VERASZTÓ ANTAL AKIKKEL AZ ÉLET TÖRTÉNIK A következő történet szereplői közül példaként egy olyan helybéli embert állíthatunk, akit a neve miatt mindenki Bokor Mihálynak szólított, és akiről semmi rosszat nem tudtak mondani, akik ismerték. Családjával, a Határ-házsoron lakott, ahol félig-meddig már a természet volt az úr. Szerette ezt a maga választotta helyet ahol, ha nem is lehetett újrateremteni a régmúlt időket, de könnyebb volt álmodozni róla, és elhitetni magával, hogy itt végre ura lehet a maga életének. Azokban, akik első ízben jártak ezen a környéken, a pár nélkül maradt utcasor olyan érzetet keltett mintha ezek a házak, csak hétvégére menekültek volna ide, a városból egy kis szabad levegőt szívni. Arról nem is beszélve, hogy a mézhez való anyag is itt volt szétszórva a házak körül a nagy anyatermészetben, ahol ősidők óta a méhek dolga, volt, hogy a megnyílt virágok kelyhéből kiszívják a virágport és mézet készítsenek belőle. Mivel Bokor Mihály a méheknek ezt a mindenki által tudott ősi mesterségét közelebbről is meg kívánta tapasztalni, ezért saját „bogarakat”tartott a kertjében. Az élet arra tanította, hogy az embernek nemcsak, azt kell csinálnia amit, szeret, hanem azt is, amire képes, különösen akkor, ha még hasznot is remélhet belőle. Az itt lakók azt is a természet ajándékának tekintették, hogy ablakaikból egy erdős részre nyílt kilátásuk, amely a házaiktól mindössze pár száz lépésnyire nyújtózkodott bele a látóhatárba. Kis fantáziával, azt is el lehetett képzelni róla, hogy tulajdonképpen ez egy titkokat rejtő nagy erdő, amely kicsinek álcázza magát. Akik már jártak a sűrűjében azok meglehetős terjedelmű erdőről számoltak be, amelynek mindenképpen érdemesnek látszott szemmel tartani a környékét. Ezért az utcasoron lakókhoz hasonlóan Bokor Mihály is nehéz tekintettel nézett arra az idegenre, aki az erdőből lépett ki az Isten ege alá, mert az ilyen emberről feltételezhető volt, hogy tudja, hogyan lehet elrejtőzni az erdő sűrűjében. Bokor Mihály egyébként nem volt befelé forduló alkat, minden vonzotta, ami az életben jónak vagy élményt ígérőnek mutatkozott. Az alföldi síkságot, amely túl nagynak tűnt körülötte ugyanúgy szívhez nőtten szerette, mint az erdőt. Ezért is csatlakozott a helybéli vadászkompániához. A társaság olyan emberekből verbuválódott össze, akiket nem csak a vadászat lehetősége, hanem a természet szeretete csábított ki erdőre, mezőre. Akik a bokrok homályában bújócskázó kis őszi szeleket éppúgy észrevették, mint a vackából ugrasztott nyulat. A társaság első számú törvényét pedig, hogy a puska felemelése, a vadász saját felelőssége híven megtartották. Ha vadászat volt készülőben, akkor mindegy, hogy milyen elképzelhető okból, így vagy 1
úgy, de Bokor Mihálynak is feltétlenül indokolttá vált a jelenléte. A kitűzött időpontot megelőző estén mintha nem is a felesége, de a nyugtalanság vetett volna neki ágyat. Nem csoda, mivel a vadászat minden esetben élményt és izgalommal teli eseményt szokott jelenteni a résztvevők számára. Ami akár azzal is kezdődhetett, hogy: hol hát a vad? Bárhol, és sehol. Cserkelés közben már párszáz méter után az is ki szokott derülni, mi a különbség a tapasztalat és a tapasztalatlanság között. Mivel tudnivaló, hogy még a bozótos száraz tájon is, minden másodpercben zsákmány kínálkozhat. Ha valamelyik vadász eltévedt az erdőben arra az figyelmeztette, hogy az ösvény, amit választott kezdte ismételni önmagát. Mert a kudarcélmény is élmény, például amikor az egész erdőben nem találnak mást csak árnyékot, holott vadas területnek tudták. Pedig a lépéseikre is mindvégig vigyáztak nehogy zajt keltsenek. A környék puskátlan népessége általában annyit észlelt az egész vadászidényből; hogy ha ősz tájt lövéseket hallottak, akkor tudták, a vadászok megkezdték hétvégi hadműveletüket a környék vadvilágának maradványai ellen. * Bokor Mihály ritkán ment el este hazulról; mivel nappal