Velünk élő történelem

Dr. Bartalis Imre

Velünk élő történelem

Székesfehérvár 2007.

© Minden jog fenntartva dr. Bartalis Imre és örökösei részére Dr. Bartalis Imre írásai számos lapban, antológiában jelentek meg. Önálló kötetei: Paraszti huncutságok, avagy egy állatorvos naplótöredékei (1996, 1997, 1998) Későn jöttél mama : Egy állatorvos családregénye, 1-2. kötet (1999) Üzenet a harmadik évezred emberének (2002, 2003) Ne hagyd abba apa (2005) Mindig az igazat, csakis az igazat (2005) Velünk élő történelem (2007) Válogatta, gondozta, szerkesztette: Dr. Bartalis Imre Felelős kiadó: Dr. Móré Attila igazgató Felelős vezető: Gesztesi Béla marketing igazgató Nyomdai előkészítés: Szabó Anita Nyomdai kivitelezés: Kasza Zsolt Első kiadás ISBN Kiadja az Alpha-Vet Állatgyógyászati Kft., Székesfehérvár ügyvezető igazgató Dr. Móré Attila Székesfehérvár, 2007.

Köszönettel tartozom mindazoknak,akik a könyvem megjelenését elősegítették: Dr. Móré Attila Alpha-Vet Kft ügyvezető igazgatójának anyagi támogatásáért és a könyv kiadásáért. Dr. Mile Sándor Magyar Állatorvosi Kamara Kft elnökének és Dr. Bujdosó Géza Békés megyei Kamara elnökének a Kamarai Lapok anyagának felhasználásáért. Orbán Éva Egyetemi Könyvtárunk igazgató helyettesének a lektorálásáért, és a könyv belső átrendezéséért. Dr. Kováts Jenő címzetes egyetemei tanár, ig. főállatorvosnak a könyvet bemutató előszaváért. Dr. Karasszon Dénes címzetes egyetemi tanár, az Orvostörténeti Társaság ny. elnökének az Epilógusért. Gesztesi Béla marketing igazgatónak a könyv nyomdai előkészítéséért és a könyv kivitelezéséért. Utoljára, de nem utolsó sorban keresztfiamnak Andrónyi Miklós építőmérnöknek a borítólapok megtervezéséért és kivitelezéséért, és mindazoknak akik a kéziratot nyomdakész állapotba helyezték, a nyomdai munkákban közreműködtek és az egészet ilyen brilliáns kivitelezésben közkinccsé tették.

Könyvemet ajánlom két fiamnak: Tamásnak és Andrásnak

Tartalom ELŐSZÓ ................................................................................................................................. 15 BEVEZETÉS ..........................................................................................................................17 SZAKMAI KÖZÉLET (Szakmapolitika, társas élet, könyvek, megemlékezések) ................... 19 Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya ................................................... 21 Beszámoló a földművelésügyi miniszter és a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöksége között 1990. április 13-án lezajlott szakmai beszélgetésről .................................. 24 A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke a megyei kamarák [képzésseltovábbképzéssel kapcsolatos] előterjesztését az alábbiakban összegezte ........................... 25 Hírek - közlemények ............................................................................................................... 28 Veszprém megyei munkatervi javaslat 1993. évre ................................................................. 30 Veszprém megyei állatorvosok Hargita megyében ................................................................ 32 Törvény az állatorvoslásról ..................................................................................................... 34 Mindannyiónk felelőssége ...................................................................................................... 35 Tíz éves a Magyar Állatorvosi Kamara ................................................................................... 37 Javaslat a Mócsy-emlékérem odaítélésére ............................................................................ 39 Akik „csak” dolgoznak!............................................................................................................ 41 A pátria megörökítői : Állatorvosok kiállítása Tapolcán........................................................... 42 Akire tisztelettel emlékezünk! - Dr. Mócsy János ................................................................... 43 Ünnepélyes tanácskozás Veszprémben................................................................................. 45 Csődben van-e az állategészségügy? Beszélgetés dr. Bótor Attilával .................................. 47 Jubileumi emlékülés ............................................................................................................... 49 Szeressük a nyugdíjasainkat .................................................................................................. 54 Nagyobb megbecsülést az állategészségügynek!.................................................................. 55 Szenior klub az egyetemen .................................................................................................... 56 Becsüljük meg öregeinket! ..................................................................................................... 57 Hősök napi megemlékezés az Állatorvostudományi Egyetemen ........................................... 59

Egy késői laudáció................................................................................................................. 61 A Tolnay Sándor-díj 1997. évi kitüntetettjei............................................................................ 63 Egy tudós, aki nem kellett hazájának .................................................................................... 65 Hősök napi megemlékezés az egyetemen ............................................................................ 67 Könyvismertetés Szerb Imre: „… együtt vadászni” ............................................................... 69 A Bödecs Lajos-emlékérem első kitüntetettje ........................................................................ 70 Egyetemi hírek : Emlékezés dr. Urbányi Lászlóra és dr. Marek Józsefre.............................. 72 Részlet az állatorvosbálok történtéből ................................................................................... 74 Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban........................................................................ 75 Megifjodott nyugdíjasok! ........................................................................................................ 77 Büszkék lehetünk az állat-egészségügyi munkák színvonalára ............................................ 78 Magyar állatorvosok a nyugati hadszíntéren ......................................................................... 80 Állatorvosi Rotary találkozó Baján ......................................................................................... 82 Megyei továbbképzés Sopronban ......................................................................................... 83 Nyomorgó állatorvosözvegyek .............................................................................................. 84 Könyvismertetés Dr. Bodrossy Leo: A Balaton regénye ........................................................ 85 Emléktábla-elhelyezés a Központi Könyvtár északi falán ..................................................... 86 Dr. Zimmermann Ágoston emlékülés Móron ......................................................................... 89 Könyvismertetés Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I-II. .................. 91 Elhunyt Dr. Kovács Jenő, az állatorvosi gyógyszertan professzora ...................................... 93 Nekrológ : Dr. Andrónyi Andor ............................................................................................... 95 Búcsú dr. Berki Istvántól ........................................................................................................ 96 Dr. Bödecs Lajosra emlékezünk ............................................................................................ 97 Elhunyt Dr. Landy László ....................................................................................................... 99 ÁLLATORVOSOK ARCKÉPCSARNOKA ............................................................................ 101 Dr. Bokori József professzor úr 70 éves .............................................................................. 103 Beszélgetés dr. Tanyi Jánossal ........................................................................................... 106 Bokori professzor úr laudációja ........................................................................................... 108

Az önzetlen szakember Visszapillantás életpályámra Dr. Szabó István ............................... 111 Dr. Szabó István kitüntetése .................................................................................................. 114 Ne hagyjuk magunkat megöregedni! Dr. Holló Ferenc ......................................................... 117 Akinek a munka jelenti a pihenést! Dr. Kováts Jenő.............................................................. 119 Visszaveszek a tempóból, de nem hagyom abba! Dr. Kováts Jenő ......................................121 A kamara szervezésének megszállottja Dr. Szabó Tamás ....................................................123 Köszönöm a sok jót, mit tőled kaptam! Dr. Lami Gyula .........................................................126 Az iskolát teremtő akadémikus Dr. Kovács Ferenc ...............................................................128 Kovács Ferenc akadémikus 80 éves .....................................................................................130 Ha újra kezdené, ugyanígy csinálná Dr. Kojnok János .........................................................133 A szakma és az irodalom megszállottja Dr. Landy László .....................................................135 Hazánk morális felemelkedéséért dolgozom Dr. Padányi Márius .........................................137 Korát meghazudtoló energiával dolgozik Dr. Padányi Márius ...............................................139 Aki képtelen munka nélkül élni Dr. Héjj László ......................................................................141 Nem tudok elszakadni a lovaktól Dr. Fehér Dezső ................................................................143 A szellemi köldökzsinór nem szakad el soha! Dr. Tamás László ...........................................145 Egy megelégedett, boldog nyugdíjas Dr. Korzenszky László ................................................147 Interjú a kamara főtitkárával Dr. Kökény Gábor.....................................................................149 Egy szerény háttérmunkás Dr. Haraszti János......................................................................152 Ha újra kezdeném, ismét csak állatorvos lennék Dr. Almássy Károly ...................................154 A tanár úr 75 éves! Dr. Kapp Pál ...........................................................................................156 A Tanár úr 80 éves! Dr. Kapp Pál ..........................................................................................158 Dr. Kapp Pál tanár úr kitüntetése...........................................................................................161 Jó kedélye sosem hagyja el Dr. Szent-Iványi Miklós .............................................................162 Igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam Dr. Goóts László .....................................164 Igyekeztem mindenütt helytállni Dr. Kardeván Andor ............................................................167 80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál Dr. Tönkő Pál .......................................................170 Cselédsorból a bitófa árnyékába Dr. Fehér Miklós ................................................................172

Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái közül Dr. Mézes Ödön........................ 174 A szakmának szenteltem az életemet Dr. Katona Ferenc .................................................. 176 Az erős akarat átsegítette minden nehézségen Dr. Szergényi M. Éva .............................. 178 Aki egy teljesen új eljárást honosított meg hazánkban Dr. Mészáros István ...................... 180 Az életében több volt az árnyas, mint a napos oldal Dr. Ujváry István ............................... 183 Aki a tudományok mellett a művészeteknek is hódol Dr. Pethes György........................... 185 Egy gyémántdiplomás vallomásai Dr. Bódai József ........................................................... 187 Egy állatorvos monológja Dr. Karády Sándor ..................................................................... 189 Egy csendes, szerény kutató vallomásai Dr. Surján János ................................................ 191 Egy nemzedék egy nagy múltú iskolában Dr. Simon József .............................................. 193 A szakma megszállottja Dr. Radnai István ......................................................................... 195 Pihenésként a virágaival foglalkozik Dr. Szűcs Aladár ....................................................... 197 Ezt rendelte Isten számunkra Dr. Czéh János ................................................................... 199 Politikai okok miatt távozott az egyetemről Dr. Polner Tibor .............................................. 201 Mindennap küldetéstudattal indul munkába Dr. Nagy Attila ............................................... 203 A szerénység mintaképe Dr. Csapó István ......................................................................... 206 A Kómár dinasztia Dr. Kómár Gyula ................................................................................... 208 Egy mindig mosolygós, segítőkész egyetemi oktató Dr. Somogyvári Kálmán ................... 210 Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt… Dr. Fodor László ........................ 213 A nyugdíjazására tervszerűen készült Dr. Simor Ferenc .................................................... 216 Emlékek, néhány ironikus megjegyzéssel Dr. Koltai László ............................................... 219 Méltó helyre került a kitüntetés Dr. Németh Gyula ............................................................. 222 Újabb akadémikussal lettünk gazdagabbak Dr. Varga János............................................. 224 Az élelmiszer-higiéniai munkák elkötelezettje Dr. Garaczi Imre ......................................... 227 Egy sikeres élet, amely nehezen indult Dr. Berezvai Ferenc ............................................. 229 Mészáros János akadémikus 75 éves................................................................................ 232 Egy szerény egyetemi tanár Dr. Vörös Károly .................................................................... 235 70 éves korában is fiatalos hévvel dolgozik Dr. Tuboly Sándor.......................................... 239

Ő a Dékán Úr! Dr. Solti László..............................................................................................243 Egész életem alakulását a jóistennek köszönhetem Dr. Balogh Árpád................................247 Csendben telnek napjaim Dr. Kotsis István ..........................................................................250 Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam Dr. Horváth Béla..........................252 Sok örömem volt a munkámban Dr. Bezsilla Ernő ...............................................................255 Igyekeztem édesapám bölcs hagyatékára támaszkodni! Dr. Lancz Endre ..........................258 33 éven át volt járási főállatorvos Dr. Lázár István ...............................................................262 Az állat-higiénia elkötelezettje Dr. Szovátay György ............................................................265 Beléptem a kilencvenedik életévembe Dr. Bodrossy Leo.....................................................269 Életemben mindig optimista voltam Dr. Fütty Géza..............................................................272 A védőangyalom mindig velem volt Dr. Portschy Ödön ........................................................275 Állatorvosi munkámat szeretetszolgálatnak tekintettem! Dr. Ulbrecht Sándor .....................278 Élete összefonódott a magyar állatorvosképzéssel Dr. Karsai Ferenc.................................281 Nehéz életem volt, de boldog vagyok Dr. Fadgyas Károly ...................................................285 Őrségváltás a megyei állat-egészségügyi állomás élén Dr. Édes Géza ..............................288 Édesanyámnak köszönhetem, hogy továbbtanulhattam Dr. Tell Vilmos ..............................290 Jelenleg a kedvteléseimnek élek Dr. Nagy Zoltán ................................................................293 Új dékán az Állatorvos-tudományi Karon Dr. Fodor László ..................................................296 Sógorának köszönheti, hogy állatorvos lett Dr. Tarnóczay Miklós ........................................300 Egész életét a magyar honvédelem állat-egészségügyi szolgálatának szentelte Dr. Balás Gyula ..............................................................................303 Édesapja és az aranylelet segítette továbbtanulását Dr. Bagi János ...................................306 Néhány szösszenet a nem közölt szövegrészekből az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovathoz ...................................................................309 Jó igavonó típus vagyok Dr. Günther Miklós ........................................................................311 Negyvenöt év egy tanszéken… Dr. Varga István .................................................................314 Szép és tartalmas volt a pályám és az életem Dr. Köleséri Imre .........................................320 Epizódok egy veterán állatorvos életéből Dr. Csiki Vidor .....................................................323

Állatorvosi tevékenységem és az előzmények… Dr. Sokoray Béla .................................... 327 Cím és rang nélkül Dr. Drovácskó Béla ............................................................................... 330 A Tisza szerelmese vagyok! Dr. Rénes Imre ....................................................................... 332 Vallásos és hazafias nevelésben részesültem! Dr. Drávai Gyula ........................................ 336 Latin-Amerika szerelmese Dr. Túry Ernő............................................................................. 340 Dr. Mészáros M. János, a magyar állatorvosi numizmatika úttörője ................................... 345 Nyolcvanhárom évesen ma is aktívan dolgozik Dr. Steiber László ..................................... 350 Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben és lelkemben Dr. Belle László ........................................................................... 354 Legfontosabb számára a család Dr. Karasszon Dénes....................................................... 359 Mindeddig megsegített az Úr! Dr. Pallaghy Sándor............................................................. 364 Figyelemmel kísérem az állatorvoslás jelenlegi helyzetét Dr. Füzi Gyula ........................... 369 Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat Dr. Koós Hutás Ferenc ............ 373 Búcsú a mikroszkóptól Dr. Vetési Ferenc ............................................................................ 376 Drukkolok az állategészségügy csapatának Dr. Sterczer Dezső ........................................ 385 A szerénység mintaképe Dr. Fenyvesi Máté ....................................................................... 388 Boldog családi légkörben nőttem fel Dr. Molnár Kálmán ..................................................... 391 Több ezer állatorvos és állattartó bízik bennünk Dr. Móré Attila.......................................... 397 Szívesebben dolgozik, mint nyilatkozik Dr. Nagy Béla ........................................................ 401 Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől… Dr. Barócsai György ...................... 404 Kiváló tanáraim voltak… Dr. Kassai Tibor ........................................................................... 410 Ma sem szakadtam el a szakmától Dr. Fehér János ........................................................... 415 A KÉRDEZŐ ........................................................................................................................ 419 Kitüntetett főállatorvos Egy gazdag életút elismerése Dr. Bartalis Imre .............................. 421 A MÁK Szövetségének első elnöke nyugalomba vonult Dr. Bartalis Imre ........................... 422 Bartalis történelmi korképe .................................................................................................. 424 Üzenet a harmadik évezred emberének.............................................................................. 425

Új kötet az állatorvos írótól Különleges ember különös légkörű írásai Bánffy György színművésztől .................................................................................... 427 Bartalis Imre 70 éves ........................................................................................................... 428 Fiatal aranydiplomás Dr. Bartalis Imre ................................................................................ 431 A Magyar Állatorvosi Kamara első elnöke 75 éves ............................................................. 433 Búcsú az “Arcképcsarnoktól”................... ............................................................................ 435 EPILÓGUS .......................................................................................................................... 437 NÉVMUTATÓ ...................................................................................................................... 441

Előszó Gyógyítani nem lehet szeretet és együttérzés nélkül. (Paracelsus) Nem lehet bizonyos fokú meghatódottság nélkül kézbe venni Dr. Bartalis Imre Arcképcsarnokának gyűjteményes kiadását. A számtalan sors, élet és tapasztalat megismerése feltétlenül arra késztet bennünket, hogy fejet hajtsunk a szerző rendkívüli és páratlan munkája előtt, mellyel tudományágunknak nemcsak kiemelkedő személyiségeit, hanem sokszor egyszerű közkatonáit is szerető tapintattal megszólaltatja, és életük értékes tapasztalatait közkinccsé teszi. Ez azért fontos, mert saját szakmánk történelmének a tanulmányozása nemcsak arra való, hogy a különböző összefüggéseket kiderítsük, hanem arra is, hogy a múlt és a jelen viszonyainak az összehasonlításával elősegítsük a kritikai öntudat kialakulását, ítéletet alkothassunk saját helyzetünkről, meghatározzuk az elvárásokat a jövőre vonatkozóan. A ma problémáira adandó válaszok érthetőbbé lesznek, ha azokat a korábbi idők válaszai folytatásának tekintjük. Éppen ezért az egyetlen diszciplína, mely az állatorvoslást mint egészet képviseli, a tudományágunk történelme. Sokszor és sokan élnek abban a hibás felfogásban, hogy minden jó gondolat, minden hasznos eljárás csak a tegnaptól származik, egyes fontos problémák megoldása viszont már holnap esedékes. Ez aláhúzza a tényt, hogy sok kortársunk még mindig azt hiszi, hogy egy mágikus univerzum vesz körül bennünket, éppúgy, mint kőkorszakbeli vagy középkori eleink ezt hitték. Mindenesetre az állatorvoslás történelme több, mint „szellemi torna”. A klinikai megfigyelés és a terápia, de különösképpen az állatbetegségek történelme, adatokat szolgáltat nekünk, melyek helyes alkalmazása tudományágunk mélységeibe mind újabb és újabb betekintést eredményezhet. Ha az állatorvoslás történelmében ezek a kétségkívül előnyös szempontok hiányoznának, messze volna attól, hogy hasznos lehessen. Az Arcképcsarnok eddig bebizonyította, hogy bárki nagyon jó állatorvos lehet anélkül, hogy az állatorvoslás történelmét ismerné, de kétségtelen, hogy ennek ismeretével feltétlenül jobb állatorvossá válik. Az állatorvoslás történelmének a tanulmányozása mindenkinek a hasznára válik. Ennek ismeretében a kezdő állatorvos, ma már egyetemi tanulmányai alapján is, önálló ténykedése kezdetén jelentősen lerövidítheti a „kísérletezés és tévelygés” nehéz időszakát, mely mind neki, mind pedig a beteg állatnak oly fájdalmas lehet. Az állatorvoslás történelmének az ismerete már korábban megmutatja neki, mielőtt hivatásának gyakorlása közben ezt maga is felfedezné, hogy gyógyszerek, vívmányok és irányzatok jönnek és mennek, hogy egy hasznos dolgot máról holnapra egy még jobb a háttérbe szoríthat, hogy olykor pozitív vívmányok is irracionális teóriákból, féligazságokból vagy éppen tiszta empirizmusból nőnek ki. Mindenki, aki felismerte, hogy lesz a ma igazsága a holnap tévedése, öntudatos és kritikai tartást fog felvenni, és jobban felkészül új igazságok elfogadására. Ennek pedig nagy jelentősége van. Ugyanis az állatorvostársadalom egyes tagjai minden időben az oktalan konzervativizmusnak vagy éppen az új divatok 15

iránti irracionális odaadásnak a furcsa keverékét kultiválták. De tudomásul kell venni, csak azok, akik az állatorvosi művészet és tudomány lassú fejlődését követik, csak azok, akik tudják, hogy tudományágunk területén eddig micsoda hihetetlen teljesítmények születtek és még mennyi tennivaló van előttünk, érzékelhetik igazán a jelen eredményeit. Csak azok, akik tudják hány évszázadra, sőt évezredre volt szükség annak a tudásnak a felépítéséhez, melyet ma magától értetődőnek veszünk, ismerhetik meg az állatorvos-tudományt a maga valóságában, tudnak az állatorvosi hivatásban jogos büszkeséget érezni, és ugyanakkor műveléséhez a szükséges alázatot megszerezni. Mindehhez hozzásegít bennünket Dr. Bartalis Imre, az állatorvos történelemben egyedülálló korhű életrajzokat bemutató kötete, amelyet az író nagy szeretettel, sok kutatómunkával és odaadással tár elénk. Szekszárd, 2007. január 26. Dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár

16

Bevezetés Ez a kötet legnagyobb részben az Állatorvosi Kamarai Hírekben megjelent írásaim gyűjteménye. Nem magam szórakozására, vagy könyveim számának szaporítása érdekében szedtem egy csokorba ezeket, hanem az utókor számára szeretném mementóként hagyni. Sajnos az újságok sorsa az enyészet. Egypár írás megmaradt azoknál, akikről szól, a többi a tűz martalékává lesz, esetleg a papírgyűjtők filléres gondjain segít, vagy a szeméttelepeken fejezi be rövid pályafutását. Ami ebben a könyvben olvasható az az állatorvos-történelem egy kis része. Nemcsak nagy professzoraink életéről szól, hanem a hétköznapok közkatonáiról is, akik sokszor szomorú, nehéz életükről vallanak, de a humort sem nélkülözik, amint visszapillantanak a 40-50-60 évvel ezelőtt történt eseményekre. Amikor ezeket a sorokat írom, hirtelen felötlött bennem, hogy az előző négy kötet könyvem is egy letűnt világ állatorvoslással kapcsolatos történeteihez tartoznak, többnyire derűs, ritkán meghökkentő, keserédes, szomorú hangulatot keltve az olvasóban. Azért, hogy a múltunkat megismerjük objektíven, a jelenünket rögzítenünk kell. Minden olyan írástudó, írással foglalkozó személy, aki nem írja le a körülötte történt napi eseményeket, bűnt követ el. A mai nap holnapra már tegnap lesz, azaz a múlt, és a mai nap holnapután már tegnapelőtt lesz, ami már történelem. Hogy a történelmünk hiteles legyen, a mai napot mindenképpen rögzítenünk kell, mert holnapra már másképp látjuk a megtörtént eseményeket, holnaputánra pedig a feledés homályába vesznek. „Verba volant, scripta manent.” A szó elszáll, az írás megmarad. A múlt ismerete nélkül nincsen jelen, és nem építhetjük hitelesen a jövőnket. Egyre nehezebben tudom felkutatni azokat az állatorvosokat, akik még a két világháború között dolgoztak, és végigélték a második világháború borzalmait, a katonáskodást, a hadifogságot és a semmiből való újrakezdést. Szomorú szívvel nyugtáztam, hogy a megkeseredett, az 1910-es és 1920-as években született kollégák helyett már csak gyermekeik válaszoltak, mert eltávoztak közülünk, magukkal víve történelmünket. Igen! Minden embernek van történelme! Érdemes elolvasni ezeket a kedves curriculum vitaeket, mert mindegyikből előcsillan az a gondolat, hogy egy nagy családhoz, az állatorvosok családjához tartoznak, amire mindegyikőjük büszke. Kedves emlékek válnak élő valósággá ezekben az írásokban. Akik írták, azoknak akkor a jelen volt, ma már mindannyiunknak történelem. A mindennapi kis események összessége adja saját történelmünket. Ezekből az egyéni eseményekből alakul ki a vallások, az etnikumok, a művészetek, a népszokások, a szakmák, az embercsoportok története, amely egy nemzet történelmének alapja. Churchill egyszer egyik beszédében azt mondta: „Amelyik nemzetnek nincs legalább 10000 memoárja, annak a történelmét - utólag - bárhogy meg lehet írni.” Ezért fontosak számunkra ezek a kedves életrajzok, hogy az állatorvos-társadalom is hiteles képet adjon a kor valós eseményeiről, segítve ezzel a történészek munkáját. Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban című könyvében az alábbi üzenetet küldi nekünk, amely ma is nagyon aktuális: „Az alkotó jelentősége a mai korban talán nagyobb, mint a tökéletes életű emberé… Legtöbb 17

embernek egyszerűen nincs szeme, amellyel az igazi értékeket meglátná… A művészet kora mindig az a kor, amelyet az eszme elkészül hagyni, vagy már el is hagyott. A fényük vesztett korokban egyedül a művész tiszta vágyódása varázsolja vissza az elszállt eszméket, egyedül ő teheti újra emberivé, testté és közöttünk lakozóvá.” Ezek a sorok sok év távlatából is a ma emberének szólnak. A mi kedves idős kollégáink, művészi, tiszta vágyódással varázsolják elénk az elszállt eszméket, ebben a fényevesztett korban, amikor elénk tárják legtisztább érzelmeiket, legtitkosabb érzéseiket. Így válnak ŐK valóban emberivé, testté és örökké KÖZÖTTÜNK LAKOZÓVÁ.

18

Szakmai közélet Szakmapolitika, társas élet, könyvek, megemlékezések

19

20

Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya A szövetséget létrehozó és ahhoz csatlakozó állatorvosi kamarák saját alapszabályuk alapján a későbbiekben is önállóan működnek. I. 1. A társadalmi szervezet neve: Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége, a továbbiakban Szövetség. 2. A Szövetség jogi személy, melyet az alapítók az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény alapján hoztak létre, az állatorvosi érdekek országos képviseletére. 3. A Szövetség székhelye: Budapest, Landler J. u.2. 4. A Szövetség működési területe: a Magyar Köztársaság. 5. A Szövetséget 1990. január hó 24-én alapították határozatlan időre. 6. A Szövetség a választmány által jóváhagyott alapszabály alapján működik. II. A Szövetség céljai 1. A társult kamarák szakmai, etikai, gazdasági, szociális érdekeinek képviselete és védelme. 2. Az állatorvos-tudomány és a vele kapcsolatos tudományágak oktatásának, művelésének, fejlesztésének, elterjesztésének elősegítése. 3. A kamaráról szóló törvény kezdeményezése abból a célból, hogy az állatorvosokra vonatkozó jogszabályok alkotásában a Szövetség az akaratát érvényesíthesse. 4. Az érvényben lévő és készülő, az állategészségüggyel és az állatorvosi tevékenységgel összefüggő jogszabályok véleményezése és ezek kezdeményezése. III. A Szövetség feladata A Szövetség céljait - tagjai tapasztalataira támaszkodva, javaslatait, kezdeményezéseit felkarolva - egységes fellépéssel valósítsa meg. 1. Tevékenyen vegyen részt az állatorvosképzés, továbbképzés, szakképzés rendszerének és formájának kidolgozásában és ezen tevékenységet véleményezze. 2. Az állatorvosi hivatás etikai normáinak kidolgozása és fejlesztése. Etikai kódex megalkotása. 3. Megfelelő kapcsolattartás állami, társadalmi, gazdasági, nemzetközi szervezetekkel. 4. Szakmai és érdekvédelmi célkitűzések megvalósítása érdekében kellő nyilvánosság biztosítása. IV. A Szövetség tagsága A Szövetség tagja lehet, bármely Magyarországon bejegyzett Állatorvosi Kamara, mely írásban 21

nyilatkozatot tesz, hogy a Szövetség alapszabályát elfogadja. Belépés: Írásban a választmányhoz benyújtott nyilatkozattal történik. A tagsági viszony megszűnik: 1. Írásban benyújtott kilépési nyilatkozattal. 2. A társult kamarák megszűnésével. 3. Törléssel, ha a társult kamara 6 hónapon át a tagdíjat nem fizeti be. V. A Szövetség tagjainak jogai és kötelezettségei 1. A tagok joga és kötelessége a Szövetség munkájában rendszeresen részt venni. 2. Szövetség tagja saját alapszabálya szerint kijelöli képviselőjét a választmányba. 3. A tag kamarák kötelesek a választmány által megszavazott tagdíjat havonta rendszeresen befizetni. VI. A Szövetség szervei A választmány: A választmány által létrehozott és felügyelt bizottságok. 1. A Szövetség végrehajtó és képviseleti szerve a választmány. Tagjai a társult kamarák képviselői. Minden társult kamara egy főt delegálhat. A választmány saját soraiból tisztségviselőket választ: egy elnököt, egy alelnököt. (Az első tisztségviselőket egy évre választja egyszerű nyílt szavazással, egyszerű többséggel.) A tisztségviselőket többségi titkos szavazással három éves ciklusokra választják meg. A választmány ezen kívül egy titkárt választ, azonos feltételekkel, aki valamelyik társult kamara tagja. Tisztségviselőnek ugyanazon személyt csak egymást követő 2 ciklusra lehet megválasztani. 2. A választmány évente legalább 4 alkalommal köteles ülésezni. Ezen túl legalább két társult kamara indítványára a választmányt soron kívül össze kell hívni. A titkár kötelessége a választmányi ülés előtt a választmány tagjait írásban 10 nappal előbb értesíteni, és az értesítésben az ülés elé terjesztett témákat megjelölni, mellékelni a szükséges és lehetséges írásos anyagot (bizottság által kidolgozott javaslatot, társszervektől kapott információkat). 3. A választmányi üléseket az elnök vezeti. A választmányi ülés határozatképes, ha a társult tagok 2/3-a jelen van. 4. A választmány egyszerű szótöbbséggel nyílt szavazással hozza meg határozatát. Minden olyan esetben, amikor a választmány úgy ítéli meg, minősített többséggel hozza meg döntéseit. Egy tag javaslatára is el kell rendelni a titkos szavazást. Szavazategyenlőség 22

esetén az elnök szavazata dönt. A választmány határozata az elnökre, a tisztségviselőkre és a társult kamarákra nézve kötelező. 5. A választmányi határozat a társult kamarák alapszabályaival nem lehet ellentétes. Ilyen esetben vétóemelési joggal élhet a választmányi tag. 6. A határozat után a kisebbségi vélemény fenntartható. A kisebbségben maradottak hat hónap után az ilyen témát kérhetik újra napirendre tűzni. 7. A választmány saját tagjai közt a feladatokat saját hatáskörben osztja fel. 8. A választmányi ülésről jegyzőkönyv készül. VII. A tisztségviselők feladatai 1. Az elnök összehangolja a választmány munkáját, képviseli a Szövetséget a nyilvánosság és bármely illetékes fórum előtt. Az elnök a két választmányi ülés között végzett tevékenységéről köteles beszámolni. Az elnök bármelyik választmányi tagot és a titkárt megbízhatja a Szövetség képviseletével. 2. Az alelnök helyettesíti és segíti az elnököt bármely munkájában. 3. A titkár végzi a Szövetség ügyviteli munkáját, eljár a választmány által megszabott feladatok végrehajtásában, ezen körben képviseli a Szövetséget. Összehívja a választmányi ülést, és ennek zavartalan lebonyolításáért felel, kezeli a Szövetség irattárát, és abba a választmány bármely tagjának betekintést enged. Felügyeli a Szövetség pénzügyeit, és arról a választmánynak folyamatosan beszámol. A titkár a választmányi üléseken tanácskozási joggal vesz részt. 4. A választmány bármely ügyben bizottságot hozhat létre, és szakértőket kérhet fel. Ezek lehetnek állandó és ad hoc bizottságok. A bizottságoknak csak javaslattevő hatáskörük van, nem jogosultak a Szövetség képviseletére. Javaslataikat a választmányi ülésen személyesen terjesztik elő. Szekszárd, 1990. január 24. Dr. Bartalis Imre a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke Kamarai Hírek : A Békés Megyei Állatorvosi Kamara időszakos tájékoztatója, 1990. 1. 1. 8-9.

23

Beszámoló a földművelésügyi miniszter és a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöksége között 1990. április 13-án lezajlott szakmai beszélgetésről

Nagy Ferenc József, földművelésügyi miniszter, bemutatkozó látogatáson fogadta a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnökségét. Dr. Bartalis Imre a Szövetség elnöke köszöntötte a minisztert, majd felajánlotta, hogy minden segítséget megadnak a magyar mezőgazdaság és élelmiszergazdaság további ésszerű fejlesztéséhez. Kihangsúlyozta, hogy az állatorvosok dolgozni és gyógyítani csakis egyféleképpen tudnak, a hippokratészi eskü szigorú betartásával. Kérte a miniszter segítségét, hogy munkájukat a jelenlegi szervezeti felépítés keretei között végezhessék továbbra is. Csak úgy lehet igazán exportképes élelmiszert előállítani és pozíciókat megtartani a környező és a közös piaci országokban, ha az állategészségügy és az élelmezés-egészségügy szoros irányítás alatt dolgozik. A megyei állomási rendszer továbbra is alkalmas arra, hogy az állat-egészségügyi és élelmezés-egészségügyi munkákat megszervezze, koordinálja és ellenőrizze. Ehhez a munkához a személyi és a tárgyi feltételek biztosítottak, és némi módosítással, átcsoportosítással alkalmasak újabb feladatok ellátására is. Fő feladatuknak továbbra is - a gyógyító munka mellett - a járványmegelőzést, a járványvédelmet és az exportképesség megtartását és növelését tekintik. A miniszter örömmel nyugtázta az állatorvosi kamarák képviselőinek aggódását a magyar mezőgazdaság jövőjéért, és kérte, hogy ez a felelősségtudat jellemezze továbbra is munkájukat. Megígérte, hogy minden támogatást megad a magyar állategészségügynek a jobb és korszerűbb munkavégzéshez. Kérte, hogy ez az őszinte párbeszéd jellemezze a kapcsolattartást a minisztériummal továbbra is. A hetven percig tartó eszmecsere meggyőzte a minisztert arról, hogy a magyar mezőgazdaság továbbfejlesztéséhez partnerre talált az állat-egészségügyi dolgozókban, és megígérte a négytagú küldöttségnek, hogy a szervezet minden konstruktív javaslatát örömmel fogadja és támogatja. Kamarai Hírek : A Békés Megyei Állatorvosi Kamara időszakos tájékoztatója, 1990. 1. 1. 10.

24

A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke a megyei kamarák [képzéssel-továbbképzéssel kapcsolatos] előterjesztését az alábbiakban összegezte Dr. Bartalis Imre, a Szövetség elnöke az összesített képzési-továbbképzési véleményt az Állatorvostudományi Egyetem Továbbképzési Osztályára juttatta el 1990. november 20-án. Íme az állatorvosi kar igénye, elképzelése, véleménye: „A kamarák elnökeitől és körzeti, üzemi, valamint kerületi állatorvosoktól is beérkezett véleményeket összesítettem és azt az alábbiakban közlöm, szíves felhasználás céljából. A továbbképzésekkel kapcsolatosan az a) pontra vonatkozólag megoszlanak a vélemények. Zömében helyeslik a b) pontban foglaltakat, amelynek értelmében a megyei kamara szervezésében évente egy alkalommal 3-4 napos bentlakásos továbbképzés történjen. Ezt azzal indokolják, hogy az egész napos továbbképzésen résztvevők intenzíven el tudnak merülni a saját maguk által megszerkesztett és megszervezett közös programok, témák körében, és azt hasznosítani tudják. Fontos a bentlakás azért is, hogy az előadások után esetleg az előadókkal külön-külön csoportok még konzultációkat is tarthatnak, és, amit nagyon sokan fontosnak tartanak, az elmúlt évtizedekben történt bezárkózottságot oldaná a közös együttlét, a baráti megbeszélés. A fehér asztal mellett olyan barátságok szövődhetnek, amelyek a szakma hasznára lennének a jövőben. A helyettesítések könnyen megoldhatók, mivel a megye állatorvosainak 50%-a venne részt az egyik csoport továbbképzésén, a másik 50%-a pedig a következő továbbképzésen. A c) pontra vonatkozólag a válasz egyértelmű volt. Négyévenként történjen az egyetemen kéthetes továbbképzés, vizsga nélkül. Ez a továbbképzés minden gyakorló állatorvosra nézve kötelező lenne, és erről a megjelentek bizonyítványt kapnának. A kéthetes továbbképzésre az egyetem hívná be a kollégákat, a megjelölt témaköröknek megfelelő igények szerint, megfelelő létszámban. Szinte minden egyes közvélemény kutatás által küldött válaszban szerepel, hogy a kéthetes bentlakásos továbbképzésen rendszeresen gyakorlati bemutató is legyen. A gyakorló kollégák nem az egyetem által oktatott tankönyveket óhajtják ezeken a továbbképzéseken ismételten hallani, hanem a tudomány új felfedezéseit és azoknak a gyakorlatba való átültetésének lehetőségeit. Az e) pontban foglaltakkal kapcsolatosan egységes álláspontot nem tudok közölni. Van, aki azt jelezte vissza, hogy az állami alkalmazottaknál az állam, illetve a megye, az üzemi alkalmazásban lévő állatorvosoknál az üzem, a magánállatorvosoknál pedig az egyén finanszírozza a továbbképzés költségeit. Átalakuló mezőgazdaságunkban komoly problémát okoz az, hogy az üzem alkalmazásában lévő állatorvosok továbbképzését egyáltalán figyelembe veszi-e az üzem vezetése. Ugyanakkor a jövőben kialakuló magán-állatorvosi tevékenység lehetővé teszi-e a magánállatorvosoknak, hogy kötelező továbbképzésen, saját költségén vegyenek részt. Ez 25

különösen ellentmondásos akkor, amikor a magánállatorvosoknak fizetése nincs, és a két hét továbbképzésen nemcsak a továbbképzés költségeit kell viselniük, hanem a magángyakorlatból befolyó létfenntartási összeget is elveszítik. építeni.

Zömükben állami költségvetésre gondolnak, amelyet a tárca költségvetésébe be kellene

Az előadók költségét, a lakásköltséget, és az étkezési költséget hozzávetőlegesen, a mindenkori inflációt is figyelembe véve, az egyetem továbbképzési osztályán kellene összeállítani és személyekre lebontani. Így kapnánk egy képet, hogy egy fő kéthetes továbbképzése hozzávetőlegesen mibe kerülne. (Kollégiumi bentlakás, menzai étkeztetés stb.) Ezek után lehetne foglalkozni azzal, hogy mennyit vállal ebből az állam, mennyivel tudna hozzájárulni a kamara, és milyen terheket kell viselniük a továbbképzés résztvevőinek. A f) pontban foglaltakra egyértelműen reagált mindenki. Az állomások, intézetek, és intézmények saját kereteiken belül is tartsák meg aktuális igazgatási problémáikkal foglalkozó értekezleteiket. A szakállatorvos-képzéssel kapcsolatos kérdésekre érdekes, tanulságos válaszok jöttek. A szakállatorvos-képzésben csak olyan kolléga vehessen részt, aki legalább 3 vagy 5 évet eltöltött már a gyakorlatban. A szakállatorvos-képzésre jelentkezők költségeit saját maguknak kell fedezni, de a képesítést az alkalmazó minden körülmények között erkölcsileg és anyagilag ismerje el. Eddig bármelyik kollégának szakállatorvosi képesítése volt, a fizetésében azt sehol nem ismerték el, sőt nagyon sok helyen előfordult, hogy egy szarvasmarha szakállatorvos baromfitelepen, vagy sertéstelepen teljesített szolgálatot, ahol szakirányú képesítését nem tudta hasznosítani. A b) pontra vonatkozóan érdekes, hogy a vélemények majdnem mindenhol találkoztak. Kevesen igénylik az eddigi szokásoknak megfelelő állatfajonkénti szakállatorvosi képzést, azonban a várható változásoknak megfelelően sokan úgy látják jónak, hogy az általános klinikusi, élelmiszer-higiénikus, igazgatási és labor szakállatorvosi képzések fontosak. Ne tölthessen be igazgatási munkakört olyan állatorvos, akinek legalább 5 évi állatorvosi gyakorlata nincs, és nem tette le az igazgatási szakvizsgát. Ez az igazgatási vizsga viselheti a régi tiszti vizsga elnevezést is, a lényege az, hogy az irányító apparátus emberei széleskörű szakismerettel rendelkezzenek az állategészségügy vertikumában, a takarmányozástól az élelmiszernek az asztalra kerüléséig minden területen. A d) pontban foglaltakkal kapcsolatosan zömében úgy foglaltak állást, hogy nincs szükség az élelmiszer-minőségvizsgálattal kapcsolatos képzésre. Az élelmiszer-higiéniai oktatás keretén belül azonban bizonyos kapcsolódó területeket - ahol átfedések vannak - szükséges lenne az egyetemi oktatásba bevenni. Színesítendő a közölt adatokat, néhány kollégának a véleményét szó szerinti másolatban is megküldöm: Dr. Fischer Róbert a Devecseri Állami Gazdaságból a következőt írja: 26

„Minden lehetőséget meg kell ragadni azon tény tudatosítására, hogy a szürkeállományunkat el kell tudni adni szolgáltatás formájában, amiért az ellenszolgáltatást kapjuk. Az állatorvosi szolgáltatás piaci termék - ellenszolgátatást csak jó minőségű szolgáltatásért fognak adni.” Dr. Kalmár Antal, kerületi főállatorvos, Pápa: „A mezőgazdaság várható strukturális változásának függvényében az egyoldalúan specializált állatorvosok iránti kereslet valószínűen csökkenni fog. Feltehetően áttevődik a hangsúly az igazgatási, élelmiszer-higiénikusi és klinikusi szakterületekre. A szakigazgatásban az ún. tiszti vizsga, vagy szakvizsga bevezetése feltétlenül indokolt. A szakmán belül jelentkező szakember-túltermelés, telítettség miatt az oktatói apparátus kapacitásának lekötése inkább a továbbképzésben, mintsem az oktatásban volna célszerű.” Dr. Krajcsovics László, a Csongrád Megyei Állatorvosi Kamara elnöke: „A továbbképzéseket többnyire a szezonon kívüli időszakra kellene tenni, tehát kora tavasz, késő ősz, és a tél folyamára. Az igazgatási és élelmiszer-higiénikusi szakállatorvos-képzés minden körülmények között indokolt, és a költségeit az ebben a munkakörben dolgozók részére az állam finanszírozza.” Dr. Szula József, körzeti állatorvos, Kutas: Hiányolja, hogy az előadások anyagát a hallgatóság nem kapja kézhez. Szükségesnek tartják többen is, hogy minden előadó az előadás anyagát írásosan bocsássa a hallgatóság rendelkezésére. Ezeket az előadási anyagokat, akár meg is vásárolnák a hallgatók. Szükségesnek tart ezen kívül egy a Phylaxia zsebkönyvhöz hasonló, legalább kétévente megjelenő közleményt, amely foglalkozna a gyakorló állatorvosokat érdeklő új kutatási eredményekkel, gyógyszerekkel. Dr. Erős József, körzeti állatorvos, Lábod: Írja, hogy a korábbi években indított nagy létszámú szakállatorvos-képzés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A végzett kollégák szellemileg ugyan sokat profitáltak, de ennek anyagi elismerése nem történt meg, és gyakran más munkaterületekre kerültek. Dr. Paljak János, békésszentandrási állatorvos: Javasolja, hogy az elméleti oktatáshoz megfelelő gyakorlat legyen, könyv álljon rendelkezésre, vagy jegyzet, kiegészítő tananyag, esetleg videokazetta, amely minden időben megvásárolható legyen. Állatorvosi Kamarai Hírek : A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének tájékoztatója, 1991. 2. 1. 2-3.

27

Hírek - közlemények A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara választmánya 1991. április 16-án ülést tartott. Dr. Sebestyén István igazgatóhelyettes főállatorvos nyugdíjba vonulása alkalmával megköszönte eddigi tevékenységét, majd javaslatot tett az új igazgatóhelyettes főállatorvos kinevezésére. A választmány egyhangúlag Dr. Landy Tamás megyei szakállatorvos kinevezésére tett javaslatot. Ezután megtárgyalta a megyében végrehajtandó állatorvos-létszámcsökkentést, amelyről a következő határozatot hozta: „A körzeti állatorvosok központi intézkedésre történt létszámleépítésével a választmány nem ért egyet. A főosztálynak állást kell foglalnia abban, hogy melyek az állami feladatok, és melyek azok a hatósági munkák, amelyeket az állami szolgálatban lévő állatorvosoknak el kell látniuk. Csak a feladatok meghatározása esetén lehet dönteni afelől, hogy hány fő állatorvos szükségeltetik azok megoldásához, illetve végrehajtásához. Semmilyen körülmények között nem értünk egyet azzal, sőt egyértelműen ellenezzük és tiltakozunk az ellen, hogy az állat-egészségügyi szolgálat egészét kizárólag pénzügyi szempontok alapján, szakmai koncepciók nélkül határozzák meg. Az ésszerű átszervezés, a szakmailag megalapozott változtatás végrehajtását támogatjuk.” Ezek után a választmány a megüresedett állásokra pályázók pályázatát bírálta el, és javaslatot tett az állomás igazgatójának a kinevezésére. Végül a magán-állatorvoslásról és az állatorvosi magángyakorlatról megküldött rendelettervezetet vitatta meg és véleményezte, amely véleményt a Kamarák Szövetsége részére megküldte. A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara június hónapban közgyűlést tartott. A közgyűlésre meghívtuk dr. Nádas György elnököt, dr. Fekete Sándor alelnököt és dr. Etter László titkárt. A kamarai közgyűlés titkos szavazással dr. Landy Tamás helyett új választmányi tagot választott. Ezután továbbképzési beszámolót tartott dr. Kégl Tamás, majd a leköszönő dr. Landy Tamás számolt be a megyei kamara pénzügyi helyzetéről. Ezután dr. Nádas György tartott előadást a magán-állatorvoslásról. Ezt az előadást vita követte. Ennek következtében dr. Fekete Sándor az egyetemi képzésről és továbbképzésről tartott előadása egész rövid volt, és dr. Etter László a gyógyszerforgalmazással kapcsolatos előadását meg sem tudta tartani. Tanulságos és előremutató volt a vita, és, úgy érzem, bizonyos mértékig a magánállatorvoslással kapcsolatos állásfoglalásokat helyenként revideálni kell. Ajánlatosnak tartom, hogy a megyei kamarák a közgyűléseikre hívják meg a szövetség vezetőit, hogy a törvénytervezet beadása előtt közös nevezőre jussunk. 28

Feltétlenül azoknak kell dönteni saját sorsukról, akiket érint ez a törvénytervezet, és minden egyes javaslatot meg kell hallgatni, és le kell belőle vonni a következtetést. A szövetség csak így válhat valóban az egész állatorvos-társadalom igazi képviselőjévé. Állatorvosi Kamarai Hírek : A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének tájékoztatója, 1991. 2. 2. 25.

29

Veszprém megyei munkatervi javaslat 1993. évre I.

A megyei kamarára vonatkozó munkaterv: 1. A kamara választmánya négy alkalommal hív össze vezetőségi ülést, de amennyiben rendkívüli eseményt kell megtárgyalni, úgy a választmány külön is összehívható. 2. Közgyűlést évente két alkalommal tartunk, de a közgyűlés határozatának jogkörébe tartozó esetek sürgős megtárgyalása érdekében több alkalommal is összehívható. 3. Kidolgozzuk és a szövetségnek benyújtjuk a hatósági feladatok meghatározására vonatkozó javaslatot. E nélkül nem lehet magán-állatorvosi rendeletet végrehajtani. 4. Részt kívánunk venni az állat-egészségügyi törvénytervezet előkészítésében, a kamarai törvény megalkotásában. 5. A gyakorló állatorvosok véleményének figyelembevételével javaslatot teszünk a hatósági és magángyakorlati díjak megállapítására. (Minimum díjszabás.) 6. Javaslatot teszünk a továbbképzések megoldására. 7. Részt veszünk továbbra is az állatorvosok magángyakorlati tevékenységének elbírálásában. 8. Az érdekvédelmi, érdekképviseleti munkákat az alapszabályzatban és az etikai szabályzatban előírtak szerint látjuk el. 9. Az önkormányzatokkal szoros kapcsolatot alakítunk ki az állat-egészségügyi szolgálat konfliktusmentes, maradéktalan, folyamatos érvényesítése érdekében. 10. Minden lehetséges eszközt felhasználunk az állatorvosi munkanélküliség megelőzésére, illetve minimálisra csökkentésére. 11. Fellépünk az illegális gyógyszerforgalmazással szemben, és megpróbáljuk az állatorvosokat kedvezményes áron gyógyszerhez juttatni. (Közvetlen gyári ellátás.) 12. Korrekt együttműködést kívánunk fenntartani az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomással, és annak vezetőivel. 13. A megyei kamara költségvetéséről és pénzügyi gazdálkodásáról a közgyűlés jóváhagyásával döntünk, a pénzügyi szabályzat alapján. 14. A kamara tagjai részére továbbra is ingyen bocsátjuk rendelkezésre az Állatorvosi Kamrai Híreket. 15. A kamara továbbképzési bizottsága ebben az évben is kikéri tagságának a véleményét, hogy milyen témakörökből és kinek az előadásában szeretnének továbbképzésen részt venni. 16. Minden feladatunk elvégzésében messzemenőleg kikérjük tagságunk véleményét, és döntéseinkben, állásfoglalásainkban figyelembe vesszük azt. 17. A romániai magyar állatorvosokkal a szakmai és baráti kapcsolatot továbbra is fenntartjuk. Június hónapban delegáció utazik Hargita megyébe.

30

II.

A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségével kapcsolatos munkaterv: 18.

A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara választmánya és tagsága fenntartja magának azt a jogot, hogy saját alapszabályzatában foglaltak szerint működjön.

19.

Az alapszabályzatban foglaltak nem ellentétesek a szövetség alapszabályzatával.

20.

Tagjainkat továbbra is részletesen informáljuk a szövetség tevékenységéről és a szövetséggel való kapcsolatunkról.

21.

A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara fenntartja magának azt a jogot, hogy tagjainak kérelmét önállóan bírálja el, és fegyelmi ügyeiket saját hatáskörén belül bonyolítsa le.

22.

Fellebbezés esetén, másodfokon a szövetség döntése a mérvadó.

23.

A magángyakorlatot folytató állatorvosok számára a kamarai tagság kötelező.

24.

A kamarai munkákban és szakmai közélet tevékenységben kimagasló eredményt elért kollégák nevét a Szövetség felé felterjesztjük, hogy elismerésben részesítsék őket.

25.

A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara elvárja a szövetségtől, hogy minden döntését a kamarák véleményének kikérésével, illetve annak ismeretében, messzemenőleg az állatorvosok és az állategészségügy érdekeinek figyelembevételével hozza meg.

26.

Elvárjuk, hogy döntéseiről, munkájáról rendszeresen, írásban informálja a kamarát.

27.

A megyei kamara önálló jogi személy, és önállóságát fenntartja, szakmai, gazdasági, továbbképzési, érdekképviseleti, érdekvédelmi, a tudományt támogató és fegyelmi döntésekben egyaránt.

28.

A kamara, amennyiben nem ért egyet a szövetség döntéseivel, azt írásban közölni fogja.

29.

Amennyiben a kamara véleményét a szövetség a választmányi ülésen leszavazza, azt magára nézve kötelezőnek tartja.

30.

A megyei kamara tagsága, amennyiben megalapozottan úgy látja, hogy a szövetség nem képviseli érdekeit, és elszakadt a tagságtól, közgyűlési, kétharmados többségi szavazattal, mint önálló jogi személy, bármikor kiléphet a szövetségből. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 1. 41-42

31

Veszprém megyei állatorvosok Hargita megyében A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara szervezésében június 4-én Hargita megyébe utazott a kamara hét fős küldöttsége, dr. Bótor Attila igazgató vezetésével. A küldöttséget dr. Kendy Csaba, a csíkszeredai igazgatóság igazgatója fogadta. Zsúfolt programunk az alábbi volt. 5-én, 10 órakor fogadott bennünket Doru Vaslavan prefektus, aki jól beszél magyarul is. A kölcsönös köszöntések után reményét fejezte ki, hogy ez a találkozó is erősíti a népeink közötti barátságot. Ezután megtekintettük a csíkszeredai Állat-egészségügyi Állomást és a laboratóriumokat, majd a csíksomlyói kegytemplomban orgonahangversenyt hallgattunk, amelyet külön a részünkre szerveztek. Ebéd után a történelmi határon gyönyörködhettünk a csodálatos tájban. Megnéztük a gyimesbükki új templomot, és részt vettünk Gyimesközéplokon a csángó magyarok által rendezett népünnepélyen. A mise után a lakosság színes népviseletben a művelődési házba vonult, ahol az 1943-ban születetteket, vagyis az 50 éveseket köszöntötték. A számunkra furcsa csupa szív magyarságról tanúskodó műsor végén egy tizenkét éves kislány színészt meghazudtoló módon elszavalta a Szózatot, amely mindegyikünk szeméből könnyet csalt ki. Nagyon szép nap volt. 6-án Marosfőre mentünk, majd megtekintettük a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost. A gyergyószentmiklósi városnézés és ebéd után a szárhelyi Lázár-kastélynak és művészek házának a megtekintése szerepelt a programban. 7-én reggel a Szent Anna-tóhoz mentünk, majd hosszas hegyi gyalogtúra után a torjai Büdös-barlang következett. Ezután igazgatói fogadáson vettünk részt Hernádfürdőn. Este dr. Dáni Sándor fenyvesekkel körülvett nyári lakásán zenés vacsora következett. 8-án Székelyudvarhelyen, dr. Ferenczy Ferenc állatorvos-polgármester fogadott bennünket a városházán. Itt a helyi televíziónak is kellett nyilatkoznunk. A városnézés után megtekintettük Orbán Balázs sírját. Homoródszentbálon a halastavakat néztük meg, amelyeknek a vezetője állatorvos. A halászcsárdában halászlével és hamisítatlan magyar cigányzenével kedveskedtek vendéglátóink. 9-én, Csíkszeredán megtekintettük a mesterséges termékenyítő állomást, ahol az igazgató beszámolt fontos nemesítő tevékenységükről. Bemutatta a Magyarországon vásárolt tenyészállatokat is. A termékenyítő állomásról a Szépvízi-víztározóhoz mentünk, amely Csíkszeredát látja el ivóvízzel. Ugyanitt lovas bemutató, majd közös hintós kirándulás következett. Ebéd után a mádéfalvi emlékművet és a harcfalvi erődtemplomot néztük meg. A zsúfolt programba még befért egy magángazdaság meglátogatása is, ahol az állatok és a takarmány elhelyezése, valamint a gépesítés valóban nyugati színvonalú. Az agrármérnöki képesítéssel rendelkező gazda jövőjét a magángazdaság fejlesztésében látja. Este búcsúvacsora volt Tusnádfürdőn. Megköszöntük a kollégáknak azt a sok szeretetet, ajándékot, magyarságot, amivel ottlétünk alatt elhalmoztak bennünket. Élményekben és lelkiekben gazdagabbak lettünk, és most éreztük igazán, hogy mit jelent 32

a baráti szeretet és az egymásrautaltság. A Hargita megyei és Veszprém megyei állatorvosi, testvéri kapcsolatokat továbbra is fenntartjuk, és szakmai szempontból egymást segítjük. Hazafelé jövet leróttuk kegyeletünket Tamási Áron sírjánál, és megtekintettük Korondot is. A mielőbbi viszontlátás reményében a Kamarai Híreken keresztül is üdvözöljük erdélyi kollégáinkat. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4.3. 36-37.

33

Törvény az állatorvoslásról Az Országgyűlés 1995. október 31-i ülésnapján elfogadta a Magyar Állatorvosi Kamaráról, valamint a magán-állatorvosi tevékenység gyakorlásáról szóló törvénytervezetet. A gazdaságban, a társadalomban és a politikában végbemenő változások már régóta szükségessé tették az állategészségügy rendelkezésinek, az állat-egészségügyi törvénynek az új alapokra helyezését. A megváltozott helyzetben robbanásszerűen nőtt a vállalkozóként bejegyzett magánállatorvosok száma. A gyakorlatban dolgozók területi elosztása is megváltozott. Az elfogadott törvények reális alapot adnak arra, hogy az állategészségügyben olyan szervezettség alakuljon ki, amely a modern piacgazdaságban működőképes, azonos piaci feltételeket biztosít a gyakorlatban dolgozók számára. Emellett biztosítja az állami szolgálat elsődlegességét és függetlenségét. Kérdés, hogy az állomási rendszerben dolgozó, hatósági feladatokat ellátó állatorvosok két alkalommal is csökkentett létszáma elegendő lesz-e a megnövekedett feladatok ellátására? Az Európai Gazdasági Közösséghez való integrálódásunkhoz szükséges személyi, tárgyi feltételeket mindenképpen biztosítani kell, az általuk előírt színvonalon. Az állami szolgálatban dolgozó, jólképzett állatorvosok elvándorlását megelőzendő a fizetéseket is rendezni kellene. Ez állami érdek és feladat, amelyről egy törvény természetesen nem rendelkezhet. Napló (Veszprém), 1996. IV. 11.

34

Mindannyiónk felelőssége Olvasva a Magyar Állatorvosok Lapjának szeptemberi számában dr. Kőházi István igazgató-főállatorvos által megfogalmazott A hatalom árnyai című cikket, valamint az Állatorvosi Kamarai Hírek szeptemberi számában megjelent kollégákhoz írt üzenetét dr. Szabó Tamásnak, a Magyar Állatorvosi Kamarák elnökének a tollából, és dr. Mile Sándor elnökségi tag beszámolóját erőfeszítéseikről a nemzetközi kapcsolatok magas szintű ápolásról, vegyes érzelmek lettek úrrá rajtam. Mindhárom kollégát jól ismerem, és szerencsésnek mondhatom magamat, hogy az utóbbi kettővel négy éven keresztül szoros szakmai és emberi kapcsolatom alakult ki. Mindhárman más aspektusból próbálják megközelíteni az állategészségügy problémáját. Egyben azonban közös az elhatározásuk, hogy elkötelezettjei a szakmának, és minden erejükkel azonban vannak, hogy a változó politikai és gazdasági körülmények között megtartsák eddigi pozícióinkat és növeljék nemzetközi és hazai elismertségünket. Aggódnak, de munkájukban előremutatóak, határozottak. Erre a határozottságra pedig nagy szükség van. Átmeneti időt élünk. A törvények, rendeletek, utasítások szinte naponta változnak. Nekünk pedig ilyen körülmények között kell helytállnunk. Bizonyítják ezt az alábbi nyilatkozatokból, közleményekből idézett mondatok: Dr. Bálint Tibor főosztályvezető: „A szakma joggal elkeseredett. A szolgálat jövője pedig azt, hogy így is, úgy is dolgozni kell, mert ezt a munkát rajtunk kívül senki nem végzi el.” Dr. Kőházi István igazgató-főállatorvos: „Az államot reprezentáló szervezetek tevékenysége azonban még az átlagosnál is jobban befolyásolja az állampolgárok mindennapjainak közérzetét.” Dr. Szabó Tamás, a kamara elnöke: „Most van meg az esély a ma már csak az idősebbek emlékeiben élő egységes, összetartozó állatorvos-társadalom újjáéledésére. Ha ez nekünk most sikerül, akkor az állatorvoslás értelmiségi hivatás marad, amely a magas színvonalú és megbecsült intelligenciához való tartozást jelenti a jövőben az állatorvosnak.” Dr. Mile Sándor, elnökségi tag a hazánkba látogatott Európai Állatorvosok Szövetségének angol képviselőjétől, dr. Howard G. Ress (BVA) elnöktől idéz írásában: „Nagyon fontosnak tartják az állatorvosi munka menedzselését a tévében, rádióban, újságokban. Ezzel adják mindenki tudtára munkánk jelentőségét, fontosságát és hasznosságát.” Majd hozzáfűzi: „Ezen a téren bőséges és halaszthatatlan tennivalónk van. Ez volt az egyik nagy tanulsága az eszmecserének. A másik az állatorvosok nemzetközi méretű példás összetartása - igazi nagycsalád kialakulása.” Mindezen sokszínű és jó szándékú, előremutató, az állategészségügy egységét féltő gondolatok megfogalmazói külön-külön csak szélmalomharcot vívnak elképzeléseik megvalósításában, ha nem tudnak összefogni. Egymás mellett, egymásért kell dolgoznunk az államigazgatásban, a szolgáltatásban, a kutatásban, az oktatásban és az irányításban egyaránt. Azt mondják, hogy pótolhatatlan ember nincs! Felelősségem tudatában mégis kijelentem, hogy az állomások igazgatóinak nagy része Pécstől Szegedig, Nyíregyházától, Egertől Szombathelyig, a fővárostól Veszprémig mindent megtesznek a változó, kritizáló és kritikus világban a szolgálat zökkenőmentes levezényléséért. Ehhez megkapják a kamaráktól a kellő segítséget. 35

Dr. Szabó Tamás már otthon gyermekkorában szívta magába az állategészségügy iránti elkötelezettségét, ami tükröződik a lapunkban megjelent, hozzánk intézett nyilatkozatában is. A főosztályvezető úr két évtizedes közigazgatási gyakorlata garancia arra, hogy a törvények figyelembevételével megtalálja a közös hangot az állategészségügy dolgozóival. A nagyobb probléma számára, hogy mennyire határolja be a földművelésügyi kormányzat az ő mozgásterét. Kevés szó esett a nyilatkozatokban az oktatásról és a kutatásról. Az ifjúság nevelése és felkészítése az életre minden szakmának, mesterségnek, hivatásnak szent kötelessége. A tudományban élenjáró oktatóink, egyetemi tanáraink magas szintű képzést biztosítanak a hallgatóság számára. Az utánpótlás azonban csak úgy fog megfelelni az állat-egészségügyi követelményeknek, ha valamilyen módon kötődik az egyetemhez. Az alma mater, a tápláló anya szerető gondoskodását éppen olyan fontosnak tartom, négy évtizedes gyakorlati tapasztalatom alapján, mint a tudomány magas szintű átadását a leendő kollégák számára. Csak a kettő együtt teszi lehetővé, hogy a diploma megszerzése után örömmel látogassa a leendő állatorvos-társadalom azt az intézményt, ahol öt hosszú évet eltöltött, és ahová kedves emlékei kötik. Bizonyság erre, hogy a szenior klub 60-90 éves tagjai rendszeresen megjelennek az összejöveteleken a szeretett alma mater falai között, mert valami idekötötte annak idején őket. Csak ebben a szellemben lehet egységes állategészségügyet kialakítani és elvárni a jövő generációjától, hogy egymás munkáját megbecsüljék és segítsék. Így válik csak valóra Szabó Tamás azon gondolata, hogy „újjáéled az egységes, összetartozó állatorvos-társadalom, amely a megbecsült intelligenciához való tartozást jelenti a jövőben.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1996. 7. 4. 15-16.

36

Tíz éves a Magyar Állatorvosi Kamara E cím alatt két írást teszünk közzé, melyek közül az első a Magyar Állatorvosi Kamara, akkori nevén a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége első elnökének visszatekintése, míg a második a Magyar Állatorvosi Kamara jelenlegi, sorrendben negyedik elnökének jubileumi, ünnepi megemlékezése. 1989-ben, amikor a totalitárius diktatúra lebontásának körvonalai kezdtek kirajzolódni, az ország több megyéjében és a fővárosban egymás után alakultak a helyi kamarák. Az állatorvostársadalom nagy része igényelte, hogy alulról építkező, civil szerveződés jöjjön létre, amely szervezett formában működve a gyakorlati életben dolgozó kollégákat képviseli a megváltozott társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodva. A helyi szervezetek rövidesen rájöttek, hogy csak úgy tudnak hatékonyan működni, ha országos szervezetet hoznak létre, és egységesen lépnek fel elképzeléseik megvalósítása érdekében. Többszöri előzetes, közös tárgyalás után 1990. január 24-én megalakult Szekszárdon tizenhét kamara vezetőinek részvételével a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége. Hosszú vita után megszületett a kamarai törvényjavaslat - a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosítására tett javaslat -, és a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének alapszabálya. Megtörtént a szövetség vezetőinek megválasztása. A kamarai törvényjavaslat bevezetőjében ez áll: „A társadalom irányításának két alapvető formája, a társadalmi önigazgatás és az államigazgatás, amelyek között kialakult aránytalanságokat meg kell szüntetni, hogy a rendszerváltás beteljesedjen. A társadalmi önigazgatás újonnan kialakítandó rendszerébe illeszkednének be a területi és intézményi önkormányzatok mellett a kamarák mint önkormányzatok. Az előbbieknek és a magyar értelmiségnek a határozott igényét figyelembe véve - és nem utolsósorban a fejlett európai országok gyakorlatának alapján - szükséges egy kamarai törvény megalkotása.” Ezen elvek figyelembevételével próbáltunk elindulni egy új úton. Természetesen az általunk jó szándékkal indított mozgalom sok buktatóval tarkított volt, különösen az első években. Az eredmények ennek ellenére nem maradtak el. A bírósági bejegyzés után az alapszabály, a kamarai törvény, az etikai szabályzat végleges formát öltött. Tárgyaltunk a földművelésügyi miniszterrel, a belügyminiszterrel, a főosztály vezetőivel, az egyetem rektorával, az állomások igazgatóival. Úgy éreztük, hogy a kamarák megtalálták helyüket a társadalomban, és méltó módon képviselik a tagságot. Felvettük a kapcsolatot az orvos-, gyógyszerész- és agrárkamarák vezetőivel, és közös programokat szerveztünk. A posztgraduális képzés területén teljes egyetértés alakult ki az egyetem oktatóival, és igényeinket teljes mértékben kielégítették. Békéscsabán helyi kamarai újságot szerkesztett pár agilis fiatal állatorvos, amelyből országos lap lett. Ezt is, mint annyi mást, hosszas tárgyalás előzte meg az egyetem és a Magyar Állatorvosok Lapjának vezetőivel, illetve főszerkesztőjével. A tagság kérésére megmérettettük megyei vezetőinket titkos szavazat útján. Az állatorvos képzőművészek alkotásaiból országos kiállítás-sorozatot szerveztünk, amelynek nagy sikere volt, hiszen 21 helyen került közönség elé. 37

Felvettük a kapcsolatot először a román állatorvosokkal miniszteriális szinten, majd később a nyugati országok szervezeteivel. Mócsy-emlékérmet alapítottunk, amelyet minden évben a diplomaosztás alkalmával kap meg a kuratórium döntése alapján az arra érdemesnek tartott állatorvos. Az évek során rangja lett a Mócsy-emlékéremnek. A kamara vezetőinek elismerését fémjelzi, hogy több szervezet beválasztotta őket a vezetőségébe, és ott komoly szerepet töltenek be. Ami nehezíti a kamarai munkákat, az az, hogy az elnökök, titkárok és egyéb tisztségviselők továbbra is végzik előző munkahelyükön a mindennapi feladataikat, és emellett szerveznek, rendelkezésre állnak tagságuknak, megpróbálva kielégíteni jogos igényeiket, orvosolni panaszaikat. Az elmúlt tíz év alatt négy elnöke volt a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének. Sorrendben: dr. Bartalis, dr. Nádas György, dr. Varga János, dr. Szabó Tamás, aki jelenleg is az elnöki funkciót tölti be. Nagyon sok nevet lehetne itt még felsorolni, akiknek munkája, segítsége nélkül a szervezet nem lett volna életképes. Nekik most és itt megköszönöm lelkes, odaadó, szakmai és emberi hozzáállásukat, erőfeszítésüket, amelyet a tíz év alatt kifejtettek a kamara megalakulásától mind a mai napig, sokszor a családjuktól rabolva el idejüket. Hogy a jövő mit tartogat számunkra, azt nem tudjuk, de az állategészségügy érdekeit képviselő lelkes kollégák mindig lesznek, akiknek a munkájához kívánok sok sikert, önzetlenséget és kitartást. Jegyezzék meg, hogy „fontosnak lenni kellemes, de kellemesnek lenni még fontosabb”. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 19; 22.

38

Javaslat a Mócsy-emlékérem odaítélésére A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége választmányának megbízásából elkészítettem a Mócsy-emlékérem odaítélésére tett javaslatomat. Az emlékérmeket az alábbiak szerint javaslom odaítélni: 1.

A Mócsy-emlékérmet csak kamarai tag kaphatja meg.

2.

Minden évben 3 db emlékérmet kell átadni.

3.

Az érmekkel pénzbeli juttatás addig nem jár, amíg a fenntartásunk kizárólag a kamarai tagdíjakra támaszkodik.

4.

Minden egyes tagkamara minden évben egy főt javasolhat kitüntetésre. A javaslatnak részletesen tartalmaznia kell a kolléga szakmai felkészültségének, emberi magatartásának, a kamarában végzett munkásságának ismertetését és rövid életrajzát.

5.

A beérkezett javaslatok elbírálására öttagú kuratóriumot kell létrehozni, melynek vezetője a Szövetség mindenkori elnöke.

A kuratórium tagjait a választmány többségi szavazattal delegálja. 6.

A kuratóriumba azok a személyek nem választhatók, akiket a kamarájuk az emlékérem odaítélésére javasolt. A kuratóriumi tagság minden évben egy alkalomra szól, és az elbírálás után automatikusan megszűnik.

7.

A kuratórium döntését köteles a választmány előtt részletesen megindokolni.

8.

Az emlékérmeket ünnepélyes keretek között kell átadni.

9.

Javaslom, hogy a diplomakiosztó ünnepségen az arany-, gyémánt- és vasdiplomák átadása után kerüljön sor az érmek átadására. (Ezt az egyetem rektorával meg kell beszélni és az engedélyét kell kérni.)

10.

Az érem átadásakor névre szóló díszoklevelet kell készíttetni.

11.

Az érmeket a szövetség mindenkori elnöke adja át.

1993. évre javaslom, hogy a 1. pontban foglaltakkal ellentétben dr. Lami Gyula professzor úr is kapjon a 3 érem mellett egy negyediket. Lami professzor úr Mócsy professzor úr legkedvesebb munkatársa volt, a tanszék vezetésének várományosa. Politikai diszkrimináció miatt mellőzték a professzor urat. 39

Ehhez kapcsolódóan szintén javaslom, hogy az első alkalommal a 11. pontban foglaltakkal ellentétben az érmeket dr. Mócsy Mária, a professzor úr lánya adja át. Március végére elkészül az emlékérem, amelyet a professzor úr lányának bemutatok, és az ő hozzájárulása után a kamara választmányi ülésén is közszemlére bocsátom, majd, ha a választmány is elfogadta, akkor sorozatgyártását megrendelem. Javaslom, hogy 30 db emlékérmet készíttessünk. Munkám elvégzésében nagy segítséget nyújtott dr. Kiszler Gyula, a Tolna megyei kamara elnöke. Ezúton is megköszönöm segítségét.

40

Akik „csak” dolgoznak! Furcsa világot élünk! Mindenki panaszkodik, mindenki éhen akar halni és szidja a pár évvel ezelőtt még oly hőn áhított demokráciát. Nem jó a kormány! Nincsenek szakemberek! Mit akarnak a történészek, jogászok orvosok, a suszter maradjon a kaptafánál és ne politizáljon! Milyen hamar felejtünk! Pár évtizeddel ezelőtt 6 elemis emberek kormányoztak. Ők voltak a szakemberek? Megmondták, hogy mit kell tennünk. Most magunkra hagytak bennünket. Ténfergünk a bizonytalanságban! Elfelejtettük, hogy van fejünk és önálló gondolatunk! Talán várjuk ismét a felsőbb utasítást? Nem! Elég volt belőle! Használjuk az agyunkat. Van lehetőség a felemelkedésre, csak először tennünk kell az asztalra, és azután ülhetünk mellé lakmározni, és nem fordítva. Vannak, akik most sem tesznek mást „csak” dolgoznak. Nem hangoskodnak, nem fenyegetőznek sztrájkkal. „Csak” dolgoznak. Mi állatorvosok és állat-egészségügyi dolgozók esküt tettünk arra, hogy minden körülmények között, éjjel-nappal, esőben, hóban, sárban, hivatásunkat teljesítjük. Egyszerű? Igen! Mi „csak” dolgozunk. Az országos átlagbért figyelembe véve az állami szolgálatért bruttó 20.300 forintot kapunk. Az állami szolgálat pedig egyre nehezebb. Az volt a múltban is. Saját gépkocsival, saját műszerekkel, saját védőruhával, két-három hétre távol a családtól, mostoha körülmények között kellett, és kell ma is, esetleges fertőző betegségeket felszámolni. Ez természetes. Erre tettünk esküt. Mi „csak” dolgozunk. Ma is ezt tesszük. A Közös Piachoz való orientáció komoly felelősséget és többletmunkát rakott az állami állat-egészségügyi szolgálat vállára. Egy aprócska hiba, egy kis késedelmes megjelenés a szállításoknál milliós károkat okozhat az államháztartásnak. Arra pedig még gondolni is rossz, ha emiatt megszűnne a kereskedelmi kapcsolat valamelyik partnerrel, mert az már milliárdos kiesést is okozhat. Mi vállaltuk a többletfeladatokat. Mi nem sztrájkolunk, mi nem fenyegetőzünk, mi „csak” dolgozunk. Örülünk annak is, hogy most, augusztus végén, észrevettek bennünket és 8%-os fizetésemelést kapunk május 1-jétől visszamenőleg. Nagyon köszönjük! A tárcán belül volt már szervezet, amely kilátásba helyezte a munkabeszüntetést, és követelésüknek megfelelően 25% béremelést kaptak. Nagyon fontos a munkakörünk. Mi ezt nem tesszük! Bennünket köt az orvosi eskü, és továbbra is „csak” csendben dolgozunk. Bízunk abban, hogy a csendes munkának is meglesz a gyümölcse! Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 60.

41

A pátria megörökítői : Állatorvosok kiállítása Tapolcán Tegnap délután a Tapolcai napok nyitórendezvényeként került sor a Batsányi János Művelődési Központban az állatorvos képzőművészek első országos kiállítása, amelyet az elképzelések szerint ezen túl négyévenként megismételnek. A kilenc művész - dr. Bándy Müller Pál, dr. Bertalan Gábor, dr. Czinkotay Frigyes, dr. Dóka Pál, dr. Ispanovity János, dr. Simon József, dr. Mészáros László, dr. Szappanos Albert, dr. Révész István - tárlatát dr. Nagy Attila, minisztériumi főosztályvezető nyitotta meg. A festmények, grafikák, kisplasztikák, és fotók alkotóiról elmondta, hogy a művészi eszköztárak mesteri alkalmazásával ábrázolják környezetüket, műveik a szűkebb pátria legjellemzőbb karakterjegyeit hordozzák. Valamennyien autodidakta módon fejlesztették képességüket, a festés, az alkotás a napi állatorvosi munka fáradalmait feledtette velük, kikapcsolódást, pihenést jelentett számukra. Ennek ellenére magas szintű művészi munkákat hoztak létre, így természetes, hogy nemzetközi hírű fotóművész és Képzőművészeti Alap tag is található soraikban. A kiállított művek a természet, a vidék szeretetéről árulkodnak. A belső békét közvetítő és különböző technikával készült virágcsendéletek, tájképek, vízparti részletek a múló időben ragadják meg a létezés értelmét. A megörökített lovak és tehenek, az illusztráláshoz tökéletesen kidolgozott rovarrajzok és a színgazdag madárfotók a művészek fogékonyságát, szakmai meghatározottságát tükrözik. Az itt-ott felbukkanó portrék és alakok is különleges érzékenységről vallanak. A megnyitón Zentai Csaba gitáros működött közre. A kiállítás augusztus 27-ig hétköznaponként 14-től 18 óráig tekinthető meg. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 54. A Veszprém Megyei Napló 1993. aug.14-i száma közölte

42

Akire tisztelettel emlékezünk! - Dr. Mócsy János Dr. Mócsy János, Kossuth-díjas akadémikus születésének 100. évfordulójának megünneplésére készül az egész magyar állatorvos-társadalom. Mócsy János 1895. november 30-án, Kalocsán, egy elemi iskolai tanító családjának gyermekeként látta meg a napvilágot. 1918ban kitűnő eredményű állatorvosi diplomát szerez, majd négy éven keresztül Aujeszky professzor úr munkatársa volt. 1922-ben a nagy előd dr. Marek József professzor úr tanársegédjének fogadta a Belgyógyászati Tanszékre. Hosszabb tanulmányút során Európa legjobb egyetemein - a bécsin, a münchenin, a lipcsein, a drezdain, a berlinin és a hannoverin - gyarapította tudását. Rockefeller ösztöndíjasként tíz hónapot dolgozott a hannoveri Állategészségügyi Intézetben. 1929-ben beldiagnosztikai kutatásai alapján egyetemi magántanárrá, 1936-ban egyetemi rendkívüli tanárrá, 1940-ben pedig egyetemi rendes tanárrá nevezték ki. Huszonhat éven át, nyugdíjba vonulásáig vezette a Belgyógyászati Tanszéket és Klinikát, iskolát teremtve maga körül. 1941-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1945-ben rendes tagja lett. Ritka tudományos életteljesítményéért 1951-ben a Magyar Népköztársaság Érdemrend V. fokozatát, 1952-ben Kossuth-díjat, 1961-ben a Munka Vöröszászló Érdemrendet, 1965-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát. 1970-ben Állami-díjat, 1975-ben Magyar Népköztársaság Zászlórend II. Fokozatát kapta. Csodálatos tudományos, oktatói pálya, ami párosult az elmaradhatatlan pedagógiai, mindig jó szándékú nevelőmunkával. Ennek a hallhatatlan tudósnak szeretnék méltóképpen megünnepelni születésének a 100. évfordulóját. Dr. Vörös Károly, belgyógyász professzor úr elnökletével megalakult a Mócsyemlékbizottság. Célunk az, hogy az egyetem kertjében a centenáriumi ünnepségen a többi nagy állatorvos professzorok társaságában méltó helyet kapjon Mócsy professzor úr mellszobra is. A Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöksége, amely már megalapította a Mócsyemlékérmet is, egyhangúlag kamaránként megszavazta, hogy 10-10 ezer forintot fizet be az alapítvány számlájára. Sajnos a bizottság tagjainak minden erőfeszítése ellenére nem sikerült szponzorokat szerezni. Az FM, a Magyar Tudományos Akadémia, az Állatorvostudományi Egyetem anyagi gondjai miatt pillanatnyilag támogatást nem tud nyújtani a szobor elkészítéséhez. Ezért fordulunk most az állatorvos-társadalomhoz anyagi segítségért. Úgy érzem, hogy mi lennénk szegényebbek, és a felnövő állatorvos generáció is, ha a századik évforduló alkalmával a belgyógyászat falán egy emléktáblát tudnánk csak elhelyezni Mócsy professzor úrról. Az adományozók névsorát a Magyar Állatorvosok Lapjában és a kamarai újságban is közölni fogjuk. Érdekességként jegyzem meg, hogy az eddig befizetett pénzek nagy részét a nyugdíjasok küldték. Ez is jelzi azt, hogy mint volt tanítványok szerették és tisztelték a tudóst, a tanítót, az embert.

43

1994. augusztus 31-éig az alábbi befizetések érkeztek: Bolla Kálmán, Zirc Bartalis Imre, Tapolca Fenyvesi Adrianna, Debrecen Bakó István, Derecske Tóth László, Balatonalmádi Sterczer Dezső, Tata Mészáros Andor, Balatonszentlászló Jánosi István, Aba Somogyi Lajos, Szabadbattyán Rónai László, Székesfehérvár Állatorvosi Kamara, Békéscsaba Állatorvosi Kamara, Dunaújváros Kiss Sándor, Makó Állatorvosi Kamara, Szolnok Tanyi János, Debrecen Andrónyi Tibor, Tapolca Állatorvosi Kamara, Zalaegerszeg Virág Ernő, Zalakaros Feczkó Tivadar, Veszprém Szántó Gellért, Pusztaszer Keszthelyi Gábor, Sárkereszt Állatorvosi Kamara, Szeged Bartos Zoltán, Balatontomaj Hollós László, Székesfehérvár Pest Megyei Kamara, Budapest Állatorvosi Kamara, Miskolc Tompos József, Tapolca Állatorvosi Kamara, Pécs

500 Ft 2000 Ft 2000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 2000 Ft 500 Ft 300 Ft 500 Ft 500 Ft 10000 Ft 10000 Ft 500 Ft 10000 Ft 500 Ft 1000 Ft 10000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 1000 Ft 10000 Ft 11500 Ft 500 Ft 10000 Ft

Hálásan köszönjük a nagylelkű támogatásokat, és várjuk a további segítséget a szobor elkészítéséhez, melynek összköltsége a jelenlegi költségvetés szerint 780000 Ft. A Mócsy János emlékbizottság nevében: Állatorvosi Kamarai Hírek, 1994. 5. 4. 67-68.

44

Ünnepélyes tanácskozás Veszprémben Március 23-án ünnepélyes szakmai tanácskozást tartott a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás a Városháza Kossuth-termében. Két köztiszteletnek örvendő állatorvost búcsúztattak nyugdíjba vonulása alkalmával. Dr. Guath Lajost, az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás élelmiszer-higiéniai osztályvezetőjét és dr. Sokoray Bélát, Veszprém város főállatorvosát. Dr. Bótor Attila, igazgató főállatorvos méltatta a főorvosok szakmai életútját. Dr. Guath Lajos 36 éve dolgozik megyénkben. Kezdő állatorvosként a megyei főállatorvos mellett teljesített több éven át szolgálatot, ahol nagy igazgatási gyakorlatra tett szert. Ezután körzeti állatorvosként, majd igazgatóhelyettesként dolgozott, kamatoztatva nagy szakmai tapasztalatát. Az Élelmiszerhigiéniai Osztály megalakulása után annak vezetőjeként dolgozott nyugállományba vonulásáig. Mint tősgyökeres Veszprém megyei munkájával és emberségével is hűen szolgálta szűkebb pátriáját. Dr. Sokoray Béla 35 évi munkaviszony után kezdte meg jól megérdemelt pihenését, melyből 34 évet töltött megyénkben. Először a mesterséges termékenyítésben jeleskedett, majd Szentgálon lett rövid ideig körzeti állatorvos és innen került Veszprémbe. Munkáját közmegelégedésre, kitűnően végezte, szem előtt tartva mindig az állategészségügy érdekeit. A kamarák megalakulása után a megyei titkári pozíciót töltötte be négy éven keresztül, nagy lelkesedéssel. Dr. Bótor Attila igazgató úr mindkét kollégánknak gyönyörű ajkai kristályvázát adott át, amelyen a Magyar Köztársaság és Veszprém város címere jelzi hűségüket a magyar néphez és a megye lakosságához. Ezután a szakszervezet és a kamara vezetői adták át ajándékukat. Dr. Sokoray Bélát az önkormányzat nevében dr. Büki Szilvia, Veszprém város aljegyzője búcsúztatta meleg szavakkal, megköszönve kimagasló szakmai munkáját, együttműködését a város vezetésével. Ezután Dióssy László, a megyei jogú város polgármestere, országgyűlési képviselő Veszprém város arany emlékérmét adta át Sokoray doktornak. Dr. Bótor Attila igazgató úr kihangsúlyozta, hogy sajnos az elmúlt évtizedekben az állatorvosok munkáját nem ismerték el a szakmai vezetésen kívül oly mértékben, mint a más területen dolgozó szakemberekét, ami abban is megnyilvánul, hogy kitüntetett állatorvosaink száma nagyon kevés. Ezt követően dr. Fehérvári Tamás, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezetője tartott előadást. Kihangsúlyozta, hogy a régen várt állat-egészségügyi törvénytervezet végleges formában elkészült. Ennek négy fontos szakasza van: az állat-egészségügyi, a kamarákkal foglalkozó, az élelmiszer-, valamint a takarmány-törvény, amely rögzíti az állatorvosok jövőbeni tevékenységét. A főosztályvezető úr bízik abban, hogy az Országgyűlés rövidesen napirendre tűzi, megvitatja, megszavazza, és törvényerőre emeli a bizottságok által már jóváhagyott törvénytervezet. Ismertette az országos járványos, fertőző állatbetegségek jelenlegi állását. Egyértelműen 45

kijelentette, hogy az országban sertéspestis nincs, de a környező országok járványügyi helyzete aggályos, ezért minden óvintézkedést meg kell tennünk, hogy sertésállományunkat megvédjük a fertőzéstől. A főosztályvezető kifejtette, hogy a jövőben az európai gyakorlatnak megfelelően nálunk is elkülönül a hatósági feladatokat ellátó és a gyógyító tevékenységet folytató, szolgáltató állatorvos munkája. Ennek azonban meg kell teremteni az anyagi hátterét, aminek a kilátásai jelenleg nem kecsegtetnek nagy reményekkel. Pillanatnyilag tehát kénytelenek vagyunk továbbra is igénybe venni a magán állatorvosok hatósági munkáját. Ezután dr. Bótor Attila igazgatási ügyek tárgyalásával fejezte be az ünnepi tanácskozást, megköszönve Fehérvári doktor őszinte hangvételű állat-egészségügyi előadását. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 2. 56-57.

46

Csődben van-e az állategészségügy? Beszélgetés dr. Bótor Attilával - Ez a megfogalmazás kissé erős. Nehéz helyzetben vagyunk, de az államilag meghatározott feladatoknak maradéktalanul eleget tudunk tenni. - nyilatkozza dr. Bótor Attila, a Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgató főállatorvosa. - Paradoxon, de az állatlétszám drasztikus csökkenése ellenére az állami feladatok nőttek és egyre szigorodtak. Az Állomás munkája szerteágazó, mint az a címéből is érzékelhető. A Közös Piachoz való csatlakozás nagy kihívás és komoly követelményrendszer az állategészségügy részére is. Ehhez feltétlenül kellenének jogi szabályozások is. Bízunk abban, hogy a több oldalról megvitatott állat-egészségügyi törvénytervezetet a Kormány rövidesen a Parlament elé terjeszti és jóváhagyás után annak szellemében tudunk dolgozni. Addig is a többszörösen módosított rendeletek szabják meg mozgásterünket. A hatósági munkák ellátásához jelenleg kevesebb állatorvos áll rendelkezésünkre, mint pár évvel ezelőtt. Megkezdődött a gyógyító, vállalkozó állatorvosi munkakör kialakítása, és a hatósági állatorvosi szolgálat szervezése. Ez azt jelenti, hogy a volt körzeti állatorvosok nagy része a hatósági feladatok leválasztása miatt önálló vállalkozóvá válik. Az állatorvosok egy másik része magángyakorlat nélkül kizárólag állami, hatósági feladatokat lát el. Ez a kettéválasztás azonban nem megy máról holnapra, az anyagi, gazdasági nehézségek miatt. Éppen ezért a magán-állatorvosok egy részét jelenleg kénytelenek vagyunk hatósági jogkörrel is megbízni. A jövő útja azonban minden körülmények között a hatósági és a szolgáltató magánszféra teljes szétválasztása. Ennek megvalósításához kell a köztisztviselői törvény mellett az állat-egészségügyi törvény, s a folyamatos, zökkenőmentes működéshez az anyagi fedezet biztosítása. Jelenleg úgy tudjuk ellátni a hatósági munkánkat, hogy létszám-leépítést voltunk kénytelenek végrehajtani, mivel költségvetésünk 11 millió forinttal kevesebb az elmúlt évinél. Feladataink közé tartoznak a fertőző állatbetegségek megelőzésére tett intézkedések, esetleg azok előfordulása esetén a betegségek felszámolása. Különös hangsúlyt kap ezek közül a betegségek közül a zoonózis (állatról emberre terjedő) gyűjtőfogalom alá tartozó betegségek elleni küzdelem. Az élőállat-export biztosítása, valamint feltételeinek megteremtése. Karantén telepek létesítése. Az újonnan építendő állattartó telepek, istállók szakvéleményezése. Az élelmiszert előállító üzemek működési engedélyének kiadása. Az élelmiszert forgalmazó, hűtő, tároló egységek szakhatósági véleménnyel való ellátása. A hulla-megsemmisítők létesítésének engedélyezése, felügyelete. A veszettség elleni védőoltások megszervezése, lebonyolítása. A körjegyzőségek hatáskörébe utalt állat-egészségügyi feladatok (mézelő méhek nyilvántartása, marhalevél-kezelés, hulla-eltakarítás stb.) ellenőrzése. Az élelmiszerek exportjának ellenőrzése. Ezen feladatok ellátásához komoly laboratóriumi háttérrel rendelkezünk, ahol állatorvosok, vegyészmérnökök, technikusok dolgoznak. Regionális élelmiszer-vizsgáló laboratóriumunk felszereltsége világszínvonalú. Ehhez a laboratóriumhoz tartozik ellátás szempontjából GyőrSopron-Moson, Vas, Zala és természetesen Veszprém megye. A beltartalom mellett kémiai, radiológiai, úgynevezett monitoring vizsgálatokat is végzünk. A vizsgálatra küldött talaj, növény, 47

takarmány, élelmiszer és egyéb anyagok vizsgálati eredményei hű képet adnak egy-egy tájegység fertőzöttségéről, vagy a termelő üzemeknél előforduló hiányosságokról. A bakteriológiai, szerológiai, parazitológiai vizsgálatokat külön laboratóriumban végezzük. Nagyon fontosnak tartom a takarmányok vizsgálatát. A rossz beltartalmi értékű, nehézfémsókkal és egyéb kémiai anyagokkal terhelt takarmány az állati szervezetbe jutva kumulálódhat, és ez megjelenhet a húsban, tejben, tojásban, amely veszélyeztetheti az ember egészségét. Éppen ezért tartjuk a kapcsolatot az ÁNTSZ-szel (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat), a Növény és Talajvédelmi Szolgálattal és a Környezetvédelmi Felügyelőséggel. Szükségesnek tartom még megemlíteni a gyógyszerforgalmazást és annak ellenőrzését. Természetes, hogy a felsorolt állat-egészségügyi feladatok mellett még nagyon sok hatósági intézkedés szükséges napi munkánk maradéktalan ellátásához, amely bizony sokszor munkaidején túl is komoly terheket ró a hatósági állatorvosokra. Fejezte be nyilatkozatát dr. Bótor Attila. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 3. 40.

48

Jubileumi emlékülés Az alábbi megemlékezés dr. Mócsy János professzor születésének 100. évfordulójára, 1995. november 30-án, az Állatorvostudományi Egyetemen megrendezett szoboravató ünnepségen hangzott el a professzor úr egyik tanítványától, dr. Bartalis Imre, állat-egészségügyi főtanácsostól. Hölgyeim és Uraim! Kedves Kolléganők és Kollégák! Tisztelt ünneplő Közönség! A magyar állatorvos-társadalom számára nagy ünnep ez a mai. Dr. Mócsy János, állami díjas, akadémikus, egyetemi tanár életútjára emlékezünk születésének századik évfordulója alkalmával. Mint volt hallgatója - mielőtt felidézném negyven év távlatából emlékeimet a professzor úrról, - köszönetet kell mondanom a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének, hogy méltónak tartott erre a megtisztelő és szép feladatra. Dr. Vörös Károly professzor úr, a Belgyógyászati Tanszék vezetője mint késői utód az imént méltatta Mócsy professzor úr tudományos munkásságát. Dr. Lami Gyula professzor úr mint volt munkatárs, a szobor avatása alkalmával fogja ismertetni a professzor úr életútját, nemzetközi elismertségét. Egy életmű azonban úgy egész és úgy érthető, ha több oldalról próbáljuk megközelíteni és megvilágítani azt. Az én tisztem, hogy tartalommal töltsem be azokat a kis hézagokat, amelyeket a professzor urak meghagytak számomra. Még így is marad némi hiányérzetünk, mert szinte semmit sem tudunk Mócsy Jánosról, az édesapáról, a családfőről. Erről csak gyermekei tudnának beszámolni, de ezt az intimitást hagyjuk meg örök emlékként az ő számukra. Egy huszonéves fiatalember, aki minden körülmények között vidéki praktizáló-gyógyító tevékenységet folytató állatorvos akar lenni, nagyon várja azt a pillanatot, mikor klinikai tárgyakat hallgathat. Így voltam magam is a belgyógyászat előadótermében az első óra előtt, amikor némi izgalom vibrált a levegőben. Az előadások előtti szokásos morajlás dermedt csenddé változott, amikor Mócsy professzor úr kíséretével megjelent a terem ajtajában. A hófehér hajú, szigorú tekintetű professzor úr szemüvege fölött végigpásztázta a némán figyelő, vigyázzba meredt társaságot, majd kezével intett, hogy foglaljunk helyet. Még egy kis ideig csendesen szemlélődött, mintha keresne valakit, majd elkezdte előadását. - Önök most eljutottak egy olyan szakterület megismerésének kapujába, amely feltételezi, hogy az anatómiát, az élettant, a biokémiát, a parazitológiát, a gyógyszertant, a takarmányozástant, a kórbonctant, vagyis az eddig tanult tárgyakat magas szinten ismerik és tudják. Amennyiben ezen alaptantárgyaknak nincsenek teljes birtokában, úgy a belgyógyászatot összefüggéseiben soha nem fogják megérteni, és nem tudják megtanulni. - Bizony megilletődve 49

hallgattuk a dörgedelmeket. Mintha észrevette volna szorongásunkat, kedves huncutkás mosoly jelent meg szája szögletében tegeződésre váltott és így folytatta: - Mást vártatok ugye? - az addigi feszültség ezzel oldódott. Mosolyogtunk. A munkás hétköznapokon élmény volt a professzor úr előadásait hallgatni. A belgyógyászat tudománya mellett szinte valamennyi óráján kaptunk valami jó tanácsot, amely az életre készített fel bennünket. Ezeket a nevelő szándékú figyelmeztetéseket olyan komolysággal szőtte bele a tananyagba, mintha ennek a stúdiumnak szerves részét képeznék. Minden alkalommal örömmel nyugtázta, ha humoros történetin mosolyogtunk, vagy hangos nevetésben törtünk ki. Tisztelt ünneplő Közönség! Megpróbálom egy csokorba összefoglalni, de mégis részleteiben ismertetni azokat az értékeket, amelyeket a belgyógyászat tudománya mellett kaptunk a professzor úrtól, amelyek egy életre meghatározták állatorvosi tevékenységünket, magatartásunkat. Majd minden órán hallhattuk a parasztság iránti nagy szeretetét, megbecsülését. Isten után a parasztságnak köszönhetjük a mindennapi kenyerünket. Ők képezik azt az őserőt, amely képes volt ezeréves történelmünk folyamán azt a hazát fenntartani, vérével, szívével, eszével, munkájával szolgálni. - Belőlük fogtok élni, becsüljétek meg őket! - hangoztatta. A másik nagy témakör, amelyet mindig nagy érdeklődéssel hallgattunk, a beteg állat tulajdonosával való társalgási mód volt. Aki keres benneteket és rátok szorul, az mindig segítséget vár tőletek. Bármilyen lelkiállapotban vagytok is, türelemmel hallgassátok végig, ne sértsétek meg önérzetében! Próbáljatok meg mindig a parasztember, az állattartó fejével gondolkozni és az ő gondjait, bánatát beszélgetésetekkel enyhíteni! Ismerni kell a kezeléseknél az állatok valós értékét, és tájékoztatni kell a tulajdonost a várható költségekről, a betegség gyógyulási esélyeiről. Akik segítségért hozzátok fordulnak, soha ne távozzanak tőletek a becsapottság, a csalódottság érzésével. A harmadik nagy témakör az intelligenciával (ma értelmiség) való kapcsolattartás. Felhívta figyelmünket, hogyha vidékre kerülünk a járási főállatorvosnál, a szomszédos körzeti állatorvosoknál, a falu papjánál, jegyzőjénél, tanítójánál tegyük tiszteletünket egy bemutatkozó látogatás erejéig. Amennyiben boldogulni akarunk a saját munkaterületünkön, ez a részünkről elengedhetetlen. Nyomatékosan hangsúlyozta a kollegialitást. Soha ne beszéljetek senki előtt másik kollégáról. Ne szégyelljétek az egymás közötti konzultációt. A közös megbeszélések, szakmai értekezések, a saját tapasztalatok közlése, közreadása, mások véleményének meghallgatása növeli tudásotokat. Elengedhetetlennek tartotta az önképzést, a továbbképzést. Aki kizárólag az egyetemi anyagra fog támaszkodni a gyakorlatban és nem fogja ismerni a legújabb kutatási eredményeket, az elmarad a mesterségben és nagyon gyenge szakmai munkát fog végezni. Szükséges ezért a szaklapok, szakdolgozatok ismerete, az azokban leírtak hasznosítása. Csak így tudtok magas szintű orvosi munkát végezni. 50

Külön nyomatékot adott az állat-egészségügyi szolgálat kifejezésnek. Munkánkat csak úgy tudjuk maradéktalanul és jól elvégezni, ha azt szolgálatnak tekintjük. Szolgálnunk kell a népet, szolgálnunk kell az állat-egészségügyi szabályzatban előírtak szerint az egyetemes állategészségügyet, és ezen keresztül hazánkat, Magyarországot is. Büszke volt magyarságára. Többször hangsúlyozta, hogy a nagy elődök, Hutÿra Ferenc, Azary Ákos, Aujeszky Aladár, Marek József professzorok öregbítették a magyar állatorvosok hírnevét az egész világon. Arról viszont soha nem beszélt, hogy a Manninger-Mócsy járványtan és belgyógyászat tankönyvet több nyelvre lefordították, és szerte a világon sok főiskola és egyetem tankönyvként használja. A természetéből fakadó szerénység ezt nem engedte meg. Sokszor aprónak tűnő nevelési módszerei mellett felhívta figyelmüket az emberségre. - A munkátok során először is embernek kell lenni, másodszor is embernek kell lenni, és harmadszor is embernek kell lenni, de mindemellett nagyon üdvös, ha az állatorvos-tudományt magas szinten művelitek. Elengedhetetlennek tartotta a vidék felemelkedése érdekében, hogy ismeretterjesztő előadásokat tartsunk. - A téli estéken menjetek a falusi iskolákba, művelődési házakba, tanyaközpontokba és a nép nyelvén oktassátok őket, közérthetően! Szeretnek tanulni, isszák a jó szót. A témaválasztástól függően sok hiedelmet eloszlathatunk, sok betegséget megelőzhetünk ezeken a meghitt beszélgetéseken. A vidéki ember sokat dolgozik. Előfordul, hogy az előadás alatt elbóbiskol. Ilyen esetekben mondjatok valami humoros történetet, és a többiek nevetésére az alvók felébrednek, és ismét figyelni tudnak. - Most értettük meg igazán a professzor úr emberi és pedagógiai nagyságát. Ezért anekdotázott nekünk is egy nehéz anyagrész előadása alkalmával, mert észrevette, hogy lankad a hallgatóság figyelme, és ezzel oldotta a fáradtságunkat. Pedagógiai tudását a családi ház örökségeként génjeiben hordozta, mert édesapja vidéki tanító volt. Éppen ezért nemcsak etikára, emberszeretetre, hanem viselkedésmódra, etikettre is oktatott bennünket. Az ötvenes évek derekán, amikor az ifjúság egy része kritikus életszemlélettel felvértezve ült a padsorokban, volt bátorsága óra alatt hibáikra felhívni a figyelmet. „Ne rágd a körmöd, ne piszkáld az orrod, tedd a szád elé a kezed, ha ásítasz, az előadásra ne gyere csizmába, az az istállóba való stb.” Ezeket a megjegyzéseket mindig olyan kedves bájjal közölte, hogy természetesnek vettük. Ezen tulajdonságok birtokában hihetetlen érzékkel teremtett számunkra egy alma matert, egy tápláló anyát, ahova mindig örömmel jövünk vissza. Az állatorvos-társadalom egy nagy család, amely jóban-rosszban együvé tartozik. Az életben bármilyen jellegű problémánk adódik, az alma mater kapui mindig tárva állnak előttünk és szeretettel visszavárnak. említeni.

A hallgatóiba táplált együvé tartozás ékes bizonyításaként pár élő példát szeretnék

Amikor az Állatorvosok Lapjában és a Kamarai Hírekben megjelent a szobor elkészítéséhez segítséget kérő felhívás, a professzor úr volt tanítványai, a létminimumon élő kisnyugdíjas állatorvosok az elsők között küldték el tiszteletük jeléül adományaikat. Bis dat qui cito dat (kétszer ad, ki gyorsan ad). Az együvé tartozás másik élő bizonyítéka a dr. Dózsa István által megszervezett 51

szenior klub működése. Havonta jövünk össze, előre meghatározott programot készítve, egy fillér költségvetés nélkül. Vannak köröttünk kilencvenévesek és ifjú nyugdíjasok. Foglalkozásainkon 50-80 fős létszámmal veszünk részt, többen közülünk több száz kilométert utazva. A mi költségvetésünk a találkozás öröme, a belénk plántált együvé tartozás. A közelmúltban fejeződött be az állatorvos képzőművészek másfél éves országjáró vándorkiállítása. A záró ünnepélyre 250 db meghívót küldtünk el a kollégáknak, az állategészségügy aktív és nyugdíjas prominens képviselőinek. Örömmel nyugtáztam, hogy a nyugdíjas professzor urak közül többen megjelentek, és rajtuk kívül még nagyon sok nyugdíjas állatorvos vett részt az ünnepségen. Az állomások igazgatóinak több mint a fele megjelent, és anyagiakkal is hozzájárultak a kiállítás megrendezésének költségeihez. A megjelentek úgy érezték, hogy közös ünnep ez a kiállítás, mert az állategészségügy a saját értékeit mutatja be, az állatorvos művészeken keresztül. Ez Mócsy professzor úr hagyatéka és ez az üzenete a ma élő és dolgozó állatorvosok számára. Akik a sors kegyeltjeként hallgathatták Mócsy professzor úr sajátosan élvezetes előadásait, nagyon gyakorlatias bemutatóit, részesei lehettek türelmes, segítő szándékú, de az anyagot részleteiben is megkövetelő, igazságos vizsgáztatási módszereinek, mindig hálásan fognak rá visszaemlékezni. Minden megnyilvánulásából az ifjúság szeretete sugárzott. Mócsy professzor úr mély embersége, humánuma, természetes közvetlensége, mindig derűs egyénisége, nagy szakmai tudása örök élmény marad számomra.

Tisztelt ünneplő Közönség!

Most, hogy rövidesen szobor előtt hajtunk fejet, emlékezve dr. Mócsy Jánosra, kötelességemnek tartom, hogy megköszönjem mindazoknak a segítségét, akik részt vettek ebben a két éve indított szervezőmunkában és adományaikkal lehetővé tették ennek a felejthetetlen ünnepségnek a megrendezését. Mindenek előtt hálánkat fejezem ki a nyugdíjas állatorvosok gyors és nagyra értékelhető, szeretetet sugárzó ajándékozásaiért, az egész állatorvos-társadalom adakozó készségéért. Külön köszönetet kell mondanom az Állatorvosi Kamarák Szövetségének és tagkamaráiknak, a Bábolna Rt. vezérigazgatójának, dr. Papócsi Lászlónak, a Pharmavet ügyvezető igazgatójának, dr. Horváth Bélának, az Alapítvány az Állatorvos-tudományért kuratóriumának, a Magyar Parazitológusok Társaságának, a Klinikus Állatorvosok Egyesületének, dr. Draban Ervin állatorvosnak németországi szervező munkájáért, aki nemcsak az ott dolgozó magyar állatorvosok körében gyűjtött nagyobb összeget, hanem az Alsó-Szászországi Állatorvosi Kamarának, a Hannoveri Regionális Pénztárnak, a lipcsei Egyetem Állatorvosi Kar Baráti Körének támogatását is megszervezte a szobor elkészítésének költségeihez. A professzor úrnak pedig még egyszer megköszönöm a magam és a volt tanítványainak nevében, hogy egy életre szóló jó tanáccsal, emberséggel, magyarságtudattal, magas szintű szakmai ismeretekkel látott el bennünket. Mécs László A királyfi három bánata című versének két szakaszával fejezhetem ki legékesebben hálámat, amellyel fejet hajtok az ő nagysága előtt. 52

„Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább rügy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna”. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 4. 10-12.

53

Szeressük a nyugdíjasainkat Szívet melengető írás jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában, az áprilisi szám 245. oldalán, Dózsa István doktor tollából. Az a ragaszkodás az alma materhez és egymáshoz, amely a cikkből kicseng, olyan lelki pluszról tesz tanúbizonyságot, amely a mai világban keveseknek adatik meg. Öt éve működik az egyetem Baráti Körének szenior csoportja, költségvetés nélkül. Büszkén jelentik ki, hogy összejöveteleiken 50-60 nyugdíjas rendszeresen megjelenik, mégpedig messze vidékről is, vállalva az utazás viszontagságait, fáradalmait. A leírt programok, amelyeket megszerveztek, igényességről és sokszínűségről tesznek tanúbizonyságot. Az utolsó bekezdésben apró betűvel, szerényen kérik a segítségünket: „Az állatorvosi hivatali ranglista tetején lévő megyei vezetők, érdekvédelmi képviseletek, állatorvosi kamarák érdeklődésének felkeltésével és aktív segítségükkel ötéves kezdeményezésünk ezután sem szürkülne el, sőt, a jövőben még jobban színesíthetné az állatorvosi közélet tarka palettáját.” Ezért kérem az állatorvos kollégákat, akik rendszeresen írnak vagy publikálnak bármilyen témával kapcsolatosan, hogy írásaikat, novelláikat, karcolataikat, verseiket küldjék el címemre. Szeretném, ha a Baráti Kör szenior csoportjának összejövetelein a szerzők írásaikból felolvasást tartanának, örömet szerezve ezzel szeretett nyugdíjas kollégáinknak. Kérem, hogy a beküldött prózai írások terjedelme 20 percnyi időtartamnál ne legyen hosszabb, hogy egy-egy alkalommal többen is szóhoz jussanak. Ismerek több állatorvost is, aki különféle hangszeren kiválóan játszik. Kérem az ő jelentkezésüket is. A szervezett műsort vagy műsorokat a szenior csoport vezetőivel közösen fogjuk elkészíteni. Bízom abban, hogy Dózsa István doktor cikke nyomán e nemes cél érdekében sok kolléga fog részt venni a műsorok színesebbé tételében.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 3. 50.

54

Nagyobb megbecsülést az állategészségügynek! Tisztelt Szerkesztőség! Minden egyes alkalommal, nagy örömmel tölt el, ha a Magyar Állatorvosok Lapjában, az Állatorvosi Kamarai Hírekben vagy más sajtóorgánumban az állategészségügyet féltő, segítő szándékú írások látnak napvilágot. Különösen nagyra becsülöm dr. Kőházi István igazgató főállatorvos úr által a Magyar Állatorvosok Lapjában már több ízben publikált leveleket, amelyek minden esetben aktuális gondolatokat vetnek fel. Közös gondolatok ezek, és sokakban megfogalmazódtak, már a kamarai törvény előkészítésének időszakában is, amikor sokan próbáltunk bábáskodni, nehogy torzszülött lássa meg a napvilágot. Sajnos, ennél nagyobb horderejű törvények is készülnek úgy, hogy joghézagot hagynak, amely többféle értelmezést és alkalmazást von maga után. Ennek természetes következménye, hogy a megyék között is - a törvény megjelenése után - más-más intézkedések láttak napvilágot. Erről nem a megyei állat-egészségügyi állomások igazgatói tehetnek. Felelős pozícióban lévő államtitkárok, miniszterek magyarázkodnak nyilatkozataik után, hogy amit tegnap közöltek, azt félreértették, mert egészen másképp van. Ebben a politikai, gazdasági átmeneti időszakban a mi pozíciónk megtartása komoly feladat. A sokat emlegetett Európai Unióhoz való csatlakozásnak elengedhetetlen feltétele, hogy az állategészségügy és élelmiszer-ellenőrzés munkája zökkenőmentes legyen, mert kis hibák, félreértések milliárdos károkat okozhatnak az államháztartásnak. Kőházi doktor írja: „Nyilvánvaló, hogy az államra felesküdött köztisztviselők - állatorvosok, tisztek vagy közlegények - nem jobbak, nem rosszabbak az átlagpolgároknál.” Ehhez én hozzáteszem, hogy mindezek ellenére az állat-egészségügyi és állatorvosi munkák közmegelégedésnek és közmegbecsülésnek örvendenek nemzetközi és közkatonai szinten is. Ugyanilyen megbecsülést kell kivívnunk a minisztériumokban is, amelyek kapcsolatban állnak közvetlenül vagy közvetve az állategészségüggyel, hogy a fővárosi, megyei vezetők munkáját, erőfeszítésit is megbecsüljék. Az állami szolgálat egyre összetettebb és egyre nehezebb, amely komoly felelősséget ró az ott dolgozó kollégákra. Amennyiben az erkölcsi és az anyagi megbecsülés a jelenlegi szinten marad, félő, hogy egy negatív kiválasztódás következtében, felelős pozíciókba, állami szolgálatba arra alkalmatlan személyek kerülnek. Ez pedig hátrányosan befolyásolná eddigi jó hírnevünket. Magyar Állatorvosok Lapja, 1996. 51. 11. 703.

55

Szenior klub az egyetemen Az Állatorvostudományi Egyetemen csaknem kétszáz taggal működik egy nagyon aktív szenior klub. Dr. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok doktora szervezésében változatos programok teszik vonzóvá a találkozókat. Az alma materhez ragaszkodó 60 és 90 év közötti nyugdíjasok örömmel jönnek össze a tudományos, szórakoztató, szakmai, gazdaságpolitikai előadásokra, a közös kirándulásokra és üzemlátogatásokra. A régmúlt időszakra való emlékezés, a szakmai kuriózumok felelevenítése, az unokák, dédunokák fényképeinek bemutatása az előadások után kis időre ismét ifjúvá teszik a munkában megrokkant, elfáradt kollégákat. A legutóbbi találkozón két Veszprém megyei kötődésű állatorvos-író szórakoztatta műveivel a szépszámú megjelent hallgatóságot. Dr. Landy László a háború előtt Veszprém megyéhez tartozott enyingi járás főállatorvosa olvasott fel novelláiból. 84 éves kollégánk fia, dr. Landy Tamás a Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatóhelyettese, így az ő kötődése a megyénkhez duplán számít. A második világháborús élmények felelevenítéséről, valós, megtörtént eseményekről szóló, a magyarság élni akarásába vetett hitet tükröző, fordulatos, esztétikailag minden igényt kielégítő írásokat hallhattunk. Ezeknek a novelláknak a tömkelege, amelyek Laci bácsi fiókjában porosodnak, sajnos az enyészeté lesznek, ha valaki vagy valakik nem tudják felvállalni könyv alakban a kiadásukat. Ezek az írások azért érdemelnek figyelmet, mert végigkísérhetjük, hogy mely korokban, miben hittek és miben csalódtak az emberek, s mi életük alkonyán az üzenet, a tanulság a ma élők számára. A másik előadó dr. Kégl Tamás, Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi docens volt. Az ő versei és novellái a mában vagy a közelmúltban játszódnak. Ez koránál fogva természetes is. Megragadó volt az erdélyi magyarságról szóló verse, melynek bevezetőjében Kányádi Sándort idézte. Elmondott verseihez és felolvasott írásihoz az Erdélyben töltött közös kirándulások szolgáltatták az élményanyagot. A lelkiismeret ébredése, az erkölcsi érzékenység, a magyarságtudat jellemezte az értékes műalkotásokat. A szenior klub tagjai várják a folytatást. Milyen jó lenne, ha különféle iskolák, kultúrintézmények, munkahelyek vezetői rádöbbennének arra, hogy milyen sok értékes ember él közöttünk, akik valamilyen formában kötődnek az intézményhez és adni is tudnának valamit a szeretetükből. Ebben a zavarodott világban mindenki igényli jót és a szépet. Napló, 1997. jan. 23.

56

Becsüljük meg öregeinket! Az elmúlt esztendőkben, több ízben is alkalmam nyílott arra, hogy idős állatorvos kollégákkal beszélgessek életükről, munkásságukról, harcaikról. Örömteli érzés volt hallani, hogy milyen lelkesedéssel beszéltek az állategészségügyben eltöltött több évtizedes, eredményekben gazdag, néha buktatókkal tarkított munkáikról. Elfacsarodott a szívem, amikor jelenlegi helyzetükről esett szó. A zömükben létminimumon élő idős nyugdíjasokat nem az anyagi nehézségek aggasztják. Abba már beletörődtek, és Arany János bölcsességével fogalmazva mondják: „Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri.” Sokkal jobban fáj nekik, hogy a szakma elfelejtette őket. Minden új igazgatási, szakmai, kamarai változás iránt érdeklődnek, és okos, megszívlelendő tanácsokat is adnak. Ők voltak azok, akik a két világháború között elkezdték a nagy gazdasági károkat okozó fertőző betegségek leküzdését, az intézkedéseknek a gyakorlati életben való megvalósítását, és az akkori tudományos ismeretek birtokában a megelőzés kidolgozását. A takonykór, a tenyészbénaság, a lépfene, a sercegő üszög, a rosszindulatú vizenyő, a gümőkór, a brucellózis, a sertésorbánc, a májmételykór, a bagócslárva-betegségek ma már csak zaklatott álmainkban jelentkeznek. Mit dolgoztak e betegségek megszüntetése érdekében! Milyen eredményesnek tartották a - ma már elavult - sertéspestis elleni szimultán oltás bevezetését! Lelkesedéssel beszélnek a Magyarországhoz visszacsatolt területekre helyezett kollégák az ott végzendő új állat-egészségügyi feladatok megismeréséről és a tennivalókról. Nem a visszacsatolásról, hanem a szakmáról beszélnek. Ezután jött a világégés. Katonai szolgálat, hadifogság, sok szenvedés, rehabilitáció, a családi ház lebombázása, kifosztása, és újrakezdés a semmiről. Az ötvenes években félelem a járványos betegségek megjelenése miatt, mert a szabotőrök listájára kerülve könnyen börtönbüntetés várt rájuk. Ingyen praxis, 1100 forint fizetés, gyaloglás, kerékpározás, jobb esetben motorozás, esőben, sárban, hóban, rossz utakon. De szó nélkül tették munkájukat, mert szerették, mert hivatásnak tekintették. Ma már zömük nyugdíja elérte, sőt meghaladta a 20000 Ft-ot is. Mégsem ezen keseregnek, hanem azon, hogy keveset tudnak a szakmáról, mert megszakadt a kapcsolat. Már nem ismernek senkit a fiatal vezetők közül, és szégyenérzetük miatt visszahúzódtak kis otthonaikban, mert úgy érzik, hogy feleslegessé váltak. Hiába a pótcselekvés: a kertészkedés, az állattartás, az olvasás, az írás, a fotózás, a festészet, mert szívük mélyén állatorvosok maradtak. Többet szeretnének a mai kollégákról tudni. Úgy érzem, hogy ennek a jogos igénynek a kielégítése a mi feladatunk. Kis átfogalmazással: aki az elődöket nem becsüli, önnönmagát kisebbíti. A lapunkban megjelenő levelezések arról tanúskodnak, hogy a kamara vezetőinek gondolkodása egyre jobban emberközpontúvá vált a sok paragrafus között, ami felbátorított az alábbiak kérésére. 57

A fővárosi, megyei kamarai vezetők az idős állatorvosok részére küldjenek saját költségvetésük terhére az Állatorvosi Kamarai Hírekből egy-egy példányt. Amennyiben úgy gondolják, hogy évente egy alkalommal netalántán egy szál virággal kedveskednének nekik, és egypár jó szó kíséretében tájékoztatnák őket jelenlegi nehéz helyzetünkről, jó szolgálatot tennének az állategészségügynek. Kevesen vannak! Az 1995-ban megjelent Magyar állatorvosok névjegyzéke tüzetes átvizsgálása után az 1940 előtt született állatorvosok nevét az alábbiakban közlöm. Dr. Cs. Szabó Albert Dr. Csokonyay Kázmér Dr. Détár János Dr. Ejury Ferenc Dr. Fazekas Sándor Dr. Kurucz Pál Dr. Máté Gyula Dr. Mészáros István Dr. Nagy István Dr. Sípos Lajos Dr. Márki Iván Dr. Petrás Gyula Dr. Révész Kálmán Dr. Sajó Sándor Dr. Szabó Gyula Dr. Withalm Győző Dr. Tóth Mihály Dr. Vizy László Dr. Záhorszky Dezső Dr. Bókai Lajos Dr. Fábián Imre Dr. Fekete Sándor Dr. Hetényi István Dr. Istvánffy Ernő Dr. Józsa Tivadar Dr. Kaszab Mihály

1910 1904 1908 1909 1903 1907 1907 1910 1909 1910 1906 1905 1904 1903 1907 1909 1908 1904 1910 1909 1909 1906 1909 1903 1904 1910

Békéscsaba Balatonfüred Budapest Keszthely Kecskemét Szabadszállás Eger Gödöllő Székesfehérvár Budapest Debrecen Budapest Pécs Budapest Sopron Dombóvár Miskolc Budapest Eger Budapest Balatonboglár Debrecen Budapest Budapest Budapest Zalaegerszeg

A névjegyzékben regisztrált 26 idős kollégánk iránti szeretet megnyilvánulása biztos, hogy nyitott szívekre talál kamarai vezetőinknél, mert élni csak úgy érdemes, ha megbecsüljük öregeinket. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 1. 22, 24.

58

Hősök napi megemlékezés az Állatorvostudományi Egyetemen A Magyar Országgyűlés 1924 májusában törvényt fogadott el, amely szerint minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepséget mint a „hősök emlékünnepét” a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli. Ezen alkalomból a Magyar Országos Állatorvos Egyesület, a Magyar Állatorvosi Kamara és az Állatorvostudományi Egyetem az egyetem Gyógyszertani Tanszékének, valamint Központi Könyvtárának a falán elhelyezett emlékművek előtt megemlékezést tartott. A Himnusz eléneklése után Császár Angéla, a Nemzeti Színház tagja mély átérzéssel szavalta el Arany János a Walesi bárdok című költeményét. Majd a hadifogságból rokkantan hazaérkező kollégánk, dr. Padányi Márius, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti Szövetségének általános elnökhelyettese az alábbi szavakkal emlékezett az elhunyt hősi halottainkra: „Nyolcadszor jöttünk össze, hogy megemlékezzünk a II. világháború és az 1956os forradalom és szabadságharc áldozatairól, és koszorút helyeztünk el az I. világháború hősi halottainak emléktáblájánál. A Hősök Napjának üzenete az, hogy vissza kell emlékeznünk, a honteremtés óta eltelt több mint 1100 éves történelmünkre. Erre kötelez bennünket magyarságtudatunk, nemzeti önérzetünk. Itt, a Kárpátok által övezett hazában oly sokszor váltunk a nagyhatalmak játékszerévé. Pusztultunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynél, reményvesztettek Világosnál. A XX. században két borzalmas világégés részesei voltunk. Mindkét háborúba másmás helyzetből, de országunk belesodródott. Kétmillió fiát siratta az elárvult ország. Amikor a Trianon okozta nemzeti sokkból ismét talpra állt hazánk, történelmi tragédiánk újabb helyszínekkel gyarapodott, egy őrült újkori keresztes hadjárat eredményeként. A hitleri brutalitás, gyűlölet faji és politikai megkülönböztetés alapján honfitársaink százezreit hurcolta el koncentrációs táborokba, ahonnan többségük soha nem tért vissza. A sztálini zsarnokság és tébolyult bosszúvágy nem maradt tétlen. Vagon jött azért, aki katona volt, azokért a civilekért, akik soha nem fogtak fegyvert, azokért, akiknek német dalt dalolt a bölcsőjük fölött az édesanyjuk. Sok százezer honfitársunk lelte halálát a szovjet hadifogolytáborokban és büntetőlágerekben. De él a nemzet e hazán, mert ennek a népnek a szabadságvágya, a függetlenség és szuverenitás iránti igénye évszázadokon át töretlen maradt. Ennek volt fényes bizonyítéka az 1956-os forradalom és szabadságharc. A magyar népnek ez a forradalma világtörténelmi jelentőségű volt. Az első magyar demokratikus választás után 1990-ben dr. Dózsa István kezdeményezését felkarolta dr. Kovács Ferenc, állami díjas akadémikus, az egyetem rektora, és még abban az évben elkészült az emlékmű, amelyet a rektor leplezett le. 45 évig csak a szívünkben élt a vágy, hogy valamikor még leróhassuk kegyeletünket hősi halottaink és az önkény áldozatai előtt. Mennyi szenvedést, mennyi megaláztatást, 59

kiszolgáltatottságot, mennyi jajkiáltást, utolsó sóhajt jelképez ez az emlékmű. Ezek a kollégáink mind ártatlan emberek voltak. Mi hazatértünk, ki egészségesen, ki rokkantan, de életben maradtunk. Az ő életüket követelte a háború és az önkény. Tisztelettel hajtom meg a fejemet az áldozatok emlékműve előtt abban a reményben, hogy a jövőben édes magyar hazánknak drága fiai nem lesznek értelmetlen vérontás áldozatai. A koszorúzások után a Szózatot énekelte a mintegy 250, zömében háborút viselt kolléga, könnyes szemekkel, a barátokra, kollégákra emlékezve.”

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 2. 25. Magyar Állatorvosok Lapja, 1997. 119. 7. 447.

60

Egy késői laudáció Minden újságnak, heti- vagy havi lapnak a munkáját az olvasottsága minősíti. Örömmel értesültem arról, hogy a Magyar Állatorvosok Lapjának példányszáma megnövekedett, az érdeklődők és a megrendelők sokasága miatt. Nagy szó ez egy havonta megjelenő, szakmai jellegű lapnál. Ezzel kapcsolatban némi „történelmi” visszapillantást szeretnék a kollégák elé tárni, ha egyáltalán a világtörténelemhez, de még az állategészségügy történelmének idejéhez viszonyítva is szabad az ismertetett hétéves visszatekintést történelmi jelzővel illetni. 1990-ben, röviddel a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének megalakulása után, néhány lelkes Békés megyei kolléga kamarai újságot szerkesztett a megyéjében. Anyagi lehetőségeikhez mérten egyszerű nyomású, főleg helyi információkra támaszkodó újságot készítettek el a lapkiadásban és szerkesztésben járatlan kollégák. Ennek ellenére felvetődött az országos küldöttgyűlésen, hogy a lapot úgy kellene fejleszteni, hogy az a szövetség lapja legyen, amely országos információkkal tud szolgálni az állatorvos-társadalom számára. Az akkori vezetőség úgy látta, hogy van létjogosultsága egy ilyen lap megjelenésének. A Kamarai Hírek jövőjének megtárgyalása érdekében 1990 őszén, a Takarmányozástani Tanszéken tartottunk megbeszélést, az egyetem részéről akkreditált küldöttséggel, a Magyar Állatorvosok Lapjának főszerkesztőjével, a lap szerkesztőivel. A kamara vezetősége úgy látta, hogy szükség van egy másik lapra, amely nemcsak a tudománnyal, a szakmával foglalkozik, hanem teret tud biztosítani a kamarai élet mindennapi munkájának, gondjainak, eredményinek is, amelynek nem célja a testvérlap profilját átvenni vagy azt csorbítani. A több, mint háromórás tanácskozáson, pro és kontra érvekkel próbálta mindkét fél a maga elképzeléséről meggyőzni a másikat. Azt nem állítom, hogy a rendszerváltás kezdeti stádiumában szubjektív elemek nem befolyásolták a vita menetét, de a higgadtság, a józan, megfontolt érvek voltak túlsúlyban, amelyek mindegyike az állat-egészségügy egységének és sokszínűségének megtartására törekedett. A tanácskozás végén úgy álltunk fel, hogy beindítjuk az országos lapunkat, az Állatorvosi Kamarai Híreket. A kamara kereste a helyét mint új szervezet, és próbálta magát elfogadtatni, néha bizony botladozva, falakba ütközve, és a kezdeti időszakban ez rányomta bélyegét lapunkra is. A munka beindult. Egyre színvonalasabb közlemények, szakmai és közéleti hírek láttak napvilágot újságunkban. Mivel közvetlenül az állatorvosokat érintő, az ő munkájukat elősegítő, érdekvédelmi, etikai, gyakorlati, szakmához kapcsolódó cikkek voltak túlsúlyban a Kamarai Hírekben, egyre nagyobb példányszámban igényelték a kollégák. A külső megjelenítési formában, a cikkek minőségében és sokszínűségében, a szerkesztésben ugrásszerű javulás következett be lapunkban, amely köszönhető dr. Mile Sándornak, dr. Marosi Jenőnek, dr. Makay Lászlónak és segítőtársaik áldozatkész munkájának. Ennyi előzetes információ alapján kerül képbe a Magyar Állatorvosok Lapja. Az elmúlt hat év egyértelműen bizonyította, hogy létjogosultsága van mindkét lapnak, és szükség van rájuk. Az 1878-ban alapított, már majdnem százhúsz évre visszatekintő, nemzetközileg is elismert Magyar Állatorvosok Lapja új formában, új tartalommal, a tudomány új eredményeit ismertetve közel hozta azokat a gyakorlati élethez, tudományos színvonalát a nemzetközi elvárásoknak megfelelően megtartva. Az egyéb állat-egészségügyi közlemények, levelezések száma megszaporodott. 61

Több tájékoztatást kapunk kollégáinkról, külföldi és hazai rendezvényeinkről, ami egyértelműen vonzóbbá tette lapunkat mindegyikünk számára. Tudom, hogy a magányos farkasok kora lejárt, mert minden lap tartalmi megjelenítési formája egy team körültekintő, felelősségteljes munkájának a gyümölcse. Mégis úgy érzem, hogy köszönetet kell mondanom az egész állatorvos-társadalom nevében dr. Holló Ferenc címzetes egyetemi tanárnak, a lap főszerkesztőjének, aki örökifjú, optimista szemléletével, korát meghazudtolva mindig képes a megújulásra. Nem tekintette ellenfélnek az Állatorvosi Kamarai Híreket, hanem testvérlapként elfogadva, igazodva a változó körülményekhez a Magyar Állatorvosok Lapját még vonzóbbá tette számunkra. Kívánom Holló doktornak, hogy még sokáig meg tudjon újulni, mindnyájunk örömére és az állategészségügy javára. A címben szereplő „laudáció” éppen ezért nem csak a Magyar Állatorvosok Lapjának szól.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 2. 28.

62

A Tolnay Sándor-díj 1997. évi kitüntetettjei Augusztus 20. alkalmával a földművelésügyi miniszter két állatorvost és egy állategészségügyi intézetet részesít Tolnay Sándor-díjban. Ebben az évben dr. Tóth Péter, a Pest Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgató főállatorvosa, dr. Szollár István, nyugalmazott minisztériumi főállatorvos és az Országos Állategészségügyi Intézet kapta meg a magas kitüntetést. Dr. Tóth Péter Tura községben született. Általános- és középiskoláit Gödöllőn végezte. 1955-ben nyert felvételt az Állatorvostudományi Főiskolára, ahol 1960-ban szerzett diplomát. 1960-tól 1963-ig járási szakállatorvos, 1963-tól 1973-ig megyei szakállatorvos, 1973-tól 1976-ig igazgatóhelyettes főállatorvos, majd 1977-től a mai napig igazgató főállatorvosként dolgozik. 1962ben nősült. Két gyermeke közül fia állatorvos-közgazdász, lánya pedig egészségügyi főiskolát végzett és másoddiplomásként a Közgazdasági Egyetem hallgatója. 1973-ban szarvasmarha- és juhegészségügyi, 19871-ben állat-egészségügyi igazgatás-szervezés szakállatorvosi diplomát szerzett. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanácsa az egyetemi hallgatókat oktató-, nevelőmunkájáért 1985-ben címzetes egyetemi docens címet adományozott számára. 1987- be Marek József-emlékéremmel tüntették ki. Két alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetésben részesült, 1974-ben a Munka Érdemrend bronz, majd 1984-ben a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta. Jelenleg a Pest Megyei Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság elnöki posztját is betölti. A Tolnay Sándor-díj az eddigi legmagasabb kitüntetés és szakmai elismerés számára, amely további munkára sarkallja. Dr. Szollár István 75 éves korában részesült a Tolnay Sándor miniszteri kitüntetésben. A minisztériumban eltöltött 25 éves szolgálatát, kiváló állat-egészségügyi igazgatási munkáját ismerték el ezzel a magas kitüntetéssel. Feladatai közé tartozott az állatok, állati eredetű termékek, takarmányok belföldi és nemzetközi forgalmának irányítása, szabályozása és felügyelete. Közvetlen kapcsolatot tartott fenn a határállomási állat-egészségügyi szolgálattal, a vám- és határőrséggel. Nemzetközi viszonylatban közvetlen kapcsolatot alakított ki a szomszédos országok állat-egészségügyi hatóságaival. Valamennyi szomszédos országban tevékenykedő partnerét személyesen ismerte, ami megkönnyítette sokszor gondokkal terhes munkáját. A rábízott feladatokat minden esetben az állategészségügy és a magyar mezőgazdaság érdekinek szolgálatába állította, a fennálló rendeletek betartása mellett. Munkásságának, ha kissé megkésve is, de méltó elismerése a Tolnay Sándor miniszteri kitüntetés. vette át.

Az Országos Állategészségügyi Intézet nevében a kitüntetést dr. Tekes Lajos igazgató A kitüntetések átadása és a miniszteri állófogadás után dr. Bálint Tibor főosztályvezető 63

fogadta a kitüntetetteket, és hosszasan elbeszélgetett velük a jelen feladatokról, a lehetőségekről, gondokról és nehézségekről. A kitüntetetteknek az egész állatorvos-társadalom nevében gratulálunk.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 58. Magyar Állatorvosok Lapja, 1997. 119. 11. 703-704.

64

Egy tudós, aki nem kellett hazájának Az Állatorvostudományi Egyetem Baráti Köre dr. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár vezetésével szeptember 17-én tartotta ez évi őszi első összejövetelét. A szépszámú érdeklődőnek gazdag programot állított össze a professzor úr. Az Üllői Kísérleti Intézet Dóra-majori telepén megtekintettük a Makovecz Imre által tervezett épülő Nagyállat Klinikát. Dr. Seregi János, egyetemi tanár, a kísérleti intézet igazgatója részletesen beszámolt a telepen végzett sokoldalú munkáról, a jövőbeni elképzeléseikről és feladatokról. A 200 ló, ugyanennyi szarvasmarha, juh, kecske és a négyezres tyúkállomány lehetőset nyújt az egyetemi hallgatóknak a tenyésztés, takarmányozás, állatgondozás megismeréséren, elsajátítására. A saját vágóhíd, a tej- és sajtfeldolgozás biztosítja az élelmiszerhigiéniai oktatás gyakorlati bemutatását is. A több száz hektáron szántó, rét, legelő és erdő teszi lehetővé a gazdálkodás teljes vertikumának bemutatását. A laboratóriumban szerológiai, bakteriológiai, élelmiszer-vizsgálatokon kívül génsebészettel is foglalkoznak. A külföldi látogatók, állatorvosi egyetemek professzorai, elismeréssel nyilatkoztak az itt látottakról és tapasztaltakról. Ez után az előadás után a hazánkban tartózkodó dr. dr. Bakos Károly, nyugalmazott stockholmi egyetemi tanár színesen ismertette kalandos életútját: a)

Hogyan lettem háborús bűnös hivatásom folytán és

b)

Hogyan boldogultam magyar állatorvos-mikrobiológiai kiképzésemmel külföldön címmel.

Bakos professzor úr 1909-ben született Budapesten. Az érettségi vizsgái után önkéntesként leszolgálta kötelező katonaidejét és elvégezte a tartalékos tiszti iskolát. Mint rangelső, elnyerte a budapesti Ludovika Akadémia ösztöndíját, ahol tandíjmentesen tanulhatott. Ehelyett azonban az egyetemi századba jelentkezett, hogy orvosi fakultáson végezhesse tovább tanulmányait. Az őszi nagygyakorlat miatt megkésett a felvételi jelentkezéssel, és barátja javaslatára jelentkezett az Állatorvosi Főiskolára, ahol januárban keresztfélévesként felvették. A főiskola elvégzése után a Parazitológiai Intézetbe került címzetes tanársegédként, mint zászlós. A doktorátus megszerzése után a Kórbonctani Tanszéken lett tanársegéd. 1936-ban egyetemi magán tanár lett, majd 1937-ben Manninger professzor úr mellé került. Még ebben az évben kinevezték állatorvos főhadnagynak. A vezérkari főnökségtől 1938-ban két orvos, mikrobiológussal együtt azt a feladatot kapta, hogy tanulmányozzák a mikrobiológiai háború lényegét és a rendelkezésükre bocsátott laboratóriumban, indítsák el a kapott parancs szerint a munkát. 1941-ben állatorvos századossá léptették elő. 1943-ban jelentették a vezérkar főnökének, hogy a kapott feladatot ötévi szívós munka után befejezték, és a magyar hadsereg rendelkezik a mikrobiológiai háború esetleges alkalmazásához szükséges eszközökkel és kiképzett személyekkel. Pár hónappal a munkák befejezése után a laboratórium egy bombatámadás alkalmával olyan sérülést szenvedett, hogy a munkákat abba kellett hagyni. Ezután áthelyezték a doni harcoló alakulathoz dandárvezető főállatorvosnak. 1945-ben a Honvédelmi Minisztérium Állategészségügyi Osztályához állatorvos-higiénikusnak nevezték ki. Ausztriában rövidesen amerikai fogságba került. Itt embertelen körülmények között vegetáltak, éheztek. Egy este orosz 65

tisztek jelentek meg a tábor területén, és két tábornokot vittek magukkal. Ekkor határozta el, hogy megszökik, mert élt a gyanúperrel, hogy az amerikaiak bárkit kiadnak az oroszok kérésére. Rövidesen sikerült megszöknie. Egy falusi állatorvos fogadta magához asszisztensnek. Pár hónap után felerősödött, és sokat dolgozott a szakmában. Az amerikaiak megszervezték a magyar hadifoglyok hazaszállítását, és neki is jelentkeznie kellett a hatóságoknál. Ingolstedtben vagonírozták be őket. Éjjel a lassan haladó tehervonatból kiugorva ismét megszökött. Münchenbe ment, ahol egy gyógyszergyárban sikerült elhelyezkednie a vakcinagyártásnál. Mivel semmiféle hivatalos papírral nem rendelkezett, így a gyógyszergyár könyvtárában levő német nyelvű, háború előtt megjelent tudományos munkáinak közleményeivel tudta magát igazolni. Kimagasló tudományos munkássága és publikációi után öt helyre kapott egyetemi tanári állás betöltésére meghívást. A bécsi, milánói, madridi, niagarai és stockholmi megkeresések után ez utóbbit választotta. 1948 júniusában azt a feladatot kapta az egyetem vezetésétől, hogy rendezzen be egy víruslaboratóriumot, ami még itt nem volt. A sors iróniája, hogy a laboratórium beüzemelése után azt az utasítást kapta, hogy állapítsa meg, milyen betegséget hoztak be Svédországba a magyar baromfihússal, amely nagy járványok kitöréséhez vezetett az országban. Nehéz volt. Meg kellett állapítania, hogy a saját hazájából milyen betegséget hoztak második otthonába. Tudományos munkásságát az egész világon elismerték. Előadásaival, mikrobiológiai kutatásainak ismertetésével, Budapest kivételével, egész Európát, annak egyetemeit bejárta. 1971-ben a szovjet nagykövetség stockholmi vezetője közölte vele, hogy 1968-ban rehabilitálták, és már nem tekintik háborús bűnösnek. Ekkor tudta meg, hogy két társát, akikkel együtt öt éven keresztül mikrobiológiai kutatásokat végzett Budapesten, a szovjet hatóságok 10 évi szibériai száműzetésre ítélték vele együtt. A nemzetközileg is elismert tudós több kitüntetése közül a legelső helyre a Svéd Királyi Északi Sarkcsillag Lovagrendje került, amely őt ez által a Svéd Királyi Lovagrend tagjává fogadta. Az előadás után Seregi János igazgató úr vendégül látott bennünket. Büszkén közölte, hogy nemcsak a kitűnő konyhai személyzet által készített ebéd, amely elismerésre méltó, hanem a felhasznált alapanyag is, amit a tangazdaságban termeltek meg és dolgoztak fel. Ebéd után megtekintettük a tangazdaságot és a laboratóriumot. A Baráti Kör tagjai ismét egy gazdag élménnyel gyarapodva térhettek haza Varga professzor úr és Seregi professzor úr jóvoltából.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 59-62.

66

Hősök napi megemlékezés az egyetemen 1998. május 29-én, az Állatorvostudományi Egyetemen mintegy száz, zömében nyugdíjas kolléga jelenlétében helyezték el a kegyelet virágait, koszorúit, a hősi halált halt állatorvosok és állatorvostan-hallgatók emléktábláinál. A Himnusz eléneklése után szavalat következett, majd dr. Solti László rektor úr mondott emlékbeszédet a hősök napja alkalmával. „Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel üdvözlöm kedves vendégeinket, és engedjék meg, hogy az Állatorvostudományi Egyetem vezetése és szenátusa nevében a hősök napja alkalmából néhány szóban megemlékezzek mindazokról a hősökről, akiknek az emlékművét hamarosan kegyelettel megkoszorúzzuk. Ezt az emlékművet 8 évvel ezelőtt avatta fel egyetemünk akkori rektora, dr. Kovács Ferenc. Az emlékmű azokra az állatorvosokra és állatorvostan-hallgatókra kíván örökre emlékeztetni, akik 1939 és 1956 között estek áldozatul részben a II. világháború, részben az azt követő időszak esztelen terrorjának. Nemcsak állatorvosok és állorvostan-hallgatók emelték fel szavukat és áldozták életüket a szabadságért és függetlenségért. Jól ismert, hogy a II. világháború során egyetemi fiatalokból verbuválódott a Táncsics zászlóalj, amelynek ifjú tagjai - közöttük szép számmal orvosok, állatorvosok - világnézetre, felekezetre és hovatartozásra tekintet nélkül készek voltak akár az életüket is föláldozni a hazájukért vagy a humanitárius eszmékért. Szép példája ennek 1956, ahol ismét a fiataloktól indult ki az a forradalom, amelyet levertek bár, de mégis elindította azt az erjedést, amely a nyolcvanas évek végére nemcsak hazánk, hanem több egykori szovjet csatlósállam függetlenségéhez vezetett. És noha a hősök áldozata a háború kimenetelét nem tudta, nem is tudhatta megváltoztatni, tevékenységük mégsem volt hiábavaló. Mert ahogy a maroknyi Dánia ma is büszke arra a királyára, aki a zsidóüldözés elleni tiltakozásul sárga csillagot viselve járta tüntetően megszállt városa utcáit, úgy nekünk, magyaroknak is van Teleki Pálunk, aki élete önkéntes feláldozásával hozta mindenki tudomására politikai hitvallását, van Görgey és Táncsics zászlóaljunk, és vannak állatorvos hőseink, akik példát adhatnak ma is felelősségvállalásból, bátorságból és helytállásból. És ez a napi politikai csatározásoktól terhes mai közéletben fontos üzenet. A történelem úgy hozta, hogy az említett hősök életüket - akkor látszólag hiába áldozták a szabadságért, mert ez a szabadság csak jóval később, alig néhány évvel ezelőtt, és történetesen teljesen vértelen úton jutott a birtokunkba. Akkor vajon mi az üzenete a ma fiataljai számára ennek az emlékműnek, a koszorúzásnak és a győzelem napja alkalmából évről évre ismétlődő megemlékezésnek? Azt hiszem, elsősorban az, hogy ennek a kis országnak mindig volt és ma is van olyan önálló, független gondolkodású fiatal értelmisége, amelyik határhelyzetekben képes gondolkodni, és ha kell, cselekedni az ország érdekében. Most nem röpcédulákkal, fegyverrel, üldözöttek bújtatásával kell megvívni a harcot nemzeti szuverenitásunkért, hanem inkább azzal, 67

hogy elmegyünk véleményt nyilvánítani a haza sorsát döntően befolyásoló eseményekről, hogy szélsőségektől mentes, felelős gondolkodású erőket állítunk az ország élére, hogy elutasítjuk nemcsak a kommunista diktatúrát, hanem a pénz mindenek feletti uralmát is, egyszóval mai eszközökkel, de felvállaljuk mindazoknak a nemes eszméknek a folytatását, amelyekért elődeink harcoltak. Nekem ezt mondja az állatorvos hősök tiszteletére emelt emlékmű, amely előtt most fejet hajtva az Állatorvostudományi Egyetem koszorújával emlékezem a dicső elődök példájára.” Ezután a Honvédelmi Minisztérium, a főosztály, az Állatorvosi Kamara, az egyetem, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége, az Állatorvos-tudományi Egyetem Baráti Köre és az egyetem hallgatóinak képviselői helyezték el mindkét emléktáblánál a kegyelet koszorúit. A Szózat hangjaival ért véget az ünnepi megemlékezés.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 11.

68

Könyvismertetés Szerb Imre: „… együtt vadászni” 1999 karácsonyára jelent meg a Tapsonyban lakó Szerb Imre főállatorvos „… együtt vadászni” című 182 oldalas könyve. A kitűnő tollú író 141 oldalon keresztül ízesen, sok humorral fűszerezve írja le vadászélményeit. A 142. oldaltól kezdve a gyakorló állatorvos praxisában előfordult érdekességeket dolgozza fel szellemesen. Kár, hogy ez a kötet nem előbb jelent meg, még akkor, amikor kedves kollégám a gyakorlatban dolgozott. Ahogy írja a kéziratban, már régen az íróasztalfiókban lapultak a történetek, és most is csak úgy, fésületlenül elővéve onnan adja közre könyv formájában. Meggyőződésem, hogy aki így tud írni, annak valójában nincs is szüksége fésűre, mert olyan szemléletesek, közérthetőek a történetei, hogy az ember szinte maga előtt látja a szereplőket és a cselekményt. Ajánlom figyelmébe minden kedves olvasni szerető kollégának a könyvet, mert sok örömét leli majd benne.

69

A Bödecs Lajos-emlékérem első kitüntetettje Korábbi számunkban ismertettem Bödecs doktor életútját és azt, hogy dr. Kégl Tamás, Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi docens emlékérmet alapított igazgatónk halálának 10. évfordulójára. Az emlékérem átadására ünnepélyes keretek között a városháza Szent István termében került sor. Az ünnepségen megjelent Kuti Csaba, a megyei közgyűlés elnöke, a főosztály képviselője, az egyetem rektora, több egyetemi tanár és a környező megyék igazgatói mellett a megye állatorvosai, állattenyésztők, Bödecs doktor felesége, fia, valamint tisztelői és barátai. A megnyitó után dr. Haraszti János ny. egyetemi tanár tartott előadást Dr. Bödecs Lajos munkássága az Állatorvostudományi Egyetemen címmel. Dr. Bótor Attila igazgató főállatorvos: Dr. Bödecs Lajos munkássága Veszprém megyében, dr. Solti László egyetemi tanár, rektor: Ovulációs zavarok szarvasmarhákban, dr. Gergátz Elemér egyetemi tanár: A fogamzási ráta lehetőségeinek növelése vasectomizált kosok alkalmazásával, dr. Wekerle László címzetes egyetemi tanár: Az alomszám növelésének lehetőségei a választás és az első termékenyítés időpontjának helyes befolyásolásával. Az előadások elhangzása után dr. Édes Géza ismertette a kuratórium döntését, amelynek alapján dr. Bótor Attilának, a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás igazgatójának ítélték oda az emlékérmet. Bótor doktor laudációja: Dr. Bótor Attila szakmai életpályája több mint két évtizeden keresztül Bödecs doktorral való szoros együttműködés mellett futott. Az egyetem elvégzését követően Veszprémbe kerülve közös munkájuk eredményeként terjedt el megyénkben a haszonállatok mesterséges termékenyítése. Tevékenységük során fokozatosan sikerült a nagyüzemi és kistermelői állományok tulajdonosainak az e beavatkozással kapcsolatban fennálló ellenérzéseit háttérbe szorítani. Bótor doktor számára a mesterséges termékenyítő állomásnál igazgatóhelyettesi, majd az állattenyésztő vállalatnál területi igazgatói munkakör betöltése lehetővé, és ez szükségessé is tette, hogy alaposan megismerje a megye állattartási viszonyait, állat-egészségügyi helyzetét, és kialakítsa azokat a szakmai kapcsolatokat, melyek eredményesen szolgálják ma is a munkáját. Amikor Bödecs doktort 1983-ban az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatójává nevezték ki, teljesen természetes volt, hogy ő vette át tőle a stafétabotot. Bótor doktor a mesterséges termékenyítő állomás igazgatója lett, és folytatta azt a munkát, amelyet addig közösen végeztek. Bizonyos fokú munkakapcsolat természetesen ezt követően is megmaradt közöttük, hiszen a két terület szakmai együttműködése szükségszerű. A sors különös fordulatként 1989-ben ismét stafétabot-átadására került sor, amikor Bödecs doktor halála miatt megüresedett az állat-egészségügyi állomás igazgatói posztja. Bótor doktor munkájában az állat-egészségügyi állomás igazgatójává történő kinevezést követően töretlenül megmaradt az a szakmai lelkiismeretesség, amely Bödecs doktort jellemezte. Rövid időn belül alaposan megismerte az állat-egészségügyi szervezet működésének az általa 70

kevésbe ismert területeit is. Irányítása mellett az állomás szakmai tevékenységének színvonala elismerésre méltó szinten állandósult. Nem zavarta soha az, ha megyénket túlságosan szigorúan jellemezték. Követte azt az elvet, hogy a jogszabályok szelleméhez történő ragaszkodás, az előírások betartása csak az ügyeskedőket és a szabálytalankodókat sújtja, a törvénytisztelő állampolgárokat támogatja. A rugalmasság segít a mindennapok problémáinak megoldásában, de a túlzott engedékenység a káosz kialakulásához vezet. Új munkakörében a megyei állat-egészségügyi szolgálat érdekében eredményesen használta fel azt a tapasztalatot, melyet az állattenyésztő vállalatnál a gazdálkodás terén szerzett. Elősegítette a hatósági tevékenység anyagi és tárgyi feltételeinek javítását és megteremtette a több és eredményesebb munkát végzők anyagi elismerésének forrását. Vezetői döntéseit szakmai szempontból a szakszerűség, a határozottság és a következetesség, a dolgozókat érintő kérdések eldöntésében a körültekintés és emberségesség jellemzi. Mindezek alapján a kuratórium úgy érzi, hogy dr. Bótor Attilánál az emlékérem méltó helyre került. Ezután az érmet dr. Bödecs Tamás gyermekorvos, a kitűnő állatorvos fia adta át dr. Bótor Attilának, aki meghatódottságtól elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: „Köszönöm”. Az ünnepség végén az emlékülés résztvevői megkoszorúzták dr. Bödecs Lajos sírját a Vámos úti temetőben. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 67.

71

Egyetemi hírek : Emlékezés dr. Urbányi Lászlóra és dr. Marek Józsefre A Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara a régmúlt idők hagyományaihoz ragaszkodva, nagy egyéniségeire, nemzetközileg elismert professzoraira emlékezett a közelmúltban. Dr. Urbányi László, a Kémiai Tanszék volt vezetője születésének 100. évfordulójára emlékeztünk szeptember 18-én a Kémiai Tanszék előadótermében. Dr. Solti László, egyetemi tanár, dékán köszöntötte az előadókat és a megjelent szépszámú hallgatóságot. Dr. Scheiber Pál, egyetemi tanár Egy életpálya az állatorvosképzés szolgálatában címmel tartott előadást. Ezután dr. Tary Mária, ny. egyetemi adjunktus mint volt munkatárs A kémiai kutatás öt évtizeddel ezelőtt című előadásában megfogalmazta az ötvenes évek oktatási nehézségeit, a vegyszerek és laboratóriumi eszközök hiányos voltát. Sok gondot okozott az akkor beiskolázott szakérettségizettek felzárkóztatása, és a velük való külön foglalkozás. Az 1956-os forradalom eseményeire emlékezve megjegyezte, hogy nemcsak a professzor utat távolították el az egyetemről ártatlanul, hanem őt is, és az összes munkatársát, még a fizikai állományban lévő Romhányi Illés laboránst is. Tary Mária eltávolítása óta először lépte át az egyetem kapuit. Dr. Kutas Ferenc, egyetemi tanár Urbányi László a tanítvány emlékezetében című előadása ismert volt számomra, hiszen mindazt megéltem elsőéves koromban, amit elmondott. Külön köszöntötte a professzor úr jelen lévő családtagjait, rokonságát. A professzor úr emberségét, előadókészségét, a hallgatósághoz való ragaszkodását és közéleti szereplését bemutató előadások után szakmai ismertetések következtek. Dr. Scheiber Pál, egyetemi tanár A Kémiai Tanszék az ezredfordulón címmel mutatta be a Kémiai Tanszéket és az ott folyó munkákat. Végül dr. Nemes Péter, egyetemi docens Válogatás a Kémiai Tanszék jelenlegi kutatásaiból című előadását hallhattuk, amelyet precízen előkészített szemléltető-eszközökkel tett színesebbé, közérthetőbbé. A hallhatatlanok közül szeptember 27-én Marek József professzor úr halálának 50. évfordulójára emlékeztünk az egyetem aulájában. Köszöntőt mondott dr. Solti László, egyetemi tanár, dékán. Ezután dr. Kovács Ferenc, professzor emeritus, az MTA rendes tagja hosszasan méltatta Marek József életútját, a belgyógyászati tanszéken végzett úttörő munkáját. Dr. Solti László Dr. Marek József-emlékéremmel tüntette ki Wilfried Kraft professzort (München) tudományos munkásságáért, és a müncheni és a budapesti egyetem Belgyógyászati Tanszékei között kialakított szakmai és emberi kapcsolatáért. A szakmai előadásokat Wilfried Kraft professzor kezdte A kutyák hypotyreosisa címmel. Megköszönte a kitüntetést és visszaemlékezett arra, hogy ő mégy a Hutÿra-Marek tankönyv német nyelvű kiadásából tanulta a belgyógyászatot. A hannoveri egyetemről Ingo Nolte, tanszékvezető egyetemi tanár A kutyák daganatos 72

betegségeinek diagnosztikai stratégiája címmel tartott előadást. Dr. Solti László Az Állatorvos-tudományi Kar új klinikái címmel ismertette a jövő elképzeléseit az egyetem területén a közeljövőben tervezett átalakításokról, új klinikák felállításáról. Kissé kesernyésen jegyezte meg, hogy az egyetemek egyesítése óta nehezebben mennek a beruházások, sok a bürokrácia. Annak idején Marek professzor úr ereje teljében azért hagyta ott az egyetemet és kérte a nyugdíjazását, mert az Állatorvosi Főiskola elvesztette az önállóságát, amikor egy miniszteri rendelettel a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez csatolták. „Nem tudom, hogy mit szólna Marek professzor úr a mai állapotokhoz, ha itt élne közöttünk.” - jegyezte meg. Érdekfeszítő előadást tartott dr. Vörös Károly, tanszékvezető egyetemi tanár A klinikai műszeres diagnosztika fejlődése címmel. Végül megkoszorúzták Marek József szobrát a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Osztálya, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara, a Magyar Országos Állatorvos Egyesület és a Klinikus Állatorvosok Egyesületének nevében az ezeket képviselő professzorok, tudományos kutatók, munkatársak. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 58.

73

Részlet az állatorvosbálok történtéből Farsang a vigasságok, a bálok ideje. Az állatorvosbáloknak hagyománya van, hiszen a 20. század elején már voltak közös összejövetelek, mulatságok. Ezeket, a bálokat az első és második világháború rövid időre megszakította, de amint lehetett, újraszervezték őket. Dr. Karády Sándor egy szomorú újrakezdésről küldött meglehetősen bőséges anyagot, hogy lapunkban közöljem azt. Sajnos a helyhiány miatt csak rövid ismertető jelenhet meg az eseményről. Az 1947-es állatorvosbál körülményei nem voltak igazán farsangiak. Budapest romokban hevert, hidak nem voltak. Nemrég még szétlőtt lovak hevertek az utcákon, amelyek sok esetben az élelmezés javítását is szolgálták. Az egyetemi előadótermek hidegek voltak, és mégis, az egyetemi ifjúság bált rendezett, önerőből, minden segítség nélkül. Előtte pár hónappal megszervezték és működtették a menzát, ami a hallgatóság számára létfontosságú volt. A menzabizottság kizárólag egyetemi polgárokból állt, és csak jegy leadása után lehetett ételt kapni. A bál azonban nem csak a nyughatatlan ifjúság vágya volt. Az idősebb generáció kiérezte a szervezésből a talpráállás vágyát, és támogatta a bál rendezőségét. Amikor híre ment az országban, hogy újból lesz állatorvosbál, a professzorok a miniszteriális vezetők, az intézetek és a praxisban dolgozó állatorvosok a megcsillant jövő reményében erkölcsileg és anyagilag is támogatták az ifjúság elképzeléseit. Borúra derű! Ez jellemezte a szervezők hangulatát. Már 1946 decemberében felvették a kapcsolatot a Bálközi Blokkal, amely az összes egyetemista rendezőség szövetsége volt. A BB kötelessége volt az időpontok egyeztetése (jogászbál, orvosbál, mérnökbál), hogy ugyanazon időpontban ne legyen más egyetemi bál, és a rendezvény helyét is közös megegyezéssel jelölték ki. Így került sor a második világháború utáni első állatorvosbálra, amelyet kizárólag az egyetemi ifjúság szervezett. A Szent Gellért Szállóban 1947. február 15én, a világégés után ismét megkezdődött az állatorvos-társadalom ünnepélyes összejövetele és farsangi bálja. Dr. Guoth Gy. Endre dékán úr így méltatta a szervezők munkáját és a hallgatóság közreműködését: „Elegáns volt, mint egy udvari bál.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 63-64.

74

Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban A magyar állatorvosi szervezetek múltjában kutakodva érdekes - szinte a mának szóló írásokat olvastam. Amikor megalakítottuk a Magyar Állatorvosi Kamarát, kevesen, vagy egyáltalán nem tudtuk, hogy a kamarai gondolattal már a két világháború között foglalkoztak állatorvosok. Idézek az 1943-as, ’44-es Állatorvosi Lapokból, keresve némi összefüggést mai problémáinkkal. Állatorvosi Lapok, 1943. március 15-i szám: „Meghívó a Magyar Országos Állatorvos Egyesület 1943. évi március hó 28-án délelőtt ˝ 11 órakor, Budapesten, az egyetemi állatorvosi osztály (Rottenbiller u. 23.) dísztermében tartandó LX. évi rendes országos közgyűlésére.” A tárgysorozatban felsorol 14 pontot, majd dátum, aláírás: dr. Mócsy János s. k. elnök, dr. Bakos Károly s. k. főtitkár. A Magyar Országos Állatorvos Egyesület (továbbiakban MOÁE) igazgató választmánya az 1942. évi október hó 13-én tartott ülésén elhatározta, hogy az alábbi felhívással fordul a gyakorló állatorvosokhoz: „Az utóbbi években is gyakran hangzottak el olyan panaszok, hogy egyes kartársak, az állatorvosi kar tekintélyével össze nem egyeztethető módon igyekeznek, állatorvosi működésüket a nagyközönség tudomására hozni, jogosulatlan címeket használnak, működésüket az állatorvos tudományos képzettséget kívánó munkájához, és társadalmi helyzetéhez nem méltó helyiségben folytatják, a nagyközönség előtt egymás szaktudását lekicsinylő kijelentéseket tesznek, vagy az általános elfogadottnál alacsonyabb, tiszteletdíjnak már nem is nevezhető díjtételek alkalmazása útján egymással versenyt folytatnak.” Ugye, de ismerős probléma? Az állatorvosi kamaráról 1943. március 27-én (szombaton) délután 17.45 órai kezdettel az egyetemi állatorvosi osztály belklinikai előadótermében vitaelőadást rendez a MOÁE. Előadó: dr. Bakos Károly főtitkár. Beszédéből az alábbiakat idézem: „Az elmúlt században [az 1800-as évekre vonatkozik] a szellemi foglalkozások körében az egyetemi végzettségű diplomás karokban olyan nézet alakult ki, az azonos végzettségű és közös érdekkörökben élő diplomások olyan egyesületekbe, szövetségekbe, egyletekbe vagy egyéb társulatokba tömörüljenek, amelyeknek célja egy bizonyos testület erkölcsi, anyagi és társadalmi érdekeinek minden vonatkozásában való megvédése és fejlesztése. A különböző egyetemi végzettségű karok ilyen irányú törekvései megegyeztek az akkori kormányzatok célkitűzéseivel is, mert utóbbiak az egyes érdek-képviseleti szerveknek, az úgynevezett kamaráknak fokozatos kiépítését kívánatosnak és időszerűnek tartották. Ilyen előzmények után került sor 1874-ben a XXXIV. törvénycikkel létesített ügyvédi, valamint az ugyanezen évi XXXV. törvénycikkellyel létesített közjegyzői, majd 1923-ban a XVIII. törvénycikkellyel életre hívott mérnöki és az 1936. évben az I. törvénycikkellyel létesített orvosi kamarák felállítására.

75

Különösen az orvosi kamarák felállítása előtti időkben, állatorvosi körökben is mind többet hallhattunk az állatorvosi kamara felállításának kérdéséről és annak szükségességéről. Az állatorvosi egylet képviseleti szervének, a MOÁE igazgató-választmányának azonban a legutolsó évekig az volt a felfogása, hogy állatorvosi kamara felállítása, életre hívása még nem időszerű. Ezzel szemben sokasodott azoknak a száma, akik az állatorvosi kamara felállítását a kar szempontjából fontosnak és szükségesnek, ezen felül időszerűnek tartották, és ezért sürgették.” Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan az alábbiakat olvashatjuk az Állatorvosi Lapok 1940. évi 21. számában közölt választmányi ülési jegyzőkönyvében: „A főtitkár bejelenti, hogy az Elnökség az állatorvosi kamara kérdésével már ismételten foglalkozott, és az volt az álláspontja, hogy az állatorvosi kamara felállítása nem időszerű.” … Ennek ellenére sokan követelték a kamara megalapítását. „Hámori Dezső közp. m. kir. áeü. főfelügyelő örömmel üdvözölte az állatorvosi kamara megalakításának szorgalmazását. Dr. Fülöp Imre szföv. állatorvosi főtanácsos a kamara sürgősségét hangsúlyozta. Szerinte a kamara alkalmas szervezet lesz az állatorvosi kar erkölcsi és anyagi érdekeinek megvédésére. Dr. Biliczki Ferenc felsőházi tag bejelentette, hogy a délvidéki állatorvosok is egyhangúlag sürgősnek tartják az állatorvosi kamara megalkotását. Dr. Hazai Miklós kifejtette, hogy a magán állatorvosok szempontjából is igen fontosnak az állatorvosi kamara életre hívását tartja. Véleménye szerint a velejáró anyagi terheket érdemes vállalni, mert csak így várható a jobb jövő. Dr. Köves János, a MOÁE tiszteletbeli elnöke szerint a kamara régebben nem volt időszerű, ma már azonban azzá vált. Dr. Deseő Dezső, egyetemi ny. r. tanár, dékán megállapította, hogy a vitaelőadás résztvevőinek egyöntetű kívánsága az állatorvosi kamara megalkotása. Ennek az alma mater is örül. Annak nevében szeretettel üdvözölte az állatorvosi kamara gondolatát, és annak megvalósításához sok sikert kívánt. Javasolta, hogy az állatvédelem ügye is az állatorvosi kamara feladatai közé vétessék fel, mert ez ma sokfelé kallódik, és nem hozzáértő emberek döntenek abban a kérdésben, hogy mi az állatkínzás.” Érdemes tallózni a régi Állatorvosi Lapokban, mert rájövünk, hogy abban az időben is hasonló problémái voltak az állatorvosoknak, mint nekünk ma.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 22.

