IRODALOM Akamatsu, K. (1935): Trend of Japan's wooden product industry Shogyo Keizai Ronso vol. 13, pp. 129-212 Akamatsu, K. (1962): A historical pattern of economic growth in developing countries. Developing Economies vol. 1 pp. 1-23 Albert, Michel (1992): Capitalisme contre Capitalisme. Éditions du Seuil, Párizs. Archibugi, D. – Michie, J. [1995]: The globalisation of technology: a new taxonomy. Cambridge Journal of Economics, Vol. 19, No. 1 Arndt, S. W. – Kierzkowski, H. (2001): Fragmentation. New Production Patterns in the World Economy. Oxford University Press, Oxford and New York Bartlett, C.A. and Ghoshal, S. (1998): Managing Across Borders: The Transnational Solution, Harvard Business School Press, Boston, MA 61

Bernstein, Aaron (1994): Inequality. How the gap between America’s rich and poor hurts growth, Business Week, August 15. Birkinshaw, J. (2000): Entrepreneurship in the Global Firm. Sage Publications Ltd. Bloomström, Magnus – Kokko, Ari (2003): The economics of foreign direct investment incentives. NBER Working Papers, No 9489, Cambridge, Massachusetts. Borensztein, E. – de Gregorio, J. – Lee, J. (1998): How does foreign direct investment effect economic growth? Journal of International Economics, Vol. 45: 115-135. oldal. Bronk, Richard (2000): Whcih model of capitalism? (Germany and the United States). OECD Observer, Summer. Csaba, László (2000): A kis országok világgazdasági alkalmazkodása. Közgazdasági Szemle, Vol. 47, 9. szám Csáki György – Sass Magdolna – Szalavetz Andrea (1996):A külföldi működőtőke modernizációs szerepe. Külpolitika, (új folyam) 2. szám. Csáki György – Pitti Zoltán (2000): Magyarországi működőtőke-import: új szakasz?(új folyam) 3-4. szám. Csáki, György (szerk.) (2001): Befektetésösztönzés és működőtőke-bevonás. Lehetőségek az Európai Uniós Csatlakozás előkészítésének időszakában. Oktatási Minisztérium, Budapest Csáki György – Szalavetz Andrea (2004): A működőtőke-vonzási képesség mint a versenyképesség mércéje. Külgazdaság, XLVIII. évfolyam, 4. 47-63. oldal. D’Andrea Tyson, Laura (1992): Who’s Bashing Whom: Trade Conflict in High-Technology Indutsries. Institute of International Economics, Washington. Dőry, T. – Rechnitzer, J. (2000): Regionális Innovációs Stratégiák. Oktatási Minisztérium, Budapest Dunning, J. H. (1993): Multinational Enterprise and the Global Economy. Reading MA, Addison Wesley. Ernst, D. (2002): Global Production Networks and the Changing Geography of Innnovation Systems. Implications for Developing Countries. Economics of Innovation and New Technology, vol. 11, No. 6 Ernst, D. – Kim, L. (2002): Global production networks, knowledge diffusion, and local capability formation. Research Policy, Vol. 31. No. 8-9 Éltető, A. (1999): A külföldi működőtőke hatása a külkereskedelemre négy kis közép-európai országban. Közgazdasági Szemle, vol. 46, No. 1 Fagerberg, J. (1996): Technology and Competitiveness. Oxford Review of Economic Policy, vol. 12, No. 3 Feenstra, R. C. (1998): Integration of Trade and Disintegration of Production in the Global Economy. Journal of Economic Perspectives, vol. 12, No. 4 Felker, G. B. (2003): South-East Asian industrialisation and the changing global production system. Third World Quarterly, vol. 24, No. 2 Findrik Mária (2002): Új versenyképességi kompetenciák – új versenyképességi rangsor. CEO Magazin, 5. szám.

