informális impérium nemcsak hasonlít a korábbi brit birodalomra, de számos vonatkozásban túl is tesz azon.
Varga Miklós: Az amerikai gólem küldetése és kudarca egy brit történész szemével
Hasonló kicsengésű eszmefuttatást sokat olvashattunk már az elmúlt évtized folyamán. A politológusok és történészek számára a 2000-es években is hálás téma az amerikai nagyhatalmiság kérdése. Különösen igaz ez az amerikai szerzőkre. Francis Fukuyama, Robert Kagan, Joseph Nye, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Fareed Zakaria, Michael Mann, Michael Ignatieff (és mások) bőséges szakirodalmat szolgáltattak e témában. Az Egyesült Államok világpolitikában betöltött szerepe folyamatosan a nemzetközi politikai tematikának is része. Ezen felül, noha az amerikai politikát és társadalmat évtizedeken át befelé fordulóként jellemezték, 2009-ben az elnökválasztási fordulók során már fontos téma volt a külpolitika vagy tágabb értelemben az ország világban betöltendő szerepe, szövetségeseihez és a nemzetközi szervezetekhez való viszonya, az iraki és az afganisztáni háború, vagy az emberi jogok kérdése. Azaz már a recenzió tárgyául szolgáló könyv hatásvadász alcíme alapján is biztosak lehetünk benne, hogy a Colossus a világpolitika egyik legfontosabb stratégiai kérdésével foglalkozik.
(FERGUSON, NIALL: Colossus: The Rise and Fall of the American Empire)
Beszédes statisztikai adat, hogy az Egyesült Államok jelenleg több mint 750 katonai létesítménnyel rendelkezik a világ 130 országában, és katonai költségvetése meghaladja a sorban mögötte álló tíz legnagyobb katonai büdzsével rendelkező ország együttes hadi kiadásait. Mint tudjuk, ez a hadseregére kiemelkedően sokat költő hiperhatalom 2001 óta két tőle távol eső ország ellen is háborút indított. A Colossus: The Rise and Fall of the American Empire című könyv szerzője, Niall Ferguson szerint a szóban forgó Amerika – minden ellenkező magyarázat ellenére – bizony valódi XXI. századi birodalom, és ennek így is kell maradnia. Az USA mint afféle
A birodalmak apologetikáját annak idején elindító William Roger Louis, a Texasi Egyetem professzora nyomán a 2000-es évek elején valóságos iskola teremtődött. Sorra születtek az új, az amerikai birodalmiság szerepét a liberális külpolitika elveinek normatív jellegű megvalósításában kereső munkák. A Colossus egy ezen művek sorában. Megjegyzem, Ferguson régóta tudatosan és kiváló érzékkel keresi a közkedvelt, népszerűségre számot tartó témákat. Előre kell bocsátani azt is, hogy a könyvben megfogalmazott következtetések és célok nagy részét a többi, többé-kevésbé ugyanezen iskolához sorolható szerző (például Max Boot, Michael Ignatieff, Robert Cooper, 1
Deepak Lal) hasonló fogalmi keretekben gondolkodva szintén megfogalmazta. Közülük Cooper kormányzati szerepkörben, Tony Blair volt és Javier Solana jelenlegi külpolitikai tanácsadójaként is igyekszik megvalósítani elképzeléseit. Amerikát korábbi birodalmakhoz hasonlítani az elmúlt években valóságos elemzői közhellyé és a siker egyik zálogává vált. Ez előny és egyben hátrány is lehetett a szerző, Ferguson számára, mivel a téma körül folyó aktív diskurzusban kétségtelenül nehéz rendkívülit alkotni. A Colossus ennek ellenére a széles olvasóközönség tetszésén túl a tudományos körök érdeklődését is kivívta.
