Vélemény a Nemzeti Fejlesztés 2020, az Országos Fejlesztési Koncepció és az Országos Területfejlesztési Koncepció vitaanyagáról Készítette a Fenntarthatóság Felé Egyesület, a Zöld Fejlesztéspolitikai Munkacsoport tagjainak (elsısorban Független Ökológiai Központ, Levegı Munkacsoport, Fenntarthatóság Felé Egyesület) észrevételei alapján
Üdvözöljük a tervezetben megjelenı, környezeti szempontból pozitív, elırelépést jelentı tartalmakat: a környezeti trendek elemzését, fontosságuk felismerését, valamint az azokra adható egyes válaszok integrálását a fejlesztéspolitikába.
Ugyanakkor a kitőzött fejlesztéspolitikai célok sok esetben éppen a deklarált káros folyamatok hatását mélyítik el, s e tekintetben az egyes ágazatokban megjelölt trendek közt ellentmondás fedezhetı fel. A koncepció egyes fejezetei, bekezdései nem egyenszilárdságúak, az egyes szakterületek céljai nem koherensek, gyakran egymással ellentétes érdekeket tükröznek, egymással ellentétes hatásúak.
Uniós szintő probléma, hogy az EU tagállamok kormányai szinte kizárólag a folyamatos gazdasági növekedést helyezik elıtérbe és tekintik mércének, és más fontos szempontokat figyelmen kívül hagynak. A szociális problémákat, a szegénység kezelését és a foglalkoztatási gondokat a legtöbb tagállamban elsısorban szociális támogatásokkal igyekeznek enyhíteni. A növekvı térbeli és társadalmi egyenlıtlenségekbıl fakadó feszültségeket sikerült ezáltal egy ideig-óráig tompítani, igaz, növekvı költségvetési hiány és eladósodás mellett. Mára azonban ezek a felhalmozódott feszültségek elodázhatatlanná tették a problémákkal való szembenézést. Nemcsak a globális pénzügyi válság, hanem a társadalmi problémák elhanyagolása, a humán erıforrások folyamatos fejlesztésének elmaradása az oka annak, hogy a Lisszaboni egyezményben 2000-ben kitőzött fı cél, hogy 2010-re az EU a világ legversenyképesebb régiójává váljon, nem teljesült.
Általános észrevételek:
A fejlesztés önmagában nem jelent fejlıdést is, s az elhibázott fejlesztési célok a környezeti konfliktusok számát növelhetik. Különösen igaz ez, ha az akaratlagos fejlesztések nincsenek összhangban a megırzési törekvésekkel, a fejlesztés léptéke a társadalmi elvárásokkal és alkalmazkodó készséggel. A fenntartható fejlıdés – amelybıl a „fenntarthatóság” kifejezést az anyag több helyütt csupán mint gazdasági szempontú fenntarthatóságot veszi figyelembe –– az ember és természeti környezete viszonyrendszerében az erıforrások megújulásuk mértékéig való használatát jelenti. Miután a jelenlegi európai uniós és magyarországi környezethasználati mutatók is fenntarthatatlan mértékő túlhasználatot mutatnak, az ennek továbbvitelén,sıt fokozásán alapuló fejlesztési célrendszer nem nevezhetı fenntarthatónak. Az OFTK a Nemzeti jövıkép (3.1.) irányába kíván elmozdulni, amely feloldhatatlan ellentmondást tartalmaz: Az erıforrások valóban fenntartható használata esetén nem nıhet a GDP 2030-ra a duplájára, gyarapodó népesség mellett, hiszen már ma is jelentısen túlhasználjuk erıforrásainkat. Rendszerszemlélető elemzés esetén kimutatható lett volna, hogy a saját társadalmi, gazdasági és környezeti fejlesztési céljaink elérése érdekében a belsı erıforrásokra alapozott életminıség-javító tervek életképessége az egyedül visszaigazolható. Az Európai Unió tagállamai még a jelenleg fennálló szövetségi rendszerben is erıforrásokat szívnak el egymástól, legyen az nyersanyag, szellemi tıke, anyagi erıforrás vagy környezeti potenciál. Az új térszervezési megközelítésként megjelenı AUTONÓM TÉRSÉGEKnek (5.1.5.) kellene a Koncepció középpontjában állni. Nem „versenyképes”, hanem együttmőködésre kész, autonóm térségek által válhat fenntarthatóvá az ország. Az anyagból hiányzik az elızı fejlesztéspolitikai ciklusok hatásainak elemzése. Magyarországon egymillió ember, a lakosság 10 százaléka mélyszegénységben él. A foglalkoztatási ráta az egyik
legalacsonyabb az unióban. A munkanélküliek elhelyezkedését ellehetetleníti többek között a képzettség hiánya. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a felzárkózásra szánt kohéziós és strukturális alapok nem töltötték be a feladatukat. Nem csökkentek az egyenlıtlenségek, nem erısödött meg a kkv szektor, nem javult megfelelıen a lakosság képzettsége, egészségi állapota. Nagy a lemaradásunk a gazdaság egyik legfıbb mozgatója, a K+F terén is. A kormánynak számos területen van lehetısége arra, hogy piackonform módon keresletet gerjesszen, és a gazdaság szereplıi egyenlı eséllyel versenyezzenek a megrendelésekért az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés és egyéb területeken.
