konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 9
Veres Valér Etnikai versus nemzeti identitás kisebbségi helyzetben – az erdélyi magyarok esete
Mint ahogy Bindorffer Györgyi rámutat, a nemzeti kisebbségek identitása nem frekventált kutatási terület, összehasonlítva az etnikai identitás iránti tudományos érdeklõdéssel. Ennek fõ oka különösen abban kereshetõ, hogy mint egy nemzet kisebbségben élõ része, látszólag a „nemzetének” identitásából levezethetõ a kisebbség identitása is (Bindorffer 2001: 31). Ez a gondolatmenet, egyetértve Bindorfferrel, téves, hiszen egy másik „nemzet” mellett, azzal elvegyülve élni, annak a befolyása alatt lenni sajátos helyzetet teremt a nemzeti kisebbséghez tartozók identitásának megéléséhez. Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy tisztázzuk az etnikai és nemzeti identitások fogalmi viszonyát, ezek meghatározását kisebbségi helyzetben. Emellett egy erdélyi magyarok körében készült felmérés alapján megvizsgáljuk ezen identitásformák relevanciáját az identitás komplex rendszerében. Az etnikai identitás – kisebbségi identitás: elméleti kitekintõ A. D. Smith az 1991-ben kiadott könyvének bevezetõjében leírja, hogy fontosnak látja a nacionalizmus – mint ideológia és mint politikai-kulturális mozgalom – mellett a nemzeti identitás tanulmányozását is. Ezt egy olyan többdimenziós fogalomnak tekinti, amely magában foglalja a nyelvi sajátosságokat, érzelmeket és szimbolikát is, és amely nem egyszerûsíthetõ le a nacionalizmus egyik megnyilvánulására sem. Smith megvizsgálja, hogy milyen jellemzõ kollektív identitásformákról beszélhetünk és hogyan viszonyul ezekhez a nemzeti identifikáció. Egy hierarchiát állít fel: alapvetõ kollektív identifikációs kategóriának az etnikumot látja, ezután következik a vallási, majd a területi (földrajzi vagy regionális) közösséggel, a társadalmi osztállyal, illetve a réteg-, illetve foglalkozáskategóriával való azonosulás. A. D. Smith a legfontosabb két azonosulási kategóriának a vallási hovatartozást és az etnikai eredetet tekinti a közösségi érzület megalapozásában és kialakításában. Ezt úgy értelmezi, hogy a vallási hovatartozás és az etni9
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 10
kai eredet stabil tényezõk, adottaknak tekinthetõk, szemben a társadalmi osztályhelyzettel, ami a mobilitás által – vagy a területi-földrajzi azonosulás, amely a migrációval változhat, és gyakran változik is – az elõbbi kettõnek nagyobb szerepet tulajdonít az egyén szocializációs folyamatában. A nemzeti identitás alapját – különösen a kultúrnemzeti identitások esetén – az etnikai azonosságtudat képezi. Az etnikumot Smith úgy gondolja el, mint a nemzetet megelõzõ közösségi szolidaritásformát, és a következõképpen határozza meg; Olyan emberi csoportosulás, amely: 1. közös megnevezéssel (etnonim), 2. közös eredettudattal, 3. közös történelmi tapasztalattal, memóriával, 4. egy vagy több megkülönböztetõ elemet viselõ közös kultúrával, 5. egy sajátos „haza”-fogalommal; 6. valamint a lakosság jelentõs részében meglévõ szolidaritásérzéssel rendelkezik. Megfigyelhetõ, hogy általában mindegyik kritérium egy ideológia társadalmi mûködése által kialakítható, illetve átalakítható, azaz a kultúra „diferentia specificáit” létre lehet hozni egy hatékony ideológiai program által. Smith primordialista nemzetfelfogásnak nevezi a nemzetkialakulás azon formáját, amikor egy etnikum a maga szubjektív közösségi látásmódjában folytonos természetû etnikum-nemzetté válási folyamatot tart számon. Ebben az esetben a nemzeti tudat és identitás fõ elemei a maguk rendjén, mintegy azok társadalmi reprezentációiként, az etnikum meghatározó elemeire vezethetõk vissza (Smith 1991). A nemzetfelfogás másik változata az, amikor nemzeti ideológiát sajátos kulturális jellemzõk stabil elemeire építik, valamint a kollektív-kulturális identitást annak történelmi szubjektív és szimbolikus terminusaiban leképezve értelmezik. Ebben az esetben az etnikai tudatot felhasználják a nemzeti-kulturális identitás modern változatának felépítésére, de másképpen strukturálva, reprezentálva, így kisebb hangsúlyt kap az etnikai tudat és a nemzeti tudat közötti kapcsolat, mivel eszerint – mint az elõzõ esetben – nincs a kettõ között közvetlen ideológiai folytonosság. A nemzeti identitás tehát minden más kollektív identitásformánál tágabb fogalom, beleértve az etnikai identitást is, és amely a nemzetmodelleknek megfelelõen két alapvetõ megnyilvánulási formával bír: a nyugat-európai típusú, amely a „haza” és állampolgárság-fogalomra alapozódik és a keleteurópai típusú, amely az etnikai eredetû kultúrafogalomra alapozódik. 10
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 11