kereteit. Megvizsgálja az amerikai hiperhatalom belpolitikai és társadalmi bázisát, az amerikai ars poetica mibenlétét. Az amerikai régmúlt bemutatásával a közelmúlt politikai eseményei is történelmi kontextusba helyeződnek. A könyv emellett folyamatosan párhuzamot von Amerika jelene és a megelőző művében tárgyalt brit birodalom múltja között, megfogalmazva a történelem keserű tanulságait. A Colossus egyedisége valószínűleg éppen e történészi látószögben, a történelmi, politikai és gazdasági ismeretek szintézisében rejlik. Ferguson napjaink egyik legnevesebb brit (skót) történésze, aki 44 évesen jelentős tudományos múlttal, valamint rendkívüli ismertséggel rendelkezik a tudományos körökben és a közéletben egyaránt. Korábban a Cambridge-i és az Oxfordi Egyetemen tanult, majd tanított, jelenleg pedig a Stanford Egyetem és a New York University professzora az Egyesült Államokban. Szakterülete a XIX. és a XX. század. Kezdetben a gazdasági és pénzügyek története foglalkoztatta, majd a birodalmak és háborúk tanulmányozásával multidiszciplínáris megközelítést igénylő kérdések felé fordult. Tudományos munkáján kívül rendszeres szerzője volt a The Sunday Telegraphnak, ma pedig a Financial Times „szabadúszó” publicistája, aki bevallottan igyekszik elkerülni a beskatulyázást. A Colossus sikere nyomán jellemző módon egy látványos kétórás dokumentumfilm is készült, melyet a Channel 4 History tvcsatornán mutattak be 2004 júliusában American Colossus címmel. Annak ellenére, hogy angolszász területen szinte médiasztárnak számít, a magyar köztudatba még nem igazán írta be nevét.
Ferguson, az ismert brit történész a 2000-es évek elején nagy sikert könyvelhetett el Empire című, a brit birodalom történetét feldolgozó és pozitívan átértékelő művével. Az Empire alcíme egyben szerzője provokatív értékelésének is tekinthető: „Hogyan hozta létre Nagy-Britannia a modern világot?” Visszatekintve a készülő újabb könyv, a Colossus előszelének tekinthető a 2001 októberében, a The Guardian-ban megjelent Welcome the new imperialism: The US must take a transition from informal to formal empire című cikk. 2003-ban Ferguson Robert Kagannal folytatott nyilvános vitát The United States is and should be an empire címmel, melynek az American Enterprise Institute adott otthont. A Colossus fő mondanivalója már itt megfogalmazódott. Ezen előzmények után 2004-ben megjelent a Colossus, melyben Ferguson folytatja a birodalmiság revizionista rehabilitációját, és a demokrácia és a felülről jövő modernizáció kérdésköreinél maradva, némileg az Empire gondolatmenetét viszi tovább. A Colossusban az elemzés tárgya az amerikai nagyhatalmiság története és küldetése. Ferguson az aktuális téma ellenére nem vetkőzi le történészi hozzáállását, és a mű túllépi a hagyományos külpolitikai elemzés
Mivel a Colossus Amerikát vizsgálja, nem elhanyagolható körülmény, hogy Ferguson közvetlen közelről ismeri az amerikai társadalmat, hiszen a könyv megírásakor már hosszabb ideje New Yorkban élt és dolgozott. Saját bevallása szerint Amerikában szerzett tapasztalatai 2
sokat segítettek számára a munkában, a személyes élmények hatására pedig bizonyos elméleti tételei felülvizsgálatra szorultak. A 2009-es amerikai elnökválasztáson kezdetben John McCain republikánus jelöltet támogatta. Ennek legfontosabb momentuma az volt, amikor a Hoover Intézetben beszédet tartott Miért van Amerikának szüksége John McCainre címmel. A Colossus olvasása után, Ferguson alaptéziseinek ismeretében ezen nem lepődhetünk meg.
