V. Kulcsár Ildikó, Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes. Borítóterv: Kálmán Tünde. Borítórajz: Szûcs Édua. Tördelés: Arktisz Stúdió

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 1

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 2

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 3

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 4

© V. Kulcsár Ildikó, 2007

Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes

Borítóterv: Kálmán Tünde

Borítórajz: Szûcs Édua

Tördelés: Arktisz Stúdió

ISBN 978 9639710 19 1 ISSN 1785 5667

Könyvkiadás

Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Tel.: 437-1100 Felelôs kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella

Készült a Szekszárdi Nyomdában 2007-ben Felelôs vezetô: Vadász József A könyv megrendelhetô a www.mc.hu weboldalon

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 5

g

Ajánlom e könyvet Ádámnak, Bálintnak, Bencének és Patriknak, a négy szerelmetes kis királyfimnak, akiktôl annyi szeretetet kapok, hogy tíz életre is elég lenne… Hadd tudják, ha majd egyszer ôk is megismerik az olvasás gyönyörûségét, hogy mivel foglalatoskodott az örökké rohanó Ildi-nagyi. g

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 6

NÉLKÜLÜK NEM JÖTT VOLNA LÉTRE… g

Nem mondok köszönetet az üknagypapámnak, a keresztanyámnak, a nagybácsikámnak, a menedzseremnek (mert nincs) meg a sarki hentesnek, ahogy az „Oscar-csillagok” szokták, de bizony köszönetet mondok a Nôk Lapja számtalan olvasójának, akik megtisztelnek a bizalmukkal, és ôszintén mesélnek nekem – ki levélben, ki e-mailben, ki személyesen – a gondjaikról, a bánataikról és életük szép perceirôl. Köszönetet mondok a gyerekeimnek, akik annyi jóval-rosszal, örömmel-bánattal ajándékoznak meg, hogy a legnehezebb élethelyzetekben sincs idôm az önsajnálatra. Köszönetet mondok – nem utolsósorban – a férjemnek, aki olyan kitartó szeretettel vesz körül, hogy még ebben az ôrült-durva világban meg az idônként elviselhetetlenül zûrzavaros újságíró-létben is képes vagyok boldognak érezni magam (idônként). És ezt a manapság csöppet sem divatos érzést vagy legalább egy korty derût sikerül néha-néha „átragasztanom” az olvasóimra is…

6

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 7

RÖVID LEVÉL AZ OLVASÓNAK g

Kedves Olvasóm! Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy tegezlek, de az ôszinte beszélgetéshez – levélhez – jobban illik a tegezés, mint az önözés… Kedves Olvasóm, mielôtt nekifogsz e kötetnek, tudnod kell, hogy ebben a könyvben egyetlen sor sem íródott parancsra: fôszerkesztôi, kiadói utasításra vagy politikai nyomásra. Bár a sors vagy inkább az Úristen kegyelmébôl ilyesféle pressziók nemigen értek eddigi pályám során… Itt azokat az írásaimat gyûjtöttem csokorba, amelyek az utóbbi négy évben születtek jártamban-keltemben, amikor csak úgy nézelôdtem. Ebben a sokat szidott (általam rajongott!) szakmában az a gyönyörû, hogy az ember hivatásos kíváncsi. Akkor is dolgozik, amikor látszatra csak cseverészik-bámészkodik falvakban, városokban, metropoliszokban – Rómától Kisvárdáig, Soprontól Torontóig és Sanghajig –, ezért viseli az írások jelentôs része a Csak úgy nézelôdöm „vezetéknevet”. Persze egy újságbéli vezetéknévhez mottó is dukál. Bevallom, nem sokat mötyörögtem a kiválasztásával, hiszen már az elsô publicisztika születésekor eszembe jutott a kedvenc Pilinszky-idézetem. „MINDEN TETÔRÔL LÁTNI A NAPOT…”. Látni egy hosszúperesztegi félig vályog, félig tégla házból, látni egy ékes-fényes tokiói felhôkarcolóról és a családi vagy politikai háborúk poklából is… Aztán ahogy az utóbbi esztendôkben egyre durvult-csúnyult a világ körülöttünk – ezzel párhuzamosan sokasodtak a kétségbeesett olvasói levelek –, direktebb mottót választottam. A Nôk Lapja oldalára hívtam Luthert, hogy általa közvetítsem azt a megszenvedett és csak azért is megôrzött optimizmust, amely úgy hozzám nôtt, mint a kezem vagy a lábam. (Jelzem, egyáltalán nem érdekel, hogy ez az életérzés sokak szerint nevetséges „génhiba”). Magam azt gondolom, hogy ebben az egyetlen életünkben nem érdemes a rosszat gyûjtögetni-terjeszteni, inkább… Inkább? „HA TUDNÁM IS, HOGY HOLNAP ELPUSZTUL A VILÁG, MÉG AKKOR IS ÜLTETNÉK EGY ALMAFÁT…” Persze, nem könnyû. Tudom – a munkám során naponta tapasztalom –, hogy rengeteg a baj, a fájdalom, a szegénység, tele vagyunk stresszel, félelemmel és aggódással. Meg kell élni, túl kell élni… Szóval mindenkinek mankó kell ahhoz, hogy képes legyen 7

