Vasarely – Műcsarnok, 1969. 10. 18 – 11. 16. Látogatók száma: 88 300 „(…) A probléma kétségtelenül elég bonyolult. Korunk hatalmas méretű társadalmi átalakulása és a még előttünk álló társadalmi változások a legszélesebb tömegek igényét keltik fel, hogy a legutóbbi évszázadok szűk körű, elit műértő közönsége helyett száz- és százmilliók vegyenek részt ne csak a kollektív műélvezetben, hanem a műalkotásban is.” (Dr. Rosta Endre) Vasarely katalógus, Budapest, Műcsarnok, 1969 „Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Viktor, az op-art atyja, a kinetikus művészet megteremtője Budapestre látogatott, gyűjteményes tárlatának megnyitására. E kiállítás, s a mester nagyvonalú ajándékozásai is bizonyították: szülőhazájával sohasem szűnt meg a kapcsolata. A műcsarnokbeli ünnepélyes megnyitó után beszélgettem a világhírű művésszel. (…) - Ön a létezést a tér változatos betöltésében látja? - (…) Az ember feltalálta a gépet, és a festő feladata lassan megváltozott. A közvetlen képi ismeretet már nem ő adta, hanem a fényképész, a filmoperatőr. A technikai eszközök is képesek lettek mesterművek «alkotására». A figurális festészetet így háttérbe szorították, s bizonyos szempontból fölöslegessé tették. A múlt festője ihletet merített abból, ha körülnézett a szobájában, a természetben. De ennél nem ment tovább. A tudomány, a technika megmutatta az Idő és a Tér nagy végtelenjét. A tárgytól eljutottunk az atomvilágba, a tájképtől pedig a világűrbe és tovább… A természet kitágulása rávezette a művészt a felismerésre: az eddigi korlátolt művészet korlátlan univerzummá alakult át. Atomot, távoli csillagképet nem lehet ábrázolni. Fantázia kellett, hogy a teret, az univerzumot egyértelműen próbálja a művész, embertársai tudomására hozni. Én ezt
próbáltam meg. Ilyen jellegű munkáimat kinetikus műveknek neveztem el…. A régi forma szétbomlott, a jelek megszűntek. Ha ma egy piros kört fest valaki, az többé nem alma és nem a lenyugvó Nap, hanem az egyetemes világmindenség egy alkotórésze.” (Harangozó Márta) Esti Hírlap, Budapest, 1969. október 20. „Egy sárga négyszög rámkiáltott. Ragyogó, domború, összetett gombszemével hipnotikusan vonzott egyre közelebb. A középső, hatalmasra nőtt fekete pontot bámultam megkövülve, körülötte megindult és lassan forogni kezdett minden. Egy kék gobelinhez menekültem. Árnyalataival megnyugtatott, lehűtött, de amint feltárta előttem mélységeit, irtóztató szakadékot is nyitott; az ejtőernyősök előtt tárulhat fel így az ég. (…) A Bauhaus megalkotója, Gropius nyomán Vasarely is a művészet és a nagyközönség közötti űr áthidalását, a művészetnek egységes szétosztását tűzte ki célul. «Közeledik a kifinomult, elitnek szánt, egyedüli művészet vége… (…) Nemcsak a művészet barátai számára kell dolgoznunk, hanem mindenki számára». A művészet társadalmi funkcióját hangoztatja, sokszínű, művészek által tervezett városról álmodik. Itt akarja felállítani a modern kor totemfáját. Csakhogy ez az oszlop egyúttal figyelmeztetés, az ember figyelmeztetése az ember által és emberért született művészetben. Bálint György Derkovits halálára írt cikkében így fogalmazta meg: «Nagy tömegei csak akkor lesznek ismét a piktúrának, ha megint valami nagy emberi eszme hordozója lesz. A festészetnek, a fény, árnyék és a perspektíva problémáinak kutatása és megoldása után most fel kell fedeznie és ki kell fejeznie mindennek