keményen dolgozott, de ha a vadász összejövetel volt, arról ő sem tarthatta magát távol. Mindössze évi két ilyen összeröffenésről volt szó, ahol nem karót nyelt beszélgetést folytattak, hanem megerőltetés nélkül adták önmagukat. Nem asszonymódi szerint, folyt a szó, mert a fehérnépek ugye leginkább azokról szoktak beszélgetni, akik éppen nincsenek jelen. Ilyenkor történeteket elevenítettek fel. A hol eltűnő, hol meg előbukkanó vadakról, vadászdrámákról, miegyebekről. Ezekben a történetekben az igazságnak nem mindig jutott főszerep, de azért igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha a mondott esemény a valóságban is szóról-szóra megtörtént volna. A történetmesélésnek minden alkalommal akadt főszereplője, leginkább a legöregebb leg-többet látott, sokat hallott vadász. A szóba jövő összejövetelen kora miatt Fehér Jánost a bikákkal bánt embert jogosították fel az első történetre. Erre az alkalomra az asztalfő meg, egy hasas boroskancsó illette meg, amiből miután teletöltötte a poharát és egy hajtásra kiitta, a rend kedvéért megjegyezte „csak megkóstoltam.” Aztán mesélni kezdett arról, hogy a fák éppen sárgászöldbe öltöztették a leveleiket, amikor mondandója megtörtént. Az időt szállító szél meg az erdőben ébresztgette a csendet. Egyszóval, lassanként beköszöntött az ősz, meg a fácánozás ideje. Ekkor történt meg velünk a dolog! Jelentette ki nyomatékkal Fehér János. A szezon kezdetének első vadászata volt így csak konyhára vadásztunk, mindenki két fácánt lőhetett kóstolónak. Mikor mindenkinek meg-volt a feja2
dagja kezdtünk hazafelé ballagni ilyenkor az okos ember már a legrövidebb utat választja. Ezúttal is majdnem így történt, de amelyikünk elöl ment útirányt téveszthetett, mert egyszer csak mintha a földből nőtt volna ki elénk ott álltunk a „Sánta Kacsáról” elnevezett kocsma előtt. De az eset még a kocsmába való belépésünk előtt történt meg velünk. Van ennek már egynéhány éve, de a fülem úgy emlékszik rá mintha ma hallaná. „Ugyan aggyík már egy fácánt, kérte az utunkba álló fiatal cigányasszony megmutatom érte a p….at.” az ajánlatot követő hirtelen beálló csendben, az általunk síkos szájúnak ismert Berta Jóska vadásztársunk adta meg a választ. Ugyan hagyjad, ne mutasd meg, csak mesélj róla, egyébként nincs ajándékozni való fácánunk. A történet tetszett a kompániának hihetőnek is tartották semmi kétség, csak a történés helye és ideje vált gyanússá a hallgatók előtt. Mivel már többüknek is valahonnan ismerősnek tűnt az eset. Sós Pista meg is jegyezte csak úgy módjával megeresztett hangon, biztos maga abban János bátyám. hogy nem kapott fácánt az a fiatalasszony? Mert nekem úgy rémlik mintha egy hasonló esetben kapott volna. Fehér Jánoson látszott, hogy erősen mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát, inkább csapott egyet a kezével maga előtt a levegőbe, mintha legyet hessegetne és csak ennyit mondott; te öcsém még bodzapuskával játszottál, amikor én már vadásztam. Egyelőre ennyiben maradtak. Mivel Sós Pista már letette a garast, nála maradt a szó. Ő a két évvel korábban vele történt szerencsés balesetének történetét idézte fel. Éppen egy ismeretlen madár elnyújtott félelmetes rikoltására figyeltem, —kezdte—, ami az erdő felől hallatszott. Ekkor történt, hogy egy vendégvadász ügyetlen lövése miatt halálos veszedelembe kerültem. A kezemben lévő puskám tusába fúródtak a sörétszemek. Fehér János, a hallottakra nem szólt semmit, csak kétkedően csóválta a fejét. Olyanformán, mint a macska ha, víz ment a fülébe. Csak azt ne mondja János bátyám, hogy egy hasonló balesetben maga már két évvel ezelőtt meghalt, mert akkor eleszem a vizslám elől a vacsoráját, fakadt ki Sós Pista. Fehér János most, is mint mindig, ha nehezen megválaszolható kérdéssel találta magát szembe, a pohárhoz fordult tanácsért. Miután az ürült pohár alja az asztalhoz koccant csak ennyit mondott: ha én végig akarnám mesélni, ami velem történt életem folyamán, még egy váltás túlélésre lenne szükségem… A halk szavú Deák Imre, csak mosolygott a kialakult párbeszéden. Ő maga a fiatalabb generációhoz tartozott épphogy elérte a krisztusi kort. A jó vadászok közt volt számon tartva, de valamiképp mégis a bográcsban való főzési tudományával vívta ki társai elismerését. A mostani vadnyúlpaprikás alá is ő rakta a vacsorafőző tüzet, amely már önmagában a pompás ízek reményét keltette társaiban. 3