Koncepcionális hibák
Hibás a jövıkép (3.1.) gazdaságközpontúsága, a GDP elsıdleges mutatókénti alkalmazása, a versenyképesség elıtérbe helyezése az életminıség javulásához képest. Pl. „Fizikailag és mentálisan egészséges, jól képzett, önmaga jól-létét megteremteni képes és a gazdaság igényeit kielégítı hazai munkaerı áll rendelkezésre minden nemzedék esetében.” Az idézett mondat csupán gazdasági erıforrássá degradálja az embert. Fordulatra van szükség: nem az embereknek kell a gazdaság munkaerıigényét kielégíteniük, hanem a gazdaságnak kellene kielégítenie az emberek szükségleteit. A természeti környezet jó állapotának kihangsúlyozása súlyos tévedés annak figyelmen kívül hagyásával,hogy bár statisztikai szinten pozitív mérleg állítható fel, de hazánk területének legfeljebb 23 %-a valóban természetes örökség, a többi különbözı mértékben bár, de valamilyen formában degradált terület. A hivatkozott termıföldvagyont nagyobbrészt nem fenntartható módon (nagyüzemi intenzív szántóföldi növénytermesztés, monokultúrák által) használja az ország, ezért ennek degradációja a lehetséges megújulás mértékét sokszorosan meghaladja. Az anyag a természeti kincsekre, természeti és kulturális örökségre, társadalomra kizárólag mint „erıforrásokra”, a gazdasági hasznosság szempontjából tekint, figyelmen kívül hagyja bizonyos „erıforrások” „nem importálható közjavak” voltát. A gazdaság helyzetének bemutatásánál hangsúlyos szerepet kap a magyar gazdaság nyitott szerkezete, a GDP-hez viszonyítottan magas export és behozatali arány. Érthetetlen, hogy miközben megállapítja, hogy a gazdaság nyitottsága erıs nemzetközi kitettséget jelent, mégis a KKV-kat a külkereskedelembe akarja bekapcsolni, beszállítói láncok részévé tenni (140. o.), „természetes partnerségben a multikkal” (118. o.), és a gazdasági kormányzást a – hazai gazdaság erısödésében nyilvánvalóan ellenérdekelt – multinacionális vállalatokkal partnerségben kívánja kivitelezni. A három pillérő fenntarthatóság, de akár csak az elızıekben a hazai erıforrások méltatására vonatkozó rész egybevetése alapján sem érthetı, miért nem erre reflektál a fejlesztési koncepció, elsıdlegesen miért nem a belsı erıforrásokra alapozó fejlesztési célokkal operál. Különösen ambivalens a mezıgazdaság megítélése, hiszen bár komoly szerepet szánunk az ágazatnak társadalmi és stratégiai szinten, a hivatkozott számadatok nem ezt támasztják alá. Az ipari húzóágazatnak beállított jármőiparra alapozott gazdaságfejlesztés figyelmen kívül látszik hagyni a környezet- és klímabarát, az Európa 2020 stratégia mentén vállalt kibocsátáscsökkentési célokat szolgáló gazdaság kialakítására megfogalmazott törekvéseket, s csak a jelenlegi közlekedési tendenciákra alapozza a középtávú tervezést. Hiányzik innen az innováció tudatos irányítása, az elektromos üzemő jármővek fejlesztése, vagy a tömegközlekedési jármőpark irányába történı elmozdulás,ha már gazdaságunkat ennyi szállal összekötöttük a jármőiparral. Az anyag hasonlóképpen pozitívumként állítja be hazánk tranzitországi státuszát, amit ráadásul magas ráfordítással próbálunk még inkább elısegíteni. Kevés indok olvasható arról, vajon miért jó ez számunkra. Hiányoznak a negatív externáliákat is bemutató számítások.