62

Findrik Mária – Szilárd Imre (2002): Nemzetközi versenyképesség – képességek versenye. Kossuth Kiadó. Guerrieri, P. (1999): Technology and Structural Change in the Trade Patterns of the Former Centrally Planned Economies. In: Dyker D.A. – Radosevic S. (eds): Innovation and Structural Change in Post-Socialist Countries: A Quantitative Approach. Dordrecht, Kluwer Academic Publishers, pp. 339-384. Hermes, N. – Lensink, R. (2000): Foreign Direct Investment, Financial Development and Economic Growth. University of Groningen, Working Papers no 27. Inotai András (1999/a): Gondolatok a versenyképességről. Magyar Hírlap, április 1. Inotai, A. (1999/b): Magyarország és a többi közép- és kelet-európai ország szerkezeti átalakulása a Németországba irányuló export tükrében. MTA VKI-OMFB, Budapest Kaldor, N. (1978): The effect of devaluations on trade in manufactures, in Kaldor, N.: Further Essays on Applied Economics, London: Duckworth. Kalotay, K. (2003): Működőtőke – Válságban? Közgazdasági Szemle, vol. 50, No. 1 Kojima, K. (2000): The "flying geese" model of Asian economic development: origin, theoretical extensions, and regional policy implications. Journal of Asian Economics, vol. 11, No. 4 Krugman, Paul (1996): Pop Internationalism. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, London, England. Lall, S. (1998): Exports of manufactures by developing countries: emerging patterns of trade and location. Oxford Review of Economic Policy, (2) pp. 54-73. Lall, S. (2000): The Technological structure and performance of developing country manufactures exports. Oxford Development Studies, (3) pp. 337-369. Landesmann, M. – Burgstaller, J. (1997): Vertical Product Differentiation in EU markets: the Relative Position of East European Producers, Research Reports, No. 234a, The Vienna Institute for Comparative Economic Studies (WIIW) Lipsey, R. E. (2000): The role of foreign direct investment in international capital flows. NBER Working Papers No 7094 Laursen, K. (2000): Trade Specialisation, Technology and Economic Growth. Theory and Evidence from Advanced Countries. Cheltenham. Edward Elgar De Mello, L. R. (1999): Foreign Direct Investment-led Growth: Evidence from Time Series and Panel Data. Oxford Economic Papers, No 51. Narula, R. (2002): The implications of growing cross-border interdependence for systems of innovation. Merit Research Memoranda, No. 17, MERIT, Maastricht National Association of Software and Service Companies (NASSCOM) (2002): Indian software exports touch Rs. 9,100 crore int he third quarter of 2001/2002. Mumbai (http://www.nasscom.org/articles) N. Vadász Zsuzsa (2004): Megugró tőkeáramlás. A reformok és a növekedés ellensúlyozza a romló magyar versenyképességet. Világgazdaság, június 1. 1. és 4. oldal. Oblath Gábor – Pénzes Petra (2004): A nemzetgazdaság nemzetközi versenyképessége: értelmezések, mutatók és néhány tanulság. Külgazdaság, XLVIII. évfolyam, február, 3362. oldal. 63

Olson, M. Jr. (1996): Big Bills Left on the Sidewalk: Why Some Nations are Rich, and Others Poor. Journal of Economic Perspectives, vol. 10, No. 2 Pack, H. [1981]: Fostering the Capital Goods Sector in LDCs. World Development, Vol. 9, No. 3 Pavitt, K. (1984): Sectoral Patterns of Technical Change: Towards a Taxonomy and a Theory. Research Policy, vol 13, No. 6 Pavitt, K. – Patel, P. (1999): Global corporations and national systems of innovation: who dominates whom? In: Archibugi, D. – Howells, J. – Michie, J.: Innovation Policy in a Global Economy. Cambridge: Cambridge University Press, pp.94-119 Pearce, R. D. (1999): Decentralised R&D and strategic competitiveness: globalised approaches to generation and use of technology in multinational enterprises (MNEs), Research Policy, vol. 28, No. 2-3 Porter, M. E. (1990): The Competitive Advantage of Nations. New York, The Free Press. Rechnitzer, J. (1998): Területi Stratégiák. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Sass, M. (2003): Versenyképesség és a közvetlen külföldi működőtőke-befektetésekkel kapcsolatos gazdaságpolitikák. PM Kutatási Füzetek 3. Szám, Pénzügyminisztérium, Budapest Soós, K.A. (2000): Strukturális fejlődés a feldolgozóiparban a piacgazdasági átmenet idején. Külgazdaság, vol. 44, No. 7-8 Szabó, K. – Kocsis, É. (2002): Digitális paradicsom vagy falanszter? A személyes tömegtermelés. Budapest, Aula. Szalavetz, A. (2003): Hálózati szerveződés az „új gazdaságban” a világgazdaság centrumában és azon kívül. Információs Társadalom, Gazdaság c. tematikus szám, vol. 3, No. 1 Szalavetz, A. (2002): “Új gazdaság”-jelenségek – A feldolgozóipar tercierizálódása. Külgazdaság, 12. szám Szalavetz, Andrea (1999): Technológiatranszfer, innováció és modernizáció német tulajdonban lévő feldolgozóipari cégek példáján. OMFB, Budapest Szalavetz, Andrea (2002): Some neglected effects of EU enlargement.Rationalization and Specialization. Working Papers, No 129, October. Thurow, Lester (1992): HEAD TO HEAD. The Coming economic Battle among Japan, Europe, and America. William Morrow and Company, Inc. New York. Török, Á. (2001): A versenyképesség mérése és értelmezése. In: Verseny Európa küszöbén. ÁVF Tudományos Közlemények, 3. szám, Általános Vállalkozási Főiskola, Budapest Török, Á. (1999): Verseny a versenyképességért? MEH Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest Török, Á. – Petz, R. [1999]: „Kísérlet a K+F-intenzitás és az exportszerkezet közötti összefüggések vizsgálatára a magyar gazdaságban.” Közgazdasági Szemle, vol. 46, 3. szám. UNCTAD (2002): Trade and Development Report 2002: Developing Countries in World Trade. World Investment Report 1997 (WIR 1997): Transnational Corporations, Market Structure and Competition Policy, United Nations New York and Geneva.

64

World Investment Report 2002 (WIR 2002): Transnational Corporations and Export Competitiveness, United Nations New York and Geneva. World Investment Report 2003 (WIR 2003): FDI Policies for Development: National and International Perspectives, United Nations New York and Geneva. Zanfei, A. (2000): Transnational firms and the changing organisation of innovative activities. Cambridge Journal of Economics, vol. 24, No. 5 Zedtwitz, M. – Gassmann, O. (2002): Market versus technology drive in R&D internationalization: four different patterns of managing research and development. Research Policy, vol. 31, No. 4

65