VADAS ZSUZSA ÚTI DILIK, AVAGY 4O ÉV ALATT A FÖLD KÖRÜL

VADAS ZSUZSA • ÚTI DILIK, AVAGY 4O ÉV ALATT A FÖLD KÖRÜL

© Vadas Zsuzsa, 2006 Szerkesztette Erdélyi Z. Ágnes Borító és tipográfia Czeizel Balázs

ISBN 963 9710 01 6

Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában Felelôs kiadó: Szabó György vezérigazgató 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Telefon: 437-1100 www.sanomabp.hu Vezetô szerkesztô: Szemere Gabriella

Készült a Szekszárdi Nyomdában 2006-ban Felelôs vezetô: Vadász József

VADAS ZSUZSA

utidilik avagy 40 év alatt a Föld körül

VASFÜGGÖNYÖN INNEN, ÓPERENCIÁN TÚL

A könyv megjelenését támogatták:

Kartago Tours

Chemol Travel Neckermann Mahart PassNave

tartalom

Ajánló • 9 I. FEJEZET: Vasfüggönyön innen… Amikor a szomszédba utazni is nagy kaland volt • 11 Mi voltunk az elsô egyéni turisták Moszkvából Grúziába • 13 Ali baba az ágyamon • 22 Egyiptomi bulik. Kiástuk a homokból Almásy grófot. Tíz tevéért sem cseréltek el Hagytam, hogy beetessenek a kapitalisták • 28 Hellászi „kicsapongások”. Tücskök-bogarak Epidauroszban Noé bárkáján Casablancába • 35 Arab éjszakák. Marokkóban Mariéknál végre megtudjuk, milyen a luxus Fidel Castro és a szocialista szex • 44 Jeges orosz télbôl a forró Kubába. Összeomlik a szocialista világrendszer, de Kubában minden marad a régiben II. FEJEZET: …Óperencián túl és a szélrózsa minden irányában Feri bácsival New Yorkban • 53 Mi kell a tökéletes boldogsághoz? Hófehér limuzin a szálloda elôtt • 56 Adios Kuba, viva Mexikó, hurrá Amerika! Ôrült vágta Los Angelestôl a Niagaravízesésig. Volt egyszer egy Vadnyugat a Nagy Sziklás-hegységben Latin szappanopera • 66 Amazóniától Argentínáig. Luxuskégli a fa tetején, karnevál Rióban, varázslatok Bahiában. Árusok, diktátorok, csempészek között Paraguayban Varázslatos Afrika • 74 Jambo, Kenya! Vudu rejtelmek Dél-Afrikában, Tigger Mama kocsmája, vadak és vadorzók a Szerengetiben Szív alakú kövek és imamécses • 84 Elôször és sokadszor Izraelben. Mose bácsinál a kibucban. Kiderül, hogy Krisztus koporsóját tényleg nem ôrzik ingyen

6

III. FEJEZET: Enyhül a rendszer szigorúsága — mindenki mehet, amerre lát • 91 Vámos kalandok a puha diktatúrában • 92 Magyarok „Jugóban” és „Olaszban”. Végre megmutatom Anyukának Velencét Vadgulyás és zulu lakodalmas • 101 Dél-Afrika varázslatai. A jól fizetett „bányarém” esete Hetvenkét lépésre a férje hálószobájától • 107 Madridban, Muráti Lili öltözôjében. Végre megtudom, hány éves valójában IV. FEJEZET: Régi emlékek, új élmények • 113 A turizmus „haditudósítói” • 114 Milyenek is azok a study tourok? Még arra sincs idô, hogy levegôt vegyünk Ôrülten dilis olasz vígjáték • 121 Nápolyt látni, tegnap és ma. Kémregénybe illô találkozás egy honfitársunkkal Te jó ég, itt nevet az ég is! • 125 30 évvel késôbb Dél-Olaszországban. Megállom, hogy nem veszem meg a drága blúzt Hófehér Márványhajó a tengeren • 130 Trieszt, az Adria kapuja. A herceg személyesen kalauzol végig a kastélyán Alpesi latin sokszínûség • 134 Ötzi, a jégember Bolzanóban. Egy ötezer éves krimi „Semmi ok az aggodalomra!” • 137 Háború után az Adrián. Még nejlon volt az ablakon, de már kinyitottak a kávézók Békés táj kísértetkastélyokkal • 142 Élményvadászat Felsô-Bajorországban. A falunapon isteni vándorcipô kapható, kedvezménnyel Kerti törpék házôrzôben • 146 Hannover, a vásárváros. Ahol elfelejtettem, melyik szállodába is kell mennem Nem spórolnak a mosollyal • 148 Azúr-ország narancsszínben Reggel vágta, délben csülök, este lecsücsülök • 152 Végig az elzászi Borok útján. Megismerem Európa legszebb kisvárosát Álmodozás és lázadás • 157 Varsói melódiák. Ahol drágábbak a ruhák, mint Párizsban Amirôl a lovagvárak mesélnek • 161 Kalandozás a Mazuri-tavaknál. Felfedezem, hova „mentek ki” a lovagok Ahol porszívózzák a levegôt • 164 Adjö, Oslo! Megtudom, mennyi a vikingek fizetése

7

„Menj, amerre a kedved tartja…” • 168 Londonban mindent látni kell. Szentségtörés egy pubban: kávét rendelek A kajütablakon besüt a nap • 174 Hajókázás a Földközi-tengeren. Fél lábbal a pontonhídon alkuszom egy puffra Agathával Asszuánban • 178 Hajóút a Níluson. Kell-e tartanunk a fáraó átkától? A Kwai-folyó hídja • 181 Luxustutajon Indonéziában. Végre eljutok a Fûszer-szigetekre A turizmus dúsan terített asztala • 186 Habibi, Tunézia! Az alkudozás külön tudomány Így mulat egy mulatt • 190 Dominika táncra perdül. A bálnalest nem hagyhattam ki V. FEJEZET: Konyhatitkok, ízes kalandok • 199 Kulináris élvezet vagy gasztronómiai horror? • 200 Rébusz-hús és tunéziai gulyás. A krokodilpörkölt jobban ízlett, mint a strucc Marika és Amerika • 206 A világon mindenki magyar. Grosz úr, a marokkói kígyóbûvölô. Magyar sivatagfúrók „Bús Emmában” Történelmi forgószél • 220 Akinek a nagyvilág az otthona Utazási illemtan — tegnap és ma • 225 Itt a vége! • 229 Utószó azoknak, akik átélték, és azoknak, akik talán el sem hiszik…

9

ajanlo Elsô könyvemet ajánlom soha nem ismert dédnagyapám emlékének, aki pusztán kíváncsiságból kelt át az óceánon. Édesanyámnak, akivel halála elôtt még az Adriához készülôdtünk. Férjemnek és útitársamnak, Radó Gyulának. Mindenkinek, aki hisz abban, hogy a felfedezett világot is érdemes felfedezni. Ha másért nem, magunknak.

Elöljáróban Ne várjon senki tôlem szakszerû útikönyvet. Ahhoz mások jobban értenek, hiszen nem vagyok hivatásos utazó. Csak egy dilis csaj, aki négyévesen már megszökött hazulról, hogy világot lásson. Ha otthon összeszidtak, felkaptam a piros pettyes kendôben elôre összekészített úti batyumat, és mentem világgá. Az elsô utcasarokig, ahol könnyeimet hôsiesen nyeldesve kivártam, amíg Anyám szegény utánam lohol, és magához ölelve hazakísér. Hiszen nyughatatlanságomat részben tôle örököltem, másrészt talán a soha nem ismert apai dédnagyapámtól, aki családunkban elsôként átkelt az óceánon. Megnézte magának Amerikát, és hazajött. Amikor itthon elmesélte, hogy odaát mekkora házakat látott, nem hittek neki és kinevették. Dilisnek hitték. Ahogy talán engem is dilisnek tartanak majd azok, akik már elképzelni sem tudják, hogyan lehetett fennakadni a láthatatlan vasfüggönyön. Még nekünk is, akik Vas megyében laktunk, bonyolultabb volt eljutni Szombathelyrôl Kôszegre, mint manapság akárhová. Hiába volt beütve személyinkbe a kettes pecsét — ezzel léphettünk be a szigorúan ôrzött nyugati határövezetbe — ötpercenként kiugrott a bokrok közül egy határôr, és kérte az igazolványokat. Ha valamit nem talált rendben, bekísért az ôrszobára, és egy napba is beletelt, mire kinyomozták, hogy nem ellenséges kémek vagyunk, hanem dilis tinik. Ez volt ám csak az igazi úti dili! Ott álltunk a határmezsgyén, láttuk a szántóvetô osztrák parasztokat, akik még integettek is, de viszonozni sem mertük a barátságos üdvözlést. Nehogy gyanúba keveredjünk. Valamelyik éber parancsnok még azt hinné, így adunk jelt a szántóvetônek álcázott imperialista ügynököknek. Nem volt jobb a helyzet a jugoszláv határszélen sem. Attól kezd „Tegnap” Capriban

utidilik

10

ve, hogy Tito, a legendás partizánvezér fôellenség lett, az imperialisták láncos kutyája, még azt is titkolni kellett, hogy rokonaink élnek odaát. Jónéhány évnek kellett eltelnie, hogy szabadon utazhassunk „Jugó”-ba és megindulhasson a Trabantok, Wartburgok áradata az Adriára. Még többnek, hogy az osztrák határon is felszedjék az aknákat, leszereljék a szögesdrótot: a vasfüggönykorszak fiatalsága elôtt is megnyíljon az út Nyugatra. Nagy idôk voltak ezek. Emlékszem, Grazban még a falusi vendéglôk elé kiállított sörkínáló bábunak is odaköszöntem. Ilyen reklámot akkor láttam elôször, és azt hittem, eleven. Jugóban már beleszagoltunk a keleti kiskapitalizmusba. Ausztriában megcsapott bennünket a jóléti államban élô polgárság diszkrét bájának alpesi illata. Egyszerre éltük meg az utazás örömét és a történelmet. Végre pótolhattuk, amibôl sokáig kimaradtunk. Ma már azt is tudom, hogy nem maradtunk le semmirôl. Velünk indult el a turizmus hazai hulláma, amely a huszadik században nôtt világméretûvé. Igaz, nem jutottam el minden helyre, ahová egész életemben vágyakoztam, mint például Nepál, Peru vagy Ausztrália. Ma már ez is megoldható lenne. Ha nyernék a lottón. Különösebben ez sem izgat. Mindig annak örültem, amit kaptam. Prágának éppúgy, mint San Franciscónak. A lillafüredi szakszervezeti beutalónak is úgy, mint az NDK csereüdültetésnek. Lillafüreden ismertem meg a férjemet, Kühlunsborgban láttam meg elôször a tengert. Brr!! Rémes volt. Metszôen hideg. Mégsem bánom, hogy nem a déltengerekkel kezdtem az ismerkedést. Megtanultam becsülni a keveset is, e nélkül nincs értéke a többnek. Az evést sem a habos tortával kezdjük, ugye? Így mindig reménykedhetünk abban, hogy a java még hátra van. Nekem talán egy csokoládétorta Sydneyben.

T. FEjeZEt Vasfüggönyön innen… Amikor a szomszédba utazni is nagy kaland volt

13

I. FEJEZET — VASFÜGGÖNYÖN INNEN…

MOSZKVÁBÓL GRÚZIÁBA Mi voltunk az elsô egyéni turisták Ez volt ám a dili a javából! A többi kezdete. Belebolondultam a grúz Sota Rusztaveli költészetébe, és letettem a szent esküt. Elsô közös nagy utazásunkat Grúziával kezdjük. Ma sem lenne egyszerû eljutni a Kaukázus hófödte csúcsai közé ékelt mediterrán édenbe. Hát még a hatvanas évek derekán. Külön engedély kellett hozzá a szovjet hatóságoktól, két személyre. Ami példátlan volt abban az idôben, amikor elsôsorban delegációk és — szórványosan — turistacsoportok utazhattak a „Szu”-ba a testvéri szocialista országokból. Igaz, kinek is jutott volna eszébe, egyénileg kitenni magát rengeteg kockázatnak? Engem is mindenki bolondnak nézett. „Jól meggondoltad, hogy mire vállalkoztok?” — kérdezte a kecskeméti utazási iroda munkatársa is, mielôtt intézkedett volna a szovjet partnercégnél, az Intouristnál. Utána helyet foglaltatott vonatra, repülôgépre, szállodákba, majd kiállított egy köteg beváltható szelvényt, ezzel fizettünk az éttermekben. Kincset ért. Úgy éltünk belôle, akár a Krôzusok. Ettük a Beluga kaviárt — olcsóbb volt akkor a húsnál —, ittuk a legdrágább pezsgôt. Potom két rubel volt az ára. A lakosság élelmezése súlyos gondokkal küzdött, amibôl viszont bôség volt — pezsgô, kaviár és hasonló ínyencségek — azt elképesztôen olcsón adták. Olyannyira, hogy le sem tudtuk enni a forintban megváltott, napi ötven rubel értékû fejadagunkat. Pedig abból osztogattunk borravalót, azzal egyenlítettük ki a taxiszámlát — boldogan elfogadták —, és hazafelé, Moszkvában feltankoltunk egy ládányi italt, cigarettát a maradékból.