Az asztalra került ételből ezúttal is mindenki jóízűen csalatkozás nélkül falatozott, kivéve Fehér Jánost, de ezt a társaság már megszokta. Évekkel ezelőtt egyszer már feltették neki a kérdést miért nem eszik? Meg is válaszolta, miért, miért, ha egyszer undorodom a vadhústól. Deák Imre szakácstudományához —maga árulta el—, egy több száz éve leírt vadnyúlpecsenye recept is tartozott, amelyen a saját fűszerezési ötleteivel még dúsított kicsit. Ennek a fogásnak az igazi titka az, hogy többnapos pácolás után a kisütött hús, amikor asztalra kerül, már a tányéron szétomlik, mivel a csont akkorra már kikívánkozik belőle. Ez ilyen adag, ami mellé akár öt, hat, ehetnék ember is leülhet. De vajon, hányan kelnek fel mellőle, kockáztatta meg évődésnek szánt kérdését Sós Pista. Igaz lenne az Imre, hogy előfordult már, olyan eset, hogy a lakomázók közül a gyöngébb gyomrúaknak napokba tellet, mire felépültek? Csak néha, csak néha, jött meg a válasz valahonnan Deák Imre bajusza alól. A hallgatóság között akadt, aki megborosodott kicsit és ezért elvesztette a figyelés fonalát vagy talán belebóbiskolt a történetbe ezért felriadva csak annyit mondott: na, na! Okos ember nem törekszik a vesztébe. Ez már a hallgatagságáról ismert Csapó Ferenc szavakra bízott véleménye volt, aki ezúttal is naplementig csendben üldögélt az asztal mellett, pedig nem volt ábrándozó természet. A mezei ösvények lelkes taposója inkább. A Szent László nevét viselő társaságnak pedig nem utolsó, puskaforgatója, aki mégis Rigó nevű magyar vizslájáról híresült el a társaságban nem a lövőtudományáról. Pedig Csapó Ferenc az éber ösztönnel megáldott fácánokat, amelyek a legkisebb zajütésre úgy vágták fel magukat a levegőbe, mint a puskagolyó szinte kapásból térítgette vissza a földre. Rigó nevű vizslája meg hatalmas iramú kutyafuttában vetette rá magát a zsákmányra és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, nagy pofaharapásokkal nekiállt kopasztani az elejtett fácánt. Csapó Ferenc maga is kénytelen volt a tetthelyre futni ahol vizslája maréknyi tollal a pofájában farkcsóválva várt gazdája dicséretére. Később aztán —csak az Isten tudhatja, ha számon tartotta—, hogy miért, de a Rigó nem csak a gazdája, de bármelyik vadász által elejtett fácánra is hasonlóképpen rávetette magát. Mivel a társaság egyik tagja sem kívánt szégyenszemre pucérra vetkőztetett madarat hazavinni, így Rigó kutyát közös akarattal eltiltották a vadászaton való közreműködéstől. A történet végén Bokor Mihály koppantott poharával az asztalra, amivel jelezni kívánta, hogy ő is szót kér. Még mielőtt a beszélgetésbe belefáradnánk —kezdte mondandóját—, azért ne feledjük el, hogy mindnyájunkat ért szerencse is ebben az évadban, erre igyunk most, meg egymás egészségére. Úgy van, igyunk! Helyeseltek a többiek. És összekoccintották poharaikat. 4
Bokor Mihálynak koccintgatás közben régholt apjának szavai jutottak eszébe, aki egyszer azt találta mondani egy ünnepi alkalomkor, hogy ha az emberek isznak, akkor kezdik érezni, hogy nagyobbak a semminél. Bokor Mihály nem akarta továbbgondolni ezt a megállapítást, most nem! Erre egy szokatlan belső hang is figyelmeztette. Az emlék hatására a szíve helyén mintha, faltörő kosok kezdtek volna dübörögni… Végül öreg Fehér János, mondta ki a szentenciát: Jól eltelt az idő, ránk is esteledett, bontsunk bandát cimborák, térjünk haza aludni. A szarvasünő álmát pedig ma estére bízzuk rá Bokor Mihályra.
5