értelmét és célját, az embert.» (Fekete Judit) Magyar Nemzet, 1969. október 25. „(…) Vasarely végső célkitűzései messze túlnőnek a szokásos művészkarrier határain. A modern életformáért, a korszerű, egészséges és derűs környezetért született eddigi erőfeszítéseket szeretné összefoglalni és megkoronázni azzal, hogy kis enteriőrök helyett egész városokat díszítsen, hogy az utcakép eddigi esetlegességeit vagy zűrzavarát, a színek és formák humánus, megtervezett rendjével és harmóniájával cserélje fel. Művei tulajdonképpen egy ilyen monumentális díszítőművészet «kartonjai». (…) Az elmúlt nemzedékek művészei nem gondolhattak ilyen mértékű feladatok vállalására. Vasarely terve, a színes és plasztikus harmóniát hordozó város tehát az emberiség régi és újra meg újra visszatérő álmát idézi fel…” (Perneczky Géza) Élet és irodalom, Budapest, 1969. október 25. „Böngészve a vendégkönyvet a következő bejegyzésre bukkantam? «Úgy vagyok ezzel, mint Ignotus a Fekete zongorával: nem értem, de tetszik». Nagyon igaza volt a látogatónak, aki benyomásait ilyenképpen fogalmazta meg. Sokan voltunk ezzel így, azt hiszem. Persze, véleményem, hogy kár mindenben a feszes tartalmi mondanivalót hajszolni, belemagyarázni műalkotásokba az erőltetett ideológiát. (…) Nem csalódik az, aki elmegy a kiállításra, mert eddig ismeretlen, nagyszerű új benyomások rabja lesz, s egy olyan művész életművével ismerkedik meg, aki maga elé mindig a
rendíthetetlen társadalmi elkötelezettség elvét tűzve az emberiség haladását szolgálta.” (K. G. I. éves építészmérnök) A jövő mérnöke, Budapest, 1969. november 15. „Ami pedig a közönséget illeti: a látogatók zöme örömmel és büszkeséggel távozott a műcsarnoki kiállításról. Az öröm oka a kapott esztétikai élmény volt, - a büszkeségé pedig az, hogy – a művészettörténetben első ízben – egy magyar alkotó döntő beleszólást kapott az egyetemes művészet alakulásába…” Vigília, Budapest, 1969/12.
„Viktor Vasarely, született Pécsett, 1908-ban, Párizsban élő festő – így tartják számon a tömörebb lexikonok, a bővebbek hozzáteszik: az op-art nagy hatású képviselője. A. Moles, a művészet kibernetikai értelmezésének egyik elméletírója viszont mérnökhöz hasonlítja a budapesti kiállítás katalógusának bevezetőjében. (…) Joggal emlegetik ezekkel a dekorációkkal kapcsolatban a matematikát, alkotójukkal kapcsolatban a mérnököt. A hagyományos művészetfogalom terminológiájában ez a dekoráció nem művészet, csupán technika. De meggondolandó, hogy a művészet ilyen alakulása láttán vajon azon kell-e igyekeznünk, hogy a megszokott, öröklött terminológiába próbáljuk még beleszorítani az új jelenséget, vagy inkább olyan új terminológiát kidolgozni, amelyben ez is helyet kap. Ma még kérdés, hogy ez művészet vagy technika, holnap talán majd valósággá válik mint technikai művészet.” (Miklós Pál) Kritika, Budapest, 1970/1. „Százezer körül volt a Vasarely-kiállítás nézőszáma, ezrek nézték meg ugyanakkor Nyugat-Berlin Budapestre hozott vendégtárlatait, szovjet alkotásokat mutat be az Ernst Múzeum, lengyel fotóművészt, bolgár képzőművészeket fogad a Műcsarnok – négy világtáj, két világrendszer (…). Naiv önáltatás persze ebből arra következtetni, hogy most már tízmillió ember fogadja valóban felnőtt érettséggel, fejlett kritikai érzékkel és kitörő lelkesedéssel a