A kisebbségi identitás fogalmának megértéséhez szükségesnek látszik az etnikai identitással való párhuzam. Ugyanis a szakirodalomban, fõleg a politológiában és a nemzetközi jogban, a nyugat-európai anyanemzettel nem rendelkezõ közösségeket (mint a bretonok, okszitánok, skótok, walesiek, rétorománok) mint etnikai közösségeket gyakran egy kategóriában említik a közép-kelet európai nemzeti kisebbségekkel (romániai, szlovákiai magyarok, ukrajnai románok, horvátországi szerbek, csehországi németek). Nimmi Hutnik szociálpszichológiai megközelítésben tárgyalja az etnikai kisebbségi identitást, kritikailag áttekinti annak irodalmát. Meglátásait érdemes röviden összefoglalni. Felfogásában különbséget kell tenni a kisebbségi társadalmi csoport és az etnikai csoport között, ugyanis lényegi különbség van az identitások terén. Taylor és Gimard úgy definiálja az etnikai identitást, mint az egyén öntudatának, önazonosságának részét, amely a saját csoporthoz való tartozásból deriválódik, míg Wallmann szerint – mutat rá Hutnik – az etnikai identitás egy opció a több lehetséges identitásváltozat közül és „az öndefiniálás direkt módon deriválódik abból, ami születéstõl adott: a faj, nyelv, kultúra a törzs, illetve a névazonosság és a saját csoport történelme a többi társadalmi csoport viszonyrendszerében”1 (Hutnik 1991: 19). Hutnik ehhez hozzáteszi, hogy a gyors társadalmi változások, a modernizáció és a technikai fejlõdés, a mobilitás és migráció eredményeképpen az egyének nem csupán egy etnikai csoporttal azonosulhatnak, hanem bizonyos vonatkozásokban többel is. Így Wallmann meghatározását mintegy szembehelyezi az elõbbivel, mely szerint az etnikai identitás nem rögzített, flexibilisen kezelendõ, több etnikai identitás együtt létezhet egy személy egyéni öntudatában. Ugyanakkor az etnicitás csak egy a lehetséges identitásopciók közül, és ez relativizálja, de nem törli le az identitás mezõirõl az etnikai hovatartozás-tudato(ka)t. Itt arról is szó van, hogy meglátásom szerint Hutnik úgy helyezi el az etnikai identitás helyét és súlypontját az individuum identitásában, hogy a modern, komplex társadalomban az egyre nagyobb arányban levõ vegyes etnikai eredetû személyek identitását is magyarázni tudja. A lényegi különbség az etnikai csoport és a kisebbségi csoport között az, hogy a hatalom és a társadalmi presztízs terén lényeges különbségek észlelhetõk, és ennek kifejtéséhez Hutnik hivatkozza Waglen és Harris kisebbségi csoporttagságról szóló meghatározását: a kisebbségek alárendelt csoport1
Fordítás tõlem, V. V.
11
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 12
jai a komplex társadalomnak, és közös tapasztalatként esetenként részük lehet bizonyos hátrányos társadalmi megkülönböztetésben, továbbá esetenként a többségtõl eltérõ fizikai vagy kulturális sajátosságokkal rendelkeznek a társadalom domináns részével szemben. Az etnikai csoportok nem szükségképpen rendelkeznek ezekkel a sajátosságokkal, azaz egy adott etnikai csoport képezheti a társadalom domináns részének az alapját, és az lehet akár számbelileg kisebbségi is abban az országban. Így például az angolszász fehér protestáns középosztálybeli az Egyesült Államokban az amerikai domináns kultúra és értékrend kialakítója és fõ hordozója, így az Île de France lakossága vagy a kasztíliaiak Spanyolországban (stb.) domináns etnikai csoportoknak számítanak, bár számbelileg országukban nem feltétlenül alkotnak többséget, amíg a spanyolországi baszkok, galegók, katalánok, számos ázsiai és afrikai bevándorló etnikum Európában kisebbségi etnikai csoportoknak számítanak. Hutnik azoknak az etnikai csoportoknak az identitását vizsgálja, amelyek kisebbségi helyzetben vannak a komplex társadalomban, de nem foglalkozik a nem etnikai jellegû kisebbségekkel. Hutnik segítségével továbbá áttekintjük azokat a szociológiai és szociálpszichológiai elméleteket, amelyek az etnikai kisebbségek helyzetének, sorsának értelmezésérõl készültek. Hutnik szociológiainak nevezi az „anglokonformitás” elméletét, az amerikai nemzet kialakulásának a tizenkilencedik századi értelmezését megkísérelõ „Melting-pot” vagy olvasztótégely-elméletet, amely az amerikai etnicitás mint amalgám nép kialakulását fogalmazza meg, valamint a „kulturális pluralizmus” elméletét, amely végül is az elõbbi elméletek hiányosságai nyomán született. Lényege az, hogy a nagy „amerikai” politikai identitás mögött az egyes etnikai közösségek tagjai valamelyest megõrzik saját kulturális identitásukat, hagyományaikat is. Szerinte ezek az elméletek túl általánosak és nem ragadják meg kellõképpen az etnikai kisebbségi identifikációk komplex rendszerét, ugyanis még a viszonylag jól alkalmazható kulturális pluralizmus elmélete is csõdöt mondott az USA-ban ahol – Hutnik szerint – az olasz bevándorlók negyedik generációja teljesen integrálódott, kulturálisan is, az amerikai társadalomba. Hutnikkal egyetértve elmondható, hogy az etnikai kisebbségek identitásának kutatásához a szociálpszichológiai elméletek alkalmasabbak. Az eriksoni identitás versus identitásdiffúzió elmélet, amely egy Freud nyomán kialakított pszichoanalitikus identitáselmélet, két jelenségen alapszik: a tökéletes önazonosság azonnali percepciója és az idõbeli kontinuitás. Az identitás kialakulásához szükség van a serdülõkor folyamán a gyerekkori identi12
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 13