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 8

megvívni a hétköznapok harcait. És ez a mankó lehet egy korty derû is. Nem gondolok én harsány, oktalan röhögésre – erre tényleg nincs okunk –, csak egy parányi életszeretetre. Figyeld csak, kedves Olvasóm, mit írtam errôl néhány évvel ezelôtt! Egy korty derû Rómában történt. Tán két hete. A Spanyol-lépcsô „márványfodrai” közt sütkéreztünk a párommal (Márai emlegette a márványfodros lépcsôt egy levelében, ugye, gyönyörû?), élveztük, hogy kiszakadtunk az itthoni hajtásból, és egy olasz párral beszélgettünk. Mirôl is? Mindenrôl, semmirôl. Zenérôl, szerelemrôl, vörösborról, leheletvékony pizzáról, a téren nyüzsgô turistákról, a gyerekeinkrôl. Jó volt velük. Ôk gyengén beszéltek angolul, mi még gyengébben olaszul, megnôtt a gesztusok, tekintetek jelentôsége. Nevettünk, közös esti programot terveztünk, amikor a lány váratlanul rám támadt: Chi sei tu? (Ki vagy te?) Elméláztam a furcsa kérdésen. – Ó… senki! Egy, a sok millió magyar nô közül. – Miért érdekel ennyire az olasz nôk élete? – faggatott tovább a lány. – Tanulni akarok tôletek – feleltem halkan. – Haza szeretnék vinni egy korty derût. Ti sem éltek könnyen, mégis jó a kedvetek, élvezitek az életet. – Jókedvet akarsz hazavinni? – rökönyödött meg a fiú, látszott az arcán, hogy nem ért semmit. Kedves Olvasóm, ugye, te értesz? Remélem, egyet is értesz velem abban, hogy ránk férne egy kis életkedv. És én sokat szeretnék tenni azért, hogy a körülöttem élôk meg az olvasóim – tizenhattól nyolcvanig – több derûvel viseljék a hétköznapokat. Kérdezhetitek persze, hogy a sok gond és baj közepette hogy lehet megôrizni a derût. Valahogy úgy, mint Petrarca… Figyeljétek csak azt a mottót, amelyet jó néhány szomorkás embermese felvezetôjének választottam: „S HA NEVETEK VAGY AJKAMON KEL ÉNEK, TESZEM, MIVEL EGYETLEN MENEDÉK EZ, HOGY ELREJTSEM SZAVÁT A SZENVEDÉSNEK.” Azt mondjátok, hogy ez Fellini sírva-nevetô fehér bohócának a vallomása? Lehet. De mondtam én valaha, hogy nem érzem magam bohócnak (gyakorta) e földi létben? V. Kulcsár Ildikó 8

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 9

Elsô fejezet

Ha a férfi… g

Amelyben szerzônk bevallja, hogy jártában-keltében szüntelenül beleütközik a férfiak gyarlóságába. Meg abba, hogy mi (hasonlóan gyarló) nôk nemigen tudunk férfiak nélkül élni. Ahogy ôk sem – nélkülünk. Szerzônk nézelôdés közben azt is tapasztalja, hogy a nôk számtalan választ adnak e boldogító vagy épp testet-lelket nyomorító vonzásra-taszításra. Van, aki az egyedüllétet választja, van, aki harcol – kivont karddal küzd az igazáért, a még mindig csak szóban létezô egyenjogúságunkért –, és van, aki a humort, az iróniát választja fegyverül. Mert mosoly és önirónia nélkül nemigen lehet elviselni… Mit is? Hát azt, amikor a teremtés koronája nevel, hever, autót vezet, igazságot oszt vagy épp széfet szereltet a lakásba…