76

Megifjodott nyugdíjasok! Kedves meghívást kaptam a Győr Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatójától, dr. Szabó Tamástól a megye nyugdíjas állatorvosainak találkozójára. A közel ötven megjelent idős kollegina és kolléga mindegyike beszámolt az elmúlt találkozó óta vele és családjával történt eseményekről. Majd mindegyik így kezdte mondókáját: „még élek”. Ami szomorú volt, és a kedves találkozót, a vidám hangulatot beárnyékolta, hogy a nyugdíjasok majdnem kétharmada kénytelen dolgozni a megalázóan kevés nyugdíj miatt. A végén külön köszöntötték a megye doyenjét, dr. Korzenszky Lászlót, aki bevallása szerint 27 évvel ezelőtt lépte át utoljára az állomás épületének küszöbét. Örömömre szolgált, hogy dr. Kégl Tamás, megyénkbeli állatorvos könyvét kapták ajándékba a nyugdíjasok. Mindenkinek ajánlottam az általam már ismert munkát, mert szórakoztató, szakmaközeli, és zamatos vidéki kifejezésekkel tarkított. Az élettörténetek beszámolói után az igazgató úr és a kamara elnöke megkoszorúzta az állomás külső falán elhelyezett márványtáblákat, amelyeken a Győr megyében dolgozó, de már elhunyt, állat-egészségügyi tevékenységet folytató állatorvosok és kisegítő személyek neveit tüntették fel. Szép gesztus! Lehet, hogy más állomásokon is van ilyen „siratófal”, de én nem tudok róla. Ezután az állomás közelében lévő Kakas vendéglőbe mentünk, ahol bút, bánatot feledve vidám csevegéssel töltöttük kitűnő ebéd mellett az időt. Bizony, már délután 5 óra is elmúlt, mire hazaindultak a megifjodott nyugdíjasok. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 62.

77

Büszkék lehetünk az állat-egészségügyi munkák színvonalára Milyen szerencse, hogy rossz szokásom van, és gyakran zongorázom a tévé távirányítókapcsolójával. Így két alkalommal is volt szerencsém Mile Sándor elnök úrnak nyilatkozatát meghallgatnom. Egyszer az MTV-ben adott interjút, másodszor pedig a Hír TV-ben válaszolt a riporter kérdéseire. Őszintén büszke voltam arra, hogy nem vettem észre egyik alkalommal sem a kameraláznak nevezett idegességet vagy izgalmat. Az MTV-ben a riporter gyakrabban kérdezett, ami kissé megszakította a folyamatos beszélgetést, de a Hír TV riportere kitűnő kérdező volt, mert folyamatosan hagyta, hogy Mile Sándor egy-egy témakörben kifejthesse véleményét. Örültem annak is, hogy a beszélgetés kezdetén megemlített ügyeleti díj mellett nem ragadtak le, így még a látszatát is elkerülte annak, hogy az állatorvosok anyagiasak, bár teljes mértékben egyetértek a követelésekkel. Tökéletesen egyetértek a tisztességes ügyeleti díjak fizetésével, mivel a Munka Törvénykönyve szerint senkit nem lehet arra kötelezni, hogy ingyen dolgozzon szombaton és vasárnap. A beszélgetés második részében képet kapott a tévénéző arról a sokoldalú munkáról, amelyet az állatorvosi szolgálat végez. Mile Sándor bemutatta az állatorvosi munka teljes vertikumát, a talajvizsgálatoktól a takarmányozáson keresztül a tej-, hús-, tojástermelésen át egészen az élelmiszernek az asztalra kerüléséig. Ezt olyan szemléletesen adta elő a rövidre szabott időben, hogy mindenki megérthette. A klasszikus, beteget gyógyító állatorvosnak még akkor is komoly járványmegelőző, élelmezés-egészségügyi feladata van, ha hatósági jogkörrel nem rendelkezik, mivel ő találkozik először a beteg állattal. Ezért szoros kapcsolatot kell fenntartani a hatósági állatorvosi szolgálattal, hogy szükség esetén azonnal intézkedni lehessen. Ezek után ismertette a nézőkkel, hogy milyen gigászi munkát végzett az állategészségügy az elmúlt évtizedekben. Nemcsak a járványos állatbetegségektől mentes az ország, hanem a gyakori felvilágosító munkának köszönhetően „zoonózis” (állatról emberre és viszont terjedő betegség) is nagyon ritkán fordult elő. Exportra szánt élőállat-szállítmányaink zavartalanul kerülhetnek rendeltetési helyükre éppen úgy, mint az azokból készült élelmiszerek. Az EUcsatlakozásra való felkészülés folyamatos, és a Közös Piac tagállamai elismeréssel nyilatkoztak a magyar állategészségügy munkájáról. A hatósági állatorvosok és a szolgáltató állatorvosok között a kapcsolat jó, és a főosztály és a kamara vezetése is közösen mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csak külföldön, hanem kis hazánkban is erkölcsileg és anyagilag is megbecsüljék az állategészségügyi szolgálatot. Igaz, hogy a mi munkánk a mezőgazdaságnak egy kis szelete, de nagyon fontos és nélkülözhetetlen része. Az EU-csatlakozás után az előírások még szigorúbbak lesznek, amelyeknek az alapját már most próbáljuk lerakni, hogy zökkenőmentesen értékesíthessük az élelmiszer-alapanyagokat és kész termékeket a Közös Piac államaiban - fejezte be mondandóját dr. Mile Sándor elnök úr. Végighallgatva mindkét nyilatkozatot, arra a meggyőződésre jutottam, hogy keresnie kell a lehetőséget minden fórumon a nyilvános szereplésre a főosztálynak, az egyetemnek, a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy munkánkat a mindenkori kormányzat elismerje és 78

támogassa. Nem, hogy nincs mit szégyellnünk, hanem büszkék lehetünk arra a munkára, amelyet az elmúlt évtizedekben primitív körülmények között, rossz felszereltséggel, saját gépkocsikkal, műszerekkel végeztünk. Mind tudományos vonalon, mint a gyakorlatban felzárkóztunk a nyugati állategészségügy színvonalára. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 26.

79

Magyar állatorvosok a nyugati hadszíntéren Megjelentek dr. Kováts Jenő, címzetes egyetemi tanárnak, a szekszárdi Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás nyugalmazott igazgatójának visszaemlékezései Emlékezel? Magyar állatorvosok a II. világháborúban a nyugati hadszíntéren és egyéb visszaemlékezések címmel. Jenő bátyám engedélyével néhány érdekes esetet közlök, hogy lapunk olvasói tájékozódjanak a háborús időszak viszontagságairól. A II. világháború végén nyolc, frissen végzett magyar állatorvost, közöttük öt honvéd ösztöndíjast katonai kötelékben kivittek Németországba, az állítólagos „új fegyverrel” való kiképzésre. Az ő kálváriájukat kívánja megörökíteni ez az összeállítás. „A honvéd ösztöndíj szabályzata szerint kétszer annyi évet kellett leszolgálni az ösztöndíjat igénybe vevőnek, mint ahány évig hallgató korában az ösztöndíjat élvezte. Persze erre a vesztett háború után már nem került sor. 1944. november végére állt össze a nyolcfős csapat Hánta községben. Az állatorvosokat az első szakaszba osztották be, ahol tíz úgynevezett „elmaradt korosztálybeli” (1904-1905. évi születésű) idős kántortanító is volt. A parancsnok, Máder Béla százados nagy zenebarát hírében állt, és nem sokat törődött a századdal. A szolgálat valódi vezetője, Bodnár László továbbszolgáló zászlós igazi kemény katonaember volt. A szakaszt az iskolában helyezték el, ahova szalmát hordtunk és a földön feküdtünk. A tisztálkodás az udvaron lévő kút melletti vályúnál történt. A napi, kemény kiképzésen egy alkalommal megjelent Máder százados is. Azonnal röpködtek a kemény vezényszavak: „feküdj, kelj, repülő, rejtőzködj”. A kiabálás közben egyre indulatosabb lett, előkapta pisztolyát és lövöldözni kezdett azok felé, akiknek a rejtőzésével nem volt elégedett. A front egyre jobban közeledett, így karácsonyra senki nem mehetett haza. Nyolc fiatal karpaszományosnak menyasszonya volt, és szerettek volna házasságot kötni. Úgy kaptak engedélyt, hogy az arákat lehozzák Hántára, és közös esküvőt tartanak. Hatan megjelentek, és az esküvőt meg is tartották. Ketten nem tértek vissza. Karácsony másnapján éjszaka riadót fújtak, mert egy orosz páncélos tört előre. Ezután 30-40 kilométeres gyaloglások következtek, míg el nem értük Porpácot, ahol bevagoníroztak bennünket koszos marhavagonokba a -15 fokos hidegben. Örültünk, hogy negyvenen szoronghattunk egymást melegítve. A szerelvényünk lassan haladt Bécs felé. Amikor odaértünk, éppen légitámadás volt az állomás ellen, így a nyílt pályán maradtunk. Hamarosan észrevettek bennünket a repülők, és lőni kezdték a szerelvényt. Mi a közeli erdőbe menekültünk a támadás elől. Útvonalunk Amstetten, Linz, Passau, Regensburg, Neumarkt, Nürnberg volt. Linzben óriási veszteség ért bennünket. Az állomáson éjszaka hosszasan tolattak a szerelvényünkkel előre és hátra. Másnap, amikor elhagytuk az állomást, akkor vettük észre, hogy az élelmiszert, a katonaládákat, a tisztálkodó eszközöket, tartalék fehérneműket szállító vagont az osztrák vasutasok lekapcsolták. Lesoványodottan, tetvesen érkeztünk három hét után Nürnbergbe. Itt egy mellékállomáson végre fertőtlenítettek bennünket, és egy órán keresztül fürödhettünk meleg vízben, amíg ruháinkat kigőzölve, fertőtlenítve visszakaptuk. Ezek után a grafenwöhri kiképzőtáborba kerültünk. Itt lefegyvereztek bennünket, szőrzetünket leborotválták, és megkezdődött a kemény kiképzés. Ahogy a front közeledett, a kiképzőtábor felett egyre gyakrabban húztak el a bombázók. Az éjszakai riadók alkalmával többször 80

órák hosszat álltunk az erdőben térdig hóban, fáknak támaszkodva, amíg elmúlt a légiriadó. A kemény kiképzés, a romló ellátás, az éjszakai álmatlanság egyre rontotta a közhangulatot. 1945 februárjában hadgyakorlatra került sor. Páncélöklöt és villámgéppuskát kaptunk a kiképzés idejére. Márciusban Beregfy Károly, nyilas hadügyminiszter tett párperces látogatást a magyar alakulatnál. Rövid beszéd után néhány tiszttel kezet fogott, majd elment. Március 20-án hívattak a századirodába, ahol közölték velem, hogy Bécsbe kell utaznom a Rennweg Kaserne-be. Április 23-án amerikai fogságba került a század, akik rövidesen átadták az egész társaságot a franciáknak. Egy Bingen nevű településre vitték a foglyokat, egy 120000 embert befogadó táborba. Az éhség, a vérhas és különböző fertőző betegségek tizedelték meg a hadifoglyokat. A láger őrszemélyzete algériai, gyarmati katonákból állott, akik az amúgy is kegyetlen francia fogságot brutalitásukkal súlyosbították. 1946. április 16-án szállították haza a magyar hadifoglyokat, akik 1946. április 23-án érkeztek a kaposvári hazatelepítő táborba. Mind a nyolc karpaszományos állatorvos életben hazatért. Itthon azonban mint nyugatos hadifoglyokat megbízhatatlannak tekintették őket, régi állásukba nem mehettek vissza. Igazolóbizottság elé kellett állniuk és megmagyarázni, hogy miért mentek nyugatra. A következő képviselő-választáson nem volt szavazati joguk. A nyugatos bélyeg még sokáig kísérte őket.” venni!

A történelmi visszaemlékezés elolvasható az egyetem könyvtárában. Érdemes kézbe

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 45.

81

Állatorvosi Rotary találkozó Baján A legutóbb megjelent Rotary évkönyv szerint az ország különböző Rotary klubjainak 10 állatorvos tagja van. A bajai klub jelenlegi titkára, dr. Tálas László, 2003. szeptember 13-14én meghívta az állatorvos rotariánusokat családjaikkal együtt Baja környékének megtekintésére. Érsekcsanádon, a Duna-Dráva Nemzeti Park gemenci tájegységének központjában a vendégeket hagyományos népviseleti ruhában fogadták a vendéglátók. Dr. Tálas László üdvözlése után dr. Ódor József, a bajai Rotary Club elnöke köszöntötte a találkozó résztvevőit. A vendégek nevében Pethes György professzor köszönte meg a meghívást és a kedves vendéglátást. Ezután Felső Barnabás, természetvédő tartott előadást, majd hajóra szállt a kis csapat, és Veránka-szigeten kötöttek ki, ahol kellemes környezetben fogyasztották el a híres bajai halászlét és a túrós csuszát. Ebéd után két lovas fogat várta a társaságot, amelyekkel erdei kiránduláson vettek részt, ahol Barabás Attila, erdész segítségével megismerkedhettek a térség növény- és állatvilágával. Hat óra után vadlesre mentek, ahol a szarvasbőgés mellett tanulmányozhatták a vaddisznók és különféle vízimadarak későesti viselkedését. A vacsorát Varga István bajai rotariánus halászcsárdájának különtermében fogyasztották el, ahol egyben klubülést is tartottak. Az ülést dr. Gayer Éva, az RC Sopron-Pannónia elnöke nyitotta meg, majd dr. Pethes György, az RC Budapest-Duna tiszteletbeli tagja méltatta a találkozó ötletét, szervezését és eredményét. A sikeres és örömteli estén dr. Bicsédy Gyula javaslatára elhatározták, hogy 2004-ben Hódmezővásárhelyen megismétlik az állatorvos Rotary tagok találkozóját. Másnap bajai városnézés következett, ahol id. dr. Tálas László és dr. Gayer Éva volt évfolyamtársak 43 év után találkoztak újra. A városnézést Striegl István vezette. A könyvtár, az ortodox templom, a régi szép épületek és a Telcs Ede, bajai szobrászművész által készített Hüvelyk Matyi-szobor megtekintése tette felejthetetlenné az állatorvos Rotary tagok első találkozóját. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 59.

82

Megyei továbbképzés Sopronban A Győr-Moson-Sopron Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás éves, rendes, kétnapos bentlakásos továbbképzését tartotta 2003. november 14-én és 15-én a soproni Szieszta Szállodában. Mint meghívott előadó már nem először veszek részt megyei továbbképző értekezleteken, de úgy érzem, hogy az itt tapasztaltakat ismertetnem kell. Először is, számomra újdonság, hogy az előadók mintegy 70%-a a megyében dolgozó, kitűnő retorikai készséggel és szakmai ismeretekkel megáldott állatorvosok közül kerül ki. Feltűnt az is, hogy Vas megyéből, Zalából és Veszprém megyéből több állatorvos vett részt a továbbképzésen. Amikor érdeklődtem, hogy miért vannak itt, csak annyit tudtam meg tőlük, hogy rendszeresen eljönnek a Győr megyei továbbképzésekre, „mert olyan jó itt lenni”. Az első nap este dr. Bálint Tibor, főosztályvezető tartott előadást Hogyan tovább? címmel az aktuális állat-egészségügyi igazgatás köréből. Vázolta a jelenlegi problémákat, elvárásokat, állásfoglalásokat és az EU-csatlakozás után várható átalakításokat. Amiért tulajdonképpen írógép mellé ültem, annak oka a következő: Bálint Tibor előadása után dr. Szabó Tamás igazgató úr megemlékezett az elmúlt továbbképzés óta elhunyt kollégákról, dr. Csordás Jánosról, dr. Sragner Lászlóról és dr. Szabó Dánielről, akik emlékének egyperces néma felállással adóztunk. Ezután a nyugdíjba vonuló kollégákat búcsúztatta, név szerint dr. Szomjas Gusztávot, dr. Hajas Lászlót és dr. Boros Istvánt. Ami számomra teljesen új volt, de Győr megyében már hagyomány, hogy megválasztják „Az év állatorvosát”. Az állatorvosok javaslata alapján egy erre a célra felállított kuratórium dönt, hogy kit tartanak alkalmasnak a cím és a vele járó díszoklevél és emlékplakett elnyerésére. 2003-ban „Az év állatorvosa” kitüntető címet dr. Horváth Csaba, soproni kerületi főállatorvos és dr. Dubánn Dénes, körzeti állatorvos kapta. Az emlékplakettek átadása után a megye állatorvosai nagy ovációval üdvözölték az újdonsült „év állatorvosait”, és koccintottak az egészségükre. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 57.

83

Nyomorgó állatorvosözvegyek A cím olvasása után lehet, hogy a kívülállók mosolyognak, hiszen a hatvanas években az a hír járta, hogy az állatorvosnak a bőre alatt is pénz van. Sajnos ezt néhány minisztériumi dolgozó is terjesztette, de azért semmilyen körülmények között nem jöttek volna ki a praxisba dolgozni. Az állatorvos özvegyek életkörülményei után akkor kezdtem el kutakodni, amikor a feleségem is nyugdíjba ment. A munkaviszonyából 14 év esett ki, mert ez alatt az idő alatt telefonszolgálatot tartott, az állattartó gazdáknak segített abban, hogy mikor és hol találhatnak meg sürgős esetben, valamint az állami szolgálattal járó rengeteg adminisztráció egy részét dolgozta fel. A vidéki állatorvosi munka csorbult volna, ha a feleségek nem álltak volna helyt. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években szinte félkatonai szervezetként működtünk. Egy telefonos utasításra az ország másik részében 24 órán belül kellett jelentkezni járványos megbetegedések esetén, saját személygépkocsival, gumicsizmával, munkaköpennyel és fecskendővel. A helyettesítések alkalmával a feleségek adtak információt a járási főállatorvosnak és a helyettesítőnek. Ezek nélkül a vidéki állatorvosi munka teljesen felborult volna. Arról pedig még szó sem esett, hogy a gennytől, bélsártól szennyezett ruhákat, köpenyeket, cipőket, csizmákat rendben kellett tartani, mert a hajnaltól késő estig nehéz fizikai munkát végző állatorvosnak erre nem volt ideje. Eldobható fecskendő nem volt, így a műszerek sterilizálása is legtöbb esetben a feleségek feladatai közé tartozott. A felsoroltak miatt a vidéken dolgozó állatorvos-feleségek kénytelenek voltak sok esetben jól jövedelmező állásukat szüneteltetni vagy végleg otthagyni. Amikor a munkától megrokkant állatorvos elhunyt, a feleség a férje nyugdíjának 50%-át kapta. Így találkoztam özvegyekkel, akik 40-50 ezer forint havi nyugdíjból tengetik életüket. Találkoztam olyan özveggyel is, aki 36.800 Ft nyugdíjat kap. Ők áldozatai egy olyan rendszernek, amelyben nem lehetett megoldani hivatalosan végzett munkájuk elismerését. Voltak rá kísérletek, hogy az állatorvos-feleségek végzett munkáját legalizálják, de ez rövidesen kudarcba fulladt „hát még mit nem akarnak?” jelszóval. Lassan ezek az özvegyek megszabadultak az ezüst étkészlettől, herenditől és minden kedves tárgytól, amelyhez férjük élete munkája kötődött. Tudom, hogy utólag nehéz ezekről beszélni, mégis felteszem a kérdést: hogy lehetne ezeken, az özvegyeken segíteni? Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 58-59

84

Könyvismertetés Dr. Bodrossy Leo: A Balaton regénye Dr. Bodrossy Leoról 2003. decemberben már írtam egy curriculum vitaet az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovatban. Hogy most miért is ültem írógép mellé, annak az a magyarázata, hogy sikerült megszereznem Bodrossy Leo A Balaton regénye című könyvét. Nagy élményben volt részem, amikor a könyvet elolvastam. A Minerva Kiadó gondozásában jelent meg a 602. oldalas kitűnő kivitelű, képekkel, fényképekkel, Balatonról szóló versekkel tarkított, fordulatos, olvasmányos, 12 fejezetet tartalmazó könyv. A könyv megírása óriási kutatómunkát feltételez, hiszen az első fejezetben az időszámításunk előtt 6000 évvel, a Dunántúl földtörténeti múltjával foglalkozik, egészen a honfoglalásig, míg a tizenkettedik fejezet A balatoni csata a második világháborúban címet viseli. Mindezen történelmi visszapillantások mellett, amely a tavat és környékét tárja elénk, nemcsak száraz adatokat olvashatunk, hanem fordulatokban gazdag, kedves történeteket is. Az előszóban így ír: „Amikor az egyik elmúlt nyáron az Adria felől hazafelé tartva, Szántód és Tihany között a komppal áthajóztunk a túlpartra, önkéntelenül meghatódtunk: szép-szép az Adria, de ennél az almazöld nagy tónál nincs szebb a világon!” A tizenkettedik fejezet után az epilógus utolsó mondata így hangzik: „Amikor az arácsi templom harangja elütötte az éjfélt, és lét-tudatom visszahívott a jelenbe, újra csend ülte meg a holdfény lepte tájat, s magamhoz térve felálltam, hogy hazafelé vegyem utamat. Jó éjszakát Balaton! Derűs és békés évszázadokat.” Dr. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség akkori elnöke így ajánlja az olvasónak a Balaton regénye című könyvet. „Bodrossy Leo munkáját igen érdekesnek és fontosnak tartom, minthogy a történelem, és főként a művelődéstörténet tükrében mutatja be egyik legnagyobb természeti és kulturális értékünket, a Balaton-vidék múltját és kultúráját. A szerző hatalmas anyagot gyűjtött össze, valóságos művelődéstörténeti enciklopédiát hozott létre. A munka nemcsak történeti, tájtörténeti és művelődéstörténeti szakirodalom, hanem a turisztikai irodalom és az iskolai oktatás nyeresége is.” Szeretném, ha az állatorvosok közül minél többen hozzájuthatnának ehhez az értékes munkához, mert sok új ismerettel találkoznának, és lelkiekben is gazdagodnának: jobban becsülnék a Balatont, mint az Adriát!

85

Emléktábla-elhelyezés a Központi Könyvtár északi falán 2005. szeptember 2-án emléktáblát helyeztek el az 1944-ben nyugatra telepített 146 állatorvostan-hallgató kálváriájának és a Budapest védelmében harcoló és vérző hallgatóknak az emlékére, a Központi Könyvtár északi falán. Hosszas utánajárás és dr. Fodor László dékán úr hathatós támogatásával sikerült végül is a tanévnyitó napján ünnepélyes keretek között felavatni. A táblán az alábbi felirat látható: »Az 1944-ben nyugatra kitelepített állatorvosi egyetemi tanszázad és a M. kir. I. Önálló Egyetemi Rohamzászlóalj tagjaként harcoló és vérző állatorvostan-hallgatók emlékének. SZIE Állatorvos-tudományi Kar.« Az ünnepi beszédet dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár, nyugalmazott igazgató főállatorvos mondta az alábbiakat hangsúlyozva: „Rektor Úr! Dékán Úr! Professzor Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Örömmel, meghatottsággal és bizonyos fokú elégedettséggel köszöntöm Önöket a 60 évvel ezelőtt szenvedett, harcolt és vérzett állatorvos-hallgatók emléktáblájának leleplezése kapcsán. Örömmel és meghatottsággal, mert végre megörökítést nyert a 60 évvel ezelőtti hallgatók kálváriája, szenvedése, elégtétellel, mert végre szabadon beszélhetünk azokról, akiket a hatalom hosszú évtizedeken keresztül agyonhallgatott, sőt elmarasztalt. Az emléktábla a 60 évvel ezelőtti állatorvostan-hallgatók két csoportjának a helytállását, emlékét örökíti meg. Ezzel kapcsolatban szükséges egy történelmi visszapillantás. Az első csoport rövid története a következő. 1944 decemberében a szovjet csapatok már Budapest előtt álltak, és várható volt a főváros ostromának a megkezdése. Ekkor a Vallásés Közoktatásügyi Minisztérium rendeletet adott ki, melyben elrendelte a budapesti egyetemek utolsó két évfolyamának nyugatra történő kitelepítését és tanulmányaik ott történő folytatását. Ez vonatkozott az orvos-, az állatorvos-, a mérnök- és a gyógyszerész-hallgatókra. Mindez katonai szervezésben történt. A professzorok mindenütt hevesen tiltakoztak, de eredmény nélkül. A harmadés negyedéves hallgatók, valamint a szigorló állatorvosok katonai SAS-behívót kaptak, megalakult az állatorvosi egyetem tanszázad, és december 14-én a Keleti pályaudvarról elindult Bécsbe. Az út három napig tartott, mivel Komáromnál mozdonyukat kilőtték. Kitelepítésre került 146 hallgató és 11 fős tanszemélyzet, utóbbi 4 professzorral, egy adjunktussal és hat tanársegéddel. Röviddel elutazásuk után, december 24-én bezárult az orosz gyűrű Budapest körül és megkezdődött a főváros 53 napig tartó ostroma, mely a lakosságra mérhetetlen szenvedést, a védőseregre hatalmas vérveszteséget hozott. Bécsben a tanszázad tagjait a Rennweg-kaszárnyában helyezték el, innen jártak előadásokra a közeli Állatorvosi Főiskolára. Életüket megkeserítette Bécs naponkénti bombázása és a rendkívüli gyenge koszt, melynek következtében nagymértékben lefogytak. Emellett állandóan fenyegette őket a veszély, hogy a németek behívják őket, és kiképzetlenül bevetik az amerikaiak ellen. Ez március első felében sajnos be is következett, amikor a németek a harmadéves hallgatókat behívták, és Marburg an der Lahnban német egyenruhába öltöztetve megkezdték gyors kiképzésüket, hogy bevethessék őket a gyorsan közeledő amerikaiak ellen. Szerencsére azonban erre nem került sor, mert az amerikai csapatok gyorsan elfoglalták a várost, és a hallgatók német egyenruhában fogságba estek. Az amerikai harcoló alakulatok azonban nem 86

foglalkoztak hadifoglyokkal, hanem átadták őket a franciáknak. Ez nagy csapás volt a hallgatókra. Ugyanis - és ez a közvélemény előtt kevéssé ismeretes - a nyugati fogságok között a francia volt a legkíméletlenebb, legkegyetlenebb. A harmadéves hallgatók vesztesége egy halott és egy súlyos sebesülés volt. Kerek egy esztendőt sínylődtek a francia fogságban, 1946 tavaszán kerültek haza. Bécsben pár hétig még folyt a tanítás, de április elején megkezdődött az osztrák főváros ostroma. A tanszázad ekkor, április 4-re virradó éjjel, kiszökött a városból és egy magyar zászlóalj keretében elindult nyugatra, mégpedig gyalog. Elképzelhető, hogy egy katonai fegyelemhez és menethez nem szokott gárdának ez milyen megterhelést jelentett. 16 nap alatt 360 kilométert gyalogoltak siralmas ellátás mellett. Végül már azt ették, amit a határban találtak: marharépát, káposztatorzsát. Végül is a társaság javarésze amerikai fogságba esett. Innen még 1944 őszén, október-november hónapban, kis csoportokban tértek haza. Idehaza azonban nagy csalódás várt rájuk. A haza nem fogadta őket tárt karokkal. Mint nyugatról hazatérteket megbízhatatlanoknak tekintették őket, igazoló bizottság elé kellett állniuk, ahol felelősségre vonták őket, hogy miért mentek nyugatra. Ez ugye mai szemmel nézve ostoba és nevetséges kérdés volt, mert egy háborúban a katona oda megy, ahová parancsolják. Ha nem engedelmeskedik, hadbíróság elé állítják és elítélik. Retorziók következtek. Kinti diplomájukat, vizsgáikat nem ismerték el, a vizsgákat meg kellett ismételniük, a következő képviselő-választáson nem szavazhattak. Hosszú időn keresztül elkísérte őket a »megbízhatatlan« bélyeg. Két hazatért professzort és az adjunktust állásvesztésre ítélték. Tizenöt évvel ezelőtt, 1990-ben, a németországi Karlsruhében, az Állatorvos-történeti Világszövetség kongresszusán előadást tartottam a nyugatra vitt állatorvos-hallgatók kálváriájáról. Amikor befejeztem, szólásra emelkedett egy idős német professzorasszony, és szavait a következőkkel kezdte: »Ich bin zu Traenen gerührt.« − Könnyekig meg vagyok hatva. Majd rögtön feltette a kérdést, hogy mi történt a Budapesten maradt első- és másodéves hallgatókkal. Ezzel eljutottunk az emléktáblán megörökített második csoporthoz. Az első- és másodéves hallgatók, továbbá a kitelepítési parancsnak nem engedelmeskedett néhány idősebb hallgató a M. kir. I. Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj tagjaként harcoltak a főváros védelmében Budán, a Rózsadombon, a Margitszigeten, és mindenütt becsülettel helytálltak. Ez a harc vad volt és kegyetlen. Az állatorvos hallgatók súlyos veszteségeket szenvedtek. Az elesettek és súlyosan megsebesültek száma 41%-ra tehető. Ez egy iszonyúan magas szám, egy háborút vesztett hadsereg ritkán szenved ekkora veszteséget. A 2. világháborúban a német hadsereg embervesztesége 30% körül mozgott. És hogyan értékelte ezeknek az egyetemistáknak a helytállását a »hálás utókor«? Egyetlen szóval megválaszolhatjuk, sehogyan sem. Öt évtizeden keresztül a hivatalos történetírás egyértelműen elítélte a magyar védősereg, és ezen belül az egyetemi rohamzászlóalj helytállását. És miért? Mert volt egy bűnük, hogy oroszok ellen harcoltak. És ezt a rendszer soha nem bocsátotta meg nekik. Ezért ők évtizedeken keresztül szorongva éltek, tartva az esetleges megtorlástól. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy idézetet. A 2. világháború után egy McCartney nevű angol történész tanulmányában a következőket írta: »Budapest védőinek köszönhető, hogy a szovjet csapatok kénytelenek voltak megállni az Elbánál, és nem tudták lerohanni Európát a 87

Rajnáig, ahogyan azt eredetileg tervezték. Ugyanis Budapest közel két hónapos ostroma lekötött két szovjet hadsereget.« Végezetül valamennyi még élő és már elhunyt állatorvos-hallható nevében köszönetemet fejezem ki az emléktábla elhelyezéséért dr. Fodor László dékán úrnak, valamint az egyetem szenátusának, hogy az emléktábla gondolatát magukévá tették, és azt meg is valósították. Ezért a jó isten áldja meg Önöket!” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 5. 13; 15.

88

Dr. Zimmermann Ágoston emlékülés Móron A Fejér Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás, az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Dolgozók Szakszervezetének Fejér megyei alapszervezete, valamint a Magyar Állatorvosi Kamara Fejér Megyei Szervezete rendezésében Móron Dr. Zimmermann Ágoston (Kossuth-díjas akadémikus) emléknapot tartottak. A rendezvény fővédnöke Gráf József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter volt. A Fejér Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás ötödik éve minden év december első hetében neves, tudós professzorainkra emlékezik, ünnepélyes keretek között. Ekkor adják át a Fejér Megyéért Életműdíjat, a Fejér megye Év Állatorvosa díjat és az FVM állategészségügyért díjat. 2006. december 7-én a Zimmermann emlékülésnek a móri Zimmermann Ágoston Általános Iskola adott helyet. Az iskola parkjában 1986. augusztus 27-én, 21 ország 247 anatómusa, biológusa és zoológusa jelenlétében avatták fel a móri születésű tudós mellszobrát. Avató beszédet dr. Fehér György anatómus professzor mondott. Mór Város Tanácsának Végrehajtó Bizottsága, az iskolavezetés javaslatára, 1990. július 1-től Dr. Zimmermann Ágostonról nevezte el az általános iskolát. Ebben nagy szerepet játszott az akkori igazgató, Ujj József, aki Zimmermann professzorról nagyon sok anyagot, relikviát gyűjtött, amelyek megtekinthetők az iskola folyosóin, az erre kialakított üvegfedelű vitrinekben. Szép munka! 2000. december 5-én, dr. Zimmermann Ágoston születésének 125. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya és a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara emlékülésen méltatta a tudós életművét. Elnöki beszédet mondott dr. Kovács Ferenc akadémikus, majd dr. Solti László dékán és a tanítványok részéről dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár. A mostani ünnepség az általános iskola tanulóinak műsorával kezdődött, majd a szobor koszorúzásával folytatódott. Kovács Jánosné igazgató ismertette a Dr. Zimmermann Ágoston Általános Iskola munkáját, majd Ujj József nyugalmazott igazgató emlékezett meg a tudós professzorról. Ezután az ünneplők a Művelődési Házba vonultak, ahol dr. Sótonyi Péter tanszékvezető egyetemi tanár tartott közel kétórás, élményszámba menő előadást a magyar állatorvosi anatómia történetéről, alapjainak lerakásától napjainkig, természetesen kiemelve Zimmermann professzor munkásságát. Örülhetnek a mai hallgatók, hogy a száraz anatómiát ilyen szuggesztív, kitűnő előadói kvalitásokkal megáldott személy oktatja. A professzor úr munkásságának méltatása után dr. Berey Attila, a megyei állategészségügyi állomás igazgatója az év kitüntetettjeinek adta át a díjakat. A laudációkat dr. Móré Attila, a megyei kamara elnöke mondta el. A Fejér Megyéért Életműdíjat poszthumusz a közelmúltban elhunyt dr. Kellner József kapta, amit a fia, dr. Kellner Péter Szilárd állatorvos vett át. A Fejér megyei év állatorvosa dr. Gyetvay Béla osztályvezető főállatorvos lett, aki időközben az Országos Állategészségügyi Intézethez került. Az FVM állategészségügyért díjat nyugállományba vonulása alkalmával Kiss Lajosné raktáros kapta, aki több évtizede dolgozója az állomásnak, és 89

aki mindenki szeretett „Kismagdija”. A díjkiosztások után a Zimmermann Ágoston professzor szülőházánál elhelyezett emlékjel avatására és koszorúzására került sor. Az ünnepség után a Pászti Miklós Művészoktatási Intézményben rendezett állófogadáson kedves, meghitt beszélgetést folytattak a résztvevők. Szép, tartalmas rendezvény volt, amihez csak gratulálni lehet az állomás, a szakszervezet és a kamara vezetőinek. Kamarai Állatorvos. 2007. 2. 1. 41.

90

Könyvismertetés Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I-II. 2006. szeptember 8. és 12. között Balatonlellén tartották a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének évente megrendezett találkozóját. Mint oly sok alkalommal, most is Karasszon Dénes egyetemi tanár nyitotta meg a tanácskozást. Mivel első nap a negyedik előadó voltam, így csak az ebédszünetben volt alkalmam vele beszélgetni. Itt ért egy kellemes meglepetés! Megajándékozott A magyar állatorvoslás kultúrtörténete című könyvének I. és II. kötetével, kedves baráti sorokkal dedikálva. „A magyarországi tudománytörténet-írás első alapműve Weszprémi István négykötetes orvostörténeti életrajzi lexikona volt, amely a 18. század utolsó harmadában látott napvilágot, s amely már jó néhány fontos adatot tartalmaz az állatorvoslás története köréből is. Ő tekinthető tehát az első olyan tudománytörténészünknek, aki értékes adatokkal szolgált az állatorvoslás honi történetének feldolgozásához... Weszprémi nyomdokain haladva készítette el id. Szinnyei József hatalmas bio-bibliográfiai lexikonát, s abban már egyenként bemutatásra kerültek az állatorvostudomány kutatói, illetve az 1787-ben elindult állatorvosi felsőoktatásban részt vett tanárok életrajzai… Orvostudományi irodalmunk könyvészetének összegzésére Győry Tibor vállalkozott 1900ban, aki a fenti forrásmunkákon túlmenően már az egyes szakkönyvtárak nyomtatott katalógusait is fel tudta használni könyvészete összeállításához… Mindezek eredményeként a 19. század végére egy komoly életrajzi és könyvészeti forrásanyag állt a kutatók rendelkezésére” - írta a szerző az előszóban. Az első kötet a 11. oldaltól a 173. oldalig feldolgozza az őskori, az ókori és a kora-középkori emlékeket, a honfoglalás korán keresztül, a reneszánsz, a török hódoltság, a felvilágosodás korszakán át egészen a magyarországi állorvosképzés megindulásáig. A függelékben felsorolja azokat a tudós állatorvosokat, akik sokat tettek az állatorvostudomány történetének feldolgozásáért. A 217. oldaltól a 231. oldalig Karasszon doktor az állatorvos-tudomány története témakörében megjelent saját írásait közli. Ez a bibliográfia csak a szerző tudománytörténeti publikációit mutatja be, állatorvosi szaktudományi írásaira nem tér ki. A II. kötet bevezetésében írja Karasszon Dénes a következőket: „A tudósok írásban rögzített szellemi alkotásainak őrzői: a könyvtárak az ókortól kezdődően gyűjtötték a tudományok fejlődésének újabb és újabb termékeit… Ha valaki falat emel, az építőköveket csak a már lefektetett alapokra rakhatja… Jól tudta ezt Hippokrates (cca 460-377) …, akit ’A régiek orvostudományáról’ készített összeállítása alapján »az orvostörténelem atyjának« is tekintünk.” Magyarország volt a világ hatodik országa, ahol könyvet nyomtattak, s a XVI. században már számos nyomtatott tudományos munka készült hazánkban.

91

A II. kötetet két részre osztja: I. Bevezető tanulmányok az állatorvostörténet-írás szakirodalmához II. Az állatorvostörténet-írás szakirodalma, ezen belül A két kötet 453 oldalán megjelent történelmi tények óriási kutatómunka eredményeként kerültek feldolgozásra. A felsorolt adatok mellett, amelyek száraznak tűnhetnek, a szerző gondoskodott arról, hogy a történelem folyamán kialakult állatorvoslás leírása olvasmányos legyen. Ugyanakkor pontos képet kapunk azon állatorvosokról, munkáikról, akik az állatorvoslás történetében maradandót alkottak és írásaikkal hozzájárultak, hogy ez a kétkötetes könyv hiteles legyen. Köszönöm Karasszon Dénesnek, hogy ilyen értékes könyvekkel ajándékozott meg, amelyek kivitelezése, és a bennük lévő korabeli képek gazdagították a magyar állatorvoslás történetét. A könyvet ajánlom minden kedves kollégámnak, akik szeretnek olvasni, nagyra becsülik a hivatásukat, és meg akarják ismerni a múltunkat. Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 66.

92

Elhunyt Dr. Kovács Jenő, az állatorvosi gyógyszertan professzora Temetésén, 1990. november 29-én, a sírhely mellett Dr. Bartalis Imre, a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének elnöke búcsúztatta: „Mélyen tisztelt Gyászoló Család, Rokonság, Barátok, Kollégák! Temetni jöttünk! Temetni és végső búcsút venni Dr. Kovács Jenő professzor úrtól. Végső búcsút venni egy csodálatos embertől, egy kitűnő professzortól, egy nagy tudóstól, egy becsületes kollégától, egy őszinte baráttól, egy szerető férjtől és egy jóságos édesapától. Mély gyászba öltözve, bánatos szívvel álljuk körül e gyászos ravatalt, melyen drága halottunk nyugossza örök álmát. Egy élet lezárult! Egy szív megszűnt dobogni! Aki társunk és szövetségesünk volt, aki velünk együtt vallotta élete eddigi emberi hitvallását, az annyira ismert és szertett alakjában, tekintetében és mozdulatában nincs többé. Igen! Lezárult egy élet, amely cselekvésekből és döntésekből, örömökből és gondokból, de mindenekelőtt felelősségből és hűségből épült. Eredendő tüzet hordozott magában. A maga és családja gondjain, örömein túl mindig részt kért a közösség örömeiből, és sokszor erejét is csaknem meghaladó részt vállalt gondjaiból is. Ezt az erős akaratot, szorgalmat, kitartást és szerénységet a szülői házból hozta magával. Ez a hűség a szeretteihez, a személyes példamutatás, a feddhetetlen tiszta életmód, a realitásokon alapuló igazságérzet, a nagyfokú pontosság, jóindulatú segítőkészség, mélységes emberi humánum és emellett szerénység volt élete mottója. Mindenki számára megszívlelendők az ez év március 19-én, 80. születésnapján rendezett egyetemi ünnepségen elhangzott szavai: »Köszönöm az elismerést, amely szakmai és oktatói munkámmal kapcsolatosan elhangzott. Mindezért valójában nem jár köszönet, sem dicséret, hiszen csak a kötelességemet teljesítettem. Az pedig minden a fiatalsággal foglalkozó tanárnak természetes törekvése, hogy önmagából a legjobbat adja, tudva azt, hogy szavait 50, akár 100 szempár kíséri figyelemmel. És az ifjúság összességében a legtárgyilagosabb, de egyben a legszigorúbb kritikus. Elismerésüket kivívni ezért minden oktatónak legőszintébb vágya. 40 éves pályafutásom alatt, mintegy 3-4000 hallgató látogatta a gyógyszertani előadásokat. Diplomával a kezükben sokan közülük kiemelkedő karriert futottak be. Legtöbben azonban mindennapi munkájuk becsületes teljesítésével szereztek elismerést az állatorvosi pályán. Öröm számomra, hogy szakmai felkészítésükben szerény részem nekem is volt.« Ebben a pár mondatban benne van az Ő nagysága, emberi méltósága, oktatói alázata, 93

ifjúságszeretete. Ő - nagy professzoraink méltó munkatársa - ezzel az emberi hitvallásával emelkedett mindenki fölé. Köszönjük, Jenő bácsi, hogy hallgatóid lehettünk, és csodálatos szívjóságodból, a felénk sugárzó szeretetből mi is részesülhettünk. A nyolcvanéves professzor úr bölcs tanácsait az életről, a boldog, nyugodt öregkorról így fogalmazta meg: »Szerencsés elrendezése a természetnek, hogy a teljesítőképesség korral együtt járó csökkenésével igényeinkben is egyre szerényebbekké válunk. Találóan fogalmazta ezt meg Arany János: Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri. Örök igazság az, hogy a test és lélek összhangja, a vágyak és lehetőségek harmóniája a kiegyensúlyozott, békés élet elengedhetetlen kelléke.« A professzor úr utolsó üzenete volt ez felénk. Csak a nagyoknak adatik meg az, hogy életük utolsó leheletéig neveljék, tanítsák az élőket, a hátramaradottakat. Ígérjük, hogy ránk hagyott örökségét becsülettel tovább visszük. Róla elmondhatjuk a költő szavával: »Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, Ahogy érdemes élni.« (Váci Mihály) Búcsúzunk! Pedig most jönnek az új, nehéz feladatok, és mi újra kezdjük a harcot, de már nélküled. Emléked a szívünkben él, mindazon tanítványaid szívében, akik szerettünk és tiszteltünk. A sír most örökre bezárul feletted, de szellemed, kedves, szelíd mosolyod, simogató, biztató, bársonyos tekinteted, az állategészségügyért és a magyar mezőgazdaságért érzett felelősséged tovább él bennünk. Megtört, fájó szívvel búcsúzunk a tanítványok, a barátok, a kollégák nevében. Jenő bácsi! Nyugodjál békében! Isten veled!” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1991. 2. 1. 20-21.

94

Nekrológ : Dr. Andrónyi Andor Veszprém megye állatorvosai gyászolnak. Dr. Andrónyi Andor, nyugalmazott tapolcai járási-városi főállatorvos rövid szenvedés után, 86 éves korában hívő lelkét visszaadta teremtőjének. Magas szintű szakmai tudásával, csendes, határozott magatartásával, emberségével, kollegialitásával, erkölcsös, vallásos életével, puritánságával példát mutatott nemcsak az állatorvos-társadalomnak, hanem mindazon rokonoknak, barátoknak, a rászoruló állattulajdonosoknak is, akik ismerték és szerették őt. A Győr megyei Börcs községben született 1907. szeptember 17-én, ahol édesapja gazdatiszt volt. Ennek köszönhető, hogy gyermekkora óta vonzódott a mezőgazdasági pálya iránt. A győri bencés gimnáziumban, 1925-ben érettségizett, majd ezután beiratkozott a Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémiára, ahol 1928-ban szerzett oklevelet. Még ezen a nyáron elvégezte Mosonmagyaróváron a felsőbb tejgazdasági és tejipari szaktanfolyamot. Ezután beiratkozott a M. kir. Állatorvosi Főiskolára. Előképzettsége, ritka szellemi képessége és szorgalma tette lehetővé, hogy a Főiskolán az első két évet egy év alatt végezte el. 1931-ben szerzett állatorvosi diplomát és 1934-ben doktorált. 1932-től 1946-ig Rajkán volt körállatorvos, 1946-tól 1949-ig Bősárkányon teljesített szolgálatot. 1949-ben a földművelésügyi miniszter kinevezte Komárom-Esztergom megye Mezőgazdasági Igazgatóságára megyei főállatorvosnak. Mivel lakást számára biztosítani nem tudtak, így lemondott a megyei főállatorvosi állásról, és Tapolcára helyezték 1950-ben körállatorvosnak, ahol rövidesen járási-városi főállatorvossá nevezték ki. Itt teljesített szolgálatot nyugdíjba vonulásáig, 1974. december 31ig. Húsz éves nyugdíjas ideje alatt a keze alatt dolgozott állatorvosok gyakran keresték fel, hogy szakmai és egyéni problémáikban kikérjék tanácsát. Mindig szívesen állt rendelkezésre mindenkinek. Nagy élettapasztalata, bölcsessége, példamutató családi élete tiszteletet váltott ki ismerősei körében. Nyolcvanadik születésnapját a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás igazgatójának jelenlétében, és Tapolca város tanácselnökének részvételével ünnepelték meg a körzet állatorvosai. Megkapta az Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári karán és az Állatorvostudományi Egyetemen az arany és a gyémánt diplomát. Nemcsak mi lettünk szegényebbek egy szerény, nagytudású állatorvos kollégával, hanem akik legközelebb állnak hozzá, a családtagjai is. Fájó szívvel siratják Felesége, Gábor, András és Péter fiai. Emléke szívünkben örökké él.

95

Búcsú dr. Berki Istvántól Ismét kevesebben vagyunk. Egy kedves, becsületes, örökké mosolygós, kitűnően képzett kollégánk hagyott itt bennünket. Dr. Berki István rövid szenvedés után visszaadta lelkét teremtőjének, 1997. december 31-én. Berki kollégánk 1928-ban született Mezőkomáromban. Az elemi iskola elvégzése után a székesfehérvári Magyar Királyi Állami Gimnáziumba iratkozott be, ahol kitűnő eredménnyel szerzett érettségi bizonyítványt. 1948-ban a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, amely intézményt még abban az évben megszüntetett a hatalomra került kommunista kormányzat a határ közelsége miatt. 1949-ben felvételi kérelmét beadta a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára és a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Egyszerre érkezett meg mindkét helyről az értesítés, hogy felvették. Ő az állatorvoslás mellett döntött. 1954-ben szerzett diplomát, és Fejér megyében államigazgatási állatorvosként kezdte tevékenységét. 1958-tól Veszprém megyében, Mihályfán, 1972-től 1980-ig pedig Sümegen látta el a körzeti állatorvosi teendőket. A nagy, országos járványos megbetegedések idején hónapokat töltött távol családjától, mint kirendelt állatorvos. Aktív részese volt a gümőkór-, a brucella-mentesítésnek, a sertéstelepeken a leptospira-, a brucella- és az Aujeszky-betegség felszámolásának, a lovak fertőző kevésvérűsége és tenyészbénasága kiszűrésének. Hosszú időn keresztül látta el a sümegi méntelep állatorvosi munkáit. Csendes, a munkájának, a családjának élő, a parasztságot szerető, és a kollégákat barátsággal fogadó, konzultációra, segítségnyújtásra minden esetben készségesen rendelkezésre álló kolléga volt. Munkáját a Mezőgazdasági Kiváló Dolgozója kitüntetéssel ismerték el. Felesége tanárnő, fia sebészorvos a Szt. János Kórházban, Budapesten, lánya tanárnő Zircen. 1998. január 14-én helyezték örök nyugalomra a sümegi református temetőben. A gyászoló tömeg várta, hogy a szakma is elbúcsúzik kedves halottjától. Ez azonban elmaradt. Igazságtalan az élet. Ha egy tudós, egy politikus, egy közéleti személyiség eltávozik az élők sorából, hosszas méltatást kap, mert becsületesen élt és dolgozott. Aki egy életen át, mosolyogva, gyöngyöző homlokkal siet segíteni a rászorultakon, csak tudomásul vesszük, hogy nincs többé. Amikor Marikának, a szerető hitvesnek, részvétet kívántam, azt súgta remegő hangon, hogy mosolyogva aludt el, mint aki megelégedett és boldog. A hétköznapok katonái csendben mosolyogva hagynak itt bennünket. Isten veled, Pistám. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 68.

96

Dr. Bödecs Lajosra emlékezünk Rohan az idő! Immáron 10 éve lesz annak, hogy 1989. február 20án dr. Bödecs Lajos, a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás igazgatója visszaadta hívő lelkét teremtőjének. Koporsóján az állt, hogy élt 60 évet. Temetése a veszprémi temetőben „zajlott” le. Nem túlzás a „lezajlás” szó használata, hiszen a végső tisztesség megadására közel háromezer ember gyűlt össze. A MÉM, az egyetem, a főváros és minden megye állat-egészségügyi állomásainak dolgozói, a megyei tanács, egyéb intézmények, rokonok és barátok rótták le kegyeletüket. Az óriási forgalmat kirendelt rendőrök irányították, mert a temető melletti út két oldalán a kilométeres hosszúságban sorakozó autóbuszok és személygépkocsik nehezítették a közlekedést. A több száz koszorú és virágcsokor, amely embermagasságig borította a sírt, a szeretet, a megbecsülés, egyben a megdöbbenés megannyi megnyilvánulása volt. Bödecs Lajos Kisfaludon (Győr-Sopron megyében) kisparaszti családban született 1929ben. Szüleit korán elvesztette, így nehéz körülmények között élt 5 testvérével együtt. Az eminens tanulóra a falu tanítója figyelt fel, aki elintézte, hogy elemi iskolai tanulmányainak befejeztével felvegyék a soproni evangélikus gimnáziumba. Itt, mint szegény sorsú gyermek, ingyenes ellátásban és ösztöndíjban is részesült. A segítséget busásan meghálálta nevelőinak. 1949-ben kitűnő érettségi vizsgát tett. Még ebben az évben felvették a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. 1954-ben kitűnő eredménnyel szerzett diplomát, aminek elismeréseként a Népköztársasági Tanulmányi Érdemérmet kapta meg. Az intézmény vezetői tanársegédi állást ajánlottak fel a csendes, szorgalmas, becsületes, jó képességű állatorvosnak. Először a Sebészeti Tanszéken, majd a szülészeten kamatoztatta tudását. Ez utóbbin komoly kutatómunkát végzett a szaporodásbiológia és a tőgybetegségek területén (a bikasperma konzerválása, a mastitis gyógyszerelése). Később az országosan meginduló mesterséges termékenyítés felé fordult érdeklődése. Ennek köszönheti, hogy dr. Szőke Dezső, Veszprém megyei főállatorvos, 1958-ban meghívta a megyébe, hogy szervezze meg a mesterséges termékenyítést. 1959-ben már létre is hozták a megyei mesterséges termékenyítő állomást, amelynek vezetője lett. Fiatal kora ellenére jó szervezőkészségről tett tanúbizonyságot. Az átszervezések folytán 1964-ben átkerült a megyei állat-tenyésztési felügyelőséghez, majd 1978-ban az Országos Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőséghez, amelynek működési területe Veszprém megyén kívül Komárom és Fejér megyére is kiterjedt. Elismert szakmai tudása biztosíték volt arra, hogy az általa vezetett intézmény kitűnő eredményeket érjen el a nagyüzemi és kistermelői szarvasmarha-, sertés-, és juhállományok szaporodásbiológiai gondozásában. 1983-ban a Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatójává nevezték ki. A gyakorlott vezető, a jól felkészült elméleti és gyakorlati szakember utolérhetetlen munkatempójával az állat-egészségügyi célokat maradéktalanul és következetesen megvalósította. Társadalmi elismertségét fémjelzi, hogy a Magyar Agrártudományi Egyesület 97

megyei szervezetének alelnöke, és a Megyei Tanács V. B. élelmiszerekkel foglalkozó gazdasági bizottságának tagja volt. Az Állatorvostudományi Egyetem tanácsa évek hosszú során foglalkoztatta az államvizsgákon mint vizsgabizottsági tagot és vizsgabizottsági elnököt, hogy aktív közreműködésével részese legyen a leendő állatorvosok tudása megítélésének. Több szakkönyv, kézi- és tankönyv lektorálására kérték fel, amit közmegelégedésre végzett el. Magas színvonalú szakmai ismeretei és tevékenysége, valamint lelkiismeretes szervező munkája elismeréséért két alkalommal, 1968-ban és 1976-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetésben, két alkalommal, 1978-ban és 1988-ban Veszprém Megyéért Érdemérem arany fokozata kitüntetésben, 1986-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben részesült. Milyen embernek is ismertük meg Bödecs doktort? Kiváló kollégának, munkatársnak, végtelenül kötelességtudó és szorgalmas embernek, önmagával és munkatársaival szemben igényes, döntéseiben igazságos, családszerető, szerény, de határozott, fanyar humorú, segítőkész, csendes embernek. Barát, kolléga és vezető tudott lenni egy személyben. Hogy miért emlékezem meg halálának 10. évfordulóján dr. Bödecs Lajosról? Azért, mert dr. Kégl Tamás, Veszprém város főállatorvosa, címzetes egyetemi docens emlékérmet alapított dr. Bödecs Lajos emlékére és mindannyiunk örömére, akik vele együtt dolgozhattunk, és kedves lényét örökké, szívünkben hordozzuk. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 45-46.

98

Elhunyt Dr. Landy László Dr. Landy László, nyugalmazott járási főállatorvos 2000. február 5-én rövid szenvedés után 88 éves korában hívő lelkét visszaadta teremtőjének. Laci bácsi a szakmán belül nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett. Tanársegédeskedett a kórbonctanon, a belgyógyászaton, ahol doktori disszertációját is írta. Több helyen volt körállatorvos, majd Zalaegerszegen és Enyingen járási főállatorvos. Több generáció sajátította el keze alatt az állat-egészségügyi igazgatás tudományát. Manninger-Mócsy belgyógyászat tankönyvét lektorálta, és több alkalommal vett részt az államvizsgabizottság munkájában mint elnök. Szerény, csendes, nagy tudású embert vesztett el Laci bácsiban az állatorvos-társadalom. Több, mint száz novellája azonban fennmarad az utókor számára. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra március 3-án, gyermekei, rokonsága, tisztelői, a Fejér és Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatói és dolgozói részvételével. Emléke szívünkben örökké él. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 76.

99

100

Állatorvosok arcképcsarnoka

101

102

Dr. Bokori József professzor úr 70 éves Ki hinné? Hogy rohan az idő! Egyedül ő nem változott semmit. Magas, délceg, egyenes tartása, kedves, jellegzetes kesernyés mosolya, hullámos szőke haja, következetes, logikus, mindig őszinte megnyilatkozásai, szakmai tudása és sokoldalúsága mindig tiszteletet parancsolt. Bármikor, bárhol találkozunk, előttem minden esetben az 1954bena Kórbonctani Tanszéken tanársegédeskedő, és számunkra gyakorlatot vezető emberséges, segítőkész, de az anyagot szigorúan megkövetelő fiatalember jelenik meg. Olyan jó vele beszélgetni. Dr. Bokori József egyetemi tanár 1927-ben született. 1946-ban, Sopronban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd 1951-ben jeles minősítésű oklevelet szerzett. Szakmai pályafutása a Kórbonctani Tanszéken kezdődött, ahol először tanársegéd, majd 1954-ben adjunktussá lépett elő. Ezután a Belgyógyászati Tanszéken dolgozott 18 éven keresztül. 1969-ben docens lett. 1970 és 72 között FAO-szakértőként a bagdadi Állatorvosi Egyetemen belgyógyászatot, diagnosztikát és klinikai patológiát oktatott. Hazajövetele után áthelyezték az Állatorvostudományi Egyetemen Állathigiéniai Tanszékére, ahonnan 1974-ben a Takarmányozástani Tanszék élére került. 1977-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. A különböző tanszékeken eltöltött hosszabb-rövidebb munkássága sokoldalúvá tette. Az orvosi gondolkodás, a biológiai ismertek magas szintű alkalmazása, bemutatása és előadása méltán emelte őt nagyjaink közé. Állatorvos nemzedékekkel szerettette meg a klinikai diagnosztikát és a belgyógyászati gyógyító munkát. A Takarmányozástani tanszék munkájának megszervezése során kórtani, belgyógyászati ismeretekkel átitatott állatorvosi szemléletű takarmányozás oktatását szervezte meg mind a nappali, mint a posztgraduális hallgatóság számára. Az általános és részletes takarmányozás köréből megírt jegyzetei is ezt a megközelítést tükrözik. Az általa vezetett tanszék munkatársai az ő hatására jelentős szakmai eredményeket értek el, amelyeket 200 fölötti tudományos közlemény és két külső kandidatúra jelez. Önálló tudományos tevékenysége során főként diagnosztikai, takarmányozás-élettani és anyagforgalmi betegségekkel foglalkozott. Az utóbbi 15 évben kiemelt érdeklődési területe volt a háziállatok vitamin- és ásványianyag-ellátása, továbbá a takarmány-tartósítási módszerek kutatása. A nevéhez fűződik a szemes kukorica nedves, úgynevezett erjesztéses tartósítása, amiért1983-ban a MTA Akadémiai Díj jutalomban résesítette. Jelentős sikereket ért el a testazonos, korszerű hozamfokozók kutatásában és gyakorlati bevezetésében. A FAO szervezetében 15 éve folyó nyomelem-kutatások egyik alhálózatának koordinátoraként nemcsak kutatói, hanem nemzetközi szervezőkészségét is igazolta. Tudományos munkájának eredményeit önállóan, illetve társszerzőkkel írt 220 szakközleményben, 3 könyvrészletben és számos jegyzetben tette közkinccsé. Kandidátusi értekezését 1963-ban, akadémiai doktori értekezését 1987-ben védte meg. Megbecsült tagja egyetemi, minisztériumi és akadémiai szakbizottságoknak és az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztő bizottságának. 1972 és 1977 között az MTA Állattenyésztési és Állatorvos-tudományi Szakbizottságában, 1988-tól pedig az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága 103

plénumának munkájában vesz részt. Munkássága a hazai és a nemzetközi állatorvos-tudomány elismerését élvezte. Magas szintű és sokoldalú állatorvosi, állat-egészségügyi tudását, kutató- és oktatómunkáját az akkori hatalom nem mérte bőkezű kitüntetésekkel, elismerésekkel, mert csak a szakmájának élt. Két alkalommal kapott Kiváló Dolgozó kitüntetést, és 1987-ben, hatvanadik születésnapjára a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. 1992. január 1-jén nyugállományba vonult, de még két éven át segítette a tanszék munkáját előadásaival és tanácsaival. Kívánjuk a professzor úrnak, hogy még nagyon sokáig ilyen fiatalosan, emberségét, hitét a jövőben megtartva tudjon mosolyogni, és a volt hallgatóinak, tanítványainak, ha hozzá fordulnak jó tanácsért, segítse őket eligazodni ebben a bonyolult, nehéz, de még is szép életben Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 3. 56.

104

Beszélgetés dr. Tanyi Jánossal Hosszas levelezés után végre sikerült időpontot egyeztetnünk egy beszélgetésre dr. Tanyi Jánossal. A szerény, csendes, csak a munkájának élő kolléga nehezen tárulkozott ki az életével kapcsolatos - ma már történelemnek számító - eseményekről. - Az ország mely vidékéről származol? - A Hajdú-Bihar megyei Polgár községben láttam meg a napvilágot 1937. május 7-én. Édesapám itt volt körzeti orvos. Bátyámmal együtt, aki szintén állatorvos, itt éltük napsugarasnak is nevezhető gyermekkorunkat. Az elemi iskola 4 osztályát Polgáron végeztem. - Középiskoládat melyik gimnáziumban folytattad? - Ez egy kicsit bonyolult. Az egri cisztereknél jártam három osztályt, majd az államosítás után visszakerültem Polgárra, ahol a 7. és 8. általános iskolát elvégeztem, és ezután ismét elsős gimnazista lettem az esztergomi ferenceseknél, ahol kitűnő eredménnyel végeztem. - Természetes, hogy ezután a bátyád szakmáját választottad. - Ez sem olyan egyszerű eset. Jelentkeztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, ahol úgynevezett „helyhiány miatt” nem vettek fel. Mellesleg jegyzem meg, hogy nemes bosszút álltam jó 30 évvel később, mert két orvos fiam ott vehette át a diplomáját, ahol korábban én is megkaphattam volna. Ezután dohánygyári segédmunkásként dolgoztam egy évig, és most valóban a bátyám után én is az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztem. A 600 körüli jelentkező közül a legmagasabb felvételi pontszámot értem el, és mégis csak a harmadik fellebbezés után vettek fel, mert időközben édesapámat kulák orvossá minősítették. 1957-ben villámcsapásként ért, hogy a már nem élő édesapám után, mint kulákcsemete az értelmiségi besorolásból az Xes, osztályidegen kategóriába kerültem. A tanulmányi irodán közölték velem, hogy csak akkor maradhatok az egyetemen, ha végig jeles eredményű leszek. Az áldott emlékű dr. Gáspár Zsuzsa mellett dolgoztam mint externista, ahonnan mint osztályidegent szintén kitiltottak. Ez a közjáték megsokszorozta akaraterőmet, és 1961-ben kitűnő, „vörösdiplomás” állatorvosi oklevelet vehettem át. - Természetes, hogy ezek után az egyetemen maradtál. - Szerettem volna az alma mater valamelyik tanszékén bent maradni, de a 60-as évek elején nem volt számomra nyugodt szakmai munkát biztosító légkör, a származásom miatt. - Ezek után hogy alakult sorsod? - 1961 és 1964 között a Szolnok megyei állami gazdaságok igazgatóságánál dolgoztam, majd 1964. szeptember 1-jétől a debreceni Állat-egészségügyi Intézetbe kerültem. - Milyen feladatok vártak Rád új munkahelyeden? - Az európai műveltségű, széles látókörű kiváló diagnoszta-igazgató, dr. Hajdú Gusztáv alig egyéves intézeti gyakorlat után megbízott a majdani vírus-diagnosztikai osztály megszervezésével. 1966-ban az emlős-diagnosztikai osztály, 1969-ben az akkor létesült virológiai osztály vezetésével 105

bíztak meg. 1981-ben igazgatóhelyettes, 1989. január 1-jétől pedig a Debreceni Állategészségügyi Intézet igazgatója lettem. - Gondolom, sok tudományos munka és kutatás előzte meg ezt a rövid felsorolást, amit az intézetben és azon kívül végeztél. - Természetesen intézetünkben sincs mindig ünnepnap. A hétköznapokon vannak elmúló felhők, de egész évben sok a hasznos munka, a napi eredmények és a sikerek, kevés az emberi ellentét, és jó a közszellem. 1973-ban szarvasmarha-szakállatorvosi diplomát szereztem. Még ebben az évben az influenzavírus-kutatásaimért a Magyar Tudományos Akadémia elnökének kutatási jutalmát nyertem el. 1974-ben a Madárinfluenza-vírusok előfordulása Magyarországon című kandidátusi értekezésemet eredményesen védtem meg, és kandidátusi fokozatot kaptam. 1979-ben a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter a Debreceni Agrártudományi Egyetemen végzett oktatómunkámért címzetes egyetemi tanár címet adományozott. 1997-ben pedig sikerrel védtem meg Egyes állatbetegségek diagnosztikai eredményeinek és járványtanának értékelése című doktori értekezésemet. - Sokrétű az irodalmi munkásságod is. Hogy jut mindenre időd a napi munkák, az intézeti kutatások, a vizsgálati anyagok feldolgozása mellett? - Kitűnő munkatársaim vannak, ennek köszönhető, hogy152 önálló és társszerzőkkel közös tudományos közleményem jelent meg, na meg a késő éjszakába nyúló gépelések, rendszerezések, és az örökös munkában töltött idő. 1974-ben és 1978-ban az Állategészségtan, 1976-ban az Állattartás higiéniája című jegyzeteim jelentek meg. Az Állategészségtan című jegyzetem második kiadását nívódíjjal tüntették ki. Egyik szerzője voltam a Mezőgazdasági Kiadónál 1984-ben megjelent Állategészségtan könyvnek, amely az agrártudományi egyetemek kötelező tankönyve volt. Néhány éve felkértek a nemzetközi szerzői gárdával készülő Baromfibetegségek [Krankheiten des Wirtschaftsgeflügels] című kézikönyv Orthomyxovírus-fertőzések és Madárinfluenza fejezetek megírására. A kézikönyv 1992-ben jelent meg német nyelven a jenai Fischer Verlag kiadásában. Az 1998-ben megjelent Húsmarhatenyésztés című könyvben én írtam a Húsmarhatartás fontosabb állat-egészségügyi kérdései fejezetet. Nagyon sok munka fekszik abban, amíg megpályázhattam eredményesen az MTA doktora címet. - Tudomásom szerint több szervezet aktív tagja vagy. - Igen. A Debreceni Akadémiai Bizottság orvosbiológiai és mezőgazdasági szakbizottságainak több munkabizottságában veszek részt. A Magyar Országos Állatorvos Egyesület alelnöke, a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei alelnöke, a MOÁE Baromfi- és Sertés-egészségügyi Társaság vezetőségi tagja, az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának állandó tagja vagyok és több ad hoc bizottságban dolgozom esetenként. Ezen kívül tagja vagyok a Magyar Állatorvosok Lapja és az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának. - Ezt bizony felsorolni is hosszú volt. Elismerték-e, honorálták-e sokrétű munkádat, eredményeidet? - 1971-ben Kiváló Dolgozó, 1981-ben intézeti Kiváló Dolgozó, 1988-ban Kiváló Munkáért kitüntetést kaptam, 1987-ben a MAE Állatorvosok Társasága Hut˙ra-emlékéremmel, 1995-ben Derzsy-díjjal, 1996-ban pedig Csontos József-emlékéremmel tüntetett ki. - A családodról még nem beszéltünk. 106

- 1961-ben nősültem. Feleségül vettem sz. Nyáry Eleonóra földrajz-történelem szakos középiskolai tanárt, aki nyugdíjazásáig a debreceni Új Élet Parki Általános Iskola igazgatója volt. Házasságunkból három gyermekünk született, Péter 1965-ben, az ikrek, János és Miklós 1968ban. Péter agrármérnök, az ikrek pedig orvosok. Feleségemnek köszönhetem azt a nyugodt családi hátteret, amelyet munkám végzéséhez biztosított. A származásom miatti atrocitásokat elfeledve boldog és megelégedett ember vagyok. - Köszönöm a beszélgetést, és az egész állatorvos-társadalom nevében gratulálok a „nagydoktori” cím megvédéséhez.

107

Bokori professzor úr laudációja Kedves ünnepségen vehettem részt 2005. november 25-én, amikor a friss diplomások avatása után az arany-, gyémánt-, és vasdiplomás állatorvosok vehették át a dékán úrtól a szent koronával és magyar címerrel díszített oklevelüket. A köszöntő beszédek elhangzása után dr. Bokori József professzor úr az Emeritus címet, dr. Túry Ernő professzor úr pedig az Egyetem Díszpolgára címet kapta. Bokori professzor úr laudációját dr. Szabó József Zsigmond egyetemi tanár olvasta fel, amelyet teljes terjedelemben közlünk. „Dr. Bokori József aranydiplomás, nyugalmazott egyetemi tanár, az Állatorvos-tudományi Egyetem Takarmányozástani Tanszékének volt vezetője (1973−1990), az állatorvos-tudomány több irányú és elismert művelője, 80 éves lesz. Bokori professzor 1927. február 1-én kisiparoscsalád harmadik gyermekeként Sopronban született. Gyermek éveit Fertőszentmiklóson töltötte, ahonnan természetszeretete és az állatok iránti vonzalma is ered. Az elemi iskola elvégzése után a soproni Széchenyi István Gimnázium bejáró tanulójaként 1946-ban kitűnő eredménnyel érettségizett. Tanulmányi eredménye alapján még az évben egyidejűleg felvételt nyert a budapesti orvostudományi és állatorvos-tudományi egyetemekre. Ő egyre erősebb elhivatottsága alapján az Állatorvostudományi Kar választotta, ahol 1951-ben jeles minősítésű oklevelet szerzett. A negyedik tanulmányi év befejezése után az alma mater Kórbonctani Tanszékén dolgozott (1950−1954), ahol nemcsak kórbonctani ismereteit mélyítette tovább, hanem a kórszövettani és bakteriológiai vizsgálatok alapjait is elsajátította. 1954 őszétől, Mócsy professzor hívására a Belgyógyászati Tanszék és Klinika munkatársa lett, és mint adjunktus, később docens dolgozott 1973-ig. Az itt eltöltött, közel két évtizedben igen aktívan vette ki a részét a tanszék oktató-, nevelő- és kutatómunkájából. Különösen nagy kedvvel végezte a diagnosztika oktatását és a hallgatók által is nagyra értékelt és kedvelt napi betegbemutatókat. A diagnosztika oktatásában kórbonctani ismereteit is gyümölcsöztette. A hallgatókkal együtt kialakított diagnózis helyességét a kórboncolás során kapott eredményekkel összevetették, és a következő »betegbemutatón« rendszeresen megvitatták. Időközben (1970−1972) FAO szakértőként Irakban részt vett az akkor alakuló bagdadi állatorvosi egyetem belgyógyászati egységének a szervezésében, és oktatta a belgyógyászat, a belgyógyászati diagnosztika és a klinikai patológia című tantárgyakat. Közben részt vett egy sokoldalú, modern laboratórium létrehozásában, a betegségek oktatását és pontos diagnózisát segítő szemléltető segédeszközök (falitáblák, diapozitívek) elkészítésében. Hallgatói értékelték tudását, és mint embert is rövid időn belül megszerették. Igazolta ezt, hogy hallgatói, a már meghosszabbított szerződése ellenére méltánytalan hazakényszerítése után évekkel később is felkeresték, és kutató munkáikhoz segítségét kérték. Hazatérése után klinikai munkáját feletteseinek a személyéhez való negatív hozzáállása miatt nem folytathatta, sőt a tanszékről is eltanácsolták. Ezt követően 1973−1974 108

között az Állathigiéniai Tanszéken oktatott és kutatott. Innen helyezték át a csak néhány éve megalakult Takarmányozástani Tanszékre. 1975-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, és bízták meg véglegesen a Tanszék vezetésével és a tantárgy oktatásával, fejlesztésével. Bokori professzor a sok »átirányítás« és szakmai váltás ellenére sem lett kedveszegett. A történtekkel kapcsolatban azt az ősi elvet vallotta, hogy bármi igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni. Néhány év alatt újjászervezte a Takarmányozástani Tanszéket, amely vezetésével nemcsak külsejében újult meg, hanem az állatorvosi igényeknek megfelelően a tantárgyat is takarmányozás-élettani alapokra helyezte. Sokirányú elfoglaltsága mellett is jelentős időt fordított a kutatómunka megszervezésére és a gyakorlattal való kapcsolatok kiépítésére. Mindezek eredményeként a tanszéken igen pezsgő kutatómunka indult be és - munkatársainak a közreműködésével - szép eredmények is születtek. Bokori doktor tudományos tevékenységét az állatorvosi kórbonctan, belgyógyászat majd később a takarmányozás-élettan és a háziállatok takarmányozása terén fejtette ki. A szakmán belül is érdeklődésének a középpontjában a takarmánynövények termesztési módja (a talajerő visszapótlás lehetőségei), a tartósítás technológiája, a takarmány-összetevőknek (ásványi és hatóanyagoknak) a tartósítás és raktározás során bekövetkező változása, a takarmánytoxikózisok tanulmányozása, új fehérjeforrások kutatása, valamint a hibrid állatok ásványi- és hatóanyagigényének a kutatása állt. Jó és gyümölcsöző kapcsolatot épített ki több külföldi társintézménnyel. Megkeresés alapján vett részt és kb. 15 évig koordinálta a FAO Mikroelem Kutatásokkal Foglalkozó Európai Hálózata C-Alhálózatának a munkáit. E témakörben a háromévenként szervezett szimpóziumokon előadásokban és angol nyelvű kiadványokban számolt be a csoport munkáinak az eredményeiről. Számos egyetemi jegyzetet írt. Társszerzője a két kiadást megért első magyar Állatorvosi kórélettan, a Schmindt János szerkesztésében megjelent Takarmányozástan illetőleg A takarmányozás alapjai valamint a Mérgező és szennyező növények a takarmányban című szakkönyveknek. Kutatói munkássága eredményeit a - részben társszerzőkkel - magyar és idegen nyelven megjelent 246 tudományos szakdolgozatban adta közre. Az állatorvos-tudomány kandidátusa tudományos fokozatot Adatok a baromfiköszvény kóroktanához és kórfejlődéséhez (1963), az MTA Doktora minősítést az Állategészségügyi és takarmányozási vizsgálatok eredményeinek alkalmazása az állattenyésztésben (1986) című értekezésének a sikeres megvédése alapján nyerte el. Bokori professzor, az egyetem akkor vezetésének rendelkezése alapján, 1990-ben megválni kényszerült a tanszék vezetésétől, majd 1992-ben kénytelen volt nyugállományba vonulni. Ezt követően még tíz évig mint kutató professzor dolgozott, elsősorban a mikroelemek anyagforgalmát vizsgálta. Ebben az időszakban magyar nyelven 9, idegen nyelven 8 tudományos közleménye jelent meg. Közéleti tevékenységét több szakmai és tudományos szervezetben fejtette ki. Tagja volt az egyetem Felülvéleményező Bizottságának, az intézmény reformfolyamatit kidolgozó munkacsoportnak. 1990−1995 között tagja volt az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága (TMB) 109

plénumának, tanácskozási jogú tagja volt az MTA IV. osztályának (1991−1994). Húsz éven át tagja volt az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának, tíz éven át pedig az Állatnemesítési, Állattenyésztési és Takarmányozási Bizottságának, valamint Mikroelem Bizottságának. Bokori professzor magas szintű és sokoldalú állatorvosi és állategészségügyi tudását, oktató-, nevelő- és kutatómunkáját a »hatalom« sokáig nem részesítette elismerésben. Ennek a fő oka volt, hogy a sokszor irreális és helytelen kívánalmak, határozatok során véleményét őszintén és akkor is kimondta, ha a vezetőinek a nemtetszésével találkozott. Pályafutása második felében viszont már több állami és tudományos kitüntetést kapott. Így 60. születésnapjára a Munkaérdemrend ezüst fokozata elismerésben részesült. Több tudományos kitüntetés (Akadémiai Díj, Marek József-, Újhelyi Imre-, Mócsy János-emlékérem, Darányi Ignác-díj) birtokosa.” Közelgő születésnapja alkalmából az állatorvos generációk, számos munkatársa nevében köszönjük. Megérdemelt pihenéséhez kívánunk számára betegségéből mielőbbi teljes felgyógyulást, és kiegyensúlyozott, boldog életet. Kamarai Állatorvos, 2006 1. 1. 59-60

110

Az önzetlen szakember Visszapillantás életpályámra Dr. Szabó István Pista bácsi szeretet, emberséget sugárzó önvallomásához nem nyúltam és nem nyúlhattam hozzá, mert csak rontottam volna rajta. Így az életpályára történt visszapillantás egyes szám első személyben jelenik meg, mindannyiunk örömére. „Szakonyban, 1919-ben születtem ötgyermekes kisbirtokos (akkor ez volt a hivatalos megjelölés) családban. Egy testvérem csecsemőkorában meghalt, ketten szüleink foglalkozását folytatták, kisbirtokosok, majd tsz-tagok lettek, kettőnket tanítattak. Engem 10 éves koromban (a négy elemi elvégzése után) írattak be a soproni evangélikus líceumba (8 osztályos gimnáziumba). Ettől kezdve kísért a család szeretete, a legszükségesebb anyagiakkal elláttak, de különben a tanulásomba, a pályaválasztásomba, elhelyezkedésembe nem szóltak bele. Én sem nagy öntudattal vagy hivatásérzettel készültem az életre. Csak kötelességszerűen tanultam és tettem a dolgomat. A középiskolában és az egyetemen sok kedvezményt kaptam, ezért nem mondhatnám, hogy a legszükségesebb dolgokban hiányt szenvedtem volna. Amit a kisebb diákok tanításával kerestem, bőven elég volt szerény költőpénznek. Állatorvossá 1942 januárjában avattak, de már előtte fél évig fizetéses gyakornoki státusban a Sebészeti és Szemészeti Klinikán dolgoztam. Itt összesen 4 évet töltöttem le. Közben doktoráltam, disszertációm témája a csonttörések velőüreg-szegecselése volt. Másfél évig voltam katona. Néhány hónapot a fronton (Galíciában) töltöttem, és belekóstoltam a szovjet fogságba is. Egyetemi alkalmazásomat 1948-ban szüntették meg, mert az „illetékesek” politikailag alkalmatlannak találtak a fiatalokkal való foglalkozásra. Magánállatorvos lettem, majd az államosításkor (1949-ben) az Országos Állategészségügyi Intézetbe helyeztek. Ezt a munkakört egy ideig átmenetinek tekintettem, mert sokkal inkább állatkórházba vagy körzetbe szerettem volna kerülni. Ez azonban záros határidőn belül nem sikerült. Az intézeti kollektív munkát viszont hamar megszerettem, korábbi elképzelésemet pedig később intézeti tevékenységemnek a gyakorlattal való mindennapos kapcsolata hiánytalanul pótolta. Hallgató koromban minden szünetben Kolbenheyer Ottó (csepregi) vagy Raigner Alfréd (simasági) körállatorvosok mellett gyakoroltam. Mindketten igen jól képzett és etikusan gondolkodó, rendkívül művelt emberek voltak. Halálukig atyai jó barátaim maradtak. Szeretetem, tiszteletem és hálám azóta sem szűnt meg. Az intézeti komplex diagnosztikai munkát elsősorban Csontos, kisebb mértékben Hirt tanár uraktól (mindkettő egyetemi magántanár) sajátítottam el, de sokszor képviselhettem az intézetet Manninger professzor helyszíni vizsgálatain is. Intézeti beosztásomnál fogva többször voltam szakmai kiszálláson Köves professzorral, Ősz Gyula és Barabás István minisztériumi főállatorvosokkal. Mindegyiküktől sokat tanultam szakmailag, emberileg és a kollégákkal vagy gazdasági emberekkel való kapcsolattartás, és a gyakorlatban való viselkedés tekintetében. 111

A nem fertőző betegségek terén többször konzultálhattam Mócsy professzorral, akit egyre jobban megszerettem és egyre inkább tiszteltem. Sályi Gyula és Kovács Jenő professzorokkal való találkozásaim főleg azért emlékezetesek, mert ilyenkor mindig éreztem, hogy pályájuk kezdetén szerettek az intézetben dolgozni, és elismerik intézeti munkánk jelentőségét. Nem múlt el nyomtalanul az a négy év sem, amelyet Guoth professzor mellett töltöttem, aki többek között szaknyelvi igényességemre figyelt fel korán, és „nyelvpurifikátornak” nevezett el. Kádár Tiborral mintegy másfél évtizedig dolgoztam együtt, jól kiegészítettük egymást. Tanultam tőle bizonyos fokú optimizmust és türelmet, mert - úgymond - a reménytelennek látszó dolgok is egyszer - gyakran önmaguktól is - megoldódnak. Neki köszönhettem, hogy annak idején sok kezdő kollégának képességeim szintjén - foghattam a kezét. Mindezek mellett olyan emberek szakmai barátságát élvezhettem, mint Szent-Iványi Tamás, Áldásy Pál, Hajdú Gusztáv, Zsigmond László, Temesi Zoltán, vagy, hogy az élők közül is említsek, Kovács Ferenc, Holló Ferenc és nem utolsósorban Kojnok János. És még sokan mások. Igen szerencsésnek tartom, hogy ez a sokrétű, sokszínű szakmai-emberi kapcsolat alakította pályámat, munkámat és gondolkodásomat. Nem én akartam, nem és terveztem így, munkaköröm ellátása hozta magával. A saját szerepen csak annyi volt, hogy elégedetlenség nélkül végeztem a munkámat, az ennek során adódott kapcsolatokat pedig igyekeztem megbecsülni. Az intézetben aktívan eltöltött 35 év alatt széles területen tevékenykedtem. Főleg az emlősállatok legkülönbözőbb - elsősorban mégis a fertőző - betegségeinek fel(meg)ismerésével, és az ellenük való védekezéssel foglalkoztam, mindig azzal, amit az intézetbe küldött vizsgálati anyagok a legidőszerűbbnek jeleztek. Az e téren megjelent kb. 100 közleményem eredményeit itt nem sorolom fel, másutt megtalálhatók. Szerencsés voltam, hogy 28 éven át az intézetnek „csak” igazgatóhelyettese voltam és így teljes erőmmel „csak” a szakmai feladatokkal, munkatársaimnak is „csak” a szakmai tevékenységével, intézeteinknek is „csak” a szakmai fejlődésével kellett törődnöm. Nem voltam párttag, illetve azzá sem kellett lennem, mert a „legilletékesebbek” tisztán látták, hogy a szakmai munkámmal többet használok. Sohasem volt olyan érzésem, hogy a munkámat nem becsülik meg, kitüntetésekben is arányosan részesítettek. Az egyik legnagyobb elismerés (szinte rehabilitálás) az volt, amikor egyetemi tanári címet kaptam. Hogy sertés-egészségügyi szakember lettem, arról a szakosztály tagjainak egyértelmű mellémállása győzött meg. Ezt csak megerősítette a Sertés-egészségtan című kézikönyv összeállítására való felkérés. Sajnálom, hogy a benne foglaltak egy része már elévült. A legnagyobb elismerést azonban azoktól az intézeti kollégáktól (és más dolgozóktól), valamint a gyakorlatban működött kortárs kollégáktól kaptam és kapom, akiknek talán valamit még ha megnevezetlenül is - nyújtani tudtam segítő szándékkal, szakmai tanáccsal, esetleg csak példamutatással. Akik ma is az intézethez tartozónak, és szakmai összejöveteleken még odaillő résztvevőnek tekintenek. Sohasem voltam egyedül. Mindig mellettem éreztem az intézetet, illetve az intézeteket. 112

Mindig volt(ak), aki(k) velem törték a fejüket egy-egy probléma megoldásának lehetőségein. Többnyire érezhettem a feletteseim bizalmát és támogatását is. Soha nem hiányzott a családom együttérzése és türelme. Szerencsés voltam, mert azt tehettem, amit szerettem. Végül szerencsés vagyok, hogy az intézetbe ma is „hazamegyek”, otthon érezhetem magamat, a társintézményekbe is bekopogtathatok. Köszönet érte! Mottó: „Ki-ki használjon, szolgáljon hazájának, amint legjobban lehet.” (Zrínyi Miklós) Köszönjük Pista bácsi! Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 30-31.

113

Dr. Szabó István kitüntetése Dr. Szabó István kandidátussal, címzetes egyetemi tanárral, az Országos Állategészségügyi Intézet ny. igazgatóhelyettesével az egyetemen beszélgettem az augusztus 20. alkalmával kapott kitüntetésről. Pista bácsi a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át az Országház kupolacsarnokában. - Részesült-e már más állatorvos ilyen magas kitüntetésben? - Erre nem tudok válaszolni! A több mint 100 kitüntetett között voltak művészek, egyházi személyiségek, orvosok, sportolók, írók és még nagyon sokféle foglalkozásúak, akik között egyedül én voltam állatorvos. - Milyen értékrendet képvisel ez a kitüntetés? - Magának a kitüntetésnek az értékrendjével nem vagyok tisztában. Talán most adományozták először? Tény azonban, hogy sokan gratuláltak olyanok is, akik pozíciójuknál fogva jobban tájékozódtak erről. - Kik voltak ezek? - Felsorolni nem szeretném, mert kellemetlen lenne, ha bárkit is kifelejtenék a sorból. Nekem természetesen az Országos Állategészségügyi Intézet kollektívájának a köszöntése a legfontosabb, amelynek zárómondata így hangzott: „Ezután is mindig szívesen látjuk Pista bácsit az intézetben”. Köszönöm! Amíg egészségem engedi, élek a lehetőséggel. - Mikor tudtad meg, hogy kitüntetést kapsz? - A Magyar Köztársaság Elnökének Hivatalából váratlanul, nem sokkal augusztus 20. előtt érkezett a meghívó, amelyben csak a kitüntetés tényét közölték, a jellegét nem. Különösen meglepett a kitüntetés átadásának helye és időpontja. - Miért? Hol vehetted át a kitüntetést? - Az Országház kupolacsarnokában minden kitüntetettnek névre szóló helyet jelöltek ki, közvetlenül a Szent Korona közelségében. A terem perifériáján foglalhattak helyet a kísérők, hozzátartozók. Minden kitüntetett egy személyt vihetett magával. Engem a leányunokám kísért el, akinek ez legalább akkora élményt és megtiszteltetést jelentett, mint a nagypapájának. - Hogyan zajlik le egy ilyen ünnepség? - Az átadási ünnepség a Himnusszal kezdődött és a Szózattal fejeződött be. Mádl Ferenc, köztársasági elnök mondott bevezető köszöntőt. A kitüntetések átnyújtásánál mindvégig mellette állt Orbán Viktor, miniszterelnök és Áder János, az Országgyűlés elnöke. Az utóbbiak is kézfogással köszöntöttek bennünket. Jelen volt az ünnepségen Göncz Árpád és felesége, az MTA elnöke, néhány miniszter, több államtitkár és országgyűlési vezető személyiség. A fény- és tűzijátékok megtekintésére két személyre szóló meghívót kaptunk, ugyanúgy, mint az Országházban rendezett állami fogadásra. A miniszterelnök ünnepi köszöntője a külképviseletek tagjainak jelenléte miatt angolul is elhangzott. 114

- Azt mondtad, hogy meglepett a kitüntetés átadására szóló meghívó. Miért? - Azért, mert nem gondoltam arra, hogy közel 17 évvel nyugállományomba kerülésem után még értékelően számon tartják egykori tevékenységemet. Egyik állatorvos professzor kortársam így fogalmazott: „Ez megerősítése korábbi kitüntetéseidnek”. 35 éven keresztül folyamatosan egy intézményben dolgozhattam kitűnő munkatársakkal. Úgy érzem, hogy a kitüntetés nemcsak az én tevékenységemnek, hanem az állat-egészségügyi intézetek mintegy négy évtizeden át elért diagnosztikai és kutatási eredményeinek az elismerése is. Ezért tisztelettel és baráti szeretettel, sőt hálával gondolok a már elhalt és még élő kollégáimra, valamennyi intézeti dolgozóra, akik a maguk helyén, képzettségük és képességük szerint ebben a munkában részt vettek. - Kik azok, akikről ily nagy szeretettel emlékezel meg? - Mindenkiről, akik támogatták az intézeti munkákat, a legkisebbtől a legnagyobb beosztású személyekig. Azért érdemes megemlíteni, hogy a hálózat kiépítése 1941-ben kezdődött a kolozsvári Állategészségügyi Intézet létesítésével, ahol Marcis Árpád, majd Csontos József vezetésével eredményes kutatómunka folyt. Derzsy Domokosnak innen jelentek meg az első figyelemre méltó szakcikket. 1949-ben a debreceni intézet kezdte meg működését Murányi Ferenc és Temesi Zoltán vezetésével. A kaposvári Állategészségügyi Intézetben, 1951-ben Szécsényi István irányításával indult meg a diagnosztikai munka. Békéscsabán 1953-ban, Miskolcon 1955ben történt a beruházás, melynek szakmai irányítója Héjj László volt. 1956-ban Kádár Tibor igazgatósága alatt lettem igazgatóhelyettes, amikor fő feladatom az intézetek szakmai munkájának koordinálása lett. Könnyűvé tette munkámat, hogy mindegyik intézetben kiváló partnereim voltak, közöttük több fiatal, akik szívesen vették az együttműködésre és az együttgondolkodásra való törekvést. Rájuk gondolok szeretettel! oka?

- A kitüntetésed alkalmával mindig a munkatársaidat helyezed előtérbe. Mi ennek az

- Az intézeti munka csapatmunka. Magamat mindig - ma is - átlagos felkészültségű szakembernek tekintettem. Talán egy kissé nagyobb volt a szorgalmam és a kötelességteljesítési igényem, mint az átlagnak. Sokrétű lehetőségem volt a közös munkára, a gondolatés véleménycserékre. Ezekkel éltem is, ami természetesen a partnereimnek is köszönhető. Elért eredményeimet nagymértékben ennek a - nemegyszer barátsággá fejlődött - együtt munkálkodásnak tulajdonítom. - Köszönöm az interjút, és kívánom, hogy még sokáig munkálkodjál a kedvenc szakterületeden mindannyiunk örömére, az állategészségügy és ezen keresztül a haza javára jó erőben és egészségben. A Magyar Köztársaság Elnöke Dr. Szabó Istvánnak, az állatorvos-tudomány kandidátusának, az Országos Állategészségügyi Intézet ny. igazgatóhelyettesének, c. egyetemi tanárnak az országos állategészségügyi intézeti hálózat 115

kiépítésében és irányításában, az állatbetegségek gyógyításában elért eredményeiért, kiadványszerkesztői tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozom. Kelt Budapesten, 2000. év augusztus hó 20. napján Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 4. 34-35.

116

Ne hagyjuk magunkat megöregedni! Dr. Holló Ferenc

Némi kis izgalommal léptem a Magyar Állatorvosok Lapjának főszerkesztői szobájába, pedig gyakran megfordulok ott. Dr. Holló Ferenc címzetes egyetemi tanár, a lap főszerkesztője várt, hogy interjút készítsek vele az Állatorvosi Kamarai Hírek számára. Elővettem a diktafont, és megkérdeztem, hogy bekapcsolhatom-e beszélgetésünk közben. A tőle megszokott barátságos mosollyal bólintott, majd megkérdezte: - Tulajdonképpen mit akarsz hallani? - Rólad, az életedről, munkásságodról szeretnék írni a Kamarai Hírekben, az újonnan elindított Állatorvosok arcképcsarnoka című rovatban. - Rendben van. A magnószalag elindult, és nekem kérdeznem sem kellett. Mesélt magáról kedvesen, barátságosan, mintha egy presszó asztalánál két fekete mellett csevegtünk volna. - Szeretem a szakmámat. Szeretek írni. Boldog vagyok, ha az állatorvos-tudományt a lapunk hasábjain közkinccsé tudom tenni. A Magyar Állatorvosok Lapjában a külföldi folyóiratokból vett tallózások, rövid információk végén oly gyakran található - hofe - érthetően talán fel sem tűnik az olvasónak. Ez a négy betű az én nevem rövidített „válfaja”. E szaklapok követése, olvasása szorosan hozzátartozik szerkesztői munkámhoz. A határainkon túlról származó információk szélesebb kitekintést engednek, és az idegen nyelven megjelent cikkek tárgya ad sokszor impulzust a szerkesztőnek: miről kell, vagy kellene írni a mi lapunkban. - Hogy idegen nyelven tudok beszélni, olvasni és részben írni, az nem az én érdemem. Drága jó szüleimnek köszönhetem ezt, akik egy kisvárosban először még kisgyermek koromban németre és franciára taníttattak. Szerencsés véletlen, hogy ez a két nyelv szerepelt a középiskolai tanrendben is. Az angol tanulását később kezdtem el. A nyelvtudás életem, pályám egyik meghatározó eleme volt, és az ma is. Kedvenc tárgyam a középiskolában a francia és a magyar nyelv volt. Mindig szerettem írni, fogalmazni. Egy ideig magyar-francia szakos tanár szerettem volna lenni. Hogy ez a kedvenc magyar hogyan segít, mit számít nekem ma is, azt talán nem kell bővebben kifejtenem. Talán „foglalkozási ártalom”. Számomra az olvasás toll nélkül nem is az igazi. A HÉV járatain gyakran utazom, és közben, a szakfolyóiratok olvasása közben, a toll is ott van a kezemben. - A francia nyelv tanulása nem volt hiábavaló. A nyelv tudása segített ahhoz a többi között, hogy Algériában a FAO szakértője lettem. Két és fél évig dolgoztam ott, miközben megszerveztem egy diagnosztikai labort, és az ott dolgozókat megtanítottam a szükséges ismeretekre, módszerekre. Nyelvismeretem, helmintológiai munkám és szerkesztői beosztásom tette lehetővé, hogy jó néhány nemzetközi parazitológiai és állatorvosi kongresszuson részt vehettem, és előadásokat is tarthattam. 117

Szakmai pályám folyamán a legtöbbet Kotlán Sándor professzor úrnak köszönhetem, akit mindkét tevékenységemben mesteremként tisztelek. Már 1949-ben segédszerkesztőként maga mellé vett. 1952-től az Országos Állategészségügyi Intézetben, majd pedig 1960-tól az általa alapított (és a közelmúltban megszűnt) Helmintológiai Laboratóriumban végzett munkámat figyelte és segítette. A sertés-tüdőférgesség témát is ő adta nekem, amelynek révén 1965-ban kandidátusi disszertációmat megvédtem. Sok szakmai publikációm közül kiemelném az Állatorvosi parazitológiai diagnosztika könyvet, melynek társszerzője Nemeséri László volt, és 1957 és 1966 között három magyar, egyegy német és egy spanyol nyelvű kiadásban jelent meg. Ortográfiai-lexikográfiai munkáim közül 1984-ben jelent meg az Állatorvosi értelmező szótár, melynek társszerkesztője Gallyas Csaba volt. Boldog vagyok, hogy korom ellenére részt vehetek az állatorvosi közéletben. Megszállottja vagyok a szakmai továbbképzésnek, az ismeretek közlésének. Szentül vallom, hogy az állatorvosnak - bárhol, ha a legkisebb faluban is dolgozik - érdeklődnie kell elsősorban a szakma új ismeretei iránt. Ne ragadjon meg egyetlen kolléga sem a napi rutinmunkákban, hanem igényelje a szakmán kívüli határismereteket, orvosi, agrártudományi, környezetvédelmi stb. eredményeket, információkat. Az állatorvos véleményét, válaszát ma is kíváncsian lesik mindenütt. - Köszönöm a kötetlen beszélgetést és úgy érzem, hogy ezek az utolsó mondatok méltó befejezését jelentik az interjúnak. - Még lenne egy üzenetem mindenki számára. Ami az életkorunkat illeti, az nem a mi érdemünk. De annyiban igen, hogy ne hagyjuk magunkat megöregedni. Érdeklődjünk minden iránt, ami körülöttünk történik, dolgoztassuk agyunkat, írjunk és olvassunk. 1997. december 4-én kaptuk a megdöbbentő hírt, hogy dr. Holló Ferenc a Magyar Állatorvosok Lapja főszerkesztője tragikus hirtelenséggel elhunyt. (A szerkesztőség) Állatorvosi Kamarai Hírek, 1997. 8. 4. 31.

118

Akinek a munka jelenti a pihenést! Dr. Kováts Jenő Dr. Kováts Jenő nyugalmazott igazgató főállatorvos, címzetes egyetemi tanár, kandidátusnak 76 éves korában is a munka jelenti a pihenést. Kováts Jenő 1921. március 11-én született Lesencetomajon, egy vasutas család harmadik gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte. 1939-ben Zalaegerszegen érettségizett jeles eredményekkel mint a gimnázium önképzőkörének elnöke, 1939 őszétől a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának hallgatója. Vizsgáit jeles és jó eredménnyel tette le. 1940-ben dr. Zimmermann Ágoston professzor úr anatómiai demonstrátori feladattal bízza meg. Az abszolválás után, 1943. szeptember 1-jétől dr. Guoth Gy. Endre professzor úr meghívására a Sebészeti és Szemészeti Tanszéken dolgozott, asszisztensi minőségben. 1944. március 7-én behívják katonának, ahol általában a lósorozásoknál segédkezett. 1944 karácsonyán az előretörő szovjet páncélosok elől menekülni kényszerültek, és a karpaszományosokat bevagonírozták és Németországba szállították. Később Bécsbe vezényelték, ahol találkozott Hetzel, Sályi, Csukás, Kovács Gyula professzorokkal. Bécs ostroma miatt Bajorországba menekültek, ahol összetalálkoztak a már előbb odaérkezett professzorokkal, akik gyorsan levizsgáztatták a szigorló és IV. éves hallgatókat, és kiadtak egy igazolást a diploma megszerzéséről, amit később idehaza nem ismertek el. 1946. júniusában végre kézhez vehette immár érvényes diplomáját. Ezt követően 1952-ig körállatorvos, majd járási főállatorvos. 1952-től 1955-ig minisztériumi főállatorvos, 1962-ig Paks járási főállatorvosa, 1962-től 1981-ig, nyugdíjba vonulásáig Szekszárdon megyei főállatorvos, később az állat-egészségügyi állomás igazgatója. 1974-től címzetes egyetemi docens, 1991-től az állatorvos-tudományok kandidátusa, 1992 óta címzetes egyetemi tanár. Hihetetlen életenergiával rendelkezik mind a mai napig. 1981gől 1990-ig a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola tudományos tanácsadója. 14 éven át a TIT Tolna megyei szervezetének elnöke, és az országos elnökség tagja. A Magyar Vöröskereszt országos elnökségének 8 éven át tagja. A Magyar Állatorvosok Társaságának egy ciklusban alelnöke, majd titkára. Az International Commitee on Mastitis Control nemzetközi tudományos szervezet elnöke, majd alelnöke. Az Állatorvos-történelmi Világszövetségben 16 éve hazánk képviselője. Az Amerikai Állatorvos-történelmi Társaságnak 5 éve, a New York-i Tudományos Akadémiának 4 éve tagja. Tudományos munkásságát a szarvasmarha-gümőkór elleni védekezésben, az intravénás tuberkulin próba kidolgozásában, a tehenek tőgygyulladás elleni védekezésében és az állatorvos-történelmi kutatások területén fejtette ki. A Deutscher Akademischer Austauschdienst ösztöndíjasaként három hónapot töltött Nyugat-Németországban, majd a Kulturális Minisztérium ösztöndíjasaként két hónapot Dániában. Ezen kívül 15 alkalommal hosszabb-rövidebb ideig volt tanulmányúton szinte az európai országok mindegyikében. Négy szakkönyv szerzője, továbbá négynek társszerzője. Egy német nyelvű egyetemi 119

jegyzet szerzője és egynek társszerzője. Pályadíjnyertes munkája Az állat-egészségügyi igazgatás és járványvédelem alakulása 1780-1980-ig Tolna megyében. 182 oldalas könyvben ismerteti a magyar állatorvos-hallgatók sorsát és kálváriáját a II. világháború alatt külföldön és itthon. Tanulmányt írt és emléktáblát állíttatott a 19. század kiemelkedő alakjának, Tormay Bélának. Ezen kívül több, mint 100 tudományos közlemény szerzője, amelyekből 33 nyugati szaklapokban jelent meg. Külföldön 34 alkalommal tartott tudományos üléseken előadást. Diplomanyertes szakmai filmmel képviselte hazánkat a thessaloniki állatorvosi világkongresszuson. Egész életében a szakmájának élt és bemutatta, hogy vidéken is lehet hatalmasat alkotni és a magyar állategészségügynek külhonban is hírnevet szerezni. Ebben nagy segítségére van, hogy anyanyelvi szinten beszél németül. Az egyetemen ma is tart rendszeresen a német nyelvű hallgatóknak előadást. Fáradtságot nem ismerő, odaadó szakmai, tudományos és társadalmi tevékenységét - annak ellenére, hogy soha nem volt párttag - kitüntetések sorozatával honorálták. Hut˙ra Ferenc-emlékérem 1974, Bugát Pál-emlékérem 1976, Manninger Rezső-emlékérem 1980, a magyar állatorvosi felsőfokú oktatás 200 éves jubileumának emlékérme 1987, a TIT Kiváló Ismeretterjesztésért emlékérem 1992, Tormay Béla-emlékérem 1996. Külföldi kitüntetések: a Lengyel Állatorvosok Egyesületének jubileumi emlékérme, ugyanezen egyesület aranykoszorús érdemérme, a brnói Állatorvosi Fakultás 60 éves jubileumi emlékérme, a Csehszlovák Állategészségügyi Szolgálat jubileumi emlékérme. Szekszárd Város Polgármesteri Hivatala a Pro Urbe Emlékplakettel tüntette ki a városért végzett munkájáért. Ezen kívül társadalmi tevékenységéért három alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, az Állami Gazdaságok Kiváló Dolgozója, a Magyar Agrártudományi Egyesület aranykoszorús jelvényének, a Munka Érdemrend ezüst fokozatának és a MTESZ jubileumi emlékplakettjének a tulajdonosa. Családi állapota: nős, két fiúgyermek édesapja és négy unoka boldog nagyapja. Az egész állatorvos-társadalom nevében kívánom, Jenő bácsi, hogy az emberi élet legvégső határáig ilyen aktivitással képviseld karunkat, és ezen keresztül segítsd mezőgazdaságunk további felemelkedését. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 53.

120

Visszaveszek a tempóból, de nem hagyom abba! Dr. Kováts Jenő Amikor betoppantam dr. Kováts Jenő címzetes egyetemi tanár Szekszárd, Gróf utcai lakásába, azt gondoltam, hogy egy megtört, kedélyét vesztett, ágyban fekvő beteggel találkozom. Örömmel nyugtáztam, hogy Jenő bátyám délceg tartása megmaradt, és barátságos mosolya arról tanúskodik, hogy túltette magát az elmúlt hónapokban őt ért betegségsorozaton. Amikor leülünk a dohányzóasztal melletti fotelba, akkor veszem észre, hogy a fájdalom letörli arcáról a mosolyt. Kávézunk, és közben faggatom az elmúlt hónapok eseményeiről. - Hogy történt ez a kalandos norvégiai utazásod? - Augusztus 14-én repültünk feleségemmel együtt Oslóba, ahol másnap kezdődött az Állatorvos-történeti Világszövetség 32. kongresszusa. Cherion Medal kitüntetésre terjesztettek fel harmadmagammal. A kitüntetés ünnepélyes átadása előtt J. Björland játszotta zongorán nagy virtuozitással E. Grieg Elmerülök gondolataimban című szerzeményét. Ezután a Norvég Állatorvos-történeti Társaság elnöke, majd Peter Koolmees, az Állatorvos-történeti Világszövetség elnöke üdvözölte a kongresszust, ezután következett a megnyitó ünnepség fénypontja, a Cheiron Medal átadása. Először dr. Katsuyama japán professzor, azután én és végül dr. Mathijsen holland professzor vette át a kitüntetést. Az átadás előtt mindegyikünk laudációját felolvasták, amelynek teljes szövege fényképpel együtt megjelent egy díszes programfüzetben. Két mondatot citálnék: „… Kováts Jenő több, mint fél évszázada jelentős aktivitást fejtett ki az állatorvoslás történelmének művelésében, gyakran nehéz körülmények között, hazája politikai körülményei miatt … Fontos szerepet játszott a Kelet- és Nyugat-Európa állatorvos történészei között fennálló szakadék áthidalásában, az Állatorvos-történeti Világszövetségben végzett munkájával.” - Az átadás után milyen élményben volt még részetek? - Amikor Peter Koolmees elnök a mellünkre tűzte a kitüntetést, és ismét elfoglaltuk a helyünket, elsötétedett a terem. Körös-körül gyertyákat gyújtottak, és hat éneklő taláros és egy püspöki ornátusba öltözött egyetemista vonult az elnöki asztalhoz. A falon, hatalmas faliszőnyegen megvilágították Szent Balázs püspök képét, aki a skandináv felfogás szerint az állatorvoslás és beteg állatok védőszentje. Amikor a fiatalok az éneket abbahagyták, a három kitüntetettnek elő kellett állnia, és a püspök megáldott bennünket, majd pásztorbotjával vállon érintve a Szent Balázs-rend tagjává fogadott bennünket. Később az egyetem adott kedves fogadást számunkra. - Gondolom, mindhárman tartottatok előadást, te miről? - Angol nyelvű előadásom címe: Az állatjárvány-védelem Magyarországon a 18. és 19. században. A két és fél nap alatt 16 ország előadói részéről 28 előadás hangzott el. A harmadik napon tartottam volna az előadásomat, amire sajnos már nem került sor. Augusztus 17-én Oslo város főpolgármestere adott fogadást Oslo-fjord partján épült impozáns városházán. Amikor indultunk hazafelé a szálláshelyünkre a márványcsarnokból, a lépcsőn megcsúsztam, és hatalmasat repültem. Kifordult a bokám, és eltörött a fibulám. Ezzel számomra véget 121

ért a kongresszus. Itt jegyzem még meg, hogy a kongresszusra megjelent az immár 21. éve Koppenhágában szerkesztett Historia Medicinae Veterinariae ünnepi jubileumi száma, benne az én német nyelvű dolgozatommal Veszettség Magyarországon a 18. században címmel. - Mi történt veled a baleset után? - A mentők szállítottak kórházba. A mentőorvos ugyan helyre rakta a kificamodott bokámat, amelyben komoly vérömleny keletkezett, de nem tudtam lábra állni. Megműteni nem engedtem magamat. Repülőgéppel hoztak haza, és itthon megoperáltak. Először járókerettel tudtam a lakásban mozogni, de amint látod, itthon már a botot is elhagytam. - Tudomásomra jutott, hogy itthon is kaptál kitüntetést. - Amikor megérkeztem erről a számomra rosszul sikeredett kirándulásról, a fiam hozott egy levelet, amelyben a köztársasági elnök értesített, hogy augusztus 20-án jelenjek meg a Parlamentben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének átvételére. Sajnos, a kedves invitálásnak nem tudtam eleget tenni, így Balázs fiam vette át helyettem a magas kitüntetést. Nagy öröm és meglepetés volt számomra, hogy az első számú közjogi méltóságtól kaptam értesítést, és vehettem volna át tőle a kitüntetést. Ez is meghiúsult, mint az oslói előadásom. A betegágyamban felvetődött bennem, vajh’ méltó voltam-e ezekre a kitüntetésekre? - Remélem, hogy teljes gyógyulásodig sokat pihensz? - Így gondoltam én is, de sajnos, nem tudok! Izgat, hogy nem tarthatom meg az egyetemen a német hallgatóknak az előadásaimat. Ezen kívül felkértek, hogy október 24-én az egyetem aulájában a Mócsy János emlékülésen a tanítványok nevében tartsak visszaemlékező előadást. Emlékszem, hogy a professzor úr születésének 100. évfordulóján ennek a megtisztelő feladatnak te tettél eleget. Nagyon felkészültem erre az előadásra, hogy méltó legyen az ünnepségre, és valóban kiemeljem a professzor úr emberi és szakmai nagyságát. Sajnos ez a tervem is dugába dőlt. - Csak nem ért újabb baleset? - Balesetnek nem lehet nevezni, de egy ennél kellemetlenebb agyérgörcs miatt ismét kórházi kezelésben részesültem. Amint látod, teljesen rendbe jöttem, és ismét szeretnék dolgozni, mert az egy helyben üldögélés nem az én világom. Úgy látszik, a 80 év szép kor, de nem szabad húszéves fejjel gondolkozni és olyan intenzitással dolgozni. Kissé visszaveszek a tempóból, de nem hagyom abba. - Ahogy elnézlek, Jenő bátyám, amint teljesen jól érzed magadat, ismét belemerülsz a kutatómunkába. Azért vigyázz magadra, hogy sokáig hallgathassuk még visszaemlékezéseidet, előadásaidat, és olvashassuk szakmai tapasztalataidból adódó jó tanácsaidat. A kitüntetéseidhez pedig gratulálok, tudom, meggyőződésem, hogy méltó helyre kerültek. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 5. 57-58.

122

A kamara szervezésének megszállottja Dr. Szabó Tamás Amikor felkerestem dr. Szabó Tamást, a Magyar Állatorvosi Kamara elnökét, hogy riportot készíthessek vele, egy határozott, jó képességű, szakmailag felkészült, jogi ismeretek útvesztőiben könnyedén eligazodó, a jövőbe vetett hittel teli, és a változások reményét sugárzó kolléga adott választ a tömérdek kérdésre, amellyel elárasztottam őt. A kamarák megalakulása óta ismerem, hiszen a kezdeti nehéz időkben már ott volt az országos vezetésben, mint Győr megyei elnök, ennek ellenére olyan érzés kerített hatalmába, hogy egy egészen más Szabó Tamással beszélgetek. Saját életéről, családjáról keveset beszél, annál többet a kamaráról, az állatorvosok összefogásáról és a szakmáról. Szabó Tamás édesapja körzeti állatorvos volt vidéken, majd Győrben. Ő 1951-ben született, majd később, 1954-ben még egy leánytestvérrel szaporodott a család. 1970-ben, Győrben érettségizett jeles eredménnyel. Gyermekkorában a humán tárgyak érdekelték, és fel sem merült benne, hogy állatorvos legyen. A középiskola elvégzése után mégis az állatorvosira jelentkezett, ahol a sikeres felvételi vizsga ellenére helyhiány miatt nem vették fel. Egy évet a győri állatkórházban felcserkedett - ahol a mozdony füstje megcsapta -, és kikristályosodott benne, hogy csakis az állatorvosi hivatást választhatja. A diploma megszerzése után a mosonmagyaróvári járásban lett szakállatorvos. Kétévi kemény munka után megyei szakállatorvos lett, ahol az élelmiszer-higiéniától az állat-higiénián keresztül az állat-egészségügyi igazgatásig mindennel kellett foglalkoznia. A szakállatorvosi munkák végzése alatt az összes szocialista országban volt tanulmányúton. 1980-ban egy magyar állatorvosi szakértői csoport tagjaként az Angolai Népi Köztársaságban szarvasmarhák fertőző betegségeinek diagnosztikai munkáiban vett részt. Borzasztó benyomást keltett benne a gyermekek éhhalála, a háború, a gyilkosságok, a fertőző betegségek. Az országtól 10000 kilométerre érezte először a magyarok hihetetlen összetartását, egymás megbecsülését, szeretetét. 1981-ben édesapja 56 éves korában, szívinfarktusban elhunyt. Ekkor érezte igazán, hogy felnőtté vált, amikor a szeretetben élő család gondjaival neki kellett foglalkozni. Úgy döntött, hogy a szakállatorvosi munkát otthagyva körzeti állatorvosi teendőket fog ellátni. Közben summa cum laude eredménnyel elvégezte az állat-egészségügyi igazgatási szakállatorvosit. 1990től kerületi főállatorvos lett Győrött. Azóta munkáját a körzet, a kerület és a lakásán található állatorvosi rendelő háromszöge határolta be. - Ugyanakkor megyei kamarai elnökként, majd országos elnökként közel 10 éve minden szabad időmet leköti a kollégák iránti elkötelezettség, felelősség. Édes gyermekem lett ez a szervezet, lényegemmé vált. - nyilatkozta lelkesedéssel. A kezdeti, forradalmi időkben mindenki azt hitte, hogy a jövőben nem fognak rólunk nélkülünk dönteni. A fiatalos lelkesedés Szabó Tamást is sok minden megváltoztatására sarkallta, amit a jobbító szándék vezérelt. 1997-ben országos elnökké választották. Munkáját segítették azok a kollégák, akik szintén tízéves tapasztalattal rendelkeztek már a kamarai vezető munkában 123

(Palik János, Mile Sándor, Kellner József, Kiszler Gyula, Szántó Tibor és a többiek). - Kívülről sok segítséget ígértek, de keveset adtak. „Állandóan az az érzés motoszkált bennem, hogy jó ez a kamara, szép pántlika a magyar jogrend kalapján, de jobb, ha nem működik.” - Sokat kellett harcolni a kamara elismertségéért. Az Alkotmánybíróság döntése egyértelművé tette a kamarák helyét és szerepét a magyar közigazgatásban. Az állam a kamara felett csak törvényességi felügyeletet gyakorolhat. A szervezet ért el szép eredményeket, de kudarcok is érték. A vezetés és személy szerint én is a következő célok elérését tűztük magunk elé: 1.

Meg kell valósítani a kamara függetlenségét.

2.

Az államtól átvett feladatokat fizesse meg az állam.

3.

A kamara kész a jövőben is állami feladatok átvételére, a hozzá tartozó pénzeszközökkel együtt.

4.

Az állomásokon való elhelyezés átmeneti megoldásnak tekintendő.

5.

A kamara a törvény erejénél fogva tagja számtalan állami bizottságnak, a diplomahonosítástól kezdve az érdekegyeztető tanácson át az EU-csatlakozást előkészítő bizottságokig.

6.

Új megválaszolandó feladat az állatvédelem kérdése.

7.

A hatósági állatorvosi szervezet a kamara legfontosabb partnere, mert senki nem vitatja az állami irányítás felelősségét és jogát.

8.

Tisztázandó a szakértők és szaktanácsadók kérdése.

9.

Még mindig problémát okoz a veszettségoltás kérdése.

10. A kamara belső kapcsolatrendszerében fontos szerepet kell, hogy játsszon az egyetem és az egyesület. 11. Komoly feladat a továbbképzés kérdése, amely a kamara joga és kötelezettsége a szervezéssel és a számonkéréssel együtt. 12. A sajtóval való szorosabb kapcsolat kialakítása is fontos. 13. A vitás kérdések megoldása létkérdés minden partnerrel, az állatorvos-társadalom egysége és a szakma érdekében. 14. Az állatorvosi szervezeteknek és a kamarának meg kell felelniük az európai normáknak. 1999 első negyedében bizottság érkezik Brüsszelből a kamara szakmai felülvizsgálatára. Nem mindegy, hogy a kamara milyen megítélést kap. Kiemelkedően jó a kapcsolat a brit, német, dán szövetségekkel és társkamarákkal, de sikeres munkát végzett a kamara a közép-európai összefogás érdekében is. - Tamás! Állandóan csak a kamaráról beszélsz, holott én rólad szerettem volna képet nyújtani az olvasók számára. Család, gyerekek? 124

- Az interjú elején említettem már, Imre bátyám, hogy édesgyermekem lett ez a szervezet, tehát a családról beszéltem, a nagy magyar állatorvos családról. - Kérek most tájékoztatást a szűkebb családodról! - Mai napig a szülői házban élünk gyermekorvos feleségemmel és három leányunkkal együtt. Feleségem támogatása és családom toleranciája nélkül lehetetlen lenne mindazon terhet cipelnem, melyet a jóisten a vállamra rakott. A gyermekeim az elmúlt éveken nem sokat látták az apjukat, de azért vannak szent dolgok, amit még nem szegtem meg soha. Ilyen a közös téli síelés Ausztriában, és az elmaradhatatlan nyári családi vitorlázás a Balatonon. A család szeretete ad erőt, hogy tisztességgel végezhessem sokirányú, nehéz munkámat. Célom az, hogy egy működő, erkölcsileg szilárd, anyagilag megalapozott szervezetet hagyjak az utódomra. Kívánok ehhez jó egészséget és további boldog életet. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 40.

125

Köszönöm a sok jót, mit tőled kaptam! Dr. Lami Gyula Örömmel és némi izgalommal léptem 1954-ben, negyedévesen a Belgyógyászati Tanszék előadótermébe. Az alapismeretek elsajátítása után végre állatorvosi feladatokat, gyógyító tevékenységet is tanulhatok. Úgy gondolom, hogy ez mindegyik állatorvostan-hallgatónak hőn óhajtott vágya. A nagy tiszteletnek örvendő Mócsy professzor úr után még öt fehér köpenyes adjunktus, tanársegéd vonult be az első óra meghallgatására. Név szerint már mindegyiket ismertem. Óra után a húsz főből álló csoportok élére gyakorlatvezetőket jelölt ki Csek János tanár úr. Utólag megállapíthatom, hogy szerencsém volt, mert dr. Lami Gyula tanársegéd, később adjunktus úr vezetett be a belgyógyászati tudományok gyakorlati fogásainak elsajátításába. Magas szintű elméleti és gyakorlati tudása, kedves modora, segítőkészsége lenyűgözött bennünket. Személyesen is tapasztaltam, hogy más tanszékek is meghívták konzultációra. A betegállatbemutatók, a differenciáldiagnózis, a gyógymódok lehetőségei közül a legkorszerűbbek és hatékonyabbak kiválasztása, azoknak tájanatómiai, fiziológiai, gyógyszertani összefüggéseinek magyarázatai élményszámba mentek. Azóta sok idő telt el. A tanársegéd úrból tanszékvezető egyetemi tanár lett, generációkat nevelt és oktatott a becsületes, precíz munkára, kollegialitásra, etikára. Amikor alkalmam nyílt arra, hogy meghallgathassam - sajnos egyre ritkábban - csodálatos magyarsággal, igényességgel felépített, logikus, mindenki számára közérthető tudományos előadásait, büszke voltam rá, hogy a tanítványa lehettem. A professzor úr 1997. január 23-án töltötte be a 75. életévét. 1946-ban szerzett állatorvosi oklevelet és egy év múlva Kotlán professzor úr mellett doktorált. Ezután Mócsy professzor úr mellé került, ahol 17 éven keresztül oktatott. 1955-ben docens lett. Szuggesztív előadásaival ámulatba ejtette hallgatóit. Magyarázatai közben többször idézte tanítómestereit. Méltán vártuk, hogy Mócsy professzor úr örökébe lép. A sors másképpen alakította pályafutását. Rövid ideig a rendelőintézetben dolgozott, majd külső általános állatorvosi gyakorlatokat szervezett és vezetett a tőle megszokott magas szinten. 1973-ban nevezték ki egyetemi tanárrá, az igazságügyi állatorvostan tárgy oktatására. Ez a tudományág nem volt ismeretlen Lami professzor úr számára. Már Schwanner és Várnagy professzor urak tanszékvezetésének idején is e tárgy klinikai vonatkozású részét adta elő, és rendszeresen vizsgáztatott. Kutatómunkája sokrétű, szinte az állatorvos-tudomány jelentős részét felöleli. Foglalkozott a szarvasmarhák tüdőférgességének kórszövettanával, a juhok bentocidos fürösztésének tanulságaival, a plazmapótló szerek állatgyógyászati alkalmazásával (ez volt kandidátusi témája), a májműködés vizsgálatával, több transzfúziós terápiában alkalmazott anyag értékelésével, az állatgyógyászatban alkalmazott humán készítmények felhasználásával, szarvasmarhák leukózisával. Mint szakértői kollektíva tagja, irányítója volt a gümőkór-mentesítésnek, a lovak 126

fertőző kevésvérűsége és a járványszerű mirigykór felszámolásának. Szakirodalmi tevékenységét 190 közlemény fémjelzi, amelyek közül 29 idegen nyelven is megjelent. Eredeti szakcikkein, könyvein, könyvrészletein, jegyzetein és témadokumentációin kívül kiemelésre méltóak az értelmező szótárak és több lexikon munkatársaként végzett tevékenysége. Volt a főiskola igazgatóhelyettese és az egyetem rektorhelyettese. Tudását az igazságügyi felülvéleményező bizottság elnökeként, az etikai bizottság elnökeként és az FM szakoktatási és gyógyszertári szakértőjeként kamatoztatta. 1990-ben vonult nyugdíjba. Kimagasló állatorvosi tevékenységéért, tudományos munkásságáért számos kitüntetésben részesült. A Felsőoktatás, a Mezőgazdaság és az Igazságügy Kiváló Dolgozója, a Munka Érdemérem, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Nagyváthy-, a Marek- és a Hut˙raemlékérem és az egyetem hororis causa doktori cím tulajdonosa. Ezen kitüntetések ismeretének birtokában mindig felvetődik bennem az a gondolat, hogy egy szép magyarsággal, csodálatos mondatfűzéssel, kitűnő artikulációval beszélő állatorvos professzor miért nem kaphatta meg a szép magyar beszédért járó Péchy Blanka-díjat. Megérdemelnéd, Gyula bátyám. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 1. 52.

127

Az iskolát teremtő akadémikus Dr. Kovács Ferenc Nehéz elkezdenem a beszélgetést dr. Kovács Ferenc akadémikussal, aki több éven keresztül nem lépte át az egyetem küszöbét, és most meghatódva fogadja a gratulációkat a honoris causa átvétele alkalmából. Ismét visszatért az alma mater falai közé. Iskolateremtő, tudományt művelő, kitűnő szervező, embert szerető, folyton tevékenykedő, szerény, de határozott emberi magatartásával nemzetközileg is elismertté tette intézményünket. Elsőéves hallgató voltam, amikor ő harmadévesen készségesen segített eligazodni az anatómia számunkra nehéz részeinek gyakorlati bemutatásában. Ötödéves koromban már a Belgyógyászati Tanszéken tanársegédesedett, ahol ugyanolyan bizalomgerjesztő, a hallgatónknak mindig segítőkész barátja lett. Már akkor kollégáknak tekintett bennünket. Útjaink elváltak, mert ő a tudomány művelését választotta, én pedig gyakorló állatorvosként dolgoztam. Az elmúlt évtizedek alatt bármikor találkoztunk, minden esetben volt annyi ideje, hogy pár kedves mondatot váltson velem és a többi, végeken dolgozó kollégákkal. A vezetése alatt álló egyetemet úgy irányította, hogy bármely tanszékre mentünk tanácsért, segítségért, éreztük kisugárzását és tudtuk, hogy hazamegyünk. Az ünnepély után köszönő szavaiban így fogalmazott: „Köszönöm a sorsnak és hálát adok Istennek, hogy e napot jó egészségnek örvendve megérhettem. Köszönet drága szüleimnek, akiktől a munka szeretetét, a küzdő szellemet, és a személyiséget meghatározó tulajdonságokat örökölhettem. Köszönöm családom segítségét, feleségem áldozatvállalását, és gyermekeim örömet okozó magatartását.” Ez egy aktív életet élő tudós csodálatos megnyilatkozása. Kovács Ferenc Sümegen érettségizett 1948-ban, majd 1952-ben szerzett állatorvosi oklevelet summa cum laude minősítéssel. Mócsy János akadémikus meghívására került a Belgyógyászati Tanszék és Klinikára, ahol 1957-ig tanársegédként, 1960-ig adjunktusi minőségben dolgozott. 1961-ben docens, 1962-ban tanszékvezető, majd 1964-ben tanszékvezető egyetemi tanári kinevezést kap az újonnan alakult Állathigiéniai Tanszékre, amelyet 1990-ig vezetett. Az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének 28 évem át tagja, ebből három cikluson át, 12 éven keresztül rektora volt. Vezetésének időszakához kapcsolódik az egyetem nagy rekonstrukciója, nemzetközi kapcsolatok felvétele és elmélyítése a nyugati országok társintézeteivel. Nem kis energiát fordított a német nyelven történő állatorvosképzés hazai megszervezésére, és a kiadott diplomák európai országokkal történő elismertetésére. A bicentenáriumi ünnepség módot adott arra, hogy hazánk egyetlen állatorvosképző intézménye, a világszerte elismert oktatómunkája és továbbképzési rendszere mellett tudományos munkásságával is bemutatkozzék. Az ifjúságnevelő, hagyománytisztelő célzattal megemlékeztek az alapítókról, és emlékükre szobrot emeltek az egyetem kertjében.

128

Munkatársait tudatosan választotta ki, és megbízott bennük, gyakran túlságosan is. A graduális képzés szervezését, gyakorlati irányítását az oktatási rektorhelyettesre bízta. Annál többet törődött a kutatás és a tudományos továbbképzés megszervezésével és anyagi bázisának megteremtésével. Szorgalmazta a tudományos publikációs tevékenységet. Az egyik legnagyobb alkotása, a sok közül, a szakállatorvos-képzés megszervezése, és kilenc terület tematikájának összeállítása. Nevéhez fűződik a Nemzetközi Állathigiéniai Társaság megalapítása, melynek hat éven át elnöke volt. A társaság időközben világszövetséggé fejlődött. Tudományos munkásságára büszke lehet az egész magyar állatorvostársadalom. Napjainkig három tankönyvben, egy kézikönyvben, három idegen, egy magyar nyelvű könyvrészletben, három egyetemi jegyzetben, egy idegen és egy magyar nyelvű témadokumentációban tette közkinccsé munkásságának eredményeit. 280 tudományos és gyakorlati szakcikket, dolgozatot publikált, részben munkatársaival együtt, amelyeknek nagy része világnyelveken is megjelent. A tudomány művelése mellett 1960-ban megszerezte az állatorvostudomány kandidátusa, 1972-ben pedig az állatorvos-tudomány doktora fokozatot. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1982-ben pedig az MTA rendes tagjává választották. Két évtizede aktív szereplője és egyik vezéregyénisége az MTA Agrártudományi Osztályának, melynek 1990-től 6 éven át elnökhelyettese, 1966-tól napjainkig elnöke. Az utóbbi három évben aktív munkát végez a Pannon Agrártudományi Egyetem Doktori Tanácsa Állattenyésztési és Takarmányozási Szakbizottságának elnökeként. Fő feladatának tekinti a talaj-növény-állat-ember táplálkozási láncolat kapcsolatában az egymásra hatások részleteinek feltárását, különös tekintettel az élelmiszerek minőségére és az ember egészségvédelemére. Munkáját pályafutása során számos kitüntetés fémjelzi, melyek közül kiemelkedők az Eötvös Lóránt-díj, az Állami Díj (amit megosztva kapott), a Tessedik-emlékérem, a Marekemlékérem, a Pavel Adami-emlékérem, az Oskar Röder-emlékérem, a Szkrjabin-emlékérem, a Semmelweis-emlékérem, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Szocialista Magyarországért Érdemrend, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje. Most, az 1997-es diplomaosztó ünnepségen vehette át a régi kedves tanítványától, az új rektor úrtól, dr. Solti Lászlótól a honoris causa kitüntetést. Az egyetem részéről méltó elismerés ez a ma is aktívan dolgozó, 75. életévét betöltött dr. Kovács Ferenc akadémikus számára. Akik jelen voltunk az ünnepségen, vastapssal köszöntöttük Kovács Ferencet, a tudóst, az iskolateremtőt, a kollégát, az embert, akinek meghatódottságtól csillogó szemeiből kiolvasható volt felénk irányuló szeretete. Mócsy professzor úr kitűnő emberismeretét dicséri, hogy az ifjú munkatársáról a következő jellemzést adta: „Mint szakember gyors felfogóképesség, határozottság, céltudatosság, kiváló szorgalom és munkabírás, valamint szakmájának szeretete jellemzi. Kovács Ferenc a fiatal generációnak egyik legtöbbet ígérő, és legtöbb reménységre jogosító tagja.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 2. 41-42.

129

Kovács Ferenc akadémikus 80 éves Nehéz szavakat találni akkor, amikor egy kedves barátnak, tudósnak, honi és világviszonylatban elismert professzornak, kutatónak kell megfogalmazni az életútját. Számomra még nehezebbé teszi a curriculum vitae megírását az a momentum, hogy Kovács Ferencet 1950ben ismertem meg, és mint hallgató sokat segített az anatómia nehéznek tűnő ismeretinek elsajátításában. Később a Belgyógyászati Tanszéken, mint tanársegéd, ugyanolyan barátsággal állt rendelkezésemre és rendelkezésünkre, ha valami nem volt világos számunkra. Nekem, és azt hiszem sokaknak, ez a barátságos, kedves hangvétel örökre bevésődött a szívünkbe. Lehet vádolni engem azzal, hogy elfogult vagyok a professzor úrral szemben, de amit tőle kaptam, azért csak köszönetet mondhatok. A Magyar Állatorvosok Lapja 1997-ben és 2001-ben a 11. számban megemlékezett a professzor úr életéről, hosszú pályafutásáról, munkásságáról. A Kamarai Hírek 1998. május 15i számában az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovatban megpróbáltam összefoglalni azt az életművet, amelyet minden állatorvos, de minden ember számára példaként lehet állítani. Ezért most Kovács Ferencről mint emberről, mint tudósról szeretnék képet adni az olvasó számára. Kovács Ferenc Somogyszentpálon született földműves család gyermekeként. A község plébánosa hiába javasolta a szülőknek, hogy kitűnő képességű gyermeküket tovább taníttassák, ők a földbirtok egyetlen örököseként otthon tartották őt. 1940-ben behívták katonai szolgálatra, és 1945-ben tért haza angol hadifogságból. A katonaság ideje alatt megerősödött benne az a tudat, hogy neki tovább kell tanulnia. Elvégezte a négy polgárit, majd különbözeti vizsga letétele után a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban az 5-8. osztályt elvégezve jeles eredménnyel érettségizett. Erős akaratát és határozottságát édesapjától örökölte. Szerénysége, emberszeretete, barátságos hangvétele édesanyjának köszönhető. A szülők féltő gonddal kísérték egyetlen gyermekük kibontakozását az általuk ismeretlen világban. Érettségi után két helyre is beadta felvételi kérelmét, az orvosira és az állatorvosira. Mindkét helyre felvették. Ő az állatorvos-tudományt választotta, mindannyiunk örömére. Ma egy akadémikussal kevesebb lenne nekünk, ha az orvostudományt választja, és most ők lennének gazdagabbak egy értékes emberrel. 1952-ben summa cum laude minősítésű állatorvosi oklevelet szerzett. Mócsy professzor úr meghívta a Belgyógyászati Tanszék és Klinikára tanársegédnek. 1957-ig tanársegéd, 1961-ig adjunktus, 1961-ben docens, 1962-ben tanszékvezető, majd 1964-ben tanszékvezető egyetemi tanári kinevezést kap az általa alapított Állathigiéniai Tanszéken. Az akkori igényeknek megfelelően felismerte, hogy a hagyományos gyógyító munkára, járványmegelőző tevékenységre felkészítő állatorvosképzés kevés ismeretet nyújt az időközben átalakult nagyüzemi állattartáshoz. Magamról és a környezetemben élő és dolgozó kollégákról tudom, hogy mennyi álmatlan éjszakát okozott a sorozatos naposcsirke-, malac- vagy borjúelhullás. Hányszor konzultáltunk olyan esetekben, amelyekről Kovács professzor úr könyve világos és egyértelmű magyarázattal szolgált. Mi a saját kárunkon voltunk kénytelenek megtanulni az állathigiéniát. 130

Kovács professzor úr az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének 28 éven át tagja, ebből három cikluson át, 12 éven keresztül rektora volt. Vezetésének időszakához kapcsolódik az egyetem nagy rekonstrukciója. 1974-ben került sor a Bethlen Gábor utcai négy toronyépület átadására, amelyet két évvel később követett az aula, a tornacsarnok, az étterem és a múzeum felavatása. A Marek Józsefről elnevezett új kollégiumot 1973-ban vehette birtokba az egyetemi hallgatóság. A megnövekedett feladatok javítása érdekében az egyetem birtokába került az üllői Kísérleti Intézet, a Lovas Tanüzem és az Abonyi utcai vendégház. A gyakorlati építkezés mellett azonban a fő hangsúlyt mégis a szellemi építkezés kapta. A feladatok elvégzéséhez munkatársait tudatosan választotta ki, és megbízott munkájukban. A graduális képzés szervezését, gyakorlati irányítását az oktatási rektorhelyettesre bízta. Annál többet törődött a kutatás és tudományos továbbképzés megszervezésével és anyagi bázisának megteremtésével. Szorgalmazta a tudományos publikációs tevékenységet. Az egyik legnagyobb alkotása, a sok közül, a szakállatorvos-képzés megszervezése és kilenc terület tematikájának összeállítása. Nem kis energiát fordított a német nyelven történő állatorvosképzés hazai megszervezésére, és a kiadott diplomák európai országokkal történő elismertetésére. Nevéhez fűződik a Nemzetközi Állathigiénia Társaság megalapítása, melynek hat éven át elnöke volt. 1973-ban ő szervezte meg a társaság első kongresszusát Budapesten. A tudományterület elindult nemzetközi útjára, túllépve a kontinens határait. Az időközben világszövetséggé fejlődött társaság VII. kongresszusát 1994-ben, az USA-ban tartotta, ahol egykori alapító tagját tiszteletbeli taggá választották. Kovács Ferenc rektorsága idején a legnagyobb figyelmet kiváltó esemény az Állatorvostudományi Egyetem bicentenáriumi ünnepségsorozatának megrendezése volt, amelyen a világ minden részéről negyven és a legtöbb hazai társintézmény képviseltette magát. 1987ben a magas szinten megrendezett ünnepségsorozat idején a világ állatorvosi közvéleményének figyelme Budapestre irányult. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor egy tapolcai orvosállatorvos tudományos tanácskozás keretén belül - mintegy folytatásaként az ünnepségeknek Kovács Ferenc rektor úr elfogadta meghívásomat, és a rektorhelyettesekkel együtt részt vett azon, és felszólalásával emelte annak színvonalát. Tudományos munkásságára büszke lehet az egész magyar állatorvos-társadalom. Méltán emlegetik Mócsy, Manninger, Kotlán, Csukás, Kovács Jenő munkájának folytatójaként. Napjainkig három tankönyvben, egy kézikönyvben, három idegen, egy magyar nyelvű könyvrészletben, három egyetemi jegyzetben, egy idegen és egy magyar nyelvű témadokumentációban tette közkinccsé munkásságának eredményeit. 280 tudományos és gyakorlati szakcikket, dolgozatot publikált, részben munkatársaival együtt, amelyeknek nagy része világnyelven is megjelent. A tudományos kutatómunka művelése mellett 1960-ban megszerezte az állatorvos-tudomány kandidátusa, 1972-ben pedig az állatorvos-tudomány doktora fokozatot. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1982-ben pedig az MTA rendes tagjává választották. Két évtizede aktív szereplője és egyik vezéregyénisége az MTA Agrártudományi Osztályának, melynek 1990-től hat éven át elnökhelyettese, 1966-tól pedig elnöke. Az utóbbi években aktív munkát végez a Pannon Agrártudományi Egyetem Doktori Tanácsa Állattenyésztési és Takarmányozási Szakbizottságának elnökeként. Fő feladatának tekinti a talaj-növény-állat-ember táplálkozási láncolat kapcsolatában az egymásra hatások részleteinek feltárását, különös tekintettel az élelmiszerek minőségére és 131

az egészségvédelemre. Kitüntetéseit nem sorolom fel, az elolvasható a róla megjelent előző méltatásokban. 1990-ben, a rendszerváltás idején meggondolatlan, rosszindulatú intrikákat kreáltak ellene azok a fiatal állatorvosok, akiknek a külföldi továbbképzését annak előtte ő támogatta. Ezek után helyetteseivel együtt lemondott az egyetem vezetéséről, és nyugdíjazását kérte. A belédöfött tőr fájdalmát feledtették vele a tudományos világ részéről érkező elismerések, volt munkatársai, tisztelői és barátai. A Magyar Tudományos Akadémia előadóterme zsúfolásig megtelt, amikor 2001. november 28-án ünnepi ülést rendeztek 80. születésnapja alkalmával. Megnyitó köszöntőt mondott Dohy János, az MTA rendes tagja, osztályelnök. Ezután Glatz Ferenc, az MTA elnöke méltatta Kovács Ferenc munkásságát. Solti László, az MTA doktora, egyetemi tanár Kovács Ferenc munkásságának hatása az állatorvosképzésre és az állatorvos-tudományra címmel, Horn Péter, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, rektor A genetikai és a környezeti tényezők közötti kölcsönhatások az állattenyésztésben címmel tartott előadást. A Brüsszelből érkező Somogyi Árpád, az MTA külső tagja Az élelmiszer-biztonság és fogyasztóvédelem az Európai Unióban című előadásában tett érdekes megállapításokat, gyakran idézve Kovács professzor munkásságát. A Nemzetközi Állathigiéniai Társaság szerepe a tudományterület fejlődésében című előadást Rafai Pál, az állatorvos-tudomány kandidátusa, egyetemi tanár, az Állathigiéniai Tanszék vezetője tartotta. Végül Nagy Béla, az MTA levelező tagja, egyetemi magántanár a Salmonellosisok elleni védekezés újabb lehetőségei az állategészségügyben címmel tartott előadást. A jelenlévők vastapsa mellett elérzékenyedve mondott köszönetet Kovács Ferenc a 80. születésnapjára rendezett ünnepség szervezőinek és a megjelent kollégáknak, barátoknak. Többek között ezeket mondta: „Ahhoz, hogy pályám során a feladataimat mindig időre, legjobb tudásom szerint tudtam elvégezni, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számomra a nyugodt és biztos családi háttér. Feleségem a legnehezebb időkben is mellettem állt, és igyekezett átsegíteni minden akadályon. A két lányom, unokáim együtt örvendeznek velünk ezen a szép ünnepen. Együtt az egész család, akik nélkül üres lenne az életem.” Befejezésül Kojnok Jánost idézem, aki egy Kubában tanult mexikói közmondást hozott haza: „Fontosnak lenni igen kellemes dolog, de kellemesnek lenni még fontosabb.” Kovács Ferenc lehet, hogy nem ismerte ezt a közmondást, de bármilyen fontos ember is volt, mindenki számára mindig kellemes tudott maradni. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 1. 41-42.

132

Ha újra kezdené, ugyanígy csinálná Dr. Kojnok János - Békéscsaba utcáin 1937-ben a szó igazi értelmében céltalanul lődörögtem egy kitűnő érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben, amit az evangélikus gimnáziumban szereztem nyolcévi szorgalmas tanulás után. Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyek, hova menjek továbbtanulni - mondja mosolyogva dr. Kojnok János. Szerencséje volt, hogy útközben találkozott volt osztálytársával, Palyusik Mátyással, aki megkérdezte tőle: hova mész továbbtanulni? - Nem tudom. - Gyere el az állatorvosira, és ezután is együtt leszünk. A tanácsot megfogadta és 1937-től 1941-ig az egyetemen is kitűnően helytállt a két jó barát. Másodévesen anatómiai pályamunkájukat is együtt dolgozták ki A háromosztagú ideg dúcainak összehasonlító anatómiája címmel. Ezek után természetes, hogy diákcsere keretében a nyári vágóhídi gyakorlatát Lengyelországban töltötte, ahol az otthonról hozott szlovák nyelvtudás segítségével oly mértékben megtanult lengyelül, hogy gyakorló állatorvosként lefordította Kocylowski és Miaczynski: Halbetegségek című könyvét, később pedig szlovák nyelvről Lesnik és munkatársai: Az állatok vírus eredetű daganatos betegségei, és Vrzgula és szerzőtársai: A gazdasági állatok anyagforgalmi betegségei és megelőzésük című könyveit. Az abszolutórium után, 1941 őszén a Kórbonctani Tanszékre került gyakornoknak. Itt végezte élete első kísérleti állatoltását. Az akkor kinevezett tanszékvetető, Sályi professzor úr megbízta, hogy vegyen részt a baromfipestises megbetegedések kórfolyamatának megismerésére kezdődő vizsgálatokban. 1942-ben Szabó István hívására a Sebészeti Klinikára került egy megüresedett gyakornoki helyre. Guoth professzor úr rövidesen egy kórszövettanoshoz illő témát adott doktori disszertációjához. A különféle sebészeti varróanyagok sorsa az állati szervezetben címmel. A doktori cím elnyerése után 1943 januárjától 1949-ig Békéscsabán lett városi állatorvos, ám folyamatos munkavégzését több esetben megszakította a katonai szolgálat. A Mészáros István tanár úr vezette mesterséges termékenyítési tanfolyamon részt vett, és ezután Békéscsabán megszervezte a lovak termékenyítő állomását. 1949-tól 1951-ig az Állami Gazdaságok Igazgatóságán főelőadó lett. Hamarosan rájött, hogy ez a munkakör nem tölti be az életét úgy, ahogy szeretné, ezért kérte áthelyezését a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetbe. Az oltóanyag-termelést sehol sem tanítják. Köves János professzor úrnak és munkatársinak a segítőkészsége megszerette vele ezt a munkát. Témát mindenki szabadon választhatott a kutatásban. Ő az Aujeszky-féle betegséggel foglalkozott intenzíven. Az országban levő nagyarányú megbetegedés és malacelhullás indokolttá tette a specifikus védekezési mód kidolgozását. A világon elsőként sikerült sejttenyészetben termelt antigénnel hatékony szérumot előállítani. Az Aujeszky-betegség részletes felkutatásában végzett munkáért megkapta a kandidátusi fokozatot. A csúcsot azonban a Bartha Adorján vírustörzséből előállított vakcina jelentette. 133

Bartha doktorral közösen dolgozták ki a vakcina alkalmazási módját, és a hannoveri Állatorvosi Világkongresszuson mutatták be. Részt vett a Derzsy-féle és több más szérum és vakcina termelési módszerének kidolgozásában. Szakmai látókorét bővítette az angliai Központi Állatorvosi Laboratóriumban (Weybridge) eltöltött 4 hét, a szomáliai kiküldetés és a Kubában eltöltött négy esztendő. Szerencséje volt közelről tanulmányozni több magyar állatorvossal együtt az afrikai sertéspestist, amelyet nagy áldozatok árán és példás fegyelmezettséggel sikerült kiirtani. Nagy elismerés volt számára a Nemzetközi Járványügyi Hivatal (Office International des Epizooties, Paris) részéről, amikor előadás tartására és vitavezetőnek hívták meg az Aujeszkybetegséggel foglalkozó ülésre. A standardizálással foglalkozó kiadványban egyik referens víruselnevezésként a Kojnok-törzsre tett ajánlást. A több hazai kitüntetés mellett kiemelkedik az Európai Állatorvos Virológusok Társasága által adományozott Aujeszky Aladár-emlékérem. Hatvan éves korában a Vírológiai Főosztály vezetőjeként ment nyugdíjba. A hivatásától ma sem szakadt el. Rendszeresen részt vesz az Akadémia, az Állatorvos Egyesület, a Zoonózis Társaság és az egyetemi Baráti Kör rendezvényein. Visszatekintve életútjára boldogan állapítja meg, hogy 18 éves korában helyesen döntött, hogy az állatorvosi hivatást választotta. Pedig mennyi tanulás, olvasás, kiszállás, vizsgálat, siker és kudarc van a munka mögött, de ha újra kezdené, ugyanígy csinálná. Sokat köszönhet a családjának és a szüleinek, akik a tanulásához mindent biztosítottak. - Mi a hobbid, János bátyám? - A kertészkedés és a síelés, na meg a sakk. - Mit szeretnél még elérni az életben? - Hogy olyan okos legyek, mint a feleségem - kacsint hozzá huncutul mosolyogva. Tudod, Imrém, van egy mexikói mondás, amit Kubában tanultam, és ajánlom mindenkinek a figyelmébe: „Fontosnak lenni igen kellemes dolog, de kellemesnek lenni még fontosabb.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 2. 42.

134

A szakma és az irodalom megszállottja Dr. Landy László Laci bácsi még most is, 85 éves korában, rendszeresen olvassa a Magyar Állatorvosok Lapját, és érdekli minden új tudományos felfedezés, amely a szakmával kapcsolatos. Pár évvel ezelőtt még az egyetemre is bejárt különböző előadásokat meghallgatni, de ma már fárasztja az utazás. Ritkán találkozunk vele a szenior klub foglalkozásain, ahol kedves, humoros novelláival szórakoztatott bennünket. Dr. Landy László 1913. március 4-én született Pacsán, ahol édesapja iskolaigazgató, édesanyja pedig tanítónő volt. A családban négyen voltak testvérek, így már gyermekkorában megismerte a terhek közös viselését, egymás megbecsülését, segítését és az együvé tartozás örömét. Elemi iskoláit Pacsán, gimnáziumi tanulmányait Zalaegerszegen végezte. Szerette a z irodalmat, a magyar nyelv sokszínűségét, ami már fiatal korában novellák, elbeszélések írására késztette. Ennek ellenére mégis az állatorvosi pályát választotta, ahol 1935-ben jeles eredményű diplomát szerzett. Ezt követően a Kórbonctani, majd a Belgyógyászati Tanszékeken tanársegédesedett. 1936-ban a Fogolymadarak aspergillosisa című disszertációját védte meg summa cum laude eredménnyel, ami után állatorvos-doktori minősítést kapott. Néhány évig az akkori Magyarország határain belül (Kelebia, Kassa, Mohács, Torna, Munkács) körállatorvosként dolgozott, majd a tiszti vizsga letétele után, 1939-ben Zalaszentgrótra helyezték járási főállatorvosnak. Szakmai munkáját mind a felettes hatóságok, mind az állattartó lakosság nagyra értékelte. Az 1950-es évek elején a köztiszteletnek örvendő állatorvost vallásossága miatt támadás érte. A járási tanács vezetője már alig várta a tanácsi törvény megjelenését, hogy a járási főállatorvos munkáltatója lehessen. Így könnyen leszámolhat a templomba járó, félmaszek állatorvossal, aki 12 község állatorvosaként számára teljesen érthetetlen módon hivatali időben nem ül állandóan a járási tanácson levő szobájának íróasztalánál. Olaj volt a tűzre, amikor egyik községében egy vasárnap Mindszenty bíborost várták bérmálásra, és a járási tanács illetékesei arra a napra apaállatszemlét írtak elő számára. Laci bácsi reggel öt órakor elkezdte az apaállatszemlét, és tíz órakor zavartalanul kezdődhetett a bérmálás. Bár a „császár” és az Isten is megkapta, ami őt megilleti, de a hatalom nem tűri, ha számítását keresztülhúzzák. 1952-ben kénytelen volt Zalaszentgrótról elmenni, annak ellenére, hogy szakmai tevékenységét nem tudták támadni, mert erre nem szolgáltatott okot. 1952-ben a Fejér megyei Enyingre helyezték járási főállatorvosnak, majd a járás megszüntetése után, nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig itt dolgozott körzeti állatorvosként. Szakmai felkészültsége megalapozta azt a viszonyt is, amely az irányítása alatt álló kollégákhoz fűződő kapcsolatában érezhető volt. A kollégák felnéztek rá, kikérték véleményét sok alkalommal akkor is, amikor már nem volt járási főállatorvos. Aktívan részt vett az újabb állatorvos nemzedék nevelésébe. Gyakornokokat fogadott. Esetenként maguk a hallgatók vagy szigorlók is meghökkentek azon, hogy a legújabb tudományos eredményekről, kutatásokról és a gyakorlatban alkalmazható 135

eljárásokról is tájékozott volt. Nemegyszer zavarba hozta a gyakornokait kérdéseivel és azzal, hogy nem elégedett meg a felületes válaszokkal. Gyakorlati és elméleti felkészültségét bizonyítja az a tény, hogy az Állatorvos-tudományi Főiskolán, majd Egyetemen használt Manninger-Mócsy Állatorvosi belgyógyászat tankönyv 1956-os, harmadik, átdolgozott és bővített kiadásának lektorálására kérték fel a neves szerzők. A megtisztelő felkérésnek örömmel tett eleget, és a napi munkák után éjszakába nyúlóan dolgozott a kézirat áttanulmányozásán és véleményezésén. Az élete munkássága folyamán csalódottságra nem volt oka. Szakmai tudását elismerték, hitét megtartotta, és örömmel töltötte el, ha a nála gyakornokoskodó hallgatókból később elismert szakember lett. Ha találkozott ezekkel a kollégákkal, boldogan elevenítették fel azt az időszakot, amikor kezdő állatorvosként keze alatt formálódtak, magukkal víve az ott kapott szakmai, etikai, morális alapot, amelyre mindenkor építhettek. Több alkalommal kapott meghívást az államvizsgákon való részvételre mint vizsgabiztos. Szakmai elismertségét több kitüntetés fémjelzi, de ezek közül számára az 1977-ben kapott Marek Józsefemlékérem a legkedvesebb. A magyar nyelv szeretete végigkísérte életpályáját. Több mint száz novellája porosodik az íróasztal fiókjában, amelyet érdemes lenne közkinccsé tenni. Kiváló tollú és humorú író, és megköszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, mert több, mint húsz elbeszélését olvashattam. Jelenleg Budapesten él Laci bácsi. Három fia közül egy mérnök, egy agrármérnök, egy pedig állatorvos, aki jelenleg a Veszprém megyei állomás igazgatóhelyettese. A két világháború, 1956 és a vallása miatti üldöztetés nem viselte meg annyira, mint feleségének 51 évi boldog házasság utáni elvesztése. Azóta nem ül írógéphez, és ritkán mozdul ki hazulról. Laci bácsi! Gratulálunk a gazdag életutadhoz, amilyet kevés gyakorló állatorvos mondhat a magáénak, és jó egészséget kívánunk, hogy még sokszor találkozhassunk a Szenior klubban. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 62-63.

136

Hazánk morális felemelkedéséért dolgozom Dr. Padányi Márius - Szeretem hazámat, családomat, kollégáimat, munkatársaimat és az elesett szegény embereket, akik a társadalom perifériájára kerültek. - így kezdte önvallomását dr. Padányi Márius. 1925-ben született Budapesten. A középiskoláit a ciszterci rend budapesti Szent Imre Gimnáziumában végezte. 1943-ban iratkozott be a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaság Tudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. 1944-ben katonai szolgálatra hívták be, ahol a fronton súlyos sebesülést kapott. A hadikórházban sebesüléséhez szepszis társult, és szovjet fogságba esett. A gyógyszeres kezelést megvonták tőle, mert az orvosok véleménye szerint három napnál tovább nem él. Erős szervezete leküzdötte a betegséget, de egy életre rokkant maradt. Az itthoni hosszas kezelés után 70%-os hadirokkanttá nyilvánították. Ha kissé megkésve is, de folytatta tanulmányait. 1950-ben szerzett állatorvosi diplomát, dédelgetett álmáról, a gyakorló, gyógyító állatorvosi munkáról azonban le kellett mondnia. A diploma megszerzése után az Országos Állategészségügyi Intézet oltóanyag-ellenőrző osztályára került. 1952-ben a kinevezett igazgató az akkori politikai helyzetnek megfelelően több leszerelt ávéhást alkalmazott, ezért a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetbe helyezték át. Az inaktivált bakteriális vakcinákat előállító osztályon dolgozott, ahol 1956 decemberében az osztály vezetésével bízták meg. Nem akart a szürkeségbe süllyedni, ezért a rutin oltóanyagtermelés feladatai mellett kísérleti-fejlesztő tevékenységgel, technológiai módosításokkal, új vizsgálati módszerek bevezetésével és új készítmények előállításával is foglalkozott. Először idegenkedett a laboratóriumi munkáktól, később, az évtizedek folyamán, megszerette, hivatásának érezte ezt az állat-egészségügyi részterületet, amely sok örömet, érdekességet és izgalmas felfedezéseket hozott a számára. Vizsgálatairól a társszerzőkkel együtt több mint 30 közlemény jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. 1971-ben kinevezték a Bakteriológiai Főosztály vezetőjének. 1976-ban és 1977-ben, Mongóliában a szonginói biokombinát együttműködési igazgatója volt. Tevékenységét a Mongol Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetéssel ismerték el. 1987-ben, 38 évi szolgálat után ment nyugdíjba. Becsületes, az állategészségügyért végzett odaadó munkáját az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: Munka Érdemrend ezüst fokozata, Kiváló Feltaláló kitüntetés arany fokozata, Kiváló Újító bronz fokozata, két alkalommal a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri és a Kiváló Dolgozó vállalati kitüntetés. A szakmai kapcsolatokat és az új tudományos felfedezések ismeretét most nyugdíjas korában is fontosnak tartja. A pihenést nem ismeri. Ma is aktívan dolgozik, csak más területen. 1990 óta az újjáalakult Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének általános elnökhelyettese. A szövetség jogelődjét 1947-ben feloszlatták, így a diktatúra évtizedei alatt a hadigondozottak teljesen jogfosztottá váltak. Hosszú évek feszültségekkel terhes tárgyalássorozata eredményeként két kormányrendelet és a hadigondozási törvény került elfogadásra. Az ország 137

132 városában és Budapest valamennyi kerületében alakítottak helyi szervezetet, melyeknek fő szervezője Padányi doktor volt. Most nyílott igazán alkalma arra, hogy megismerje az elesett, idős, évtizedeken át sokat szenvedett, megalázott, kiszolgáltatott, a társadalomból kirekesztett embereket. Erkölcsi kötelességének érzi, hogy önzetlenül, bajtársiasságból, szeretetből, szinte megszállottként végezze munkáját. Kormányhatározattal létrehozták a Hadigondozottak Közalapítványát, melynek szintén alelnökévé választották. Kiemelkedő tevékenységéért 1996. augusztus 20-án a Honvédelmi Minisztérium központi ünnepségén a legmagasabb miniszteri polgári kitüntetést vehette át, a „Honvédelemért” Kitüntető Címet és érmet. Az elmúlt idők megfeszített munkájához felesége otthont tudott teremteni, és harmonikus, kiegyensúlyozott hátteret tudott biztosítani. Házasságából három gyermek született, akik egyetemet és főiskolát végeztek. Nagy tragédia érte a családot, amikor 26 éves gépészmérnök fiuk áramütés következtében eltávozott közülük. Egy szülőt nagyobb csapás nem érhet, mint gyermekének elvesztése. Öt kedves unokája és két lánya nyújt vigaszt tíz éve elhunyt fiuk által okozott fájdalomért. A sok megpróbáltatás ellenére, amely érte, vidám természetű a munkahelyen, baráti társaságban, családi körben egyaránt. Amíg bírja egészséggel és energiával, azon fog munkálkodni, hogy hazánk jövő társadalmában ismét a morális értékrend váljon uralkodóvá, a hazafias érzés, a magyarságtudat, a tisztesség, az önzetlenség, a keresztény eszmeiség normái kapjanak meghatározó szerepet. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 3. 63.

138

Korát meghazudtoló energiával dolgozik Dr. Padányi Márius Dr. Padányi Máriusszal az Állatorvosi Kamarai Hírek Állatorvosok arcképcsarnoka rovatában 1998. augusztus 7-én Hazánk morális felemelkedéséért dolgozom címmel közöltem már egy beszélgetést. Hogy ismét felkerestem, annak az az oka, hogy magas kitüntetésben részesült. - Hatvan éve ért véget a II. világháború, sok keserűséget, hadirokkantakat, -özvegyeket, -árvákat hagyva maga után. Ővelük, ezekkel a szomorú sorsú emberekkel foglalkozom. - Mi indított el ezen az úton? - Magam is, mint rokkant ember, azonosulni tudtam a második világégés kárvallottjaival. Az ő soruk az elmúlt négy évtizedben a megaláztatás, a hallgatás és a szenvedés volt. A második világháborút követő kommunista térhódítás nem ígért sok jót az áldozatok számára. Pedig a fronton meghalt körülbelül 400 ezer magyar katona. A különböző harci cselekmények során, valamint a hitleri koncentrációs táborokban és a szovjet hadifogolytáborokban elhunytakkal kiegészítve a számuk megközelíti az egymilliót. A hadirokkantak, -özvegyek és -árvák száma pedig 800 ezer körül mozgott. Az első világégést követő nehéz gazdasági helyzetben is 1933-tól törvény rendelkezett az áldozatokról. A hadigondozottak ügye nemzeti ügy lett. Bármilyen meglepő, a szóban forgó törvény 1994. augusztus 31-ig volt érvényben, csak 1949-től nem alkalmazták a benne foglaltakat. Életbe lépett a teljes jogfosztottság. - Ilyen előzmények után, hogy fogtál neki a munkáknak - Nehéz volt! A jogfosztottak annyira féltek a diktatúra bosszújától, hogy amikor 1990 márciusában újra kezdtük szervezni a szövetséget, sokan megkérdezték, hogy nem lesz ebből baj? Levélben fordultam Csehák Judit akkori egészségügyi miniszterhez és Németh Miklós kormányfőhöz, hogy támogassanak egy ilyen törekvést. A válasz azonban elutasító volt. Egy hetvenöt százalékos hadirokkant, Vajay István 1990 februárjában újsághirdetést tett közzé, amelyben az érdekelteket jelentkezésre szólította fel. Ekkor indultam el országjárásra, Záhonytól Hegyeshalomig, Kaposvártól Hódmezővásárhelyig. Kezdetben saját pénzből, később már különböző pályázatokból befolyt összegből az ország valamennyi megyéjében, 132 településen alapítottam helyi szervezetet. Megérett a helyzet arra, hogy törvényerejű rendelet lépjen hatályba. A szövetség petíciót fogalmazott meg Szabad Györgynek, a parlament akkori elnökének, aki fogadott bennünket és a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe utalt, ahol Für Lajos honvédelmi miniszter egyetértett a javaslattal, és 1994. szeptember 1-jén hatályba lépett az új törvény. Ekkor lettem a Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének alelnöke, majd később elnöke. - Mit tudtatok megvalósítani a törvényerejű rendelet után? - A törvénynek sok hibája volt, amit joggal sérelmeztek az érintettek. A honvédelmi bizottság ülésein mindig ott voltam, mert meghívtak. Siralmas volt látni, hogy a HM jelen lévő 139

képviselői milyen kétségbeesetten tiltakoztak a törvénymódosítás ellen. Éppen annak a minisztériumnak a munkatársai, akik nagyon jól tudták, hogy mi nem idegenlégiósok voltunk, hanem behívóparancs, katonaeskü, vezényszó döntött a sorsunkról. Rendezetlen volt a hadiárvák és a hadigyámoltak helyzete is. Végre 2000 júniusában egy önálló képviselői indítvány segített. Nagy eredménynek tartom, hogy a jelenlegi helyzetig eljutottunk. Most is négy törvényjavaslatunkat vetjük harcba. Harc nélkül nem megy. Csak olyan csatákat szabad vállalni, amelyek elég nagyok, hogy számítsanak, de elég kicsik, hogy megnyerhetők legyenek. - Kik segítik a munkádat? - A szövetség elnökségének hat tagja közül kettő vidéki, négy budapesti. A budapestiek közül ketten nem tudják elhagyni lakásukat, a harmadikat karácsonykor temettük. Van egy gépészmérnök, aki még félállásban dolgozik, így maradtunk ketten, akik minden szabad időnket ennek a mozgalomnak szenteljük. A lakásom kész iroda! Több mint nyolcezer gépelt vagy kézzel írott levél van az irattárban. Nyolcvanévesen bizony fárasztó! - Miért csinálod? - Szeretetből, bajtársiasságból. Nem vágyom földi elismerésre. Lemondtam azokról a kedvteléseimről, amelyeket nyugdíjas koromra elképzeltem. De nem tudom elmondani, milyen érzés, amikor ezeknek a sokat szenvedett embereknek az arcán mosolyt látok. Azért, ha sokat dolgozom is, egyedül nem sokra mennék, ha nem lenne mögöttem egy olyan szervezet, amelynek összes képviselője tudja, hogy közösségben van az erő. - Nem vágysz földi elismerésre, de mégis kaptál! - A vitézi rend tagja vagyok. Hosszas unszolás után 2003-ban Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend első osztályú tisztje lettem, majd többszöri megkeresésre 2004-ben a Szent György Lovagrend tagjává avattak. Ez év május 21-én, a honvédelem napja alkalmából rendezett ünnepség előtt egy nappal felhívtak telefonon, hogy üljek a díszelnökségbe. Ott még soha nem voltam! A honvédelmi miniszter a civilek számára a legnagyobb elismerést adta át: egy névre szóló aranyozott dísztőrt. Ennél nagyobb meglepetés volt, amikor születésnapomra a postás egy nagy csomagot hozott, amelyben egy hadirokkant küldött művirágot (80 szál piros rózsát, díszkosárban). Ennek jobban örültem, mert a szeretet áradt felém belőle. -Tudod, Imrém, miért foglalkozom öreg korom ellenére mások gondjaival? - kérdez engem Padányi Márius, majd maga elé nézve válaszol is a saját kérdésére: - Az evangéliumi gyakorló szeretet alapján teszem, amit csinálok. Loyolai Szent Ignác erről azt mondta: „Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének. Minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk az Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden tett imádság.” Elérzékenyedtem, megremegett a hangom, és ezek után nem tudtam tovább faggatni öreg barátomat. Ennél szebb végszót még nem hallottam. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 48

140

Aki képtelen munka nélkül élni Dr. Héjj László Dr. Héjj László nyugalmazott osztályvezető főállatorvosra nagy szeretettel és tisztelettel gondol az egész állatorvos-társadalom. Vannak, akik egyetemi tanársegédként vagy az Országos Állategészségügyi Intézet munkatársaként ismerték meg, mások mint minisztériumi főállatorvost, vagy a Pfizer Tudományos Központ szaktanácsadóját köszönthették munkája során. Tudományos előadásaival bejárta az egész országot, az agráregyetemeket, sőt külföldön is megismerték sokoldalú szakmai felkészültségét. Tartott előadást Jénában, Varsóban, Wrocławban és Bukarestben. Héjj László 1922. március 29-én született. Édesapja állatorvos, édesanyja tanítónő volt. Két évig magántanulóként végezte az elemi két első osztályát édesanyja keze alatt úgy, hogy 5 évesen már iskolás volt. Ezért mondta mosolyogva, hogy „mindenhol mindig én voltam a legfiatalabb, az elemiben, a gimnáziumban, az egyetemen, sőt az első hat között diplomáztam, így egy évig voltam az ország legfiatalabb állatorvosa, majd az évfolyamról először doktoráltam, így lettem a legfiatalabb doktor. Most talán még annyit, hogy közben voltam egy darabig a legfiatalabb aranydiplomás. A folytatás a jövő titka.” Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, a Trefort utcai Gyakorló Főgimnáziumban. Pályaválasztása nem volt nehéz, mivel gyermekkora óta rendszeresen járt édesapjával, és örömét lelte az ő gyógyító tevékenységében. Még egyetemi hallgató korában kirendelték a Mura-vidékre, a sertésbénulás megfékezésére. 1943 nyarán jött egy rendelet, hogy aki három klinikai tárgyból leszigorlatozik, állatorvosi tevékenységet folytathat. Így került ismét a Mura-vidékre helyettesítő állatorvosként. 1944-ben szerzett állatorvosi diplomát. Rövid ideig szülőfalujában, Enyingen, körzeti állatorvosként dolgozott, majd tanársegédi kinevezést kapott a Szülészeti Klinikára. Akkor a Poliklinika a szülészethez tartozott, így nagyon változatos munkát kapott feladatul. A nagy gyakorlattal rendelkező Cseh Sándor vezette be a szakma rejtelmeibe. Naponta 2-3, néha még öt műtétet is végeztek, Az élet azonban tartogat meglepetéseket. A Honvédelmi Minisztériumból jött egy leirat az egyetemre, hogy minden tanszék terjesszen fel egy tanársegédet, akit véglegesen felmentenek a katonai szolgálat alól. Hetzel professzor úr a három tanársegéd közül Héjj László felmentését kérte, aki ezek után rövidesen megkapta a SAS-behívót. A huszároknál teljesített szolgálatot. Az oroszok elől Németországba települt át a lovasság. Mivel jól beszél németül Héjj doktor a környékben a német gazdák állatainak gyógykezelését is ellátta, mert a környéken, ahol táboroztak, mindegyik állatorvos katonai szolgálatot teljesített. Amikor a hadifogságból hazatért tanársegédi állását már betöltötték, így került a Földművelésügyi Minisztériumba miniszteri fogalmazónak. 1949-ben volt a nagy tisztogatás, amikor ő is az eltávolítandók listájára került. Kádár Tibor, az akkori osztályvezető az Országos Állategészségügyi Intézetbe helyezte. Először a szerológiára, majd a szövettanra és a parazitológiára került. Később a kórbonctanon kötött ki. Erről így nyilatkozik:

141

- Itt egy nagyon kellemes szakmai együttes volt, élén Szabó Istvánnal, aki nem ismert elvégezhetetlen munkát, megoldhatatlan feladatot, ha kellett, éjszakákon át olvasott, gyűjtötte az irodalmi adatokat, de addig nem nyugodott, míg az adott problémát nem sikerült megoldani. Öröm volt vele dolgozni. Nem azt nézte, hogy mikor van vége a hivatalos munkaidőnek, csak egy célja volt, hogy legyen biztos diagnózis, amit az akkori politikai nagyságok sem vonhatnak kétségbe. Tíz és félévi intézeti munka után ismét a minisztérium állományába került. Kardeván László, az FM Állategészségügyi Osztályának vezetője a szarvasmarha-állományok gümőkórtól való mentesítésének irányításával bízta meg. A munka soká tartott, hiszen 18 év kellett, mire befejeződött az állomány mentesítése. Sok gondot okozott a visszafertőződés, aminek fő oka a téeszek egyesítése utáni szarvasmarha-állomány cseréje, mozgatása. A gümőkór-mentesítés közben megkezdődött a brucella-mentesítés is, ami már nyugdíjba vonulása után fejeződött be. Különleges feladatként kapta a békéscsabai és miskolci állat-egészségügyi intézetek megépítését, berendezését és felszerelését. Mindkét intézet kiválóan látja el feladatát. Munkája elismerését több kitüntetéssel honorálták. Négy alkalommal kapott Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, 1982-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát és 1993-ban a Tolnai Sándor miniszteri kitüntetést. 1946 júniusában vette feleségül Antall Editet. Két lánya és négy unokája van. Nyugdíjazása után sem maradt munka nélkül. A Pfizer Tudományos Központban helyezkedett el mint állatorvos szaktanácsadó. Amikor betöltötte a 70. életévét, ismét nyugdíjazták. Mivel képtelen munka nélkül élni, így boldogan vállalta felkérésre a Földművelésügyi Költségvetési Irodában a munkát, ahol mind a mai napig dolgozik. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 34.