fikáció fázisainak újraértékelésére és újraszintetizálására (a vallásos értékek, a politikai ideológiák, a kulturális identifikáció, az attitûdök és elõítéletek, a szülõi autoritás, a szexuális szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák, a foglalkozásokhoz fûzõdõ presztízsek újraértékelésére, az életcél jellegének átértékelésére). A szociális identitás a személyi identitás kiegészítõje; kihangsúlyozza, hogy egyes kisebbségi etnikai csoportok tagjai esetén kialakulhat a negatív identitás is, azaz a személy szívesebben megszabadulna ettõl az identifikációtól, és itt egyes amerikai négerekkel kapcsolatos megfigyelést említi (Erikson 1964). Erikson kritikájaként Hutnik elmondja, hogy az identitáskrízisek az etnikai kisebbségi csoportok tagjai esetén egyrészt nem csupán a serdülõkorban adódhatnak, másrészt elmélete kultúrafüggõ, ugyanis egy jól integrált és konform japán és indiai életmód során ezek a jelenségek semmivel sem valószínûbbek a serdülõkorban, mint máskor (Hutnik 1991: 19–30). Kurt Lewin ismert mezõelméletében az etnikai kisebbségi identitás egy kialakult különálló csoport hovatartozási tudat, amely állandó önutálatot határoz meg (a csoporthovatartozás-tudat utálatát), beleértve a különállás elleni lázadást és ezen megkülönböztetéssel szemben megpróbál harcolni az asszimiláció által. Ezt a negatív identitást tehát az egyén az asszimilációval próbálja feloldani vagy a pozitív szociális identitásának felépítését próbálja meg a szociális összehasonlítás által új összehasonlítási dimenziók kialakításával (Lewin: 1952). Hutnikkal egyetértve megállapítható, hogy ez számos etnikai kisebbség tagjára nem érvényes, nem mindig alakul ki a negatív identitás és az asszimiláció kívánalma még annyira sem. Lewin mezõelméleti konstrukciói, fogalmai azonban más összefüggésekben felhasználhatók (Hutnik 1991: 30–35). Henri Tajfel, õ maga is kisebbségi csoport tagja lévén, jól ráérzett ezen csoportok szociálpszichológiai viselkedéseire. Szerinte a csoportközi viszonyok elméletének alapjai a szociális kategorizáció, a szociális identitás, a szociális összehasonlítás és a pszichológiai megkülönböztetés. Minden személy úgy értelmezi a világot, hogy elkülönít társadalmi kategóriákat. A szociális identifikáció arra a folyamatra utal, amely által az egyén elhelyezi magát és másokat a szociális kategorizáció rendszerében. A társadalmi identifikációk összessége által határozza meg az egyén önmagát, amelyek ezáltal a saját szociális identitását képezik. Tajfel szerint az egyének arra törekednek, hogy pozitív szociális identitásuk legyen. Mivel a szociális identitás egy csoporthoz való tartozásból ered (deriválódik), a pozitív szociális identitás a számára kedvezõ vonatko13
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 14
zású társadalmi összehasonlításból ered a saját csoport, valamint más társadalmi csoportok teljesítményei és jellemzõi között. Egy csoporthoz való tartozás pozitívan befolyásolhatja a szociális identitást. Ennek Tajfel három feltételét jelöli meg: 1. A saját társadalmi csoportjuk struktúrájának, jogi-politikai szervezõdésének változását lehetõségük van befolyásolni. 2. A szociális összehasonlítás olyan új dimenzióinak felfedésére van mód, amellyel növelhetik a szociális identitások pozitív irányultságát, jellegét. 3. A társadalmi státusok ranglétráján el lehet felfele mozdulni (társadalmi mobilitás). Tajfel szerint a kisebbségi csoportokhoz tartozó egyéneknek a szociális identitások pozitív jellegének (tartalmának) megvalósításában számos nehézségük lehet, mivel a többségi csoporttal való szociális összehasonlítás által majdnem mindig hátrányos helyzetbe kerülnek. A kisebbségekhez tartozó egyének többféle stratégiával élhetnek szociális identitásuk pozitív jellegének kialakításakor. Ezek közül az egyik az asszimiláció, amikor a többségi csoporttal való identifikációval cseréli fel a kisebbségi identifikációt, a második eset az, amikor a közösség hagyományai, történelme és társadalmi-kulturális normái arra ösztönzik, hogy többségivé „váljon”, azaz valamiféle módon közösségként bizonyos értelemben többségi helyzetbe kerüljön. A harmadik eset az, amikor a közösség kulturális történelmi és társadalmi különbözõségekkel rendelkezik, amelyek befolyásolják az egyének pszichológiai megkülönböztetését, de nincsenek különösebb konstruált határok a többségiek és közöttük. Ezért a kisebbségi közösségek tagjai megkülönböztethetetlenekké válnak a társadalom többi részétõl; ezáltal biztosítják a fenti három feltételt a maguk számára, azaz integrálódnak. Ez az eset inkább a Nagy-Britanniai skótokra és írekre érvényes (Tajfel 1978: 4–15). Véleményem szerint a romániai magyarság kisebbségi helyzetének vizsgálatában a Tajfel által megfogalmazott második esetet tarthatjuk relevánsnak, ezért ennek az érvényességét érdemes vizsgálni. Talán még közelebb visz a kisebbségi csoportidentitás operacionalizálható meghatározásához P. Bourdieu meghatározása, miszerint egy társadalmi kollektivitás differenciált és kompetitív pozíciók vagy beállítódások mezõjeként írható le, amelyet a különbözõ szervezetek, pártok, mozgalmak, egyéni politikai vállalkozók felvállalnak és mûködtetnek, mindegyikük arra törekedve, hogy õk „képviseljék” az illetõ nemzeti közösséget az állammal vagy a külvilággal szemben, és arra törekednek, hogy monopolizálják 14
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 15