külföldi kiállításokat (…) nem titok az illetékesek előtt, hogy a tárlatlátogatók igen tekintélyes része értetlenül, tehát ingerülten áll a külföldről jött modernista szobor, elvont festmény előtt. (…) Vendégkönyvek bejegyzései, szerkesztőségekbe érkezett levelek, hivatalokhoz küldött tiltakozások figyelmeztetnek (erre). (De) nem ritka a teljesen behódoló, lelkendező, hasra eső tárlatlátogató sem, (vagy) a Picasso-kiállítás után hónapokon át jelentkező törpe Picassók (sora). A minden külföldi kiállítást lihegve dicsérő méltatás egyfelől, s a mindenben gyanús bomlást gyanító művészvélemények, a merev-fensőségesen mindent elutasító kritikák másfelől. A hangokra oda kell figyelni, de nem azért, hogy a külföldi kiállítások sorát megszakítsuk. (…) Az elzárkózás, a visszavonulás ne oldja fel az ellentéteket. (…) Az egyedüli helyes megoldás a kiállítások bemutatása – és az alkotók értékelése.” (R. Gy.) Népújság, Eger, 1970. január 25. (Ugyanez az írás még: Somogyi Néplap, Hajdú-Bihari Napló, Szolnok Megyei Néplap) „Befejezésül egy felvillanó kép. Egy ésszerűen táplált, egészséges s ebből fakadóan szép fiatal leány parkban ül, testén konfekciós papírruha, s integrált számol. Távolban a polikróm város tündököl. Zsebrádiója hol Lulli-zenét, hol dzsesszt sugároz, hol a legújabb híreket a Vénusz-bolygóról. Áramhajtotta járműből egy atlétatermetű építész ugrik ki, nekiiramodik, hóna alatt egy MEGSOKSZOROZOTT művel, s karját a lánynak nyújtja. A leány elbűvölően mosolyog, megcsókolják egymást, s az örökkévalóságot ölelik magukba.” (Victor Vasarely: A megsokszorozott művek) SIGMA-Konferencia, 1967.
Balla Demeter fotói Vasarely Go Home (2012) „1969. október 18-án nyílt meg Victor Vasarely retrospektív kiállítása a Műcsarnokban, a Magyarországon addig csupán megtűrt absztrakt művészet egyik első és legmeghatározóbb hivatalosan jóváhagyott hazai megjelenéseként. Ehhez képest az úgynevezett "kirakat kultúrpolitika" jegyében rendezett tárlatok a magyar származású, elismert külföldi művészek felé nyitottak, a helyi művészeti szcéna így egyszerre kritizálta a kiállítást és támasztott is elvárásokat vele szemben. Ekkor, a Vasarely-kiállítás megnyitóján zajlott le Major János egyszemélyes tiltakozó-akciója; a magyar neo-avantgarde egyik legnevesebb alkotója barátainak egy miniatűr transzparenst mutatott fel a tömegben, Vasarely Go Home, azaz Vasarely menj haza! felirattal. (Vasarely) Munkái nagy példányszámban, mindenkihez elértek, ugyanakkor egy kifinomult kapitalista disztribúciós módszer segítségével. Vasarely tényleg hitt a Bauhaus örökségében, abban, hogy a művészet jobbá teszi a világot, csakhogy amikor 1969-ban ezzel a nagy retrospektív kiállítással bemutatkozott a Műcsarnokban, már máshol tartott a művészet. Akkor ez már nem volt avantgárd, már létezett egy kritikus, konceptuális, akcionista szcéna, amely túllépett a Vasarely által képviselteken. Abból a szempontból mégis nagy remények
fűződtek a kiállításhoz, hogy hatására a modern művészetet a szocialista kultúrpolitika is elfogadja. Az akciót követően nem vált ismertté Major akciója, nem jelent meg róla tudósítás; szinte mítosz lett belőle, hiszen nagyon kevesen látták, és akadt olyan, aki nem is volt benne biztos, hogy valóban megtörtént.” (Andreas Fogarasinak a Vasarely Go Home című tárlatán elmondott beszédéből, a budapesti Trafó Galériában, 2012-ben.) http://www.irodalmijelen.hu/hirek/vasarely-go-home-andreas-fogarasi-kiallitasa-trafoban