szerepe miatt kimeríti a birodalmiság fogalmi elemeit. Ugyanígy az sem kérdéses számára, hogy miért alakult így történelmileg. A lényegi kérdés számára az, hogy az Egyesült Államok polgárai miért ilyen nehezen fogadják el ezt a tényt. A szerző bevezetőben megelőlegezett végkövetkeztetése, hogy az Egyesült Államokban sem a politikai szándék, sem a gazdasági és társadalmi háttér nem adott a kívánatosnak tartott birodalmi külpolitika megvalósításához. Vagyis nem elsősorban egy másik, rivális, feljövőben lévő birodalom (pl. Kína vagy Európa) fogja letaszítani a trónról az USA-t, hanem mindenekelőtt a társadalom és a politikai elit valódi, hosszú távú elkötelezettségének hiánya. Az amerikai emberek figyelmét inkább a hazai fogyasztás és a belpolitika köti le, mintsem a gondos intézményépítés és konszolidáció valamely általuk kevéssé ismert tengerentúli országban. A háborús erőfeszítés rendkívül népszerűtlen, komoly anyagi és emberi áldozatok nélkül viszont lehetetlen valódi stratégiai változásokat előidézni. A társadalmi tényezőkhöz járul még a gazdaság ikerdeficit miatti sérülékenysége és a baby boom generáció nyugdíjba vonulása. Így bár a hidegháború óta gyalázzák a világ csendőrének, Amerika mégsem szándékozik tudatosan belehelyezkedni a birodalmi szerepkörbe, ebből kifolyólag pedig nem képes valódi felelősséget vállalni. Jelenleg tehát belső okokból alkalmatlan nagy történelmi feladatának ellátására. A mű gondolati magvaként szolgáló fogalom az imperial denial, vagyis a birodalmi identitás tagadásának antagonizmusa.
Egy apró jel már a mű elolvasása előtt árulkodó lehet. A Colossus alcíme az eredeti, 2004-es Penguin Press New York általi amerikaiaknak szánt kiadásban „Az amerikai birodalom ára,” míg a 2005-ös brit Penguin Books kiadásban az alcím már negatívabb csengésű: „Az amerikai birodalom felemelkedése és bukása.” Az elolvasás után elmondható, hogy a könyv felépítése logikus és kronologikus. Ugyan a mű gondolati íve túlságosan sokat próbál átfogni időben és térben, mégis viszonylag könnyen követhető marad. Stílusa elbeszélő és többnyire olvasmányos. A szerző állításait mindenütt statisztikai adatok igyekeznek alátámasztani. A mű alaptézisét már az előszó és a bevezető megfogalmazza. Az Egyesült Államok igenis birodalom annak ellenére, hogy az amerikai társadalom és politikai elit nem így gondol a hazájára, sőt kifejezetten tagadja annak de facto birodalom voltát. A szerző szerint ez értelmetlen képmutatás. A világrend szempontjából kifejezetten kívánatos volna, hogy az USA felelősségét felismerve tudatosan progresszív szerepet játszó birodalomként cselekedjen. Azonban olyan nyitott társadalom, mint az amerikai hosszú távon csak saját értékeinek terjesztését tekintheti céljának, az imperializmust nem. Maguk az amerikaiak mostanság kezdenek csupán ráébredni országuk világban játszott szerepének jelentőségére. Ferguson számára ugyanakkor nem kétséges, hogy az USA („jóindulatú”) hegemóniája és mintaadó
A nyolc fejezetből álló könyv két nagy részre tagolódik. Az első, Felemelkedés címet viselő rész történeti jellegű, kronológikus. Az alapító atyáktól indulva egészen az iraki háborúig bezárólag bemutatja az amerikai intervenciók mozgatórugóit és tanulságait, valamint a hol az izolacionizmus, hol az aktív szerepvállalás irányába elbillenő 3
külpolitikát. Amerika a szerző szerint már az alapítástól kezdve magában hordozza a birodalmiság csíráját, noha maga is egy másik angolszász birodalom ellenében vívott antiimperialista, antikolonialista függetlenségi háborúban fogant. Az USA tehát kezdetben a szintén felvilágosult és liberális brit birodalommal szemben definiálta önmagát. Először Latin-Amerikára próbálta kiterjeszteni befolyását, érvényesítve politikai és gazdasági érdekeit, majd egy évszázad múltán a spanyol–amerikai háború volt az ország első amerikai kontinensen kívül vívott háborúja. Az USA hatalmát csak 1945 után nevezhetjük globálisnak. Noha az észak-amerikai kontinensen jelentősen megnövelte területét a kezdeti tizenhárom gyarmatról ötven tagállamra, Amerikának ugyanakkor Ferguson szerint nem volt elsődleges célja a területi expanzió. Árulkodó, hogy a brit birodalom hatalma csúcspontján a Föld szárazföldi területének majdnem negyede felett fennhatóságot gyakorolt, míg a ma amerikai fennhatóság alá tartozó terület csupán 6,5%, az ott élők pedig mindössze a világ össznépességének 5%-át teszik ki.