142

Nem tudok elszakadni a lovaktól Dr. Fehér Dezső Dr. Fehér Dezső kandidátus, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Lóverseny Vállalat nyugalmazott igazgatója rendszeres látogatója az egyetemi rendezvényeknek. A nemzetközi és hazai tudományos tanácskozások, a Baráti Kör összejövetelek és a szenior klub foglalkozások szüneteiben gyakran beszélgetünk. Ez késztetett arra, hogy egy nemzetközileg elismert, az állatorvoslásban, a genetikában, a lótenyésztésben és -versenyeztetésben otthonosan mozgó, szerény, kedves modorú kolléga gazdag életútjáról írjak. a titka?

- Mindent elértél az életben, amit egy állatorvos elérhet. Mi ennek

- Nincs titok! Őseim 1744-ben telepedtek le az orosházi pusztán. Az Orosházát alapítók hetedik generációjához tartozom. A legfontosabb, amit őseimtől kaptam, a szorgalom, a munka és a kitartás. Szüleim hívő emberek voltak, akik cselekedeteikkel, példamutatásukkal neveltek, Az elemi elvégzése után a békéscsabai Evangélikus Gimnáziumba kerültem. Iskolánkban és a cserkészetben arra tanítottak bennünket, hogy az ember értéke olyan mértékben növekszik, amennyit embertársai javáért fárad. Szinte egyenes folytatása volt ennek a nevelési módszernek az egyetem nemzetközi hírű tudós professzorainak kisugárzása. Legnagyobb erényüknek tartom, tudományos munkásságuk mellett, széles látókörű, nagy műveltségű, hallgatóikat emberségre nevelő, igaz hazafiságukat. - Vidéki származásod ellenére az egyetemen maradtál. Miért? - Az elemi tanulmányaimtól kezdve az egyetem elvégzéséig végig kitűnő tanuló voltam. Kedves tanítómesterem, dr. Guoth Gy. Endre professzor úr ajánlotta fel számomra az asszisztensi állást. Később tanársegédje, majd adjunktusa lettem. Itt készítettem el a doktori disszertációmat. A versenylovak kereszt-csípőízületi megbetegedése címmel. Hétévi klinikai munka után kértek fel a Lósport Vállalat részéről, hogy lássam el a lóversenyzésben az állatorvosi teendőket. - Miért hagytad ott a klinikát, amikor fényes jövő állt előtted? - Szerettem az új kihívásokat. Nehéz döntés előtt álltam. A lóversenyzés egy speciális szakma, amely a sebészet mellett sokrétű szakmai ismereteket követel az állatorvostól. Képeztem magam, mert mindent meg akartam tudni a ménesekről, a tenyésztésről, a genetikáról. Jó szívvel gondolok ma is azokra a régi lovas szakemberekre, akik beavattak gyakorlati tapasztalataik rejtelmeibe. A lósport az ötvenes években a mostoha ágazatok közé tartozott, mert az akkori vezetés úri passziónak tartotta. Az államosítás után egy hajóstisztet, majd egy hithű kommunistát, később egy szocdem cipészt bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával. Szinte semmit nem tudtak a versenysportról Nagy erényük volt, hogy ezt tudták magukról, és szabad kezet adtak a régi szakembereknek. - Hogy esett Rád a választás az igazgatói kinevezésben ilyen előzmények után? 143

- Több mint húsz évet töltöttem a vállalatnál állatorvosként. A szakma minden területét igyekeztem elsajátítani. 1971. december 3-án választottak meg igazgatónak. Az első nyilatkozatomban kihangsúlyoztam, hogy a közönség érdekeit fogom képviselni. Ennek érdekében duplára emeltem a trénerek, zsokék, hajtók és lovászok fizetését. Ami nagyon fontos, én azért a fizetésért lettem igazgató, mint négyelemis elődöm. Az alapító hat lótenyésztő gazdaság szakembereivel együtt elkészítettük az alapszabályt. Az elnök dr. Burgert Róbert lett. - Írásaid, könyveid sokunk kedves olvasmányai. Hogy születtek ezek? - A bennem felgyülemlett sok élmény, tapasztalat, tudás nem szabad, hogy kárba vesszen, ezért elhatároztam, hogy leírom azokat. Az írás nem volt új számomra. Már 1943ban, egyetemista koromban több cikkem, tanulmányom jelent meg. 1946 és 1993 között 14 jegyzetet, szakirodalmi tanulmányt és könyvet írtam, amelyek közül ötöt társszerkesztőkkel együtt készítettem. Így született meg, a Kincsemről szóló című könyvem is. Irodalmi munkásságomon keresztül más országokban is megismerték nevemet. - Külföldi útjaid során milyen tapasztalatokat szereztél? - Több, mint húsz országban voltam tanulmányúton, előadóként, ahol sok híres, közismert nagysággal, államfőkkel ismerkedhettem meg, többekkel barátságot kötöttem. Ezek a személyek nem egyszerűen csak lovaik futtatói voltak, hanem a honi versenysport mecénásai is. 1971-től 1990-ig, mint Magyarország delegátusa hazámat képviseltem a minden év októberének első hetében megrendezett Nemzetközi Telivér-tenyésztési és -futtató Konferencián. Így nyílott alkalmam arra, hogy bemutassanak II. Erzsébet királynőnek és családjának, ami ismeretségeim koronája volt. - Kitüntetéseid? - Nem sorolom fel, de van jó pár. Számomra a legnagyobb örömet mégsem a kitüntetések okozták, hanem az 1980-ban Horn Artúr akadémikus előterjesztése nyomán adományozott címzetes egyetemi tanári rang. - Családodról keveset hallottunk. - A család és a magánélet szent dolog, ritkán nyilatkozom róla. 1951-ben feleségül vettem Ravasz Magda bölcsész-vegyész egyetemi hallgatót, akivel azóta 47 évi boldog házasságban élek. Ő a Kertészeti Egyetem kémia tanszékén lett professzor. Doktorált, kandidált és egyetemi kutatóként több világszabadalma van a mikroelem-kutatás területén. A jóisten nem örvendeztetett meg bennünket gyermekkel. Úgy gondoltuk, hogy valakiről gondoskodnunk kell, ezért kárpótlási jegyekből visszavásárolt földek haszonbéréből hat diák kap havi ösztöndíjat tőlünk az újból megnyílt Orosházi Evangélikus Gimnáziumban. - Mivel foglalkozol most mint nyugdíjas? - Az állattenyésztés történetével foglalkozom, és elnökségi tagja vagyok a Magyar Huszár és Lovas Hagyományőrző Társaságnak. Úgy látszik, hogy soha nem tudok elszakadni a lovaktól. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 4. 35.

144

A szellemi köldökzsinór nem szakad el soha! Dr. Tamás László Dr. Tamás László kandidátus, nyugalmazott egyetemi tanár a Sebészeti Tanszéken volt adjunktus, amikor én negyed- és ötödéves hallgató voltam. Komolysága, kimagasló elméleti felkészültsége és kitűnő manualitása tekintélyt parancsolt számunkra. Beszélgetésünk során éppen ezekre emlékezve, meglepődve vettem tudomásul, hogy egy kellemes humorú, életvidám, maga körül melegséget árasztó, 75 éves ifjú mosolyogva emlékezik vissza életének különböző állomásira. „1923. május 26-án, Kőszegen születtem egy árvaházban. Na, ne nézz olyan furcsán rám! Anyai nagyapám a kőszegi Vasutas Árvaháznak volt az igazgatója. Az elemi elvégzése után a szombathelyi premontrei gimnáziumba írattak be. Az első gimnázium befejezése után édesapámat Budapestre helyezték, így otthagytam a „vazsi” tájat, és a pesti piaristáknál érettségiztem 1941-ben. Még ebben az évben beiratkoztam a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának Állatorvosi osztályára. Tanulmányaimban simán haladtam, az egyetemi évek jól teltek, bár azokat a háború többször megzavarta. Számomra emlékezetes maradt 1944. május 10., a mikor Baross téri házunk bombatalálatot kapott, és bennünket hajnalra a szomszéd ház felől ástak ki. Reggel 8 órakor szigorlatoztam állattenyésztéstanból. A harcok már Budapest közelében voltak, amikor 1944 őszén Csukás professzor úr vezetésével a negyedéves hallgatók nagy része Bécsbe menekült. 1945 áprilisában, amikor a szovjet hadsereg elérte Bécset, tovább meneteltünk Bajorországba. Itt egy állatorvos mellett szereztem szakmai gyakorlatot egészen decemberig, amikor is hazajöttem. 1946 áprilisában kaptam diplomát. A németországi „turistaút” azonban nem múlt el nyomtalanul. „Nyugatosok” lettünk, ami akkor olyan jelző volt, mint a leprás. Hogy miért, ezt máig sem tudom megérteni. Persze nem ez volt az egyetlen, amit nem értettünk. A diplomámat az egyetem akkori dékánjától, dr. Guoth Gy. Endre professzor úrtól vehettem ár. Fehér Dezső barátom javaslatára a professzor úr magához kéretett, és felajánlott a sebészeti klinikán egy asszisztensi állást. A klinika épülete félig romokban hevert, és felszereltsége is szegényes volt. Ettől függetlenül mégis sokat tanultam Guoth professzortól és Kovács Gyula radiológustól. Elkészítettem a doktori disszertációmat, amelyben a Magyarországon elsőként előállított helyi alkalmazású penicillin-készítménnyel végzett kísérletekről számoltam be. Ekkor egy közjáték következett életemben: megnősülten. (Na, nem ez volt a közjáték.) Önálló lakásom nem volt Pesten, keresetem nagyon kevés volt, az élelmezés szegényes, így otthagytam a klinikát és elmentem Békés megyébe magánállatorvosnak. Kerékpáron jártam a tanyavilágot, s végeztem az állatorvosi gyakorlat sokrétű munkáját. Vidéki működésem igazi hasznát csak később, oktatói pályámon ismertem meg igazán. A hallgatóknak megtaníthattam azt, hogy a klinikán látottakat, tanultakat miként alkalmazhatják a gyakorlat primitív viszonyai között. Két év múlva a klinika élétől méltatlanul eltávolított Guoth professzor úr helyére 145

dr. Kómár Gyula került, aki visszahívott a sebészetre. A mellette eltöltött idő meghatározó volt további pályafutásomra. Mind emberség, mind szakismeret tekintetében elsőrendű tanítómesteremnek tartom őt. A sors azonban őt sem kímélte meg, mert elődjéhez hasonlóan neki is el kellett hagyni a klinikát. A sebészeti tanszék vezetője 25 éven keresztül dr. B. Kovács András volt. Ebben az időszakban az állatorvosi sebészet szinte minden részterületéből tartottam előadást, vezettem gyakorlatot és szigorlatoztattam. Közben megszereztem a kandidátusi fokozatot. Hosszúra nyúlt klinikusi működésem során beállítottságom bizonyos mértékig változott. Sok műtétet végeztem, érdekelt a sebészet manuális része, mégis egyre jobban beleszerettem az oktatásba. A nyári szünetekben már azon gondolkodtam, hogy milyen új témát, új színt tudok belevinni az előadásaimba. Sohasem tartoztam azok közé, akiket kitüntetésekkel halmoztak el, mégis tisztelettel őrzöm azokat az emlékérmeket, amelyeket három alkalommal mint az évfolyam legjobb előadója kaptam. Oktatási tevékenységem szerves részét képezték azok a jegyzetek, tankönyvek, amelyeket írtam, illetve amelyek megírásában részt vettem. Már közel jártam a 60. évhez, a nyugdíjkorhatárhoz, amikor B. Kovács András halála után kineveztek tanszékvezetőnek. Munkatársaim kitűnő szakemberek voltak. Közösen elkészítettük a sebészet egyes részeit magában foglaló tankönyveket egyetlen, szoros egységet képező háromkötetes műben. Ez az Állatorvosi Sebészeti és Szemészeti Klinika akkori oktatógárdája szellemi örökségének tekinthető, s ma is az oktatás alapját képezi. 65 éves koromban időm lejárt, és nyugdíjba vonultam. A tanszék vezetését a sokoldalúan és kiválóan képzett dr. Tóth József vette át. Vele, akivel ugyanazon napon születtünk - igaz, hogy csekély 30 év különbséggel -, a sokrétű szakmai kapcsolat mellett szoros barátság köt össze. Nyugdíjasan több időm maradt az úgynevezett hobbira. Kezembe kerültek nagy könyvtáram eddig elhanyagolt példányai, rendeztem bélyeggyűjteményemet, és hódoltam nagy szenvedélyemnek, a vadászatnak. Tíz nyugodt nyugdíjas év után a rektor úr megbízott a tanszék vezetésével, mivel Tóth professzor hosszabb külföldi tanulmányútra ment. Öröm volt közvetlen közelről látni a fiatal oktatógárda tevékenységét. Tóth professzor megérkezésével már másodszor menten nyugdíjba, de azért a továbbiakban sem kívánom elszakítani azt a szellemi köldökzsinórt, amely már több mint ötven éve köt az egyetemhez, és elsősorban a sebészeti klinikához. Az egész életemet tekintve szerencsésnek tartom magamat, és elégedett vagyok sorsommal. Szerető családban nőttem fel, aranyos feleségem és jó fiaim vannak. Idősebb fiam gyakorló állatorvos. Őt néha nosztalgiázva elkísérem a praxisba. Hétköznapi mércével nem sokra vittem.” Ez utolsó mondatodban tévedtél, Laci bácsi. Nagyon is sokra vitted. Állatorvosgenerációkat tanítottál a becsületes, precíz munkára, és megszerettetted velük a sebészetet. Az ő csillogó tekintetük, amikor szertettel és tisztelettel köszöntenek a Veled való találkozás alkalmával, többet ér mindenféle fényét vesztő kitüntetésnél. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 36-37.

146

Egy megelégedett, boldog nyugdíjas Dr. Korzenszky László Dr. Korzenszky László 84 éves, és mind a mai napig érdeklődéssel olvassa az állat-egészségügyi közleményeket, a legújabb kutatások gyakorlatba való átültetésének lehetőségeit. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen az apósa, dr. Vass István állatorvos dunántúli kerületi főtanácsos volt, bátyja szintén állatorvos és egyik gyermeke, dr. Korzenszky Emőd a szekszárdi Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatója. Laci bácsi 1940-től nyugdíjazásáig járási főállatorvosi teendőket látott el mint gyógyító tevékenységet folytató gyakorló állatorvos. Pécelen született 1914. szeptember 2-án. Édesapja postafőfelügyelő volt. Az elemi iskola elvégzése után a Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba iratkozott be. A kitűnő érettségi vizsgával rendelkező fiatalember követte bátyját és beiratkozott a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára, ahol 1936-ban szerzett diplomát. Még abban az évben az 1. sz. Bem József lovas tüzérosztályhoz vonult be katonai szolgálatra. A katonaidejét töltötte, amikor Zimmermann professzor úr meghívta az Anatómiai Tanszékre, kinevezett díjas gyakornoknak, majd később, leszerelése után, tanársegédnek. 1938-ban doktorált parazitológiából és fejlődéstanból. Még ebben az évben letette az állatorvosi tiszti vizsgát is. Zimmermann professzor úr megrökönyödve fogadta, amikor az anatómiában jártas, a tanszéken szép jövő előtt álló tanársegéde Kisvárdára ment magyar királyi járási állatorvos gyakornoknak. A háború előszelét jelezte, hogy a katonai szolgálatot teljesítő járási állatorvosok helyére folyamatosan máshova helyezték. Lengyeltóti, Érsekújvár, Ógyalla, majd Gyoma következett, amely helyeken nagy tapasztalatra tett szert, amit későbbi munkájában hasznosítani tudott. 1939 júniusában megházasodott, feleségül vette Vass Erzsébetet. 1940. december 27én Gyomáról Kapuvárra helyezték, ahol végleges otthont teremtett, és ma is ott él feleségével együtt. A járási főállatorvosok, úgy látszik, kedvelt személyiségek voltak a honvédségnél, mert sorozatos katonai szolgálatra kapott behívóparancsot. Először Felvidék, Erdély, Kárpátalja, majd katonai közigazgatás a Délvidéken, Mura-közben, amelyek kisebb-nagyobb megszakítással következtek. Sajnos nem kerülhette el a második világháborút sem. A doni áttörés után egy évig Oroszországban, a Keleti Megszálló Csoportnál szolgált Starabud, Briámszk, a Pripet-mocsarakon keresztül Minszk-Breszt-Litovszkban. Az orosz bevonulás ideje alatt már ismét civil állatorvosként dolgozott Kapuváron. Mivel a lakásuk mellett lévő Rába-hidat a németek aláaknázták, kénytelenek voltak elmenekülni. Szerencséjük volt, mert a hidakat felrobbantották, és ha otthon maradnak, az egész család a háború áldozata lett volna. Az első adandó alkalommal visszajöttek Ausztriából, és mire az igazoltatások megtörténtek, már ismét elfoglalta a helyét a hivatalban. Pár nap múlva népítéletre hivatkozva eltávolították a helyéről ismeretlen pártmunkások. Következő nap mintha semmi nem történt volna, újból dolgozhatott. Munkájával a járási hivatalban éppúgy meg voltak elégedve, mint az állattartók a körzetében. Kifogás tárgyát képezte, hogy az egész család rendszeresen jár templomba. Ennek 147

következménye lett, hogy legidősebb gyermekük, Éva az érettségi előtt kapott egy ajánlott levelet, hogy továbbtanulásra nem javasolják, ha csak meg nem szakítja a kapcsolatot a családjával. Három fiúgyermekül Pannonhalmán érettségizett. A legidősebb, Richárd paptanár lett. Tíz évig volt Pannonhalmán a gimnázium igazgatója, jelenleg pedig a tihanyi apátság házfőnöke. Emőd Szekszárdon igazgató főállatorvos, László Budapesten a Mentőkórház sebészorvosa. Két kisebbik fiát csak harmadszorra vették fel az egyetemre, annak ellenére, hogy a szerzett pontszámok alapján megfeleltek. Az akkori rendszer ilyen megkülönböztetett szertettel honorálta a pannonhalmi gimnáziumban érettségizettek nagy részét. 1974-ben, két nappal 60 éves kora előtt nyugdíjazták. Ezután az Állatforgalmi Vállalat kapuvári húsüzemében mint higiénikus dolgozott tovább, majd a kirendeltség húsvizsgáló állatorvosa lett. Az exportüzem még végleges nyugdíjba vonulása után tíz évre is bekérte, amikor a szemlét végző hatóság megérkezett, mert német nyelvtudása és megbízhatósága miatt ragaszkodtak hozzá. Hetvenöt éves elmúlt, amikor teljesen visszavonult az aktív állatorvosi tevékenységtől. Nehéz, küzdelmes élete volt. Apósától megvonták a nyugdíj folyósítását, és így hozzájuk költöztek. Kapuváron a vágóhídon sikerült húsvizsgáló állatorvosként elhelyezkednie, és itt tudott újból nyugdíjjogosultságot szerezni. Három generáció élt így együtt. A szülők meghaltak, a gyerekek kirepültek. Feleségével 58 év házasság után ma is boldogan élnek, amit kevés ember mondhat el. Az utolsó kérdésemre így válaszol: - Gondokkal terhes, de változatos, szép életemet újból így élném le. A tükörbe nyugodtan mosolyogva tudok belenézni. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 37.

148

Interjú a kamara főtitkárával Dr. Kökény Gábor Dr. Kökény Gábort nagyon sokan ismerik, mint a sebészeti tanszék egyik kiválóságát, de kevesebben ismerik, mint a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetségének főtitkárát. Ez a tény késztetett arra, hogy Kökény Gábort mint a kamara főtitkárát mutassam be lapunk olvasóinak. - Az ország mely vidékéről származol? - 1944. december 2-án születtem Budapesten, Rákospalotán. - Mint fővárosi, hogyhogy az állatorvosi pályát választottad? - Rákospalota a főváros peremkerülete, ahol gyermekkoromban még nagyon sok haszonállatot tartottak. Barátaim szüleinél gyakran segédkeztem az állatok gondozásában, persze csak játékosan, a koromnak megfelelően. Megszerettem az állatokat. Így természetes volt, hogy 1963-ban, amikor a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban leérettségiztem, jelentkeztem az Állatorvostudományi Egyetemre. Az első nekifutásra nem vettek fel, így a Központi Mesterséges Termékenyítő Főállomáson mint kisegítő apaállat-gondozó (bikás) helyezkedtem el. Egy fél év után megszereztem az inszeminátori szakmunkás bizonyítványt. Ezen keresztül még jobban megszerettem az állatokkal való foglalkozást. Kétévi munka után, 1965-ban felvettek az egyetemre, ahol 1970-ben szereztem diplomát. - Ezután hogy alakult életed? - Az egyetemi évek alatt mint externista dolgoztam dr. Tamás László és dr. Fellner Ferenc mellett, ami egy életre meghatározta a szakmához való viszonyomat. Emellett a nyári szünetekben dr. Sokoray Béla veszprémi főállatorvosnál szerezhettem tapasztalatot a szakma igazi sűrűjéből. - Ezek után természetes, hogy visszakerültél a sebészetre! - Nem. Sajnos nem volt üres álláslehetőség. Veszprémben helyezkedtem el a Mesterséges Termékenyítő Állomáson, majd később az állat-egészségügyi állomáson dolgoztam. Minden vágyam az volt, hogy klinikára, állatkórházi munkára kerülhessek. Két év múlva az egyetem Sebészetei Tanszékén álláslehetőség adódott, amelyet sikerrel megpályáztam. Húsz csodálatos évet töltöttem el a kiváló munkatársakkal, akik önzetlenül segítettek mindenben, szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt. Az egyetemen eltöltött hosszú évek alatt az oktató kollégákkal és a gyakorló kollégákkal nemcsak szakmai, hanem ennél sokkal több, baráti kapcsolat alakult ki. - A sebészeten belül volt-e speciális terület, amellyel foglalkoztál? - A kutatómunkám elsősorban a szarvasmarha és egyéb hasított körmű állatok sebészeti és ortopédiai problémáit ölelték fel. Számos dolgozatom jelent meg, és néhány tankönyv megírásában is segédkeztem. Az egyetemi éveim alatt számos külföldi egyetemen szereztem tapasztalatot, és bátran állítom, hogy a mi egyetemünk az európai élvonalban foglal helyet. - Jól éreztek magad az egyetemen, és mégis távoztál onnan. 149

- Négy gyermekem neveléséről és tanításáról kellett gondoskodnom. Az egyetemi fizetés olyan kevés, hogy ez megoldhatatlan probléma elé állított. 1990-ben magánállatorvosként kerestem a kenyeremet. Az első időkben nagyon hiányzott a hallgatókkal való kapcsolat. - Mikor lettél kamarai tag? - 1990-ben léptem be a kamarába. 1993-ban a Budapesti Állatorvosi Kamara elnökévé választottak úgy, hogy a választáskor nem is voltam jelen. Háromévi szakmai magány után jól is esett ismét az állatorvosi közéletben megjelenni. - Milyen teendők vártak? - Ez az időszak a főváros számára alapvető változások időszaka volt. A rendszerváltás következtében ellehetetlenült kollégák nagy számban özönlöttek a fővárosba, ahol igyekeztek megélhetési lehetőségeiket biztosítani. Nagyon sok egzisztenciálisan bizonytalan, anyagi és erkölcsi gondokkal terhelt csapat várt megoldatlan problémáira segítséget. Sajnos az állategészségügyi törvény és szabályzat messze nem követte ezeknek a megoldását. A hatósági és magán-állatorvosi vonal akkor kialakult problémái már sok jogszabály-módosítás következtében tompulnak, de ma is élnek. - Hogy sikerült ezeket levezényelned? - A kezdeti időszak útkeresése, a jogszabályokban való eligazodás sok időt igényelt a fővárosban egyre élesebb hatósági és magán-állatorvosi ellentétek elsimításában. Nagy diplomáciai érzéket igényelt, hogy megakadályozzuk az egyre hangosabb belső vitáknak a szakma keretein kívül kerülését. Az állat-egészségügyi főosztály folyamatos vezetőváltásai következtében a számunkra jogosnak vélt ügyekben igazán partnereket nem tudtunk találni. - Mióta vagy a kamara főtitkára? - A kamara küldöttgyűlése 1997-ben tisztelt meg a főtitkári teendők ellátásával. Érzésem szerint a kamara megfogalmazza feladatait. A vezetőség egyre inkább gyakorlottá válik a döntések meghozatalában, és megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a főosztályhoz, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz és a társkamarákhoz vezetnek. A nemzetközi kapcsolatok megfelelő mértékben szélesednek, különösen figyelembe véve az európai csatlakozást. - A kamarai tagság nem egészen egységes. Miért? - A tagság számára ezek a sok időt igénylő teendők nem igazán látványosak, és gyakran merül fel a kérdés, hogy a kamara egy szükséges, felesleges rossz az állatorvos nyakán. Úgy érzem, hogy egyik fontos feladatom, ezeknek a nézeteknek az eloszlatása. Nagyon fontos feladatnak tartom az állatorvosi kar arculatának bemutatását, a jó értelemben vett kari reklámtevékenység kidolgozását. Az állatorvosi kar a médiában nem kap megfelelő teret, amelynek segítségével a fontossága, társadalmi hasznossága kiderülne. Minél többször megjelenik az állatorvos a közvélemény előtt, lehetőleg pozitív kicsengéssel, annál könnyebben lehet például a költségvetési vitában a számunkra kedvező helyzetet megteremteni. Nagyon fontos feladat a társadalmi események megszervezése, azok bemutatása. Ehhez szükséges az utóbbi időben széthulló kari 150

összetartás újjáélesztése. Biztos vagyok abban, hogy a magyar állatorvos ismét megtalálja társadalmi rangját, függetlenül attól, hogy milyen területen dolgozik. Reményeim szerint az EU-hoz való csatlakozás idejére a mi állatorvosaink is elérik a nyugati kollégák nyugodt munkatempóját és megalapozott anyagi biztonságát. Ezért dolgozunk! - Mit lehet erre mondani? Úgy legyen, ahogy elképzelitek, mert ennek nemcsak a magyar állatorvosok, hanem a magyar mezőgazdaság, állattenyésztés, élelmezés-egészségügy és az egész magyar nép érzékeli a hasznosságát. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1998. 9. 5. 44-45.

151

Egy szerény háttérmunkás Dr. Haraszti János Dr. Haraszti János professzor úrban munkatársai, kollégái, hallgatói egy szerény, kedves modorú, a legnehezebb helyzetben is mosolyogni tudó egyéniséget ismerhettek meg. Mindig elegáns megjelenése ellenére nem szeretett reflektorfényben tündökölni. Azaz igazi háttérmunkás volt, aki hivatásának élt, munkáját precízen, teljes odaadással végezte, és igyekezett a kor követelményeinek megfelelően újat alkotni. Régi barátságunkra való tekintettel, többszöri kérésem elől azonban már nem tudott kitérni, és végre rászánta magát, hogy mint interjúalany rendelkezésemre álljon. Dr. Haraszti János Kaposvárott született 1924-ben. Állatorvos-doktori oklevelet 1951-ben szerzett. Tanulmányai befejeztével Kaposvárra került, majd később Baté községben körállatorvosként dolgozott. 1952. január 1-jétől Csukás professzor úr meghívására az Állattenyésztési Tanszékre került tanársegédnek. 1953. május 1-jétől a Szülészeti Tanszéken folytatta állatorvosi munkáját. 1955-ben adjunktussá nevezték ki. 1962-ben kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Disszertációjának címe: Szarvasmarhák és lovak idősült méhhurutjának curettage útján való gyógykezelése. Az általa leírt módszer rövid időn belül bevezetést nyert a meddőségi terápiában. 1968-tól egyetemi docensként teljesített szolgálatot, majd 1973 februárjában az Egyetemi Tanács döntése alapján a tanszék vezetője lett. 1975-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. Mivel elsőként írta le és vezette be az idősült méhhurut curettage útján való gyógykezelését, így az új eljárás iránt nagy volt az érdeklődés külföldön is, főleg Amerikában. Az amerikai lótenyésztők és állatorvosok társaságának egyik vezetője 1966-ben személyesen jött el Budapestre, hogy megismerje a curettage végrehajtásának módját lovaknál és az ehhez használatos műszert. Mivel a gyógykezelések bíztatóak voltak, így több tucat levélváltásra került sor az amerikai partnerekkel. Hiába volt azonban komoly érdeklődés és kereslet, mert további kapcsolat nem jöhetett létre. Az amerikai fél teljes anyagi fedezet biztosítása mellett meghívta a professzor urat előadás és bemutató tartására, de a kormányzati szervek nem járultak hozzá a kiutazáshoz. Itthon viszont kapta a szebbnél szebb feladatokat. 1976-tól 1991-ig tagja volt az Állatorvostudományi Egyetem felülvéleményező bizottságának. 1980-tól 1990-ig titkára volt az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának. 1987-től 1990-ig az Állatorvostudományi Egyetem rektor-helyetteseként tagja volt az egyetem közvetlen vezetésének. A Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának megbízásából részt vett külföldi és belföldi aspiránsok képzésében, munkájuk irányításában. Termékeny volt a szakirodalmi tevékenysége is. 126 önálló, illetve munkatársakkal közös kutatáson alapuló közleménye jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Társszerzőként közreműködött az Állatorvosi kórélettan (1974, 1982), valamint a Szarvasmarha egészségtan 152

(1983) című tankönyvek megírásában. A háziállatok szülészete és szaporodásbiológiája című tankönyve 1987-ben jelent meg, a felújított bővített változat társszerzőkkel, közös munkával 1994ben látott napvilágot. Társszerzője volt az 1996-ban megjelent Tejgazdasági kézikönyvnek is. Ezeken kívül írt hat egyetemi jegyzetet. Tudományos közleményei közül a hazai és külföldi érdeklődés alapján a következők érdemelnek kiemelést: A progeszteron metabolitjának, a pregnandiolnak az izolálása szarvasmarha vizeletéből és változásának a nemi ciklus, valamint a vemhesség alatti nyomon követése. Úttörő jellegűek voltak a juhok és sertések ivarzásának szinkronizálásával kapcsolatos vizsgálatok. E vizsgálatok eredményeként született a Glanducorpin ad us. vet. progeszteron injekció, és a Synchrovet premix ad us. vet. juhok nemi működésének szabályozására. Három munkatársával közösen eljárást dolgozott ki emlősállatok szaporulatának növelésére, amelyet a Találmányi Hivatal szabadalomként bejegyzett, és nyolc országban bejelentett. Széles körű vizsgálatot folytatott tejtermelő szarvasmarhák ellés körüli anyagforgalmi zavarai és a reprodukciós rendellenességek közötti összefüggések tisztázására, azok megbízható előrejelző diagnosztikai eljárásainak kidolgozására. Kiterjedt kutatómunkájának eredményeként több alkalommal tartott előadást külföldön, és vett részt hosszabb-rövidebb ideig tanulmányutakon. Így Wellsben (Ausztria), Lipcsében, Hannoverben, Berlinben, Brnóban, Kassán ismerhették meg kiváló kutatási munkáinak eredményeit. Szakmai tapasztalatszerzés céljából több hónapot töltött Lipcsében, Berlinben, Bécsben, Koppenhágában, Utrechtben és Uppsalában. 1986-ban sikerrel védte meg A zsírmobilizációs zavar szerepe az ellés utáni szaporodásbiológiai rendellenességek kialakulásában szarvasmarháknál című akadémiai doktori értekezését. Tudományos munkásságának elismeréseként 1991-ben az Állatorvostudományi Egyetem díszdoktorává avatták. 1993-ban a brnói Állatorvosi Egyetem az Aemili Prybilemlékplakettel és diplomával tüntette ki. Dr. Haraszti János professzor úr is azok közé a nagyok közé tartozik, akinek tudományos, kutató-, oktatómunkáját nem ragyogja be kitüntetések sokasága, ennek ellenére mégis megelégedett és boldog. Kívánjuk az egész állatorvos-társadalom, a volt munkatársak és barátok nevében, hogy a 75 éves Haraszti professzor urat továbbra is gyakran lássuk mosolyogni az egyetemen és szeretett Szülészeti Tanszékén. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 1. 44.

153

Ha újra kezdeném, ismét csak állatorvos lennék Dr. Almássy Károly Dr. Almássy Károly rendszeres látogatója a Varga István professzor úr által szervezett Baráti Kör rendezvényeinek. Ismeretségünk innen datálódik. Álmélkodva hallgattam külföldi kiküldetéseiről szóló elbeszéléseit, ami nekem soha nem adatott meg. Kérésemre, ha kissé vonakodva is, azért így vallott tartalmas, gazdag életútjáról. 1922. február 28-án születtem Hajmáskéren, ahol az elemi iskola négy osztályát végeztem el. 1932-től 1934-ig a pápai, majd 1934től a budapesti református gimnázium tanulója voltam, ahol 1941-ben érettségiztem. Apám a budapesti Ludovika Akadémia főkertésze volt. Szerettem az irodalmat, különösen a népi írók voltak rám hatással, akik a parasztság életével foglalkoztak. Ezért döntöttem úgy, hogy én is segíthetek a parasztságon a szó szoros értelmében, és állatorvos leszek. A sors fintora, hogy soha nem jutottam ki a gyakorlatba. 1941-ben iratkoztam be az állatorvosi karra. A háború szele megcsapott bennünket. A negyedéveseket 1944. december 13-ára tervezett időpontra Németországba való kitelepítésre utasították. Ezek a körülmények a hallgatóság körében nagy bizonytalanságot okoztak. Évfolyamunkból egy nagyobb csoport Fehér Dezső kollégánk szervezése alapján az ellenállási mozgalom olyan részéhez csatlakozott, amelynek egyik célja a fiatalság átmentése volt. Ehhez a csoporthoz csatlakoztam én is, magammal hozva akkor még középiskolás öcsémet is. 1946ban szereztem állatorvosi diplomát. Doktori disszertációmat 1947-ben szereztem, a Manninger professzor úr által megjelölt téma alapján, Sertéspestises fertőzés hatása címmel. Perforált vakbélgyulladás műtétem után a Magyar Oltóanyagtermelő Intézetben kaptam elfoglaltságot. Idekerülésem meghatározta további életem folyását. A vidék elmaradt, és a további munkám az oltóanyag-termeléssel kötött össze. Munkahelyemen megismerkedtem azzal a gimnazista kislánnyal, aki 1948-ban a feleségem lett. Ő nyugdíjazásáig a Phylaxiánál dolgozott könyvelői, majd laboratóriumi asszisztensi beosztásban.1948-ban az egyesített Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet veszettség elleni vakcina és tuberkulin-termelő osztályára kerültem beosztott állatorvosként. 1950-ben a Phylaxiában létrehozott minőség-ellenőrző laboratórium vezetésére kaptam megbízást. 1952-ben alakult meg az Állatgyógyászati Oltóanyag-ellenőrző Intézet, ahová laboratóriumvezető főállatorvossá neveztek ki. 1953-ban dr. Kertay Nándor megvált a Phylaxiától, és én kaptam megbízást a veszettség elleni vakcina és tuberkulin-termelő osztály vezetésére. A korszerű termelés érdekében munkatársaimmal bevezettük a veszettség elleni oltóanyag élővírus tartalmának fehér egerek intracerebrális oltásával való meghatározását, és megállapítottuk a készítmény tárolásának és felhasználhatóságának idejét. Külföldi munkatársakkal kísérletet végeztünk a szövettenyészetben szaporított inaktivált veszettség elleni oltóanyag előállítására. Az állat-egészségügyi helyzet javulásával fel kellett készülnünk a közegészségügyet veszélyeztető járványos betegségek felszámolására. Ennek sikeres végrehajtásához szükségünk 154

volt olyan tuberkulin-készítményre, amely a nemzetközi feltételeknek minden vonatkozásban megfelel. Ennek érdekében megvizsgáltuk a különböző típusú baktériumtörzsek típus-specifitását, virulenciáját és tuberkuloprotein-termelő képességét. Ebben a munkában nagyon sok kolléga, intézmény vett részt, akik közreműködése nélkül nem tudtuk volna eredményes munkát végezni. Több tízezer állaton végeztünk kísérletet olyan szakemberek bevonásával, akiknek a gyakorlati életben szerzett tapasztalatát hasznosíthattuk. A Phylaxia a hatvanas években megkezdte a premixek, takarmány-kiegészítők, vitaminok gyártását. A vállalat tevékenysége kétpólusúvá vált. A fő szakmai profil azonban továbbra is az oltóanyag-termelés maradt. Az oltóanyag-termelő főosztály, illetve -ágazat vezetésével és kialakításával engem bíztak meg. Munkámról 40 szakközleményben számoltam be, és előadásokat is tartottam hazai és külföldi tanácskozásokon. Húsz éven keresztül képviseltem a magyar oltóanyag-termelést a nemzetközi oltóanyag-standardizációs bizottság ülésein. 1966-tól két év és három hónapot töltöttem Kubában, a Havannai Állatgyógyászati Intézetben, ahol a bakteriális vakcinák és diagnosztikumok termelését irányítottam. 1971-től két éven keresztül dolgoztam FAO-szakértőként Egyiptomban, a Kairói Oltóanyag-termelő Intézet baromfipestis elleni vakcinákat előállító részlegén. Itt egy mesogen és két lentogen törzsből készítettünk liofilizált vakcinákat. 1974 és 1976 között két éven keresztül Mongóliában dolgoztam a főváros melletti Songinoban, a magyar segítséggel és kivitelezésben épült biokombinátban „együttműködési igazgatóként”. Feladatom a termékek szakszerű előállításának felügyelete és a magyarok munkájának általános felügyelete és szervezése volt. Hazatérésem után a nyolcvanas évek elején még két alkalommal kaptam felkérést FAO-szakértői, illetve project manageri munkára, amit azonban egészségi okokból nem tudtam elfogadni. Angol és spanyol nyelvvizsgám, és e nyelvek anyanyelvi szintű ismerete lehetővé tett, hogy kiküldetéseim alkalmával eredményes munkát végezzek a külföldi kollégákkal. Azt tapasztaltam, hogy tanácsadói tevékenykedésem során nemcsak én adtam valamit a partnereknek, hanem mindenütt tanultam is, amit későbbi kutatómunkám során hasznosítani tudtam. Mongóliából való hazatérésem után, 1984-ben történt nyugdíjazásomig a Phylaxia nemzetközi együttműködési irodájának vezetője voltam. Jelenleg orvos és mérnök fiam gyermekeivel, kedves unokáimmal foglalkozom. Mivel nem akarok beszűkülni, ezért igyekszem szoros kapcsolatot tartani régi kollégáimmal és munkatársaimmal. Néha előveszem nagyszámú kitüntetéseimet, de ma már nem dobogtatják úgy meg a szívemet, mint amikor munkám elismeréseként kaptam őket. Örömmel gondolok ifjúkoromra, munkásságomra, családomra, kollégáimra, barátaimra. Ha újra kezdhetném, ismét csak állatorvos lennék. Állatorvos Kamarai Hírek, 1999. 10. 1. 45.

155

A tanár úr 75 éves! Dr. Kapp Pál Dr. Kapp Pál nyugalmazott egyetemi tanárról, az állatorvostudományok doktoráról nyugdíjba vonulása óta keveset hallottunk. A mindig megfontolt, kedves, emberséges, a tudományos kutatásokban elmélyült professzor a gyakorlati élet területén is otthonosan mozgott és hallgatóinak, a hozzá forduló praktizáló állatorvosoknak mindig rendelkezésére állt. Mivel eltűnt a szemünk elől, ezért kerestem meg a 75. születésnapján, hogy életéről, munkásságáról, nyugdíjas éveiről egy curriculum vitaet adjon lapunk számára. Meghatódottan fogadta a születésnapi jókívánságokat, majd így vallott önmagáról: „Győrött születtem 1923. november 23-án kisiparos családban. Hárman voltunk testvérek. A becsület megőrzését és a munkaszeretetet szüleimtől kaptam örökségül. Az életre szóló alapismereteket a győri bencés gimnáziumban szereztem kiváló tudású tanáraimtól. 1943-ban érettségiztem, és még abban az évben felvettek a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára. A harmadik félév megkezdése után megkaptam a katonai behívóparancsot. A háború alatt Németországban amerikai hadifogságba kerültem, ahonnan Franciaországba vittek munkatáborba. 1946 májusában kerültem haza. 1950-ben szereztem meg az állatorvosi oklevelet. Sályi Gyula professzor úr javaslatára fizetéses demonstrátori kinevezést kaptam, amely státus hiányában a Kórbonctani és Parazitológiai Tanszékre szólt, így munkahelyemet havonta váltottam. Fél év eltelte után Kotlán professzor úr behívott a szobájába és megkérdezte: „Kolléga úr, maga egy fele-féleség, döntse el már, melyik tanszéken óhajt maradni?” Kissé szorongva válaszoltam, hogy patológus szeretnék lenni. Kezet fogott velem és azt mondta: „Helyes, a maga helyében én is így döntenék.” Így kerültem végleg a kórbonctani tanszékre. Rengeteg munkával látott el bennünket Sályi professzor úr. Késő estig, sokszor vasárnap is dolgoztunk. Munkaidő nem volt, csak feladat és annak végrehajtása. Én könnyen voltam, mert 1956-ig, nősülésemig a tanszéken lévő tanársegédi szobában laktam. Később, amikor már előadásokat is tartottunk, próbaelőadáson hallgatott meg minket. Igen hasznos, egy életre szóló iskola volt ez. Mivel abban az időben külföldre nem lehetett tanulmányútra menni, így hazai patológiai, orvosi egyetemekre jártam bővíteni ismereteimet. Az Orvostovábbképző Intézetben a máj patológiája továbbképzésen vettem részt. Úgyszólván minden hazai patológus találkozón és -kongresszuson tartottam előadást. 1965-től a Magyar Patológus Társaság vezetőségi tagja lettem. A tanszéken önállóan és munkatársaimmal több kutatási témában (salmonellosis, toxoplasmosis, osteoporosis, a tyúk fertőző gége- és légcsőgyulladása, kacsapestis, a baromfiak anyagforgalmi betegségei stb.) működtem közre. Komoly problémát okozott a humán hepatitisek terjedése, amit abban az időben összefüggésbe hoztak az állatok hepatitisével. Boncolások során a kutya vírus-hepatitisének első hazai esetét sikerült felfedni, és a kórokozó vírust izolálni. 156

A kandidátusi fokozatot is ebből a témából, ennek patogeneziséből, összehasonlítva az emberi hepatitissel, szereztem. Ezekhez, a munkákhoz azonban már hiányzott az elektronmikroszkóp. Sikerült beszereznünk egy ultramikrotomot, amelyet a docensi szobámba helyeztünk el. Ezzel a vizsgálatokra alkalmas ultravékony metszeteket tudtunk készíteni, amelyekről humán orvosi intézetekben elektronmikroszkóp felvételeket készítettünk. Pályázat után a rektori tanács úgy döntött, hogy tanszékünk kapja meg az új mikroszkópot. Így 1969-ben az állategészségügy területén az első hazai elektronmikroszkópos labor megkezdte működését. A kutatómunka mellett a hallgatók oktatását is bevezettük. Más tanszékek, kollégák, intézmények vették igénybe munkánkat. Számos kandidátusi és doktori munkához tudtunk segítséget nyújtani. Az MTA doktori címet 1976-ban védtem meg A vírus okozta hepatózisok és hepatitisek jelentősége állatok fertőző betegségeinek pathogenesisében disszertációmmal. Kutatómunkám szorosan kapcsolódott a humán kutatásokhoz. Így 1990-től 1994-ig az MTA patológiai bizottságának titkáraként dolgoztam. A TMB Állattenyésztési és Állatorvostudományi Szakbizottságnak 1968-tól tagja, 1981-1984 között elnöke voltam. Tudományos kutatási eredményeimről több mint 100 hazai és külföldi közleményben számoltam be. Részt vettem a magyar nyelvű részletes kórbonctani könyv megírásában (Kardeván, 1976), és a német nyelvű (Johannsen, Kardeván, 1986) egyes fejezeteinek elkészítésében. Munkám elismeréseként Marek József-emlékérmet, a Magyar Patológusok Társaságától Baló József-emlékérmet, a tudományos munkák után akadémiai jutalmakat kaptam. Az államtól 1987-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kaptam. Egy magas rangú tisztviselő a kitüntetés után odajött és azt mondta: „Tudjuk, hogy szakmailag többet érdemeltél volna, de hát ahhoz nem elég csak a tudományos munka”. Az elismerések közül legértékesebb számomra a féltve őrzött levél a súlyosan beteg Sályi professzor úrtól, amit az MTA doktori cím megvédése után írt: „Gratulálok, büszke vagyok Rád.” Fiam szintén állatorvos lett, de pesti létére jobban vágyódott vidékre a gyakorlati életbe. Feleségem, Turi Erzsébet óvodavezetői munkakörét áldozta fel, hogy biztosíthassa számomra a kutatómunkához elengedhetetlen nyugodt családi hátteret. A fiam családjával sokat vagyunk együtt. A két fiú unokám közül a nagyobbik nálunk lakik, és Budapesten jár gimnáziumba, a kisebbik a falujukban általános iskolás. Nyugdíjazásom után az egyik orvosi egyetemtől kaptam a patológiai intézetbe meghívást, de úgy gondoltam, hogy inkább kedvenc hobbimnak, a festészetnek szentelem napjaimat. Nem sokáig tudtam ellenállni a felkérésnek. Először csak négyórás munkát vállaltam, ami ma már ismét teljes állássá kerekedett. Fiatal humán patológusoknak tartok kísérletes anyagaimból továbbképzést, és a vezető humán patológussal elektronmikroszkópos vizsgálatokat végzünk. Amíg a jóisten erőt ad, örömmel végzem ezt a munkát, a híres zeneszerző gondolatára emlékezve: »Ez tart életben, ebben élek a lelkemben.«” Állatorvosi Kamarai Hírek 1999. 10. 2. 40-41.

157

A Tanár úr 80 éves! Dr. Kapp Pál Dr. Kapp Pál tanár úr születésének 80. évfordulója alkalmával kedves ünnepséget rendezett a Kórbonctani Tanszéken a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara, 2003. december 12-én.

tanszékvezető.

A tanszéken megjelentek a professzor úr volt munkatársai, rokonsága, tisztelői, barátai, volt tanítványai és a tudományos élet számos képviselője. A meleg hangú beszélgetések után a tudományos ülést az anatómia-kórbonctan előadótermében tartották. Az ülés elnökségének tagja dr. Szendrő Péter egyetemi tanár, a SZIE rektora, dr. Solti László egyetemi tanár, a SZIE ÁOTK dékánja, dr. Rusvai Miklós, egyetemi tanár,

A tudományos ülést dr. Solti László, egyetemi tanár, dékán nyitotta meg, aki egyéni hangvételű, kedves szavakkal méltatta Kapp tanár úr munkásságát. Dr. Rusvai Miklós egyetemi tanár, tanszékvezető részletesen ismertette a tanár úr életútját, az alábbiak felsorolásával: Dr. Kapp Pál 1923. november 23-én született Győrben. 1943-ban érettségizett a bencés rendi gimnáziumban. 1950-ben állatorvosi oklevelet kap. 1958-ban doktori fokozat (ún. kisdoktori). 1977-ben nagydoktori (akadémiai), 1970-ben megszervezi, és 1992-ig vezeti az első állatorvosi elektronmikroszkópos laboratóriumot a Kórbonctani Tanszéken. 1981-ben egyetemi tanár. 1987től humán egészségügyi intézményeknél elektronmikroszkópos laboratóriumban dolgozik nagy lelkesedéssel. 1968-tól tagja a TMB Állattenyésztési és Állatorvostudományi Szakbizottságnak, ahol 1981-1984 között elnöki pozíciót töltött be. Tudományos kutatási eredményeiről több mint 100 hazai és külföldi közlemény jelent meg. Részt vett Kardeván Andor 1976-ban megjelent részletes kórbonctan könyve egyes fejezeteinek megírásában, és a német nyelvű (Johannsen, Kardeván, 1986) elkészítésében. Szakmai munkáit mindig precízen, nagy odaadással végezte, amiért az alábbi elismeréseket kapta: Marek József-emlékérem, a Magyar Patológiai Társaságtól Baló Józsefemlékérem, állami kitüntetésként a Munka Érdemrend ezüst fokozata 1987-ben. Ennél a kitüntetésnél (ezt négyszemközt nekem mondta el) egy magas rangú tisztviselő odajött hozzá és azt mondta: „Tudjuk, hogy szakmailag többet érdemelt volna, de hát ahhoz nem elég csak a tudományos munka.” Végül a laudációban Rusvai professzor a tanszék munkatársai nevében köszönte meg Kapp professzor több évtizedes munkáját, és további szakmai sikereket kívánt. Ezután dr. Szendrő Péter rektor meleg hangú üdvözlés után adta át Kapp Pálnak a Pro Negatio Universitatis oklevelet. 158

A Magyar Patológus Társaság nevében dr. Tanka Dezső üdvözölte a munkatársat, a barátot, és méltatta Kapp professzor humán vonalon végzett kiemelkedő munkásságát. Itt jegyzem meg mint újságíró, hogy a MPT budapesti nagygyűlésén 2003. szeptember 25-én a professzor urat Romhányi György-emlékéremmel tüntették ki, valamint novemberben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium elismerő oklevelet adományozott részére. A professzor úr a mai napig dolgozik az Országos Rheumatológiai és Fizioterápiás Intézetben, majd a Budai Irgalmasrendi Kórház patológiai osztályán. Utóbbi munkahelyén szaktanácsadóként az osztály elektronmikroszkópos laboratóriumában az orvos kollégákkal a napi diagnosztikai és tudományos munkában, a szakasszisztensek továbbképzésében működik közre. Humán patológiai munkássága is jelentős. A Budai Irgalmasrendi Kórház patológiai osztályán 2003. november 21-én a kórház vezetőségének tagjai, főtisztelendő Kozma Imre atya, prof. Dr. Naszlay Attila, főigazgató főorvos, Vojcek László, főorvos, a titkárság vezetője, dr. Bély Miklós főorvos, egyetemi magántanár, a patológiai osztály vezetője és munkatársai kedves ünnepség keretében köszöntötték 80 éves munkatársukat. A rövid, tízperces előadásokat Kapp professzor előadása előzte meg, ahol színesen ismertette a tanszéken töltött 40 év munkásságát. Előadása végén hitet tett az elektronmikroszkópia jövőbeni szerepének fontossága mellett, nemcsak a kutató, hanem a mindennapi diagnosztikai munkában is a humán- és az állatpatológia terén egyaránt. Vetési professzor előadásában kifejtette, hogy a tanszék fő feladata az oktatáson kívül a vadegészségügyi vonzatú hét fakultatív tárgy menedzselése és részbeni oktatása, valamint Az állatorvoslás története c. fakultatív tantárgy magyar, német és angol nyelvű oktatásának szervezése dr. Karasszon Dénes, dr. Kováts Jenő és dr. Korzenszky Emőd tisztelt előadók bevonásával. Dr. Vetési Ferenc és dr. Tanyi János közös munkájukról, a galamb-herpeszvírus kórképről számoltak be. Kutatómunkájuknak köszönhető a megelőzést szolgáló vakcinák kifejlesztése. Dr. Dobos-Kovács Mihály a növendék libák reovírus okozta betegségéről, annak patológiai vonatkozásáról számolt be. Mint a tanszék elektronmikroszkópos laborának vezetője a laboratórium tíz éves diagnosztikai tevékenységéről adott részletes tájékoztatást. Dr. Rátz Ferenc, az Országos Állategészségügyi Intézet elektronmikroszkópos laboratóriumának vezetője, az intézmény több, mint két évtizedes sikeres munkájából adott ízelítőt. Dr. Baska Ferenc és Dr. Molnár Kálmán előadása bizonyította, hogy a halpatológia, halparazitológia terén végzett sokrétű közös munkájuk során meghatározó szerepe van az elektronmikroszkópnak. Véleményük szerint a jövő kutató- és diagnosztikai munkája sem nélkülözheti az elektronmikroszkóp használatát. A tudományos tanácskozás után sokan köszöntötték Kapp Pál tanár urat, és szeretettel vették körül a jelenlegi munkatársai is, akik csodálattal adóztak ma is fáradhatatlanul dolgozó mesterüknek. Kérdéseinkre így válaszolt:

159

- Sályi professzor úr rengeteg munkával látott el bennünket. Késő estig, sokszor vasárnap is dolgoztunk. Munkaidő nem volt, csak feladat és annak végrehajtása. Életre szóló iskola volt ez. Fiatalon kell megtanulni dolgozni, hogy az embernek vérévé váljon a munka szeretete, és a felmutatott eredmények fölött érzett öröm. A hosszú aktív életnek ez a titka. A munkám elismerései között legértékesebb számomra a féltve őrzött levél a súlyosan beteg Sályi professzor úrtól, amit az MTA doktori cím megvédése után írt: „Gratulálok, büszke vagyok rád.” Amíg a jóisten erőt ad, kedvenc hobbim, a festészet, mellett örömmel végzem a szakmai munkámat is, a híres zeneszerző gondolatára emlékezve: „Ez tart életben, ebben élek a lelkemben.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 50-51.

160

Dr. Kapp Pál tanár úr kitüntetése Dr. Kapp Pál nyugalmazott egyetemi tanár, az állatorvos-tudomány doktora 2006. június 23-án Gödöllőn a Szent István Egyetem rektorától, dr. Molnár Józseftől a Honoris Causa Professor elismerő oklevelet vehette át. A tanár úr jelenleg is aktívan dolgozik a Budai Irgalmasrendi Kórház Patológiai Osztályán. A kitüntetés alkalmával a kórház vezetése nevében dr. Lakatos Tamás, az orvostudományok kandidátusa, főigazgató főorvos-helyettes és dr. Bély Miklós, a Patológiai Osztály vezető főorvosa, egyetemi magántanár, az MTA doktora köszöntötték a tanár urat, és köszönték meg áldozatos, odaadó munkáját, diagnosztikai és tudományos kutatásait, amit a humán patológia területén fejtett ki. Reméli, hogy az elektronmikroszkópos vizsgálatokban még hosszú ideig részt vesz szaktanácsadói, továbbképzési tevékenységével. Egyetemünk részéről dr. Fodor László dékán gratulált a tanár úrnak kitüntetéséhez. Kapp tanár úr, hála istennek, jó egészségnek örvend. Elmondta, hogy tovább dolgozik a humán patológiai kutatások területén. Kitűnő fiatal munkatársai vannak, akikkel öröm együtt lenni. Befejezésül közölte, hogy a napi feladatoknak, a kedves munkatársaknak köszönheti fiatalos érdeklődését a mindig megújuló patológiai tudományok iránt. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 56.

161

Jó kedélye sosem hagyja el Dr. Szent-Iványi Miklós Az Állatorvostudományi Egyetem Baráti Körének múlt év végi összejövetelén a program megkezdése előtt Varga István professzor úr a „szeniorok” nevében köszöntötte az éppen azon a napon 80. születésnapját ünneplő Szent-Iványi Miklós doktort. Az előadás után megkértem Miklós bácsit, hogy számoljon be lapunk részére életútjáról. Szent-Iványi doktor Háromszék megyei „primor” családból származik. Édesapja Kolozsvárott szerzett történelem-földrajz tanári diplomát. A felvidéki Körmöcbányára helyezték édesapját tanárnak, ahol ő 1918. december 13-án született, harmadik fiúgyermekként. A pontos dátum azért fontos, mert az anyakönyvi bejegyzés alatt egy piros tintával húzott vonal jelzi a magyar állam megszűnését. Az utána anyakönyvezettek már a csehszlovák állam újszülöttei voltak. Így ő Körmöcbánya utolsó magyar állampolgáraként született. Mivel édesapja több tanártársával együtt nem volt hajlandó a csehszlovák államra esküt tenni, szobafogságban tartották őket. Egy éjszaka valamennyien átszöktek a csonka hazába. A családok csak másfél év után települhettek át Magyarországra. Az elemi iskoláit Ózdon végezte, ahol édesapja tanári állást kapott. 1936ban a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Még abban az évben felvették a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának Állatorvosi osztályára, ahol 1940-ben abszolvált. Mócsy professzor úr ajánlására Köves János doktor a Phylaxia vezérigazgatója gyakornokként alkalmazta. 1941-ben behívták katonának. A kötelező egyetemi gyakorlat idejét mint katona az ódalmandi honvédségi gazdaságban töltötte. 1943-ban zászlóssá léptették elő. Leszerelése után, 1994 januárjától a Phylaxia alkalmazta véglegesen. Májusban azonban ismét behívót kapott. A háborúban a szombathelyi 8-as tábori tüzér osztály állatorvosa lett. 1945. május 9-én egy morva városban, Poličkán fogságba esett. Fokşaniba, onnan Tkucsiba vitték, majd Konstancából keleti irányban áthajózták a Fekete-tengert. Grúzia fővárosában, Tbilisziben és a környékbeli fogolytáborokban töltött 4 évet. 1948. július 12-én érkezett haza. A Phylaxiánál szeretettel várták, ahol Schneider Lajos doktor mellé került, akinek vezetésével szorgos munka folyt a baromfipestis elleni védekezés terén. Szent-Iványi doktor hosszabb ideig a békéscsabai Barnevál telepén vezette a szérumtermelést, majd a Herceghalom melletti Paskalin-majorban pulykákból, később Sárváron ismét tyúkokból termelt baromfipestis elleni szérumot. 1949-ben summa cum laude doktori címet szerzett disszertációjának elbírálása során, melynek témája Vizsgálatok pasteurella csoportok elkülönítésére az agglutinációs próbával volt. 1950 nyarán három hónapra kiküldte a minisztérium a Reims-szigeti Friedrich Loefler Intézetbe, a száj- és körömfájás elleni vakcina termelésének tanulmányozására, majd ugyanezzel a céllal Svájcba, az akkori legmodernebb bázeli intézetbe. Ezekkel, a tapasztalatokkal felvértezve elkészítette az Állami Vakcinatermelő Intézet tervezési programját, amelynek alapján személyes 162

közreműködésével felépült az intézet. 1953. július 1-jétől gyártásvezetőként 5 éven átirányította a termelőmunkát. 1958-ban igazgatóvá nevezték ki. A hazai vakcinaszükséglet mellett exportra is gyártottak. Az akkori NDK-ba ún. nyersvírust szállított ki az intézet. 1958-ban megkezdődött az intézetben a Terramycin nevű antibiotikum fermentációja, amelyből a nagy sikerű Erra nevű takarmány-kiegészítő készült. Az Állami Vakcinatermelő Intézetet 1969. január 1-jén egyesítették a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézettel, ahol Szent-Iványi doktor kutatási igazgatóhelyettes lett. Mindennapi munkája mellett előadások tartásával tevékenyen részt vett az egyetem által szervezett posztgraduális képzésben is. 1975-ben súlyos közlekedési balesetet szenvedett. A hosszadalmas, hónapokig tartó betegség után 1976-ban saját kérésére nyugállományba helyezték. Szakirodalmi munkássága száznál több közlemény, amelyeket részben társszerzőkkel írt. Három éven át volt szerkesztője a Magyar Állatorvosok Lapjának, amíg Holló Ferenc doktor Algériában teljesített szolgálatot. Kakuk Tibor és Padányi Márius doktorokkal közösen szerkesztették a Phylaxia negyedévenként megjelenő közkedvelt lapját, amelyet annak idején minden kolléga díjmentesen megkapott. Munkásságát kitüntetésekkel is elismerték. Négy alkalommal kapott Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, bronz, ezüst és arany törzsgárda jelvényt, a Magyar Agrártudományi Egyesület aranyjelvényét, a Munka Érdemérmet, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, a Magyar Állatorvos Anatómusok emlékérmét, az Országos Állategészségügyi Intézet alapításának 50. évfordulóján a Jubileumi emlékplakettet, az egyetemünk tanácsától a „200 éves a magyar állatorvosképzés” emlékplakettet. 1992-ben aranydiplomás lett. Megkérdeztem Miklós bácsit, hogy miként őrizte meg élete során mindig jó kedélyét, mire így válaszolt: „Egyrészt köszönhetem a szerető feleségemnek, menyemnek, fiamnak és unokámnak, másrészt édesanyám leánykori emlékkönyvébe írt okos jó tanácsnak: »Mi volt ne bánja, mi lesz ne várja, szeresse mi van és éljen boldogan.«” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 2. 41.

163

Igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam Dr. Goóts László Dr. Goóts László Gyöngyös város nyugalmazott főállatorvosa most, hetvenévesen is aktívan dolgozik magán-állatorvosi rendelőjében. Munkáját szórakozásnak tekinti, és a több évtizedes munkássága során kialakult emberi kapcsolatok sem szakadtak meg az álltartókkal. Így érzi teljesnek az életét. - Valamit a gyermekkorodról szeretnék hallani. - Mielőtt magamról beszélnék, szeretném az őseimet bemutatni. Úgy 300 évvel ezelőtt telepedtek át Németországból az elődök a Felvidékre, mint csizmadiamesterek. Nagyapám is csizmákat készített, és járta a felvidéki vásárokat, ahol értékesítette portékáját. A család sorsát a hagyomány törvényei szabták meg. Az elsőszülött fiúnak csizmadiamesternek kellett lenni, a másodiknak papnak vagy katonának, a többi választhatott csak civil foglalkozást. A lányok sorsát a férjeik határozták meg. Apám a család legfiatalabb tagja volt, akit a Kassai Premontrei Főgimnáziumban saját bátyja is tanított. Ő 1914-ben érettségizett, majd jogot végzett. Mivel szlovákul nem tudott, nem kapott állást sehol, ezért Kassán elvégezte a Mezőgazdasági Akadémiát. Ennek ellenére sem tudott elhelyezkedni. - Az őseidet már megismertük, most magadról is mondj valamit. - Igen. Apám átszökött Magyarországra, családot alapított, és anyai nagyapám birtokán gazdálkodott Abádszalókon, míg el nem tudott helyezkedni a szakmájában. Apai nagyapám ősei németek, nagyanyám tót származású, anyai nagyapám nyakas kun, felesége pedig erős akaratú egri lány volt, ezért én igazi kárpát-medencei magyarnak érzem magam. 1928. október 12-én születtem Budapesten. - Iskoláidat hol végezted? - A négy elemit Abádszalókon, a gimnázium első két osztályát Egerben, a ciszterci gimnáziumban, további két osztályt Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban, majd két évet a zombori állami gimnáziumban tanultam, végül ismét a kecskeméti piaristáknál jártam két évet, ahol jeles eredménnyel érettségiztem. Az iskolaváltozások apám áthelyezései miatt történtek. Ezek után iratkoztam be az állatorvosira, ahol 1952-ben szereztem diplomát. - Hol helyezkedtél el az egyetem elvégzése után? - Poroszlón lettem állatorvos. A nagy állatlétszám ellenére alig hívtak beteg állathoz. Tóth Pál, állatokhoz értő ember gyógykezelte az állatokat, és hozzám csak jóformán kényszervágási engedélyért jöttek, ha Pali bácsi már nem tudott az állaton segíteni. A faluban műtéteket végeztem, amelynek egyre több nézője volt. Amikor egy tehén gyomrából egy drótdarabot vettem ki, ugrásszerűen megemelkedett az általam kezelendő állatok száma. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy a tevékenységünk bázisa a belgyógyászat, a járványtan, a jó diagnózis, de az állatorvosi gyakorlat elismerését a sikeres műtétek adják igazán. Már jól menő praxisom volt, amit kénytelen voltam ott hagyni, mert a megyei főnököm, ismervén munkámat, 164

a gyöngyösi állatkórház vezetőjévé nevezett ki 1956 márciusában. Örömmel vetettem magam bele az új munkába. A fő profil itt is a szarvasmarhák, lovak sebészeti és szülészeti ellátása volt. A döntőkészülékkel és kitűnő felszereléssel ellátott kórházba három megyéből hoztak betegeket. A gyógyszergyáraktól ingyenes gyógyszereket kaptam kipróbálásra, amelyekről, a tapasztalatokról, be kellett számolnom. A Pfizer cégnek franciául írtam meg a jelentésemet. A hatvanas évek végén a kórház forgalma országosan a második legjobb volt. Ennek köszönhető, hogy a klinikus állatorvosok szakosztálya 1967-ben Gyöngyösön, az állatkórházban kihelyezett ülést tartott az állatkórházakkal kapcsolatos kérdések megbeszélése céljából. - Hallottam, hogy külföldön is tartottál előadást. - A Kreml kongresszusi termében a moszkvai Állatorvosi Világkongresszuson A szarvasmarhák bendőmetszésének diagnosztikai jelentősége című előadásomat tartottam francia nyelven. A 12 gépelt oldalt memoriterként megtanultam, amikor közölték az előadókkal, hogy le kell rövidíteni a beszámolókat a sok jelentkező miatt. Izgalommal hagytam ki részeket. Szerencsém volt, mert a feltett kérdések a kihagyott részekre vonatkoztak, amelyekre tudtam válaszolni. Várnagy tanár úr gratulált is utána francia nyelvtudásomhoz, hogy spontán milyen szépen tudtam válaszolni a feltett kérdésekre. - Miért hagytad ott a kórházat? - A gyöngyösi állatkórház bővítésre és felújításra szorult, ami elmaradt, mert építették Egerben az új állatkórházat. 1975-ben kineveztek városi főállatorvosnak. Az országban az elsők között Gyöngyös feliratú számozott bilétákkal láttuk el az ebeket, amire az oltott állatok száma 60%-kal emelkedett. Az ebek egyedi megjelölése bilétával című dolgozatunkkal elnyertük a Dr. Márkus György Alapítvány díját (Goóts-Palik). - A szaklapokban több közleményed is jelent meg. - 1955-ben írtam a Magyar Állatorvosok Lapjában a bendőmetszéssel kapcsolatos tanulmányt. Azóta nemcsak ott, hanem a Kamarai Hírekben is publikálok. Lektoráltam B. Kovács András Állatorvosi általános sebészet és A csülők ápolása és betegségei című tankönyvét, és Tamás Állatorvosi sebészet című tankönyvét. - Sokrétű szakmai és társadalmi munkádért milyen elismerésben részesültél? - Tagja voltam a Magyar Állatorvosok Társaságának, vezetőségi tagja a Klinikus Állatorvosok Társaságának, a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei bizottságának, a Gyöngyös Városi Tanács Városvédő és -szépítő Egyesületének több cikluson át. A több állami - Kiváló Dolgozó, Kiváló Állattenyésztő, a Munka Érdemrend bronz fokozata -, szakszervezeti és az agrártudományi egyesületi kitüntetés mellett számomra a legkedvesebb a Gyöngyösért Emlékérem és a Mócsy-emlékérem. - Mi az életfilozófiád? - Az emberek szeretete, a kollegialitás, az együvé tartozás. Kis létszámú kar vagyunk, szorosan kötődnünk kell egymáshoz. A kari összetartozás érzését a költő szavaival fogalmazom meg: „Az egyedül álló fát a szélvihar kidönti, az erdőben mindegyiket védi a többi.” - Családodról még nem szóltál. 165

- Az otthon melegét Valika, a feleségem biztosítja, aki gyermek- és ifjúsági orvosként dolgozik. Lányom, Herta, a Richter Gedeon Gyógyszergyárban törzskönyvezési osztályvezető, vejem dr. Pálfi Vilmos, az Országos Állategészségügyi Intézetben a Virológiai Főosztály vezetője, szintén állatorvos. Unokáim, Eszter és Vilmos ragaszkodása, kacagása jelenti a jövőt számomra. - Köszönöm a beszélgetést.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 49-50.

166

Igyekeztem mindenütt helytállni Dr. Kardeván Andor Dr. Kardeván Andor professzor úr fiatalon, 1985-ben, 60 éves korában nyugdíjba ment, és az óta alig hallunk róla. Azért kerestem meg, hogy tájékoztasson bennünket, tanítványait, barátait, kollégáit tartalmas, eredményekben gazdag életéről, örömeiről. - Hogy emlékezel vissza gyermekkorodra? - Az első világháború után Lőcséről Szombathelyre áttelepült családban születtem 1925. március 11-én. Édesapám a szombathelyi állami gimnáziumban volt magyar-német szakos tanár. Négyéves voltam, amikor Budapestre költöztünk, a Várhegy tövébe. Vidám, gondtalan gyermekkorom volt, már ami a tanulóéveimet, a négy elemit és a nyolc gimnáziumot illeti. - Mikor határoztad el, hogy állatorvos leszel? - Ez nem okozott gondot. Természettudományi érdeklődésem, valamint a családi indíttatás szinte kínálta ezt a pályát. Apám bátyja állat-egészségügyi főtanácsos volt, egyik bátyám pedig gyakorló állatorvos, aki később az Földművelésügyi Minisztériumban, majd a fővárosban dolgozott. 1943-ban állami ösztöndíjjal megkezdtem állatorvosi tanulmányaimat. Szerencsém volt, mert a háborút megúsztam, és 1948-ban átvehettem a cum laude minősítésű állatorvosi diplomát. - Ezek után kerültél a Kórbonctani Tanszékre? - Sajnos, nem volt hely a tanszéken, így Kollonai Bandi bácsi tanácsára Nagykálóban lettem magánállatorvos. Pár hétig tartó munka után Budapestre utaztam műszereket vásárolni, amikor találkoztam Kerékgyártó Pistával, aki a kórbonctanon volt adjunktus. Ő közölte velem, hogy Sályi professzor úr már keresett, mert sikerült egy álláshelyet biztosítani. Rohantam Nagykálóra összepakolni, és elfoglaltam a munkahelyemet a tanszéken. - Mint pályakezdőt milyen feladatokkal bíztak meg? - Sályi professzor úr sokat követelő ember volt, de ezt elsősorban saját maga példamutatásán át „kényszeríttette ki” az emberből. A munkaszeretet, a minden részletre kiterjedő pontos munka, a végletekig menő ellenőrzés, az előadásokra való alapos felkészülést, a munkának nem a munkaidőhöz, hanem a feladatokhoz szabott időtartama Sályi professzor úrnak mind olyan megnyilvánulása volt, amely minden munkatársamban nyomot hagyott. Mély hálával emlékezem vissza a tanítómesterre. Ezek után természetes a válasz, hogy minden munkában részt kellett venni. A tanszéken egy boncmester és egy laboránsnő volt, aki az adminisztrációval is kénytelen volt foglalkozni. A tanársegédek dolga volt a gyakorlati oktatás, boncolás, az előadások technikai segítése, a szövettani metszetek készítése, a szétzilálódott múzeum rendbetétele, ami ma már nem terheli a tanszéken dolgozó diplomás állatorvosokat, ezért munkaerejüket jobban tudják a tényleges feladatokra koncentrálni. - Ennyi feladat mellett nehéz lehetett rangban előrelépni. 167

- Nem mondhatnám. 1950-ben a gyakornokból tanársegéd, 1952-ben adjunktus, 1958ban docens lettem. Közben summa cum laude minősítéssel megszereztem a doktori címet a Leptospirák előfordulására vonatkozó vizsgálatok a budapesti patkányokban disszertációmmal. - A gyakorlati munka mellett előadásokat is tartottál? - Igen. Feladataim különösen akkor nőttek meg, amikor Sályi professzort a főiskola igazgatójaként, majd az egyetem rektoraként jelentős elfoglaltsággal járó munkák terhelték, így egyre többször kellett az oktatásban is helyettesítettem. Szomorú esemény volt Sályi professzor úr 1964 februárjában bekövetkezett súlyos betegsége. Rám hárult a tanszék vezetése, jóllehet erre csak 1966. február 1-jétől kaptam megbízást. A tanszék vezetéséhez 1971-ben az egyetemi tanári kinevezést is megkaptam. - Nehéz volt Sályi professzor úr örökét elfoglalni? - Komoly feladatot rótt ránk, hogy megpróbáljuk pótolni. Szerencsére, olyan munkatársaim voltak, aki az ő munkamorálját tekintették mércének, és munkámhoz minden segítséget megadtak. A Sályi professzor úr által írt tankönyv elfogyott, ezért több jegyzet után, 1976-ban, kiadásra került az új kétkötetes tan- és kézikönyv A háziállatok kórbonctana címmel. Közben 1969-ben kandidátusi tudományos fokozatot szereztem Adatok az állatok aspergillosisának patológiájához című értekezésemmel. Az a megtiszteltetés ért, hogy 1975-1981-ig, két cikluson át oktatási rektorhelyettesi, 1981-1984-ig pedig az egyetem rektori tisztségének betöltésével bíztak meg. - Milyen feladatokat rótt rád a rektori munka? - Folyton védekezni kellett a főhatóságok átszervezési ötleteivel szemben. 1978-ban arra kényszeríttették az egyetemet, hogy négy tanulmányi évre csökkentse az állatorvosképzést. Nagy nehezen sikerült kivédenünk ezt a torz elképzelést. Volt még ilyen zavarkeltő elképzelés a tanszékek összevonásával kapcsolatosan, és a hódmezővásárhelyi főiskolai szintű állategészségügyi üzemmérnök-képző létesítése, mely utóbbit nem tudtuk megakadályozni. - Pályád csúcsán mentél nyugdíjba. Miért? - Egyrészt úgy éreztem, hogy már nem tudok olyan erőkifejtéssel dolgozni, mint azt magamtól elvárnám, másrészt viszont erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy időben gondoskodjak a megfelelő utódlásról. A tanszéken volt egy kolléga, aki mind szakmai, mind emberi vonatkozásban messzemenően kiérdemelte, hogy a Kórbonctani Tanszék vezetője legyen. Ha várok még, lehet, hogy kora miatt kiejtik a számításból. Hát ezért döntöttem a 60 éves kori visszavonulásról, és az idő engem igazolt. - Mi volt a hitvallásod? - Az hogy képességemet teljes erőmmel az állat-egészségügyi oktatás, kutatás gyakorlati alkalmazásának megvalósítására fordítsam. Lehet, hogy ez nem sok, mert hol képességemmel, hol az erőmmel volt baj, de minden tettemet vállalom. A munkám mellett sok örömet szerzett, hogy életem aktív idejét fiatalok között élhettem le, akiktől sok ösztönzést kaptam további munkámhoz. Mindig hatottak rám, és nem egyszer segítettek abban, hogy jövőbe vetett hitemet visszanyerjem. - Nagyon szerényen nyilatkozol önmagadról, holott különböző megbízatásaid és 168

kitüntetéseid azt bizonyítják, hogy sokat tettél az állategészségügy érdekében. - Igyekeztem mindenütt helytállni, ha valamivel megbíztak. Az Állatorvostudományi Egyetem Igazságügyi Felülvéleményező Bizottságának a tagja, a Tudományos Minősítő Bizottság Állattenyésztési és Állatorvos-tudományi Szakbizottságának a titkára, a Magyar Tudományos Akadémia Állatorvos-tudományi Bizottságának, az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának, a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottságának, a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának a tagja voltam. Kitüntetéseim: a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, Marek József-emlékérem, Hut˙ra Ferenc-emlékérem, Ifjúságért Emlékérem, Állatorvostudományi Egyetem II. évf. legjobb előadója, majd a IV. évf. legjobb előadója, a Munka Érdemrend arany fokozata, Oskar Röder-emlékérem a lipcsei egyetemtől, az Állatorvostudományi Egyetem tiszteletbeli doktora. - Mi adott erőt ezeknek a nagy feladatoknak az ellátásához? - A kitűnő munkatársak mellett az, hogy olyan családi környezetben élhettem, amelyben a családi kötelességek, gondok jelentős részét feleségem vállalta. Otthonléte olyan meghitt, biztos lábakon álló környezetet biztosított gyermekeim és magam számára, hogy az otthoni gondoktól mentesülve teljesen hivatásomnak élhetem. Elmondhatom, nem jelentősebb anyagi jólétben, de olyan lelki gazdagságban élhettem, amelyre visszatekintve boldog életet tudhatok magam mögött, és amely még hátralévő időre is erőt ad az embernek. - Köszönöm a csodálatos interjút. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 3. 50-51.

169

80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál Dr. Tönkő Pál Dr. Tönkő Pál egész életén keresztül a szakmájának magas színtű művelője volt és maradt mind a mai napig. A szülei mesélték neki, hogy négy éves volt, amikor a szomszédjuk lova elpusztult. Ő látta a nagy sírást-rívást és így szólt: „Ne félj Pisti, ha megnövök, a te lovad nem pusztul el”. Úgy látszik, ez a gyermekkori emlék predesztinálta arra, hogy állatorvos legyen. Dr. Tönkő Pál Tószentgyörgy községben született 1919. március 31-én, ahol édesapja tanító volt. A négy testvér közül hárman pedagógusok lettek, míg ő az állatorvosi pályát választotta. Örömmel emlékezik vissza gimnáziumi éveire, amikor a cserkészcsapatnak aktív tagja volt. Felejthetetlen élményt nyújtott számára az 1933-ban megrendezett gödöllői világ jamboree, amelyen részt vett. A gimnázium elvégzése után beiratkozott a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. Szeretettel beszél tanárairól, különösen Mócsy professzor úr emberségéről. A belgyógyászati szigorlaton nagyon izgult, amit a professzor úr észrevett: „Menjen el sétálni, és ha megnyugodott, jöjjön vissza”. Pár órával később eredményes vizsgát tett. Mivel akkor ezt nem tudta megköszönni, évek múltán a professzor úr sírjánál, a balatonszemesi temetőben virágokkal fejezte ki örök háláját. Abszolválás után Nemesrempehollósra került gyakornoknak. Dr. Erős István nagyatádi főállatorvostól minden tekintetben egy életre szóló szakmai és erkölcsi tanácsokat kapott. Eljegyzése után a községekben vemhességi vizsgálatokat tartottak. Már a munkák vége felé jártak, amikor észrevette, hogy hiányzik a jegygyűrűje. A főállatorvos tanácsára elölről kezdte a vizsgálatokat, és a harmadik tehén végbelében megtalálta gyűrűjét. A főnöke nevetve mondta: „Szerencsés házasságod lesz, gyerek”. A jóslat valóra vált. 1944-ben vehette kézhez diplomáját. Ezután Pécsett jelentkezett dr. Örs Kálmán megyei főállatorvosnál szolgálattételre. Ő közölte vele, hogy hat helyen is van üresedés. Beszélgetés közben megkérdezte tőle, hogy milyen nyájhoz tartozik. Mondta, hogy kálvinista hitre keresztelték. Ezután Sellyét ajánlotta fel a megyei főállatorvos, amit ő örömmel elfogadott. Még ez év augusztus 19-én megnősült. 1944. december 6-án Sellyét elfoglalták az oroszok. Kritikus napokat éltek át. Január közepén megérkezett a faluba a jugoszláv Petőfi brigád, akik magukkal akarták vinni. Éjjel menekült el a faluból. A brigád rövidesen továbbment, és így ismét elfoglalhatta munkahelyét. Alig melegedhetett meg otthon, amikor orosz tolmács érkezett, hogy jelentkezzen a parancsnokságon. Félelemmel tett eleget az utasításnak. Nem kellett azonban aggódnia, mert a parancsnok felkérte az állatállományuk ellátására. Naponta jöttek érte lovas kocsival, és megismerte, hogy milyen is a tejbegríz savanyú káposztával. Amikor a sertésállományuk pestisben megbetegedett, szérumot hozatott velük, ami másnap már rendelkezésére állt. Az elhullás egy hét múlva megszűnt. A parancsnok azt mondta, hogy „te nem doktor vagy, hanem professzor”. 170

Nagyon rossz útviszonyok mellett látta el körzete községeit. Volt olyan nap, hogy mind a három ló kifáradt a sok munka alatt. Egy téli csikorgó hidegben a szentegáti Állami Gazdaságban 350 db 150 kg-os sertést kellett kiherélnie, mert különben az oroszok nem vették át jóvátételbe azokat. Munkavégzés közben pártbizottsági dolgozó jött ki és megjegyezte, hogy az állatok el fognak pusztulni. Szerencsére egy állat sem hullott el. A következő év tavaszán váratlanul letartóztatták, mert a Galambos-pusztára összegyűjtött borjak közül sok elhullott. Mivel a rossz tartási és takarmányozási viszonyokról több jegyzőkönyvet készített, és azt a gazdaságban a nyomozók megtalálták, másnap szabadon bocsátották. Nagy munka volt a szarvasmarhák gümőkór-mentesítése. Volt olyan községe, ahol 58%-os pozitivitás volt a tuberkulinozások alkalmával, és több nyílt gümőkóros állatot szűrtek ki. A járási főállatorvos áthelyezése után Tönkő doktort nevezték ki a helyére. Több kolléga ügyes-bajos dolgaival kellett foglalkoznia. Érdekes eset volt, amikor az előző kolléga lakását a párttitkár foglalta el. A lakásügy rendezése rá várt. Merő véletlen, hogy katonanadrágban és bőrkabátban jelent meg a titkárnál, aki másnap panaszkodott a kollégánál, hogy nem gondolta volna róla, hogy az ÁVH-t küldi a nyakára, pedig nem hogy ávéhás, de párttag sem volt. A járás megszűnése után felajánlották neki a megyei szakállatorvosi állást, de nem tudta elfogadni, mert három gyermekéről és négy szülőről kellett gondoskodnia. 1957-ben gépkocsivásárlásra nyílt lehetősége, de a nehéz anyagi helyzet miatt visszamondta. A parasztok megtudták, és felajánlották a segítségüket, így mégis sikerült megvásárolnia Skodáját, amely lényegesen megkönnyítette munkáját. 1982-ben elérkezett a nyugdíjazás ideje. Nehezen tudta elviselni, hogy csodálatos hivatását nem gyakorolhatja. Szeretett felesége igyekezett átsegíteni a lelki válságon. Szőlőt vettek és azon dolgozgattak. Pár év szünet után a tsz vezetősége és elnöke felkérte, hogy vállalja el az állatállományuk ellátását. Örömmel tett eleget a felkérésnek, és a telep felszámolásáig dolgozott e munkakörben. 1992 óta vállalkozói engedéllyel magánpraxist folytat, hatósági jogkör nélkül. Az 1994. év sok boldogságot hozott számára. Megünnepelhették az aranylakodalmukat, megkapta az aranydiplomát és az ötvenéves egy helyben lakást, amit a község lakossága is vele együtt ünnepelt. 1997 azonban szomorúságot tartogatott a család számára. Május 25-én megbetegedett drága, rajongásig szeretett felesége, és október 8-án szerető szíve megszűnt dobogni. Elvesztette a talajt a lába alól. A jóisten olyan gyermekeket adott számára, akik igyekeztek szeretetükkel pótolni az édesanyjuk által hagyott űrt Pali bácsi lelkében. Bánatában, a szakmában keresett menedéket. Most, 80 évesen is fiatalos lendülettel praktizál. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 42-43.

171

Cselédsorból a bitófa árnyékába Dr. Fehér Miklós Dr. Fehér Miklós nyugalmazott élelmiszer-higiénikus állatorvosról nem mondható el, hogy a sors kegyeltje volt hosszú élete folyamán. A cselédsorban született jófejű gyereket a falu plébánosa emelte ki a fűtetlen kis szoba lakói közül. Az édesapja korán meghalt, és csak az édesanyja leleményességének és munkabírásának köszönhető, hogy testvéreivel együtt életben maradtak. A falu plébánosának könyörgését az égiek meghallgatták, és súlyos betegségéből felgyógyulva, Istennek hálát adva, jó cselekedete jeléül beajánlotta a tehetséges fiút a szolnoki gimnáziumba. A pléhgombos, zeig ruhát koptató kis gimnazista a diáktársainak állandó gúny tárgyává vált, ugyanakkor irigykedtek rá tanulmányi sikerei miatt. Tanárai szerették, ezért lehetőséget kapott arra, hogy jómódú gyenge tanuló gyerekeket korrepetáljon. Fennmaradása érdekében azonban takarított, mosott, és minden olyan munkát elvállalt, amelyből saját és szegénységben élő testvéreinek sorsán javítani tudott. A sok munka és nehézség ellenére kitűnően érettségizett, meghálálva a plébános úr és tanárai bizalmát. Honvéd állatorvosi ösztöndíjjal került az egyetemre. Ott is csak tanulni és túlélni akart. A diploma megszerzése után a szövettanon lett tanársegéd. Zsák Olivérrel ketten vezették a gyakorlatokat. Sályi professzor úr dicséretben részesítette őket, mert a hallgatók végre tudták a szövettant. Sokat dolgozott a hiányos szövettani metszetek kiváló minőségű pótlásán. Különösen az agyvelő és az idegrendszer bemutatásához készített sok metszetet, amelyhez 99,99%-os alkohol kellett. Kovács Jenő professzor úr megdicsérte, mivel sikeresen állította elő ehhez a munkához a magas koncentrációjú alkoholt. A munka közben elhatározta, hogy szövettani könyvet készít az addigi jegyzet helyett. Az általános rész elkészült, amiért Kovács Gyula anatómus professzor úr megdicsérte. A folytatáshoz azonban már nem kapott lehetőséget. A kommunista rendszernek szüksége volt állatorvos bűnbakra. Szabotázs! - született meg ez idő tájt a nem túl eredeti ötlet. Vészesen közeledett a ragadós száj- és körömfájás járvány, ezért úgy döntöttek, hogy Fehér Miklós tanársegédet vidékre küldik állatorvosnak. A nagyigmándi Állami Gazdaságban már előkészített terep várta. A düledező istállókban pusztított a baromfikolera, a lóinfluenza, a tehenek áztak, fáztak a jeges esőben, és takarmány sem volt elegendő. Itt kellett neki dolgoznia, almozatlan istállókban, megfélemlített munkatársakkal. Az ÁVH megkérdezte a megyei „szovjet mezőgazdasági szakértőt”, hogy mit tesznek a nagy testvérek, ha kitör a ragadós száj- és körömfájás? A válasz az volt, hogy „agyonlövünk három állatorvost, és a betegség magától megszűnik”. A szándékos fertőzések körüli kisstílű cselszövések az 1950-es évek megdöbbentően groteszk karikatúrái. Az állatorvos-társadalom megfélemlítéséért nem sajnáltak feláldozni pár tucat tehenet, s persze egy állatorvost sem. Később az ÁVH vádirata szerint Fehér Miklós, mint katonaszökevény, 1944-ben egy vagonban utazott a Hunyadi Páncélgránátosokkal, ezért bizonyíthatóan fasiszta. 1945-ben két pár bakancsot elcserélt két süldőmalacra, ezért: feketéző. 1947-ben nem átallotta jegyzőkönyvbe venni, választási biztosként, hogy gyanúsan sok kék cédulás szavazólapot talált, ami miatt 172

népi ellenálló lett. Ez azonban kevés volt a bitóhoz, ezért kellett rábizonyítani a szabotázst is. A származása a jegyzőkönyv szerint már nem agrárproletár, hanem kispolgári. A bírósági tárgyalásra Sztálin halála után került sor, és így az akasztófa helyett, mint szabotőr és a nép ellensége tizenöt év börtön várta, és hivatásától örökre eltiltották. Tollas Tibor rabtársa így írt emlékeiben erről az időről: „Itt nincs remény, egy csille szén / Is többet ér, mint te vagy én / S Dante mély pokla zúg alul.” Fehér Miklós 1956-ban kegyelemmel szabadult, majd 1990-ben rehabilitálták. Származásának, élni akarásának, önmagába vetett erős hitének köszönheti, hogy most, 79 éves korában is aktívan alkot és dolgozik. 1999-ben a Püski Kiadó megjelentette az életéről és szenvedéseiről írt könyvét Szabad nép? címmel. (Ez nem a reklám helye.) Érdemes a kollégáknak elolvasni ezt a visszatekintést, hogy tisztában legyenek egy kor állatorvosokat is érintő, sötét világával. A könyvével 1200 pályázó közül elnyerte a Magyar Rádió tetszését, és a beküldött kéziratot Csodák és csudák címmel folytatásokban fogják közölni neves színészek tolmácsolásában. Mindemellett Fehér Miklós nagy eszperantista. Ebben az évben jelenik meg a Magyarországi Eszperantista Szövetség egy kötete, melyben az ő versfordításai is szerepelnek, Petőfitől 170 vers és a János vitéz, Aranytól a Toldi és több ballada, Adytól 70 vers és József Attilától 60 vers, valamint egy nemzetközi válogatás 13 nem magyar nyelvből fordított, összesen több, mint 100 olyan költeménnyel, amelyek az európai költészet krémjének számítanak. A János vitéz és a Toldi fordításának illusztrálására a MESZ elnökének, Nanovfszky Györgynek a közbenjárására Jankovits Marcell a filmjéből megfelelő mennyiségű képet bocsátott rendelkezésére. Mivel a német állatorvosok is tudomást szereztek a Szabad nép? című könyvéről, így az ő kérésükre és szponzorálásuk mellett most dolgozik a német nyelvű fordításon. Így szeptemberre német nyelven is megjelenik a Püski Kiadónál az ő kalandos életét elénk táró könyv. Miklós bácsi 52 éve él együtt kedves feleségével, aki pszichológus doktor. Idős korát négy gyermeke és 14 unokája teszi derűssé, életvidámmá. Szerénységére jellemző, hogy a curriculum vitae végén ezt írta: „Részemről tolakodásnak vagy meg nem érdemelt magamutogatásnak tűnne, ha olyan személyekkel kerülne egy sorba a személyemet történő bemutatás, akik mint állatorvosok alkothattak a tudományuk területén nagyot és maradandót, mivel őket elkerülte az, ami nem kímélt engem”. Mint rovatvezető úgy érzem, hogy a nagyok között a helyed, Miklós bácsi. A mellőzés, a megaláztatás mellett is ember tudtál maradni. A politika, igaz, hogy kettétörte egy szépreményű tanársegéd álmait, de mint nemzetközileg elismert eszperantista, a magyar-eszperantó középszótár főmunkatársa, „vet” jelzéssel több száz állatorvosi műszóval gazdagítottad a szótárat és terjesztetted a magyar szépirodalmat, amivel maradandót és nagyot alkottál. A múlt héten kapta a szerkesztőség a szomorú hírt, hogy dr. Fehér Miklós váratlanul elhunyt. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 43.

173

Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái közül Dr. Mézes Ödön Dr. Mézes Ödön nyugalmazott határállomási vezető főállatorvos mohácsi lakásában boldogan éli nyugdíjas életét. Kértem, hogy hosszú állat-egészségügyi pályafutásáról írjon egy curriculum vitaet. Kérésemnek eleget tett és így emlékezik munkában eltöltött életére: „Pályám során többször volt alkalmam kikényszerített és kellőképp kozmetikázott formák megalkotására, és most, életem utolsó szakaszában, 79 évesen először nyílik alkalom, hogy kendőzetlenül, őszintén leírhassam mindazt, ami fakuló emlékezetemben megmaradt. Nem tudatosan készültem az állatorvosi pályára. Apám tanácsára a műegyetem általános mérnöki karára iratkoztam be. Néhány hónap alatt egyre világosabb lett előttem, hogy ezeket a száraz tárgyakat nem nekem találták ki. Tanácstalanságomban jól jött segítségemre egy barátom, akivel a bajai gimnáziumba együtt jártam. Ő tanácsolta, hogy jöjjek át hozzájuk az állatorvosi karra, amelyről vonzó képet rajzolt nekem. Az átlépés meglehetősen egyszerű volt, mivel abban az időben a műegyetem kötelékébe tartozott az állatorvosi kar is. Hivatalosan a második félévre iratkozhattam be, úgynevezett „keresztféléves”-ként, így az évfolyam anyagának második részét hallgattam előbb, s csak azután az első félév anyagát. Ennek ellenére a négy évig tartó tanulmányokat sikerült időveszteség nélkül elvégeznem, és 1942-ben abszolválnom. Mint szigorló állatorvos Bajára kerültem, mert a háború miatt az állatorvosokat behívták katonának, és egy idős állatorvos szárnyai alatt mélyedhettem el az állatorvoslás gyakorlatában. Közben kényelmesen letettem a végszigorlatokat, és 1944 márciusában kézhez kaptam a diplomámat. A katonai szolgálatot teljesítő bácsbokodi állatorvos helyettesítésével bíztak meg. A tanyavilággal tarkított nagy terület hatalmas állatlétszáma, nap mint nap új kihívást jelentett számomra. A nehéznek tűnő feladatok megoldása és a lassan bekövetkező sikerek egyre jobban megszeretették velem ezt a hivatást. 1944. október 20-án megszálltak bennünket az oroszok. Az orvosok és a gyógyszerészek elmenekültek, én viszont maradtam, nem utolsósorban érzelmi kötődésem miatt. (Akkor ismertem meg későbbi feleségemet.) A megszálló katonák a vöröskeresztes karszalaggal ellátott „vracs”ot mindenféle problémával felkeresték. Az árván maradt község egészségügyi és gyógyszerészi feladatai is a nyakamba szakadtak. A háború befejeztével a község állatorvosa is hazatért. Mivel úgy ítéltem meg, hogy az állatlétszám nagysága lehetővé teszi, hogy ketten is megéljünk a területen, így magánállatorvosként a helyemen maradtam. 1950-ben államosították az állatorvosi szolgálatot, a magánállatorvosokat is, szigorú káderezés után, státusba vették. A jugoszláv határ mellett Madaras községbe neveztek ki községi állatorvosnak. Ez volt a legsötétebb korszak számunkra, amikor Titót „láncos kutyának” aposztrofálták, a tanácsok és az első tszcs-k megalakultak, és az ÁVÓ figyelő közreműködése mellett dolgoztunk. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre feleségem betegsége miatt levegőváltozást javasoltak az orvosok számára, így a dunántúli Véméndre kerültem, ahol négy 174

községet láttam el. Az őslakos svábok mellett idetelepített csángók, felvidékiek, erdélyi székelyek és felföldi telepesek alkották a vegyes összetételű lakosságot, ami többször komoly összetűzések forrása volt. A munkám mellett az indulatok fékezésében is igyekeztem helytállni. 1960-ig télennyáron motoron jártam be a körzetet, vagy ha ez az útviszonyok miatt lehetetlen volt, lovas kocsival vagy gyalog. A mindennapi praxis mellett nagy feladatot jelentett a járványos betegségek elfojtása, megelőzése. Gyakran két-három hétig is távol voltam a családomtól. Előfordult, hogy öt lányom közül a legkisebb nem ismert meg, amikor egy kirendelésről hazaérkeztem. Az 1956os forradalomban erősen exponáltam magam, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem következett be komolyabb retorzió. Később, a tsz-szervezések befejezése után megkezdődött az állatorvosok nagyüzemi alkalmazása. Engem az elsők között „győztek meg” ennek helyességéről. Így gyakorlatilag a tsz-elnök beosztottjai lettünk, aminek következtében gyakran szakmai alkura kényszerültünk. Szorosan vett gyógyító állatorvosi tevékenységet 1946-tól 1977-ig végeztem, gyakran igen nehéz körülmények között. A kemény, fizikai állóképességet kívánó munkát megnehezítette gyenge egészségi állapotom, mely végigkísérte egész életemet. 35 év után búcsút mondtam az oly nagyon szeretett vidéki praxisnak és életnek. Az udvari határállomás létszámát bővítették, és sikerült itt beosztást kapnom. Ez lényegesen kevesebb fizikai megterhelést jelentett számomra, és rendszeres munkát igényelt. A határállomási munkát nyugdíjba vonulásomig folytattam, sőt mint nyugdíjas évekig közreműködtem, helyettesítettem. Visszatekintve az elmúlt 55 évre, sorsommal megelégedett vagyok. Jól döntöttem, amikor az állatorvosi hivatást választottam, amely nehézségekkel teli munkát jelentett, de a sok öröm, a gyógyítómunka mindenért kárpótolt. A családban a folyamatosság sem szűnt meg, hiszen az öt lányom közül egy állatorvos lett. Csak egy vagyok az állatorvosi kar szürke katonái közül, aki a becsületes munkát többre becsültem mindennél, és az életben igyekeztem a szellemi sokoldalúságot preferálni. Felötlenek bennem Sík Sándor alábbi sorai: „Azelőtt tudtam, ki vagyok, Most nem tudom. Akartam is, sokat, nagyot, S ma hányszor cserben nem hagyott Öreg lovam, rozsdát fogott Akaratom!”

Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 4. 43.

175

A szakmának szenteltem az életemet Dr. Katona Ferenc Akik 1949 és 1983 között végezték tanulmányaikat alma materünkben, mindannyian ismerik és értékelik dr. Katona Ferenc oktató-, kutató-, szervezőmunkáját, amelyet az állategészségügy területén kifejtett. Erről a lankadatlan szorgalommal végzett, lelkiismeretes munkáról, annak gyakorlati hasznosságáról faggatom a tanár urat. -

Gyermekkorodról mondjál valamit!

- A távoli Zalában, Mihályfán születtem 1923. július 1-jén. Őseim - apai, anyai ágon egyaránt - sokgyermekes paraszt-polgár, falusi, armális nemesi családból jöttek. Gyermekkoromat öt testvéremmel együtt úgy éltük minden tekintetben, ahogy Arany János a Családi körben leírta. - Középiskolai tanulmányaidat hol végezted? - Az öt elemi után beírattak a sümegi reálgimnáziumba, ahol vastag betűs kitűnő eredménnyel végeztem. A gimnázium tornacsapatának tagjaként országos versenyekre jártam és a Testnevelési Főiskolára készültem. - Ilyen előzmények után, hogy lettél mégis állatorvos? - A pesti tornaversenyek idején a Néprajzi Múzeummal kerültem kapcsolatba, gyűjtéseikben, pályázatokon vettem részt. Mihályfa szarvasmarhatartásból írott és díjazott pályamunkám 1940-ben nyomtatásban is megjelent. Ez nagyban hozzájárult, hogy az állatorvosi hivatást válasszam. Egyetemi tanulmányaim alatt a Teleki Pál alapította Tájkutató Intézetnek is tagja lettem mint külső munkatárs. A háború, a katonai szolgálat és a hadifogság miatt csak 1946-ban folytathattam tanulmányaimat. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan kiváló, lelkiismeretes, megalkuvást nem ismerő járási főállatorvos mellett tölthettem el gyakorlati időmet, mint dr. Landy László, akinek most és itt köszönöm meg az egész életemre kiható példamutatását. 1949-ben Kotlán Sándor dékán úrtól vehettem át a „bene” állatorvosi diplomát. - Miért választottad az egyetemi tanársegédi állást? - Nem én választottam, hanem az egyetem választott engem. Már hallgató koromban anatómiai demonstrátor voltam, majd később beldiagnosztikai jutalmazásom és szigorlóként a higiéniai tanszéken végzett munkám után jelöltek a tanszékre. 1949-től Csiszár Vilmos professzor úrral kettesben kezdtük a tanszék gyakorlati szervezését, felszerelését. 1950-ben a vezető beosztású orvosokból és állatorvosokból álló csapat tagjaként az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetben élelmezés-higiénikus képesítést szereztem. - Milyen főnök volt Csiszár professzor úr? - Rendkívül közvetlen, rendszerető és számomra nagy önállóságot biztosító személyiséget ismertem meg benne. Munkatársnak tekintett, és megbízott a tejhigiéniai kutatásával, fejlesztésével, laboratóriumi munka végzésével és előadások tartásával. Azért, hogy a tejtermelést, annak tenyésztési, környezeti tényezőinek, ökonómiai kérdéseinek és technológiai 176

körülményeinek részleteiben el tudjak mélyedni, beiratkoztam a gödöllői Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karára, ahol 1962-ben vehettem át a kitűnő minősítésű mezőgazdasági mérnöki diplomát. - Hogy alakult a sorsod a továbbiakban? - Csiszár professzor úr halála után 1972-73-ban mint egyetemi adjunktust a tanszék vezetésével bíztak meg. Ezután pedig nyugdíjba vonulásomig a tejhigiénia előadó tanára voltam. A gödöllői, majd a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen 1960-tól folyt a tejgazdasági szakmérnökképzés, amelynek tejhigiéniai tanáraként 1984-ig dolgoztam. - Milyen kutatási témákkal foglalkoztál? - A nyerstej frissességének ellenőrzése helyszíni módszerekkel: alizarol próba, Katonaféle fecskendős vöröslúg-próba. A kóros tej vizsgálatához fizikai, kémiai, biokémiai, citológiai metodikákat fejlesztetünk ki: a klorid ion meghatározása potenciometrikus és coulombmetriás titrálással, Katona-féle HDK próba, szomatikus sejtszám meghatározása Laborscale-Analyserrel stb. A tej bakteriológiai vizsgálata kutatásaim másik területe. A tőgygyulladásokat okozó baktériumok identifikálása, különböző gyógyszerek in vitro és in vivo hatékonyságának vizsgálata, a staphylococcus, a klebsiellák, Pseudomonas aeruginosa törzsek kimutatása, differenciálása, az utóbbinak huma-pathogen vonatkozásaiban értem el eredményeket. - Ismert a szakirodalomi munkásságod is. - Igen. Szakirodalmi munkásságomat több mint 20 szakkönyv, egyetemi jegyzet, közel 150 tudományos dolgozat fémjelzi, amelyeket önállóan és társszerzőkkel együtt készítettem. Külföldi tudományos rendezvényeken több, mint 40 alkalommal tartottam előadást. Sok országban jártam tanulmányúton Norvégiától Olaszországig, Kazahsztántól Kanadáig. - Sokrétű szakmai tevékenységedet elismerték-e? - Munkám megbecsülését többszöri Kiváló Dolgozó, Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, Kiváló Újító jubileumi emlékplakettek fejezik ki. Brnoban 1983-ban, a nemzetközi tekintetben is jelentős Hökl-éremmel tüntettek ki, Kassán pedig 1986-ban a Nemzetközi Élelmezési Világnap érmét vehettem át. Mint aktív nyugdíjas a hazai tejgazdaság fejlesztéséért 1993-ban Ujhelyi Imredíjat kaptam. - A családodról még nem beszéltél. - A feleségem egy egészségügyi szakiskola igazgatója, majd gyermekklinika főnővéreként látta el nehéz feladatát, otthon pedig biztosította a „családi tűzhely melegét” gyermekeink fejlődése, nevelése, iskoláztatása érdekében. Gábor fiunk fül- orr- gégész, a Heim Pál gyermekkórház főorvosa, Éva megyünk a Bethesda gyermekkórház ideggyógyásza, Zsuzsa lányunk az ELTE-n végzett és az MTV szerkesztője, Lajos vőnk a Malév fedélzeti mérnöke. Ma már mint aktív nagyszülők együtt sugározzuk szeretetünket öt gimnazista unokánk felé. Befejező gondolatom visszaszáll szülőfalumba, egykori sorstársaimhoz, utódaikhoz, maradékaikhoz, és egy neves író-költő 60 évvel ezelőtti refrénjével nekik üzenem: „Ez a föld a tiéd, tartsd meg hát magadnak, magyarom, ha nem lehetsz, már benne szálfa, legyél cserje, vagy legyél csak gyom.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 5. 55-56.

177

Az erős akarat átsegítette minden nehézségen Dr. Szergényi M. Éva Dr. Szergényi M. Éva Miskolcon született, ahol édesapja honvédállatorvos volt. Elemi iskoláit és a gimnázium két osztályát itt végezte. Édesapját áthelyezték az Ódalmand-Sütvényi csikótelepre, ezért a dombóvári gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1945-ben édesapja frontszolgálati behívót kapott, és rövidesen Fokşaniban meghalt. Özvegy édesanyja, nagymamája és öccse nagy nyomorban élték a pusztai élet hétköznapjait. Magántanuló lett. Egy év alatt a gimnázium két osztályából vizsgázott, és 1948-ban jeles tanulmányi eredménnyel érettségi bizonyítványt szerzett. Úgy érezte, hogy erős akarattal úrrá lehet a nehézségeken, és a sárból, a porból, az elszigeteltségből csak a továbbtanulással törhet ki. Rajongásig szeretett édesapja hivatását választotta. A 600 jelentkező között tíz lány is volt. Hatvan főt vettek fel a főiskolára 1948-ban, ahova egyedüli hölgyként került be. Az első év karácsonya szomorúsággal járt számára. Sütevényi házukból ki kellett költöznie a családnak, mert gépállomást hoztak létre a pusztán. Ideiglenes lakást kaptak a faluban, majd felköltöztek Budapestre. Kitűnő tanulmányi eredménye mellett rengeteg munkát vállalt, hogy a család szűkös anyagi helyzetén segíthessen. Minden szünetben baromfioltást vállalt az ország egész területén. Kálváriája azonban csak most kezdődött igazán. 1951-ben, a szigorlatok után, júniusban kitelepítették az egész családot Tiszapolgárra. Az ok nem derült ki, hogy miért! Édesanyja volt az egyedüli állatorvos özvegy, akit kitelepítettek. Lakásukat államosították, bútoraikat eladták. A kitelepítés napján férjhez ment Ujváry Istvánhoz. Polgáron rövidesen munkát kaptak egy közeli sertéstelep építésénél, mint kubikusok. Férjének és családjának segítségével és közbenjárására áthelyezték őket a Tolna megyei Hőgyészre, ahol az állami gazdaságban kapott munkát. Rövidesen az igazgató titkárnője lett, ami miatt felettesét sok atrocitás érte, mivel a kitelepítettek kizárólag fizikai munkát végezhettek. Később mint gépírónő, anyagkönyvelő, pénzügyi előadó kereste családjának a megélhetéséhez szükséges pénzt. Amikor túlórázni kellett, a helyi rendőr felügyelete és fenyegetése mellett végezte munkáját, mert 21 órától reggel 6 óráig otthon kellett volna tartózkodnia. 1953. augusztus végén a kitelepítetteket felmentették külföldi nyomásra, és így visszamehettek az egyetemre. Férjét Tamásiban hagyta, aki ott körzeti állatorvosi teendőket látott el. Öt hónapos kisfiával és édesanyjával együtt Budapestre költözött, albérletbe. Nem tudott azonban gyökeret verni Budapesten, mert ahova bejelentkezett, két hét után már kitiltották abból a kerületből. Így vándoroltak Rákospalota és Érd között egyik helyről a másikra. Végül Budapest rendőrfőkapitányánál kötött ki a karján ülő kisgyermekével, ahol közölte, hogy csak az egyetem befejezéséig akar Budapesten lakni. Ennek köszönhetően a tanulmányi év végét figyelembe véve 1955. július 1-jével végleg kitiltották Budapestről. Hogy miért? Ma sem tudja! Férjét követve Tamási község állatorvosa lett. Komoly hatósági munkát kellett végeznie. 178

Az összes vágóhíd, szállítás, piacellenőrzés az ő feladata lett. A gümőkór-mentesítés és brucellafelszámolás állat-egészségügyi és közegészségügyi munkáit mindig megtárgyalták a helybeli körzeti orvossal, kiszűrve ezzel sok humán beteget. 1970-ben járási főállatorvosi beosztásba került. Felpezsdítette a járásban az állategészségügyi munkát. A Magyar Agrártudományi Egyesülettel, a TIT-tel, az egészségügyi szolgálattal, az ÁFÉSZ-szel komoly kapcsolatot alakított ki a mezőgazdaság és az élelmezésegészségügy javítása, szakmai színvonalának emelése érdekében. Tamásiban megfordultak előadóként a tudományos élet képviselői, egyetemi tanárok, akadémikusok. A kollégák ebben mind segítőtársai voltak, és a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-Ellenőrző Állomás igazgatói és munkatársai is partnerek voltak ebbéli tevékenységében. Sok előadást tartott a MAE keretében. Az NSZK-ban küldöttséggel járva feladatául kapta a DLG-vel való kapcsolat kialakításával a falusi turizmus szervezési munkáit. Sokirányú önzetlen tevékenységének köszönheti, hogy a MAE országos alelnöke lett. Három cikluson keresztül a MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának tagja volt. Erős akarata és fáradságot nem ismerő munkabírása sok nehézségen átsegítette. Mint gyakorlatvezető, minisztériumi osztályvezető, megyei igazgató, szakállatorvosok, járási állatorvosok, tsz-elnökök kerültek ki a keze alól. A MAE révén delegációkkal sokat járt külföldön, így NSZK-ban, NDK-ban, Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Lengyelországban. Egész életében nagy jelentőséget tulajdonított a tanulásnak. Diplomát szerzett 1977ben állat-egészségügyi igazgatás és szervezésből. A gödöllői Agrártudományi Egyetemen 1969-ben baromfi-tenyésztői és ipari szakmérnök diplomát szerzett. Ezeken kívül folyamatosan részt vett különféle háromnapostól háromhetesig terjedő továbbképzéseken. 1976-tól mint igazságügyi állatorvosi szakértő a mai napig dolgozik. Több alkalommal volt az egyetemen az államvizsga-bizottság tagja. Széles körű, sokrétű munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetés, a Munka Érdemrend ezüst fokozata kormánykitüntetés, Honvédelmi Érdemérem (27 évig volt polgárvédelmi parancsnok), Mócsyemlékérem a kamarától, MAE aranykoszorús emlékérem, a Mezőgazdaság Fejlesztéséért Érdemérem, a Szocialista Faluért Érdemérem, Tessedik Sámuel-emlékérem, a Tamási Község Fejlesztéséért Emlékérem. Úgy látszik, a sors próbálta kárpótolni fiatalkori szenvedéseiért. Most a nagycsaládban leli örömét. Lánya gyógyszerész, fia vegyészmérnök, egyetemi doktor, tudományos kutató. Négy unokája van, akik közül kettő gimnazista, kettő pedig egyetemista. Így ír a végén: „Az emberekbe vetett hit, a folytonos tanulás, a családszeretet és a munka az, ami átsegíti az embert minden nehézségen, amihez erős akarat kell”. Állatorvosi Kamarai Hírek, 1999. 10. 5. 56-57.

179

Aki egy teljesen új eljárást honosított meg hazánkban Dr. Mészáros István Dr. Mészáros István címzetes egyetemi tanár a maga 90 évével élő legenda és élő történelem az állatorvos-társadalom számára. Kitűnő szakmai előadásaira, magas szintű szaporodásbiológiai ismereteire és akár a magánéletre vonatkozó megfontolt tanácsaira mindig oda kellett figyelni, mert két kézzel szórta értékeit környezete számára. Hosszú, tartalmas életére visszatekintve alig beszél önmagáról, családjáról, hanem a szakmát helyezi előtérbe. Dr. Mészáros István 1910. január 11-én született Újpesten. Elemi iskoláit Csepelen, gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Lónyai utcai Református Főgimnáziumban végezte. Katonai szolgálata alatt jelentkezett az egyetemi századba, így a főiskolát éveit katonai szolgálat alatt végezte. 1933. december 1-jén jeles eredményű diplomát szerzett, majd 1934-ben summa cum laude védte meg doktori disszertációját. Hetzel Henrik professzor úr meghívására 1933-tól 1936-ig a Szülészeti Tanszéken dolgozott, kezdetben mint díjtalan gyakornok, később pedig címzetes tanársegédi beosztásban. 1936-ban letette az állatorvosi tiszti vizsgát jeles eredménnyel. Ezután Sopronba került a járási és a megyei főállatorvosok mellé gyakornoknak. Még ez év őszén az Országos Állategészségügyi Intézetbe helyezték, ahol három évig dolgozott. 1939. augusztus 15-től járási főállatorvos lett Nagylétán, majd Gödöllőn. Ez utóbbi helyen megbízták a koronauradalom állat-egészségügyi és állattenyésztési ellátásával, és egyben az állatorvostan-hallgatók gyakorlati oktatásával. A háború után a Földművelésügyi Minisztérium vezetősége megbízta a mesterséges termékenyítés feladatának ellátásával Csukás professzor úrral és Marosffy Lajos kisbéri főállatorvossal együtt. A mesterséges termékenyítés először a lótenyésztésben indult be 1947ben, azután a szarvasmarha-tenyésztésben 1948-ban, 1953-tól a juhtenyésztésben és végül 1961-ben, a sertéstenyésztésben. 1950-ben már a tenyésztésben tartott kancaállomány 30%-a került mesterséges termékenyítésre. Így egy ménre átlagban 200 termékenyítés jutott, míg a kézből való fedeztetésnél 18-20 kanca. Ez a munka az állomány minőségét is javította, ugyanakkor az önköltséget nagymértékben csökkentette. A lótenyésztés jelentősége a hatvanas évek alatt folyamatosan csökkent a mezőgazdaság gépesítése miatt, így a mesterséges termékenyítés is vesztett fontosságából. A szarvasmarhák mesterséges termékenyítése 1948-ban kísérleti jelleggel indult be. Gátolta a munkát, hogy az 1948-ban tartott I. Szaporodásbiológiai Világkongresszusra nem mehetett ki a magyar küldöttség. A következő évben azonban sikerült Csukás professzor úrral együtt Svédországban tanulmányozni az akkori legmodernebb mesterséges termékenyítési technológiát. Megalakították Budapesten a Központi Mesterséges Termékenyítő Főállomást, amelyet 1949ben a magyarkeresztúri és szombathelyi követett. Csukás profeszzor úr csak olyan mértékben 180

tartotta indokoltnak a fejlesztést, amilyen mértékben javító hatású bikák állnak rendelkezésre. A Tervhivatal azonban gyorsütemű fejlesztést írt elő, amely eleinte sok hiba forrása lett, ami miatt Csukás professzor a további megbízatást nem vállalta. Ilyen körülmények között Mészáros doktor egyedül maradt a szervezés, az irányítás, a technológiai fejlesztés, a kutatás gondjaival. Dr. Kerék József, az FM szarvasmarha-tenyésztési osztályvezetője sietett a segítségére, és összegyűjtötte az ország legjobb bikáit a budapesti Országos Mesterséges Termékenyítési Központ számára. A mesterséges termékenyítés gyors fejlődése szükségessé tette inszemináló technikusok képzését és munkába állítását. Munkájukat a területileg illetékes szaporodásbiológus állatorvos ellenőrizte. Míg 1948-ban a tehénállomány 0, 2%-a került termékenyítés alá, addig 1978-ban már 99, 0%-a. Anyagi nehézségek hátráltatták a legújabb technológiák bevezetését. Az első mélyhűtött ondót Horn Artúr kapta Cambridge-ből az ötvenes évek elején kísérleteihez. A hatvanas évek végén már sikerült hazánkban is meghonosítani ezt az eljárást. A gümőkór és a brucellózis felszámolásához nagymértékben hozzájárult az is, hogy az ondótermelő bikák megbízhatóan negatív környezetből származtak, és állandó állatorvosi ellenőrzés alatt álltak. A hetvenes évektől bevezették a bikák esetleges genetikai hibáinak kiszűrésére a kromoszóma-vizsgálatokat. Csak ismert kariogramjuk alapján vásárolták fel a bikákat. Közvetve ez is segítette a tenyésztői munkát. Ezt az eljárást abban az időben csak Amerikában és az NSZK-ban alkalmazták. A mélyhűtött termékenyítőanyag importja meggyorsította a fajtaváltást. Gyors ütemben alakult ki a korszerű tejelő állomány. A mesterséges termékenyítés jelentőségét elismerték. Nagyot fejlődött időközben a laboratóriumi technikai munka is, amely reálissá tette az ondó bírálatát. Mészáros doktor tudományos munkássága természetes, hogy a szaporodásbiológia témaköréhez kapcsolódik Munkásságának összefoglalását a Bölcsházyval közösen írt Állatorvosi szülészet című könyv II. kötete tartalmazza. A Magyar Állatorvosok Lapjában, az Acta Veterinaria Hungaricában, az Állattenyésztésben több, mint hatvan szakközleménye jelent meg, és nemcsak honi, hanem külföldi szaklapokban is. Több ciklusban volt az állatorvosi Államvizsga Bizottság tagja. Tagja az Országos Állategészségügyi Tanácsnak, valamint a Magyar Agrártudományi Egyesület Állatorvosok Társaságának, az Országos Utódellenőrzési Bizottságának, az Acta Veterinaria Hungarica szerkesztőbizottságának, a TMB Állattenyésztési és Állat-egészségügyi Szakbizottságának. Ezen kívül az Állattenyésztők Társaságának elnökségi tagja és a Magyar Agrártudományi Egyesület Szaporodásbiológiai szakosztályának elnöke volt. 1951 és 1957 között meghívott előadója volt egyetemünk állattenyésztési tanszékének. Munkásságát az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1949-ben Kiváló Munkás, 1952-ben az állatorvos-tudományok kandidátusa, 1956-ban Munka Érdemrend, 1961-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1963-ban Kossuth-díj bronz fokozata, 1964-ben címzetes egyetemi tanár, 1968-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója II, 1977-ben a Munka Érdemrend arany fokozata, 1990-ben a Szaporodásbiológiai Társaság tiszteletbeli tagja, 1996-ban az egyetemi szenátus tiszteletbeli (honoris causa) doktori címet adományozta neki. Tulajdonosa még az Újhelyi Imreemlékplakettnek, a Hutÿra Ferenc-emlékéremnek és a Szovjetunió által adományozott Ivanovemlékéremnek. Pista bácsinak négy gyermeke, nyolc unokája és egy dédunokája teszi boldoggá 181

nyugdíjas napjait. 90. születésnapján bensőséges ünnep keretén belül Gödöllőn ünnepelték idős mesterüket kollégái, barátai, tisztelői és kiterjedt rokonsága. Az egész állatorvos-társadalom nevében kívánom, hogy Pista bácsi továbbra is jó egészségnek örvendjen, és a hozzá forduló kollégákat lássa el jó tanácsokkal úgy, mint egész életében tette. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 62-63.

182

Az életében több volt az árnyas, mint a napos oldal Dr. Ujváry István Dr. Ujváry István 1923. május 17-én született Kaposváron. Szülei felsőkereskedelmi iskolai végzettséggel rendelkeztek. Az elemi iskolai tanulmányok befejeztével a Veszprémi Piarista Gimnáziumba íratták be, ahol az alsó négy osztályt végezte. Édesapja halála után, ötödik gimnáziumtól kezdve a dombóvári Esterházy Miklós Nádor Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1941-ben jeles eredménnyel érettségizett. A vallásos nevelés, a tanulmányi normák szigorú megkövetelése, a komoly sportolási lehetőség, amelyet mindkét gimnáziumban biztosítottak hallgatóik számára, egy életre meghatározták emberi magatartását. 1941-ben beiratkozott a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának állatorvosi osztályára. 1944 őszén tudomására jutott, hogy a III. és IV. évfolyamokat december elején Bécsbe telepítik. Ezt nem várta meg, hanem november 30-án búcsút mondott az egyetemnek, és hazament. Akkor még nem gondolta, hogy csak öt év után fogja ismét látni szeretett intézményét félig romos állapotban. 1945. január 2-án öccsével együtt elvitték az oroszok malenkij robotra, a két évből öt év lett. Öccse súlyos betegen másfél év után hazakerült. Két hétig utaztak 84-en egy vagonba zárva úgy, hogy fekvésről szó sem lehetett. A -30şC hidegben még szerencsésnek is tartották magukat, hogy így össze voltak préselődve, mert egymást melegítve senki sem fagyott meg közülük. Tetvesen, elcsigázva érkeztek meg a rostovi körzet bányatelepére. A szerencsétlenség mellett szerencséje volt, hogy egy fogolytársa gyengén beszélt oroszul, és a tolmácsolásnál azt mondta, hogy Ujváry doktor orvos. Így lett hosszú éveken keresztül egy felcsernő felügyelete mellett a gyengélkedő orvosa. Örökké hálás Kovács Jenő professzor úrnak, amiért olyan precízen megkövetelte a magisztrális receptek felírását élményszámba menő előadásain és vizsgáztatásain. Nagyon sok gyógyszert készített a különféle bőrbetegségekre. Rövidesen megtanult oroszul, és így a tábor mindkét gyengélkedőjén dolgozott, és a kórházba is ő kísérte a betegeket. Arcképes igazolványa előtt az egészségügyi létesítmények ajtajai megnyílottak. Az öt év alatt 21 szülést vezetett le. Ezek közül csak eggyel kínlódott meg, egy leányanyával, akinél episiotomiát kellett végeznie. A városi kórházban tízesével haltak meg a betegek, ugyanakkor a gyengélkedőben sorozatosan gyógyultan távoztak. A kórház főorvosa érdeklődött, hogy a magyar kolléga mivel kezeli a betegeket, de nem merték megmondani, hogy lopott élelmiszerből feljavítják a leromlott kondíciójú foglyokat. Végre elérkezett a várva várt nap, hogy a magyar hadifoglyok hazatérhettek. 1949. november elején került vissza az egyetemre. Gondolta, hogy keresztfélévesként megkezdheti tanulmányait. Tévedett! Mócsy professzor úr, az akkori dékán közölte vele, hogy ez a lehetőség megszűnt. Orosz tudását hasznosította, mert Kobulej adjunktus úrral együtt szakkönyveket fordítottak oroszról magyarra. Ez a munka biztosította továbbtanulásához az anyagi hátteret.

183

1951. június 19-én házasságot kötött évfolyamtársával, a kitűnő tanuló Szergényi M. Évával a vörös viharban. Őt ekkor telepítették ki édesanyjával együtt Budapestről. A házasságkötésük sem tudta őt ettől a tortúrától megmenteni. 1951. október 16-án kézhez vehette diplomáját egy 3 Ft-os okmánybélyeggel felülbélyegzett negyedívű papíron Csiszár Vilmos e. i. dékán aláírásával. Somogy megyébe került Erős István járási főállatorvos mellé. Jobb helyet nem is találhatott volna magának. Ez a jó kedélyű, joviális öregúr az igazgatás és gyakorlat minden csínjára-bínjára megtanította. December végén a Tolna megyei Tamásiba került. Szegényes albérlet fogadta, feleségétől távol. Az akkori viszonyok mindenkit sújtottak, mert a fertőző betegségek és a takarmányhiány együtt járt a szegénységgel. Igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a helyi értelmiséggel és a lakossággal is. Ez nagyban segítette munkáját. Munkássága idején a járványvédelem mellett rengeteg műtétet végzett, ami nagy elismerést váltott ki az állattartóknál. 1959-től gyakorlatvezetőnek nevezték ki. A tüdőgondozó főorvosával külön stratégiát dolgoztak ki a gümőkór kiirtására. Napi kapcsolatuk volt a vágóhídi vizsgálati eredmények közlésben és a tüdőgondozóban megállapított betegekkel kapcsolatos tájékoztatásban. Sajnos sok esetben a fertőzött ember és szarvasmarha érintkeztek egymással, így a fertőzés forrása kimutatható volt. 1953. május végén kapott egy kis lakást, így felesége három hónapos kisfiával hazaköltözhetett. A rendőrség már nem ellenőrizte itt a feleségét. Ekkor kezdődött az ő igazi boldog élete, amely a mai napig is tart. Különösen az szerzett örömet, hogy feleségét visszavették az egyetemre. A továbbképzést mindig fontosnak tartotta. Igyekezett munkájában mindig az újat alkalmazni. 1956-ban megismerkedett Gödöllőn, egy egyetemi kongresszuson dr. Béres Tibor orvos vegyésszel, aki megkérte, hogy a fulvósavat próbálja ki állatokon is. A sikeres kísérletekről a Magyar Állatorvosok Lapjában számolt be. Végezetül ezt vallja önmagáról: „Hosszú éltemben több volt az árnyas, mint a napos oldal. A sokszor emberfeletti munkámat nem tudtam volna elvégezni, ha nem állt volna mellettem drága feleségem. Az életemre visszatekintve köszönöm a jóistennek, hogy olyan sok nehézség és némi öröm után gondolataimat megoszthattam kollégáimmal”. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 1. 63.

184

Aki a tudományok mellett a művészeteknek is hódol Dr. Pethes György Dr. Pethes György professzor úr, azon kevesek közé tartozik, aki nemcsak a tudománynak él, hanem szabad idejében a különféle művészeti ágaknak is hódol. A családi háttér biztosítva volt, hiszen édesapja orvos, édesanyja pedig zongoraművész volt. Az otthon mellett nagy hatással volt rá a Budapesti Református Főgimnáziumban folyó képzőművészeti kör munkája, ahol a zene mellett a festészetet, szobrászatot, irodalmat, színjátszást is magas szintem művelték. Ilyen előzmények után természetes volt, hogy az érettségi megszerzése után magában hordozza az így felhalmozott művészi értékeket. Először a műegyetemre vették fel, majd átiratkozott az állatorvosi osztályra. Már hallgató korában kitűnt tudományos érdeklődésével, és így lett 1945/46-ban gyakornok Boros Ádám mellett a Növénytani Laboratóriumban, 1946/47-ben „pikoló” Deseő professzor úrnál az Élettani Tanszéken, majd az 1947/48-as tanévben Gyarmati professzor úr mellett a rendelőintézetben dolgozott. 1948. október 23-án, diplomájának megszerzése előtt az élettani intézetbe demonstrátornak nevezték ki, mint közszolgálati alkalmazottat. Ettől fogva az Élettani Tanszéken dolgozott különböző beosztásokban. Kemény Armand professzor úr halála után, 1973-ban professzorrá, majd az Élettani Tanszék vezetőjévé nevezték ki. Ezt a pozíciót 1990 szeptemberében bekövetkezett önkéntes távozásáig töltötte be. Munkássága kezdetén az élettant együtt oktatták a biokémiával, később a tanszéken belül a két tárgyat különválasztottak. Az utánpótlás biztosítása érdekében a hallgatósággal való törődést mindig szívügyének tekintette. A diákkörök megalakulásának kezdetétől foglalkozott tehetséges fiatalokkal. Az 1960as évek elején tízezer adatot dolgozott fel annak felmérésére, hogy a hallgatók kulturális fejlődése miként alakul az itt töltött öt év alatt. A szervezőmunkának köszönhetően 1962-ben a Ki mit tud? húsvéti döntőjében az Állatorvostudományi Egyetem két együttese (kamarazenekar és vokál együttes) és egy szavaló adta hírül az ország lakosságának, hogy állatorvosaink milyen igényesek. Ez a kezdeményezés azonban a kor politikai gyanakvása miatt megszűnt. 1955-ben elvégezte a műegyetemen szervezett első hazai izotóp tanfolyamot. Ez egy életre meghatározta érdeklődési körét. 1958-ban állatorvosi doktori címet szerzett, majd 1960ban megvédte a veseműködés idegi szabályozásával kapcsolatos disszertációját, amelynek alapján az állatorvos-tudomány kandidátusa lett. A Nemzetközi Atomenergia Hivatal bécsi ösztöndíját 1959-ben nyerte el, és ez tette lehetővé számára, hogy az angliai Birmingham Orvosi Egyetemének Élettani Intézetben a pajzsmirigy működésének megismerésére irányuló vizsgálatokat végezzen. Hazatérése után, főállása megtartása mellett, Kemény professzor úr aktív támogatásával megszervezte Európa időrendben első, nagy aktivitású munkára alkalmas (B-szintű) radioizotóp laboratóriumát. Ezt 1964-ben avatták fel, és 1985-ig a laboratórium vezetője volt. Az itt végzett eredményes kutatómunkának köszönhetően szinte az egész világot bejárta 185

előadásaival. A nukleáris módszerek békés célú alkalmazása terén az elsők között vett részt a nyomjelző technika bevezetésében. Az 1970-es években érdeklődése olyan módszerek felé fordult, amelyek lehetővé tették, hogy radioaktív anyagot ne kelljen az élő szervezetbe bevinni. Ilyen módszer volt a radioimmun analízis, amelyet Ekman és Edquist professzorok segítségével sajátított el Svédországban. Érdeklődése elsősorban a pajzsmirigy működésére, egyes esszenciális nyomelemek hiányának vizsgálatára, majd a béta-karotin szerepére irányult. Egyidejűleg a Radioizotóp Laboratóriumban munkacsoportot szervezett a Chinoin rákkutató laboratóriumával közösen, amely a citosztatikus dibrómhexitek hatásmechanizmusának kísérletes vizsgálatait végezte több, mint két évtizeden át. Szakmai tevékenységének elismerését jelezte, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 1966-ban rendezett első európai nemzetközi izotóp tanfolyamának igazgatójául kérték fel. Három éven keresztül volt az Állatorvos Világszövetség Élettani-Biokémiai és Gyógyszertani Társaságának elnöke. Itthon a Magyar Élettani Társaság (MÉT) alelnöke volt 1980-tól 1988-ig, ahol személyében elsőként töltötte be nem orvosi diplomával rendelkező személy ezt a posztot. Az MTA elnökségi interdiszciplináris bizottságának titkára volt 1973-tól 1980-ig. Az Országos Atomenergia Hivatal Műszaki-Tudományos Bizottságának titkára, majd a berni székhelyű Nemzetközi Nukleáris Hírügynökség alelnöke volt. 1991-ben, a Salzburgban alapított Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. Ez a nemzetek feletti akadémia az egyesülő Európa szellemiségének kialakításában kíván alkotóan részt venni. 1992-ben Legatus Hungariae-vé, 1997-ben a Környezettudományi Osztály dékánjává, 1999 decemberétől pedig elnökévé választották. Pungor Ernő akadémikus meghívására 1994-től 1999-ig a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány intézeteinek tudományos igazgatói posztját látta el. Megcsodálhatjuk Pethes György professzor úr aktivitását, aki külföldi előadásaival és betöltött pozícióival hozzájárul hazánk tudományos életének elismertetéséhez. Ma is tagja a Professzorok Batthyány Körének, a Magyar Professzorok Világtanácsának, a Richard Wagner Társaságnak, a Budapest-Duna (Rotary) Clubnak, a Nádasdy Akadémia a Művészetért és Környezetért Alapítványi kutatórimának, főszerkesztője a Magyar Rotary című kiadványnak, alelnöke az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának, amelynek Franz König bíboros az egyik megalapítója és örökös tiszteletbeli elnöke. Munkásságát a sok egyéb emlékérem mellett a Munka Érdemrend különböző fokozataival, a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével, az 1991-ben alapított „Pro Discipulis” díjjal (amelynek első kitüntetettje Lami professzor úrral együtt), valamint az „Állatorvosi Izotóp Alkalmazásért” kitüntetésekkel ismerték el. Aktív nyugdíjas életét felesége, lánya és unokája teszi még boldogabbá. Kívánjuk professzor úrnak, hogy még sokáig tevékenykedjen a magyar és nemzetközi tudományos életben, hogy öregbítse jó hírnevét. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 64-65.

186

Egy gyémántdiplomás vallomásai Dr. Bódai József Dr. Bódai József 1917. február 19-én született a Somogy megyei Főnyeden, ahol édesapja néptanító volt. Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős iskolában végezte az atyai szigor mellett, és ennek hasznát vette a keszthelyi premontrei gimnáziumban, ahol semmiben sem maradt le a városi iskolákban végzett osztálytársaitól. 1935-ben az érettségi után felvették a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára, ahol a 120 elsőéves hallgatóból a harmadévre már csak negyvenen maradtak. Édesapja korai halála miatt majdnem megkérdőjeleződött a továbbtanulása. A kari kollegialitás - amely ma talán ismeretlen - mentette meg, mert az édesapja temetésén jelen lévő dr. Huszti Dezső állatorvos támogatást ajánlott fel, amit majd, ha végzett, visszafizet. A nyári gyakorlatokon megtanította támogatója miskárolni, mondván, hogy ebből meg lehet élni. Így már egyetemista korában 3-400-as uradalmi falkákat miskárolt, hogy a felajánlott támogatást ne kelljen igénybe vennie. 1939-ben letette szigorlatait, és a kisbéri ménesbirtokon töltötte gyakornoki idejét. A ménesben dr. Marosffy Lajos akkor indította be a kísérleti mesterséges termékenyítést, Magyarországon elsőként. A kitűnő képzettségű dr. Rózsa László mellett a gyakorlati állatorvosi munkákat sajátította el. A diploma megszerzése után Lepsényben magánállatorvosként dolgozott. Eközben kapott meghívást Wellmann professzor úrtól tanársegédi állásra. Sajnos, erről le kellett mondania a két kereseti lehetőség közötti óriási különbség miatt. Pár hónapi állatorvosi szolgálat után behívták katonának, ahol hamarosan megismerte Erdély minden szépségét. A háború miatt a katonai szolgálatot három évre meghosszabbították. Közben állami állatorvos lett. A katonaidő leteltével, mint hatósági állatorvos, a Muraközben a fertőző sertésbénulás leküzdésével foglalkozott. Később Lentibe helyezték helyettes járási főállatorvosnak, ahol 32 zalai kisfaluban naponta 30-40-50 kilométereket kocsikázott hajnaltól késő estig. Ez a munka sem tartott azonban sokáig. Pár hónap múlva megkapta a frontszolgálati behívót. A hegyivadász-alakulathoz kellett jelentkeznie, ahol rühös, kócos hegyi lovakkal, rossz szekerekkel indultak a csatába. Az első harci napon az oroszok bekerítették az alakulatot, és a környező hegyekről tíz napon át úgy vadásztak a magyar katonákra, mint a hajtóvadászaton a nyulakra. Végül lengyel partizánok mentették meg őket. Az éjszaka leple alatt kivezették a hegyi dandárt tízórás menetelés után, egy hegyi ösvényen keresztül. 1945 januárjában a szlovákmagyar határon került hadifogságba. A hírhedt uszmányi tiszti táborba szállították, ahol naponta több százan haltak éhen, s fagytak meg. Szerencséje volt, hogy egy volt évfolyamtársa, Sápi Béla, a konyhán dolgozott, és őt ellátta élelemmel. Hosszas szenvedés, megpróbáltatás után 1947 őszén került haza, betegen. A hadifogság megpróbáltatásai hosszú évekre kihatottak egészségi állapotára. Egyik kórházból a másikba került. 1948-ban letette az állatorvosi tiszti vizsgát. Ez olyan jól sikerült, hogy Schwanner professzor úr beajánlotta a minisztériumi „őrségváltás” reménybeli hivatalnokává. Ekkor már a haladó többpártrendszer vége felé járt a politika, így egy párt tagságához kötötték az állását. Nem fogadta el, mert felrémlett benne a Szovjetunióban átélt 187

emlékek keserűsége. Kisbérre került az újjáalakult méntelepre. Először a mesterséges termékenyítést végezte, majd az átszervezések után a lovas munkát választotta. A ménesben a leírások alapján 100 éve küzdöttek a csikók titokzatos betegségével, amely „kisbéri betegség” néven került a köztudatba. A nyomelem vizsgálatok után egyértelmű megállapítást nyert, hogy a talajban különféle nyomelemek hiányoznak, és ennek következtében a takarmányokkal sem a kancák, sem a csikók nem kapják meg a felépítésükhöz elengedhetetlen ásványi anyagokat. Elkészítették 1958-ban, elsőként Magyarországon, az állattenyésztésben használatos premixet. A ménes 1961-ben megszűnt, és így a Mesterséges Termékenyítő Állomás igazgatójává nevezték ki, ahol 1978. július 1-jéig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Sok érdekes problémával találkozott. Részt vett Haraszti professzor úrnak a meddő kancák curettage útján való gyógykezelésében. Később ugyancsak Haraszti professzor úr irányításával részt vett a juhok, később a sertések ivari szinkronizálási kísérleteiben. Kimutatta a gyomirtóként használt Dikonirt okozta toxikáció szaporodás-biológiailag káros hatását. Elsőként hívta fel a figyelmet az örökletes sántaság sok kárt okozó előfordulására. A közlemény hatására a termékenyítő állomásokon a hibát örökítő teljes bikavonalatot (Szultán) kiselejtezték. Közben tovább foglalkozott a nyomelemkutatással. A Kisalföld peremén üzemelő tehenészetek ehhez igen szemléletes anyagot szolgáltattak. A tájankénti talajösszetétel változatossága, a takarmánytermelési technológia, a műtrágyahasználat, a takarmányozási anomáliák végül is országos igényt támasztottak a premixek rendszeres használatára. 1976 novemberében a Szülészeti Tanszékkel közösen végzett munkák értékeléseként az egyetem rektora a tanszékre tudományos külső munkatársnak nevezte ki. Előadóként vett részt a szaporodás-biológus továbbképzésben. Nyugdíjba vonulása után többen megkeresték munkaajánlattal. Tizenkét évet dolgozott még a húsmarha-tenyésztőknél és a veszprémi termékenyítő állomáson. A sors talán így akarta kárpótolni a katonaságnál és a hadifogságban elvesztegelt éveket. Az 1989-es infarktus azonban megálljt parancsolt. Most, valóban nyugdíjas éveiben, tovább folytatja Kisbér nevezetességi, a ménes és a ménesbirtok kutatását. Az elkészült kézirat jelenleg kiadás alatt van. Munkássága elismeréseként több miniszteri és ismételt kormánykitüntetésben részesült. Ami különösen közel áll hozzá, az az 1996-ban kapott Pro Urbe Kisbér kitüntetés és az 1997-ben kapott Hetzel-emlékérem. 1989-ben az egyetem rektorától aranydiplomát, 1999-ben pedig gyémántdiplomát vehetett át. Kívánjuk dr. Bódai Józsefnek , hogy a vasdiplomát és a rubin-diplomát is egészségben, megelégedve vehesse át. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 2. 65.

188

Egy állatorvos monológja Dr. Karády Sándor 1945. június elején sok viszontagság után ismét eljutottam az egyetemre. Meghökkentő látvány fogadott. A parkban orosz katonák őgyelegtek. A dékáni hivatalban a szovjet kommandatúra székelt. Édesapámat, mint magyar királyi állatorvost, Sárbogárdról a visszacsatolt felvidéki Lévára helyezték törvényhatósági állatorvosnak. Az oroszok bejövetele után a csehszlovákok édesapámat és engem mint háborús bűnösöket bebörtönöztek, majd mindenünket elkobozva kiutasítottak az országból. Csak annyi holmink maradt, amennyi a kezünkben elfért. Fegyveresen, gyalogmenetben kísértek bennünket 42 km-en keresztül Lévától Vámosmikoláig. A határon minden iratunkat elvették, még az indexemet is. Szerencsére az egyetem irattára nem kapott találatot és nem fosztották ki, így a megmaradt főkönyvből a régi eredményeket átmásolták az új indexbe, és másodéven folytathattam tanulmányaimat. Az egyetemen néhányan a kifosztott diákszálláson húztuk meg magunkat, majd később, másodmagammal a kémiai-élettani asszisztensi szobában laktam három éven keresztül, ami azt jelentette, hogy az abszolutóriumig éjjel-nappal az egyetem területén tartózkodtam. Szomorúan tapasztaltam, hogy azt a nagy korszakot, amelynek kiteljesedését a HutÿraMarek jelentette, hogy rombolja szét a politika, és miként vész el az egyetem és a hallgatóság autonómiája. A tanári kar és a diákság azonban élni akart. A Dán Vöröskereszt segítségével megszerveztük a menzát. A kisállatkórházban sertéseket hizlaltunk. Olyan sikeresen működtünk, hogy még Kotlán professzor úr is a menzai étkezdét vette igénybe. A professzorok turista ruhában, hátizsákkal jártak be az egyetemre. Egy idő után idegenek jelentek meg az egyetemen az úgynevezett igazoltatási eljárás céljából. Először Zimmermann professzor urat távolították el az egyetemről mint pángermánt és nácit, majd őt követte Deseő, Szepeshelyi és Guoth professzor. A létért való küzdelem megtanított pénzt keresni. Teadélutánokat és bálokat szerveztünk, rendeztünk, melyeknek tiszta jövedelméből társalgót rendeztünk be, ahol az előadásokon kívüli időt el lehetett tölteni. Az 1947-es bált a Gellértben rendeztük, melynek fővédnökei a rektor és a dékán, védnökei pedig a tanári kar tagjai voltak. A rendezést a hallgatóság, főleg az abszolváló évfolyam bonyolította le. A befolyt összegből a menzát tudtuk segíteni, sőt, segélyekre is jutott. Az egyetemi évek után, 1949. január 27-én a megye alispánja kinevezett Somogyhárságyra körállatorvosnak. Úttalan utakon óriási területet láttam el szekéren, kerékpáron, lóháton és gyalog. Eleinte naturáliákért, később az új forintért dolgoztunk. Az egész állatorvosi kar ledöbbent, amikor államosítottak bennünket. Olyan statisztikai jelentéseket kellett írnunk havonta, amit csak Potemkin-receptel lehetett megszerkeszteni. A svábokat kitelepítették, a jegyzőket elzavarták, a betelepítetteknek házat, földet adtak minden felszerelés nélkül, akik csak kínlódtak, mert szakértelmük sem volt a földműveléshez. Rengeteg járvány lépett fel. Takonykór, tenyészbénaság, sertéspestis, sertésbénulás, száj- és körömfájás, gümőkór, lépfene, rühösség, baromfipestis tizedelte az állományt. Elkezdődött a lovak szerológiai vizsgálata, rengeteg vérvétel, állami kártalanítás. Brigádban oltottuk a 189

baromfiállományt H-vakcinával, sokszor rendőri kísérettel. A praxis komoly fizikai megterheléssel járt, sokszor felért egy kiváló sportteljesítménnyel. A praxis gerincét a nagyon lassan erősödő egyéni gazdák állatállománya jelentette. A gyenge takarmányozás mellett az elhullási százalékot kötelező volt alacsony szinten tartani. Rengeteg fölösleges gyógyszert használtunk fel, és minden kényes esetben jegyzőkönyvekkel igazoltuk magunkat, nehogy pert indítsanak ellenünk. 1956ban változás történt életemben. Egy kedves, jóindulatú járási főállatorvosom megsúgta, hogy „Karády Sándor, a megyei főállatorvos, bekérte a munkakönyvedet egy állítólagos politikai kijelentésedért.” Kilencévi fáradságos munka után szedtem a sátorfámat, és a Fejér megyei Magyaralmáson telepedtem le. A körzetemben nagy szarvasmarha tenyésztő gazdák voltak. Nagy szomorúságot okozott körükben a rövidesen meginduló tsz-szervezés. Igyekeztem lefoglalni magamat a szakmai munkával. Az újonnan alakult tsz-ek vezetőit sikerült meggyőznöm arról, hogy az új istállókban csak az általam negatív igazolással ellátott tehenek lehetnek. Rengeteg tuberkulinozást végeztem. Ismeretség útján a hazai tuberkulinok mellett szereztem be Zürichből tisztított tuberkulint, amely még biztonságosabbá tette a vizsgálatok eredményét. Az országban az elsők között mentesítettem a körzetem szarvasmarha-állományát a gümőkórtól. A minisztériumból Kádár és Kardeván osztályvezetők felszólítására a tévében be kellett számolnom munkám eredményéről. Ezután a készülő rendelethez kikérték véleményemet, amelyet Szent-Iványi és Héjj kollégáknak kellett megküldenem. A magyaralmási körzetben 1957-től mind a mai napig dolgozom, ami azt jelenti, hogy 51 év munkaviszonyom van. 1988 decemberében nyugdíjba mentem, de azóta is lelkesen végzem a gyógyító munkát. 1994. április 11-én feleségemmel együtt súlyos közúti balesetet szenvedtünk vétlenül. Hála a veszprémi balesetei sebészet orvosainak, egy évig tartó műtéti sorozatok után elfogadhatóan rendbe hoztak. Feleségemnek köszönhetem, hogy a kollégákkal ma is élő a kapcsolat és a barátság. A fiam orvos, a lányom tanárnő, a vőm szintén állatorvos. Unokáim is rokonszenveznek hivatásommal. (Némi kihagyással és korrekcióval az eredeti közlemény)

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 3. 40-41.

190

Egy csendes, szerény kutató vallomásai Dr. Surján János Dr. Surján János most szeptemberben ünnepli 80. születésnapját. Munkáját sokan ismerik, akik kapcsolatban álltak a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézettel, ahol 31 évet töltött kutatással és az ifjú kutatók nevelésével, a szakma rejtelmeinek ismertetésével. Szerető polgári családban született Pécsett. Az otthoni légkör a tisztességes, szorgalmas munka tiszteletét és a feltétlen becsületességre törekvést éppen úgy megkövetelte tőle és fivéreitől, mint az iskolai kitűnő nevelés. 1938-ban érettségizett kitűnő eredménnyel a ciszterci rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumában. A természet szeretete és a biológia iránt tanúsított érdeklődése miatt az állatorvosi pályát választotta. A M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karán 1938-tól 1942-ig folytatta tanulmányait, mindvégig jeles eredménnyel. A katonai szolgálat és a gyakorlatok letöltése után 1943 szeptemberében kapott „Eximie” (kitűnő) minősítésű oklevelet. 1944-ben doktorált, de a doktorrá avatáson csak 1945 decemberében tudott megjelenni, a fogságból való hazatérése után. Az állatorvosi szolgálatot Pécsett kezdte, majd hamarosan Siklósra helyezték járási állatorvosnak. 1946 őszén letette az állami állatorvosi tiszti vizsgát, jeles eredménnyel. Ezután Jászberénybe helyezték járási és városi főállatorvosnak. Az itt töltött négy esztendő alatt megismerte az állatorvosi hivatás minden szépségét. Szorosan együttműködött a becsületes magángazdákkal, igyekezett segíteni gondjaikon, segítette törekvéseiket. Szomorúsággal töltötte el ennek az értékes gazdarétegnek a fordulat éve utáni kálváriája, amit ő is végigszenvedett velük. A szakmai munka a háború után rendkívül sokoldalú volt. Olyan fertőző betegségeket kellett leküzdeniük, amelyekkel azelőtt évtizedeken át találkozott az állatorvos-generáció. Takonykór, tenyészbénaság, sercegő üszög, baromfiállományt kipusztulással fenyegető baromfipestis leküzdésére bevezetett kísérleti H-vakcinázás. Hasonló volt a sertéspestis állandó jelenléte is. A közigazgatás átszervezése után megyei vezető szakállatorvossá nevezték ki, ami egyúttal az állami gazdaságok megyei központja főállatorvosi teendőinek ellátását is jelentette. Az új munkakör az egész állategészségügyünk országos problémáira nyíló rálátás lehetőségét biztosította számára, amely tapasztalatok, későbbi feladatainak megoldásában sokat segítetek. Mivel az állatorvosi szakma tudományos kérdései egyre jobban foglalkoztatták, örömmel fogadta, amikor 1951-ben kinevezték a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet laboratóriumába szakállatorvosnak. A hasznos oltóanyag-termelés mellett nagyszerű lehetőség nyílott a tudományos kutatások folytatására is. Új munkahelyén kitűnő képességű, összetartó, jól együttműködő kollégákra talált, akik feladatul tűzték ki a maguk számára, hogy az intézetet alapító Köves professzor köré szerveződött neves elődeik munkáját eredményesen folytassák. 191

Számos betegség kóroktanával, kórfejlődésével és immunválaszával, főleg mikrobiológiával és immunológiával foglalkozott. Rövidesen tagja lett az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának, az MTA és az Egészségügyi Minisztérium Járványügyi és Oltóanyag-bizottságnak. Vezetőségi tagja volt a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak, majd a Magyar Immunológusok Társaságának. Számos világkongresszuson és tudományos konferencián vett részt, máskor hivatalos delegációk tagjaként FAO- és más nemzetközi tárgyalások tagja volt. Németül, angolul és franciául anyanyelvi szinten beszél, ami lehetővé tette, hogy számos országban tanulmányutakon vegyen részt. Vallja, hogy az idegen nyelvek tudása elengedhetetlen a szakirodalom megismerésénél és az új kutatások közlésénél. A járványtan, a mikrobiológia és az immunológia háború utáni rohamos fejlődése az oltóanyag-termelésben is óriási feladatok elé állította a szakembereket. Állandó tanulással, nagy felelősséggel járt a munkája, mert az oltóanyag-termelés és -kutatás nagy területeit, néha egészét is vezette hosszú intézeti pályafutása alatt. 1982-ben nyugdíjba vonult, de még 6 éven át tanácsadóként dolgozott. A hazai gyakorlati élettel is megmaradt a kapcsolata. Bonyolult járványügyi problémák tisztázására kirendelt bizottságokban gyakran működött együtt a főhatóságokkal és a társintézetek szakértőivel. Az egyetemen a továbbképzést irányító tanszékek felkérésére örömmel tartott számos megyében továbbképző előadást. Szívesen segített a kezdő fiataloknak az intézeti munka minél jobb megismerésében és elsajátításában. Az állategészségügy különböző intézeteinek szakembereivel kialakult jó kapcsolatai, a tudományos kutatások terén is előnyös együttműködést tettek lehetővé, amint azt a társszerzőkkel írt közös közlemények sokasága tanúsítja. A csendes, szerény, kitűnő szakember munkásságát aktív pályafutásának végén a Munka Érdemrend ezüst fokozatával ismerték el. Ennél azonban kedvesebb számára, hogy régi munkatársai még máig is érezhető szeretettel becsülik. Változatos és néha nehéz életpályájának hűséges részese felesége, aki 54 év óta osztozik örömeiben és gondjaiban, miközben tanárként több generációt nevelt fel nagy szeretettel. A gyermekáldás - vágyaik ellenére - elkerülte házukat, de számos keresztgyermekük és azok gyermekei mind a mai napig pótolják számukra a nagycsalád örömét és szeretetét. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 3. 41.

192

Egy nemzedék egy nagy múltú iskolában Dr. Simon József Dr. Simon József nyugalmazott körzeti állatorvos 1920. március 3. napján született Békéscsabán, ahol édesapja városi tisztviselő volt. Az elemi elvégzése után a helyi evangélikus reálgimnáziumba íratták be. A kitűnő tanároktól nemcsak alapos és jó képzést, hanem egy életre szóló hazafias és erkölcsi nevelést kapott. A cserkészetben megtanulta, hogy „minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használ”. Az otthoni példamutatás és a középiskolában kapott erkölcsiség végigkísérte egész életét. Érettségi után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, mivel kitűnő rajzkészséggel rendelkezett. 1938-ban meg is kezdte főiskolai tanulmányait, de rövidesen rájött, hogy ez nem neki való pálya. Mivel jelesen érettségizett, bármelyik egyetemre jelentkezhetett. Bátyja tanácsára választotta az állatorvosi pályát, mert ő sajnos végzett orvosként egy nagy pesti kórházban dolgozott lakásért és teljes ellátásért, státus nélkül. Az állatorvosok azonban abban az időben jól el tudtak helyezkedni. A M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem állatorvosi osztályán 1939-ben kezdte el tanulmányait, amelyeket jó eredménnyel, sikeresen elvégzett. Városi ember lévén semmi kapcsolata nem volt az állatokkal, ezért már harmadéves korában dr. Török János mosonmagyaróvári járási főállatorvosnál töltötte a nyarat, majd a diploma előtti kötelező gyakorlatot Gödöllőn, dr. Mészáros Istvánnál. E két neves és nagytudású állatorvos egész élete során a példaképe maradt. 1944. április 3-án szülővárosába, Békéscsabára került városi állatorvosnak. Mivel egyre több állatorvost hívtak be katonának, egyedül maradt a nagy terület ellátásában. Nemsokára azonban ő is megkapta a behívóját. Egy huszár alakulathoz került mint karpaszományos, ahol megtanulta a lóápolást, a lovakkal való bánásmódot és a lovaglást is, aminek később a gyakorlatban nagy hasznát látta. 1945 januárjában az alakulatot kivitték Németországba, ahol áprilisban amerikai fogságba került. 1945 novemberében jött haza. Itthon egy kölcsönkapott kerékpárral járt dolgozni. Mivel az előbb hazaérkezők már betöltötték a városi állatorvosi állást, és nem akart csak a magánpraxisra hagyatkozni, a megyei főállatorvos segítségével Mezőberénybe került községi állatorvosnak. 1946-ban az állása megszűnt, és B-listázták mint létszám fölöttit. Az igazi ok azonban az volt, hogy nyugatról jött haza. Nyár végén megváltásként kapta az értesítést, hogy a volt békéscsabai állás megüresedett, és visszavárják. Nyomban hazaköltözött szülővárosába, ahol mind a mai napig él. 1946 novemberében cum laude minősítéssel megszerezte a doktori címet. A háború rengeteg állat-egészségügyi problémát hagyott hátra. Fel kellett számolni a takonykórt, a szarvasmarháknál megindult a gümőkór-mentesítés. A sertéspestis és a baromfipestis okozott állandó problémát. Ezen akut betegségek ellen meg kellett szervezni a folyamatos védekezést és védőoltást. Ugyanakkor a napi munkákat is el kellett látni. Sok volt a más községekbe való 193

kirendelés. Sokszor hetekig távol volt a családjától. A baromfipestis elleni kötelező védőoltások megszervezésével bízták meg Békéscsabán és környékén. A munkája elismerése volt, hogy 1951-ben városi főállatorvosnak, majd megyei vezető főállatorvosnak nevezték ki. Az utóbbi megbízatást nem szívesen fogadta el, mert nem akart elszakadni a gyakorlati állatorvosi munkától. Abban az időben azonban nem lehetett a kinevezés elől kitérni. A megyében rövidesen fellépett a ragadós száj- és körömfájás, amely minden energiáját lekötötte. Munkája elismeréseként 1953-ban és 1954-ben kormánykitüntetést kapott. Ennek ellenére minden körülmények között vissza akart térni a gyakorlati életbe, praktizáló állatorvosnak, ami 1957. január 1-jétól, a forradalom után sikerült is. Ettől fogva nyugdíjazásáig Békéscsabán dolgozott városi, körzeti állatorvosként. Körzetéhez több tsz is tartozott, amelyeknek nemcsak állat-egészségügyi területen nyújtott segítséget, hanem a kezdeti időben takarmányozási, állattenyésztési tanácsokat is adott. Az állatorvosi vonalon a vállalati munkaügyi döntőbizottság elnökévé választották 1969-ben, és ezt a tisztet nyugdíjazásáig látta el. 1982-ben fejezte be az állami szolgálatot, de egy tsz továbbra is ragaszkodott az ő munkájához, amelynél még 10 éven keresztül, az 1992-es felszámolásáig dolgozott. Ezt a foglalkozást Simon Jóska bácsi nem tudatosan, szinte véletlenül választotta. Ennek ellenére, visszatekintve életre, hasznosnak és szépnek tartja hivatását. Szépségét az újból felmerülő feladatok, az azok megoldásával szerzett szakmai sikerek, és az állatok tulajdonosaival kialakuló emberi kapcsolatok adják. Ma is örömet okoz neki, amikor a városban sokan megsüvegelik, és kedves mosollyal köszöntik, elbeszélgetnek vele, az évtizedekkel ezelőtt elvégzett gyógyító munkákra emlékezve. Becsületes, szakmai tevékenységéért több kitüntetést kapott. A már említett két miniszteri kitüntetés 1953-ban és 1954-ben, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium kitüntetése 1979-ben, a nyugdíjasként, 1987-ben kapott Kiváló Tsz-dolgozó, 1994-ben az Állatorvostudományi Egyetem aranydiplomája és 1996-ban a Mócsyemlékérem emlékezteti arra, hogy felettesei megbecsülték. Pályaválasztása nemcsak azért volt szerencsés, mert nagyon szerette hivatását, hanem azért is, mert mindez szülővárosához kötődött. A gyakorlati munkához erőt adott a családja is. Biztonságát elsősorban feleségének köszönheti, aki 54 éve áll mellette jóban-rosszban. Három lányt neveltek fel, és négy felnőtt unokájuk van. Elmondhatják, hogy négy nemzedék: Jóska bácsi édesapja, Jóska bácsi, három lánya és négy unokája egy és ugyanazon gimnáziumban, a békéscsabai evangélikus reálgimnáziumban érettségizett. Mivel nem tud tétlenül otthon ülni, ezért elővette az 1938-ban letett ecsetet, és ismét elkezdett festegetni. Melegséget sugárzó képeivel rendszeres résztvevője volt az Állatorvos Képzőművészek Országos Vándorkiállításának. Most, 80 évesen is minden tevékenysége arra irányul, hogy munkájával örömet szerezzen másoknak. Kívánom az egész állatorvos-társadalom nevében, hogy még sok örömet szerezz nekünk, Jóska bácsi. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 4. 33-34.