A prioritások értékelése
Patrióta gazdaság KKV bázison, nagyvállalati partnerségben (3.3.1.) E pontnál érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire ésszerő hazai kis- és középvállalkozásainkat olyan szektorhoz kötni, amely a koncepcióban deklaráltan is bizonytalan az importfüggı export miatt; lásd a túlzottan nyitott gazdaságra való visszautalást.
Fordulat a teljes foglalkoztatottság és a tudástársadalom felé (3.3.2.) Nagy a veszélye annak, hogy a tartós munkanélküliség végképp elszívja az országból nemcsak a magasan képzetteket, de minden vállalkozó szellemő fiatalt, akik nélkül a hazai gazdaság még kevésbé lesz élet- és versenyképes. Az uniós források felhasználásával kapcsolatban tudatosítani – és az Európai Bizottsággal folytatott tárgyalások során is képviselni – kell, hogy a Lisszaboni 2020-as célok teljesítéséhez a humán erıforrások fejlesztése a legfontosabb Magyarországon. Ezt a források elosztásának jóváhagyása során szem elıtt kell tartani. A fejlesztések során kialakított, nemegyszer túlméretezett infrastruktúrák üzemeltetése és karbantartása akadozik, és aránytalanul terheli esetenként a költségvetést és a háztartásokat. A tervezetben megfogalmazott innovációs célok nem garantálják az egyik legfıbb prioritást, a foglalkoztatottság-növelését. Önmagában a technikai innováció nem feltétlenül emeli a foglalkoztatás szintjét, sıt, a termeléshatékonyság fokozása a munkaerıigény csökkentéséhez vezet. Ugyanakkor az innováció fontos eleme a gazdaság megerısödésének; a természeti erıforrások megırzését, megújuló képességüket meg nem haladó mértékő, hatékony felhasználását szolgáló innováció a foglalkoztatás bıvítéséhez vezethet. A technikai innováció segítheti a termelésben a hozzáadott érték növelését, ami a jelenleg igen kedvezıtlen cserearányokat javíthatná, de nem helyettesítheti a termelés és fogyasztás szerkezetének összehangolását, a környezeti szempontból is kívánatos anyag- és energiaszegény gazdaság kialakítását. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy a szabályozók helyes megválasztása és a természeti erıforrások takarékos használatára ösztönzı, az élımunka terheit csökkentı adórendszer segíti a foglalkoztatás növelését. A térbeli és társadalmi egyenlıtlenségek, a hátrányos helyzető területek stagnálása több olyan generációt „nevelt fel”, amelynek nincs vagy nagyon alacsony az iskolai végzettsége, a képzettsége, és ezért nincs esélye a munkaerıpiacon. Az ebbıl adódó társadalmi feszültségeket ideig-óráig elkendızte az elhibázott szociálpolitika. E területeken különösen oda kell figyelni az oktatás, a képzés eredményességére, egyebek mellett forrásokat kell biztosítani a felzárkóztatásra mind fizikai, mind szellemi téren. (Kollégiumok, étkezés, sportolás, tisztálkodás, egészségmegırzı-szőrı programok stb.) A felzárkóztatás különlegesen jó személyi feltételeket igényel (pedagógusok, körzeti orvosok, védını hálózat), amelyhez a feltételeket (lakástámogatás, pótlékok) ugyanúgy meg kell teremteni, mint a fizikai infrastruktúrát. Útban az energia-függetlenség és hatékonyság felé (3.3.3.) Helyes célként fogalmazódik meg az energiatakarékosság és a hatékonyság növelése, ám e helyett a részletekben már a meglévı külsı energiaforrások számának növelésén,és a megszokott, fosszilis alapú energiatermelésen, valamint az atomenergián van a hangsúly. Kérdés, hogy a meglévı szőkös fejlesztési forrást miért nem inkább a valódi függetlenséget növelı, a fogyasztást csökkentı megoldásokra, intézkedésekre, ill. másodsorban a megújuló energiaforrások fejlesztésére fordítjuk. A legnagyobb megtakarítási lehetıség a meglevı épületállomány korszerősítésében van. Ennek elısegítése egyidejőleg csökkentené az (import) energiaszükségletet, kihúzná a bajból a mélyponton álló építıipart, és