RÓZSA A SZÉFBEN g Három sáv. Nem, ez négy. Vagy inkább öt. Hét? Igen, most már a hetedik autó nyomakodik mellém. Miért elôz meg jobbról az a Fiat, közben miért vág elém balról egyszerre négy motoros? Ilyen a halálfélelem? Életben maradunk itt, a Tevere-parton? Jaj, mi lesz a gyerekeinkkel, uramisten, ki neveli fel ôket, ha mi nem térünk haza? Ehhez hasonló kiáltásokat hallattam, amikor néhány héttel ezelôtt elôször vezettem autót az örök városban, Rómában. A város örök, de nekünk gyorsan végünk lesz, visítottam egy kanyarban, amikor egy duplapofájú Multipla leszorított az útról. Állj meg, cseréljünk helyet, ordította a férjem, mire én zsibbadó kézzel kormányoztam a kocsit a járda felé. Nos, ekkor történt… Csoda? Nem tudom. A lényeg az, hogy kismotorral mellém gurult egy bûbájos mosolyú apáca. – Semmi baj, 9

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 10

szedd össze magad, legyél bátor, itt másképp kell vezetni! – kiáltott be az ablakon színtiszta magyarsággal. Felismerte a hazai rendszámot, közben megérezte a rémületemet? Vagy csak hallucinálok? Netán már meg is haltam ebben a tébolyult római forgalomban? Te hallottál valamit? – kérdeztem a páromtól, ô csodálkozva nézett rám. Persze akkor még jobban csodálkozott, amikor hirtelen elhagyott a rettegés – a nyuszi emberré vált! –, és erô költözött belém. Nem álltam meg. Sôt! Gázt adtam, manôvereztem, elôztem és engedtem, szóval tudomásul vettem, hogy itt nincsenek sávok, mint otthon, tehát az ügyesebb-erôsebb halad gyorsabban, de azért vigyáz a többiekre. Egyre felszabadultabban vettem részt ebben az eleinte vadnak tûnô (pedig csak temperamentumos) társasjátékban, közben igyekeztem beérni a jótevômet. Várj, próbáltam kiabálni az apáca után, de ô rákanyarodott a Vatikánhoz vezetô hídra, közben diadalmasan lobogott felém a férfiuralomra fittyet hányó, szépséges fehér fityulája… * Fura fazon a Csonti. A férje nevezte el így, mert hatalmas étvágya ellenére sincs ötven kiló. Okos fekete szemeket hord meg kényelmes ruhákat. Soha nem panaszkodik, rajong a fiaiért meg a többi „gyerekéért” – magyart és angolt okít egy pesti gimnáziumban –, ráadásul taníthatatlan bölcsességgel fogadja az élet megpróbáltatásait. Mindennek ismeretében rémülten hallgattam egy szürke szerda délutánon Csonti telefonját. – Nem bírom tovább, a széf betette a kaput! – hadarta könnyes hangon. Aztán csak lassan, nagyon lassan fogtam föl, hogy Csonti korábban szelíd-rendes párját „elkapta a gigantománia”. Történt ugyanis, hogy meghalt a férj nagymamája, és ôk megörökölték a lerobbant mátyásföldi házát. Mit tesz ilyenkor egy bölcs férfiú? Rábeszéli a filléres gondokon edzett tanár-feleségét – „most megalapozzuk a jövônket!” –, hogy vegyenek fel nyolcmillió forint kölcsönt a felújításra. – Az még hagyján, hogy félelmemben megtudakoltam, van-e adósok börtöne Magyarországon – jajongott Csonti –, de amióta kivésette a dolgozószoba falát, hogy a kômûvesek beépítsenek egy te10