194

A szakma megszállottja Dr. Radnai István Dr. Radnai István 1926. július 11-én született Szücsiben. Középiskolai tanulmányait a hatvani gimnáziumban végezte, mindvégig kitűnő eredménnyel. Fiatalon került orosz fogságba, ahonnan csak 1947ben tért haza. Ekkor beiratkozott a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára, ahol 1952-ben szerzett diplomát. Nehéz körülmények között tengette életét, mert édesapja tanári fizetéséből testvéreivel együtt hárman tanultak egyszerre. 1952-ben a Zala megyei Surdra került, ahol öt községet látott el földutakon, gyalogszerrel, kerékpárral és téli időben lovas kocsival. Mivel körzete határsávba esett, így hetenként látogatta meg egy ávós főhadnagy, aki nemcsak az ő munkáját, de a beszolgáltatást is ellenőrizte. Ez utóbbi miatt komoly konfliktusba került a hatalommal. A vemhes teheneket nem engedte levágatni, így az a vád merült fel ellene, hogy akadályozza a beszolgáltatást. Berendelték a Zala megyei párttitkárhoz kihallgatásra ez ügyben, aki nagyon kemény ember hírében állt. Mint fiatal állatorvosnak, kellő fejmosás után megbocsátották bűneit. Hamarosan be kellett kapcsolódnia, mint pártonkívülinek, a népszerűtlen tsz-szervezésbe is. Nem egy becsületes munkában megőszült parasztembert látott sírni, amikor a lovaikat és szarvasmarhájukat vezették ki az udvarukból. Lassan kihal az az állatorvos nemzedék, amely közvetlenül részese volt a sok-sok keserű epizódnak. Nagyon megszaporodott a munka az ingyenes állatorvosi praxis idején. Sokszor semmiségért hívták az állatorvost, mert nem kellett fizetni. Ezekben az esetekben is hivatali komolysággal kellett eljárni, nehogy ráfogják az állatorvosra, hogy szabotál. Elképesztő esetek is előfordultak, amelyek próbára tették az állatorvos türelmét és munkabírását. Surdról Letenyére helyezték járási főállatorvosnak, majd amikor édesapját a pécsi Pedagógiai Főiskolára helyezték tanárnak, akkor kérte az áthelyezését Baranya megyébe. Ekkor került a belvárdgyulai körzetbe, majd később a pécsi Mesterséges Termékenyítő Állomásra, onnan pedig a kaposvárira, vezető szakállatorvosnak. Itt kereste meg a belvárdgyulai tsz akkori elnöke, aki fizetése megduplázásával visszahívta üzemi állatorvosnak. Mivel ez a státus akkor még jóformán ismeretlen volt az országban, sok konfliktus forrása lett. A tsz-elnök elrendelte számára a sertések orbánc elleni védőoltást, és a beszedett munkadíjat be kellett fizetnie a tsz pénztárába. A megyei állat-egészségügyi állomás igazgatója ezt jogszabályellenesnek minősítette. Az ügy kivizsgálására még az FM-ből is kijöttek egy minisztériumi főállatorvos vezetésével. Az ügyben természetes, hogy az állatorvost marasztalták el. Éveknek kellett eltelnie, hogy ezek a problémák megoldódjanak. Aktív állatorvosi tevékenységét itt fejezte be, 42 évi szolgálat után. Valójában azonban nem kellett a nyugdíjasok keserű kenyerét ennie, mert tovább dolgozott egy társaság állatorvosaként és tulajdonostársaként, ahol gyógyszert is forgalmaznak. Ezzel egy időben magángyakorlat folytatására is kért engedélyt, amelyet a mai napig folytat. Az évek folyamán 195

összegyűjtött tapasztalatait hasznosítja a Kistermelők Lapjában, ahol több, mint két évtizede szerkeszti Az olvasó kérdez, az állatorvos válaszol című rovatot. Nemrégiben kérte fel egy másik lap, az Agro Napló főszerkesztője, hogy az ő újságukban is vezesse ezt a rovatot. Sok-sok - olykor nagyon tanulságos - levelet kap olvasóitól, amelyekre személyesen is válaszol. Ezekért nem jár honorárium, annak ellenére, hogy nagyon időigényes elfoglaltság, de szívesen áll a gazdák rendelkezésére. Az ilyen feladatok megoldásában magától értetődő, hogy a toll és a fecskendő összetartozik. Természetes, hogy nagyon kell vigyázni ilyen esetekben az orvosi etika szigorú betartására. Szükséges, hogy bizonyos esetekben az érintett kollégákkal konzultáljon. A gyógyító munkát így hetven év felett bizonyos mértékben háttérbe szorítja Radnai doktor szakirodalmi tevékenysége. 29 szak dolgozata jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában. Ezek között bizonyára hasznos megfigyelések és kísérletek is voltak, mert dolgozataiból 24 országból - az USÁ-n és Kanadán kívül többek között még Mexikóból és Argentínából is - 121 intézmény kért lenyomatot. Négy egyetemi tankönyv több helyen is hivatkozik közleményeire. A mai napig 403 ismeretterjesztő cikke jelent meg a különböző szaklapokban, úgymint Baromfitenyésztés, Magyar Mezőgazdaság, Iparszerű hústermelés, Kistermelők Lapja, Agro Napló. 1994-ben megjelent az Állatról emberre terjedő betegségek című könyve, amelynek már a második kiadása is elfogyott. Munkásságát a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója címmel ismerték el. Ezen kívül életpályáját képes tévériportban, a Magyar Állatorvosok Lapjában és más újságokban is ismertették. A legbüszkébb azonban arra a sok elismerő, hálás levélre, amelyeket azoktól a kistermelőktől kap és kapott, akik tanácsait eredménnyel hasznosították. Az aktív életpályája során mint turista valamennyi kontinenst bejárta, és több ezer képet készített, melyekből jó néhányat publikációiban is hasznosított. Ugyanezt tette a mindennapos praxisban is, ahol kamerával az érdekesebb eseteket megörökítette. Munkáját nem elismerésért, előrehaladásért vagy csupán sikerélményért végezte, hanem megszállottságból. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 5. 36-37.

196

Pihenésként a virágaival foglalkozik Dr. Szűcs Aladár Dr. Szűcs Aladár 1921. március 15-én született Kisújszálláson. Édesapja egy falusi tanító tizenkettedik gyermeke volt, aki kereskedőnek tanult. Az első világháborúban elszenvedett súlyos sebesülése miatt később tisztviselőként dolgozott. Szülei házasságából három gyermek született, akik közül egyik csecsemőkorában elhunyt. Testvére pedagógus lett. Elemi iskoláit és a gimnáziumot is Kisújszálláson végezte. Tanáraitól és a cserkészmozgalomban keresztény, nemzeti, erkölcsös nevelést kapott. Érettségi után a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karára iratkozott be. Szerencsésnek tartja magát, hogy pont olyan időben lehetett hallgató, amikor a legkiválóbb professzori kartól tanulhatta az állatorvosi tudományt. Az is örömet szerzett neki, hogy a Hársfa utcai kollégiumban olyan társaságba került, akik példaképei és egyben barátai lehettek. A zűrzavaros háborús hónapokban a gyakorlatvezetőitől példamutató szakmai és emberi magatartást tanulhatott. Állatorvosként kezdettől fogva az volt a vágya, hogy szülővárosában lehessen állatorvos. A sors kegyeltjeként ezt sikerült elérnie. Először magánállatorvos, majd rövid időn belül helyhatósági állatorvos lett, mivel az ebben a munkakörben dolgozó állatorvos megbetegedett. A háború alatt a környékbeli kollégák katonai szolgálatot teljesítettek, és így fiatalon óriási területet kellett ellátnia. A munka nagyon sok volt, és nehéz. Nem lehetett senkitől tanácsot kérni a kezdő állatorvosnak, és mindent magának kellett megoldania, és ezért vállalni a felelősséget. Egyszerre mély vízbe került, de sikerült a felszínen maradnia. Becsületes, szorgalmas munkával kivívta az állattartók szeretetét. A front közeledtével sokan elmenekültek, ő azonban helyben maradt. 1944. október 15-ére megkapta a katonai behívóját Budapestre, de az oroszok október 8-án elfoglalták Kisújszállást, így ha akart volna, sem tudott volna bevonulni. Sajnos a harci cselekmények során, az utcai harcokban porig égett a szülei lakása, ahol saját értékei is megsemmisültek. Az állatorvosi tevékenységet a harcok alatt is folytatta. Több mint fél évig Karcagra is átjárt dolgozni lovas kordéval, sokszor az utakról leszorulva az orosz alakulatok vonulása miatt. 1944 végén találkozott először a ragadós száj- és körömfájás betegséggel, majd sorban jöttek egy éven belül a sertésorbánc, a sertéspestis, a baromfipestis, amelyeknek leküzdéséhez kizárólag a közigazgatási intézkedések álltak rendelkezésre. Nehéz időszak volt ez az állategészségügyben dolgozók számára. A mezőgazdasági munkák végzéséhez és a közlekedéshez nagyon nagy szükség volt a lovakra, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az elhagyott, csellengő lovakat összeszedesse. Ezek között az állatok között találtak fedezőmént is, amelyeknek vérvizsgálata után megkezdődhetett a lóállomány létszámának növelése. Marosffy, méneskari ezredes segítségével és irányításával megszervezték a mesterséges termékenyítést. Hat állatorvos végzett tanfolyamot, és Kisújszálláson felszereltek egy mesterséges termékenyítő állomást, 197

melynek munkájában évtizedekig részt vett. 1947-ben állatorvosi tiszti vizsgát tett, majd 1949-ben a Kórbonctani Tanszéken doktori disszertációt készített. 1950-ben, a tanácsok megalakulása alkalmával főosztályvezetői címmel városi főállatorvossá nevezték ki, és ezt a munkát 1982-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig megszakítás nélkül ellátta. 1949-ben megnősült. Felesége tanítónő, aki a gyermekeinek nevelése miatt tanító munkáját szüneteltette. Nagy segítségére volt megözvegyült édesapja, aki az adminisztrációs munkát végezte. A tsz-ek megalakulásával szaporodott és nehezedett az állatorvosi munka is. Társadalmi elfoglaltsága is sok időt vett el a családtól, mert 30 évig tanácstag, 14 évig pedig VB-tag volt. A munkák megkönnyítése érdekében létrehoztak egy közös állatorvosi rendelőt, ahol először hárman, majd négyen „teamszerűen” dolgoztak. Ennek a közös munkának köszönhetően a politikai szervek soha nem zaklatták. Nagyon sok nehéz időt éltek át a gyakorlatban, de közös erővel mindig sikerült a problémákat megoldani. Szakmai szempontból nagyon hasznos volt ez az állandó konzultáció. Akkor értékelte igazán a közös munkát, amikor visszagondolt kezdő állatorvosi magárahagyatottságára. Hosszú szolgálati ideje alatt öt ragadós száj- és körömfájás, három sertéspestis- és három baromfipestis-járvány leküzdésében vett részt. A rossz tartási és takarmányozási viszonyok miatt a megbetegedett állatokkal való bajlódása csak fokozta a felelősséget és a munkát. Örömmel vállalta fiatal állatorvosok gyakorlatának vezetését. Igyekezett ellátni őket az ő gyakorlatvezetőitől kapott és saját tapasztalataival bővített ismereteivel, emberséggel. Működése során szakmai és társadalmi megbecsülése jeleként számos kitüntetésben részesült, amelyeket azért tart különös értéknek, mert pártonkívüliként kapta őket. Ezek a kitüntetések az alábbiak: 1995-ben állami kitüntetés: Munka Érdemrend; 1979-ben miniszteri kitüntetés: Kiváló Munkáért; 1980-ban Pro Urbe-díj; 1992-ben Díszpolgárság és 1999-ben Mócsyemlékérem. Házasságából három leánya született, akik közül kettő tanítónő, egy pedig agrármérnök. Kilenc unokája közül már több diplomás van. A népes, összetartó, szép családban a mai napig is megmaradt szakmaszeretete és munkaképessége. A sok sikeres gyógyítás mindig örömöt szerzett számára, és szívesen emlékezik vissza a hajdani történtekre, amikor a nagypapakorú hajdani gazdákkal találkozik. Pihenésként ma a virágaival foglalkozik, amelyek feledtetik vele, hogy hosszú pályafutása során anyagiak terén nem sokra vitte. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2000. 11. 5. 37.

198

Ezt rendelte Isten számunkra Dr. Czéh János Örömteli találkozásom volt Balatonfüreden dr. Czéh Jánossal, aki két évvel járt fölöttem a székesfehérvári gimnáziumban és természetes, hogy az egyetemen is. Negyvenhárom éve nem láttuk egymást, így volt miről beszélgetnünk. A szeretetet, emberséget, istenhitet, sugárzó kollégát megkértem, hogy írja le küzdelmes életét: „Visszatekintve életemre bizonyossággal tudom, hogy minden Isten eleve elrendelt akarata szerint történt. Megjártam a mélységet, a magasságot, anyagi szegénységet, rengeteg munkával elért anyagi biztonságot, szellemi kiszolgáltatottságot és szellemi szabadságot. Mostanában egyre sűrűbben jelenik meg előttem Biblia-olvasó édesanyám képe. Tudom, hogy az ő szelíd, mindig jóra intő szava mentett meg attól, hogy ateistává váljak, bár bűnös, de hívő emberré formálódjak. Elemi iskoláimat Balatonkenesén végeztem, majd beírattak a székesfehérvári Ybl Miklós Állami Gimnáziumba. Édesanyám azt szerette volna, ha papnak megyek, de én makacsul ragaszkodtam az állatorvosi szakmához. 1953-ban szereztem diplomát. Az elhelyezkedésnél nagy csalódás ért, mert a szeretett Balatontól távol, Csongrád megyébe helyeztek. Elindultam az ismeretlenbe egy kis fatáskával és egy-egy nagyobbacska keménypapír bőrönddel, ami ma már ismeretlen. Első ideiglenes helyemen a Tanácsházához tartozó fáskamrából átalakított kis helyiségben laktam. Mosdási lehetőség az udvaron a kútnál. A végtelen tanyavilágot szétválasztotta a jugó határ, mely mögött Tito, a „láncos kutya” állt ugatásra készen. Éjszakánként hívásokra ávéhás katonák kísérgettek a határsávba. A kis téeszcsékben az éhbetegségeket kellett kezelni takarmánypótlás nélkül, mert különben szabotázs miatt másfajta díszkíséretet kaptam volna az ávósoktól. Ezeket a rettegésteli momentumokat ellensúlyozta a tanyasi ember nyíltsága és őszintesége. Hamarosan megnősültem és Baksra kerültem. Nehéz visszaadni azt az érzést, hogy mit jelent egy faluval összenőni egy idegenből, egy más világból odacsöppent embernek. Látni emberkék cseperedését, felnőtté válását, önálló életek kezdését, gyermekeik, unokáik megjelenését, öregeknek utolsó útjára való kísérését, özvegyek bánatát, gyerekek sírását, örömét, kacaját. Hosszú út kell ahhoz, hogy az embert befogadják, megszeressék és bízzanak benne. Ezért érdemes egy helyen letölteni életünket, hogy szinte együtt tudjunk lélegezni a parasztemberekkel, és megértsük örömüket, bánatukat egyaránt. Az emberi tisztessége, a szavahihetőséget próbára tevő történelmi események három meghatározó szakasza ott zajlott le az én életemben is, amely a mai napig befolyásoló tényező életfelfogásomban. Az 1956-os forradalom késleltetett, érzékelése és külsőségekben gyors lefolyása és a lelkekben való tartós maradása. Rövid idő után az erőszakos téeszcsésítés. Cinkosságot kellett vállalni az aláírás elől bujkáló emberekkel, közben megpróbálni az aláírást gyűjtők fenyegető lépéseit tompítani. 199

A földosztás mámorító tulajdonosi érzését elrabolták az akkori zsellérektől. De hát a lelki problémákkal kevesen foglalkoztak akkoriban. Külön tanulmányt érdemelne az a jelenség, hogy a becsületes parasztember a szomszédjától még egy szalmaszálat sem vett el, miért lopott gátlástalanul, bűntudat nélkül a közösből. Bővültek a lehetőségek a háztáji gazdaságban, így lazultak a kötelékek is. Figyelembe vették a vezetők a pártonkívüliek tanácsát is. Valami volt a levegőben , de senki nem tudta világosan megfogalmazni annak mibenlétét és várható eredményét. Talán ennek köszönhető, hogy váratlannak tűnt a rendszerváltás a falvakban. Közben engem több csapás is ért, amelyet csak úgy tudtam elviselni, hogy mindig bíztam Isten segítségében. 1958-ban elvesztettem jobb szememet. Házasságunkból nem lehetett gyermek. 1978-ban aorta-műbillentyűt ültettek be egy hosszadalmas szívműtét alkalmával. 1981ben meghalt a feleségem, aki a falu gyermekeit tanította. Egyedül maradtam. A jóisten azonban elrendezte további életemet. 1983-ban megnősültem. Azt az asszonyt vettem feleségül, akivel Balatonkenesén együtt jártunk elemibe, akinek szintén 1981-ben halt meg a férje, és neki sem volt gyermeke. Lakása fenntartása mellett Balatonfüredről leköltözött hozzám Baksra édesanyjával együtt, akit szinte gyermekének tekintett. A rendszerváltás után megalapítottam Bakson a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetét. Alpolgármesterré választottak, és tagja lettem a Csongrád Megyei Közgyűlésnek. 1991-ben nyugdíjba vonultam, és Balatonfüredre költöztünk. Naivul azt gondoltam, hogy Balatonfüreden a pihenés évei várnak rám. Nem így történt! Az MDF Veszprém megyei elnöke megkeresett, hogy jelentkezzek át a Csongrád megyei szervezetből Balatonfüredre. A kérésnek eleget tettem, akkor még nem gondolva, hogy mi vár rám. Először elnökségi tag lettem, majd elnökké választottak, immáron másodszor, titkos szavazással 100% bizalmat kapva. A feladatokat sohasem kerestem, hanem kaptam azokat, legtöbbször olyan szituációkban, amikor nem lehetett kitérni előlük. Ilyen helyzet állt elő, amikor felkerestek, hogy vállaljam el a képviselő-jelöltséget. Így lettem tagja a balatonfüredi testületnek. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy képviseljem a megbékélés szellemét, hiszen ez a város elsőrendű érdeke. Van elfoglaltságom egyházi vonalon is. Hat éve vagyok a balatonfüredi Református Egyházközség pénztárnoka. Ez egymagában egy nyugdíjasnak elegendő és kényelmes elfoglaltság lenne, amit szívesen végzek elhivatottságból, és komoly szolgálatnak tekintem. Ennyi tudtam írni életemről, amiből kiderül, hogy nem alkottam maradandót, nem végeztem tudományos munkát, csak éltem a körzeti állatorvosok néha mozgalmas, néha szürkének látszó életét. A nyugdíj után is megtaláltam azokat a helyzeteket, ahol szeretnek, és talán még hasznos munkát is tudok végezni. Ezek csakúgy váltak valósággá, hogy megtaláltam életem párját, aki velem együtt hiszi, hogy a történteket így rendelte Isten a számunkra.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 1. 21-22.

200

Politikai okok miatt távozott az egyetemről Dr. Polner Tibor Dr. Polner Tibor 1930. augusztus 31-én született Békéscsabán. Édesapja Gazdasági Akadémiát végzett, és néhány évi gazdatiszti munka után a békéscsabai Felső-mezőgazdasági Iskola szaktanára lett, és emellett irányította a családi birtokon folyó gazdálkodást. A birtokot dédapjától, Polner Lajostól örökölték, aki Békéscsaba város egykori főszolgabírója volt. Kisgyermek korától kezdve majorban laktak, és az itt szerzett élmények döntően meghatározták későbbi pályaválasztását. Iskolába Békéscsabára járt, és 1948-ban a jóhírű Békéscsabai Ágostai Hitvallású Evangélikus Rudolf Főgimnáziumban kitüntetéssel érettségizett. A kiváló tanárok mind reál-, mind humán tárgyakban, mind az idegen nyelvek oktatásában és a szigorú erkölcsi nevelésben egy életre meghatározó útravalót adtak az ott végzett középiskolásoknak. Részt vett a gimnáziumi cserkészcsapat munkájában, ahol aktív tagja volt a népi tánccsoportnak. 1947 nyarán így került ki Franciaországba (Moisson) Jamboree-ra, ahol nagy sikert arattak a magyar népi táncokkal. A csabai lánygimnáziummal kiegészülve 1948. március 15-én országos centenáriumi néptáncversenyt nyertek. Érettségi után jelentkezett a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára, ahol a 600 jelentkező közül 70 főt vettek fel. Közöttük volt Polner Tibor is. A tanulás mellett azonban a népi táncot is aktívan művelte. Először a MEFESZ központi táncegyesületének, majd 1951-ben az állatorvosi karon megalakult tánccsoportnak lett a tagja. Abban a kivételes helyzetben volt része, hogy a magyar állatorvos-tudomány világhírű képviselőinek előadásait hallgatta. Az egyetemi évek során több tanszék (anatómia, élettan, parazitológia, sebészet) munkájában externistaként vett részt. 1952. október 16-án kitűnő minősítésű oklevelet vehetett át az akkori dékántól, dr. Csiszár Vilmostól. Kómár professzor úr már negyedéves korában meghívta a tanszékre, hogy a diplomaosztás után legyen a Sebészeti Tanszék dolgozója. Így munkahelye tanársegédi besorolással rendelkezésére állt. Előbb a klinikai nagyállat-, majd később a kisállat kórházban dolgozott. A kórházi munka mellett rendszeresen részt vett a tanszék oktatómunkájában, klinikai és műtéttani gyakorlatok vezetésében. 1954. szeptember 1-jén egyetemi adjunktussá léptették elő. Kómár professzor úr nyugodt, fegyelmezett, mindig barátságos lénye, az állatorvosi hivatás iránti elkötelezettsége, óriási gyakorlati tapasztalata, pontos, szorgalmas munkája, segítőkészsége állandóan követendő példaként állt előtte munkája folyamán. A professzor úr őszinte, egyenes, gerinces jelleme nem engedte meg, hogy az 1956-os októberi forradalomban az egyetemen folyó munka fenntartásában részt vevő hallgatók tevékenységének kivizsgálására és megítélésére alakított bizottság vezetőjeként ne a valóságnak, hanem az akkori főhatóság elvárásainak megfelelően értékelje a történteket, ezért azonnali hatállyal eltávolították az egyetemről. Polner doktor tovább végezte megszokott munkáját a tanszéken a forradalmi események után is. 1958ban a tanszék akkori vezetője úgynevezett négyszemközti beszélgetésen hozta tudomására, hogy az MSZMP KB felsőoktatásról kiadott iránymutatásai szerint csak olyan egyetemi oktatókra van 201

szükség, akik nemcsak jó szakemberek, hanem egyben jó és harcos kommunistákat nevelnek a fiatalokból. Mivel közel 10 éve ismerték egymás munkáját, úgy ítélte meg a professzor elvtárs, hogy az utóbbi követelménynek Polner doktor nem felel meg. Ebben tökéletesen egyetértettek, és így otthagyta az egyetemet, és Szentesre került körzeti állatorvosnak. 1955-ben házasságot kötött Francisci Valériával, aki gyógyszerész volt. Ismeretségük még a Batsányi táncegyüttesben együtt töltött időkből származott. 1956-ban megszületett Gábor fiuk, majd 1958-ban az egyetemről való távozás után Antónia lányuk. A gyerekek nevelése és a családi fészek melegének fenntartása érdekében felesége a gyerekek 10 éves koráig, feláldozva gyógyszerészi hivatását, főhivatású anya, háziasszony és a tanyai körzetet ellátó gyakorló állatorvos titkárnője lett. Körzeti állatorvosként egy állami gazdaság, négy termelőszövetkezet és az egyéni gazdálkodók állatait látta el. A 1960-as években tevékenyen részt vett a szarvasmarha-állomány gümőkór- és brucella-mentesítésében, valamint a sertéstelep brucellózistól és leptospirózistól való mentesítésében. 1976. január 1-jén Szentes város főállatorvosává, 1980. március 1-jén városi-járási főállatorvossá, 1983. január 1-jén kerületi főállatorvossá nevezték ki. Közben, 1977-ben, kitűnő eredménnyel állat-egészségügyi igazgatás-szervezési szakállatorvosi diplomát szerzett. Mivel a nagy állatlétszámmal rendelkező óriási területen 23 állatorvos dolgozott, ezért kérte a függetlenítését. 1995. június 30-án ment nyugdíjba, de még három éven keresztül ellátta ezt a feladatot, mert az utódja országgyűlési képviselő volt, és fizetés nélküli szabadságot vett ki. Nyugdíjasként is tovább dolgozik, az Árpád-Agrár Rt.-ben szaktanácsadó főállatorvos. Az 1981-82-es tanévtől kezdődően a hódmezővásárhelyi főiskolán külső előadó, majd 1983tól címzetes főiskolai tanár. A főiskola részére Állategészségügyi igazgatás címmel jegyzetet írt. 1981-ben a Csongrád Megyei Bíróság elnöke a Szentesi Bíróság területére igazságügyi állatorvosi szakértővé jelölte ki, amit 1985-ben országos szinte terjesztett ki. Erről a tevékenységről egészségügyi okok miatt 1999 áprilisában lemondott. 1987-től 1996-ig a Csongrád Megyei Lovasszövetség titkáraként, majd elnökeként dolgozott, ahol részt vett a lovas sportélet szervezésében, irányításában, a rendezvényeken pedig versenybíróként működött közre. Tízévi szünet után felesége visszatért a gyógyszerészi hivatáshoz. 1966-tól gyógyszertárban dolgozott, 1970-től pedig a szentesi kórház laboratóriumának kémia-analitikai részlegét vezette, miközben laboratóriumi gyógyszerészi szakvizsgát tett. 1990 óta nyugdíjasként az Árpád-Agrár Rt. premixüzemében az állatgyógyászati készítményeket tartalmazó premix gyártását irányítja. Gábor fia a JATE TTK-n szerzett programszervező matematikusi diplomát, és 1983-ban matematikából és genetikából doktorált. Antónia lánya 1982-ben kapott állatorvosi diplomát, azóta a Mezőhegyesi Ménesbirtok Rt. állatorvosaként dolgozik. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 1. 22.

202

Mindennap küldetéstudattal indul munkába Dr. Nagy Attila Dr. Nagy Attilát, amikor felkerestem azzal a céllal, hogy lapunkban írjak az ő szakmai sokoldalúságáról, úgy gondoltam, hogy egy megállapodott, gazdag élet tapasztalatát gyűjtögető, megérdemelt pihenését töltő nyugdíjassal fogok találkozni. Tévedtem! Az életereje teljében levő kedves kollégámnak tervei vannak, és aktívan dolgozik az Egészségügyi Minisztériumban. Úgy látszik, génjeiben van a szakma szeretete, annak ismertetése, magas szintű tudásának közkinccsé tétele itthon és külföldön egyaránt. Csak pár kérdést tudtam feltenni, mert olyan lelkesedéssel vallott önmagáról, de leginkább munkásságáról, hogy nem volt szívem megszakítani az ő felépített, logikus, energikus, de szerény megnyilatkozását. - Mi inspirált arra, hogy állatorvos legyél? - Édesapám Orosházán volt állatorvos. Ez predestinált arra, hogy én is az legyek. Már kis koromban arra készültem, hogy az ő szakmáját folytatom. Mivel otthon mindig azt hallottam, hogy az állatorvosnak sokat kell tanulni és tudni, ezért iskoláimat, érettségimet és az egyetemet is jeles eredménnyel végeztem. Igaz, hogy néha kacérkodtam a vegyészmérnöki pályával is, de az állatorvosi munka sokkal színesebb, sokoldalúbb. - Hol volt az első munkahelyed? - Mivel summa cum laude diplomát szereztem, Manninger professzor úr ajánlata alapján az Országos Állategészségügyi Intézetbe kerültem. Utólag visszatekintve, az ott töltött időnek ma is nagy hasznát veszem. Az intézet legtöbb osztályának munkájával megismerkedtem, azonban érdeklődésemnek megfelelően a leghosszabb ideig az emlős kórbonctani, kórszövettani, bakteriológiai, szerológiai és az ún. antigéntermelő osztályokon dolgoztam. Fiatalon, négyévi gyakorlat után kineveztek a kaposvári Állategészségügyi Intézetbe, ahol a diagnosztikai osztályt vezettem. Egyévi vidéki kitérő után meghívtak az Állatorvostudományi Egyetem Állathigiéniai Tanszékére, ahol tudományos munkatárs lettem. Feladatom volt az aktuális kutatómunkában való részvétel, a gyakorlati tanagyag összeállításában való közreműködés, és besegítés az oktatói tevékenységbe. 1970-ben kérésemre az ez idő tájt életre hívott megyei állat-egészségügyi állomások közül Veszprémbe mentem laboratórium-vezető főállatorvosnak, ahol 1987-ig tevékenykedtem. Részese voltam a laboratórium tervezésének, felszerelésének és beüzemelésének. Jó iskola volt ez számomra, hiszen a rutinmunkák megszervezése mellett mindig volt lehetőségem tudományos kutatómunka végzésére. Az Állatorvostudományi Egyetem Növénytani Tanszékének megbízásából juhokon és hazai, valamint importált szarvasmarhafajtákon legeltetés-higiéniai, bioklimatológiai és anyagforgalmi vizsgálatokban vettem részt. Később a holstein-friz, a hereford, valamint hazai és keresztezett fajtájú szarvasmarhák IBK szindrómájának járványtanával, kóroktanával, kórjelzésével, kezelésével és megelőzésével foglalkoztam. Az egyetem Járványtani Tanszékének irányításával és segítségével a Bakony és Balaton-felvidék gyakoribb zoonózis betegségeinek vizsgálata lett kedves témaköröm (tularémia, campylobacteriosis, Q-láz, parapoxvírus okozta 203

betegségek.) - Úgy tusom, hogy ekkor kerültél kapcsolatba a humán egészségüggyel. - Mivel a betegség elterjedt volt Veszprém megyében, természetes, hogy az ajkai kórház fertőző osztályával közösen dolgoztunk a betegség gyors felismerése érdekében. A munkákat a veszprémi köjál orvosaival, majd 1987-től a budapesti Szent László Kórházzal, 1995-től pedig az OKI és a fővárosi Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szakemberivel együttműködve folytatom. A legújabb kutatási eredményekről és azok humán vonatkozásairól rendszeresen tartok előadást mind a mai napig. - A veszprémi laboratórium vezetése után milyen munkahelyre kerültél? - 1987. április 15-től az EGIS Gyógyszertár Állatgyógyászati osztályának vezetője lettem. Feladatom az állatgyógyászati kutatás-fejlesztési tevékenység irányítása, új gyógyszerkészítmények és hatóanyagok hazai és külföldi törzskönyvezéséhez a gyógyszerismertetés, kapcsolattartás az állatorvosi kar, a gyógyszerészeti kar, a gyógyszer-kereskedelmi szervezetek képviselőivel a marketingmunka sikerének fokozása érdekében. 1992. november 2-án a földművelésügyi miniszter a Földművelésügyi Minisztérium Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Főosztályának vezetésével bízott meg. Ezt a feladatkört - mint főosztályvezető, országos főállatorvos - 1994. december 31-ig láttam el, amikor 60. életévemet betöltöttem, és nyugdíjba vonultam. - Szép életpálya! A publikációdról még nem beszéltél. - A mindenkori beosztásommal járó rutinmunkákon kívül rendszeresen kerestem a lehetőséget az ismeretterjesztő munkára. Mivel írok, olvasok és beszélek angolul, így természetes, hogy több mint 80 magyar és idegen nyelvű közleményben számoltam be az arra érdemes kutatási eredményekről magam, és részben társszerzőkkel együtt. A MÉM megbízásából két tankönyvpótló, majd egy kézikönyv társszerzője voltam. Interdiszciplináris kutató-, oktató- és ismeretterjesztő tevékenységem az elmúlt évek folyamán évről évre terebélyesedett, és felölelte az élelmiszer-higiéniai, gyógyszerészeti, orvosi, mezőgazdasági, gépészeti témákat is. Sok hazai és nemzetközi rendezvényen tartottam és tartok ma is előadásokat magyar és angol nyelven. - Sok tudományos társaságban ma is aktívan dolgozol. - 1958 óta tagja vagyok a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak, 1970 óta a Magyar Állatorvosok Társaságának, 1982-től a Magyar Infektológiai Társaságnak, 1994-től 1997-ig alelnöke voltam a Magyar Országos Állatorvos Egyesületnek, ma is alelnöke vagyok a Magyar Zoonózis Társaságnak. 1994-ben OIE Európai Gyógyszer Regisztrációs Bizottság tagja és a FAO Európai Száj- és Körömfájás Bizottság közép-európai delegátusa lettem. 1997-től tagja vagyok a Magyar Egészségügyi Társaságnak. Úgy érzem, hogy ezekben a szervezetekben végzett munkák örömet okoztak számomra. - A családodról nem beszéltél. - Feleségem Olajos Edit, aki Veszprémben, az OTP megyei igazgatóságán főelőadóként dolgozott, ugyanilyen munkakört töltött be Budapesten is. Egy nagy fiam van, aki építészmérnök. Úgy gondolom, hogy magánéletemből ennyi elég. 204

- Örömmel hallottam, hogy jelenleg az Egészségügyi Minisztériumban dolgozol. - A kihívásokat mindig örömmel fogadtam, és a képességem szerint legjobban igyekeztem teljesíteni. Nagyon örülök annak, hogy ez a törekvésem az orvosi kar jeles képviselői részéről felés elismerésre került, amit most a minisztériumban különösen érzek. Őszintén mondom, hogy kezdetben nem kis szorongással teltek napjaim. Úgy gondolom, hogy eddig még példa nélküli volt, hogy állatorvos alapképzettségű személy az Egészségügyi Minisztériumban ilyen beosztásba került volna. Ez egy szakmatörténelmi helyzet, amelyet úgy szeretnék a tevékenységemmel emlékezetessé tenni, hogy látva lássák orvos kollégáim, hogy az állatorvos széles körű orvosi műveltséggel rendelkező szakember. Nekünk olyan ismereteink vannak, amelyek a járványtan és az élelmiszer-biztonság területén a humán orvosi gyakorlatban sem nélkülözhetőek, sőt hiánypótlók. Az Egészségügyi Minisztériumban miniszteri biztosi megbízatásommal, és szakmailag megalapozott ismereteim közlése által igyekszem elősegíteni az állatorvosi kar elismertségét. Így remélem elérni, hogy a „collega bestialis” megkülönböztető megszólítás a múlt homályába vész, s a rólunk kialakult reális kép méltó lesz múltunkhoz és jelenünkhöz egyaránt. Mindennap ezzel a küldetéstudattal indulok munkába, amelyet nagyon évezek. Lassan-lassan már elfelejtem, hogy nyugdíjazásom után - 6 évvel ezelőtt - senkinek nem jutott eszébe a mi karunkból, hogy megkérdezze tőlem, hogy volna-e kedvem valamilyen feladatot vállalni. - Hálásan köszönöm az interjút, amelyet a behatárolt megjelenési terjedelem miatt csak rövidített formában tudtam megszerkeszteni, pedig még nagyon sok tanulságos, megszívlelendő közlés hangzott el. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 2. 45-46.

205

A szerénység mintaképe Dr. Csapó István Dr. Csapó István 1923. december 25-én született Cegléden. Édesapja középbirtokos volt, és 1944-ig 278 holdon gazdálkodott. Elemi és középiskoláit Cegléden végezte. 1943-ban felvételt nyert a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar állatorvosi osztályára. Az állatorvos-tudomány iránti érdeklődését a gazdaságukban évről évre jelentkező állatveszteségek, és az ezekből eredő károk keltették fel. Állatorvosi diplomáját 1948-ban szerezte. Tanulmányait a háború kizárólag Budapest ostroma alatt zavarta meg. Egyetemi évei alatt református bátyja révén a Református Teológiai Akadémia diákszállóján lakott. Zárószigorlatai után gyakornoki hónapjait Cegléden, dr. Petrás Gyula városi állami főállatorvos mellett töltötte. 1948. május 5-én megnősült. 1948 májusától 1950 júniusáig Cegléden magánállatorvosként dolgozott. Az állat-egészségügyi szolgálat államosítása után a Hajdú-Bihar megyei Nagybajomba nevezték ki állami állatorvosnak. Fiatalon kellett megtanulnia az önállóságot, az akciós munkák szervezését, és azoknak időbeni elvégzését. Jó iskola volt ez számára. Abban az időben mint fiatal állatorvost gyakran kirendelték a járványos állatbetegségek elfojtásához. Sok olyan betegséggel ismerkedett meg, amelyekről csak az egyetemi jegyzetekből, és az előadások során, elméleti síkon hallott. Találkozott azonban olyan betegségekkel is, amelyeket addig az állatorvos-tudomány nem vagy csak kevésbé ismert. A TGE, a hízósertések tüdővizenyője, az oedema betegségek diagnosztizálásához a gyakorlatban segédkezett dr. SzentIványi és dr. Köves János professzor uraknak. A közös boncolások, a közös mintavételek, a két tudós által felállított elméletek nagyban segítették e betegségek megismerését. Ezen keresztül nagyon jó kapcsolata alakult ki a Járványtani Tanszékkel és a Phylaxiával, valamint az egyetem többi tanszékével is. Elméleti tudását rendszeresen tanulással gyarapította. Nagy megtiszteltetés volt számára, amikor Csukás professzor úr levélben megkereste, hogy volna-e kedve a tanszéken tanársegédi szolgálatot teljesíteni. Mivel lakásproblémáját nem tudta Budapesten megoldani, személyesen kereste fel a professzor urat, hogy lemondjon erről a kitüntető meghívásról. Időközben várták a második kisbabát, amikor közölték vele, hogy visszamehet szülővárosába, Ceglédre. 1954. július 26-án áthelyezéssel városi körzeti állatorvos lett. A sors fintora, hogy ugyanazok a személyek intézték el visszakerülését Ceglédre, akik annak idején eltanácsolták. Az egész országban megindult a mezőgazdaság kollektivizálása, az állatállomány koncentrálása, az ingyenes állat-egészségügyi ellátás, majd később az állami díjtétel melletti szolgálat. Igyekezett a nehéz körülmények közepette is, azt nyújtani a tsz-ekben is, mint a háztáji gazdaságokban. Nehéz idők voltak ezek. Nemcsak az állatorvosokra hárult többletmunka, hanem a sokszor primitív körülmények között dolgozó állatgondozókra is. Igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a város vezetésével, a tsz vezetőivel és az állattartó lakossággal is, mert e nélkül nem lehetett eredményes munkát végezni. 1967. augusztus 1-jén kinevezték városi főállatorvosnak. Ebben az időben több fiatal állatorvosjelöltnek vezette és irányította a szakmai gyakorlatát. 206

Az egyetemen több alkalommal vezetett gyakorlatot a Sebészeti Tanszéken ötödéves hallgatóknak. Igyekezett a leendő kollégáknak felhívni a figyelmét választott szakmájuk szépségeire, a manuális munkák jó és precíz végzésére, és a szakmájukkal kapcsolatos felelősségre. A gyakornokokban tudatosította, hogy nem az állattartók vannak az állatorvosért, hanem az állatorvos az állattartókért. Azt is elvárta, hogy az ifjú kollégák orvosi munkának tekintsenek minden feladatot, és ennek megfelelően végezzék munkájukat. Megszívlelendő tanácsként adta ezeket tovább, hiszen annak idején ő is egy idős kollégától tanulta mindezt, ahogy azt is, hogy a súlyosan beteg állatot hívás nélkül is többször meg kell látogatni, amíg fel nem gyógyul. Így eredménytelenség esetén az állattartó jobban elviseli az állat kényszervágását vagy elhullását. Az emberek iránti bizalmat nehéz megszerezni, de ez is hozzátartozik a munkánkhoz. A sok munkában némi könnyebbséget hozott, hogy 1976. június 30-ától összevonták a ceglédi városi és járási főállatorvosi munkakört, és az összevonás révén ismét körzeti állatorvos lehetett. Egy nagyobb tsz és egy kisebb tsz tartozott a körzetéhez, a területileg behatárolt háztájival együtt. Örömmel fogadta ezt a munkaköri változást. Egészségi állapota bizonyos mértékben megromlott. Felesége gyógyíthatatlan betegségben, 1976-ban elhunyt. Ezek a terhek fizikailag és lelkileg is megviselték. Könnyebb munkahelyre vágyott. 1982. január 1-jén végre sikerült a Pest-Nógrád megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat által üzemeltetett, 35000 sertést befogadó pilisi telepre kirendeltség-vezető főállatorvosi állásban elhelyezkednie. Eddigi munkáját a megyei állat-egészségügyi állomás igazgatója és a város vezetése is megköszönte. Még három évig látta el a sertéstelepen az állategészségügyi munkákat, majd 61 éves korában nyugdíjba vonult. Két gyermeke van. Márta lánya gyógypedagógus-logopédus Budapesten, István fia állatorvos Cegléden. Jelenleg, mint aktív nyugdíjas, a fia által működtetett állatgyógyászati szaküzletben segédkezik. Öröm számára, hogy az üzletben vásárló egykori állattartó gazdák tisztelettel és megbecsüléssel idézik fel aktív állatorvosi munkásságát. Hosszú életpályáját több kitüntetéssel ismerték el. Szerény, szorgalmas, kiváló kollégát ismerhettem meg dr. Csapó Istvánban. Szerénységére jellemző az alábbi nyilatkozat: „Magamat sohasem tartottam különleges és kiváló állatorvosnak. Nem tudom, hogy szereztem érdemet arra, hogy egy kamarai lapban publikáljanak. Egyszerű mezei állatorvosnak tartom magam. Amit elértem, szorgalommal, felelősségteljes, becsületes munkámmal értem el, és ezzel szereztem meg a feletteseim és az állattartók tiszteletét, megbecsülését. Hálát adok a Teremtőnek, hogy megérhettem az aranydiplomám átvételét.” Sok ilyen mezei állatorvosra lenne szükség! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 2. 46-47.

207

A Kómár dinasztia Dr. Kómár Gyula Dr. Kómár Gyula 1930. november 11-én született Budapesten, ahol édesapja a Sebészeti és Szemészeti Klinikán volt első tanársegéd. Később Gyomára, majd Orosházára költöztek, mivel édesapját ide nevezték ki járási magyar királyi főállatorvosnak. Elemi iskoláit és a gimnázium alsó négy osztályát Orosházán végezte. Innen Szentesre költöztek, ahol édesapja Csongrád vármegye törvényhatósági főállatorvosa lett. 1949-ben Szentesen érettségizett, és még ugyanebben az évben felvették a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Édesapját 1948-ben nevezték ki a Sebészeti és Szemészeti Tanszék élére nyilvános rendes tanárnak. Az első órán Urbányi professzor úrtól hallott melegséget és szeretetet sugárzó szavak még ma is fülébe csengenek: „Önök a mai naptól egyetemi polgárok, egyenrangú tagjai az univerzitásnak, a tudományok respublikájának.” Természetes, hogy felejthetetlenek számára édesapjának jól rendszerezett, világos és sok gyakorlati példával illusztrált előadásai, betegbemutatói. Számtalan műtétben vehetett részt Fehér Dezső, Fellner Ferenc, Kiss Miklós mellett mint asszisztens, majd később a felügyeletük mellett önállóan is operálhatott. Állatorvosi diplomáját 1954-ben szerezte. Két évig Algyőn volt községi állatorvos, majd 1956. június 1-jén a IV. kerületbe került körzeti állatorvosnak. Mivel később azzal gyanúsították, hogy részt vett a forradalomban, azért Szép Iván áthelyezte az Állatkórház állományába, ahol Zombory Emil v. állatorvos ezredes volt a főnöke. Ugyanezen időben távolították el édesapját is az egyetemről, koholt vádak alapján. A sok megyei főállatorvos közül egyedül Kéri Miklós mert kiállni mellette, aki először Nyársapát tanyaközpontba helyezte, majd a ceglédi Állatkórházban beosztott állatorvosként dolgozhatott. Kéri Miklós, később hangoztatta, hogy nem csalódott Kómár professzorban, mert Cegléden iskolát teremtett a kórházban. Az ifjú Kómár Gyulát 1960. január 1-jén Budapest II. kerületébe nevezték ki kerületi főállatorvosnak, ahol 1991. június 15-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Algyői munkahelyén, a nagy kiterjedésű tanyavilágban rengeteg haszonállatot látott el, és emellett még ellátott egy állami gazdaságot, egy tangazdaságot és egy termelőszövetkezetet is. A II. kerületben két tsz, két határőr laktanya, egy honvédségi laktanya, egy katonai lovarda ellátása mellett nagyon sok haszonállat állat-egészségügyi ellátást kellett végeznie, és mindemellett eleget kellett tenni a kerületi főállatorvosi teendőknek is. A haszonállatok rohamos csökkenése miatt érdeklődése egyre inkább az egyre szaporodó számú kedvtelésből tartott állat felé fordult. Állatorvosi szolgálatának utolsó két évtizedében haszonállattal már nem kellett foglalkoznia, a kutyaállomány viszont mennyiségileg és minőségileg is óriásira duzzadt. Mivel kezdettől fogva vonzódott a sebészethez, így különböző műtéteket végzett, amibe beletartoztak a csontműtétek, és elsőként gyógyított sebészi úton discus herniát. A sebészet iránti változatlan ambíciója mellett érdeklődése a kutya neurológia felé fordult, hiszen a laminectomia elvégzéséhez elengedhetetlenül szükségessé vált a helyes topikai diagnózis felállítása. Az egyetemi könyvtárban napokat töltött a különböző, idevonatkozó magyar és német nyelvű közlemények jegyzetelésével, tanulásával. 208

A műtétek során szerzett tapasztalatait a Magyar Állatorvosok Lapjában és az Ideggyógyászati Szemlében publikálta, ezen kívül német nyelvterületen megjelenő állatorvosi szaklapokban. A közlések általában rögös útjait Lehoczky Tibor neurológus professzor Budapestről és Rudolf Frankhauser berni állatorvos neurológus professzor könnyítették támogatásukkal. Ismereteinek bővítése céljából hosszabb-rövidebb látogatást tett a belgrádi, bécsi, berni, brnói, helsinki, lipcsei és müncheni állatorvosi tanintézetek klinikáin, ahol kivétel nélkül nagy barátsággal fogadták édesapja külföldi kapcsolatai miatt. Ezen kívül Londonban és New Yorkban is volt tanulmányúton. A későbbiek során kongresszusokon tartott előadásokat, egyetemünkön, gyógyszerterápiai állatorvosi konferencián, az István Kórházban, az Ideg- és Elmeorvosi Társaságban, Prágában, Zürichben, Salzburgban, Malmőben, Travemündenben, Bayreuth-ban. Fiával együtt közösen fejlesztették rendelőjüket úgy, hogy ma már a röntgenkészüléken kívül EEG (elektroencefalográf), ENG (elektroneurográf), EKG (elektrokardiográf), UH diagnosztikai készülék, és UH fogászati depurátor is rendelkezésükre áll. Állatorvosként egyedül a tagjai sorába emelte a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága, tagja még a WHO Weltvereinigung für Neurologie, Arbeitsgemeinschaft für Vergleichende Neuropathologie-nak, és évekig elnökségi tagja volt az évente megrendezésére kerülő Internationalen Vitalstoffkonventnek. Fia, akit ő III. Kómár Gyulának nevez, szintén nagyapja és apja nyomdokain halad. Másfél évtizede foglalkozik a kutyák epilepsziájával, e betegség diagnosztikájával. Elvégezte, még szigorló korában a neurológiai vizsgára készülő orvosok számára minden évben indított elektroencefalográfiás tanfolyamot. Édesapja kora gyermekkorától kezdve szorgalomra, helytállásra, hazafiasgondolkodásra, megalkuvást nem tűrő életvitelre igyekezett saját példamutatásával nevelni, amit megpróbál ő is fiának továbbadni. Édesapjára jellemző, hogy amikor 1957-ben mindketten állás nélkül maradtak rövid, átmeneti időre, ő biztatta fiát, hogy úgy kell dolgozniuk, bármely munkahelyre veti is őket a sorsuk, hogy kollégáik, főnökeik és a hozzájuk forduló állattulajdonosok megelégedettségét, elismerését kivívják. Feleségét Szegeden ismerte meg, és immáron 46 évi boldog házasságban élnek. Egy lányunokája van, és nagyon örülne annak, ha a családi hagyományt követve ő is az állatorvosi pályát választaná. A közelmúltban kedves meglepetés érte. Orbán Éva, az Állatorvos-tudományi Könyvtár igazgató-helyettese egy összeállítást adott neki A Kómár állatorvos dinasztia publikációi 19292001-ig címmel. Kómár Gyula méltán büszke arra, hogy édesapja nyomdokain haladva, saját erejére támaszkodva, fia segítségével létrehozták a Vadaskerti Állatorvosi Ambulanciát és a Budaligeti Állatorvosi Rendelőt, amelyek munkájában nagy tapasztalatára támaszkodva időnként nyugdíjasként is besegít. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 3. 39-40.

209

Egy mindig mosolygós, segítőkész egyetemi oktató Dr. Somogyvári Kálmán Dr. Somogyvári Kálmán 1926. november 30-én született a Tolna megyei Fürgeden. Édesapja Strasser Ferenc urasági lovász volt. Mivel a három nagyszülőnek a vezetékneve magyar volt, így a család úgy döntött, hogy a Strasser nevet magyarosítani kell. Így lettek 1943-ban Somogyváriak. Születése után a szülők a szomszédos községbe, Ozorára költöztek, ahol Mányoki nagyapja házat és szőlőt vásárolt. Elemi iskoláit itt végezte, mindvégig jeles eredménnyel. A helyi iskolai rendezvények állandó szereplője lett. Tanítói javaslatára és támogatásával az ötödik elemi elvégzése után felkészítették, hogy magánúton elvégezhesse az első gimnáziumot, amit jeles eredménnyel abszolvált a pécsi jezsuita Pius Gimnáziumban. A továbbtanulás nyitva állt előtte. A szülei ennek érdekében Pécsre költöztek, ahol édesapja az Első Pécsi Bőrgyár dolgozója lett. Somogyvári Kálmán meghálálta szüleinek az áldozatvállalását, mert mindvégig kitűnő tanuló volt, és 1946-ban kitüntetéssel érettségizett. Nehézséget csak az okozott tanulmányai végzése során, hogy édesapját 1942-ben behívták katonának, és az oroszországi háborúból hosszú idő után került haza. Ezért bizony szegényes körülmények között éltek. 1947-ben felvették a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Először az Üllői úton lévő az állami Kollégiumban lakott, a későbbiek során, tanulmányainak befejezéséig a Lendvai utcai állatorvosi kollégiumban. 1948-ban megbetegedett, és így lett félévi kihagyás után keresztféléves. A jó eredményű diplomát 1952. január 3-án kapta meg, és 5-én már Kovács Gyula professzor úr mellett dolgozhatott a szövettanon. Kitűnő oktatói, később barátai lettek Fehér Miklós és Zsák Olivér tanársegédek, akiktől megtanulhatta a szövettani technika alapjait, amit a későbbiek során továbbfejleszthetett a kitűnő német szakkönyvek felhasználásával. Később a szövettan különvált az anatómiától, ahol Guoth János docenssel és Zalán Géza adjunktussal dolgozhatott együtt. A szövettant egyszerre magyarul és németül tanulta, aminek a későbbiek folyamán nagy hasznát vette. 1954 őszén dr. Benedek Gábor, a Tanulmányi Osztály vezetője áthelyezte a Belgyógyászati Diagnosztikai Tanszék és Rendelőintézetbe Gyarmati Ernő professzor úr és Kiss Miklós adjunktus mellé. A mai napig hálás Kovács Gyula professzor úrnak, hogy továbbfejlődését segítendő hozzájárult az áthelyezéshez. Itt hamarosan bekapcsolódott a belgyógyászati diagnosztikai gyakorlatok oktatásába, és emellett a rendelői betegvizsgálati, laboratóriumi és gyógykezelési feladatokba. 1956 nyarán Kómár Gyula professzor úr felkérte, hogy a Sebészeti és Szemészeti Tanszéken labordiagnosztikai és szövettani-kórszövettani vizsgálatokat végezzen. Ebből adódóan a sebészeti és szemészeti oktatási feladatok, valamint a kórházi gyakorlati munkák ellátása mellett komoly szövettani, kórszövettani vizsgálatok vártak rá. 1957 után, amikor Kómár professzor urat eltávolították az egyetemről, dr. B. Kovács András lett a tanszék vezetője. Kandidátusi 210

disszertációját a sebgyógyulás vizsgálatairól készítette. Ennek szövettani feldolgozását Somogyvári doktor végezte. A sebgyógyulási vizsgálatok, és az ennek befolyásolását elősegítő gyógyszerek és gyógymódok kutatása a tanszéken a továbbiakban is változatlan intenzitással folyt. Az eddigiekben felsoroltaknak köszönhetően alapozta meg a későbbi experimentális sebészeti, valamint sebgyógyulási vizsgálatokat. A klinikán előforduló daganatos állatokból vett különböző szövetek (szarvasmarha szemhéj carcinoma, kutya emlődaganat, más szervi adenoma, carcinoma, sarcoma) vizsgálata elősegítette a diagnózisok mielőbbi meghatározását. Ezen munkák feldolgozásának publikálását 1958-ban kezdték meg a különböző szaklapokban. A gyógykezelési módoknak (superboryl, fibrofurin, plastubol sebfedő, sebészeti varrófonalak, catgut, tantal kapcsok a humán varrógépekben stb.) és azok a sebgyógyulásra gyakorolt hatásának vizsgálatai vezettek oda, hogy humán egyetemek, klinikák orvosaival, valamint gyógyszergyárak kutatóival végzett közös vizsgálatokat. Egy másik nagy témakör volt vizsgálataiban, amikor Gerendás professzor úr felkérésére a bioplaszt anyagoknak a sebészetben betöltött szerepével, a bioplaszt protézisek viselkedésének és felszívódásának felderítésével foglalkozott (pl. csípőizület). Az alloplasztikai kutatómunka témáit az élet vetette fel. Egyrészt humán sebészek a tápcsatorna, a vérerek, az epeutak sebészetének művelői, urológusok, a mozgásszervi betegségek gyógykezelői új műtéti eljárásokra törekedtek. Másrészt ennek alapjait meg kellett teremteni, amire a legalkalmasabbnak bizonyult az Állatorvostudományi Egyetem Sebészeti Klinikáján végzett állatkísérleti kutatómunka. Ezeknek a közös munkáknak az eredményeit társszerzőkkel közösen 1958 és 1982 között 75 tudományos közlemény fémjelzi. Ezek után természetes volt, hogy a tudományos világ felfigyelt ezekre a munkákra, és honi és külföldi tudományos orvos és állatorvos kongresszusokon számos előadást tartott. Kandidátusi disszertációját Allo- és bioplasztikus anyagok vizsgálata során szerzett tapasztalatok címmel védte meg 1971-ben, és az erről szóló oklevelet 1972. január 20-án kapta kézhez. Ebből az anyagból a közös humán sebészeti experimentális vizsgálatok nyomán öt humán sebészeti kandidátusi disszertáció készült. A Tamás László professzor úr szerkesztésében készült Állatorvosi sebészet tankönyvek társszerzője lett. Az 1. kötet 1986-ban, a 2. kötet 1987-ben, a 3. kötet pedig 1988-ban jelent meg. Az Európai Sebészkongresszus alkalmával dr. Olof Dietz, berlini professzor felkérte, hogy Spezielle Veterinärchirurgie című könyvét magyarra fordítsa le. Ennek a kérésnek eleget téve 1999-ben, egy évvel a kongresszus után a Mezőgazda Kiadó gondozásában megjelent a könyv Speciális állatorvosi sebészet címen. A Sebészeti és Szemészeti Tanszéken és Klinikán 1991-ig dolgozott, amikor, 65 éves korában, kérte a nyugdíjazását. A rektor felkérésére azonban még 1994. december 31-ig ügyintézőként besegített a tanszék munkájába. Boldog családi életét Száyer Éva koncerténekes aranyozta be, akivel 1952-ben kötött házasságot, és aki a későbbiek során a zeneakadémiai középiskolai tanári és karvezetői szakot elvégezve az Óvónőképző Főiskolán tanított. Házasságukból két gyermek született. Fia orvos lett, 211

lánya pedig a Zeneakadémia fuvola szakán végzett, és jelenleg is az Operaház zenekarának a tagja. Végtelen örömömre szolgál, hogy írhattam arról a mindig mosolygós, segítőkész tanársegédről, aki annak idején az én gyakorlati oktatásomban is részt vett, és sok kollégának tartott bemutatót, gyarapította ismereteit az egyetemen töltött hosszú, 42 évi munkája során. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 3. 40-41.

212

Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt… Dr. Fodor László Laci bácsival lelki rokonságban vagyok. Az ő édesapja tanár volt, az enyém tanító, ő is hetedik gyerekként született, mint én, és ő is könyveket ír, és szereti a magyar irodalmat, mint én. Nem valami különleges csoda, hogy éppen őt kerestem fel, hogy írjon életéről lapunk számára: „Dr. Fodor László vagyok és a Tolna megyei Váralján élek. 1918. szeptember 8-án születtem Budapesten, ahol édesapám, Fodor Árpád, latin-magyar szakos gimnáziumi tanár volt. A tanításon kívül az Állatvédő Egyesület vezetőségi tagja, az Antialkoholista Egyesület elnöke, a Madarak és Fák Napja megszervezője, a Gyermeknaptár, a Népjólét, az Állatvédelem, a Magyar Cserkész és a Magyar Levente című lapoknak a szerkesztője volt. Ezen kívül könyvei és verseskötetei is megjelentek. Édesmama egy rendkívüli energiával rendelkező kilencvenötödik évét megélő asszony volt, akinek a szoknyája szegélye nyújtott nekem segítséget a kisgyermeknél felmerülő nehézségek leküzdésében. A tőlünk távollévő sírjára lepihenve a mai napig is hálát és melegséget érzek. A Simor utcai elemi iskolában Romhányi tanító néni az alapvető elemi ismeretek tanítása mellett felhívta figyelmünket a trianoni szerződés átkára és arra, hogy volt nálunk 1919ben egy kommunizmus, ami nagyon szörnyű volt. Azt kívánta, hogy soha ne jöjjön vissza… milyen igaza volt! Odahaza a kommunizmust a gerslivel hozták összefüggésbe, na meg Szamuely Tibort emlegették, aki páncélvonattal kirándulgatva gyilkolgatott, nyomorúságot és szenvedést hagyva maga után. (Negyven esztendőn keresztül ezt másként tanították.) A fehér kesztyűs katonatiszti embereket akasztgató különítményről sem volt jó véleménye édesmamának. Vigasztalan környezetben, az Orczy úton laktunk, de közelben volt a Golgota tér és a gyermekszabadság színtere, a Népliget. Szenzációsak voltak édesapával a vasárnapi kirándulások a budai hegyekbe. A csúcs azonban a klotild-ligeti látogatás volt kispapánál és kismamánál (nagyszülők), ahol naphosszat játszhattunk, és még a Floki kutya is velünk örvendezett. A klotild-ligeti élmények, nyaralások végigkísérték egész gyermek- és diákkoromat. Az egyetemi zárószigorlatokra itt készültem fel. Klotild-liget, a Pilis egy csodálatos vidék, egy sírig tartó szerelem és hű barát. Gimnáziumi pályafutásomat édesapával kézen fogva kezdtem el a Széchenyi gimnáziumban. Második osztály után, nyáron, csodálatos hajókiránduláson vettem részt Bulgáriában. Meglátogattuk az ott élő malomtulajdonos nagybátyámat. Az al-dunai hajózás visszafelé is káprázatos volt. Itthon azzal a szörnyű hírrel fogadtak, hogy ősztől bencés diák leszek. Amint megismertem őket, más véleményem alakult ki. Az „ora et labora” szelleme végigkísérte egész életemet. Sorsunkban változást hozott, hogy az Orczy útról a Baross utcába költöztünk egy 213

szép, nagy lakásba. Érett fiatalemberként bekerültem az állatorvosi egyetemre, ahol éjjel-nappal tanultam, hogy megfeleljek a követelményeknek. Nyáridőben csodálatos élményt nyújtott, hogy a visszacsatolt magyarlakta területeket biciklivel bejárhattam. Attól kezdve, hogy édespapával bejártuk a budai hegyeket, nekem nem volt maradásom. Valamerre mindig mennem kellett, bejárni az elérhető környező világot, gyalogtúrával, biciklivel, csónakkal. Ezeket, a kirándulásokat megkoronázta egy Duna-, Sió-, Balaton-túra. Szép volt az egyetemi világ. A rengeteg tanulás mellett jutott idő bálokra, lányokra, barátokra. A kérlelhetetlen idő elrohant. 1943. december 30-án Hetzel professzor úrtól átvehettem az állatorvosi oklevelet. Állatorvos lettem, de az öröm mégsem volt zavartalan. Kétségbeesetten dúlt a háború, én pedig a sorozáson beváltam, és katonaköteles lettem, aki bármikor megkaphatja a SASbehívót. Bemelegítőként Nádasdladányba kerültem öt hónapra, ahol mindenféle betegség előfordult, beleértve még egy fellépő sertéspestis-járványt is. Ezután kinevezést kaptam Lengyelbe, egy Tolna megyei kis faluba. Jó nagy körzetet kaptam, alig győztem szaladgálni. Tiszta sváb vidék volt, ahol az emberek tudtak magyarul, de az asszonyok és a gyerekek nem. Szorgalmas, jóravaló, embertisztelő és állatszerető nép volt. A vesztes háború után közvetlen közelről nézhettem, hogy lett számtalan jómódú ember egyik pillanatról a másikra földönfutóvá, és hogy viszik ki a nép nagy részét Németországba. Helyükre idetelepítették a már Bácskát is megjárt bukovinai székelyeket, akik rühös lovaikkal, leszegényedve szomorú képet nyújtottak. Később a Felvidékről kiebrudalt magyarokat is ide telepítették, az elhagyott sváb házakba. Az összekerült háromféle nép között kellett megtalálnom az összhangot. Lengyelben harcok nem voltak. Én pedig fura helyzetbe kerültem a nyomdafestékszagú diplomámmal, mert a vidék orvos nélkül maradt, én pedig gyógyítottam, amit tudtam, mert nagy volt rá az igény a szegényes gyógyszerellátás mellett. Akármilyen cifra is volt a világ, én ebben a hatalmas zűrzavarban, a szomszéd faluban megismertem egy tizenhét éves aranyos kislányt, megláttam, és beleszerettem, aztán félévi ismeretség után elvettem, és immáron ötvenhatodik éve fogjuk egymás kezét, és mindaddig fogjuk keményen, amíg ez a kis földi élet megengedi. Nyolc évet töltöttünk ebben a csodálatos környezetű, kastélyparkos kis faluban, majd Kisvejkére kerülve tizenhat évet dolgoztam, rengeteg szeretetet adva és szeretetet kapva. Lengyelen három, Kisvejkén kettő gyermekünk született. Öt gyermekem most Váraljához kötődik, ahol ütöm az íróasztalom mellett az én kis írógépemet, számomra a világ legszebb környezetében. Csodálatos volt az elmúlt karácsonyunk, ahol harmincegy és felen voltunk a karácsonyfa alatt, de azóta kiegészültünk harminckettőre. Névnapomon már a két dédunokám is itt volt. 1944 januárja óta állatorvos vagyok. Ez alatt a közel ötvenhét év alatt talán mindenféle betegséggel találkoztam, sokat láttam és tapasztaltam. A Természetfelelős segítségével nagyobb baj nélkül megúsztam a hosszú ideig tartó praxist. Csak kutyák haraptak meg, ló rúgott hasba és oldalt, korlátot áttörve egy hatmázsás bika döntött fel, egy tehén alá estem, ami átugrott, a karámból kitört csikók gázoltak át fejemen, ezen kívül más baj nem ért. Munkám során elfogyasztottam tíz biciklit, öt lovat, nyolc motorbiciklit, két autót, és jelenleg a kilencedik Trabanttal szaladgálok. 214

Rengeteget, nagyon sokat éltem át. Száguldás, rohanás, maga a lüktető élet jutott osztályrészemül, ennek ellenére állítom, hogy szép volt, nagyon szép az én életem, mert nem tudok annál szebbet elképzelni, hogy az embereken tudok segíteni, még ha a beteg állataiknak a meggyógyításán keresztül is. Száguldás, rohanás, maga a lüktető életem szép volt…” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 4. 41-42.

215

A nyugdíjazására tervszerűen készült Dr. Simor Ferenc Hosszas és többszöri levélváltás után végre sikerült rávenni dr. Simor Ferencet, a rendszerváltás alkalmával kinevezett főosztályvezető főállatorvost, hogy életéről nyilatkozzon a Kamarai Hírek számára. Így vall önmagáról: „Magunkról írni, a velünk történt dolgokról őszintén beszélni nagyon nehéz. Az én korosztályomnak nagyon sok »önéletrajzot« kellett írni, amelyekben az igazságot nem volt tanácsos közölni. A személyzeti munkát ellátó hűséges vazallusok éberek voltak, de szerencsére mindenről ők sem szereztek tudomást. 1932-ben születtem Siklóson. 1945-ben édesapámat elvitték „malenkij robotra”, ahonnan soha nem tért vissza. Később nagyszüleimet kulákká nyilvánították, majd édesanyámat kizárták a tsz-ből, mert kulák szüleivel lakott együtt. Ehhez még hozzájárult, hogy vallásos nevelésem miatt rendszeresen templomba járók voltunk. Ezek után természetes, hogy soha nem tudtam megszeretni a szovjeteket, és ránk kényszeríttet rendszerüket. A négy elemit a siklósi református népelemi iskolában végezetem. Ezután beírattak a helyi polgári iskolába. Középiskoláimat a mohácsi Mezőgazdasági Gimnáziumban kezdtem, majd átszervezés miatt Szentlőrincen fejeztem be. 1951-ben iratkoztam be a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. A felvétel után a tanulmányi irodából levélben keresték meg Kónya József tanácselnököt, hogy tájékoztatást kérjenek rólam és családomról. Köszönettel tartozom neki, mert a legjobbakat írta rólam. Ezt a kis előjátékot csak mint állatorvos tudtam meg. 1956-ban megkaptam az állatorvosi oklevelet. Körállatorvosi állást kaptam Mohácsszigeten. Még ebben az évben megnősültem. Körállatorvosi munkámat Homorúdon, Babarcon, majd Bólyban folytattam. 1961-ben Siklósra helyeztek járási főállatorvosnak. 29 éven keresztül láttam el ezt a szolgálatot. Úgy ítélem meg, hogy az állatorvosi szakigazgatási munka egyik legszebb és legfontosabb része ebben a beosztásban testesül meg. Az állat-egészségügyi irányítás, szervezés, a járványmegelőző és járványvédelmi munka, az élelmiszer-ellenőrző tevékenység kulcsszerepet kap a szervezeti hierarchiának ezen a pontján. E poszton van kiemelkedő lehetőség a pályakezdő kollégák megfelelő irányítására, szakmai továbbképzésükre, szemléletük alakítására. Számos esetben kellett foglalkoznom etikai vétséget elkövető kollégák ügyivel is, mert több, mint két évtizeden át a Baranya megyei Állatorvosi Etikai Bizottság elnöke voltam. Másrészről 25 éven át igazságügyi állatorvos-szakértő feladatokat is elláttam, ahol bizony gyakori összefüggések voltak az etikátlan magatartással. 1990 januárjában a Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatóhelyettesi beosztásába kerültem. Kitűnő munkatársakkal dolgozhattam együtt. Mindössze fél évig töltöttem be ezt a munkakört, mert még ez év júliusában felkérést kaptam a Földművelésügyi Minisztérium Állat-egészségügyi és Élelmiszer-higiéniai Főosztály vezetésére. 216

Nehéz helyzet előtt álltam. Tudtam arról, hogy milyen új kihívásokkal kell szembenéznem, amelyekben benne volt a bukás veszélye, másrészt elfogadnak-e azok, akikkel együtt kell dolgoznom, vagy megnehezítik, esetleg gátolják törekvéseimet. Munkába állásom első hetében a közigazgatási államtitkár személycseréket követelt tőlem. Ezt azzal hárítottam el, hogy még nem is ismerem a munkatársaimat, hogy alkalmasak-e a munkáik elvégzésére, előbb szeretném megismerni őket. Ugyancsak a működésem kezdetén a politikai államtitkár azt javasolta, hogy azonnali hatállyal váltsam le az összes megyei állat-egészségügyi állomás vezetőjét, mivel valamennyien bolsevikok. Elképedtem az ötleten, és szinte gondolkodás nélkül nemet mondtam. Válaszomat egyrészt azzal indokoltam, hogy az egyes megyékben jelen lévő állatjárványok miatt az első számú vezetők cseréje a járványhelyzet további romlásához vezethet, másrészt, a legtöbbjüket nem ismerem, így erkölcsi alapot sem láttam a kívánság teljesítésére. Később azonban a minisztérium néhány vezetője, egyes befolyásosnak tartott állatorvosok (országgyűlési képviselők) erőteljesen szorgalmazták a megyei igazgatók megmérettetését. Ezt, a nyomásra később kénytelen voltam végrehajtani. A végrehajtás módja, eredménye és vadhajtásai külön történetet igényelnének. A kezdeti időszakban igyekeztem felmérni, hogy a szakmai munkákról készítendő jelentések közül melyek azok, amelyekre feltétlenül szükség van. Így került sor a teljesen felesleges jelentések megszüntetésére. 1990 őszén dr. Mándi Endre, akkori közigazgatási államtitkár külön akarta választatni az állategészségügyet és az élelmezés-egészségügyet. Szerencsére az éppen nálunk tartózkodó FAO Állatorvosi Bizottság tagjai állat-egészségügyi szervezetünket, az élelmiszer-ellenőrzés magyarországi szisztémáját példaértékűnek találták, így Nagy Ferenc József miniszter egy képviselői interpelláció kapcsán bejelentette az Országgyűlésnek, hogy a minisztérium leveszi a napirendről az állategészségügy szétválasztásának kérdését. Az országban ismétlődő járványos betegségek során az eredethely kiderítése miatt ismét felvetődött a marhalevél visszaállításának gondolata. Ennek terveit a közigazgatási államtitkár elvetette, hiszen annak idején az állatkísérő lap megszüntetését készítette elő. Végül, hosszas huzavona után, kialakult a ma használatos marhalevél, ami csak nagyon halványan emlékeztet az eredeti elképzelésekre, és csak részben teljesíti a szükséges elvárásokat. Az osztrák és német állat-egészségügyi szolgálat több ízben kifogásolta, hogy nem immunizáljuk a rókákat, s ezért van nálunk annyi visszafertőződés. Meg kellett oldani ezt a feladatot is úgy, hogy költségvetési összeget nem kaptunk hozzá. Így kénytelen voltam az ebek védőoltásához felhasznált pénzösszeget átcsoportosítani. Ez a lépés természetesen azt jelentette, hogy az ebtartó gazdák kötelesek megtéríteni az immunizálás költségeit. Nehéz feladat volt az állat-egészségügyi intézetek átszervezése. Az előzetes pénzügyi vizsgálatok megerősítettek abban, hogy a hat intézet irányítását ellátó központ működtetésének indokolt a megszüntetése. A változtatást miniszteri rendelet szabályozta, és ezzel az intézetek közvetlen főosztályi irányítás alá kerültek. 1991-ben váratlanul érte költségvetésünket, hogy 300 millió forintot elvontak. A talpon maradást csak létszámleépítéssel tudtuk bizonyítani. A létszámleépítést arra az alapelvre építettem, hogy felmérést végeztem arra vonatkozólag, hogy állami fizetésért ki nem hajlandó ellátni állami szolgálatot. Ezek után 660 állomási dolgozótól kellet megválni úgy, hogy egy részük nyugdíjba vonult, más részük magán- vagy önkormányzati állatorvos lett. 217

Főosztályi működésem idejéről megmaradt emlékként őrzők jó néhány álmatlan éjszakát, sok-sok tépelődést és ólmos fáradtsággal terhelt estét. Egyelőre még nem tudtam feledni számos kellemetlen érzésemet sem, melynek emlékeimből való kitörlésével még adós vagyok magamnak. Bár hihetetlennek tűnik, de a legtöbb igaztalan támadást szakmabeliektől kaptam. Nem tudtam napirendre térni a szereptévesztések fölött. Többen úgy gondolták, hogy miután országgyűlési képviselők lettek, az állategészségügy irányítását is fel kell vállalniuk. Ugyanakkor jó szívvel, kellemes érzéssel idéztem fel a munkatársaimmal töltött időmet. Szeretném hinni, hogy nem volt haszontalan az Földművelésügyi Minisztériumban töltött két és fél évem. A nyugdíjazásomra tervszerűen készültem. 1992. decemberében mentem nyugdíjba. Több szervezetben dolgozom ma is. 1994-ben Siklós város alpolgármestere lettem. 1994 óta a Siklósi Vár és Múzeum Baráti Kör elnöke vagyok. 1998-ban megbízást kaptam a „Siklós Városért” Alapítvány kuratóriumi elnöki helyére. 1999-ben megválasztottak a Siklósi Kórház etikai bizottságának elnökévé. A Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Evangélikus Egyházkerületének és a Tolna-Baranyai Egyházmegyének a presbiteri tagja vagyok, és a siklósi evangélikus gyülekezet világi felügyelői tisztét töltöm be. Mindezek, és a családom, unokáim körében töltött foglalatosságom teszik széppé, értelmessé és tartalmassá nyugdíjas életemet. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 5. 58-59.

218

Emlékek, néhány ironikus megjegyzéssel Dr. Koltai László 1928. áprilisában születtem Budapesten, egy nappal Hitler születésnapa után és ugyancsak egy nappal Lenin születésnapja előtt, azaz jó társaságban - mondja nevetve dr. Koltai László. 1947-ben érettségiztem a premontrei gimnáziumban. Még ebben az évben felvettek a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Az ötvenes évek politikailag kemény esztendők voltak, ezért másod és negyed év végéig sokakat eltávolítottak az egyetemről. Az egyetemi évek alatt minden nyáron egy hónapos szakmai gyakorlatra kellett mennünk. Így jártam Bábolnán, Szentgotthárdon, Orosházán és a mezőhegyesi Állami Gazdaságban. Ez utóbbiban gyakorolhattam - gumikesztyű hiányában szabad kézzel - a magzatburok szedését. Ennek következménye lett, hogy a Phylaxiában elvégzett vérvizsgálat a kísérleti állatok tizedét messze meghaladó brucella pozitivitást mutatott ki nálam. Szerencsémre klinikai manifesztáció nem volt. 1951-ben vehettem kezembe a diplomámat. Az állatorvosokat akkor a Földművelésügyi Minisztériumban osztották el munkahelyre. Vas megyébe kértem magamat, erre Békés megyébe helyeztek, Nagyszénásra. Itt három hónapot töltöttem gyakornokként Nagy Loránd mellett. 1952. március 15-én Dobozra neveztek ki községi állatorvosnak. Ennek a nagyközségnek csak a főutcája volt köves, az összes többi földút volt. Mint kezdőnek ijesztő volt a nagy állatlétszám és a községhez tartozó 270 tanya. Jó időben kerékpárral, rossz időben lovas kocsival közlekedtem. Doboz község lakossága hagyományosan baloldali érzelmű volt. Ennek egyenes következménye volt, hogy ottlétem után még egy évre is gyakran megállítottak és igazoltattak, hogy mit járkálok annyit a különböző tanyákra és házakhoz. Mivel abban az időben a gyógykezelés ingyenes volt, így a gazdák elláttak mindenféle jóval, élelemmel a jól sikerült gyógykezelések után. Az itt nagyon kedvelt avasított szalonnát és a noha, valamint az izabella szőlőkből készült bort soha nem tudtam megkedvelni. Sok sikerélményem volt a gyógyítás terén, de kudarcaim is voltak, amelyeket igyekeztem elfelejteni. Különben sem hittem azoknak a kollégáknak, akik csak sikertörténeteket meséltek. Aki dolgozik, az hibázik is. 1955. március 15-én kineveztek Szerencsre járási főállatorvosnak. Hozzám tartozott 23 község és 10 állatorvos felügyelete. Az igazgatási munkák mellett továbbra is praktizáltam Monokon és Bekecsen. Nagyon kedves, jó barátok és kollégák voltak ezen a munkahelyemen. A járási vezetőkkel is megtaláltam a harmonikus kapcsolatot. Szívfájdalmuk egyedül az volt, hogy őket, függetlenül az iskolai végzettségüktől, elvtársnak szólították, én pedig mindig doktor úr voltam. A Szerencsen eltöltött 12 év alatt volt alkalmam találkozni a járványos betegségek szinte minden fajtájával. A ragadós száj- és körömfájás esetén egész községek kerültek zárlat alá, aminek a betartását csak rendőri segédlettel tudtuk megoldani. Gyakran részt vettem az ország messze vidékein is a járványok elfojtásában, mint kirendelt állatorvos. Borsod megyében a járási főállatorvos sem volt kivétel a kirendeléseknél. 219

Politikailag az ittlétem alatt folyt le a mezőgazdaság szocializálása. Kellemetlen volt, hogy engem is köteleztek a belépés melletti agitálásra úgy, hogy mellém adtak egy városból jött, ismeretlen kádert, akinek viszont az volt a feladata, hogy engem figyeljen, és rólam jelentést készítsen. Máig sem felejtem el az általam jól ismert gazdák szemrehányó tekintetét, akiket a belépéssel folyamatosan kínoztak. 1967-ben a megyei főállatorvos megemlítette, hogy az FM-ben létszámbővítést terveznek, és engem javasolt arra a munkahelyre. Mivel felségem is és én is Budapesthez kötődtünk születésünktől fogva, így örömmel vettem az ajánlatot. 1967. december 1-jén neveztek ki a Földművelésügyi Minisztériumba. Az Állategészségügyi és Élelmiszer-Ellenőrzési Főosztály vezetője Kádár Tibor volt. Mellette olyan nagyhírű, nemzetközileg is elismert idős kollégák dolgoztak, mint Ősz Gyula, Mikes István, Kardeván László. A munkaterületem széles volt. Rám bízták a lovak, halak, méhek, nyulak, házi húsevők, vadon élő állatok egészségügyét és a parazitózis elleni védekezést is. Rövid ideig az állatvédelemmel, és néhány nemzetközi jelentéssel is megbíztak. A munkavégzés szempontjából hálás időszak volt az 1960-as, 1970-es évek építőmunkája, mert akkor alakultak meg a megyei állat-egészségügyi és élelmiszer-ellenőrző állomások, többnyire állatfajonkénti megyei szakállatorvosi hálózattal. Komoly előnyt jelentett számomra a szervezőmunkában, hogy korábban praktizáló állatorvos voltam. Az állomásokat Nemeséri, Merényi kollégáimmal rendszeresen meglátogattuk. Minden szakterület egy éves munkáját értékeltük, javaslatokat adtunk, és tapasztalatokat gyűjtöttünk a szakállatorvosoktól. A vizsgálatokról készült feljegyzéseinket megküldtük az állomások igazgatóinak, és a következő évben ezen ismeretek birtokában ültünk le újabb megbeszélésre. Nem mindenki lelkesedett ezért a módszerért, de barátilag elismerték, hogy hasznos munkát végeztünk. Minden állatfajnál igyekeztünk a megelőző védekezést kiépíteni az adott legkorszerűbb módszerekkel. Így komoly eredményeket értünk el a lovaknál a takonykór, a fertőző kevésvérűség és a tenyészbénaság megszüntetésében. A hal- és méhegészségügyben is sokat konzultáltunk a gyakorló kollégákkal. Megszerveztük a méhegészségügyi hálózatot, és minimálisra csökkentettük mindkétféle költésrothadást, a légcső-atkakórt és a sok esetben nagy gazdasági kárt okozó Varroa atkakórt. Ez utóbbinál nagy segítséget nyújtott az egyre jobb minőségű gyógyszerek használatának bevezetése. A nyulaknál a myxomatózis, később a vérzéses betegség okozott gondot. A vadon élő állatoknál a mezei nyulak tularémiája és brucellózisa, a rókák veszettsége okozott gondot. Először a rókák gyérítésével próbálkoztunk, több-kevesebb sikerrel, majd a rókák immunizálását kezdtük meg, amit Svájcban és Németországban dolgoztak ki. A házi húsevők szervezett védekezése kizárólag a veszettség elleni megelőző védőoltásra korlátozódott. A parazitózis elleni védekezés adta a legtöbb munkát. Állatfajonként ez a betegség okozta a legtöbb gazdasági kárt. Szarvasmarháknál a májmételykór, a hypodermatózis (ami ma nincs), a borsókakór okozott gondot. Sertéseknél a hólyagférgesség, az orsóférgesség, a trichinellózis elleni védekezés megszervezése eredményesnek bizonyult. Juhoknál a májmételykór, a gyomor- és bélférgesség és a tüdőférgesség okozott gondot. Tyúkfélékben az orsóférgesség és a coccidium elleni védekezést már beépítették a nagyüzemi technológiába. A sors iróniája, hogy az 1980-as években a fentebb említett szervezőmunkák többségét az ágazatban mutatkozó anyagi gondok, a szakállatorvosi rendszer elsorvadása következtében fel kellett függeszteni. Az egyik időszakban tehát építettünk, később viszont ugyanezt nekünk 220

kellett lebontanunk. Az Földművelésügyi Minisztériumban eltöltött 24 év alatt a kötelező érvényű jogszabályalkotás mellett széles körű szakmai tevékenységet végeztem. 20 évig elnöke voltam a MAE Állatorvosok Társasága Vadegészségügyi Szakoszályának, vezetőségi tagja a Hal- és Méhegészségügyi Szakosztálynak, elnökségi tagja a Magyar Parazitológusok Társaságának. Munkám elismerésül Hutÿra-emlékérmet és Kotlán-emlékplakettet kaptam. A Magyar Állatorvosok Lapjában több mint 50 publikációm jelent meg. Csaknem másfél évtizedig a hazai szakközépiskolák állat-egészségügyi témájú oktatásának szakfelügyelője voltam, továbbá érettségiken szakmai társelnök. Több mint harminc szakmai külföldi utam volt Európa országainak többségébe, de eljutottam a tengerentúlra az USA-ba, Kanadába és a Távol- Keletre, Vietnámba is. Nyugaton megcsodálhattam a szakmám felszereltségét, szervezettségét és gazdaságát. Keleten mindezt mínusz variánsként láttam. Ilyenkor örültem, hogy őseink, ha már nem is mentek nyugatabbra, de legalább a Kárpát-medencéig eljutottak. 1991. december 31-én saját kérésemre 63 éves koromban mentem nyugdíjba. A búcsúztatón elmondtam, hogy kiszolgáltam 7 minisztert, 4 főosztályvezetőt, és 60 fölött volt azoknak a munkatársaknak a száma, akik az Állategészségügyi Főosztályra az én belépésem után kerültek, de a kilépésem előtt innen távoztak. Most nyugdíjasan is dolgozom, 73 évesen, mint gyógyszerforgalmazó, a Phylaxia Pharma Rt.-nél. Végső kérdésként felvethetem, hogy pályafutásom sikeres volt-e. Ez szerintem nézőpont kérdése. Ha csak az anyagiakat tekintem, a leggazdagabb akkor lettem volna, ha Dobozon maradok. Ha viszont azt nézem, hogy a váltásokkal szakmailag fejlődtem, és a családommal együtt egyre emberibb körülmények közé kerültem, akkor nyertem. A megítélés tehát bárki részéről a saját felfogása szerint változhat. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 1. 42-43.

221

Méltó helyre került a kitüntetés Dr. Németh Gyula A Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrzési Állomás által szervezett ünnepi továbbképzésen másodízben adták át a dr. Kégl Tamás ny. városi főállatorvos, címzetes egyetemi docens által alapított dr. Bödecs Lajos-emlékérmet. Ebben az évben dr. Németh Gyula nyugalmazott üzemi főállatorvosnak ítélte oda a kuratórium a rangos kitüntetést. Az emlékérmet dr. Bödecs Lajos özvegye, Éva asszony adta át, még a laudációt dr. Miklós Károly körzeti főállatorvos olvasata fel. Dr. Németh Gyula nyugalmazott főállatorvos 1928. december 18-án született Budapesten. Édesapja Lajoskomáromban volt csendőrparancsnok, aki 1936-ban nyugállományba vonult, és Pápára kötöztek. 1939-ben beiratkozott a Pápai Református Kollégiumba. Édesapja 1943-ban meghalt. 1944 végén, a totális mozgósítás idején Németh Gyulát a pápai ejtőernyősökhöz vonultatták be. 16 évesen, gyermekként vonult be, és hősi harcok után felnőttként került fogságba. Az I. osztályú Tűzkereszt birtokosa, és ejtőernyős bajtársaihoz, ezrede hagyományaihoz ma is hűséges. 1945-ben megvonták az apja után járó nyugdíjat, majd a földbirtokot is elvették. Nagy szegénység köszöntött a családra. Testvérbátyja egyetemista volt, ő pedig folytatta gimnáziumi tanulmányait. 1947-ben érettségizett. Továbbtanulásra gondolni sem mert. Dolgozott, hogy édesanyját eltarthassa, és bátyja tanulhasson. Volt ínségmunkás, napszámos, kavicsbányai munkás, közben elvégezte a revizori tanfolyamot. Pécsre került az Országos Szövetkezeti Központba. Amikor bátyja elvégezte az egyetemet, 1951-ben jelentkezett a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Kérelmét elutasították, mint osztályidegenét. Ezután a Hoffer és Schranz gépgyárban dolgozott. Tisztázatlan körülmények között novemberben kapott egy értesítést, hogy pótfelvételt nyert az állatorvosi karra. A felvételi vizsgákat a rövid idő ellenére jelesre abszolválta. Diákköri munkákban részt vett a Kémiai Tanszéken, majd később az Állattenyésztési Tanszék Tudományos Diákkörében Németh Kálmánnal és Németh Ferenccel korrelációs vizsgálatot végeztek, amiért többször kaptak elismerést és pénzjutalmat. Annak ellenére, hogy egyetemi évei alatt mérnök bátyja anyagilag segítette, gyakran járt el vagont kirakni és egyéb fizikai munkát vállalni. 1956-ban kapta meg a diplomáját. Központi irányítással a Veszprém-Zala megyei Állami Gazdaságok küngösi üzemegységébe irányították. Innen vonult be katonai szolgálatra, Nagyatádra. A forradalom itt érte húsz állatorvos társával együtt. Kirendelték őket Németh Gyula parancsnokságával a járási székhely rendjének fenntartására. A forradalom leverése után hajtóvadászat indult az egység tagjai ellen, de szerencsére mindenki megúszta büntetés nélkül. Rövid küngösi tartózkodás után a lovászpatonai Törzsállat Tenyésztő Állami Gazdaságba került. Évekig dolgozott a gümőkórral, brucellózissal erősen fertőzött állomány mentesítésén és a meddőség minimálisra való csökkentésén. Felismerte, hogy továbblépni csak a mesterséges termékenyítéssel lehet. A közeli kisbéri Mesterséges Termékenyítő Állomás segítségével 222

meghonosította az állományban az új módszert, és bevezette a szaporodás-biológiai kezeléseket, vizsgálatokat. Komoly eredményeket ért el a fertőző borjúbetegségek megszüntetésében, a meddőségkezelésben és a tőgygyulladások megelőzésében. Nem véletlen, hogy egyetemünk felkérte a nyári terápiás gyakorlatok vezetésére. Sok állatorvos kolléga még ma is tartja vele a kapcsolatot. 1971-ben felkérték a pápai Állami Gazdaság főállatorvosi teendőinek ellátására. Az egész gazdaságra kiterjedő szarvasmarha-, ló-, juh- és sertés-egészségügyi technológiát készített. Részt vett az új telepek építésének tervezésében. Irányította a fertőző betegségektől való mentesítő és megelőző munkákat. Ezután a vaszari Hunyadi Mgtsz-ben lett főállatorvos. Ebben az óriási tsz-ben 11 községben több ezer férőhelyes tehenészet, ötezer férőhelyes hízómarha-telep, tízezer férőhelyes juhtelep felügyelete tartozott hozzá. Részt vett a telepek tervezésében, betelepítésében, az állategészségügyi technológiák telepenkénti kidolgozásában. Inszeminátorokat képeztetett ki, és külön állatorvosokat alkalmazott telepenként. Ez a szupergazdaság nem tudta másként eredményeit növelni, csak úgy, hogy kétes, rizikóval tele ügyleteket kötöttek, sok kellemetlen helyzetet okozva az állat-egészségügyi hatósági munkában. Egészségét nem akarta kockára tenni, ezért állást változtatott. Megszervezte az Észak-Dunántúli Mesterséges Termékenyítő Állomáson a termékenyítő hálózatot. Járta a megye üzemeit, szabadon beszélgetett emberekkel, és megszűnt az a stressz, amely a nagyüzemekben ránehezedett. Számára ez jelentette a megnyugvást, az életet. 1989-ben, 60 éves korában nyugdíjba ment. Szakmai munkássága sokszínű volt. Állatorvosi munkájáért több kitüntetést kapott, úgymint a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, két alkalommal, Állami Gazdaságok Kiváló Dolgozója, Veszprém Megyéért Érdemérem arany fokozata és sok elismerő oklevél. Németh doktor nemcsak állatorvos volt, hanem aktívan részt vett a közéletben is. Számos civil szervezetnek tagja: a pápai Jókai Kör, Református Öregdiákok Köre, Magyar Veterán Ejtőernyősök Szövetsége vezetőségi tagja. Feleségével nagy szeretetben, sajnos, gyermekáldás nélkül élték, amíg el nem szólította tőle az Úr. Szabadidejében rengeteg szakirodalmi és szépirodalmi könyvet olvasott. Széles körű érdeklődése a világ és hazánk társadalmi, kulturális értékeinek megismerése felé orientálta. Elképesztő ismeretanyaggal rendelkezik, amely nagyon sok barátot vonz. Szerény modora miatt soha nem érezték beszélgetőpartnerei, hogy magas szintű műveltségét mások háttérbe szorítására használta volna. Ez teszi őt igazán lelkileg gazdaggá. Sajnálatos, hogy látása az utóbbi időben annyira megromlott, hogy szeretett könyveit félre kellett tennie. Az aktivitása, az emberszeretete, az Istenbe vetett hite megmaradt, ami életét boldoggá, békéssé, örömtelivé teszi. A megye állatorvosainak az a véleményük, hogy valóban méltó helyre került a dr. Bödecs Lajos nevével fémjelzett emlékérem. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 2. 41-42.

223

Újabb akadémikussal lettünk gazdagabbak Dr. Varga János Dr. Varga János professzor úr akadémiai székfoglaló előadását végighallgatva büszke voltam arra, hogy állatorvos vagyok. A kitűnő szakember, kutató és oktató méltón fogja képviselni szakmánkat a Magyar Tudományos Akadémián. A nagy elődök nyomdokain haladva elismerést vívott ki magának és ezen keresztül az egész állatorvos-társadalomnak. A Magyar Állatorvosok Lapja részletesen beszámolt az ünnepi székfoglalón elhangzottakról, így én, szokásomhoz híven, a professzor úr magánéletéről, pályafutásáról érdeklődtem. Így vall magáról: „1941-ben Győrött születtem. Féléves koromban hazaköltöztünk Mosonmagyaróvárra, ahol nagyszüleim éltek. Itt végeztem az általános iskolát és a gimnáziumot, ahol jeles eredménnyel érettségiztem. A szünidőket nyáron is, télen is szinte teljes egészében az erdőkben és a vizek körül töltöttem. Télen korcsolyáztunk a befagyott Mosoni-Dunán, a vár körüli tavon, nyáron pedig úsztunk, horgásztunk, eveztünk a Kis-Dunán, a Lajtán, a Szigetköz holtágaiban. Gyermekkoromtól szerettem a természetet. Gimnazista koromban nyáron dolgoztam, hogy a ruhámat és a cipőmet megvásárolhassam. Nagyon szerettem gimnáziumba járni. Tudós tanáraim voltak, akik szigorúságuk mellett szertettel, kitűnő pedagógiai érzékkel megszerettették velünk tantárgyaikat. Engem különösen érdekelt a fizika, a biológia, a kémia és a földrajz. Nagyon sok térképet rajzoltam, akkor még nem sejtve, hogy ezen országok jelentős részét a későbbiek folyamán lehetőségem lesz felkeresni. 1956-ban másodikos gimnazista voltam. Az emlékezetes sortűz napján a gazdászok, tanáraink akarata ellenére, bennünket is kivittek a tervezett tüntetésre a Hanság Múzeum előtt lévő 1848-as szobor elé. Ott a beszédek és szavalatok közben hallottuk a gépfegyversorozatok tompa hangát. Aznap este láttam a temetőben volt osztálytársaimat holtan. A gimnáziumi év végén nehéz volt a pályaválasztás, mert tanáraim szerették volna, ha az ő általuk tanított tárgyak művelőjeként a későbbiek folyamán mint kollégájukat köszönthetnek. Én mégis az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztem, ahova 1959-ben felvettek. Mivel tudtam, hogy otthonról segítséget nem kaphatok a szereteten kívül, így belevettem magam a szorgalmas tanulásba, hogy az ösztöndíjamat a vizsgák letétele után is megkaphassam. Így történt, hogy fél évet töltöttem már Budapesten, és a városból csak a kollégiumtól a főiskoláig terjedő utat ismertem. A félévi vizsgák letétele után jutott először eszembe, hogy azért a fővárost is illene megismernem. Egy idő után felfedeztem, hogy a város körül is vannak erdők, hegyek, ahova lehet menni kirándulni, a fürdőkbe pedig úszni. A téli hétvégeken diákbálokra jártunk, majd több társammal bérletet vásároltunk az Erkel Színházba. Az egyetemi évek minden nehézség és a szűkös anyagiak ellenére is nagyon szépek voltak. Az öt év alatti, összesen ötven-egynéhány vizsgából egy jó osztályzatú jegyem volt parazitológiából, a többi mind jeles. A parazitológia is azért sikerülhetett így, mert a sor végén ültem, és a megválaszolatlan kérdések mind rám maradtak. A negyedik év végén kimehettem Berlinbe, a Humboldt Egyetem Állatorvosi Karára gyakorlatra. 224

Ekkor voltam életemben először külföldön. 1964-ben, a diploma megszerzése után az MTA Állategészségügyi Kutató Intézetében kezdtem dolgozni, 1967-ben kerültem a Járványtani Tanszékre, ahol jelenleg is dolgozom. Itt végigjártam az oktatói ranglétra különböző fokozatait. 1985-ben Szent-Iványi Tamás nyugdíjba vonulásakor neveztek ki egyetemi tanárrá, és egyúttal ötéves időtartamra a tanszék vezetőjévé. Ez a munka már korábban sem volt ismeretlen előttem, mert a diploma átvétele előtt három évvel diákkörös hallgatóként Kemenes Ferenc mellett dolgoztam, eltanulva tőle az experimentális munka szeretetét. Szent-Iványi Tamás, bár akadémiai státusban a tanszéken dolgozott, egészen 1976ig nem vett részt az oktatásban. Vele először akkor kerültem szorosabb szakmai kapcsolatba, amikor 1966-ban friss diplomásként együtt mehettem el vele egy egyhetes szakmai értekezletre Bulgáriába. Nagyon csodáltam nyelvtudását, széles körű szakmai ismereteit, egyenes emberi tartását. A tanszéken a munkakörülmények ideálisak voltak. Eleinte az oktatásban csak a gyakorlati munkával bíztak meg, így bőven maradt időm a laboratóriumi munkákra, kutatásokra. Főleg bakteriológiai kérdésekkel foglalkoztam (Escherichia coli fertőzések malacokban, borjakban, a törzsek antigén szerkezete, a vakcinás védekezés lehetőségei, a madarak salmonellosisa, kórjelzés, védekezés, Pasteurella fertőzések emlősökben, a baromfikolera, Haemophilus fertőzések, Campylobacter fajok okozta fertőzések, Rhodococcus okozta fertőzések csikókban, Ornithobacterium rhinotracheale stb.). Később a ló- és sertésinfluenza elleni oltóanyag hatékonyságának vizsgálatát, a lovak rhinopneumonitise elleni védekezés kérdései, az Aujeszky-féle betegség elleni mentesítés, valamint az IBR és a BVD elleni mentesítés gyakorlati megvalósítása foglalkoztatott. Kinevezésem után jóval kevesebb időm maradt laboratóriumi munkákra, mert az időm nagy részét az oktatás, a szakállatorvos-képzés, a vizsgáztatás, később az angol nyelvű oktatás, tudományos konferenciák kötötték le. Kandidátusi fokozatot 1976-ban, az állatorvos-tudomány doktora fokozatot pedig 1994ben szereztem meg bakteriológiai témákat tárgyaló értekezések alapján. Több külföldi szakmai és tanulmányúton vettem részt, többek között előadói minőségben. 1975-ben Weybridge (NagyBritannia), 1979-ben Koppenhága, 1989 München, 1991-92-ben fél éven át a bakteriológiát, és a baktériumok okozta fertőző betegségeket oktattam a berlini Freie Univerzität állatorvosi karán. 85 tudományos közleményem, több egyetemi jegyzetem és szakkönyvem jelent meg, amelyek mindegyike társszerzőkkel készült. A tankönyvek közül a legfontosabbnak A háziállatok fertőző betegségeit (1999) tartom. Számos szakmai társaságnak vagyok tagja, vezetőségi tagja vagy elnöke (Magyar Mikrobiológiai Társaság, Magyar Zoonózis Társaság, az MTA Állatorvostudományi Bizottsága, a Magyar Állatorvosok Lapja, az Acta Veterinaria Hungarica, a Journal of Veterinary Medicine B szerkesztőbizottsága). Munkámat több kitüntetéssel ismerték el. 2001. májusában pedig a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választott. Úgy érzem, hogy az Akadémia tagjaként még több eséllyel tudom képviselni és talán érvényre is juttatni a szakma érdekeit. A családomról csak annyit, hogy 1969-ben megnősültem. Két gyermekünk van, és 1993-ban megérkezett az első unoka. Így büszke nagypapa lettem. A rendszerváltozás kezdetétől sajnos az oktatás feltételei fokozatosan romlottak, és 225

ez nem használt az oktatás színvonalának sem. A sorozatos költségvetési megszorítások, az oktatói létszám jelentős csökkenése, a hallgatói létszám jelentős növekedése nagyon megterheli az oktatókat, így alig marad idő kutatómunkára. Nem használt a felsőoktatásnak az egyetemek kényszer-összevonása sem. A költségek növekedtek, az ügyintézés bürokratikusabbá és lassabbá vált, a remélt előnyök egyelőre váratnak magukra. Mindezek ellenére személy szerint jól érzem magam, és igyekszem a továbbiakban is megtenni mindazt, amit az oktatás, a kutatás és az egész állategészségügy érdekében szükségesnek látok…” sikereket.

Ehhez kívánok új akadémikusunknak jó egészséget, optimizmust és további szakmai Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 2. 42-43.

226

Az élelmiszer-higiéniai munkák elkötelezettje Dr. Garaczi Imre Merő véletlen, hogy lapunk mostani számában két olyan személy tevékenységét méltatom, akik szívvel-lélekkel végezték élelmiszer-higiéniai munkájukat. Berezvai doktor Budapesten, sőt országosan is ismert szaktekintély, míg dr. Garaczi Imrét szintén egy frekventált helyen, a Balaton északi partján és Veszprém megye területén ismerik és tisztelik. Garaczi doktor 1928-ban született Gödöllőn, ahol édesapja református lelkész volt. Családjában ő volt a legkisebb és egyetlen fiú, akit három nővére hol kényeztetett, hol pedig „nevelt”, így hamar megtanulta a körülményekhez való alkalmazkodást. Édesapjának hitoktatói fizetése szerény körülményeket biztosított a négy gyermek taníttatásához, de szüleinek szeretete mindent pótolt. Boldog gyermekkora volt, melyhez hozzájárult Gödöllő, a királyi nyaralóhely szelleme. A kormányzó a nyarakat a gödöllői kastélyban töltötte családjával együtt, és minden vasárnap megjelent az istentiszteleten. Ősszel, mielőtt visszaköltöztek volna Budapestre, a történelmi egyházak lelkészeit vendégül látta. 1933-ban, 5 évesen láthatta a világ cserkészei által szervezett Jamboreet. Ennek hatására már első elemista korában cserkész lett. Elemi iskoláit a gödöllői református iskolában végezte, míg középiskoláját a Premontrei Kanokrend nyolcosztályos gimnáziumában. Itt ismerkedett meg feleségével. Ez az ökumenikus vallási nevelés egész életét meghatározta. 1951-ben az Állatorvostudományi Egyetemen szerzett diplomát. Ezután kinevezték Bács-Kiskun megyébe, Kerekegyháza községbe körzeti állatorvosnak. Körzetéhez még két másik község és 200 tanya tartozott. Ezt a nagy körzetet kedvezőtlen munkakörülmények és rossz útviszonyok mellett 20 éven keresztül látta el. A legnagyobb munkát a háború után elterjedt fertőző betegségek leküzdése, majd megelőzése adta. Szívesen emlékezik vissza sebészi beavatkozásaira, amelyeket nagyon szertett végezni. Abban az időben még állatkórházak nem működtek, így nagyon primitív körülmények között kellett megfelelő körülményeket teremteni a beavatkozásokhoz. A kényszer azonban nagyúr, mert sok esetben idős, kevés állattal rendelkező gazdálkodók egyetlen tehenét vagy sertését kellett megmenteni. A feljegyzései szerint 350 tehén nehézellését vezette le a húsz év alatt. Számtalan kocánál végzett császármetszést, és tömegesen kellett operálni húgyköves sertéseket. Mindezeket állami állatorvosként ingyen, blokkos rendszerben, ami a mai fiataloknak már csak állatorvosi történelem. Munkája során rájött, hogy az állatorvosnak komoly feladatot jelent az aggálymentes élelmiszerek előállítása. 1970-ben meghívták Veszprémbe az újonnan felállított élelmiszerhigiéniai osztály vezetésére. Ekkor Balatonfüredre a családi házukba költöztek. Az élelmiszerhigiénikus szakállatorvosi diploma megszerzése után megszervezte a megye egységes élelmiszerhigiéniai munkáját a korábban külön-külön működő városi, vágóhídi, piaci szolgálatokból. Fontos feladatának tekintette az élelmiszer-termelő üzemek higiéniai ellenőrzését, a régi üzemek tervszerű fejlesztését, az új üzemek működésének engedélyezését. Kiemelt feladatot jelentett az exportüzemek folyamatos és rendszeres ellenőrzése, hogy a szigorú exportkövetelményeknek 227

megfeleljenek. Megszervezte a laboratóriumi háttérmunkát, hogy az élelmiszerek biztonságosan, aggálymentesen kerüljenek a fogyasztók asztalára. Szoros kapcsolatot alakított ki a társintézményekkel, az akkori KÖJÁL-lal, a humán laboratóriummal, ahol információcserével, közösen végzett ellenőrzésekkel segítették egymás munkáját. Munkatársai mindenben a segítségére voltak, és ennek a közös együttműködésnek köszönhető, hogy komolyabb tömeges ételmérgezés a megyében és a Balaton-parton még a nyári szezonban sem fordult elő. Szórványosan, emberi gondolatlanság miatt egy-egy coli fertőzés, Salmonella okozta megbetegedés előfordult, amit mindig sikeresen számoltak fel. A falusi kis vágóhidakat zömükben megszüntették, mert az alapvető higiéniai viszonyoknak sem feleltek meg. Ezek helyett a vágóhidak helyett regionális kényszervágóhidakat létesítettek, ahol a beteg állatokat az előírásnak megfelelő körülmények között vágták le, és a hűtésüket is biztosították. A nagyüzemi tehenészeti telepeken nemcsak a tejhigiéniával, hanem a tőgybetegségek kiszűrésével, a fejőkészülékek rendben tartásával, kellő fertőtlenítésével, modernizációval megoldotta a csíraszegény tej előállítását. Ezekben, a munkákban nagy segítséget nyújtottak a nagyüzemeket ellátó állatorvosok, higiénikusok és a laboratórium minden egyes dolgozója. Mint volt gyakorló állatorvos vallja, hogy az állat-higiénia, az istálló-higiénia, a takarmányozáshigiénia, a gondozás-higiénia betartása nélkül nem lehet aggálymentes élelmiszert előállítani. Ezért mindig kérte a gyakorlatban levő kollégákat, hogy ügyeljenek az állatok tartási viszonyaira is. Az élelmiszer-higiénia tudománya ezért egy komplex feladat, és megköveteli művelőitől, hogy a klinikai ismeretekben is otthonosan mozogjanak. 1988-ban, 18 évi higiéniai munka végzése után Garaczi doktor nyugállományba vonult. Abban, hogy sikeres pályát futhatott be, nagy szerepe volt feleségének, akit kis diáklányként ismert meg még gimnazista korában. Társadalmi munkában ő vezette a rendelőjét, az adminisztrációját, és később is minden munkájában támasza volt. Nemrégen ünnepelték 50. házassági évfordulójukat. A gimnáziumuknak jelenleg is mindketten aktív öregdiákjai. Az iskolájukat államosították, de 1992-ben az öregdiákok és a még élő tanárok segítségével sikerült újraindítani. A gimnázium mellé építettek napközi otthonos óvodát, nyolcosztályos általános iskolát és papi szemináriumot. Az alma mater új épületekkel és egy csodálatos kápolnával gyarapodott, valóságos iskolavárossá fejlődött. Közben Garaczi doktor átvehette az aranydiplomáját is. Egy fiuk van, aki a Veszprémi Egyetem docense. Felesége verseket ír, kötetet is jelentett már meg Füredi Viola néven. Nyugdíjasként unokáival foglalkozik. Marika és Boglárka naponta sok örömet szereznek számukra ragaszkodásukkal, akikben hajdani ifjúkoruk megtestesítőit látják. Gyakran hallgat klasszikus zenét (felesége zongorázik), kertészkedik és barkácsol. Megnyugvással tekint vissza szakmai pályafutására, mert úgy érzi, hogy a bonyolult és kedvezőtlen körülmények ellenére hozzájárult a hazai élelmiszer-biztonság megteremtéséhez. Ez a megállapítás valóban így van, Imrém, hiszen a 18 évet együtt dolgoztunk végig. Azt azonban nagyon fájlalom, hogy a csendes emberek munkáját a feletteseik nem veszik észre, és még arra sem méltattak, hogy elbúcsúztattak volna nyugdíjba meneteled alkalmával. Állatorvosi Kamarai Hírek 2002. 13. 3. 32-33.

228

Egy sikeres élet, amely nehezen indult

Dr. Berezvai Ferenc

Dr. Berezvai Ferenc 1920. április 24-én született Szegváron. Iskolai tanulmányit egytanerős tanyai iskolában kezdte, összevont osztályban. A második elemit már Szegváron kezdte, ahol nagyszüleinél lakott. Középiskoláját bejáróként a szentesi Horvát Mihály Reálgimnáziumban végezte. 1940 jeles év volt számára. Édesapját megválasztották községi bírónak Szegváron. Ugyanebben az évben érettségizett. Nagyapja büszke volt unokájára, és azt mondta: „Erre vártam, nekem az élettől több igényem nincs.” Két nap múlva a szeretett nagyapa eltávozott az élők sorából. 1940 szeptemberében felvették az állatorvosi egyetemre. Betegség, háború, a szétzilált gazdaság, a hadifogság nehezítette tanulmányainak folytatását. 1945. április 24-én, születésnapján került hadifogságba, és szeptember 4-én volt először fedél a fejük felett. Mindez Franciaországban történt. 1946. március 12-én érkezett haza. Itthon tudta meg, hogy édesapja szovjet hadifogságban van. A gazdaságuk teljesen tönkrement, két járomba fogható tinóval, egy vemhes kancával és egy a mongol pusztától Szegvárig hajszolt kistestű ruszki lóval kellett elkezdeni ismét a gazdálkodást. Édesapja 1947 nyarán érkezet meg hadifogságból, legyengült állapotban. Amint lehetősége engedte, visszament az egyetemre, hogy tanulmányait befejezze. Újabb megpróbáltatás várt rá. Éppen Kómár professzor úrnál szigorlatozott, amikor hívatták a tanulmányi irodára. Zalán Géza közölte vele, hogy azonnali hatállyal felfüggesztik tanulmányainak folytatása alól, mivel szüleinek vagyoni helyzetéről valótlan adatokat közölt. Kotlán professzor úrnak és Csek János tanár úrnak köszönheti, hogy ennek ellenére a hátralevő záró szigorlatokat letehette, akikre mind a mai napig hálás szívvel emlékezik vissza. Friss diplomásként hivatták az Földművelésügyi Minisztériumba, ahol dr. Merényi Mihály közölte vele, hogy az Élelmiszeripari Minisztériumba irányítják, ahol leteheti az esküt. Így került 1952-ben élelmiszer-higiénikus munkakörbe. Megszerettette, és nyugdíjba vonulásáig, 1982. december 31-ig megszakítás nélkül végezte ezt a munkát. 1952 és 1958 között az Élelmiszeripari Minisztérium Egészségügyi Szolgálata keretében az állami tejipari állatorvosi élelmiszer-higiéniai munkát végezte. Ebben az újszerű feladatban különösen figyelemre méltó úttörő munkát végzett a tejhigiéniai gyakorlat kialakításában. Igyekezett az üzemi dolgozók körében is elismertetni a higiénia fontosságát. Eredménye is lett! Az egyik április 4. tiszteletére rendezett ünnepségen az üzem egyik oszlopos tagja hozzászólásában elmondta, hogy ő nagyon fontosnak tartja a higiéniát, mert amikor az északi trepni egyik falrészét kidöntötték, ott annyi sok coli- és egyéb baktériumot találtak, hogy nem győzték taposni. A felszólalót óriási taps fogadta, aki „duce-pózba” vágta magát, és úgy élvezte szavai sikerét. 1958-ban áthelyezték a Fővárosi Tanács V. B. központi húsvizsgáló állomására, ahol 229

önálló profilú tejhigiéniai laboratórium megszervezésére, valamint az intézmény állatorvosainak gyakorlati tejhigiéniai továbbképzésre kapott megbízást. Tevékenysége eredményeként a piaci és üzlethálózati állatorvosi húsvizsgálat mellett kellő gyakorlati szakmai biztonsággal bevezetésre kerülhetett Budapesten a tej és a tejtermékek rendszeres állatorvosi ellenőrző vizsgálata is. Berezvai doktor az általa szervezett tejhigiéniai laboratórium vezetőjeként működött 1971-ig, amikor a Fővárosi Állat-egészségügyi Állomás Élelmiszer-higiéniai Felügyelőség vezetőjévé nevezték ki. Ebben a minőségben nyugállományba vonulásáig általános szakmai elismertség mellett, hozzáértéssel és eredményesen irányította a mintegy 100 fős létszámú felügyelőség munkáját. A rutinfeladatok jó ellátása mellett gondot fordított a szakmai ismeretek közreadására is. Társszerzője és szerkesztője volt a MAE kiadásában, 1968-ban megjelentetett Útmutató az állatorvosi élelmiszervizsgálatokhoz című kézikönyvnek, valamint az Élelmiszerek kereskedelmihigiéniai ellenőrzése című, 1974-ben készített jegyzetnek. A tejminőség javítása és a tőgygyulladások megelőzésének problémái témakörben, 1969-ben, Moszkvában tartott tudományos konferencia előadásainak téziseit tartalmazó könyvben Berezvai doktor szakdolgozata, illetve előadása is helyet kapott. Közleményei jelentek meg a Magyar Állatorvosok Lapjában, az Élelmiszervizsgálati Közleményekben, a Tejiparban, a Szabványosításban. Rendszeres előadó volt a megyei állategészségügyi állomások által szervezett állatorvos-továbbképzőkön, különféle tanfolyamokon, társadalmi egyesületi rendezvényeken. A Tejipari Szabványosítási Szakbizottság tagjaként tevékenyen részt vett a tej és a tejtermék szabványok kimunkálásában. 1960-62 között az MTA Állatorvos-tudományi Bizottság mellett működő élelmiszer-higiéniai albizottság titkára. 1962-73 között a MAE Állatorvosok Társasága Élelmiszerhigiéniai Szakosztályának titkára, 1973-78 között a társaság megbízott titkára. Berezvai doktor külön érdeme, hogy széles körű szakmai ismeretit kiváló szervező-, irányító- és vezetőkészségével, kitűnő érzékkel tudta hasznosítani intézménye számára. Munkáját az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1955-ben az Élelmiszeripari Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetés, 1964-ben FM Miniszteri Dicséret, 1973-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1978ban Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés, a Magyar Szabványügyi Hivatal Emlékplakettje, a MAE Aranykoszorús Jelvénye, 1967-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata, 1982-ben a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetés. Családjáról nagyon kedvesen nyilatkozik, amit érdemes szó szerint idézni: „Megértem az 50. házassági évfordulómat. Egy leányunk van, aki a Chinoin Rt.-nél vegyészmérnök. Két szépreményű unokánk már gimnazista. 80 éves kor felett már előre nézni alig érdemes, nemigen van látnivaló. A felnövő unokák sem tudják visszavarázsolni a babaévek semmivel sem pótolható tiszta szépségét. Szerencsére leányunk jóvoltából videofilmen rögzítve felidézhetjük unokáink életének csaknem valamennyi fontosabb eseményét. Egy este a kis unokákkal imádkoztunk, de a játékot nem akarták abbahagyni. A párnacsata után erélyes hangon léptem közbe, mire csend lett. Ez után odamentem Zolikához, hogy puszit adjak neki, aki pityeregve így szólt: »Kisgyermek-szomorítónak nem adok puszit.« Mit tehetem, odamentem Tomikához, puszit adtam, 230

megsimogattam, és szinte bűntudattal csendben kifelé indultam. Az ajtóhoz értem, amikor halkan megszólalt Zolika: »Papám puszi, jó éjt.« Könnyes szemmel viszonoztam.” Ferikém, azt kívánom a lapunk hasábjain keresztül, hogy még nagyon sokáig gyönyörködhessél ezekben a felvételekben, mert ezekért érdemes élni. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 3. 33-34.

231

Mészáros János akadémikus 75 éves Kedves ünnepségnek lehettem meghívottja és résztvevője 2002. május 21-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Az MTA vezetése, az állatorvos-tudomány neves képviselői, a magyar agrárgazdaság elismert szakemberei, volt munkatársak, barátok, tanítványok szeretettel köszöntötték Mészáros Jánost 75. születésnapja alkalmával. A tudományos ülés előadói voltak: Dohy János, Harrach Balázs, Varga János, Nagy Béla, Pálya Vilmos, Fodor László, Stipkovits László, Drén Csaba, Tóvári József, Varga Zsuzsanna és Dobos-Kovács Mihály. A napirenden kívül, külön köszöntötték a professzor urat Vizi E. Szilveszter, Glatz Ferenc, Szendrő Péter, Solymosi Rezső és Solti László. A kedves köszöntők után Mészáros János meghatódva az alábbiakban fogalmazta meg gondolatait az elmúlt 75 évről: „Azon kevesek közé tartozom, akik még személyesen kapcsolatban lehettek Kotlán Sándor, Köves János, Marek József, Manninger Rezső, Mócsy János 80 évet vagy többet megélt professzorokkal. Ők, amikor szóba hoztuk születésnapjuk megünneplését, szellemes szavak kíséretében elzárkóztak ettől. A barátaim meggyőztek arról, hogy ebben nem feltétlen szükséges követni a nagy elődöket. Meghat, és őszintén köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek velem együtt ünnepelni. Generációm nagyon sok nehézséget, többek között egy világháborút, számos társadalmi változást élt át, és ezek egyéni életükre is kihatottak. Gyermekkoromban az olykor tanyánkra vetődött Haála Albert állatorvost félistennek tekintettem. Talán nem hat komolytalannak, ha az állatok sorsa iránti korai érdeklődésem jelének tartom, hogy már az 1938-as száj- és körömfájásjárványban kékköves tejföllel kenegettem apám teheneinek lábsebeit. Aztán jött a hozzám hasonló parasztgyerekek ma sablonosnak tartott sorsa. Falum református papja, Madarász József nagytiszteletű úr addig járt a szüleimhez, míg sikerült rávenni őket, hogy engedjenek továbbtanulni, s bejuttatott a Debreceni Református Kollégiumba. Újabb társadalmi fordulat eredményeként megnyíltak a népi kollégiumok, s a falusi gyerekek részére is lehetővé vált az egyetemre jutás. 1947-ben kerültem az állatorvosi karra azzal a szándékkal, hogy visszamegyek falura gyógyító állatorvosnak. Ezt az ideámat segítendő voltam két éven át Mócsy professzor diákköröse, mert mellette lehetett a legtöbb »mesterfogást« megtanulni. 1951-ben Bartha Adorjánt behívták katonának, és a megüresedett helyre Mócsy professzor úr ajánlására Manninger professzor úr engem hívott meg. Az ő személyes varázsa egy életre megfogott. Most, 75 évesen ebben is a predesztináció szerepét látom. Nem tudom, hogy így rendeltetette, ha visszagondolok arra a csodálatosan szép életpályára, amelyen Manninger professzor úr elindított. Néhány hónapos diplomával embert próbáló feladatot bízott rám, és nyugállományba vonulása előtt engem jelölt utódjának. Egész életemre kihatott, hogy utódjaként kellett helytállnom a tanszéken és a kutatóban is, hiszen Csontos tanár úr nyugalomba vonulása után, 1959-ben határozott céllal nevezett ki oda igazgatónak. Palyusik Mátyás, Kemenes Ferenc, Szent-Iványi Tamás, Bartha Adorján elhalálozása után egyedüli élő tagja vagyok a szűkebb értelemben vett 232

manningeri iskolának, higgyék el, szorongató érzés az ebből eredő felelősség. Ha most, 75 évesen a leltáron gondolkozom, a munkatársaimmal elért kutatási eredmények mellett főleg arra vagyok büszke, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a nagynevű elődeink által kijelölt út folytatásáért. Ők kiváló kutatók voltak, és igazi nagyságukat, világhírnevűket könyveikkel, lenyűgöző előadásaikkal és az életben helytálló tanítványaik nevelésével alapozták meg. Bizonyára szerénytelenségnek hat, de én képességeim szerint elsősorban őket kívántam követni. Az oktatást és továbbképzést mindenekfeletti fontosságúnak és kivételes élménynek tartottam. Erre jól felkészülhettem, mert a tanszék legfiatalabb oktatójaként én voltam a járványtani órák »bekészítője«, és így 8 éven át hallgathattam Manninger professzor úr előadásait. Ez nemcsak a tantárgy alapos elsajátítását eredményezte, hanem a Nagy Mester pedagógiai-didaktikai módszereiből is ragadt rám valami. Emellett járványtani tudásom, szemléletem alakításában, nagyban segített, hogy örököltem a Hutÿra-Manninger korában kialakult szokást: ha a gyakorló állatorvosok a fertőző betegségekkel kapcsolatban új esettel vagy szakmai nehézséggel találkoztak, ha a minisztérium a fertőző betegségeket érintő rendeletet akart kiadni, akkor a Járványtani Tanszéket keresték meg. A tanszéken vitattuk meg a készülő rendeleteket, irányelveket, rendszeresen jártuk a vidéket, együtt töprengtünk a gümőkór, a brucellosis, a sertéspestis, baromfityphus, majd a kutatóban a leukosis, a mycoplasmosisok és a többi baromfibetegség helyi és országos problémáinak megoldásán. Ezek ismertetése során volt olyan év, amikor az egyetemi előadásokon kívül ötven továbbképző előadást tartottam a megyeszékhelyeken. Ezek során rengeteget tanultam, és ezért tudtam »életszerű« egyetemi órákat, továbbképző előadásokat tartani. Életem szép emléke az előadásaimmal kapcsolatos sok kérdés, mert ez azt jelenti, hogy fel tudtam kelteni a hallgatóság érdeklődését. Az életszerű oktatást segítette az is, hogy a felső agrárvezetés, gyakran miniszterek is, egész napos megbeszéléseket tartottak a szakemberekkel. Soós Gábor vezetésével éveken át havonta vitattuk meg a MEDOSZ Szakemberek Szakosztályában az agrár-felsőoktatás és kutatás időszerű tennivalóit. A saját tapasztalatok szerzése mellett igyekeznem kellett megismerni a fertőző betegségekkel kapcsolatos külföldi eredményeket is. A német, majd az angol nyelvű szakirodalom olvasása esetenként több órát igényelt. Esetenként, mert Manninger professzor úr arra nevelt bennünket, hogy a »laboratóriumban dolgozni kell, olvasni otthon akár a díványon fekve is lehet«. A tanszék egyetlen laboratóriumában sem volt íróasztal, s mikor ezt a kutatóban is szerettem volna bevezetni, csúfos kudarcot vallottam. Hamar beláttam, hogy a kutatóknak volt igazuk. Még egy forrásból merítettem: 30 évig voltam a KGST-országok állatorvosi kutatásainak főkoordinátora. Ezeket a sok forrásból megszerzett ismereteket nemcsak előadásaimban, hanem továbbképzésekre készült dolgozataimban is igyekeztem hasznosítani, amelyek sokat segítettek a vezetésem alatt álló tanszék és intézet időszerű kutatási témáinak kialakításában. Mind a Járványtani Tanszéken, mind a kutatóintézetben kiváló munkatársaim voltak. Ők kutatásaikban már specializálódtak, külföldre mehettek. Döntő feladatomnak tartottam kutatási lehetőségeik javítását, és eredményeik hasznosítását, az oktatásba, a tankönyvekbe való átültetését. Nagy öröm számomra, hogy korábbi munkatársaim szakterületük nemzetközileg 233

elismert specialistái lettek, néhányan az akadémiai tagságig vitték, s nagy részük az akadémia doktora. Köszönöm, hogy együtt dolgozhattunk, s talán néha eszükbe jut szerény szerepem pályájuk indításában. Hosszú szakmai pályafutásom alatt, a magyar állatorvosok által elérhető szinte valamennyi kitüntetést, díjat megkaptam. Ezekért nem törtem magam, de jöttek. Ami ezek közül meghatott, Solti dékán úr bejelentése, miszerint a Szent István Egyetem a honoris causa diplomát adományozza számomra. Azt is nagyra értékelem, hogy a poros faluból szép várossá lett Nádudvar, Kocsmáros Sándor polgármester és Szabó István tsz-elnök urak útján díszpolgárává választott. Örülök, hogy mindketten megtiszteltek jelenlétükkel. Az elismerések feletti örömöknél is fontosabbnak tartom, és megnyugvással tölt el, hogy ötvenéves pályafutásomból az aktív négy évtizeden át együtt lélegeztem a magyar állatorvosi karral, osztoztam örömeiben, gyötrelmeiben, s ha nem hat szerénytelenségnek, úgy is fogalmazhatnék, hogy ezért nem éltem hiába, s tetteimmel talán hazám javát is szolgáltam. Minden közös eredmény örömet szerzett, mert nagy igazság van abban, hogy »nem a dolgok tesznek boldoggá, hanem az, ha boldogságot találsz a dolgokban«. Egész életemben sokat dolgoztam, talán többet is vállaltam, mint szabad lett volna. Hogy ebben az örök tenni akarásban mennyi része volt a szülői háznak, a belém ivódott református »mindig munkálkodjatok« tanításnak vagy a Járványtani Tanszéken mindennap elhangzó »Na, mi újság, fiam?« manningeri kérdésnek, nehéz volna megmondani, de mind egy irányba hatott. Ez az örök tenni akarás jellemezte otthoni esti óráimat is, ezért tartották gyermekeim és unokáim rabszolgaságnak, és ebben igazuk volt. Ezt gondolhatta feleségem is, de ő még egészsége rovására is mindent megtett azért, hogy én minél zavartalanabbul dolgozhassam. Az elmúlt év őszén tartottuk megismerkedésünk színhelyén, Debrecenben az aranylakodalmunkat, s állítom, hogy boldog házasságunk 51 éve alatt igazán szívem társa volt és mindenben támogatott. Ez csak a szív szava lehetett, mert (bizonyára helytelenül) soha nem beszéltem neki szakmai, munkahelyi kérdésekről. Tehát nem objektív mérlegelés, hanem a szeretet alapján állt mellettem. Pál apostol óta tudjuk, hogy a szeretet nem mérlegel, a szeretet mindent eltűr, és ez tökéletesen illik feleségemre. Ha már pályám alakulásában is érzékelhettem a predesztináció szerepét, házasságomban is annyira szerencsés voltam és vagyok, hogy azt talán nem is mi ketten alakítottuk így. Abban, ami rajtunk múlott, amit elértünk, kettőnk közül egyértelműen feleségemé a nagyobb érdem. Nem szereztünk nagy vagyont, de nagy elégtételünk, hogy érzéseink szerint az életben helytálltunk, gyermekeink, unokáink nagyon szorgalmasak, műveltek, jól haladnak, s talán etikai, erkölcsi nézeteikben, emberi magatartásukban is követnek bennünket. 75 évesen úgy érzem, betöltöttem az állatorvos-történetből rám eső láncszem szerepét. Igyekeztem utódokat nevelni, s családunk útja is rendben van, azaz tőlem telhetőleg mindent megtettem, hogy folytatódjék mindaz, amit életcélomnak tartottam, amiért eddig éltem. Köszönöm a sok jókívánságot, és köszönöm, hogy ilyen sokan megtiszteltek jelenlétükkel.” - fejezte be Mészáros János életútjának ismertetését a szűnni nem akaró taps közepette. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 44-45.

234

Egy szerény egyetemi tanár Dr. Vörös Károly Amikor a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében meghallgattam dr. Vörös Károly professzor úr akadémiai doktori értekezésének sikeres megvédését, úgy éreztem, hogy lapunkban írni kell róla. Hosszas levelezés és többszöri személyes találkozás után sikerült meggyőznöm őt, hogy nemcsak az idős kollégák életéről érdemes írni, hanem azokról a még aktív állatorvosokról is, akik a tudományt magas szinten művelik, és továbbadják azt a felnövekvő állatorvos nemzedéknek. Életéről, munkásságáról az alábbiakban számol be: „1952-ben születtem Budapesten. Édesapám gépészmérnök, édesanyám középiskolai nyelvtanár volt, így a biológia közelebbről az állatorvoslás iránti érdeklődésem nem a családi háttérből adódott. Talán édesapámtól »örököltem« a műszaki dolgok iránti érdeklődésemet, és bizonyos hajlamot a rendszeretetre, amit közvetlen munkatársaim olykor emlegetnek. Édesanyámnak köszönhetem az idegen nyelvek iránti vonzódásomat és azt, hogy viszonylag könnyen tanultam a nyelveket. Az általános iskola első hat osztályát Kőszegen végeztem, ahol több olyan barátom volt, akiknek a szülei gazdálkodó, állattartó emberek voltak. Innen származik az állatok iránti érdeklődésem, és ettől kezdve szerettem volna biológus, majd állatorvos lenni. Középiskolai tanulmányimat a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban folytattam. A biológia mellett érdekelt az irodalom, közelebbről a versmondás, sőt a színjátszás is. Több szavalóversenyen is értem el helyezést, és tagja voltam a gimnáziumi irodalmi színpadnak. Irodalmi próbálkozásaim eredményeként később, egyetemi oktatóként sem okozott nehézséget az előadói szereplés. Gimnáziumi tanáraimra ma is hálával gondolok, mert a tőlük kapott szellemi útravalót egész életem során hasznosítani tudom. A tanulás mellett mindig szívesen sportoltam, így egyidejűleg voltam tagja a középiskolai kézilabda- és labdarúgócsapatnak. Az utóbbi sportot egyetemi hallgatóként, sőt éveken át oktatóként is űztem az egyetemi csapatban. Az Állatorvostudományi Egyetemen 1976-ban szereztem kitüntetéses (aranygyűrűs) állorvos-doktori diplomát, és ebben az évben kerültem a Belgyógyászait Tanszékre tudományos továbbképzési ösztöndíjasként, ahová 1979-ben egyetemi tanársegéddé neveztek ki. 1984ben egyetemi adjunktusi kinevezést kaptam, 1988-tól egyetemi docensként, 1991-től pedig tanszékvezető egyetemi tanárként dolgozom. Oktatói munkám kezdetben a hallgatói belgyógyászati terápiás és diagnosztikai gyakorlatok vezetéséből állt. Emellett részt vettem a klinikai betegkezelési gyakorlatok lebonyolításában is. Adjunktusi kinevezésemet követően számos plenáris betegbemutatót, majd belgyógyászati előadást tartottam. Több éven át irányítottam és szerveztem a klinikai terápiás gyakorlatokat. Elsődleges oktatói feladatom - egyetemi tanári kinevezésem óta - az állatorvosi belgyógyászat oktatása, de emellett a belgyógyászati diagnosztika keretében is tartok előadásokat. Fakultatív tárgyként tanítom az állatorvosi kardiológiát, és részt veszek a BME és a SOTE által 235

szervezett, másoddiplomát adó orvosbiológiai mérnökképzésben is. Társszerzője és szerkesztője voltam az elmúlt években megjelent számos belgyógyászati egyetemi jegyzetnek. A tanszék korábbi vezetőjével, Karsai Ferenc professzorral közösen szerkesztettük, és több hazai társszerzővel megírtuk az 1993-ban kiadott Állatorvosi belgyógyászat című könyv első kiadását. A második kiadás első kötetét 1999-ben adtuk közre, a kutyák és macskák belgyógyászatáról. A második kötet 2002 őszén jelenik meg a lovak, a kérődzők és a sertések betegségeiről. Oktatói munkám elismeréseként több alkalommal elnyertem a hallgatóság szavazatai alapján a kiváló előadói díjat az angol és a magyar nyelvű évfolyamokon. Az elmúlt években számos hazai továbbképző és klinikus szakülési előadást tartottam, és több szakállatorvos-képző tanfolyamon oktattam a belgyógyászat körébe tartozó tárgyakat. Külföldi vendégelőadóként szerepeltem már a bécsi, a bolognai, a hannoveri, a lipcsei, a giesseni, a kassai és a ljubljanai társintézményekben. Egyetemi oktatóként és tanszékvezetőként is alapelvem, hogy színvonalas oktatói és kutatói munkát egy egyetemi klinikán csak korszerű betegellátás és kellő beteglétszám esetén lehet végezni. A klinikai betegellátásban munkám megkezdése óta részt veszek. 1984-1987 között a Belgyógyászati Klinika Nagyállatkórházát vezettem. 1990-ben munkatársaimmal klinikai diagnosztikai laboratóriumot hoztunk létre. Elsősorban a háziállatok kardiológiai vizsgálata, a hasi ultrahang-diagnosztika és a flexibilis endoszkópia terén értünk el eredményeket. Eközben tanszékünkön sokat fejlődött az állatorvosi kórélettan és a labordiagnosztika is, Karsai Ferenc, majd Gaál Tibor professzorok jóvoltából. A tanszék korábbi vezetőjének erőfeszítéseit folytatva igyekeztünk megteremteni az állatfajok szerinti és az ezen belüli specializáció tárgyi feltételeit, és ezek alkalmazását a belgyógyászati kisállat-szakrendelések bevezetése, és az oktatás korszerűsítése révén. Napjainkra a kisállatok belgyógyászatát teljesen külön műveljük a nagyállatokétól, mivel az utóbbiakat a 2001-bn átadott üllői Nagyállat Klinikán látják el. Ez egyúttal azt jelenti, hogy más kollégák foglalkoznak a kisállatok és mások a nagyállatok betegségeivel. Mivel jómagam mindkét állatfajcsoportra vonatkozó klinikai tapasztalatokkal rendelkezem, ezért többször megfordulok az üllői klinikán is, és változatlanul tanítom a nagyállatok belgyógyászatát. Tudományos munkámat a szarvasmarhák enzooticus leukosisát tanulmányozó kutatócsoport keretében kezdtem. A későbbiekben foglalkoztam a lovak idült ólommérgezésének hazai előfordulásával és diagnosztikájával. 1980-ban munkatársaimmal először számoltunk be a kutyák parvovírus okozta bélgyulladásának hazai előfordulásáról és klinikumáról. A következő években figyelmemet elsősorban a tehenek oltógyomor-helyzetváltozásának szenteltem. E kutatásaim egy részét a Hannover Állatorvosi Főiskolán, a Szarvasmarha-betegségek Klinikáján végeztem, M. Stöber professzor irányításával, DAAD ösztöndíj keretében, majd a megkezdett munkát itthon folytattam. Kandidátusi értekezésemet 1986-ban védtem meg A tejelő tehenek oltógyomor-helyzetváltozásának előfordulása, kórfejlődése és gyógykezelésének lehetőségei címmel. Ezen kívül munkatársaimmal közleményeket jelentettünk meg a következő témákban: a bél leiomyosarcomájának műtéti megoldása lóban, a szarvasmarhák vakbél-helyzetváltoztatásának klinikuma és gyógykezelése, lymphoid leukosis előfordulása sertésben, a borjak veleszületett belső agyvelővízkórjának elektro- és pneumoencephalográfiás vizsgálata, módszer kidolgozása a versenylovak rádió-telemetrikus EKG vizsgálatára.

236

1987-88-ban egy évet töltöttem a Bristoli Egyetem Állatorvosi Fakultásán Welcome Trust ösztöndíj keretében. Itt J. Holmes professzor mellett tanulmányoztam a lovak kardiológiai betegségeit, és a lovak kétdimenziós echokardiográfiai vizsgálatával kapcsolatos kutatásokat folytattam. E munka keretében a lovak kvantitatív echokardiográfiáját megalapozó módszereket dolgoztam ki. Egyúttal alkalmam nyílt a klinikai betegellátás és az oktatás módszereinek megismerésére, és az ultrahang-diagnosztika egyéb területeinek tanulmányozására is. Hazatérésem után az állatorvosi belgyógyászati ultrahang-diagnosztika itthoni bevezetésére és elterjesztésére fordítottam kutatási és klinikusi tevékenységem jelentős részét. Az általam irányított kutatócsoporttal eredményeket értünk el a következő területeken: a lovak echokardiográfiával irányított pericardiocentesise, a kutyák májbetegségeinek ultrahangdiagnosztikája, a húsevők húgyúti betegségeinek kvalitatív és kvantitatív ultrahang-vizsgálata. Akadémiai doktori értekezésemet 2002 tavaszán védtem meg sikeresen Az ultrahang-diagnosztika szerepe az állatorvosi belgyógyászatban címmel. Tudományos pályám részeként több szakdolgozatos és tudományos diákkörös hallgató munkáját irányítottam. Az utóbbi öt évben elsősorban a PhD-hallgatók témavezetése tarozik a feladataim közé. Ez ideig összesen 9 doctorandus témavezetője voltam. A tudományos pályám során elért eredményeimről összesen 89 referált tudományos publikációban számoltam be, többségében társszerzőkkel. Hazai folyóiratban 51, míg külföldi lapban 38 cikkem jelent meg. Kutatási eredményeinkről számos külföldi és hazai konferencián is tudósítottunk, amelyekből 23 nyomtatásban is megjelent. Németül és angolul folyékonyan beszélek, és előadásokat is tartok (mindkét nyelvből felsőfokú állami nyelvvizsgám van). Ezen kívül alapfokú orosz nyelvtudással rendelkezem. A már említett két hosszabb tanulmányúton kívül a következő országok állatorvosképző intézményeit ismertem meg: Hollandia (Utrecht), Belgium (Gent), Németország (München, Lipcse, Kelet-Berlin), Ausztria (Bécs), Nagy-Britannia (London, Cambridge), Csehszlovákia (Kassa, Brünn), USA (Philadelphia). Tanulmányutaim során jó kapcsolatokat építettem ki a külföldi társklinikák munkatársaival és vezetőivel. 1990-1991-ben oktatási rektor helyettesként is dolgoztam egyetemünkön. Az intézményünk Klinikai Tanácsában 1991-től tagként, 1997-től elnökként veszek részt. Tagja vagyok az Acta Veterinaria Hungarica, a Tierarzltliche Praxis és a Magyar Állatorvosok Lapja szerkesztőbizottságának. Alapító tagja vagyok a Klinikus Állatorvosok Egyesületének, amelynek 1991-től titkára, 1998-tól pedig elnöke vagyok. Egyetemi tevékenységemért 1982-ben rektori dicséretet, 1987-ben Kiváló Munkáért kitüntetést kaptam. Munkatársaimmal, 10 alkalommal részesültünk Márkus György-díjban a kutyák gyógyítása terén végzett munkánkért (1984, 1990). Úgy érzem, hogy egyetemünk Belgyógyászati Tanszékén egész életemre szólóan megtaláltam azt a munkahelyet, ahol a számomra oly kedves hivatásomat gyakorolhatom, egyaránt időt szentelve a beteg állatok gyógyításának, a tanításnak és a kutatásnak. A kiegyensúlyozott, tartalmas élethez azonban nélkülözhetetlennek tartom a harmonikus 237

családi életet is. Szerencsére, ezt is megkaptam az élettől, hiszen 1975 óta élek boldog házasságban, amelyből két - már felnőtt - gyermekem született. Feleségem családorvos, lányom 25, fiam 24 éves. Gyermekeim már a felsőfokú diploma megszerzése előtt állnak, miközben mindketten dolgoznak is. Az utóbbi néhány évben régi vágyunk teljesült, amikor egy rákoskerti családi házba költöztünk. Itt kertészkedve és két kutya, továbbá egy macska társaságában töltöm szabadidőmet, számos jólhasznosítható, személyes tapasztalatot szerezve állataim viselkedéséről, életéről. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 4. 45, 48-49.

238

70 éves korában is fiatalos hévvel dolgozik Dr. Tuboly Sándor Az örök ifjú Tuboly Sándor egyetemi tanár 70 éves korában is fél évet Spanyolországban tölt, ahol a cáceresi állatorvosi fakultás vendégprofesszora. Az immunológia és a fertőző betegségek témakörében tart előadást, emellett részt vesz a vizsgáztatásokban és a fakultás mindennapi életében. - Honnan adódott a spanyolokkal kialakult kapcsolatod? - 1992-ben részt vettem a madridi állatorvosi kutatóintézet által szervezett egzotikus betegségek egy hónapos kurzusán, 16 országból jött szakemberrel együtt. Délelőtt előadások voltak, majd az ehhez kapcsolódó immundiagnosztikai gyakorlatok és gyakran éjszakába nyúló viták, megbeszélések. Miután megismerték szakmai előéletemet, a következő évtől kezdődően bizonyos témakörökre meghívtak előadónak. 1995 óta pedig fél évet töltök Cáceresben mint vendégprofesszor. Nagyon megszerettem ezt a történelmi várost, a fakultást és a tanszék családias légkörét, valamint a klubélet spanyolos szokásait. A fakultáson a munka a „cafeteriában” kezdődik egy kávé mellett, ahol először végig kell tárgyalni a család, a gyerekek hogylétét, emellett otthonosan kell mozogni az aktuális futballeredményekben, a bikaviadalok eseményeiben és az országot érintő politikában. Ezek letárgyalása után kezdődhet a munka. - Akkor az egyetemi hallgatóság lazán veszi a munkáját! - Szó sincs róla. Ők ugyanolyanok, mint bárhol a világon az ifjúság, de talán törekvőbbek, szorgalmasabbak. Ennek oka az, hogy aki jeles eredménnyel végez, az még abban az évben kap állást. Akik viszont jó vagy ennél gyengébb teljesítményt nyújtottak, azoknak sokszor 1-2 vagy akár több évet is kell várni az állásukra. - Nem volt nehéz spanyol nyelven oktatnod? - Tökéletesen bírom a spanyol nyelv társalgási és szakmai részét is. 1969-ben családommal együtt TESCO szerződéssel a Kubai Köztársaságba utaztam, ahol akkor már több magyar állatorvos végzett elismert munkát. Eleinte rendkívül nehéz volt kezdetleges szintű spanyol nyelvismeretem miatt, másrészt a családom Havannában lakott, és pedig a 600 kilométerre lévő Camagüey nevű városban dolgoztam. A provincia diagnosztikai laboratóriumában a kórbonctan, kórszövettan osztály munkáját láttam el. Az ott töltött idő szakmai szempontból rendkívül hasznos volt számomra, mivel olyan betegségeket ismerhettem meg, amelyek itthon vagy Európában nem fordultak elő. Soha nem láttam a venezuelai lóencephalitis-járványt, és mégis sikerült diagnosztizálni a klinikai tünetek és a kórszövettani eredmények alapján. A vizsgálataink elvégzéséhez egy kitűnően felszerelt „guruló laboratórium” állt rendelkezésünkre, amellyel a betegségek jelentkezésének helyszínére mentünk, és ott végezhettük el a vizsgálatokat. A szerződés lejárta után, 1974-ben meghívtak Havannába, ahol másfél évig a központi diagnosztikai intézetben dolgoztam. Hazatérésem után még öt alkalommal kaptam meghívást 46 hetes kurzusok tartására, amelyekre Havannában, Santa Clarában és Santiago de Cubában 239

került sor. Ezért ne csodálkozz, hogy második anyanyelvem a spanyol. - Akkor a spanyol nyelvterületen jobban ismernek, mint itthon! - Azért azt nem. Az viszont tény, hogy a Kubai Mikrobiológus Társaságnak tiszteletbeli elnöke lettem, és a Tudományos Tanács tagjává választottak. Mégy egy kedves elismerés ért, amikor sok év után Madridban találkoztam egy friss diplomás kubai állatorvossal, aki megtudta, hogy magyar vagyok, megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-e „Turytubolyt”. Nagyon meglepődött, amikor elmondtam, hogy Túry doktor kedves barátom, a Tuboly pedig én vagyok. - Nagyon sokat beszéltünk külföldi munkádról, de mi van itthon? - 1950-ben felvettek a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Értelmiségi származásom miatt kollégiumi ellátásban nem részesültem, és ösztöndíjat sem kaptam. Az első évet jeles eredménnyel abszolváltam, és így másodéven már ösztöndíjas lettem. Hazulról nem tudtak anyagilag segíteni, hiszen bátyám is egyetemista volt. Az ösztöndíjamat kiegészítettem azzal, hogy egy kis kápolnában minden vasárnap orgonáltam a szentmisén. Egyetemi éveim alatt 1953-tól mint TDK-s hallgató 2 éven át végezhettem bakteriológiai munkát a Járványtani Tanszéken Szent-Iványi Tamás doktor irányításával, akinek szellemisége és a szakma iránti fanatizmusa „megfertőzött”. 1955-ben végeztem. A diploma megszerzése után Manninger professzor úr meghívott a tanszékre, de én anyagi okok miatt a kinti praxist választottam. 6 éven keresztül láttam el Adony községben a körállatorvosi munkát. Sok szakmai tapasztalatot gyűjtöttem össze a sokrétű és örömet okozó munkák során. Az adonyi éveknek mást is köszönhettem. Gyakori látogatója lettem a könyvtárnak, ahol megismertem leendő feleségemet. Házasságunkból két gyermek született, és az unokáink száma is kettő. - Ne szaladjunk ennyire előre! Téged nem a körzeti állatorvosi munka tett ismertté a kollégák körében. Erről tájékoztass bennünket! - 1962-ben elhagytam az akkor már jól menő praxist, és az Országos Állategészségügyi Intézetben folytattam a munkát. Itt minden laboratóriumi munkát újra kellett tanulnom. Beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra, mert az idegen nyelv ismerete elengedhetetlen a laboratóriumi munkában. A diagnosztikai intézetben töltött 15 év alatt olyan iskolát jártam végig, ahol kiváló szakemberektől tanulhattam meg a bakteriológiai, a szerológiai, a virológiai, a kórbonctani, a kórszövettani és az immunológiai elmélet gyakorlati alkalmazását. Az egyik fő feladatom volt a gümőkór-mentesítés bakteológiai diagnosztizálása. Mivel ez akkoriban még alig művelt terület volt az állategészségügy vonalán, ezért 3 hónapot töltöttem a Korányi TBC Szanatórium bakteriológiai osztályán, ahol az általuk kidolgozott tenyésztési és típus-meghatározási módszereket adaptáltam a szarvasmarhagümőkór diagnosztikájába. 1969-ben ebből készítettem a kandidátusi disszertációmat A mycobacterium antigén-szerkezetének összehasonlítása címmel. 1972-ben osztályvezetői kinevezést kaptam. - Mikor kerültél az egyetemre? - 1976-ban Szent-Iványi Tamás kikért az intézetből, és meghívott a Járványtani Tanszékre azzal a feladattal, hogy az immunológiai tárgykört önálló diszciplínává kell fejleszteni. Kezdetben tudományos főmunkatársként dolgoztam. 1979-ben egyetemi docensi kinevezést kaptam. 1988-ban egyetemi tanár, 1991-ben tanszékvezető egyetemi tanár lettem 1998-ig, amikor 240

nyugdíjba mentem. 1982-ben megszereztem az állatorvos-tudományok doktora fokozatot a juh immunrendszerének ontogenesise témakörben. 1991-től a járványtan oktatása is rám hárult, aminek a megfelelő szintű művelésében jól hasznosíthattam a praxisban, a diagnosztikai intézetben, valamint a szubtrópuson szerzett ismereteket és tapasztalatokat. Nagyrészt ennek köszönhetem, hogy „Az év legjobb előadója” címet a hallgatók titkos szavazása alapján 12 alkalommal nyertem el. Az egyetemi oktatások mellett rendszeresen részt vettem a posztgraduális képzéseken, és örömmel tettem eleget a megyei továbbképzésekre történt meghívásoknak is. - Milyen tudományos és kutatómunkát végeztél? - Távirati stílusban a következő kutatásfejlesztési munkákat végeztem: a vírusbetegségek immunpatológiája, az immunindukció és immunreguláció a perinatalis korban, az immunodeficienciák kialakulásának feltételei, az immunrendszer ontogenesise, a vírusok okozta foetopathiák, a colostrum sejtjeinek intestinalis abszorpciója. Munkáim ismertetése, tapasztalatszerzés céljából Ausztriában, Lengyelországban, Németországban, Svédországban, Angliában, Franciaországban, Oroszországban, Bulgáriában, Romániában, Vietnámban, Mozambikban, Angolában, Mexikóban és az USA-ban jártam tanulmányúton. Kutatómunkám eredményeit 123 közleményben publikáltam és 28 nemzetközi kongresszuson ismertettem. Az oktatás korszerűsítése céljából 11 egyetemi jegyzetet írtam, és részt vettem 8 könyv megírásában. Ez utóbbiak közül legjelentősebbek az Állatorvosi mikrobiológia (1998), A háziállatok fertőző betegségei (1999) és a spanyol nyelvű Manual de microbiología Veterinaria (2001) című könyvek. - Milyen tudományos bizottságoknak voltál tagja? - Az egyetem doktori tanácsának, oktatási, kutatási, könyvtári, nemzetközi kapcsolatok bizottságának, és két cikluson át elnöke voltam a Vezető Oktatók és Kutatók Fórumának. 8 éven át dolgoztam az MTA Tudományos Minősítő Bizottságban, és jelenleg is tagja vagyok a z MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának, vezetőségi tagja vagyok a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak és a Magyar Zoonózis Társaságnak. Szerkesztőbizottsági tagja vagyok a Veterinary Immunology and Immunopathology, a Journal of Veterinary Medicine és az Acta Veterinaria Hungarica szaklapoknak. - Gazdag életutadat milyen kitüntetésekkel ismerték el? - Manninger Rezső-emlékérmet, Marek József-emlékérmet, a SZIE Állatorvos-tudományi Kar Díszpolgára kitüntetést kaptam itthon, Spanyolországban pedig az UNIEX Állatorvosi Fakultás Oktatási Emlékérmét vehettem át. - A gyermekkorodról még nem is beszéltünk. - 1932-ben születtem Hercegfalván, ahol édesapám tanító, édesanyám pedig óvónő volt. Mindmáig csodálom azt a megszállottságot, ahogy művelték és szerették hivatásukat. Tízéves koromban a székesfehérvári ciszterci rend Szent István Gimnáziumában folytattam tanulmányimat. A szülői házból hozott útravaló és a nyolc év gimnázium meghatározó volt az életutam további alakulásában. Amikor kis elsősként felsorakoztunk az iskola előcsarnokába, az osztályfőnökünk a következő szavakkal tette fejünkre az egyensapkát: „Mától kezdve ciszterci diák vagy, soha ne hozz szégyent nevedre, az iskoládra!” A Tanítók Háza nevű internátusban 241

laktam, ahol a nap hajnali keléssel kezdődött, ezt követte a házkápolnában tartott mise, majd egy óra stúdium, reggeli és ezután irány az iskola. A gimnáziumban nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. A cserkészet, az önképzőkörök mind-mind hozzájárultak az emberré válás nem könnyű folyamatához. Egész életemben arra törekedtem, hogy az itt kapott értékeket megőrizzem, és a legnehezebb időkben is ember tudjak maradni. - Köszönöm, hogy rendelkezésemre álltál, és munkásságoddal, emberségeddel példát mutatsz a felnövő állatorvos-nemzedéknek. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 5. 38-39.

242

Ő a Dékán Úr! Dr. Solti László Azzal a kéréssel fordultam dr. Solti László dékán úrhoz, hogy a Kamarai Hírek számára egy exkluzív interjút adni szíveskedjék. Elém tett egy kész curriculum vitaet, amely szakmai, vezetői, tudományos és oktatói munkájáról szólt. Másra voltam kíváncsi! Kérésemet teljesítette. - 1946-ban születtem Budapesten, a II. kerület akkor még külterületi részén. A ma már teljesen beépült városrész kis családi házai között kukoricatáblák húzódtak, szinte minden portán akadt valamiféle haszonállat, ami a világháború utáni időszakban nagyban hozzájárult a családok élelmiszerrel történő ellátásához. Gyerekkoromat nagyban meghatározta a falusias környezet, az, hogy az emberek ismerték egymást, és tudtak egymás öröméről vagy kudarcairól. Jó eszű, gyors felfogású, minden iránt érdeklődő, ám az iskolai kötöttségeket nehezen viselő gyerek lévén, aki minden csínyevésen részt vett, meglehetősen sok konfliktusom volt a mainál sokkal kevésbe toleráns tantestület néhány tanárával. Ám szerencsére mindig akadtak közöttük, akik ezt az elevenséget nem vették túl szigorúan, és pártfogoltak. Az ötvenes-hatvanas években felnövekvő nemzedék többi tagjához hasonlóan az én gyermekkoromat is életre szólóan befolyásolta a kettős nevelés, vagyis az, hogy az iskolában kötelezően tanult világnézetet teljesen lerombolta az otthon hallott - vagy csak érzett - ellenkező irányú eszmerendszer, ami egyszer és mindenkorra elültette bennünk a kételkedés csíráját. Ki hitte volna el az úttörő-foglalkozásokon vagy a KISZ-gyűléseken hirdetett szép eszméket, amikor a családban vagy a tágabb környezetben mást tapasztalt? Mindezt a kételkedést csak tovább erősítette a tízesztendős fejjel átélt 1956, amelyről hiába állították utóbb, hogy ellenforradalom volt, hiszen magam láthattam a példaképül szolgáló felnőttek határtalan lelkesedését és szabadságvágyát. Szüleim korán elváltak, majd anyám 1956-tól kezdődően gyakorlatilag haláláig külföldön élt, vele a legfogékonyabb éveimben nem találkozhattam, hanem majd csak szinte felnőttként, 18 évesen láttam viszont. Kamaszkoromban azonban mégis családban nőhettem fel, egy olyan nevelőanya gondoskodása és szeretete mellett, aki nélkül biztosan másképp alakult volna az életem. Gimnazistaként lassan az iskolai szabályokat is elfogadtam, ehhez nagy segítséget nyújtott a sport, mert kitartásra, szívósságra és önfegyelemre szokatott, meg persze arra az egészséges zsiványságra, ami nélkül az embert elsodorják az élet próbatételei. Erre szükségem is lett hamarosan, mert érettségi után helyhiány miatt nem vettek fel az Állatorvostudományi Egyetemre, ezért két évig teherautó-sofőrként dolgoztam. Akkoriban ez nagy időveszteségnek tűnt, ma már azonban inkább jó iskolának tartom, ami megerősítette bennem, hogy tovább akarok tanulni. Így kezdtem 1966-ban az állatorvosi tanulmányokat, megilletődve átlépvén az egyetem kapuját. Bár a tanulással addig soha nem volt bajom, az első félév kezdetén - megrettenve az anatómiakönyv és a kémia-előadások vagy az állatrendszertan anyagától - azt hittem, sosem fogom elvégezni ezt a nehéz egyetemet. Ez a félelem azonban hamar elmúlt, és magam is meglepődtem, mekkora anyagok elsajátítására képes az ember a húszas évei elején. Így azután mindig az évfolyam első tíz hallgatója között tanyázva végeztem el az egyetemet 1971-ben. Mivel kitűnőre államvizsgáztam, Kovács Ferenc professzor megkérdezett, nem volna-e kedvem 243

az egyetemen maradni? Én azonban úgy gondolva, hogy az állatorvosnak vidéki gazdaságban vagy tsz-ben a helye, inkább Kovács professzor másik ajánlatával éltem, és így kerültem Somogy megyébe. Nem gondolhattam, hogy alig egy év elteltével már újból az egyetemen leszek, ahol a Szülészeti Tanszék egy külföldi munkavállalás miatt átmenetileg megürült álláshelyére kerültem szerződéssel. Egykori tanszékvezetőm, néhai Cseh Sándor professzor tragikus hirtelenséggel fiatalon elhunyt, és az azt követő interregnum idején kezdő létemre azonnal a mélyvízbe dobtak, mind az oktatás, mind a klinikai munka területén. Hamarosan azonban konszolidálódott a tanszék helyzete, és az új tanszékvezetővel, Haraszti János professzorral mintegy 20 esztendőn keresztül, egészen nyugalomba vonulásáig dolgozhattam együtt, vele a mai napig kiváló a kapcsolatom. A hetvenes-nyolcvanas években végigjártam az egyetemi ranglétra minden fokozatát, számtalan diákot oktattam a reprodukció rejtelmeire, sok-sok kedves barátot szerezve soraikból, velük találkozni, most is mindig öröm számomra, akárcsak az, amikor sokuk gyermekeit láthatom viszont egyetemünkön. A mai generáció szerencsére már nem is érti, milyen lehetett az a világ, amikor az emberek bezárva éltek az országban, minimális -többnyire keleti - külkapcsolatokkal. Nekem még kijutott valamennyi ebből is, hiszen nyugati országokba tíz esztendőn keresztül nem engedtek utazni azzal a típusindoklással, hogy „kiutazása közérdeket sért”. Óriási élmény volt ezután, amikor 1977-ben váratlanul elnyertem egy ösztöndíjat Dániába, ahol az akkor még igencsak kezdetleges, ám rohamosan fejlődő embrió-átültetést tanulmányozhattam szarvasmarhán. Számomra 31 esztendősen kinyílt végre a világ, amiben elhelyezhettem magamat, hazámat, a szakmámat és a munkahelyemet. A tanulmányozott szakterület ismeretanyagán túl megismerhettem a skandináv emberek életmódját, szokásait, a miénktől sok tekintetben eltérő nézeteiket, és egy életre átvettem tőlük a demokráciáról és az emberek egyenlőségéről vallott és gyakorolt felfogásukat. Talán a megelőző bezártság teszi, talán ez a skandináv tanulmányút, de nekem a szabad mozgás mindmáig az emberi szabadságjogok egyik legfontosabbika maradt. Mindezt csak közel negyed évszázad elmúltával nyílt módom viszonozni, amikor a Svéd Királyi Mezőgazdasági és Erdészeti Akadémia külső tagjai sorába választott, és rám hárult a megtisztelő feladat, hogy a külföldi tagok nevében köszönetet mondjak. Kissé többet időztem ennél a dániai tanulmányútnál, hiszen olyan fordulópontot jelentett pályafutásom során, aminek hatása jóval később is jelentkezett. Történt ugyanis, hogy 1989-ben Papócsi László miniszterhelyettes magához hivatott és felajánlotta, hogy vállaljam el a megnyitás előtt álló Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont egyik igazgatói beosztását. Bár nagyon vonzónak tűnt az ajánlat, hiszen egy vadonatúj, és a legmodernebb eszközökkel felszerelt intézet vezetésére biztatott, ahol az emberek kiválasztásában és a feladatok meghatározásában egyaránt szabad kezet biztosított, mégsem akartam elfogadni, mivel az egyetemen jól éreztem magam docensként. Végül kompromisszumos megoldás született: az egyetem állományában maradva kétéves időtartamra kirendeléssel mentem az MBK-ba, ahol az Állat-biotechnológiai Intézet igazgatójaként viszonylag gyorsan sikerült az intézet kutatási profilját megtalálni és a munkát beindítani. A tervezett két évből azonban, minthogy a rendszerváltozással egyidejűleg az Állatorvostudományi Egyetem vezetése is kicserélődött, végül öt év lett, és csak 1994-ben tértem vissza a Szülészeti Tanszék élére. A gödöllői évek során volt részem sikerekben és kudarcokban egyaránt, hiszen gyakorlatlan, néha túl demokratikus vezetési stílusom sokszor hozott nehéz helyzetbe egy olyan heterogén közösségben, ahová a munkatársak különböző helyekről és eltérő indíttatással kerültek. Utólag visszagondolva, ezek az évek érleltek vezetővé, és úgy érzem, 244

az akkori nehézségekkel való megküzdés volt a tanulópénz, hogy mai beosztásomnak és a feladatoknak meg tudjak felelni. Minden kínlódás ellenére büszke vagyok, hogy az intézet a tízegynéhány éve elindított kutatásokat ma is folytatja, és egykori munkatársaim szép eredményekkel, rangos publikációkkal dicsekedhetnek. Ott is maradhattam volna közöttük, ám a sorsom másképp rendeltetett. Már az egyetem tanszékvezető tanáraként éltem meg a magyar felsőoktatás drasztikus változásait, közöttük a nagy múltú intézmények fokozatos beolvasztását, a nálunk hagyományosan magas színvonalú képzés szembesülését az egyre terjedő tömegképzéssel, és más, nem mindig szimpatikus reformot. A gödöllői évek után nem vágytam újból vezetői beosztásra, de mégis úgy alakult, hogy 1997-ben egy eredménytelen rektorválasztás után rábeszéltek a második fordulóban az indulásra. Így kerültem az Állatorvostudományi Egyetem rektori székébe, olyan nagyságok utódjaként, mint Hutÿra, Zimmermann, Kotlán, Manninger és mások. Nem kis feladatot jelentett ez, hiszen hivatalba lépésemkor kész helyzet várt, amennyiben egyetemünknek - korábban benyújtott szándéknyilatkozata értelmében - karként kellett volna betagozódnia a Budapesti Műszaki Egyetembe. Bár a műegyetemi integráció, elsősorban az István úti telephelyünk eladási szándéka miatt, végül meghiúsult, a hatályos felsőoktatási törvény rendelkezései értelmében nem kerülhettük el az egyesülést. Így került sor a Szent István Egyetem létrehozására, amely gödöllői központtal alakult meg 2000-ben úgy, hogy korábban önálló intézményünknek meg kellett tanulnia, miként lehet a ránk vonatkozó döntések legtöbbjéről kényszerűen lemondva, a közös gazdálkodás nehézségeivel és a megnövekedett bürokráciával dacolva fennmaradni. Ezek a problémák az erőszakosan integrált egyetemek és főiskolák többségénél jelentkeztek, ám a Szent István Egyetem karánál különösen megnehezítették a működést. Eddigi rektori, majd dékáni öt esztendőm teljes időszakát ezek a voltaképpen hiábavaló, erőt és energiát emésztő szélmalomharcok jellemezték. Lehet, hogy az elnyomó ötvenes évekbeli élmények vagy a szabadság fontosságának felnőttként való megízlelése, esetleg az egyetemünkkel való érzelmi azonosulás az oka, hogy a függetlenségünk elvesztését az intézmény vezetőjelként nagyon nehezen éltem és élem meg. Amikor elcsüggedek, akkor mégis erőt tudok meríteni, részben azoknak az elődöknek a példájából, akik 1934-ben a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hasonlóan kikényszeríttet létrehozásakor helytálltak, valamint abból, hogy magam mögött érzem az intézmény és az állatorvosi társadalom egységes támogatását. Ebben a rendhagyó életrajzban nem soroltam fel mindazokat az adatokat, amelyek a beosztásra, rangra, hazai és nemzetközi testületekben viselt tagságra vagy tisztségre vonatkoznak, végül is nem ezeket tartom a legfontosabbnak. Úgy gondolom, eddigi életem és pályafutásom a szerencse jegyében zajlott, hiszen még a kudarcaim is előnyt jelentettek a későbbiek során. Sok nagyszerű emberrel találkozattam és dolgozhattam együtt, akik mind segítettek közös céljaink elérésében. És végül szerencsém volt abban is, hogy a megfelelő pillanatban a kellő helyen voltam, ami biztosan nem mindenkinek adatik meg az életében. - Hálásan köszönöm ezt a kedves és őszinte kitárulkozást, amely nem nélkülözi életed intimitásait. Azért pár adattal kiegészítem az általad megfogalmazott olvasmányos életképet. Nős vagy, két felnőtt gyermek édesapja. 1985-ben kandidátusi, 1998-ban MTA doktori címet szereztél. 1978-ban felsőfokú angol, 1981-ben felsőfokú német nyelvvizsgát szereztél. 231 publikációd jelent meg. 24 szervezetnek vagy szerkesztő- és szervezőbizottsági tagja, elnökhelyettese és elnökségi tagja. A kapott díjak, kitüntetések száma 16. Az egyetem 245

vezetése mellett komoly kutatómunkát végzel a következő területeken: radio- és enzimimmunoassay a szexuál szteroid hormonok kimutatására, különös tekintettel a progeszteron hormonra a szaporodásbiológiában; az ivari működés szabályozása exogén hormonok alkalmazásával; embrióátültetés, veszélyeztetett állatfajták megőrzése génbank létrahozásával, in vitro termékenyített embriókkal; szarvasmarha preimplantációs embriók ivarának meghatározása polimeráz láncreakcióval; génátültetési kísérletek, szarvasmarha-embriók klónozása a sejtmagátültetéssel. Még felsorolni is sok az általad végzett munkát. Kívánom, hogy sokáig tevékenykedjél még a magyar állatorvos-társadalom hazai és külföldi elismertetéséért. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2002. 13. 5. 40-41.