mellett foglal állást. Leginkább az ENSZ erélytelenségét kárhoztatja, valamint Jacques Chirac, Gerhard Schröder és általában az ellenoldal konstruktív elképzeléseinek hiányát hangsúlyozza. Ugyan ma kevés olyan globálisan népszerűtlen ügyet találhatunk, mint az iraki háború, Ferguson mégis igen magabiztosan és következetesen vezeti végig saját olvasatát. A háború kitörését megelőző feszültségekkel teli időszak elemzésével alapos munkát végez. A fejezet olvasása során megerősödött bennem a képzet, hogy az amerikai akciók legitimációja végső soron nem is nemzetközi jogi, hanem inkább politikai kérdés. Meg kell említeni, hogy Ferguson 2006-ban a Boston Globe-nak adott interjúban úgy fogalmazott, ő ugyan nem ellenezte a beavatkozást annak idején, de kritikával kell illetnie az amerikai megszállás gyakorlatát, valamint az intézményépítés és konszolidáció elmaradását. A tisztánlátás érdekében azért szögezzük le: Ferguson (bár a háború megindítását ma már stratégiai hibának nevezi) az amerikai közvéleménnyel ellentétben nem sokallja, hanem kevesli az iraki áldozatvállalást, és nem pártolja a gyors kivonulást. A még erőteljesebb szerepvállalás gátja azonban – mint azt a Vietnami háború óta tudjuk – éppen a nyitott, demokratikus és mediatizált társadalom érzékenysége a katonai veszteségekre.
Ennek ellenére a múlt nem nevezhető békésnek. Az amerikai külpolitika története a katonai intervenciók története is egyben. Mivel pedig a hidegháború vége után létrejött ENSZ BT-beli egyetértés ideje vélhetően lezárult, nehéz felhatalmazást nyerni a fegyveres erő alkalmazására. Ezért Amerika intervencióit többnyire egyoldalúan, de legalábbis jogi felhatalmazás nélkül kénytelen kivitelezni.
Szerzőnk a második, Bukás? címet viselő, a jelennel és a jövővel foglalkozó részben az amerikai birodalom lehetséges kihívóit veszi számba. A nemzetközi környezetet vizsgálva mindenekelőtt emlékezteti az olvasót, hogy a birodalom mint államalakulat történelmileg jóval messzebbre nyúlik vissza, mint a modern nemzetállam. (A nation state Fegrusonnál is a szuverén állam szinonimája.) Kimutatásai szerint még a XX. század elején is a világ lakosságának 82%-a (még véletlenül sem 81 vagy 83) valamelyik birodalom alattvalója volt. A birodalmiság igen régóta létező politikai struktúra, mely
Ferguson szerint 2001. szeptember 11-e önmagában nem fordulópont, inkább egy több évtizede erősödő tendencia leglátványosabb jele. Az iszlamista terrorizmus tendenciáját erősítő amerikai hibák bemutatása a könyv egyik erőssége. A szerző a Splendid Multilateralism című fejezetben leszögezi, hogy ma Irak az amerikai impérium egyik fő frontvonala, és az iraki háborút kezdeményező politikusok 4
évezredeken keresztül az államszervezés működőképes modellje volt, és területén többé-kevésbé képes volt fenntartani a rendet, a politikai és gazdasági stabilitást. Egy világtörténelmi atlaszban lapozva magunk is megállapíthatjuk, hogy e modell a XIX. század vége felé érte el csúcspontját. Ehhez képest történelmi megközelítésből nyilvánvaló, hogy az önrendelkezés wilsoni elvén alapuló szuverén állami lét a világ számos táján viszonylag új keletű fejlemény.