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 11

rebélyes széfet, már a házasságomért is aggódom! Felfogod, hogy kódos széfünk van, mint a milliárdosoknak? És tudod, mit fogunk benne tárolni? Semmit. Hiszen egy fillér tartalékunk sincs, csak adósságunk! Bár a banki felszólításokat majd beletehetjük, mert a mi alig-jövedelmünkbôl nemigen tudjuk majd kinyögni a törlesztôrészleteket. Néhány nap múlva újabb telefon: Csonti hangja a régi. – Halihó, beugrom hozzád tíz percre, mesélek! Negyed óra múlva ragyogva áll elôttem, a szeme csupa nevetés. Ugyanis az elôzô napon befejezték a munkát a kômûvesek, tehát fizetni kellett. A férj odapattant a pökhendi széfjéhez, majd néhány perc múlva rémülten meredt a feleségére. – Kimerült az elem, nem tudom kinyitni! A pótelemet pedig eldobáltam… Benne van a fizetésem maradéka, még a családi pótlékot is hozzátettem. Hogy lehetne szerezni egy mackóst, aki feltöri? – motyogta. Mint játékát vesztett kisfiú állt a titkos széf elôtt a nagydarab férfi. Csonti eleinte fuldoklott a nevetéstôl, késôbb sírva fakadt – a saját pénztárcájában csak pár száz forintot talált –, majd elrohant szegény édesanyjához, aki kölcsönadta a megtakarított pénzét. – Éjjel kettôkor találtuk meg egy padlóváza alján a pótáramforrást (vagy mit) – mesélte tovább Csonti –, és a férjem, akinek lángolt a füle a szégyentôl, végre-valahára kinyitotta a széfet. Gyorsan kiszedtük az anyunak megtérítendô összeget, de ô nem zárta vissza azt a rettenetes dobozt. Nem! Így én beletehettem egy szál rózsát! A békerózsát… – Már nem haragszol rá? – Ugyan! Nagyon szeretem, áldott jó ember, de ô is csak egy férfi, akinek az erejét megsokszorozzák a tárgyak. Háza lett, mint jó néhány tehetôs barátunknak, de pénze nincs. Tehát megvigasztalta magát ezzel a böhöm széffel… Szegényke – bólogatott Csonti, közben jelentôségteljesen rámeredt az én párom hatalmas hifitornyára… * Idemásolok egy hírt az International Herald Tribune olaszországi mellékletének május 24-i számából: „Egy fiatal szardíniai nô feljelentést tett szeméremsértés miatt egy százéves férfi ellen. A vádlott 11

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 12

ugyanis »mutogatta magát«, miközben azt javasolta a fiatal nônek, hogy szeretkezzenek. Az idôsek klinikáján dolgozó hölgy elmondta, hogy egy sétányon sietett keresztül, amikor a százéves férfi lehúzta a cipzárját, megmutatta a nemi szervét, és a fent említett ajánlatot tette.” Nos, ha e hírecske hôse húsz-, harminc-, negyven-, ötven- vagy hatvanéves volna, felfordulna a gyomrom. De hogy száz!!? Eddig azt hittem, hogy egy évszázadnyi élet után – hogy is mondjam? – még egy cipzárat is nehéz lehúzni… Vacsora közben megosztottam olasz barátainkkal e felemelô hírecskét. Miután befejezték a röhögést, Luigi, a római vendéglôs nagyot csapott az asztalra: nem a Colosseummal és Sorrentóval kell Olaszországot reklámozni, hanem ezzel a hírrel! – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. – Arra, hogy az olasz férfi soha nem fárad el, sírig imádja a NÔT! – harsogta Luigi. (A nagy nevetésben senki sem hallotta meg Rosanna asszony – Luigi felesége – kétkedô krákogását…)

LOBOGOK A KERÍTÉSEN g Szédületes nô „a Zsuzsi”. Titkárnôként dolgozik, de esküszöm, több esze van, mint három diplomásnak – együtt. Szédületes ember ez a Zsuzsi – egyedül nevelte fel a gyerekeit –, mellesleg megtanult franciául, angolul, németül, és azon sem csodálkoznék, ha holnap nekiugrana a kínainak. Szédületes csaj a Zsuzsi, mert a második férje úgy imádja, hogy… Hogy is? Nem hozza le a csillagokat az égrôl – a csillagok nem hagyják magukat –, de voliere-t (reptetôt) épít a felesége rengeteg papagájának, télikertet kövez és üvegez, mert Zsuzsikámnak jelenleg madár- és virágmániája van. Ennek szellemében lelkesen fordít egy angol nyelvû könyvet a csuda tudja, milyen papagájokról, és az orchidea-szövetségben is sertepertél. Mit látok, ha megérkezem hozzá? „Boldog” virágokat! Igen-igen boldogokat, hiszen látszik rajtuk, törôdnek velük, szeretik ôket. Orchideákat, hibiszkuszokat, leandereket, lilákat, sárgákat, vöröseket. Mindig meghatódom ennyi szépségtôl, és úgy érzem, a virágok ró12