246

Egész életem alakulását a jóistennek köszönhetem Dr. Balogh Árpád Dr. Balogh Árpád Balatonfüreden lakik, így nem okozott különösebb nehézséget, hogy Tapolcáról felkeresve életéről faggassam. Közvetlensége, kapcsolatteremtő kézsége megkönnyítette munkámat. Szavait diktafonra rögzítettem az alábbiak szerint: „Szilágyszegen születtem 1921. január 9-én, ahol édesapám gazdatiszt volt. Sajnos, testvérem nem volt, így a falusi román és magyar gyerekkel játszottam, akiket mindig irigyeltem, hogy olyan sokan vannak testvérek. Ötéves voltam, amikor a Jézuska egy hegedűt hozott nekem, ami meghatározta egész ifjúságomat. Karácsony után pár hétre, édesapám neve napján társaság előtt játszottam a hegedűn. Zeneszerző nagybátyám kijelentette, hogy ennek a gyereknek jó hallása van és tehetséges, ezért be kell íratni a zeneiskolába. Így kerültem már első elemista koromba Kolozsvárra, ahol azonnal beírattak a Konzervatóriumba. A negyedik osztály elvégzése után tanulmányaimat a piaristáknál folytattam, és itt érettségiztem 1940-ben. A lakásommal nem volt gond, mert drága jó nagymamám - aki Kolozsvárott lakott - mindennel ellátott. Zenei tanulmányaimat hét év után abbahagytam, mert a Konzervatóriumban két alkalommal is rajtacsíptek, hogy az órák előtt magyar nótákat játszom, ami halálos bűn volt, és így eltávolítottak a művészjelöltek közül, nehogy megfertőzzem őket. Közben magánszorgalomból megtanultam zongorázni, ami sok élményt nyújtott egyetemi éveim alatt és a munkahelyeimen is, amikor a baráti kört szórakoztattam. Előfordult az is, hogy a cigányprímás kezéből kivettem a hegedűt, és én vezényeltem a bandát. 1940. augusztus 31-én, a bécsi döntés után Erdély északi részét az anyaországhoz csatolták. Édesapám hatására felvételiztem a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. A különböző egyetemekre járó hallgatók részére, akik Erdélyből jöttek, létrehozták a Teleki Pál Erdélyi Diákotthont a Podmaniczky utcában. Ez adott nekünk biztonságot, hazai ízeket adó igazi otthont. Itt ismertem meg azt a kerista jegyzőleánykát, Flórát, aki később a feleségem lett. 1944 második félévét már márciusban befejeztük, mert a háború szomorú kimenetele, az orosz megszállás veszélye erre késztette az egyetem vezetését. Még mielőtt Pesten az orosz és német katonák belharca megkezdődött volna, december 6-án öt társammal együtt kézhez kaptunk egy negyedíves papíron írt pár gépelt sort, hogy XY urakat állatorvossá avattuk, de a diplomát technikai okok miatt számukra kiadni nem tudjuk. A diplomát két év múlva kaptuk meg szépen megírva latinul Dr. Guoth Gy. Endre dékán aláírásával. A harcok elől menekülve Győrbe mentem, és jelentkeztem dr. Török János törvényhatósági állatorvosnál, aki későbbi életem során igen kedves főnököm és életem megmentője lett. Mint Erdélyből származó fiatalembert ő azonnal felkarolt, és ideiglenes diplomámat kihirdette a vármegyénél, és magánállatorvosként megkezdhettem működésemet. Újmalomsokra kerültem, ahol sok kellemetlenségem támadt a nyilas párt vezetőivel. A plakátok hirdették, hogy minden 247

fiatalnak be kell vonulnia. Mivel én ennek a felhívásnak nem tettem eleget, összeszedtek 810 bevonulni nem akaró fiatalt, közöttük engem is, majd bevittek bennünket a „főtestvérhez”, Tétre. Ott közöltem velük, hogy állatorvos vagyok, és a rendelet szerint orvosnak, állatorvosnak, gyógyszerésznek nem kell bevonulni. Másnap bevitt a törvényhatósági állatorvoshoz, Török Jánoshoz, aki Téten a körzeti állatorvosi munkákat is ellátta, így mindjárt más hangon beszéltek velem is. Török János ezután áthelyezett engem Gyömörére, helyettes körzeti állatorvosnak, ahol tíz községet kellett ellátnom. Rövid időn belül a téti körzetet átadta nekem a főnököm. Innen hazautaztam Erdélybe, és lemondtam a román állampolgárságomról. 1947-ben megnősültem, feleségül vettem a diákkori szerelmemet, Flórát. Elsőszülött gyermekünk is itt született, Téten 1948-ban. 1950-ben a szüleim Erdélyből hozzánk költöztek. A túl nagy körömet megfelezték, ezért Rábaszentmihályra költöztünk. Itt született 1952-ben Mária lányunk. A ragadós száj- és körömfájás alakalmával meggyűlt a bajom az ÁVO-val. Kényszeríteni akartak arra, hogy egy zárlat alatt levő udvarból elvihessék a kulákot, aki szerintük a betegséget terjesztette. Ezt én nem engedtem meg, és ezért éjszakánként többször is elvittek és vallattak. Szerencsémre a betegség megszűnt, és a kulák is otthon maradhatott. Ez után a sikeres intézkedés után Kádár Tibor fel akart vinni a minisztériumba, de nem tudtam elszakadni a gyógyító munkától. Török János még ebben az évben kinevezett Mosonmagyaróvárra városi főállatorvosnak. A város lakást nem tudott adni, ezért kértem, hogy olyan helyre nevezzen ki, ahol a családommal együtt tudok lenni. 1953-ban neveztek ki Lébénybe körállatorvosnak, ahol 30 évig dolgoztam. Három községem volt: Mosonszentmiklós, Mecsér és Lébény. Három községemben 10 tszcs alakult, amelyek évek múlva egyesültek egy nagy termelőszövetkezetté. A tsz-szervezés sok lelki problémát okozott nekem, látva a parasztok elkeseredését. Sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a környezetemmel. A gazdatársadalom is komoly bizalmával ajándékozott meg, hiszen gyakran kérték ki a véleményemet családi ügyekben is. Az iskola igazgatójával színdarabokat rendeztünk, ahol a zenekart mi képviseltük. Nagyon sok ismeretterjesztő TIT-előadást tartottam, amelyekért dicsérő oklevelet kaptam. 1955-ben Kiváló Dolgozó kitüntetést, 1971-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést, és aminek a legjobban örültem, 1996. november 29-én az Állatorvosi Kamarától Mócsy-emlékérmet kaptam. Nyugdíjazásom előtt Kiváló Termelőszövetkezti Tag kitüntetést kaptam a tsz vezetésétől. Nagyon jól éreztem magam Lébényben, a Hanság részben pótolta az én igazi hazám, Erdély szépségeit. Ha oda kimentem, mindig megnyugodtam. Itt pihentem ki legjobban a fáradalmaimat. Különös az őszi szarvasbőgés fotózása, ami mindig örömet jelentett számomra. Lőfegyverem nem volt, mert politikailag megbízhatatlan voltam, templomba járásom miatt. Örökké emlékezetesek maradnak a győri tarokkpartik, sportesemények, névnapi zenélések. Rendszeresen vezettem, és ma is vezetek naplót francia nyelven, mert a magyar mellett az egyik legzengzetesebb nyelvnek tartom. Visszaolvasva ezeket a z írásokat fiatalkori emlékek tárulnak elém, amelyek mindig felvidítanak. Gyakran leülök a zongora mellé is, vagy előveszem a hegedűt, a magam szórakoztatására, gyermekeimnek, unokáimnak vagy a betévedő régi barátoknak örömet szerezve. Balatonfüred szép város, elszórakoztat a csendes tél és a nyári forgatag is. Legjobban azért annak örülök, ha Győrbe meghívnak a megyei értekezletekre, és találkozom a régi kollégákkal, és látom a fiatalok tenni vágyását, okos hozzászólásiakat egy-egy előadáshoz. 248

Van jó utánpótlás! Gyermekeim közül Árpád születésétől fogva mozgássérült, aki érettségi után intézeti ellátásban részesül. Mária lányom közgazdász és nyelvtanárnő. Vőm állatorvos, aki Lébényben kedves gyakornokom volt. Lányomék Balatonfüreden élnek, akiknek két tanárnő lányuk és egy főiskolás fiuk van. A közelségük és a gyakori családi együttlét lehetősége nagy megnyugvás számunkra. Érzem, hogy életem egész alakulását a jóisten irányította, három olyan segítséggel, amely fontos volt életemben. Először Erdély visszacsatolása, így végezhettem Budapesten az állatorvosit, másodszor, hogy nem voltam katona és hadifogoly sem, harmadszor pedig, hogy egy olyan feleséget adott nekem, aki bearanyozta életemet.” Azt kívánom, Árpád bátyám, hogy sokáig örülhessél szeretteidnek, és gyakran nézd meg a fiatal állatorvosokat a győri értekezleteken, mert így maradsz Te is örök fiatal. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 46-47.

249

Csendben telnek napjaim Dr. Kotsis István Ha az Úristen erőt ad, szeptember 21-én leszek 85 éves. Ilyen korban már minden nap ajándék, még akkor is, ha hol itt fáj, hol ott fáj valami - mondja csendesen dr. Kotsis István állatorvos. Rábasömjénben születtem 1918. szeptember 21-én. Ebben a Vas megyei kis faluban voltak a szüleim tanítók. Visszaemlékezve, ma is csodálattal gondolok rájuk, amilyen lelkiismeretesen végezték munkájukat, délelőtt, délután tanítva a sokszor rongyos, cipő nélküli gyerekeket. Édesanyám kenyeret osztott az éhes, szegény gyerekeknek, vagy az általunk kinőtt ruhákat ajándékozta nekik. Írószerszámot, irkát édesapámék saját keresetükből vettek ezeknek a tanulóknak, akiknek a szülei napszámból tengették életüket. Jó érzés volt, hogy a faluban szerettek bennünket. Sokszor rendeztek a szüleim színdarabokat, amelyeknek a bevételét az iskolai felszerelésre költötték. Voltak, akik természetben tudták a belépőjegyet megváltani (krumpli, tojás, sonka, kolbász stb.), ezt a szegény családok között szétosztották. Itt tanultam meg kisgyermek koromban az emberek iránti szeretetet, megbecsülést és megértést. Ma nyugdíjasan sem tudok elmenni egy-egy szegény ember mellett, hogy legalább egy húszast ne adjak a felém nyújtott kézbe. Sajnos Rábasömjén sok más községgel együtt a központosítás áldozata lett, és ma Sárvárhoz csatolták. Az elemi iskoláim elvégzése után a kőszegi reálgimnáziumban végeztem tanulmányaimat 1929-től 1937-ig. Kitűnő tanáraimnak köszönhetem, hogy a továbbtanulásra is gondolhattam. Ma biológiának nevezik azt a tantárgyat, amely akkor ásványtan, növénytan, állattan és emberismeret néven került a tankönyvekbe egy logikus felépítés szerint. A kémia és biológia tanárom kedveltette meg velem az állatokat, és így az érettségi után egyenes út vezetett az állatorvosi szakma felé. 1937 szeptemberében felvettek a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. Nem sorolom fel azokat a professzorokat, akik tanítottak bennünket, nehogy egyet is kihagyjak közülük, de az akkori ismerteknek megfelelően nemcsak hazai, hanem nemzetközi elismertségnek is örvendtek. Élmény volt hallgatni előadásaikat, és öröm volt a gyakorlati foglalkozásokon részt venni. 1943-ban szereztem állatorvosi diplomát. Mint végzett állatorvos felvételt nyertem a fővárosi vágóhidakhoz, mint gyakornok. Dolgoztam a marhavágóhídon, a sertésvágóhídon és lóhúsüzemben. Ez alatt az idő alatt doktori disszertációs témát kértem az egyetem vezetésétől. Dr. Zimmermann Ágoston professzor úr bízott meg a következő téma kidolgozásával: A tüdőgyökér összehasonlító anatómiája az összes állatoknál és az embernél. A dolgozatot elkészítettem, de leadni és szigorlatozni már nem tudtam belőle, mert 1943. október 1-jével behívtak katonának. A 25. hegyivadász zászlóaljhoz kerültem, Vezérszállásra. 1944 januárjában Kassára vezényeltek a tiszti iskola elvégzésére, de ezt befejezni nem tudtam a háborús események miatt. Ezután Técsőn és Rahón szolgáltam, ahonnan a második hadsereggel hadműveleti területre kerültem. Innen a pusztaszeri lókórház érintésével Bodajkra vezényeltek az állatorvosi tiszti iskolára. 250

1944 márciusában alakulatommal együtt szovjet hadifogságba estem. A romániai Fokşani gyűjtőtáborba vittek, ahol több tízezer ember gyűlt össze, és a vérhas tizedelte a rossz ellátás és a higiéniai hiányosságok miatt legyengült foglyokat. Nyugati nyomásra Sztálin beszédet mondott, hogy a hadifoglyokat hazaengedik. Bíztunk benne, hogy mi is elindulhatunk szeretteinkhez, de csak egy vagy két szerelvényt indítottak nyugat felé, amelyik vagonokba a legyengült emberek kerültek. Pár nap múlva velünk is megindult a szerelvény, sajnos kelet felé. Fokşani kiürült, csak a hullák, a szemét és a véres emberi ürülék jelezte, hogy itt valamikor élet is lehetett, ha azt életnek lehet nevezni. Hosszas vonatozás, éhezés és fázás után érkeztünk az Uralom túlra, Cseljabinszkba. Innen egyik helyről a másikra vittek bennünket bányába, fakitermelésre, amire éppen szükség volt. Hat lágerben voltam és dolgoztam. Szerencsém volt, életben maradtam. Nagyon sok bajtársam soha nem látta többé szeretteit. 1947. október 6-án kerültem haza a szüleimhez. Fogságom ideje alatt B listára kerültem, így nem vállalhattam munkát. Kérvényt nyújtottam be. Az indokaimat tudomásul vették, és még ebben az évben visszakerültem a fővárosi vágóhidakhoz. 1948. májusában a doktori disszertációmat elfogadták, és doktorrá avattak. 1949-ben áthelyeztek az Állategészségügyi Telepre, ahol a fővárosban keletkezett hullák kórboncolását kellett végeznem, és ebrendészettel is foglalkoztam. Nagyon szép munka volt. Az Állategészségügyi Intézettel, az egyetem Kórbonctani Tanszékével szoros kapcsolatot tartottam, mert gyakran kellett kórszövettani és bakteriológiai vizsgálatokat is végeztetni, még akkor is, ha a boncolások alapján biztosan megállapítható volt a betegség, amiben az állat elhullott. Ez az ötvenes években nagyon fontos volt, nehogy támadási felületet hagyjunk magunkon. Már régen kacérkodtam a gondolattal, hogy mégiscsak szebb lenne gyógyító munkát végezni, ezért kérésemre 1951-ben áthelyeztek Budapest XI. kerületi állatorvosi hivatalába, ahol a szocialista- és a magánszektor állatainak állatorvosi szolgálatát láttam el. Hivatali, hatósági munkám mellett szerződéses állatorvosa voltam a kerületi termelőszövetkezetnek. Később a Sasad Tsz teljes baromfiprogramjának állategészségügyét irányítottam (Habard szülő és nagyszülő program.). Munkámhoz tartozott még a kerületben lévő honvédalakulatok sertésállományainak ellátása, és a konyhák részére levágott állatok húsvizsgálata. 1980. január 1-jével Ferihegyre, az Állategészségügyi Határállomásra helyeztek vezető beosztásba. 1983 márciusában nyugállományba mentem. A családomról csak annyit, hogy 1948-ban megnősültem, és a házasságomból egy fiam született. Nyugdíjas napjaim csendben telnek. Mindig örömet szerez, ha Varga István professzor úr meghívót küld a Baráti Kör rendezvényeire, mert itt találkozhatom a korombeli nyugdíjasokkal, és elbeszélgethetünk a régi szép időkről, amikor semmi nem fájt, és bármi történt velünk, könnyen átvészeltük. Kívánom, Pista bátyám, hogy még sokáig örülhess régi barátaidnak. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 1. 47-48

251

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam Dr. Horváth Béla Dr. Horváth Béla, a Pharmavet alapító igazgatója boldog embernek vallja magát. Életéről, munkásságáról kedves önvallomást tesz: „Mindig irigyeltem azokat a barátaimat és kollégáimat, akiknek családi gyökereik mélyen hatoltak egy falu vagy kisváros múltjába. 1939 óta Budapesten élek, annak ellenére, hogy felmenőim vidéki iparosok, földbirtokosok, kisnemesek, hazájukat szerető, szorgalmas, törekvő emberek voltak. Ma is szeretettel őrzöm emléküket és fényképüket. Az állatorvosi munkához az anyai nagybátyámmal töltött nyarak alkalmával kaptam kedvet. Ő Hartán, egy Duna menti sváb községben volt évtizedekig megbecsült állatorvos. Általános és középiskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem. Mint a korosztályom általában, én is rövid idő alatt átéltem a történelem viharos változásait, az elsőáldozás és hitoktatás még iskolai szervezésétől a „múlt végső eltörléséig”, Rákosi Mátyásra való felesküdésig „vidáman, mint a mókus fenn a fán”. Különös szeretettel és hálával emlékezem a nem történelmi nevű Steinmetz Miklós Gimnázium tanáraira, akik a legjobb belvárosi és egyházi gimnáziumokból kerültek „jutalomként” ide. Ők az adott lehetőségekhez igazodva nagyon sokat adtak nekünk magyarságtudatból, humánumból, magyar irodalomból és igaz történelemből. Nem éppen előnyös származásunk ellenére (apám a francia tulajdonú Wagons-Lit társaság vezetője volt) öcsém és én is továbbtanulhattunk. Öcsém fogorvos, én állatorvos lettem. Az Állatorvostudományi Főiskolára 1958-ban nyertem felvételt. Szerencsés évfolyam voltunk, hiszen indexünkben még Manninger, Mócsy, Kotlán, Sályi professzorok aláírása látható. Az előadó tanárok közül számomra a legimpresszívebbek Kutas Ferenc, Kemény Armand, Kovács Jenő, Kemenes Ferenc, Kardeván Andor voltak. 1963-ban cum laude diplomát vehettem át Kovács Jenő professzor úrtól. A diploma átvétele után a dánszentmiklósi Állami Gazdaságba kerültem gyakornoknak dr. Szakács Endre mellé. A nagy létszámú sertés- és szarvasmarha-állománnyal rengeteg probléma adódott. Az anyagcserezavaroktól a járványos betegségekig mindennel lehetett találkozni. Gazdasági szempontból nem, de tapasztalatszerzés céljából hasznos időt töltöttem itt. Két év gyakorlati munka után kerültem a Phylaxiába, ami nagy megtiszteltetés volt a számomra. Ebben az időben kezdődött a Phylaxiában a takarmányok vitamin- és nyomelemkiegészítőinek gyártása. Ezt követték a tömegkezelésekre alkalmas gyógyszeres takarmánykiegészítők, ivóvízben is adagolható gyártási feltételeinek megteremtése. Erre a területre kaptam beosztást. Feladatom a gyártás ellenőrzése és a termékfejlesztésben való részvétel. 29 évesen ennek az ágazatnak lettem a vezetője. A Phylaxia, a hagyományoknak megfelelően, kiváló szakmai felkészültségű személyzettel rendelkezett. A nagy elődök, Szent-Iványi Tamás, Derzsy Domokos, Kemény Armand, Csontos László utódaiként mi is magas színvonalú munkát igyekeztünk végezni. Szoros kapcsolatot tartottunk az Állatorvostudományi Egyetem több tanszékével, ahol a gyártmányfejlesztést megalapozó kutatások és vizsgálatok folytak. Létrejött az ágazatot kiszolgáló fejlesztő technológia, szaktanácsadó és kémiai részleg. Később a termelés 252

és a gyártmányfejlesztés különvált, és engem a gyártmányfejlesztés vezetésével bíztak meg. Szoros kapcsolatot alakítottunk ki a gyakorló kollégákkal, ugyanakkor külföldi kiállításokra, szimpóziumokra tudtunk rendszeresen kijutni, ami a korszakot figyelembe véve igen nagy dolog volt. A Phylaxia akkori vezetése, Molnár József, Tóth Béla, Szabó Szűcs János magas színvonalú, tudományos hátteret biztosítva valósította meg ezt, és teremtet új iparágat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy alkotó részese lehettem ennek az érdekes és változatos munkának. Az itt végzett tevékenységem eredményeként négy szabadalom tulajdonosa lettem, és több mint húsz szakmai dolgozat szerzője, illetve társszerzője. 1977-ben ösztöndíjjal voltam Dániában, a Királyi Állattenyésztési Kutatóintézetben, ahol sertés-takarmányozási kísérletekben vettem részt és lehetőségem volt a dán állattenyésztés és mezőgazdaság megismerésére. Itt döbbentem rá, hogy mi is a világszínvonal. Sajnos, politikai okokból 1981-ben a Phylaxiát háromfelé osztották. A takarmánykiegészítő gyártásán a HAGE és a Bábolna osztozott. A Phylaxia tevékenysége innentől kezdve oltóanyagok, vakcinák és gyógyszerek gyártására szorítkozott. Ez év szeptemberében a Phylaxia igazgatóhelyettese lettem. Személyes sikeremnek tekintem ezen idő alatt az oltóanyagtermelés nagymértékű technikai rekonstrukcióját, és egy anitibiotikum-gyártó projektnek a sikeres világbanki hitelpályázatát, annak előkészítését és megvalósítását. Ez időben került forgalomba elsőként a világon a baromfi-pasteurellosis elleni inaktivált vakcina, több inaktivált baromfivírusvakcina, új irtószerek és számos gyógyszerkészítmény. Az oltóanyag-termelésben mind a vírus, mind a baktérium-vakcináknál megteremtettük a fermentációs gyártás feltételeit, és nyugati berendezéssekkel megújítottuk a liofilizáló technológiát és kapacitást, modernizáltuk az oltóanyagkiszerelést. Mai szemmel hihetetlennek tűnik, de napi gyakorlat volt, hogy például a Honvédelmi Minisztériumból érkezett, 8 általánost végzett adminisztrátor pártfunkciójából adódóan beszámoltatta a megbecsült szakembereket a vakcina- vagy gyógyszertermelésről. Ebből adódott, hogy a kifogástalan politikai múlttal rendelkező Nagy Gábor igazgató és a nyolc általánost végzett párttitkár konfliktusából ez utóbbi került ki győztesen. Az igazgatót felmentették munkaköréből. Ekkor, ha az igazgatóm ellen fordulok, az utódja lehettem volna, de mivel nem ezt tettem, az én helyzetem is megpecsételődött. 25 évi munkaviszony után köszönettel vettem dr. Papócsi László, akkori miniszterhelyettes javaslatát és segítségét egy állatgyógyszer-kereskedelmi cég, a Pharmavet megszervezésére. 1988-ban egy új cég megalakításához öt miniszter vagy -helyettes aláírása kellett, és akkor már a miniszterek gyakran váltották egymást, a folyamat, majdnem egy évet vett igénybe. A Pharmavet már 15 éve működik, és az elvárásoknak sikeresen eleget tett. Az állatgyógyszerek forgalmazása az állatorvosok kezébe került. A cég nyereségéből ösztöndíj-támogatást adott sok állatorvostan-hallgatónak. Segítettük a kutató, oktató kongresszusi részvételeket, rendezvényeket, tanszéki munkákat. Több, ma már konkurenciának számító cég megalakulását és megerősítését segítettük anyagilag is, hogy a minél jobb területi elosztás megvalósuljon. Magánéletemben is szerencsésnek mondhatom magam, mert az élet jó házassággal és két szép fiúgyermekkel ajándékozott meg. A jóisten talán úgy gondolta, hogy nem vagyok érdemes erre az ajándékra, mert egyik fiamat elvesztettem 13 éves korában egy balatoni motorcsónakbaleset következtében. Feleségem is kapcsolatban van az állategészségüggyel, mivel, mint 253

közgazdász, az állat-egészségügyi állomások gazdálkodását felügyeli az FVM költségvetési irodájában. Magánemberként nagyon szeretem az irodalmat, a történelmet és a sportot. Sajnos, sok elfoglaltságom miatt kevesebb idő jut ezekre, mint szeretném. Nagy szenvedélyem a vadászat, amit fegyveres természetjárásnak is tekintek. Sok szép, érmes trófeám van, amelyekben gyönyörködve felidézem a varázslatos hangulatú és illatú hajnalokon, alkonyokon a bükki, bakonyi és somogyi erdőkben szerzett élményeket. A vadászat azon ritka, és egyre fogyó alkalmak egyike, ahol még mindig lehet jó barátságokat kötni. Az aktív pályafutásomat lassan befejezve hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát választottam. Nagy múltú oktatási intézményben tanulhattam, melynek érzékelhető híre és presztízse volt, bármerre jártam a világban. Szép feladatokat kellett megoldanom, és hivatásukat szerető, nagy morális erővel rendelkező, kiváló szakembereket mondhattam kollégáimnak, barátaimnak. Kitüntetésem nem volt, így magam értékelhetem, amit tettem, és azt is, amit mások tettek, ezért maradhatok, aminek készültem: „medicus veterinarius rusticus communis”. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 49-50.

254

Sok örömem volt a munkámban Dr. Bezsilla Ernő Dr. Bezsilla Ernővel az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Körének összejövetelein ismerkedtem meg. Őszinte megnyilatkozásai, fanyar humora és életének egyes epizódjai arra késztettek, hogy közelebbről feltárja múltját előttem. Sikerült az alábbiakat megtudnom róla: „1935. február 1. napján születtem Gödöllőn. Apám jó nevű ügyvéd volt, édesanyám pedig az akkori kornak megfelelően háztartásbeli. Tanulmányaimat a gödöllői katolikus elemi iskolában kezdtem, ahol az a tanító néni tanított a betűvetésre, aki édesapámat is tanította. Az Ernőre nem járt rá a keze, mert gyakran Istvánnak írt be, sőt szólított is, lévén apám István. Négy elemi elvégzése után kézenfekvő volt a gödöllői premontrei gimnázium, ahol egy évet jártam. Az átszervezés után - mint annyi más társam - a 6-os általános iskola tanulója lettem. Egy ideig még működött a 44-es Rákóczi Cserkészcsapat, amelynek lelkes tagja voltam. Parancsnokunk Fény Ottó fiatal paptanár volt, aki a rendszerváltozás után újraszervezte a gimnáziumot. Gödöllő díszpolgára lett, amivel elismerték munkásságát. A gödöllői gimnáziumba nem vettek fel apám jóakaróinak információja miatt. Nagy nehezen sikerült Budapestre egy gimnáziumba bejutnom, ahonnan az első év után „kiváló magaviseletem miatt”, ha nem is tanácsoltak el, de mondták, hogy azért nem ártana, ha… Így kerültem Mátyásföldre, a Corvin Mátyás Gimnáziumba, ahol leérettségiztem, immáron 50 éve. Szegény apám mindenképpen diplomást akart belőlem faragni, hiszen nagyapám is és az egész rokonság hasonszőrűek voltak. 1953-at írtunk akkor, amikor megkaptam az érettségi bizonyítványt, melyről még aznap délután hiteles másolatot készítettem. Milyen jól tettem! Iskolám derék igazgatója valahova eltüntette a nevemet az érettségizők közül. A Közgazdasági Egyetemre jelentkeztem, ahova nem vettek fel. Közben dolgoztam, és könyvelői tanfolyamot végeztem. Kerestem megfelelő egyetemet, ahova felvennének. Urbányi Laci bácsi csemetéjével együtt jártam iskolába, És az ő segítségével a következő évben felvettek az állatorvosira, ahol 1954-ben kezdtem meg tanulmányaimat, és 1959-ben az első turnussal diplomát szereztem. Időközben apámat bekényszerítették az ügyvédi munkaközösségbe, és lehetetlenné tették, majd nyugdíjazták. Budapestre kötöztek szüleim, és apám portásállást vállalat, hogy kiegészítse kis nyugdíját. 1959-ben húgom is férjhez ment, így könnyebb volt már a megélhetésük. Feleségemet egy tánciskolában ismertem meg. Ő vegyészmérnök szeretett volna lenni, de mivel apját B-listázták, nem vették fel, hanem átirányították az Agrártudományi Egyetemre. Később a káderlapját megismerve még az is benne volt, hogy egy jobboldali ügyvéd fia udvarol neki. 1959. szeptember 8-án volt az utolsó államvizsgám, 10-én megtartottuk a polgári esküvőt, 12-én pedig kézhez kaptam a diplomámat. Október 3-án megtartottuk az egyházi esküvőt, majd mindketten gyakorlatra mentünk az Agrártudományi Egyetem nagygombosi tangazdaságába. 255

Nagyon jól éreztük magunkat itt. Az egy év lejárta után úgy volt, hogy itt maradunk mindketten állásban, de csak velem kötöttek volna szerződést, a nejemmel nem. Ennek egyszerű oka volt. Kettőnk fizetése több lett volna, mint a gazdaság igazgatójáé. Új állás után kellett néznünk, ahol mindkettőnknek sikerült elhelyezkednünk. Így kerültünk Dalmadra, ahol a tangazdaság igazgatója kedvesen fogadott bennünket, megfelelő lakást és fizetést biztosított számunka. Felejthetetlen szép éveket töltöttünk itt, sok munkával és jó barátokkal. Urbányi Laci bácsinak sikerült valamit törlesztenem a felvételi segítségéért, mert hihetetlen mennyiségű vérmintát vittem fel neki akkori kísérleteihez, és beszámoltam a takarmány-kiegészítők helyben tapasztalt hatásáról. Közben megszületett Kati lányunk, majd őt követte Ernő fiunk. Bármilyen kellemes is volt Dalmadon, elgondolkoztunk azon, hogy gyermekorvos 18 km-re Dombóváron található, és majd a taníttatás is gondot okoz, ezért állás után néztem. Sikerült kapcsolatot találnom a Phylaxiához, ahol 29 évet töltöttem. Mint minden kezdő, a lószérummal kezdtem az ottani pályámat, majd az Aujeszky-osztály és végül a sertésszérum, illetve akkor már a szérumosztály következett. Mivel a praxist nagyon szerettem, jó folytatás volt a lószérum, hiszen ott a labormunka mellett sok dolgunk volt az állatokkal is. Az Aujeszky-osztályon kerültem közelebbi kapcsolatba a vírustermeléssel, Derzsy Domokos által „megfertőzve” (ezt ő mondta egy közös kiszállás alkalmával). Elkötelezettje lettem a libainfluenza, azaz a Derzsy-féle betegség elleni szérumtermelésnek. Belekontárkodtam a Derzsy-vakcina elkészítésébe is, majd a szérum szövettenyészeten való értékmérésébe is. Tettestárs voltam a fertőző madárbronchitis elleni vakcina korszerűsítésének munkáiban, ugyancsak ilyen minőségben koncentráltam szérumot. Nagy „szerelem” következett, a nyúlmyxomatózis elleni vakcina üzemszerű használatának a kidolgozása, amin szintén munkatársként dolgoztam. Úgy éreztem, hogy ezekhez a munkákhoz szakállatorvosi diploma szükségeltetik, ezért elvégeztem a virológus-immunológus szakállatorvosi továbbképzést. Néhány szakcikknek társszerzője lehettem. Miután az állatokkal való birkózás a kedvenc szórakozásaim közé tartozott, sok alkalommal vettem részt vemheskanca-savó gyűjtésében, ami sok élményt nyújtott. Mongóliában voltam tanulmányúton rövid ideig. Megismertem az ottani életet, amely érdekes és tanulságos volt, de megszeretni nem tudtam. Nem tartozik aktív éveim kellemes emlékei közé a szérumtermelés leépítése, a Szállás u. 3. alatt lévő ős Phylaxia felszámolása és Szentmártonkátára szállítása. Utolsó aktív éveimben megértem, hogy a Phylaxia Phylaxia-Sanofi lett. Itt már nem sok kenyeret ettem meg, mert 1992-ben egy operáció után leszázalékoltak, és 1993-ban nyugdíjba mentem. Azóta szakmai munkával nem foglalkozom. Nagyon sok munkát ad a családom és a társasház, ahol lakom. Még ma is aktívan dolgozó feleségemet fuvarozom kiszállásaira mint hivatásos jogosítvánnyal rendelkező gépkocsivezető. Ő második gyermekünk születése után hat évig főállású anya volt, és a gyermekneveléssel foglalkozott. A Hunnia-Hibriden és a Hungexpón keresztül a Magyar Szabványügyi Hivatalba került, ahonnan nyugdíjba ment, de a Nemzeti Akkreditáló Testület megalakulása után visszahívták, és jelenleg is ott szorgoskodik. Lányom folytatja nagyapja szakmáját, a jogtudományi egyetemen szerzett vörösdiplomát, és két leánygyermek édesanyjaként ügyvédi munkát végez. Fiam nem volt hajlandó megerőltetni magát, ő a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán végzett, ahol követte ősei példáját, és hajdani osztálytársát vette feleségül. Kis menyünket előbb meg kellett keresztelni, azóta minden 256

rendben van. Két gyermekük van, egy fiú és egy lány. A fiút Ernőnek keresztelték, és a családon belül csak Őfelsége III. Ernőnek tisztelem, de nem reagál rá. A szakmámhoz ma már csak annyi közöm van, hogy részben a régi phylaxiás nyugdíjas-találkozókra járok, na meg az állatorvosok Baráti Körének összejöveteleire. Abban a megtiszteltetésben is részem van, hogy a jelenlegi Ceva-Phylaxia vezetősége minden évben meghív évértékelő fogadására, vagy, ha van év közben valami rendkívüli megemlékezés, ott is tagként szeretettel fogadnak. Kellemes emlékeim fűződnek ezekhez az összejövetelekhez, köszönet érte. Igaz, hogy nem állatorvosnak készültem, de elmondhatom, hogy nem bántam meg. Szerettem, amit csináltam, sok örömet szerzett a munkám. Arra is jó érzéssel gondolok vissza, hogy még ismerhettem a nagy, világhírű professzorokat, Manningert, Mócsyt, Kotlánt, na és a vállalatalapító Köves Jánost, akik örök példaképek maradnak sokunk számára, mert emberségből és kötelességtudásból is sokat kaptunk tőlük. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 2. 50-51.

257

Igyekeztem édesapám bölcs hagyatékára támaszkodni! Dr. Lancz Endre Nehéz gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy négy testvéremmel együtt semmiben hiányt nem szenvedjünk - mondja dr. Lancz Endre, a Fejér Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás nyugalmazott igazgatója. 1927. május 29-én születtem Rezin. Öten voltunk testvérek, akik közül én voltam a legkisebb. Szüleim gazdálkodók voltak. Apám köztiszteletben álló személy volt, hiszen 1945-ig 12 éven keresztül volt a község választott bírója. Mivel kitűnő tanuló voltam, a hatodik osztály elvégzése után az esperes úr apámnak javasolta, hogy írasson be gimnáziumba. Apám szerette volna, ha továbbtanulok, de közölte az esperes úrral, hogy csak a többi testvér rovására tudna taníttatni, ezt pedig nem teszi meg velük szembe. Mivel a keszthelyi Premontrei Gimnázium igazgatója az esperes úr szeminarista társa volt, elintézte, hogy elsősként kosztos diák legyek, és másodiktól házi instruktorként megkerestem a tanítási költségeimet. Apám nem mutatta, de észrevettem, hogy nagyon büszke arra, hogy a gimnáziumi értesítőben mindig vastag betűvel írták ki a nevemet, mint kitűnő tanulóét. 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után bezárták a gimnáziumot. Otthon nagy szükség volt rám, mert három bátyám katona volt, és a gazdaságban elkelt a segítség. Tőlünk nem messze a Meleg-hegy alatt repülőteret építtettek az internált német katonákkal, ahova tolmácsként hívtak. Apám hallani sem akart róla. Erre az volt a válasz, hogy akkor elvisznek a leventékkel együtt katonai szolgálatra. Ez 1944 végén be is következett, 93 fiatal társammal együtt összeszedtek bennünket és Sárvárra szállítottak. Nagyon sokat köszönhettem a Premontrei Gimnázium tanárainak. Aki kitűnő osztályzatot kapott nyelvekből, az ingyen különórákra járhatott, ahol magyarul meg sem lehetett szólalni. Nagy hasznát vettem a későbbiekben is német nyelvtudásomnak. Hangsúlyt fektettek a sportra is. Az volt a nézetük, hogy az ifjúságot sok dologgal lehet összetartani, a kollektív szellemet kialakítani, amire a legalkalmasabb a sport, a versenyszellem egészséges kialakítása. Sárváron bevagoníroztak bennünket és Szentgotthárdra szállítottak, ahol német felségjelű repülőgépek bombáztak. Nagyon sokan meghaltak közülünk. Mi, tizenegyen, falumbeliek úgy döntöttünk, hogy megszökünk. Kikerülve a lakott településeket, hazaérve a szőlőhegy pincepadlásain húztuk meg magunkat. A nyilasoknak elárultak bennünket. Bejöttek apámhoz és közölték vele, hogy tolmácsolást nem vállaltam, megszöktem a leventéktől, ezért azonnal jelentkezzek Keszthelyen, a katonai parancsnokságon, vagy felakasztják apámat. Milyen szép lesz, hogy a falu bíróját azért akasztják fel, mert hazaáruló lett a fia. Egyik bátyám akkor már hősi halott volt. Apámmal megbeszéltük, hogy ez már úgysem tart soká, ezért mind a 11en jelentkezünk Keszthelyen. Szombathelyre vittek bennünket, ahol a polgári iskola igazgatója felismert és a feltöltés alatt levő zászlóaljába vitt, ahol mundérba öltöztettek. A Morva-parti Ringersdorf és Dürnkrut térségében vetettek be bennünket, ahol a zászlóalj megadta magát. Elkezdődött a hadifogságom! Először Foksányiból Zaporozséba, majd Nyetrovsztrojba kerültem, ahol a villamos erőmű újjáépítésén dolgoztam. Amikor az erőmű elkészült, Moszkva-Tusinóba 258

vittek, a 7476/1-es táborba a németek által vezetett repülőgépgyárba. 1948. május 1-jén az első egészséges emberekből álló szerelvényt indították Moszkvából nagy csindadratta kíséretében haza, amellyel én is megérkeztem. Hazaérve el kellett döntenem, hogy mi lesz a további sorsom. Oroszországi tartózkodásom alatt láttam, hogy milyen körülmények között élnek a kolhoztagok, és tudtam, hogy a téeszek megszervezése idő kérdése, ezért úgy döntöttem, hogy továbbtanulok. 1948 szeptemberében a Premontrei Gimnáziumban levizsgáztam a háború miatt félbeszakadt 6. osztályból. Decemberben államosították a gimnáziumot, ahol 7.-ből és 8.-ból fél év alatt levizsgáztam, és júniusban le is érettségiztem. Ez azért sikerült, mert németül és oroszul jól beszéltem, matematikából mindig kitűnő voltam, és a humán tárgyakat nagyon szerettem. Három helyre adtam be az egyetemi felvételi kérelmemet: Gödöllőre, az Agrártudományi Egyetemre, a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára és az állatorvosira. Két helyre felvettek, csak az állatorvosiról nem érkezett értesítés. Felutaztam Budapestre és érdeklődtem a felvételi eredményem felől, ahol közölték, hogy felvettek az állatorvosira és még a kollégiumba is. Így lettem állatorvostan-hallgató. A jeles oklevél megszerzése után meghívtak tanársegédnek az Anatómiai Tanszékre és a Sebészeti Tanszékre is, amelyek közül az utóbbit választottam. Rövid időn belül adjunktus lettem. 1954-ben megnősültem. Feleségül vettem dr. Schubert Zsuzsannát, aki szintén a Sebészeti és Szemészeti Tanszéken dolgozott. 1956 után az élet Fejér megye és Székesfehérvár koronázó város állat-egészségügyi szolgálatának élére szólított. Hazamentem, hogy szüleimmel közöljem a munkaköröm változását. Édesapám azzal fogadott, hogy mindent tud, és nem érti a döntésemet. Itt járt nála a mesterséges termékenyítő főállatorvosa, aki csodálkozott azon, hogy a biztos egyetemi oktatói munkakört egy bizonytalan megyei főállatorvosi állással cserélem föl. - De ha már így döntöttél, fiam, adok neked egy életre szóló tanácsot. Rajtad múlik, hogy megfogadod-e. Én a te helyedben egy jó kocsis szerepét vállalnám fel. Olyan kocsisét, aki igyekszik megismerni a lovait, megpucolja, simogatja őket. Ha nem elég fényes a szőrük, akkor egy kis pótabrakot is szerezz nekik, hogy jól érezzék magukat. Amikor pedig befogod őket a kocsiba, ne rángasd a szájukat, mert a lovak ezt nem szeretik. Eleinte csak sík terepen és kis teherrel közlekedj, majd amikor már a lovaidat jól megismerted, és persze ők is téged, akkor növelheted a kocsi terhét. Hegyre pedig csak akkor menjél a kocsival, amikor már együtt dolgoztok. Hegymenetben azonban ne ülj fel a kocsira, hanem gyalogolj mellette, hogy tehermentesítsd a lovaidat. Legyen a kezedben egy ék, és amikor a lovak megállnak, tedd a hátsó kerék alá, így nem kell nekik a kocsit tartani. Ha megizzadnak, széna- vagy lucernacsutakkal dörzsöld meg őket, és várd meg, míg maguktól vagy a biztatásodtól elindulnak. Jegyezd meg, hogy azt a kocsist, aki veri a lovakat és rángatja a szájukat, előbb vagy utóbb lerúgják a bakról. Igyekeztem az életemben édesapám okos, bölcs hagyatékára támaszkodni, amit soha nem bántam meg. Közel 30 évi vezetői pályafutásom alatt sok konfliktushelyzetet sikerült békés úton, fegyelmi adás nélkül megoldanom. Lanz doktor 2002. december 5-én a Marek jubileumi emlékülésen, Székesfehérváron a megye állatorvosai által alapított Életmű Díj kitüntetést vehette át, amelynek kíséretében 259

elhangzott laudációból idézek: „Az Életmű Díj odaítélésének indokai: a természettudományok felkarolása, továbbadása, oktatása. Ezen belül az állatorvoslás, pontosabban az állat-egészségügyi szolgálat és az állattenyésztés magas szintű megszervezése és művelése, a magyar mezőgazdaság és a vidék állandó fejlesztésének igénye. Az oktatást szó szerint az alapfoktól a felsőfokig elméletben és gyakorlatban végezte. Összekötő hídként szerepel a múlt, a jelen és a jövő állatorvos-generációi között. Jelentős az a munka, mellyel sikerült megteremtenie és alakítani a Fejér megyei állatorvostársadalom image-ét. Ehhez lehetőséget adott számára az a közel 30 év, amelyet a Fejér megyei állatorvosok élén töltött mint megyei főállatorvos. Ilyen példa nem volt, és elképzeléseink szerint nem is lesz az állatorvos-történelemben. (…) Felsorolni is nehéz elméleti és tudományos, gyakorlati és publikációs tevékenységét, amelyet 30 éves megyei pályafutása alatt végzett. (…) A gyakorlatban megvalósította az állatorvosi stratégiát és tudatosságot, az állat-egészségügyi taktikát és diplomáciát, az állat-egészségügyi informatikát és tárgyalókészséget, a szervezés tudományát, az ellenőrzés módjait és lehetőségeit, az állatvédelem és állatszeretet alapjait, az állatorvosi konfliktuskezelést, amelyekből mindenkor győztesen tudott eredményeket felmutatni. A tolerancia és a kompromisszumkészség is sajátja. A váratlan és kész helyzetek megoldásához a rendkívül felkészült szakmai tudatosság és hihetetlen gyorsaság jellemezte. Mindezeket valamilyen stúdium formájában lehetne oktatni az állatorvoslás érvényesülésének érdekében napjainkban is. (…) Aktív tervezője és végrehajtója volt az 1960-as évek koncepciójának, amely szerint az állat-egészségügyi állomások országos rendszere, tervezése és felépítése, megvalósítása, majd rendeltetésszerű használatbavétele ma is alapja a szolgálat intézményeinek. (…) Elmondható, hogy a megye állatorvosainak 30-45%-a másoddiplomával, posztgraduális képzettséggel rendelkezik. (…) Nagy gondot fordított arra is, hogy a társtudományokkal, társintézményekkel és társszervezetekkel naprakészen együttműködjön. (…) Az állat-egészségügyi állomás intézményét olyan bázissá fejlesztette, ahol otthonra találtak az állatorvosok mellett a vadászok, a mezőőrök, az ebtenyésztők, a méhészek, a nyulasok, a galambászok, az állatvédők stb. (…) Amennyiben Életmű Díjról van szó, szabadjon felsorolni azokat a kitüntetéseket, amelyeknek birtokosa, és amelyeket olyan építőköveknek tekintünk, melyek mögött az állategészségügyi szolgálat, az alma mater és csupa nagybetűvel a CSALÁD állnak. Kitüntetései: az Elnöki Tanács kitüntetései: a Munka Érdemrend bronz, ezüst és arany fokozata, miniszteri kitüntetések, Kiváló Dolgozó hat alkalommal, Honvédelmi Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozata, Tolnay Sándor-díj, Hutÿra-emlékérem, Marek József-emlékérem, Bugát Pál-emlékérem, I.-II. Mindezek nem valósulhattak volna meg a nyugodt, biztonságos családi háttér nélkül. Ritka példa, hogy egy családon belül két állatorvos kitűnő munkamegosztásban tud együtt munkálkodni. (…) Házasságukban két gyermek született. Zsuzsanna állatorvos mikrobiológus szakállatorvos, Endre villamosmérnök. A fiatalok életeszményként valósítják meg a többgyermekes családmodellt, így jelenlegi körülményeit és mindennapos életörömeit unokái aranyozzák be.” Eddig az idézet! - Hidd el, Imrém, hogy meghatódottan vettem át az utódaim által alapított Életmű Díj kitüntetést. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy több mint tíz évvel nyugdíjazásom után ilyen magas kitüntetésben részesülök. Hálásan köszönöm Lorászkó és Hollós 260

kollégák munkásságomról szóló méltató szavait. A laudációhoz nincs mit hozzátennem. Bevallom őszintén, hogy a saját munkámról nem tudtam volna ennyi jót elmondani. Ha kiegészíteném Hollós doktor laudációját, az csak a hibáim, felsorolása lehetne - amiből persze akad bőven , de nem akartam ünneprontó lenni, ezek közlésétől most eltekintek. Inkább megköszönöm mindazok segítségét, akik munkámat hatékonyan támogatták, a takarítószemélyzettől, a gépkocsivezetőkön, a középkádereken, a laboratóriumi dolgozókon, közvetlen munkatársaimon, körzeti, üzemi állatorvosokon, kerületi főállatorvosokon keresztül az egyetem vezetőiig és a főosztályig bezárólag. Ez a kitüntetés nekik is szól. Személy szerint én kaptam, de nélkülük, az ő hathatós közreműködésük nélkül, egy szál magamban nem tudtam volna elérni és megvalósítani elképzeléseimet. Kedves Bandi, kívánom lapunk olvasóinak nevében is és személy szerint én is, hogy sokáig örülhess unokáidnak, és legalább olyan örökséget hagyj rájuk, amellyel édesapád indított utadra. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 3. 44-46.

261

33 éven át volt járási főállatorvos Dr. Lázár István Dr. Lázár István nyugalmazott kerületi főállatorvos 1931. október 30-án, Budapesten született. Érdeklődésemre gyorsan megoldódik a nyelve, és kedvesen, barátságosan mesél magáról, gyermekkoráról, munkájáról: „Apám a mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémián végzett, és több helyen volt intéző. 1938-tól Alsórácegrespusztán dolgozott. A nyári szünetekben, a vele töltött órákban oltotta belém a mezőgazdaság szeretetét, amely döntő volt a pályaválasztásomban. A hajnaltól késő estig tartó munkában anyám biztosított olyan légkört, amelyben mindhárman, öcsémmel és húgommal együtt, nagyon boldogok voltunk. Elemi iskoláimat nagynénémnél, Ercsiben végeztem, mivel Rácegresen nem volt iskola. Gimnáziumi tanulmányaimat a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban folytattam, ahol a már államosított iskolában érettségiztem 1949-ben. Első jelentkezésem alkalmával nem vettek fel, így elhelyezkedtem Budapesten a Síkvidéki Erdőgazdálkodási Vállalatnál. Székesfehérváron leigazolt labdarúgó voltam, ezért jelentkeztem az Újpesti Dózsánál, ahol az ifivel országos bajnokságot nyertem. Több későbbi válogatott labdarúgóval játszottam együtt. 1950-ben felvettek a főiskolára. A labdarúgást ekkor sem hagytam abba. Először a főiskola csapatában, később, pedig mint végzett állatorvos Szekszárdon játszottam aktív focistaként. 1955-ben kaptam kézhez a diplomát. A Tolna megyei Tevelre kerültem körzeti állatorvosnak. Nagyon tiszteltem az állattartókat, akik szabadnapot nem ismerve dolgoznak, sokszor kizárólag állatszeretetből, mert haszon nem volt a munkájukon. A körzetemhez tartozott még Juhé-pusztai Állami Gazdaság, ahol lehetőségem volt valamennyi állatfaj állatorvosi problémáival megismerkednem. Az ott lévő régi szakemberektől sokat tanultam. Partnereim voltak a gümőkór-, brucella-mentesítésekben, a megelőző védőoltásokban és az új gyógyszerek kipróbálásában. Indokolt esetben olyan műtéteket is elvégeztem (sertés-, szarvasmarhacsászármetszés, szeges szarvasmarha-bendőmetszés stb.), amelyek abban az időben még nem voltak általánosak. Szakmai szempontból a szarvasmarha, sertés és baromfi állat-egészségügyi problémái érdekeltek. Az ezekkel kapcsolatos továbbképzéseken, szakmai üléseken minden esetben részt vettem. 1959-ben az egyetemről megkeresést kaptam, hogy a Járványtani Tanszéken dolgozzak. Egyrészt Manninger professzor úr varázsa, másrészt a járványtan iránt érzett vonzódásom miatt örömmel vállaltam a feladatot. Adjunktusi kinevezést kaptam, mivel a négyévi gyakorlati időm megvolt, és így a fizetésem is több volt. Lakást biztosítani nem tudtak, de Manninger professzor úr nemes gesztussal megoldotta a problémámat, mert a tanszéken levő könyvtárszobáját és előterét ideiglenesen nekünk adta. Ma is szívesen gondolok az ott töltött időszakra, mert olyan kedves kollégák voltak a tanszéken, mint Szent-Iványi Tamás, Bartha Adorján, Kemenes Ferenc, Palyusik Mátyás, akiktől nagyon sokat tanultam. Lakáshelyzetemet nem sikerült megoldani, ezért 1960 őszén a Baranya megyei Hímesházára mentem körzeti állatorvosnak.

262

1968. február 1-jén kineveztek Mohácsra járási főállatorvosnak, ahol 2001. április 1jéig, nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. Nagy szerencsém volt, mert mind a megyei vezetésben, mind a kerületben olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akik szakmai és emberi szempontból is partnerek voltak az állat-egészségügyi feladatok megoldásában. Ezt támasztja alá az, hogy a Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás 2002-ben Tolnay Sándordíjat kapott. Ez nemcsak az állomás munkájának az elismerése, hanem az állomás valamennyi dolgozójának is érdeme. Ezt a csapatmunkát segítette elő az állomás vezetésének több olyan kezdeményezése, amely osztatlan elismerést váltott ki. Ilyen volt a kétnapos harkányi napok megrendezése, az évente megszervezett belföldi és külföldi autóbuszos szakmai kirándulások stb. Munkám során igyekeztem megvalósítani a gyakorlat és az elmélet kapcsolatát azzal, hogy az egyetem tanszékeinek egy részével személyes kapcsolatot alakítottam ki. A jobb munka és biztos diagnózisok elősegítésének érdekében szinte baráti kapcsolat létesült a kaposvári és az Országos Állategészségügyi Intézettel. A nyári gyakorlatra jelentkező és érkező állatorvostan-hallgatókat örömmel fogadtam. Értelmes feladatnak tekintettem a velük való gyakorlati és elméleti foglalkozást, még akkor is, ha az itt töltött időt rövidnek találtam. A gyakorlati idő alatt már sejteni lehetett, hogy kiből lesz jó praktizáló állatorvos. A magam részére felállított erkölcsi, etikai normákat - amelyeket alapvetően a szülőházból hoztam, az iskolai nevelésből és a saját értékítéletemből adódva - úgy érzem, sikerült betartanom. Talán ennek volt köszönhető, hogy 1969-ben az Országos Állategészségügyi Tanács tagjává neveztek ki, amelyet 1977-ben megújítottak. 1970-ben az Állatorvostudományi Egyetem Állami Vizsgáztató Bizottság tagja lettem. Egy ciklusban a Baranya Megyei Állatorvosi Kamara etikai bizottságának elnöke voltam, amelyet a felkérés ellenére továbbra nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy a fiataloknak kell ebben a munkában ténykedni. Két alkalommal, 1958-ban és 1976-ban, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, miniszteri kitüntetést kaptam. 1986-ban MAE Mezőgazdaság Fejlesztéséért emlékéremmel jutalmaztak. Az elismerések - nem túlértékelve azokat - természetes, hogy jól esnek az embernek. Meggyőződésem, hogy sok olyan kolléga dolgozott és dolgozik hivatásszerűen az állatorvosi munka területén, akik sokszor többet tettek, és eredményesebb munkát is végeztek, és semmilyen elismerésben nem részesültek. Nagy örömet szerezett a Baranya Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás, valamint a Magyar Állatorvosi Kamara Baranya Megyei Szervezete, amikor nyugdíjba vonulásom alkalmával díszes elismerő oklevelet adtak át. Úgy érzem, hogy ezzel elismerték azt a szakmai munkát, amelyet az állategészségügy érdekében végeztem. Szakmai szempontból állandó kapcsolatban álltam az egyetemmel, a tanszékek dolgozóival, professzorokkal, hogy megvalósítsuk az elmélet és a gyakorlat összekapcsolását, közösen oldjuk meg az állategészségügy aktuális kérdéseinek problémáit. Ezért szereztem 1977-ben szakállatorvosi diplomát állat-egészségügyi igazgatási és szervezési szakon. 1968-ban az állatorvos napokon Gyakorlati tapasztalatok címmel tartottam előadást. A Magyar Állatorvosok Lapjában több alkalommal jelent meg cikkem önállóan és társszerzőkkel együtt. A munkám megítélése nem az én feladatom. Az, hogy 33 éven keresztül voltam járási, majd kerületi főállatorvos egy helyen, és 70 éves koromig állami szolgálatban dolgozhattam, úgy érzem, azt bizonyítja, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a munkám maradéktalan elvégzése érdekében. 263

Hiányérzetem is van. A sok szakmai elfoglaltság miatt kevés időm jutott az olvasásra, és jó lett volna magas szinten legalább egy külföldi nyelvet tudnom. Ez, úgy látszik, öcsémnek jutott osztályrészül, akit Lázár Ervinnek hívnak, és irodalommal foglalkozik. Na de nem panaszkodom, mert még most is dolgozom magánállatorvosként, és amíg egészségem engedi, szeretném ezt a szép szakmát tovább folytatni. Ha újra kezdhetném az életemet, ami ugye lehetetlen, ismét ezt a hivatást választanám.” Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Adjon a jóisten egészséget, hogy ne legyen hiányérzeted, és azért hagyj egy kis időt az olvasásra is. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 3. 46-47.

264

Az állat-higiénia elkötelezettje Dr. Szovátay György „Érdekes, ellenmondásokkal tűzdelt, szép életem volt és van.” állítja Szovátay György professzor úr. „Budapesten születtem 1929. június 14-én, de Szombathelyen végeztem az elemi iskola négy osztályát és az első gimnáziumot, mert édesapámat az ottani Földmérési Felügyelőség főnökévé nevezték ki. Életemben az első érdekes ellentmondás 14 éves koromban volt Budapesten, ahol még tejjegyet kaptam, és már borotválkoztam. Édesapám újabb áthelyezése miatt 1940-től Budapesten a Toldy Ferenc Gimnázium tanulója lettem, ahol 1947-ben kitüntetéssel érettségi vizsgát tettem. Az állatorvosi pályára főleg a lovak szeretete vezényelt. Az állatorvostan-hallgatókról joghallgató bátyámtól csak annyit tudtam, hogy a kollégista társai közül azok „örökké csak tanulnak”. Megtapasztaltam ezt a megállapítást én is. A szigorú rostálás azzal kezdődött, hogy egy napon kellett szigorlatoznunk kémiából, fizikából, növénytanból és általános állattanból. Később az okozott gondot, hogy a mai 10 féléves anyagot nekünk 8 félév alatt kellett elsajátítani. Ennek ellenére kitűnő rendű lettem. Mivel szerettem a zenét, és elfogadhatóan jól hegedültem, megszerveztem az állatorvostan-hallgatók zenekarát, amit mozgalmi munkának ismertek el, ezért április 4-én a zenekar minden egyes tagját 200 Ft pénzjutalomban részesítették. Két hónap múlva viszont, a félév abszolválása után, az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizártak. Ez volt a második ellentmondás életemben. Hogy évfolyamtársaim közül kik voltak jóakaróim, azt örök homály fedi, mert az összes erre vonatkozó iratanyag eltűnt. Miután a nagytétényi sertéstelepen még kanászként sem mertek alkalmazni, bútorszállító, majd söprögető segédmunkásként helyezkedtem el. Egy hónap múlva a MÁVAG gyárba géplakatos átképző tanfolyamra vettek fel, ahol 1952-ben szakmunkásoklevelet szereztem. Ekkor kaptam meg az Földművelésügyi Minisztérium határozatát, hogy visszavettek az egyetemre. Így azzal az évfolyammal együtt végeztem, amellyel Kovács Ferenc, Kassai Tibor, Polner Tibor, Barócsai György, Dobai Sándor és több kedves kollégám, akikre mind-mind hálás szeretettel gondolok. Kezembe került később a „káderlapom”, amelyen minden tekintetben kedvezően nyilatkoztak rólam, noha akkoriban rosszindulatú véleményt adni kifizetődőbb lett volna. Harmadik ellentmondás életemben, hogy kétszer abszolváltam tanulmányaimat, és két évfolyam-találkozóra szoktam meghívót kapni. 1952. október 2-án „summa cum laude” jelzésnek minősülő oklevelet vehettem át Csiszár Vilmos akkori dékán úrtól. Még abban a hónapban behívtak 3 hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra. Az itt halott lóegészségügyi ismeretek nagyon hasznosnak bizonyultak a későbbi gyakorlatban. A tanfolyam elvégzése után - igaz, hogy csak 1955-ben - alhadnagyi rangot kaptam. Ezután mehettem a Földművelésügyi Minisztériumba állás után nézni, ahol körzeti és állami gazdasági állatorvosi munkakört ajánlottak. Körzetbe szerettem volna kerülni, ezért 265

jelentkeztem állami gazdasági állatorvosnak, mert úgy éreztem, hogy csak azért is az ellenkezőjét teszik annak, amit kérek. Így is történt. Ez volt a negyedik ellentmondás életemben. Így kerültem 1953. februárjában a Fejér megyei Adonyba, egyhónapos igazgatási gyakorlatra, ahol Rozinsky Béla doktortól - Marek professzor úr egykori tanársegédjétől - sokat tanultam. Az 1954-ben meghirdetett ingyenes állatorvosi szolgálat sok zavart okozott a gazdák körében. Állandóan magyarázkodni kellett, hogy a gyógyszerekért és a fuvarért miért kell fizetni. Kellemes meglepetésként hatot, hogy 1800 Ft fizetéssel áthelyeztek az Országos Állategészségügyi Intézetbe. Földművelésügyi minisztériumi elöljáróm megmutatta az áthelyezésről a kinevezésemet, de nem kézbesítette számomra, azzal a jelszóval, hogy kevés vidéken az állatorvos. Az akkori törvények szerint, ha valaki bizonyos rövid határidőn belül nem foglalja el munkahelyét, az áthelyezés önműködően érvényét veszíti. Ez volt az ötödik ellentmondás életemben. Ezek után kértem áthelyezésemet a pusztaszabolcsi körzetbe. Fél év múlva egy másik kolléga - aki már előbb is dolgozott Pusztaszabolcson - szeretett volna a községbe visszakerülni, ezért a baracskai körzetbe kértem áthelyezésemet. Gondoltam, hogy kibírom azt a 6 hónapot, amíg aspiráns-felvételi pályázatomra választ kapok. Ez a válasz soha nem érkezett meg. Így lett a 6 hónapból 14 esztendő. Baracska és Kajászó község mellett elláttam az annamajori célgazdaságot is. (A „cél” itt csíkos egyenruhát viselő hölgyek és urak foglalkoztatása volt szigorú felügyelet mellett. ). A kis baracskai tsz-ben elvállaltam a fő-állattenyésztői munkát is. Örömmel készítettem el az állatcsoportok részére a heti takarmányozási keretutalványt, amiből az állatok soha nem láttak semmit. Amikor a vezetőségi ülésen ezt szóvá tettem, a válasz az volt: »Hát doktor úr, ez így sikerült!« Első gyakorlati közleményem 1953-ban jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában a sertés methaemoglobin-anémiáról, majd a sertés hizlalási tüdővizenyőjének, a juhok ketózisának és a szarvasmarha sugárgomba-betegségének gyógykezeléséről, valamint a méncsikók álló helyzetben történő ivartalanításáról, a tehenek császármetszéséről és méhcsavarodásának vértelen úton való megoldásáról, a bendőmetszésről, a sertés húgycsőmetszéséről, továbbá a Gyógyszerészetben (társszerzővel) egy magistralis OTC méhpálcáról. Újításom (társszerzőkkel) a Furazolidon méhpálca. Pályázat nélkül, szakcikkem alapján nyertem el egy MTA-pályadíjat (a coliformok antibiotikum-érzékenységének improvizált laboratóriumi eszközökkel való megállapításáról). Szarvasmarha föcstejéből istálló-specifikus immunglobulin készítményt készítettem, és ezt a gyakorlatban sikeresen alkalmaztam. Ezek után Kádár Tibor, az FM főosztályvezetője meghívott 1964-ben a szarvasmarhaegészségügy ellátására. A meghívást köszönettel elhárítottam, mert felvettek aspirantúrára a Kovács Ferenc professzor által megszervezett Állathigiéniai Tanszékre. A tudományos fokozat elnyerése után szerettem volna körzetemet is ellátni, de mivel a körzethatárok egyre szűkültek, így 1968-ban elfogadtam a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium meghívását az állathigiéniai igazgatás megszervezésére. Ekkor dolgoztam ki a polgári védelem számára az állattudományok radiológiai, biológiai és vegyi fegyverek elleni védelmének lehetőségeit. Megszerveztem az állat-egészségügyi állomások állat-higiénikusi szolgálatát. Részt vettem az állat-higiénikusi szakállatorvos-képzésben. A klímamérő használatáról szolgálati segédletet dolgoztam ki. Miniszteri rendeletet fogalmaztam meg az álalt-egészségügyi szakhatóságnak az 266

építésügyi engedélyezési eljárásba történő kötelező bevonásáról. A végrehajtási jogszabályokban viszont a beruházások alkalmával a szakhatósági közreműködésünk csak a fertőző betegségek megelőzésére terjedhetett ki. Ezért megszerkesztettem a nagyüzemi szarvasmarha-, sertés- és baromfi-egészségügy minisztériumi irányelveit. Ezeket, az elveket szakkönyvekben, egyetemi jegyzetekben és szakcikkekben jelentettem meg. Javaslatokat dolgoztam ki a hígtrágya-kérdés megoldásáról, és az állati hulladékok ártalmatlanná tételének lehetőségeiről. A bioklimatológia tárgyköréből címzetes egyetemi docens lettem, és az állathigiéniai kérdésekről írt kandidátusi értekezésem elfogadása után lehetőségem nyílt egyetemi-tanári pályázat beadására. 1982-ben így lettem a Debreceni Agrártudományi Egyetem Állatélettani és Állategészségtani Tanszékének tanszékvezető tanára. Feladataim közé tartozott a gazdasági állatok és a vízi állatok élettana és anatómiája, az állategészségtan, a termelés-biológia, a tartás- és takarmányozás-higiénia, az állatvédelem oktatása és az orvoskarral közös molekulárisbiológus képzés. Élelmiszer- és környezet-higiénia, mikrobiológia, valamint laborállatok betegségei tárgykörében is oktattam. Állatorvos-történeti és szaknyelvi publikációk mellett számos egyetemi és szakközépiskolai tankönyvet írtam, részben társszerzőkkel, az Állattartás és környezetvédelem, valamint az Állatvédelmi ismeretek című egyetemi jegyzetet. Az Országos Mérésügyi Intézet, a debreceni ATOMKI és más kutató mérnökök segítségével új klímamérő műszereket fejlesztettem ki. Az egyedi műszerek integrálásával számítógépes klímaminősítő rendszert dolgoztam ki, amely állatvédelmi minősítésre is alkalmas. Számítógép segítségével sikerült maghatározni a padozati hőleadás képletét, valamint a környező felületek és a levegő hőelvonó hatásával összefüggésben kifejezni a padozattal szemben hőtechnikai szempontokból támasztható igényeket. Az alomanyag mikrobiális hőtermelését negatív kata-értékkel határoztam meg. A Wilson-Blair agar felhasználásával az agarlenyomatos próbát az anaerob felületi csíraszám meghatározására tettem alkalmassá. A debreceni FülOrr-Gégészeti Klinika agytörzsi audiométere használatával objektív hallásvizsgálatokat sikerült végeznem, hazánkban először, sertés, juh, házinyúl, kutya, macska, pulyka és lúd esetében, majd pontyon, valószínűleg a világon elsőként. Kiderült, hogy az összes gerinces faj hallásgörbéi az emberéhez hasonlóak, és a jellegzetes csúcsok megjelenési idejéből a hallásélességre lehet következtetni. Számos MÉM, MTA, OMFB, KGST, MÉMMI, OVH és szabványügyi bizottságnak tagja voltam, illetve ezekben különböző tisztségeket töltöttem be. Tanulmányutak, kongresszusok és szakértői tevékenység alkalmával eljutottam a volt Csehszlovákiába, a Szovjetunióba, Lengyelországba, Bulgáriába, Romániába, a két Németországba, Franciaországba és Kanadába, valamint az USA-ba. Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: Honvédelmi Érdemérem, MAE aranykoszorús jelvény, MÉM törzsgárda gyűrű, a MÉM Kiváló Dolgozója. Az Újhelyi-emlékérmet az állatorvosok közt elsőként, a Magyar Állathigiéniai és Környezetvédelmi Társaság emlékérmét annask egykori alelnökeként kaptam meg. De jure 1999-ben helyeztek nyugállományba, de továbbra is tartok előadásokat és részt veszek különböző kutatásokban. Részt veszek az MTA Agrártudományi Osztálya állattenyésztési, nemesítési és takarmányozási bizottság munkájában, valamint az egyetemi PhD-képzésben. 267

Tagja vagyok egy szaknyelvművelő társaságnak, és a Bólyai Katonai Műszaki Főiskola által patronált nagyváradi bajtársi körnek. A gimnázium ötödik és hatodik osztályának megfelelő években a Nagyváradi m. kir. Gábor Áron Hovéd Tüzérségi Hadapródiskola lovas ütegének növendéke voltam. A háború befejeztével Ausztriába kerültünk, ahonnan 1945 őszén jöttünk haza. A szükséges különbözeti vizsgák letétele után évveszteség nélkül a Toldy Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. A rendszerváltás után, a katonai életpálya megszakításáért kárpótlásul nyugállományú tüzér hadnagynak neveztek ki. Ez is egy paradoxon életemben, mert ezzel egyidejűleg tényleges állományú egyetemi tanár voltam. Legkedvesebb időtöltésem: búvárkodni a magyarság őstörténetében, de szeretném a még nem eléggé publikált tudományos eredményeimet és az egyetemi jegyzeteim újabb kiadásait is megírni. Megözvegyülvén Debrecenben találtam meg élettársamat, aki egyetlen gyermekemmel együtt bearanyozza napjaimat. Leányom szintén állatorvos, és a Mezőgazdasági Múzeum tanácsosaként kisállatok tenyésztésének és orvostanának történetével foglalkozik. Miután 15 éven át voltam gyakorló állatorvos, 15 évet töltöttem minisztériumi munkában és 15 évig voltam kinevezett egyetemi tanár, a nyugállományom időszakára várt 15 évem 2012-ben jár le. Bízom abban, hogy a Gondviselés segítségével - amit életem során gyakran megtapasztaltam - azt is megérem.” Kívánom Szovátay György professzor úrnak, hogy egy újabb paradoxon kísérje gazdag életútját, és a háromszor 15 év után sokkal évtizedek tegyék boldoggá nyugdíjas éveit. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 4. 43-45.

268

Beléptem a kilencvenedik életévembe Dr. Bodrossy Leo Dr. Bodrossy Leo gyermekkora nem volt zavartalan, ahogy élete történetéről beszámol, családi élete sem volt mentes a tragédiáktól. Ennek ellenére töretlen hittel dolgozik mind a mai napig. „Még békeidő volt a Monarchiában, amikor 1913. december 30án, Temesváron megszülettem. Édesapám kémia-természetrajz tanár volt a temesvári állami gimnáziumban. Ott érte családunkat a gyászos trianoni szerződés híre, és a román bevonulás. Előttünk mindmáig ismeretlen okokból egy este megjelent a román titkosszolgálat néhány embere, és elvitték édesapámat, aki egy év múlva szabadult - vád nélkül - a fogságból. Mivel nem volt hajlandó hűségesküt tenni az alkotmányra, ezért kiutasították Románia területéről. Mindenünket hátrahagyva érkeztünk Magyarországra. Nehéz körülmények között éltünk. Édesanyám 1922-ben meghalt, és négyen maradtunk kiskorú gyerekek, így édesapám új házasságkötésre kényszerült. 1932-ben a budapesti Bólyai reálgimnáziumban jórendű érettségi vizsgát tettem. Az országos középiskolai tanulmányi versenyen szépirodalomból második helyezést értem el, amiért az iskola igazgatója aranyéremmel tüntetett ki. Érettségi után egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonultam be Debrecenbe, ahol hadapród őrmesterként szereltem le. A véletlen hozta úgy, hogy édesapám 1933 nyarán a tihanyi Magyar Biológiai Kutatóintézetben megismerkedett Zimmermann Ágoston professzor úrral, aki mint rektor felajánlotta számomra a felvétel lehetőségét. Így lettem állatorvostan-hallgató. 1937. április 1-jén, még a diploma megszerzése előtt Zimmermann professzor úr meghívott a tanszékére asszisztensnek. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra. 1937. szeptember 25-én jeles eredményű doktori szigorlatot tettem A házimadarak vénás érrendszere című dolgozatommal. 1941. október 17-én szintén jeles eredménnyel állatorvosi tiszti vizsgát tettem. A szerény tanársegédi fizetésből nem lehetett családot alapítani, ezért 1939. november 15-én Budapest székesfőváros szolgálatába léptem, ahol a közvágóhidak bakteriológiai húsvizsgáló laboratóriumában dolgoztam, majd a Központi Húsvizsgáló Állomás keretében a piaci és a bolti húsvizsgálatban teljesítettem szolgálatot. Időközben a házasságomból két gyermekem született: 1941-ben Árpád és 1943-ban Attila. Az országhatár bővülése során részt vettem a Felvidék és Erdély katonai bevonulásában az 1. honvéd gyalogezrednél, mint zászlós. A megállapított szívhibám miatt a keleti frontra nem vezényeltek, hanem a hátországban a honvéd állatorvosi kar munkájában vettem részt. A húsvizsgáló laboratóriumunkat bombatalálat érte és megsemmisült, az ott tartózkodók egy kivétellel mind meghaltak. A gondviselésnek köszönhetem, hogy ebben az időben bokaficammal otthon feküdtem, és így életben maradtam. Ezután a sertésvágóhídi állatorvosi hivatalba kerültem, ahol megszerveztem a laboratóriumi trichinella vizsgálatot. A szovjet megszállás után nehezen indult az élet. A romeltakarítás után kizárólag a szovjet hadsereg részére vágtunk. Villamos nem 269

járt, így a lakásomtól a munkahelyemig naponta kilenc kilométert gyalogoltam. Megpróbáltuk néhányan a kari életet újraéleszteni. A kommunista kormányzat határozata értelmében a Magyar Országos Állatorvos Egyesületet meg kellett szüntetni. Mivel Bakos Károly, a MOÁE főtitkára külföldre menekült, Köves János elnöktől megbízást kaptam a titkári teendők ellátására. Ezt viszont csak a szakszervezet keretén belül tehettük meg, de a kormányzat ehhez sem járult hozzá, azzal az indoklással, hogy az állatorvosok a nagybirtokosság és a kulákság kiszolgálói. Az Állatorvosi Lapok kiadását is megszüntették. Ezután kidolgoztam egy tervezetet a vidéki bakteriológiai laboratóriumi hálózat felállítására (Miskolc, Szeged, Pécs, Győr), amelyek rövid időn belül felépültek és működtek. Úgy tűnik nekem, valami miatt Budapesten útban lehettem, mert minden előzetes egyeztetés nélkül 1950. augusztus 25-én áthelyeztek Győrbe. A felállítandó laboratórium megszervezésére kaptam megbízást. Időközben létrejött a Húsipari Állatorvosi Ellenőrző Szolgálat (HÁESZ). A szolgálat vezetője 1963. július 1-jével megbízott az észak-dunántúli körzet (Komárom-Esztergom, GyőrSopron, Vas és Veszprém megyék) kirendeltségeinek ellenőrzésével, felügyelő főállatorvosi munkakörben. Aktív közszolgálati feladataimat 1974. április 1-jéig itt láttam el, amikor saját kezdeményezésemre nyugállományba helyeztek. Győrben megterveztem és kiviteleztettem a kétszintes kirendeltségi munkahelyet, ahol 25 főnyi kollektíva látta el a vágóhídi és a hűtőházi húsvizsgálatot. Szervezési és vezetőségi feladatot vállaltam a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület (MÉTE), majd a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (METESZ) keretében. Húsipari szakmai továbbképző tanfolyamokat szerveztem. Telepítési munkabizottságot szerveztem élelmiszer-ipari létesítmények építésére, amelynek támogatásával a Mosonmagyaróvári Konzervgyár is megépült. Aktív munkám elismeréseként a Húsipar Kiváló Dolgozója, a minisztériumtól az Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója, a Minisztertanácstól a Szocialista Munkáért Érdemérem kitüntetést kaptam. Legtöbbre mégis azt a bronzplakettet értékelem, amellyel a győri munkatársaim leptek meg, amelynek feliratán az alábbi Ady-idézet van: „Mennyi sok mindent odaadtam, Amíg ily szépen elfáradtam”. A minisztérium több ízben küldött a környező országokba tapasztalatcserére, és előadások tartására. Rostockban egy nemzetközi húshigiéniai konferecián német nyelvű előadásban ismertettem a magyarországi exportvágóhidak higiéniai előírásit. Hazai és német állatorvosi folyóiratokban nyolcvan szakmai közleményem jelent meg. Társszerzőként két szakmai könyvet írtam: Higiénia a húsiparban és a baromfiiparban, majd Higiénia a hűtőiparban és a konzerviparban címmel. Nyugdíjas koromban részleteiben kidolgoztam a haszonállatok, a kedvtelésből tartott állatok, a cirkuszi, az erdőn-mezőn, vízi életben, állatmenhelyeken élő, és a kísérleti állatok állatvédelmi szabályainak előírásit 270 oldal összterjedelemben. Ezt a tervezetet felterjesztettem a Környezet- és Természetvédelmi Minisztériumhoz, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz és a Magyar Tudományos Akadémiához. 1970-ben Balatonalmádi-Öreghegyen vásároltam egy panorámás telket, ahol felépítettem nyári tanyaházamat. Nyugdíjas korom óta minden évben hat hónapot itt töltök. Így született meg A Balaton regénye című könyvem, a Minerva Könyvkiadó gondozásában. Minden korábbitól eltérő munkám áll jelenleg a közvetlen befejezés előtt: A csodálatos harmónia, a csillagvilág, az 270

anyavilág, az élők világa és a lélekvilág alkotása. Ez az írásmű természettudományos alapokra épített vallásbölcseleti tanulmány, amely jelenleg kiadóra vár. Családi életem nem volt mentes a tragédiáktól. A főváros ostroma alatt a lakásunk alatt óvóhellyé alakított pincében hat héten át nyomorogtunk, hidegben, sötétben, éhínségben, életveszélyben. Ötéves elsőszülött Árpád fiam szövődményes influenzába esett, alsó teste fokozatosan megbénult, és tíz éves korában elhunyt, bennem soha el nem múló lelki sérülést hagyva. Első házasságom tízévi együttélés után közös megegyezéssel, válással megszűnt. Második házasságom harmonikusnak bizonyult, és 33 éven át tartott. 1981-ben megözvegyültem, azóta egyedül élek. Attila fiam is elérte 60. életévét, aki Ybl-díjas építészmérnök Győrött, a Dimenzió Tervező Szövetkezet elnök-igazgatója és a győri Széchenyi István Egyetemen az épülettervezés egyetemi tanára. Levente unokám biofizikus doktor, és egy ausztriai nemzetközi kutatóintézetben dolgozik a DNS-molekula gyógyászati alkalmazásának kutatásában. Márk unokám a győri Kisalföld napilap szerkesztőségében dolgozik. 2002. június végén agyembóliában megbetegedtem, és egyheti eszméletlen állapot után három hónapi kórházi kezelést követően térhettem vissza lakásomba. Mozgásképességemet részlegesen visszanyertem, de azóta lakásom ajtaját nem léptem át. Ápolónő jár hozzám rendszeresen, és éthordóban hozzák az ebédet. Beléptem a kilencvenedik életévembe. Nagyra becsült és szeretett alma materomtól 1987-ben megkaptam az aranydiplomát, 1997-ben a gyémántdiplomát és 2002-ben a vasdiplomát. Sok tervem lenne még, többek között a könyvem kiadása is.” Kedves Leo bátyám, kívánom, hogy megérjed a századik életévedet is erőben, egészségben, hogy a terveidet meg tudjad valósítani.

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 54-55.

271

Életemben mindig optimista voltam Dr. Fütty Géza Amikor az örökké optimista, mosolygós Fütty Géza nyugalmazott állatorvossal beszélgettem, az jutott eszembe, hogy milyen boldog világ venne bennünket körül, ha így tudnánk gondolkodni, mint ő. A nehéz ifjúkor is megszépül körülötte, ahogy mesél róla. „Mosonszentmiklóson születtem 1922. május 21-én. Szüleim negyven hektáron gazdálkodtak, és megbecsült tagjai voltak községünknek. Öten voltunk testvérek, akik közül kettő lány volt, akik sajnos már itt hagytak bennünket. Mi hárman fiúk jó testvérekként szoros kapcsolatban vagyunk egymással. Hálásak vagyunk szüleinknek, hogy megtanítottak bennünket dolgozni, és tudatosították bennünk, hogy csak becsületes munkával lehet élni és boldogulni. Ezért áldom is szüleimet mindig, mert az élet nehéz időszakán az ő példájuk és tanításuk segített át. Az akkori szokásnak megfelelően a helybéli iskolában 6 elemit végeztem - erősödjön csak az a gyerek jelszóval. Ezután beiratkoztam a győri Révai Miklós Gimnáziumba, ahol öt osztályt végeztem. Bejáró voltam, és napi hat kilométert gyalogoltam az állomásig. Édesapám egyik testvére megsajnált és magukhoz vett, így kerültem Budapestre, a Szent István Gimnáziumba, ahol érettségi bizonyítványt szereztem. Kedvenc tárgyaim közé tartozott a számtan és a fizika, így kézenfekvő volt, hogy mérnöki pályára megyek. A gimnáziumi padszomszédom édesapja állatorvos volt, és rábeszélt, hogy jelentkezzünk az állatorvosira. Így oda adtam be a jelentkezésemet. Őt sajnos nem, de engem felvettek, amiért örökké hálás vagyok neki, hogy ezt a pályát választottam. 1942. szeptemberében kezdtem meg állatorvosi tanulmányaimat. Sajnos másodéves koromban behívtak katonai szolgálatra a budapesti huszárokhoz. Századunkban négy végzett állatorvos volt, és négyen voltunk állatorvostan-hallgatók is. A harcoló alakulatnál utoljára Kecskemétnél voltunk bevetésen, ahol megfogyatkozott századunkat csallóközi kis fiatal legénykékkel töltötték fel, minden katonai kiképzés nélkül. Felsőbb utasításra Németországba kellett mennünk kiképzésre. Mínusz húsz fok körüli hidegben lóháton tettük meg az utat Passauig. Március közepén Wiesengleichnél volt az utolsó bevetés, ahol amerikai fogságba estem. Többnapos erőltetett menetelés után étlen-szomjan, legyengülve érkeztünk meg Wormsba, ahol bevagoníroztak bennünket, és Marseille-be szállítottak egy 180000-es táborba, német SSes foglyok közé. Szállásunk a puszta föld, italunk két deci víz, hivatalosan 900 kalória élelem, amelynek felét ellopták, mire hozzánk került. A tábor 26 részre volt felosztva. A 21-es szektorban naponta 8-10 embert végeztek ki. Augusztus elején egy magyar származású, Novák nevű őrnagy jött ellenőrzésre, és az ő közbenjárására bennünket, magyarokat bevittek Marseille-be dolgozni, ahol háromszázad magammal dokkmunkás lettem. Itt már nem kellett éheznünk. Hadifogságomból hazaérve három igazoló bizottságon sikeresen átjutva folytathattam tanulmányaimat. Mivel szüleink kulákoknak számítottak, így én osztályidegenként nem kaptam 272

menzát, sőt, még a lábamat sem tehettem be az ebédlőbe. Szüleim helyzetükből adódóan nem tudtak anyagilag segíteni, így szombaton és vasárnap alkalmi munkákat végeztem. Érdekes, hogy emiatt soha nem volt bennem keserűség, csak az lebegett előttem, hogy állatorvosi tanulmányaimat sikeresen befejezzem. Negyedéves voltam, amikor Szepeshelyi Andor tanár úr és Mészáros István főállatorvos úr a tenyészbénaság elleni küzdelemben a lovak petefészkének kiirtását találták célravezetőnek. A műtéteket a vágóhídi lovakon próbálták elvégezni, ahova a kábításhoz és a hüvely fertőtlenítéséhez segítségként Mócsy professzor úr engem jelölt ki. A kísérlet egy hétig tartott, és Szepeshelyi tanár úr megengedte, hogy társaimmal együtt több, mint tíz állaton mi is végezhessünk műtétet. Úgy tudom, hogy ma már én vagyok az egyedüli állatorvos, aki lovon miskárolást végzett. Utolsó szigorlatomat 1951. április 19-én tettem le. Május első napjaiban Kádár Tibor, minisztériumi főállatorvos úr kinevezett Szolnok megyébe, Besenyszög községbe állatorvosnak. Szolgálati helyemet május 21-én foglaltam el. Ehhez a községhez 1700 tanya, négy tsz és a palotási állami gazdaság tartozott. Működési körzetem 20 km hosszú és 12 km széles volt. Naponta átlagban 70 km-t kerékpároztam. A sáros és havas utakon lóháton közlekedtem. A szolgálat januártól december végéig tartott éjjel-nappal. Szabadságra csak akkor mehettem el, ha helyettem valamelyik kolléga elvállalta a körzetem ellátását. A szabadság maximum két hét lehetett. Tudomásom szerint a palotási állami gazdaság volt az első, ahol nagyüzemileg először tartottak libát, kacsát és pulykát. Ez abban az időben sok gondot okozott nemcsak az állatorvosnak, hanem a tenyésztőknek is, mint nóvum. Közel hét évet töltöttem Besenyszögön, amikor a megyei igazgató, elismerve megterhelő, megfeszített munkámat, egy könnyebben ellátható községbe, Fegyvernekre helyezett körzeti állatorvosnak. Körzetemhez tartozott még a 8 km-re levő Tiszabő község is, amit ketten láttunk el. Munka itt is akadt bőven, de az előbbinél lényegesen könnyebb volt a szolgálat. Nyugdíjba menetelemig már nem volt más munkahelyem. Állatorvosi tevékenységemmel, úgy látszik, feletteseim meg voltak elégedve, mert miniszteri, megyei tanácsi és munkahelyi kitüntetéseket, és majdnem minden évben pénzjutalmat kaptam. Fegyverneken is sikerült olyan munkát végeznem, amely nem jut minden magyar állatorvosnak osztályrészül. Egy vándorcirkusz-társaság igazgatójának unszolására ivartalanítottam egy teve csődört sikerrel. A volt munkahelyem ma sem feledkezik meg rólam. Évente legalább egyszer kapok a polgármesteri hivataltól, a megyei állomástól vagy valamelyik társadalmi szervtől ünnepségekre meghívást. Végül valamit a magánéletemről. 1952. áprilisában megnősültem. Feleségemnek munkalehetősége nem volt, így nekem segített az adminisztrációban, és fogadta a beteg állatok tulajdonosait. 1953-ban született egyetlen gyermekünk. Ő jelenleg Győrben egy középiskola igazgatóhelyettese, és informatikát tanít. Két unokám van. A fiú tavaly végzett mérnökként, a lányunokám még hallgató a Széchenyi István Egyetemen. Vejem egy háromtagú festőüzem résztulajdonosa. Feleségem sajnos 1986. január 15-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Azóta egyedül élek. Lányomék rábeszélésére eladtam a fegyverneki házunkat, és Győrben vettem lakást, hogy közel legyek hozzájuk. Szerencsére, hogy még el tudom magamat látni, és senkinek a segítségére nem szorulok. 273

2001. novemberében aranydiplomát kaptam. Felemelő érzés volt az ötven évvel ezelőtti évfolyamtársaimmal találkozni. Legtöbbjükről nem tudtam, hogy mi van velük, és akikről tudtam, azokkal sem találkoztam. Bőven volt társalgási téma. Most pedig várom a gyémánt oklevél megérkezését. Biztos vagyok benne, hogy megkapom, hiszen egész életemben optimista voltam.” Kívánom, Géza bátyám, hogy jó egészségben a gyémántdiploma megszerzése után ilyen jövőbe vetett hittel és reménnyel várjad a vasdiplomádat is. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 55-56.

274

A védőangyalom mindig velem volt Dr. Portschy Ödön „Előre bocsátom, hogy életem folyamán az események alakulása ráébresztett arra, hogy létezik egy megfoghatatlan erő, »védőangyal«, aki az eseményeket úgy alakította, hogy az életem jó irányba folytatódjon.” - mondja dr. Portschy Ödön nyugalmazott városi főállatorvos. „1912. szeptember 14-én születettem Szombathelyen, a volt Vasút utcában hatodik gyermekként, ahol édesapáméknak szállodájuk és éttermük volt. Eleven gyermek voltam, mert már kétéves koromban felrúgtam egy forró vizes edényt, aminek a nyomait ma is viselem. Ötéves koromban magas lázzal megbetegedtem, és a falusi orvos javaslatára - aki agyhártyagyulladást állapított meg - egy cserépkályharakó-mester agyagsapkát rakott a fejemre, amely egy idő után megszáradt. A negyedik sapkacsere után a lázam megszűnt, és meggyógyultam. A védőangyalom segített! Az elemit kitűnő eredménnyel végeztem, majd beírattak a Faludi Ferenc Reálgimnáziumba, ahol 1930-ban jó eredményű érettségi bizonyítványt kaptam. A nyári vakációkat Unterschützenben (Alsólövő), Ausztriában töltöttem nagyapáméknál, akik gazdálkodók voltak. Élvezettel segédkeztem a gazdasági munkákban. Itt tanultam meg burgenlandi akcentussal a német nyelvet. Az állatorvosi pálya felé orientált a nagyapáméknál lévő állatok ellátása és a kialakult állatszeretet. 1930 szeptemberében beiratkoztam az állatorvosira, ahol 116-an kezdtük meg tanulmányainkat. Abban az időben felvételi nem volt. A Hársfa utcai kollégiumban laktam egy négyszemélyes szobában, ahol tanulni nem nagyon lehetett. Meg is lett az eredménye, mert az első év végén két u.v.-m volt. Másodévre egy kollégámmal albérletbe mentünk, de három helyről is kénytelenek voltunk elköltözni az éjszaka támadó poloskák miatt. Végre találtunk egy rendes lakást a Rákóczi és a Bercsényi utca sarkán. Egyik délután 5 óra körül mentünk haza a főiskoláról, és nagy tömeget láttunk a lakásunk körül. A ház, amelyikben laktunk, a földszintig leomlott. Ha otthon vagyunk, mi is meghalunk. A védőangyalom segített! Nagy nehezen sikerült szereznünk a Rákóczi úton egy önálló lakást, amelytől az Almássy téren keresztül 20 perc alatt beértünk a főiskolára. Évente négy-öt alkalommal mentem haza, hogy feltöltsem kiüresedett pénztárcámat és éléskamrámat. 1934-ben siettem a Keletibe, hogy hazautazzak, de a vonatot lekéstem. A védőangyalom ismét a segítségemre volt. Ezt a vonatot a biatorbágyi viadukttal együtt Matuska Szilveszter felrobbantotta. Nagyon sok halott és sebesült volt. 1936-ban kaptam oklevelet. A 116 elsősből 36-an végeztünk. A doktori cím elnyeréséért A kecsketej csíratartalma fejés után című dolgozat elkészítésével bíztak meg. 1937-ben dr. Portschy Ödön megkezdte működését Vas megyében. Dr. Zsigmond Gyula megyei főállatorvos Vasszécsény községbe helyezett magánállatorvosnak, ahol az ő kezdeményezésére a Földművelésügyi Minisztérium állatorvosi körzetet létesített. A kör ellátására pályázatot írtak ki, ahol a járási főszolgabíró által összehívott törvényhatósági tagok közfelkiáltással engem választottak körzeti állatorvosnak.

275

1944 szeptemberében behívót kaptam a hajmáskéri laktanyába kiképzésre. A kiképzők utálták a karpaszományosokat, és a legkülönbözőbb kínzásokban volt részünk. Állatorvosokra volt szükség a kiképző és felszerelő alakulatnál, ahova azonnal jelentkeztünk Nagy Bandi sárvári járási főállatorvossal együtt, így megszabadultunk a hajmáskéri pokoltól. Ménfőcsanakon kezeltük a beteg katonalovakat. Itt aranyéletünk volt. Csicskás látta el felszerelésünk tisztán tartását, étteremben étkeztünk a honvédség költségére. Papkökényesdi alezredessel időnként lovakat soroztunk be a hadsereg számára. 1945 márciusában már közeledett a front, így elindultunk nyugati irányába. Este érkeztünk Sopronba, ahol egy téglagyár udvarán táboroztunk le. Este 9 óra körül nappali fényt árasztó sztalingyertyákat dobtak le az orosz repülők, és elkezdtek bombázni. Én egy téglarakás tövében feküdtem néhány bajtársammal. Többen meghaltak, megsebesültek, de a védőangyalom segített, és az ijedtségen kívül más bajom nem történt. Rohrbachig szekéren tettük meg az utat, ahol amerikai fogságba estünk. Teherautókon vittek bennünket Bingen mellé egy fogolytáborba. Az élelmezés nagyon kevés volt. Hetenként levetkőztettek bennünket, és tetűk ellen beporoztak. Augusztusban a 4000-es fogolytábor francia zónába került. Itt tudtuk meg igazán, mi az éhezés. Konzervet nem kaptunk, csak naponta egy csajka levest, amelyikben úszkált néhány kocka répa vagy krumpli. A »dús« koszttól megdagadtak a lábaim (éhségödéma). Hetenként jött egy orvos, és összeszedve francia tudásomat franciául jelentkeztem nála, bemutatkoztam és elmondtam, hogy állatorvos vagyok. Ő kollégának nevezett, és azonnal megkaptam az elbocsátó levelemet. Út közben a nagyobb állomásokon leszálltam a vonatról, ahol a Nemzetközi Vöröskereszt ellátott élelemmel. Passauban végleg leszálltam, mert a lábam úgy megdagadt, hogy a csizmát nem tudtam levetni. Katonakórházba kerültem, ahol a csizmát levágták a lábamról, és hosszas kezelés után haza indulhattam, Budapestre. A kelenföldi állomáson ávósok vártak bennünket, és behajtották a fogságból érkezőket egy laktanyába. Egyenként hallgattak ki mindenkit, és amikor meggyőződtek, hogy sem a csendőrségnek, sem a Nyilaskeresztes Pártnak nem voltam tagja, akkor elengedtek. Szombathelyen, a megyeházán ismét volt igazoltatás. Végre megkaptam az igazolást, hogy visszamehetek Vasszécsénybe, körállatorvosnak. Édesanyámtól tudtam meg, hogy a pajtába eldugott 55-ös Steyer gépkocsimat, Wanderer motoromat, lemezjátszómat, ruháimat az oroszok elvitték. Egy kerékpárjavítónál vettem egy használt kerékpárt, hogy azzal lássam el a körzetem községeibe történő hívásokat. Táplánfán bementem a körjegyzőségi irodába, mire kijöttem, a kerékpárnak hűlt helye volt. Az utcán lévő emberek mondták, hogy egy orosz teherautó megállt, amikor meglátták a kerékpárt, egy kiskatona feldobta az autóra, és tovább robogtak vele. Szombathelyen a vendéglőnkben megismerkedtem egy orosz komandaturán tevékenykedő tolmáccsal, akinek a közreműködésével egy liter pálinkáért kaptam egy kerékpárt. Ennyi hasznom volt az éttermünkből, mert 1951-ben államosították, és ezzel megszűnt a Portschy Szálloda és Étterem. 1955. szeptember végéig voltam Vasszécsényben körzeti állatorvos. Szombathelyre neveztek ki állami állatorvosnak, és öt környékbeli község tartozott hozzám. 1967-től városi állatorvos lettem, később városi főállatorvossá neveztek ki. Két kolléga került az irányításom alá, sajnos már egyik sem él. Munkám során kétszer kaptam gyomorvérzést, ahol az őrzőangyalom ismét velem volt, mert másodszor csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhettem, hogy még élek, igaz, kisebb gyomorral. 1977-ben vonultam nyugdíjba. 1948-ban meguntam a legényéletet, és 36 évesen megnősültem, Feleségem, Dombay Ilona, akkor 22 éves volt, egy járásbíró lánya. Érdemes volt 36 éves koromig várni, mert a világ legnagyszerűbb feleségét sikerült megkapnom. A mai napig 55 évet töltöttünk együtt. 1998-ban 276

tartottuk az evangélikus templomban aranylakodalmunkat, ahol Gregensen-Labossa György tartott megható beszédet, és Szabolcs unokánk orgonált. Házasságunkból négy gyermekünk született, két lány és két fiú. Tíz unokánk és három dédunokánk vesz körül bennünket. Jutka lányunk az állat-egészségügyi állomáson dolgozik, férje dr. Héjj Attila állatorvos, akiknek három gyermekük van, és két gyönyörű kislány unokájuk. Éva lányunk szintén az állat-egészségügyi állomáson dolgozik, férje kertészmérnök volt, sajnos 5 éve a Balatonban lelte halálát. Neki két gyermeke van és egy unokája. Tamás fiunk építészmérnök, felesége népművelő-könyvtáros, három fiuk van. Róbert fiunk autóközlekedési mérnök, felsége tanítónő, egy lányuk és egy fiuk van. Minden gyermekünk Szombathelyen él, így gyakran összejövünk. 2002 szeptemberében ünnepeltük 90 éves születésnapomat, amelyen részt vett az egész nagycsalád. Sokszor összejövünk, szeretjük egymást. 1986-ban aranydiplomát, 1996-ban gyémántdiplomát, 2001-ben vasdiplomát kaptam. Remélem, hogy talán a rubindiploma átadását is megérem.” Ehhez kívánok, Ödön bátyám, jó egészséget és további családi szeretetet! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2003. 14. 5. 56-57.

277

Állatorvosi munkámat szeretetszolgálatnak tekintettem! Dr. Ulbrecht Sándor Dr. Ulbrecht Sándor nyugalmazott körzeti állatorvos az alábbiak szerint számol be életéről: „Erdélyben, a Szilágy megyei Zsibón születtem 1922. augusztus 13-án. Édesapám szíjgyártó kisiparos volt. Négyen voltunk testvérek. Nővérem a kolozsvári Zeneakadémián végzett, öcsém orvos lett, húgom pedig könyvelői szakképesítést szerzett. Születésem után egész testemet furunkulosis-szerű gennyes gyulladás borította, amelynek gyógyítása abban az időben reménytelen volt. Életrevalóságomat bizonyítja, hogy megmaradtam. Az elemi elvégzése után a gimnáziumot a zilahi Wesselényi Gimnáziumban kezdtem, majd a 4. osztálytól a nagyváradi Szent László Gimnáziumban folytattam, ahol 1941-ben érettségi bizonyítványt szereztem. Ez év szeptemberében felvettek az állatorvosira, ahol 1946. március 29-én állatorvosi oklevelet kaptam. 1946. október 5-én, Anatómiai Tanszéken ledoktoráltam a haszonállatok és húsevők gégéjének összehasonlító anatómiájából. Megállapítottam, hogy a két kannaporc közötti harántszalagban (lig. arytaenoideum transversum) nemcsak a sertésen és húsevőkön, hanem a lovon is lencseporc van beágyazva. Ezen megállapításomat Kovács Gyula professzor úr az általa írt, és 1962-ben megjelent Háziállatok anatómiája című könyvének 296. oldalán nevem megjelölésével ismerteti. Érdekességként jegyzem meg, hogy másodév végén, az anatómia szigorlaton volt egy kollégám, aki semmire nem tudott válaszolni. Zimmermann professzor úr mondta neki, hogy beszéljen arról, amit tud. A válasz: »A here, a here páros szerv.« Hogy ez miért érdekes? Az illető 1948-ban tanársegédként vállalta az egyetemen azoknak a határozatoknak az aláírását, amelyekkel származásuk vagy egyéb okok miatt sok hallgatót kizártak. Ahogy a front közeledett a 3. és 4. évfolyamot Bécsbe telepítették ki. Egy kaszárnyában lettünk elszállásolva, ahonnan naponta járunk be a bécsi állatorvosi egyetemre a velünk jött Hetzel, Kovács, Sályi, Csukás és Buza doktorok előadását hallgatni. A bombázások 1945 tavaszán kezdődtek, amelyek gyakran megzavarták tanulmányaink folytatását. A kaszárnya alatt levő pincerendszer szolgált óvóhelyül. Nagy ritkán mentem le. Egyik reggeli riadó alkalmával nem tudom miért - kiugrottam az ágamból és rohantam le az óvóhelyre. Pár perc múlva hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, úgy éreztem, mintha a föld megemelkedett volna. A riadó lefújása után láttuk, hogy az épület, ahol laktunk, bombatalálattól megsemmisült. Amikor az oroszok Bécs alá érkeztek, katonai parancsnokság alá kerültünk. 300 km-t gyalogolva jutottunk el a bajorországi Niederkappel nevű helységbe. 1945. május első napjaiban amerikai megszállás alá kerültünk, akik július elején átadtak bennünket az oroszoknak. Niederkappelben professzoraink leszigorlatoztatták a negyedéveseket, s oklevelet állítottak ki számunkra. Budapesten, az egyetemen ezt nem fogadták el, és az ún. zárószigorlati tantárgyakból vizsgát kellett tennünk. Oklevelem kézhezvétele után átszöktem a magyar-román határon, ahol megtudtam, hogy a magyar diplomát nem fogadják el. Marosvásárhelyen beiratkoztam az 278

orvosira, ahol felvettek a harmadévre úgy, hogy anatómiából és élettanból különbözeti vizsgát kellett tennem. Ezt követően visszaszöktem Budapestre, hogy a doktori vizsgámat letegyem. Ezután már nem mentem vissza Romániába. Megpróbáltam Budapesten állást keresni, de nem sikerült. Benedek Laci bácsi ajánlotta, hogy menjek Gádorosra, mert ott állatorvost keresnek. Nagy örömmel fogadtak a községben, ahol éppen pestisjárvány volt. A nagyközségben és a környező tanyavilágban összesen 10000 szarvasmarha, 1300 ló, 10000 sertés és legalább ugyanennyi juh, 3500 eb és 10000db baromfi volt. Gádorosnak nem volt állami státusa, így magánállatorvosként láttam el a feladatomat. 1952-ben, menekülve a kuláküldözések egyre nyomasztóbb lelki behatásai elől, továbbá tudományos munkákra vágyva, sikerült bekerülnöm Budapestre a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézetbe. Itt rövidesen ráeszméltem, hogy hatod magammal nem tudok megélni a fizetésemből, és jelentkeztem Zsigmond László Vas megyei főállatorvosnál munkára, aki kinevezett kőszegi járási főállatorvosnak. A járási főállatorvoshoz tartozott praxis szempontjából kilenc kis hegyaljai község. A kőszegi járás rövidesen beolvadt a szombathelyi járásba, így itt maradtam, mint körzeti állatorvos, egészen 1982-ig, a nyugdíjba vonulásomig. 1961-ben a minisztérium kubai kiküldetésre keresett állatorvost, és Zsigmond László igazgató úr engem javasolt, mivel meglehetősen jól beszéltem angolul. A Tescon keresztül egyéves szerződést írtam alá. Kubába érkezésem idején az egész országban sertéspestis-járvány volt. A Phylaxiánál szerzett ismereteim alapján megszerveztem a szérumtermelést. A kiküldetésem lejárta előtt megjelent az afrikai sertéspestis, ami miatt utólagos értesülésem szerint ki kellett irtani az ország egész sertésállományát. A Kubában töltött első hat hónap alatt éjszakánként 4-6 órát töltöttem a spanyol nyelv tanulásával, amit megkönnyített a latin, román, francia nyelvismeretem. Kubából történt hazautazásom előtt a havannai egyetemen spanyolul tartottam előadást A szarvasmarhák brucellózisa elleni védekezés Magyarországon címmel. A hazautazásom előtti napon búcsúvacsorát tartottak, és ekkor kaptam egy díszoklevelet pergamenre írva, munkámat elismerő és megköszönő kitüntetést, melynek magyar nyelvű szövege az alábbi: Kuba népének és műszaki dolgozóinak köszönete és hálája, elismerése a testvéri Magyar Népköztársaság fia, dr. Ulbrecht Sándor iránt, a sertéspestis elleni oltóanyag-termelés tervének teljesítésével kapcsolatosan kifejtett tevékenységéért. Hazautazásom során 3 hetet Rómában is eltölthettem, ahol a kubai keresetem nagy részéből egy hatéves Opel Rekord Olympiát vásároltam, és így autóval érkeztem haza Magyarosságra. Egy-két érdekes eseményt említenék még meg. Kőszegre kerülésem után egy évre feleségemmel együtt motorral mentünk beteg állatokhoz. Hazafelé a község határában lévő erdőbe mentünk gombázni. Mivel nem találtunk gombát, így mentünk az országút mellett hagyott motorunkhoz, de közben két határőr állt velünk szemközt géppisztollyal. Igazoltatás után közölték velünk, hogy szerencsénk volt, hogy kifelé jöttünk az erdőből, mert ha tovább megyünk a határ felé, már nem élnénk, mert nekik felszólítás nélkül kell lőni azokra, akik ilyen közel mennek a határ irányába. Másik eset. Lakásom a rendőrségtől mintegy 50 méterre volt. Mivel nem volt telefonom, ők vették fel a hívásokat, így naponta többször is megfordultam náluk. 1956. november 3279

án bejöttek az oroszok, és a lakásommal szemben két löveget állítottak fel. Átmentem a rendőrparancsnokhoz, hogy mit csináljak, mert félek, hogy szétlövik a lakásunkat. Ő felajánlotta a vendégszobát, ahova két gyermekemmel, feleségemmel átköltöztünk, míg másik két gyermeket a bejárónőnk vitte magával. Hajnali 4 órakor nagy dörömbölésre ébredtünk. Kinyitottam a bezárt ajtót, és két orosz katona pisztollyal hadonászva üvöltött. Feltartott kézzel álltam vagy fél órát, míg átkutatták a szekrényeket, az ágy alját, és meg nem érkezett egy magas rangú tiszt a rendőrrel és tolmáccsal. Így igazoltattak engem, majd egy kiskatona hazakísért bennünket, és az ágyúk csövét elfordították a házunkról. Otthon bekapcsoltam a rádiót, és Nagy Imrének a világ országaihoz intézett szavait hallottam hat óra tájban, majd puskaropogás után elhallgatott a rádió. Szerencsém volt, hogy a rendőrségen nem lőttek ránk. A szakmámból ritkaságszámba menő dolgok közül: 1957-ben egy ellő kanca méhelőeséséhez hívtak. Epidurális érzéstelenítés után sikerült az előzetesen alaposan fertőtlenített méhet visszahelyezni. Az állat utókezelés nélkül gyógyult. Egy másik, talán még ritkább esettel 1958-ban találkoztam. Egy vemhes üszőnél 180 fokos méhcsavarodást állapítottam meg. Az állatnál álló helyzetben jobb oldali laparotómiát végeztem, és vállig benyúlva a hasüregbe, hosszas kínlódás után sikerült a méhet visszafordítanom. Az üszőből heteken át macerálódott csontdarabok ürültek. Az állatorvosi munkámat igyekeztem mindig szeretetszolgálatként ellátni. Talán ennek köszönhető, hogy a pácienseim gazdái búcsúzáskor »Isten áldja meg, doktor úr!« szavakkal köszöntek el tőlem. Ez a jókívánság egész életemet végigkíséri. Nyugdíjazásom után egy évig levezetésként tanítottam a kőszegi mezőgazdasági szakközépiskolában. Öt gyermeket neveltem fel. Egyik fiam állatorvos. Jelenleg tíz unokám és egy dédunokám van. Életem hátralevő részében igyekezni fogok lelkileg felkészülni az elfogadhatatlan, de kikerülhetetlen elmúlásra. Szeretném elérni, hogy utolsó órámon megnyugodva mondhassam a jobboldali lator szavaival: »Emlékezzél meg rólam, Uram, országodban!«” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 1. 51-52.

280

Élete összefonódott a magyar állatorvosképzéssel Dr. Karsai Ferenc Sokszor volt alkalmam hivatalos és félhivatalos beszélgetést folytatni a mackós mozgású, szigorú kinézetű Karsai professzor úrral, de ilyen hosszan még nem társalogtunk. Fél délelőtt faggattam életéről, munkásságáról, miközben meggyőződhettem kedves humoráról, kollegialitásáról és szakmai elkötelezettségéről. A belgyógyászaton én Lami professzor úr csoportjában tanulhattam a betegvizsgálatok rejtelmeit, így akkor közelebbi kapcsolatba nem kerültünk. Most viszont kedves emlékkel gazdagodva távoztam el a Belgyógyászati Tanszékről, két tekercs magnószalagot megtöltve. A professzor úr így vall magáról: „Úgynevezett első generációs értelmiségi családból származom. Bár sok időt töltöttem falun, 18 évesen semmi sem befolyásolt, hogy az állatorvosi pályát válasszam. Lehettem volna orvos, biológus, de a magyartanárom szerint íráskészségem alapján akár újságíró, író is. Ez utóbbi adottság későbbi munkásságom során hasznomra volt. Az állatorvoslással főiskolai tanulmányaim idején ismerkedtem meg. Az évek folyamán azután megszerettem ezt a hivatást, és szinte szenvedélyemmé, hobbimmá lett. Sarkított az a mondás, amit hallottam,(»életemben nem is igazán dolgoztam, hanem csak a hobbimból éltem«), de úgy érzem, igaz. Soha nem gondoltam, hogy a magyar állatorvosképzésben és kutatásban, a szakirodalomban nevet fogok szerezni magamnak, sőt a belgyógyászat tanszékvezetője leszek, és évtizedekkel később, 75. születésnapomon, a Magyar Állatorvosok Lapja méltató cikkében írja rólam: „Szakmaszeretete, töretlen aktivitása és világos, logikus, de megalapozott érvek előtt meghajló gondolkodásmódja példaértékű a mai állatorvos-nemzedék számára”. A háborús évek alatt fizikai munkát végeztem, mint levente, a Felvidéken. Innen a háború utolsó heteiben megszöktem. Ezután szovjet hadifogság következett, ahonnan szerencsével újra megszöktem. 1946. júniusában érettségiztem. Az állatorvosi karra akkor a jó érettségi volt a követelmény. A felvételi vizsgát az első két évfolyam szigorú szigorlatai pótolták. »Aki túl van az István úton (célzás a szigorú élettan szigorlatra) az első két évfolyamon, az diplomájának sarkát már a kezében tartja« - szólt az akkori diákmondás. A külvilág politikai csatározásai az első időben alig hatottak az egyetem mindennapjaira. A változások azután gyorsak és kegyetlenek voltak. Kovács Jenő professzor úr még »Isten nevében« kezdte gyógyszertan-előadásait. 1948 húsvét táján többnapos lelkigyakorlat (protestánsoknál csendes nap) volt a professzorok részvételével. A díszteremben alkalmi oltárt állítottak fel. Szinte ugyanezzel egy időben már betörtek a »fényes szelek«, és az egyetem udvarán mozgalmi dalokat üvöltöttek a hangszórók. Megkezdődtek a politikai tisztogatások. A nemkívánatos oktatókat leváltották, és a hallgatókat eltávolították az egyetemről. A szakmai tárgyak rovására ideológiai tárgyakat kezdtek oktatni. Érdekességképpen az agrárgazdaságtant Nagy Imre, későbbi miniszterelnök oktatta. 281

Harmadéves koromban Gyarmati Ernő magántanár lehetőséget adott a rendelőintézet látogatására, majd negyedévesen Mócsy professzor úr meghívására a belgyógyászaton lettem externista, demonstrátor. Még alkalmam volt meghajolni a klinikára be-belátogató Marek József előtt. Felejthetetlen élményem az atya-fiúi kapcsolat, amelynek jeleit Marek és Mócsy között tapasztaltam. Az 1951. júniusában szerzett diplomával 23 éves koromban a belgyógyászatra kaptam kinevezést. Olyan kiválóságokkal dolgozhattam, mint Csek János, Bokori József, Horváth Zoltán, Gyarmati Ernő, Lami Gyula, Kovács Ferenc, Markói Béla, akik nagy hatást gyakoroltak szakmai fejlődésemre. 1951. szeptemberében a kisállatkórház vezetője lettem, ahol évtizedekig dolgoztam. 1951. karácsony napján megnősültem. Szerencsésnek mondható, jelenleg immár 53. évében tartó házasságom megteremtette, és ma is megteremti számomra a kellemes családi hátteret, hogy munkámat zavartalanul folytathassam. Kitartottam az egy házasság, egy munkahely sokak szerint egysíkú, de azért nem kevés előnnyel járó életvitel mellett. Feleségem magyar és német nyelvtanárként dolgozott egy gimnáziumban. Fiam vidéken gyakorló állatorvos. Mócsy professzor úr inspirációjára és támogatásával májbetegségek laboratóriumi diagnosztikájának, elsősorban a bróm-szulfalein-teszt és clearance kutatómunkáján dolgoztam. Ebből a témakörből írt disszertációmmal nyertem kandidátusi fokozatot 1961-ben. A májdiagnosztika témaköréhez tartoztak még a Kutas Ferenccel közösen végzett, akkor igen korszerűnek számító, enzimaktivitási eljárásokkal kapcsolatos kísérleti munkáink, illetőleg publikációink. Német nyelvterületen Lipcsében, Bécsben, Berlinben, Hannoverben, Münchenben voltam többször rövidebb-hosszabb ideig tanulmányúton, konferenciákon, szakmai előadásokon, ahol kutatásainkról számoltam be. A lipcsei egyetem Oscar Röder-díjjal, a berlini Huboldt pedig a Friedrich Müssemeier-emlékéremmel tüntetett ki. Horváth professzor szorgalmazására 1966-ban, docensi kinevezésemmel egy időben az állatorvosi kórélettan kialakításával kezdtem foglalkozni. Mindez teret, lehetőséget teremtett számomra munkám kibontakoztatására. A kórélettan előbb fakultatív tárgy volt, majd 1973-tól kötelező stúdiumként polgárjogot nyert. 1984-től Gaál Tibor folytatta itteni munkámat. Sikert hozott és nívódíjban részesült az általam szerkesztett és jeles szerzőtársakkal együtt írt, 1974-ben megjelent Állatorvosi kórélettan könyv, melynek átdolgozott és továbbfejlesztett kiadása 1983-ban hagyta el a nyomdát. Az egyetemi tanári kinevezést az állatorvosi kórélettan oktatására és művelésére 1979-ben kaptam meg, és ezzel egy időben felmentettek a kisállatkórház vezetése alól. A kórélettannal foglalkozó fiatal, kitűnő szakemberekből álló kutatógárdával dolgozhattam együtt, akikkel baráti, szakmai közösséget alkottunk. Gaál Tibor, Magdus Melinda és Galambos László vegyész segítségével szakmai sikereket értünk el. A kutatásokból tudományos megállapítások, hazai és külföldi publikációk, előadások, valamint kandidátusi disszertációk születtek. Külső és nélkülözhetetlen munkatársként vett részt mindebben jó barátunk, Husvéth Ferenc ”tiszteletbeli állatorvos”, aki jelenleg a Veszprémi Egyetem intézetvezető professzora, akadémiai doktor. 1969ben a kutatási bizottság elnöke lettem, majd 1976-ban átvettem a kutatási ügyekkel foglalkozó 282

rektorhelyettesi feladatkört, melyet három periódusban láttam el. 1984. január 1-jével, már 56 éves koromban bíztak meg a Belgyógyászati Tanszék vezetésével. Elkezdtem részben átszervezni a belgyógyászati oktatást és a klinika működését. A problémák megoldásában Gaál Tibor, Vörös Károly és Papp László messzemenő önállósággal felruházott munkatársaim segítségére számítottam. Szorgalmaztam és eredményesen segítettem munkatársaim külföldi tanulmányútjait. Megkívántam az önálló kutatómunkát, amelyben én is részt vettem. Kiemelést érdemel az epesavak diagnosztikai szerepét tisztázó kutatásunk, amelyet a Széchenyi-díjas egyetemi tanár Bartók Lóránt támogatásával és Szaniszló Ferenc munkatársam közreműködésével végeztem. Tanszékvezetői megbízatásom 1991. június 30-án lejárt. 63 éves lévén, már nem pályáztam meg a tanszékvezetői posztot, mert 65 éves koromban a fennálló rendeletek szerint le kellett volna köszönnöm. Továbbá ott állt kitűnően felkészült, külföldön korszerű ismeretket szerzett, idegen nyelveket folyékonyan beszélő tanártársam Vörös Károly, aki átvehette a stafétabotot. 65 éves koromban nyugdíjba vonultam. Ekkor kaptam meg a Marek József-emlékérmet és később a Klinikus Állatorvosok Társasága emlékérmét. Nyugdíjas éveimet korábban másképpen képzeltem el. Talán úgy, hogy több időt fogok tölteni kedvelt balatoni nyaralómban vörösborral telt poharak mellett. Hamarosan rájöttem azonban, hogy ez nagyon kevés megszokott élettempómhoz, a saját magammal szemben támasztott elvárásokhoz. Így szerződéses munkakörben továbbra is a tanszéken maradtam. Életembe betört a számítógép, amely még a nyaralómba is elkísér. E nélkül barátaim szerint élni sem tudok. A komputer nagyon kellett kedvenc, egyben legfőbb tevékenységemhez, a könyvek, a szakirodalmi szövegek készítéséhez. Vörös Károllyal közös szerkesztésben 1993-ban megjelent az Állatorvosi belgyógyászat első kiadása, amely már állatfajonkénti felépítésben készült. Életem fő művének tekinthető az ugyancsak közös szerkesztésű két vaskos kötetű Állatorvosi belgyógyászat, amelynek első kötete 1999-ben, második kötete 2002 nyarán jelent meg. Ez már az elképzelésem szerinti állatfajonkénti felépítésű. Mindkét kötet óriási tudásanyag, bőséges klinikai, oktatási tapasztalat alapján készült. Abonyi Tamás, Bakos Zoltán, Gaál Tibor, Magdus Melinda, Papp László, Perényi János, mint az egyes fejezetek szerzőinek közreműködésével. 2002 nyarán már várt az újabb feladat. A Magyar Állatorvosok Világszövetsége megbízásából Vörös Károllyal és Szieberth Istvánnal közösen négynyelvű (magyar, angol, latin, német) állatorvosi szakszótár összeállítását vállaltuk. A szótár több mint 13000 kifejezést foglal magában, amelynek végső csiszolásán munkatársaimmal együtt még dolgozunk. 1995-ben mozgatórugója voltam a mesterem, Mócsy János 100. születésnapja tiszteletére rendezett nemzetközi tudományos ankét megrendezésének, és a szobor felállításának, felavatásának. A Magyar Állatorvosok Lapjának 50 éve vagyok szorgos munkatársa. Csek János főszerkesztő 1953-ban bízott meg a könyv- és lapszemle rovat vezetésével. Majd 1993-ban a magyar állatorvosi szaksajtó felejthetetlen egyénisége, Holló Ferenc c. egyetemi tanár kért fel a Magyar Állatorvosok Lapja részére a német és angol nyelvű szaklapok figyelésére, és 283

azokból a gyakorló állatorvosok érdeklődésére számot tartó cikkek átvételére. Tagja vagyok a Magyar Állatorvosok Lapja szerkesztőbizottságának. Holló Ferenc hirtelen elhunyta alkalmával néhány hónapig főszerkesztői feladatot láttam el. A lap 125 éves jubileuma alkalmából a Magyar Állatorvosok Lapja elismerő oklevelét a közelmúltban vehettem át. Évekig szerkesztőbizottsági tagja voltam az Acta Veterinaria Hungarica és a Monatshefte für Veterinarmedizin folyóiratnak. Az elmondottakból következik, hogy életutam összefonódott a magyar állatorvosképzés elmúlt fél évszázados fejlődésével, változásaival. Jelenleg is ezen a területen dolgozom, és szeretném, ha sokáig így lenne.” életet.

Ehhez kívánok mint állatorvos, mint újságíró és riportot készítő jó egészséget és hosszú Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 24-25.

284

Nehéz életem volt, de boldog vagyok Dr. Fadgyas Károly Dr. Fadgyas Károly nyugalmazott főállatorvos az alábbiakban számol be életéről: „Mezőtúron születtem 1920. december 17-én egy kis egy szoba-konyhás, nádfedeles házban. Édesapám az első világháborúban megsebesült, aminek nyomait fiatalon bekövetkezett haláláig hordozta. Édesanyám az öt gyermek nevelése mellett édesapám oldalán dolgozott fazekas és keramikus betanított munkásként. Az elemi iskola hat osztályát mind az öten elvégeztük a református egyházi iskolában. Az osztályunkban első tanulóként végeztem. A fennálló nehéz anyagi körülmények között élve továbbtanulásról szó sem lehetett. Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt. Ettől fogva édesanyám egyedül nevelt bennünket, és a család puszta fenntartása is óriási gondot jelentett. Szinte az első elemitől fogva a nyári szünetekben a mezőtúri tanyavilágban élő gazdákhoz szegődtünk el pásztornak, később cselédnek. Ilyenkor az állatok között aludtunk a fekvéshez készített szalmaágyon. Ezekért a szerződött munkákért a pásztorgyerek bére egy mázsa búza és egy tavaszi malac, míg a cselédnek emellé még 5 pengő is járt. 14 éves koromban meguntam ezt a céltalan életet, és édesanyám hozzájárulásával elmentem fazekas-keramikus tanulónak. Nagyapám, édesapám és nagybátyám mesterségét akartam folytatni. Mezőtúron Eötvös Imre azonnal felfogadott inasnak. A szerződésben négy és fél évre szegődtem el. A bentlakás és koszt mellett más járandóságom nem volt. Teendőim közé tartozott viszont kötetlen munkaidőben a mester állatainak ellátása. A szakma megtanulásához, a mesterség elsajátításához szükséges időt gyakran elvette az állatok gondozására fordított idő. Jobbára csak téli időben jutottam a műhelybe. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy a mesterem naponta megvert, és hallgathattam nyomdafestéket nem tűrő szidalmait. Két év után meguntam azt hallgatni hétszám, hogy »nem lesz belőled ember«, és hazamentem édesanyámhoz. Ezt követően egy emberségesebb mesternél folytattam tovább e szép mesterség elsajátítását. 1939. február 14-én befejeződött nehéz inas életem. Ettől kezdve, mint fazekas segéd önállóan dolgozhattam különböző fazekasmestereknél. Időközönként segítettem édesanyámnak is, aki apám után özvegyi jogon folytatta ezt a mesterséget. 1941. október 13-án sorkatonának vonultam be Battonyára, a 31/2 határvadász századhoz. Egy évig szolgáltam itt, majd átvezényeltek Berettyóújfaluba, a frontra induló alakulathoz. 1942 karácsony első napján indultunk a harcoló egységekhez, és 1943 közepén érkeztünk a Don folyóhoz. Ettől kezdve az eseményeket és a körülményeket pontosan időrendi sorrendben leírni nem lehet. Az állandó harcok, menetelések, visszavonulások mínusz 50 fok hidegben tizedelték a harcoló alakulatokat. A tavasz beálltával az időjárástól már nem kellet annyit szenvedni, de ekkor megkezdődött a sok közelharc, az erdőkben és a hegyek között a sok 285

partizánharc és a vonatrobbantások időszaka. Hadifogságba estem. Testvéremmel együtt részt vettünk a harcokban, de hosszú idő óta nem találkoztunk. A hadifogságban - szinte nem akartunk hinni a szemünknek - egy éjszaka találkoztunk. Alig ismertük meg egymást. Ettől kezdve együtt maradtunk. Mezőtúrra hoztak bennünket a hadifogolytáborba, innen Debrecenbe kerültünk, és az önkéntes hadsereg tagjai lettünk. Nyugaton ért bennünket a háború vége. Életemben talán addig még soha nem voltam olyan boldog, mint amikor meggyőződhettem arról, hogy vége a sok szenvedésnek és halálközelségnek. Amikor visszajöttem Magyarországra, beosztottak az aknaszedő alakulathoz. Innen szereltem le 1947 augusztusában. Hazamentem a szülői házhoz, és visszatértem a fazekas szakmához. A következő évben megnősültem. Házasságomból négy gyermekem született. Közben vettem egy kis házat. 1950-ig a fazekas szakmában dolgoztam, de egyre nehezebb volt a megélhetés, ezért elmentem tanulni, majd a mezőgazdaságban helyezkedtem el. Iskoláim elvégzése után tsz-ben lettem főállattenyésztő. Egyre nagyobb affinitást éreztem az állat-egészségügyi munka iránt, így 1958 tavaszán jelentkeztem az akkor még Állatorvostudományi Főiskolára. A felvételim sikerült, és megkezdtem tanulmányaimat. Évfolyamtársaimnál jóval idősebb voltam, hiszen a felvételkor betöltöttem a 38. életévemet. Ennek ellenére mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Kollégiumi szobatársaimnál 20 évvel voltam idősebb. Az egyetemi évek alatt mindvégig együtt laktunk, így jó barátság alakult ki közöttünk. Nagyon szorgalmas voltam, és jól tanultam, ezért többször voltam csoportvezetője évfolyamunknak. 1963-ban fejeztem be tanulmányaimat, és az állatorvos-doktori címet kaptam. Azóta már az Állatorvos Tudományok Mestere címet is átadták, a 40 éves eredményes jó munkám elismeréseként pedig Magister Agendi címmel ruháztak fel. Visszatérve családi életemhez, mint már említettem, négy gyermekem született. Amikor az egyetemre jártam, mindegyik általános iskolába járt. Életcélom volt, hogy taníttassam őket. Meghálálták törekvéseimet. Mindegyik jó tanuló volt, és örömet szereztek nekem. A legidősebb lányom városi tiszti főorvos Orosházán. Fiam Amerikában él, villamosmérnök és autószerelő főmérnök, több idegen nyelvet beszél. A következő gyermekem közgazdasági egyetemet végzett, jelenleg vállalkozó Szolnokon. A legfiatalabb lányom Martfűn a cipőgyárban dolgozik, mint vegyész laborvezető. Három nagy fiú és két lány unokám van, valamint két dédunokával is büszkélkedhetek. A legidősebb unokám rövidesen megszerzi a harmadik diplomáját, a legfiatalabb az idén kapja meg az első diplomáját Veszprémben. Mindegyik unokám tanul. Magamról még csak annyit, hogy nagyon szerettem a munkámat. Mezőtúron dolgoztam végig több mint 40 éven át, eleinte, mint városi hatósági állatorvos, majd később, mint üzemi főállatorvos. 1992-től főállatorvosként dolgoztam, nyugdíjba vonulásom után pedig mint magánállatorvos. Egész életemben erős fizikummal rendelkeztem, de a betegség engem sem került el. 2003 szeptemberében hirtelen rosszul lettem, és a szegedi kórházba szállítottak. Kétszer műtöttek subdurális hematómával. Az orosházi kórházban feküdtem az intenzíven. Az életem egy bizonyos időszakára nem emlékeztem, de jelenleg már gyógyulok. 2003. október 17-étől a szarvasi szociális otthonban lakom, ahol állandó orvosi felügyeletet kapok. A varratokat nemrég 286

távolították el fejemből, de egészségem és közérzetem javul. Életem jelentős része nagyon küzdelmes volt, sok gyötrelmet és nélkülözést éltem meg. Az egyetem elvégzése után boldogabb évek következtek. Örömöm telt gyermekeimben, unokáimban és hivatásomban. Boldog embernek mondhatom magam. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 25-26.

287

Őrségváltás a megyei állat-egészségügyi állomás élén Dr. Édes Géza A Veszprém Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás igazgatója, dr. Magyar István 2004. február 15-én nyugdíjba vonult. 1955 óta, amikor a megyében elkezdtem a szolgálatot, ő volt az egyetlen igazgató, aki működése alatt minden évben rendezett nyugdíjastalálkozót. Kedves emlékeink maradnak róla, nekünk, nyugdíjasoknak. Ezeken az ebéddel és vacsorával egybekötött összejöveteleken minden esetben részt vett a főosztály vezetője, a megyei közgyűlés elnöke, a megyei Napló újságírója és a helyi tévé. A jó hangulathoz hozzájárult, hogy koccintani is tudtunk, mert a szállításunkról is gondoskodott az állomás igazgatója. Utólag is köszönjük Magyar Istvánnak ezeket a kedves, meghitt baráti találkozókat. Az újonnan kinevezett igazgató dr. Édes Géza lett, aki előzőleg Zircen volt kerületi főállatorvos. Vele beszélgettem életéről, terveiről. - Mikor kerültél Veszprém megyébe? - 19 is foglalkoztatott a hatósági munka, mert e nélkül nem lehet igazi állatorvosi feladatot ellátni. Ezért elvégeztem az igazgatási és járványügyi szakállatorvosit. Az állatlétszám csökkenése világossá tette számomra, hogy a jövőben az igazgatási feladatok ellátása felé orientálódjak. Így lettem Zircen kerületi főállatorvos, majd Veszprém megyei igazgató. - Nagy kihívás ez, amikor az EU-csatlakozás előtt állunk. - Szeretem a nagy feladatokat és az új szakmai kihívásokat. A főosztály meghatározta, és rendelkezésünkre bocsátotta azt a jogszabálygyűjteményt, amely irányelvek szerint kell a jövőben dolgoznunk. Ezek betartása mellett szabad kezet kaptunk - a helyi viszonyokat figyelembe véve - miként oldjuk meg azokat. - Megvan ehhez a megfelelő szakgárdád? - Mivel nem most ismerkedem meg a megye állatorvosaival, így bizton állíthatom, hogy jól felkészült kollégákkal tudom végrehajtani az új feladatokat, ezért személycserékre nem gondolok. Magyar doktor bevezette, hogy minden hónap első hétfőjén a kerületi főállatorvosokat is meghívta az állomási értekezletre, amit nagyon jónak tartok. Őket itt tájékoztatom az új feladatokról és a beütemezett kiszállásainkról, ellenőrzéseinkről Így válik harmonikussá a munkánk. - A kamarával milyen kapcsolatban állsz? - Kitűnő a kapcsolatunk a régi és az új vezetéssel is. Nem tudom elképzelni, hogy kétféle állatorvos legyen a megyénkben, de az országban sem. Az állat-egészségügyi szolgáltatást végző állatorvosok munkái a kamarára tartoznak, a szakmai járványügyi feladatok ellenőrzése viszont állomási feladat. A megyében kialakult az a hatósági jogkörrel megbízott praktizáló állatorvos gárda, akik jelenleg az igazgatás területén minden községet lefednek. - Utolsó kérdés: lesz-e továbbra is nyugdíjas-találkozó? 288

- Minden olyan jó dolgot, amit Magyar doktortól örököltem, megtartom, és a nyugdíjasoknak is megrendezem az éves találkozójukat. Ez nemcsak kötelesség, hanem az elődök munkájának elismerése is. - Köszönöm a beszélgetést. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 2. 13.

289

Édesanyámnak köszönhetem, hogy továbbtanulhattam Dr. Tell Vilmos Dr. Tell Vilmos állatorvos századosként 1953-54-ben honvédelmi ismereteket tanított az egyetemen, többek között nekem is. Érdekesen emlékezik vissza arra az időszakra. Életéről így nyilatkozik: „A Győr-Moson-Sopron megyei Ásványráró községben születtem 1916. október 23-án. Édesapám igazgató tanító, édesanyám tanítónő volt. Mindketten a község megbecsült, tisztelt tagjai közé tartoztak. A szegény gyermekeket mindenben segítették. Volt olyan nagycsaládos, akinek a fia egy éven keresztül velünk együtt ebédelt. A szüleim és testvéreim sírját a leszármazottak ma is szeretettel gondozzák. Az elemi elvégzése után a szüleim a győri bencés gimnáziumba írattak be, majd a négy felső osztályt a kedves diákvárosban, Pápán végeztem, szintén a bencéseknél. 1936-ban felvettek a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdasági Tudományi Egyetem Állatorvosi osztályára. Az első év sikeres elvégzése után hazautaztam pihenni, de nem sokáig engedhettem ezt meg magamnak, mert édesapám rövidesen meghalt. Ez nemcsak lelki törést okozott, hanem kérdésessé tette továbbtanulásomat is. A mai napig nem tudom, hogy édesanyám az egy nyugdíjból hogyan teremtette elő továbbtanulásom anyagi fedezetét, de mindent megtett azért, hogy állatorvos legyek. 1941-ben abszolváltam. 1942-ben behívtak katonának. Mint karpaszományos szakaszvezető 1944 januárjában Erdélybe, Naszódra kerültem a hegyivadászokhoz. Itt tanultam meg, hogy mínusz 20 fokban, derékig érő hóban hogyan kell a kijelölt hegytetőre feljutni. Ekkor csodáltam meg a kis hucul lovakat, melyek súlyos terhükkel a mély hóban is biztonságosan tudtak haladni. Naszódról a Szilágyságba helyeztek át, az akkor alakuló 102. fogatolt vegyi harczászlóaljhoz. Ezzel az alakulattal érkeztem a hadműveleti területre, a Kárpátok lejtőjén lévő Nagyilvára. A szovjet támadások elől kisebb-nagyobb megszakításokkal Budapestig vonultunk vissza, ahol bekerítették egységünket. Jellemző az akkori bürokráciára, hogy ebben a helyzetben is rendszeresen jelentést kellett tenni a lovak létszámáról, holott a pesti lakosság már javában fogyasztotta a lovak húsát. A szakember számára szomorú látvány volt az utcákon étlen-szomjan csatangoló csont-bőr sovány lovakat látni, amint a Váci utcai kirakatok ablakkeretét rágják. Február 11-én Budán, a Tölgyfa utcában estem fogságba. Nemsokára bevagoníroztak bennünket, és háromnapi vonatozás után Uszmány városába értünk, ahol egy régi apácazárdába helyeztek el bennünket. Az elhelyezés viszonylag elfogadható volt ebben a tiszti lágerben, ahol 2000 magyar és 1000 német fogoly volt. A foglyok között 30 állatorvos volt, sok ismerőssel. Kialakítottuk a mi kis csoportunkat, és ott segítettük egymást, ahol csak lehetett. Az élelmezés az alapanyaghiány miatt gyengécske volt, annak ellenére, hogy a konyhafőnöki tisztet Gundel Ferenc látta el. Egyik fogolytársunk egy tábornoki ellenőrzés alkalmával memorandumot adott át a tábornoknak, ami után sokat javult az élelmezésünk. Megindult a levélváltás az otthoniakkal is, és én még fényképet is kaptam a családomról. 1946 augusztusában elterjedt a hír, hogy mehetünk 290

haza. Nagy volt az öröm! Nemsokára a bevagonírozás után rá kellett jönnünk, hogy nem nyugat felé, hanem keletre megyünk. A szerelvény átdöcögött a voronyezsi hídon és a Don mentén haladva dél felé vette az irányt. Pár napi utazás után arra ébredtünk, hogy közelről láthatjuk az Elbrus hófödte csúcsát, mellette az Ararát-hegyet. Georgievszkben mezőgazdasági munkát végeztünk, majd 1947 júniusában érkeztünk haza szeretteiinkhez. Idehaza látva a háborút átvészelő kollégáim előmenetelét és az én lemaradásomat, depresszióba estem, és több mint egy évig kórházi kezelésben részesültem. Ezután kezdtem el a tanulást az elmaradt szigorlatok letételére. 1949-ben Nyúl községben kezdtem meg állatorvosi tevékenységemet. 1950-ben behívtak káderezésre a győri hadkiegészítő parancsnokságra. Ezután Budapesten három hónapos tiszti tanfolyamon vettem részt mint állatorvos. Honvéd állatorvosként akartak alkalmazni, de én nemet mondtam. Rövidesen kaptam egy értesítést: „Tell Vilmos hivatásos állatorvos százados bevonulását kéri”. Tiltakozásomra az illetékes ezredes közölte, hogy engem a magyar dolgozó nép állított ide, és vegyem ezt megtiszteltetésnek. Szentesre kerültem, ahonnan betegeskedő édesanyámat ritkán látogathattam meg, ezért kértem áthelyezésemet a Dunántúlra. Így kerültem 1953-bn Budapestre az Állatorvostudományi Egyetem (akkor főiskola) katonai tanszékére. Szabadidőmben alkalmam volt az egyetem tanszékein szakmai gyakorlatot szereznem, és részt venni a munkákban. 1953-ban megnősültem. A hadsereg gépesítése elkezdődött, így a honvéd állatorvosokra már nem volt olyan nagy mértékben szükség, ezért kértem leszerelésemet. 1954-ben megkaptam a várva várt obsitot, és jelentkeztem a Földművelésügyi Minisztérium személyzeti vezetőjénél, aki jobbnál jobb beosztásokat ajánlott nekem. Darnózseli községet választottam, ahol akkor készült el az új állatorvosi lakás. Nagy lelki megrázkódtatást okozott édesanyám váratlan halála. Ő volt az, aki lehetővé tette egyetemi tanulmányaim folytatását, és az ő imáinak köszönhetem, hogy épségben hazaértem a hadifogságból. Darnózselin nagyon jól éreztem magam. Körzetemhez még öt község tartozott. Amíg katonáskodtam, 1954-ben, a Duna Ásványrárónál átszakította a gátat, és családomat Győrbe kellett menekíteni. Hazaérve a lakásunkat kifosztva találtuk. A betörők a mentésre kirendelt katonák voltak, akiket a kaposvári hadbíróság többévi börtönre ítélt. Így az új lakásba sok mindent kellett pótolni, amihez a honvédség 2000 Ft gyorssegélyt utalt át. 1966-ban lehetőségem nyílt, hogy lakás- és álláscserével bekerüljek Mosonmagyaróvárra, járási gümőkór-mentesítő szakállatorvosnak. Fájó szívvel hagytam ott körzetemet, de a gyerekeim továbbtanulása érdekében vállaltam ezt a munkát. Mivel a jövedelmem jóval kevesebb volt itt, mint Darnózseliben, ezért a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetem kísérleti telepén másodállást vállaltam. Örömmel vettem részt a kísérletekben, a tanárok és a diákok munkájában. Ezt a feladatot nyugdíjas koromban is folytattam egészen 1993-ig. 1976-tól 1979-ig járási főállatorvos voltam. 1996-ban munkámat mindig odaadóan segítő feleségem, a családot összefogó, szeretetet sugárzó csodálatos asszony váratlanul elhunyt. Nagy űrt hagyott maga után, nehezen tudtam belenyugodni a változtathatatlanba. Házasságunkból két fiam született. Az idősebbik közgazdasági egyetemet végzett, és Győrben a megyei állat-egészségügyi állomás gazdasági igazgatója lett, majd Budapestre került, ahol szintén gazdasági igazgató. Felesége a csepeli Pedagógiai Intézet igazgatója. Három lányuk közül a legidősebb közgazdaságit végzett, jelenleg Hollandiában 291

folytatja tanulmányait. Fiatalabb fiam a mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen végzett, ahol az Üzemgazdasági Intézet docense. Még nőtlen, és itt lakik Mosonmagyaróváron. Ő naponta meglátogat, és segít a kerti munkák végzésében. Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1951-ben a Népköztársasági Érdemérem bronz fokozata, 1972-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1976-ben a Társadalmi Munkáért emlékérem ezüst fokozata, 1977-ben honvédelmi érdemérem, 1978-ban Kiváló Munkáért, 1981ben Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntetés. Öregségemben örömöt szerez a kerti munka, a virágok ápolása, a gyümölcsfák gondozása a ház körül. Kellemes színfoltja magányomnak, hogy mindig meghívnak az állomás által rendezett nyugdíjas-találkozóra, amely sajnos csak évenként esedékes.” Kívánom, Vilmos bátyám, hogy még sokáig tevékenykedjél a kertedben, és sokszor találkozzál még az állomáson volt barátaiddal! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 51-52.

292

Jelenleg a kedvteléseimnek élek Dr. Nagy Zoltán Dr. Nagy Zoltán nyugalmazott járási főállatorvos így vall magáról és életéről: „1920. december 22-én, Vésztőn születtem egy gazdálkodó paraszt családban. A mindig tevékenykedő életformát látva a szülői házban nekem is meghatározó lételememmé vált a munka. Az elemi iskolai négy osztályt Vésztőn, a nyolc gimnáziumi osztályt pedig Szeghalmon a református reálgimnáziumban végeztem, ahol 1939-ben érettségiztem. Még ebben az évben jelentkeztem a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Állatorvosi osztályára, ahol 1944-bn kaptam meg az oklevelemet. Szeretettel gondolok vissza Zimmermann, Kotlán, Mócsy, Manninger, Hetzel és a többi volt professzoromra, akik nemcsak tanítottak bennünket, hanem a szakma szeretetét, tiszteltét, a tisztességes munkavégzést várták el tőlünk, ezt adva útravalónak. 1944-ben Vésztőn kezdtem el dolgozni, ahonnan néhány hónapi munka után behívtak katonának. 1945. május 9-én Bajorországban estem amerikai hadifogságba. 1946. január utolsó napjaiban érkeztem haza Vésztőre. Az igazoltatások után itt folytattam állatorvosi munkámat a nálam pár évvel idősebb községi állatorvos mellett, mint magánállatorvos. Soha közöttünk semmiféle nézeteltérés nem volt, igaz, az akkori nagy létszámú állatállomány ellátása adott annyi munkát, hogy annak elvégzése igénybe vette minden időket. Különösen a hadjárat során összekeveredett lóállomány ellátása kívánt komoly szakmai figyelmet. Az 1950. év elején végrehajtott államosítás után Békéscsabára kerültem városi állatorvosnak. Rendkívül nehéz volt az itt eltöltött egyéves időszakom, mert a terület nagysága és az állatállomány szétszórtsága miatt majdnem lehetetlen volt időben eljutni minden szükséges esethez. Különösen ősszel és télen jelentett ez nagy nehézséget, mert a kiépítetlen utak miatt nem lehetett használni a motorkerékpárt. Szokatlan jelenség volt számomra, hogy a rendkívül nagy erőfeszítéssel és intenzitással elvégzett munka eredményét vagy eredménytelenségét nem szakmai szempontok alapján értékelték, hanem politikai szempontok figyelembevételével bírálták el. Másik nehézség volt számomra, hogy mint állatorvosnak meg kellett kezdenem bizonyos szakmai szemléletváltást. Ugyanis itt és ekkor szembesültem először a nagy létszámban együtt tartott állatok ellátásának problémáival. Mi egyedi betegkezelés szemléletű alapképzést kaptunk, és az ennek szellemében végzett munka és a gyakorlat más jelleget öltött. A sors kegyetlen véletlenje hozott számomra megkönnyebbülést a rendkívül nehéz munka- és életkörülményeimből. 1951. februárjában, mintegy háromhetes betegeskedés után váratlanul elhunyt egy fiatal, 33 éves kolléga Szeghalmon, lótól kapott takonykórban. Ez a tragikus eset mély megdöbbenést okozott a kollégák körében. Így kerültem 1951 márciusában Szeghalomra községi állatorvosnak. Ez lehetőséget nyitott számomra, hogy végleg megtelepedhessek. Örültem annak is, hogy a járási főnököm évfolyamtársam volt, akivel nagyon jól megértettük egymást. Az 1956-os forradalomig terjedő időszakban a rengeteg munka mellett gyakran kellett az ország 293

más vidékeire menni járványos betegségek megfékezésére. Ezek az úgynevezett „kirendelések” szakmai szempontból rendkívül fontosak és tanulságosak voltak. Nagyon pontos munkát kellett végezni, mert csak így lehetett kivédeni és elhárítani azokat a kritikákat és fenyegetéseket, amelyek politikai oldalról érték időnként a szakembereket. 1957 áprilisában neveztek ki járási főállatorvosnak a szeghalmi járás területére. Ebben a beosztásban dolgoztam 1984-ig, nyugdíjba vonulásomig. 1976-ig elláttam Szeghalom község területének felén az összes állatorvosi munkát. 1976-tól a rendeletnek megfelelően 1984-ig csak a járási teendőkhöz tartozó szervezői, irányítói és ellenőrzési feladatokat végeztem. A járási állatorvosi munkakör által előírt és felmerülő munkák végrehajtása során soha nem akartam főnökösdit játszani, hanem a régi „primus inter pares” elv alapján társa és segítője voltam a járásunk területén dolgozó kollégáknak. Az 1975-77. évben az elsők között szereztem meg az állat-egészségügyi igazgatási szakállatorvosi oklevelet. Nyugdíjba vonulásom után sem szakadtam el a szakmától. Először termelőszövetkezetben, majd állami gazdaságban láttam el az állatorvosi munkát. Az úgynevezett rendszerváltozás után sem változtattam felfogásomon. Tovább dolgozom mint magánállatorvos, vállalkozóként. A sors, a körülmények most is kedvezőek számomra. Az állatállomány drasztikus létszámcsökkenéséből adódó kevesebb munkalehetőség éppen egybeesik a munkatempó koromnál fogva természetesen jelentkező lelassulásával. Az évek során a szakmai vezetés -- talán érdemeimen felül - több kitüntetéssel jelezte a munkámmal és magatartásommal való megelégedettségét. A következő kitüntetésekben részesültem: Gümőkór-mentesítésért Emlékérem, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, Békés Megye Állat-egészségügyi Szolgálatáért Emlékérem. Mócsy-emlékérem. Szeghalom város vezetősége 1998-ban Szeghalom város díszpolgára címmel tüntetett ki. Igaz, hogy a kor nem érdem, de 1994-ben megkaptam az 50 éve végzetteknek járó aranydiplomát. Ha a jóisten megsegít, ebben az évben megkaphatom a gyémántdiplomámat is. Az ember életének a család és a családi élet éppen olyan szoros és szerves része, mint a megélhetést nyújtó munka. A sors kegye folytán nekem kiegyensúlyozott, harmonikus, boldog családi élet jutott osztályrészemül. 1949 végén kötöttem házasságot egy debreceni „cívis” lánnyal, Kertész Évával, akivel mind a mai napig harmonikus és boldog házasságban élünk. Ő az a szavakkal alig méltatható személy, aki együttlétünk kezdetétől fogva biztosította az otthont és a családi hátteret, amely pihenést, megnyugvást és megújulást, regenerálódást nyújtott és biztosított a mindennapok - sokszor nagyon nehéz és kimerítő - munkái közben. A gyermeknevelésben is az övé volt a nagyobbik rész, hiszen a velük való állandó együttlét során ő tudta átadni gyermekeimnek azokat a felfogásbeli és viselkedésbeli ismereteket és értékeket, amelyeket közös célként jelöltünk ki számukra. A gyermekeink első kirepülése után, amikor a tanulmányikat végezték, feleségem is tudott munkát vállalni. A városi könyvtárban lett könyvtáros, és innen ment nyugdíjba. Házasságunkból két gyermek született: Éva és Zoltán. Éva lányom állatorvosnak tanult, és megfogadva atyai tanácsomat kutató vonalon kezdett dolgozni. Virológiával és immunológiával foglalkozik. 1988-ban kandidátusi fokozatot ért el, és 2002-ben sikeresen megvédte a nagydoktori értekezését, és a Magyar Tudományos Akadémia Doktora címet nyerte el. Házassága révén Kanadába került, ahol a Toronto melletti Guelph város egyetemén az állatorvosi kar mikrobiológiai 294

tanszékén virológiai és immunológiai előadó, oktató professzor. Zárójelben említem, hogy ő az egyetlen állatorvosnő, aki a „nagydoktori” tudományos fokozatot elérte. Zoltán fiam villamosmérnök, a gyengeáram és műszertechnika szakon végzett. A Ferihegyi repülőtéren az irányítást vezérlő műszerek és rendszerek működtetésében, és azok számítógépes vezérlésében mint rendszermérnök dolgozik. Miként nagyon sok más embernek, nekem is vannak a szakmától eltérő kedvteléseim. Kora gyermekkoromtól végigkísért a galambok iránti érdeklődés, illetve a galambtenyésztés. A másik kedvtelésből végzett tevékenységem a kertészet. Szeretném, ha mindkettőnek még sokáig hódolhatnék.” Ehhez kívánok Neked a barátaid, volt munkatársaid és az egész állatorvos-társadalom nevében jó egészséget és örömet tevékenységedben!

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 3. 52-53.

295

Új dékán az Állatorvos-tudományi Karon Dr. Fodor László Rövid időpont-egyeztetés után lehetőségem nyílt arra, hogy dr. Fodor László egyetemi tanárt, dékánt megismerjem. Félórai kötetlen csevegés után úgy éreztem, hogy ezer éve ismerjük egymást. Az állategészségügyről, az oktatásról, az élet különböző területén történtekről szinte azonos vagy hasonló elképzeléseink vannak. Természetes, hogy ezek után gördülékenyen folytattuk a hivatalos beszélgetést is. - Magyarország mely vidékéről származol? - Tősgyökeres budapesti vagyok. Itt születtem 1955. augusztus 14-én. A budapesti József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1974-ben, és még ez év őszén felvettek az Állatorvostudományi Egyetemre, ahol 1979 őszén summa cum laude doktorrá avattak. - Ne szaladjunk ennyire előre! Mint budapesti lakost, mi vonzott az állatorvosi pályára? - Két dolgot is, sőt hármat is felsorolnék. Édesapám 1964-től mint jogász egészen nyugdíjba vonulásáig az Állatorvostudományi Egyetem gazdasági főigazgatója volt. A másik, hogy a gimnáziumban a biológiát és a kémiát nagyon szerettem. Igaz, hogy minden tárgyból jó tanuló voltam, és több egyetemre is eséllyel pályázhattam volna, bár ez fel sem merült bennem. A harmadik, döntő ok, hogy a nyarakat Kunhegyesen, az unokatestvéreméknél töltöttem, akik akkor a község szélén, egy tanyán laktak, amelyet később a terjeszkedő község elért, de mégis sokat megőrzött tanyai jellegéből. Ez a világ maga volt a csoda nekem! A nagy istállók, ólak, melléképületek, az óriási kert lehetővé tették egy városi gyerek fantáziájának a felszabadulását. A hatvanas évek enyhülő mezőgazdasági politikája nyomán ismét benépesültek saját állataikkal az üresen állt istállók, ólak. Volt itt ló, szarvasmarha, juh, sertés és baromfi. Nagyon élveztem az állatok körüli és az állatokkal való munkát. Emellett édesapám baráti körében volt néhány állatorvos, és az ő természetközeli életükből, munkájukból fakadó világszemléletük, gondolkodásmódjuk nagyon megkapott engem. - Hogy érezted magad az egyetemi szabad életben? - Kezdetben gondot jelentett az egyetemi rendszeres tanulási módszer kialakítása, a hatékony vizsgafelkészülés. Némi idő eltelte után rátaláltam az optimális módszerre, és onnantól jól tudtam vegyíteni az egyetemi tanulást az egyéb egyéni és közös programokkal. - A tanuláson kívül mire jutott időd? - Nagyon szerettem olvasni. Minden általam ismeretlen dolog izgatott, ami az életünk meghatározásában szerepet játszik. Így a tanulás is könnyen ment. Megalapítottuk az egyetemi természetbarát szakosztályt, és ennek keretén belül nagyszerű kirándulásokat tettünk szerte az országban, de még a szomszédos országokban is. Ezen kívül jutott idő színházra, mozira, kiállítások látogatására és olvasásra is. A tanulás nem jelentett terhet számomra. Harmadévtől népköztársasági ösztöndíjat kaptam, amelynek 1000, majd 1200 forintos összege komoly 296

jövedelmet jelentett. - Melyik tárgyak érdekeltek a legjobban? - Tulajdonképpen minden szakmai tárgy érdekelt. Mint a tudományos diákkör tagja másodéves koromban az élettani tanszéken kezdtem dolgozni. Nagy szerencsémnek tartom, hogy témavezetőm Sas Barnabás lett, akitől nagyon sokat tanultam pontosság, igényesség és alaposság terén. Nagy tisztelettel néztem széles körű ismeretét, szintetizáló látásmódját. Ez a néhány év, amit itt töltöttem, meghatározó lett életemben annak ellenére, hogy végül is más szakterületen kötöttem ki. Ahhoz a néhány száz állatorvoshoz tartozom, akik a járványtant SzentIványi Tamás professzor úrtól hallgathattuk. Ekkor még nem tudtam, hogy kivételes egyénisége milyen meghatározó lesz életemben. Nagyon élveztem a klinikai tárgyakat, a nyári gyakorlatokat, és el sem tudtam képzelni, hogy ne gyakorló állatorvos legyek. A fordulatot az jelentette számomra, hogy Sas Barnabás a Phylaxiában kapott megbízást arra, hogy szervezze meg a Takarmányozásbiokémiai és Toxikológiai Laboratóriumot. Ő hívott meg munkatársnak, és én örömmel mentem. - Hogy kerültél mégis a járványtani tanszékre? - A vállalatot 1981-ben átszervezték, és a laboratóriumot megszüntették. Ekkor hívott Szent-Iványi tanár úr a járványtani tanszékre, ahol a ranglétra minden fokát végigjárva 24 évet töltöttem el. Először a bakteriológiai laboratóriumba kerültem Varga János akadémikus úr mellé, ahol volt alkalmam elsajátítani az ezzel kapcsolatos rutinmunkákat és kutatási feladatokat. Szerencsére nagyon sok közös vonás volt kettőnk munkastílusában, gondolkodásmód terén, így a napi kapcsolat nagyon gyorsan kellemes barátsággá fejlődött közöttünk. Gyümölcsöző szakmai kapcsolatot építettünk ki Hajtós Istvánnal, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei igazgatóhelyettessel, aki akkor a miskolci Állategészségügyi Intézet munkatársaként számos érdekes esetet hozott további vizsgálatra. E munkánkat számtalan szakcikk, előadás és kettőnk kandidátusi disszertációja fémjelzi. - Mely területen végezted kutatásaidat? - A kórokozók széles körét vizsgáltuk, ami oktatási szempontból nagyon hasznos volt. Kutatási területem főként a Pasteurella-Mannheimia haemolitica, a Haemophilus sommus, Histophilus ovis, Actinobacillus seminis, Campylobacter fajok, Dermatophilus congolensis, Corynebacterium pseudotuberculosis, Moraxella-Neisseria ovis, Actinobacillus pleuropneumoniae, Actinobacillus rossi, Pasteurelle aerogenesre terjedt ki. Fontosnak tartottam a fenti kórokozók által okozott megbetegedések vizsgálatát. Egyetemi oktatóként nagyon fontosnak tartom, hogy megőrizzük tág működési területünket, annak ellenére, hogy kutatási szempontból a szűkebb területen végzett munka több eredménnyel kecsegtet. Az utóbbi években kiterjesztettük munkánkat a Rhodococcus equi, Actinobaculum suis, Ornithobacterium rhinotracheale, Haemophilus pragallinarum okozta betegségekre is. Kutatásaim egy részét külföldi együttműködésben végeztem, ezért hosszabb-rövidebb időt töltöttem az edinburghi Moredun Rescarch Institute-ban, a jénai Institut für Bakterielle Tierseucherforsungban és a hannoveri állatorvosi főiskolán. - A sok kutatási munka mellett jutott-e időd előadások tartására? - Kezdetben mikrobiológiai gyakorlatokat vezettem, később járványtani előadásokat 297

tartottam, illetve tartok ma is magyar és angol nyelven. Az oktatási feladatokat - tanszékünk hagyományainak megfelelően - kiemelten fontosnak tartom. Tantárgyaink meglehetősen különböző jellegűek. A száraz bakteriológiai előadásokon segíteni kell a hallgatókat abban, hogy a kórtani és klinikai tárgyakat még nem ismerve kötni tudják valamihez. A járványtannál jóval egyszerűbb a helyzet, mert a járványtan maga szintetizáló jellegénél fogva igazi orvosi gondolkodásmódot alakít ki a hallgatókban. Az előadásoknál magas a mérce, hiszen az általam is hallgatott kollégáim SzentIványi Tamás, Mészáros János, Varga János, Tuboly Sándor és Molnár László után vonzóvá kell tennem az előadásaimat. Ezért fejlesztettem retorikai készségemet, hogy a szabadságjogukkal élő hallgatók minél többen látogassák előadásaimat. Úgy érzem, erőfeszítéseimet siker koronázta, mert a hallgatóság 14-szer ítélte nekem a legjobb előadói, illetve gyakorlatvezetői-díjat. - Értesüléseim szerint több tudományos testületben is tevékenykedsz. - Tagja, illetve vezetőségi tagja vagyok a Magyar Mikrobiológusok Társaságának, a Magyar Állatorvosok Világszervezetének, a Magyar Zoonosis Társaságnak, a Baromfiegészségügyi Társaságnak, az Animal Diseases Research Associationnak, az European Society for Emerging Infectionsnak. Ezenkívül tíz éve részt veszek a kar közéletében. 1994-től egy cikluson át szenátusi tag voltam, majd 1997 és 2000 között rektorhelyettesként, 2000 és 2004 között pedig dékánhelyettesként a nemzetközi kapcsolatokért voltam felelős. Nemzetközi kapcsolataink mindig kiemelten fontosak voltak, mert korábbi egyetemi vezetőink előrelátása következtében az oktatás területén megelőztük a hasonló magyar egyetemeket. Ebben nagy szerepe volt Kovács Ferenc rektor úrnak. Nemzetközi rektor- és dékánhelyettesi működésem idején újabb felsőoktatási nemzetközi programok indultak be, így a hallgatók külföldi gyakorlati képzése egyre általánosabbá vált. - A felsőoktatás nehéz helyzetben van! Tudjuk-e tartani azt a színvonalat, amit a nagy elődök megalapoztak? - Dékánhelyettesként, a kari vezetés tagjaként tisztában voltam az előttünk álló nehézségekkel, a felsőoktatás egyre csökkenő anyagi támogatásával, és az egyetemek előttünk álló átszervezésével. Különösen nehézzé teszi a harcok megvívását az a körülmény, hogy egyedül kicsi, de a szakma és a képzés jellegéből adódóan drágán oktató kar vagyunk. Nagy felelősséget ró rám, hogy a mindennapi nehézségek ellenére nemzetközileg elismert színvonalon működő kar maradjunk. Számos nagyhírű nyugat-európai egyetemet megelőzve akkreditált bennünket az Európai Állatorvosképző Egytemek Egyesülete (EAEVE) 1995-ben, és reméljük, hogy hasonló eredménnyel zárul az idei tavaszom megismételt vizsgálat. A működési feltételek javítása érdekében az egykori nagyállatkórház helyén egy korszerű kisállatklinikát alakítunk ki, és egyúttal fejlesztjük a haszonállatokkal kapcsolatos állat-egészségügyi munkát. Sürgető feladat a 6 éves képzésre való áttérés is. - Milyen a kapcsolatod a gyakorló állatorvosokkal? - Az Állatorvos-tudományi Kar és a szakmai értelemben vett állatorvosi kar kapcsolata kiváló, és minden vonatkozásban arra törekszem, hogy ez a kapcsolat fennmaradjon. Meggyőződésem, hogy karunkat minden itt végzett kollégánk alma maternek tekinti, sajátjának érzi, és kötelességének tartja, hogy saját munkahelyén lehetőségei szerint segítse az új állatorvosgeneráció képzését, beilleszkedését. Az EAEVE értékelő bizottsága egyhangúlag állapította meg, 298

hogy a kar minden dolgozója milyen nagymértékben elkötelezettje a karnak. Ehhez hozzájárul az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Köre - ahogy egyesek nevezik „szenior klub” − rendszeres összejövetele, amelyet nagy lelkesedéssel Varga István professzor úr vezet. Ezenkívül kitűnő a kapcsolatunk a főosztály által vezetett állami szolgálatban dolgozó kollégákkal, és a Magyar Állatorvosi Kamara keretén belül dolgozó gyakorló állatorvosokkal is. - Az eddigi beszélgetésből az derül ki, hogy a rád bízott feladatokat nagy elánnal hajtod végre. Milyen érzés dékánként a nagy elődök nyomdokain haladni, székükben ülni? - A dékáni megbízást nem tekintem pályám csúcsának. Az is nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egyetemi tanárként Hutÿra Ferenc, Aujeszky Aladár, Manninger Rezső, Szent-Iványi Tamás helyéről járványtani előadásokat tarthatok. A dékáni kinevezést szolgálatnak tekintem, és a kar különleges szerepét szem előtt tartava, az intézmény iránti elkötelezettséggel, a szakma iránti alázattal igyekszem vezetni. Nagyon meghatott, hogy a kar szenátusa egyhangúlag választott dékánnak, ami azt jelenti, hogy bíznak bennem, de ez egyben nagy felelősséget is ró rám. - A családodról még nem beszéltél. - Családunk eredetét tekintve meglehetősen heterogén. Édesapám a Nagykunságból származik, az itteni puritán, kálvinista hagyományok nagyon erősen hatottak rám. Édesanyám családja Bánátból jött, ahol a többnyelvűség, a más népek, kultúrák ismerete és a kisebbségi létből eredő erős hazafiasság volt a jellemző. Családunk meghatározó életemre, gondolkodásomra. A pontos, lelkiismeretes munka iránti igényt, a kötelességtudást, az önálló gondolkodást, a többre, jobbra való törekvést, a minimummal való meg nem elégedést, az ismeretek, a tudás és a széles látókör iránti vágyat és ezek megbecsülését, tiszteletét hoztam magammal. Ugyanakkor a családi körben oltották belém, hogy az enyémtől eltérő elképzeléseket, véleményeket tiszteletben tartsam. A családunkban olyan értékeket kaptam és sajátítottam el, amelyet az akkori iskolarendszerben nem lehetett megtanulni. Mint említettem édesapám mint jogász az Állatorvostudományi Egyetem gazdasági főigazgatója volt. Édesanyám szintén jogász, és a Budapesti Műszaki Egyetem gazdasági főigazgató-helyetteseként ment nyugdíjba. Egy húgom van, aki vegyészmérnök és az élelmiszer-tudományi kar kémia tanszékén adjunktus. Feleségem fogszakorvos. Két gyermekem közül kislányom 14 éves, kisfiam pedig 11 éves. Igyekszem átadni nekik azokat az értékeket, amelyeket én kaptam szüleimtől, bár sajnos erre kevés idő jut. A nevelés nehéz feladata így leginkább feleségemre hárul. - Köszönöm a beszélgetést és azt, hogy az állatorvos-társadalom az Állatorvosi Kamarai Hírek hasábjain egy értékes embert ismerhet meg, aki éppen olyan elkötelezettje az állatorvosi karnak, mint nagy elődei voltak. Bízom abban, hogy a jelenlegi nehéz gazdasági-politikai helyzetben megtalálja azt az utat, amelyben további elismerést szerezhet a hazai állatorvosképzésnek itthon és külföldön egyaránt. Ehhez kívánok további jó munkát magam és az állatorvos-társadalom nevében. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 4. 48-50

299

Sógorának köszönheti, hogy állatorvos lett Dr. Tarnóczay Miklós Dr. Tarnóczay Miklós 80 éves, és még ma is aktívan dolgozik. Életéről így számol be: „1924. december 4-én születtem egy őrségi kis faluban, Hegyhátszentjakabon. Édesapám egy birtokot bérelt, amelyen gazdálkodott. Kitűnő eredményeket ért el, míg a ’30-as évek gazdasági válsága tönkre nem tette. Olcsó pénzért kénytelen volt értékesíteni az állatállományt és a gépeket. Az első elemit a majortól négy kilométerre levő Zalabodorfán végeztem. Esőben, hóban, sárban naponta gyalog mentünk mi, majori gyerekek az iskolába. Az elemi második osztályát a nagykanizsai Vécsey iskolában végeztem, ahol súlyos gyermekkori fertőző betegséget kaptam, diftériát. Már fuldokoltam, amikor lovas kocsival beszállítottak a kórházba. A kedvesnővéreknek köszönhetem - akik naponta rendszeresen jódos tamponnal ecsetelték a torkomat -, hogy életben maradtam. Ezt követően Hévízre költöztünk, és itt jártam ki a harmadik, negyedik elemit. 1935 szeptemberében beiratkoztam a keszthelyi premontrei gimnáziumba, ahol 1943-ban érettségiztem. Húgom és nővérem is itt érettségizett. Nővérem zöldkeresztes védőnőként dolgozott, majd a keszthelyi rendelő gondnokaként ment nyugdíjba. Húgom az agrártudományi főiskola elvégzése után az egyetem termelésfejlesztési intézetében dolgozott, és innen ment nyugdíjba. Mindhárman Keszthelyen élünk. Érettségi után a honvéd Ludovika Akadémiára jelentkeztem. Az egyre gyakoribb légitámadások miatt először Körmendre, majd 1945. január 9-én Drezdába telepítettek bennünket. A csodálatosan szép város békésen élte napjait, míg 1945. február 13-án este 10 óra előtt borzalmas légitámadás nem érte. A két hullámban érkező liberátorok által leszórt gyújtóbombák lángba borították az egész várost. Nekünk szerencsénk volt, mert a város szélén lévő laktanyára egyetlen bomba sem esett. Mi a szomszédos kórházból menekítettük ki a betegeket. Az orkánszerű szél még csak fokozta a kárt. Másnap szomorú látványban volt részünk, amikor megláttuk az elüszkösödött házakat, templomokat. A későbbiek során a németek többször be akartak vetni bennünket a harcoló alakulatok közé, de szerencsésen mindig megúsztuk, és egy puskalövés nélkül kerültünk a cseh határ mellett 1945. április 25-én amerikai fogságba. Három napig nem kaptunk élelmet, és a szabad ég alatt kellett aludnunk. Több fogolytábort megjárva június 10-én értük el a francia határt. Hála Istennek, nem adtak át bennünket a franciáknak, akik a kegyetlenségükről voltak híresek. Az ellátásunk jó volt, és sátorban aludhattunk. Franciaországból október végén indítottak haza bennünket. A linzi zónahatárnál három napig állt a szerelvényünk, és nem tudtuk, miért, Kisült, hogy a szovjetek át akartak venni bennünket, de az amerikaiak csak a magyar hatóságnak voltak hajlandók kiadni a foglyokat.