léptékkel mérve persze nem is sok, pláne, ha pár oldallal később azt olvassuk, hogy Egyiptomban 77 éven át tartózkodtak brit csapatok, és ezalatt 66szor tettek ígéretet a távozásra. Ferguson számára egy pillanatig sem kétséges, hogy e hosszú brit jelenlét az egyiptomiak számára is hasznos és szükséges volt. A Ferguson által vélhetően szelektíven válogatott történelmi adatok tanúsága szerint a gyarmatosítás mérlege a gyarmatok számára is egyértelműen pozitív volt.
Ez önmagában még nem újszerű vagy rendkívüli következtetés. A brit történész azonban még tovább megy és nem meglepő módon az antikolonialista narratíva ellenében foglal állást. Kifejti, hogy a korábbi gyarmatok közül számosan csúfosan elbuktak a szuverén állami lét terén tett kísérletükben. A korábbi – különösen Fekete-afrikai – gyarmatok társadalmai és politikai elitjei mindmáig nem voltak képesek stabil és prosperáló államokat létrehozni, és ezt az esetek többségében nem lehet a földrajzi tényezőkre fogni. Ezen országokban a függetlenség óta (konkrét gazdasági mutatókkal és statisztikai adatokkal alátámaszthatóan) fejlődés helyett inkább visszafejlődés tapasztalható. Míg azonban NagyBritanniára nézve nem jelentettek biztonsági fenyegetést a gyarmatok, ma a periféria országai már fenyegetést jelenthetnek a nyugati világnak.
Jegyezzük meg, hogy e tételeivel a szerző közvetetten az egész mai nemzetközi rendszer egyik alapelvét, az államok szuverén egyenlőségét és a népszuverenitás etikai alapjait kérdőjelezi meg. Ugyanakkor ez nem új, hiszen a szuverén egyenlőség a (neo)realista politológusok számára is csupán a valós és kiegyensúlyozatlan erőviszonyokat takaró jogi paraván. Ferguson maga is merít e tanításokból. Viszont az elemzésből teljesen kimarad az erőszakra és a kizsákmányolásra való bármiféle utalás, noha e fajta uralom csakis hadsereggel és közigazgatási apparátussal tartható fenn, vagyis nem létezhetett, és ma sem létezhet a kényszer és az erőszak különböző formái nélkül, hiszen a gyarmati függés általában nem valamiféle kedélyes szimbiózis volt. Olvasóként ne feledjük azt sem, hogy még a legszegényebb fekete-afrikai országok is féltve őrzik függetlenségüket, némelyikük jó, némelyikük rosszabb kapcsolatokat ápolva néhai gyarmattartójával. Guinea vagy Ghána nehéz sorsa ellenére sem várja tárt karokkal a felvilágosult nyugati hatalmakat, vagyis maguknak az érintetteknek még nem sikerült belátniuk a fergusoni gondolat igazát. Fergusonnak pedig valószínűleg nem sikerült megértenie a múlt század második felében zajlott gyarmati függetlenségi mozgalmak jelentőségét. Még a nyugati történészek többsége sem ért egyet a kolonializáció ilyen egyoldalú (át)értékelésével, nem is beszélve a „nem nyugatiakról”. Az egész
Ezzel Ferguson szerint tapasztalati úton bebizonyosodott, hogy az önrendelkezés elve és a szuverén állam (nemzetállam) modellje jelenleg nem alkalmazható univerzálisan. A „bukott,” az államiság attribútumaival gyakran nem, vagy alig bíró szubjektumok a szerző szerint profitálhatnának abból, ha betagolódnának egy felvilágosult és liberális XXI. századi birodalmi struktúrába. Az érintettek számára ez mellékhatásként (ismételten) korlátozott szuverenitást és idegen katonaiközigazgatási jelenlétet eredményezne éveken vagy inkább évtizedeken keresztül. Pár évtized történelmi 5
gondolatmenetről egyébként joggal jut eszünkbe a sokat vitatott Kipling eszmeisége.