komoly mennyiségő munkahelyet is teremtene. Hasonlóan jótékony hatása lenne az energiamérlegünkre és a foglalkoztatásra az autonómiának ritkábban lakott vidéki területeken. A szilárd és folyékony hulladék helyi kezelése, a termelési és a háztartási energia elıállítása megújuló forrásokból, enyhítené a lakhatási költségeket (elmaradnának a sárga csekkek a csatornázásért, hulladékbegyőjtésért), több vásárlóerıt tartana a területen, és energiatakarékosabb lenne a helyi megoldások üzemeltetése is. Legalább ekkora haszonnal járna a település fejlıdése szempontjából, ha a településenként milliárdos nagyságrendő csatornaépítésre és egyéb nagyberuházásokra szánt forrásokat felzárkózást segítı oktatási intézményekre, szolgálati lakásokra vagy például magas minıségő élelmiszer termelés és feldolgozás koordinációjára, piacra juttatására, idısgondozásra (külföldi vendégeket fogadó ápolási centrumokra) költenék.
Népesedési és közösségi fordulat, a gyermekvállalás fokozása (3.3.4.) Önmagában egy növekvı népesség sem biztosíthatja egy nemzet jövıjét, ha pusztán mennyiségi mutatóként kezeljük, s annak képzettsége, egzisztenciális és várható életminıségi paraméterei nem
megfelelıek. Egy mára már nyilvánvalóan túlterhelt bolygón a globális folyamatoktól és problémáktól függetleníteni magunkat semmiképpen sem ésszerő.
Területi növekedés és integráció az erıs helyi gazdaság bázisán (3.3.5.) A prioritás címe (területi növekedés) félreérthetı, sajnálatos történelmi asszociációk (revizionizmus) miatt visszásan hangzik, és nemzetközi közegben akár konfliktust is generálhat, még ha a fejezet kifejtése nyilvánvalóan nem errıl szól is. Sajnos a korábbi évek tapasztalatai is azt mutatták, hogy a párhuzamos fejlesztések a fejlett és a kevésbé fejlett területek közti különbségeket permanensen növelik, ahelyett, hogy a kiegyenlítıdés felé hatnának. E tekintetben nem hoztak eredményt a régiós és megyei központok kiemelt fejlesztési területei, nem „húzták fel” magukhoz a vidéket, sıt, inkább elszívták erıforrásait, lakosságát, különösen a fiatal korosztályt. A magas prioritású területek vonzáskörzetében fajlagosan nıhet ugyan a termelés, javulhatnak az életminıséget biztosító szolgáltatások, de részleteiben megvizsgálva, a központi és a marginális, helyi közösségek lakosai közti különbségek óriásira nınek, ami különösen veszélyes, ha hosszú távon szemléljük a helyi közösségek degradálódását. A rendszerváltás utáni privatizáció egyik következménye, hogy a nyersanyagok a régi tagországoknál lényegesen nagyobb arányban feldolgozatlanul vagy alacsony feldolgozottsági szinten hagyják el az országot. (Ausztriában például egyetlen köbméter faanyag sem hagyja el az országot feldolgozatlanul.) Egy másik terület a turizmus, amely úgy „exportálja” a hazai termékeket és élımunkát, hogy a fogyasztó maga jön érte. A válság átmeneti állapot, amely lehetıvé tenné sokoldalú turisztikai programcsomagok kidolgozását, és a lakosság felkészítését a vendéglátásra. Az autonóm térségeket (3.3.5., 5.1.5.) nem lenne szabad kizárólag a leszakadó térségekre korlátozni, mintegy kizárólag ezek számára alternatívaként felmutatni, hanem az ország fejlıdését kellene autonóm térségekre alapozni. Az autonómia elınyei: a vásárlóerı jelentıs részének helyben maradása, helyi munkalehetıség, takarékos gazdálkodás a természeti erıforrásokkal (víz, biomassza, talajerı, energia, építıanyag). A hagyományok és a korszerő ismeretek ötvözésébıl a helyi körülményekhez optimálisan igazodó megoldások jönnek létre, amelyek idıvel más térségek számára is mintaértékőek lehetnek. Másrészrıl pedig meg tudjuk ırizni, és tovább tudjuk fejleszteni kulturális és mőszaki hagyományainkat. (Népi építészet, helyi növény- és állatfajták, kézmőves hagyományok, biogazdálkodás és -feldolgozás stb.)