a csoport legitim képviseletét (Bourdieu 1985). Egy másik tanulmányában az etnikai és regionális identitás körüli szimbolikus harcokról ír, amelyek az eredethez kapcsolódnak. E harcok célja olyan hatalom kizárólagos birtoklása, amellyel ki lehet kényszeríteni a társadalmi világ felosztásának legitim definícióját, azáltal pedig csoportokat teremteni és csoportokat megszüntetni (Bourdieu 1980: 66–68). Ilyen harcok például a román és magyar történészek, földrajzosok között zajlanak Erdély mint tér nemzeti keretekben való megfogalmazásáról, az erdélyi mint csoport önálló létének alátámasztásáról vagy megkérdõjelezésérõl egy adott történelmi korszakban, vagy az egyes etnikumok történelmi léte, „legitimitása” megkérdõjelezésérõl vagy alátámasztásáról. A nemzeti kisebbségi identitás fogalmának megragadása érdekében a W. Bloom féle csoportidentitás-fogalomból indulunk ki, ami szociálpszichológiai jellegû, miszerint: a nemzeti csoportidentitás képzõdéséhez szükséges egy nemzeti ideológiakibocsátó közeg meghatározása (Bloom 1990: 51). Esetünkben ez a kibocsátó közeg a romániai magyar értelmiségi elit által mûködtetett kulturális intézményrendszer, illetve az RMDSZ-ben csoportosuló politikai elit. Viszont a magyar kisebbségi nemzeti identitás szervezõdésében esetünkben közrejátszik a magyar állam által vállalt szerep, miszerint „felelõsséget érez a határon túli magyarság sorsával kapcsolatosan”, és ezt mediatizált módon ideológiailag meg is jeleníti. A kisebbségi helyzetben azonban nincs meg e két forrásnak minden eszköze a nemzeti ideológia közvetítésére az egyének életvilága irányában. Az iskola által közvetített tudásrendszerben a történelmi múlt a román nemzeti ideológia reprezentációs rendszerében van közvetítve, amely által esetenként nem a tajfeli értelemben vett pozitív szociális identitást alakították a román nemzeti-kommunizmus éveiben a magyar (és nem csupán) tanuló tudatában a magyarságról, hanem szándékoltan éppen az ellenkezõjét. Csepeli György a nemzeti identitás fontosságának felértékelõdési helyzeteiként említi mint aktiváló tényezõt a kisebbségi helyzetet „ha a nemzeti kisebbség asszimilációs nyomásnak, hátrányos megkülönböztetésnek, jogfosztottságnak van kitéve. A kisebbségi lét azonban eleve sérülékenyebb és sebezhetõbb identitásérzés eredõjeként demokratikus viszonyok között is idõrõl idõre felszikráztathatja a többséggel való konfliktust” (lásd Csepeli 1992: 111–112). Will Kymlicka a nemzeti közösségekkel kapcsolatos fogalmi elhatárolása segítségül szolgált a fenti fogalom meghatározásában. Kymlicka meggyõzõ szintézissel rendelkezik a kisebbségi nemzeti közösségi identitás és az et15
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 16
nikai identitás elhatárolásával kapcsolatban. Az a mód, ahogyan megjelenik az illetõ kisebbség egy államban, döntõ fontosságú az illetõ kisebbségi csoport tagjai identitásának természetét illetõen. Kymlicka szerint egy államban a kulturális-etnikai sokféleség alapvetõen kétféle módon jöhet létre. 1. Amikor egy nagyobb állam bekebelez egy olyan kisebb területet, amelynek lakói más etnikai-kulturális jellegzetességekkel rendelkeznek a többségi államénál. Ezeket a kooptált kultúrákat nevezi Kymlicka nemzeti kisebbségeknek. 2. A kulturális sokféleség bevándorlás útján jelenik meg. Rendszerint ezek a bevándorló kisebbségek tagjai arra törekednek, hogy tipikus módon asszimilálódjanak és beilleszkedjenek a többségi társadalomba. Az elsõ esetben, ami a többnemzetiségû (multinacionális) állam alapját képezi, a számbeli kisebbségben levõ nemzeti közösséget nemzeti kisebbségnek, a többségben levõt pedig államalkotó többségi nemzetnek nevezzük (Kymlicka 1995: 10–11). Itt felvetném azt a kérdést, hogy az ilyen államokban a nemzeti, nemzetiségi identitás fogalma milyen nemzetre utal, és hol jelenik meg az állam szerepe az identitásban a nemzetiséghez képest. Tulajdonképpen a közösségi, kollektív identitás feloldja e kérdések ellentmondásait, illetve lehetõvé teszi, hogy egy tágabb és dinamikusabb identitásfogalomban a sajátos helyzetek is helyet kapjanak. Eszerint, értelmezésem szerint, a Kymlicka tipológiájában másodikként említett bevándorló etnikai csoportok tagjai például elvileg vállalnak egy új nemzeti közösséggel és állampolgársággal való azonosulást, helyet kap viszont az új identitásban a régi származás és a régi állampolgárság is, ám ezen identitás struktúrája feltehetõleg eltérõ lesz az „õshonos” népességhez képest. Ismeretes, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti közösségek legnagyobb része olyan jellegû, hogy nagyobb részük egyik államban többségben van, a kisebb részük pedig más államokban nemzeti kisebbséget alkot. Ám a kultúrnemzeti identifikációval szemben tért nyer az állampolgársági identifikáció is. Az így értelmezett kollektív identitásnak két komponense van: a kultúrnemzeti identitás és az állampolgári identitás. Bizonyos esetekben a kollektív identitás egybeeshet a nemzeti identitással az államnemzeti modellhez közelálló nemzettudattal rendelkezõ népek körében, mint a franciák vagy a hollandok esetében. A fogalom elméleti sémájában a másik véglet az, hogy a két komponens teljesen eltér és disszonáns viszonyban áll egymással. Néhány különleges helyzetben levõ nemzeti közösség esetében átmenetileg akár hiányozhat is az állampolgári komponens a kollektív identitásukból (kurdok egy része). Közép- és Kelet-Európában a többségi nem16
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 17