felépítését tekintve kevéssé illeszkedik a könyv gondolatmenetébe. Ferguson mindezek kifejtése után ismételten leszögezi, hogy a maga részéről a mai politikai viszonyok közepette kifejezetten kívánatosnak tartja az „informális birodalmat”, mondván legalább egy olyan, lehetőleg liberális és demokratikus hatalmi tényezőnek muszáj léteznie a világban, amely képes fenntartani a rendet és a stabilitást a szuverenitások anarchiájában. Nem sokallja, inkább kevesli az amerikai birodalmi elkötelezettséget. Vagyis, ami a nyugat-európai és a latin-amerikai baloldal részéről az Egyesült Államokkal szemben évtizedek óta megfogalmazott kritika (az imperializmus vádja), az Ferguson számára személyes hitvallás és muníció e könyv megírásához. Véleménye szerint ma egyes térségekben csakis ez az amerikai birodalom tudná biztosítani a szabadságjogokat és a nyitott gazdaságot, valamint közvetíteni a nyugati minták átvételét hol a soft power eszközeivel – mint a diplomácia és a segélyezés –, hol pedig a fegyveres erő alkalmazásával. Mivel az ENSZ és a szuverén állami struktúra helyenként képtelen betölteni feladatát, a szürke zónában nem maradt a csillagos-sávos lobogónál kívánatosabb alternatíva a nemzetközi béke-biztonság-stabilitás és gazdasági prosperitás biztosítására. Vagyis a liberális, modernizáló amerikai birodalom ugyan más eszközökkel és hangsúlyokkal, brit elődje hibáiból tanulva, de a néhai brit birodaloméhoz hasonló szerepet játszhatna a világban.
A dekolonizáció-neokolonizáció kérdése persze ezúttal arra is szolgál, hogy elvezesse a szerzőt a nemzetépítés/államépítés, intézményépítés elmaradhatatlan problémaköréig. Pozitív elem, hogy Ferguson nem csak a jól ismert biztonságpolitikai megfontolásokat hangsúlyozza: a modern birodalomnak az áruk, munka és tőke szabad áramlásának biztosításán túl modernizálnia is kellene „provinciáit,” meg kellene teremtenie a működőképes piac előfeltételeit és átadni bizonyos kulturális mintákat. Konkrétan az infrastruktúra, egészségügy, oktatási rendszer, jogállami intézmények fejlesztését, valamint az átlátható viszonyok megteremtését, a korrupciómentességet emeli ki. Megjegyzi, hogy a brit birodalom idején rövidlátó módon túl kevés jutott e korszerűsítő célokra a csillagászati katonai kiadásokhoz képest. Bemutatja, hogy e történelmi tapasztalatok ellenére az Egyesült Államok nem képes egyedül véghezvinni a nemzetépítés nagy feladatát. A régóta hangoztatott tétel szerint nehezen tudja katonai sikereit politikai sikerekké konvertálni, mivel a katonai győzelmeket ritkán követi valós politikai konszolidáció. (Pozitív kivétel persze Németország és Japán.) Éppen ezért volna rá szükség Ferguson szerint, hogy a háborúindításkor még avíttnak és alkalmatlannak titulált ENSZ és az USA baráti jobbot nyújtsanak egymásnak. Hiszen a háborúindítással szemben a nemzetépítést szinte lehetetlen egyoldalúan kivitelezni.
Fergusonnak a neokonzervatívizmushoz való viszonya nem egyértelmű. Kétségtelen, hogy számos vonatkozásban osztja a neokonzervatívok nézeteit. A Colossus kapcsán nehéz eldöntenünk, hogy messianisztikus ideológiai állásfoglalásról van-e szó, vagy csupán egy ízig-vérig angolszász értelmiségi realista (és valljuk be, kissé cinikus) ténymegállapításairól, kvázi logikai következtetéseiről. Annyi bizonyos, hogy számára az amerikai nemzeti nagyság önmagában nem elérendő cél, és
A szerző külön fejezetet szentel Európának, melyben pro és kontra érvek felsorakoztatásával arra a következtetésre jut, hogy az öreg kontinens számos előnyös vonása ellenére sem képezhet komoly ellensúlyt. Vagyis, ahogy fogalmaz, Brüsszel még messze van Bizánctól. A fejezet egyébként mind tartalmát, mind 6
az amerikai morális szupremáciába vetett hit önmagában nem érték, csupán eszköze az áhított új világrendnek.