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 13

lunk, emberekrôl szólnak. Arról, hogy szeretettel, törôdéssel mindenki megszelídíthetô, megszépíthetô, jobbítható. Persze az ô életében is volt kudarc – kiében nincs? –, elvált az elsô férjétôl. De nem maradt benne gyûlölet! Még azt is megengedte, hogy az „ex” az édesanyja házának alagsori lakásába költözzön. Sokan azt mondták, bolond. Ô meg azt mondta: bajban van, kevés a pénze, és nincs másutt lakása… Zsuzsi nem pihenget szépségfarmokon, inkább munkával karcsúsítja magát. Ötkor kel, hogy ellássa a papagájokat, gondozza a virágokat, a tavaszi „borsó-kaland” is lemorzsolt róla néhány kilót… Történt ugyanis, hogy felásatta a férjével a csupa homok, csupa kavics kertjük végét, hogy borsót és paradicsomot ültessenek. – Nem vagyunk mi normálisak – hahotázott Zsuzsi –, robotoltunk, locsoltunk, majd büszkén leszedtünk egy kilócska borsót (a piacon kilencvenhét forintért megvehettük volna). A paradicsomok meg olyan parányiak, hogy csak szemüvegben találok rájuk! – Hogy jutott eszedbe ez az ôrültség? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve. – Ó, én fütyülök a karrierre, a külvilág tapsára, nekem az fontos, hogy valami boldogságfélét teremtsek magam köré! A virágaim, a papagájaim jókedvre derítik a páromat, a barátaimat, engem, és igenis jobb ízû a borsóleves a hazalátogató gyerekeimnek, ha mi dolgoztunk meg érte. – Nem lett rosszkedved a kudarctól? – Néhány pillanatra – felelte elgondolkodva –, tán ezért ajándékoztam azonnal egy különleges orchideapalántát a barátnômnek. Az ô örömétôl nekem is jókedvem lett. (Kedves Olvasók, mit gondolnak? Nem volna szebb a világ, ha az ilyen nôket – tudom, sokan vannak – klónoznák?) * Az olaszok mindenbôl operettet csinálnak, mondta egy barátom, aki éveket töltött Itáliában, de én csak akkor hittem neki, amikor római lakosként éltem át a NATO-Oroszország csúcstalálkozót. – Háború van? – dühöngtem magamban, mert e május végi napon 13

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 14

mindenütt rendôrökbe, csendôrökbe, szirénázó autókba ütköztem. Még a tengerpartot is lezárták, nehogy baja essék Bushnak, Putyinnak és a többi államfônek! Utáltam a rendôr-Rómát, az olaszok viszont… Amikor leballagtam vásárolni, nagy tömeget vettem észre az újságos elôtt. Állt egy csomó ember a via dei Banchi Vecchi sarkán, egy férfi pedig a nudista szövetség nyílt levelét olvasta fel. A szövetség vezetôje azért háborgott – egy napilap elsô oldalán –, mert a nudisták hivatalos fürdôhelyét, a capocottai tengerpartot is lezárták. – Árulja el, miniszterelnök úr, hová dughatja el egy nudista a gyilkos fegyvert? Vagy attól fél, hogy az államférfiak meglesik a meztelen olaszokat a repülôgépeikrôl? – olvasta-ordította a férfi. Mit csinált a tömeg? Hahotázott. És én – elfeledkeztem a felfegyverzett Róma borzalmas látványáról – a rendôrökrôl, a csendôrökrôl, a szirénákról –, és velük nevettem. Ahogy egy operettben illik… * A normális – földhöz értô – emberek elképzelni sem tudják, mennyit tudnak szerencsétlenkedni a lelkes „analfabéták”, ha ásót, gereblyét, locsolót ragadnak. Vegyük például az én férjemet – komoly, középkorú közgazdász –, aki egy nyári délutánon szépen lenyírta a füvet a házunk elôtt, majd hatalmas kupacot formázott a fûbôl! Teltek-múltak a napok, a kupac forrt a hôségben. – El kellene tüntetnünk a fûhegyet – mondtam aggódva egy csillagfényes nyári estén, miközben a teraszon borozgattunk. – Meglocsolom, nehogy felgyulladjon – jelentette ki a férjem magabiztosan, majd e munka végeztével fáradt-elégedetten vonult be a hálószobába. – Gyere, bújj ide mellém! – kiabálta, de én a kertben múlattam az idôt. Pontosabban: nem moccantam a kerítés mellôl, mert a rendületlenül füstölgô kupac rémülettel töltött el. Elképzeltem a békés zuglói utcát lángba borulva. Elképzeltem a porrá égett házunkat, a földönfutóvá vált gyerekeinket, a „gyújtogató” páromat a börtönben… Késôbb rázogattam, ébresztgettem a férjemet, aki félálomban motyogta: édesem, ne cirkuszolj már! 14

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 15

Mit tehettem? Magamban „cirkuszoltam” tovább. Azaz visszamentem a kertbe, felálltam egy sámlira, kihajoltam a kerítésen, és kitartóan locsoltam a kupacot. Csak akkor kaptam észbe, hogy nézhetek ki, amikor a sokadik kocsi dudált a házunk elôtt. Mit gondolhattak rólam az éjszakai autósok!?? Egy ôrült nô éjjel egykor lobogó hálóingben a kerítésen csüngve locsol… Amikor reggel dühöngve-csapkodva elôvezettem az én csodálatos férjemnek az éjszakai kalandomat meg a férfilustaságról szóló tirádáimat, ô bûnbánat helyett fuldoklott a nevetéstôl. – Örülj, hogy senki sem hívta fel a mentôket, hogy sürgôsen vigyenek be a bolondokházába! (Komolyan mondom, meg akartam sértôdni. Nagyon! De nem tudtam, mert csorogtak a könnyeim – a röhögéstôl.)