zetekhez tartozó személyek esetén ugyanazon nemzet az államalkotó is, a nemzeti kisebbségek esetén eltérõ a kultúrnemzet az államalkotó nemzettõl. A két komponens rendszerint disszonánsan viszonyul egymáshoz még többségi helyzetben is, de lehetõség van arra, hogy az egyének egyeztessék ezeket a tudatukban – ha ebben az állam is érdekelt és ezt ideológiailag hajlandó megalapozni. R. Brubaker szerint a nemzeti kisebbség nem csupán egy etnodemográfiailag meghatározott csoport, hanem egy dinamikus politikai beállítottságként fogható fel. Három fõ jellemzõjét különíti el: 1) egy olyan etnokulturális nemzethez való tartozásra kinyilvánított igény, amely különbözik a saját államban számbelileg vagy politikailag domináló etnikulturális nemzettõl; 2) különálló etnokulturális nemzetiség állami elismerésére vonatkozó igény, 3) etnokulturális nemzetiségi alapon bizonyos kulturális és politikai kollektív jogokra való igény. Brubaker kifejezetten a közép- és kelet-európai posztszocialista átalakulásban megfigyelt jelenségek alapján fogalmazta meg e meghatározást. Megjegyezi, hogy ez a meghatározás akkor tud mûködni, ha van az illetõ országban egy jól meghatározott etnokulturális többség. Amennyiben nincs, mint szerinte az USA-ban, akkor a nemzeti kisebbség fogalma értelmetlenné válik. Ez az etnokulturális többség, különösen Kelet-Európában, „nacionalizáló államot”2 alakít ki, amely a nemzetállamnak egy dinamikus politikai beállítottságra utaló megközelítése, ezzel is jelezve a megközelítés dinamikacentrikus jellegét. Végül bevezeti a külsõ anyanemzet vagy anyaország3 fogalmát. Ezt õ úgy határozza meg, mint egy olyan országot, amelynek ha a határain kívül a hazai többséggel közös nemzetiségûek élnek, akkor ez a helyzet az államban felelõsséget generál, bizonyos értelemben, hogy az állampolgárai mellett az etnikai „nemzettársakról” is gondoskodjon, akiknek más állampolgárságuk van (Brubaker 1996: 60–67). A szerzõ e fogalmakat összekapcsolja a triádikus, hárompólusú nemzeti viszonyrendszerben, amely számunkra is használható: ez a nemzeti kisebbség, a nacionalizáló állam és a külsõ anyanemzet, anyaország között fennáll. E viszonyrendszert úgy kell felfogni, mint differenciált, kompetitív pozíciók mezõjét, mint az egymással vetélkedõ („nemzeti”) beállítottságok ütközési területét. Tehát a triádikus viszony a relacionális mezõk közti viszonyként definiálható, a mezõkön belüli viszonyok pedig szorosan átmetszik a mezõk közti viszonyokat. A triádikus viszonyrendszer közpon2 3
Az angol eredetiben: „nationalizing state”. Az angol eredetiben: „external national homeland”.
17
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 18
ti eleme a kölcsönös mezõközi monitorizálás, eseménykövetés: mindegyik mezõ szereplõi figyelmesen és folyamatosan követik a másik két mezõn belüli és közötti viszonyokat és eseményeket. A megfigyelések alapján a másik területén történt eseményeknek, relációknak különbözõ értelmezéseket adnak. Brubaker megfogalmazásában gyakran az „egymás mezõin belüli interpretációikat megkérdõjelezik, így ezek a szereplõk közötti reprezentációs harcok tárgyává válnak” (Brubaker 1996: 67–69). Olyan nemzeti kisebbség esetén, mint a romániai magyarság, amely modern értelemben a tizenkilencedik században vált nemzetté és 1918-ig egy államban élt a magyar nemzet többi részével, ma viszont már nem él egy államban a többi magyarokkal, és a mai államának más nemzeti ideológiája van – vagyis nem magyar, hanem a román nemzet ideológiai megalapozásának hordozója, különösképpen érvényes a brubakeri triádikus ideológiai viszonyrendszer szerepe az identitás alakításában. Ezért abból a hipotézisbõl indultam ki, amelyet bizonyos mértékig Will Kymlicka (1995) és William Bloom (1990) elméletei is megerõsítenek, miszerint egy kisebbségben élõ etnikai közösség esetén akkor beszélhetünk a nemzeti identitás meglétérõl, ha az alábbi két feltétel közül legalább egyik teljesül. – A modern kori nemzetté válási folyamatban önállóan vagy egy nagyobb közösség részeként vettek részt úgy, hogy saját önálló államiságuk vagy autonómiájuk volt. – Van saját kulturális-politikai vagy adminisztratív entitásuk, amelynek lehetõsége van egy saját kollektív (nemzeti) ideológiát vállalni és terjeszteni a közösség tagjai körében és ezt a tagok többsége el is fogadja. A romániai magyarok esetén jelenleg mindkét feltétel teljesül, az 1989 elõtti évtizedekben viszont csupán az elsõ feltétel állt fenn. Továbbá az elsõ feltétel determinálja a másikat, és mindkettõ elõidézi azt a kisebbségi identitásstratégiát, amelyet Henri Tajfel a második kisebbségi stratégiának nevez, miszerint a közösség hagyományai és történelme arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy valamiképpen „többségi” helyzetbe kerüljenek: olyan intézményeket és adminisztratív egységeket alakítsanak ki, amelyek keretében lehetõségük legyen döntéseket hozni a saját sorsukra és életeseményeikre vonatkozóan (Tajfel 1978). Az RMDSZ programja is tartalmaz ilyen jellegû elemeket, ezeket a magyar lakosság többsége osztja is, és ezt a kutatásunk eredményei is aláhúzzák. A nemzeti identitás fogalmának meghatározása problematikussá válik akkor, amikor egy államban többséget képezõ nemzeti közösség alapjában kulturális fogantatású nemzetkoncepciója egyre több államnemzeti elem18
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 19