Ezek hová mennek? Azért nem volt minden ennyire kerek. Úgy döntöttünk, vonattal megyünk Moszkváig, ha már nem hagyhattuk ki, de már a záhonyi határnál kis híján bajba sodródtunk. Szeplôs kiskatona ellenôrizte az útleveleket, rögtön láttuk rajta, hogy valamit nagyon nem ért. Kik lehetnek ezek és hová mennek? Nincs kíséretük, nem csoportban utaznak, az úti céljuk Grúzia, a vonat viszont Moszkvába tart. Ettôl teljesen összezavarodott. Végül fogta az útleveleket és eltûnt. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre idegesebben fürkésztük a kihalt állomást. Egyszer Elmondhatom, hogy láttam Lenint. A török tengerpart luxusszállodájában, a Hotel Kremlben. Az igazi sem lehetett „igazibb” a hasonmásnál

utidilik

14

csak látjuk ám, hogy a mi kisokosunk épp ellenkezô irányban botorkál a sínek között, kezében az útlevelek. Még jó, hogy idôben elcsíptük. Nagy kô esett le a szívünkrôl. Végre megnyugodva dôlhettünk hátra kétszemélyes hálófülkénkben. A kupé kényelmes volt, romantikus, akár egy régimódi orosz szalon, az ablakon fehér csipkefüggöny. Nyílt az ajtó, kopogtatás nélkül belépett a vagonfelügyelô, termetes kozák asszonyság. Hozta a teát. Füles fémtartóban — csajnajában —, benne üvegpohár. AZ életben nem ittunk annyi teát, mint ezen a hosszú vonatúton! Mással egyébként nem szolgálhattak. A kvázi-büfében nem volt más, csak Tányecska — így nevezték a vagon fônénijét — hatalmas szatyra.

Igazi kaukázusi maci – kitömve – a Rica-tó partján

15


Tele a magyar vámosoktól vásárolt vagy ki tudja, mire cserélt élelmiszerrel. Tojással, konzervekkel, zöldséggel, gyümölccsel. Büszkén mutatta azt a Glóbus borsókonzervet, amelyet fôhelyre szánt otthon, a vitrinjében. Moszkvában már várt bennünket Bán Jancsi, a magyar tévé moszkvai tudósítója. Nélküle nem tudom, mire mentünk volna a lassú és kifejezetten ellenséges hivatalnokok hadával. Az iratokat ugyanis különbözô helyeken kellett bemutatni és lepecsételtetni. Mindenütt hosszú sorok várakoztak, egyedül minket engedtek be soron kívül, hála Jancsi összeköttetéseinek. Annyi idôt nyertünk, hogy fölszaladhattunk hozzá egy paradicsomos vodkára. Szólt, amikor áthaladtunk az ôrbódé elôtt: „Barátságos arcot vágjatok. Fényképeznek!” Azt hiszem, két dolog tartotta össze a szovjethatalmat: a bizalmatlanság és a megvesztegethetôség. Semmi nem maradhatott titokban, és mindent el lehetett intézni pénzzel, ajándékkal, összeköttetéssel. A legszigorúbb reptéri ellenôr is behunyta a fél szemét — olykor mindkettôt —, ha a grúz kereskedôk neki is csúsztattak egy kis sajtot, bort, szôlôt, bármit, ami náluk megtermett, Moszkvában viszont kincsnek számított. Cserében nem néztek bele minden batyuba, kosárba, és számolatlanul engedték át a vámon a géprôl leterelt kecskéket, birkákat. Olyat se láttam még, mint a Moszkva és Tbiliszi között ingázó légi járat. A háborút kiszolgált, öreg hadigép úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban széteshetne. Rendesen túl is terhelték. Idejövet élôállatokkal, hazafelé az eladott jószág árából vásárolt cuccokkal. Olyan volt belül, mint egy repülô piac. Jómagam két hûtôszekrény közé beszorítva ültem, lábam között egy lemezjátszó, szemközt egy asszony, ölében ordító gyerekkel, mögöttem öreg grúzok eregettek bodor füstöket. Férjem ki sem látszott a mi csomagjaink alól. Végre megérkeztünk Tbiliszibe. Álltunk a repülôtéren, növekvô kétségbeeséssel. Jármû sehol. Szerencsére Jancsi figyelmeztetett, hogy taxiról ne is álmodjunk, ha látunk bármilyen állami rendszámú autót, nyugodtan intsük le. Megfogadtuk a tanácsát. Mokány kis grúz volt a sofôr, a fônöke elé küldték, de úgy döntött, inkább bennünket fuvaroz. A fônök várhat. Bevett szokás volt ez náluk akkoriban. Így jutottak egy kis mellékeshez. Útközben felvettük a cég két fiatal mérnökét. Ôk a sofôrt hajkurászták, de eszük ágában sem volt teljesíteni az orosz fônök parancsát: a föld alól is kerítsék elô Sotát, a pilótáját. Kapóra jöttünk nekik, együtt maradtunk. Így tettünk szert három jó barátra percek alatt. Nélkülük nem ismerhettük volna meg a grúz fôváros rejtett szépségeit és a grúz lélek rejtelmeit. Szenvedélyes, büszke nép a grúz. Magas, szikár termetû, óaranybarna arcú, égôszemû. Orruk merészen ívelt, akár a Kaukázus égbe nyúló szirtjei. Történelmük hasonlatos a miénkhez. Állandó harc a létükért. Perzsákkal, arabokkal, törökökkel, Batu kán hordáival. Száz évig nyögik a mongol uralmat, majd az oszmán birodalom vet rájuk is szemet. Önvédelembôl szövetséget kötnek az

utidilik

16

oroszokkal. Hasznuk nincs belôle. Sôt, a cári Oroszország bekebelezi Grúziát. Egyszer sikerül elszakadni, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején, de a függetlenség nem tart sokáig. 1922-tôl mostanáig Grúzia is része lett a szovjet birodalomnak. Megbékélhet a tûz a kioltásával fenyegetô vízzel? A kartvelok — így nevezik magukat a grúzok — a moszkovitákkal? Nem. Soha. Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Amit nem lehetett elérni erôszakkal, azt keresztülvitték a ravaszságukkal. Így a zöld tea hazájában a kolhozrendszer sem tudta szétverni a gazdálkodás több ezer éves hagyományát. Tbiliszi piacain földbe gyökerezett a lábam. Festményre kívánkozott a színek dús pompája, a zöldségek és gyümölcsök mediterrán bôsége. Hát még a konyhájuk! Barátaink jóvoltából olyan helyekre is bejuthattunk, ahová az idegenek nem, sôt az oroszok sem. Ôket cseppet sem zavarta, hogy este tíz órakor bezárt minden üzlet, mint mindenütt a Szu-ban. Elöl lehúzták a rolót, hátul kinyitották a kiskaput. Álomszép kertbe érkeztünk, tömve volt csillogó, fekete szemû grúzokkal. Fejünk fölött a Hold, az asztaloknál gyertya világított, a pincérek már hozták is a soktálkás elôételt. Az egyiken zöldségek: retek, hagyma, paprika, paradicsom, csípôs cicmata, uborka, a másikon valami isteni krémszerûség, a diós bab, hozzá sajtok. Juhsajtjuk, a gudisz, egészen különleges aromájú. Legjobban ízlett a híres hacsapuri, juhsajttal töltött lepény, szeletekre vágva. Amikor a kis tálak kiürültek, jöhetett a vacsora fénypontja, a nyílt lángon sütött grúz saslik, bárányhúsból. A csahohbili, hasonló a mi paprikás csirkénkhez, csak bôvebb a leve, a szacivi — diós csirke — annyira grúz, hogy utánozhatatlan. Egyedülálló ízét ugyanis azok a fûszerkeverékek adják meg, melyeknek a titkát csak az itteniek ismerik. Nemzeti hagyomány, hogy fôétkezés után teát isznak — elvégre ez a tea hazája —, de elôtte és utána sûrûn emelkedik szólásra a tamada — a pohárköszöntô —, hogy szavakba öntse az alkalomhoz illô gondolatokat. Azon a furcsa, görögösen archaikus grúz nyelven, amibôl egyetlen szót sem értettem, mégis ízlett a fülemnek. Nagyon tudnak élni a grúzok. Vacsora után felvittek a város fölé magasodó hegyre, és szigorú rendelet ide meg oda, kinyittatták a drótkötélpályát. Lassan lebegtünk alá a csillagfényes éjszakában. Alattunk sziporkáztak a város fényei: a Rusztaveli sugárút lámpái, a Kasveti-székesegyház kivilágított tornya, az Ivéria Szálló modern felhôkarcolójának színes neonjai. Az élet mintha kihalt volna Tbiliszibôl. Senki nem járt az utcákon, autókat sem láttunk. Egyedül mi libegtünk ég és föld között. Jó lett volna megállítani ezt a pillanatot. Másnap vonatra ültünk és mentünk Szuhumiba, az abházok fôvárosába. A Nizzával egy magasságban fekvô ôsi település a Fekete-tenger gyöngyszeme. Hátával a Nagy-Kaukázus magas hegyláncainak támaszkodik, lábát a napsütötte tengerbe lógatja. Valósággal izzanak

17


a színek. Örökzöldek, pálmák, narancsligetek, tarka fûszernövények; vakítóan fehérre meszelt házak, az idôtôl megfeketedett ódon bazilikák, ôsi bástyafalak, az azúrkék vízen lomha óceánjárók. Páratlan a klímája. Nemcsak üdülésre, hanem a szív- és tüdôbetegek gyógyulására is alkalmas. Fénykorában versenyre kelhetett Európa legszebb tengerparti üdülôhelyeivel, de a hatvanas években már erôsen kezdett eloroszosodni. A parti sétányt itt is Rusztavelirôl — a grúzok legnagyobb költôjérôl — nevezték el, ám hajdan mesés lámpatesteit „megcsonkították”. Vagyis lefûrészelték a fehér porcelánburákat, és a fej nélkül maradt oszlopokra neoncsöveket szereltek. Így jobban tetszett az orosz várostervezôknek, akik még büszkék is voltak rá, hogy milyen modernek.

Férfiak dinamógatyában A legjobb szállodában laktunk, az Abháziában. Közvetlenül a sétány mentén, s szemközt a tengerrel. Csakhogy a szobánk nem a tengerre nézett, hanem a belsô konyhaudvarra. Kora hajnalban már edénycsörömpölés, hangos beszéd vert fel legszebb álmunkból, de ez még hagyján. A szép nagy ablaktáblán csak egyetlen kisablak volt nyitható — a fagyos Moszkvában fölöttébb praktikus fortocska —, itt pedig éjszaka is alig enyhült a harmincfokos hôség. Folyt rólunk a verejték, és fuldokoltunk. Nem kaptunk levegôt. Másnap berohantunk az irodába, reklamálni. Hogyan lehetséges az, hogy a legjobb szobát foglaltuk le, és egy levegôtlen lyukat kaptunk? Miért nem balkonosat, tengerre nézôt? Megmagyarázták. Azért, mert a miénk összkomfortos, a balkonos meg nem az. Ezért ott helyezték el az irodákat, a vendégeknek fontosabb a fürdôszoba. Volt ebben a fejre állított logikában némi igazság, és amúgy sem lehetett más választásunk. Na, majd kipihenjük magunkat a tengerparton — gondoltuk —, és felszálltunk a kikötôbôl induló strandhajóra. Hát nem lettem vidámabb attól, amit láttam. A hosszú partot végestelenvégig félmeztelen fürdôzôk lepték el. Életemben nem láttam ennyi habfehér testet szorosan egymás mellett. Férfiak rémséges dinamógatyákban, nôk bugyogóban, melltartó nélkül. Az oroszoknál ez volt a szokás, nem ütközött meg rajta senki. Amikor megláttam egy százkilós asszonyság óriási pucér hátsóját — lehajolt, kagylókat keresgélt —, kijelentettem, hogy inkább meghalok, de a lábamat ki nem teszem a hajóból. A kitódulók azonban nyomtak elôre hátulról, a parton meg azonnal karon ragadott két fehér köpenyes, fityulás, karszalagos fürdôs néni. Ordítoztam, rángattam a kezem, rám se hederítettek. Szótlanul odavonszoltak egy szögesdróttal elkerített napozóhoz, és belöktek. Bezzeg a férjemmel úgy bántak, mint a hímes tojással. Ott aztán megbecsülték a férfit, a nô meg örüljön,

utidilik

18

hogy élhet. Miután magamhoz tértem, szétnéztem, hogy hová is kerültünk. A kiváltságos külföldieknek fenntartott „részlegbe”. Volt is minden, napágy, öltözô, tusoló, a kívül rekedtekéhez képest húszcsillagos kényelem. Ennek ellenére végig úgy éreztem, mintha ketrecben mutogatnának egy büntetôtáborban. A szögesdróton kívül a bámész tömeg, bent húsz idegen turista akkora helyen, ahol százan is elfértek volna. Próbáltunk barátkozni a kintiekkel. Hanem a fehér köpenyesek lesben álltak, és vadul ráripakodtak a vélünk szóba elegyedô honfitársaikra. Szegények, még a tengerben sem mertek közeledni hozzánk.

Magyar nô francia szalmakalapban Hát így nyaraltunk anno, szovjet-Grúzia tengerparti Paradicsomában. Mindez már a múlté. De amíg élek, nem fogom elfelejteni. Fôként a számunkra érthetetlen megkülönböztetést. Hiszen az iskolában azt tanultuk, hogy egyik ember annyi, mint a másik. És nincs a Földön boldogabb, szebb ország, mint a Szovjetunió. Nos, az arcokról nem sugárzott túl nagy boldogság. Legfurcsább az volt, hogy azért irigyeltek minket, mert azt hitték, egy másik, az övéknél jobb világban élünk. Hiába magyaráztuk, hogy magyarok vagyunk: a nagy szovjet testvér kistestvérei, egy szót sem értettek belôle. Magyart már láttak, nemrég is járt arra egy élmunkás küldöttség, de bennünket nem tudtak hová tenni. Egy kalap alá vettek a többi egyéni turistával. Vaszil bácsi, egész napra felfogadott taxisunk — három napijeggyel honoráltuk a szolgálatát —, már sok magyart látott, hiszen részt vett Budapest ostromában is. De magyar nôt ô is most látott elôször francia szalmakalapban, napszemüvegben. A kalapommal képtelen volt megbarátkozni, borzasztó rondának találta. Jobban tenném — igyekezett jobb belátásra téríteni —, ha levelekbôl font sapkát húznék a fejembe, amilyen az övé. Elég furán is festett örökzöld levélsisakjában, világháború elôtti sötét zakójában, amelyet elborítottak a kitüntetések. Öreg Volgáján kirándultunk a hegyekkel övezett Rica-tóhoz, hogy megnézzük a romantikus grúz stílusban épített kastélyt, Sztálin nyári rezidenciáját. Ide szokta meghívni a csatlós országok vezetôit — tudtuk meg Vaszil bácsitól —, akik elôre rettegtek a hatalmas ivászatokba torkolló eligazítástól. Aki nem ivott, kegyvesztett lett, de az is, akinek megártott az alkohol. Legjobban azt utálta — Vaszil bácsi imádott beszélni róla —, aki már egy kupica vodkától is berúgott. Továris Rákosi, a maguk volt nagyfônöke is közéjük tartozott. Sztálin tudta, hogy egy korty is megárt neki, de ráparancsolt, hogy igyon. „Ô bezzeg ivott, mint a gödény, és nem látszott rajta. Kemény ember volt, féktelen, erôskezû. Ilyen vezér száz évben egy, ha születik!”