HARMINCHAT-ÖT g Tele a világ várakozással. Fény, enyhe szél – összeborzolja a lányok haját –, a járókelôk arcán mosoly, hiszen nemre és pártállásra való tekintet nélkül mindenkinek elege van a sötétségbôl meg a hidegbôl. Végre eltûntek az „ápol és eltakar”-télikabátok (sálak-sapkák-kalapok), kacéran libben a nôk rafinált-fodros szoknyája. A kirakatüveget is lemosták, így – a munkából hazafelé – rámosolyoghat a tükörképére, majd fülig szalad a szája, amikor észreveszi, hogy egy „vén hobó” hosszasan csodálja tûsarkúba bujtatott lábát. – Hahó, csudajó a kedvem, itt a tavasz! – kiáltja a lakásba lépve, de a nappaliból – köszönés helyett – halálhörgésre emlékeztetô sóhaj hangzik. – Uramisten, mi bajod? – kérdezi ijedten (hôsnônk azon ritkafeleségek közé tartozik, akik szeretik a férjüket, és „szeretve vannak”…) –, majd rémülten rohan a hang irányába. A látvány másodpercek alatt sodorja ki belôle a tavaszörömöt. A férje a fotelban ül vastag sállal a nyakában. Nem is ül, inkább tehetetlenül hever (alél, szenved, dermed), szóval egy végóráit élô középkorú férfi néz rá szemrehányóan. 15

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 16

– Még jó, hogy hazajöttél! Itt halok meg, te meg csavarogsz!? – Bevásároltam, elrohantam az óvodába, aztán beadtam Petit anyuhoz, hogy legyen egy nyugodt esténk… – hadarja, de a félhalott ügyet sem vet a válaszra, inkább hosszú elôadásba kezd aprócska vagyonuk számlaszámairól, a lakástörlesztésrôl, a könyvelô elérhetôségérôl, szóval mindarról, amit az asszonynak tudnia kell, ha ô már nem lesz… Megnézi a férje torkát – nem piros –, türelmesen végighallgatja, hogy a férfi szentebb, mint az ég összes angyala, hiszen a „kaszással küzdve” is végigdolgozta a napot. Aztán teát fôz, citromot facsar, elôszedi a házipatika varázsszereit, ágyba bújtatja a párját – magában lemond a romantikusnak remélt estérôl –, majd amikor megcsörren a telefon, rossz elôérzete támad. – Túl jó volt a kedvem, most jön a vezeklés – gondolja –, és nem csalatkozik. – Angyalom, gyere Petiért! Nem engedi, hogy megmérjem a lázát, de nekem gyanús ez a gyerek! – hadarja az édesanyja. Telefon le, dzseki föl, hol a slusszkulcs, jaj, uramisten…! Ám amikor menetkészen áll az ajtóban, újból csörren az átkozott telefon. – Anyuka, Réka szörnyen sápadt, hányingere van, így nem engedem vízbe, jöjjön érte! – mondja a tizenkét éves lánya úszóedzôje. Tébolyult száguldás következik: az édesanyja lakása Óbudán, az uszoda Zuglóban, gyerekorvos-barátnô az Oktogonon. A végeredmény lesújtó: a kicsi: kicsit beteg (csak annyira, hogy ne mehessen óvodába, miközben másnap fontos értekezlet lesz a munkahelyén), a nagy: nagyon. A óvodásnak vitamin kell és meleg, a lányának antibiotikum. Amikor túl van a fürdetésen, a vacsoráztatáson, három esti mesén, két lázmérésen, húsz-harminc jó éjszakát puszin, nem esik össze – ô nem! –, inkább bemegy a hálószobába, ahonnan a legapróbb nesz sem hallatszik. A férje békésen alszik, mint egy óriáscsecsemô. – Aludj csak! – mormogja félhangosan, aztán felhívja az egyik munkatársát. – Nagyon „gáz”, ha nem jössz holnap – hadarja a fiatal kolléganô –, a nagyfônök is ott lesz, és tudod, hogy rosszul van a gyerekesektôl! – Mit csináljak? – kérdezi idegesen, de nem tudja folytatni, mert a szomszéd szobából nyögés, majd kétségbeesett kiáltozás hallatszik. 16