mel keveredik, a kisebbségiek körében pedig mind a többségi nemzet diskurzusa, mind pedig a „saját” nemzeti diskurzus – legyen az a határokon kívülrõl vagy belülrõl – valamilyen mértékben befogadásra lel. A továbbiakban megkíséreljük összefoglalni az elõbbiekben felvázolt kisebbségi és csoportidentitás-megközelítéseket. A brubakeri triadikus „nemzeti” mezõk viszonyrendszere adja a kiinduló keretet az erdélyi magyarok és románok nemzeti identitása összefüggésben való megragadásának. A három csoport, a többség, a kisebbség és az „anyanemzet” tagjainak nemzeti identitása dinamikusan, egymás reprezentációira reagáló reprezentációkkal kialakított és újratermelt nemzeti-nemzetiségi ideológiák által formálódik. Különösen igaz ez a nemzeti kisebbségekre, amelyek tagjai közvetlenül találkoznak a mindhárom csoport politikai-kulturális intézményrendszere által fenntartott ideológiai diskurzusokkal. Ebben az értelemben a kisebbségek esetében nem csupán az etnokulturális nemzeti identitás meghatározó a makrocsoport-identitások közül, hanem az állampolgári, illetve a kisebbség identitása is. Ám ezek az identitások nem különülnek el, hiszen a brubakeri triádikus mezõk elmélete értelmében a kultúrnemzeti hovatartozás szerinti kisebbségi állapot, az állampolgárság, mint a többség nemzeti kerete és az anyanemzet állama, mind szerepet játszanak az ideológiai konstrukciókban. Ezért a valóságban az elméletileg elkülöníthetõ három identitásforma, az etnonemzeti identitás, a kisebbségi identitás és az állampolgári identitás egybefonódva egy kollektív identitást alkot. Az erdélyi magyar, de gyakran még a román is olyan, andersoni értelemben vett közösségek, kollektivitások része, amelyek relevánsak az illetõ egyén szociális identitásának kialakításában. Jelen esetben a romániai magyarság, a magyar kultúrnemzet, a román kultúrnemzet, a román állampolgárok közössége, valamint Erdély magyar és román népessége jöhetnek szóba mint referenciális nagycsoportok, kollektivitások a vizsgálat során. Ezek a közösségek – az állampolgárok csoportját kivéve – andersoni értelemben elképzelt közösségek, mivel nem lehet megjelölni egyértelmûen a közösséghez tartozás „határait”. A „ki az erdélyi magyar?”, illetve „ki az erdélyi román?”, vagy „ki a román?” kérdésekre a további fejezetekben megpróbálunk választ keresni a szociológiai elemzés segítségével (Anderson 1994). A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni a fenti referenciális csoportok és azok ideológiai kibocsátó közegei által meghatározott dinamikus relacionális mezõ elemeit, amely a román–magyar térségben élõk nemzeti-kollektív identitásait értelmezzük. 19
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 20
1. ábra: A kollektív-nemzeti identitások triádikus relációinak mezõ-modellje a magyar–román kontextusban A modell elemei: Identitásmezõk A Romániai magyarság B Erdélyi románok (B1-többi románok) C Magyarországi magyarok Ideológia-kibocsátó közegek Ia RMDSZ és a romániai magyar politikai és értelmiségi elit Ib Román állam és a román politikai és értelmiségi elit Ic Magyar állam és a magyar politikai és értelmiségi elit Viszonyok, hatások A nemzeti-nemzetiségi ideológiák társadalmi mûködésének irányai A kollektivitások közötti kölcsönhatások, reprezentációs konfrontációk Államközi viszonyok, RMDSZ és államközi viszonyok
20
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 21
Az erdélyi magyarok identitásrétegeinek struktúrája A autoidentifikáció általános keretrendszerében megvizsgáltuk, hová kerül a nemzeti csoporthoz való tartozás fontossága a különbözõ identitásformák rendszerében. Az adatok a „Társadalmi kapcsolathálók és nemzeti identitásminták Erdélyben” címû kutatásból származnak, amelynek adatfelvételére 2000 áprilisában került sor, saját egyéni projekt keretében, amelyet a prágai Research Support Scheme program finanszírozott. A kutatásban használt adatgyûjtési és elemzési eljárások: kérdõíves felmérés és dokumentumelemzés. A kérdõíves felmérés mintája 1756 esetet tartalmaz, melyben a magyar alminta 925, a román 831 esetet tartalmaz. A minta a tág értelemben vett Erdélyre terjed ki. A mintavételi eljárás a többlépcsõs mintavétel, ahol a „lépcsõk” a következõk: megye, település típusa, település. Az eseteket külön magyar és román almintákba sorolva választottuk ki az anyanyelv (vagy a legjobban beszélt nyelv) alapján. A válaszadók az anyanyelvük szerint magyar, illetve román nyelvû kérdõívre kellett válaszoljanak, amelyekben volt egyegy eltérõ blokk, ez alapvetõen az erdélyi magyar, illetve a román nemzeti identitás összetevõire vonatkozó attitûdöket mérte. Az identitások különbözõ formáira vonatkozó feltett kérdés a következõ módon hangzott: Az ön identitásában, öntudatában (ahogyan önmagát látja és láttatja) mennyire fontosak…? (A válaszokat Lickert-skálán rögzítettük, ahol 5 a „nagyon fontos”, 1 az „egyáltalán nem fontos” válaszokat rögzítette). A különbözõ itemek az egyéni és a kollektív identitás különbözõ dimenzióit ragadták meg. Az etnikai identitást az etnikai eredettel ragadtuk meg, a nemzeti (kisebbségi) identitást a „nemzetiség” fogalmával operacionalizáltuk. Bár ezek az identitásképzõ szempontok egymással nem összehasonlíthatók, az átlagértékek alapján látható, hogy legerõsebben egyéni tulajdonságokkal azonosulnak 4,3 százalékos átlaggal, a regionális kötõdés követi ezt 4-es átlaggal, a nemzetiség pedig a foglalkozással egy szinten 3,9-et meghaladó átlaggal a harmadik helyre kerül. Az etnikai identitás 3,7-es értékkel a középmezõnyben helyezkedik el és a vallási identitáshoz hasonló fontosságú átlagérték szerint.