Hazai horizontális gazdaságfejlesztési prioritások (3.3.7.) Visszás a koncepció megközelítésében, hogy miközben egyrészrıl a hazai piacok védelme érdekében patrióta politikát szándékozik folytatni, ugyanakkor „exportoffenzívát indít”, azaz más országokat kíván kitenni annak a hatásnak, amelytıl maga szabadulni akar.
A koncepció értékelése
A koncepcióban olyan fogalmak feszülnek egymásnak, amelyek egyébként kibékíthetetlenek. Hiába vall nemes és jó szándékra a foglalkoztatás növelése, a környezeti terhek csökkentése, ha azt azokkal az eszközökkel kívánják elérni, amelyek a problémát kitermelték. A verseny, a növekedéskényszer nem képes a kohéziót erısíteni; a hatékonyság növelése csak számos jogszabályi és egyéb feltétel mellett vezethet el magasabb foglalkoztatottsághoz, jobb környezeti állapothoz. Ezek a feltételek azonban nincsenek részletezve az anyagban. A koncepció azért sem tud célt érni, mert nem a problémák gyökereire koncentrál. A szegénységet, a területi egyenlıtlenséget, az állam eladósodását mechanizmusok termelik újra, mégpedig bıvített mértékben. A szegénységet termelı mechanizmusok közé tartozik a befektetık hasznainak maximalizációs törekvése, amely megköveteli a munkahatékonyságot, az alacsony közteherviselést, és a termelés külsı költségeinek (környezeti, társadalmi terhek) áthárítását a társadalomra. Amely éppen ezért kiszorít a foglalkoztatásból, és a kiszorítottak részére az alacsonyabb adók és járulékok miatt
csökkenı állami gondoskodást enged csak. A pénz rosszul felállított intézményrendszere, a kamatos kamat és a hitelezés rendszere (pl. kötelezı banki tartalékráta alacsony volta) átcsoportosítja a munkával szerzett jövedelmeket a társadalomban, azok javára, akik pénz által szerzik jövedelmeiket. Bár ez a tendencia globális, azonban hozzáértı szabályozással, stabil, kiszámítható jogszabályokkal és támogatási mechanizmusokkal jelentısen csökkenthetık a negatív társadalmi és környezeti hatások. Ebben nagy szerepe van a tanulságos nemzetközi gyakorlat mellett az átláthatóságnak, az érintettek észrevételei figyelembevételének. A növekedés orientált fejlesztések szükségszerő problémája a mindennek a piacosítása. A mindenben beletartozik a másokról és a környezetrıl való gondoskodás is. Míg korábban a társadalom finom szöveteit a kölcsönös nagylelkőség, a közösségi gondoskodás szıtte, és tartotta fenn, addig mára ezeket felváltotta a piaci alapú ellátás. Ennek megfizetésre azonban ma már sem az állam, sem a közösség, sem az egyén nem képes, viszont a kölcsönösség felszámolása miatt a közösség is elvesztette ezt a képességét. Hasonlóan felszámolásra került az önellátás és önfenntartás képessége is. A piaci szolgáltatások megfizetésre azonban sokak nem képesek, így a valódi szegénységet az önellátás, önfenntartás ismereteinek tudás-szegénysége jelenti.