300

Szerencsésen hazaérkeztem, és november 4-én sikerült beiratkoznom a keszthelyi agrártudományi főiskolára, ahol a hazaérkező hadifoglyok részére pótfelvételit tartottak. 1948 júniusában végeztem és kaptam diplomát. Sehol nem tudtam elhelyezkedni, így alkalmi munkákból éltem. 1948 decemberétől 1949 márciusáig mezőgazdasági vándortanfolyam tartására kaptam megbízást Baranya megye területére, az FM alsó fokú szakoktatási irodája szervezésében. 1949 őszén kenderátvevő voltam a fenékpusztai kendergyárban. 1950. január 1-jétől kaptam állást a Zala megyei magvető vállalat kirendeltségénél a letenyei járás felügyelőjeként. Kismotorral jártam a falvakat télen-nyáron, három éven keresztül, amikor megbetegedtem sárgaságban, és abba kellett hagynom a motorozást. Felépülésem után sógoromhoz mentem Devecserbe tyúkokat oltani. Dr. Tihanyi Ottó beszélt rá, hogy iratkozzam be az Állatorvostudományi Főiskolára. 1954 januárjától a keszthelyi járási főállatorvos mellett dolgoztam mint szaksegéd. Ősszel felvételiztem az Állatorvostudományi Főiskolára, ahonnan azzal utasítottak el, hogy két diplomája nem lehet senkinek. Jelentkeztem kihallgatásra az FM akkori felsőfokú szakoktatási főigazgatójánál, aki személyes meghallgatás után engedélyezte a továbbtanulásomat. Nyaranként a keszthelyi tangazdaságban dolgoztam szaksegédként, így tudtam fedezni taníttatási költségeimet. 1959. szeptember 12-én kaptam diplomát. Továbbra is a keszthelyi tangazdaságban dolgoztam, most már mint állatorvos, és 1988-ban innen vonultam nyugdíjba. Munkaköröm kiterjedt lóra, szarvasmarhára, sertésre, juhra és baromfira. Komoly feladatot jelentett a 40 kilométeres körzetben szétszórt gazdasági egységek állat-egészségügyi ellátása. A betegellátás mellett a fertőző betegségek megelőzése, a meddőségkezelések, szaporodásbiológiai feladatok, az állományok gümőkór-, brucellamentesítése tartoztak legfontosabb feladataim közé. Kovács József professzor irányításával a keszthelyi nagy fehér hússertés országos hírűvé vált. A hármas mentesítés után a tenyészkocákat és -kanokat az ország minden pontján vásárolták. Nem volt olyan országos állatkiállítás, ahonnan a tangazdaság apaállatai első díjat ne hoztak volna. Munkám érdekes színfoltja volt az Amerikából behozott hereford húsmarhaállomány kezelése. Az állomány télen-nyáron kint tartózkodott a szabadban, nehezen kezelhető, sokszor rosszindulatúan támadó állatok voltak. Az elléseket úgy kellett időzíteni, hogy lehetőleg április közepén kezdődjenek, mert a téli születésű borjak nagy része elhullott tejhiány miatt és különféle hurutos megbetegedésekben. Érdekességként jegyzem meg az állatok agresszivitásáról, hogy egy nehéz ellés alkalmával a szorítófolyosóba beterelt tehénnél a hüvelybe nyúlva megállapítottam, hogy a szülőút felső boltozatába tömör két öklömnyi szövetszaporulat van. Császármetszést kellett végeznem. Az állatnak 5 ml Rompon injekciót adtam, ami normális esetben megfelelő adag. Ennek az állatnak még 5 ml Rompont kellet adnom, hogy a műtétet el tudjam végezni. Amint a tehén összekötözött lábát a sikeres császármetszés után feloldották, azonnal támadólag lépett fel. Az újszülött borjú megmaradt, igaz hosszabb ideig aludt a szokásosnál. Magamról és családomról csak annyit, hogy 1960-ban nősültem. Feleségem a Magyar Nemzeti Banknál, később a földhivatalnál, majd a keszthelyi polgármesteri hivatalnál dolgozott, ahonnan nyugdíjba ment. Két nagy fiam van és két unokám. Apósom gazdatiszt volt és a több állami gazdaság főagronómusa. 1988. szeptember 19-én a keszthelyi Agrártudományi 301

Egyetem vezetőségétől 50 éves jubileumi díszoklevelet kaptam. Idős korom ellenére mind a mai napig magánállatorvosként dolgozom. 1989-ben negyvenévi szünet után megalakult a Magyar Cserkészszövetség. A volt gimnáziumi csapatomat (79. sz. Festetics Cserkészcsapat) újraszerveztem. Rendszeresen járok velük túrákra, táborozásokra. Sok kedves élményt nyújtanak nekem, és újra fiatalnak érzem magam közöttük. Kedves Miklós! Kívánom, hogy sokáig táborozhass a fiatalokkal, és nyújtsatok egymásnak életre szóló élményt! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 4. 50-51.

302

Egész életét a magyar honvédelem állat-egészségügyi szolgálatának szentelte Dr. Balás Gyula Dr. Balás Gyula állatorvos alezredes egész életét a magyar honvédelem állat-egészségügyi szolgálatának szentelte. Az állategészségügyet olyannyira szerette, hogy hosszú katonai pályafutása mellett több, mint 70 tudományos cikke jelent meg a különféle folyóiratokban, lapokban. Ízig-vérig katona volt. Szigorú, de igazságos a beosztottjaihoz, ha kellett büntetett, de tudott simogatni is, dicsérni is. Ezen emberei tulajdonságian kívül igazi magyar hazafi volt. 1941. október 2-án a Dnyeper mellett súlyosan megsebesült. Fél évig feküdt különböző hadikórházakban, mire nagy nehezen felépült. Gyógyulása után a Nádasdy Ferenc magyar királyi 3. sz. huszárezredhez került hátországi szolgálatra. A szovjet csapatok előretörését nem nézte tétlenül, és újból jelentkezett 1944. június 25-én a szovjet front első vonalába, ahol ismét megsebesült. Az egyre hátrább vonuló hadikórházzal került nyugatra. Ezen kiváló emberi tulajdonságok bemutatása után ismerkedjünk meg Balás doktor életével, amely példa lehet minden magyar állatorvosnak. Gyula bácsi Bácsbodokon született 1911. június 15-én. Az elemi iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János gimnáziumban érettségizett 1929-ben. Még abban az évben beiratkozott a M. kir. Állatorvosi Főiskolára, ahol 1933-ban cum laude elismeréssel szerzett diplomát. Még ebben az évben jelentkezett önkéntes szolgálatra a budapesti Jászkun 1. honvéd huszárezredbe. Egyéves szolgálat után 1934-től az egyetem sebészeti tanszékén gyakornok, majd tanársegéd. 1935-ben cum laude minősítéssel doktorált. 1936. november 1-jén behívták tényleges katonai szolgálatra a nyíregyházi magyar királyi Hadik András 4. sz. honvéd huszárezredbe. Rövidesen vezető állatorvos lett, és fő feladata volt a lovak állat-egészségügyi szolgálatának megszervezése, a fertőző betegségek megelőzése, gyógykezelése, és az elvégzett munkák ellenőrzése. Gyakran tartott előadásokat és továbbképzéseket a honvédség kötélékében dolgozó állatorvosok, felcserek és patkolókovácsok részére. A háború kirobbanása után ezredével hadműveleti területre került, ahol két alkalommal súlyos sebet kapott. A háború befejezéséig kimagasló tevékenységéért a következő kitüntetéseket kapta: Felvidéki, Erdélyi, Délvidéki Emlékérem, Szolgálati Érdemérem arany fokozat, Signum Laudis hadiszalagon kardokkal bronz, ezüst és arany fokozat, 1. osztályú Kardos Koszorús Tűzkereszt két ezüstsebesülési pánttal, Hadirokkant jelvény, Honvéd Rohamjelvény, Honvéd Öttusa jelvény. Annak ellenére, hogy 50%-os hadirokkanttá minősítették, 1945. június 1-jétől ismét szolgálatra jelentkezett. A Honvédelmi Minisztériumban kapott beosztást, ahol újjá kellet szerveznie a honvéd-állategészségügyet. Nehéz munka várt rá, hiszen a szovjet hadsereg minden épületet, intézetet, raktárat, istállót lefoglalt. A helyi parancsnokok vagy nem fogadták, vagy lekicsinylőleg beszéltek a mindig elegáns, jó felépítésű magyar tiszttel. Megunva az egyenlőtlen harcot, kihallgatást kért Budapest városparancsnokától Zamercev vezérőrnagytól, és elmondta 303

neki katonás magatartással kívánságait. Három napon belül a szovjet katonaság átadta a Balás doktor által követelt építményeket a Magyar Honvédségnek. Ez abban az időben nagy haditettnek számított. A minisztériumi főnökök hitetlenkedve nézték, hogy rendezi be főállatorvosunk ismét a Honvéd Állategészségügyi Intézetet a hozzá kapcsolódó anyagraktárral. A lerombolt épületeket rendbe hozatta, az elpusztított vagy széthordott berendezéseket újakkal pótolta, az anyagraktárt feltöltötte és megteremtette a személyi feltételeket a folyamatos munkavégzéshez. Örömmel szervezte az ötvenes évek katonai díszszemléjén a lovas parádékat, amit kizárólag szakmai munkának tekintett. A miniszteriális munkák adminisztratív teendői nem elégítették ki a mindig aktív állatorvost. Visszavágyott a gyógyító munka gyönyörű feladatainak ellátásához. 1955-től így lett a Budapesti Helyőrség-parancsnokság főállatorvosa. Munkájához tartozott a fővárosi alakulatok állatállományának ellátása. Felsőbb utasításra be kellett indítania, majd folyamatosan vezetnie a honvédállatorvos-képzést. Háromhónapos bentlakásos állatorvostiszt-képző tanfolyamokat szervezett kevés katonai, de annál több, gazdagabb szakmai előadásokkal. Ezen kívül igyekezett magát hasznosítani más vonalon is. A Szabványügyi Hivatal szakértője volt az állat-egészségügyi anyagok terén. A Magyar Testnevelési Főiskola lovas edző szakán, három éven keresztül előadó volt. Tapasztalatait, megfigyeléseit - elsősorban a lógyógyászat köréből - precízen rögzítette, és olvasmányos írásaiban a hazai és külföldi lapokban közölte. Foglalkozott a kutyák fogazatával, azok rendellenességeivel, amely tanulmányok több lapban megjelentek. Szakmai publikációi az Állatorvosi Lapok, a Rendőrkutya, a Magyar Katonai Szemle, az Állatorvosi Közlöny, a Szent György, A hadtápszolgálat, a Hadtáp Állategészségügyi Évkönyve folyóiratokban jelentek meg. Érdekes vizekre kalandozott - a szó igazi értelmében is -, amikor Magyar Horgász számára ausztráliai élményeiről számol be a jó tollú író, Ausztráliában horgásztam I., II., valamint Cápák és emberek címmel. Mozgalmas és gazdag életútja után, mivel hét évvel túllépte a nyugdíjazását, 1973-ban, amikor jól megérdemelt pihenését tölthette volna, nyugdíjasként felkérték, hogy a honvédsági sportlovak állat-egészségügyi gondozását lássa el. Természetes, hogy habozás nélkül elvállalta, és még 85 éves korában is nagy szakértelemmel, lelkesedéssel, fiatalos lendülettel végezte ezt a felelősségteljes munkát. A demokratikus néphadsereg kitűnő szakmai tevékenységéért az alábbi kitüntetésekben részesítette: Szolgálat Érdemérem, Kiváló Szolgálatért Érdemérem, a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst és arany fokozata, újból a Kiváló Szolgálatért Érdemérem. További katonai jelvények: Katonai egyetemi jelvény, Díszszemle jelvény 1945-től 1955-ig évente, 1965-ben Dunai Árvízvédelmi jelvény, Hadirokkant jelvény, Balesetmentes vezetés ezüst és arany fokozata jelvény. Ezeket az elismeréseket úgy kapta, hogy soha semmilyen pártnak nem volt tagja. 1956ban az ún. Kádár-féle katonai „hűségnyilatkozatot” sem írta alá. Az egyetemi tanács 1984-ben aranydiplomát, 1994-ben gyémántdiplomát, 1999-ben vasdiplomát adományozott részére. A rendszerváltás után 1993-ban a honvédelmi miniszter a Független Demokratikus Magyarországért kitüntetést, majd 2000-ben a Honvédelemért kitüntető cím I. osztályát adományozta neki. 1995-ben a HM a honvédség újjászervezésének 50. évfordulóján emléklapot, és még ugyanebben az évben a miniszterelnök A Nemzeti Ellenállásért Emléklapot adományozott neki. 304

Tagja a Magyar Hadigondozottak Országos Nemzeti Szövetségének, a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetségnek és a Honvéd Hagyományőrző Nemzeti Szövetségnek. Sajnos Gyula bácsi látása annyira megromlott, hogy most, 93 éves korában, sem írni, sem olvasni nem tud. A szakma, a honvédség és a napi események azonban most is foglalkoztatják. Egy dolog bántja csak, hogy 28 éven keresztül volt alezredes, és nyugdíjba vonulás alkalmával senkinek nem jutott eszébe az előléptetése. Ilyen tartalmas élet után igazán megérdemelte volna az ezredesi rangot. Tudom, hogy nincs foganatja, de mi, akik hallgattuk előadásaidat és ismertünk, megelőlegezzük neked nagy tisztelettel és szeretettel az ezredesi rangot. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 36-37.

305

Édesapja és az aranylelet segítette továbbtanulását Dr. Bagi János Dr. Bagi János állatorvos ezredes 1924-ben Békésszentandráson született. Gyermekként hallotta, hogy ősei állattenyésztők, legeltető juhászok voltak, akik korán áttértek a földművelő életmódra. Igyekeztek jó termőföldeket szerezni a folyók, a Körösök partján. Ezek a földek akkor bizonyos előnyöket jelentettek, mert halászati joguk volt az adott folyószakaszon. Ahogy a helyhez kötöttség, a föld megváltoztatta a szülők életét, éppen úgy változást hozott a birtokon előkerült aranylelet is. A lelet pár gramm híján 1 kilogramm 24 karátos aranypénz volt, melynek értékéért négy hold földet tudtak vásárolni. Édesapja nemcsak a földre gondolt, hanem fia továbbtanulására is. Így került be a szarvasi gimnáziumba, ahol 1944-ben érettségizett. Még ebben az évben jelentkezett honvéd ösztöndíjasként az állatorvosira. Sajnos a háború közbeszólt, mert hadifogságba került, ahonnan 1947. július végén érkezett haza. A fogadtatás érdekes volt. Amikor hajnalban megérkezett a szarvasi állomásra, mellé szegődött egy kerékpáros fiatalember és szinte hazáig kísérte, közben érdeklődött a fogság körülményeiről, a Vörös Hadseregről, a Szovjetunióról, az ottani életről. Azt később tudta meg, hogy az új demokratikus rendőrség egyik kiváló képviselőjével találkozott, aki hajnalban véletlenül várta a Debrecenben már egyszer lekáderezett fiatalembert. A leigazolások után 1947 őszén ismét megkezdhette tanulmányait az egyetemen. A problémák az 1948/49. évben kezdődtek, az egyetemi káderezésekkel. Apja, hogy továbbtanulását biztosítsa, belépett a téeszcsébe. Több egyetemistát származása miatt ebben az időben távolítottak el az egyetemről. Neki és húgának, Lídiának sikerült elvégezni az egyetemet, és mindketten állatorvosok lettek, de a család ezért odaadta önállóságát. A szülők és Imre öccse közösben húzták az igát. Bagi János 1952-ben szerzett diplomát, és azóta nyugdíjazásáig a honvédség kötelékében dolgozott mint állatorvos. A tudományos-technikai forradalom eredményeként a motorizáció elterjedése következtében az ötvenes években elkezdődött a hadseregek, így a Magyar Néphadsereg korszerűsítése is. A lóállományt fokozatosan csökkentették, és úgy látszott, hogy az állatorvosokra nem lesz szükség a hadseregben. Az addigi önálló állat-egészségügyi szolgálat megszűnt a csapatoknál. Az önálló állat-egészségügyi osztály az egészségügyi szolgálattal került egy szervezetbe. Ekkor, 1955-ben, lett Bagi János az MN főállatorvosa. Újra kellett fogalmazni az állatorvos szerepét a honvédségben. Erre a nehéz átalakító munka elvégzésére vállalkozott. Az állat-egészségügyi szolgálat tevékenysége embercentrikusabb lett, mint az előzőekben volt. Nem a szolgálati állatok száma és jelenléte határozza meg a katona állatorvosok helyét és szerepét a hadseregben, hanem a minőségileg megváltozott munka. A szolgálat három feladat köré csoportosítható. a) Járványvédelem, az embert és állatot egyaránt megbetegítő fertőzések (zoonózisok) megelőzése, az esetleges fertőzési gócok felszámolása, gyógykezelése. b) A honvédségi élelmiszer-ellátásban komoly szerepet kellett vállalni az állati eredetű élelmiszerek érzékszervi, laboratóriumi vizsgálatában, a húsvizsgálatban. 306

c) A megmaradt lóállomány, a szolgálati kutyák, valamint a kisegítő gazdaságok haszonállatainak ellátása. Az élelmezés javítása érdekében komoly sertés-, juh- és baromfiállomány volt a honvédség birtokában. Sok gazdaságban olyan túltermelés volt, hogy értékesítettek is állatokat, amelyeknek minden esetben meg kellett felelniük az FM Állategészségügyi Osztály (később főosztály) által előírt követelményeknek. Később, amikor a honvéd-állatorvosok létszáma minimálisra csökkent, a HM gazdaságainak állat-egészségügyi ellátását szerződéses alapon hatósági állatorvosok látták el. Az addigi eléggé elkülönülő honvédségi állatorvosi szolgálat közel került az üzemeket és a magánállattartók állatait ellátó állatorvosokhoz. Meg kellett ezért szervezniük az új fogalmak szerint az állat-egészségügyi szolgálat irányítását és ellenőrzését úgy, hogy az ne sértse az FM irányítása alá tartozó állatorvosok jogait. Azért, hogy a honvédségi állat-egészségügyi szolgálat hiányt ne szenvedjen szakemberekben, meg kellet szervezni a tartalékos állatorvosok továbbképzését. A néphadsereg is rendelkezett megfelelő szervezeti formával, a szükséges állatorvosi helyekkel. (Azért beszél Bagi doktor múlt időben, mert ezek a viszonyok ma már idejétmúltak.) E helyek azonban csak szükség esetén, rendkívüli viszonyok között kerültek volna felöltésre. Meg kellett szervezni a végzett állatorvosok továbbképzését. 1959-től 1975-ig hathónapos tartalékos tiszti tanfolyamon vettek részt a végzett állatorvosok, ahol egészségügyi tisztekké (felcserekké) képezték őket. 1975-től 1991-ben történő nyugdíjazásáig az új honvédelmi törvény szerint az orvosok, az állatorvosok és a gyógyszerészek 12 havi katonai szolgálatot teljesítettek. Az állatorvosok részére ez megváltozott jellegű és tartalmú kiképzést jelentett. A végzett állatorvosokat a diploma megszerzése után két éven belül katonai szolgálatra hívták be, ahol 3 hónap elméleti kiképzést kaptak, majd 9 havi csapatgyakorlatra osztották be őket. Az összevont kiképzésen belül mód nyílt arra, hogy közel egyhónapos posztgraduális szakkiképzést kapjanak külső előadók - egyetemi oktatók, kutatóintézeti és minisztériumi munkatársak - bevonásával. A katonai ismereteken kívül megismerték a szolgálat háborús feladatait, és szakelőadásokat hallgattak a rendkívüli helyzetek állat-egészségügyi vonatkozásairól. Ezek a témák szorosan kapcsolódtak a nagyüzemi állattartás állat-egészségügyi problémáihoz és a polgári védelmi feladatokhoz. Az is a múlté már, amit most közöl Bagi János ezredes. A rendkívüli viszonyok között az állatorvosok feladataikat a csapatoknál és a tábori intézetekben végzik, amelyek kialakításánál a mozgékonyságra, a helyettesíthetőségre, a stacioner intézetekkel való együttműködésre, a gyors vizsgálati módszerek elvégezhetőségére kell törekedni. Ezekben, az intézetekben bakteriológiai, szerológiai, élelmiszer-mikrobiológiai, toxiko-radiológiai vizsgálatokat lehet végezni. Rendelkeznek a terület és objektumok fertőtlenítésére és mentesítésére szolgáló járványvédelmi részleggel. Abban az időben a tartalékos állatorvosokat behívták továbbképzésre, az új módszerek, illetve anyag- és eszközkészletek, a tudományos kutatások, eredmények korszerű felhasználásának ismertetésére. Természetes, hogy ehhez a munkához biztosítani kellett a jogi hátteret: a közigazgatási jellegű hivatali szabályzatok, utasítások, segédletek, az egész szervezet működését biztosító jogszabályok előkészítését és végleges megszövegezését. Ezekben a munkákban több honvédállatorvos és orvos vett részt. Bagi ezredes úgy véli, hogy a megújult magyar hadseregben a jövőben is lesznek állat-egészségügyi feladatok, amelyek bővülhetnek, és ehhez az állat307

egészségügyi szolgálatnak is meg kell újulnia. Aktív korában feladata a tervezés, szervezés, a jogalkotás, a kutatás, az irányítás, az ellenőrzés volt. Munkatársaival kidolgozta Az állatorvosok helye, szerepe, alkalmazásuk lehetőségei békében és háborúban témát. Szakmai munkája mellett intenzíven foglalkozott a zoonózisokkal, a vadegészségüggyel. Már a hatvanas években egyik kezdeményezője volt a vadhús vizsgálatának. A Telki Vadgazdaság vezető szakembereivel sokat tett a vadegészségügy jelentőségének elismertetéséért. Egyik kidolgozója volt a rókaveszettség elleni füstgyertyás védekezésnek. Az egyetemmel egész pályafutása alatt szoros kapcsolatot tartott fenn. 1960-tól 1982-ig a Magyar Lovas Szövetség elnökségi tagja, 1965-től 1990-ig a Magyar Agrártudományi Egyesület Állatorvosok Társasága vezetőségi tagja, 1970-től 1991-ig a Budapesti Honvéd Sportegyesület Lovas Szakosztályának vezetője. Munkásságát 1982-ben Hutÿra Ferenc-emlékéremmel és 1991-ben a Magyar Köztársaság Érdemkereszt ezüst fokozatával ismerték el. Felesége Baracs Mária gyermekgyógyász főorvosasszony. Vele éli szép nyugdíjas éveit békében és szeretetben. Egy lánya és egy unokája van, akiknek látogatása mindig ünnep a családban. Az egyetemmel ma is szoros kapcsolatot tart fenn, és részt vesz a baráti társaság minden egyes összejövetelén. Állítja, hogy csak úgy maradhat fiatalos az ember, ha szellemileg és testileg karbantartja magát. Jánoskám, azt kívánom neked, hogy sokszor találkozzunk még az egyetemi összejöveteleken jó kedéllyel, egészségben! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 37-39.

308

Néhány szösszenet a nem közölt szövegrészekből az Állatorvosok arcképcsarnoka című rovathoz Immáron nyolcadik éve írom a curriculum vitaeket az Állatorvosok arcképcsarnoka rovatban. Úgy kezdődött, hogy Bokori professzor úrral találkoztam az egyetemen, és beszélgetés közben elmondta, hogy éppen azon a napon tölti be a 70. életévet. Megkértem, hogy mondjon az életéről a diktafonomra általa érdekesnek, fontosnak tartott eseményeket. Ez után kért meg Mile doktor, hogy írjak másokról is a lapban, hogy színesítsük, érdekessé, olvasmányosabbá tegyük azt. A kezdet könnyű volt, mert az általam ismert nyugdíjas professzorokról, tudományos kutatókról, közismert személyiségekről írtam. Később fel kellett kutatnom azon személyeket, akik tudásukkal, elismertségükkel, emberi magatartásukkal elnyerték a kollégáik bizalmát, és alkalmasnak tartják őket arra, hogy a felnövő állatorvos-generációknak példaképei legyenek. Kértem a megyei igazgatókat, kamaraelnököket, hogy javasoljanak közlésre érdemes idős kollégákat, akikkel vagy személyesen sikerült találkoznom vagy levelezés útján értekeztünk. Általában 6-8 gépelt oldalt kértem a kollégák által javasolt személyektől, amelyeket szerkesztve három, három és fél oldalon tudtam közölni. Ezeket a leveleket többször el kellett olvasnom, hogy sikerüljön kiszednem belőlük azokat a mozzanatokat, amelyeket az illető kolléga lényegesnek tart. Ezekből a kedves vagy kevésbé kedves írásokból szeretnék közölni néhány mondatot - természetesen a név elhallgatása mellett - karácsonyi ajándékként. „Édes Imrém! Köszönöm, hogy rám gondoltál. Nem ismerlek. Most múltam 90 éves, de ezeknek a mostani vitézkedőknek nem vagyok hajlandó semmit írni magamról. Nyugdíjazásom alkalmával kaptam tőlük egy Munkaérdemrend arany fokozatát, de azt is visszaküldtem Dobi István elnöknek.” „Tisztelt Bartalis Kollégám! Elnézésedet kérem az életrajzomban talált betűhibákért, de amikor megtisztelő felkérésedet megkaptam, elővettem a régi írógépemet, amelynek szalagja kiszáradt, hiszen 22 éve nem használtam. Indigót viszont találtam az íróasztal fiókjában, és így vakon írtam a curriculum vitaet. Ez nem másolat, hanem egy sima indigós példány.” „Kedves Barátom! Igaz, hogy 6-8 oldalt kértél, de sajnos ebbe a 19 oldalba sem tudtam életemről mindent beszorítani. Még tudnék magamról legalább ennyit írni. Azt sem tettem bele a curriculum vitaebe, hogy ragadós száj-és körömfájás alkalmával elvittek az ávósok. Ma sem tudom, miért rúgtak seggbe. De tudd meg, hogy nagyon boldog voltam, hogy nem szemben álltam velük.” „Kedves Barátom!(…) az egy éves DKV autómat besorozták a háború alatt, amit megsirattam. Nemsokára én is behívót kaptam. Az orosz fronton a századunkat egy ezredes látogatta meg. Amikor kiszállt az autóból, a szívem majd kiugrott a helyéből. Az én kocsimat vezette a sofőrje. (…) Megkértem, hogy egy kört vezethessek, hiszen ez az én kocsim. Mit képzel, főhadnagy úr? Ez az én kocsim. (…) Dögölj meg! - gondoltam magamban. Megrettenve hallottam másnap reggel, hogy az ezredest az autóval együtt egy orosz gránát felismerhetetlenségig szétroncsolta. Még ma is lelkiismeret-furdalásom van az átkom miatt.” 309

„Imrém! (…) Olyan bizalmas dolgot írok le, amely nem publikus. Az orosz fogságban egetlen emlékem hazulról az öngyújtóm maradt meg. Nagyon vigyáztam rá. Éjszaka kimentem, hogy sodorjak egy cigarettát és rágyújtsak. Az őr meglátta és elvette az öngyújtómat. Ma sem tudom, hogy tódult az agyamba annyi vér, de ütöttem és rúgtam azt a kiskatonát, amíg el nem terült. Az öngyújtót visszaszereztem, ma is megvan. Másnap az egész tábor raportra ment, mert a kiskatona jelentette az esetet. Egy hónapig szenvedtünk. Gyáva voltam, nem jelentkeztem. Az öngyújtót eldugtam, a láger átkutatásakor sem találták meg.” „Kollégám! Kíváncsian olvasom a Kamarai Hírekben írásaidat. Az utódomtól mindig megkapom, amikor már ő kiolvasta. Vannak köztük olyan személyek, akik közé én nem passzolok be. Ne várjad a curriculum vitaet tőlem. Majd talán egyszer, ha megérem azt, hogy tiszta lesz a levegő.” „Imrém! Örülök, hogy írsz rólam. Aki nyugdíjba ment, az a közösség számára, ahol dolgozott, a környezete számára és a volt főnökei számára is meghalt. Csak az él, akiről írnak, rádióban, tévében szerepel. Ezért teszek örömmel eleget kérésednek, hogy a volt főnökeim tudjanak róla, hogy még élek.” „Édes Komám! Többedmagammal kétszer szereztem diplomát, amikor a 3. és 4. évfolyamot kitelepítették Bécsbe a háború alatt. Sajnos a bécsi diplomát nem fogadták el, pedig ugyanazoknál vizsgáztunk itthon is, mint külhonban. Nevetséges, ugye?” „Tisztelt Kolléga Úr! Rólam még nem írtál, pedig szakmailag kitűnő munkát végeztem és végzek ma is. Mellékelem a szaklapokban és egyéb folyóiratokban megjelent munkáim fénymásolatát és az ezekért kapott elismeréseket. Kérdezz, mire vagy kíváncsi? Állok rendelkezésedre.” - A kis önjelölt! Tömören próbáltam néhány nem dehonesztáló, a curriculum vitae mellé küldött kézzel írott magánlevélből idézni. Sok kedves levél érkezett, amelyekben szinte gyónnak a kollégák régi megtörtént eseményekről, vélt botlásaikról, amelyek talán nem is olyan nagy bűnök, ahogy visszaemlékeznek rá. Sok örömet szereznek nekem ezek a levelek, és sajnálom sokszor, hogy a hely szűke miatt le kell őket rövidítenem. Továbbra is kérem az igazgató urakat, hogy megyéjükben szolgált idős kollégákról, akik valamikor a hőskorban sokat dolgoztak az állategészségügy érdekében, ne felejtkezzenek meg. Úgy vettem észre, hogy többségüknek jólesik visszaemlékezni nehéz, tartalmas életükre, fiatalságukra. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2004. 15. 5. 39.

310

Jó igavonó típus vagyok Dr. Günther Miklós A curriculum vitae írásakor az egyetemi évek jutnak eszembe, amikor évente legalább kétszer életrajzot kellett írni. A megadott szempontok között kiemelten mindig szerepelt a származás, a szülők vagyoni helyzete, külföldön élő rokonok stb. Hála istennek, elmúltak azok az idők. 1928-ban Devecserben születtem. Édesapám okleveles gazda volt, édesanyámnak (hadiözvegyi jogon) járási dohánynagyárudája volt az államosításig. A háború utolsó hónapjaiban besoroztak katonának. Bátyámmal együtt orosz fogságba estünk. Ő több, mint két évet Szibériában töltött, én az ő bevagonírozása után még magyar területen megszöktem. A keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségiztem 1947-ben. A szülői háztól távol itt internátusban laktam, ez a Magyarországi Tanítók Eötvös Alapja tulajdona volt. Ebben zömmel tanító szülők gyermekeit nevelték, valláserkölcsi alapon, szerény körülmények között, szigorúan kötelességtudatra. Az akkori viszonyokra és felfogásra egy példa. Év közben háromszor mehettünk haza: mindenszentekkor, karácsonykor és húsvétkor. Ez mindenkire vonatkozott, gondolom, elsősorban anyagi okok miatt, de aki megtehette volna, annak sem engedték, hogy a másiknak ne legyen emiatt kisebbségi érzése. Visszagondolva a gimnáziumi, az internátusi évekre úgy gondolom, az itt kapott munícióból éltem. Majd az egyetem következett. A személyi kultusz legsötétebb idején voltunk egyetemisták. Nehéz évek voltak ezek, erről csak ennyit. Minél előbb végezni akartam, ezért az első tíz között fejeztem be tanulmányaimat, hogy tehermentesítsem özvegy édesanyámat. Az utolsó szigorlat után Kotlán Sándor professzor előtt a díszteremben tettük el az állatorvosi esküt, és ő fogadott minket állatorvossá. Az egyetem elvégzéséről nem diplomát, hanem egy másolópapírból levágott 5 cm-es, indigóval sokszorosított papírcsíkot kaptunk igazolásul. Ezzel jelentkeztünk a Földművelésügyi Minisztériumban. Itt a köztisztviselői eskütétel után mindenki megkapta beosztását. Ez 1951-ben volt. Pályáztatásról akkor szó sem lehetett. Volt kolléga, aki akkor elcsukló hangon kérte, helyezzék özvegy édesanyjához közelebb, kérése süket fülekre talált. Én Ikervárra kerültem. Hónapok múlva a megyei főállatorvos közölte, jó lenne, ha bemutatnám a diplomámat, mert nem látta. Így kaptam 3 nap szabadságot, hogy az egyetemről a közben elkészült diplomát elhozzam. A következő évben a szolgálat érdekére hivatkozva Pest megyébe helyeztek. Itt Kéry Miklós doktor megyei főállatorvos Zsámbékra helyezett. (Akkor a megyei vezetés egy vezető főállatorvosból, egy szakállatorvosból - ők egy szobában voltak - és egy gépírónőből (az előszobában) állt.) Zsámbékon az állatorvosoknak albérletet adó hölgy javasolta, hogy ne fogadjam el a kinevezést, mert innét elődeim rövid idő elteltével elmenekültek. „Tudja, ez telepes szövetkezeti község.” Akkor a megyei főnök megígérte, ha lesz üres állás a megyében, elhelyez. Ilyen körülmények között kerültem ide, és azóta is itt vagyok. Még ide tartozik, hogy a zsámbéki tanácselnökasszony javaslatára a zsámbéki és 311

a töki mgtsz adott egy-egy darab szőlőt használatra, hogy idekössenek. Ezt azután 1956-ban visszavették. Mindenesetre a csel jól sikerült, mert ezek után vettem magamnak egy területet, ezen szőlészkedtem. Az 1984. évi megyei borversenyen a boromat ezüstéremmel tüntették ki. A budai járásban én értem el először ilyen előkelő helyezést. Zsámbékon maradásomhoz az is hozzájárult, hogy látva munkámat a helyi tanács biztosított az akkori viszonyoknak megfelelő szolgálati lakást. 1953-ban az FM-be helyeztek szolgálatra egy sikeresen elfojtott száj- és körömfájás eset után. Ennek története: az egyik általam ellátott községben ragadós száj- és körömfájást állapítottam meg. A Pilishegyi Állami Gazdaság növendék szarvasmarhái kis csoportokban, az akkori megbélyegző szóhasználat szerint úgynevezett kulák istállókban voltak elhelyezve. Ezeknél az egyik istállóban lépett fel a betegség. A védekezés módja a következő volt: a megállapítást követő napon lezártuk a községet. A zárlat végrehajtására katonaságot rendeltek ki. Így közúti közlekedés sem volt a községben, még autóbusz sem járt. Könnyű volt végrehajtani a közlekedés leállítását, mert akkor gépkocsi gyakorlatilag nem volt. A községből az emberek zömmel Pestre jártak dolgozni. Ezek választhattak, vagy a lezárt községben maradnak, akkor az orvos táppénzre vette őket, vagy másik helységben keresnek maguknak szállást, haza nem jöhetnek. Én sem hagyhattam el a községet. A község szarvasmarha-állományát francia oltóanyaggal vakcináztuk, a sertéseket nem. Egy udvarban betegedtek meg az állatok, veszteség nem volt. A zárlat egy hónapig tartott. Ebben az időszakban több állatorvos került megfélemlítésül az államvédelmi hatóság börtönébe, bíróságra, igaztalanul meghurcolva. Az FM-ben töltött fél év után visszajöhettem Zsámbékra. Feletteseim még két alkalommal kínáltak járási állatorvosi állást, de ezekkel a lehetőségekkel nem éltem. Először négy, majd öt község állat-egészségügyi szolgálatát láttam el. A mezőgazdasági nagyüzemek kialakulásának (h)őskorában ezekhez a községekhez tartozott hét termelőszövetkezet és egy állami gazdaság. Először kerékpárral, gazdaságok hintóival, majd motorkerékpárral, velem egyidős használt autóval láttam el a szolgálatot. Hogy milyen viszonyok voltak abban az időben? Végzős koromban a XIV. kerületi (lakóhelyem szerint ide tartoztam) tanácstól kellett utalványt vinni a gumicsizma vásárlásához, amelyben igazolták, hogy a gazdasági és vágóhídi gyakorlatoknál szükségem van rá. De utalványra, kiutalásra vásároltam az első motorkerékpárt, használt autót, majd az első új Moszkvicsot is. Reggeltől estig úton voltam. Csak haszonállatpraxis volt. Az általam ellátott nagy- és kisüzemi szarvasmarha-állományok gümőkór-mentesítését még a rendelet megjelenése előtt végrehajtottam, így nem volt mit mentesíteni. A termelőszövetkezetek összevonása után már csak két szövetkezet maradt a területemen. Ennek állatorvosi szolgálatát mindig én láttam el, noha voltak jelentkezők üzemi állatorvosnak. Az állatorvostan-hallgatókat a főváros környéki kollégákhoz az egyetemi oktatás keretében 5-7 fős csoportokban kihozták kéthetente 1 napra az általános állatorvoslási gyakorlati oktatásra. Míg ez a forma működött, ebben részt vettem. Ezeket a csoportokat Lami professzor úr vezette. A bemutatókra készülnöm kellett, a professzor úr magyarázataiból nemcsak a hallgatók 312

profitáltak. Amikor a téeszek melléküzemágakat létesíthettek, az egyik vágóhidat és húsüzemet üzemeltetett. Ezt évekig segítség nélkül láttam el. Majd amikor a vágás évi 13000 db sertésre és 500 db szarvasmarhára emelkedett, akkor alkalmazott az állomás húsvizsgáló szaksegédet. A vágáshoz az alapanyagot a háztájiból biztosították. Ha lenne még vágóhíd, a mostani állatlétszámból ez maximum egy évben 1-2 napig tudna üzemelni. A szolgálat ellátásához kezdettől fogva biztosított főállású állatorvosi szaksegédet az állomás. Ez nagy segítség volt, amíg alkalmazták. 1977-ben szereztem.

állat-egészségügyi

igazgatási-szervezési

szakállatorvosi

diplomát

1991-ben nyugdíjaztak. Az elszámolási okmányban 44 év szolgálati időt ismertek el, és 903 Ft nyugdíjat állapítottak meg. Hála istennek, a korommal járó egészségügyi problémák mellett ma is dolgozom, ezért nincsenek filléres gondjaim. 1991-es nyugdíjazásomkor dr. Tóth Péter megyei főállatorvos megbízott (állami fizetés nélkül) a korábbi működési területem hatósági feladatainak ellátásával. A hatósági bélyegzőt 2003-ban vonták be tőlem, amit képletesen szólva 1951-ben kaptam, amin sajnos akkor nem ez a címer volt. Aranydiplomámat 2001-ben vettem át. Úgy tudom, akkor egyedüli voltam, aki hatósági jogkörrel gyakorló állatorvosként érhette ezt meg. A Magyar Állatorvosok Lapjában három dolgozat társszerzője, az Állatorvosi terápiás útmutató egyik lektora voltam. Múlt év óta csak magánállatorvos vagyok, egy nagy létszámú sertés-, illetve egy szarvasmarhatelep ellátására van megbízásom. A volt körzetem községeiben az ENAR-ral kapcsolatos teendőket látom el. A megyei állomással most gümőkórvizsgálatok, és lovaktól való vérvétel elvégzésére van megbízási szerződésem. Feletteseim - úgy gondolom - a munkámmal meg voltak elégedve, jó igavonó típus vagyok. Amikor már megismerhettem és alá kellett írni a káderlapot, ebben olvashattam: egyéb származású, szakmailag jól képzett, nagy munkabírású, az állattartókkal és az üzemek vezetőivel jó a kapcsolata, nem párttag, vezetői állásra alkalmas. Az állatorvosi munkát mindig szolgálatnak tekintettem, és most is így végzem. Ebben nagy segítségemre volt és van a feleségem, aki nem volt „dolgozó”, csak a betegirányítást végző háttérmunkás. A leírtak eredményeként könyvelhetem el talán, hogy az első szabad választásokon önkormányzati képviselőnek indulva a legtöbb szavazatot kaptam a községben. Múlt évben Zsámbék díszpolgárává választottak. Lányom, fiam van, négy szépreményű unokám, akik, remélem, nemcsak ilyen „igavonók” lesznek, mint a nagyapjuk. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 1. 24-25.

313

Negyvenöt év egy tanszéken… Dr. Varga István - Kedves professzor úr! A SZIE ÁOTK Baráti Köre kapcsán kifejtett tevékenységed óta ismertelek meg közelebbről. Hetvenévesen nyugállományba vonultál. Kérlek, beszélj rovatunk olvasóinak gyermekkorodról, egyetem előtt életedről. - Kedves Imre! Kollégáink jelentős része az oktatásból, szaklapokból ismeri szakmai múltamat. Megtisztelő felkérésednek az életpályámat döntően befolyásoló, néhány szó szerinti idézet felelevenítésével szeretnék eleget tenni. (Ma is érvényes a klasszikus szentencia: „Senes immemores sunt hesternorum, acta pueritiae recordantur”, kissé szabadon: az öregek a tegnapra nem, de a fiatalkori eseményekre jól emlékeznek.) Kerepesen születtem 1933. október 3-án (csillagolvasás iránt érdeklődőknek: kakas éve, mérleg jegy), földműves szülők ötödik gyermekeként, akik közül a felnőttkort 15 évvel idősebb bátyámmal csak én, a legfiatalabb éltem meg. Elemi iskolába szülőfalumban jártam, majd a 4. osztály után testvéri és tanítói ösztönzésre, 1944 szeptemberétől a Gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak lettem bejáró tanulója. A tanév a bombázások és a közeledő front miatt novemberben megszakadt, majd májusban folytatódott Gödöllő, de nem a gimnázium épületében, mert azt használhatóvá tenni csak őszre lehetett - a februárban és márciusban Budapestről az orosz katonák által odahajtott, összezsúfolt 26 ezer fogoly („malenkij robotra” hurcoltak) elszállítása után. Egyik maradandó élményem a májustól júliusig tartó csonka évből származik. A latinból először írt „ex temporale” eredmény hirdetésekor dörgedelmei végén osztályfőnökünk felcsattant: „Melyik az a Varga István?” Elállt a lélegzetem. Félénken felálltam, s vártam, hogy rám ripakodik: mit keresek én itt, hogy kerültem ide. Kis szünet után azonban így szólt: „Tiéd volt a legjobb dolgozat.” Az epizódra ma is úgy emlékszem, mint arra az eseményre, amely bizonyos önbizalmat töltött a szegényes öltözetű, gátlásos falusi kisgyerekbe, aki ettől alkalmasnak érezhette magát a gimnáziumi tanulmányok folytatására. Az egyházi iskolák megszüntetése után az 5-6. osztályt még Gödöllőn, az Állami Ady Endre Gimnáziumnak átnevezett iskolában jártam, amelynek épületkomplexumát 1950ben az Agrártudományi Egyetem kapta meg. Iskolánk megszűnése után különféle városokba szóródtunk. Néhányad magammal a lakóhelyemhez legközelebbi mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumba, ahol 1952-ben érettségiztem. Az érettségi vizsga előtt pár hónappal az igazgatói irodába, az úgynevezett beiskolázási biztoshoz rendeltek bennünket egyenként, hogy felmérjék ki, s hol szeretne továbbtanulni. Osztályunkból harmadmagammal az állatorvosit mondtam be. „Oda nem lehet” -volt a válasz. „Higgye el az elvtárs, sokkal szebb dolog egészséges állatokkal foglalkozni, mint betegekkel.” Ezzel átadott egy kitöltendő jelentkezési lapot az Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karára. Csendes elégedetlenséggel és tanulással telt az első év az Állattenyésztési Karon, ahol az évfolyamnak mintegy fele az állatorvosira fel nem vettekből, s igen sok szakérettségis évfolyamtársból tevődött össze. - Mi keltette fel benned az állatorvosi pálya iránti vonzalmat? - Családunk számára súlyos veszteséget jelentett, amikor 1947-ben egyetlen lovunk 314

- az állatorvosi segítségnyújtás ellenére - bélcsavarodás miatt elhullott. Ettől kezdve más pályára nem is gondoltam. - Mikor és hogyan kerültél végül is az Állatorvostudományi Főiskolára? - Az állattenyésztési karon, a fizikai példamegoldások kudarcos eseteiben mentsvárként engem szólítgatott a táblához a kétségbeesett tanársegédasszony. A nagygombosi tangazdaságban töltött nyári kapálási és állatgondozási gyakorlaton ő volt, aki bátorított, hogy ne maradjak itt… Nyár végén ennek hatására - és a nyári katonai gyakorlaton (páncéltörő tüzér), az igen kemény fegyelmet megkövetelő, de emberséges szakaszparancsnokunk, egy tizedes intelmeire alapozva („Emberek, ne legyenek gyávák a polgári életben is, csak az nyer, aki mer!”) - bemerészkedtem az Oktatási Minisztériumba átiratkozási kérelemmel. Azt ajánlották, hogy menjek az orvosira, az állatorvosin nincs hely. Ennek ellenére bekopogtattam az Állatorvostudományi Főiskola osztályára, ahol az egyik akkori előadó felírta címemet azzal, hogyha lesz üresedés, értesítenek. Már két napja hallgattam az Állattenyésztési Kar másodéveseinek szóló előadásokat, amikor értesítés jött, hogy indexszel, füzettel, írószerszámmal jelenjek meg. Egy felvett hallgató a Szegedi Orvostudományi Egyetemre ment, s az ő helyére kerülhettem. Az átmenetelem azonban nem zajlott simán, mert - idézem az akkori dékán szavait -: „Ha elengedem jeles tanulóimat, becsukhatom a boltot.” Ismételt kihallgatások után azzal a feltétellel járult átiratkozásomhoz, ha visszafizetem az egy év alatt felvett ösztöndíjat. Családunk anyagi helyzete („padlásseprő” korszak!) miatt ez lehetetlen volt. Végül azt mondta: „Eltekintek a kötelezvénytől, ha az első félév végén bemutatja indexszét, s abban nem lesz utóvizsgáról tanúskodó bejegyzés.” Kötelezettségemnek eleget tettem, s a jeles kollokviumoknak köszönhetően az ösztöndíjat nem kellett visszatérítenem. A főiskolán 1953 szeptemberében tehát újra elsőéves lettem (226 fős induló létszámmal), csupán a növénytan- és a marxizmusvizsgámat fogadták el. - Miként teltek állatorvostan-hallgatói éveid? - A későbbiek miatt említem meg, hogy az állatorvosin első alkalommal, december 24-én, Kotlán Sándor professzornál kollokváltam általános élettanból - jelesre. Ennek értékére nemcsak a kivételes tekintélyű professzor híre alapján következtettem, hanem annak alapján is, hogy a következő kollokviumon az anatómia professzora feleletem néhány mondata után belenézett az indexembe, s azt mondta: „Hm. Akinek Kotlán professzor jelest ad…” Vizsgám hamarosan be is fejeződött, szintén jeles eredménnyel. Az olvasó ne vegye hivalkodásnak, hogy jó tanulmányi előmenetelemről beszélek, de ez tesz érthetővé néhány - később említendő eseményt. Tudatában voltam és maradtam annak, hogy rendkívüli tehetséggel nem rendelkezem, s a szorgalom, a fegyelmezett munka az, ami rajtam múlik. Szüleim, családtagjaim nehéz, fáradságos - általam is tapasztalt - munkavégzésére gondolva fel sem merült bennem, hogy nem kell törekedni képességeimhez mérten a legjobbat nyújtani a tanulásban, később pedig a munkában. Bizonyára neveltetési, talán alkati alapja is van az egész életemre megőrzött, két évezred során igazolódott érték- és erényközpontú gondolkodásnak és a kötelességérzetnek. A befektetett energia megtérülését tapasztaltam, amikor például a kémia szigorlat eredményét hirdető professzor nevem után azt mondta: „Végzés után szívesen látnám tanársegédeim között”, vagy amikor a docens asszonynál tett évközi biokémia-beszámolóim után a tanszékvezető professzor az évfolyam előtt hirdette ki, hogy az én beszámolóm volt a legjobb, vagy amikor a gyógyszertani receptírási verseny nyerteseként pénzjutalmat kaptam, vagy amikor az államvizsga-bizottság 315

tagjai több állást is kínáltak stb. Hallgatói éveim alatt személyemet különösebb kellemetlenség nem érte. Csoporttársaimmal, évfolyamtársaimmal jó viszonyban voltam, többekhez máig tartó barátság fűz. Egy-két kellemetlenség azonban megmaradt emlékezetembe. Ötödéves korunkban Komócsin Zoltán, az MSZMP KB tagja KISZ-rendezvényen előadást tartott az „ellenforradalom” okairól. A könyvtári olvasóban vizsgára készültem, amikor évfolyamunk titkára beszaladt, és többünknek könyörgött, hogy jöjjünk be az élettani előadóba, mert nagyon kevesen vannak, nem baj, hogy nem vagyunk KISZ-tagok, csak legyünk ott, a hátsó padban nyugodtan olvashatunk. Évfolyamtársi szolidaritásból ketten-hárman odamentünk. Néhány mondatot meghallgattam, majd lehajtott fejjel a tananyaggal foglalkoztam. Lehetséges, hogy valaki tekintetemből cinizmust olvashatott le, ugyanis a néhány hónap múlva az abszolválókról négy évfolyamtársunk által készített s aláírandó jellemzésemben negatív kitételeket (politikailag nem megbízható, társadalmi munkát nem végezhet stb.) találtam. Nem írtam alá, amíg a megbélyegzést célzó szövegrészt ki nem húzták. Ekkor kezdett megvilágosodni, hogy az először külföldön, Csehszlovákiában gyakorlatra javasoltak listájáról nevemet miért húzta ki valaki. Sok év múlva „bújt ki a szög a zsákból”, amely valószínűsítette a tettest. - Nem kívántál gyakorló állatorvosként működni? - Kezdetben igen, de ebben a szándékomban megrendültem egy sertésoltási akcióban, 1956 nyarán. Szülőfalum körállatorvosa kért, hogy egy környékbeli hallgatóval végezzük el négy községében az orbánc elleni kötelező oltást. Javasolta, hogy az oltási és életbiztosítási díjon felül - az állattartók kívánságainak megfelelően - adjunk a malacoknak A- és D-vitamint is, ami saját keresetünket növeli. Magam az ilyen extra tevékenységből származó pénzzel is pontosan elszámoltam. Munkáltatónk ezt nem kívánta elfogadni, s megjegyezte: „Pistukám, te nem fogsz meggazdagodni.” Nyomasztó volt számomra az oltási munkának az a fázisa, amikor házról-házra járva a csaknem kivétel nélkül nagyon szegény állattartóktól kérnem kellett az oltási és biztosítási díjat. Ismertem ezeknek az embereknek a küzdelmes életét, sajnáltam őket, s úgy éreztem, hogy ez a tevékenység nem nekem való. Fülemben csengett az örökös Bánk Bán, Simándy József hangja („Magyar hazámnak falvait bejárva mindenütt csak elbúsulást találtam. Tehozzád fordultam nagy nyomoromban, könnyeiktől szikla is megindult volna…”), akinek szülőfalujában is végeztem oltási munkát. Egyre erősödött az a meggyőződésem, hogy számomra életpályaként az intézeti, a kutatási tevékenység az, ami intellektuális örömet, szerény megélhetést nyújthat. A kísérletező munkához hallgató koromban fogtam. Egy Orvosi Hetilapban olvasott cikk nyomán kerestem fel egyik gondolatommal a szövettan közkedvelt előadóját, akiknek anatómiai előadásait már az állattenyésztési karon is hallgattam. Ő készségesen fogadta az ötletet, és nemcsak a nyulakon végzendő mellékpajzsmirigy-műtétek végzésében és betanításában volt segítségemre, hanem megismertetett a Szent Rókus Kórházban dolgozó orvosokkal, akik a humán strumipriv, posztoperatív tetania vonatkozásai miatt érdeklődtek a téma iránt. A mintegy másfél éves munka (esténként, hétvégeken, még ismeretlen volt a szabadszombat fogalma) eredményéről 1957ben Tudományos Diákköri Konferencián számoltam be, ahol megosztott első díjat kaptam. A munka szerepelt a Debrecenben rendezett patológus-kongresszuson, és megjelentettük a Magyar Állatorvosok Lapjában (két állatorvos és két orvos társszerzővel) Kísérletek és szövettani tanulmányok mélyhűtött parathyreoidea-transplantatióval címmel 1957-ben, 246-250. oldal) és német nyelven az Acta Veterinaria Hungaricaban. Álláshely iránt az Országos Állategészségügyi Intézetben és a Phylaxiában érdeklődtem. Mindkettőben készségesen fogadtak, végül is az OÁI 316

mellett döntöttem. Itt egy-egy hónap múlva nyíló státusba kerültem volna. Ezt az időt nem akartam munkahely nélkül tölteni, tartva az esetleges rendőri igazoltatástól (ezt a korombeliek értik…), s jelentkeztem az Általános Állattani és Parazitológiai Tanszéken az egy évvel fölöttünk végzett, a porta előtt motorbalesetben meghalt gyakornok helyére. Így 1958. október 1-jén beléptem a tanszékre, és 2003. október 31-én vonultam onnan nyugdíjba. - Hogyan lett az eredetileg szándékolt egy hónapból 45 év? - Több tényező játszott ebben szerepet, amely között első helyen említem a Kotlán Sándor professzorral kialakult viszonyt. Belépésem első óráiban beálltam a tanszéken dolgozó zoológussal a „profúr” szarvasmarha-babesiosis kísérleteibe (vérvételek, hőmérőzés, kenetkészítés, transzfúziós fertőzések). Idősebb kollégák mondták egy-két hét múlva: „Érdekes, hogy az öreg nem tartja veled szemben a »Drei Schritte vom Leib« elvét”. Utólag tudtam meg a magyarázatot. Az idős ember rokonszenvét az váltotta ki, hogy van itt egy fiatal, aki dolgozik karrierépítés helyett, nem a párt helyezett ide stb. Így a hónap elteltével nem volt képem eléje állni, és azt mondatni: professzor úr, engem nem érdekel a parazitológia, ide csak az üres állás miatt jöttem egy hónapra. Maradásom további indokai közül említek még néhányat. Az 1959 augusztusában megkezdett féléves tartalékos tiszti kiképzésem ideje alatt újságolták munkatársaim, hogy kikérésem ügyében a Phylaxia igazgatója és főmérnöke beállított a professzorhoz. A jelenlévők elmondása szerint meglepődés látszott rajta, és azt mondta: „Nem hiszem, hogy Varga kolléga el akar innen menni”, majd a beszélgetés végén: „… ha személyes boldogulásának jobban megfelel a Phylaxia, nem gördítek elé akadályt”. Vártam, hogy leszerelésem után szóba kerül a dolog. Erre azonban sohasem került sor! Ettől kezdve a távozást még távolabbinak éreztem. Elkezdtem olyan önálló kutatással foglalkozni, amely nem sértette akkortájt senkinek az érdekeit (ionizáló sugárzás hatásainak vizsgálata féregpetéken és -lárvákon, féregellenes immunitás tanulmányozása, vakcinázás), amit a professzor messzemenően támogatott még akkor is, amikor erről egyik munkatársam mindkettőnket le akart beszélni. Az állatorvosi kutatásokról a hatvanas évek elején kezdődtek el az évenkénti beszámoltatások (akkor a kutatókat még egyénenként hívták bizottság elé, amelynek tagjai akadémikusok, intézetek igazgatói, főhatósági vezetők voltak). Úgy adódott, hogy az első alkalommal a tanszékről csak nekem volt érdemi beszámolóm. Az ülések befejeztével bekopogott hozzám a professzor, és azt mondta: „Kolléga úr mentette meg a tanszék becsületét”. A következő évben ugyanez történt, ugyanígy: „Ismét kolléga úr mentette meg a tanszék becsületét”. Sajnáltam az idős embert, mert tudtam egyes professzorok őt érő „szelíd” csipkelődéséről. Megjegyzem még, hogy a professzor küldött először külföldi kongresszusra előadást tartani (Poznan, 1964), aminek a költségét fele részben az egyetem, fele részben pedig ő, a saját pénzéből fedezte. A további évtizedekben is csendben, kitartóan dolgoztam, feltűnési szándék nélkül. Rájöttem, hogy minden munkában lehet szépséget találni, ideális munkahely pedig csak elméletben létezik. Munkatársaimmal korrekt kapcsolatot tartottam fenn, bár némelyekkel távolságtartó módon. A korszak megértését a mai fiatalok számára segítheti Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse. Nem felejtem el az akkor még szokásos bemutatkozások alkalmával a tapasztalt, idősebb kollégáktól kapott tanácsokat, például: „Pocsék dolgod lesz! Ketten küzdenek a tanszékvezetésért, mindegyik a maga pártjára akar megnyerni.” Vagy: „Öregem, nem szabad nagyon melózni, mert kinyírnak!” Az egyik rendkívüli becsvágytól szenvedő kolléga nem tanácsnak szánta elszólását, de mégis annak vettem. Amikor 1961-ben családi körülményeimről faggatózott, bátyám foglalkozása iránt érdeklődésére elmondtam, hogy 317

ez évtől téeszbe kényszerült. Csak annyit mondott: „Ha nekem lenne egy téesztag testvérem!” Érzéseit nem ecsetelte, de ez megerősített abban, hogy magamra nézve származási előnyt ne engedjek érvényesülni . Az egyik tanszékvezetőm, aki jellemzésembe dicséretként írta: „Nem beszél, példájával nevel...”, inkább csak szánalomból figyelmeztetett: „Ha nem ugatsz együtt a farkasokkal, felkopik az állad.” Ennek ellenére azon ritka egyetemi oktató maradtam, akit nem sikerült a „foxi-maxi” (marxista esti) egyetemre rábeszélni. Nem neheztelve, mindössze tényként említem, hogy docensi kinevezést - nyilván beállítottságomnak köszönhetően - csak 1980-ban, tanárit 1991-ben kaptam. Nagyszerű embereken kívül sorsom összehozott olyanokkal is, akik néha megnehezítették az emberszeretet parancsának teljesítését. Reménytelen esetekben kerültem a „hazudozásait igazmondással fűszerező” embert. A konfliktusveszélyes helyzeteket törekedtem megelőzni. Amikor például érzékeltem, hogy folyamatban lévő kutatási irányomtól jobb eltérnem, ezt olyan diszkréten tettem, hogy azok sem vették észre, akik miatt erre sor került. Ha valaki megnézné a több, mint 170 tételből álló publikációs listámat, látná, hogy a helmintológia és a protozoológia körébe tartozó igen sokféle parazitózissal foglalkoztam. Többségük fölöttébb munka- és időigényes feladat volt, sok tanulást is igényelt, de szívesebben fordítottam időmet parazitikus életmódot folytató állatokra, mint emberekre… Megjegyzem, hogy munkámat három tanszékvezetőm egyike sem gátolta első főnököm halála után sem, de különösebben nem is támogatták. Egy idő után inkább elismerték, amit az úgynevezett rendszerváltoztatás előtt hat, utána újabb három kitüntetéssel, illetve díjjal fejeztek ki („legmagasabbnak” talán a 60 éves koromban kapott Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje számít.) - Minek köszönhető mégis, hogy életpályád egésze eredményes, hiszen tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora is lettél? - Rövid válasz: A Gondviselőnek, akitől lelkierőt és fizikai erőt is kaptam a lelkiismeretes, alig megkérdőjelezhető munkához, a tisztességtelenségre nem hajló életvitelhez. Kissé bővebb magyarázatot némely állomáshoz az alábbiakban adok. 1. Egyik évfolyamtársam 1967-ben megkérdezte, hogy miért nem szerzek kandidátusi fokozatot, hallgatókén többet néztek ki belőlem. „Szemedre vethetik, hogy a pártba se, a KISZ-be se lépsz, szakmai ambíciód sincs, akkor minek vagy itt?” Elgondolkodtatott. Megkérdeztem Kotlán professzortól, hogy véleménye szerint elegendő-e eddigi munkám egy értekezés elkészítésére. Válasza: „Kolléga úr! Két disszertáció is kitelik belőle.” Elkészítettem, s azt 1969-ben a bírálóbizottság 100%-os eredménnyel elfogadta. 2. Akadémiai doktori értekezés készítését javasolta egyik tanszékvezetőm, aki ilyennel akkor maga sem rendelkezett. A javaslatot elhárítottam. Szarvason, 1991 áprilisában, az Országos Tudományos Diákköri Konferencia eredményhirdetése előtti órában, egy helyi vendéglőben söröztünk egy - az előző rendszerben is - befolyásos tudománypolitikussal, aki akadémikus, az egyik vidéki egyetem rektora, valamint két egyetemi tanárral. Az akadémikus szerint számos kis egyetemet a jövőben főiskolává kell minősíteni, kivéve azokat, ahol bizonyított a magas színvonal, amit a tudományos fokozattal rendelkezők számával is mérnek. Ekkor derült ki, hogy - messze lemaradva pl. a Pannon Egyetemhez képest - egyetemünk állományában nincs akadémikus, tudományok doktora is csupán négy. Fiatal oktatóktól nem, de az 50-60 évesektől elvárható, hogy akadémiai doktori disszertációval rendelkezzenek. Ezt kötelességként fogtam föl magamra nézve is. Értekezésemet elkészítettem és 1992-ben megvédtem (100%-os eredménnyel). 3. Tanszékvezetéssel fiatalabb koromban kétszer kívántak megbízni, ami alól - többek neheztelése ellenére - kibújtam. Amikor azonban az EU akkreditációs bizottsága egyetemünk 20 egységének 318

4 intézetbe történő összevonását javasolta, annak a tanszéknek a megőrzése érdekében, amelyet első főnököm alapított, s akire való tekintettel maradtam ezen a területen, vállaltam 1994-ben, 61 évesen (!) három évre, majd megbízottként további háromszor egy évre a tanszék vezetését, mivel a követelményeknek megfelelő más jelölt nem volt. Ez az időszak lett egyébként szakmailag a legeredményesebb nemcsak számomra, hanem a tanszék egészére nézve is, ahonnan időegységre vonatkoztatva soha nem jelent meg ennyi értékes publikáció neves külföldi folyóiratokban. Ez elsősorban nem nekem köszönhető, hanem a kitűnő fiatal munkatársaknak, akiket örömmel segítettem. Így nyert az új PhD-rendszerben első állatorvosként fokozatot az elvárt teljesítmény négyszeresét nyújtó egyik kiemelkedő képességű és szorgalmú munkatársam, védhette meg Utrechtben első magyar illetőségű állatorvosként disszertációját másik munkatársam, s áll védés előtt a harmadik munkatárs ötszörös teljesítményével. Természetesen munkám részét képezte számos olyan tevékenység, amely jellemző az egyetlen munkahelyen megöregedett egyetemi oktatókra. Közülük csak néhányat említek meg: állatorvosi, parazitológiai, protozoológiai, baromfiegészségügyi, nyúlegészségügyi stb. kongresszusokon előadások tartása többnyire angol, egyegy alkalommal német és orosz nyelven, részvétel kongresszusok szervezésében, a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség egyéves ösztöndíjas tanulmányútja Glasgowban, kandidátusi és akadémiai doktori értékezések opponálása, bizottsági tagság és elnöki szerep, tevékenység különféle egyetemi és akadémiai bizottságokban, amilyen például a felvételi bizottság, a szenátus, az Igazságügyi Felülvéleményező Bizottság , az MTA Állatorvos-tudományi Bizottság, az OTKA Élettudományi Kollégium, a Tudományos Diákköri Tanács, amelynek elnökeként szolgáltam a szokásos 2-3 év helyett 21 éven át stb. - Mivel töltöd most már nyugdíjas napjaidat? - Mindig szerettem otthon lenni, de erre kevés időm volt. Az egyetem portásai tudnák megmondatni, hogy hányszor kellett kapuzárás után, munkaszüneti napokon is kiengedni a munkahelyemről. Most végre többet lehetek életem nagy ajándékával, feleségemmel. A nagy oktatói szabadságnak csak tört részét használtam ki, családom nem kis bánatára. A gyermekeimmel el nem töltött időt némileg kárpótolja az unokámmal való foglalkozás. Az ő jövőjük miatt is aggódva tekintek társadalmunk erkölcsi állapotára. Világéletemben szerettem a zenét, ebben örömet szerez egyebek mellett zongoratanár és zongoraművész egyik leányom, akinek a hazai fővárosi és vidéki hangversenyein jó érzés zeneszerető kollégákkal is találkoznom. - Kedves István! Kívánom, hogy így, jó egészségben élhesd az életedet mindaddig, amíg azt számodra az Úristen megengedi! Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 1. 25; 27-30.

319

Szép és tartalmas volt a pályám és az életem Dr. Köleséri Imre Dr. Köleséri Imre így ír magáról „Vértesbogláron születtem 1919-ben. Három testvér között én voltam a középső. Öcsém születésekor édesanyánk meghalt. Édesapánk ott maradt három kicsi gyermekkel. E szomorú esemény után édesapánk nővére, Tóth Sándorné Köleséri Zsófia, gyermekük nem lévén, örökbe fogadott, és magával vitt Szeghalomra. Így kerültem a Dunántúlról az Alföldre. Tóth Sándor, a szeghalmi református általános iskola tanítója volt. Ők neveltek fel a sajátjukként nagy szeretetben. Az általános iskolát Tóth apuka keze alatt végeztem, s minthogy közöttük élve az elsős tanulnivalókat hamarabb elsajátítottam, korengedménnyel, egy évvel korábban kezdtem iskolába járni. A gimnáziumot a szeghalmi Péter András Református Gimnáziumban végeztem, majd érettségi után Pesten az állatorvosi karra iratkoztam be. Oklevelet és a doktorit 1942-ben szereztem. Tanulmányaim befejeztével az egyetemen, a szülészeti tanszéken tanársegéd voltam, és a poliklinikán is dolgoztam. Egy évvel később behívtak katonának Kolozsvárra. Ott állomásoztak a kanizsai tüzérek. A tüzérség lóállományát kezeltem, majd átvezényeltek hátországi lókórházhoz. Ezt a kórházat később Graz mellé menekítették. A háború vége 1945. május 8-án volt, s hogy az oroszok Ausztriába is bevonultak, május 10-én elhurcoltak. A férfiakat összeterelték, és gyalogosan hajtották őket Graztól Jánosházáig, ahol marhavagonokba zsúfolva elindultunk az ismeretlenbe. Jó 10 nap után megérkeztünk egy Briansk melletti erdőben álló, kezdetleges gőzkazánnal működő úgynevezett fűrészüzembe, ahol nem volt semmi egyéb. 3 hónapig nem volt tető a fejünk felett, a földön aludtunk, és ha esett az eső átáztunk. Fakitermelésen dolgoztunk, és közben a földbe bunkert ástunk, jó mélyen, és fából tetőt ácsoltunk rá. Később nagy priccseket készítettünk, azokon aludtunk sorban fekve, mint halak a szardíniás dobozban, és csak úgy lehetett megfordulni a másik oldalunkra, ha mindenki egyszerre fordult meg. Nagyon sokat éheztünk, csalán vagy káposzta volt a fő ételünk. Tele voltunk tetűvel és poloskával, az embereket tizedelték a betegségek: malária, volhiniai láz stb. Én is voltam nagyon beteg maráriában. A telek nagyon hidegek voltak, -30 fokig ki kellett menni, dolgozni. Sokan meghaltak, elsősorban a nagyon fiatalok és az öregek. Engem később dróton kívüli istállóba helyeztek, három kocsis parancsnokaként. A foglyoknak toklászos zablisztből sütöttek kenyeret. A toklász az embereknek kikezdte a fogínyét, ezért letiltották a kenyérsütést, így a lovak takarmánya lett. Szereztünk az ottani lakosoktól valami szitát. A kiszitált zablisztet elcseréltük a civil lakosokkal tejre és tojásra. Az isteni gondviselés így mentette meg az életemet. 4 év után lesoványodva, 186 cm magasságommal 49 kg súllyal jöttem haza. Pár hónapos pihenés után munkára jelentkeztem a minisztériumban. Az orvosi táskámat a műszereimmel a kimenekítéskor Röjtökmuzsajon, egy ott lakó idős tanító házaspárnál hagytam, azzal a kéréssel, hogy őrizzék meg. Ők meg is őrizték. Ezzel a táskával és egy katonaköpennyel kezdtem újra az életemet. 320

Először állást nem kaptam, de mivel baromfipestis-járvány volt, beosztottak védekező oltási munkára. Ez után újra kértem, hogy helyezzenek valahova állásba. Kőszeget ajánlották, az ottani állás üres volt. Mivel az előző állatorvos rendkívüli körülmények között eltűnt, nem fogadtam el, mert veszélyesnek tartottam. Hamarosan Sárbogárdon volt lehetőség, és kineveztek járási állatorvosnak. Akkor már Magyarországon pártállam volt, és a Szovjetunió dirigált meg a kommunista párt. „Valaki” kinézte magának a helyet, és a párt odahelyezte, így fél év múlva átkerültem Zalaegerszegre, szintén járási állatorvosi beosztásba. Megoldhatatlan volt azonban a lakhatás. A megyei főállatorvossal együtt laktunk közösen egy albérleti szobában. Mielőbb kértem ezért áthelyezésemet. Így kerültem Magyarkeresztúrba (Sopron megye), a mesterséges termékenyítő állomásra. Szerettem volna végre gyógyító munkát végezni, így másfél év után körbe kértem magam. Így lettem Csepregen 1950. október 1-jétől körállatorvos. Innen mentem nyugdíjba 1985. január 1-jén, összesen 42 évi munka után. Csepregre kerülve nem volt állatorvos az egész környéken. Csepreg, Bük, Meggyespuszta, Tormás, Daniella, Tömörd, Kincséd, Gyertyános, Kiszsidány, Horvátzsidány, Peresznye, Olmód, Szakony, Répcevis, Und, Zsira mind ide járt, és szinte éjjel-nappal úton voltam. Megalakultak a téeszek Csepregen, Bükön és a Csepregi Állami Gazdaság. Csepregen vágóhíd is volt, valamint ló és szarvasmarha mesterséges megtermékenyítés. Egyik kocsiról a másikra szálltam át. Végre sikerült egy teleszkóp nélküli Csepel motorra szert tennem, azon jártam télen-nyáron. Mindezt tetézte a blokkrendszer. Pontosan meg volt határozva, hogy milyen munkának mi az ára, és minden bevételt írásbeli elszámolással minden héten be kellett küldeni a megyére. Ennek nagyon kis százalékát kaptuk vissza. Sok volt az írásbeli munka. Havi jelentések, kimutatások, a vágóhídi lajstrom vezetése, a baromfipestis elleni oltások, ami állatorvosi kötelesség volt. A mesterséges termékenyítésnek eleinte külön javadalmazása volt, ami nem tartozott az állatorvosi munkakörbe. Ezt azonban hamarosan megszüntették, és évek hosszú során át ingyen csináltuk, mármint azok az állatorvosok, akiknek a körében volt mesterséges termékenyítés. Az 50-es évek, főleg az első évek állatorvosi szempontból hősi időszak volt. A beszolgáltatások és a téeszesítés következtében az állatok számára szinte nem volt semmi takarmány. A sertéseknek kötelező volt makkot gyűjteni az erdődben, a nagyállatok számára pedig az akácfalevelet. Az állatok úgy legyengültek, hogy például a lovak, ha este lefeküdtek, reggel nem tudtak újra felállni. A téeszben létrás lóállító brigádok alakultak. A fekvő lovat rákötözték a létrára, és azzal együtt emelték fel, úgy állították talpra. Munkám során sok érdekes esettel találkoztam. Szívesen operáltam súlyosan sérült állatokat, császármetszést végeztem kis- és nagyállatokon, lovon például kifordult visszarakhatatlan végbélreszekálást, idegen tárgyakat operáltam ki szarvasmarhákból stb. Egy alkalommal egy szarvasmarha gyomrából varrótűt vettem ki, amibe még a cérna is bele volt fűzve. A gazda szidta a feleségét, hogy tűzze a kötényébe, de az nem fogadta meg. Egy németjuhász kutyát autó ütött el, és lenyúzta az oldalán végig a bőrt, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Sorozatos, hosszadalmas műtétekkel sikerült az állatot megmenteni. Gyógyulása után nem felejtett el, és amikor találkoztam vele, mindig örömmel üdvözölt, a lábaimhoz feküdt, és mutatta a sérült oldalát. 321

Csepreg a szombathelyi járásban van. Megyei vezető főállatorvosunk dr. Zsigmond László volt. Ő mindent igyekezett kiharcolni az állatorvosok részére. Úgy hívtuk, hogy az „Atya”. Nagyon összetartotta a gárdát. Az állatorvosok pontosak és lelkiismeretesek voltak. Ha valahol baj volt, összedolgoztunk és váltottuk egymást. Én is voltam nemegyszer száj- és körömfájás védőoltáson kirendelésben az Alföldön, karanténban. Az állatgondozókkal együtt mi sem hagyhattuk el a fertőzött területet. Itt, Meggyespusztán is fellépett egyszer a járvány, de sikerült megakadályozni, hogy a közeli községek szarvasmarha-állományaira átterjedjen a fertőzés. Az évek során, a környéken újabb körök alakultak, megosztódott a munka. A kollégákkal a magánéletben is nagyon jó kapcsolatban éltünk mindnyájan. Jó hangulatú kirándulásokat szervezett a vezető dr. Zsigmond László és dr. Kiss József páros. Csepreget és környékét, valamit az itt élőket megszerettem, és ők is engem. Az emberek szívélyesek és barátságosak. Megnősültem. Egy fiunk van, aki nem folytatta a pályámat, villamosmérnök. Budapesten élnek. Két fiú unokánk van, 17 és 13 évesek. Itt éltük le az életünket, elmúltunk 50 éves házasok, és Isten ajándékaként még együtt vagyunk. Megünnepeltük 85. születésnapomat. 1992-ben aranydiplomát, 2002-ben gyémántdiplomát kaptam. Mindig szerettem az állatokat és örültem, ha meg tudtam gyógyítani őket. Szép és tartalmas volt a pályám és az életem.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 2. 24-25.

322

Epizódok egy veterán állatorvos életéből Dr. Csiki Vidor Végtelenül sajnálom, hogy a 96 éves dr. Csiki Vidor által írt curriculum vitae mind a 13 gépelt oldalát - hely szűke miatt - nem közölhetem. A briliáns írói vénával megáldott kollégának memóriája és öniróniája teszi olvasmányossá szófordulatokban gazdag önvallomását. „Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem Erdély délkeleti csücskén, a Bodza-szorosnál, a bodzai vámos szolgálati lakásban egy román paraszt bábaasszony segítségével, ott, ahol a bércek fején nyáron is hókorona csillog. Apám a Bodza-vámnál mint vámtiszt teljesített szolgálatot. A Román Királyságban voltam kisiskolás Kolozsváron, a Római Katolikus Líceumban, ahol Szilágyi Márton tanító úr nem vett tudomást sem Romániáról, sem Ferdinánd királyról, és csak a dicső magyar nagyjainkról tanított még akkor is, amikor a román tanügyi kormányzat az olvasókönyvben minden olyan oldal leragasztását rendelte el, amelyben a magyar történelem legcsekélyebb mértékben is érintve volt. Így azután az olvasókönyvből nem maradt semmi. A Horthy-Magyarországon lettem gimnazista az Esztergomi Szent Benedek Rendi Főgimnáziumban. A kezdet nehéz és keserves volt. Kiderült, hogy nem tudok olvasni a leragasztott olvasókönyv miatt. Bukdácsolva, kegyelem elégségesekkel jutottam el a hetedeik gimnáziumig. A hetedeikben felfedeztem magam, és a tanáraim is, felfedeztek engem. A matematika és a fizika szinte erőfeszítés nélkül ment, de a német sem volt idegen számomra, mert anyai nagyapám, Pissenberger Adolf, müncheni bajor ősökkel rendelkezett, és csepegtette belém a német szót. Jó rendű érettségi bizonyítvánnyal jelentkeztem az Magyar királyi Állatorvosi Főiskolára, de előtte még egy évet katonai szolgálattal töltöttem. Édesapámat Esztergomban, 10 éves koromban ismertem meg, mert ő az első teljes idejét katonáskodással, távol a családtól kényszerült eltölteni. A korábbi időkből egy emlékem volt róla, amikor 7 éves koromban édesanyámmal ebédet vittünk neki a román szigurancára, és ő az egyik kezével átvette az éthordót, és a másik kezével megsimogatta a fejemet. A románok állást kínáltak neki, de apám megtagadta az esküt a román királyra, így kitoloncolták a trianoni csonka Magyarországba. Egy évvel később mi is Magyarországra érkeztünk marhavagonokon édesanyámmal és a húgommal együtt. Édesapám úgynevezett „B listán” volt 3 évig. Annus néném megígérte, hogy tanulásom anyagi terheit magára vállalja, míg apám kedvezőbb anyagiak közé nem kerül. A kolozsvári házunk eladása után édesapám egy dohányárudát vásárolt, és ebből már jobb körülmények közé kerültünk. A főiskola első évét minden tantárgyból jeles eredménnyel záram. A jeles élettani szigorlat után megbuktam anatómiából. Lemaradtam az évfolyamtársaimtól, és úgynevezett keresztféléves lettem. Négy és fél év alatt abszolváltam, és legkésőbb 1936 őszén oklevelet kellett volna szereznem, de csak 1939 novemberében lettem okleveles állatorvos. Miért is halogattam a 323

vizsgáimat? - kérdezem magamtól azóta is. Hetzel Henrik tanár úr ajánlására kerültem a gödöllői „korona-uradalomhoz”, ahol dr. Mészáros István, későbbi Kossuth-díjas címzetes egyetemi tanár látta el a szolgálatot, és egyben járási főállatorvos is volt. Sokat tanultam tőle. Az uradalom tehenészete együtt élt a gümőkórral, a brucellózissal és a pratuberculosissal. A sok magzatburokszedés és méhkezelés közben fertőződtem brucellózissal. 1941-ben, amikor a Bárdossy-kormány csatlakozott a hadviselő németekhez, SASbehívót kaptam. Az Ukrajnában harcoló nyíregyházi lovasdandár és a nagyváradi huszárezred sürgősen állatorvost igényelt. Egy kis Junkers duplaszárnyú repülőgép 5 magyar állatorvost röpített Ukrajnába, közöttük engem is. A Bersád nevű településen az egyesített lókórház parancsnoka dr. Fekete Lajos volt. Se gyógyszer, se műszer, se élelem nem volt. A lerongyolódott lovasdandárt ki kellett vonni a hadműveleti területről. Parancs nélkül, vállalva a hadbírósági eljárást, jöttünk hazafelé, hogy új helyeken a lovainknak enni tudjunk adni. Októberben értünk haza és 819 lovat sikerült megmentenünk, amiért Őfőméltósága Fekete Lajost és engem írásbeli dicséretben részesített. Ismét Gödöllőre kerültem, ahol elkészítettem szülészeti tárgykörű doktori disszertációmat. 1942-ben Désre kerültem, mint magyar királyi állatorvos. Itt rengeteg munka volt. Az összes szarvasmarhát be kellett oltani lépfene ellen, majd az ebeket oltottam veszettség ellen. Utasítást kaptam, hogy az alispán kékesi gazdaságában oltsam be a szarvasmarhákat lépfene ellen. Mivel 4 pár ló is volt a birtokon, azokat is beoltottam szaponinos vakcinával. Ezek közül kettő elhullott. A főnököm dühös volt, és rákvörös fejjel, fogcsikorgatva ordítozott velem, hogy „takarodj innen, látni sem akarlak”. Az ügyet dr. Kollonai Endre és Manninger professzor úr vizsgálta és megállapították, hogy nem én voltam a hibás. A 14 napi pihentetést ezzel a két lóval nem tartortották be, hanem az oltást követő másnap juhsajtot szállítottak Kolozsvárra a New-York Étterem számára, ami 60 km-re volt. Így főnököm megbocsátott. A nagy vihar elmúlt, de egész Erdély és talán az egész ország zengte a műhibámat: „Ja, a Csiki, aki szaponinnal gyilkolja a lovakat”. Megbélyegzett lettem elég sokáig. 1942. szeptemberében házasságot kötöttem dr. Fenyő Hajnalkával, aki jogi doktor volt, egyike az első magyar jogásznőknek. Még ebben az évben a minisztérium járási állatorvossá nevezett ki a dési járásba. A járásom 63 községből állt. 1943 tavaszán 17 ezer szarvasmarhát, a bivalyokat is beleértve, oltottam be lépfene ellen. 1943. június 3-án egy fiúgyermekkel ajándékozott meg a feleségem. 1944 márciusában, amikor fiam 9 hónapos volt, Hajnalka ismét gyermeket várt. Engem újból a frontra parancsoltak. A Kárpátok előterébe kerültem a dési 59-es utász zászlóalj állatorvosaként. Hozzám tartozott még egy műszaki zászlóalj és egy hadi hídoszlop lovai is, ezen alakulatokat sohasem találtam meg. Zágoni Pali mérnök százados, aki a törzskarhoz tartozott, közölte velem, hogy ne is keressem ezeket, az alakulatokat, mert ezek csak papíron léteznek, hogy meglegyen a németek által követelt hadra fogható létszám. A sok helyről származó besorozott lovak között korkülönbség nélkül mirigykór-járvány dühöngött. A deseptylkészlet az első napon elfogyott, és nem volt utánpótlás. Még álmomban is tályogokat nyitottam fel. A G. H. főnöki és vonatparancsnoki feladatok elvégzésére én kaptam parancsot. A Rokieta-hegyen augusztus végén lezajlott 3 napos közelharcban a zászlóaljunk 324

elvérzett. A tisztek közül csak a zászlóaljparancsnok, a segédtiszt és én maradtam életben. Bizony, én nem hősködtem. Kiküldtem a napi háromszori meleg ételt a vonalba, de én nem hívtam ki magam ellen a sorsot. Nem vittem ki személyesen a konyakot a parancsnokomnak. Ezek után semmi érdemleges állatorvosi tevékenység nem volt, csak sodródtam az eseményekkel. Szerencsen véletlenül találkoztam a családommal. A jegyző apósomat Leányfaluba irányították. Október van. Hajnalkán már jól látszik, hogy gyermeket vár. Fiam fél tőlem, nem ismer meg. Új zászlóaljparancsnokot kapunk, aki elrendeli az eskütételt a nemzetvezető Szálasira. Karácsony előtt Hajnalka egy kislánynak adott életet. Mind a ketten egészségesek. Rendezetlenül menekülünk a Balaton déli partja mentén, majd Tapolcáról északnyugatra. Szentpéterfánál átléptem a magyar határt. A parancsnokomat Kislángnál láttam utoljára. Nincs parancsnokom, és én sem parancsolok senkinek, ennek ellenére a zászlóalj lófogat-járműoszlopa mégis követ engem Ausztriába. 1945. május 1-jén utolért Tolbuhin marsall serege, és ezzel megkezdődött három évig tartó hadifogságom. Hamar megtanultam az orosz nyelvet és a cirill betűket. Már 1945 decemberében egy pékség főnöke lettem, mert le tudtam írni az orosz liszt és kenyér szavakat. Útra bocsátásunk előtt, 1948 áprilisában, Moszkvában vásároltam egy állatorvosi járványtan könyvet, ami csak pár napig volt a birtokomban. Az őrség átkutatta a vagonokat, és a könyvemet elkobozták, nehogy külföldre, az ellenség kezébe kerüljön valami szovjet tudományos titok. Hazatérésem után a családomat Pilisligeten találom. A kislányom Németországban meghalt, mert a feleségemnek nem volt teje, és sem tápszert, sem tehéntejet nem tudtak szerezni. Jegyző apósomat holttá nyilvánították, ezért nem kap nyugdíjat, az anyósom pedig azért nem kap özvegyit, mert él az apósom. Hű, de komplikált! Az egész család az én fél fizetésemből él, amit Hajnalka minden hónapban megkap az FM-től. 1948 októberében letettem a tiszti vizsgát, és ezek után kineveztek a gönci járás főállatorvosává. A járás 11 hernád-völgyi és 15 hegyközi községből állt. A közigazgatási reform kapcsán megszűnt a gönci járás, de én továbbra is ott maradtam körzeti állatorvosnak. 1949 májusában Göncön leányom született. A sok preventív munka mellett gyógyító tevékenységemet gyalog, kerékpárral vagy lovas kocsival láttam el. Göncruszkán a Patai-féle uradalomban a gazdaság jámbor népéből, a volt cselédekből megalakult az első téeszcsé. A járási párttitkár utasítására azonnal ki kellett mennem a téeszcsébe, mert a mangalica-törzsállomány vetélt. 31 km szekerezés után megérkeztem Göncruszkára, ahol a sertések között brucellózist állapítottam meg. Az összes koca elvetélt, mivel gyógyszer sem volt, és a takarmányozás is gyenge volt. 1951-ben az országos takarmányhiány miatt elrendelték a karbamidos szalmaetetést a szarvasmarháknál. A sertéseket pedig a tölgy-cser-bükk erdőkbe hajtották ki makkoltatni. A karbamid mérgezéseket sikerült veszteség nélkül meggyógyítanom, de a makkoltatásra kihajtott fehér hússertések hullái örökre a pányoki erdőben maradtak. Sok problémát okozott a nagyüzemekben a tarlósömör, a sertésdysentéria elleni védekezés. Boldog megnyugvást nyújtott egy-egy éjszakai nehéz ellés levezetése után beülni a gazdák párás konyhájába vagy az előszobába, és elbeszélgetni a bibliás kálvinista és buzgó katolikus parasztokkal a dolgainkról, a falu eseményeiről a sok oltás, a megelőző-védekező munkák mellett. A lépfene elleni, a veszettség elleni, a májmételykór elleni, orbánc ellni védőoltások kötötték le a munkám nagy részét. 325

Mindemellett ragadós száj- és körömfájás kirendeléseken is részt kellett vennem több alkalommal. Még ma is örömmel tölt el, amikor eszembe jut, hogy egy tetanuszos lovat sikerült megmentenem anatoxin szérummal, penicillinnel és egy szőlőcukor-infúzióval. A biciklizést motorozás váltotta fel, majd 1957-ben bankhitelre megvásároltam az első gépkocsimat. A gönci parasztok sértődötten mondták, hogy miért nem tőlük kértem kölcsönt. 1967 tavaszán dr. Karácsony Dezső megyei főállatorvos hívására megyei állatorvos lettem. Feladatom általános járványügyek, tömeges veszteségek megelőzése, majd a szakosító tanfolyam elvégzése után megyei sertés-egészségügyi szakállatorvos lettem. Munkámban nagy segítséget nyújtott a Miskolci Állategészségügyi Intézet, elsősorban Áldásy Pál és Dombi József. 12 évig dolgoztam a megyénél, és 1979. július 20-án, 67. születésnapomon mentem nyugdíjba. 2003-tól egyedül élek, mert Hajnalkám - pályám küzdelmeinek tanúja - hűséges élettársam 2003. július 25-én befejezte földi pályafutását. Fiam, akire igazán büszke lehettem, vállalatának saját halottjaként 2000-ben került a családi kriptába Miskolcon, életének 57. évében. A fiam korai halála és feleségem hosszas szenvedés után való elvesztése ellenére is azt mondom, hogy a Jóisten nagyon szeret engem, mert egy jó leánygyermekkel ajándékozott meg, aki gondol rám és törődik velem, férjével, Buda Zolival együtt. Hajnalka lányom kísért 2004 novemberében Budapestre, amikor a SZIE Állatorvos-tudományi Karának dékánjától vasoklevelet vehettem át. Már régen nyugdíjas voltam, amikor a Varga-Tuboly-Mészáros-féle kétkötetes mű megjelent. A bukott hentes is elmegy a vásárba megtapsolgatni a marha farát, és én is régi emlékeket idézve tapogattam ezt a csodálatos szakkönyvet. Ezek után be kell vallanom, hogy a vasdiplomámat jogosan nevezhettem rozsdás vasdiplomának. Hajnalka lányom együtt él mindennapos problémáimmal, de a menyem és az unokáim sem hagynak el engem. Budai Kinga, a legkisebbik unokám állatorvos lesz, és Göncön abban a házban fog lakni, amelyikben és is laktam. Sokszor gondolok Göncre, küzdelmeim színterére, ahol sok jó barátom akadt a társadalom minden rétegéből. Életem az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Román Királyságban, Horthy és Szálasi alatt, a Szovjetunióban, Rákosi alatt, Kádár alatt zajlott, átéltem az első, majd a második világháborút, az 56-os forradalmat, a rendszerváltást és most, amíg élek, az Európai Unió magyar állampolgára vagyok.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 2. 25-27.

326

Állatorvosi tevékenységem és az előzmények… Dr. Sokoray Béla Dr. Sokoray Béla nyugalmazott városi főállatorvost, nyugállományba vonulása után tíz évvel Veszprém város önkormányzata ebben az esztendőben a város legrangosabb kitüntetésében részesítette: a Szent István feleségéről elnevezett Gizella-díjban. Ebből az alkalomból kerestem őt fel, hogy életéről nyilatkozzon lapunknak. Íme: „Ez év januárjában töltöttem be a 70. életévemet. Budapesten születtem egy evangélikus lelkészcsalád második gyermekeként. Édesapám közel negyven évig Pestszentlőrincen mint templomépítő lelkész vezette a gyülekezetet. A felmenőim között sok lelkész, jogász, jegyző, polgármester és hivatásos katonatiszt volt. Nagyapám az első világháborúban a szerbiai fronton mint tüzértiszt életét vesztette. Az ő érdemeiért édesapám, mint elsőszülött fiú, vitézi címet kapott. Lelkészség, vitézség, ez túl sok volt a 45 utáni időkben, így szélesebb családom amúgy is osztályidegennek számító tagjai közül 1950-ben sokan a kitelepítés sorsára jutottak. Továbbtanulásunkat is akadályozta a kommunista hatalom. Szerencsém volt, hogy a neves Fasori Evangélikus Gimnáziumba felvettek, amely egy egész életre megalapozta és meghatározta a tudományhoz, az erkölcshöz, a hithez s nemzetünkhöz való viszonyunkat. Az iskola 1952-es feloszlatása után a lőrinci gimnáziumban érettségiztem jeles eredménnyel. Az 1953-as Nagy Imre-féle átmeneti enyhülésnek és az egyetemről dicstelenül eltávolított Kómár professzor úrnak köszönhetem, hogy felvettek az Állatorvostudományi Főiskolára. Az első évet sikeresen abszolváltam, így az akkori szokás szerint csoportvezetővé léptettek elő. Itt kellemetlen esemény ért! A másodév sikeres vizsgáinak letétele után a politikai tárgyakból már senki nem készült. Nekem szegeződött a kérdés: miért szabotálják a tárgyat? Őszintén válaszoltam! Mi állatorvosoknak és nem politikusoknak készülünk! Végem volt! Nem voltak hajlandók levizsgáztatni, így nem iratkozhattam be a harmadik évfolyamra. Kérésemre Mócsy professzor úr elintézte, hogy vizsgabiztost küldtek ki a politikai tárgy letételére. A sikeres vizsga után Pozsonyi elvtárs biztosított arról, hogy belőlem soha nem lesz állatorvos. A nyári katonai szolgálat alkalmával névtelen feljelentést tett valaki a katonai tanszékre, hogy lázító, bomlasztó, rendszerellenes kijelentéseket teszek, amiért az egyetemről távolítsanak el. Ary István, a katonai tanszék akkori vezetője nem vette figyelembe a névtelen levelet. Ezek után nehezen telt el a hátralévő három esztendő. A politikai tárgyú államvizsgán a minisztériumi kiküldött vizsgabizottsági elnök segített a diplomához. Ennek ellenére a jellemzésemben az állt, hogy „mindennemű állatorvosi gyakorlatra alkalmatlan”. Így érthetővé vált utólag, hogy miért nem sikerült állást szereznem. Végül is Görgey Béla, a balassagyarmati mesterséges termékenyítő állomás vezetője alkalmazott. Rövid idő elteltével Bödecs Lajos, egykori egyetemi tanársegédem segített, és Devecserbe nevezett ki a termékenyítő fiókállomás vezetőjévé. »Nyakkendős bika« lettem - ahogy a nép nevezte - sok jóravaló munkatárssal körülvéve. Két év elteltével megpályáztam Veszprém megye egyik legnagyobb állatlétszámú körzetét Szentgál székhellyel, ahol 10 évig dolgoztam. Nehéz bakonyi terepen, az akkor még létező 327

tanyavilágban, gyalog, kerékpárral, lovas kocsival, később motorkerékpárral jártam a munkákat ellátni. Reggeltől estig, sokszor éjszakákon át, ügyelet híján, szombaton és vasárnap is dolgoztam. Szerettem a nehéz körülmények között végzett, változatos állatorvosi munkát. A kezdeti időszakban nehéz volt megnyernem az egykori királyi vadász, nemes szentgáliak bizalmát. Sokan, mint kulákok, nemrég tértek haza az internálásból. Mivel rendszeresen jártam istentiszteletre, lassan megnyíltak az emberek. Program volt bőven! Gümőkór- és brucella-mentesítés, baromfipestis elleni megelőző védőoltás, az akkoriban jelentkező ragadós száj- és körömfájás kirendelések mellett sok a betegellátás, meddőségkezelés. Egy kirendelés alkalmával a Kecskemét melletti sertéstelepen töltöttem a karácsonyt, távol néhány hetes második gyermekemtől. A különböző megbetegedések kapcsán az Országos Állategészségügyi Intézet szakembereivel folyamatos kapcsolatban álltam, különösen Csontos László doktorral, aki nagy szakmai tudása mellett megnyerő emberi tulajdonságokkal is rendelkezett. Büszke vagyok arra, hogy barátjává fogadott. Haraszti Edének, Növénytani Tanszékünk egykori vezetőjének irányításával kísérleti legelőt telepítettünk, amelyen Nagy Attila doktor, laborvezető állatorvos végzett vizsgálatokat. Nagy doktor mindenben segítségemre volt, és nagy szakértelemmel végezte a laboratóriumi háttérvizsgálatokat, amelyek nélkül ma már szinte lehetetlen dolgozni. A listeriás megbetegedések miatt kerültem kapcsolatba Kemenes doktorral. Sok munkát adott a Bakonyban ridegen tartott növendék marhák között éveken át jelentkező babesia megbetegedés. Családomnak és nekem is nagy gondot okozott az elődömtől átvett államosított kulákház. A kőépületet télen nem tudtuk 17 fok fölé fűteni. Gyermekeinket a szomszédban voltunk kénytelenek fürdetni. A herendi porcelángyár igazgatójának jóvoltából sikerült egy gyári lakást megkapnunk, ahol már konszolidált körülmények között éltünk. Érdekességként említem, hogy mivel rendszeresen jártunk templomba, később gyermekeinket Veszprémbe hittan órára is bevittük. A helyi párttitkár felajánlotta, hogy ha a munkám miatt nem tudom hittanra vinni fiaimat, szívesen rendelkezésemre áll. Ilyen is volt! 1971-ben megpályáztam a Veszprém városi főállatorvosi állást, amelyet sikerült elnyernem. Ettől az időponttól nyugdíjazásomig (1995-ig) töltöttem be ezt a városi tisztséget. A város számtalan új feladatot adott. Hatósági teendőim jelentősen megszaporodtak. Megoldatlan volt a gyepmesteri telep. Dögkutat kellett építeni. Számos vasúti rakodóállomáson láttam el a szolgálatot. Az export juh- és szarvasmarha-állomány ellenőrzése, a megszaporodott rókaveszettség hatósági intézése, a sok élelmiszer-higiéniai ellenőrzés, vágóhidak, a városi állatkert hatósági feladatai adtak munkát. A haszonállatok számának csökkenése miatt át kellett térnem a kedvtelésből tartott állatok kezelésére. Ebben sok segítséget nyújtott a városi állatkórház. Az ebek veszettség elleni védőoltását maradéktalanul végre kellett hajtanom az egyre szaporodó rókaveszettség miatt. A várost szovjet gyakorlóterek vették körül, ahol nem volt lehetőség a rókák gyérítésére. Az országban először bevezettem az ebek egyedi megjelölését, és ezt az állatok adataival együtt számítógépre vitettem. Ez nagyon aktuális volt hatalmas idegenforgalmat lebonyolító városunkban, mert így a kirándulókat, helyi lakosokat és bejáró dolgozókat megmart ebek azonosítása pillanatok alatt megtörtént, és a közegészségügyi intézkedést azonnal lehetett foganatosítani. Érdekességként jegyzem meg, hogy Pap János, a Veszprém megyei MSZMP teljhatalmú első titkára nem oltatta be házőrző ebét, és pótoltásra sem hozta el. A városi tanács dolgozói reszkettek, amikor megírattam velük, hogy hivatalból kiirtatom az ebét. Mindenki azt jósolta, hogy 328

kirúgnak az állásomból. Csoda történt! Lakására hivatott a nagyúr, és megkért, hogy ezentúl ott oltsam be a kutyájukat, mert ő nem tudja, mikor van eboltás. 1981-ben szakállatorvosi diplomát szereztem igazgatási szervezés szakon. Hosszú évekig kijelölt állatorvos-szakértőként működtem a bíróságon. Évekig szakértője voltam az Állami Biztosítónak. A szakértői munkának egyetlen, de számomra nagyon megterhelő vonatkozását soha nem tudtam megszokni. Nevezetesen, amikor két gazda pereskedett egymással, igyekeztem békítőleg fellépni, ami miatt nem egyszer bírói figyelmeztetésben részesültem: »Ön itt szakértő, és nem békebíró, ne békítgessen!« Az idők folyamán, sok gyakornok fordult meg nálam. Nemcsak szakmára, hanem az állatorvostól elvárható viselkedési normákra, a kollegiális, etikus magatartásra is felhívtam figyelmüket. A rendszerváltoztatás után néhány évig a megyei kamara titkára voltam. Ezen időszak alatt szerveztük meg a Hargita megyei állatorvosi kamarával a kapcsolatot, amely a mai napig él, és évenként cserelátogatással ápoljuk testvéri, családi kapcsolatainkat. Több évtizedes állatorvosi munkámat, úgy érzem, mindenkor megbecsülték. Ennek jele, hogy megromlott egészségem miatt viszonylag korai nyugdíjba vonulásom után tíz évvel Veszprém város ez évben, a legmagasabb kitüntetésben részesített: elnyertem a Gizella-díjat! A laudáció utalt munkám következetes pontosságára és eredményességére. Ez jól esett. Boldog családban élek! Két fiam (mérnök és mezőgazdász), három unokám, két pedagógus menyem és egy életen át helytálló feleségem teszi örömtelivé nyugdíjas éveimet. Feleségem egészségügyi végzettsége folytán sokat segített a tömegmunkáknál, a telefonos szolgálatban és a beteg állatok tulajdonosainak a tanácsadásában, amikor nem voltam otthon. Családom a sportot is kedveli. Egyik fiam országosan jegyzett terepíjász, 10 éves unokám gumiasztaltornában már második éve második helyezett a korosztályos országos bajnokságban. Nyugdíjasként kertészettel, irodalommal foglalkozom, pótolva a sok mulasztást. Fűzfapoétaként a fiókomnak verseket fabrikálok. Hívő emberként követem azokat az erkölcsi törvényeket, amelyeket az egykori alma materben és a családomban magamévá tettem. Bízom a magyar emberben, a nemzetben és annak jobb jövőjében: Még várni kell, de van remény, hogy új tavasz jön és megjavulunk, lesz egymáshoz őszinte szavunk. Megfogjuk végre egymás kezét, a magyar magyarét, keresve a másik tiszta tekintetét. És most végül, ha megkérdezed, hogy vagyok? A válaszom: rosszabbul, mint szeretném, de jobban, mint megérdemelném!” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 3. 33-34.

329

Cím és rang nélkül Dr. Drovácskó Béla Dr. Drovácskó Béla csendesen megjegyzi a curriculum vitaében, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mivel szolgált rá arra, hogy az Állatorvosi Kamarai Hírekben írjanak róla. Szerény ember! Így ír önmagáról: „Cím és rang nélkül kullogok az állatorvosok között, mint egyszerű volt körzeti állatorvos, aki semmi különöset nem tett, csak a kötelességét teljesítette. Szerettem a szakmámat! Hivatásnak tekintettem és tekintem ma is! 87 éves vagyok, de még mind a mai napig érdeklődéssel olvasom az új felfedezéseket, azokat a tudományos tételeket, amelyek a mai kornak megfelelően kezelik a járványos betegségek megelőzését, a gyógyító munkát és az élelmiszer-higiéniát. 1918-ban születtem a jugoszláviai Csantavér községben, amely Szabadkától délre, 20 kilométerre van. A község 14000 lakosa színtiszta magyar volt. Itt jártam elemi iskolába. Az első világháború után, amikor a trianoni szerződés elszakított bennünket két alkalommal is, a hatóságok 2000 úgynevezett dobrovoljácot, szabadságharcost telepített községünkbe Likából és más szerb településekből. Csantavér és környéke nagyon gazdag vidék volt, kitűnő termőföldekkel. Elképzelhető, hogy mennyi búza és kukorica termett a meglevő állatállomány ellátására, ha csak sertésből volt 50000 darab. Nekünk 50 katasztrális hold földünk volt és 300 sertést hizlaltunk. A gimnáziumi évek szüneteiben a mezőgazdasági munkákba besegítettem, és itt szerettem meg az állatokat, örömmel sündörögtem az állatorvos körül, ha szabadidőm megengedte. Egyetemi tanulmányaimat Belgrádban kezdtem el, és az 1941-es felszabadulás után Budapesten folytattam, ahol 1944-ben végbizonyítványt szereztem. Következett volna a gyakorlat, de közbeszólt a háború és a betegségem. Albérleti szobánkat nem fűtöttük, mert mire az egyetemről hazaérkeztünk, tanulnunk kellett. Pénzünk lett volna tüzelőre, de azért sorba állni, és a tűzrakással bíbelődni már nem volt kedvünk. A lakásadónk vasárnaponként befűtött, mert tudta, hogy egész nap otthon tanulunk, de a hétköznapokból több volt, és én nagyon megfáztam. Tébécés lettem! Budapest ostromát és megszállását az Új Szent János Közkórházban éltem meg. Még folytak a harcok, amikor többedmagammal önkényesen elhagytuk a kórházat. Úgy éreztem, hogy sokat javult egészségi állapotom, és bírom a gyaloglást, a különböző utazással járó megpróbáltatásokat, és elindultam haza, Csantavérre. Állapotom romlott, így ismét kórházba kerültem Szabadkára. A gyógykezelésemet itt tudták folytatni, amit 1947-ben fejeztek be. Utasítottak arra, hogy legalább egy évig pihenjek, és semminemű megerőltető munkát ne végezzek. Nehéz volt így élni. Elhatároztam, hogy átszököm Magyarországra. Többedmagammal, egy csoportvezető kíséretével Kelebiánál illegálisan átléptük a határt. Pár napig egy ismerősömnél húztam meg magam, aki befolyásos ember lévén Kiskunhalasra segített utaznom, ahol nagyanyám révén rokonaim voltak. Különböző összeköttetések által ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptam a rendőrségtől. Ezek után felutaztam Budapestre, hogy a diplomámat átvehessem. Mócsy és Manninger professzor uraknak elmeséltem sanyarú sorsomat. Megszervezték a felavatásomat, és átvehettem a diplomámat. Azt tanácsolták, hogy helyezkedjek el egy községben, ahol gyakorlatot szeretnék 330

folytatni, és akkor hivatalosan bejegyzik a nevemet, ami megjelenik az állatorvosok országos névjegyzékében. Csengődre mentem, mivel a kórházban annak idején megismerkedtem egy odavalósi parasztemberrel, aki sok jót mondott a falujáról Már ideje volt dolgoznom, mert a sok utazás és ügyintézés után alig maradt pár száz forintom. Jelentkeztem a jegyzőnél, a bírónál és a járási főállatorvosnál. Május volt! Igaza lett a parasztembernek. Olyan volt a község, mint egy csodálatos kis virágoskert. A porták egymást múlták felül a kertjük díszítésében, fásításában. A bejelentkezések után vártam, hogy majd jönnek az oltások és a beteg állatok. Néma csend volt! Senki nem keresett! Ebben a községben nem volt divat az állatok preventív oltása. A beteg állatok gyógyítását a községben lévő hat hentes látta el, akik olcsó pénzért megvásárolták azokat, és levágták, majd a húsvizsgálat után értékesítették. Kétségbeesetten vártam sorsom jobbra fordulását. Alig múlott el pár hónap, amikor tömeges orbánc-megbetegedés lépett fel a községben. Sokan kérték, hogy kezeljem az állataikat. A sikeres munkák elvégzése után egyre többen jöttek állataikat gyógykezeltetni. Elbeszélgettem az emberekkel, és meggyőztem őket, hogy a megelőző védőoltások milyen hatásosak, és nem járnak kockázattal. Kellett három év, mire valóban igazi állatorvosi munkákat láttam el. Mint magánállatorvos, akinek kevés munkája volt, otthon ültem, és a szomszédos községek beteg állatainak tulajdonosai gyakran megtaláltak. Így jártam át Akasztóra, Soltszentimrére, amely községeket két kolléga látott el Kiskőrösről. Ők jóval messzebb voltak az én községemtől, és gyakran nem is találták meg őket a sok munka miatt. Így indult be lassan az én praxisom. Az egyik kereskedőtől kaptam hitelbe egy kerékpárt, amelyet rövid időn belül kifizettem. Amikor megszervezték az állami állat-egészségügyi szolgálatot, Csengőd székhelyem mellé megkaptam Tabdi és Soltszentimre községeket. Éltem a körzeti állatorvosok mindennapi munkával és felelősséggel teli életét. Voltak érdekes események, hihetetlennek tűnő gyógyítások, kudarcok, járványvédelmi kirendelések, mint minden akkori szolgálatot ellátó állatorvosnak. Szerettem a munkámat! Szerettem az embereket! Amikor a munkában kissé megfáradtam, 1980ben Kelebiára kerültem határszolgálatot ellátó állatorvosnak, ahol három évet töltöttem, és 1983 novemberében onnan mentem nyugdíjba. Hűséges ember lévén Csengődöt nem hagytam el, ma is ott élek. Mint nyugdíjas, a családi házunknál levő 400 négyszögöl kertünkben tevékenykedem. Van egy kis szőlőm, különféle gyümölcsfák, ribizli, málna, amelyek mindennapra adnak munkát. A feleségem kis konyhakertet kezel, és megtermeli mindazt, ami egy háztartásban két embernek szükséges. Fiam Kecel községben háziorvos, náluk van három unokám. A lányunk Pécsett szakgyógyszerész, neki egy lánya van. Az unokáink mind jó tanulók, szüleik és mi is örömünket leljük bennük. A fiam legidősebb fia Pannonhalmán tanul. A Pécsett lévő unokánk most érettségizik. Elmondhatom magamról, hogy a hosszú és komoly betegség után boldogan élek a nagy családommal együtt. Annyi viszontagság után, amit megértem, ezt a magas kort a Teremtőnek köszönhetem.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 3. 34-35.

331

A Tisza szerelmese vagyok! Dr. Rénes Imre

Imre.

A Tisza szerelmese vagyok! - írja önvallomásában dr. Rénes

„1936. március 5-én születtem a Szolnok megyei Tiszaburán, ahol édesapám hentes és mészáros volt. Édesanyám nagy gonddal nevelt bennünket húgommal együtt. Nagyszüleim közül egy római katolikus, egy evangélikus, kettő pedig református volt. Nemzetiségük is változatos: egyikük német-vallon keverék, egy sváb, egy kun és legmagyarabb nagyszülőm családneve Tóth. Gyermekkoromat a Tisza közelsége határozta meg, amely számomra ma is olyan, mint hindunak a Gangesz, orosznak a Volga. Amikor édesapám állatokat vágott, ott sündörögtem körülötte, és láttam az állatok belső »szerkezetét«. Az állatorvosnak nagy becsülete volt a faluban. Itt született Berrár Mihály sebész professzor. Ha igaz Dosztojevszkij állítása, hogy az orosz prózairodalom Gogol köpenyéből bújt elő, akkor az is igaz, hogy a nagyszámú tiszaburai diplomás Berrár példája nyomán, képletesen a Berrár-féle myopiás folton keresztül jött a magyar értelmiség körébe. Itt látták meg a napvilágot dr. Hubay Zsigmond, dr. Gyökös Zoltán, dr. Mészáros Miklós, dr. Füleki Miklós állatorvosok. Édesapám állatainak immunizálását és gyógykezelését, valamint a húsvizsgálatokat dr. Hubay Miklós látta el. Az oroszok bevonulását nyolcévesen éltem és féltem át. Az elemi iskola első két osztályát szülőfalumban, a 3-4. osztályt Kunhegyesen, rokonoknál jártam. Ezután a kisújszállási református gimnáziumba és annak internátusába kerültem. Itt latinul tanulhattam, ami később számomra előnnyel járt. A gimnáziumi átszervezések után édesapám kisiparos volta miatt az osztályharc nevében eltávolítottak. Nemhiába rokonítottam magamban az internátus szót az internálással. A 8. osztályt végül Tiszaburán fejeztem be, majd a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumba kerültem, ahol kiváló tanárainknak köszönhetően jó alapokat kaptunk egyetemi tanulmányainkhoz. (2004ben, az ötvenéves érettségi találkozónkon még üdvözölhettük három volt tanárnőnket. Egyikük 100 éves, Szegeden József Attila évfolyamtársa és Horger Antal tanítványa volt.) 1954-ben felvettek az Állatorvostudományi Főiskolára. Akkor még volt szóbeli meghallgatás - nem úgy, mint manapság -, és a felvételi bizottságban Urbányi László professzor úr kémiából, Tary Mária adjunktus Arany János balladáiból, Markói Béla adjunktus Schiller drámáiból faggatott. Minden idők legnagyobb létszámú első évfolyama volt a mienk, több, mint 200 hallgatóval, akik közül az első államvizsgán közel hetvenen kaptunk diplomát. Az élettani előadáson Kemény Armand professzor Starling-féle szív-tüdő készítménnyé operált kutyájának, munkatársai véres köpenyének látványa tudatosította bennünk, hogy itt vérre mennek a dolgok szó szerint és átvitt értelemben is. Az első és második év utáni nyarakon katonai kiképzés címén primitív katonák kénye-kedvének voltunk kiszolgáltatva. Ezek után lettem meggyőződéses antimilitarista. Harmadéves korunkban ért bennünket az 1956. október 23-i forradalom. Az évfolyamunkról többen nyugatra távoztak. Tatay Zoltán életét vesztette. 332

A negyedik évfolyam elvégzése után többen a csehországi Brnóban tölthettük nyári gyakorlatunkat. Megcsodáltuk az ottani állatorvosi egyetemnek a mienkhez nem is hasonlítható magas színtű műszerezettségét. Megtudtuk, hogy a csehszlovák állatorvos-tudomány ugyanúgy magáénak vallja Hutÿrát és Marekot, mint mi. Ez eleinte féltékenységgel töltött el, de később rájöttem, hogy a tudomány zászlóvivőit nem szabad egy nemzetnek sem kisajátítani, hiszen Semmelweis Ignácot is az osztrákok ugyanúgy magukénak tekintik, mint mi, magyarok. Diplomaszerzés után Túrkevére kerültem gyakornoknak, de ott a város erőszakos kolhozosítása után kialakult kollektív nyomor, az emberek elkeseredettsége számomra kilátástalanná tette a további munkavégzés lehetőségét, ezért a Debreceni Állategészségügyi Intézetbe mentem, ahol ötödév után a járványtani gyakorlatomat végeztem. Hajdú Gusztáv igazgató, Temesi Zoltán és Ratalics László alkották az intézet szakmai gerincét. Zöldfülűként is teljes jogú vitapartnerüknek tekintettek, és ekkor épült be gondolkodásomban, hogy sohasem fogadtam el a tekintélyelvű diagnózist. Az intézet állatorvosai írták le először hazánkban a Hortobágyon előforduló lóbabesiosist, a juhok Stamp-féle vírusos abortuszát, amelyet ma Chlamydiának neveznek. Elsőnek írták le a juhok haemolyzáló pasteurellás megbetegedését. Ottlétem idején először láttuk a setések TGE-jét, később a sertések primaer tüdőanthraxát. A méh- és halbetegségek tanulmányozására Buza László budapesti osztályvezetővel Csehszlovákiában voltam. Jellemző az akkori maradékelvű elosztásra, hogy az FM-nél év végére megmaradt pénzből utaztunk decemberben, amikor sem a méheket, sem a halakat nem lehetett tanulmányozni. Később Buza László szerkesztésében megjelent egy kis könyvecske a gyakorló állatorvosok számára a méhek betegségről, amelyben a nyúlós költésrothadást én írhattam meg, mivel a kórokozó Bacillus larvaeval korábban foglalkoztam. Lakásproblémám miatt 1963-ban Hajdúnánásra kerültem városi főállatorvosnak. Itt a legnagyobb gondot a téeszesek állatállományánál a takarmányhiány, a brucellózis és a gümőkór mellett az újonnan jelentkező fuzariotoxikózis jelentette. Robbanásszerűen megnőtt a rókák veszettsége, sőt több legelőre hajtott szarvasmarhán is állapítottam meg veszettséget. Foglalkoztam a sertések hízlalási tüdővizenyővel, a szarvasmarhák roncsoló orrhurutjában a juhok szerepével, amelyről a Magyar Állatorvosok Lapjában cikkem jelent meg. Az állategészségügyi állomások központjának és laboratóriumának kiépülése után 1969-ben Debrecenbe kerültem laborvezetőnek. A rutinmunka végzése mellett Hengl Rezső igazgatótól szabad kezet kaptam a kutatási hobbim kiélésére. Az intézetben megkezdett vizsgálataimat a baromfikolera patomechanizmusáról befejezhettem. A Mészáros János professzor által koordinált team tagjaként részt vettem a tehenek ellés utáni minél korábbi brucella-szerológiai vizsgálatában. Szalay Gyulával foglalkoztunk a ludak phallus gyulladásával, melynek vizsgálati eredményéről cikkünk jelent meg a MÁL-ban. 1974-től Hajdúszoboszlói Állami Gazdaság főállatorvosa lettem 1983-ig. 1980-tól a szarvasmarha-tenyésztési önelszámoló üzemág igazgatói posztját is betöltöttem. Legégetőbb feladatom az állami gazdaságok központilag diktált monodiétás silótakarmányozás terrorjának áttörése a szarvasmarha-állománynál, a gümőkór- és brucella-mentesítés befejezése, valamint az embrió-átültetés beindítása az import limousine tehénállománynál. Több írásom jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában a praxisban gyűjtött tapasztalataimról (a paraallergiás tuberkulin reakcióról, a ragadós száj- és körömfájás elleni védőoltási reakcióról és társszerzőkkel a szárazon 333

álló tehenek legelőn történő előkészítéséről). Munkám közben sokat és szívesen operáltam. Végeztem igen sok császármetszést, több bendőmetszést, néhány invaginált vékonybélreszekciót, szívburokfeltárást stb.). 1983-tól szülőfalumba kerültem a községet is ellátó termelőszövetkezeti üzemi állatorvosnak, majd 1992-ben a Szeged melletti Algyőre, legkisebb gyermekem megfelelő iskoláztatása céljából. Itt 2005-ig a Csongrád Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás a Pick Rt.-nél működő kirendeltségének voltam az állatorvosa. 1980-ban szaporodásbiológiából szereztem szakállatorvosi diplomát. Húgom Semmelweis-díjas szemészorvos. Két házasságomban három gyermekem született. Egyik lányom külkereskedelmi főiskolát végzett, másik lányom fogorvos, mindketten Budapesten élnek. Egy lányunokám van. Fiam Szegeden orvostanhallgató. Példámat követve két unokatestvérem is állatorvos lett. A szűk családi összejöveteleken velem együtt öt állatorvos, négy orvos, egy orvostanhallgató, egy jogász és egy külkeres jelenik meg. Eötvös Loránd professzorról olvastam, hogy bármilyen fontos dolgát félretette, ha kicsi lányainak elromlott játék babáit kellett javítani. Igyekeztem hasonlóan cselekedni! Ha kellett kirándultunk, fociztunk, gombfociztunk, kártyáztunk, sakkoztunk és sportoltunk. Ma is híve vagyok a rendszeres testedzésnek. Fiatal koromban jógáztam, atletizáltam és úsztam. Munkám elismerését három Kiváló Dolgozó és egy Honvédelmi Emlékérem fémjelzi. Tiszaburán a Hazafias Népfront titkáraként a magyar állatorvosképzés bicentenáriuma alkalmával közreműködtem, hogy egyik utcánkat Berrár Mihály professzorról nevezték el, és megszerveztem a községből elszármazottak találkozóját. Kezdeményezésemre 1991-ben, a községben kopjafát állítottak a második világháború áldozatainak emlékére. Tiszaburán a református gyülekezet presbitere voltam, ma a Szeged petőfitelepi gyülekezet gondnoka vagyok. Munkám során sok kiváló gyakorló kollégát ismertem meg, akikkel megbeszélhettem problémáimat. A túrkevei Balogh Lászlót, a hajdúnánási Lengyel Gézát, a hajdúdorogi Ortutay Miklóst, a berettyóújfalui Zsugovits Miklóst, az intézet igazgatói közül Kádár Tibort és Hajdú Gusztávot, akiknek itt köszönöm meg munkám megkönnyítését és elősegítését célzó együttműködésüket. Szeretem az irodalmat és a történelmet. Benedek István önmeghatározásával élve, szabatos fürkésznek tartom magamat. Hiszem, hogy az állatorvos lát legjobban bele a vidéki emberek életébe, mert ő jut el az istállóba, ólakba, kamrákba, ahol nem készülnek úgy fel a fogadására kiöltözve, mintha orvos, tanár érkezne beteghez, családot látogatni. Tapasztalataimról írtam Gaudeamus igitur címmel egy könyvecskét, és mivel magamat nem tudom jól menedzselni, kevés példányban szamizdatként jelent meg. Leírtam többek között 1956 év eseményeit, ahogy én láttam. Ebben részleteztem Tatay Zoltán áldozatos hősi halálát. Ezt olvasva Varga professzor úr felkért a 2005. május 27-én, egyetemünkön megtartott Hősök Napi ünnepi beszédre. Ma is aktívan írogatok, igaz, hogy az íróasztalfióknak. Van egy kész írásom, amelyben az emberiség lélekszámának tolerálható legfelső határától, a bibliai Éva sapiensszé válásának mikrobiológiai hátteréről, Mózesről, a zsidóság egyiptomi exodusáról stb. írok. Vallom, hogy minden fa olyan lombot növeszt, olyan termést hoz, amilyen fejlettségű éltető gyökere. Állatorvosi gyökereinket pedig Tolnay Sándortól kezdve illik munkásságuk szerint napjainkig ismernünk. Jónak tartanám, ha legalább fakultatív tárgyként beiktatható lenne a 334

hallgatók oktatási rendjébe. Ne csak az APEH felé legyünk naprakészek! Ne engedjük köddé válni a hajdani legendás állatorvosi kari összetartást! Régi barátiammal rendszeresen találkozom, és ezek az alkalmak az évek múlásával egyre értékesebbek lesznek. Gyermekkorom óta ma is a Tisza szerelmese vagyok! Visszaemlékezem, amikor gyermekkoromban a klottgatyás haverokkal a Tisza-gáton vonultunk és együtt énekeltünk: »Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk…«. Hányszor gyönyörködtünk a tiszavirágzásnak nevezett kérészek szerelmes nászában! Lelki beteg lettem, amikor 2000-ben tudomást szereztem a ciánszennyeződésről. Ha elérkezik a földi élettől való végső búcsú ideje, meghagytam gyermekeimnek, hogy hamvaimat szülőfalumnál szórják a Tiszába. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 44-45.

335

Vallásos és hazafias nevelésben részesültem! Dr. Drávai Gyula Dr. Drávai Gyula így vall magáról: „Mindkét szülőm redemptus jász volt, 1927. november 4én Jászberényben születtem, ketten voltunk fiútestvérek. Vallásos és hazafias családi nevelésem az óvodában és a későbbi iskolás éveim alatt is erősödött, az irgalmas nővérek és a József Nádor Gimnázium tanárai voltak az oktatóim. A lokálpatrióta és hazafias gondolkodást gróf Apponyi Albert képviselő látogatása gyújtotta lángra bennem. Az óvoda és iskola jelmondata (Ora et labora) kiegészítőjeként, a képviselőt köszöntő óvodás versikém (»Kis állat a hangya, de nagy a szorgalma, szorgalmas a méh is, olyan leszek én is«) életre szóló útmutatást adott. Gimnáziumi tanáriam a mondákkal teli történelmet a második világháború eseményeinek józan megítélésére tanították. A háború alatti és utáni pusztulások, az újjáépítés gondolata az építészmérnöki pálya felé terelt. 1946-ban érettségiztem és sikeres felvételi vizsgát tettem a műegyetem építészmérnöki karán, de osztályhelyzetem miatt már nem iratkozhattam be. A következő évben az Állatorvostudományi Karra jeles érettségi bizonyítványom alapján felvettek. Ezek után lehetőségem volt jászalapítványi ösztöndíjra és állami kollégiumi elhelyezésre pályáznom. A kollégium a korábbi Horthy kollégium volt, csak az első évet tölthettem itt, azután a NÉKOSZ irányítása alá kerültek a kollégiumok. Az átrendezések miatt az ösztöndíjakat már második év után megvonták, jóllehet kollokviumaim, szigorlataim jó és jeles eredményűek voltak. A kollégiumi elhelyezést a harmadik évben szüntették meg. Ezekben, az években mindinkább erősödött a politikai hovatartozás alapján való besorolás. Az egyetemeken megkezdődött a katonai oktatás, de a mi évfolyamunkat Farkas Mihály honvédelmi miniszter alkalmatlannak tartotta arra, hogy a néphadsereg altisztjei, tisztjei lehessünk a diplomázás után. Másod- és negyedéves tanulmányaimnak idején kizárások tizedelték az évfolyamunkat, ezeken a kizárásokon még sikeresen túljutottam. A szigorlatokra a jelentkezés sorrendjében került sor, a vizsgáimat minél korábban igyekeztem teljesíteni. 1951 novemberében sikeres zárószigorlatot tettem, a felavatásom azonban váratott magára. Az egyik ebéd után a személyzeti osztály vezetője a körsétányon megszólított, beszélni akart velem, várjam meg. Fél kettőkor jött vissza a párttitkártól, és elkezdődött a beszélgetés, este fél tizenegykor fejeztük be. Búcsúzáskor mondta, hogy másnap is nézzem az avatási értesítést. Kiírtak, és dr. Kotlán professzor felavatott. A tanulmányi irodán tájékoztattak, hogy az alkalmazásomról és az elhelyezésemről rövidesen értesítést fognak küldeni. Így is történt. A Földművelésügyi Minisztériumba dr. Farkas György főállatorvoshoz voltunk berendelve. Többségünket a szülőföldjükre (megyéjükbe) nevezte ki. Vörös Pali barátommal ebből kimaradtunk. Pali barátom azt kérte: nekünk mindegy, hogy hová, de egy megyébe szeretnénk kerülni. A főállatorvos Palit Borsodba, engem pedig Csongrád megyébe irányított. 336

A káderezésről és az elhelyezésemmel kapcsolatos ügyekről is 1956 októberében kaptam részletes tájékoztatást, mert az eredeti iratanyagot teljes terjedelmében a szentesi tanács személyzeti vezetője átadta. A kinevezésem előtti várakozást és a hosszú beszélgetést a személyzeti vezető rövid összefoglalójában ismertem meg. »A jelölt feltétlen igazmondásáról meggyőződtem, a professzorokkal folytatott megbeszélések és a személyes meghallgatása alapján vidéki körállatorvosi elhelyezését évfolyamtársai ellentétes véleményétől függetlenül javaslom, erős politikai felügyelet mellett.« Az ellenvéleményt (R. P. és R. I.) kollégáim javasolták, hogy ha már levizsgáztam, ne avassanak fel. Decemberben már gyakornokként a Felgyői Állami Gazdaság sertéstelepén, a sertéspestis felszámolásán dolgoztam. Ezután kéthónapos közigazgatási gyakorlat következett a megyei főállatorvosi hivatalban Hódmezővásárhelyen (dr. Tószegi Imre, dr. Ötvös Mihály). Márciusban dr. Kakuk Tibor kollégámat a Veszprém megyei állami gazdaságok főállatorvosának nevezték ki, engem teljes volt körzetének ellátásával bíztak meg. Ezután 28 ezer katasztrális hold kiterjedésű külterület adott napi feladatokat. A körzetben rajtam kívül Hódmezővásárhelyen még négy állatorvos dolgozott (dr. Szabó Lajos, dr. Bihari Bálint, dr. Füles Imre, dr. Raffai Imre). A mezőgazdaság átalakítása viharsarki szellemben folyamatosan erősödött. A gorzsai és a levelényi állami gazdaságok állományain túlmenően tíz termelőszövetkezet, valamint a területen lévő magángazdaságok állat-egészségügyi ellátása volt a feladatom. A közlekedést vonattal, lóháton, lovas kocsival, motorkerékpárral oldottam meg. Vasútállomások: Sártó, Vajhát, Kopáncs, Kishomok, Népkert, Nagyállomás, Újváros, Katraszél, Gorzsai Állami Gazdaság, Szikáncs, Gajdospuszta. Ezekről, a helyekről sáros időben lovas kocsi, hátasló vitt el a beavatkozások helyszínére. Járható útviszonyok esetén 125-ös Csepel motorkerékpárommal egy év alatt 36 ezer kilométert motoroztam. Hallgatóként dr. Mészáros István tanár úr előadásait hallgattam a mesterséges megtermékenyítés tárgykörből. 1953 januárjában dr. Sajó Sándor főállatorvos megkeresett, hogy Békéscsabán a termékenyítő állomásra fiatal állatorvosok kellenek. Csaknem ezzel egy időben az Országos Állategészségügyi Intézetben is megindult a vidéki intézeti hálózat tervezése és a leendő szakállatorvosok képzése. Ezt választottam, így kerültem Budapestre dr. Szabó István javaslatára. Minden osztályon dolgoztam, de legjobban a kórbonctan-kórszövettan ragadott meg. Az azóta eltelt hosszú idő után is úgy gondolom, nagyon szerencsésen választottam. Az egyetemi évek után a gyakorlatban eltöltött idő olyan szemléletformáló volt, hogy a mai napig is szükségesnek tartom az állatorvoslásban a napi feladatokat egyre fejlődő laboratóriumi, intézeti eljárásokkal kiegészíteni, ehhez a folyamatos továbbképzés nélkülözhetetlenül szükséges. Dr. Mócsy János professzor úr az utolsó előadási napon azzal búcsúzott, hogy az előadásokon tanultakat az életben úgy tudjuk megfelelően hasznosítani, ha az ismereteinket folyamatosan nemcsak gyakorlatra váltjuk, hanem bővítjük is. Dr. Szabó Lajossal, az akkori legidősebb hódmezővásárhelyi kollégával, a problémás eseteket többször megbeszéltem, és azt mondta, hogy a sikereket és a kudarcokat naponta kell kielemezni és a tanulságokat levonni. Időközben Csongrád megyében dr. Ötvös Mihályt nevezték ki főállatorvosnak. Ő mindig sajnálta, hogy az igen erős leterhelés miatt eljöttem Hódmezővásárhelyről, és 337

későbbi találkozásaink alkalmával a visszaút lehetőségét ecsetelgette. Amikor pedig az ’56-os mozgolódások sok bizonytalanságot vetettek fel, arra a bejelentésére, hogy a 3004-es rendelet alapján újból, a szolgálat érdekében, áthelyezéssel szakállatorvosként kerülök vissza, igent mondtam, mert Szentes városról való korábbi élményeim igen kedvezőek voltak. Szentesen állatorvosi ambulanciát láttam el 25 évig. A beteganyagot eleinte főként lovak, kevesebb szarvasmarha, juh, sertés, kutya, macska és baromfi alkotta. A város közepén az állattartási szabályozás a betegforgalmat egyre csökkentette, ezért a korábbi intézeti ismereteim alapján a laboratóriumi munka növelésére törekedtem. Beindítottam a parazitológiai, szerológiai, bakteriológiai, tej-, élelmiszer-, valamint itatóvíz-vizsgálatokat. Az Országos Állategészségügyi Intézetben is gyakran merült fel egyes vizsgálatok alkalmával, hogy az észlelteket a helyszín megismerésével kell kiegészíteni. Ebben az időben az intézet igen sok helyszíni vizsgálatot végzett. Ez a látásmód az ambulancián is igényelte az állategészségügy napi problémáinak az üzemi ismeretét, ezért az ambuláns időben is mindig volt termelőszövetkezeti, sertéshizlaldai gyakorlatom is. A városi állattartás szabályozása végül is az egyéb változások hatásával együttesen az ambulancia megszüntetéséhez vezetett. Ekkor a Termál Tsz üzemi állatorvosaként dolgoztam tovább. Ló-, szarvasmarha-, tyúkféle- tartás (szülőpár, keltető, brojler) adta a napi munkámat. A Hunnia Hibrid vállalkozás főállatorvosa, dr. Nagy Gyula állatorvosi bizottságot alapított, ebben dolgoztam a mindig aktuális problémák megoldásán. Elsőként alapítottuk meg a baromfi-brojler állományokban nagyarányú veszteséget okozó bronchitist, és alkalmaztuk a naposkori durvacseppes immunizálásokat, H-120-as vakcinával. Dr. Simonyi Erzsébet kérésére a brojlerállományok baromfipestis elleni immunizálásával kapcsolatos ellenőrzéseket végeztünk HAG-próbákkal. Ezeket a vizsgálatokat a szentesi BOVnál feldolgozott brojlerek immunállapotának ellenőrzésére, és a mycoplasma-fertőzöttség terjedésének mérésére végeztük, tárgylemezpróbákkal. A községekben tartott baromfiállományok kötelező oltásai után oltópáronként végeztünk ellenőrzéseket. Dr. Szent-Iványi Miklóssal a szarvasmarha-állományok ragadós száj- és körömfájás elleni vakcinázások során jelentkező azonnali és késői reakciókat kísérletes vizsgálatokkal tisztáztuk (a Magyar Állatorvosok Lapjában leírtuk). Dr. Molnár József igazgató kérésére újszülött szarvasmarhákból foetál savót készítettünk, amelyet a későbbi években a holstein-fríz állományok bikaborjainak elvéreztetésével nagy mennyiségben állítottunk elő. A sok munka közben gyorsan teltek az évek, és 1987 novemberében nyugdíjazásomat kértem a Termál szövetkezettől. Továbbra is elláttam azonban a Május 1. Termelőszövetkezet és a Pick Farm Kft. állatállományait, az Újbarázda VT fácántelepét, majd 1996 októberétől az átalakult Hungerit Rt-ben tanácsadó állatorvosként alkalmaztak. Ez utóbbi munkakört jelenleg is ellátom, a másik két munkahelyemet a rendszerváltás során felszámolták, megszüntették. Átgondolva azt a hosszú utat, amelyet életem során bejártam, szerencsésnek és megelégedettnek érzem magam. Drága jó szüleim, nevelőim, tanítóim, tanáraim, professzoraim és az a sok kollégám, akikre mindig nagy tisztelettel, hálásan emlékezem, mindig a szépre, a jóra tanítók, szeretőek voltak. Szabad legyen néhányukat személyesen is megemlítenem, a teljesség igénye nélkül, és 338

azoktól, akiket most nem sorolok fel, elnézést kérek. Dr. Marek József professzor negyedéves korunkban a reggeli belgyógyászati kezelések, gyakorlatok során megjelent, és atyai szeretettel életre szóló tanácsokat adott. Egy igen szélsőséges alkalommal egy ütközés után az őt megsértő és ezért tőle az utóbb elnézést kérő tanársegédnek ennyit mondott: »Tanársegéd úr, nem történt semmi, csak két ember megismerte egymást. Ön is engem, én is önt, a kellemetlenséget felejtsük el.« Dr. Kotlán Sándor professzor úr az előszigorlatom napján francia akadémiai vendégeket fogadott, és kérésünkre reggel öt órakor tartotta meg a szigorlatot. Dr. Mócsy János professzor úr a Phylaxiában tartott búcsúebéden hab nélküli sört kért a poharába, Heller-próba jellegű kiöntésemet diagnosztikai feleletként értékelte. Dr. Manninger Rezső professzor úr rendkívüli ismereteit és kiemelkedő tehetségét ismertem meg, mint az Országos Állategészségügyi Intézet legfiatalabb munkatársa, a diagnosztikai osztály boncolójában. Ugyanebben az időben dr. Szabó István, dr. Szent-Iványi Tamás, dr. Héjj László, dr. Székely Antal, dr. Nyiredi István, dr. Benedek László, dr. Vizy László, dr. Köves János, dr. Kollonai Endre, dr. Orosz Dániel segítettek napi munkámban. Szentes város Tanácsának és az átalakulás után az önkormányzatnak egy-egy cikluson át voltam tagja. A Magyar Agrártudományi Egyesületben végzett munkám elismeréséül aranykoszorús kitüntetést kaptam; az állami gazdaságban, a termelőszövetkezetben Kiváló Dolgozó kitüntetésekkel jutalmaztak. A Csongrád Megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás törzsgárda jelvény bronz, ezüst és arany fokozatát kaptam. A Magyar Állatorvosi Kamara Csongrád megyei szervezete 2005-ben életműdíjat adományozott nekem. Pályám során mindig sokat dolgoztam, és azokat a kollégáimat, akik hozzám fordultak, mindenkori legjobb tudásom szerint segítettem. A tanulást napi tevékenységem részeként tekintettem, és a kötelező MÁK-pontokat mindig túlteljesítettem. Egész életemben fülemben csengtek dr. Boros Ádám, növénytani professzor úr szavai: »A diploma csak belépő az életbe, de teljessé a napi helytállás teszi«. A dr. Szent-Iványi Tamás alapította Szenior Klub nekem az együttgondolkodás lehetősége, a mai napig közösségi program. Dr. Varga István professzor úr a nemes hagyományt sok szeretettel, odaadó figyeléssel tovább ápolja. Negyedéves találkozásaink, az ősökre és hősökre való visszaemlékezés, a régi barátokkal való találkozás ünnepi események. Ezt a sokrétű tevékenységet csak úgy tudtam teljesíteni, hogy 29 évvel ezelőtt olyan szertő és velem együtt dolgozó feleséget kaptam, akivel boldog, örömteli életet élek, amíg a teremtő ezt megengedi. Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog, de mindig szem előtt tartva: »Földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri«.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 4. 46-48.

339

Latin-Amerika szerelmese Dr. Túry Ernő Azzal a céllal kerestem fel dr. Túry Ernő egyetemi tanárt, hogy majd két évtizedes közép- és dél-amerikai útjáról számoljon be olvasóinknak. Kérdések özönét tettem fel, amelyekre készségesen válaszolt. Amikor végighallgattam a magnószalagról a felvételt, úgy döntöttem, hogy a kérdésekkel nem foglalom el a helyet, hiszen életéről, családjáról, kutatásairól, külföldi útjairól oly sokat mondott, hogy annak rövidített változata így is leköti az érdeklődők figyelmét. „A Kisalföld szülötte vagyok. Szentpálpusztán láttam meg a napvilágot bátyám és húgom közé középső gyermekként, 1932. július 2án. Ez a puszta káptalani birtok volt, és anyám a településnek volt igazgató tanítónője, apám pedig ugyanott állattenyésztési ellenőrként tevékenykedett. Az elemi iskolát részben itt, részben Győrben, egy tanítónőképző gyakorlóiskolájában végeztem. Győrben léptem át a gimnázium kapuját, de 1942-ben a hazánkhoz visszacsatolt Felvidéken, a lévai gimnáziumban folytattam középiskolai tanulmányaimat, miután apámat e városba helyezték. A »felszabadító« szovjet csapatok bevonulása után viszontagságos éveket éltünk át, ugyanis 1945 áprilisában a szlovák csendőrség szállta meg ezt az abszolút többségben magyarok lakta területet. Anyám a szlovák hatóságok felszólítása ellenére nem volt hajlandó szlovákul tanítani. Döntésének nehéz következményét annak ellenére vállalta, hogy ez időben apánk nem tért haza a háborúból. A gondviselés azonban segített, mert végül 1945 májusában szerencsésen visszatért hozzánk. Nem kis izgalmak és nehézségek közepette, 50 kg-os csomaggal voltunk kénytelenek távozni az immár »nem Magyarországból«, és 1945 nyarától a romokban heverő, még füstölgő Budapesten éltünk nem éppen luxus körülmények között. Végül 1945 telén Kaposvárra költöztünk, ahol apánk folytatta állattenyésztői munkásságát. Itt érettségiztem 1950-ben, jeles eredménnyel. Annak ellenére, hogy akkoriban gyerekfejjel még igazán nem éreztem át szüleink megpróbáltatásait, azt megtanultam, hogy a legnehezebb pillanatokban sem szabad a reményt elveszíteni, és magyarságunkat még akkor sem szabad feladni, ha annak igen nehéz következményei is vannak. Érettségi után sikerrel felvételiztem a főiskolánkra, és ezzel megkezdődött életem bátran mondhatom - boldog korszaka. Nem könnyűt mondtam, hanem boldogot. Sok ragyogó barátra tettem szert, csodálatos professzoroktól szívhattam magamba a szakma sok szépségét. Ki emlékszik ma már a nagy számban létező nehézségekre, a békekölcsön »lelkes« fizetésére, a kollégium minden komfortot nélkülöző, 12 személyes szobáira, a szombat-vasárnapi 24-48 órás fizikai munkára, a hólapátolásra, a nyári katonai kiképzések megaláztatásaira? Elsőéves hallgatóként a Kémiai Tanszéken, majd utolsó évesként a járványtani tanszéken szakkörösként tevékenykedtem. 1955-ben szereztem meg állatorvosi diplomámat. Ezután leírhatatlan örömömre a Sályi professzor úr vezette kórbonctani tanszékre nyertem felvételt. Itt egy nagyszerű, döntően fiatal, lendületes, becsületes, szélsőségekre nem hajlandó, semmiféle, az előmenetelre nem csábító, »tagkönyvre« nem pályázó kollégák, barátok közé kerültem. Nagyszerű professzorunktól, 340

az ő személyes példamutatása alapján tanultam meg az önként vállalt szigorú fegyelmet, a diagnosztikai és kutatómunkában a pontosságra való maximális törekvést, azt, hogy a szakmában csak igazmondás lehetséges, azt, hogy a jó diagnosztikai munka, a magas színvonalú oktatói tevékenység mindennapos tanulást igényel. Sályi professzor úr nagyszerű példát mutatott arra, hogy a hallgatók oktatásánál, nevelésénél nincsen szebb feladat. »Mellesleg« a kórbonctan csodálatos titkaiba is ő és a kollégák vezettek be. Egész pályafutásom alatt betartottam azokat a normatívákat, amelyek már első oktatói éveimben véremmé váltak, elképzelhetően némi genetikai indítással a háttérben. A kórbonctani tanszéken 1978-ig dolgoztam, amikor is Guzsal Ernő sajnálatos halála után megbízást kaptam a sejttan-szövettan című tantárgy oktatására, és az e témában folyó oktatási-kutatási munka irányítására. Az 1992/93-as tanévtől kezdődően az angol nyelvű képzésben is részt vettem. Oktatói tevékenységem során többször irányítottam tudományos diákköri munkát, ezen kívül szakdolgozatoknak a téma felelőse is voltam több alkalommal. Hallgatóink külföldi cseregyakorlatát számos alkalommal vezettem. Egyetemünk magyar és angol nyelvű képzésben részt vevő hallgatói a legjobb előadói elismerésben 7 alkalommal részesítettek. Egyetemünk sportéletének a fejlesztésében 1950-től 1980-ig tevékenyen részt vettem, egyrészt aktív sportolóként, másrészt az egyetem sportköre elnökségében. Hazai tudományos munkásságomról csak röviden áttekintést kívánok adni. A sertéstífusz során jelentkező bélelváltozások kórfejlődésével, az egyes adenovírusok okozta légzőszervi bántalmak morfológiájával, a kutyák ún. Sticker sarcomájának a kérdésével, a macskák haemobartonellózisával, az Aujeszky-féle betegség vírusának az idegrendszeren belül való terjedésével, a szarvasmarhák bőrleukózisának morfológiájával, több, az állatkerti állatok között jelentkező betegséggel foglalkoztam. Tudományszervezési munkát végeztem több éven keresztül mint az egyetemünk kutatási bizottságának tagja. Számos hazai országos és nemzetközi tudományos ülés, konferencia megszervezésében töltöttem be irányító szerepet, a magyar állatorvosképzés megindulásának 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseményeket szervező bicentenáriumi iroda munkáját vezettem. Pályafutásomnak összesen 14 évét külföldön töltöttem. Az 1965-ös év számomra sorsfordulót jelentett két okból is. Elsősorban megtaláltam életem párját, dr. Illés Erzsébet állatorvos személyében, akivel megosztottam további életem minden örömét és problémáját, és aki önzetlenül, nyugodt hátteret biztosított szakmai tevékenységemhez, háttérbe szorítva az ő nagyszerűen induló szakmai karrierjét. Másrészt lehetőségem nyílt arra, hogy szembenézzek egy nagy szakmai kihívással, és egyúttal kilépjek az akkortájt nagyon szűkre szabott, vasfüggönnyel határolt és megnyomorított világból. 1965 májusától 1966 októberéig a Magyar-Kubai Műszaki és Tudományos Együttműködés keretében szaktanácsadóként dolgoztam Kubában, ahol az országos állat-egészségügyi intézetben megszerveztem a kórbonctani és kórszövettani diagnosztikai munkát. Számos betegség első kubai leírása fűződik ez időszakban a nevemhez. 1969 tavaszától 1971 őszéig a kubai állat-egészségügyi szervek meghívására ismét Kubában tevékenykedtem. Ebben az időszakban egy nyolc hónapig tartó állatorvospatológus-képző tanfolyamot szerveztem és vezettem spanyol nyelven, közben az országos állat-egészségügyi intézet kórbonctani munkáját közvetlenül, a vidéki intézetek tevékenységét pedig közvetve irányítottam. Több, nagy 341

jelentőségű állatbetegséget diagnosztizáltam ebben az időszakban, így a szarvasmarha-leukózist és az amerikai régióban először az afrikai sertéspestist. Ez utóbbi betegség diagnosztizálása során, életemben egyetlenegyszer kívántam, hogy tévedjek kórismémben. Sajnos nem tévedtem. Ma is borzadva gondolok arra, hogy az akkortájt nem rózsás életkörülmények között élő emberek számára mit jelentett több százezer sertés kiirtása. Őszinte csodálkozásomra fantasztikus fegyelemmel és elszántsággal tették mindazt, amit az intézkedő hatóságok előírtak e szörnyű betegség felszámolásáért. Kubai kapcsolataim tovább folytatódtak, 1973, majd 1975 nyarán 2-2 hónapot, ezen kívül 1984-ben, 1987-ben és végül 1989-ben 1-1 hónapot töltöttem Kubában, a kubaiak meghívásának eleget téve. A fenti alkalmakkor az állatorvosok számára szervezett, úgynevezett nyári továbbképző kurzusok keretében tartottam különféle fertőző állatbetegségekről Havannában és a Santa Clara-i egyetemen spanyol nyelven előadásokat. Az összesen több, mint négy év kubai tartózkodásom során nagyon megszerettem e népet, élveztem megbecsülésüket, ami személyes jellegén túl a magyar állategészségügynek is szólt. Büszkén mondhatom, hogy a Huszadik évforduló kubai állami kitüntetés birtokosa vagyok. A magyar állategészségügy hírnevét Kubában egyébként először a Phylaxia egy felejthetetlen csapata vívta ki, akik az oltóanyag-termelés és -ellenőrzés területén végeztek rendkívül sikeres úttörő munkát. Végül is az ő javaslatukra kértek a kubaiak magyar diagnosztikai szakembert, mivel az állat-egészségügyi diagnosztikai hálózat hiánya okán számos betegséget akkortájt a kubaiak sem ismertek fel, ez viszont nehezítette a megfelelő, hatékony oltóanyagok termelését. A négy év alatt magam is megfertőződtem, gyógyíthatatlanul. A trópus iránti vágy betegségét kaptam meg. Az örök napsütés, a csodálatos természeti szépségek, a trópusi emberek közvetlensége, őszintesége és szeretete, ragaszkodása azokhoz, akiket megszeretnek, elfelejtették a klíma megpróbáltatásait és azokat a nehézségeket, amelyek az európaitól való különbözőségekből adódnak. Nem csodálkozhat tehát senki azon, hogy 1994-ben megpályáztam egy, a brazil CNOQ (Országos Tudományos és Műszaki Fejlesztési Tanács) által egy állatorvos-patológus számára meghirdetett ösztöndíjat. A pályázatot elnyertem. Feladatom az volt, hogy a Brazília északi részén található Para állam állami egyetemének biológia szakán, az állam székhelyén, Belémben lévő kutató- és diagnosztikai laboratóriumban a patológiai és hisztopatológiai vizsgálatokhoz szükséges alapokat kialakítsam, illetve a már meglévő lehetőségeket tovább fejlesszem. Ebben a biológia szakhoz tartozó laboratóriumban egy állatorvosokból álló kutatócsoport dolgozott már régóta, akik kizárólag a szaporodásbiológia területén tevékenykedtek. Szükségük volt azonban diagnosztikai háttérre (patológia, mikrobiológia, immunológia), amelyre kutatómunkájuk során is támaszkodhattak. E részlegben szerveztek egyébként mesterképző tanfolyamokat, és itt készítette számos állatorvos (egyetemi oktató, szaporodásbiológus szakállatorvos, klinikus szakállatorvos) mester fokozatú és doktori disszertációját. A mesterképző tanfolyamok patológiai programjának összeállítása, annak előadása (portugál nyelven), valamint néhány doktorandusz munkájának irányítása volt a feladatom azon kívül, hogy napi diagnosztikai munkát is kellett végeznem, és természetesen a kutatási munkában is részt vettem. Tételesen nem e beszámoló keretei közé tartozik, így csak vázlatosan számolok be arról, hogy számos munkával szerepeltem ebben az időszakban különféle brazil országos és nemzetközi kongresszusokon (brazil országos állatorvos-kongresszus, brazil állatorvospatológus-kongresszus, pánamerikai patológus-kongresszus és az Argentínával évenként közösen rendezett nemzetközi patológus-találkozók, ezenkívül a Para államon belüli 342

továbbképző tanfolyamok tartoznak ezen események sorába). Részt vettem egy Argentínában szervezett immunhisztokémiai kurzuson, ahol előadást tartottam. Néhány mondatot szeretnék azonban arra szentelni, hogy az egyenlítő közelében, az Amazonas partján, e »tengerfolyó« deltájának közelében elterülő fontos kikötő, Belém városát röviden jellemezzem. A trópus itt igazán trópus. Két évszak figyelhető meg (a brazilok szerint is), az egyik, amikor esik, a másik, amikor nagyon esik az eső. A páratartalom csak a 90 feletti relatív százalékot ismeri! A hőmérő higanyszála nagyon gyakran tanyázik 30 Celsius-fok felett. Brazília délibb részeiből nem túl sokan tudnak adaptálódni ehhez a klímához, és nagyon sok európaival sem lehet találkozni. A brazil populáció a világ egyik legváltozatosabbja. Délen a német és olasz emigránsoknak köszönhetően európai jellemvonások találhatók, Sao Paulóban és Belém közelében él a világ legnagyobb Japánon kívüli japán közössége, a fekete populáció Rio, Salvador környékén koncentrálódik. Az indián hatás leginkább az Amazonas vidékén élőknél figyelhető meg. Így Belémben a lakosság jelentős százaléka indián keverék, de az indián, néger és fehér vegyesülésből származtatható valamennyi kombináció előfordul. Érdekes módon található e régióban olyan sziget is, ahol holland leszármazottak vannak túlnyomó többségben. Belém központi régiójában közel másfél millióan, míg a város perifériáján közel kilencvenezren élnek. Életszínvonal? A brazilok szerint az ország déli része Svájchoz, az Amazonas-vidék leginkább Indiához hasonlítható. Más alkalommal szívesen beszélgetnék brazíliai élményeimről részletesen. Belémben 1998-ig dolgoztam, ezután meghívást kaptam Brazília város (Brazília fővárosa) egyik magánegyeteme részéről, patológiatanári állasra. Ezen az egyetemen állatorvosi kar alapítását határozták el az idő tájban. A tervezési munkákban vettem részt. Egyebek mellett a patológiai tanszék teljes megtervezése volt a feladatom, amibe beletartozott az épületek részletes terve, a teljes műszer- és vegyszerszükséglet megállapítása, megtervezése, megrendelése, a kórbonctani oktatáshoz szükséges speciális berendezések és oktatási eszközök meghatározása. Úgy kellett terveznem, hogy a gyakorlat próbáját az kiállja, hiszen a hétköznapok munkája során hamarosan megmutatkozott annak korrektsége vagy helytelen volta. Nos, nem kellet semmit sem átalakítanom, korrigálnom. Ezután következett az oktatás beindulása. Az első kurzus számára nekem kellett a sejttant, szövettant, majd az általános és részletes patológiát, nyilvánvalóan beleértve a hisztopatológiát is előadni, természetesen portugál nyelven. A később induló kurzusok számára (félévenként indul új kurzus) az általános és részletes patológiát adtam elő (mind Kubában, mind Brazíliában elsősorban patológusként tartanak számon). Tevékenységemet a hallgatók nagyon megtisztelő elismerése jutalmazta, nemegyszer a legjobb tanárok sorának előkelő helyére szavaztak meg. Ezen a magánegyetemen az intézmény vezetése rendkívül szigorú módon veszi figyelembe a hallgatóság véleményét. A hallgatók nemtetszése miatt rövid öt év alatt legalább öt tanárnak kellett 24 órán belül a holmiját összepakolni. Egyéként a hallgatók nagyon tárgyilagosan értékeltek! Mihelyt a megfelelő technikai berendezések a birtokomba kerültek, megindult a patológiai diagnosztikai munka is. Statisztikai adatok nem illenek ide, így itt csak arról tudok beszámolni, hogy mind hullaanyagban, mind szövettani feldolgozásra váró anyagban egyre növekvő számban kapott a patológiai részleg anyagot. Komolyan figyelembe veszik ebben az intézményben az oktatók publikációs tevékenységét. Egy rövid kihagyás után (az építkezések ideje alatt) újból részt tudtam venni azokon a kongresszusokon, szakmai találkozókon, amelyekről az előzőekben már szóltam. 343

Azt hiszem, hogy életrajzomban szerepelnie kell röviden néhány adatnak a családomról is. Feleségem Belémben nem, de Brazília városban már részt vett az egyetemi oktatásban, a sejttan-szövettan területén, a hallgatók elismerése mellett. Velünk volt fiunk, Gábor, aki két amazonasi nagy zenekarban is dobosként játszott. Jelenleg nőtlen. Leányunk gyógytornász, Németországban él, Erdélyből származó, de Németországban élő férje van. Ők két fiúunokával ajándékoztak meg bennünket. 2004-ben a brazilok marasztalása ellenére véglegesen hazatértünk. Nem könnyű 10 év után beilleszkedni újból a hazai viszonyokba, „ismeretlenként” belátogatni az egyetemre. Végül is kedves barátaim (elsősorban Kutas és Sótonyi professzorok) bíztatására újból a katedrára léptem, és az Anatómiai és Szövettani Tanszéken sejtbiológiai témában, ezenkívül továbbképzési előadásokban is részt veszek. Megelégedéssel tekintek vissza pályafutásomra, melynek során a családom által nyújtott biztos háttérrel sikerült a magyar állatorvosi oktatás, diagnosztikai és kutatómunka hírnevét hazánktól távol eső területeken is öregbítenem.” Mi pedig örülünk annak, hogy munkakedved a régi, és az egyetemi oktatásban ismét részt vállaltál. Nagy tapasztalatod, nyelvtudásod és kitűnő előadókészséged a hallgatóid javát és ezen keresztül az egész állategészségügyet szolgálják. Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16. 5. 46-47, 49.