értelmezés helyett az emberi jogok szempontjából hangsúlyozó tendenciába illeszkedik. Baloldali és harmadik világbeli kritikusai nyilván inkább úgy fogalmaznának, hogy az intervencionizmushoz legitimációt szolgáltató kulturális univerzalizmus talaján áll. Annyi bizonyos, hogy a brit történész sokakhoz hasonlóan szeretné, ha a nyugat érdekeit és értékeit következetesen képviselné egy erős küldetéstudattal bíró Amerika. Az egész könyv az ehhez szükséges intellektuális és morális legitimációt igyekszik megteremteni. A hiányzó nemzetközi jogi kereteket pedig majd lassan kimunkálja a szükség – tehetjük hozzá.
Bár a mű fő tételei alapos megfontolásra érdemesek, Ferguson esetenként túlságosan messzire megy a kritikával és a cinizmussal. A szuverén államokra épülő rendszer és az ENSZ-struktúra éles bírálatával a nemzetközi jog, nemzetközi kapcsolatok alapvető paradigmáit feszegeti. Jelenleg az ENSZ BT primátusa, vagy az agresszió tilalma alapkövei a nemzetközi rendszernek. Vagy inkább csak az altruista birodalmat szorongató béklyók volnának? Nem derül ki a nagy ívű vízióból, mi lehetne korlátja a kívánatos és felvilágosult XXI. századi birodalomnak akár hatalmi eszközei gyakorlásában, akár terjeszkedésében. Talán pusztán az amerikai alkotmányos rendszer és az amerikai társadalom önreflexiója, demokratikus meggyőződése? Vagy a demokratikus szövetséges országok józan bírálata? Felmerül a kérdés, honnét merítené legitimitását ez a birodalom? Nem kapunk választ, mivel Ferguson nem a nemzetközi normák és intézmények, hanem inkább a hasznosság, a stabilitás és a modernizáció irányából vizsgálódik.
Kétségtelenül igen alapos történészi munkáról van szó, melynek bizonyítékai a sűrű lábjegyzetek, a terjedelmes bibliográfia és tárgymutató, valamint a történettudományi munkákban nem mindennapos grafikonok és táblázatok is. Összességében azonban úgy vélem, hogy a könyv értéke inkább rejlik a lebilincselő, néha el-elkalandozó elbeszélő stílusban és a historizáló megközelítésben, mint tételeinek egyediségében. A Colossus mondanivalóját a könyv sikere révén mind d tudományos körök, mind a széles közvélemény is megismerte, Ferguson pedig azóta számtalan újságcikkben folytatta az amerikai külpolitika elemzését.
Ugyanakkor tisztán kell látnunk azt is, hogy sem a nemzetközi politikaelmélet, sem a nemzetközi politika világát tekintve nincs egyedül felvetéseivel. Az állami szuverenitás vesztfáliai eredetű elvét valóban egyre gyakrabban felülírják az egyéb, mindenekelőtt emberi jogi és biztonságpolitikai megfontolások. Erre példa a nemzetközi büntetőbíróságok léte, a humanitárius intervenciók, a megelőző csapás doktrínája, a nemzetközi szankciók, a responsibility to protect elve vagy éppen a Ferguson által is sokat bírált ENSZ BT számos, az 1990-es évek folyamán hozott határozata, melyek felhatalmazást adtak szankciók vagy fegyveres erő alkalmazására. Álláspontom szerint Ferguson eszmeisége nemzetközi jogi olvasatban többé-kevésbé ebbe, a rule of law fogalmát a klasszikus vesztfáliai
Niall Ferguson: Colossus: The Rise and Fall of the American Empire Penguin Books 2005, 386 oldal ISBN 0-141-01700-7
7