21
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 22
1. táblázat: Identitásrétegek átlagértékei és szórásai, 2000 Társadalmi identitásképzõ szempontok Foglalkozása Nem Nemzetiség Etnikai eredet Állampolgárság A régió ahol lakik (Erdély) Település, ahol él Negyed, falurész Társadalmi származása Egyéni tulajdonságok Vallás
Átlag 3,9 3,3 3,9 3,7 3,2 4,0 3,7 3,3 3,3 4,3 3,6
Szórás 1,33 1,55 1,31 1,42 1,51 1,34 1,41 1,48 1,45 1,11 1,53
A válaszokat feldolgoztuk az Alscal sokdimenziós skálázás módszerével is.4 Ezzel a módszerrel az identitások szerkezetére is rátekintést kapunk. állampolgárság
1,5
1,0
társadalmi
társ.származás származás foglalkozás egyéni tulajdonságok
,5
negyed, falurész
0,0
település etnikai eredet nemzetiség
régió (Erdély)
-,5
régió(erdély)
2. Dimenzió
nem -1,0 vallás -1,5 -2
-1
0
1
2
3
1. Dimenzió
2. ábra: Az identitásrétegek struktúrája, MDS modell 4
8 iteráció után a S-stress értéke 0,001000-nél kisebb lett. [Stress and squared correlation (RSQ) in distances, Stress = 0,14847, RSQ = 0,88640]
22
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 23
A kétdimenziós skálarendszer központjába került a nemzetiség, az etnikai eredet és a településhez való kötõdés. Az állampolgárság és a társadalmi származás periferikus szerepet kapott, míg az egyéni identitás központját képezõ egyéni tulajdonságok szerepe és a foglalkozási identitás egymáshoz közel, a modell jobb felsõ negyedébe került. A régió pedig teljesen különálló módon a jobb alsó sarokba, míg a nemi és a vallási identitás a bal alsó részébe. A modell jó mutatja, hogy a foglalkozás és az egyéni tulajdonságok más szerepet játszanak az identitásstruktúrában, mint a kollektív identifikáció különbözõ formái. Ezek közül is központi szerepet a nemzeti és az etnikai identitás játszik, együtt a települési kötõdéssel, a többi kollektív identitásformák ezektõl távolabb esnek. A nemzeti identifikációt megközelíthetjük az auto-, illetve a heteroidentifikáció oldaláról. Amikor arra kértük õket, hogy különbözõ nemzeti és regionális kategóriák közül mit tartanak magukra vonatkozóan a leginkább jellemzõnek, akkor a válaszolók 97 százaléka magyarnak vallotta magát, még ha ezt nagy többségük „erdélyi”, illetve „romániai”, azaz területi-regionális elõtaggal is látta el. Ennek eredményeként megvizsgáltuk, hogyan határozzák meg a nemzeti csoporthoz való tartozást, milyen szerepet játszanak az etnikai eredetkritériumok a nemzeti identitásban. Az alábbi válaszok inkább a heteroidentifikáció kritériumait ragadják meg, bár az egyéni válaszok megfogalmazásakor saját magukra is vonatkoztatták. Különbözõ nemzeti identitáskritériumokat a válaszolók Lickert-skálán értékelhették, a következõ kérdésfeltevéssel: „Mennyire fontos ahhoz, hogy valaki magyarnak számítson, hogy …?” A válaszokat faktoranalízissel, a fõfaktorok módszerével dolgoztuk fel.5 A rotálás után kapott kommunalitások mindegyike meghaladja a 0,25-öt. A modell összesen az összvariancia 36 százalékát magyarázza. A legfontosabb faktor, amely a variancia 23,1 százalékát magyarázza, az önbesorolás és a kultúrnemzeti identitáskritériumokat foglalja magában. Ide sorolható a nemzeti szimbólumok (zászló) tisztelete, a magyar kultúra ismerete és szeretete, magyar szertartási nyelvû egyháztagság, magyar környezet, ismeretségi kör fenntartása, valamint két sajátos kisebbségi kritérium, az RMDSZ-re szavazás és a magyar iskolában való tanulás is ide sorolható. Ez utóbbiak az RMDSZ-diskurzus visszaigazolását is jelentik. A második faktor a variancia 8,081 százalékával az eredetkritériumokon alapuló identitás híveit ragadja meg. Ezek szerint egyik vagy mindkét szülõ, illetve az anya5
Principal Axis Factoring. Rotation Method: Varimax.