344

Dr. Mészáros M. János, a magyar állatorvosi numizmatika úttörője „1929. április 29-én születtem a Komárom megyei Mocsa községben. Szüleim nyolc katasztrális hold szántóföldön gazdálkodtak. Anyai nagyszüleim kisbirtokos földművesek voltak, apai nagyapám kisiparos, bognár-kovács mester volt. Apámnak bognársegédi képesítése volt, és ebben a szakmában is tevékenykedett. Testvéreim nem voltak. Az általános iskola hat osztályát szülőfalumban végeztem kitűnő eredménnyel. Vézna testalkatom miatt nehezen bírta a földműves munkát, tanulni ellenben szerettem. Szüleim ezért gimnáziumban való továbbtanulásom mellett döntöttek. 1940-ben apám Budapesten a Ganz Vagon- és Gépgyárban helyezkedett el bognársegédként. 1941-ben szüleim Pestszentlőrincen telket vásároltak, majd rajta családi házat építettek, és Mocsáról ide költöztünk. A kispesti állami Deák Ferenc Reálgimnázium első osztályába 1941 júliusában iratkoztam be, ahol nagy szorgalommal tanultam, és a tanév végén - testnevelés kivételével minden tantárgyból jeles eredményt értem el. Másodikos gimnazista koromtól kezdve vállaltam néhány gyengén tanuló osztálytársam tanítását a lakásunkon, hogy az így szerzett pénzzel szüleimnek segítsek taníttatásom költségeinek előteremtésében. Anyám a háztartásunkat vezette így apám volt az egyedüli kereső a családban, és jól jött az a kis pénz is, amit én kerestem a tanítással. 1944 végén a bombázások elől szülőfalumba menekültünk anyámmal, és az ostromot ott vészeltük át. 1945-től 1948-ig hegedülni is tanultam, és tagja lettem a gimnázium zenekarának. 1948 nyarán egy hónapig segédmunkásként dolgoztam a Ganz Vagon- és Gépgyárban, hogy egy kissé megismerkedjem a kétkezi munkával is. Gimnáziumi tanulmányimat továbbra is kitűnő eredménnyel folytattam. Részt vettem az önképzőkön, valamint a diákszövetség munkájában is. Az 1948/49-es tanévben az iskola diákszövetségének elnökévé is megválasztottak tanulótársaim. 1946-tól 1949-ig tanulmányi segélyben és ösztöndíjban részesültem. Jó munkám eredményeként 1949 tavaszán »A jó tanulásért« érdemérmet és pénzjutalmat is kaptam. Kitüntetéssel érettségiztem 1949 júniusában. 1949. júliusában felvételiztem és felvételt nyertem az Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karára. Itt is szorgalmasan tanultam, és 1950-ben »A kitűnő tanulásért« érdeméremmel jutalmaztak. Harmadéves koromban szakkörös lettem a kórbonctani tanszéken, mert érdekelt az ott folyó oktatási és diagnosztikai munka. Állatorvosi oklevelet 1954. január 20-án kaptam. Február 1-jétől alkalmazást nyertem a kórbonctani tanszéken, tanársegédi beosztásban. 1957-ben a tanszéki munkám mellett az egyetem rektora »egyetemi biztonsági megbízott« címmel rám ruházta az egyetem munkavédelmi és biztonságtechnikai teendőit is (rendszeres munkavédelmi szemlék megtartása, munkavédelmi előadások tartása, ellenőrzések, a dolgozók munkavédelmi vizsgáztatása, jelentések küldése, a MEDOSZ által szervezett többnapos munkavédelmi konferenciákon való részvétel). 1957 januárjától 1962 júniusáig kórtant és kórbonctant tanítottam a Maglódi úti állategészségügyi technikumban is. Ezt az állást dr. Kerékgyártó István docens kollégámtól örököltem, aki 1956 novemberében külföldre távozott. 345

1958-ban megnősültem, feleségem az Általános Géptervező Irodában dolgozott műszaki rajzolóként. 1959 szeptemberében és októberében ösztöndíjas tanulmányúton voltam Csehszlovákiában a brnói és a kassai állatorvosi főiskolák kórbonctani tanszékein, ahol az ott folyó oktatási és diagnosztikai munkát tanulmányoztam. A kórbonctani tanszéken a hallgatóknak kórbonctani és kórszövettani gyakorlatokat tartottam, szakkörös hallgatók munkáját vezetem. Oktatói és biztonságtechnikai munkám mellett tevékenyen részt vettem a tanszéken folyó rutin diagnosztikai, valamint a kutatómunkákban, sőt a tanszék gazdasági felelősi teendőit is én láttam el. 1961. május 29-én megszületett János fiam. 1963-ban neveztek ki egyetemi adjunktussá. 1963 és 1966 között elvégeztem a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem hároméves tagozatát. Német nyelvből középfokú állami nyelvvizsgát 1969-ben tettem, francia nyelvből érettségi vizsgám volt. E két nyelven a szakmai cikkek olvasása és a társalgás nem okozott problémát. 1969-ben társszerzővel elkészítettem az Állatorvostudományi Egyetem Munkavédelmi Szabályzatát, majd ennek átdolgozott és kiegészített változatát 1976-ban. Egészségvédelmi és biztonságtechnikai ismeretek címmel egyetemi jegyzetet írtam 1975-ben. 1970-ben hét állatorvostan-hallgató Kelet-Németországban eltöltendő háromhetes gyakorlatának vezetésével bízott meg egyetemünk rektora. Lipcsében és környékén volt a szakmai gyakorlat, de eljutottunk Weimarba, Berlinbe és Rostockba is. 1971-ben kéthónapos ösztöndíjas tanulmányutat kaptam Bécsbe, az ottani állatorvosi fakultás kórbonctani tanszékére. Előtte egy német nyelvtudást vizsgáló bizottság előtt kellett megjelennem, ahol sikerrel álltam ki a próbát. Szeptember elején vonattal utaztam Bécsbe, ahol a Collegium Hungaricumban laktam, és innen jártam naponta a fakultás kórbonctani tanszékére. Mind szakmai, mind nyelvi szempontból igen hasznos volt számomra ez a tanulmányút. 1975-ben egyetemünk szakszervezeti bizottsága hétvégeken országjáró kirándulásokat szervezett az egyetem autóbuszával. Családunk szívesen vett részt ezeken, a kirándulásokon, Szekszárdon, Székesfehérváron, Szombathelyen, a gemenci erdőkben, a Vértes hegységben és hazánk egyéb tájain is. 1977 nyarán családommal egy hónapra Olaszországba utaztunk. 1977. október 15-én Lengyelországba, Varsóba, az ottani egyetem állatorvosi fakultásának kórbonctani tanszékére kaptam kéthetes tanulmányutat. Repülőgéppel utaztam a Ferihegyi repülőtérről Varsóba. Ez volt életem első légi útja. Csodálatos élmény volt számomra a Kárpátok hegycsúcsait felülről látni. A szakmai programok mellett jutott időm Varsó nevezetességeinek megtekintésére is. Lengyelországban jól tudtam hasznosítani francia nyelvtudásomat is. 1979-ben az egyetem rektora - megköszönve 22 évi lelkiismeretes munkámat felmentett az egyetemi biztonsági megbízotti teendők alól. Szakmai kutatómunkám során a sertések pneumoparatífuszával, a sertéspestissel, a capilláriák és a toxoplasmák okozta betegségekkel, a tehenek különböző oktanú 346

tőgygyulladásaival, a kutyák veleszületett agyvelővíz-kórjával, a tengerimalacokban kísérletes körülmények között előidézett E. coli, B. cereus, Pseudomonas aeruginosa és a mycoplasmák okozta tejmirigygyulladás kórfejlődésével foglalkoztam. Az állatkerti állatok közül a madarak gümőkórját, az elefánt, a teve, a kenguru, a kígyó és a hód egyes betegségeit vizsgáltam, és az állatkerti állatorvosokkal együtt ezekről előadást is tartottam az állatkerti állatok betegségeivel foglalkozó nemzetközi szimpóziumokon. 1957 és 1990 között 31 szakmai közleményem (részben társszerzőkkel) jelent meg a hazai és külföldi szaklapokban. A háziállatok diagnosztikai boncolása című, 1971-ben, Vetési Ferenc doktorral írt jegyzetünk - átdolgozott formában - 1983-ban került újra kiadásra. Az azonos címmel 1992-ben és átdolgozottan 1998-ben megjelent tankönyvnek is társszerzője voltam, melyet a Földművelésügyi Minisztérium a keszthelyi mezőgazdasági könyvnapok alkalmával az 1993. évi nívódíjban részesített. 1983-ben kutatómunkám új irányba, az állatorvos-történet felé terelődött, melyet a Varannai Gyula főorvos úrral való találkozásom indított el. Varannai doktor 1983 márciusában az Állatorvostudományi Egyetem udvarán, a kórbonctani tanszék előtt tőlem érdeklődött, hogy hol találja egyetemünk könyvtárát, ahol egy 1905-ös állatorvosi jutaloméremmel, a »Budapesti díj« éremmel kapcsolatosan szeretne adatokat szerezni az állatorvosi irodalomból. Elmondta, hogy ő Varannai Gyula főorvos, az orvosi érmekkel foglalkozik, és a jövő hónapban a Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályában előadást fog tartani, melynek tárgya ez az állatorvosi érem is. Ha engem érdekelnek az orvosi érmek, akkor szívesen küld meghívót az előadására. Elkísértem a könyvtárba Varannai doktort, és elmondtam neki, hogy 1966 óta tagja vagyok a Magyar Numizmatikai Társulatnak, de csak a pénzérméket gyűjtöm, viszont kíváncsi vagyok az előadására, és szívesen meghallgatnám. 1983. április 23-án, szombaton délután 4 órára szólt a meghívó, az I. kerület Apród u. 13. szám alatt lévő Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tanácstermébe, ahol rendszeres tavaszi és őszi előadásit tartotta a numizmatikai szakosztály. Igen fontos dátum ez az életemben, mert az itt elhangzott és sok szép diapozitívval illusztrált előadások, köztük Varannai doktor Orvostörténelem - orvosi numizmatika című előadása, benne a Budapesti díj éremmel, számomra eddig ismeretlen, új világot tártak fel, az orvosi érmek mellet az állatorvosi érmek világát is. Elhatároztam, hogy a jövőben a pénzérmék mellett az állatorvosi érmekkel is foglalkozom. Ezen elhatározásom megvalósításához komoly segítséget kaptam Varannai doktornak az 1977ben kiadott, Huszár Lajossal közösen írt Medicina in nummis című könyvéből. Ebben a kiadványban a Veterinary fejezetben két állatorvosi érem és hat jelvény leírása található. 1983 őszén kezdtem el az Állatorvos-történeti Gyűjteményben lévő, valamint az országban magánszemélyeknél és intézményeknél található érmek fényképezés és leírás céljából való gyűjtését. E tevékenységemről egyetemünk rektora is tudomást szerzett, és levélben megbízást adott az állatorvosi emlékérmek, plakettek című kiadvány elkészítésére. Az összegyűjtött érmekről rendszeresen konzultáltam Varannai doktorral, többször találkoztunk a lakásán, és sok értékes tanácsot és útmutatást kaptam tőle a munkámhoz. 347

1985 tavaszán 73 állatorvos-történeti érmet, plakettet és jelvényt sikerült összegyűjtenem, amelyek fényképezését az Állatorvostudományi Egyetem Központi Fotólaboratóriumának munkatársai végezték, színes diapozitívokat és fekete-fehér fényképeket készítettek róluk. A Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályának tudományos ülésén 1985. április 27-én 105 színes diapozitív vetítésével mutattam be Az állatorvoslás numizmatikai emlékei címmel az anyag első, majd november 27-én a második részét. Nagy sikere volt az előadásnak, mivel a szakosztályban először hallottak állatorvos által ismertetett numizmatikai anyagról. 1985-től Mészáros M. János néven jelentek meg közleményeim, hogy a Mészáros János akadémikus által írtaktól el lehessen különíteni az enyémeket. Az M betűt anyám Mózes vezetéknevéből vettem át. A magyar állatorvosi szakoktatás megkezdésének 200. éves jubileumára egyetemünk vezetősége 1986 őszén a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában, 3500 példányban, magyar és angol nyelven jelentette meg a Magyar állatorvosi érmek, plakettek és jelvények című kiadványt. Részlet a könyv Kovács Ferenc rektor által írt előszavából: »Az éremanyag keletkezésével kapcsolatos személyi és történeti adatok feldolgozása, az érmeknek numizmatikai szaknyelven való leírása és 105 fényképpel való illusztrálása, valamint a velük kapcsolatos irodalmi hivatkozások feltüntetése révén a kiadvány méltó részese az alma mater 200 éves történelmének, de forrásul szolgálhat az e témával foglalkozó hazai és külföldi szakemberek számára is.« Az éremkönyvet Numismatic tokens of veterinary history in Hungary címen az Állatorvostörténeti Világszövetség Historia medicinae veterinariae című folyóiratának 1988. évi 3-4. száma is közölte Koppenhágában. János fiam 1989-ben szerzett állatorvosi diplomát, 2002-ben pedig toxikológiai irányú szakképesítést. 1990-ben megnősült, és 2003-ban született meg a negyedik unokám. 1989. november 1-jén mentem nyugdíjba, de tovább folytattam a magyar állatorvosi érmek 1995-ig, majd 2004-ig történő feldolgozását és publikálását. A magyar állatorvosoknak az elmúlt 100 év folyamán adott külföldi érmeket, rendjeleket és kitüntetéseket is leírtam a Magyar Állatorvosok Lapjában 1990 és 1997 között. A magyar állategészségügy szolgálatáért 1869-tól 2000-ig adott állami kitüntetések közzététele is megtörtént a Magyar Állatorvosok Lapjában 2001 és 2002 között. 1969 és 1999 között az alábbi kitüntetéseket kaptam: Mezőgazdaság kiváló dolgozója (1969), Az oktatásügy kiváló dolgozója (1975), Kiváló munkáért (1979 és 1989), Állatorvostudományi Egyetem Díszpolgára (1999). A kéziratban meglévő Magyar állatorvos-történeti szobrok, emlékművek, emléktáblák és festmények című, 2001-ben elkészült dolgozatom 38 oldalnyi szöveggel és nagyszámú fényképfelvétellel az íróasztalom fiókjában várt közlésre, amikor 2002-ben lehetőség nyílt arra, hogy az Állatorvos-tudományi Könyvtár és Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Szakkollégiumához pályázatként beadjam. A szakkollégium közel háromszázezer forintos támogatásával a dolgozatból - Orbán Éva igazgatóhelyettes és mások lelkes közreműködésével - digitális állatorvos-történeti arcképcsarnok (1896−2000) készült 2003-ban, magyar és angol nyelvű kommentárokkal, Jeles 348

állatorvosok művészi ábrázolásokon címmel. 2004-ben a művészi ábrázolások anyaga 120 állatorvosi éremmel is bővült. A Magyar Orvostörténelmi Társaság Numizmatikai Szakosztályában 1985 és 2003 között tíz állatorvos-történeti előadást tartottam. A Magyar Numizmatikai Társulatban 1988 és 2003 között hat előadásom hangzott el. A Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Lapjában, Az éremben 1987 és 1995 között két állatorvosi érmeket ismertető cikkem jelent meg. 1985-től 2005-ig 30 állatorvos-történeti közleményem jelent meg a Magyar Állatorvosok Lapjában és más hazai folyóiratokban. Nagy szomorúság ért 2002. június 22-én, mert a kórházban meghalt a feleségem. 2003-ban Domonkos Béla szobrászművész 140 mm átmérőjű, egyoldalas bronzérmet készített rólam, melynek előlapján szembenéző arcképem domborművű ábrázolása és az alábbi körirat van: DR. MÉSZÁROS M. JÁNOS A MAGYAR ÁLLATORVOSI NUMIZMATIKA ÜTTÖRŐ MŰVELŐJE 74 ÉVES. 2003. Állatorvosi tanintézményünk elhunyt tanárainak és előadóinak sírjai 1992 óta foglalkoztatnak. A Farkasréti temetőről 1995-ben, a Fiumei úti temetőről 1996-ban, a Rákoskeresztúri új köztemetőről 2005-ben jelent meg közleményem a Magyar Állatorvosok Lapjában, 2005 elején készült cédén egy újabb összeállításom Állatorvosi tanintézményünk 1818-tól 2004-ig elhunyt tanárainak és előadóink sírjai magyarországi temetőkben címmel. Ebben közel 200 személyről adok rövid életrajzi összefoglalót, arcképet, sírképet, a sírhelyek megtalálásához és azonosításához szükséges információkat és temetőtérképeket is. A könyvtár honlapján is elérhető ez a még helyenként kiegészítésre szoruló munkaváltozat, melyből a jövő évben nyomtatott kiadvány is készül. Örülök, hogy az állatorvoslással kapcsolatos húszéves numizmatikai és egyéb állatorvostörténeti témájú tevékenységemmel hozzájárultam az egész állatorvosi kar elismertségéhez és megbecsüléséhez.” Állatorvosi Kamarai Hírek, 2005. 16.5. 49-52.

349

Nyolcvanhárom évesen ma is aktívan dolgozik Dr. Steiber László Dr. Steiber Lászlót egy volt évfolyamtársa javaslatára kerestem meg, hogy írjon nekünk kalandos életéről, amely megpróbáltatásoktól, háborús élményektől, életveszélyektől sem mentes. A felkérésnek nehezen tett eleget, de végül is a mű megszületett. Íme! „1922. június 26-én születtem Rakamazon egy 20 holdas szorgalmas paraszti családban. A községbe a Bódeni-tó környékéről telepítettek be 1730 körül németeket, de már senki nem tud németül. Mindenki magyarnak vallja magát. Az elemi iskola ötödik osztályának elvégzése után beírattak a tokaji polgári iskolába. A harmadik osztály elvégzése után különbözeti vizsgákat tettem és a nyíregyházi királyi katolikus gimnázium harmadik osztályába nyertem felvételit. 1942-ben érettségiztem és még abban az évben felvettek az állatorvosi karra. Az első évfolyamon 180-an voltunk, zsúfolásig megtöltve az előadótermeket. A júniusi vizsgákon azonban már csak harmincan mentünk át elsőre. Ekkor éreztem, hogy most már biztosan állatorvos leszek. A pótvizsgázókkal együtt őszre kilencvenen lettünk és még hozzánk jött ötven évfolyamot ismétlő, így lettünk 140-en. Harmadév végére már csak hetvenen voltunk. Ekkorra már a második világháború harcai Magyarországon folytak. Az orosz csapatok Debrecenig jutottak. Ebben a bizonytalan helyzetben, bombázások közepette kezdtük meg a harmadik évfolyamot. A 3. és 4. évfolyam több tanárral együtt Ausztriába ment, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Ezt én nem vállaltam. Többször megkíséreltem a fronton való átkelést, hogy haza mehessek szüleimhez, de nem sikerült. Ekkor jelentkeztem katonai sorszolgálatra. Közölték velünk, hogy másnap bevetnek az oroszok ellen. Puska még soha nem volt a kezemben, ezért innen gyorsan megszöktem. Az angol rádió pontosan közölte a front állását és úgy döntöttem ennek ismeretében, hogy Gödöllőnél át tudok meni a fronton. Kerepesig sikerült csak vonattal mennem, onnan gyalog folytattam az utat Gödöllő felé egy magyarul rosszul beszélő új ismerősömmel. Amikor egy német járőrrel találkoztunk, újdonsült ismerősöm közölte velem, hogy ne féljek, mert fegyver van nála. Ennek használatára azonban nem került sor. Ismerősöm meghívott, hogy aludjak nála, hiszen reggelre megindul az oroszok támadása, és már is a front túlsó oldalán leszek. Így is történt. A szovjetek bejövetelénél ismerősöm folyékonyan beszélt orosz nyelven, elbúcsúzott tőlem és azóta sem láttam. Egyheti vasútépítő munka után két nap alatt értem haza Rakamazra. Egy hónap múlva suttogták, hogy írják össze a falu lakóit és elviszik őket malenkij robotra. A szüleim a pincébe rejtettek és az ajtó elé szekrényt toltak, a nővérem pedig szalmakazalba rejtőzött -20 fokos hidegben. Több, mint 300 embert vittek el, akik közül sokan meghaltak, közöttük a nagybátyám is. Negyvenöt tavaszán megkezdődött az oktatás, és 1946-ban abszolváltam. Haza utaztam, hogy otthon készülök fel a vizsgákra, hogy 1947 tavaszára megkaphassam az állatorvosi 350

diplomát. Ez a hazajövetel majdnem végzetessé vált számomra. Egy este betörtek hozzánk, amit észrevettem, és a rabló után futottam. A kerítésnél sikerült elkapnom, mire ő kést rántott és hasba szúrt. A faluban lévő egyetlen öreg gépkocsival Nyíregyházára szállítottak, ahol éppen áramszünet volt, és az áramgerjesztés után tudtak csak az orvosok megoperálni. A májamba 13 cm mélyen hatolt be a kés és már majdnem elvéreztem. Műtét közben a szívem megállt, de a szívembe kapott injekció után újból beindult. Két nap múlva izzadmányos mellhártyagyulladást kaptam, és hat hétig nem tudtam felkelni. Úgy legyengültem, hogy csak segítséggel tudtam járni. A diplomát ezért csak 1947 őszén tudtam megszerezni. A doktori disszertáció témakört a szülészeten kaptam - A magzatburok-visszatartás kezelése Bio-Bippel - címmel. A kísérleteket a mezőhegyesi tehenészetben végeztem, ahol brucellózis volt, de gumikesztyű nem. Ennek természetes folyománya volt, hogy szerológiai vizsgálaton megállapították nálam a brucella pozitivitást. Ugyanitt az állatkórházban végeztem gyakorlatot Détár János irányításával, amelynek később nagy hasznát vettem. Mezőhegyesen tanultam meg a sertések miskárolását is. 1949-ben megvédtem doktori értekezésemet. Csanádpalotán magánállatorvosként dolgoztam, majd 1950 tavaszán kineveztek Pitvaros községbe körzeti állatorvosnak, amelyhez Csanádalberti, Ambrózfalva és Nagyér községek tartoztak. A kis téeszek primitív körülmények között tartott állatainál rengeteg betegség fordult elő, amelyek okozói a tartási és takarmányozási hiányosságok voltak. Télen sertések fagytak meg és a Voldagsen paratífusz szedte áldozatait. Később hozzám csatolták a 18 km-re levő Királyhegyest is. Ezen a nagy területen később négy állatorvos dolgozott. Az Aujeszky-betegség is szedte áldozatait, közben a sertések fertőző gyomor és bélgyulladásával is kellett küszködnöm. Szinte minden betegség előfordult, amely a járványtan könyvben megtalálható volt. Akkor még ismeretlenek voltak állatorvosi használatban a mai hatásos antibiotikumok. Állománycseréről szól sem lehetett. A baromfiiaknál a baromfipestis okozott gondot. Végre megindult a háztájiba a H vakcinázás, és a nagyüzemben a brojlerek itatásos immunizálása. Az itatás ellenére a szállítás előtt erős náthás tünetek jelentkeztek az állományban, kevés elhullással. Az intézet megállapította a baromfipestist. Leöletés szóba sem jöhetett, hanem az állományt át kellett vészeltetni. Az ügyet tárgyalta a téeszvezetőség, és az elnök, aki egyben a község pártitkára is volt, kijelentette, hogy az ilyen állatorvosokat, mint én vagyok, géppisztollyal ki kellene irtani. Az estet jelentettem az akkori megyei főállatorvosnak, aki azt mondta: »Laci , ha én szembehelyezkedtem volna bármikor ezekkel a vezető kommunistákkal, már régen nem lennék itt.« Tudomásul vettem! Ezért szimpátiát mutatva fokozott társadalmi munkát végeztem. A Vöröskereszt tagja lettem. TIT tag, majd a Népfront tagja, később elnöke lettem. 16 éven keresztül voltam tanácstag. Téli időszakban 8-10 előadást tartottam. Megvolt az eredménye! A Mezőgazdaság kiváló dolgozója címet kaptam a ragadós száj- és körömfájás elfojtásában végzett eredményes munkámért. Négy alkalommal kaptam pénzjutalmat jó munkámért. 1963-ban a makói járásban a tíz állatorvos között meghirdetett szocialista munkaversenyben második helyezést értem el. A mai fiatalok ezt már nem értik, hála Istennek. Édesapám egyházi gondnok volt Rakamazon, ahol kuláknak minősítették. A katolikus iskolák államosítása elleni szervezett tevékenysége miatt 3 évre ítélték. 1973-ban építettem egy családi házat Szegeden, ahova a feleségem lányommal 351

együtt beköltözött, hogy gimnáziumi tanulmányai idején együtt legyen vele. Én ingáztam Szeged és Pitvaros között, ami kétszer 60 km. A megyei főállatorvost kértem, hogy helyezzen közelebb Szegedhez. Így kerültem Röszkére és Mórahalomra második állatorvosként. 1982-ben nyugdíjba mentem. Mivel kevés volt a nyugdíjam, így a mórahalmi Vörös Október Tsz-szel szerződtem, ahol 700.000 pecsenyekacsát és kevés szarvasmarha állományt láttam el. 1983től 1992-ig voltam üzemi állatorvos. Szerettem a kisállatorvoslást, ezért üzemi állatorvos koromban az állatkórház igazgatójának engedélyével önkéntes gyakorlatokon vettem részt. 1990-től kezdve zajlott az élet a főosztályunk és az újonnan alakult kamara között. A közös tervek, problémák megbeszélésére az egyetemen állatorvosi kerekasztal értekezlete hívtak össze 1991. augusztus 10-11-re, amelyen részt vettem a Csongrád megyei nyugdíjas állatorvosok küldöttjeként. Hozzászólásomban hosszasan ecseteltem, hogy micsoda diszkrimináció az, hogy a nyugdíjas állatorvosok hivatalosan nem dolgozhatnak, holott más szakmákban ez természetes. Luxusnak tartottam a jól képzett, gyakorlattal rendelkező állatorvosok tudását csak úgy egy tollvonással sutba dobni. A határozat megszületett! A nyugdíjas állatorvosok is dolgozhatnak! Ezt én saját győzelmemnek tekintettem! Azt gondoltam, hogy minden rendben van. Ebben az ügyben 1991. szeptember 15-én, az egyetemen volt egy tanácskozás, ahol többször hozzászóltam, mert a Csongrád megyei kamara vezetősége úgy döntött, hogy csak azok a nyugdíjasok dolgozhatnak, akiknek van illetékességi területük. Nem nyugodtam bele a döntésbe. 1991. szeptember 11-én a Független Kisgazda Párthoz fordultam, 1992-ben a Csongrád megyei kamarához, 1993. március 6-án dr. Nagy Attila főosztályvezetőhöz segítségért. Végül a Csongrád megyei kamara közgyűlésén hivatkoztam az 1989. évi XXXI. törvény 70/B. paragrafusára, mely szerint »A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához.« Ezek után dr. Szigeti Sándor igazgató főállatorvos úr helyt adott kérésemnek, és az ő segítségével biztosítva lett a nyugdíjasok kamarai tagsága, és ez által a magán-állatorvosi gyakorlata is. 1992-től 1997-ig a Klinikus Állatorvosok Egyesülete Kisállat Szekciójának tagjaként részt vettem az egyetem szervezésében a World Small Animal Veterinary Association által szervezett kelet-európai országokban rendezett ötéves továbbképzési programban, melyben a világ jelentős szaktekintélyei oktattak, és beszámoltak a kisállatpraxis legújabb eredményeiről. 1998-tól Mórahalmon magánrendelőt tartottam fenn, majd Szegeden is megnyitottam egy kisállat rendelőt, kamatoztatva a nemzetközi továbbképzésen szerzett új ismereteket. Nagyon szerettem a sebészetet. Több császármetszést és legalább 40 bendőmetszést végeztem hosszú pályafutásom alatt. 2002. májusában kórházba szállítottak vastagbél perforáció miatt. Hat napig gépi lélegeztetésen voltam, majd négy hónap múlva újabb műtéten estem át, így kénytelen voltam rendelőimet bezárni. Hat hónap után már ismét dolgoztam. A Tisza szermese vagyok. Valamikor gyakran átúsztam, és csónaktúrákon vettem részt. Ma már ennek vége. Néhány nyugdíjas barátommal rendszeresen összejövünk, megbeszéljük az aktuális politikai, szakmai, családi és egyéb eseményeket. A baráti kör sajnos eltávozások miatt egyre szűkül. A munkák végzésében feleségem volt segítségemre. Jött velem házról-házra, végezte az 352

adminisztrációs teendőket, besegített a baromfioltás végzésébe, a havi jelentések elkészítésébe, a gépeléseket ő végezte, egyáltalán ő volt az adminisztrátorom, a beteg-bejelentések koordinátora. Az Ő segítsége nélkül csak félkarú óriás lehettem volna. Szombaton, vasárnap és ünnepnapon is otthon kellett tartózkodnunk, mert abban az időben ügyeleti szolgálat nem volt. Így maradt az éves szabadság, amikor háromévente külföldre utazhattunk, vagy a Balatonra mentünk nyaralni. Lehetőségeinkhez mérten bejártuk Nyugat-Európa összes országát. Egyetlen lányom van, aki érettségi után fogorvosira jelentkezett, de értelmiségi származása miatt nem vették fel, helyhiányra hivatkozva elutasították. Elvégezte a gyógyszerészeti egyetemet, majd gyógynövény és drogéria üzletet nyitott Szegeden. Később az orvosokkal együtt elvégezte a hivatalosan engedélyezet természet-gyógyászati képzést. Van egy gyönyörű rendelője Szegeden, ahol gyógyszerészeti ismereteit ötvözve a természetgyógyászattal, alternatív gyógyászatot végez. Itt megtalálta az általa rég óhajtott gyógyításhoz vezető utat. A szegedi tévében már többször tartott ismeretterjesztő előadást. Most, nyolcvannegyedik életévemben az állatorvoslással kapcsolatos fizikai és szellemi tevékenység segít a továbbélésben. Sikerélményt, örömet és önbecsülést ad. Ez részemről már nem is munka, hanem kényelmes szórakozás, hobbi. Hála Istennek, jó egészségben és örömmel folytatom mindkét rendelőmben kedvenceim gyógyítását mindaddig, amíg a gondviselés erre lehetőséget ad. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 1. 56-57.

353

Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben és lelkemben Dr. Belle László Nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben és lelkemben - írja Dr. Belle László. „1928. április 19-én születtem Csengerújfaluban, valójában Ura községben, Tiszatanyán, ahol édesapám gazdatiszt volt. Szüleim Erdélyből származnak, a Kolozsvár melletti Ajtonból, illetve Marosvásárhelyről. Elemi iskoláimat Csengerben és Sárospatakon, a gimnáziumot Makón, Sárospatakon és Mohácson végeztem, és ott is érettségiztem ’46-ban. 1938-tól 1944-ig internátusban laktam, ehhez édesapám szigorúan ragaszkodott - azóta is hálás vagyok neki! Iskolai vándorlásaim édesapám kényszerű munkahely változtatásaival függtek össze. A gimnáziumi időszak változatos, szép élményei mellett két megrázó eseményt is átéltem. Sárospatakon, 1939 őszén lengyel menekültek vonultak át megpakolt gépkocsikon, végeláthatatlan sorban. 12 éves kis diákként döbbenten néztük, hogy menekítik egy élet munkájának eredményét. Mohácson, 1944. március 20-án, a német megszállás másnapján, a nyitott osztályablakok egyikéből valaki hangosan felkiáltott: »Jön a vaddisznó!« (ez Környei tanár úr beceneve volt). Ugyanekkor az ablakok alatt vonult el egy SS járőr, köztük magyarul is tudókkal. A vaddisznó-kiáltást magukra vették, azonnal feljöttek a mi osztályunkba, és géppisztolyos fenyegetéssel és kiadós pofozással - melynek és is szenvedő alanya voltam - vettek elégtételt vélt sérelmükön. Ennyivel megúsztuk. Édesapám - Trianon miatt - magyarországi nagybátyjához jött át, aki anyagi támogatást adott továbbtanulásához. Vágya az volt, hogy állatorvos legyen, de a négyéves tanulmányi idő miatt, szemben a pallagi Gazdasági Akadémia 3 évével, ez utóbbi javára kellett döntsön. Végzés után különböző gazdaságokban dolgozott, ahol én már 9 éves koromban vékonyka karommal sertés fialásoknál többször is sikeresen segédkeztem. Ezen élmények hatására határoztam el, hogy állatorvos leszek, és emellett mindvégig kitartottam! Egyetemi tanulmányaimat 1946-ban kezdtem el és 1951. december 4-én avatott állatorvossá Kotlán professzor úr, 2001. novemberében pedig az aranydiplomát vehettem át. Az egyetemi évekről és életről, a tanulmányokról és vizsgákról mindannyian sokféle emléket őrzünk. Szeretettel emlékezem Kovács Jenő, Sályi, Bölcsházy, Manninger, és legfőképpen Mócsy professzorainkra, akik kiváló előadásaik közben és mellett nagy gondot fordítottak a tisztességes emberi, orvosi magtartásra, nevelésünkre is. Egyetemi éveim alatt sorozatos káderezések és egyéb zaklatások ellenére a kizárást elkerültem. Ezt talán annak is köszönhetem, hogy minden - változó gyakorisággal kért önéletrajzomat indigóval írtam, így azok összevetésekor nem találtak ellenmondást. A kötelező társadalmi munkát az évfolyam kultúrcsoportjában vállaltam. A békekölcsön jegyzésére buzdító, házról házra vonuló brigádunk „előadásainak” női szerepeihez a Rózsák teréről, az óvónőképzőből kaptunk erősítést. Ez olyan jól sikerült, hogy akkori partnernőm 56 éve, még ma is »erősít« 354

engem. Avatásom után a minisztérium Szabolcs-Szatmár megyébe irányított. Állatorvosi tevékenységemet 1951. december 17-én kezdtem meg gyakornokként Nyíregyházán. Pár hét múlva Vállaj községbe vezényeltek fekvőbeteg kollégánk helyettesítésére, a szakma tanulására. 1952. márciusában Vencsellő községi székhellyel neveztek ki körállatorvossá. A körzethez a Tisza mentén hat község tartozott. A körzet később négy, majd három községre csökkent… A körzet döntően szarvasmarha-tenyésztő, -hízlaló, -igázó volt, kevesebb sertéssel és egyéb haszonállattal. Az akkor még »egyszál bél« huszonéves fiatalembert kíváncsian, várakozva, szeretettel fogadtak az állattartók és a községek vezetői is. Az idő tájt, még bizonyos babonákkal, különféle kuruzslásokkal, laikus herélőkkel, ellető emberekkel is meg kellet birkóznom. Szakmánkon belül a belgyógyászat, a szülészet-meddőség, a járványtan és a gyógyszertan voltak a kedvenceim. Szívesen és rendszeresen boncoltam. A szülészeti és szaporodás-biológiai beavatkozások viszonylag gyors sikerei hamar átsegítettek a kezdeti nehézségeken és jól megalapozták az ott eltöltött másfél évtized szakmai elismerését, az állattartók, a lakosság szeretetét, megbecsülését. A jelentősebb járványok elkerülték azt a térséget, de például a tuberkulin pozitív egyedek fülének »kicsikkantása« ellenérzést, olykor tartós haragot váltott ki egyes gazdákból. Már az első télen ismeretterjesztő előadásokat tartottam a gazdáknak. Szívesen, érdeklődve és estéről-estére nagyobb számban jöttek, mígnem a negyedik alkalommal megjelent a politikai hatalom járási képviselője, félre állított és el kezdte a téesz-agitációt… Soha többé nem tudtam így összegyűjteni az embereket. Ezen időszak ismétlődő eseményei voltak a kirendelések, amelyekben bőven volt része minden gyakorló állatorvosnak. Egyik alkalommal a napi ellenőrzéseink után beszámoltunk dr. Kardeván László, járványügyi ellenőrző főállatorvosnak a tapasztalatainkról és a lakossági kérésekről. Már a hatodik-hetedik kolléga is úgy referált, hogy a feltett kérésre nemleges választ adott. Ekkor hangzott el Kardeván doktor indulatos kijelentése: »Ha minden kérésre csak nemet tudok mondani, akkor nem állatorvosokat, hanem rendőröket kellene erre a feladatra kirendelni!« − ez a szemlélet megragadott, ugyanis mindig keresni kell a megoldási lehetőségeket az adott szakmai és jogszabályi keretek között. A vencsellői időszakomból meg kell emlékeznem dr. Lányi Imre járási főállatorvosról, aki atyai jó barátként nevelgetett bennünket, türelmesen, jó szóval nyesegette hibáinkat, valamint dr. Huber Pál megyei szakállatorvosról, aki minden esetben megjelenésével nyugalmat árasztott maga körül. Tréfás megjegyzését: »Papa, − vagy apafej − a magját mindennek meg kell hagyni, hogy majd később is megéljenek az állatorvosok!« gyakran emlegette. Katalin leányunk, 1953-ban, Zsuzsanna 1954-ben született. Éveik előrehaladtával - a továbbtanulásuk gondjai miatt - egyre inkább előtérbe került a munkahely-változtatás szükségessége. Mivel feleségem debreceni, erre a városra esett a választásunk. Dr. Hengi Rezső, az akkori megyei főállatorvos elfogadta jelentkezésemet, és így 1966. január 1-től a megyei mezőgazdasági osztályon mint gümőkór-mentesítő állatorvos kezdtem meg a munkát. 355

Gyermekkoromtól kezdve gondolataimban a gyakorló állatorvosi pályára készültem és 14 éven keresztül - ne tűnjön szerénytelenségnek - azt sikeresen végeztem is. Annak egyik napról a másikra való abbahagyása - bár önszántamból történt - lelki válságot, és nem kevés anyagi nehézséget okozott. A »gyógyulást« a családi harmónia mellett a főnöki bizalom, segítség, a jó kollegiális és szakmai környezet és a munka hozta meg. Ez utóbbinak a vezérgondolata az lett és maradt is, hogy állatorvosi hivatásunkat az íróasztal mellől is lehet jól segíteni és szolgálni nemcsak a gyakorló állatorvosi munkával. 1967 őszén a körülmények váratlanul úgy alakultak, hogy az akkor létrehozott állategészségügyi állomás igazgató-helyettesévé neveztek ki. Dr. Hengi Rezső, igazgató főállatorvossal együtt nagy gondossággal állítottuk össze a központi kiváló kezdő csapatot: dr. Burai István (szarvasmarha, juh), dr. Martonosi Árpád (sertés), dr. Szalay Gyula (baromfi, hal, méh), dr. Tanyi János (élelmiszer-higiénia), dr. Rénes Imre (laboratórium), dr. Páli Márton (állatkórház). Dr. Hengi Rezsőt 1972. szeptemberében a Debreceni Állategészségügyi Intézet igazgatójává nevezték ki, ugyanakkor engem az állomás igazgatójává. Az ország keleti határán lévő négy megyét - nem véletlenül - minősítette főosztályunk »pajzs megyéknek«, hiszen számos arról érkező járványnak voltunk szenvedő alanyai. A »pajzs« általában jól működött. A nagy kivétel 1972. szeptember végén volt, amikor is első nap egyszerre 4 községben, a harmadik napon már 16 településen állapítottuk meg a ragadós száj- és körömfájást. Ez »átlyukasztotta a pajzsot«, és nagyon kemény, keserves munkával teli hónapokat hozott nemcsak szolgálatunknak, hanem a gazdaságoknak, a lakosságnak a védekezésben és felszámolásban, valamint az élet újraindításában. Az állomás szakmai munkájának sokszínűsége, az általában váratlanul jelentkező ismert és az addig nálunk ismeretlen fertőző és parazitás betegségek kártételeinek csökkentése és lehetséges felszámolása, a mentesítési programok szervezése, végrehajtása, a termelő, feldolgozó üzemekkel való korrekt együttműködés kialakítása teljes körűen kitöltötte mindennapjaimat. A szinte felsorolhatatlan mennyiségű szakfeladat megoldása mellett az ismétlődő kisebb-nagyobb járási (kerületi) átszervezések, intézményi összevonások majd szétválások, létszámcsökkentések végrehajtása sok gondot és álmatlan éjszakákat okozott. Mindezeket a feladatokat csak úgy tudtam eredményesen és talán jól, kevés haragossal és sértődéssel végrehajtani, a kitűzött főhatósági céloknak megfelelően, hogy mindvégig érezhettem és élvezhettem a mindenkori főosztályvezetőknek - dr. Kádár Tibor, dr. Dénes Lajos, dr. Glózik András - és munkatársaiknak a megye vezetőinek és nem utolsó sorban közvetlen munkatársaimnak, a megye állatorvosainak egyetértő segítségét. 1981-ben állomásunk elnyerte a MÉM Kiváló Intézménye címet. Az állami és üzemi alkalmazásban levő állatorvosok aránya az egyharmad-kétharmad szinten állandósult, de az állomás általános szakfelügyeleti munkájában ez nem okozott zavart, sőt, az üzemek vezetőivel sikerült olyan kapcsolatot kiépíteni, hogy szívesen fogadták azt. Az évek során egyre több gazdaság kérte, hogy állattenyésztését, állategészségügyi helyzetét teljes körűen »világítsuk át«. A személyi kérdések megoldásához is rendszeresen igényelték a 356

közreműködésemet. Vezetői munkámban munkatársaimtól elsősorban a szakmai megbízhatóságot vártam el. Mindig bosszantott, ha a feladatok meghatározásakor vagy végrehajtásuk közben egyesek első reakciója az volt, hogy ezt nem lehet végrehajtani, megoldani. Bosszantott a »kifelé mutogatás«, a kibúvókeresés, amikor mások - esetleg hibás - magatartására utaltak. Komolyan is vehető »jelszóvá« vált: Álljunk görbén, beszéljünk egyenesen! 1974-ben az Állatorvostudományi Napokon A száj- és körömfájás elleni védekezés társadalmasításának tapasztalatai címen, 1982-ben Az állategészségügyi állomások termelést segítő szerepe címmel tartottam előadást. (Ez utóbbiban társszerzők voltak dr. Fehér József és dr. Kovács Gyula igazgató társaim). A Debreceni Agrártudományi Egyetemen dr. Szovátay György professzor úr felkérésére előadásokat tartottam az állat-egészségügyi állomások feladatairól, az állat-egészségügyi igazgatás aktuális kérdéseiről. Az egyetem 1986-ban címzetes. docens címmel honorálta munkámat. Hasznos munkának bizonyult a járási, városi vezetők évenkénti rendszeres tájékoztatása is. Mindig szeretettel és szívesen foglalkoztam a fiatalokkal. Megyénkből az egyetemünkön tanulókat már harmadéves koruk után beszélgetésre hívtam, szerveztem későbbi elhelyezkedésüket. A nyugdíjas-találkozók, az állatorvosözvegyek nőnapi meghívása, vendéglátásuk, emlékezéseik kedves, színes események voltak. 1977-ben megszereztem az állat-egészségügyi igazgatási, szervezési szakállatorvosi diplomát. Kollégáim számára igyekeztem biztosítani a szakállatorvosi képzésben való részvételt. A havonkénti megyei továbbképzéseken túl megszerveztük az ötnapos bentlakásos, valamint kipróbáltuk az egyhetes állomás központi kiscsoportos (4-5 fő) képzést is. Ez utóbbi, bár rendkívül hasznosnak tűnt, nagyon időigényesnek bizonyult, ezért nem folytattuk. A »pajzs« erősítése érdekében igyekeztem jó munkakapcsolatot kiépíteni a szomszédos Bihar megye mindenkori szolgálatvezetőjével. Emberileg nagyon kedvesek, de a szakmai információik rendkívül szegényesek voltak, ezért más, sajátos módszerrel igyekeztünk információkhoz jutni (az »ügyeletes turistákkal«). Állatorvosi küldöttség tagjaként részt vettem a thessaloniki, a moszkvai és a montreali állatorvosi világkongresszusokon és egy kubai tapasztalatcserén. Nagy élmény volt 1974-ben bő két hetes mongóliai szakmai felderítői kiküldetésem (dr. Rákóczi István és dr. Takács Kálmán kollégákkal), melynek célja az ottani szolgálat szervezeti, felügyeleti, járványvédelmi rendjének, az állatvágás és -feldolgozás mikéntjének megismerése volt. 37 év szolgálatom alatt sok szép kitüntetésben részesültem. 1973-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát, nyugállományba vonulásomkor az Április Negyedike érdemrendet kaptam meg. Közben Kiváló Munkáért kitüntetéseket négy alkalommal, a 20 éves Honvédelmi Érdemérmet, 1984-ben a Magyar Agrártudományi Egyesület Hutÿra-emlékérmét, a MAE Pro Re Rustica Promovenda emlékplakettet, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) Kiváló Termelőszövetkezeti Munkáért plakettet és kitüntető jelvényt kaptam. 357

Feleségem a gyermekeink felnevelését követően, több, mint húszéves lelkes és lelkiismeretes óvónői munka után nyugalomba vonult. Katalin lányunk a debreceni egyetemen végzett vegyész, és rendkívüli hallgatóként laboratóriumi szakállatorvos is. Másfél évtizedes állategészségügyi intézeti munkaviszonya a 90-es évek elején kényszerűen megszűnt. Vidékre költöztek, jelenleg biztosítási üzletkötő. Férje farmerkedik, sajnos kevés sikerélménnyel. Zsuzsanna lányunk magyar-ének szakos tanár, elvégezte az ELTE könyvtár szakot is, és most ez a fő foglalkozása. Férje informatika tanár a Debreceni Egyetemen. Judit és László unokáink egyetemi hallgatók, közgazdaságtan és biológia szakokon. (Sajnos senki nem lépett a nagyszülők, szülők nyomdokába.) Hosszú fáradságos munkával, sikerekkel - olykor kudarcokkal tűzdelt - alapvetően szerencsés és hivatalosan is sokszor elismert pályafutásom legfőbb segítője harmonikus, szeretetteljes családi életet biztosító feleségem megértése, támogatása, gyermekeink és unokáink szorgalma és ragaszkodása volt és az ma is. Hatvanadik évemet elérve bejelentettem főnökeimnek, hogy nyugdíjba kívánok menni. Korábbi szándékomban megerősített Ovidius megállapítása, mely szerint: »Hidd nekem el, jól élt, ki tudott jól visszavonulni, Mert ki-ki éljen csak sorsa határai közt«. Még egy évet vállalnom kellett, így 1989 végével mentem nyugdíjba. »Levezetésképpen« még tizenegy évig a gyógyszertan iránti nosztalgiámat egy gyógyszerforgalmazó cégnél éltem ki szaktanácsadóként. Azóta csak kertészkedem, olvasgatok, és barátkozom a fával és gyökerével, mint barkácsolásaim alapanyagával. Ma már a szakmai információáramlás szinte teljes hiányát is »fájdalommentesen« tudomásul veszem. Persze jót és rosszat lehetne még írni minden életszakaszról, de így is túl hosszan untattam sorsommal a kedves Olvasót. Legyen elég végezetül annyi, hogy nyugalom, béke, szeretet és megelégedettség van szívemben, lelkemben, egészségi állapotom »időarányos«, és ezt kívánom minden kor- és sorstársamnak. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 1. 57-59.

358

Legfontosabb számára a család Dr. Karasszon Dénes Dr. Karasszon Dénes tanár úrral akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének XXIII.-ik találkozóját 1998-ban megnyitotta. Csodálkoztam, hogy állatorvosként a vezetőség tagja között foglal helyet, és őt kérték fel erre a megtisztelő feladatra. Ott tudtam meg, hogy a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöke. Azóta minden évben találkozunk ezen a háromnapos, kedves rendezvényen. Több alkalommal kértem, hogy egy curriculum vitaet írhassak róla az Állatorvosi Kamarai Hírek című lapban, de ezt ő mindig elhárította azzal, hogy az életmű még nincs befejezve, majd ha elmúlik 80 éves, akkor beszélhetünk élete munkásságáról. A mű ma sincs befejezve, mert mindannyiónk örömére fiatalos lendülettel dolgozik, de betöltötte nyolcvanadik életévét. Ígéretéhez hű maradt, és nyolcévi várakozás után az alábbi beszélgetés zajlott le közöttünk. Karasszon Dénes Budapesten született 1925. július 27-én. Középiskoláit a sárospataki református gimnáziumban, egyetemi tanulmányait Budapesten, az egyetemi állatorvosi karon végezte. Oklevelének megszerzése (1948) után az Adatok a lóagyvelő plexus chorioidesának epithelsejtjeiben található zárványok ismeretéhez című inaugurális disszertációjával egyetemi doktori címet szerzett (1949). Doktori munkája életre szólóan elkötelezte az állatorvosi neuropatológia tanulmányozására. A Hortobágyi Állami Gazdaságban töltött egy év után a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet állományába lépett, itt a kórbonctani és bakteriológiai diagnosztikai laboratórium vezetésére kapott megbízást. Mikro- (hiszto-) technikai ismereteit az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet agyszövettani laboratóriumában kiegészítve kapcsolódhatott be Környey akadémikusnak, a pécsi egyetemi ideg- és elmegyógyászati klinika igazgató professzorának a sertés-poliomyelitis (fertőző sertésbénulás) kísérletes- és összehasonlító neuropatológiai kutatásaiba. A Phylaxia diagnosztikai tevékenységének FM. rendelettel történt megszüntetése után a Kaposvári Állategészségügyi Intézet kórbonctani-kórszövettani osztályának vezetőjévé nevezték ki, ebből a beosztásból kapott meghívást - Környey professzor ajánlására - az Országos Közegészségügyi Intézetben megindult, a gyermekbénulás ellen termelt hazai oltóanyagok majmokon végrehajtandó kipróbálásának, ártalmatlansági próbájának végzésére. Szakismereti kiegészítésére a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként dolgozhatott a Wiener Institut für Neurologie-ben, valamint - az intézetek közötti szoros együttműködésnek köszönhetően több alkalommal is Moszkvában a Csumakov vezette Össz-szövetségi Tudományos Akadémia Poliomyelitis és Vírus-Encephalitisek Kutató Intézetében. Ez időszak alatt végzett munkájának eredményei között említést érdemel a Pathohistological examination of the neurovirulence of Sabin attenuated poliovirus strains on monkeys című tanulmánya, melyben a 3-as típusú vakcinatörzs - azóta sokszorosan beigazolódott - fogyatékosságaira hívta fel a figyelmet (in J. Weissfeiler (ed.): The Control of Poliomyelitis by Live Poliovirus Vaccine. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.). Erre az időszakra esik az immunofluoreszcens vizsgáló eljárás bevezetése a hazai víruskutató 359

munkába. Ez irányú kutatásainak egyik korai eredménye lett munkatársával, Bodon Lászlóval, az MTA Állategészségügyi Kutató Intézet kutatójával együttműködésben kidolgozott módszere a szövettenyészetben citopatogén hatás nélkül szaporodó sertéspestisvírus világviszonylatban elsőként végzett immunszerológiai kimutatására (Karasszon D., Bodon L.: Demonstration of the swine fever vírus in tissue culture by immunofluorescence, Acta Microbiologia Hungarica, 1963. 10. 287-291.). Eljárásuk - némi egyszerűsítéssel - a mai vírusdiagnosztika rutin vizsgáló eljárása lett, a szerzők nevét hazai és külföldi tan- és kézikönyvek idézik. Ezek után készítette el és védte meg Tanulmányok az inapparens vírusfertőzések kórszövettana köréből (1965) című MTA kandidátusi disszertációját, és nyerte el vele az állatorvos-tudomány kandidátusa tudományos fokozatot. Immunofluoreszcens vizsgálatait folytatva a továbbiakban Tariska István akadémikus kutató csoportjához csatlakozva Mázló Mária munkatársával közösen a subacut sclerotizáló panencephalitisben (SSPE) elhunytak agyvelejében vizsgálták a kanyaró-vírusantigén jelenlétét, és feltérképezték annak histo-topographiai megoszlását, majd a predilectios helyek meghatározásával segítették elő a célzott biopsziás diagnosztikai vizsgálatok sikerét. A továbbiakban az MTA Központi Kémiai Kutató Intézet anyagi támogatását megnyerve neurológiai kutató laboratóriumot létesített. Hazánkban elsőként alkalmazott az állatorvosi neurológiai diagnosztikában elektroencefalográfiás (EEG) vizsgálatokat. Bevezette az EEG vizsgálati eljárást a kutyák epilepsziás megbetegedéseinek diagnosztikájába, ezt felhasználva sikeres görcsgátló kezelési stratégiát dolgozott ki. Ugyancsak kidolgozta a vakvezető kiképzésre szánt kutyák epilepszia kizárását célzó előzetes szűrővizsgálatát. Diagnosztikai laboratóriuma a Vakvezető Kutyakiképző Iskola kereti között napjainkban is folyamatosan működik. Ugyancsak figyelemre méltó vizsgálatokat végzett nagyüzemi állatállományokban tömegesen előforduló, nem csekély gazdasági károkat okozó magatartási rendellenességek gyakoriságának statisztikai felmérésére. Vizsgálatainak eredményeit szakfolyóiratokban (Magyar Állatorvosok Lapja) közölte. Népszerű ismeretterjesztő közleményei a kutyák epilepsziás megbetegedéseiről, a macskák lelkivilágának rejtelmeiről a Kutya, illetve a Macska Magazin című lapokban cikksorozatként jelentek meg. Előadóként vett részt több hazai és külföldi neuropatológiai kongresszuson és konferencián. Egyik alapító tagja a Magyar Neuropathológiai Társaságnak, munkássága elismeréseként a Nemzetközi Neuropathológiai Társaság is tagjai közé választotta. Szakmai működése mellett érdeklődése korán fordult az orvos-, és az attól elválaszthatatlan állatorvos-történelem tanulmányozása felé. Érdeklődése kielégítéséghez nélkülözhetetlen segítséget és támogatást kapott a Magyar Orvostörténelmi Társaságtól, mely hazai és külföldi előadások tartására, magyar és idegen nyelvű kongresszusi szereplésekre és szakirodalmi működésre széleskörű lehetőséget biztosított. Tagja lett a társaság vezetőségének, majd két cikluson keresztül a főtitkári-, alelnöki-, utóbb - ugyancsak két ciklusra terjedően - az elnöki tisztet is reá ruházták. Ennek leteltével a társaság tiszteltbeli elnökévé választották meg. Orvos- és állatorvos-történelmi kutatásainak eredménye az MTA tudományos doktori fokozat elnyerése, eddig hat könyv, számos könyvfejezet és folyóirat-közlemény.

360

KÖNYVEK: 1)

Hutÿra Ferenc. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1975. 160 p.

2)

A Concise History of Veterinary Medicine. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 458 p.

3)

Csaba B. társszerzővel: Az immunológia magyar mesterei = Hungarian masters of immunology. NOVORG, Budapest, 1992. 197 p.

4)

Marek József. OPKM, Budapest. 2003. 94 p.

5)

Sternegg M. és Zinszky J. társszerzőkkel: Billroth műtőjétől az Erzsébet Kórház igazgatói székéig. Szt. István Társulat, Budapest. 2004. 197 p.

6)

A magyar állatorvoslás kultúrtörténete I.-II. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 2005. 456 p.

FONTOSABB KÖNYVFEJEZETEK: 1)

Állatorvosi felsőoktatásunk története. In: Holló F. (szerk.): 200 éves a magyar állatorvosi felsőoktatás 1787-1987. Mezőgazdasági Könyvkiadó., Budapest, 1987. pp 1-120.

2)

Hőgyes Endre 1847-1906. In. Antall J., Birtalan Gy., Schultheisz E. (szerk.): Historia Medica Hungarica. Medicina, Budapest, 1988. pp. 56-58.

3)

A kórházak helye, szerepe és jelentősége a civilizáció fejlődésének történetében. In: Ajkay Z. et al.: A magyar kórházügy. Budapest, 1995. pp. 11-34.

4)

Geschichtsformende Bedeutung der Medizin. In: Donnert. E. (Hrsg.): Europa in der frühen Neuzeit. Bd. III: Aufbruch zur Moderne. Böhlau Verl., Köln, Wien, 1999. pp. 603-613.

5)

Medico-historical aspests of the foundation and decelopment of Universiteies. In: Szögi L., Varga J.: Universitas Budensis 1395-1995. Budapest, 1997.

6)

The place, role and importance of veternary history in the history of sciences, culture and arts. In: Historia medicinae veterinariae, 2002. 27. 1/4. (Dincer, F: Veterinary Medicine Historical Approachess. Ankara Univ. Press, Ankara, 2002.) pp. 11-23.

7)

Hermeneutikai problémák az orvostörténeti kutatásban. In: Vizi E. Sz. és mtsai (szerk.): Ditor ut ditem. MATI, SOMKL, SOTE, Piliscsaba, 2003. pp. 263-268.

8)

19 életrajz (Fodor József, Hőgyes Endre, Hutÿra Ferenc, Magyary-Kossa Gyula, Lenhossék Mihály Ignác, Lenhossék József, Lenhossék Mihály, Bene Ferenc, Thanhoffer Lajos, Tangl Ferenc, Scheuthauer Gusztáv, Marek József, Liebermann Leó, Aujeszky Aladár, Tomcsik József, Sauer Ignácz, Rátz István, Fenyvessy Béla, Detre László). In: Kapronczay K., Vizi E. Szilveszter (szerk. 361

): Híres magyar orvosok I-IV., Galenus, Budapest, 2000-2003. 9)

Az állatorvoslás története dióhéjban. In: P. Tóth Gy. (szerk.): A család állatorvosa. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004.

10)

Főmunkatársa a Gallyas Cs. És Holló F. által szerk. Állatorvosi értelmező szótárnak. Mezőgazd. Kiadó, Bp., 1984. 863 p.

Szerkesztő-szerzőtársa a Magyar Tudólexikonnak (Better-MTESZ-OMIKK, Budapest, 1997, ), a Magyarország járványtörténete című fejezet szerzője a Magyar Katolikus Lexikon VII. kötetében (Szt. István Társulat, Budapest, 2003.) FACSIMLÉK közül kiemelést érdemel: Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek, 5-ik kötettel kiegészített hasonmás kiadás. MOKT, Budapest, 1994-1995. SZAKKÖZLEMÉNYEK: Hazai és külföldi periodikákban magyar és idegen nyelveken megjelent tanulmányainak száma (könyvismertetések, referátumok, kommentárok, népszerű ismeretterjesztő cikkek nélkül) összesen 220. Közülük külön említést érdemel A short history of microbiology in Hungary fron the beginning to 1951. Acta Mikcrobiologica et Immunologica Hungarica, 2001. 48. 3-4. 601-613., Korszakok és irányzatok az immunológia fejlődéstörténetében. In: MTA Közgyűlési előadások 2000. május. II. köt. Budapest, 2001. pp. 793-799., Demográfiai mutatóink történelmünk korszakai szerinti ingadozásai -orvostörténelmi megvilágításban. In: Faragó T., Őri P. (szerk.): A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének 2001. évi évkönyve. KSH, Budapest, 2001. pp. 415-422. KÖZÉLETI SZEREPLÉSE: A Magyar Orvostörténelmi Társaságnak vezetőségi tagja, alelnöke, 2 cikluson át főtitkára, majd ugyancsak 2 cikluson át újraválasztott elnöke, jelenleg tiszteltbeli alelnöke, az MTA Élettudománytörténeti Munkabizottságának elnöke, az MTA Orvostörténeti Munkabizottságának társelnöke, az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottságának tagja. Az Orvostörténeti Közlemények, valamint az Agrártörténeti Szemle szerkesztőbizottságának tagja. A Magyar Állatorvos-történeti Társaság alapító elnöke, tagja a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Állatorvos-történeti Társaságnak, a Nemzetközi Egyetem-történeti Társaság magyar nemzeti bizottságnak, alapító tagja a Magyar Neuropathológiai Társaságnak, tagja továbbá a Nemzetközi Neuropathológiai Társaságnak, a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának és a Magyar Egészségügyi Társaságnak. Az állatorvos-tudomány kandidátusa (1967), doktora (1991), aranydiplomás állatorvos (1998). Az Állatorvostudományi Egyetemen, ill. annak jogutódján, a mai Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karán 1974. óta folyamatosan magyar és angol nyelven az állatorvos-tudomány története című diszciplina előadó tanára. E tárgykörben készített egyetemi jegyzete két kiadásban is megjelent. 1976-ban létrehozta az akkori Állatorvostudományi Egyetem, azóta működő Állatorvos-történeti Gyűjteményét és állandó kiállítását. 362

Családjáról röviden annyit mond, hogy az életében a legfontosabb a családja. 1953-ban megnősült. Két lánya és négy unokája van. Egyik lánya orvos, a másik pedig jogász. A munkáján kívül minden szabadidejét velük tölti. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 2. 66-67.

363

Mindeddig megsegített az Úr! Dr. Pallaghy Sándor Dr. Pallaghy Sándor így vall magáról: „1921. október 29-én születtem az Abaúj megyei Felsőmérán, a szlovák határhoz közeli, Kassa vonzáskörébe tartozó kisközségben. A falu kertjei alatt folyik a Bársonyos nevű, a Hernád folyóból kiszakított folyócska, mely valamikor 23 vízimalmot működtetett. Édesapám 1908-tól intéző volt az Andrássy grófok betléri uradalmában Rozsnyó városhoz közel. 1915-ben nősült a Fáy családból. A cseh uralom következtében innen el kellett jönnie, mivel a csehek a birtokot felosztották. Így kerültünk Felsőmérára, ahol a nagyapámnak kisebb földbirtoka volt. Az általános iskola négy osztályának elvégzése után testvérbátyámmal a Sárospataki Református Kollégiumba kerültünk. Én 1940-ben érettségiztem jeles eredménnyel. Az ősi, 400 éves kollégium falán lehetett olvasni a kollégium egyik jelmondatát: »Három fáklyám ég: Hit, Haza, Emberiesség«. A nyolc év tanulási idő alatt ezt a három létfontosságú dolgot, a hitet, a hazaszeretetet, és az emberiességet oltották a szívünkbe. A másik útravalót Dénes bácsitól, a vallástanártól kaptuk, aki sokszor emlegette, hogy hogyan is volt, amikor Moody Dwite-ot, a 19. század híres amerikai evangelizátorát felkérték, hogy írja meg élettörténetét. Ő azt mondta, hogy ez nem lehetséges, élettörténetem csupán egy mondat, mert ami azon felül van, az mind felesleges. Ez az egy mondat így hangzik: születtem testben, 1822-ben, másodszor is megszülettem a Lélek által 1857-ben, örökké él, aki a Lélek által is megszületik. Az élet célját és értelmét tekintve nem elég csupán egyszer testben megszületni, másodszor is meg kell születni a Lélek által. 1940-ben iratkoztam be az állatorvosira, 1944. december 6-án tettem le az utolsó záróvizsgát, néhány nap múlva avattak állatorvossá, de már szeptember hónapban a sikeres szülészeti szigorlat után. Hetzel professzor felvett a szülészeti klinika állományába mint egyetemi gyakornokot. A katonai behívások miatt a klinikán üresedés volt. Hetzel professzor úrral csak 3 hónapig dolgozhattam, mert december közepén ő volt a vezetője a Bécsbe menekülő állatorvosi egyetemnek. Nagyon igazságos, segítőkész embernek ismertem meg, mindamellett igen sokoldalú tudással rendelkezett, sokat lehetett tőle tanulni. A klinika vezetésével Szepeshelyi adjunktus lett megbízva. Az itt maradottak közül Kovács Jenő professzor és Szepeshelyi adjunktus elhatározták, hogy az ostromot nem a Bethlen tér 3. szám alatti pincében várják be, ugyanis ők ebben a házbank laktak, hanem a gyógyszertani intézet alatti pincében. A Bethlen tér 3. alatti pince túl zsúfolt volt. Velük tartott az itt maradt tanszemélyzet is. A pincébe fekvő alkalmatosságot is vittünk be, számítva arra, hogy itt több napot kell eltölteni. Január 14-én reggel én még mit sem sejtve úgy 8 óra körül felmentem a pincéből az épületbe, és már közelítettem a kijárati ajtóhoz, amikor hátulról egy kéz utánam nyúlt, nem engedett kilépni. Abban a pillanatban kezdték el aknázni az oroszok a területet. Egy akna éppen a kijárati ajtó előtt robbant, ha akkor kilépek, menthetetlenül elpusztulok. 364

A megmentőm Flórián bácsi volt, a parazitológiai intézet altisztje. Kotlán professzor kedveltje. Neki meg volt engedve, hogy a professzor urat tegezze. Flórián bácsi az első világháború során Magyarországon volt hadifogoly. Mélyen istenhívő lévén, a diktatúra miatt sohasem tért vissza hazájába. Kért tőlem családi képet, ahol a felségemmel és hat gyermekemmel együtt vagyunk lefényképezve. A képet haláláig megőrizte. Aztán január 14-én éjjel bejöttek az oroszok a pincébe. Mindenkin fehér köpeny volt. Szepeshelyi adjunktus úr tudott tótul beszélni, és igyekezett megértetni velük, hogy mi az állatorvosi egyetemhez tartozunk és nem voltunk katonák. Ezt sehogyan sem akarták elhinni. Minket az éjjel háromszor is vallattak egy hosszú tőrrel, és mindig azt kérdezték, hogy szoldat vagy nye szoldat. Mi természetesen nemet mondtuk, de láthatóan ez nem elégítette ki őket. A pincében valamennyien egy asztal körül ültünk, középen égett egy gyertya. Talán valaki erősebben szuszogott, mire a gyertya kialudt. Ebben a pillanatban a katona a géppisztolyból egy sorozatot engedett a pince plafonjába. A pincében ez olyan volt, mintha ágyúból lőttek volna. A szomszédos pincerészben azt hitték, hogy most végeztek velünk. Mi természetesen azonnal gyufát gyújtottunk és igyekeztünk a gyertyát ismét meggyújtani. Hajnalban elmentek, a kapitány azt mondta, másnap estére ismét visszajönnek, mindenkinek át kell esni a vallatáson. Megmenekülésünk úgy történt, hogy már kezdett sötétedni, amikor tíz katona lejött a pincébe, egy jólöltözött tiszt volt velük. Azonnal észrevettük, hogy ezek nem oroszok. A tiszt látva, hogy mindenki fehér köpenyben van, franciául megszólalt, hogy tud-e valaki franciául. Kovács Jenő professzor jelentkezett, hogy ő tud. A tiszt bemutatkozott, hogy ő a román hadsereg századosa, és civilben állatorvos. Kovács professzor is bemutatkozott, és minket is bemutatott, és kérte, hogy minket a katonák védelme alatt kísérjen le a Bethlen tér 3. alatti pincébe, mivel itt az oroszok miatt erősen veszélyeztetve vagyunk. A Bethlen tér 3. alatti pincében nagyon mostoha körülmények között kb. egy hetet töltöttünk, majd visszamentünk a klinika tanársegédi szobájába. Akkorára a front már minket elhagyott, de a fosztogatások még javában folytak. Mezőhegyesről angol telivér és félvér csikók voltak bekötve a kórodákban, a szülészeten még volt néhány tehén. Ezeket elvitték, a csikókat nem vágták le, tudták, hogy ezek értékesek. Voltak köztük szakmabeliek is, ezek mikroszkópra vadásztak, de a mikroszkópokat sikerült megmenteni. A műszerek kevésbé érdekelték őket, inkább az alkohol. 1945. szeptemberétől megkezdődött a tanítás az egyetemen, én gyakorlatvezető voltam és készítettem a doktori disszertációmat. 1945. májusától elkezdte működését a poliklinika, ezt Szepeshelyi adjunktus és én vezettük. 1946. tavaszán ledoktoráltam, aztán 1946. júniusában kaptam egy ajánlatot, meghívtak helyhatósági állatorvosnak az Alföldre, Dévaványára. A főjegyző jött fel Budapestre egy küldöttség élén, hogy hátha az egyetem tanszemélyzete közül valaki vállalná a vidéki állatorvosi életet. A belgyógyászatról és sebészetről nem volt vállalkozó. Így nekem tették fel az ajánlatot. Szepeshelyi adjunktus úr úgy engedett el, hogy még szeptemberig fenntartja a helyet számomra klinikán, gondoljam meg jól a dolgot. Felvidéki ember lévén az alföldi tájakat csak Petőfi verseiből ismertem. Ahogy megérkeztem, rendkívül nagy szívélyességgel fogadtak, mintha valami nagy gondtól szabadultak volna meg. Az állatorvosuk egy hónappal azelőtt meghalt, és a szomszédos 365

községek állatorvosai közül is többen nem tértek még haza a hadifogságból. A szomszédos községben az állatorvos megkapta a takonykórt a lovaktól és meghalt. Akkoriban a községekben 2300 db ló volt, kb. hasonló létszámú volt a marhaállomány, nagyszámú volt a sertés is. A juhállományban volt a legnagyobb a háborús veszteség. Jóllehet, tanársegéd koromban igyekeztem minél több ismeretlen gyakorlatot szerezni, a sebészeti és belgyógyászati beteganyagot is fegyelemmel kísértem, Guoth professzortól sokat tanultam a sántaság diagnosztizálásában, Szepeshelyi tanár úrral kijártunk Martonvásárra a tehenek meddőségi kezelését végezni, mégis amikor itt szembetaláltam magam ezzel a feladattal, enyhén szólva nagyon meglepődtem. Ismeretlen volt az ügyeleti szolgálat, itt éjjel-nappal, hétköznap, vasárnap, ha hívtak, menni kellett, amellett végezni a húsvizsgálatot, állatszállításokat, ha volt mivel a preventív oltásokat. Szerencsére még a 46-os évben jelentkezett a főjegyzőségen egy nyugdíjas állatorvos azzal, hogy mint magán-állatorvos fog tevékenykedni a községben. Nagy örömmel fogadtam, dr. Redecha Rezső, Rudi bácsi volt az illető, valamikor Marek professzornak volt a tanársegédje és büszkén emlegette, hogy ő a Monarchia idején magyar királyi járási állatorvos volt Szarajevóban. A nagy tanyavilágot csak lovas kocsival lehetett ellátni, volt olyan tanya, amelyik a községtől 12 km-re volt földúton - ebben is nagy segítség volt Rudi bácsi. Sajnos néhány év múlva Rudi bácsi megbetegedett és meghalt. 1946-ban már olyan nagy volt az infláció, hogy a Phylaxia oltóanyagot csak élő sertésért adott. Hogy a sertéspestis elleni védőoltáshoz az oltóanyagot be tudjuk szerezni, a Phylaxiának szállítani kellett külön vírussertést és külön szérumnak való sertést. Ezt hívtuk sertéspestis elleni szimultán oltásnak. A vírusra nagyon kellett vigyázni, hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, mert Manninger professzor szerint egy ml vírus 5000 halálos adagot tartalmazott. Egy ilyen szállítmány el is ment Dévaványáról a Phylaxiába. Majdnem rosszul jártunk, mert az oroszok igazoltattak, szerencsére az Orosz Katonai Parancsokságtól is volt igazolványunk. 1947-ben már oltottuk a kutyákat veszettség ellen, a sertéseket sertéspestis ellen szimultán oltással. 1948-ban, akkorára már az Országos Állategészségügyi Intézet felszereltsége megengedte, elvégeztük a 2300 ló takonykórra és tenyészbénaságra irányuló vérvételét. A vérvizsgálatot akkor még a budapesti intézet egyedül végezte el. 1949-ben elkezdődött a baromfiállomány baromfipestis elleni védőoltása H-vakcinával. Több mint 100.000 baromfi került Dévaványán védőoltásra. 1949-ben megalakult a körzetemben az első állami gazdaság. A 49/50/51-es években alakultak meg az első téeszek is. 1951-ben megtörtént az állatorvosi szolgálat államosítása. Mindenkinek kijelölt körzete lett, csak a körzetén belül tevékenykedhetett. Az én körzetemben öt apró téesz alakult. Ezek a téeszek 1960 után összeolvadtak, és mezőgazdasági nagyüzemmé fejlődtek. A körzetemben lévő állami gazdaságot mint állami állatorvos láttam el. Békés-Csongrád megye valamennyi állami gazdaságából a választott csikókat az itteni csikónevelő telepekre hozták. Három telepen 600 csikó jött össze. Ami csikóbetegség létezett, itt minden előfordult. A Phylaxia 366

kísérleti célra gyártott antistreptococcus vakcinát mirigykór elleni preventív célra. A vakcina nem vált be. A mirigykórral kapcsolatban egy gyakorlati megfigyelés született, hogy amelyik csikó megbetegedett mirigykórban, az még egyszer már nem volt fogékony a betegségre. Állatorvosi működésem ideje alatt mindig egy helyen, Dévaványán dolgoztam, eltekintve az első két év tanársegédi működéstől. Ez alatt az idő alatt tartoztunk először Szolnok, majd később már Békés megyéhez. Tartozunk a kunhegyesi, gyomai, szeghalmi járáshoz. Voltam helyhatósági községi, voltam állami állatorvos, majd 1980 és 1983 között egy mezőgazdasági nagyüzem főállatorvosa is. Az állategészségügyi szolgálat államosítása után Dévaványa két állami állatorvosi körzetet kapott. Így került Dévaványára dr. Bakucz Tibor 1950-ben. Tiborral 30 évig, haláláig dolgoztam együtt. Nemcsak jó kollegiális, hanem igen jó baráti, testvéri kapcsolat alakult ki köztünk. Soha konfliktusunk sem anyagi, sem szakmai téren nem volt. Problémás betegeknél gyakran tartottunk konzíliumot. Tiboréknál gyerek nem lévén az én gyerekeim náluk otthon érezték magukat. Remek csabai szalámit tudtak készíteni. Gyerekeim, ha mentek vissza a kollégiumba, Tibor bácsi megjelent egy-egy pár szalámival. A 70-es évektől kezdve a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben összpontosult az állatállomány nagyobb része. A mezőgazdasági nagyüzemekben a kezdeti nehézségek után kialakultak az állat-higiéniai követelményeknek megfelelő tartási és takarmányozási körülmények. Az állatorvos fő feladata inkább a prevenció volt. A gümőkór- és brucella-mentesítés után, a sertés és a juhállományokban is ebben az irányban dolgoztunk. Hogy a háztáji és kisegítő gazdaságokban is jók legyenek az eredmények, sok előadást tartottam az időszerű állathigiéniai követelményekről. 1965-ben az ÁFÉSZ védnöksége alatt kezdeményezésemre megalakult a községben a Tenyésztojás-termelő és -keltető Szakcsoport. Ez sok baromfitartó családnak nyújtott kiegészítő bevételt. A naposcsibéket mi oltottuk Marek vakcinával. Kezdetben a gödöllői Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézetből Lacza Béla bácsi patronálta a mi kezdeményezésünket jó tanácsaival. Három 10000-es Gergely-féle keltetőgéppel folyt a termelés. Én, aki szintén termelő is voltam, minden tag állományát ismertem és segítségükre is voltam. Munkám elismeréséül Kiváló Dolgozó kitüntetésben részesültem. 1994-ben aranydiplomát, 2004-ben gyémántdiplomát kaptam az egyetemtől. 1947. március 1-én nősültem. Feleségem szülei gyógyszerészek voltak. Házasságunkból hat gyermek született, négy fiú és két lány. Két fiam lett állatorvos, Ferenc és Ádám. Utóbbinak a felesége is ezt a hivatást választotta. Feri fiam jelenleg Szeghalom városban dolgozik. Ádám fiam dolgozott a mezőhegyesi állami gazdaságban, majd itt Dévaványán lett körzeti állatorvos, majd Békés megye V. kerületének lett kerületi főállatorvosa. Sajnos ezt a tisztséget sokáig nem gyakorolhatta, mert 2004. február 28-án meghalt. Harmadik fiam, Sándor, elmegyógyász főorvos Budapesten, negyedik fiam, Barnabás, olaj- és gázmérnök. Két lányom nyelvtanár. Gyermekeim mind családot alapítottak. Összesen 19 unokám és 6 dédunokám van. Minden nyáron valahol az országban összejön a nagycsalád, családi találkozóra. Egy-egy ilyen találkozón 40 körül szoktunk lenni. 367

Testvérbátyám és nővérem férje katonatisztek voltak. Testvérem később elvégezte a Közgazdaságtudomány Egyetemet és az orvosi műszerkereskedelmi vállalatnál volt osztályvezető. Sógorom könyvelői munkakörben dolgozott tovább. Már több, mint 20 éve vagyok nyugdíjas. Nyugdíjas éveimben is állandóan tevékenykedek: igen szeretek kertészkedni, aktívan dolgozom a református egyházban, 15 éve gondnokként. Állat-egészségügyi téren is sokaknak nyújtottam segítséget, főleg tanácsadásban. Igen szeretek zongorázni, de főleg csak magyar nótákat és népdalokat kedvelek. Vasárnap délutánonként nem hiányozhat a megszokott tarokkparti sem. Többször kellett már új tagokat betanítani. A régiek már elmentek. Ezek között volt a legkedvesebb barátom, régen tanársegéd társam, Szőnyi Pista. A mostani tarokk társaimmal is jó együtt lenni, kedves, értékes, korrekt fiatal emberek. A feleségem, aki egész életemben a jobbik felem volt, mos már glaucomás szembetegsége miatt rosszul lát, így ketten teszünk ki egy emberszámot. Visszatekintve az elmúlt hatvanéves időszakra, hálatelt szívvel csak egyet tudok mondani: mindeddig megsegített az Úr.” Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 2. 68-69.

368

Figyelemmel kísérem az állatorvoslás jelenlegi helyzetét Dr. Füzi Gyula Dr. Füzi Gyula így ír magáról: „Mivel ajánlásra és felkérésre írtam élettörténetemet, ha úgy tetszik a curriculum vitaet, megtiszteltetésnek tekintem, hogy röviden átgondolva életpályámat, mindezt másokkal is megoszthatom. Bár a nyitottság és őszinteség nem biztos, hogy hasznos szerepvállalás. Az igazságra törekvés és az őszinteség jellemző tulajdonságaim, melyek miatt életemben többször keveredtem konfliktusokba. Azonban emlékezésemmel ezúttal sem szeretnék valakit is megbántani, különben is az idő múlásával minden megszépül. Sopronban a »hűség városában« láttam meg a napvilágot, közel 78 évvel ezelőtt, 1928. október 6-án, szorgalmas, megbecsült iparos családban. Hárman voltunk testvérek. Nővéremet már kiskorában, húgomat pedig nemrég veszettük el, aki gyerekkorunkban mindig Gyurkának szólított, melyből kicsengett különleges módon a szeretet. Elemi iskoláimat helyben végeztem, majd a Szent Benedek-rendi gimnáziumban érettségiztem 1947-ben, jó eredménnyel. A tanítás mellett itt neveltek többek között hitre, tisztességre és hazaszeretettre. Érettségi után a hogyan tovább dilemmánál szóba került a helyi erdőmérnöki főiskola, mivel cserkész koromban sokat kirándultunk a természetbe, a soproni erdőkbe, és közel állt hozzám azok világa. Sokat barangoltunk a soproni hegyekben és a Károlykilátóhoz szinte becsukott szemmel, »toronyiránt« is feltaláltunk. Közel állt hozzám a falu, az állattartás szeretete is rokonaimon keresztül. Ezen kívül a segíteni akarás is erényeim közé tartozott. Itt jut eszembe, hogy kisgimnazista korunkban barátaimmal egyikünk otthonában hegedű koncertet adtunk jótékony célra. Erről újságcikk is megjelent annak idején a helyi lapban. Amikor megszólal a gyermekszív címmel. Tehát végül is az Állatorvostudományi Kart választottam. Egyetemi éveim alatt tagja voltam az egyetemi népitánccsoportnak. Sokat léptünk fel a közeli falvakban és tanítottuk a táncokat. Albérletben laktam, menzára nem jutottam be. Emlékezetes, hogy három hónapig csak »nokedlit« ebédeltem. Nyáron együtt voltunk a gödöllői mezőgazdasági gépészhallgatókkal, akik jó humorú »vagány gyerekek« voltak, és túlsegítettek a szokatlan nehézségeken. Az egyetemi klinikai gyakorlatokról is maradtak emlékeim. Egyszer a reggeli belgyógyászati kezelésnél nem viseltem fehér köpenyt. Szerencsétlenségemre megjelent az általam nagyra becsült Mócsy professzor úr. Így szólt hozzám: »Maga kicsoda?« Válaszoltam, hogy ki vagyok. Mivel súlyos hibát vétettem, azonnal kizavart a kezelőből. Egy másik alkalommal sebészeti kollokviumon pedig az ivartalanításhoz elkészített mén lábáról lecsúszott az általam felett nyolcas kötés. Javítanom kellett. A gyakorlatban azután megtapasztalhattam, hogy mennyire fontos művelet ez. Diplomámat 1952. október 16-án vettem át. Röviddel ezután elvégeztem a tartalékos 369

tiszti tanfolyamot, és katonai pályára küldtek volna, de én inkább a civil életet választottam. 1953. január 1-jétől Vas megyébe kerültem. Dr. Zsigmond László megyei főállatorvos Pankaszra helyezett körállatorvosnak. Itt emlékezem meg róla, mindannyiunk »atyjáról«, aki ha kellett szigorral, de nagy segítőkészséggel, szakmai hozzáértéssel vezetett bennünket. 1952. decemberében diákkorból fakadó szerelemből házasságot kötöttem, melyben két gyermekünk született. Katalin tanárnő, Ákos szintén állatorvosi diplomát szerzett 1988-ban. Pankaszt, mint leendő székhelyemet, a térképen keresgéltem, még nem hallottam róla korábban sohasem. Azután lassan megismertem az Őrség jellegzetes táját, az itt élő tisztességes, becsületes embereket. Tíz kis község tartozott hozzám, Vas megyére jellemzően elszórtan elhelyezkedve, melyet »ezüsttankos« Csepel motorkerékpárommal jártam be minden nap, természetesen mindenféle időjárásban, amelyre izületeim emlékeztetnek. A lakáshelyzet megoldatlan volt, igazán nem tudtunk meleg otthont teremteni. Villany hiányában szokatlan volt a petróleumos lámpavilágítás, a telepes rádió. Az őrségi szomszédos kollégákkal igazán jó, baráti kapcsolat alakul ki, szerettük, segítettük egymást. Ugyancsak jó kapcsolat alakult ki az orvosokkal, gyógyszerészekkel, más értelmiségiekkel és a falvak vezetőivel. Igyekeztem munkámmal kiérdemelni a falvak lakosságának megbecsülését is. Itt tanultam meg igazán a sertés petefészek eltávolítását a »miskárolást« járási főállatorvosom segítő készségével. Ugyancsak az ő segédletével vezettem először életemben gépkocsit, a jó öreg Opelt, amitől nem nagyon volt elragadtatva. Emlékezetes az 1956-os forradalom és szabadságharc ideje alatti népvándorlás is. Egy késő esti betegkezelés után hazafelé tartva le akartak taszítani a motoromról. Éppen csak megőriztem egyensúlyomat, majd gázt adva sikerült folytatnom utamat és szerencsésen hazaérni. Emlékeim közt kutatva előkerül egy olyan eset, amikor üzenetet kaptam, hogy a szomszéd községben várnak beteghez. Kiérkezve a címre furcsának találtam, hogy a szobába sereglenek a családtagok, szomszédok. Legnagyobb meglepetésemre egy beteg bácsi feküdt az ágyban és panaszolta tüdőbetegségre utaló bajait. Mondtam, ki vagyok, és hamarosan küldöm az emberorvost. Később ugyanitt elhullott egy sertés és boncoláskor tüdőgümőkórt állapítottam meg. Itt, az Örségben megtapasztalhattam a határtalan állatszeretet. Egy példa: egy beteg anyakocához hívtak. Láttam, hogy a gazdaasszony nagy-nagy szeretettel borogatta és simogatta »Marisnak« szólítgatva, közben folytak a könnyei. A koca meggyógyult. A szeretetteljes törődés fél gyógyulást jelent embernél, állatnál egyaránt. Talán a pályafutásom legnehezebb, legkínosabb feladatát Szatta községben kellett megoldanom. Tehénnél ellési rendellenesség jelentkezett. Már annyira kimerült, hogy nem tudott felállni sem. Minden gyakorló kollégám tudja, hogy akkor mi vár egy állatorvosra! Természetesen hasra fekve diagnosztizáltam a hasvízkóros magzati elváltozást. Ujjkés hiányában megpróbáltam sebészi szikét a szülőútba vezetve a borjúmagzat-hullán laparotómiát végezni. A szülőút szűk volt, a karom elernyedt. Ismételt próbálkozással csak sikerült és a borjút kihúztuk, mindenki legnagyobb örömére. Nagyon szerettem az Őrséget, az ottani embereket. Azóta sem fogyasztottunk 370

annyi birkahúst, mint akkoriban. Nejem nagyon szakszerűen, finoman tudta elkészíteni a birkapörköltet. Évek múltával, 1958-ban lehetőség kínálkozott a továbblépésre és újabb kihívásoknak elébe nézni. 1968. október 30-ig Uraiújfaluban teljesítettem körállatorvosi szolgálatot és elláttam a helyi székhelyű kiváló magyartarka tehénállománnyal rendelkező állami gazdaság állategészségügyi feladatait is. Az utóbbinak köszönhetően munkatársi kapcsolatba kerültem kiváló agrármérnök szakemberekkel. Tőlük sokat tanultam a nagyüzem vezetéséről, szakmai irányításáról, üzemgazdasági feladatairól, és segítették nagy befogadókészséggel a munkámat. Közülük többen lettek később Vas megye agrár- és közigazgatási vezetői. Őket most is nagyon tisztelem és becsülöm. Az Uraiújfaluban eltöltött idő volt a legkedvesebb és a legemlékezetesebb a családomnak is. Itt éreztem igazán a megbecsülést és a szeretetet. Ebben a közösségben kerültek iskolába gyermekeim. Továbbá itt alakultak ki, ha lehet mondani, az örök barátságok. Szakmailag sokat tanultam és fejlődtem. Ebben a körzetben kezdtem el a bendőmetszést, az idegentest eltávolítást. Sertés császármetszést is ebben az időben végeztem először. A lelkesedés, segíteni akarás mindig vitt előre. Persze, néha értek fiaskók is, bánkódtam miattuk, de a tanulságokat igyekeztem levonni. Nagy öröm volt számunkra, hogy 1958-ban egy Skoda gépkocsi tulajdonosa lehettem, amely megkönnyítette munkámat és családom életét is. Bár később sok gondot is okozott, hiszen a gödrös makadám utakon sokszor előfordult rugótörés, amit csak a megyeszékhelyen tudtam javíttatni. Ebben az időszakban kezdődött szarvasmarha-gümőkór felszámolása. Kezdetben az ún. nyílt gümőkóros szarvasmarhák, tehenek kiemelésével, hatósági leöletésével. Majd a rendszeres tuberkulin vizsgálatok elvégzésével, mely a paraallergiás reakciók miatt sok gondot, mérlegelési helyzetet okozott a gyakorló állatorvos számára. Ezen kívül folyt, mint jelentős betegség, a brucellózis elleni küzdelem, a vetélések kivizsgálása stb. Erre az időszakra esett a ragadós száj- és körömfájás leküzdése is, amelynek feladataiban távoli megyékbe kirendelve teljesítettem szolgálatot, sok tapasztalatot gyűjtve és közben hazámat is jobban megismerhettem. Az egyéb munkák között szerepelt a tenyészüsző, tenyész- és exportbika előállítás és kereskedelem állat-egészségügyi ellátása, sertésoltások végzése stb. Az életünk jó mederben folyása közben aztán érintett lettem a téeszegyesítésben. Egy felfogás szerint főállattenyésztő-állatorvosi igény merült fel. Én úgy gondoltam és éreztem, hogy a kettő ellátásával szeretett szakmámat nem tudtam volna maradéktalanul ellátni. Így fájó szívvel, de elköszöntem egyelőre a gyakorlattól, és 1968. novemberétől megyei szakállatorvos lettem. Hamarosan kiderült számomra, hogy az íróasztali munkát nem nekem találták ki. Néhány hónappal később lehetőség kínálkozott újra a gyakorlatba kerülni és 1969. július 1-jétől a Vasasszonyfa székhelyű körzetbe kerültem. Szombathelyről kijárva láttam el a területet. Jó állattenyésztő községeim voltak, a helyi téeszt is elláttam. Újdonság volt, hogy lovak tartásával is foglalkoztak, így bőven gyakorolhattam a mének ivartalanítását (csikómetszést). 371

Új szakember lévén, árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat a gazdák. Azt is mondhatom, hogy ezen keresztül kezdtek befogadni. Jelentősek voltak a sertés ivartalanítások, a tenyéssz- és exportszarvasmarhák állat-egészségügyi teendői is. A betegellátások alkalmával érdekes kórelőzményi és egyéb kifejezésekkel találkoztam, amelyeket nagyon élveztem, például: »Doktor úr kérem ez a disznó, úgy gondolkodik! - vagy másik alkalommal »sékodik«, továbbá »Kérem, oltsa be ezt a disznót vitamin ellen«. Senki ne értse félre, én ezeket, a mondásokat eredetiségük miatt kedveltem és az állattulajdonosok állatszeretete, megfigyelőképessége, huncutsága rejlik mögötte, így még jobban szívemhez nőttek. Még sorolhatnám az állatorvosi gyakorlatot oly széppé és könnyebbé tevő élményeket. A 70-es évek végén másodszor is érintve lettem a téeszösszevonásokkal kapcsolatosan. Ily módon 1979. április 1-jétől üzemi állatorvos lettem a söptei Magyar- Szovjet Barátság MgTSzben. Az állami szolgálatban és a praxisban eltöltött 27 év után nem volt közömbös számomra új munkáltatóval, egy más struktúrában történő állatorvosi munkát folytatni és üzemi elvárásoknak megfelelni. A gazdaságban 800 db tehenet és annak szaporulatát, brojler csirke állományt, majd sertéstelepet is elláttam. Sokat fáradoztam a minőségi tejtermelés megteremtéséért is. Részt vettem szakmunkások képzésében, előadásokat tartottam, és a társadalmi munkából is kivettem a részem. Szakmailag megalapozott, jobbító szándékú javaslataimra sajnos nem mindig volt fogadókészség, ami nagyon bántott. Szerettem volna eredményesebb lenni. Úgy vélem megemlíthetem, hogy többször nehéz volt összehangolni a hatósági, az üzemi és a magángyakorlati feladatok ellátását, amiből bizony néha konfliktusok is keletkeztek. Továbbá nem feledhetők számomra sem a hétvégi, akkor még emberpróbáló ügyeletek, főleg idősebb korban. Ilyenkor általában napi 20-25 hívást, több száz kilométeres gépkocsivezetést kellett teljesíteni. Munkámért kaptam elismeréseket is, amelyek pályafutásomat elkísérték, de mindig az volt a legnagyobb öröm számomra, amikor a sokat dolgozott, kérges tenyér megszorította kezemet: »Köszönöm Doktor Úr!« Végül, de nem utolsó sorban ide kívánkozik, hogy életem elképzelhetetlen lett volna feleségem önzetlen, fáradságot nem ismerő segítsége nélkül az akkori körülmények között. 1988-ban nyugdíjba mentem, hogy átadjam fiamnak a stafétabotot. 2002. november 29-én a SzIE Állatorvosi Karának szenátusa kitüntetett a jubileumi diploma arany fokozatával, felemelő diplomaosztó és doktorrá avató ülésén. Mostanában szeretett családom körében élek, Szombathelyen. Imádom unokáimat (két aranyos kislány és egy külföldön élő, nyelveket beszélő diplomás fiú), olvasgatok, kertészkedem. Érdekel a sport, még mindig járok labdarugó mérkőzésekre, és segítem a házimunkát. Igyekszem figyelemmel kísérni az állatorvoslás jelenlegi helyzetét is. Nos, dióhéjban így foglalható össze egy nyolcvan felé ballagó idős, volt gyakorló állatorvos élete, amelynek eseményei és műveletei most is gyakran megjelennek álmaimban.” Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 70-71.

372

Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat Dr. Koós Hutás Ferenc Állandóan tanulnunk kell, befogadni és alkalmazni az újat - mondja, Dr. Koós Hutás Ferenc, aki így ír magáról: „1930. május 28-án születtem magyarnak, palócnak és a mezőgazdaság napszámosának Kisterenyén, hatgyermekes parasztcsaládba, negyedik gyermekként. A családnevünket 1548-ban már jegyezték. A török hódoltság idején kihalt volt a táj. Az I. világháborút követően az 1920-as trianoni békediktátum után a mezőgazdaság fejlődése megtorpant és az iparosítás lendületesen fejlődött, ami miatt érdekes átalakulások jöttek létre. 1936 szeptemberében kezdtem el a betűvetés tudományát a kisterenyei magyar királyi állami elemi népiskolában. 1941. június 26-tól a pásztói Magyar Királyi Állami Polgári Fiú és Leányiskolában folytattam tanulmányaimat, majd 1946-tól a gyöngyösi Római Katolikus Mezőgazdasági Középiskolában, ahol 1950-ben érettségiztem. Ez után azonnal kineveztek a kiskörei Állami Gazdaság mezőgazdászának, ahol egy nyáron át rizsföldön, majd az állattenyésztésben dolgoztam. Itt ismertem meg Uticz Félixet, kitűnő mezőgazdászt, akitől sokat tanultam. 1950. szeptember 9-én kezdtem meg tanulmányaimat a Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Karán. 1951-tól 1954-ig nyáron egy hónap katonai szolgálatot kellett teljesíteni. 1955-ben háromhónapos tiszti továbbképzésen vettem részt Debrecenben, ahol csak tizedesi rangig jutottam el. Az államvizsgák befejezése után Szécsénybe kerültem körzeti állatorvosi munkakörbe, az első és utolsó munkaadómhoz, a Nógrád Megyei Tanács VB Mezőgazdasági Osztályához, amelynek jogutódja az Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás lett. Ebben az időszakban érte a legtöbb támadás az állatorvosokat. A kinevezésem után körzeti állatorvosként dolgoztam az 1956-os eseményekig, és attól kezdve helyettesítettem, mivel több idősebb vezető pozícióban levő kolléga került áthelyezésre a forradalmi események érintettsége következtében. A munkám végzésében nagy segítséget nyújtott dr. Szalai János járási főállatorvos Szécsényben és dr. Schalkház Lipót megyei főállatorvos Salgótartjánban. 1957. szeptember 1-én kineveztek Rétság községbe járási főállatorvosnak. 1953-ben a honvédség felszámolta a lóállományt, az itt állás nélkül maradt állatorvosokat az FM állományába helyezték, és betöltetlen állatorvosi körzetekbe kerültek. Dr. Varga Jenő állatorvos ezredes az Országos Lótenyésztési Felügyelőség vezetője volt, akinek veje a nagy tudású kutató, dr. Bartha Adorján volt. Az itt eltöltött idő nagyon hasznos volt számomra. Jóindulatú, segítőkész, támogató, tudását, tapasztalatait, készséggel átadó kollégákkal dolgoztam együtt. A háborút és a forradalmat követő időszakot átélt, azonos korú, érdeklődésű emberek, hasonló gondokkal, örömökkel, bánatokkal éltünk együtt, csaknem valamennyien fiatal házasként. Önként és térítés nélkül vállaltuk az ügyeleti szolgálatot, hogy szabad vasárnapunk legyen. (Szabad szombat akkor még nem volt.) Kifelé lábaltunk a háborúból és az azt követő hallatlan elszegényedésből. Gyarapodó életet étünk a családdal, tele ambícióval, szerelemmel, szeretettel, jóakaratú emberek tömegével. Fiatalok 373

voltunk! Problémát az okozott, különösen országos járványok esetén, hogy a politika kéretlenül belefolyt a szakmai irányításba. Ami addig szervezetten működött, azt bontani kellett, hogy újat építhessen, betolakodott a szakfeladatok szervezésébe, mint az elefánt az üvegboltba. Ebben a korban olyan sok fertőző betegséggel kellett megküzdenünk, mint: a szájés körömfájás, brucellózis, lépfene, sercegő üszök, sertéspestis, varas szájfájás, sertésorbánc, paratífusz (Kunzendorf, Voldagsen), Aujeszky-féle betegség, tularémia, veszettség, gümőkór, vírusos hasmenés, leukózis, bagócslárva betegség és a különféle külső és belső parazitózisok. Bizony volt munkánk bőven. Mindemellett még el kellett látnunk az egyedi megbetegedések vizsgálatát, gyógykezelését. Az országban elsőként állapítottuk meg a vírusos hasmenést, aminek a felszámolásához gyors segítséget adott dr. Szent-Iványi Tamás professzor úr és dr. Bartha Adorján. Szinte napok alatt elkészítették a vakcinát, és ezzel olthattunk, megelőzve a nagyobb károkat. A felsorolt betegségektől való mentesítés folyamatosan történt. Hosszú időn át fordultak elő visszafertőződések, amelyeknek az okát kutatva gyakran jutottunk eredményre, de előfordult néha, hogy hiába kerestük ennek okát, nem sikerült megtalálnunk. Végül is az országot sikerült sok fertőző betegségtől mentesítenünk, ami nemzetközi viszonylatban is elismerést érdemelt. Fontos volt az emberre állterjedő betegségek kiküszöbölése, amit - úgy érzem - sikeresen oldottunk meg. Többen szerettünk volna egyéni rendelőt létesíteni, mert igény volt rá, de a regnáló politika ezt nem engedélyezte. Ezért kénytelenek voltunk az állatok tartózkodási helyén elvégezni a csikók ivartalanítását, a bendőmetszéseket, a szarvasmarhák, sertések császármetszését, műtőt, rendelőt, igénylő munkákat. Arra büszke vagyok, hogy a rendelő híján az istállókban elvégzett császármetszések per primán gyógyultak, és sikerült 75%-s reprodukciót elérni, 15%-os szaporulat-kiesés mellett. A szarvasmarhák gümőkór-, brucellózis-, leptospirósis-mentesítésével egy időben a tiszta tej program keretében is komoly eredményeket sikerült elérnünk. A mastitis megelőzésével rákényszerültek a nagyüzemek a higiénikus fejéstechnológia betartására, és a háztáji állományban végzett propagandamunkával, na és a tej átvételi árának ingadozásával - a tisztaság szerint rákényszerültek, hogy betartsák az előírásokat. Újabb és újabb, jó hatékonyságú gyógyszereket tudtunk használni a mastitis gyógykezelésére is. Valamennyi haszonállat és a kedvtelésből tartott állatok kezelése is a mi feladatunk volt, ezen kívül élelmiszerek, takarmányok vizsgálatának tömegét végeztük, így elengedhetetlennek tartottam a folyamatos továbbképzéseken való részvételt. A mi évfolyamunk volt az, amely négy év helyett öt év alatt végezte el az egyetemet, mert több tantárgy mellett a marxizmust, politikai gazdaságtant és orosz nyelvet is kellett tanulni. Az állatorvosi diplomámat 1956. február 27-én vettem át, a doktori cím viselését 1958. január 27-én engedélyezték. Szarvasmarha-egészségügyi szakállatorvosi diplomát szereztem 1973. október 1-jén, majd állat-egészségügyi igazgatásszervezési szakállatorvosi diplomát 1981-ben. Annyira fontosnak tartottam az alma materrel való kapcsolattartást, és a továbbképzéseken való részvételt, hogy a két szakállatorvosi diploma mellett 14 hosszabb-rövidebb továbbképzésen is részt vettem. Mindezeknek jelentősége abban áll, hogy figyelemmel kell kísérni az új ismereteket, és annak birtokában kell eljárni, szakmai döntéseket hozni, irányelveket, rendeleteket és törvényeket végrehajtani. Szerettem tanulni! Ma 374

is figyelemmel kísérem a legújabb kutatások eredményeit, pedig 2005. november 25-én már átvehettem az aranydiplomámat. Ennek az örökös tanulásnak köszönhető, hogy az egyetem több, mint 40 egyetemi hallgatót küldött hozzám kettes, hármas csoportokban igazgatási gyakorlatra. Mivel járási főállatorvosi teendőim alatt is végeztem gyógyító munkát a körzetemben, így könnyebb volt élővé tenni a gyakorlatokat, és a hallgatókkal megértetni a közigazgatás fontosságát. 1972-ben Balassagyarmatra kerültem járási főállatorvosnak. Hét állatorvosi körzet tartozott hozzám, úgymint: Balassagyarmat városi főállatorvos, berceli, érsekvadkerti, szügyi, terényi, őrhalmi és magyarnándori állatorvosi körzetek. A magyarnándori körzetben lévő állami gazdaság nógrádkövesdi és szügyi tangazdaságát nagy szorgalommal dr. Baráth József látta el, nyugdíjazásáig. Nógrád megye balassagyarmati kerületében lévő szarvasmarha létszám 1980ban 24000 körül volt és ebből tehén 9000, a mai létszám ennek tizede. Az állategészségügyben dolgozók munkáját anyagi és erkölcsi mércével lehetett mérni. Ennek ellenére nem sok elismerést kaptunk. A határozott vélemény-nyilvánításaim miatt Rétságon három ciklusban községi tanácstag voltam, majd 1991-től Balassagyarmaton négy alkalommal önkormányzati testületi tag, ebből 1994-ig városi képviselő. Bírósági ülnökké választottak 1966-ban két alkalommal 3-3 évre. Munkám elismeréséért az Állat-egészségügyi Munkáért bronz, ezüst és arany fokozatát vehettem át. A Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetésben részesültem 1973-ban és 1983ban. Kedvtelésből tartott állatok állat-egészségügyi oklevelet kaptam 1987-ben. 1958-ban megnősültem. A házasságunkból három gyermekünk született: László 1960ban, Katalin 1963-ban és Zoltán 1967-ben. Mindegyik éli a saját életét olyan pályán, amit maguk választottak. Gyermekeim szabadabb pályát akartak, mint az enyém, így egyik sem lett állatorvos. Persze, ha hivatástudattal végzik a dolgukat, ugyanabba a kerékvágásba kerülnek, mint én, és akkor nincs nagy különbség. 1992-ben nyugállományba helyeztek. Ettől az időponttól sem adtam fel a munkát, hanem kiváltottam a gyógyszer-forgalmazási engedélyt, és mellette a Magyar Állatorvosi Kamara tagjaként dolgozom, működési terület nélkül, mint magán-állatorvos. 2004-ben a kamarai választások során a tagság megválasztott a Nógrád megyei szervezet elnökévé. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a sokféle feladattal bíró állat-egészségügyi szolgálatban vehettem részt, úgy érzem sikerrel. Ezek a sikerek nem maguktól jöttek, hanem meg kellett értük küzdeni, sokat tanulni, kollégákkal konzultálni és minden új ismeretanyagot befogadni és alkalmazni. Korom, származásom, képességem, képesítettségem, valamint több, mint hatvan éves Nógrád megyei tapasztalatom optimizmust sugall, mert a magyar mezőgazdaság megújulása adottság, amit a természet szeretete és a magyar ember szorgalma táplál. Hiszek a magyar vidék feltámadásában és sajnálom, hogy már nem tudok részt venni benne. Ferikém! Tudom, hogy mindent megtettél a közigazgatás területén az állategészségügy érdekében. Mint megyei kamarai elnök most is sokat tehetsz az állatorvosok nagy családjáért, hogy békében, barátságban éljenek egymás mellett, mint tették azt a mi időnkben. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 71-72.

375

Búcsú a mikroszkóptól Dr. Vetési Ferenc Amikor Vetési Ferenc professzor úrral tanszéki dolgozószobájában beszélgettem, nem is akartam elhinni, hogy már nyugdíjas. A kedves emlékek felelevenítése után bekapcsoltam magnómat, hogy élettörténetét rögzítsem. Mielőtt kérdezhettem volna bármit is, megelőzött. - Kezdhetem a beszélgetést egy idézettel? - Természetesen, Ferikém! „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát.” Reményik Sándor (1890−1941) Újabb kérdést tett fel. - Milyen címet adsz a beszélgetésünknek? - Tulajdonképpen ki itt a riporter és ki a riportalany? - kérdezem nevetve. Majd az otthon, már jó előre megfogalmazódott címet közöltem vele: - Búcsú a mikroszkóptól. Rám nézett őszinte, szeretet sugárzó tekintetével, és a szemei megteltek könnyel. Pár másodpercig hallgatott, majd csendben megszólalt: - Kezdhetjük! Utólag átgondoltam, hogy mi játszódhatott le egy szorgalmas, állandóan munkálkodó, mindenkin segíteni kész, precíz, csupa szív ember lelkében - elszégyelltem magam. Ezért most bocsánatot kérek meggondolatlanságom miatt, és azt kívánom, hogy az emberi kor legvégső határáig dolgozhass, kutathass, irányt mutathass másoknak szeretett mikroszkópod mellől. Ennek ellenére a bennem felötlő címek közül mégis ezt tartom a legjobbnak. Ne haragudj érte. - Milyen gyermekkorod volt? - Borsod megyében, Nemesbikk községben születtem, 1935. január 28-án. A szüleim ott éltek mind a ketten, ott is születtek, földműveléssel foglalkoztak. Visszamenő őseim szántó-vető, a természetet elfogadó, de nem minden áron átalakítására törekvő emberek voltak. Apai nagyapám „Amerikát járt” ember volt, anyai nagyapám a föld művelése mellett kis magánműhelyében a fa megmunkálását szerette. Máig is emlékszem vörös szilvafából készített gyerekszánkómra, a faforgács illatára. No és persze sok-sok közös együttlétre, az ő gyerekkori - első világháborús katonakori (Isonzó) - élményére, önzetlen segítőkészségére, emberségére. Szülőfalum a Nagyalföld északi részén, Mezőcsát (akkori járási székhely) vonzáskörzetében fekszik, a Tiszától nem messze. A község régi eredetű, az 1200-as évek írásos adatai bizonyítják ezt. Ez egy olyan területe az országnak, ahol főleg reformátusok éltek-élnek. Egyrészt a vallásnak, másrészt a községnek mindig volt egy bizonyos megtartó, biztonságot, 376

nyugodtságot adó ereje. A falu központjában áll a nagyméretű, késő barokk (1780) református templom, amelynek magas tornya a tekintetet már messziről vonzza. Aki ott született, az - bárhol is él az országban vagy a világon - gondolatban, lélekben gyakran ott van. Az elődök szépérzékét példázta az egykori „Faluháza” (községháza) fehérre meszelt, egyszerű, klasszicista épülete, amit ugyan lebontottak, de reprezentáns épületként a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba szállították, majdani felépítés, bemutatás céljából. A templom mellett épült a parókia, mellette az iskola, előkertjében Móra Ferenc mellszobra és az igazgató-tanító (az akkori rektor, egyúttal kántor) lakóépülete (gazdasági épületekkel). Orvos (rendelő és lakással), gyógyszerész (gyógyszertár és lakással), egészségügyi és egyéb dolgozó (védőnő), egy ideig szülésztanfolyamot végzett személy (gyermekkorom bábaasszonya), posta szolgálta az embereket. Rend volt a faluban és demokratikus szellem. Mindenki tette a magáét. Tette a falu éjjeli őre, a mezőőr, az útőr („útkaparó”). A közös legelőterület (a közbirtokosság), a vízelfolyások (árok) évenkénti gyomtalanítása, tisztogatása, az utcák, udvarok tisztán tartása természetes volt már az iskoláskorú gyermekeknek is. A más tulajdonának károsítása (eltulajdonítása) igen ritka volt. Igaz, az egykori Magyarországon a falvakban törvényileg minden családnak biztosítottak kenderföldet (18. századi térképek jelölik), kenderáztatásra is alkalmas vizes terület szomszédságában. Az egykori gyerekek megismerték a vászonkészítés folyamatát (kenderáztatás, tilolás, gerebenezés, fonás, szövés, stb.). Igen, ezeket ma furcsa leírni, de ez rendszeres munkát, közös együttlétet, összetartást eredményezett szervezés és parancsszó nélkül is. Az akkori kulturális élethez tartozónak vélem a közösségi összejöveteleket, a teaesteket, a tanítók szervezte dalkört, zenekört, színjátszó kört, a gyerekek ún. vasárnapi iskoláját, a vasárnap délutánokon a faluszéli „gyepen” a labda- és egyéb játékokat, sportversenyeket. Itt minden korosztály megtalálhatta a szórakozást. Téli estéken a viharlámpa fényénél elindulva olykor rokon-barát látogatás-beszélgetések, kártyapartik. Karácsonykor ősi szokás szerint a kántálás és a mákos guba (bobajka). időkről?

- Imre! Nem lesz ez sok szeretett falumról? Gyermeki lélekszemmel? A ’45 előtti - Folytasd csak! Élvezettel hallgatom!

- És ott a szépen tervezett iskolarendszer, a „népiskola, népoktatás”, amely a szellemi épülés, a műveltség alappillére két tényezőjének, a nevelésnek és az oktatásnak az egységét valósította meg (mondom, látom mai fejjel is). A községi-egyházi elemi iskolaköteles volt az állam által elfogadott tantervhez alkalmazkodni (nagyon helyesen). Kevesebbet nem, de többet taníthattak, s ezt gyakran ellenőrizték. A tanítás szabadsága ez időben ebből adódott - s ez nagyon jó dolog volt. Gyerekkorban a helytörténet-, helyismeret-, szájhagyomány így vált vérünkké. A dűlők nevei: aranyásó, darvastó, kerekerdő, telekpart (bronzkori leleteivel, faragott kő leletekkel), kenderföld, forgó, bodzás stb. A tanítás szabadsága adott lehetőséget az öröm- és a gyászünnepek iskolai műsorral való megtartására. A példaképek tiszteletére… a haza szeretetére… 377

A kereskedelem szervezettsége (Hangya Szövetkezet, Futura stb.) megnyugtató volt. Az állattenyésztés tervezett volt. A faluban pedáns épületeket (ólakat) biztosítottak az állami tulajdonú apaállatoknak (méneknek, magyar szürke szarvasmarha bikáknak, mangalica kanoknak) az ún. Bikaközben (1945 előtti idők). A legfogékonyabb gyermekkor körülményei valószínűleg minden embernél eltérőek lehetnek, de a család, a szülői ház a legmeghatározóbb. Hihetünk sok mindenkinek, így ebben a vonatkozásban Dosztojevszkijnek is, aki azt mondta: „…nincs a jövő életre hasznosabb, egészségesebb, erősebb és magasztosabb, mint valami jó emlék, kivált az, amely még a gyermekkorból származik… Ha az ember sok ilyen emléket visz magával az életbe, akkor meg van mentve egész életre”. Igen-igen, ez így van még akkor is, ha a gyermekkor családi bűvöletét, a szülőfalu, mint mikrokörnyezet békéjét megzavarta a II. világháború. Édesapám ’42-ben, 32 évesen frontszolgálaton volt, én ekkor 7 éves voltam. A természet rendje nem változott: a Nap minden reggel felkelt, ebben a helyzetben is ősszel vetni kellett, a munka a nagyszülőkre, az otthont megtartó asszonyokra, no és a gyermekekre szakadt. Az asszonyok terhe megsokszorozódott: a család (nálunk három gyerek): két nagyszülő ellátása, a gyerekek nevelése, a határban a mezőgazdaság aktuális munkáinak a gondja, az állatok otthoni ellátása-gondozása, a gyerekek iskolába járatása volt a fő teendőjük. A gyerekekben, így bennem is, fokozottan kialakult egyfajta „kényszer” a rendszeres munkavégzés iránt, ez máig is így van, ma sem tudok másként élni. Nem szeretném, ha valaki ezt öndicséretnek venné. Én így születtem, genetikailag így vagyok meghatározva, erről nem tehetek. Az elemi iskola négy osztályát szülőfalumban végeztem. Szerencsés vagyok, mert nagyon jó, kellően szigorú, jólelkű tanítóim voltak, és jól is tanultam. Ma is úgy vélem, hogy a tanulás nem volt nehéz, „jött magától”, az otthoni munka mellett is. Az iskolai elfoglaltság szinte pihenésnek, felszabadultságnak és hihetetlen, de örömnek számított. Ennél nagyobb örömöt, felszabadultságot jelentett, hogy édesapám frontszolgálat után egészségesen (őszesen) hazajött. Esténként elővette hegedűjét (ami nekünk nagyon tetszett), s mi áhítattal hallgattuk, együtt énekeltünk. Jó volt együtt lenni. - Középiskoládat hol végezted? - Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után Miskolcra mentem tanulni a Lévay József Református Gimnáziumba (1945). Oda jártam nyolc évig, humán tagozatra, ott is érettségiztem 1953-ban. (Akkor már Mikszáth Kálmán Gimnáziumnak hívták. Ma ismét a régi nevén szerepel.) A gimnázium a miskolci régi, a 15. század közepétől (1453-tól) bizonyítottan meglévő latin iskola, reformáció szellemében történő folytatásaként alakult ki (1560), református középiskola, ún. „rectoris schola” néven. Az ősi miskolci gimnázium (a mai Szinva-parti 1898-ban felépített impozáns - 2 emelet, földszint, alagsor - épület mellett) ma is létező, a Herman Ottó Múzeumnak helyt adó építmény. Előírás volt, hogy az iskola tanulói ünnepeken Bocskai ruhát viseljenek, egyensapkájukon a zománcozott pajzs fehér alapon a 18. századvégi Magyarország határvonala és fő folyói aranyvonallal, zöld mezővel, feliratokkal és az alapítási évvel (1560), sötétkék és fekete szegéllyel. 378

A gimnázium a 15. századi gótikus avasi református templom szomszédságában épült. Ilyen helyre kerültem tíz évesen. A gimnáziumban hagyományos humanista szellem uralkodott. Önképzőkörök működtek. Énekkar, tilinkó-zenekar, sportkör (vívás, atlétika) működött. Ezek közül kettő munkájában is részt vettem. Nyolc év aránylag hosszú idő és magatartásformát, talán a jellemet is meghatározó. Ott a gimnáziumban nagyon jó, ún. igazi tanáraink voltak. Függetleníteni tudták magukat a háború utáni nehézségektől. Soha nem panaszkodtak. Tették szent dolgukat, tudták, hogy majdan mire lesz szükségünk. Így pl. a tananyagban az idő tájt nem tanítottak művészettörténetet, bizonyos írókat-költőket negligáltak. Tanáraink tudták, hogy azok értékek, és óráikból minden alkalommal öt-tíz percet arra szántak, hogy felhívják a figyelmünket ezekre a fontos dolgokra. Hálás lehetek tanáraimnak, hogy az általános humán műveltség értékét megértették velünk. „Nulla dies sine linea” (Nagy Sándor arckép festőjének, Apellesnek életelve: egy nap se múljon el ecsetvonás nélkül). Dolgoztunk önképzőkörben, énekkarban és még tilinkózenekarban is. - Érettségi után azonnal az Állatorvostudományi Főiskolára jelentkeztél? - Az érettségi után beiratkoztam az akkori Állatorvostudományi Főiskolára, amelynek 1953-tól 1958-ig voltam hallgatója. A gimnáziumi tanulmányi eredményem és az érettségi bizonyítványom olyan volt, hogy nem kellett felvételi vizsgát tennem, de egy bizottság előtt elbeszélgetésre meg kellett jelennem. A felvételin a rám vonatkozó feljegyzéseket (jegyzőkönyvet) ’56-ban, amikor az iratokat közszemlére tették, megtaláltam. (Az igazat írták.) - Milyen volt abban a korban az egyetemi élet? - Nekem változatos. Csoportvezetőként mindenkinek ismerhettem az egyéni, „otthoni” gondját. A tanulmányi osztállyal jó, őszinte kapcsolatom volt, ennek köszönhetően mások gondjain sokat tudtam, mertem segíteni. Egyébként a főiskola kollégiumaiban laktam (Rottenbiller u. 50., Garay u. 5. és végül a VIII. kerületi Mária u. 20. alattiban). A kollégiumokban a tanulás körülményei jók voltak. Rendszeresen és nagyon sokat tanultunk, könyvtárba jártunk. Ebben az időszakban Budapesten a színházi élet pezsgett az ELTE Egyetemi színpadán (Pesti Barnabás u.), értékes esték voltak (irodalmi esték, színdarabok, erdélyi esték). A mozibérlet és a színházi jegyek olcsók voltak. Szívesen jártunk futballmérkőzésre és a Népstadion atlétikai és egyéb rendezvényeire. Ki a szabadba, ha az időnk engedte. Kapcsolat révén ingyen mehettünk lóversenypályára, szépet-lovat nézegetni, funkcionális anatómiát „tanulni”. Tanársegéd koromban pedig diákokkal szervezetten, egyesületben lovagolni. A ló imádata addig fajult, hogy egyes nyári vizsgák előtt ketten-hárman a Kerepesi- (Fiumei-) úti temetőben tanultunk és az ügető pályán „starthoz” elhangzó hangszórói hangra, a kerítésre felmászva néztük a futamot, (s hallgattuk a zsokék nem szalonképes megjegyzéseit, „egyezkedését”). Harmadéves korom első félévének őszén volt az ’56-os forradalom. A Garay utcai kollégiumban laktam: a Baross tér - Keleti Pályaudvar− Péterfy kórház - Köztársaság tér - Rákóczi út és a főiskola vonzáskörzetében. Szép, lélekfelemelő napok voltak, a szívek együtt dobbantak. Novembere 3-án este el kellett hagynunk a földszinti kollégiumi lakószobánkat, mivel a Baross 379

tértől a Péterfy Sándor utcai kórházhoz vezető falbontásos alagutat készítettek a sebesültek szállítására. Szülőfalumba tértem haza. A főiskolán az oktatást úgy szervezték, hogy az élelmiszer-higiéniai gyakorlatot saját magunknak kellett megszerveznünk. Mi borsodi-hevesi diákok a miskolci vágóhidat választottuk, ahol a korrekt gyakorlatvezető főállatorvostól, dr. Tantó Miklóstól igen sokat tanulhattunk. Ezekre, a napokra szívesen emlékezem. Az oktatás a főiskolán ’57. február 2. hetében kezdődött. Ezekről, az időkről egyetemünkön ez év őszén méltó megemlékezés volt. - Hol volt az első munkahelyed? - Az állatorvos-doktori diplomám megszerzése után, 1958 szeptemberében az Állatorvostudományi Főiskola kórbonctani tanszékére kerültem, egyetemi gyakornokként. Akkor úgy gondoltam, hogy gyakorló állatorvos leszek, és ehhez a munkához bővítem tudásomat. A tanszék akkori vezetője, Sályi Gyula (1903−1982) egyetemi tanár, akadémikus, Kossuth-díjas tudós volt. Iskolateremtő lénye, hozzáértő, tudományos szakmai alapokat lerakó munkája máig kihat intézményünk oktató-szolgáltató munkájára. Nagy gonddal ügyelt a tanszéken végzett, a gyakorló állatorvos munkáját segítő kórbonctani-diagnosztikai munka átgondolt, pontos végzésére, az igazságügyi szakértői munkában a gondos vizsgálatokon alapuló megtámadhatatlan véleményalkotásra. Igazi pedagógus volt, élvezetes előadásai, plenáris gyakorlatvezetései példaértékűek voltak. Az oktatás életeleme volt, az öröm eláradt rajta az előadásai alatt. Az akkori tanszék munkatársai szorgalmasak, elkötelezettek voltak, és segítőkész közösséget alkottak. Nem volt nehéz beilleszkednem. Szakmai-emberi fejlődésemet elősegítette az együttdolgozás (boncteremben, mikroszkóp mellett, diagnosztikai levélírás vagy akár tudományos dolgozat készítése kapcsán). Azt, hogy a tanszék befogadott, egyértelműen jelezte az is, hogy ifjú házasként a tanszéki múzeumból nyíló szobában kaptunk „szolgálati férőhelyet” két évre. Az eredeti tervből, hogy gyakornoki időm letelte után klasszikus állatorvos leszek az lett, hogy közel ötven évet a tanszéken töltöttem, s idővel - tizenhét évig - annak vezetője lehettem. A tanszék vezetését Kardeván Andor egyetemi tanártól (emeritus professor, Dr. Dr. h. c.) vettem át (1985), aki folytatta a Sályi professzor úr által képviselt szakmai életutat és hozzájárult a tanszék külföldi ismertségének, elismerésének bővítéséhez, főleg német nyelvterületen. Magyar (és német) nyelvű tankönyve (tankönyv szerkesztése, tankönyvrészlet írása) közismert. - Beszélj a munkádról. - A tanszéki munkámat elsősorban az állatorvostan-hallgatók kórbonctani szakmai képzése és az állatorvosi hivatásra való nevelése, a tanszéken folyó kiterjedt diagnosztikai munka irányítása és végzése, a kórszövettan oktatás szervezése, az állatorvosok továbbképzése, a szakállatorvos-képzés bizonyos szakmai feladatának a megoldása, az állatorvostan-hallgatók részére elméleti órák, plenáris gyakorlatok, diagnosztikai készséget fejlesztő gyakorlatok és konzultációk tartása tette ki. Az oktatói munkám során a szakmai fegyelemre való nevelés mellett igyekeztem a hallgatók nemzeti (magyarság-) tudatát európai módon ébren tartani. A tanagyag, illetve a diszciplína fejlesztése, új szemléletű patológia oktatása, fiatal oktatók-kutatók nevelése az, 380

amit a tanári éveim alatt igyekeztem teljesíteni. Az oktatómunkám elismerésének érzem, hogy a tanszéki és az egyetemi gyakorlati oktatás megreformálása szorgalmazójaként, és a fiatal oktatók nevelése, a tanítványaim gyakorlati ismereteinek „jóval átlagon felüli mértéke” alapján Nagyváthy János-díjat nyertem el (1987). Nem tartom kisebb értékű elismerésnek, hogy a nehéz diszciplína ellenére az állatorvostan-hallgatók odaítélése alapján tizennégy alkalommal tiszteltek meg az „Év legjobb előadója”, vagy az „Év legjobb gyakorlatvezetője” kitüntetéssel. A tanszék oktatási munkájának kiszélesítését jelentette, hogy a nyolcvanas években fakultatív tantárgyakat hirdettünk meg. Továbbképző előadásokat évente 10-14 alkalommal tartottam, elsősorban hazai és külföldi állatorvosok vagy állattenyésztők részére. Ilyen irányú munkám is hozzájárult ahhoz, hogy az állatorvosok legmagasabb társadalmi (tagsági) elismeréseként Dr. Hutÿra Ferenc emlékérem (1986) megtisztelő kitüntetést és Tolnay Sándor-díj (1994), legutóbb Sályi Gyula-díjat (2006) vehettem át. Az oktatómunka mellett a tanszék tudományos kutatómunkájában is részt vállaltam. A tanszéken eltöltött évek alatt hazai szaklapokban magyar és idegen nyelveken, valamint külföldi kiadványokban 105 tudományos és 16 ismeretterjesztő vagy kultúrközleményem jelent meg. Az NDK-ban 1986-ban kiadásra került Lehrbuch der speziellen Veterinärpathologie című tankönyvnek társszerzője vagyok, amelyben a Női nemi szervek patológiája és a Vemhesség patológiája című fejezetek megírását s képanyaggal való ellátását végeztem el. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Deutsche Veterinärmedizinische Gesellschaft (DVG) levelező taggá választott (2001). A patológia oktatásának fejlesztéséhez részben a kliniko-patológia szemlélet mélyítését szolgálja az 1992-ben megjelent (társszerzővel írt) tankönyv A háziállatok diagnosztikai boncolása (második javított kiadás 1998), és az ugyancsak társszerzővel közösen készített, magyar-angol nyelven 2006-ban közreadott, 1691 színes képet tartalmazó Állatorvosi patológiai képes album (Colour atlas of veterinary pathology - 1.). Korábbi évben (2002-ben) ugyancsak két nyelven az idegen nyelvű oktatást is szolgáló Állatorvosi hisztopatológia (Veterinary histopathology) jelent meg. Több szakkönyv lektorálásában közreműködtem. Szakmai munkásságomhoz tartozónak érzem, hogy kilenc, egyetemünkön készült kandidátusi értekezéshez nyújtottam morfológiai vizsgálatok végzésével segítséget, egy külföldi (dahomey-i) hallgató egyetemi doktori disszertációjának, 23 diplomamunkának, illetve tudományos diákköri munkának voltam a vezetője. A nyúl patológiájának - több diszciplína fiatal szakembereinek bevonásával történő - művelésével úgy érzem sikerült hazai vonatkozásban erre a szakterületre egyetemünkön a kutatócsoportot megszerveznem. E közös munka eredményeként szerkesztésem alatt jelent meg 1990-ben a Házinyúl-egészségtan című új szemléletű kézikönyv, amelyben egyetemünk több oktatója-kutatója a társszerző. Tudományos kutatómunkámat az emlősállatok vemheskori listeriosisának a tanulmányozásával kezdtem. E munka során hazánkban először került leírásra a házinyulak listeriosisa. Más állatfajok, köztük a sertés, a kecske és az apácamajom listeriosisának tanulmányozásakor tett megfigyeléseink, továbbá a kísérletes vizsgálatokra épített patomorfológiai munkáinkra az összehasonlító patológia (pl. a nők terhességi listeriosisa) szempontjából is több külföldi kézikönyvben és monográfiában is történt hivatkozás. A tanszék kutatási témájába kapcsolódva patomorfológiai alapon foglalkoztam az emlősállatok penészgombák okozta szervi 381

mycosisával, mycotoxicosisok patológiájával (a Kaposvári Egyetemmel közös kísérletekben), a dirofilariosisszal (kollaborációban a parazitológiai tanszékkel és hazai, valamint külföldi humán kollégákkal), a gyöngytyúk histomonosisával. A vizsgálatok során többéves, nagyüzemben jelentkező állat-egészségügyi probléma került etiológiai megoldásra, ami lehetővé tette a gyöngytyúk állományokban a betegség megelőzését és felszámolását. Kutatómunkánk során először hívtuk fel a figyelmet a tyúk fertőző gége- és légcsőgyulladásának negyven év utáni újbóli hazai előfordulására. Kísérletes vizsgálataink alapján a betegség patológiájához és kórfejlődéséhez szolgáltattunk új, ma már tankönyvekben szereplő adatokat. A baromfi parazitózisok közül a Syngamus trachea és az Amidostonum anseris okozta szervi elváltozások hisztomorfológiájával foglalkoztam társtanszékkel közösen. A gyakorlat támasztotta azt az igényt, hogy 1969 óta a nyúlbetegségekkel is foglalkozzam. Az e témakörből készített, az országos és tárcaszintű kutatások körében meghirdetett pályázatra benyújtott pályamunka 1974-ben akadémiai jutalomban részesült (munkatársakkal). E témából készült a kandidátusi értekezésem is. Lényegében ehhez a vizsgálathoz kapcsolódnak a sertések Escherichia coli okozta hasmenésének patolólógiájára vonatkozó másik két tanszékkel közösen végzett, sok örömet okozó vizsgálatok is. Az utóbbi években a hazánkban első alkalommal felismert négy betegségnek, a galambok herpesvírus okozta megbetegedésének (1975) és a kacsapestisnek (1978−1982), a növendékludak reticuloendothellosisának és a sertések eperythrozoonosisának (1992-től) kórbonctani tanulmányozásával foglalkoztam. E betegségeket hazánkban elsőként ismertük fel, és hívtuk fel e betegségekre a figyelmet (két másik intézménnyel közösen). Azóta a két, herpesvírus okozta betegség ellen hazai gyártmányú szabadalmaztatott vakcina készült. Az egyiknek, a Hercophylnek az előállításában aktívan is részt vettem. Foglalkoztam többek között a juhok adenovírus okozta légzőszervi betegségének klinikopatológiai vizsgálatával. Ebben a témakörben több új, nemzetközileg is elfogadott megállapítást tettünk (kollaborációban). A házinyulak Tyzzer-betegségét hazánkban elsőként állapítottam meg (1982). A szakirodalomban elsőként hívtuk fel a figyelmet a nyulak reovírus okozta fertőzöttségére (1982). Új megállapítást tettünk kollaborációban a bovin adenovírus és más légzőszervi vírusok járványtanára vonatkozóan (1981−1990) is. Tudományos munkásságomnak fontos részét képezi az állatkerti állatok és a tenyésztett prémes állatok fertőző betegségeinek a patomorfológiai tanulmányozása. Ezen a területen végzett vizsgálataim is az idevonatkozó szakkönyvekben már olykor alaptételként szerepelnek. Külföldi tanulmányúton Lipcsében, Berlinben, Hannoverben, Belgrádban, Kassán, Brnóban, Bécsben, Utrechtben, Giessenben voltam, ennek elsősorban egykor a kapcsolattartás és -bővítés volt az előnye. Franciaországi tanulmányutam nyúlkutatási témához kapcsolódott. beszélj.

- Egyetemi munkád mellett nagyon sok szervezetben is dolgoztál. Kérlek, erről is

- Vezetőségi tagja voltam a Magyar Pathológusok Társaságának (1993−2002), a TIT mezőgazdasági és élelmezésügyi szakosztályának (1982−1990), a Magyar Állatorvosok 382

Világszövetségének. Elnöke voltam az Állatorvostudományi Egyetem Igazságügyi Felülvéleményező Bizottságának (1992-től 2006. októberéig), az újjáalakult Magyar Országos Állatorvos Egyesületnek 1990-től 2001-ig voltam elnöke, jelenleg tiszteletbeli elnöke, a MOÁE Sertés-egészségügyi Társaságnak elnöke vagyok (1991−). Tagja vagyok az MTA Állatorvos-tudományi Bizottságának. Az MTA közgyűlés doktorképviselője (1994−2000), az Országos Állategészségügyi Tanács tagja (1991−2002), a Magyar Pathológusok Társaságának (1962−) tagja vagyok. Szerkesztő-bizottsági tagja vagyok a Magyar Állatorvosok Lapjának (1991−), a Hungarian Agricultural Researchnek (1992−), az Acta Veterinaria Hungaricának (1994−), az European Journal of Veterinary Pathologynak. Bizottsági és szervezeti tevékenységem az egyetemünkön sokrétű: a Diákjóléti Bizottság elnöke voltam több évig, valamint tagja voltam a Továbbképzési Bizottságnak, a Klinikai Bizottságnak, a Tantervi Reform Bizottságnak, elnöke az Etikai Bizottságnak. Az Állatorvostudományi Egyetem vezetőségének, mint oktatási és egy ciklusban egyúttal továbbképzési (valamint a német nyelvű képzésért felelős) rektorhelyettes, 1984. július 1-től 1990. június 30-ig voltam tagja. Ez alatt az idő alatt többek között az új ösztöndíjrendszer, a módosított egyetemi tanterv és az új egyetemi felvételi rendszer kidolgozását szerveztem meg. Irányításommal került megszervezésre az extramuralis vidéki állatkórházi gyakorlat, a német nyelvű képzés. A 19 hétben folyó külső egyetemi gyakorlati oktatás hatékonyságának fokozása érdekében került bevezetésre a külső gyakorlatvezetők (gyakorló állatorvosok, gyakorló állattenyésztők) részére a továbbképzés. A fakultatív tantárgyak oktatásának bevezetésére, az előadók céltudatos felkérésére, a tantárgyi oktatási programok céltudatos és összehangolt összeállítására nagy súlyt helyeztem. Ez alatt a hat év alatt egyetemünkön huszonötre emelkedett a hallgatók által választható fakultatív tantárgyak száma. Ez a ma már előrevivőnek minősíthető felismerés ad lehetőséget a hallgatók majdani szakosodására. Szorgalmazásomra új tantárgyként került bevezetésre a kedvtelésből tartott állatok betegségei, másokkal közös szervezés révén pedig a számítástechnikai ismeretek oktatása. Rektorhelyettesi periódusom alatt mégis legnagyobb eredménynek érzem az oktatómunkához szükséges nyugodt hallgatói légkör megteremtését, az oktatási fegyelem betartását s az egyetemi ifjúság előrevivő, de szélsőségtől, meggondolatlan cselekvéstől mentes magatartásának elősegítését. Új oktatási elem a graduális képzés keretében megszerezhető felsőfokú vadgazdálkodásivadászati szakképesítés, amely az állatorvos-doktori oklevéllel együtt érvényes. E program összefogását a Kórbonctani és Igazságügyi Állatorvostani Tanszék (1995-től a tanszék új neve) vállalta, és egyik lelkes munkatársa révén szívesen végzi. Szeretném megjegyezni, hogy még ma is megtisztelő feladatnak és a bizalom jelének érzem, hogy annak idején titkos szavazással szenátornak jelöltek és az egyetemi szenátus első hivatalos ülése elnöknek választott. A köztársaság elnökének megtisztelő kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét 2005. márciusában vehettem át. Munkásságomat az Állatorvos-tudományi Kar felterjesztése alapján a Szent István Egyetem Tanácsa „emeritus professor” megtisztelő cím 383

adományozásával méltányolta. A volt és a jelenlegi munkatársaim külföldön vagy itthon bárhová kerültek, emberileg-szakmailag megállják a helyüket. Mindannyiuknak és humán patológus kollégáknak is köszönöm a segítségüket, mert nélkülük a rám háruló feladatot nem tudtam volna ellátni. Szeretném még hozzátenni: megtisztelő volt számomra, hogy a Bodó M., Honti J., Sugár J., Tanka D. szerkesztette orvostörténeti könyvben (A magyar patológia története, Medicina Kiadó, Budapest, 2005.) - amely felöleli a humán és állatorvosi patológia történetét a kezdettől napjainkig - az állatorvosi kórbonctan történetéről sikerült, ha a terjedelmi korlát miatt vázlatosan is, beszámolnom. - A családodról még nem mondtál semmit. - Ezt a szolgálatot nem tudtam volna a szűkebb családi háttér támogatása nélkül végigvinni. Magyar tanár - könyvtárszakos feleség, két egyetemet végzett gyermek (leány és fiú), négy fiú unoka jelentik számomra a családi örömöt, s adnak számomra nyugodtságot. Szolidan ajánlom a közelgő 2006. karácsonya előtt Tompa Mihály néhány sorát mindazoknak, akik ismernek, emlékezésül: „A mesterkélt világ dolgait ne nézzed, Hadd őrjöngjön, - csak te maradj a természet Kebeléhez közel... …fákat növelj”. Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 64-67.

384

Drukkolok az állategészségügy csapatának Dr. Sterczer Dezső Dr. Sterczer Dezső így ír magáról: „A velem egy időszakban élő emberekhez hasonlóan, nekem is sok problémával, nehézséggel kellett szembenéznem, mégis összességében küzdelmesnek, sikeresnek, szépnek jellemezném életutamat. Életemnek része volt a II. világháború, 1956-os forradalom és a rendszerváltás is. 1936. október 12-én születtem Süttő községben, mely KomáromEsztergom között kb. félúton, a Duna partján terül el. Édesapám Sterczer Miklós, édesanyám Wendl Mária földműves családból származott, 16 hold földünkön gazdálkodtak. Édesapám a II. világháborúban mint magyar katona az orosz fronton szolgált, s két nehéz év után, visszavonuláskor a magyar területen lévő Füzérkomlóson, 1944. decemberében elesett. Halála - a családját ért lelki traumán túl - anyagilag is meghatározta későbbi életünket. Süttő községet 1944-től sokszor bombázták, így a község lakói kénytelenek voltak a biztonságosabb pincesorokba költözni. Mi is édesanyámmal és kisöcsémmel hónapokig laktunk a pincékben. Közel egy éves öcsém - az akkoriban született csecsemőkhöz hasonlóan - 1945-ben diftériában halt meg. A háború után apai nagyanyámmal és édesanyámmal hárman maradtunk. Az általános iskola alsó négy osztályát Süttőn, az ötödik osztályt az esztergomi ferences gimnáziumban végeztem. A gimnázium államosítása után, a 6-8. osztályt ismét Süttőn fejeztem be kitűnő eredménnyel. Gimnáziumi tanulmányaimat Nyergesújfalun, az Irinyi János Gimnáziumban folytattam, és 1955-ben jeles eredménnyel, érettségiztem. Az általános iskola évei alatt otthon segítettem a gazdaságban, de a gimnázium nyarain már munkát vállaltam: voltam a süttői kőbányában útkaparó, kompresszorkezelő, kubikos lovak hajtója, kőműves mellett kisegítő (culáger) stb. A nyári munkák - segítőkész nagybátyáim támogatása mellett is - nemcsak anyagilag voltak jelentősek, hanem nagyon sok élettapasztalattal is gazdagodtam. A téesz időszaka előtt otthon 14-16 szarvasmarhánk volt, sertéseket hizlaltunk, nem is beszélve a szárnyasokról. Az állatokkal való kapcsolat, gondozás érlelte meg elhatározásomat: állatorvos leszek. A döntés része volt persze az a tény is, hogy állatbetegség esetén szinte visszafojtott lélegzettel várta az egész család a szomszéd községből az állatorvos személyében érkező nagy tekintélyű segítséget. Érettségi után, 1955. szeptemberében - maximális pontszámmal - felvételt nyertem az Állatorvostudományi Főiskolára. Kollégiumi elhelyezést és havi 400 Ft-ot kaptam tanulmányi ösztöndíj és szociális segély címén, ami akkoriban egy vagyonnak számított. Az első csoportnak lettem a vezetője. Elsőéves tanulmányaim során - amit sikeresen abszolváltam - nagy hatással volt rám Urbányi professzor úr. 1956-ról csak annyit, hogy évfolyamtársaim nagy részéhez hasonlóan, én is részt vettem a műszaki egyetemről induló diáktüntetésen, mely később a Parlament elé vonult. Szavalat és beszédek elhangzása után késő esete kerültünk vissza a kollégiumba. Néhány nap múlva szülőfalumból teherautóval élelmet hoztak fel, többek között az Állatorvostudományi Főiskolára is, és egyúttal összeszedték és hazavitték a Budapesten tanuló 385

süttői diákokat és a kórházból a süttői betegeket. Így kerültem én is haza a csonka családomhoz. 1958. nyarán, a harmadéves vizsgák sikeres letétele után, tüdőgümőkórral a János Kórház TBC osztályán gyógykezeltek, így sajnos egy évet veszítettem. Felgyógyulásomat követően folytattam tanulmányaimat. Későbbi előnye a betegségemnek, hogy mindkét évfolyamtól kapok meghívást az ötéves találkozókra, amelyeken eddig örömmel részt tudtam venni. 1961. szeptemberében avattak. Friss diplomámmal először a Komárom megyei ászári körzetben helyettesítettem a katona idejét töltő állatorvost, majd 1962-ben neveztek ki a bajnai körzetbe körállatorvosnak, ahol 1972 végéig dolgoztam. Ezután kerültem a komáromi járásba járási főállatorvosnak, majd 1976-ben neveztek ki a Komárom megyei állategészségügyi állomásra igazgató főállatorvosnak, ahol nyugdíjazásomig (21 évet) dolgoztam. Az 1965-ös év számomra sorsfordulót jelentett: házasságot kötöttem a bajnai születésű Prohászka Erzsébettel, akivel megosztottam további életem minden problémáját, örömét, s aki munkámhoz nyugodt és boldog hátteret tudott biztosítani. Feleségem, követve engem, földrajz és történelem szakos tanárként dolgozott a bajnai, a komáromi, majd a tatai általános iskolákban. Házasságunkból Ágnes és Miklós nevű gyermekünk született. Úgy látszik „megfertőztem” a családot (ebben elsősorban a bajnai praktizáló időszak játszhatott szerepet), mert mindketten az állatorvosi pályát választották. Ágnes egyetemünk belgyógyászati tanszékén, Miklós pedig állatorvosi rendelőben dolgozik Budapesten. Továbbképző szakmai tanfolyamok után, 1967-ben beiratkoztam az Állatorvostudományi Egyetem által indított, szarvasmarha-egészségügyi szakállatorvos-képzésre. 1973-ban jeles eredményű oklevelet kaptam. Körzetemben több, mint 1000 tehenet és szaporulatát láttam el, nem is beszélve az egyéb állatfajokról. A terület állatsűrűsége, valamint Budapest közelsége alkalmassá tette a körzetet arra, hogy az egyetem hallgatói gyakorlati oktatásra kijárjanak (mikrobuszos utak). Járási főállatorvosként 1975. szeptemberében az állategészségügyi igazgatási-szervezési szakot kezdtem meg, melyet 1977-ben jeles eredménnyel fejeztem be. 1975-ben a Magyar Agrártudományi Egyesület Állatorvosok Társaságának felkérésére Haraszti professzor úrral az NDK Állatorvosi Tudományos Társaság Berlinben megtartott szakülésén a magyar szarvasmarha- és juhegészségügyi szakosztályt képviseltük. A magyar állategészségügyi szolgálat tagjaként, 1975. nyarán részt vehettem az Állatorvosok Világszövetségének Thessalonikiben tartott XX. kongresszusán. Ugyancsak jelen lehettem az 1979-ben rendezett moszkvai világkongresszuson. A MÉM által szervezett szakmai utakon Hollandia (1981), Kuba (1985) és végül az USA állategészségügyi szervezeti felépítését és működését volt módom tanulmányozni. A szorosan vett szakmai munkán túl jutott energia közéleti tevékenységre is. Évekig voltam a Magyar Agrártudományi Egyesület megyei szervezete állatorvosi szakosztályának, majd a TIT Komárom Megyei Szervezete Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szakosztályának az elnöke, és 1982-től 1987-ig az Állatorvostudományi Egyetem III. számú állami vizsgáztató bizottságának az elnöke. Állat-egészségügyi pályafutásom alatt sok szép kitüntetésben részesültem: 1970-ben a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, 1977-ben a Munkaérdemrend ezüst fokozata, 1986-ban a Kulturális Minisztériumtól Kiváló Munkáért kitüntetést, 1997-ben miniszteri elismerő oklevelet 386

kaptam. Örömmel számolok be arról, hogy nekem ítélték a 2006. évi Komárom-Esztergom megyei Életmű Díjat. Több, mint negyvenéves állat-egészségügyi - és ebben 21 éves megyei főállatorvosi - tevékenységem fő célja mindig az állategészségügy szolgálata volt. Nagy segítséget kaptam munkámhoz az elődömtől, dr. Fazekas Károlytól örökölt, majd később fiatalokkal bővült csapattól: a megye szakmailag és emberileg kiváló állatorvosaitól, az állomás minden dolgozójától. Igényes és precíz munkával segítették a feladatok sikeres ellátását. Utalnék a megyében működő három kombinátra, nagyüzemekre, az export vágóhidakra és a megyei kisüzemi állatállomány színvonalas ellátására. Két alkalommal kapott a megyei Állat-egészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás elismerő oklevelet a minisztériumtól (1983, 1986). Hagyománytiszteletből, nagynevű elődeinkről utcát neveztünk el, domborművet, emléktáblát helyeztettünk el (Marek dombormű Komárom, Szakáll Gyula emlékmű Bana). Ebben a munkában, az akkori komáromi járási főállatorvostól, a kitűnő szervező id. dr. Nedeszky Árpádtól kaptam kiemelkedő segítséget. A rendszerváltás után, az FM vezetése, a megye állatorvosainak titkos szavazása alapján, megerősített igazgatói munkakörömben, és besoroltak állat-egészségügyi főtanácsos elnevezésű köztisztviselőnek. 1996-ban a nyugdíj korhatár elérését követően, kértem nyugdíjazásomat, és 1997-ben viszonylag jó egészségben megelégedett emberként megkezdtem nyugdíjas éveimet. Meg kell említenem életem talán eddigi legnagyobb tragédiáját: 2004. februárjában, agytrombózisban hirtelen meghalt a feleségem. Annak ellenére, hogy 70 évesen az emberek mindinkább foglalkoznak az elmúlással, a társ elvesztését az itt maradóknak nagyon nehéz feldolgozni. Családom mindent megtett és megtesz a vigasztalódás érdekében. Nagyon sok örömem telik a gyermekeimben, unokáimban. Az állatorvosok, a barátok szeretete övez. Süttői pincémben még most is hobbi szinten borászkodom. A kart érintő kívánságom a jövőt illetően: Szeretnék még nyugdíjasként a »pálya széléről« jó ideig drukkolni az állategészségügy csapatának, hisz a nehéz időszak ellenére oly szépen játszanak, s hadd legyek önző: szeretném, ha a csapatom győztesként vonulna le a pályáról.” Kedves hagyomány a MÁOK Komárom-Esztergom megyei szervezeténél a szokásos éves továbbképzésen a nyugdíjba vonuló kollégák búcsúztatása, illetve a megye állatorvosai által alapított életmű-díj átadása. Ebben az évben a díjat a megyei kamara vezetősége dr. Sterczer Dezső nyugalmazott igazgatónak adományozta. Dr. Bogár István, elnök Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 68-69.

387

A szerénység mintaképe Dr. Fenyvesi Máté Dr. Fenyvesi Mátét nehéz volt rávenni, hogy írjon magáról! Szerény ember! Pedig sikeres életpályájáról van mit közölni. Az általános iskola elvégzése után nem úgy indult az élete, hogy a magyar labdarúgó szurkolók egyik kedvence lesz. Politikai okok miatt nem vették fel középiskolába, és szabóinasnak ment. Erős akarattal, némi szerencsével gyorsan ívelt fölfelé labdarúgó karrierje. Bízott önmagában és a gondviselésben. Olvassuk szeretettel önvallomását. „1933. szeptember 19-én születtem Jánoshalmán. Szüleim gazdálkodók voltak, akiknek 35 hektár földjük volt, és ehhez haszonbérben még 12 hektár legelőt és 2 hektár szőlőt, gyümölcsöst használtak. Óvodába és általános iskolába Jánoshalmán jártam. A labdarúgással a negyvenes években ismerkedtem meg. Az utcánk közepén lakott egy fiú, aki játékra alkalmas rongylabdákat tudott készíteni, amivel naponta 2-3 órát játszottunk. A labdarúgópálya közel volt hozzánk, így természetes, hogy az edzéseken és a mérkőzéseken is részt vettem mint labdaszedő. Itt határoztam el, hogy labdarúgó leszek. Később döntöttem úgy, hogy állatorvos leszek, amikor a legkedvesebb lovunk megbetegedett. Szegény állat két napig fetrengett az udvaron, és végül bélcsavarodásban elhullott. A tehetetlenség és a fájdalom, ami bennem felgyülemlett, predesztinált arra, hogy állatorvos legyek. Az iskolai tanulmányaim jól mentek, mivel az általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam. 1948-ban olyan volt a politikai helyzet, hogy származásom miatt eltanácsoltak a gimnáziumból, de még a kertészeti technikumba sem vettek fel »helyhiány« miatt. Ekkor támadt a jánoshalmi SE intézőjének az az ötlete, hogy menjek el hozzá ipari tanulónak, kitanulom mellette a szabóságot, és közben a labdarúgásban is fejlődhetek. Ennek az embernek jóformán mindent köszönhetek. Bíztatott, hogy sokat dolgozzak az edzéseken, és ha megy jól a játék, még esetleg középiskolába is beiratkozhatok. Huncutkodva mondta, hogy a szabóság is hasznomra lesz a sebészi beavatkozásokon, mert varrni nála már megtanultam. Jánoshalmán az utánpótlással egy tanár bácsi foglalkozott nagy-nagy szeretettel és szorgalommal. 15 éves voltam, és javasolta, hogy az NB III-as csapatba tegyenek be. Mivel a mesterem nagyon szeretett focizni, így minden nap edzettünk és gyakorolhattam a labdarúgást. A szabóság így bizony háttérbe szorult. Utólag szerencsésnek tartom, hogy így történt. Nem sok időt töltöttem Jánoshalmán. A játék nagyon jól ment és a sok edzés meghozta gyümölcsét. Abban az időben volt divatos tömegsport az MHK (munkára-harcra kész), ahova beneveztek 100 méteres síkfutásra. Mivel gyors voltam, megnyertem a 100 méteres megyei döntőt, és még a megyei válogatott labdarúgócsapatban is helyet kaptam, ahol két gólt lőttem. A következő héten már a kecskeméti Kinizsi KTE NB II-es csapatában játszottam bajnoki mérkőzést, amelyikben az egyenlítő gólt én lőttem. A drukkerek a mérkőzés után a vállukon vittek 388

le a pályáról. Ezzel megkezdődött kecskeméti életem. A sportvezetés az akkori politikai megyei vezetőkkel még azon a héten elintézte, hogy a Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára beiratkozhassak. Biztonságos megélhetésemet a labdarúgásért kapott havi 1600 forint kereset megoldotta. Azokban a nehéz időkben 1951. szeptember 1-től 1953. január 1-ig ragyogó életem volt Kecskeméten. A szorgalmas edzéseknek és eredményes játékomnak köszönhetően több NB I-es klub megkeresett. A Budapesti Honvéd csapatkapitánya, Bozsik József, több alkalommal is lent járt Kecskeméten, hogy a Honvédhoz vigyen. A budapesti Kinizsi és az Élelmezési Dolgozók Szakszervezete úgy gondolta, hogy a töretlen fejlődésem biztosítása érdekében náluk a helyem. Így kerültem 1953. január 1-én a Kinizsihez (a jelenlegi Fradihoz). Bemutatkozásom az első osztályban a szombathelyi Vasutas ellen a Fradi pályán volt, ami olyan jól sikerült, hogy a Népsport a mezőny legjobbjának nevezett. A tanulmányaimat is folytatni akartam, mert az állatorvosi pályáról nem mondtam le. A Fradi vezetői támogattak ebbéli szándékomban és kerestek a Kecskemétihez hasonló iskolát. A külső Váci úton volt egy Közgazdasági Technikum Mezőgazdasági tagozattal, de a problémát az okozta, hogy ez leányiskola volt. Az igazgató örült az érkezésemnek és megkérdezték, hogy vállalom-e a 32-es létszámú lányosztályt. Az osztályfőnök már a WC problémát is megoldotta, mert rendelkezésemre bocsátotta a tanári illemhelyet. Mindenre azonban a szülői munkaközösségnek is rá kellett bólintatni. Amikor megtudták, hogy labdarúgó vagyok, kimondták a határozatot, hogy „szó sem lehet róla”. Így kerültem a Széchenyi István Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára, ahol 1955-ben sikeres érettségi vizsgát tettem. Még ezen a nyáron felvételiztem Kerekes Jóska osztálytársammal együtt az Állatorvostudományi Főiskolára. Közben 1954. szeptember 19-én, a születésnapomon sikeresen mutatkoztam be a magyar labdarúgó-válogatottban a románok elleni 3:1-es győzelemmel. Az 1956-os események már a főiskolán értek. Svédországba készültünk a labdarúgó-válogatottal, de az elutazásra nem került sor, mert október 23-án zajlottak a forradalmi események. Így a pártháznál, a rádiónál is ott lehettem, mint szemlélő résztvevő, sőt előző este, 22-én, a Városligetben a Sztálin-szobor ledöntési kísérleténél is. Ezután a Ferencváros labdarúgóit a Vasassal együtt a Margitszigetre, a Nagyszállóba, »rejtekhelyre« vitték, amit nem lehetett elhagyni a jugoszláviai kiutazásig. játszani.

1956. decemberében a csapattal együtt Jugoszláviába mentünk túramérkőzést

Ezen idő alatt szorgalmasan tanultam a kémiát, az anatómiát és az élettant. 1957. nyarán Ausztráliába mentünk túramérkőzéseket játszani a Fradival. Mielőtt elmentünk volna, sikeresen le tudtam tenni az anatómia szigorlatot. Az élettant a túra végére halasztottam. Egész úton tanultam. Úgy éreztem, hogy jó vagyok! Sajnos az egyik kérdésem a borjak nemi ciklusa volt. Az egyik tanársegédtől azt a tanácsot kaptam, ha bármelyik kérdést nem tudnám, mondjak valami mást, de folyamatosan beszéljek, mert a professzor úr el szokott gondolkozni felelés közben, és a folyamatos beszéd azt az érzést kelti benne, hogy a vizsgázó tudja az anyagot. Ugyan a kérdésem a borjak nemi ciklusa volt, de ezt nem tudtam, és helyette el kezdtem mondani a nők nemi ciklusát. Amikor befejeztem, a professzor úr felnézett és azt mondta, kérem, a borjak nem menstruálnak. Még egyszer elmondtam ugyanazt, a menstruáció kihagyásával, de a professzor úr nem volt 389

megelégedve, és felajánlotta, hogy ősszel találkozzunk, de a húzott kérdések mellett a borjak nemi ciklusából is készüljek fel. Ez a kis incidens volt a főiskolán, ami megmaradt élményként. Rengeteget tanultunk Kerekes Józsi barátommal együtt, de megérte, mert óriási élmény volt a vizsgákon sikeresen túl lenni. Mondhatom, felért három győztes gól élményével. 1957-ben sikerült vásárolnom a Benczúr utcában egy lakást. 1958-ban megnősültem. A hatvanas évek szerencsésen kezdődtek. Sikeresen letettem az államvizsgát, és mint diplomás állatorvos a sertésvágóhídon higiénikusként dolgoztam tíz éven keresztül. Ugyanakkor megszületett Levente István fiam. Közben a labdarúgásban is sikereket értünk el, mind a Ferencvárossal, mint a magyar labdarúgó-válogatottal. A Ferencvárossal Vásárvárosok Kupáját nyertünk, a válogatottal pedig világbajnokságon két alkalommal ötödikek lettünk, az Európa-bajnokságon egy alkalommal harmadik helyezést értünk el. 76 alkalommal ölthettem magamra a válogatott mezt, és igyekeztem minden alkalommal legjobb tudásom szerint helytállni. A labdarúgást 1969-ben hagytam abba, 1970-ben kimentem Biatorbágyra üzemi állatorvosnak. Régi vágyam teljesült ezzel, mert végre gyógyító állatorvos lehettem. Nagyon szép három évet töltöttem itt, mondhatom sok szép eredménnyel. 1973. januárjában itt küzdöttem végig a ragadós száj- és körömfájás járványt, és a fertőzést sikerült megállítanom. Ezután megpályáztam a balassagyarmati városi főállatorvosi állást. A városi teendők mellett nagyon sok állattartó telepet kellett ellátnom, és ezen kívül a Labdarúgó Egyesület szaktanácsadója lettem. A nagy rohanás és a fokozott munkatempó miatt vágyódtam egy nyugodtabb helyre. A teremtő megsegített, és hat év után Jászberényben városi főállatorvosnak neveztek ki. Itt húsz évet dolgoztam. Az egészségem megőrzése érdekében az öregfiúk csapatában játszogattam. Jászberényben két cikluson át önkormányzati képviselőnek választottak. 1998. januárjában szülővárosomból, Jánoshalmáról megkerestek a Kisgazda Párt részéről, hogy nincs potenciális indulójuk a parlamenti választáshoz, és szeretnék, ha elindulnék a színeikben. Indultam és nyertem, sőt dupláztam is, mert két ciklusban voltam országgyűlési képviselő Bács-Kiskun megye 10. választó körzetében. Nagy örömöm tellett abban, hogy segítettem a vállalkozóknak támogatási nehézségeikben. Talán ennek is köszönhetem, hogy egyetlen rosszakarómról sincs tudomásom. Úgy éreztem, hogy a rosszindulatú embereket sem vitte rá a lelkiismeret, hogy velem szemben kövessenek el gaztettet. Csak egy példa: a kocsimat feltörték, és amikor az igazolványokból megtudta a betörő, hogy a kocsi az enyém, az ülésen otthagyott egy cédulát, amelyre azt írta, hogy »gazember azért nem vagyok«. A kocsiból semmi sem tűnt el. Azt is megtapasztaltam, hogy a sors gyorsan visszavág egy-egy nem kívánatos cselekedet miatt. Éljünk tehát tisztán, szeressük és tiszteljük felebarátainkat, mint tenmagunkat. Élni csak így szabad és így érdemes!

Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 4. 69-70.