19


Vaszil bácsi grúz lányt vett feleségül, grúzabb lett a grúzoknál is. A kalapomra végig ferde pillantásokat vetett, de felragyogott az arca, amikor búcsúzóul megajándékoztam a tartalék napszemüvegemmel. Vitte haza az unokájának. Kicsit szomorúan tudatta velünk, hogy a gyereknek már kificamodott az ízlése. Jampi holmikra bukik, és szeretne úgy öltözködni, mint a külföldiek. Ettôl a napszemüvegtôl meg fog ôrülni.

Szuhumiban egyedül a szívszanatórium elôtt hagyták meg a régi lámpatesteket. Valaha ilyenek szegélyezték a tengerparti sétányt is Akkor még a napszemüveg volt a sláger a szovjeteknél. Késôbb a farmer. Mindent megadtak érte Moszkvában. Istenem, Moszkva! Mekkorát változott, rá sem lehet ismerni. Kellemetlen hely volt — huzatos, túlméretezett, rideg —, ma már igazi világváros. A kültelki Szputnyikból is modern hotelóriást varázsoltak. Ré-

utidilik

20

gen a fôvárosba látogató kirgizek, tadzsikok, türkmének sütögették körülötte a magukkal hozott birkát. Most, futballpálya méretû halljában hadrendben sorakoznak a játékautomaták — akár Las Vegasban —, elegáns éttermeiben szól a balalajka, ínyenctálakkal suhannak a szmokingos vagy selyemgimnasztyorkás pincérek. Olykor Lenin is ide látogat, persze, a hasonmása. Állítólag több is szaladgál belôlük. Egyikükkel a szentpétervári éjszakában futottam össze, egy másikkal a török tengerpart új vívmányában, a Hotel Kremlben. Gazdagék járnak ide nyaralni Oroszhonból. Nekik épült fel ide a Vörös tér — csak a Mauzóleum hiányzik belôle —, hogy idegenben is otthon érezhessék magukat. Minimum ennyi kijár nekik, ôk a legjobb fizetôvendégek. A szovjet konyha nem azonos az orosz konyhával. Olyasféle tömegkaja volt, amely nagyjából megfelelt az orosz tömegízlésnek, de hiányoztak belôle a gasztronómiai csodák. Aki mostanában jár Moszkvában vagy Szentpéterváron, elámul. Megsokasodtak az éttermek, válogatott specialitások közül válogathat a vendég. Tapasztalatból tudom, az ottani kijevi jércemell összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél. Dúsabb, szaftosabb, ízletesebb. Az étkek királya a kaviár, abból is a nagyszemû piros és szürke beluga. Már nem olyan olcsó, mint a régi szép idôkben, de így is érdemes hazahozni egy-két dobozzal. Itthon drágább. Jobb szállodákban reggelire is adnak amúri kaviárt, blinivel — kelt palacsintával — fogyasztva, isteni. Kedvelt elôétel a kaviárral töltött palacsinta, egészen kiváló. Egyetlen ital csúszik rá, a jégbehûtött, száraz orosz pezsgô.

Mamácska orosz almácskája

Az igazi nevét nem tudom, de tipikusan orosz étel.Amikor legutóbb Moszkvában jártam, ezzel kínált meg egy régi ismerôsöm, akibôl idôközben mamácska – nagymamácska – lett. Hozzávalók: annyi alma, ahányan vagyunk és aszerint, hogy fejenként egyet vagy többet szeretnénk megenni. Az almákat alaposan megmossuk, a belsejét kivágjuk, és nem teljesen puhára pároljuk kevés vízben, amibe pici cukrot, szegfûszeget teszünk és belenyomjuk fél citrom levét. Kb. tíz deka diót megdarálunk, annyi mézzel és áfonyalekvárral – más lekvár is lehet – keverjük össze, hogy ne legyen híg. Ezzel töltjük meg a kihûlt almákat, és sütôben megsütjük. Fahéjas cukorral meghintve tálaljuk. Tejszínhabbal is díszíthetjük.

21


Hacsapuri

Leghíresebb az elôételként fogyasztott hacsapuri, a szerb burek és a magyar rétes, illetve lepény grúz változata. Többféleképpen készítik. Nekem legjobban ízlett a sajtos hacsapuri, leginkább ez hasonlít a mi rétesünkre, csak nem édes. Az adzsarszkoje néven kapható változat kelt tésztából készül. A sós kelt tésztát vékonyra kinyújtva beletesszük az olajjal kikent tepsibe vagy jénai tálba, a közepébe tojásokat ütünk – annyit, ahány személyre szánjuk –, reszelt sajtot szórunk rá és megsütjük.

Szacivi

Csirkepörkölthöz hasonló. A csirkét egészben fôzzük meg, és annyi levet hagyunk rajta, hogy ellepje. Közben zsírban vagy olajban halvány rózsaszínûre pirítjuk az apróra vágott hagymát, amelyet pár gerezd szétzúzott fokhagymával és darált korianderrel keverünk össze. Kár, hogy nem kapható nálunk a szacivi nevû különleges fûszerkeverék, még ez kellene bele, de helyettesíthetô kicsit csípôs ízû pirospaprikával, paradicsommal vagy paradicsompürével. Ehhez öntjük a csirke leszûrt levét. Ezután 25 deka darált diót adunk hozzá, és felforraljuk. Végül beletesszük a feldarabolt fôtt csirkét, és lehûtve, hidegen tálaljuk. Pikánsabb pici ecettel ízesítve.

utidilik

22

ALI BABA AZ ÁGYAMON Egyiptomi bulik Piramisok, múmiák, szfinx, tényleg vannak krokodilok a Nílusban? — ilyen kusza képek kavarogtak bennem Egyiptomról, ébren tartva a kíváncsiságomat és a kalandvágyamat. Egyik nap hirtelen elhatározással felszálltunk a Malév kairói járatára. Akkor még nem volt tolongás, kevesen utaztak a fáraók földjére. Kairóban tök sötét repülôtéren landoltunk. Épp hogy véget ért az Izrael-Egyiptomi háború, még le sem szedték az elsötétítô papírokat az ablakokról. Mintha feneketlen kútba zuhantunk volna. Káosz és sötétség uralkodott mindenütt. Kairó elhanyagolt és zavaros volt a hetvenes években. Bûzlött a szeméttôl, hemzsegett a leprás koldusoktól, az idegenekre piaci légyként tapadó árusoktól. A forgalom elképesztô volt. Tevecsordák masíroztak az autók között, a közlekedési szabályokat — ha voltak egyáltalán — senki sem vette komolyan. Csikorogtak a fékek, kocsik lôttek ki a kanyarodni tilosban, a buszokról fürtökben lógtak az utasok. Roncsderbis taxik, vízözön elôtti márkák száguldoztak keresztbe-kasul.

Közös pohár egész Kairónak Hanem ez még semmi. Akkor állt égnek minden szál hajam, amikor megláttam az utcai limonádéárusokat. Elôttük nagy dézsában gyanús lé, amiben jégkockák úszkáltak, a dézsák oldalán madzagon lógott néhány horpadt bádogpohár. Az árus egyik kezével elôre elvette a pénzt, a másikkal, könyékig a dézsába nyúlva, megmerítette a poharat. Ezután még kimarkolt néhány jégkockát — hadd legyen hûs a hûsítô — és átnyújtotta a vevônek. Egy darabig számoltam, hányan ittak ugyanabból a mosatlan bögrébôl, aztán feladtam. Rajtam kívül senkit nem zavart a higiénia teljes hiánya. Ma már az utcán is dobozos vagy palackos üdítôket árusítanak, ezért nemrég, amikor Kairóban jártam, szinte meghatottan fedeztem fel egy utcai vízcsapot a hagyományos bádogbögrével. Senkinek nem ajánlom, hogy igyon belôle, mert az ivóvíz fertôzött, a közhasználatú pohár pedig tuti hordozója a legkülönfélébb kórokozóknak. Minden eshetôségre készen vittünk magunkkal egy szatyornyi fertôtlenítô tablettát. Fél napba beletelt, mire mindent lemostunk többszobás alexandriai apartmanunkban. Kezdve a fürdôszobától, egészen a ruháspolcokig. Utána ki-

23


csomagoltunk, és mint aki jól végezte a dolgát, sétáltunk egy nagyot. Hazatérve döbbenten láttam, hogy egy kövér arab fiú üldögél egetverôen koszos galabejjában, a lefekvésre megvetett ágyamon. Arcán elégedett vigyor, várta a megszolgált borravalót. Ô volt a mi Ali babánk. Minden szobához járt egy szobafiú, a törülközôvel együtt. Távollétünkben átrendezte a polcokra rakott ruhanemût, megvetette az ágyat, és a zuhany mellé bekészített egy vödör vizet. Sejtelmünk sem volt, milyen célból. Megdicsôült arccal tartotta a markát, sôt cigarettát is kért. Sajna, két dobozzal hoztam csak, abban a hiú reményben, hogy sikerül leszoknom a bagózásról. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs. Erre leugrott az ágyról, odament a szekrényhez, és elôkaparta a fehérnemûim mögé rejtett paklit. Már felderített mindent, pontosan tudta, hogy van cigim, és azt is, hová dugtam el. Ezek után felhagytunk minden óvintézkedéssel. A nagyjelenet még hátra volt. Amikor Ali baba végre elhúzott, kimentem letusolni. Az elején még vékonyan csorgott valami szutykos lé, majd mintha elvágták volna. Ott álltam talpig beszappanozva, és torkaszakadtamból ordítottam. A férjem berohant, megnézett, majd kirohant Ali babáért. Jött is vigyorogva, felkapta a vízzel teli vödröt, és rám zúdította. Másnap már edzetten néztem a kockacukros dobozunkban nassoló csótányokat is, kezdtem hozzászokni az elképesztô állapotokhoz. A védekezésnek csupán egyetlen, és jól bevált módszeréhez folyamodtunk, a whiskyhez. Ezzel locsolgattuk a garantáltan kólibacilussal fertôzött zöldséget, így úsztuk meg az otthon kilátásba helyezett, irtózatos hasmenést.

Onassis bevonul Egyik délután élénk mozgolódás támadt az amúgy békés üdülôvároskában. Teherautók vonultak tömött sorokban az úttesten, helikopterek köröztek a fejünk fölött. Az egyik pincér, aki még élénken emlékezett az izraeli bombatámadásokra, ijedtében elejtette a tálcát, és bebújt az asztalunk alá. Újabb háborútól szerencsére nem kellett tartani, nem messze tôlünk nagy esküvôre készülôdtek Anvar Szadat, az akkori elnök tengerparti nyaralójában. A férjem már ellenvetést sem mert tenni, amikor határozottan kijelentettem: „Ezt látnom kell!” Elindultunk. Hamarosan belebotlottunk egy kordonba, illetve az ott posztoló fegyveres ôrbe. Gyuszikám mély lélegzetet vett, és elmesélte a gyanakodva figyelô katonának, hogy magyar újságírók vagyunk, szeretnénk tudósítani a fényes lagziról. Az ôr kérte a meghívónkat, persze nem volt. Hogy mégse tûnjön nagyon elutasítónak, barátságosan megkérdezte, honnan jöttünk, melyik városból? „Kecske-

utidilik

24

métrôl”. Mintha varázsigét mondtunk volna ki, szempillantás alatt megváltozott. Közölte, hogy az öccse Kecskeméten tanul, a Kertészeti Fôiskolán, és nagyon szereti a magyarokat. Ezért ô is úgy döntött, hogy a bizalmába fogad bennünket. Megengedte, hogy átbújjunk a kordon alatt — addig félrefordul —, majd elmagyarázta, hol állnak még ôrök, akiket nagy ívben kerüljünk el. Így is tettünk. Szadat kastélyába ugyan nem jutottunk be, testôrök sorfala védte, de a tengerparton sikerült elvegyülni a tömegben, és onnét jól láthattuk az érkezô illusztris vendégeket. Nem sokkal utánunk futott be az elnök magánkikötôjébe Onassis álomjachtja. A dúsgazdag olajmágnás fehér szmokingjában is úgy festett felesége, Jackie mellett, akár egy pincér. A néhai Kennedy elnök özvegye egyszerû, franciás szabású kosztümöt viselt, olyan eleganciával, hogy kiragyogott a helyi elôkelôségek aranyba foglalt feleségei közül. Életemben nem láttam náluk össze nem illôbb párt. Szadat lánya, a boldog ara Párizsból hozatott uszályos, fodros csipkecsodát. Messzirôl nem láttam az arcát, de jól mutatott hófehérben, daliás vôlegénye oldalán, aki a szállodaportásokéhoz hasonló, díszes katonai uniformisban feszített mellette. Bent a kastélykertben tolongtak az elôkelôségek, fényárban úszott minden, kint már csak drótra fûzött villanykörtékre futotta a népségnek. Láttunk már ilyet otthon, a szovjet laktanyákban, jelesebb ünnepeken. Lehet, hogy az arabok is tôlük tanulták el, mivel akkoriban hemzsegtek Egyiptomban a szovjet tanácsadók és mindenféle ügynökök. Rólunk is azt hitték a gyerekek, hogy oroszok vagyunk, körbefogtak, és karandázst kunyeráltak. Golyóstollat. Ennél csak az amerikai rágógumi volt értékesebb, és furcsa módon, eszerint alkottak véleményt a két világbirodalom képviselôirôl is. A mély nyomorból nehezen kilábaló egyiptomiaknak jobban tetszett a ropogós dollárral fizetô amerikai turista, mint a golyóstollat osztogató, de nevetségesen rosszul öltözött „baráti” szovjet tisztségviselô. Elég volt rájuk nézni, hogy elmenjen a kedvük a kommunizmustól, amely kilátásba sem helyezte az egyéni meggazdagodást. Jóllehet az amerikaiakat sem kedvelték, azzal a fene nagy fölényükkel, csakhogy a koldus markába nyomott egy dollár is kincset ért. Fedezte egy népes család aznapi megélhetését. Legjobban a volt gyarmatosítókat, az angolokat utálták, míg a németeket istenítették. Túl közel volt még a II. világháború hozzájuk, amikor elôállt az a fura helyzet, hogy a brit koronagyarmat alattvalói titokban a németeknek drukkoltak a sivatagi háborúban. Felszabadítóikat látták bennük. Kairó izgalmas város lehetett akkoriban. Rejtélyes figurák nyüzsögtek az éjszakai mulatókban: német kémek, angol titkos ügynökök, illegális arab felkelôk, zavarosban halászó feketeüzérek, kalandorok, besúgók. Autóval jó egy órányira van el-Alamein, a sivatagi háború legvéresebb csatáinak színhelye. Ma a halottak városa. Itt nyugszanak, külön temetôkben az elesett katonák, több mint ötvenezren. An-