23
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 24
2. táblázat: Nemzeti identitáskritériumok, erdélyi magyarok, 2000 Nemzeti identitáskritériumok 1. Legalább egyik szülõ magyar legyen
Faktorsúlyok 1 fak. 2. fak. 3. fak. 0,495
2. Mindkét szülõ magyar
0,657
3. Magyar legyen az anyanyelve
0,535
4. Magyar állampolgár legyen
0,711
5. Tisztelje a piros-fehér-zöld zászlót
0,463
6. Magyarnak tartsa magát
0,344
7. Ismerje és szeresse a magyar kultúrát
0,559
8. Magyar szertartási nyelvû egyházhoz tartozzon 0,511 9. Magyarországon szülessen
0,672
10. Élete legnagyobb részében magyarok között éljen 0,521 11. Szavazzon az RMDSZ-re 12. Magyar iskolát végezzen
0,582 0,637
nyelve magyar kell legyen valakinek ahhoz, hogy magyar nemzetiségû lehessen. A harmadik és egyben a leggyengébb faktor pedig a variancia 5,051 százalékát magyarázza, és az állampolgársági identitás kritériumait tartalmazza: magyar állampolgárság és magyarországi születés. Bár kisebbségi helyzetben nem várható, mégis van egy kis csoport, amely az államnemzeti kritériumokat látja a magyar nemzeti identitás meghatározóinak. Ez utóbbi a magyarázott variancia 14 százalékát teszi ki, tehát nem elhanyagolható arány. Látható tehát, hogy az etnikai eredetkritériumok módszertanilag elválaszthatók a nemzeti identitás önbevalláson alapuló, kultúrnemzeti kritériumaitól, még ha azokkal ideológiailag össze is kapcsolódik. Összefoglalás A vonatkozó szakirodalmi áttekintés alapján összefoglalásképpen megállapítható, hogy mindegyik elmélet arra épít, hogy az etnikai kisebbségi csoportokhoz tartozó egyének relatíve hátrányos helyzetben vannak a társada24
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 25
lomban, ezáltal szükségszerûen szociális önértékelési zavarokkal küzdenek, és mivel rendszerint egyéni összehasonlításukban hátrányosan élik meg a kisebbségi helyzetüket, kisebb esélyük van integrálódni és/vagy beilleszkedni. Ezzel szemben a nemzeti kisebbségek esetén, mint a romániai magyarság is, nem mindig, sõt inkább nem negatív következtetéssel járnak a többség–kisebbség összehasonlítások a saját csoportra vonatkozóan. Hasonlóan, nem tekinthetõ az asszimiláció reális, közösségi szinten is vállalható alternatívának, mivel a nemzeti identitásuk kognitív és affektív elemeinek jellegébõl kiindulva a társadalmi integráció is inkább egy sajátos diszszimilációs folyamattal párhuzamosan valósítható meg (lásd Veres 2000), úgy hogy a kisebbségi csoporthoz való tartozás normális helyzetet biztosítson a Tajfel-féle három lehetõség egyéni megvalósítására és a közösség szervesen integrálódjon azáltal a globális társadalom rendszerébe. Empirikusan is kimutatható, hogy az etnikai (eredet) és a nemzeti identitás fogalmilag elválnak a fontosság tekintetében, de strukturálisan igen közel esnek egymáshoz. Ez jól mutatja, hogy az erdélyi magyarok nemzeti kisebbségi identitásában az etnikai eredet tudata fontos szerepet játszik, mint ahogyan erre A. D. Smith is rámutatott általában a közép- és kelet-európai társadalmak esetében. Az etnikai eredet úgy épül be a nemzeti identitásba, hogy a nemzeti ideológiák azokat kulturálisan „újraépítik”. Erdélyben a magyarok egy kisebb csoportja közvetlenül az etnikai eredetkritériumok alapján határozza meg a magyarságát, ám a faktorelemzés eredményeként a legjelentõsebb faktor az olyan kultúrnemzeti identitás, amelynek alapja az önbesorolás, és ideológiailag nem elsõsorban az etnikai, születéshez kapcsolódó kritériumokra épül, hanem a magyar kultúrával, az RMDSZszel és a nemzeti szimbólumokkal való azonosulás, a magyar iskolai szocializáció és a magyar környezet feltételei alapozzák meg. Irodalom ANDERSON, BENEDICT (1994): Imaginated Communities. In J. Hutchinson – A. D. Smith (szerk.): Nationalism. Oxford University Press, 89–95. BINDORFFER GYÖRGYI (2001): Kettõs identitás. Budapest: Új Mandátum – MTA Kisebbségkutató Intézet. BLOOM, WILLIAM (1990): Personal Identity, National Identity and International Relations. Cambridge University Press. BOURDIEU, PIERRE (1985): Social Spaces and the Genesis of the Groups. Theory and Society (14).
25
konyv.qxd
2007.10.20.
16:53
Page 26
BRUBAKER, ROGERS (1996): Nationalism reframed. Cambridge University Press. BRUBAKER, ROGERS (2001): Csoportok nélküli identitás. Beszélõ (III/6), 7–8. CSEPELI GYÖRGY (1992): Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég. ERIKSON, ERIK (1964): Insight and resposability. New York: Norton. HUTNIK, NIMMI (1991): Ethnic Minority Identity. Oxford: Clarendon Press. KYMLICKA, WILL (1995): Multicultural citizenship. Oxford: University Press. LEWIN, KURT (1952): Group Decision and Social Change. In G. Swanson – T. Newcomb – E. Hartley (szerk.): Readings in Social Psychology. New York: Henry Holt. SMITH, A. (1991): National Identity. London: Penguin. TAIFEL, HENRI (1978): The Social Psychology of Minorities. London: M. Right Group. VERES VALÉR (2000): Az erdélyi magyarok és románok közösségi identitása a társadalmi struktúra tükrében. Szociológiai Szemle (4), 57–87.
26