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 17

– Forró a fejem, magas a lázam, már nyelni sem tudok, te meg a barátnôddel tereferélsz? Tôled meg is halhatok! Gyere, szükségem van rád! Most engem vigyél fel a padlásra…! Az asszony beront a hálószobába, precízen becsukja az ajtót, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek, nagy levegôt vesz, és ordítani kezd. Hogy ezt nem lehet kibírni…, hogy mindkét gyerek beteg, és ha nem megy el a holnapi értekezletre, ki fogják rúgni, ráadásul József Attila nem nyavalygó férfiként, hanem szerencsétlen kisgyerekként akart a padlásra menni! A férj úgy meglepôdik e kitöréstôl, hogy kiugrik az ágyból – elképesztôen fest gatyában meg a nyakára-fejére tekert óriási piros sálban –, és hirtelen rámosolyog ordítozó asszonyára. – Mondtam már, hogy nagyon szép vagy ma? Mi történt veled? – Ó, semmi – csillapodik le a nô –, csak nagyon boldog voltam a tavasztól… Aztán önmaga számára is váratlanul kitör belôle a nevetés. – Hogy nézel ki ebben a piros kendôben? Mint egy kövér beduin! – Gyere, öleld már meg ezt a nyomorult beteg beduint! – nevet a férfi is, mire az asszony határozottan feláll. – Szó sincs ölelésrôl! Aki olyan beteg, hogy hattól tízig ájultan alszik, az este nem ölelkezik, hanem lázat mér – mondja, és a férje hóna alá dugja a lázmérôt. Az eredmény? Harminchat-öt… – Ugye, itthon maradsz holnap a gyerekekkel, ha már ilyen „lázas” vagy? – kérdezi elalvás elôtt, és amikor egyetértô mormogást hall az ágy másik oldaláról, hálát ad az égieknek, hogy a férje minden náthájába belehal.

KARÁCSONYI HORROR g Már akkor rossz lett a közérzete, amikor lefékezett a háza elôtt. Mi a fene történt itt? – gondolta mérgesen, hiszen rögtön észrevette a ronda, szürke kukát kövér bálnaként heverve a kapu mellett, miközben a szomszédék portája fényes karácsonyi díszben tündökölt. – És miért nincs feldíszítve december 24-én a kerti fenyônk? – dühöngött, majd felháborodva trappolt be a házába. 17

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 18

A látvány elborzasztotta. Az ebédlôasztalon hegyekben álltak a mocskos tányérok – telis-tele ételmaradékkal –, poharak, bögrék, evôeszközök. A bárpult szélén koszos cumisüveg hevert, halkan csöpögött belôle a cukros tea… A mosogatóból kicsurrantak a piszkos lábosok, a gáztûzhely ragadt az olajtól, prézlitôl, liszttôl, tojásfehérjétôl… – Atyaúristen! – motyogta –, valami tragédia történhetett! – De azért automatikusan benézett a sütôbe, mert megszokta, hogy ott december 24-e délelôttjén már édes-illatosan pirul a bejgli, sôt, a hûtôbe is bekukucskált, hátha ott találja a pogácsatésztát. (Még nem élt át karácsonyt forrón remegô sajtos pogi és diós bejgli nélkül!) A sütô üres-piszkosan tátongott, a hûtôben ôrjítô rendetlenség… Betántorgott a nappaliba, majd dermedten megállt a szoba közepén. A sarokban felborult az etetôszék, a parkettán szétkenôdött egy gusztustalanul zöld bébiétel, mindenütt játékok és ruhák: macik, csörgôk, szôrállatkák, bugyik, rugdalózók, tiszta és piszkos pelenkák. A kisfia hálóruhában kuksolt a könyvespolc mögött, és csöndesen tépdeste egy méregdrága lexikon lapjait. Felkapta a gyereket – a lába jéghideg, az arca mocskos-nyálas –, gyorsan ráhúzott egy kardigánt, majd letette a földre, mert furcsa bûz csapta meg az orrát. – Honnan jön ez a szörnyû szag? – kérdezte félhangosan, majd elindult az emeletre, ahol a bûzforrást sejtette. A látványtól elállt a lélegzete. A pici lánya félmeztelenül üldögélt a lépcsô szélén – kész életveszély egy olyan apróságnak, aki még járni sem tud! –, kicsi kezével a pelenkáját püfölte, amelyben benne virított a tartalma… – Merre vagy! Meghaltál? A fiunk darabokra tépi a lexikont, a kislányunk félmeztelenül játszadozik a kakijával… – ordította ôszinte kétségbeeséssel, majd feltépte a hálószoba ajtaját. A felesége nem halt meg. Ott ült – bájosan, kifrizurázva, finoman kifestve, szexis, új ruhában – a fotelban. Konyakot kortyolgatott, karácsonyi dalokat dúdolgatott, és a körmét lakkozta elmerült figyelemmel. – Tetszem neked? – kérdezte kíváncsian, közben keresztbe rakta formás lábait. – Elképesztôen szép vagy – dadogta a férfi elismerôen, majd sebzett oroszlánként ordított fel. – Igen, tet18