25


golok, németek, olaszok, ausztrálok. Kibéreltünk egy rozoga autót, és nekivágtunk a Szaharának. Kegyetlenül tûzött a nap, ráadásul a kerekek felkavarták a homokot, és szemünk-szánk tele lett vele. Eltévedni nem lehetett. Az út nyílegyenesen vitt el-Alameinbe, és már messzirôl lehetett látni a katonás rendben sorakozó, egyszerû sírkereszteket. Huszonöt évvel a háború után még mindig kilôtt dzsipek, tankok, lövegek hevertek szanaszét a homokdûnék között. Döglött fémszörnyei a múlt század egyik legnagyobb tankcsatájának. Találtunk egy rozzant fészert, ez volt a múzeum. Fegyveres katona ôrizte. Ahmed, a nyári szolgálatra berendelt egyetemista. Láthatóan unta magát, örült, hogy szót válthat valakivel. Feltûnt nekem egy tabló a falon, egyetlen fotó hiányzott róla. Látszott a helye, alatta magyar név: Laszlo Almasy. Soha nem hallottam a hírét sem. Ki lehetett? Hogyan keveredhetett egy társaságba az afrikai hadszíntér tábornokaival, az angol Montgomeryvel és a német Rommellel, a „sivatagi rókával”? Vagy a csábos idomú hastáncosnôvel, Hikmeth Fathmival, aki a Nile River Boat House-ban bûvölte a vendégeket, és ô volt Rommel „füle” a kémektôl hemzsegô kairói éjszakában? Az angol titkosszolgálat fôhadiszállását az elegáns Sheperd’s Hotelben rendezték be, ennek is látható a modellje a múzeumban. Kész kalandregény: valóságos szereplôkkel, és a szerzô nem más, mint a történelem.

Almásy gróf nyomában Ahmed úszott a boldogságban, hogy Allah éppen Almásy honfitársaival hozta össze. Sajnálkozott, hogy a fénykép eltûnt, bizonyára ellopták. Egyiptomban sokan tisztelik a sivatag nagy fehér repülôemberét. Sokat mesélhetne róla a múzeumban viaszból megmintázott dúsgazdag sejk, Aly Lada, Rommel arab szövetségese és a néhai Almásy nagy barátja. Megegyeztünk a német temetô mellékállású gondnokával — fôállásban teát és ruhanemût csempészett a szomszédos Líbiából —, hogy elvezet hozzá. Így jutottunk be Aly megközelíthetetlen várába, ahol az agg cselszövô élt, immár teljes visszavonultságban. Hajlandó volt találkozni velünk, de titkokat nem árult el. — A sivatagi bennszülöttek azt tisztelik — mondta —, aki erôs és bátor. Almásy ilyen volt. Szerette a homok birodalmát, mi pedig szerettük ôt. A sivataglakók csak Abu Ramlának, a Homok Atyjának szólították. Ô volt az elsô, aki repülôrôl tekintette át az addig beláthatatlan homoktengert, feltérképezte barázdáit, halmait, kôrengetegeit. Ígérte, hogy a háború után visszatér. Folytatja a kutatást, megszervezi a polgári repülést. Igazgatói kinevezés várta az Egyiptomi Sivatagi Kutatóintézetben. Sajnos, ezt már nem fogadhatta el, a betegsége miatt.

utidilik

26

Egyiptomban akkor még sokan emlékeztek Almásyra, és nem voltak annyira szûkszavúak, mint Aly Lada. Csak azt nem lehetett tudni, hogy a mendemondákból mennyi a hitelt érdemlô valóság. Többen megerôsítették, hogy Rommel nagyra becsülte a magyar tudóst, szárnysegédjének is kinevezte. Sokak szerint az angolok felett aratott legnagyobb német gyôzelemhez is ô adott használható értesüléseket. Nincs kizárva, hogy a briteknek is dolgozott. Könnyen elképzelhetô, hogy a német tiszti egyenruhát viselô, de az angolokkal is rokonszenvezô Almásy kettôs játékra kényszerült. Ami talán nem is eshetett nehezére, mert imádta a kalandokat. Kár, hogy a kilenc Oscarral is elhalmozott amerikai szuperfilm, Az angol beteg felhígította, sôt jelentôsen megváltoztatta az eredeti történetet. Ebben a filmben Almásyt hôsszerelmesként láthatjuk, aki azért játssza német kézre a titkos haditérképet, hogy megmentse álmai asszonyát. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Almásyt állítólag hidegen hagyták a nôk. Arisztokrata barátai elismerték a bátorságát, mégis úgy kezelték, mint afféle félvilági nôt. Erre a film is utal finoman: a gróf barátaival együtt tagja a Nemzetközi Homok Klubnak. Mindez persze nem kisebbíti tudományos, felfedezôi érdemeit. Ha nem vág neki a kiismerhetetlen sivatagnak, talán soha nem találják meg a titkok legendás földjét, az „elveszett oázist”, a madárnevû Zarzulát. Világszenzációs felfedezése, az általa Képek Völgyének nevezett barlanggaléria, amelynek falaira rejtélyes, úszó figurákat festett egy ôskori Picasso, annak bizonyságául, hogy több ezer éve vizek mosták, éltették a mára halott kôsivatagot. Egy másik történelmi felfedezésével akár a 20. század Julianus barátja címet is kiérdemelhetné. A Nílus mentén ô talált rá a 16. században Egyiptomba hurcolt magyarok leszármazottjaira. A „magyarábokra”. Késôbb azt is megtudtam, már otthon, hogy a sivatag megszállottja szülôvárosomban élt, többnyire szombathelyi lakásában pihente ki az afrikai expedíciók fáradalmait. Londonban tanult, együtt vadászott Széchenyi Zsigmonddal, jól beszélt angolul. Amikor kitört a második világháború, behívták, majd német utasításra az afrikai hadsereghez vezényelték, ahol fôleg felderítô repüléseket végzett, de titkos küldetéssel is megbízták. Mivel úgy ismerte a terepet, akár a tenyerét, és tökéletesen beszélt angolul, könnyen bejutott a brit bázisú Kairóba. A szövetségesek gyôzelme után autón menekült a Szaharán keresztül. 1945-ben Magyarországon tartóztatták le, és a magyar népbíróság elítélte, mint náci tisztet. Germanus Gyula, a világhírû orientalista állt ki mellette, így felmentették. Utolsó éveit nyomorban és betegen élte le egy osztrák faluban. 1951-ben halt meg májgyulladásban, és a salzburgi temetôben helyezték örök nyugalomra. Élete egyetlen, nagy fehér foltja a sivatagi háború. Talán sosem tudjuk meg, milyen szerepet játszott benne.

27


A múmiák átkának rejtélyét szerettem volna megfejteni, és helyette sikerült kiásnunk a homokból azt, akirôl itthon ötven évig hallgattak, mintha soha nem is élt volna. Az Új Magyar Lexikonból is kihagyták vagy kifelejtették, ám a sors iróniája folytán örökre beírta a nevét a filmtörténetbe. Sokat vitatott grófi címére éppen Almásy Antaltól, a család kuruc ágának Brazíliában élô leszármazottjától kaptam választ, amikor hazalátogatott Az angol beteg budapesti díszbemutatójára. Tudomása szerint ettôl a címtôl és a vagyontól a Rákóczi-szabadságharc leverése után fosztották meg a családot. Visszaszerzését senki nem tartotta fontosnak, kivált a háború után, amikor a nevüket is i-vel írták, hogy ne essen bajuk. Valótlan állítás az is, hogy németbarát és homoszexuális lett volna. Neki, vagyis Almásy Antalnak a bátyja felesége, Esterházy Mária mesélte, hogy Almásy László kedvelte a nôket, csak egyik sem bírta ki mellette sokáig. Kevés nô viseli el, hogy elôbbre való nála a repülés, és a sivatag. — Milyen lehetett az igazi Almásy? — kérdeztem Antalt. — Okos és nagyon bátor. Mesélik, hogy a bernsteini várban, ahol született, az egyik ôs szelleme visszajárt kísérteni. Egyik éjjel lement a várkápolnába, és amikor megjelent a szellem, Laci bácsi rálôtt. Állítólag azóta nem látott senki kísértetet. Lehet, hogy ezután Almásy jár majd vissza kísérteni? Azért, hogy Az angol beteg után készüljön róla végre egy olyan film, amelyik hitelesen tárja fel élete titkait. Ôt már kiásták, de a téma még mindig a homokban hever, és sokkal izgalmasabb egy kitalált kalandfilmnél. Ha lesz rá vállalkozó, vigyázzon, nehogy ismét elszúrja a filmet. Almásy arra is képes, hogy visszajöjjön a másvilágból, és lelôje a rendezôt. Mint a kísértetet.

Zhourat – virágsziromtea

Arab országokban soha ne igyunk vizet, de bátran kortyolgassunk teát a bazárban is, ahol ez a szertartásos része az üzletkötésnek. Kiváló teákat fôznek szárított jázminvirágból Egyiptomban, ebbôl haza is hozhatunk néhány tasakkal. A szárított jázmint vagy rózsaszirmot forró vízbe dobjuk, és fedô alatt öt-tíz percig forraljuk. Utána csészékbe szûrjük, és ízlés szerint édesítjük cukorral. Náthás, influenzás megbetegedések kúrálására is kiválóan alkalmas. Mindig forrón igyuk a teát, még a nyári hôségben is, mert jobban hûsít a jegelt italoknál!

utidilik

28

HAGYTAM, HOGY BEETESSENEK A KAPITALISTÁK Hellászi „kicsapongások” A hetvenes évek derekán már átjárhattunk a vasfüggönyön. Elôször három-, majd kétévenként. Valutát is válthattunk, fejenként 75, késôbb 120 dollárt. Hurrá! — kaptunk az elsô alkalmon —, megyünk Hellászba, az istenek földjére. És mentünk. Vagyis repültünk. Az egész olyan hirtelen jött, hogy mire elintéztük a hivatalos tennivalókat, már loholni kellett a repülôtérre. „Szállodát foglaltatok?” — kérdezte Kati, férjem munkatársnôje, két órával az indulás elôtt. Azt nem. „Menjetek az Árkádiába!" — kiabálta utánunk. Még jó, hogy megjegyeztük. Éjfélkor szálltunk le Athénben, a fôvárostól jó néhány kilométernyire. Mire átestünk az útlevél- és vámvizsgálaton — akkor még diktatúra volt Görögországban, és tüzetesen ellenôriztek mindenkit, aki a szocializmusból érkezett —, az utolsó autóbusz is elment. Nem volt mit tenni, taxiba ültünk. „Hová lesz az út?” — kérdezte az idôs pilóta. Na, akkor kattant be az Árkádia. „Melyik Árkádia?” — hangzott a következô kérdés. Az agyam pörögni kezdett, mint az orsó, és hirtelen felrémlett, mintha Kati azt is mondta volna, hogy a belvárosban van, közel a múzeumokhoz. Ott volt. Egyszerû, olcsó kis hotel, az ablakunkból átláttunk a szemközti borbélymûhelybe, szóval egybôl otthon éreztük magunkat. Ha visszagondolok, mindig elcsodálkozom: honnét volt akkora merszünk, hogy a kettônk 150 dollárjával a zsebünkben nekivágtunk az ismeretlennek, és beutaztuk szinte az egész országot. Igaz, nem voltak különösebb igényeink. Fiatalok voltunk, és látni akartunk. Lehetôleg mindent.