390

Boldog családi légkörben nőttem fel Dr. Molnár Kálmán Boldog családi légkörben nőttem fel - írja magáról Dr. Molnár Kálmán kedves hangvételű, humort sem nélkülöző, irodalmi magasságokat ostromló élettörténetében. „Tatbányán, 1936-ban november idusán születtem egy telepi bányászházban. A környezet akkoriban még nem vetíthette előre, hogy valamikor állatorvos leszek. Jóllehet valamennyi porta kis kertjében található volt egy-két sertés és tyúk, valamint a házkörül macska, a telep egyáltalán nem volt a mezőgazdasággal köszönő viszonyban. Macskánk nekünk nem volt, mert apám, egy megszállott galambász, ezt az állatot valahogy nem szívelhette. Ugyanakkor, ismét apám révén, akinek a horgászás is hobbija volt, igen hamar megismerkedtem a halakkal, s egész életemben különös vonzódással voltam irántuk. Ezt a vonzódást, valamint a galambok iránti érdeklődésemet később megszakította nevelőszüleim életről alkotott felfogása, akik szerint horgász, vadász, madarász mind naplopó. Ugyanis a háború gondoskodott róla, hogy szüleim és Tatabánya helyett Budapesten nagynénémnél folytassam gyermekéveimet. Apám a Don-kanyarban, anyám Tatabánya ostromakor halt meg. Szüleim elvesztése ellenére boldog családi légkörben nőttem fel. Az Angyalföldön eltöltött négy év után, amikor a természettel való kapcsolatot csupán a Vízafogónál, a Dunán eltöltött esetenkénti horgászás jelentette, Óbudára költöztünk. Akkor, 1950ben kezdtünk építkezni a Mátyás-hegyen, a kiscelli dombon, amikor ép eszű ember ilyet nem tett. Ez a ma sűrűn beépült, lakótelepekkel megtűzdelt vidék akkortájt üres telkekből, apró nyaralókból állt. Viszont közel volt az Árpád Gimnáziumhoz, ahol a középiskolai tanulmányaimat végeztem. A hatalmas parkkal körülvett kiscelli domb inkább egy vidéki miliő leheletét árasztotta, mint egy olyan városrészét, amely a mai állapotnak felel meg. Új szüleim, lévén korábban iparos emberek, a környezethez kívántak alkalmazkodni, s hamarosan lett kecsként, nyulunk, csirkénk, kutyánk és macskánk, sőt különleges kegyként néhány galambom is. Ez természetesen azt jelentette, hogy az iskola előtt és után az állatokat el kellett látnom. Pechemre a kecskefejés nagyapámnál ellesett művészetét bemutattam nevelőszüleimnek, akik erre alkalmasnak tartottak, s hamarosan három kecskét fejtem naponta. Ugyancsak alkalmasnak tartottak a nyulak táplálására, s ez által a sarló és a kasza használatával is megbarátkoztam. Ez a környezet hamarosan meghatározta, hogy belőlem csak biológus, állattenyésztő vagy állatorvos lehet, amit az is segített, hogy az iskolában a biológia volt a kedvenc tantárgyam. Pedig lehetett volna másképpen is, mert a gimnáziumban négy évig a legjobb szavaló voltam, s volt egy kis tehetségem a csasztuskák írásához is, bár ezt a képességemet csak a későbbi munkahelyemen bizonyítottam. A fentiek mellett a futball érdekelt leginkább, s ha lett volna egy kicsi tehetségem, akkor lehet, hogy a tudomány betűi helyett a zöld gyepet koptattam volna. Szerencsére másképpen tettem. A középiskola nem jelentett problémát, mindig jó tanuló voltam, de mint életemben mindig, sohasem a legjobb. Ha egy számmal kívánnánk meghatározni az életemet, akkor a négyötöd jellemezne leginkább. Minden közegben, minden új lépcsőfok alkalmával felverekedtem magam a csúcs közelébe, 391

de azt elérni sohasem tudtam, bár elégedettem mondhatom, hogy szakterületemen sohasem remélt magasságba jutottam. Szóval, amikor eljutottam a pályaválasztásig a Budapesten eltöltött vidéki élet mellett, az Állatorvostudományi Főiskolára való jelentkezés mellett döntöttem. Lévén jó tanuló, s abban az időben jópontként - munkásszármazású gyerek, a főiskolára 1955-ben simán bekerültem, annak ellenére, hogy társadalmi és pártmunkákban sohasem vettem részt. Ellenkezőleg, már az általánosban is megállapították, hogy nem vagyok közösségi lény és bontom az egységet. Állítólag destruktív és pesszimista is voltam, de én magam csak úgy vélem, hogy realista. Ez az úgynevezett pesszimista alkat segített hozzá, hogy ne érjenek csalódások, s mindig reálisan felmérjem a várható nehézségeket mind a magánéletemben, mind a munkámban. Szóval állatorvostan-hallgató lettem, annak ellenére, hogy a zoológia jobban vonzott. Az állatorvosi létnek inkább a tudományos oldala, mint a gyakorlata érdekelt, s nem véletlen, hogy az alapozó tantárgyakat, az anatómiát, élettant, bakteriológiát és parazitológiát jobban szerettem, mint a szülészetet, a sebészetet és a belgyógyászatot. Azt hiszem, hogy ha talán nem is tudatosan, de mindig is az állatorvos-tudomány fejlesztése, a tudomány általános művelése, a tudás minél jobban való megismerése motivált. Időközben magánéletemben is jelentős változások történtek. Nevelőapám rokkantnyugdíjas lett, s a család anyagi helyzete jelentősen romlott. Nem volt ezért mindegy, hogy az ösztöndíj milyen mértékű. Igyekeztem, s ez által az ösztöndíjam mindig elérte nevelőapám nyugdíját. Az állattartás mellett a virágkertészkedés segített a család helyzetén, s vasárnaponként nevelőanyámmal virágot árultam a piacokon. Mindemellett azonban jutott időm arra, hogy szabadidőmben a diákköri munkába is bekapcsolódjam. Sokáig vacilláltam, hogy vajon a parazitológiai vagy bakteriológiai kutatást válasszam, de az élet, azaz állataim eldöntötték a kérdést. A szabadtartásban nevelt nyulaim coccidiosisban döglöttek. Kecskéink a sok tüdőféregtől hörögtek, és a levágás után nyelőcsövükön hemzsegtek a Sarcocystis tömlők. Kedvenc galambjaimon a trichomonasok galambgolyvát okoztak, macskánk fülében gyűlést tartottak a rühök, kutyáink pedig fenekükön szánkáztak a végbelükből kikandikáló Dipylidium galandférgek miatt. Mivel tyúkjainkat az időben még nem cseréltük évente, lábukon a rühösség csizmát képezett. A kocka akkor dőlt el, amikor egy coccidiosistól pettyes nyúlmájjal megjelentem Kobulej docensnél. Felismerte bennem a megfelelő alanyt, és meghívott a tanszékre, hogy problémáimat ott tanulmányozzam, de hogy ne nagyon unatkozzak próbaképen megtraktált 100 kemecsei varjúval is, melyet Melchert Pista barátommal fel is boncoltunk. Hamarosan a tanszéken amolyan mindenes lettem, s a bemutatóra szánt anyagot rendszeresen szállítottam. Nem volt nehéz, mert egyetlen kecskebogyóból a tüdőféreg-lárvák tömegeit, bélféreg peték ezreit tudtuk izolálni. Ehhez hozzájárult faramuci ízlésem is, ugyanis a Kotlán-féle Parazitológia könyvet egyhuzamban élvezettel olvastam el, pedig annak már egy-két lapja is megfeküdte évfolyamtársaim gyomrát. Nemsokára egyéb tanszékek előadói is hallottak egy excentrikus parazitológus-hallgatóról. Történt egyszer, hogy egy kórbonctani gyakorlaton Kapp adjunktus megkérdezte tőlem, hogy milyen állat szervei találhatók a tálcán. Azt feleltem, hogy egy juhé. Ő a fejéhez kapott, majd azt kérdezte, vajon nem látom-e, hány lebenye van a májnak. Közöltem vele, hogy látom, de azt is látom, hogy a tüdőben Dictyocaulus filaria okozta tünetek láthatók, s e mellett gócos tüdőférgek is találhatók. A szerveket csupán a férgeikről felismerő hallgató extrém esete hamarosan elterjedt az egyetemen, s attól kezdve egyre inkább elnézték nekem a gyakorlati tárgyak során adódó ügyetlenkedéseimet. A szakmai életemet meghatározó másik tényező egy fakultatív előadás volt, melyet 392

Jaczó Imre zoológus-kutató tartott a halbetegségekről, előadásának végén felmutatott egy könyvet, melyet Markevics ukrán tudós írt Ukrajna halainak parazitafaunájáról. Én ezt a könyvet a könyvtárban megtaláltam, és olvasgatni kezdtem. Az orosz nyelvet legtöbb kollegámmal ellentétben jól elsajátítottam a középiskolában, ezért a szöveg rengeteg újdonsággal szolgált. Meg is kérdeztem Kobulej tanár urat, hogy az állatorvosok közül ki foglalkozik halak parazitáival, de mivel azt a választ kaptam, hogy senki, nyomban elhatároztam, hogy én valaki leszek. Ettől kezdve minden kezem ügyébe kerülő halat felboncoltam, s készültem a diploma utáni elsőségre. A negyedik egyetemi év utáni, Környén töltött gyakorlatomon csapott le a ménkő. A környei halastó halásza közölte velem, hogy »holnap egy halbetegségekkel foglalkozó állatorvos jön a tóhoz«. Szóval van ilyen? Másnap azonban javult a kedvem. Találkoztam Buza Laci bácsival, aki elmondta, hogy rossz káderlapja miatt csak azzal a feltétellel vették vissza az Országos Állategészségügyi Intézetbe, ha a halkórtani vizsgálatok beindítását vállalja. Rögtön javasolta, hogy járjak be hozzá, és tanuljuk együtt a halkórtan rejtelmeit. Gépbe diktáltam neki a halbetegségekről írt orosz szövegeket, s beleéltem magam a tudatba, hogy második leszek. Ismét másként alakult, ugyanis ősszel bemutatták nékem az előttem végzett Szakolczai Dódit, mint új munkatársat. Át kellett programozni jövőképemet, s beletörődni abba a lehetőségbe, hogy halmentes parazitológus leszek. Mivel végzésem előtt felajánlottak nekem egy gyakornoki állást a tanszéken, elégedetlenségre semmi okom sem lehetett. Egy telefon döntötte el sorsomat. Buza doktor felhívott, s közölte velem, hogy az Állategészségügyi Kutató Intézetben halkórtanost keresnek. Mészáros János igazgatónak, aki régóta ismert, megfeleltem, s a tanszéket, még a belépés előtt orvul elhagytam. Nagy ívben kerültem az egyetemet, de a tanszék hamarosan megbocsáthatónak tartotta hűtlenségemet, sőt az átmeneti időre, amíg státusom megnyílt, még anyagilag ki is segítették a kutatót. Komoly keresővé váltam, és a kedvemnek leginkább megfelelő területen dolgoztam. A komoly kereső kifejezést magyarázni kell, ugyanis abban az időben, (sőt ma is), az állatorvosokat a tudományos pálya nem vonzotta. Hogy miért, arra Ludmann János évfolyamtársam kérdése világít rá. Ő ugyanis azt kérdezte, hogy mennyit keresek. Büszkén mondtam, hogy 1300 forintot, mire ő az után érdeklődött, hogy ezt vajon hetente vagy naponta keresem-e meg. Jancsi nem viccelt. A kutatóban két idősebb kollega, Pellérdy és Babos doktorok, valamint Német Pista, aki előttem végzett, alkották a Parazitológiai Osztály stábját. A halkórtannal nem akartak foglalkozni, s így nyomban önálló kutatáshoz kezdtem. Ennek sok előnye és hátránya volt. Egész életemben autodidakta voltam. Kollegáim, ha kérdeztem, segítettek, de a dolgaimba nem avatkoztak bele. A legnagyobb segítség az volt, amikor Babos doktor levitt Tihanyba a Biológiai Kutató Intézetbe. Mind Woynárovich Elek igazgató, mind Tölg István, fiatal halas kutató szeretettel fogadtak. Szobát, mikroszkópot és halat kaptam az ott töltött hetekre, s hamarosan paraziták tömegeivel ismerkedtem meg. Hírnevemet ott is az egyetemen bevált módszerrel teremtettem meg. Egy alkalommal, mikor Pista néhány dévérkeszeget bocsátott rendelkezésemre, visszamentem hozzá, mondván, hogy ez a hal nem lehet dévér, mert a kopoltyúján Dactylogyrus sphyrna van. Valóban egy karikakeszeg került a mintába. Így életemben másodszor a parazita felismerése, s a gazda nem ismerése teremtette meg a renomémat, s váltam azzá a különleges fickóvá, aki a paraziták alapján határozza meg a halat. A következő hónapok az intézeti feldolgozó munkával és tihanyi kiszállásokkal teltek. Főnököm, Pellérdy doktor, akinek világszerte elismert tudományos nagyságát csak utólag ismertem fel, jobbára közömbösen viselkedett velem. Bár tanácsaiért és megértésért általánosságban köszönettel tartozom neki, egyszer azonban rossz tanácsot adott. 393

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy vajon a német vagy angol nyelv tanulásához lássak-e, ő a németet javasolta. Mentségére mondva, abban az időben minden szakirodalom németül volt elérhető, ha nem oroszul, s az angolszászok csak halászták, és nem tenyésztették a halakat. Hetente két napon orosz, két napon német tanfolyamot látogattam, ugyanis rájöttem, hogy egy kutató számára a nyelvismeret fontosabb, mint a szakma szeretete. Mire azonban a nyelvvizsga megszerzéséig eljutottam, változott a világ. A német nyelvű folyóiratok angolra váltottak, s megindult a nyugati országokban is a halkórtani kutatás. Most már idősebb fejjel az angol tanulására váltottam. Időközben azonban más is történt. A biztos állás és jövedelem tudatában megnősültem. Feleségül vettem egy kislányt, Ilikét. Ma, amikor harminc év körüli leány státusú kolleganők vesznek körül, furának tűnik, hogy a menyasszony egy frissen érettségizett, 19 éves gyerekleány volt. Azóta ez a leányzó megosztja velem az életét, s mint többszörös nagymamával ma is szeretetben élünk. Pedig sokáig éltünk anyósom konyhájában, amíg saját lakáshoz jutottunk. A nevelőszülők segítettek ismét. Régi kis házunkat eladtuk, és építetünk közösen egy nagyobbat. A gyermeket terveztük, s nem rajtunk múlott, hogy 1963-ban pontosan érkező Kálmán fiam, egy évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint ahogy lakásunk elkészült. Aztán rendeződtek dolgaink, s 1966-ban Csaba fiam is megszületett. Az intézeti munkám mindig örömmel töltött el, s azt sohasem tekintettem igazi munkának, inkább hobbim kiélésének. Az első évekre jellemző zoológiai jellegű munkát lassan igazi állatorvosi tevékenység váltotta fel, s 1963-tól az Országos Állategészségügyi Intézettel közösen rendszeresen vizsgáltuk a betelepített növényevő halakat, s jó néhány eddig ismeretlen élősködőt és betegséget találtunk. Elsőként teszteltem a Devermin-t a Bothriocephalus galandférgesség ellen, és két nappal az élősködő kimutatása után már halakat kezeltünk. Részt vettem a szerves foszforsavészterek tógazdasági használatának kidolgozásában, mégis azokra az intézkedésekre vagyok a legbüszkébb, amikor a mai bioszemléletnek megfelelően gyógyszer nélkül mentettünk meg állományokat. Ezek közül a legemlékezetesebb az az eset, amikor a frissen importált amur állományban fellépett kopoltyúférgességet az idősebb halak megfelelő elkülönítésével meg tudtuk szüntetni Dinnyésen. Az eredmény szép volt, de fájdalmas, mert a kandidátusi témámat képező férgesség tanulmányozásától megfosztottam magamat. Szerencsére nem minden gazdaságban fogadták meg tanácsaimat, s ez által sikerült 1971-re a kutatást befejezni, és az amur kopoltyúférgességéről írt disszertációmat 1972-ben megvédeni. Nemzetközi tekintetben is szépen alakultak dolgaim, s bár abban az időben egy nyugati útról álmodni sem lehetett, a keleti országok kutatóival igen szoros kapcsolatom volt. Ezek a kapcsolatok pótolták azt a hiányt, amit a hazai egyedülálló, gyökértelen kutatás jelentett. Rendszeres kapcsolatom volt orosz, cseh, szlovák, lengyel, román és jugoszláv kutatókkal, rendszeresen látogattuk egymást és segítettük tanácsainkkal. Örökké hálás maradok Oleg Bauer leningrádi professzornak, aki bőségesen ellátott szakirodalommal, és még a későbbi kanadai utamat is néki köszönhetem. Sikerült a magyar halak parazitafaunáját feldolgoznom, s minden csoportból a nemzetközi nívónak megfelelő egyedet begyűjtenem. Fokozatosan a helmintológia kiszorult kutatómunkámból, és a protozoológia helyettesítette azt. Először a hal-coccidiumokat illetően vívtam ki Közép-Európában magamnak egy előkelő nevet, majd a nyálkaspórásokat illetően is az élvonalba kerültem. Ezek a kutatások azonban csak azután váltak megfelelő szintűvé, amikor 34 éves koromra az angol nyelvet is elsajátítottam. Különösen az ösztönzött erre, hogy Fernando 394

professzor, a kanadai Waterloo egyetemről meghívott laboratóriumába, s amikor úgy éreztem, hogy megfelelő az angol tudásom van, 1973-ban elutaztam Kanadába egy évre. Kemény dolog volt serdülő, nevelést igénylő fiaimtól elválni egy évre, és feleségemet is csak nyolc hónap múlva láttam viszont, mert akkoriban a családot amolyan túszként tartották itthon. Kanadából nem sokat láttam, mert dolgoztam. Viszont egy év alatt 9 cikket írtam. Ekkor még az amerikai kontinensen a hal-parazitológia gyerekcipőben járt, s ezért számomra és a velem dolgozó cseh kollega számára ez a földrész terített asztalnak bizonyult. Nem volt elhanyagolható a kiküldetés anyagi vonzata sem, mivel hazatértem után viszonozhattam nevelőszüleimnek addigi fáradozásaikat egy AUDI gépkocsi formájában. Az igazi nyereség azonban az lett, hogy a nyugati tudományos világ is elfogadott, s közleményeimet a »butácska angol« ellenére is leközölték. Hamarosan több újonnan induló és régi folyóiratnak lettem a lektora. Hosszabb ideig voltam szerkesztő-bizottsági tagja Journal of Applied Ichthyology, az Ecological Prasitology és a Folia Prasitologica című folyóiratoknak, s jelenleg is ilyen funkciót töltök be a Diseases of Aquatic Organisms, a Systematic Parasitology és Journal of Protistology nevű szaklapoknál. Különösen büszke vagyok arra, hogy végig zökkenőmentes kapcsolatot tudtam tartani az Országos Állategészségügyi Intézet Buza László, Szakolczai József majd a Csaba György által vezetett Hal- és méhkórtani Osztályával. Együttes munkánk során, Csaba György és Gayer Éva kolléganőm lelkes munkája nyomán sikerült tisztázni az úszóhólyag-gyulladás kórokát, s bizonyítani, hogy ezt a vírusos betegségnek tartott kórformát egy nyálkaspórás parazita, a Sphaerospora renicola fejlődési alakjai okozzák. A hal-coccidiumok területén odáig jutottam, hogy jelenleg minden harmadik fajt én írtam le, s vannak fajaim Észak- és Dél-Amerikából, Ausztráliából, Dél-Afrikából, Malajziából és Japánból is. A coccidiumok és nyálkaspórások területén végzett kutatásaim alapján 1988-ban megszereztem az állatorvos-tudomány doktora címet. Bár mindig magányos farkasként szerettem dolgozni, nem úszhattam meg, hogy egy témacsoportot alakítsak, s tanítványaim legyenek. Különösen az tölt el büszkeséggel, hogy hazai és külföldi (iráni, szír, egyiptomi) tanítványaim megállták helyüket, s képességeiktől függetlenül ösztöndíjas idejük alatt számos jó közleményt publikáltak. Közülük kiemelkedik Amina El-Mansy, aki nagyon nehéz természetű hölgy volt, de rendkívül sikeres, és nyolc dolgozata mellett még két gyermeket is szült a négyéves PhD ciklus alatt. A munkatársaim, és részben külföldi ösztöndíjasaim munkálkodása nyomán a nyálkaspórások többgazdás (hal és csővályó féreg gazdák) fejlődése területén a nemzetközi élvonalba kerültünk, és felismerve a molekuláris technikában rejlő lehetőséget, ezen a vonalon előbb külföldi kooperációban, majd csoporton belüli munkamegosztásban pozíciónkat megtartottuk. Ugyanakkor nagy megrázkódtatást jelentett véleményünknek a semmibe vétele a balatoni angolna-elhullás idején. Közösen, az OÁI munkatársaival, azon a véleményen voltunk, hogy az elhullás elsőleges okozója az a fonálféreg, amelyet a Távol-Keletről hurcoltak be. Ezt Magyarországon sohasem tudtuk egyértelművé tenni, de a külföldi szakértők véleményünket egyöntetűen elfogadják, annál is inkább, mert az elhullás hasonló tünetekkel Csehországban is bekövetkezett. A rendszerváltás után nevem szóba került, mint az intézetem igazgatójáé, de földi babérokra sohasem törekedtem, s csupán az igazgatóhelyettesi megbízást vállaltam el. Hozzátartozik életrajzomhoz az is, hogy Kanadából való hazatérésem után az intézet személyzeti 395

megbízottja lettem, annak ellenére, hogy a pártnak nem voltam tagja, de örömmel jelenthetem ki, hogy intézetünkben a politika sohasem határozta meg a tudományos előrehaladást. A különleges egymunkahelyes generációhoz tartozom, ami változó világunkban már nem erény, s inkább a tehetetlenség kategóriájába tartozik. November 15-én, 70 éves koromban meg kellett válnom az intézettől, annál is inkább, mert ugyancsak tovább szolgáltam, mint az egy átlag állatorvosnak, illetve kutatónak lehetséges. Ugyanakkor munkámtól és hobbimtól nem kívánok megválni, s bár fokozatosan megpróbálok hozzáadaptálódni az új feltételekhez (azonos munka nyugdíjjal), a megoldatlan problémák tovább izgatják a fantáziámat. Fiatal kollegáim új tudományát (pl. DNS technikák) felhasználva remélem, amíg erőm engedi, hasznosan tudom előre vinni a magyar halkórtani kutatást. Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 68-71.

396

Több ezer állatorvos és állattartó bízik bennünk Dr. Móré Attila Fiatal kora ellenére azért mutatom be dr. Móré Attilát az állatorvostársadalomnak, hogy lássák, miként lehet naponta változó világunkhoz alkalmazkodva boldogulni. A befolyt jövedelmet nem a saját életének megkönnyítésére költötte, hanem visszaforgatta a vállalat bővítésére. Amikor elért egy szintet a gazdaság, anyagilag támogatta és támogatja a különböző állat-egészségügyi továbbképzéseket, rendezvényeket, tudományos tanácskozásokat. Az állatorvos írók könyveit évek óta megjelenteti, és segítségével minden évben egy új könyvvel gazdagodik az állatorvos írók - ma még nem létező - könyvtára. Kívánom, hogy ez a segítőkészség jellemezze továbbra is a munkáját. Dr. Móré Attila így ír magáról: „1965-ben születtem, így életkorom révén komoly megtiszteltetés az, hogy bekerültem az Állatorvosok arcképcsarnokába, örömmel tölt el, és a jövőbeni munkámmal is igyekszem rászolgálni a - részben - megelőlegezett bizalomra. Gyermekkoromat a Fejér megyei Cecén töltöttem, az általános iskolát is ott végeztem. Apám agronómus volt a helyi téeszben, majd később körzeti inszeminátor. Édesanyám szintén a helyi téeszben dolgozott, adminisztrátorként. Éltük a hetvenes évekbeli falusi parasztság életét. De Cece azért egy dologban más volt: a cecei nép munkaszeretete vagy talán előrejutási vágya mindennél nagyobb volt. Ez az a falu, ahol ma is, ha átutazik az idegen, minden háznál talál egy vállalkozást: mindenki árul valamit. Főleg dinnyét, de mindenféle zöldséget, gyümölcsöt vagy téli szezonban épp sonkát, kolbászt. Még ezeknél az embereknél is nagyobb volt szüleim szorgalma, így a gyermekkoromat az iskola mellett gyakorlatilag folyamatos munkával töltöttem: volt szőlőnk, dinnyeföldünk, fóliasátraink, sertés bőven. A falusi mezőgazdaság minden mozzanatát megismertem, néha örömmel, néha épp gyerekként keseregve. Két dolgot viszont megtanultam: 1. ebben az életben előrejutni, »vinni valamire« csak magadra számítva, szorgalmas és kitartó munkával lehet, 2. ha nem akarom életem végéig ugyanezt csinálni, akkor tanulnom kell, hogy ki tudjak törni ebből a »paraszt-boldogságból«. Félre ne értsen senki, szerettem ott, és ma is nosztalgiával gondolok haza, de a munka szeretete és tisztelete örökre belém vésődött. Középiskolába Székesfehérváron jártam. Akkor épp Vántus Károly Mezőgazdasági Szakközépiskolának hívták, előtte apám is ott végzett, csak akkor még Mezőgazdasági Technikum volt a neve. De a név mindegy is. A lényeg a képzésen és a tanárokon múlt. Régi és jó iskola 397

volt, remélem ma is az. Borsányi Béláné biológia tanárom, Gyöngyösi Pál gyakorlatvezetőm és Gál Szilveszter osztályfőnököm hamar megerősített fentebb említett két tételem igazában. Sok szeretettel gondolok rájuk, valamint többi tanáromra. Mire leérettségiztem, egyértelmű lett: állatorvos akarok lenni. Akkorra szakmai tanáraim végtelen tisztességes, még a hivatalos tanároknál is emberibb hozzáállásukkal végképp megszerettették velünk a szakmát. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: a legszigorúbb, Lanczné Schubert Zsuzsanna, az állatkórház igazgatója volt (ki gondolta akkor, hogy 10 év múlva az ő »birodalmát« öröklöm meg), a nagyhatalmú Lancz Endre megyei igazgató (akit ma már igaz barátomként »csak« Lancz Bandi bácsinak hívhatok). Mrázik Viktor, Mayer Gyula, Hollós László, Fülessy Emil és a többiek. Őmiattuk kaptam kedvet a szakmához. Fel is vettek az egyetemre egyből. Nem volt bennem semmi pátosz, a mai fiatalokra jellemző »szeretem az állatokat, és értük akarom áldozni az életemet«, attitűd. Egyszerűen csak egy jó szakmát akartam elsajátítani, az akkori falusi értelmiség csúcsára kívántam jutni és emellett jól megélni. Pont a rendszerváltáskor, 1989-ben végeztem. Sorra bocsátották el az állatorvosokat a nagyüzemektől, az állomásokról, úgyhogy állásom, sőt kilátásom sem volt. Nagybecsű állatorvos-generációkból származó végzős kollégáim is azzal vigasztaltak: még az ő papájuknak is nehéz állást szerezni nekik, úgyhogy én, a falusi - első generációs értelmiségi - parasztgyerek, kapcsolatok nélkül ne is reménykedjek. Úgyhogy megint csak megbizonyosodhattam, a fentebb említett két posztulátumom igazságáról. De egyszer csak történt valami. Tündérmesékben van csak ilyen: egy szép őszi délután nagy fekete Volga állt meg cecei házunk kapujában. Engem kerestek. Mielőtt megijedhettem volna (így utólag vicces - a fiatalok talán nem is értik - hogy rosszra is gondolhattam volna), kiszállt és bemutatkozott a vendég: dr. Patonai Iván volt, a Tolna megyei állat-egészségügyi állomás igazgatója. Elmondta, hogy két faluval odébb, Pálfa községben nyugdíjba megy az állatorvos, és a téeszelnökkel ő úgy egyezett meg, hogy agilis, fiatal kolléga legyen az utód. Elment az egyetem tanulmányi osztályára és keresett a frissen végzettek közül olyat, akinek jó a tanulmányi eredménye és a közelben lakik. Így esett rám a választása, annak ellenére, hogy nem is ismert, előtte sose hallott rólam. Mint a mesében. Persze örömmel igent mondtam, és nem is bántam meg sohasem. Ezúton is köszönöm Iván bátyám! Ettől a pillanattól lett egy harmadik törvényem is: szerencsére is szükség van a boldoguláshoz, és azért azt sem árt tudni: vannak rendes emberek. Ideális hely volt a pályakezdéshez. Miért? Három okból: 1. Az isten háta mögötti zsákfalu volt, így nem vonta el semmi a figyelmem. 2. Nagy téesz és háztáji állomány volt sertésből, szarvasmarhából, juhból, lóból, így csak a nagyüzemi baromfi maradt ki. 3. A legfontosabb: Szabadffy Zoli bácsi, a nyugdíjba menő kolléga mindenre megtanított, nélküle nem lett volna belőlem az, akivé lettem. Majd egy évig még együtt dolgoztunk, vitt magával mindenhova és telepről- telepre, udvarról-udvarra, diagnózisról-diagnózisra szállt át rám a tudása. De nemcsak a szakmai tudás. Megtanított a szakma erkölcsére és etikájára is. Hogy kell beszélni és viselkedni az állattartóval, 398

a téeszelnöktől kezdve, a falusi paraszton át, a faluszéli cigányig. Hogy kell beszélni és viselkedni a szomszéd faluban dolgozó állatorvosokkal, a kerületi, megyei »főnökkel«, idősebb vagy épp beteg kollégákkal. Hogy viselkedünk és cselekszünk, ha ügyeletben épp a szomszéd kolléga területén járunk, és ne adj isten épp nekünk szidják őt. Mit kell tenni, ha korrumpálni kíván az állatszállító, vagy ha nem tartják be a technológiai és egyéb utasításainkat a téesz telepén… Sorolhatnám napestig, aki fiatal nem is értheti igazán (a világ is megváltozott), aki idősebb, az meg úgyis tudja. Szerintem, ha ezeket a dolgokat nem kezeli jól egy állatorvos, nem lesz teljes értékű a munkája, a szíve nem dobban együtt azzal a közösséggel, ahol, akikből, akikért él és dolgozik. Talán ezt hívják ma vidéki praxis-menedzsmentnek. Egy jellemző történet: mikor először vizsgáltam húst a helyi téesz kényszervágóhídján, a szakma szabályai szerint eldobtam, amit el kellett, és 50%-os értékcsökkent húsként engedélyeztem a maradék kimérését a helyi hatósági húsboltban. Kora délután már a húsbolt hűtőiben volt a hús, de senki nem ment be a boltba vásárolni, csak a hentes árválkodott ott egyedül. Viszont a bolt előtt, az utcán egyre nagyobb sor alakult ki (akkoriban ez egyfajta szociális segítség volt - olcsó hús formájában - a téesz részéről a falu népének). Ahányszor csak elmentem autómmal munkámat végezve a délután, kora este folyamán a húsbolt előtt a Fő utcán, csodálkozva láttam, hogy egyre nagyobb sor van, és kérdő tekintetek merednek rám. Nem tudtam mire várnak. Sötét este volt, és már otthon voltam, mikor becsengetett a főállattenyésztő. Szokott, kedves modorában megkérdezte: »nem akarok-e egy kis húst a délelőtti vágásból?« Én meg nem akartam, mivel legényember lévén nem vezettem háztartást. Akkor baj van, mondta, és megkért, menjek el vele a boltba, és legalább fogadjak el egy kiló húst, bármit is csinálok vele. És én a kivilágított húsboltban látványosan átvettem a húst, a kirakaton keresztül az utcáról vagy 50 ember figyelt, és amint kiléptem az üresen kongó boltból, berohantak, és pillanatok alatt szétkapkodtak mindent. Órákat vártak arra, hogy láthassák: az állatorvos is eszik a húsból. Akkor értettem meg: ezek az emberek bíznak bennem és számítanak rám. Ekkor (és nem az első fizetésem átvételekor) éreztem azt, hogy jó szakmát választottam, és hogy büszke lehetek és vagyok is rá. Ez a hitem azóta sem változott, és köszönöm Pálfa község lakóinak, állattartóinak, kollégáimnak és mindenekelőtt Zoli bácsinak, hogy befogadtak és erre is megtanítottak. Alig telt el 3 év, és a rendszerváltás eljutott mihozzánk is: tönkrement a téesz, a háztáji leállt, a munkanélküliség az egekbe szökött. Anyagi okok miatt úgy éreztem, előbb-utóbb mennem kell, és akkor ismét »rám mosolygott a szerencse«: anyám eltörte a lábát. El kellett vinnem Székesfehérvárra a kórházba gipszeltetni. Mivel sokat kellett várni, úgy gondoltam, hogy beugrom addig egy kicsit az állatkórházba körülnézni. Azóta is kiváló barátom, Pálinkás Imre volt a vezetője és akkor úgy hívták: Állatorvostudományi Egyetem Székesfehérvári Gyakorló Klinika Kft. Épp tönkrement akkortájt. 15 dolgozója, alig évi 10 millió forint árbevétele volt, és az ország egyik legnagyobb (1500 négyzetméteres) állatkórházaként hatalmas rezsije. Imre és a többi kolléga legjobb munkája ellenére sem termelt annyi bevételt, amiből nyereségesen fent lehetett volna tartani egy ekkora intézményt a megváltozott piaci környezetben. Ezért aztán eladó lett az egész. Az állam meg akart szabadulni tőle. Én meg a Cecéről hozott vállalkozó szellemmel és bátorsággal, apám biztatásával és segítségével megvettem. Mai szemmel nézve nevetséges összegért, de nem kellett senkinek sem. Mikor meg akartam köszönni Berey Attila igazgató úrnak, hogy - szintén ismeretlenül - az 399

én pályázatomat választotta, nevetve közölte: jól esik neki a köszönet, de az az igazság: nem pályázott senki más, így csak én nyerhettem. Aztán hamar rájöttem, miért nem érdekelt senkit: az akkori árbevétel még a rezsit sem fedezte, nem hogy beruházni lehetett volna, vagy pénz keresni. Két év alatt kiváló kollégáimtól megtanultam a kisállatpraxist ugyan, de nem jutottam előre, és az épület majd ránk dőlt. Úgyhogy megint változtatni, vállalkozni kellet. Akkoriban jött »divatba« az állatgyógyszerekkel való kereskedés az állatorvosok között. Cecei kereskedői múltam, állatorvos szakmám, és a kórház stratégiai helyeződése lehetővé tette, hogy a megye állatorvosainak bizalmát (értsd: vásárlásait) elnyerhessem. És utána egyre több és több kollégáét. 10 év sem telt el, és azon kaptam magam, hogy az országban 7 telephelyen, 200 dolgozónk van már és 5 milliárd forint az árbevételünk. Közben persze újra sok mindent meg kellet tanulnom: vállalatvezetést és szervezést, korszerű menedzsment-ismereteket, logisztikát, könyvelést. Ismét büszke lehetek választott szakmámra: nem kevés örömmel tölt el, hogy több ezer állatorvos és állattartó bízik bennünk, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen az, amit tőlünk kérnek. Higgyétek el, nem kis munka, felelősség és persze sikerélmény is ezt biztosítani. A munka mellett volt időnk és lehetőségünk egy Állatorvos Történeti Múzeum létrehozására (Zoli bácsi régi orvosi táskája volt az első kiállítási darab). Minden évben saját költségünkön kiadunk egy könyvet, karácsonyi ajándékul kollégáinknak, mely kötet kiválasztásának egyetlen feltétele van: rólunk, állatorvosokról szóljon, a mi életünket, munkánkat vagy épp múltunkat mutassa be. Köszönöm Bartalis Imre bácsinak, hogy kérésemre megengedte, hogy az ő állatorvos életrajz-gyűjteményét is kiadjuk, és ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy sokéves munkája, illetve az ezzel összegyűjtött sok-sok életmű mindörökre megörökítésre kerüljön könyv formájában is.”

Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 1. 71-72.

400

Szívesebben dolgozik, mint nyilatkozik Dr. Nagy Béla Dr. Nagy Béla eredményekben gazdag tudományos munkásságáról rövid áttekintést ad az olvasónak. Amikor megkértem a curriculum vitae megírására, azt mondta, hogy szívesebben dolgozik, mint nyilatkozik. Elnézést kérek mindazoktól, akik ismerik és szeretik Nagy Bélát, hogy ilyen szűkszavúan tudok írni róla. Íme: „1941-ben születtem Debrecenben, ahonnan nagyon nehéz évek után (gyermekparalízis járvány következtében nővérem meghalt, öcsém teljesen lebénult) 1950-ben költöztünk Budapestre. Iskoláim nagy részét itt végeztem, majd jeles érettségivel, egy évre a Csepel Vas- és Fémművek anyagmozgató segédmunkása lettem. Az állatorvosi pályához édesapámtól (állattenyésztő, jogi doktor) kaptam indíttatást. Állatorvosi diplomát 1965-ben kaptam, s ezt követően egy évig a Monori Állami Gazdaságban, majd a Miskolci Állategészségügyi Intézetben (Dr. Áldásy Pál mellett), és az Állatorvostudományi Egyetem Állathigiéniai Tanszékén (Kovács Ferenc professzor mellett) dolgoztam, ahonnan 1971-ben hívtak vissza a diagnosztikai szolgálatba. Ekkor bíztak meg a frissen felépült Szombathelyi Állategészségügyi Intézet vezetésével, mely munka a fiatal és tehetséges szakemberek (Antal Árpád, Gönye Sándor és Gönyéné Marika valamint Kudron Endre) közreműködésével sok szép szakmai élményt és eredményt hozott. (Sajnos az intézetet a későbbiekben - csaknem 30 év sikeres működés után - 2000 decemberében, a Miskolci és Békéscsabai Állategészségügyi Intézettel együtt megszüntették). Szombathelyről 1979-ben az Országos Állategészségügyi Intézet (OÁI) igazgatóhelyettesi feladatainak ellátására hívtak el, ahol a fertőző betegségek diagnosztikájának fejlesztése, valamint a megyei állategészségügyi állomási laboratóriumok szakmai felügyelete mellett tíz éven át működtettem. Az általam alapított enterális diagnosztikai laboratóriumot vezettem. Az OÁI szakmailag rendkívül szerencsétlen átszervezése után, 1989-ben az Állatorvostudományi Egyetem Központi Laboratóriumának lettem az MTA főmunkatársa. Innen 1991-ben Bartha Adorján doktor javaslatára hívtak és választottak meg az MTA Állatorvos-tudományi Kutatóintézetének igazgató-helyettesévé, majd két ciklusban igazgatójává. Az intézetben 2000 tavasza óta kutatóprofesszorként az általam alapított enterális bakteriológiai és élelmiszer-zoonózis témacsoport munkáját vezettem. Szakterületem az állatorvosi mikrobiológia, közelebbről az enterális zoonózisok és ezek élelmiszer-biztonsági vonatkozásai, különös tekintettel a kórokozó E. coli és Salmonella baktériumokra. Eddigi munkáim során előbb az újszülött, majd a választott malacok és borjak hasmenését okozó E. coli törzsek között fedeztem fel új - a nemzetközi fimbria rendszerben elismert - adhéziós antigéneket (F6 és F18), és hasznosítottam ezeket több újítás, illetve szabadalom formájában (Phylaxia munkatársakkal) az újszülött borjak és malacok hasmenése elleni hazai vakcinák kidolgozásában. Jelenleg egy további - a választott malacok hasmenése elleni védekezést segítő E. coli vakcinatörzs előállítására vonatkozó - magyar szabadalmunkat fogadták el az USA-ban. 401

További tudományos eredményként könyvelhetem el számos enterális kórokozó (pl. corona-, és calicivírusok, cryptosporidiumok) első hazai leírását, és a kimutatásukat szolgáló diagnosztikai módszerek fejlesztését. Az utóbbi 10 évben érdeklődésem egyre inkább az élelmiszer-biztonságot javító, megelőző állat-egészségügyi feladatok és az ezeket megalapozó tudományos kérdések felé fordult. Ilyen alapon szerveztem meg Kovács Sándor doktorral 1992ben az MTA Állatorvos-tudományi Bizottság Salmonella albizottságát, melyben kidolgoztuk az első irányelveket (1994), majd (egy PHARE program keretében) a baromfiállományokban alkalmazandó minőség-biztosítási rendszert (1995, mely »Fehér Könyv« néven vált a baromfi salmonellosissal foglalkozó kollegák előtt ismertté. A fenti eredmények alapján 1978-ban védtem meg kandidátusi disszertációmat (A K88 negatív Esherichia coli baktériumok megtelepedése a sertés vékonybelében), majd 1993-ban az állatorvos-tudomány doktora címet nyertem el Borjak és malacok enterális fertőzéseinek kóroktana és specifikus megelőzése disszertációmmal. Ezen eredmények elérésében jelentős segítséget jelentett, hogy két ízben az USA Iowa Állami Egyetem ösztöndíjasa, illetve meghívottjaként a National Animal Disease Centerben (Ames, Iowa) Dr. Harley Moon (itthon is elismert enterális pathologus, USA-akadémia tag) munkatársaként dolgozhattam. Az utóbbi 10 év - fiatal munkatársakkal végzett - kutatásaiból kiemelni kívánom: 1. Egy új típusú - rezisztencia plazmidon kódolt - E. coli pathogenitási sziget felfedezését (PhD tézis, 2005), 2. Egyes Salmonella gének célszerű megváltoztatása s ennek hatása egyéb Salmonella törzsek elleni védelemre (PhD tézis, 2007, védés előtt), 3. Új típusú nyúl, humán és sertés enteropathogén E. coli törzsek (PhD tézisek, 2005 és 2007), 4. E. coli shiga-toxin gén in vivo átvitele sertés-enteropathogén E. coli törzsbe (MTA doktori tézis, 2005), 5. Baromfi pathogén E. coli és Salmonella törzsek antibiotikum rezisztencia és virulencia tulajdonságainak jellemzése témakörben két intézeti szakállatorvosi diplomamunkát készítettünk, 1999. Az eddigi kutatások eredményeit több mint 100 (főként angol nyelvű) tudományos közleményben jelentettem meg, melyekre több mint 1200 (elsősorban külföldi) hivatkozást jegyeznek, s melyek alapján 3 külföldi és 2 hazai szaklapszerkesztő-bizottságnak valamint 6 különböző hazai és nemzetközi tudományos bizottságnak tagja vagyok, továbbá az MTA négy különböző szakmai testülete közül kettőben tag vagyok, s kettőnek látom el az elnöki, illetve alelnöki tisztét. vagyok.

Itt említem meg az Állatorvosok Egészségéért Alapítványt, melynek alapító tagja

Az oktatásból a SzIE Állatorvos-tudományi Kar (Járványtani és Mikrobiológiai Tanszék) egyetemi magántanáraként, valamint a Doktori Iskola alapító tagjaként és a Doktori Iskola Tanácsának tagjaként, továbbá rendszeres óraadóként (E. Coli, Salmonella okozta betegségek) veszem ki a részem. Ezen túl a Debreceni Egyetem Agrártudományi Kar Állattenyésztési Doktori 402

Iskola kért fel külső tagjának. Jelenleg 2 PhD hallgatónak vagyok témavezetője, egy külföldi ösztöndíjasnak társ-témavezetője, s 2000 és 2006 között tagja voltam a felsőoktatást felügyelő Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) Agrártudományi Bizottságának. Szakmai és tudományos tevékenységem elismeréseként, - Dudits Dénes, Kovács Ferenc és Mészáros János professzorok ajánlása alapján - az MTA előbb levelező tagjává (1998), majd rendes tagjává (2004) választott, mely megtiszteltetésnek a szakterületemen folytatandó, nemzetközileg is magas szinten publikálható, de a gyakorlatnak is szóló, fiatalokat nevelő tudományos és oktató munkával, valamint a rám bízott hazai és külföldi tudományos szervezési, publikációs és szerkesztő-bizottsági feladatok ellátásával igyekszem megfelelni. Kutatási pályázatainkról és az utóbbi évek publikációiról bővebb adtok az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézetének honlapján találhatók. Utószókként szeretnék a családomról: (elsősorban feleségemről, szüleinkről és két leányomról) hálás köszönettel megemlékezni, akiknek szeretete és támogatása nélkül e rövid beszámolóm iránti igény bizonyára föl sem merülhetett volna, s akik türelemmel és megértéssel viselték (sőt, most már unokáimmal együtt viselik), hogy szakmai elhivatottságomból eredően mindeddig nagyon kevés időt tudunk együtt tölteni. Kamarai Állatorvos. 2007. 2. 1. 74.

403

Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől… Dr. Barócsai György Dr. Barócsai György így vall magáról: „Kisszékelyben születtem 1930. augusztus 10-én. Családunk földműves lévén már gyermekkoromban az állatok szeretete, a földhöz való ragaszkodás hozzá tartozott az életemhez. Ott jártam a katolikus elemi népiskolába. Jó tanuló voltam, ezért édesapám továbbtanulásom mellett döntött. Így kerültem Budapestre a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba. Ott végeztem az alsó négy osztályt. 1944-ben a bombázások miatt - úgy gondoltam - jobb lesz, ha Gyönkön tanulok tovább a református gimnáziumban. Tanáraink nagyon céltudatosan készítettek bennünket az életre. Az internátusban nagyon jó közösség volt. Nevelőtanárunk, dr. Lengyel Jenő, mindenkivel érdeklődési köre szerint foglalkozott. Szinte észre sem vettük, úgy készített fel bennünket az egyetemi továbbtanulásra. Én a lótenyésztés iránt érdeklődtem, az önképzőkörben a magyar lótenyésztés történetéről tartottam előadást. 1948-ban kitűnő eredménnyel érettségiztem. Nagyszüleim nagy bánatára felvételt nyertem az Állatorvostudományi Karra. Nagy gondot jelentett, hogy mikor többet tudnák segíteni, elmegyek továbbtanulni. Apám beteg volt, nagyon hiányzott otthon a dolgos kéz. Az idő folyása rövidesen ezen gondot is megoldotta. Nagyapám kuláklistára került, a földjét elvették, édesanyám a téeszbe járt dolgozni. Egyetemi éveim alatt a tyúkoltással keresett pénzen vettünk disznót, hogy legyen mit enni, mert mindent elvittek beszolgáltatásba. 1952-ben cum laude diplomát kaptam. Katonai szolgálatra hívtak be. Mikor leszereltem, a pervatpusztai sertéstenyésztő gazdaságba helyeztek, melynek sertéstelepén brucellosistól mentes sertéseket neveltünk, amelyeket jóvátételbe a Szovjetunióba szállítottak továbbtenyésztésre. Egy évig az ÁVH őrizete mellett zárlatban voltunk, hogy biztosítsuk a ragadós száj- és körömfájástól való mentességet. Nehéz idők voltak ezek. Ekkor vetették börtönbe főnökeimet dr. Nagy Emilt és dr. Füstös Miklóst és még sokan másokat. A gazdaságot Bábolnához csatolták, ami számomra szakmailag jó lehetőséget biztosított. Nem tartott ez azonban sokáig, mert 1955-ben a vecsési majd 1956-ban a mezőszilasi állami gazdaságba helyeztek. 1960-ban végre hazakerültem Tolna megyébe, és a Tolna Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságán főállatorvosként dolgoztam. A megye állami gazdaságainak az állat-egészségügyi szolgálatát kellett megszerveznem. Nagyon szép munka volt. A régi uradalmi majorok helyén épült állattenyésztő telepek biztonságos termeléséhez kellett megteremteni az állat-egészségügyi feltételeket. 1958-tól 1966-ig tagja voltam az Országos Állategészségügyi Tanácsnak. Sok segítséget kaptam a Járványtani Tanszéktől, Manninger professzor úr több esetben személyes kiszállással segítette munkánkat. A fornádi gazdaság tehenészetének gümőkórmentességét személyesen erősítette meg. Hasznos tanácsokat kaptunk Szent-Iványi 404

és Bartha professzoroktól. Itt folytattuk Szent-Iványi professzorral a Mezőszilason elkezdett szarvasmarha-vércsoport vizsgálatokat. Ekkor próbáltuk ki Bartha professzorral 40000 malacon az Aujeszky vakcinát. Rendszeresen segített bennünket Urbányi professzor előadásaival és helyszíni kiszállásaival. A Baromfi Szakcsoport ülésein Mészáros professzortól kaptunk igen hasznos útmutatásokat. Az akkor létesülő nagyüzemi baromfitelepek állat-egészségügyi problémáinak megoldására az itatásos borjúnevelés és a korai malacleválasztás technológiáját olasz és német szakemberektől tanultuk. A megyei igazgatóság megszűnésével Kölesdre kerültem körzeti állatorvosnak. Feladatom a megalakuló termelőszövetkezeteket segíteni a nagyüzemi állattenyésztési technológiák kialakításában, és a szarvasmarha állomány gümőkór mentesítésében. A sertéstenyésztéséről híres Kölesd sertésállományát angol import fehérhús kanokkal sikerült feljavítani. Megválasztottak a megyei állatorvos társaság elnökévé, ami szakmai szempontból nagyon megtisztelő volt számomra. Kölesd község tanácstagjaként aktívan részt vettem a község társadalmi életében. Megválasztottak a Tolna Megyei Tanács tagjává és a Mezőgazdasági Állandó Bizottságban kaptam feladatot. Megbecsült közéleti személy voltam. Itt nősültem. Feleségem a helyi gyógyszertár vezetője volt. Itt születtek gyerekeim Judit és György. Az 1968/69. évi száj- és körömfájás sorsfordulót hozott életemben. A kollektivizálás után a sertéstenyésztés maradt fő megélhetési forrásnak. Amikor a 96. udvarban számoltuk fel a sertésállományt, az egyik tekintélyes gazda állományánál betelt a pohár. Elém állt és sírva mondta: »Doktor úr, elvették a földemet, tönkretették a gazdaságomat, felakasztom magam, ha a sertésállományomat is elviszik.« Ezt komolyan kellett venni. Kölesden és szülőfalumban is volt olyan gazda, aki a kollektivizáláskor a halálba menekült. Másokat is csak nagyon nehezen tudtam megvigasztalni. Ekkor határoztam el, hogy igent mondok dr. Molnár József vezérigazgató ajánlatára, elfogadom a felkínált állást a Phylaxiánál. Nehéz időszak volt ez számomra. Két évig Kölesdről jártam fel Budapestre, mire a családot fel tudtam hozni. 1969-ban kerültem a Phylaxia Oltóanyag- és Tápszertermelő Vállalathoz. A Gyártmányfejlesztési és Szaktanácsi Főosztály vezetője lettem. Feladatom a premix- és tápszerfejlesztés, a termékek bevezetése a gyakorlatba. Szaktanácsadási szolgálatot szerveztem, melynek a feladata a megtermelt árutömeg piaci bevezetése, és a gyakorlat igényeit kielégítő szaktanácsadás volt. Feladatom volt a növekvő állatállomány szükségletének fedezésére a takarmányipar szükségletének kielégítése. Munkánk eredményessé tételének érdekében szerződést kötöttem az Állatorvostudományi Egyetem élettani és takarmányozási tanszékével a gyakorlat igényeit kielégítő, nemzetközileg versenyképes termékek kifejlesztésére. Kihelyezett munkatársaim voltak, akik részt vettek a megadott feladatok elvégzésében. A Budapesti Műszaki Egyetem Kémia Analitika Tanszékén is voltak munkatársaim, akik a szükséges minőségi ellenőrzések metodikájának kifejlesztésében vettek részt. Így tudtuk megvalósítani, hogy a tudományos eredmények a gyakorlatban megvalósuljanak. Szakmailag nagyon szép része volt ez életemnek.

405

A Phylaxia termelési értékét 600 millió forintról 3 milliárd forintra emeltük. Felépítettük Karcagon a premix- és tápszerüzemet. Tamásiban és Zalacsében elkészült a VEPEX üzem, Csévharaszton elkészült a kukoricapelyhesítő és zsírporüzem. Itt vezettük be elsőnek az extruder technológiát. Felépült a kukoricamalom, melynek termékével alapanyagot szállítottunk a sörgyár részére, és beindult a humán készítmények gyártása. Felépítettük a kor legmodernebb borjútápszer üzemét, amely humán termékek gyártására is alkalmas volt. Ez lett a veszte Molnár doktornak és vele együtt nekem is. A belső és külső konkurencia nem tudta elviselni a sikereket. Politikai döntés született a Phylaxia felosztásáról. Molnár doktort Kubába küldték szaktanácsadónak. Választanom kellett. Ha maradok, a munkafeltételek megszűnésével menthetetlenül elsorvad a takarmányágazat. Ezt nem akartam megérni. 1977-ben elfogadtam az akkori MÉM miniszterhelyettes ajánlatát és az OÁTF-nél (Országos Állattenyésztési Felügyelőség) vállaltam munkát. Főigazgató-helyettesként feladatom az ipari takarmányok minősítése és az ellenőrzés megszervezése volt. Az állattenyésztés volumenének növekedése egyre nagyobb tömegű élelmiszer exportját tette lehetővé. Az élelmiszer-termelés növekedése nem jelentette egyben az export bővítésének lehetőségét is. A világpiac igénye az élelmiszerekkel kapcsolatban egyre magasabbá vált. A kívánalom nemcsak a jó minőségű élelmiszer, hanem az ember egészségét nem veszélyeztető termék előállítása volt. Nem elegendő ezen feltételeknek megfelelni, alapvető követelmény az is, hogy gazdaságos legyen a termelés. A hatékonyság és a piacképesség együttesen határozza meg élelmiszertermelésünk feladatát. A forgalomba kerülő takarmány-alapanyagok és ipari abrakkeverékek, állattápszerek, premixek minőségének vizsgálatára takarmány-ellenőrzési hálózatot szerveztem. A takarmányvizsgálatot végző laboratóriumokat nyilvántartásba vettük. 32 laboratóriumnak adtam engedélyt takarmányvizsgálatok szolgáltatásszerű végzésére. Köranalízis alapján a legjobbnak bizonyult 15 laboratórium kapott megbízást ipari abrakkeverékek és takarmány-alapanyagok hatósági vizsgálatára. A takarmányok mikrobiológiai és mikológiai vizsgálatába bevontam a megyei állategészségügyi és élelmiszer-ellenőrző állomások laboratóriumait is. Ez lehetővé tette, hogy a kémiai értékelés mellett már mikrobiológiai és mikológiai ellenőrzést is végezzünk. Az ipari abrakkeverékeket gyártó üzemek és takarmányboltok által forgalmazott termékek ellenőrzésére főfelügyelői hálózatot hoztam létre. Összeállítottuk az import fehérjetakarmányok minőségi paramétereit. A földidiódaraimport megtiltásával minimálisra redukálódott az alfatoxinnal fertőzött exrahált darabehozatal. A húslisztek importjának megszüntetésével a salmonella fertőzés veszélyét csökkentettük. Az iparilag előállított takarmányok minőségi követelményeit hatóságilag szabályoztuk. Új termék csak forgalomba hozatali engedéllyel kerülhetett legyártásra, illetve kereskedelmi forgalomba. Kutatóintézetek, egyetemek, főiskolák, rendszergazdák és élenjáró gazdaságok szakembereivel együttműködve minden állatfaj részére táplálóanyag-szükségleti ajánlást dolgoztunk ki. Javaslatot tettem a toxikus fémek takarmányban elérhető maximális szintjének szabályozására. Meghatároztuk a hozamfokozók és coccidiostatikumok felhasználhatóságát a takarmányokban. Előírtuk a vágóállatoknál az egészségügyi várakozási időt. Az állatok 406

táplálóanyag-szükségletét olyan anyagokkal kell biztosítani, melyek nem károsítják az állat és azon keresztül az ember egészségét. Hosszútávon legyen biztosítva a piacképes élelmiszerelőállítás. Megbízást kaptam a Magyar Takarmány Kódex szerkesztésére. 1986-ban kiadásra került az első, majd azt követte - ugyancsak az én szerkesztésemben - a második kiadás. Kandidátusi fokozatomat a Hatékony és az ember egészségét nem veszélyeztető élelmiszertermelés takarmányozási feltételei című munkámmal védtem meg. A Pannon Agrártudományi Egyetem mosonmagyaróvári karán előbb címzetes egyetemi docens, majd címzetes egyetemi tanár lettem, takarmányozás és állattenyésztés témakörben. Itt fejtettem ki szakirodalmi tevékenységemet is, 3 könyvben társszerzőként szerepeltem. 38 hazai és 12 külföldi közleményem jelent meg. 17 közleményben társszerzőként vettem részt. Tevékenységem során kb. 150 előadást tartottam takarmányozási témakörben. 1991-ben vonultam nyugállományba. 70 éves koromig szakértőként dolgoztam a takarmányipar területén. Azóta a kárpótláskor visszakapott családi birtokon dolgozom. Elnöke vagyok szülőfalum, Kisszékely, baráti körének. Mint a falu krónikása Kisszékely történetével foglalkozom. Kutatásaim eredményéről falutalálkozók alkalmával szoktam beszámolni. Szakmai érdeklődésem változatlan. Rendszeresen részt veszek szakmai rendezvényeken, látogatom az Állatorvos-tudományi Kar Baráti Körének összejöveteleit. Lányom, Judit, állatorvos, a létszámleépítések következtében elveszítette állását az FVM-ben. Szakmán kívül dolgozik, úgy tartja el 3 gyermekét. Fiam, György orvos, áttelepült családjával Svédországba. 6 gyermeke van. Munkám során több állami és társadalmi kitüntetést kaptam: Munka Érdemérem, Állami Gazdaságok Kiváló Dolgozója, Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója két alkalommal, Munkaérdemrend ezüst fokozata, Kiváló Újító ezüst és arany fokozat, MAE aranykoszorús jelvény két alkalommal. 2001-ben a hazai baromfitenyésztés terültén végzett kimagasló és példamutató tevékenységem elismeréseként a Kaposvári Egyetem Állattudományi Kara Kakuk Tibor-díjat adományozott nekem. Az 1956-os forradalomi eseményeket így éltem meg: a forradalom szele elérte mezőszilasi állami gazdaságot is. Október 23-án tuberculinoztam Sáripusztán, az üszőtelepen. Mikor hazaértünk Igar-Vámpusztára, Géringer Józsi bácsi, a kocsisom felment a kovácsműhelybe, hogy megpatkoltassa az egyik lovat. A kovácsműhely ajtaja zárva volt, rajta nemzeti színű szalag. Rózsa Jani bácsi, a kovácsmester kijelentette, hogy amíg az oroszok nem vonulnak ki Magyarországról, addig nem dolgoznak. A gazdaság vezetősége gépkocsival elmenekült. Magunk maradtunk a pusztán. Török Náci bácsi, a kanászok megbízottja felkeresett és megkérdezte, mitévők legyenek. Megetessenek-e? Megkérdeztem tőle, rínak-e a disznók? Azt felelte rínak. Ha rínak, akkor etessenek, mert így szoktuk. Almási János, a tehenészek küldötte is megkérdezte, mit csináljanak. Neki is azt válaszoltam, tegyék a dolgukat. Beleegyezett, de kikötötte, hogy a trágyát csak az istálló elé tolják, nem rakják szarvasba. Estére gyűlést hirdettek. Jöttek a hírek Simontornyáról: a vasutasok levették a 407

sapkájukról a vöröscsillagot, a vasúti forgalom leállt. Gyülekezett a puszta népe a gyűlésre. Megválasztották a munkástanácsot: Dominik István fogatos lett a munkástanács elnöke. Minden ágazat képviselve volt. Engem is beválasztottak mint egyedüli értelmiségit. A munkástanács átvette a gazdaság irányítását. A fő cél az volt, hogy megőrizzük a gazdaság vagyonát. A munka minden területen rendesen folyt. A földeken a betakarítást, vetést, az állattenyésztésben a napi teendőket végeztük. Nem éreztük a felső vezetés hiányát. Mindenki végezte a maga dolgát. Érkeztek a hírek Budapestről. Az egyik hazatérő hozta a hírt, hogy átvették a hatalmat a forradalmárok, élelmiszerre van szüksége a fővárosnak. Összeült a munkástanács. Elhatároztuk, hogy mi is segítünk a magunk módján. Hízóbikát meg sertéseket vágott Cseh Jóska. A tehenészek több kanna tejszint készítettek elő a budapestiek megsegítésére. A gazdaság teherautójával Tóth Gyula sofőr, aki egyébként a gazdaság párttitkára volt, Dominik Pista és jómagam elindultunk Budapestre. A Ferenc körút 42. számú házban szálltunk meg. A házbelieket elláttuk hússal, és az ő javaslatukra vittük a szállítmányt a Corvin közbe. Ott nagy örömmel fogadtak bennünket. A tejszínt az ügyeletes orvos vette át a sebesültek részére. A húst az ellátó részleg vezetője, egy főhadnagy gondjaira bíztuk. A szállítmány átvételéről egy százados adott átvételi elismervényt. Visszaindultunk Igar-Vámpusztára és beszámoltunk küldetésünkről. November 3-án Igar község lakossága is összeadott egy teherautónyi élelmiszert. Pintér István vezetésével én kísértem őket Budapestre. Úgy döntöttek, hogy a Corvin közbe vigyük a szállítmányt. Én már ismertem az utat, és ezt is átadtuk a parancsnokságnak. Ekkor már nem voltak ott az előző szállítmányt átvevő katonatisztek. Elég feszült volt már a hangulat. Várták az oroszok támadását. Figyelmeztettek bennünket, hogy minél előbb induljunk vissza, amíg körül nem zárják Budapestet a szovjet csapatok. Igazuk volt, hajnalban megkezdődött Budapest ostroma. Igar-Vámpusztán tettük a dolgunkat. Az őszi munkák befejeződtek mire november végén visszajött a gazdaság korábbi vezetősége. Elkezdődött a megtorlás. A mi gazdaságunkból Szarka Dénes üzemegység-vezetőt vitték el a pufajkások. Kostyák Józsefet az állami gazdaságok országos főállatorvosát is letartóztatták. Barabás István lett a főállatorvos. Barabás doktor első dolga volt, hogy a forradalmi tevékenységért felelősségre vont állatorvosokat segítse. Az elítéltek részére gyűjtést szervezett. Havi pénzadományt szavaztunk meg az elítéltek hozzátartozóinak megsegítésére. Urbányi professzor urat a mezőszilasi gazdaság állományába vettük szakértőnek. A Márkus József professzor által elindított szarvasmarhavércsoport-vizsgáló munkacsoport asszisztense lett Maléterné Gyenes Judit, ugyancsak a Mezőszilasi Gazdaság állományában. 1960 végén Barabás doktor a Tolna megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára helyezett. Itt jutott munkához Barabás doktor által a forradalmi cselekmények miatt elítélt, megbélyegzett állatorvosok egy csoportja. Huszár Elek, Balázs Károly, Varga János, Tanczer 408

Dezső a Tolna megyei állami gazdaságokban kaptak munkát. Így került a Szentegáti Kísérleti Gazdaságba Kakuk Tibor. Hasonló segítő akció indult az élelmiszerhigiéniai szolgálat területén, ahol Kostyák József kapott munkát. A mesterséges termékenyítő állomásokon is több állatorvost elhelyeztek. Az állatorvos-szolidaritás szép példája volt, ahogy segítették a bajbajutottakat. Tanulhatna a mai állatorvos-nemzedék az elődöktől. Ma senki sem segít az állásukból elbocsátott állatorvosokon.” Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 68-69.

409

Kiváló tanáraim voltak… Dr. Kassai Tibor Akiktől munkafegyelmet, erkölcsi normákat, hazaszeretetet tanultam. Írja magáról dr. Kassai Tibor: „Születésem ideje: 1930. szeptember 5. A szülővárosom ugyan Miskolc, de szülőföldemnek mégis azt az alföldi nagyközséget, Kunhegyest tekintem, amely gyermekkorom színhelye volt. Édesapám szerény jövedelmű adóügyi tisztviselő volt, édesanyám a háztartást vezette. Árpád öcsémmel szeretetteljes, békés családi környezetben nevelkedtünk. Annak, hogy gyermekéveimet egy alföldi községben töltöttem, vagyis a munkával hamar ismeretséget kötött vidéki gyerek voltam, sok hasznát láttam az életben. Ekkor tanultam meg a természet és az állatok szeretetét, a kenyerüket verejtékes munkával megkereső egyszerű emberek megbecsülését, s azt, hogy az embernek nehéz körülmények között is becsülettel helyt kell állnia. A kunhegyesi általános iskola után a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium diákja lettem (1940−1948). Ez az időszak a második világháborúra és az azt követő néhány évre esett. Mint diák két okból is a kisebbséghez tartoztam. Római katolikus vallású gyerekként jártam egy református szellemiségű középiskolába. Ráadásul »bejáró« diák voltam, vagyis naponta vonattal tettem meg a húsz kilométeres utat Kunhegyestől »Kisújig« és vissza, mert az internátusi bentlakás költségeit a szüleim nem tudták vállalni. Nagy tisztelettel emlékszem a kisújszállási alma materre, ahol kisebbségi helyzetem miatt soha sem kellett hátrányos megkülönböztetést elszenvednem. Kiváló és szigorú tanáraim voltak, akiktől munkafegyelmet, szilárd erkölcsi normákat, hazaszeretetet tanultam. Mindig közösséghez kívántam tartozni. Itt lettem lelkes tagja a gimnázium cserkészcsapatának. Hetenként megjelenő, kézzel írott cserkészújságot szerkesztettem. Regös cserkészként összeállítottam egy műsoros est anyagát, amelyen az igazi népdal értékét igyekeztünk bemutatni a népies műdallal szemben. Sokkal szegényebb lenne kamaszkorom a cserkészélet emlékei nélkül. Azzal, hogy - szó szerint a semmiből - 1947-ben megszerveztük a gimnázium népi kollégiumát, tagja lettem az ún. »fényes szelek nemzedékének«. A népi kollégium követelményeket támasztott tagjaival szemben: helytállást a munkában, a tanulásban, sokoldalú önképzést és ezen túl szerepvállalást a társadalmi környezet formálásában. Szerencsémnek tartom, hogy az állatorvosi főiskolára való felvételem után (1948) tagja lehettem az állatorvostanhallgatók részére alapított népi kollégium kis közösségének is (egészen 1949-ig, a mozgalom Rákosi Mátyás miatt történt feloszlatásáig). Sajnos, mára már a Monostori Károly Állatorvos Kollégium neve is alig található meg a NÉKOSZ archívumokban. Érdeklődésem az állatok iránt oda vezetett, hogy még diákként elszegődtem segítőnek Haider Ákos kunhegyesi állatorvos mellé. Az itt szerzett benyomásaim érlelték meg bennem az elhatározást, hogy ezt a pályát választom. Olyan erős volt bennem ez a szándék, hogy amikor a jelentkezési lapon meg kellett neveznem három felsőoktatási intézményt, ahová való felvételemet elfogadom, mindhárom rubrikába az állatorvosi főiskolát írtam, hogy a máshová való esetleges átirányításomat elkerüljem. Pedig kicsi volt az esély, hiszen 1948-ban az 500-nál több jelentkezőből 410

jeligés írásbeli felvételi vizsga alapján választották ki azokat, akik bejutottak a 70 férőhelyre. Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelynek tagjai kiváló tanáregyéniségektől tanulhatták az állatorvosi szakma ismeretét és annak szeretetét. A kémiát Urbányi László, az állattenyésztéstant Csukás Zoltán, a gyógyszertant Kovács Jenő, a kórbonctant Sályi Gyula, a járványtant Manninger Rezső, a belgyógyászatot Mócsy János, a sebészetet Kómár Gyula, az állattant és a parazitológiát pedig Kotlán Sándor tanította. Tanulmányaimat azzal a szándékkal folytattam, hogy majd gyakorló állatorvosként fogom ezt a szép és megbecsült szakmát művelni. Amikor azonban 1952-ben megszereztem summa cum laude minősítésű állatorvos-doktori oklevelemet, és a nagy tekintélyű Kotlán Sándor akadémikus az akkoriban már megindult aspiránsképzés keretében kész volt aspiránsává fogadni, ezt olyan nagy és megtisztelő lehetőségnek éreztem, amely eldöntötte további szakmai pályafutásomat. Csak pár hónappal kandidátusi értekezésem megvédése után, 1956. októberében, a forradalom napjaiban szereztem tudomást Kotlán professzor úrnak az aspirantúrára való jelentkezési lapomra 1952. május 13-án írott »legmelegebben« javasló sorairól: »Kassai Tibort mint III. éves állatorvostan-hallgatót ismertem meg közelebbről. A gyakorlatokkal, kisvizsgálatokkal és beszámolókkal kapcsolatban feltűnt, hogy a parasitológiai problémákkal az átlagon felüli tisztánlátással foglalkozik, s hogy e téren olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyek birtokában csakis e tárgy iránti különleges vonzódás alapján juthatott. Feleletei arról tanúskodtak, hogy tudása nem pusztán a komoly szorgalom eredménye, hanem a problémák megértéséből, szakszerű gondolkodási kézségéből fakad. Egész lénye, megnyilatkozási módja azt sejtettei, hogy Kassai Tiborban olyan tulajdonságok rejlenek, amelyek megfelelő vezetés mellett a komoly értékű, tudományos szakemberré válás zálogának tekinthetők.« Kotlán professzor tanítványaként és mintegy másfél évtizeden át közvetlen munkatársaként, az ő személyes példamutatásának, bizalmának és bátorításának köszönhetően életre szólóan elköteleztem magam a parazitológiai tudomány szolgálatára. Lázas és eredményes munkában eltelt, és engem a kutatómunka sok örömével gazdagító négy év következett az életemben. Ennek folytán 1956. júniusában, 26 évesen, megvédtem Tanulmány a juhok gócos tüdőférgességéről, különös tekintettel a Cystocaulus ocreatusra című kandidátusi értekezésemet. 1953 és 1960 között rendszeresen vezettem parazitológiai gyakorlatokat. Kotlán professzor kezdeményezésére 1960-ban létrejött a tanszék helmintológiai kutató laboratóriuma. Nekem jutott az új laboratórium megszervezésének és irányításának a feladata az egyetem Rottenbiller u. 50. alatti épületében, s tudományos munkatársi, majd főmunkatársi besorolásban a következő két évtizedben kutatómunkát végeztem. Az idegen nyelvekkel való megismerkedésem története magán viseli a nyomát a történelmi idők hullámveréseinek. Latint a gimnáziumban nyolc évig tanultam, s ebből érettségiztem is. Kétévi német nyelvtanulás után véget ért a világháború, s a németet felváltotta a francia, amelyből négy év után érettségizni is kellett. Az aspiránsképzésnek része volt az orosz nyelv alapfokon való elsajátítása, de ezen túlmenően, nekem a kandidátusi témámhoz is sok orosz nyelvű irodalmat kellett feldolgoznom. 1958-ban lehetőséget kaptam egy 4 hónapos tanulmányútra a Szovjetunióban, amikor tolmácsra már nem volt szükségem. 1959 és 1962 között az ELTE hároméves esti nyelvtanfolyamának (este 6-tól 9-ig, heti 3 alkalommal!) indexes hallgatója voltam, ahol angol nyelvből felsőfokú állami nyelvvizsga minősítést szereztem. 411

Szakmai munkásságom első szakaszában olyan gyakorlati problémákkal foglalkoztam, amelyek sürgető megoldását a nagyüzemi állattartás kialakulásának az időszakában az élet állította a magyar állat-egészségügyi szolgálat elé, pl. háziállatok tüdőférgessége, galandférgessége, orsóférgessége, májmételykórja, hólyagférgessége. A 60-as évek elején nagy hatással volt rám Frank Burnet ún. klónszelekciós elmélete és Peter Medawarnak a transzplantációs tolerancia alapjait lerakó kísérletei, amelyek azt sugallták, hogy a szervezet sajátjának tekinti mindazon fehérjéket, amelyekkel a méhen belüli élet során és a teljes immunológiai érettség elérését megelőző ún. adaptív periódusban találkozott, nem sajátnak pedig mindazokat, amelyek ez után jutnak a szervezetbe. Ugyanaz az antigén tehát előbbi esetben immuntoleranciát, utóbbiban pedig immunitást vált ki. Feltételeztem, hogy hasonló mechanizmus vezet egy transzplantátum és egy féregpopuláció immunkilökődésére. Izgatott a kérdés, hogy a korai féregfertőzésnek lehet-e korlátozó hatása az immunitás kialakulására. Harmincnégy éves voltam, amikor 1965-ben lehetőségem nyílt egy tízhónapos nagy-britanniai tanulmányútra a Glasgowi Egyetem Állatorvosi Fakultásán. Ian Aitken kollégával Nippostrongylus brasiliensis nevű fonálféreggel fertőzött patkányokon végzett vizsgálatainkban elsőként szolgáltattunk kísérletes bizonyítékot arra, hogy a gazdába a fiatalkoriféregfertőzésekún.immuntoleranciát(azimmunválaszképesség specifikus hiányát) okozhatnak, ami segíti az élősködő faj fennmaradását. A következő időszakban kutatói érdeklődésem előterében a paraziták által kiváltott immunreakció kérdései álltak. Szoros kapcsolatot tartottam az orvos-biológiai területen működő hazai immunológusokkal. 1973 és 1986 között tagja voltam a Magyar Immunológiai Társaság vezetőségének és néhány akadémiai ciklus tartalmára az MTA általános immunológiai bizottságának is. Karsai Ferenc professzor megtisztelő felkérésére megírtam az 1974-ben megjelent Állatorvosi kórélettan című könyvének Az immunmechanizmus kórélettana című fejezetét. Kísérletes vizsgálataimnak mintegy melléktermékeként angol nyelvű könyvem jelent meg 1982-ben Handbook of Nippostrongylus brasiliensis (Nematode) címmel. Az immun-parazitológiai tárgykörben végzett vizsgálataim eredményeit összefoglaló A gazda immunvédekezése az intesinalis nematodákkal szemben című doktori értekezésem alapján 1991-ben nyertem el az állatorvos-tudomány doktora fokozatot. Meglehetősen közismert, hogy a parazitaellenes szerek kiterjedt és sokszor szakszerűtlen használata a hetvenes-nyolcvanas években világszerte olyan féreg- és ízeltlábú törzsek kialakulására vezetett, amelyek a korábban hatásos szerekkel már nem voltak elölhetők. Ez a súlyos helyzet felvetette az igényt olyan haszonállat-állományok gazdaszelekció útján való kitenyésztésére, amelyek az adott parazitával szemben nagyobb ellenállóképességekkel rendelkeznek. Juhokon végzett ez irányú kísérletek voltak a témái kutatói pályám utolsó szakaszának. Mintegy 180, részben szerzőtársakkal közösen publikált szakközlemény, egyetemi jegyzet, könyv és könyvrészlet jelent meg a nevem alatt. Pályatársaimnak ezekből volt módjuk megismerkedni az engem foglalkoztató problémákkal és kutatásaim eredményeivel. Életem tapasztalatokban talán leggazdagabb időszaka az a két és fél év volt, amelyet 1970-től az Egyesült Nemzetek Szövetsége Fejlesztési Programjának (UNDP) Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetéhez (FAO) tartozó Közel-Keleti Állat-egészségügyi Intézet iraki részlegének parazitológus szakértőjeként, majd igazgatójaként Bagdadban töltöttem. A 13 fős nemzetközi szakértői csoportunk feladat volt különféle kutatási témákban és az állatorvos412

alapképzésben való közreműködés mellett felszerelni az állat-egészségügyi diagnosztikai laboratóriumok 5 egységéből álló hálózatát Irakban, kiképezni annak személyzetét és megszervezni az ebben folyó szaktevékenységet. Odaérkezésem idején Irak egyike volt az iszlám hitű, ortodox arab országoknak - már a Baath Párt győzelme után, de még Szaddám Huszein regnálása előtt - megáldva az olajexportból származó bőséges jövedelemmel, és megverve az arab-kurd, valamint a síita-szunnita ellentét azóta válságossá mélyült problémakörével. Feleségemmel és két kisfiammal - akik akkor 2 és 8 évesek voltak - teljes biztonságban éltünk ebben a más hitű és kultúrájú térségben, amely mára a polgárháborúig kiélezett ellentétek, a létbizonytalanság és a kilátástalanság szomorú földjévé változott. Később, 1988−1989-ben, FAO kozulenseként a Jemeni Demokratikus Köztársaságban (Adenben) is eltöltöttem kétszer egy hónapot egy parazitológiai diagnosztikai laboratórium megszervezésével. Iraki FAO szolgálatomból való hazatérésem után, 1972-ben, megválasztottak a Magyar Parazitológusok Társasága elnökévé. Akkor nem gondoltam arra, hogy ezt a megtisztelő posztot, a pályatársak háromévenként titkos szavazással megújított bizalmából, 28 éven át, egészen 2000-ig fogom betölteni. Ez a szolgálat nemcsak lehetővé, hanem kötelességemé is tette a szerepvállalást a hazai és a nemzetközi tudományos közéletben. A kelet és nyugat közötti hídépítés jó szívvel vállalt feladatai a hidegháború időszakában hazánk geopolitikai helyzetéből adódtak. Amikor Cambridge-ben egy kongresszuson engem, a kisújszállási gimnázium volt bejáró diákját, 1980-ban egy négyéves ciklusra a Parazitológusok Európai Szövetsége elnökévé, majd két évvel később a Parazitológusok Világszövetsége alelnökévé választottak, nem játszották el a himnuszt. Mégis úgy éreztem magam, mint a sportoló, akinek egy nagy nemzetközi versenyen aratott győzelméért felvonják a nemzeti zászlót. A bizalom természetesen nemcsak személyemnek szólt, hanem Magyarországnak is. A hazai minisztériumi főhatóság elismerése elég sajátos formában jutott kifejezésre: »Rektor elvtárs felterjesztésére válaszolva a tisztség elfogadásához hozzájárulok, mindazonáltal Kassai professzor ezen megbízásával járó esetleges kiutazásához pénzügyi támogatást nem tudok biztosítani«. 1984-től tiszteleti elnöke vagyok a Parazitológusok Európai Szövetségének, 2000 óta pedig a Magyar Parazitológusok Társaságának is, s továbbra is részt veszek az elnökség munkájában. 1973 óta tagja vagyok az Állatorvos Parazitológusok Világszövetségének (WAAVP). Ez a szövetség 1985-ben egy hattagú nemzetközi terminológiai bizottságot hívott életre azzal a feladattal, hogy dolgozzon ki javaslatot a paraziták okozta bántalmak egységes elnevezésére. Engem bíztak meg a bizottság munkájának a vezetésével. Amikor ezt a feladatot elvállaltam, mesterem, Kotlán professzor szellemében jártam el, aki maga is harcos híve volt a taxonok neveiből egységesen -osis végződéssel alkotott betegségnevek használatának. Bizottságunk javaslata 1988-ban jelent meg a Veterinary Parasitology című lapban, és Standardized Nomenclature of (Animal) Prasitic Diseases (SNO(A)PAD) néven vált ismertté a nemzetközi szakkörökben. Tanszéki munkatársaimmal együtt jelentős részét magunkra vállaltuk az olyan tudomány-szervezési feladatoknak, mint pl. 1981-ban a WAAVP IX. Nemzetközi Konferenciája és 1988-ban az V. Európai Parazitológiai Multikollokvium (EMOP-V) megrendezése a Magyar Parazitológusok Társasága égisze alatt, az Állatorvostudományi Egyetem falai között. 1994-ben a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia külföldi tagjává választott. Amikor 1999-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a WAAVP tiszteletbeli tagjává választottak, jól esett elismerő szavakat hallanom arról a munkáról is, amelyet a »kritikus időkben« a kelet és nyugat közötti szakmai 413

kapcsolatok ápolása érdekében kifejtettem. Úgy hozta a sors, hogy az első lehetőségem állatorvostan-hallgatók parazitológia tárgyból való vizsgáztatására akkor nyílott, amikor 1978-ban külső vizsgáztatónak meghívtak Ugandába, a Kampalai Makerere Egyetem Állatorvosi Fakultására. Az egyetemi tanári kinevezést ötven évesen, 1980-ban nyertem el. Kotlán professzort Kobulej Tibor követte a Parazitológiai és Állattani Tanszék élén, akiktől 1981-ben vettem át a tanszék vezetését. Kotlán professzor egyik minősítése szerint »Kassai Tibor kiválóan állja meg a helyét az oktatás terén. Erre nemcsak kitűnő képzettsége, és a parazitológiai irodalomban való olvasottsága, hanem kiváló pedagógiai érzéke teszi alkalmassá.« A IV. évfolyam első félévének legjobb előadója címért folyó versenyben azonban pechemre éppen Vetési Ferenc professzorral kellett megmérkőznöm, s a hallgatóságnak ezt az elismerését csak egyszer, 1993-ban sikerült megszereznem. Tanszékvezetői megbízatásom 1994. június 30-án lejárt. 1995-ben értem el a 65 éves életkort. A felsőoktatás területén érvényes szabályzatok szerint ekkor kötelezően véget ér a tanszékvezetői megbízatás. Az Állatorvostudományi Egyetemen azonban a »docensek forradalma« becenéven elhíresült eseményeket követően alakult szenátus olyan szabályzatot léptetett életben, amely a 65 éves életkort elért tanárok számára a nyugállományba vonulást is kötelezővé tette. (Ez a szabályzat természetesen ma már nálunk sincs érvényben!) Munkám hazai elismerésének a jeleként többek között 1977-ben elnyertem a Magyar Parazitológusok Társasága emlékérmét, 1987-ben a Marek József-emlékérmet, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2000-ben az Akadémiai Díjat, 2005-ben a Darányi Ignác-díjat. Miután nyugdíjba kényszerültem, 1995-ben szembesültem azzal az élethelyzettel, hogy volt alma materem semmilyen formában sem tart igényt további munkámra. Úgy éreztem, korai még magamat nyugállományba helyeznem. Hatvanöt évesen megtanultam a szövegszerkesztő programok kezelését. Az új státusommal együtt járó szabadságot arra használtam, hogy angol nyelven megírjam a helmintológia korszerű ismeretanyagát feldolgozó könyvem, amely Veterinary Helminthology címmel 1999-ben jelen meg az oxfordi Butterworth-Heinemann Kiadónál. A könyvet később spanyolra is lefordították. 2003-ban jelent meg a könyv bővített magyar változata a Medicina Kiadónál Helmintológia, az állatok és az ember féregélősködők okozta bántalmai címmel. Ez a könyv egyben szakmai tapasztalataim összegzése is, és őszinte örömömre szolgál, hogy állatorvos kollégáimnak és az állatorvostan-hallgatóknak a rendelkezésére tudtam bocsátani. Jó barátként ma is gyakran látogatok a parazitológiai tanszékre, figyelemmel kísérem az ott folyó munkát, és ahol tudok, segítek. Hobbim a bölcs gondolatok gyűjtése. Az aforizmáknak egy saját válogatásomat tartalmazó kötete Szemenszedett bölcsességek címmel 1990 és 1997 után bővített tartalommal 2004-ben is megjelent, a három kiadás már eljutott mintegy 15000 olvasó asztalára. Bár mindig tudatában voltam, hogy a munka mellett mennyire fontos a családi élet harmóniája és biztonsága, életemnek ez a területe nem volt zökkenőmentes. Két válás után, harmadik élettársammal éltem és élem meg azt a kapcsolatot, amelyre mindig vágytam, s amely megkönnyíti a szembenézést a szép lassan közeledő öregkorral. Tibi fiam sikeres mezőgazdasági vállalkozóként vidéken találta meg igazi életterét, Tamás fiam pedig egy nemzetközi biztosító társaság munkatársaként él családjával Bangkokban, s onnan látogat más ázsiai országokat. Hálás vagyok fiaimnak azért is, mert három nagyszerű unoka boldog nagyapjává tettek. Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 72-74.

414

Ma sem szakadtam el a szakmától Dr. Fehér János A 90-ik életévét betöltött Dr. Fehér János így ír életéről: „1917. január 8-án születtem Adán. A település a Tisza jobb partján fekszik a Vajdaságban, Szegedtől és Újvidéktől is 70 km távolságra. Adának közlekedés szempontjából már akkor előnyös volt a helyzete, ugyanis vasútállomással, hajóállomással és szilárd burkolatú úthálózattal rendelkezett. Ezért kisebb ipari üzemek létesültek a község területén: 3 téglagyár, esernyőgyár, bicskagyár, láncgyár, majd később szerszámgépgyár, amely kb. 2000 munkást foglalkoztatott. Ezen létesítmények létrehozásához nagymértékben hozzájárult az ott lakó, tőkével rendelkező zsidó lakosság, kik magyar érzelműek voltak. E mellett a község mezőgazdasági jellegű volt. Szántóföldi területe 19000 katasztrális hold, nagy tanyavilággal. A tanyákon kb. 3000 lakos élt, és jelentős állatállománnyal rendelkezett. A község belterületén levő gazdák is nagy létszámú állatállományokat tartottak. Nagyapám is lovakat, teheneket, sertéseket nevelt. Az állatszeretet bennem már akkor keletkezett, különösen a lovakat kedveltem. A község lakosságának 80%-a magyar ajkú volt. Szülőfalumban végeztem az iskola 4 osztályát, majd Zentára kerültem, magyar nyelvű gimnáziumba. A 20-as évek végén az akkori szerb vezetés megszüntette a magyar gimnáziumokat s az egész Vajdaság területén egy gimnázium működött, ahol már csak a matematikát, a magyar nyelv és irodalmat tanították magyarul. A zentai gimnázium négy osztályának befejezése után felekezeti horvát nyelvű klasszikus gimnáziumba kerültem, ahol jezsuiták tanítottak. Ez az iskola Boszniában Travnik városában működött. Sikeres érettségi után a zágrábi állatorvosi fakultásra iratkoztam be, ahol a 6. félévben tanulmányaimat meg kellett szakítanom, mivel Jugoszlávia felbomlott, és a honvédség bevonult a Délvidékre. Így a budapesti állatorvosi egyetemen tanultam tovább. A gyakornoki időmet Sárbogárdon, Dr. Orosz Dániel járási főállatorvos mellett töltöttem sok-sok tapasztalatot szerezve az állatorvosi teendők gyakorlati ellátásában, a kis- és nagyüzemi tevékenységben. Egy vasúti állatszállítás alkalmával összetalálkoztam Dr. Fehér Tiborral, akiről tudtam, hogy távoli rokonom, s Dombóváron teljesít járási állatorvosi szolgálatot. Beszélgetésünk során igyekezett meggyőzni, hogy működési területén állatorvoshiány van, adjam be pályázatom állatorvosi állás betöltésére. Ezt az ajánlatot akkor még nem fogadtam el. 1943 májusában, az állatorvosi diploma kézhezvételét követően, szülőfalumba, Adára kerültem, s mint magánállatorvos megkezdtem működésem. Ott már két állatorvos is praktizált, így kevés munkát kaptam. Ezért értesítettem a dombóvári járási főállatorvost, hogy állásajánlatát mégis elfogadom. A levélváltás ideje alatt Adán egy tehén elletését egyik kolléga sem vállalta el, de nekem sikerült a problémát eredményesen megoldani. Ezzel a beavatkozással megváltozott a helyzet, a hívások száma megszaporodott. Dombóvárról viszont megérkezett a kedvező válasz az állatorvosi állás betöltésére, melyet el is vállaltam. Alispán úr 1943. augusztusában kinevezett Szakcsra körállatorvosnak. 415

Két hónap után azonban megkaptam a katonai behívót, és bevonultam Szentesre a huszárokhoz, katonai szolgálat teljesítésére. A kemény ujjonckiképzést követően mint állatorvost átvezényeltek Szabadkára a tartalékos tiszti iskola első évfolyamára. 1944 tavaszán a lovas hadosztályt a Don-kanyarba vezényelték. Mivel az akkori törvények szerint diplomás állatorvost csak tiszti rendfokozattal küldhettek a frontra, és én akkor csak tizedes voltam, ezért Szabadkán maradtam s a pótezrednek lettem az állatorvosa. 1944 őszén átirányítottak Bodajkra a tartalékos tiszti iskola második évfolyamára, ahol a hátországi lókórház működött. A hadműveletek során a lókórház észak irányába menekült s így Szlovákián át Ausztriába települt. Itt történt, hogy egy osztrák gazdának a lova nem tudott megelleni. Nekem sikerült az ellést megoldani, amit 3 kg szalonnával honoráltak. 1945 tavaszán, a háború befejeztével, a kórházi vezérkar egy része Mikecz állatorvos ezredes vezetésével Németországba menekült, a másik része Ásvány állatorvos ezredes irányításával hazafelé indult Magyarországra. Mi zárt alakulatban elindultunk Magyarországra, és a menetoszlop 1945. május 13-án Bécsben hadifogságba került. A foglyokat a szovjet katonák kisérték. Bécs és a magyar határ között az oszlop összetalálkozott azzal a magyar alakulattal (új magyar hadsereg), mely a bevetéstől Magyarország felé tartott. Ebből a bevetésből sikerült egy társammal megszökni. Szövevényes úton tudtunk magyar területre kerülni. Ott megtudtuk, hogy indul az első vonat Budapestre. Pest felé közeledve a vonatra egyre több utas szállt fel, akik elmondták, hogy a szovjetek a fogolytáborból szeszes ital ellenében elengedték a foglyokat, de helyettük más civileket tettek cserébe. Lepsény térségében értesültünk, hogy dombóvári vasútvonalon is megindult a közlekedés, így sikerült sok gyaloglással, vonattal eljutni működési területem egyik községébe Kocsolára, majd gyalogosan Szakcsra. Néhány nap pihenés után jelentkeztem Dr. Fehér Tibor járási főállatorvosnál szolgálattételre. Ekkor még nem döntöttem, hogy véglegesen Szakcson maradok, vagy visszamegyek szülőközségembe, Adára. Mivel a Vajdaságban Tito partizánjai megtorlásokat hajtottak végre az ártatlan magyar lakosság körében, édesanyám javaslatára Szakcson maradtam. Szakcs székhellyel kilenc községben teljesítetem körzeti állatorvosi szolgálatot. E területen már a háború előtt is sok állatot tartottak, s az állatállomány a háború alatt sem változott lényegesen. A jelentős kisállat-állomány mellett mintegy 3000 db szarvasmarha és több, mint 2000 db egypatás állat volt működési területemen. A nagyállat-állomány és a pengő elértéktelenedése folytán élénk cserekereskedelem folyt. A környező megyékből, de főleg Budapest térségéből, sokan jöttek iparcikk áruval malacokat, élelmiszert vásárolni. Én magam is zsírért, szalonnáért igyekeztem mind több gyógyszert, oltóanyagot beszerezni az állatok kezeléséhez, jobb ellátásához. Ebben az időben egyre több járványos fertőző megbetegedés lépett fel a kis- és nagyállatok között is. A betegségek elleni küzdelem hatékonysága igen alacsony szinten állt. Ezen az áldatlan állapoton a forint bevezetése javított. Nehezítette a munkát a járműhiány is, hisz a körzet állat-egészségügyi ellátását lovas kocsival, illetve kerékpárral nehezen tudtam megoldani. A forint bevezetése javított közlekedésem helyzetén, mert sikerült segédmotor-kerékpárt vásárolnom. Az állami gazdaságok szervezésével az állatorvoshiány tovább tartott. Meghívást kaptam az alsóleperdi állami gazdaságba két üzemegység - Szilfás, Felsőleperd - állat-egészségügyi ellátására. A tartási és takarmányozási problémák miatt a kis- és nagyállatok között is a malac-, illetve borjúállományban magasak voltak a veszteségek. A takarmányozási gondokhoz az aszályos évek is nagyban hozzájárultak. Így például Szilfáson ezer választási malacot etettek rétiszéna darával, 416

aminek következtében tömeges elhullás történt. A rendőrség igyekezett a kárt a kezelő állatorvos működésének hiányosságára terelni, azért is, mert az állatorvosok egy részét osztályidegennek tekintették. Ekkoriban sok állatorvost ártatlanul hurcoltak meg. Az állami gazdasági megbízatásom mindaddig tartott, míg az a gazdaság nem alkalmazott üzemi állatorvost. Az állatorvosi szolgálat államosításával működési területemet megosztották, és a 9 községből 4 községbe állatorvos került. A mezőgazdaság kollektivizálása - téeszszervezés kapcsán az 50-es évek végére állategészségügyi körzetem 2 községre terjedt ki, melyet 1982ben, az állami szolgálatból történő nyugdíjazásomig láttam el. 1946-ban Székhely községben kötöttem házasságot, ahol azóta is élünk. Házasságunkból 2 gyermek született. Lányom Budapesten gyógyszerész, fiam gépészmérnöki diplomával jelenleg vállalkozóként dolgozik. Élve a nyugdíjasok életét kezdetben szőlészkedéssel, majd egészségi állapotomnak megfelelően családi házunk nagy kertjében feleségemnek besegítve a kertészkedésbe, kisállat nevelésbe töltöttem el szabadidőmet. Feleségemmel együtt sok-sok örömünk telik négy unokánkban és két dédunokánkban, akik vidámságot hoznak életünkbe. A nyugdíjazásom óta eltelt 25 évben sem szakadtam el a szakmától, jelenleg is érdeklődéssel figyelem és szeretettel fogadom az állat-egészségügyi ellátásról érkező híreket. Lelkiismeretem nyugodt, úgy vélem pályafutásom során igyekeztem legjobb képességeim szerint a szakma elvárásainak megfelelni, feladatomat teljesíteni. Kamarai Állatorvos, 2007. 2. 2. 70

417

418

A kérdező

419

420

Kitüntetett főállatorvos Egy gazdag életút elismerése Dr. Bartalis Imre Tavaly rangos kitüntetést alapított a földművelésügyi miniszter, a Tolnay Sándor-díjat, mellyel évente egyszer, az augusztus 20-ai ünnephez kapcsolódva egy intézmény és két olyan ember tevékenységét jutalmazzák, aki az állat-egészségügyi oktatás, kutatás, a gyakorlati és az irányító munka terén kimagasló eredményeket ért el. Az idén augusztus 18-án Dr. Bartalis Imre, Tapolca kerületi felügyelő főállatorvosa vehette át a minisztertől a finom művű bronz emlékplakettet. Bartalis Imre egyetemi éveit kivéve - 1955-ben szerzett diplomát a budapesti Állatorvostudományi Főiskolán - Veszprém megyében él, és irigylésre méltó lendülettel dolgozik. Balatonfőkajáron született. Két évtizeden keresztül Kertán látta el a körzeti állatorvosi feladatokat. Ezekről az éveiről szólnak a paraszti életet bemutató novellái, melyek sokunk kedvenc olvasmányai. Tapolcán kezdetben élelmiszer-higiénikus szakállatorvosként tevékenykedett, majd kerületi felügyelő főállatorvosként napjainkban is. Fiatalabb kollégái nagy tisztelettel veszik körül, mert soha nem munkált benne szakmai féltékenység, igyekezett tudását és tapasztalatait megosztani az ifjabbakkal. Évtizedeken keresztül foglalkozott állatorvos-gyakornokokkal. Nem csupán azt várta el tőlük, hogy az állatorvos-tudomány eredményeit és az állatgyógyászattal kapcsolatos előírásokat maradéktalanul ismerjék, hanem a mindenkori etikus és az alkalomhoz illő viselkedést is. Sokat jelentett tanítványainak az is, hogy bemutatta, miként alakíthatók ki a munkakapcsolatok. Ápolja, erősíti a kimagasló állatorvosi eredményeket, több emlékülést szervezett a terület nagy egyéniségeinek tiszteletére, illetve az új kutatási, gyakorlati ismeretek elterjesztésére. Szervezőmunkájának is köszönhető, hogy az országban az elsők között alakult meg 1989 augusztusában a Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara. 1990 januárjában a kamarák szövetségének megalakulásakor közfelkiáltással választották annak országos elnökévé. Később ő szorgalmazta, hogy az orvosi, az állatorvosi, a növényvédő és az agrárkamarák működjenek együtt az emberek egészségét fenyegető ártalmak elkerülésében. Mélyen vallásos ember, és ezt már akkor vállalta, amikor még nem nézték jó szemmel. Templomban kántorként ismerik sokan, mások pedig fáradhatatlan cserkészként. Számtalan településen tartott felolvasóestet veretes, önéletrajzi ihletésű írásaiból. Sorai gyakran felbukkannak lapunkban és más sajtóorgánumokban egyaránt. Az állatorvosok és az írni szerető emberek egyhangú véleménye, hogy a rangos kitüntetés szerény elismerése Bartalis doktor rendkívüli teljesítményének. Szívből gratulálunk! Varga Ibolya Állatorvosi Kamarai Hírek, 1993. 4. 4. 55-56.

421

A MÁK Szövetségének első elnöke nyugalomba vonult Dr. Bartalis Imre Dr. Bartalis Imre kerületi felügyelő főállatorvos, a MÁK Szövetségének első elnöke, kiváló kollégánk 1994. decemberében megkezdte jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Azon szerencsések közé tartozom, aki dolgozhattak vele az állatorvosi kamarák alapításánál, működésük beindításánál. Közelről megtapasztalhattam tettrekészségét, lelkesedését, elkötelezettségét és szeretetét kollégái iránt. A Veszprém Megyei Állatorvosi Kamara és a Szövetség elnökeként elévülhetetlen érdemeket szerzett a kamarák szervezésében és működésében. „Többé ne döntsenek rólunk nélkülünk!” elvét vallva, fáradhatatlanul dolgozott- a békességet, a kari egységet mindig szem előtt tartva a kollégáiért. Örömmel fogadta, és lelkesen támogatta az Állatorvosi Kamarai Híreket, és kezdettől fogva szorgalmazta szövetségi lappá válásunkat. Féltő gondoskodásával, segítségével, írásaival folyamatosan támogatta munkánkat, ami örömünkre mind a mai napig tart, és reményeink szerint tartós is marad. A különösen tartalmas és sikerekben gazdag életpálya kiemelkedő szakaszait a felé áradó megbecsülésen és tiszteleten túl számos kitüntetéssel honorálták. 1977-ben a Kiváló munkáért elismerés, 1986-ban a Pro re rustica promovenda kitüntetés, 1989-ben a 200 éves a magyar állatorvosképzés emlékplakett, 1993-ban az FM-től a Tolnay Sándor-díj és még ebben az évben a Mócsy János-emlékérem odaítélése jelzi a társadalmi megbecsülését. Rendkívüli aktivitását mutatja, hogy közírói tevékenységre is áldozott idejéből. Tollából számos nem szakmai cikk jelent meg különféle lapokban. A Magyar Újságírók Közössége tagjaként jelenleg is rendszeresen publikál. Írásaiból is érződik mély embersége, a hit, a remény, a szeretet. Tiszteletre méltó rajongása a vidéki dolgozó emberek iránt. Fáradhatatlanul dolgozik az Állatorvos Képzőművészek Országos Vándorkiállításán, amely 1993-ban indult Tapolcáról, és ebben az évben fejeződik be. Az állatorvos írók írásait összegyűjtötte, kiadásra készre rendezte - talán a közeljövőben kézbe is vehetjük. A Mócsy professzor iránt érzett mélységes tiszteletéből fakadóan szinte egyedül szervezte meg a Mócsy János-emlékérem alapítványt a MÁK Szövetsége megbízásából. Jelenleg a Mócsy szobor elkészíttetésén dolgozik - valamennyiünk örömére. Páratlanul gazdag, tiszteletre méltó életút, amely szerencsére jelenleg is tovább gazdagodik. Reménykedünk és bizakodunk, hogy ez még nagyon sokáig így lesz, továbbra is közöttünk fog dolgozni ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel az állatorvosi kar iránt, ahogyan ezt eddig is mindig tette. Kedves Imre bácsi! Az eddigi munkásságodat példaként állítva valamennyiünk elé, 422

hálával és tisztelettel megköszönve és továbbiakban pedig igényelve kívánok Neked nyugdíjas éveidhez jó egészséget, békés, boldog és nagyon hosszú életet tiszta szívből, szerkesztő bizottságunk és az állatorvosi kar nevében: Dr. Mile Sándor Állatorvosi Kamarai Hírek, 1995. 6. 1. 57-58

423

Bartalis történelmi korképe Az irodalom-esztéták szerint a családregény műfaja már csak történeti kategória: rohanó világunkban ugyan kit érdekelnének azok a - sokak véleménye szerint - parciális események, amelyek messze kívül maradnak a történelem fősodorvonalán. Igaz, ők bizonyára elfelejtették a hazai és a világirodalom nagy családregényeinek nemcsak a maguk korában átütő sikerét, hanem máig tartó irodalomtörténeti jelentőségét is Rousseau-tól, Pestalozzitól Thomas Mannig, Németh Lászlóig. Ebben a műfajárapályban valóban kísértés ilyen művel nyomdába szaladgálni, majdani olvasókra apellálni, s netán a lehetséges kiadást segítőket meggyőzni - ma sem korszerűtlen a családregény, legfeljebb nyomtassuk rá a címlapra jól látható tipográfiával: family story. Így már talán korszerű (!), meg talán kelendő is lesz. Ám ha az író úgy véli, van olyan mondanivalója, amely túlmutathat a napi gondokon, s a szépirodalom eszközeivel szembe tud szállni az előítéletekkel, nyert ügye van. Bartalis Imre orvos-író, több ismert munka szerzője, felvállalta ezt az értéket: kétkötetes regényében van mit mondania a „személyes történelmet” kereső és igénylő olvasóknak. Pedig a más irányú indíttatás erősebb volt, mint a szépirodalom felé történő orientálódás. Nagy hatású középiskolai biológia- és kémiatanára szuggesztív személyisége az orvoslás felé vezette, s egész életét e hivatásának szentelte. Azonban rendszeresen vezetett naplói megörökítették a hétköznapok és ünnepek történéseit, a sodró erejű eseményeket, amelyek befolyásolták a család, a rokonság életét, s emlékidézőként jelennek meg a könyv lapjain. A visszaemlékezés-folyam különös hangulatot árasztó s érdekes személyiségeket felvonultató szövegszövete olyan írói készséget mutat, amely által nemcsak egyszerűen olvasmányos a kötet, hanem intellektuális élmények sokaságával, érzelemfűtötte légkörrel is megajándékozza azokat, akik kézbe veszik egy-egy csendes délutánon-estén. Ugyanis idő kell elolvasásához, talán nem is egyvégtében, mert a gondolatok, események forgataga közepette - a tudatos írói szándék következtében - kell a meditálásra szánt idő. Egyik értéke ebben van: életünk történéseinek mindig és mindenütt való újragondolása, cselekvéseink kontrollja, amely az idő múlásával kapja meg minőségének értékét. A szerző jó szándékkal tárja elénk a családja, tágabb környezete megélt kis és nagy történelmét, azokat a reményeket és illúziókat is, amelyek nemegyszer tovatűntek a kényszerű sors kerekén. A szerző ezt írja ajánlásában a kötetről: „Van benne öröm, boldogság, fájdalom, megaláztatás egyaránt. Hogy családregény-e vagy történelmi események bemutatása, ezt döntse el a kedves olvasó.” Magam úgy hiszem: mindkettő. Történelmi korkép egy család életén át, amely általuk is vált azzá, s egyúttal az ő életüket is befolyásolta, ugyanúgy, mint ahogyan ma mi is alakítói és egyben formáltjai vagyunk a mindennapoknak. (Későn jöttél, mama I-II. Tapolca, 1999.) (Tölgyesi) Veszprém Megyei Napló, 1999. október 29.

424

Üzenet a harmadik évezred emberének A Tapolcai Esték rendezvénysorozatának záró programjára január 26-án került sor, a volt Bauxit Művelődési Házban. A meghívó rangos eseményt ígért. Ezen az estén mutatta be Bánffy György, Kossut-díjas színművész dr. Bartalis Imre Üzenet a harmadik évezred emberének című művét. A kettőjük beszélgetése nyomán kibontakozó taps és nevetés is jelezte, hogy a hétköznapi beszéd szófordulatait mesterien alkalmazó író az anekdota műfajának világában is otthonosan mozog. A felolvasásokkal tarkított könyvbemutató az emberi tisztességről és felelősségről, a világban betöltött helyünkről és mindenekelőtt az értékőrzés fontosságáról is üzent a harmadik évezred emberének. Az írót a mű keletkezési körülményeiről mi is kérdeztük. - Napközben írok, hiszen mint nyugdíjas „ráérek” feldolgozni azt a sok és csodálatos élményt, amely életem 70 évében ért - mondja. - Minden egyes kis elbeszélés előbb megszületik a fejemben, és néhány napos készülődés után úgy ülök le az írógépem elé, hogy amikor a papírra vetem őket, már egy „a” betűt sem kell változtatni rajtuk. A családom is tudja már, ha a karosszékbe ülök, és magamhoz igazítom az íróalkalmasságot, akkor csendnek kell lennie. Nem a magam kedvéért írok, másoknak szeretnék örömet szerezni. Az összes írásom végén csattanó van. Úgy érzem, hogy ezek is hozzásegítenek ahhoz, hogy szeretetet sugározzak. - A mű alcíme Életmozaikok. Miért ezt választotta? - Mert csak töredékeket tudok megragadni az életemből, hiszen ha az egészről írnék, ahhoz hat kötet is kevés lenne. De még sok olyan epizód van, amelyet meg kell írnom. És az a gyanúm, ha a jóisten megajándékoz még néhány évvel, akkor ismét lesz folytatása a könyvnek. Sok az élmény. Sokról írtam a naplómban. Nem véletlenül neveztem ezeket gyöngyszemnek. Másoktól kaptam őket, nekem csak le kell írnom. - Kivételes emberei faj, talán Szent Ferenc lehetett ilyen - mondja elismeréssel Bánffy György színművész, a baráttá lett orvos íróról. - Nagyon sok lánglelkű apostol is ilyen lehetett. Mosolyogva és magától érthetődően árasztja magából a szeretetet, a kedvességet, a finomságot, a humort, mint egy áramkör, egy bűvkör. Úgy éli az életét, hogy nagyon szereti azt, amit tesz. Szereti az egyszerű embereket, a hivatását, a családját. A nézőtéren ülő embereket is a hála hozta ide. Bocsássa meg, nem akarom bántani a pestieket, de ha ott egy művelődési ház író-olvasó találkozót hirdet, jó, ha 30 ember megjelenik. Itt viszont megtelt a nézőtér. Ez is azt bizonyítja, hogy van a sugárzásnak hatása. Ő egy sugárzó ember. Isten adja neki az erőt, hogy még sokáig így legyen. - Honnan az ismeretségük? - Onnan, hogy a fiam is állatorvos. Ezt Imre barátom megtudta, és tíz évvel ezelőtt, ismeretlenül elküldte nekem az első könyvét véleményezésre. Elolvastam, megragadott, és írtam neki, ha szükség van rám, ha segíthetek, jövök. Most már másodszor vagyok itt Tapolcán a könyveinek bemutatóján. Az elsőre a Batsányi Művelődési Házban került sor. Büszke vagyok a barátságára. - Művész úr! Kitől is mástól, mint Öntől kérdezhetném, hogy van-e remény arra, hogy nyelvünk, ez a szinte rokontalan nyelv a sok ártó hatás ellenére is megmarad? 425

- Van remény. Azt az időszakot idézném fel a kedves olvasóknak, amikor a nyelvújítás a XVIII. században elkezdődött, és a Bécsben élő testőrírók azon fáradoztak, hogy a magyar nyelvet életben tartsák, hiszen a német és a francia hatás olyan erős volt, hogy voltak olyan értelmiségiek, akik többet beszéltek a fenti nyelveken, mint az anyanyelvükön. És látja, itt vagyunk. Most is ez a helyzet. A számítógépek világa, a kereskedelmi televíziók botrányos, nemzetrontó, gazember tevékenysége mind-mind kihegyezett tőrű támadás a szívünk és az agyunk ellen, a magyarságunk és a beszédünk ellen, a hitvilágunk és az eszményeink ellen. Az értékeink lerombolásával sokan még meg is gazdagszanak a tönkretételünkért vívott „nemes küzdelmükben”. Értékromboló korszakban élünk. Ez a nyelvre is vonatkozik. Ez ellen is iszonyatos támadásokat kell naponta olvasni, hallgatni. De azért olyan is lehet naponta olvasni és hallgatni, amitől a fejünket felemelhetjük. Tizenöt éve vagyok az Anyanyelvápolók Szövetségének az elnöke, és tudom, hogy szerte a hazában, számos iskolában, baráti körben, hivatali körben éppen úgy akarják a nyelvet életben tartani, mint én. Az Édes Anyanyelvünk újságon keresztül - szerencsére - még a kapcsolatot is tudják tartani egymással. Nem reménytelen a helyzet, csak nagyon nehéz. Pályázatokat írunk ki, remek eredménnyel. A Beszélni nehéz! körök bejutnak az ország több száz iskolájába. Folyik itt életmentő munka. Ha már ezt a szót használtam, akkor eszembe jut egy történet. A zajló Dunából húz ki valaki valakit, s mire a partra húzza, addigra ő is majd belefullad. Lehet, hogy mi is így járunk. De azok is megmenekültek, mind a ketten, és mi is meg fogunk menekülni, mindahányan. Új Tapolcai Újság, 2003. január

426

Új kötet az állatorvos írótól Különleges ember különös légkörű írásai Bánffy György színművésztől Tapolca (don) - Nagy érdeklődés kísérte vasárnap a volt Bauxit Művelődési Házban Bánffy György Kossuth-díjas színművész irodalmi estjét, aki dr. Bartalis Imre legújabb könyvét mutatta be a jelenlévőknek. Az állatorvosból lett írónak ez a harmadik könyve Üzenet a harmadik évezred emberének címmel. Bánffy György elmondta, hogy amikor először vette a kezébe ennek a különleges embernek a különleges légkörű írásait, egyszerűen nem tudta letenni. Bartalis Imre a körülötte lévő dolgokról ír, mindezt úgy teszi, hogy az olvasónak az az érzése, hogy ezt akár ő is leírhatta volna. Ez a legnagyobb rang, amit író elérhet, ez a képesség mindennél többet ér. Bánffy szerint Bartalis tárcáit, novelláit olvasva rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen ő a 20. század magyar történelmének a krónikása, sorait olvasva ráismerhetünk saját sorsunkra. Az író műveire jellemző közvetlen, egyszerű módon mesélt a családjáról, gyermekkoráról, életéről. Bartalis Imre az ötvenes években kezdte állatorvosi tevékenységét, munkája során együtt élt, lélegzett a parasztsággal. Sok érdekes, humoros, keserédes történettel találkozott az évek során, amiket feljegyzett magának, pedig akkor még nem tudta, hogy ezek egyszer könyvvé formálódnak majd. Bánffy György szavai nyomán megelevenedtek a történetek, a nézőteret szinte pillanatok alatt belengte az a különleges hangulat, amely az írásokból olyan erőteljesen sugárzik. Egyszerre szorult el a szíve mindenkinek, és együtt nevettek a vidám jeleneteken. Magunk előtt láthattuk azt a már meglehetősen réginek tűnő világot. Erre a rövid időre talán mindenki érzett egy kis nosztalgiát azok után az idők után, amikor még nem volt televízió, rádió is csak kevés. Amikor még mi, emberek talán jobban odafigyeltünk egymásra.

427

Bartalis Imre 70 éves Kedves kis baráti ünnepségen köszöntöttük Bartalis Imrét 70. születésnapja alkalmából a zánkai nyaralójában. A kamara vezetése nevében Mile Sándor elnök mondott kedves megemlékezést a 11 évvel ezelőtt kezdődő kamarai munkáról, melynek nagy szervezője és vezetője Bartalis Imre volt. Ezután a régi munkatársai köszöntötték. Életéről így számol be nekünk: „Falusi igazgató-tanító hetedik gyermekeként születtem 1931ben. Csobotfalvi lófőszékely édesapámtól örököltem az erős akaratot, a másokért való munkálkodást és édesanyámtól a szelídséget, a családszeretet. A nagypapával együtt tízen ültünk asztalhoz étkezések alkalmával, ahol már gyermekfejjel megtanultam az együvé tartozás minden szépségét és nehézségét. A negyedik elemi elvégzése után a székesfehérvári Cisztercita Gimnáziumba írattak be, majd 1950-ben, pápai Tanítóképzőben szereztem jeles eredményű líceumi érettségi bizonyítványt. Érettségi után azonnal felvettek az Állatorvostudományi Főiskolára, ahol 1955-ben szereztem diplomát. Kettő évig Kapolcson, majd húsz éven keresztül Kertán láttam el az állat-egészségügyi szolgálatot. 1978-tól Tapolcán élelmiszer-higiénikus, majd ugyanitt 1982-től járási főállatorvosként, később kerületi főállatorvosként dolgoztam 1994-ig, amikor nyugdíjba mentem. A szakmai munkám mellett mindig végeztem más jellegű tevékenységet is. Kertán a helybéli labdarúgócsapatnak voltam 8 évig edzője, amelyből hét évet a megyei első osztályban töltöttünk. Tapolcán több tudományos találkozást szerveztem. Egyetemünk hazai és nemzetközi tudományos tanácskozásainak rendszeresen meghívott vendége lettem. Megszerveztem az állatorvos képzőművészek országos kiállítását, amely 21 alkalommal került közönség elé az ország összes megyéjében, az egyetemen és a Magyar Újságírók Közösségének székházában. Több festőművész kiállítását nyitottam meg. Sajnos több alkalommal szomorú kötelességemnek is eleget kellett tennem, amikor felkértek professzoraim, kollégáim temetésén búcsúbeszéd megtartására. Zánkán, amíg nem volt kántora az egyházközségnek, a szentmiséken, éveken át én kántorizáltam. 1989. szeptemberében az országban elsőként megalakítottuk a megyei állatorvosi kamarát, amelynek elnökévé választottak. 1990. márciusában a megyei kamarák szövetségbe léptek, és Szekszárdon megalakult a Magyar Állatorvosi Kamarák Szövetsége, amelynek az én ellenszavazatom mellett egyhangúlag elnökévé választottak. Ekkor kaptam meg az állategészségügyi főtanácsosi címet. Munkatársaimmal együtt megszerveztem a szövetség hivatalos bejegyzését. Elkészítettük az alapszabályzatot, a működési szabályzatot, az etikai kódexet. Felkerestem (pártállásra tekintet nélkül) az állatorvos végzettségű országgyűlési képviselőket (szám szerint 13 főt), és megszerveztem a kamarai vezetőkkel való közös tanácskozást. Nagy Ferenc József földművelésügyi miniszterrel, főosztályvezetőkkel tárgyaltam céljainkról, és elfogadtattam a kamarát, mint szakmai, érdekvédelmi és továbbképzéssel foglalkozó szervezetet. Felajánlottam szakmai szolgálatainkat Antall József miniszterelnök úrnak, aki ezt egy kedves válaszlevélben köszönte meg. Felvettem a kapcsolatot a legmagasabb miniszteriális szinten a 428

romániai, bukaresti állat-egészségügyi szolgálattal és az erdélyi magyar állatorvosok vezetőivel. Megszerveztem az orvos, gyógyszerész, agrár és növény-egészségügyi kamarák együttműködését az állategészségüggyel az egészséges élelmiszerek előállításának fejlesztése érdekében. Alapító tagja vagyok, és ma is aktívan dolgozom a Tudomány az Állategészségügyért szervezetben. A Békés megyei helyi lapot országos lappá fejlesztettük, és Állatorvosi Kamarai Hírek címmel azóta is színvonalas szakmai lapként jelenik meg. Az újságnak négy éve rovatvezetője vagyok. Az állatorvos-továbbképzésnek tíz éven keresztül tagja voltam. Az Állatorvosi Kamara megbízásából dr. Mócsy János, Kossuth-díjas akadémikus születésének 100. évfordulója alkalmából emlékplakettet készíttettem. Az egyetem vezetése a Mócsy-emlékbizottságba delegált, ahol a szponzorok felkeresése volt a feladatom. Sikerült több, mint egymillió forintot a szobor elkészítésére begyűjtenem. A szoboravatás alkalmával az egyik ünnepi beszédet én mondtam a volt hallgatók nevében. 1993. óta a Magyar Újságírók Közösségének tagja vagyok, ahol az 1996. február 21i közgyűlésen a számvizsgáló és ellenőrző bizottság tagjává választottak. A szaklapokban, a Kamarai Hírekben, a Naplóban, a Napi Magyarországban, a Demokratában, az Ez a hétben, a Tisztességben, az Új Időkben, a Tini Varázsban több, mint 400 publikációm jelent meg. Tagja vagyok a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének, az Orvos Írók és Képzőművészek Körének, a Fekete István Irodalmi Társaságnak. Rendszeresen jelennek meg novelláim az orvosírók antológiájában, a Bakony Balaton Kalendáriumban. 1995. karácsonyára megjelent a Paraszti huncutságok című novelláskötetem, amely 1996-ban és 1997-ben újból kiadásra került, és már a harmadik kiadás is elfogyott. 1999-ben megjelent a Későn jöttél mama! című kétkötetes családregényem, amelynek az újranyomatásáról kell gondoskodnom. Elkészült a Találkozások, avagy üzenet a harmadik évezred emberének című kötetem. Szponzorok híján ez a kézirat egy éve az íróasztalfiókban várja jobb sorsra fordulását. Jelenleg édesapám életéről írok regényt, melynek címe még kérdőjel. 1999 szeptemberében a Magyar Televízió Magyarország 2000 címmel félórás portréfilmet készített rólam, amelyet a TV2 pénteki sorozatában sugárzott. Téli időszakban rendszeresen tartok előadásokat, író-olvasótalálkozókat városokban, falvakban, művelődési házakban, nyugdíjas klubokban, szociális otthonokban. Életem egyik kedves emléke marad, amikor a könyvhét alakalmával Budapesten, a Vörösmarty téren könyvemet dedikálhattam. Módomban állt több neves íróval, költővel, könyvkiadóval és a bájos Püski házaspárral megismerkednem. Munkámat az alábbi kitüntetésekkel ismerték el: 1977-ben Kiváló Dolgozó miniszteri kitüntetés, 1986-ban Pro re rustica promovenda kitüntetés, 1989-ben 200 éves a magyar állatorvosképzés egyetemi kitüntetés, 1993-ban Tolnay Sándor-díj miniszteri kitüntetést vehettem át a földművelésügyi minisztertől. Ennek értékét növeli, hogy a kitüntetést 1992-ben alapították, és minden évben két állatorvos kapja meg, és a második évben én is a kitüntetettek között lehettem. 1993-ban Mócsy-emlékérmet ítélt oda számomra a kamara vezetősége, amelyet a professzor úr lánya, dr. Mócsy Mária adott át. 2000. október 23-án a Magyar Újságírók Közösségének elnöksége »A rendszerváltozás évtizedeiben kifejtett újságírói munkájáéért, történelem- és nemzettudatunk erősítéséért« emléklappal tüntetett ki. 2001. augusztus 20-a alkalmából a földművelésügyi miniszter, dr. Vonza András az Életfa emlékérem bronz fokozatával ismerte el eddigi tevékenységem. Egészségügyi okok miatt az ünnepélyes átadáson nem tudtam megjelenni, így a kitüntetést a veszprémi nyugdíjas állatorvosok találkozóján Kuti Csaba, a Veszprém Megyei 429

Közgyűlés elnöke adta át. Az ünnepélyes átadáson jelen volt dr. Németh Antal főosztályvezető főállatorvos és a kamara részéről dr. Kurucz János elnökhelyettes. A sokoldalú munkák végzésében a biztos hátteret feleségem és családom biztosította. Feleségem Hornyák Ágnes, kétszeres Kazinczy-díjas tanítónő, cserkésztiszt és a páneurópa mozgalom tapolcai szervezetének vezetőségi tagja. Nyugdíjazása után hét évig tanított a Szent György Katolikus Általános Iskolában Nemesgulácson. Lelkiismeretes munkájáért az érsekségen, Veszprémben a Szent Gellért-érmet vehette át. Két fiam van. A nagyobbik, Tamás külkereskedő Németországban, ahol saját végének a tulajdonosa és vezetője. Kisebbik fiam, András Tapolcán fogtechnikus. Most 70 évesen visszatekintve munkásságomra meg kell állapítanom, hogy a legnagyobb boldogságot a Kertán töltött 20 esztendő gyógyító munkája adta nekem. Nem a kitüntetések, amelyek a fiókban heverve lassan elvesztik csillogásukat, hanem a parasztemberek szeméből felém sugárzó szeretet, amely az idő távolodásával egyre fényesebb ragyogással tölti be a szívemet. Annál felemelőbb érzés nincs, mint egy sikeres gyógyítás után hallani, hogy »A jóisten áldja meg, doktor úr!«” Imrém! Kívánom, hogy a nyolcvanadik születésnapodon is ilyen vidáman ünnepelhessünk, és alkotókedved az Úr által adományozott hátralevő időben is megmaradjon mindannyiunk örömére és szórakoztatására.

Dr. Krajcsovics László volt vezetőségi tag, munkatársad

Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. 12. 4. 40-41.

430

Fiatal aranydiplomás Dr. Bartalis Imre A Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara a jogutódja a budapesti Állatorvostudományi Egyetemnek, így ott adták át a jubileumi díszokleveleket. Az ünnepségen az állatorvosként, íróként is alkotó dr. Bartalis Imre aranydiplomát vehetett át. Dr. Bartalis Imre nyugalmazott állat-egészségügyi főtanácsos ma is aktívan kiveszi a részét az állatorvosi szakmai rendezvényekből. Az egyetemen bőrkötéses és címerrel, koronával ékesített oklevelet kaptak a köztiszteletben álló állatorvosok. Egy vas-, öt gyémánt- és ötvenkettő aranydiplomát adtak ki ebben az évben. Az ünnepséget összekapcsolták a fiatalok diplomaosztó ünnepségével, melyen hatvannyolc magyar és negyvenkét angol nyelvű hallgató vehette át a frissen írt doktori oklevelét. Az idősebb korosztály nevében dr. Bartalis Imre, a négykötetes író és több évtizeden át gyógyító állatorvos mondott beszédet. Meghatónak nevezte, hogy a fiatalok és az idősek egy napon ünnepelhettek. Emlékezett arra, hogy ötven, hatvan, hatvanöt évvel ezelőtt a jubilálók is azzal indultak ki az életbe, hogy megváltják a világot. Örültek annak, hogy a sok tanulás mellett nem kell éjszakai vagonkirakást vállalniuk, hiszen különben nem telt volna elég ennivalóra, könyvre, ruhára. S nem lett sokkal könnyebb az életük, naponta 12-16 órát dolgoztak, éjszaka a folyóiratokat, szakkönyveket bújták, hogy mindig frissen tartsák a tudásukat. Sokszor eszükbe jutottak Berand professzor szavai, aki azt írta: „Az orvoslás olyan művészet, amely néhányszor gyógyít, könnyít, mindenkor vigasztalást nyújt.” A gyógyítás mellé legalább ugyanannyi vigasztalás is jutott az idősebbeknek. A jubilálók korosztályának nehéz, sötét korszakban kellett szolgálatot teljesíteniük. A parasztemberek padlását lesöpörték, elvitték a hízót, az igavonó jószágot, a baromfit az udvarból, sőt még a tojásokat is az ólból. Sokszor kellett meghallgatniuk az állatukért bánkódó gazdákat. A kollektivizálás is nehéz időszak volt, nemcsak a földművelőknek, az állatorvosoknak is csodákat kellett művelniük a kezdeti állattartó telepeken. Tanácsadónak kellett lenniük addig, amíg az agrármérnökök nem dolgoztak elegendő számban a termelőszövetkezetekben. Új, úgynevezett nagyüzemi betegségek ütötték fel a fejüket, melyre korábban nem nagyon készítették fel az egyetemen az állatorvosokat. Az állatok között fellépő járványok leküzdése sokszor hetekre elszólította őket az ország távoli vidékeire. Munkájuk nem merült ki a gyógyításban, sokan a közigazgatásban, az élelmiszerek előállításában, a laboratóriumokban, az oktatásban, a kutatásban találták meg a hivatásukat. Közben szakállatorvosokat képeztek és fejlődött az agrármérnökök képzése is, így egy sor feladatot ők vehettek át az állatorvosoktól. A háttér, az egyetem segítő tevékenysége és intézményei nélkül nem tudtak volna megfelelő sikereket elérni. Dr. Bartalis Imre ma is hálával emlékszik vissza a hajdani professzoraira, akik nem elégedtek meg az oktatással, személyes példájukkal és a hallgatókkal kialakított kapcsolataikkal nevelték a diákságot. Ezt az útravalót is magával vitte. Gyakorló állatorvosként szívesen foglalkozott a fiatalabb kollégákkal, megmutatta nekik a szakmai fogásokon kívül azt is, hogy miként lehet jó kapcsolatokat kialakítani azokkal a szervezetekkel és személyiségekkel, 431

akik befolyásolják a munkájukat. Gazdag életútja során számos olyan élményt gyűjtött, melyek nem illenek a szigorú szakmai közlésekbe. Így azok mellett irodalmi alkotóvá vált. Megőrizte a régi falusi adomákat, megörökítette hajdani diáktársa tragikus sorsát, és nemrégen személyesebb hangvételű írásaival, cikkeinek gyűjteményével örvendeztette meg olvasótáborát. Munkájával és szavaival egyaránt arra kér: „mindig a legjobbra törekedjünk”. Napló (Veszprém), 2005. december 21.

432

A Magyar Állatorvosi Kamara első elnöke 75 éves Kedves ünnepséget rendezett a kamara elnöksége július 26-én a Rákóczi úti Pasta Dost étteremben dr. Bartalis Imre 75. születésnapja alkalmából. A baráti, kollegiális összejövetelen először dr. Mile Sándor méltatta Imre bátyánk munkásságát, majd dr. Kovács Ferenc akadémikus köszöntötte az ünnepeltet. Bartalis Imre az üdvözlő szavak után a következőket mondta: „Szerencsés embernek mondhatom magam. Egy nagy családban pottyantott el a gólya hetedik gyermekként, ahol csak szeretetet kaptam. Pár évtizeddel később még nagyobb családba kerültem, az állatorvosok családjába, ahol a felém irányuló szeretet meghatványozódott. Huszonkét évet töltöttem faluhelyen, ahol nehéz körülmények között kellett ellátnom az állat-egészségügyi szolgálatot úgy, hogy közben a háború után tönkrement parasztság felemelkedését is segítsem. Összenőttem a parasztsággal! Őszinte, becsületes, dolgos, embert tisztelő, szeretetet sugárzó, sokszor huncut, de sohasem szemtelen emberekkel kerültem kapcsolatba. Amikor a sors íróasztal mellé szólított, évekig betege voltam, hogy megszűnt mindennapi találkozásom velük, és nem mondja senki, hogy »a jóisten áldja meg, doktor úr!« A közigazgatási munkákba - úgy érzem - elég hamar beletanultam. Munkatársaimmal jó viszonyt alakítottam ki, soha nem tekintettem őket beosztottaknak, hiszen mindegyik kolléga. A rendszerváltás után elsőként alakítottuk meg Veszprém megyében az állatorvosi kamarát 1989ben, amelynek elnökévé választottak. Nagy elánnal vetettem magam a munkába. Jelszavunk lett, hogy rólunk ne döntsenek nélkülünk. Meg kellett küzdenem a fel-felcsapódó indulatos nézetekkel, azonban kellő higgadtsággal, némi humorral rövid időn belül sikerült helyes mederbe terelni a kamarai mozgalmat. Az előírásoknak megfelelően bejegyeztettük magunkat, elkészítettük alapszabályunkat, az etikai szabályzatot, megválasztottuk tisztségviselőinket.

az

Kihallgatást kértünk Nagy Ferenc József akkori földművelésügyi minisztertől. Kiszler Gyula alelnök és én megadott fogadási időtartam helyett 70 percen át tárgyaltunk elképzeléseinkről. Felvettük a kapcsolatot a gyógyszerész-, orvosi és agrár társkamarákkal és egyeztettük velük is elképzeléseinket a jobb és egészségesebb élelmiszerek előállításáról. Az állatorvosi kamara megbízásából részt vettem a Mócsy-emlékplakett alapításában, amellyel a legkiemelkedőbb gyakorló kollégáink munkásságát ismerjük el. Elnökségem ideje alatt felismertem, hogy számos kollégánk szakmai tevékenysége mellett művészi képességekkel is rendelkezik, ezért megszerveztem az Állatorvos Képzőművészek

433

Országos Kiállítását. Másfél év alatt 21 helyen láthatta a közönség a festményeket, a grafikákat, a fotókat, a kisplasztikákat és a fafaragásokat. Részt vettem a kamara lapjának, az Állatorvosi Kamarai Híreknek az alapításában, amelynek immár 9 éve rovatvezetője vagyok. Az egyetemen kerekasztal találkozót szerveztünk, amelyen a Magyar Agrártudományi Egyesület, az egyetem, a szakszervezet és a kamara küldöttei vettek részt. Az élénk vitában elhangzottak megerősítettek bennünket abban, hogy a kamarai mozgalomnak önálló szervezetként kell működnie. Javaslatainkkal részt vettünk és segítettünk a továbbképzésekben. Röviden ennyit tettem és tettünk egyéves megbízatásom alatt. Igyekeztem az egységet és a korábban említett nagy család gondolatát fenntartani. Tizenhárom éve nyugdíjasként kiestem a közvetlen állat-egészségügyi tevékenységből, de a hírek olvastán és volt kollégáimmal történt találkozások alkalmával szomorúan állapítottam meg, hogy az állatorvosok nagy családja felbomlóban van. Szeretném, ha sok más munkája mellett a jövőben a kamara egyik feladata lenne olyan feltételek megteremtése, amelyek hatásaként az egymást gyűlölő, jelentgető állatorvosok megbékülnének.” Bartalis doktor szakmánkban nemcsak állatorvosként, kamarai vezetőként, hanem íróként is közismert. Legújabb kötete, a Ne hagyd abba, Apa! 2005-ben jelent meg. Számos kitüntetése (lásd: Állatorvosi Kamarai Hírek, 2001. október 20.) mellé legutóbb, 2002-ben megkapta a Sajtószabadság Különdíja és a Pro Urbe Tapolcáért elismeréseket. Kedves Imre bátyánk, születésnapod alkalmából szerkesztőségünk is sok szeretettel gratulál és tisztelettel köszönt. Rovatvezetői munkádra, melynek során lapról-lapra az idősebb állatorvos-generációk arcképeit gyűjtöd csokorba - tanulságul a fiatalabbak számára - még hosszú évekig, számítunk. Dr. Perényi János főszerkesztő Kamarai Állatorvos, 2006. 1. 3. 66

434

Búcsú az “Arcképcsarnoktól” Szomorú szívvel értesítem a kedves kolleganőket és kollégákat, hogy tízévi szorgalmas kutatómunka után, idős koromra tekintettel abbahagyom az “Állatorvosok arcképcsarnoka” című rovat szerkesztését. Nagy örömet okozott nekem ez a munka, és valószínűnek tartom, hogy kezdetben hiányozni is fog. Hogy is kezdődött? Az egyetem udvarán sétálgattam, amikor Bokori tanár úrral találkoztam. Beszélgetésünk közben közölte, hogy most múlt hetven éves. Megkértem, hogy írjon magáról egy életrajzot, és közölni fogom a Kamarai Hírekben. Ez volt az első! Akkor ötlött fel bennem, hogy idős kollégákról kellene írni, hiszen annyi mindent el tudnának mondani életükről. Mile Sándorral, a Kamarai Hírek akkori főszerkesztőjével közöltem elképzelésemet, aki megbízott egy önálló rovat létrehozásával és szerkesztésével. Az elején könnyen ment a munka, hiszen nyugdíjas professzorainkkal találkozókat beszéltem meg az egyetemen és beszélgetéseink alapján elkészítettem az életükről szóló történetet. Később tőlük kértem javaslatot, hogy kikről lehetne írni. A kérésem az volt, hogy olyan állatorvosokat javasoljanak, akik szakmailag és emberileg méltán állíthatók a felnövő állatorvosnemzedéknek példaképül. Amikor egyre kevesebb névvel tudtak ellátni, az állatorvosok név- és címjegyzéséből próbáltam a ‘10-es és ‘20-as években született kollégák nevét gyűjteni és róluk írni. Ez az elképzelés felemás módon sikerült, mint ahogy számítottam rá. Akiknek írtam, sajnos többen már eltávoztak közülünk és csak a családtagjaik válaszoltak levelemre. Kellemetlen volt az is, hogy többen elutasították kérésemet azzal, hogy a múltban elég önéletrajzot kellett nekik írni és erre még egyszer nem hajlandók. A legkellemetlenebb az volt, amikor olyan levelet kaptam más kollégáktól, hogy miért írtam X-Y kollégáról, amikor az mindennek elmondható, csak rendes embernek nem. Ekkor ötlött fel bennem, hogy megkérem a Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomások igazgatóit, hogy a megyéjükben élő idős, köztiszteletnek örvendő állatorvosok nevét közöljék, hogy írhassak róluk. Megköszönöm kedves segítségüket. Mivel az újságok rövid időn belül az enyészeté lesznek, elhatároztam, hogy tízévi munkám írásos anyagát könyven jelentetem meg. Elképzelésemet nagy örömmel fogadta az egyetem, a kamara vezetése és a népes olvasótábor. Szellemi támogatóim mellett sikerült az anyagi segítséget is megszerezni. Móré Attila, az Alpha-Vet Kft. ügyvezető igazgatója vállalta a könyv nyomtatásának összes költségét. Reményeim szerint könyvem ez év őszén az olvasók kezébe kerül. Búcsúzóul arra kérem utódomat, hogy ugyanolyan odaadással, lekötelezettséggel, szeretettel végezze munkáját, mint én tettem, csak egy kicsit jobban, lendületesebben, ahogy egy fiatalhoz illik. Zánka, 2007. május 10. Dr. Bartalis Imre 435

436

Epilógus Sokrétű tudomány, ennek megfelelően többjelentésű szó az „állatorvos-történelem”. Jelenti az empirikus állatgyógyászattól kiindulva az állatorvos-tudomány, az állatorvosképzés és az állategészségügy fejlődésének történetét napjainkig, sőt a történelmi tapasztalatokra támaszkodva akár a jövőbe is nyújthat bepillantást, megvilágítva a fejlődés útját, várható irányát. Jelenti korok, korszakok szerint a betegségek földrajzi elterjedtségét, súlyosságát, kártételeinek történelemformáló jelentőségét, egyben a betegségek leküzdése, illetve megelőzése érdekében hozott intézkedések, rendelkezések történetét, eredményességét. Az állatok betegségei ellen szervezett küzdelem fiaskóit bemutatva feltárja az okokat, ezáltal hozzásegít azok kiküszöböléséhez. Részleteiben foglalkozik az állatorvos-tudomány egyes szakágazatai (az alaptudományok mint anatómia, fejlődéstan, élettan, biokémia, biofizika stb. után a kórélettan, kórbonctan, mikrobiológia, parazitológia, infektológia, immunitástan, járványtan, gyógyszertan, toxikológia, belgyógyászat, sebészet, szemészet, szülészet, műtéttan, törvényszéki-igazságügyi állatorvostan, állat- illetve élelmiszer-higiéné stb.) saját fejlődéstörténetének nyomon követésével. Ugyanakkor jelenti maguknak az állatorvosoknak (gyakorló állatorvosoknak, oktatóknak, kutatóknak, tudósoknak) tudományos és szakirodalmi működését, továbbá az állategészségügy szervezetének történetét, „katonáinak” életrajzát, szakmai, gyógyító-megelőző, igazgatási tevékenységét és annak jelentőségét. Ez még mindig csak a legszűkebb szakma. Aki az állatorvoslás történetének tanulmányozására vállalkozik, tájékozódnia kell a társ-, határterületi és rokon tudományok történetében, e tudományszakok kölcsönhatásaiban. Az okkult, hermetikus, ezoterikus hiedelmeket és az azokból táplálkozó alternatív „tudományokat” - mint áltudományokat - említés nélkül hagyva, felsorolni is nehéz mindazokat a tudományszakokat, amelyek az állatorvos-tudomány fejlődését befolyásolták, ugyanakkor leszögezhetjük: maguk is sokat nyertek az állatorvos-tudomány haladásából. E fejlődés cselekvő részesei mindazok az állatorvosok, illetve rokonszakmák művelői, akik akár a gyakorlat, akár a tudomány terén maradandót alkottak. Életük példamutató, életrajzuk ennek megfelelően nagyon tanulságos. A Plutarchos (kb. 46−120) által divatba hozott életrajzírás sajnálatos módon - mégsem annyira népszerű az állatorvosok körében, mint sok más foglalkozási ágban. Minden nemzet büszkén emlegeti híres tudósai nevét, működését, pl. az orvoséletrajzok egyike-másika bestsellerré vált, az állatorvos-életrajzok azonban még nem jutottak el erre a szintre. A külföldi szakirodalomban is leginkább csak G. W. Schrader és E. Hering német nyelvű biográfiai lexikonja (1863) tekinthető megfelelő forrásmunkának, amely az addig élt állatorvosok életrajzi adatait és szakirodalmi működésének repertóriumát tartalmazza. A későbbi lexikonok, állatorvostörténeti művek, bibliográfiák életrajzi adatai már korántsem annyira kielégítők. Különösen vonatkozik ez a megállapítás, az ún. nekrológbiográfiákra. Így nevezzük a temetési szertartás keretében elhangzott gyászbeszédeket, amelyekről tudjuk, hogy - különösen az ergographiai adatokat tekintve - akár inszinuált képet is festhetnek az elhunytról. A bibliofil megteheti, hogy gyűjti a nekrológokat, az életrajzírónak azonban vissza kell mennie a forráshoz („ad fontem”), és eredeti anyakönyvi, levéltári, könyvtári adatok alapján kell feldolgoznia és bemutatnia hősének életét és működését. 437

A hivatalos állatorvos-történelem - mint diszciplína - általában csak a múlt állatorvosainak életét, működését és annak jelentőségét tanulmányozza és ismerteti. A történettudományokban íratlan szabály, hogy legalább fél évszázad távlatából tudjuk csak helyesen megítélni az események hatását, személyek működésének jelentőségét. E felfogás szerint a jelenkor történelmének megírása a jövő generációkra tartozik. Ugyanakkor világsikerré vált J. Herriot angliai gyakorló állatorvos Egy állatorvos történetei címmel nemrégiben (1983) magyar nyelven is megjelent könyve, élvezettel olvastuk a külföldre menekült, és ott tudományos kutatóként tiszteletre méltó hírnevet szerzett Kasza Lajos kollegánk Budapesttől Washingtonig és Éveim Amerikában és Angliában címmel 1997−1998-ban megjelent kétkötetes életrajzi regényét. Most - Bartalis Imre kollégánk jóvoltából, aki a magyar állatorvostörténet-írás és -könyvészet halhatatlan mestere, Magyary-Kossa Gyula (1865−1944) példáját követve állatorvosi önéletrajzok gyűjtésére adta a fejét, és ezzel új műfajt: a memoár-irodalmat vezette be az állatorvostörténet-írásba. 104 állatorvos önéletrajzát tarthatja kezében az olvasó. Száznégy önéletrajz, száznégy élet, száznégy pályafutás. Sikerek és kudarcok, elismerések és megaláztatások, örömök és keserűségek, emberi sorsok. Mi a közös bennük? A hivatástudat, a hivatás szeretete. Mindez abban a korban, amelyben az európaiságot, a nemzettudatot, az ősök, elődök tiszteletét, amely nélkül pedig nincs hivatástudat, elavult, sőt káros felfogásnak minősítették, olyan korban, amelyben az érvényesüléshez, karrierhez, siker, hírnév, polgári jólét eléréséhez hozzátartozott az országhoz, nemzethez, ősökhöz, családhoz, barátokhoz tartozás megtagadása. Az anatómiai gondolatban fogant, szilárd természettudományos alapokra épült európai orvostudomány hajtásaként kisarjadzott európai állatorvos-tudomány és állategészségügy napjaink kíméletlen gazdasági versenyében kikerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul szembe kerül a zavaros, amellett már régen elavult filozófiai eszmékből táplálkozó, földrészeken átnyúló, az etika korlátait nemcsak figyelmen kívül hagyó, hanem tudatosan tagadó, kizárólag nyereségorientált „szabadpiaci” szemlélettel. Itt mutatkozik meg igazán az állatorvosi etika erkölcsi törvényeire épült állategészségügy hatalmas nemzetgazdasági, közegészségügyi, társadalmi, ezen keresztül történelemformáló jelentősége. Az egészségmegőrzés, a járványmentesítés, a lakosság teljes értékű állati fehérjével, egészséges ivóvízzel való ellátása, az élelmiszer-biztonság a környezet- és állatvédelemmel együtt sine qua non-ja a népszaporulat emelkedésének, a lakosság testi és szellemi teljesítőképessége folyamatos fejlődésének. Hazánk köz- és állategészségügyét nem lehet politikai határok közé szorítani: a fertőző és parazitás betegségek nem respektálják az önkényesen húzott országhatárokat. A Kárpát-medence állategészségügye egységes és szoros-közvetlen kapcsolatban áll a szomszéd földrajzi területek állatállományának aktuális állat-egészségügyi viszonyaival. A fejlett, hatékony állategészségügy mindazoknak a népeknek a létérdeke, amelyek ebben a régióban élnek és továbbra is élni kívánnak. Ennek a szemléletnek a kialakításához kapunk erőt az életrajzokból. Az ország ugyanis nem piac, a nemzet nem árucikk, hanem olyan érdekközösség, amelynek van identitástudata. Az állategészségügy katonáinak, az állatorvosoknak is kell, hogy legyen identitástudata. A foglalkozást az ethosz emeli hivatássá. Erre tanít az állatorvosi deontológia és - szerencsére - ez sugárzik az önéletrajzokból: öröm ezt így összegyűjtve látni. 438

Az ókori mitológia és történelem nagy alakjai köré font tanulságos erkölcsi történekhez hasonlóan a mi számunkra az önéletrajzok is példaképek. Példaképünk Hutÿra Ferenc, Marek József, példaképünk Magyary-Kossa Gyula, aki Állatorvosi könyvészetében elődeink egész sorának önéletrajzát gyűjtötte össze és őrizte meg történelmi-erkölcsi tanulságképpen az utókor számára. Állatorvosképzésünk Hutÿra, Marek és mások által világhírnévre emelt színvonala, az arra épült állategészségügy, amely Hutÿra Ferencet a Párizsban székelő Nemzetközi Állategészségügyi Hivatal elnöki tanácsának elnöki székébe, elszakíthatatlanul hűséges barátját és küzdőtársát Marek Józsefet a Magyar Örökség Díj kitüntetettjévé emelte, példát mutat. Hutÿra és Marek tanítványai személyiségükben ma is hordozzák azt az alapvetően magyar, ugyanakkor nemzetközi felelősségtől is áthatott állatorvosi hivatástudatot, amelyet védenünk, óvnunk, ápolnunk, fejlesztenünk kell. Ennek a magyar állatorvosi hivatástudatnak a fénye kell, hogy bevilágítsa jövőnket is. Dr. Karasszon Dénes címzetes egyetemi tanár, a Magyar Orvostörténelmi Társaság tiszteletbeli elnöke

439

440

Névmutató A,Á Abonyi Tamás, 284 Áder János, 114 Aitken, Ian, 412 Áldásy Pál, 112, 326, 401 Almási János, 407 Almássy Károly, 154 Andrónyi Andor, 95 Andrónyi Tibor, 44 Antal Árpád, 401 Antall Edit, 142 Antall József, 428 Apelles, 379 Apponyi Albert, 336 Arany János, 57, 59, 94, 176, 332 Ary István, 327 Ásvány, 416 Aujeszky Aladár, 51, 134, 299, 361 Azary Ákos, 51

B B. Kovács András, 146, 165, 210 Babos Sándor, 393 Bagi János, 306, 307 Bagi Lídia, 306 Bakó István, 44 Bakos Károly, 65, 75, 270 Bakos Zoltán, 284 Bakucz Tibor, 367 Balás Gyula, 11, 303 Balázs Károly, 408 Bálint Tibor, 35, 64, 83 Balogh Árpád, 247 Balogh László, 334 Bándy Müller Pál, 42 Bánffy György, 12, 425, 427 Barabás Attila, 82 Barabás István, 111, 408 Baracs Mária, 308 Baráth József, 375 Barócsai György, 265, 404 Barócsai György, ifj., 404 Barócsai Judit, 405, 408 Bartalis Imre, 15, 16, 23, 24, 25, 44, 49, 93, 400, 421, 422, 424, 425, 427, 428, 431, 433, 438 Bartha Adorján, 133, 232, 233, 262, 373, 374, 401

Bartók Lóránt, 283 Bartos Zoltán, 44 Baska Ferenc, 159 Bauer, Oleg, 394 Belle Katalin, 355 Belle László, 354 Belle Zsuzsanna, 355 Bély Miklós, 159, 161 Benedek Gábor, 210 Benedek István, 334 Benedek László, 279, 339 Beregfy Károly, 81 Béres Tibor, 184 Berey Attila, 89, 399 Berezvai Ferenc, 229 Berki István, 96 Berrár Mihály, 332, 334 Bertalan Gábor, 42 Bezsilla Ernő, 255 Bezsilla Ernő, ifj., 256 Bezsilla Katalin, 256 Bicsédy Gyula, 82 Bihari Bálint, 337 Biliczki Ferenc, 76 Björland, J., 121 Bódai József, 187,188 Bodnár László, 80 Bodon László, 360 Bodrossy Leo, 85, 269 Bogár István, 387 Bókai Lajos, 58 Bokori József, 103, 108, 282 Bolla Kálmán, 44 Boros Ádám, 185, 186, 339 Boros István, 83 Borsányi Béláné, 397 Bótor Attila, 32, 45, 46, 47, 48, 70, 74 Bozsik József, 389 Bödecs Lajos, 70, 71, 97, 98, 222, 223, 327 Bödecs Lajosné, 442 Bödecs Tamás, 71 Bölcsházy Kálmán, 181, 354 Buda Zoltán, 326 Budai Kinga, 326 Burai István, 356 Burgert Róbert, 144 Burnet, Frank, 412 Buza László, 333, 393, 395 441

Büki Szilvia, 45

C Churchill, Winston, 15 Czéh János, 199 Czinkotay Frigyes, 42

Cs Cs. Szabó Albert, 58 Csaba György, 395 Csapó István, 206, 207 Császár Angéla, 59 Cseh József, 408 Cseh Sándor, 141, 244, 394 Csehák Judit, 139 Csek János, 126, 229, 282, 284 Csiki Vidor, 323 Csiszár Vilmos, 176, 184, 201, 265 Csokonyay Kázmér, Csontos József, 106, 115 Csontos László, 252, 328 Csordás János, 83 Csukás Zoltán, 119, 131, 145, 152, 180, 181, 206, 278, 411 Csumakov, 359

D Dáni Sándor, 32, 198, 206, 383 Dénes Lajos, 356, 592 Derzsy Domokos, 115, 252, 256 Deseő Dezső, 76 Détár János, 58, 351 Dietz, Olof, 211 Dióssy László, 45 Dobai Sándor, 265 Dobos-Kovács Mihály, 159, 232 Dohy János, 132, 232 Dóka Pál, 42 Dombay Ilona, 276 Dombi József, 326 Dominik István, 408 Domonkos Béla, 349 Dosztojevszkij, F. M., 332, 378 Dózsa István, 54, 59 Draban Ervin, 52 Drávai Gyula, 336 Drén Csaba, 232 Drovácskó Béla, 330 Dubánn Dénes, 83 442

Dudits Dénes, 403 Dwite, Moody, 364

E,É Édes Géza, 36, 70, 123, 288 Edquist, 186 Ejury Ferenc, 58 Ekman, 186 El-Mansy, Amina, 395 Eötvös Imre, 285 Eötvös Loránd, 129, 334 Erős István, 170, 184, 187 Erős József, 27 Etter László, 28

F Fábián Imre, 58 Fadgyas Károly, 285 Farkas György, 336 Farkas Mihály, 336 Fazekas Károly, 285, 387 Fazekas Sándor, 58 Feczkó Tivadar, 44 Fehér Dezső, 143, 145, 154, 208 Fehér György, 89 Fehér János, 415 Fehér József, 357 Fehér Miklós, 172, 173, 210 Fehér Tibor, 415, 416 Fehérvári Tamás, 45 Fekete Lajos, 324 Fekete Sándor, 28, 58, 378 Fellner Ferenc, 149, 208 Felső Barnabás, 82, 301 Fény Ottó, 256 Fenyő Hajnalka, 324 Fenyvesi Adrianna, 44 Fenyvesi Levente István, 443 Fenyvesi Máté, 388 Ferenczy Ferenc, 32 Fernando, C. H., 394 Fischer Róbert, 26 Fodor Árpád, 213 Fodor László, 86, 88, 161, 213, 232, 296 Fodor László, id., 442 Francisci Valéria, 202 Frankhauser, Rudolf, 209 Füleki Miklós, 332 Füles Imre, 337 Fülessy Emil, 398

Fülöp Imre, 76 Für Lajos, 139 Füredi Viola, 228 Füstös Miklós, 404 Fütty Géza, 272 Füzi Ákos, 443 Füzi Gyula, 369 Füzi Katalin, 443

G Gaál Tibor, 236, 282, 283, 284 Gál Szilveszter, 398 Galambos László, 283 Gallyas Csaba, 118, 362 Garaczi Imre, 227 Gáspár Zsuzsa, 103 Gayer Éva, 82,395 Gerendás Mihály, 211 Gergátz Elemér, 70 Géringer József, 407 Glatz Ferenc, 132, 232 Glózik András, 356 Gogol, Ny. V., 332 Goóts Herta, 443 Goóts László, 164 Göncz Árpád, 114 Gönye Sándor, 401 Gönye Sándorné, 401 Görgey Béla, 327 Gráf József, 89 Gregensen-Labossa György, 276 Guath Lajos, 45 Gundel Ferenc, 290 Guoth Gy. Endre, 74, 119, 143, 145, 247 Guoth János, 210 Guzsal Ernő, 341 Günther Miklós, 311

Gy Gyarmati Ernő, 210, 282 Gyetvay Béla, 89 Gyökös Zoltán, 332 Gyöngyösi Pál, 397 Győry Tibor, 91

Hajdú Gusztáv, 105,112, 333, 334 Hajtós István, 297 Hámori Dezső, 76 Haraszti Ede, 328 Haraszti János, 70, 152, 153, 244 Harrach Balázs, 232 Hazai Miklós, 76 Héjj Attila, 277 Héjj László, 115, 141, 339 Hengi Rezső, 355, 356 Hengl Rezső, 333 Hering, E., 437 Herriot, James, 438 Hetényi István, 58 Hetzel Henrik, 180, 324 Hippokratész, 24 Hirt Géza, 111 Holló Ferenc, 62, 112, 117, 118, 163, 284, 361, 362 Hollós László, 44, 398 Holmes, J., 236 Horger Antal, 332 Horn Artúr, 144,181 Horn Péter, 132 Hornyák Ágnes, 430 Horthy Miklós, 323 Horváth Béla, 52, 252 Horváth Csaba, 83 Horváth Zoltán, 282 Hubay Miklós, 332 Hubay Zsigmond, 332 Huber Pál, 355 Husvéth Ferenc, 283 Huszár Elek, 408 Huszár Lajos, 347 Huszti Dezső, 187 Hutÿra Ferenc, 51, 72, 106, 120, 127, 169, 181, 182, 221, 233, 245, 260, 299, 308, 333, 357, 260, 361, 381, 439

I,Í Illés Erzsébet, 341 Illyés Gyula, 317 Ispanovity János, 42 Istvánffy Ernő, 58

H Haála Albert, 232 Haider Ákos, 410 Hajas László, 83

J Jaczó Imre, 392 Jankovits Marcell, 173 Jánosi István, 44 443

Józsa Tivadar, 58 József Attila, 296, 332

K Kádár János, 190, 304 Kádár Tibor, 115, 141, 220, 248, 266, 273, 334, 356 Kakuk Tibor, 163, 337, 407, 409 Kalmár Antal, 27 Kányádi Sándor, 56 Kapp Pál, 156, 158, 159, 161 Karácsony Dezső, 326 Karády Sándor, 74, 189, 190 Karasszon Dénes, 91, 92, 159, 359, 360, 439 Kardeván Andor, 158, 167, 252, 380 Kardeván László, 142, 220, 355 Karsai Ferenc, 236, 281, 412 Kassai Árpád, 346 Kassai Tamás, 413 Kassai Tibor, 265, 410, 411, 414 Kasza Lajos, 438 Kaszab Mihály, 58 Katona Ferenc, 176 Katsuyama, 121 Kégl Tamás, 28, 56, 70, 77, 98, 222, 431 Kellner József, 80, 89, 123 Kellner Péter Szilárd, 89 Kemenes Ferenc, 225, 232, 252, 262 Kemény Armand, 185, 252, 332 Kendy Csaba, 32 Kerék József, 181 Kerekes József, 389, 390 Kerékgyártó István, 345 Kéri Miklós, 208 Kertay Nándor, 154 Kertész Éva, 294 Kéry Miklós, 294 Keszthelyi Gábor, 44 Kiss József, 322 Kiss Lajosné, 89 Kiss Miklós, 208, 210 Kiss Sándor, 44 Kiszler Gyula, 40, 123, 433 Kobulej Tibor, 414 Kocsmáros Sándor, 234 Kojnok János, 112,132,133 Kollonai Endre, 324, 339 Koltai László, 219 Kómár Gyula, 146, 208, 209, 210, 411 Komócsin Zoltán, 316 Kónya József, 216 444

Koolmees, Peter, 121 Koós Hutás Ferenc, 373 Koós Hutás Katalin, 444 Koós Hutás László, 445 Koós Hutás Zoltán, 445 Korzenszky Emőd, 147, 159 Korzenszky László, 77,147 Kostyák József, 408, 409 Kotlán Sándor, 118, 176, 232, 252, 311, 315, 317, 339, 411 Kotsis István, 250 Kovács Ferenc, 59, 67, 72, 89, 112, 128, 129, 130, 131, 132, 244, 265, 266, 282, 298, 348, 401, 403, 433 Kovács Gyula, 119, 145, 174, 210, 278, 357 Kovács Jánosné, 89 Kovács Jenő, 93, 111, 131, 172, 183, 252, 281, 354, 364, 365, 411 Kovács József, 301 Kovács Sándor, 402 Kováts Jenő, 80, 86, 89, 119, 121, 159 Kozma Imre, 159 Kőházi István, 35, 55 Kökény Gábor, 149 Köleséri Imre, 320 König, Franz, 186 Környey István, 359 Köves János, 76, 133, 162, 206, 232 Kraft, Wilfried, 72 Krajcsovics László, 27, 430 Kudron Endre, 401 Kurucz János, 430 Kurucz Pál, 58 Kutas Ferenc, 72, 252, 282 Kuti Csaba, 70, 430

L Lacza Béla, 367 Lakatos Tamás, 161 Lami Gyula, 39, 49, 126, 282 Lancz Endre, 258, 398 Lanczné Schubert Zsuzsanna, 398 Landy László, 56, 99, 135, 176 Landy Tamás, 28, 56 Lányi Imre, 355 Lázár Ervin, 264 Lázár István, 262 Lehoczky Tibor, 209 Lengyel Géza, 334 Lengyel Jenő, 404 Lorászkó Gábor, 260

Loyolai Szent Ignác, 140 Ludmann János, 393

M Madarász József, 232 Máder Béla, 80 Mádl Ferenc, 114 Magdus Melinda, 283, 284 Magyar István, 288, 431 Magyary-Kossa Gyula, 361, 362, 438, 439 Makay László, 61 Makovecz Imre, 65 Maléter Pálné Gyenes Judit, 408 Mándi Endre, 217 Mann, Thomas, 445 Manninger Rezső, 120, 232, 241, 299, 339, 411 Marcis Árpád, 115 Marek József, 43, 51, 63, 72, 73, 110, 131, 136, 157, 158, 169, 189 Markevics, 393 Márki Iván, 58 Markói Béla, 282, 332 Márkus György, 165, 237 Márkus József, 408 Marosffy Lajos, 180, 187 Marosi Jenő, 61 Martonosi Árpád, 356 Máté Gyula, 58 Mathijsen, 121 Matuska Szilveszter, 275 Mayer Gyula, 398 Mázló Mária, 360 McCartney, 87 Medawar, Peter, 412 Melchert István, 392 Merényi László, 220, 229 Merényi Mihály, 229 Mészáros Andor, 44 Mészáros István, 58, 133, 180, 193, 273, 324, 337 Mészáros János, 232, 234, 298, 333, 348, 393, 403 Mészáros László, 42 Mészáros M. János, 345, 348, 349 Mészáros Miklós, 332 Mézes Ödön, 174 Mikecz, 416 Mikes István, 220 Miklós Károly, 222 Mile Sándor, 35, 61, 78, 123, 423, 428, 433 Mindszenty József, 135

Mócsy János, 38, 39, 40, 43, 44, 49, 51, 52, 75, 99, 108, 110, 111, 122, 126, 128, 129, 130, 131, 136, 162, 165, 170, 179, 183, 194, 198, 232, 248, 252, 257, 273, 282, 284, 293, 294, 327, 330, 337, 339, 354, 369, 411, 422, 429, 433 Mócsy Mária, 40, 429 Molnár Csaba, 406 Molnár József, 161, 253, 338, 405 Molnár Kálmán, 159, 391 Molnár László, 298 Moon, Harley, 402 Móré Attila, 89, 397 Mrázik Viktor, 398 Murányi Ferenc, 115

N Nádas György, 28, 38 Nagy András, 446 Nagy Attila, 42, 203, 328, 352 Nagy Béla, 132, 232, 401 Nagy Emil, 404 Nagy Ferenc József, 24, 217, 428, 433 Nagy Gábor, 253 Nagy Gyula, 338 Nagy Imre, 280, 282, 327 Nagy István, 58 Nagy Loránd, 219 Nagy Zoltán, 293 Nanovfszky György, 173 Naszlay Attila, 146 Nedeszky Árpád, 387 Nemes Péter, 72 Nemeséri László, 118, 220 Német István, 393 Németh Antal, 430, 431 Németh Ferenc, 222 Németh Gyula, 222 Németh Kálmán, 139 Németh László, 424 Németh Miklós, 139 Nolte, Ingo, 82

Ny Nyáry Eleonóra, 107 Nyiredi István, 339

O,Ó Ódor József, 82 445

Olajos Edit, 361 Orbán Balázs, 32 Orbán Éva, 209, 348 Orbán Viktor, 114 Orosz Dániel, 339, 415 Ortutay Miklós, 334 Ovidius, Publius Naso, 358

Ö,Ő Örs Kálmán, 170 Ősz Gyula, 111, 220 Ötvös Mihály, 337

P Padányi Márius, 59, 137, 138, 139, 140, 163 Pálfi Vilmos, 166 Páli Márton, 356 Palik János, 123 Pálinkás Imre,399 Paljak János, 28 Pallaghy Ádám, 446 Pallaghy Barnabás, 446 Pallaghy Ferenc, 446 Pallaghy Sándor, 364 Pálya Vilmos, 232 Palyusik Mátyás, 133, 232, 262 Pap János, 328 Papócsi László, 52, 244, 253 Papp László, 283, 284 Patonai Iván, 398 Pellérdy László, 393 Perényi János, 284 Pestalozzi, J. H., 424 Pethes György, 82, 185, 186 Petrás Gyula, 58, 206 Pintér István, 408 Pissenberger Adolf, 323 Plutarchos, 437 Polner Antónia, 446 Polner Gábor, 446 Polner Lajos, 201 Polner Tibor, 201, 202, 265 Pomogáts Béla, 85 Portschy Ödön, 275 Prohászka Erzsébet, 386 Prybil, Aemili, 153 Pungor Ernő, 186

446

R Radnai István, 195 Rafai Pál, 132 Raffai Imre, 337 Raigner Alfréd, 111 Rákóczi István, 357 Rákosi Mátyás, 252, 410 Ratalics László, 333 Rátz Ferenc, 159 Ravasz Magda, 144 Redecha Rezső, 366 Reményik Sándor, 376 Rénes Imre, 332 Ress, Howard G., 35 Révész István, 42 Révész Kálmán, 58 Romhányi György, 159 Romhányi Illés, 72 Rónai László, 44 Rousseau, J. J., 424 Rozinsky Béla, 266 Rózsa János, 407 Rózsa László, 187 Rusvai Miklós, 158

S Sajó Sándor, 58, 337 Sályi Gyula, 111, 119, 133, 156, 157, 159, 167, 168, 172, 252, 278, 340, 341, 354, 380, 381, 411, Sápi Béla, 187 Sas Barnabás, 297 Schalkház Lipót, 373 Scheiber Pál, 72 Schiller, F., 332 Schmindt János, 109 Schneider Lajos, 162 Schrader, G. W., 437 Schubert Zsuzsanna, 259, 398 Schwanner Jenő, 126, 187 Sebestyén István, 28 Semmelweis Ignác, 129, 333, 334, 347 Seregi János, 65, 66 Simándy József, 316 Simon József, 42, 193, 194 Simonyi Erzsébet, 338 Simor Ferenc, 216 Sípos Lajos, 58 Sokoray Béla, 45, 149, 327 Solti László, 67, 70, 72, 73, 89, 129, 132, 158,

232, 234, 243 Solymosi Rezső, 232 Somogyi Árpád, 132 Somogyi Lajos, 44 Somogyvári Kálmán, 210, 211 Soós Gábor, 233 Sótonyi Péter, 89, 344 Sragner László, 83 Steiber László, 350 Sterczer Ágnes, 386 Sterczer Dezső, 44, 385, 387 Sterczer Miklós, 385 Sterczer Miklós, id., 385 Stipkovits László, 232 Stöber, Matthäus, 236 Strasser Ferenc, 210 Striegl István, 82 Surján János, 191

Sz Szabad György, 139 Szabadffy Zoltán, 398 Szabó Dániel, 83 Szabó Gyula, 58 Szabó István, 111, 114, 115, 133, 141, 234, 337, 339 Szabó József Zsigmond, 108 Szabó Lajos, 337 Szabó Szűcs János, 253 Szabó Tamás, 35, 36, 38, 77, 83, 123 Szakács Endre, 252 Szakolczai József, 395, 393 Szalai János, 373 Szálasi Ferenc, 325, 326 Szalay Gyula, 333, 356 Szamuely Tibor, 213 Szaniszló Ferenc, 283 Szántó Gellért, 44 Szántó Tibor, 123 Szappanos Albert, 42 Szarka Dénes, 408 Száyer Éva, 211 Szécsényi István, 115 Székely Antal, 339 Szendrő Péter, 158, 232 Szent-Iványi Miklós, 162, 338 Szent-Iványi Tamás, 112, 225, 240, 252, 262, 297, 298, 299, 339, 374 Szép Iván, 208 Szepeshelyi Andor, 189, 273, 364, 365, 366 Szerb Antal, 17

Szerb Imre, 69 Szergényi M. Éva, 178 Szieberth István, 284 Szigeti Sándor, 352 Szilágyi Márton, 323 Szinnyei József, 91 Szollár István, 63 Szomjas Gusztáv, 83 Szovátay György, 265, 268, 357 Szőke Dezső, 97 Szőnyi István, 368 Szula József, 27 Szűcs Aladár, 197

T Takács Kálmán, 357 Tálas László, 82 Tamás László, 145, 149, 211 Tamási Áron, 33 Tanczer Dezső, 408 Tanka Dezső, 158, 384 Tantó Miklós, 380 Tanyi János, 44, 105, 159, 356 Tarnóczay Miklós, 300 Tary Mária, 72, 332 Tatay Zoltán, 332, 334 Tekes Lajos, 63 Telcs Ede, 82 Teleki Pál, 67, 176, 247 Tell Vilmos, 290, 291 Temesi Zoltán, 112, 115, 333 Tihanyi Ottó, 301 Tito, J. B., 416 Tolbuhin, 325 Tollas Tibor, 173 Tolnay Sándor, 63, 260, 263, 334, 381, 421, 422, 429 Tompa Mihály, 384 Tompos József, 44 Tormay Béla, 120 Tószegi Imre, 337 Tóth Béla, 253 Tóth Gyula, 361, 408 Tóth József, 146 Tóth László, 44 Tóth Mihály, 58 Tóth Pál, 164 Tóth Péter, 63, 146, 313 Tóth Sándor, 320 Tóth Sándorné Köleséri Zsófia, 320 Tóvári József, 232 447

Tölg István, 393 Tölgyesi, 424 Tönkő Pál, 170,171 Török Ignác, 407 Török János, 193, 247, 248 Tuboly Sándor, 239, 240, 298, 326 Turi Erzsébet, 157 Túry Ernő, 108, 240, 340

U,Ú Ujj József, 89 Ujváry István, 178,183 Ulbrecht Sándor, 278, 279 Urbányi László, 72, 208, 255, 256, 332, 385, 405, 408, 411 Uticz Félix, 373

V Váci Mihály, 94 Vajay István, 139 Varannai Gyula, 347 Varga István, 56, 65, 82, 154, 162, 251, 299, 314, 339 Varga János, 38, 224, 232, 297, 298, 361, 408 Varga Jenő, 373 Varga Zsuzsanna, 232 Várnagy László, 126, 165 Vaslavan, Duru, 32 Vass Erzsébet, 147 Vass István, 147 Vetési Ferenc, 159, 347, 376, 417 Virág Ernő, 44 Vizi E. Szilveszter, 232, 361 Vizy László, 58, 339 Vojcek László, 159 Vonza András, 429 Vörös Károly, 43, 49, 73, 235, 283, 284 Vörös Pál, 336

W Wekerle László, 70 Wellmann Oszkár, 187 Wendl Mária, 385 Weszprémi István, 91 Withalm Győző, 58 Woynárovich Elek, 393

448

Z Zágoni Pál, 324 Záhorszky Dezső, 58 Zakrevszki Flórián, 365 Zalán Géza, 210, 229 Zamercev, 303 Zentai Csaba, 42 Zimmermann Ágoston, 89, 119, 147, 189, 245, 250, 269, 278, 293 Zombory Emil, 208

Zs Zsák Olivér, 172, 210 Zsigmond Gyula, 275 Zsigmond László, 112, 279, 321, 322, 370 Zsugovits Miklós, 334