Javaslatok
A fejlesztéspolitikát, így az ennek érdekében felhasználandó kohéziós forrásokról szóló megállapodást az ország szükségleteihez kell igazítani. A források felhasználását nem konkrét projektekre, hanem a társadalmi és környezeti problémák enyhítésére kell tervezni. Olyan indikátorokat kell meghatározni, amelyek nemcsak mérhetı, ellenırizhetık, hanem a felsorolt problémák csökkentését követik nyomon. A koncepció helyzetértékelésében átdolgozásra szorulnak az ok-okozati viszonyok bemutatásai, amelyek reálisan a környezeti és társadalmi kizsákmányolásokhoz vezetnek. A helyzetelemzésben ki kell emelni a fejlıdés és a növekedés közti különbséget, az innováció, a verseny, a hatékonyság és a foglalkoztatottság ellentmondó célkitőzéseit, a szegénységet újratermelı mechanizmusokat. Reális képet szükséges bemutatni a hazai környezeti állapotokról, a használat módjáról, amely messze nem fenntartható. Be kell mutatni a földhasználat jelenlegi domináns módszereinek káros vetületeit, mind a termıföld-vagyonra, mind az éghajlatváltozás hazánkat egyébként is fenyegetı hatásaira. A célok közé elsı helyre kell emelni az erıforrások fenntartható, a megújulás mértékének megfelelı használatát. Infrastruktúra-fejlesztések csak abban az esetben engedélyezhetık, amennyiben azokat a teljes életciklus-elemzés igazolta. Alapvetıen a fejlesztési források, közpénzek felhasználásának a közérdeket kell szolgálnia, így különösen támogatnia szükséges az alábbiakat is: a közoktatás és szakképzés színvonalának emelését, a pedagógusok társadalmi megbecsülését; - a népegészségügyi mutatók javítását, az egészségügyi dolgozók társadalmi megbecsülését; - a leghátrányosabb térségek felzárkózását, fenntartható vidéki térségfejlesztést; - a jövedelmek és a megélhetési költségek arányosságát minden szektorban; - a K+F+I folyamatos fejlıdését. A technikai típusú innovációkkal szemben elınyben kell részesíteni a rendszerszintő innovációkat, ahol nem csupán a hatékonyság az egyetlen szempont. Innovációra van szükség az intézmények, a hitelrendszer, a közgazdasági szabályozók és ösztönzık, az erıforrás-használaton alapuló adórendszer, a tájhasználat, a termelıi-fogyasztói viszonyrendszer, a közösségi intézmények terén. A sorban utolsó technikai innovációnak irányt is kell szabni, s csak a fenntartható erıforrás-használattal együtt járót támogatni. -
A piacosítás kizárólagossága helyett célul kell megfogalmazni, hogy a helyi közösségek visszaszerezhessék az önellátás és önfenntartás képességét, a családi és közösségi gondolkodást és gondoskodást, akár a bürokratikus szabályok oldásával, az innovatív megoldások elıtti akadályok elhárításával. Támogatni kell az élelmiszer-önrendelkezés helyi szintő megvalósulását. A földhasználat szerkezetét az ország ökológiai adottságaihoz kell igazítani, a földhasználatnak meg kell fellelnie a
fenntarthatósági kritériumoknak. Jelentısen csökkenteni kell a talajromboló szántóföldi kultúrák kiterjedését, egy idıben növelni kell a kertészeti tevékenységeket, és a hozzájuk köthetı teljes feldolgozást. Lehetıséget jelentenek az erdıkertek és a magasabb hozzáadott értékő és diverzebb permakultúrák kialakítására irányul törekvések. Javítani kell az erdısültséget és az erdıállományok természetességi mutatóit, rekonstruálni kell a sérült ökoszisztéma-szolgáltatásokat. Az energiagazdálkodásban elsıdlegessé az energiahatékonyságot kell tenni. E szempontból a fosszilis energia árának csökkentése káros, kontraproduktív hatású, helyette a lakosságot és a gazdaságot az energiatakarékos beruházások kivitelezéséhez kell hozzásegíteni, támogatni az energiaszövetkezetek létrejöttét, alternatív forrásokat hasznosító társulásokat. Kiemelendı, hogy a jelenlegi támogatási rendszerek átalakításával is sokat tehetünk, a támogatható tevékenységek közül ki kell zárni azokat, amelyek a meglévı erıforrásokat nem a megújulás mértékében használják fel, vagy amelyek erıforrásaink fogyasztásának növelésére ösztönöznek. Tekintve, hogy a piacgazdaság szereplıinek nyújtott vissza nem térítendı támogatás piactorzító hatású, ezért ellentétes az EU alapelveivel is, ezeknek a szereplıknek kizárólag visszatérítendı támogatás nyújtandó. Ez alól csak a közcélt szolgáló kiadások (pl. mőemlékvédelem, természetvédelem), illetve a nagy kockázatú kutatás-fejlesztés kell, hogy kivételt képezzen.
Összeállította a beérkezett észrevételek, javaslatok alapján: Dönsz-Kovács Teodóra
Budapest, 2013. január 31.