Pelikánok és playboyok Elhatároztuk, hogy bejárjuk a görög szigetvilágot. Hajón. Három osztály is volt rajta, de nekünk a turistaosztály is drága volt, ezért decken utaztunk. A hajó fenekén. A legjobb társaságban. Angol, francia diákok között, sôt honfitársunkra is leltünk, az egyik legnevezetesebb történész személyében, aki szintén a feleségével szegôdött Odüsszeusz nyomába. Éjszaka a földön aludtunk, minden reggel más-más szigeten szálltunk partra. Mükonosz volt a legfelkapottabb. A pelikánok és a playboyok szigete. Vakító fehéren bukkant fel a vadul hullámzó, tintakék tengerbôl. Az ég felhôtlen volt, de a Kükládoknál állandóan háborog

29


a tenger, a part meg olyan sekély, hogy a nagy hajóból kis csónakokba szálltunk, így értük el a szárazföldet. Nézegettem a virágfüzéres, hófehérre meszelt házakat, képeslapban láttam csak ilyeneket, és találgattam: melyikben fogunk megszállni? Hát, egyikben sem. Mindegyiket kiadták, a szállodák is megteltek. Kétórai keresgélés után megálltam egy palota elôtt, és kifakadtam: nem megyek tovább egy lépést sem! Itt fogunk aludni a lépcsôn. Szegény férjem nagyon boldogtalan képet vághatott, mert az ablakból kiszólt egy asszony, hogy nála megalhatunk. Felvidultam. Palotában még úgysem laktam, ideje elkezdeni. Patinás régi épület volt. Emeletén körbefutó, oszlopos folyosó, ahová széles márványlépcsôk vezettek. A végén még baldachinos ágyban fogunk aludni — gondoltam, és beléptünk egy királyi fogadóterem-félébe, ahol fehér lepedôkkel elfüggö-

Fiatalok voltunk és látni akartunk. Lehetôleg mindent!

utidilik

30

nyözött ágyak sorakoztak. Egy éppen megüresedett, az lett a miénk. Majdnem eltaláltam a baldachint, persze nem így képzeltem. Ma le sem merném hunyni a szemem ilyen tömegszálláson, abban az idôben kitôl féltünk volna? Csupa velünk egyidôs fiatal — zömmel szerelmespár — tért nyugovóra a kis fülkéjében. Elalvás elôtt szerelmes szavakat suttogtak angolul, németül, franciául, olaszul. Mit lehetett volna egymástól ellopnunk? Reggel mindenki felkapta a hátizsákját és ment fürödni, vagy áthajózott a szomszédos szigetre, Déloszra. Nagy cuccokat senki sem hurcolászott magával. Váltás fehérnemû, néhány póló, fogkefe, napolaj, szappan, fürdôruha, ennyi volt az úti készletünk. Meg egy farmer rajtunk. Este kimostuk a rajtunk lévô pólót és a fehérnemût, reggelre megszáradt. Ma kétnapos útra nagyobb csomagot viszek magammal, mégis folyton kifelejtek valamit. Bezzeg akkor nem volt ilyen gondom!

Hippikkel Matalán Utoljára hagytuk Krétát, az európai kultúra bölcsôjét, a labirintust. Mámorosan járkáltunk a hajdan virágzó városállam romjain. Utána felkapaszkodtunk egy rozoga buszra, és a hegyek között átzötyögtünk a sziget legdélibb csücskébe, Matalába. Oda még nem ért el a turizmus, csak a Földközi-tenger mellett vándorló hippik utolsó nagy hulláma. Hosszú, bozontos hajú srácok üldögéltek a parton — szôrmellényben a tûzô napon —, nyakukban kagylók, bôrszíjon amulettek, a lányok hajában virág. Éjszaka behúzódtak a part menti mészkôhegy barlangjaiba. — Én oda nem megyek! — közöltem a férjemmel, aki kénytelen-kelletlen elment, és visszatért egy tiszta feketébe öltözött idôs asszonnyal, Mariával. Egyedül neki volt kalyibája, egy kis dombon, szemben a tengerrel, három kis szobával. Az egyik — micsoda szerencse — üresen állt, merthogy a hippik ezt is túl flancosnak találták, és nem tolongtak érte. Két ágy, egy asztal, két szék, ennyibôl állt a berendezés. Az ajtó elôtt vízcsap a mosakodáshoz. Összkomfortunkhoz egy közös toalett is tartozott, guggolós. Mellé odakészítve egy álomszép görög vizeskancsó. Mi ez, ha nem mûvészeti fényûzés? Osztrák medika volt az egyik szomszédunk, a másik egy angol joghallgató, hozzá jártunk át teázni. Tom fellázadt a jóléti állam ellen — szegénykémnek gazdagok voltak a szülei —, és a hippikhez csapódott. Odáig azonban nem süllyedt, hogy lemondjon a tisztálkodásról, az ágyról és a teázásról. Lakhatott volna ötcsillagos hotelben is — ha lett volna ilyen Matalán —, mert a teakészletén kívül bankkártyát is hozott magával. Rajtunk kívül senki sem azért választotta a világcsavargásoknak ezt a kényelmetlen formáját, mert nem telt volna jobbra. Hanem dacból. Valamiféle sorsközösséget akartak vállalni

31


azokkal, akiknek nincsen semmijük. Jópofa, teljességgel ártalmatlan fiatalok voltak, miközben nálunk veszett hírüket költötték az újságok. Hogy füveznek, szívják a marihuánát, zavarják a rendes, tisztességes embereket. Mondjuk mosakodni nem nagyon szerettek — kivált a fiúk —, még fürödni sem a tengerben. Egész nap hevertek, egyik cigit szívták a másik után. Ha kifogytak a készletbôl, mennybôl érkezett az utánpótlás. A közeli amerikai támaszpontról naponta felszállt egy helikopter és helybe hozta a cigarettát meg a whiskyt. Potom pénzért. Amerikai cigarettát ott szívtam elôször. Pedro, a portugál forradalmár állandóan veszekedett is velem. „Hagyod, hogy beetessenek a kapitalisták?” — morgott, és nagyot húzott a Metaxából. Tüntetôen elutasította még italban is azt, ami amerikai. Este feljött a Hold, és lejöttek a hegyekbôl a pásztorok. Pedro elôkapta a gitárját, mi pedig szirtakit táncoltunk a cserzett arcú, szálas férfiakkal. Méltósággal táncoltak, büszkén, szenvedéllyel. Nem pénzért, a turisták szórakoztatására, hanem a maguk örömére. Egyik este, a tánctól felhevülten hirtelen benyitottam a szobánkba és felkattintottam a villanyt. Férjem még kint beszélgetett Tommal. Meghallotta velôtrázó sikoltásomat, berohant és megdermedt. Egy mini sárkány tapadt a falhoz, rémülten pislogott dülledt szemével és nyújtogatta a hosszú nyelvét. Egyszer csak futni kezdett, és hirtelen eltûnt. Nem mertük eloltani a lámpát. Ültünk az ágyon ruhástól, reszketve, reggelig. Így talált ránk Maria. Friss kecsketejet hozott reggelire, cipót és gyümölcsöt. Amikor elmeséltük, hogy mit láttunk, nagyot nevetett. Kiderült, hogy a szörnyeteg ártalmatlan gekkó gyík, és hozzátartozik a szálláshoz. Az a dolga, hogy összefogdossa a legyeket. Láttunk egyet is? Jé, tényleg nem láttunk. Megmutatta a kis négyszögletû nyílást a mennyezeten, azon át közlekedik. A világon senkinek sem árt a legyeken kívül, sokkal jobban fél tôlünk, mint mi tôle. Nagyon nem nyugodtunk meg, késôbb annál gyakrabban emlegettük. Afrikában például, ahol hemzsegtek a legyek.

Tücskök, bogarak Epidauroszban Manapság ki merne úgy elutazni bárhová, hogy nem foglaltatja le elôre a szállását? Nekünk, kezdô utazóknak ez eszünkbe sem jutott. Úgy gondoltuk, valahogy majd csak lesz, és lett is mindig. Athénba visszatérve megint nem hagyott nyugodni a kisördög. Epidauroszban akkor kezdôdött a nyári fesztivál, azt nekem látnom kellett. Irány a sajtóközpont. Fiatal fiú adta a sajtójegyeket, láthatóan mély hatást tett rá a szôkeségem, a miniszoknyám, és hát persze a fiatalságom. Szó nélkül adott belépôt az Oidipusz

utidilik

32

királyra és az Elektrára. Nem is akárhová, mindjárt az elôkelôségeknek fenntartott elsô sorba. Ezen kívül még két koncertjeggyel is megajándékozott az aznap esti Pendereczky-koncertre, az Akropolisz oldalában. A koncert rémes volt. Abban az idôben még nem rokonszenveztem a modern zenével, mintha kalapáccsal verték volna a fejemet. Hasonló érzésük lehetett az athéni tücsköknek is, mert egyegy zajosabb tétel után éktelen ciripelésbe kezdtek, tiltakozásuk jeléül. Telihold volt — ez nyáron mindig nagy idegenforgalmi látványosság az Akropoliszon. Ha már itt vagyunk, javasoltam a férjemnek, nézzük meg azt is. Hatalmas tömeg kígyózott a hegyoldalon. Hozzájuk csapódtunk. A bejáratnál jegyet kértek, újságíró-igazolványt nem fogadtak el. Most mi lesz? Gyuszi hosszan tárgyalt velük és közölte, hogy UNESCO-igazolványt kérnek. Isteni szerencse, hogy valami csoda

Összkomfortos barlanglakások hippiknek Matalán

33


folytán velünk volt a pesti buszbérletünk, felmutattuk. Lássanak csodát, az Akropolisz kapuja megnyílt elôttünk. Piszok mázlink volt. Ránevettem a Holdra, és hirtelen magyar beszéd ütötte meg a fülemet. „Gyuszi, vazsi tájszólásban beszélnek!” — kiáltottam, és már nyomultam is a hangok irányába. És kit láttam meg ott, mint a saját húgomat, a férjével! Volt is nagy álmélkodás és összeborulás. Megszervezni sem lehetett volna jobban a véletlen találkozásunkat. Utána még beültünk borozgatni az egyik hangulatos vendéglôbe. Szép esténk volt. Teliholdnál, Athénben. Másnap ismét útra keltünk. Vonattal Epidauroszba. Mire kiértünk az állomásra, minden vagon megtelt, a lépcsôrôl is lógtak emberek. Márpedig nekünk estére szól a jegyünk, az amfiteátrumba! Hisztizni kezdtem, ettôl a férjem felbôszült, és berohant az állomásfônökhöz. Nem tudom, mit mondott neki, de a kopasz kis görög kivágtatott, és intézkedett. Felnyomtak a szolgálati kocsiba. Hanem ezzel még nem értek véget a viszontagságaink. Epidauroszban — tekintettel a fesztiválra — minden szálloda dugig telt, a kutyaólakat is kiadták a helybeliek. Baktattunk a fôutcán és az egyik erkélyrôl leszól valaki: „Szállást keresnek?” Ilyen nincs… Volt! Lett szobánk, méghozzá a helyi rendôrfônök házában. Hallotta, hogy magyarul beszélünk, és kíváncsi volt, milyenek a szocialisták. Vagy ami még rosszabb, a kommunisták! Ne felejtsük el, a kommunistaellenességérôl hírhedt junta volt akkor hatalmon, a rendôrfônökök nem éppen arról voltak híresek, hogy elôzékenyek. Még azt is felajánlotta, hogy elfuvaroz bennünket a színházba. Kiálltunk a ház elé, vártuk, hogy odagördül egy rendôrautó, ehelyett leintett egy kis Toyota teherfurgont. A haverjáét. Szólt, hogy másszunk fel hátul a rakodótérbe. Nagy mutatvány volt, hosszú selyemszoknyában — Athénban vásároltam, összecsavarva akkora helyet foglalt el, mint egy zsebkendô —, tûsarkú papucsban. Házigazdánk akkor lepôdött csak meg igazán, amikor mi az elsô sorban foglaltunk helyet, ô meg legfelül, a kakasülôn. Az Elektrát adták elô, pont olyan ruhákban, mint több ezer éve. Milyen érdekesek a görög tücskök, a kabócák. Athénban végigüvöltötték a koncertet, itt elnémultak. Devecseri Gábor megénekelte az epidauroszi tücsköket. Tényleg különlegesek. Színházrajongók. Végighallgatták az elôadást, csak utána szólaltak meg. Ujjongó tücsökzenével ünnepelték a szép estét, a színészeket. Jó hangulatban tértünk haza. Vendéglátónk még szôlôvel is megvendégelt bennünket, és nem kérte el azt a nyomtatványt, amelyet a repülôtéren kaptunk. Hogy láttamoztassuk minden szálláshelyen. Tökéletesen megfeledkeztünk róla. Nem is értettük, mit követelnek rajtunk a repülôtéren. A dolog akkor kezdett komolyra fordulni, amikor kiállítottak a sorból — nem sokkal a felszállás elôtt —, majd bekísértek egy szobába. Az utasok úgy néztek ránk, mint a bûnözôkre. Ezután

utidilik

34

közölték velünk, hogy fogdában tartanak addig, amíg nem tisztázódik, merre jártunk, kiknél és milyen célból. Összenéztünk Gyulámmal: „Te jó ég, mi lesz ebbôl?” Szerencsére a férjemnek mentô ötlete támadt. Felháborodottan kikérte, hogy így bánjanak velünk, amikor mi az epidauroszi rendôrfônök vendégei voltunk. Ha nem hiszik, járjanak utána. Ettôl meghökkentek. Végül is nem úgy néztünk ki, mint holmi titkos ügynökök! Egy kicsit még tanakodtak, végül szóltak, hogy mehetünk. Így értek véget hellászi kicsapongásaink. A reptéri balhét leszámítva, minden csodálatos volt. Pedig az utolsó napon már elfogyott a pénzünk is. Kellett nekem szoknya, meg tûsarkú papucs! Korgó gyomorral kimentünk a kikötôbe, és mit láttunk? Egy magyar hajót. A Debrecent. Ott fogunk ebédelni! — közöltem a férjemmel. „Ezt meg hogy képzeled?” „Úgy, hogy cikket fogok róluk írni!”. Így is lett. Salátákhoz, juhsajthoz szokott gyomrunk tombolt a gyönyörûségtôl, amikor a szakács feltálalta a tiszteletünkre fôzött ebédet. Csipetkés bablevest, kolbásszal töltött sült karajt és túrós palacsintát. Közben a riport is elkészült, meg is jelent a Magyar Ifjúságban. A tiszteletdíjat nem költöttük el. Félretettük a következô dilitúrára.

Görög étkek

Miben különbözik a görög konyha a miénktôl? Sajátos, tájjellegû ízeiben. Az olajfákban gazdag sziget étkezési kultúrájában fôszerepet játszik az olívaolaj. Ettôl az országszerte kedvelt muszaka – felfújt padlizsánnal, cukkinivel, krumplival, darált hússal –, náluk könnyû, pikáns. Fôétkek elôtt mezedeszt kínálnak: apró elôétel-falatkákat. Olajbogyót, sajtot, húsgombócot, rengeteg zöldséget és mindig frisset, valamint tzatzikit. Fokhagymás joghurt, belereszelt uborkával. A szuvlakin – rablópecsenye – kívül nem sok húst fogyasztanak, természetesen ez nem vonatkozik a külföldi vendégekre. Desszertnek gyümölcsöket ehetünk, vagy lukumádeszt, olajos, mézes, szezámmagos mézben tocsogó édességet.Az étkezés nálunk nem vétkezés, leszámítva az édes-mézes ínyencségeket. A legkiadósabb lakoma sem fekszi meg gyomrunkat, s ha utána még szirtakizunk, egy grammal sem leszünk súlyosabbak.

35


NOÉ BÁRKÁJÁN CASABLANCÁBA Arab éjszakák Lehet készen kapni, becsomagolva az Ezeregyéjszaka mesevilágát, ezt nevezik csoportos utazásnak. Elôször így jutottunk el Marokkóba. Másodszor egyedül vágtunk neki, a hetvenes években. Ha már lúd, legyen kövér — gondoltuk, és odafelé útba ejtettük Spanyolországot. Madridig minden simán ment. Repülôvel. Okulva athéni szállodakalandunkból, elôre foglaltattunk helyet, a Malévosok törzshelyén. Mondták, hogy isteni helyen van, a Gran Vián, vagyis a város kellôs közepén, és elképesztôen olcsó. A taxisnak bemondtuk a címet, és büszkék voltunk magunkra: ezt végre jól megszerveztük. Ekkor a taxis közölte, hogy több hasonló nevû hotel is van Madridban, csak a Gran Vián nincs. Összeomoltunk. Mentünk egyik hotelbôl a másikba, én már ôrjöngtem, amikor a taxisnál leesett a tantusz és megkérdezte: biztos, hogy hotelt keresünk? Miért, van más is? Hát persze. Hostel. Bérházi lakásokban kialakított kispanzió. A miénk is az volt. A tulaj már várt bennünket: „Kicsit beszélni magyar”. A szobánkba elsô látásra beleszerettem. Régi családi bútorok, erkély a tetôn, alattunk autók, tömeg, önfeledt, délies kavarodásban. Innét gyalog is elsétálhattunk a Pradóba, ahol termeket töltenek meg a Goyák, El Grecók, Velázquezek, Tintorettók. Szerintem nem lehet kihagyni a palotákkal szegélyezett, macskaköves teret sem, a Plaza Mayort: itt zajlottak hajdan a lovagi tornák, bikaviadalok és a hírhedt autodafék, melyeken úgy sütögették az eretnekeket, mint a pecsenyemalacot az árkádok alatti vendéglôkben. Madrid szívében zsibong a Rastro, az ócskapiac. Rögtön begyûjtöttem egy óezüst kiskanalat, a nyele úgy nyílt szét, akár a spanyol donnák legyezôje. És ha már mindent láttál Madridból, semmit sem láttál, ha nem voltál bikaviadalon. Véresen komoly szertartás, szenvedélyeket felkorbácsoló sport és vidám népünnepély egyszerre. Színültig megtelnek a hatalmas aréna lelátói, az izgalmas menetek után körbejárnak a borostömlôk. Minket sem hagytak ki az áldomásból. Fûszeres volt a bor, és vörös, mint a porondon kimúlt bikák vére. El is neveztük rögtön madridi bikavérnek. Olyan vonatot, mint a spanyol Talgo, akkor láttam elôször életemben. Áramvonalas, légkondicionált, menetirányba fordítható. Pincér járta végig a kocsikat, felvette a rendelést, és aki nem akart átmenni az étkezôbe, annak tálcán hozta a helyére, amit kért. Ezen eltûnôdtünk. Hogyan lehetséges az, hogy egy ország, amely hosszú évtizedekig nyögte Franco rémuralmát, így nekilódult? Na, mindegy. Suhantunk a Talgón délre, Sevillába, amely spanyolabb, mint maga Spanyolor-

utidilik

36

szág. A legköltôibb spanyol folyam, a Guadalquivir partjára épült, és elborították a virágok. Itt sétálgatott az a tüzes szépségû dohánygyári munkáslány, aki Carmen néven vonult be az operatörténelembe. Itt festegetett Velázquez, és Cervantes agyából is itt pattant ki a Don Quijote-sztori, az elsô, igazi európai bestseller. Ma sem tudom eldönteni, melyik várost szerettem meg jobban, a festôien bájos Sevillát vagy Granadát, amely a mór palotaépítészet legmesésebb kincsével büszkélkedhet, az Alhambrával. Tündöklô tornyaival szemben apró kunyhók kuporognak, ez az andalúz cigányok — a gitanák — negyede. Albaicin. Lorca nevezte el a kutyaugatás és a síró gitár városnegyedének.

Feltûnik Afrika szarva Most ugorjunk egy nagyot — mi is ezt tettük autóbuszon —, hogy elérjük az Afrikába induló komphajót. Öregecske vízi jármû volt, igazi Noé bárkája, fedélzetén a világ legvegyesebb társaságával. Kiránduló angolok, bevásárlásból hazatérô afrikaiak, arab csempészek, színes feketeárusok, lefátyolozott nôk, kitalálhatatlan nemzetiségû csavargók, gyerekek, öregek, fiatalok. Nagyban ment a csencselés. Az italt és a cigarettát, amit a büfében vámmentesen lehetett kapni, még annál is olcsóbban kínálták a zugárusok. Ahogy feltûnt Afrika szarva — ezt pillantják meg elôször a hajón érkezôk a fekete földrész északi csücskébôl —, lázas pakolászás vette kezdetét. Tanger kikötôjében ugyanis szigorú a vámvizsgálat és a személyi ellenôrzés. Barátainkhoz jöttünk, így kivételes bánásmódban részesültünk. Ami azt jelentette, hogy két rendôr bekísért egy szobába, ahol már várt ránk egy belügyes fômufti, aki igyekezett barátságos képet vágni — erre hatalmazták fel a fônökei —, de nagyon nehezére esett. Baráti beszélgetése felért egy kihallgatással. „Kik vagyunk, honnét jöttünk — mintha nem tudta volna —, mit szándékozunk tenni Marokkóban. Engem a hülye kérdései egyre jobban idegesítettek, ôt pedig bosszantotta, hogy nô létemre sem kussolok. Férfiban sem volt szokva a visszapofázáshoz, hát még nôben! Marokkó kemény rendôrállam — ezen alapul a királyság biztonsága és az ország rendje —, hogy jön ahhoz egy dilis európai nô, hogy semmibe vegye a rendôri tekintélyt? Végül nem volt mit tennie, beszállított minket a szállodába, és még azt is kipréselte magából, hogy kellemes itt-tartózkodást kívánjon. Végre kettesben maradtunk. Nagyokat sétáltunk Tangerben, közben nevetve figyeltük, nem követnek-e bennünket. Rengeteg gyanús alak kóborolt körülöttünk. Tisztára, mint egy kémfilmben. Tanger mindig is vonzotta a kalandorokat, fenyegetô sikátoraiban lopakodva bujkál a félelem, franciás eleganciájú kávéhá-

37


Vásározók Marokkóban

zaiban a fél világ emigránsai üldögéltek. Egykor Faludy György, a mi csavargó poétánk is közöttük volt.

Kuszkusz, mesui és más nyalánkságok Busszal indultunk Casablancába. A busz is olyan volt, mint Noé bárkája, csak kerekeken gördült. Négy ülést tartottak fent a külföldieknek, a többit arabok lepték el. Mindenütt csomagok, visító gyerekek, kalitkában madarak, egymás he-

utidilik

38

gyén-hátán. A tetôt is megrakták a temérdek cuccal, amit már cipôkanállal sem lehetett betuszkolni az utastérbe. A túlterhelt jármû minden zökkenônél megrándult, ilyenkor éktelen zörgés támadt a tetôn, lent pedig elszabadult táskák, dobozok repkedtek. A casablancai buszpályaudvaron már várt minket Mari és a férje, Béla. Végtelen hálával tartozunk nekik, nélkülük sosem pillanthattunk volna bele a legnyugatibb arab állam fortyogó, ám jól kordában tartott sûrûjébe. Ellánál laktunk, Mari nôvérénél, egy elegáns bérpalota tágas lakásában. Reggel furcsa, vinnyogó hangokra ébredtünk, valahol mindig szólt ez a furcsa arab hegedû, a rebab. Ella és a férje, Pista, már korán elmentek hazulról a kuszkuszüzemükbe, ahol hagyományosan készült az arabok nemzeti eledele. Kendôs arab nôk ültek a földön, ölükben nagy tál, abban gyúrták a vízzel kevert lisztet. Ezt a

Ellácska és a kuszkuszüzemben dolgozó lányok Casablancán

39


mûveletet nem lehetett gépesíteni. Elláról kapta nevét a kisüzem, a La bella pasta. Tôlük szállítottak kuszkuszt a királyi udvarba, a legjobb éttermekbe és luxusáruházakba. Egyszer elkísértük legmegbízhatóbb sofôrjüket, Achmedet egy kuszkusz-túrára és beutaztuk a fél országot. Találkoztunk beduinokkal, elvegyültünk a keleti kirakodóvásárok színes forgatagában, parázson sült birkahúst ettünk út menti bodegákban, és néztük a semmibe meredô arcokat a lobogó fáklyák fényében. Az idôtlenségben utaztunk, homokot kavaró sivatagi szélben, keményen szikrázó napsütésben. Lakatlan tájakon és álmatag kisvárosokban, ahol rôten izzottak a vályogfalak, csuklyás dzsellabába burkolt asszonyok lépkedtek, mint sötét árnyak a pokoli hôségben. A táj egyszerre volt békés és fenyegetô. Mozdulatlan és ugrásra kész. Az emberi lét egyszerû és igénytelen. A szegénység sem volt annyira szembeötlô és zavaró, mint a nagyvárosokban, ahol elveszítette vidéki békéjét és maradék emberi méltóságát. Casablancában nem keveredtek a rétegek. Saját klubjukban jártak össze a franciák, a volt gyarmatosítók — Elláék is itt szoktak bridzsezni —, az elegáns tengerparti klubokat pedig tagsági belépôvel látogathatta a helyi elit. Gyárosok, orvosok, mûvészek, vagy építészek, mint Béla. Itthon unalmas panelskatulyákat terveztettek vele, Casában palotákat és fényûzô villákat. A király kedvenc pilótája például azt kérte tôle, hogy olyan házat építsen, ami kívül és belül kerek. Olaszországban rendelt hozzá hatalmas kerek franciaágyat, ott gyártották le a modern vonalú csapokat, kilincseket, színaranyból. Pénz nem számított, fô, hogy senki másnak ne legyen olyan villája, mint neki. Érdekes volt belekóstolnom ebbe is, abba is. Bejáratosnak lenni a szigorúan zárt, elôkelô klubokba és út szélén vacsorázni arab sofôrökkel, árusokkal, fáklyafénynél. Lekuporodni a kuszkuszüzem arab munkásnôi közé, majd Éva — Mari nôvére — kozmetikai szalonjában együtt szépítkezni a kiváltságosok osztályához tartozó nôkkel, akik úgy éltek, akár az európaiak. Párizsban jártak egyetemre, onnét rendeltek ruhát a legjobb szalonokból, de az utcára csuklyás dzsellabát húztak fölé. Vérre menôen alkudni a szukban — bazárnegyed —, ahol frissen festett, színes fonalak száradtak a fejünk fölött, és lábunk elôtt hevert a mesés kelet minden kincse és gagyija. Antik ezüst berber ékszerek, csengôs kalapú vízárus babák, tengeri nádból font szatyrok, kosarak, aranyfonállal hímzett selyemköpenyek, hegyes orrú papucsok, bôráruk, fûszerek. Gyuszinak kinéztem egy hosszú fehér inget, a galabejját, hozzá fehér szalvétaszerûséget a fejére, amit a jól ismert zsinórpánt rögzített. Mindjárt beöltözött, úgy nézett ki, mint az angol Lawrence ezredes Arábiában. Rögtön magam is kedvet kaptam egy hosszú, fehér vászonköntöshöz, amelynek egyedüli dísze a jellegzetes marokkói zsinórminta volt, és bekötöttem a fejemet fehér sállal. Így érkeztünk Juszuf Mehmed rusztikus

utidilik

40

kertvendéglôjébe, ahol Mariék már vártak. Mesuit ettünk, marokkói bárányt, egybôl a nyársról és kézzel. Fûszerekbe mártogattunk minden falatot, és akkora show-mûsort rendeztünk, hogy az angol turisták megbotránkozva figyeltek bennünket. Elég különös látványt nyújthattunk. Nyilván azt hitték, arab nôk viháncolnak két külföldi pasival, akik közül az egyik még arabnak is öltözött. Pompás mulatság volt. Néha az orosz Grisánál vacsoráztunk — neki volt a legelôkelôbb étterme egész Casában —, és nála láttam elôször osztrigát közelrôl. Míg élek,

Az arab kenyérárusnô elfüggönyözte magát, amikor észrevette, hogy fotózzuk

41


nem felejtem el, ahogyan rám meredt azzal a kocsonyás szemével. Képtelen voltam lenyelni. A fiúk bezzeg jóízûen behörpölték a hatalmas ezüsttálra halmozott, jégkockákkal, zöld algával szervírozott lukulluszi csemegét. Egyedül a csigával tettem kivételt. Elôbb kimentem a konyhába, és megnéztem, hogyan készítik. A napokig koplaltatott csigákat kagylóstul megfôzték, kiforrázták a házukból, utána ledarálták, fûszerezték és visszatöltötték a kagylókba. Fokhagymás fûszervajjal leöntve átsütötték, és pirítóssal tálalták. Isteni volt!

Hotel Mamunia Két évvel korábban már jártam Marokkóban, csoporttal, akkor ismerkedtem össze Mariékkal. Egyik este hirtelen honvágy fogott el Marrakech után. Látni akartam még egyszer az El Fna tér vásári nyüzsgését, a rózsaszínû mecsetek, paloták fölött a Rif-hegység hófödte csúcsait. Marrakech a Szahara elôszobája, itt már érezni a sivatag forró leheletét, de a fürdômedence mellôl felugorhatunk síelni a hegyekbe. Ide jönnek vásározni a berberek, délrôl a sivatagi tintakék emberek — arcuk is kék a ruhafestéktôl —, és ahány csodabogár létezik a környéken, mind az El Fnán gyülekezik. Nagyszakállas mesemondók, hatalmas ernyô alatt ücsörgô írástudók — sok még az írástudatlan, elkél a segítségük —, táncosok, kígyóbûvölôk, jövendômondók, árusok, pecsenyesütôk. Itt találnak új gazdára az elhunytaktól származó mûfogsorok, használhatatlan használati tárgyak, ócska kacatok, különleges ékszerek, faragások. Nem messze a keleti zsibvásártól, magas téglafallal körbekerített álomvilág: a Hotel Mamunia. A világ egyik legmesésebb szállodája. Vendégkönyvének hosszú névsorában megtalálható a világ szinte valamennyi elôkelôsége, híressége. Churchilltôl kezdve a létezô összes királyokon át Belmondóig, aki itt pihente ki egy marokkói forgatás fáradalmait. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem az Ezeregyéjszaka királyi palotáját, ahol a szépséges Seherezádé szövögette a mesék és saját életének fonalát. Süppedô perzsaszônyegek, csipkefaragású mennyezetek és oszlopfôk, márványintarziák, buja keleti pompa, amit elborít az aranyozás. Fényûzô lakosztályt kaptunk — barátaink jóvoltából —, akkora fürdôszobával, mint egy uszoda. Itt aztán nem takarékoskodtak az építôk a centikkel. A szobapincérrel viszont meggyûlt a bajom. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ô pakolja be azt a néhány magunkkal hozott ruhát az óriási gardróbba. Nem engedtem. Küzdelmünknek a férjem vetett véget, borravalót nyomott szobapincérünk markába, és udvariasan kitessékelte. Azt hiszem, mi lehettünk az elsô európai elôkelôségek — nyilván ezt gondolta rólunk, hiszen ilyen lakosztályt nem szoktak kivenni fapados turisták —, akik nem

utidilik

42

vették igénybe a szolgáltatását, és ezért még fizettek is. Marinak a fôpincérrel gyûlt meg a baja: nem találta elég forrónak a levest. Szegény pincér úgy pattogott, mint a gumilabda. Rohant a konyhába, remegô kézzel hozta a gôzölgô csészét. Ilyen még nem fordult elô ebben az ájultan elôkelô étteremben. Majdnem összeesett, amikor közölték vele, hogy én meg a halra vagyok nagyon érzékeny, és olyat hozzon, amelyiknek nincs szálkája és halszaga. Azonnal felfogta, hogy dilis nôkkel van dolga, és kitett magáért. A Szent Péter-hal, amit kihozott, borsosmustáros mártásban, maga volt a gasztronómiai tökély. Ilyen finomat azóta sem ettem. Szóval megtudhattam, életemben elôször, hogy milyen a luxus. Belekóstoltam, ízlett. De nem hiányzott soha. Egészen jól megvoltam — vagyok — nélküle. Szeretem a változatosságot, ételben, szállodákban, tájakban, szokásokban. Mindenben.

Arab kuszkusz

A tarhonyához hasonló, de tojás nélkül készített kuszkusz nálunk is kapható. Marokkóban speciális edényben fôzik. Erre kitaláltam egy magyaros megoldást. Keressünk egy akkora fémperemes szitát, amely méretében azonos a fazékkal, és fedô helyett tegyük a tetejére. Hozzávalók: csirkehús, bárány-, vagy marhafartô, csonttal együtt (aki nem szereti, elhagyhatja), tetszés szerint gomba, tíz deka szárazbab, egy-egy mokkáskanál édesnemes és csípôs pirospaprika, evôkanálnyi só, húsz deka vaj. A húst mindkét oldalán vajban megpirítjuk, és a fazékba tesszük. Hozzáadjuk a fûszerek felét, és felöntjük vízzel. Az egy napig beáztatott babot szintén megsütjük a vajban, és hozzáadjuk a húshoz. Elôször nagylángon, majd takarékra állítva fôzzük. A szitába töltött kuszkuszt rátesszük a fazékra párolódni. Idônként pici vajjal átforgatjuk. Közben a gombát is átfuttatjuk a pirításra használt vajban, és hozzáadjuk a félig megpuhult húshoz. Meghintjük a maradék fûszerekkel, készre fôzzük. Végül leszûrjük. A húsokat feldarabolva, a gombával együtt tálaljuk. A puhára párolt kuszkuszt elkeverjük a fôtt babbal, és szintén külön tálban tesszük az asztalra. Fogyasztáskor meglocsoljuk a leszûrt fôzôlével, amelyet ugyancsak külön tálkában adunk fel. Saját, kipróbált receptem: jó, magyaros húslevest készítek sok zöldséggel, annak a gôzében párolom a kuszkuszt, és a fôtt zöldségeket a hússal együtt kínálom. Egytálételnek is kiváló.

43


Csucsuka – marokkói lecsó

Ellácska gyakran várt ezzel vacsorára. Négy-öt nagyobb és húsos paprikát – pirosat, zöldet –, hosszában gerezdekre vágunk, és olajon átsütünk. Hagyjuk kihûlni, utána lehúzzuk a héját. Visszatesszük a lábasba, adunk hozzá két-három húsos, hámozott, gerezdekre vágott paradicsomot, belenyomunk három-négy gerezd fokhagymát, és megpároljuk. Fôtt tojásszeletekkel díszítve, pirítóssal is finom, de Ella a kedvünkért rántott husival dúsította, és nagyon ízlett.

Marival és Bélával Marokkóban

utidilik

44

FIDEL CASTRO ÉS A SZOCIALISTA SZEX Jeges orosz télbôl a forró Kubába Minden út Rómába vezet — mondják az olaszok —, a mi útjaink sokáig nem vittek arra. Hanem Moszkvába. A szovjet fôvárost nem lehetett kihagyni. Bárhová mentünk — Grúziába, Kirgíziába, Kazahsztánba —, kizárólag Moszkva érintésével utazhattunk tovább. Nem volt kivétel Kuba, a távoli szövetséges sem. Ahová tôlünk csakis szovjet gépen lehetett eljutni. Méghozzá azokon az öreg, háborút kiszolgált, kényelmetlen IL-eken, amelyek úgy zakatolták végig a hosszú utat, akár egy régimódi, pedálos varrógép. Sokadik, és — amit még eddig nem sejtettünk — egyben utolsó kubai „kiküldetésünk” egybeesett a szocialista béketábor szétesésének kezdetével. Bizonyosat még nem lehetett tudni, de már hatalmas rések tátongtak a sokáig szilárd bástyán. Férjem sok filmet forgatott Kubáról, ezúttal Karinthy Ferenc Halállista címû regényébôl készített játékfilmjét hívták meg a hagyományos latin-amerikai filmfesztiválra. Ilyenkor népes delegációt is szoktak kiküldeni Havannába, most ez elmaradt. A Magyar Televízió mással volt elfoglalva. Talán pénzük sem volt egynél több repülôjegyre. Ekkor elkapott a dili, dugi dollárjainkból vásároltam repülôjegyet a lengyelektôl — elképesztôen olcsón —, és ketten már úgy festettünk, mint egy delegáció. Havannában senki sem firtatta a részleteket, a hajdani Hiltonban, a Hotel Librében szállásoltak el, és még azon sem lepôdtek meg, hogy nem kértünk két külön szobát. De elôbb el kellett jutnunk odáig. Elrepültünk tehát Moszkvába, ahol Tél tábornok fogadott jeges tekintettel, cirka mínusz negyvenfokos hideggel. Ekkor értettem meg, hogy a németek miért nem tudták bevenni Moszkvát. A szusz is beléjük fagyott, jégkockákat lehelhettek. Seremetyevóban már erôsen érzôdött a rendszerváltási pánikhangulat. A repülôtér leginkább Gorkij Éjjeli menedékhelyére emlékeztetett. Tömve volt ki tudja, honnét jövô és hová tartó utasokkal, akik szanaszét hevertek, egymás hegyén-hátán. Percenként borult a menetrend, egyes járatokat töröltek, másoknak késôbbre halasztották az indulását. Teljes volt a zûrzavar. Havannába másnapra jeleztek járatot, és mivel nemhogy leülni, de beférni sem lehetett a várótermekbe, kerítettek szállást, valahol a tajgában. Süvített a szél, hordta a havat, és egyszer csak elôbukdácsolt egy favázas, közepes teherautó méretû, roppant idétlen busz. Utoljára a háború utáni években utaztunk ilyen guruló bódékban, el is neveztük ôket „fakarusznak”. Az idôsebb nôk hangosan sipítoztak: „Hogyan férünk fel erre mind a csomagjainkkal?” „Megfagyunk, mire odaérünk!” — zúgolódtak a kubai tur-

45


néra tartó, nem éppen télies öltözékû zenészek. Végül mindenkit bepréseltek valahogyan, csomagostól. A sofôr beült a helyére, indított, és bedurrantott a kályhába. Azzal fûtötte a mozgó faládát. Percek alatt olyan melegünk lett, hogy patakokban folyt rólunk a víz. Mire odaértünk a végtelen pusztaságban meglapuló telepre, besötétedett. Hordár? — egy teremtett lelket sem láttunk közel és távol. Vesztünkre, a szétszórtan telepített házak közül a miénk esett legmesszebbre. Most mi lesz? Hogyan vonszoljuk odáig a bôröndjeinket, koromsötétben, hóviharban? Hirtelen megbotlottam valamiben. Szánkó volt. Isten tudja, honnét került oda, de nagyon kapóra jött. Másnap repültünk tovább a fagyos orosz télbôl a forró kubai nyárba. Sütött a nap, kéklett az ég, a Hiltonban mi kaptuk a legszebb lakosztályt. Ágyunkból szélesvásznú kilátás nyílt a városra és a tengerre. Havanna gyönyörû. Olyan koktél, amibe mindent belekevertek: virágillatot, tengert, napsütést, szikár gyarmati koloniált, amerikás modernséget, sivár szocreált, megkoronázva csipkés-habos spanyol barokkal, sudár királypálmákkal. Minden úgy maradt, mint az amerikaiak idejében, csak rendesen lehasználva. A szállodákra ráfért volna a felújítás, viszont minden mûködött: a lift, a légkondi és a motor a lestrapált, öreg Fordokban. Olykor az eszem is megállt, amikor felbukkant egy-egy roskatag Ford-matuzsálem, amiben gyakorlatilag semmi sem volt a karosszérián és a motoron kívül. Szalmakalapos vezetôje sámlin ült, madzaggal rángatta az indexet, az ülések helyén ládák tornyosultak — de lehetett vele közlekedni. Nem véletlen, hogy az amcsik tesztelésre használták Kubát. Itt vetettek be minden rozsdásodásra hajlamos mûszaki árucikket. Ha kibírta a nyolcvanfokos pártartalmat, bátran dobhatták piacra a trópusokon. Ebbôl persze a kubaiak is hasznot húztak. Ôk kapták elsôként az új márkacsodákat, potom pénzért. Kubai barátaink mesélték, hogy a híres Santa Clara-i szivargyár elôtt egymásba értek az álomautók. Akkor ilyeneken jártak be a munkások, most biciklivel. Bagóért dolgoztak, szó szerint, mert a gyárban annyit füstölhettek, amennyit bírtak, és még haza is vihettek kéthárom, valutával felérô szivart. Ezen kívül kaptak ruhanemûre beváltható utalványokat is. Már a legelsô utunkon feltûnt, hogy nem látok sehol üzleteket. A régieket mind bedeszkázták. Az utalványokat központi elosztókban lehetett becserélni fehérnemûre — nehogy márkásra, divatosra gondoljunk —, textíliára, és egy pár cipôre. Évente egyszer. A cipôcsere úgy zajlott — láttam a saját szememmel —, hogy az emberek sorba álltak a pult elôtt, és mikor leadták a szelvényüket, kezükbe nyomták a cipôt. Utána kimentek az épület elôtti parkba, és kezdetét vette az igazi cserebere. A negyvenes lábúaknak meg kellett keresni azt a cserepartnert, akinek ilyen méretû cipô jutott, de kisebbre vagy nagyobbra lett volna szüksége. Ezzel jól elvoltak estig, és aki addig sem talál partnert, másnap vissza-

utidilik

46

ballagott, és kezdte elölrôl. Miután a gyerekeket az állam öltöztette egyszerû, de takaros formaruhákba, ezzel a szülôknek nem volt sok gondjuk. A divatra sem. A nôk egységesen könnyû blúzt viseltek, a férfiak fehér inget, és mindkét nem mûszálas (!) nadrágot hordott. Bele is izzadtak estére abban a pokoli, páradús hôségben. Dicséretükre legyen mondva, azonnal kimosták, amikor levetették, és másnap patyolattisztán léptek ki az utcára. Ez volt az egyetlen luxus, amit megengedhettek maguknak, és éltek is vele. Majd’ minden házban berregett az öreg varrógép, azon feszesre varrták a lötyögôs gatyát, és testhezállóra az alaktalan blúzokat. Hiába, a nôk a világon mindenütt tetszeni akarnak, és ez alól a kubaiak sem voltak kivételek. Na, de hol fogok én vásárolni, ha sehol egy üzlet? Ezen töprengtem, amikor a liftben megszólított egy kerek, mulatt asszony, a liftkezelô. Ha veszek neki a boltban fürdôruhát, becseréli a legfinomabb exportszivarra. Jó, de hol van a bolt? Megmutatta: a szálloda legfélreesôbb részében. Ott csak a szállóvendégek vásárolhatnak mindenfélét. Nagy kô esett le a szívemrôl, már azt hittem, sose fogom elkölteni nem csekély mennyiségû kubai pénzünket. Volt ott minden. Kubai fehérrum, szivar, strandholmik, szalmakalapok, ékszerek, ajándéktárgyak. Azonnal lecsaptam egy cukroszsákból varrt vászontunikára, egy rézbôl mûvészien megmunkált gyûrûre, egy kókusz hangulatlámpára, és találtam még színes magvakból fûzött nyakláncokat, kézzel festett, nyersvászon asztalterítôt, hozzá kis kötényke, és három szalvéta, szóval megtelt a kosaram. A pénztárosnô nem akart hinni a szemének. Úgy nézett rám, mintha én lennék a világ leggazdagabb nôje, hogy ezt a tékozlást megengedhetem magamnak. De hát ilyenek ezek a gazdagok, csak vásárolgatnak, ô meg, szegény, most dolgozhat. Nagyon nem volt ínyére ez a dolog, és amikor a golyós, orosz számológépen undorral munkához látott, mindent megértettem. Elôbb a golyókon csattogtatta le az árakat, majd beütötte egy régimódi pénztárgépbe. Bonyolult, nehézkes mûvelet, és még lassított is rajta, szándékosan. Ez után jött a java. A pénztárgép számláját átmásolta, kézzel, egy fehér lapra — lepecsételte, és ezt nyomta a markomba. Aznap mindketten megszenvedtünk: ô a nyomorult fizetéséért, én a naivságomért. Nem gondoltam, hogy másfél órás macerával jár a tízperces bevásárlás. Férjem már tûvé tette értem a szállodát. Benézett a tetôteraszon üzemelô, fürdômedencés bárba, ott szoktam ücsörögni a vízben. José, a bármixer, ahogy beléptem, már keverte kedvenc koktélomat, a Cuba Librét. A pincér pedig tálcán hozta a medencéhez. Bekopogtatott a lengyelekhez, velük szoktam vodkázni, ott sem talált. A liftnél futottunk össze, és ahogy meglátta a csomagjaimat, kitört belôle a nevetés. „Ha téged kiraknak a Holdra, ott is találsz egy bódét, ahol elköltheted a pénzed!” — mondta inkább elismerôen, mint megrovással a hangjában. Sietni kellett, mert közös busz-

47


kirándulásra vittek néhány delegációt. Utáltam ezeket a szervezett programokat. Kijelölt útvonalon mentünk, zárt alakzatban, a tervtôl nem lehetett eltérni senkinek. Egyéni kalandozásra nem volt lehetôség. Megnéztem a térképet, ott hajtottunk el Cojimar közelében. „Belehalok, ha nem nézhetem meg Hemingway híres halászfaluját, errôl írta Az öreg halász és a tengert — nyögtem a férjemnek, aki rögön rosszat sejtett. „És hogyan akarsz leszállni a buszról?” — tudakolta enyhe kárörömmel. „Bízd csak rám!”. Pedróval, a buszsofôrrel már összebarátkoztunk, mindennap kapott tôlem egy doboz magyar cigarettát. Félrehúztam és megkértem, amikor jelentkezem, hogy pisilnem kell, álljon meg egy percre. Így is történt. Kiszálltunk, és behúzódtunk a bokrok közé. Pedro közölte a vezetônkkel, hogy a magyar kompanyera nem érzi jól magát, a busszal visszamegy a szállodába. A vezetô kis híján szívrohamot kapott, a többiek szívbôl irigyeltek, mi pedig eljutottunk Cojimarba, a tiltott helyre. Ott jöttem rá, hogy miért tiltják ennyire. A Karib-tengernek ez a tündéri öble katonai támaszpont volt. Elsétáltunk az amerikai partokra szegezett ágyúk elôtt, betértünk Hemingway kedvenc kocsmájába. A falakat elborították a fotók. Mindegyiken Hemingway. Halászatra indul Pilar nevû jachtján, halászokkal iszogat ebben a kocsmában. Kedvenc italát rendeltük, a daiquirit. Fehér rum, sûrûre darált jéggel, kis citrommal. A pincér úgy tett, mintha nem értené, mit akarunk. Késôbb elárulta, kifogyott a jegük, de azt sem akarta, hogy fogyasztás nélkül távozzunk, ezért kihozott egy langusztakoktélt. Koktél, koktél, nem mindegy az nekünk? De, csak még nyomta a gyomromat a bôséges, svédasztalos reggeli. Langusztát sem ettem még, ki tudja, milyen lehet. Isteni volt. Bátran merem ajánlani mindenkinek, aki véletlenül összefut valahol egy langusztakoktéllal. Utána kiültünk a mólóra, az öreg halászok már készülôdtek az esti fogáshoz. Szép nap volt. Kiharcoltuk magunknak. Varaderóba is vittek, de ezt már nem hagyhattam ki. A világ legszebb tengerpartja, fehér homokos partját hol szelíden nyaldossa, hol vadul csapkodja a türkizkék tenger. Rajtunk kívül nem sok embert láttunk, helybelit csak alkalmazotti minôségben. Mostanában már Varadero is a dollárral fizetô turisták paradicsoma lett, abban az idôben csak a szocialista országokból fogadtak csoportokat, kis számban, és itt üdültették a protokollküldöttségeket. Beköltöztünk a bungalónkba — még az amerikaiaktól maradt ez is —, este fürödtünk egy nagyot, és éjjel lecsapott a hurrikán. Bömbölt a szél, csavargatta a sudár királypálmákat, öthat méteresre korbácsolta a tegnap még szelíd hullámokat. Miután kitombolta magát, eleredt az esô. Mintha tényleg dézsából öntötték volna. Beültünk a helyi koktélkirály vászontetôs bodegájába, és elszopogattunk vagy tizenöt koktélt. Szerencsére a kubai koktélokban igen kevés az alkohol. Pár csepp rum, konyak vagy likôr. A többi a mixer képzeletének szüleménye. Mûalkotás. Élvezetet kínál

utidilik

48

a szemnek, elûzi a rossz hangulatot. Amikor bonitóra — ez a legkedveltebb hal errefelé — indultunk halászni, bezzeg nem vacakoltak a koktéllal, a legerôsebb rumból töltögettek szíverôsítônek. Halat persze nem fogtunk, erre is fölkészültek. Hozták magukkal a hajósok, és amíg a lakatlan szigeten elmentünk kagylókra vadászni, parázson megsütötték. Ízlett. És itt legalább senki sem nézte ki a falatot a szánkból. Havannában mindig rossz érzés fogott el, amikor lakomáztunk a svédasztalról. Az utcai járókelôk orrukat az ablaküvegre nyomva bámultak befelé, és nagyokat nyeltek. Sok furcsaságot fedeztünk fel Castro Kubájában. Ilyen volt a posada. A spanyol szó sokféleképpen értelmezhetô. Fogadó és nyilvánosház is lehet. A kubai posada szociális szolgáltatásként mûködött, szocialista módon. Castro nem ellenezte a szexet, ugyanakkor óvni akarta a fiatalok egészségét annak érdekében, hogy egészséges utódokat nemzzenek. Tehát ne a parkokban, félreesô helyeken szeretkezzenek — náluk is égetô volt a lakásprobléma —, hanem a posadában, ahol a tiszta szobához tiszta lepedôt is adtak, sôt vacsorát is felszolgáltak. Mindez nem került semmibe. Rávettük kubai barátainkat, hogy vigyenek el egy posadába. A fiú spanyol volt és történelemtanár, a lány mulatt — félvér — és a tévében dolgozott. A posadát üzemeltetô alkalmazott pedig szénfekete. Kidülledt szemmel bámult ránk. A lélegzete is elállt attól, hogy szobát kértünk négyünknek. Ilyen eset eddig még nem fordult elô a praxisában. Egy darabig tanácstalanul álldogált, majd elment, és hozta a tiszta lepedôt. Ekkor már fulladoztunk a visszatartott nevetéstôl. A szoba berendezése egyszerû volt: ágy, asztal, két szék. Ablaka nem volt, csak egy kis zárható nyílás a falon, diszkrét kopogtatás után azon nyújtották be a vacsorát. Még a nevünket sem írták fel, annyira vigyáztak a diszkrécióra. Ide nyugodtan elvonulhatott bárki, nôs emberek a barátnôjükkel, lányok a fônökükkel, senki nem szerzett róla tudomást. Nálunk ez elképzelhetetlen lett volna. Az is, hogy bizonyos kávézókban tök sötétben „szórakozhatnak” a vendégek. Beléptünk az utcáról, és gyufával kellett keresnünk üres helyet. A pincér ciccegéssel jelezte, hogy máris indul. Jött is, felkattintotta az öngyújtóját, felírta, majd ugyanígy ciccegve kihozta, amit rendeltünk. A ciccegés egyezményes nyelve ezeknek a nappal is éjszakai helyeknek. Így lehet érintkezni vendégnek és felszolgálóknak anélkül, hogy megzavarnák egymás élvezetét. A terem megtelt hangos sóhajokkal, nyögésekkel, látni azonban nem lehetett semmit. Persze ezeket a sötét lyukakat csak a helyiek látogatták. Külföldiek csak akkor, ha rendelkeztek ismeretséggel. Vajon mi lehet a kiskôrösi Júliával, aki egy kubaihoz ment férjhez? A lánya állandóan azért rágta a fülét, hogy ô miért nem olyan szôke és fehér, mint az anyja. Az itteni rokonság viszont épp a hófehérségét kifogásolta. Örült, ha eljöhe-

49


tett velem tolmácsnak. Erre bôséges alkalom kínálkozott a latin-amerikai filmek fesztiválján, amelyet karácsony táján szoktak megrendezni Havannában. Ilyenkor Kubában adnak találkozót egymásnak a brazil, argentin, mexikói, chilei, uruguayi filmesek, és világsztárok is megjelennek az eseményen. Az élet ugyanúgy zajlik, mint Cannes-ban, csak a karibi környezet forróbb, egzotikusabb, és nem annyira fényûzô. Ott találkoztam a nálunk is ôrült sikerrel vetített Rabszolgasors címû brazil szappanopera gonosz földesurával, Rubens de Falcóval. Azonnal felismertem a hotel halljában nyüzsgô filmesek között. Ugyanaz a delejes, zöld macskaszem, férfias ragadozó vonások, arányos termet. Csak most feszes farmert viselt, kockás pamutinggel. Nagyon jóképû volt, Juli boldogan vállalta, hogy jön velem „szobára”. Rubens úgy fogadott minket szállodai szobájában, mint egy gáláns lovag. Konyak behûtve, jégkockák elôkészítve. Sûrûn töltögetett, ilyenkor kézzel belemarkolt — amerikai szokás szerint — a jégbe, és egyáltalán nem úgy nézett rám, mint szegény Isaurára. Jót derült azon, hogy nálunk mindenki szörnyetegnek tartja, de nem lepôdött meg túlságosan: — Rengeteg levelet kaptam Magyarországról, és a nôk valóban a fejemre olvasták, hogy szívtelen vagyok, önzô és könyörtelen. Ennek ellenére többen hajlandók lettek volna meghozni azt az áldozatot, hogy nôül jöjjenek hozzám. Cserébe azt kérték, hagyjak fel Isaura üldözésével. A továbbiakban megtudtuk, hogy nôtlen, anyjával és három nôvérével él együtt, teljes nôuralomban. Ami azt jelenti, hogy a nôk teljesítik minden kívánságát, ô pedig uralkodik fölöttük. Így gondolkodik egy igazi, latin macsó. Kubában is sok van belôlük. Hát még a fesztiválon! Soha annyi gyönyörû, „latin szeretô” fazont nem láttam, mint a tengerparti fogadáson. Úgy tudnak nézni azzal a parázsló, fekete szemükkel, hogy a leghûvösebb nô is tüzet fog. Castro is megtisztelte jelenlétével a fogadást. Mindenkit külön üdvözölt, kivéve minket, a volt szocialista országok filmeseit. Keményen elhatárolta magát tôlünk, „árulóktól”, akik elhagyni készülünk a közös tábort. Közölte, hogy Kuba akkor is hû marad a kommunizmus eszméjéhez, ha mindenki cserbenhagyja. Ekkor láttam elôször, és nyilván utoljára. Másnap továbbrepültünk Havannából Mexikóba. Nekünk ezt is jelentette a rendszerváltás: szabadon utazhatunk a világban. Akkor még könnyebben is ment, mert a lengyelektôl vásárolt mexikói repülôjegyekhez szintén olcsón jutottunk hozzá. Éjjel még szambáztunk — kompanyerók és kompanyérák — a tengerparton, reggel felszállt velünk a mexikói járat. Kubai barátaink szomorúan intettek búcsút. Minket új kalandok várnak, náluk minden marad a régiben. Ki tudja, meddig?

VADAS ZSUZSA ÚTI DILIK, AVAGY 4O ÉV ALATT A FÖLD KÖRÜL

Recommend Documents