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 19

szel, de én nem élek egy ôrülttel! Miféle kuplerájjal fogadsz? Hol a karácsonyi elôkészület? Nem sütsz? Nem fôzöl? És nem tanítgatsz a gyerekeknek karácsonyi dalokat? Mulatozol magadban? Lehet, hogy még az ajándékokat sem vetted meg? Van itthon szaloncukor? Csillagszóró? Üvöltött, mint egy vadállat, de váratlanul ólmos fáradtság tört rá, és érezte, súlyos könnyek gyûlnek a szemében. – Én már a múlt héten hazahoztam a fát, megtettem a magamét … – motyogta csalódott kisgyerekként. – Örülök, hogy tetszem – csacsogta a felesége –, de ez még semmi! – Beszéltem Rékával, a kolléganôddel, és ô ajánlott egy különleges kozmetikai módszert, amitôl olyan sima lesz a bôröm, mint a babapopsi. A kozmetikus házhoz jön, rövidesen itt lesz! A férfi már sírt. – Nem kell neked kozmetikus, inkább törôdj velünk! Nem érted, hogy szenteste lesz, hogy néhány óra múlva megérkezik az anyám meg a te szüleid…? Ugyan, kedvesem – ingatta a fejét az asszonyka, miközben bájosan belekortyintott az italába –, nem kell ekkora cirkuszt csinálni a háztartásból és a gyereknevelésbôl! Nem emlékszel, hogy épp tegnap este kérdezted tôlem, hogy a mi a fenét csinálok itthon egész nap? Nem tegnap fejtetted ki, hogy amíg te dolgozol, én „gyeses nagyságaként” lébecolok? – Nem mondhattam ekkora baromságokat! Vagy csak rosszul fejeztem ki magam… – üvöltötte a férfi, majd hirtelen megrázkódott, és a következô percben rémült zavarral ült fel az ágyában. Lassan, nagyon lassan tisztult az agya. – Igen, huszonnegyedike van, karácsony… És ez a horror csak álom volt? Jaj, hol a feleségem? Lerohant a földszintre. Béke, rend, meleg, tisztaság, bejgliillat… A felesége a tûzhely mellett állt – épp a pogácsa tésztáját állította össze –, a pici lányuk mögötte mötyörgött a járókában, a kisfiuk mellette gyúrogatta a maradék tésztát. – Szeretlek! Csodálatos vagy, és gyönyörûek a gyerekeink – ölelte magához az asszonyát olyan vad szerelemmel, mintha nászúton lennének. – Azért vagy ilyen kedves, mert tegnap este annyi csúnyaságot mondtál? – nézett rá vidám-gonosz grimasszal a felesége. 19

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 20

– Ó, igen – felelte csöndesen. – És azt csak én tudom, micsoda utat jártam be a tegnapi veszekedés óta… – mormogta magában, miközben felballagott a lépcsôn, hogy ne gatyában virítson az ünnephez öltözött családja körében. TOJÁS ÉS HALÁL g Gyújtogatok. Nem tagadom, nem titkolom. Önigazolásul – persze – kitaláltam, hogy örököltem e „hajlamot”, hiszen a nagyikám is gyújtogatott. Nemegyszer értem úgy haza az iskolából (az általánostól az egyetemig, mert a nagyi következetes asszony volt!), hogy füstölgött, parázslott vagy már lángolt a konyhánk. Pontosabban: a tûzhelyen füstölt, parázslott, lángolt az ottfelejtett ebéd! És a nagyi békésen olvasott vagy keresztrejtvényt fejtett a kisszobában. Amikor rikoltozni kezdtem az ijedtségtôl, ô angyali nyugalommal eltüntette az égési romokat, majd sürgôsen megkérdezte, hogy tudom-e, melyik a Tisza legészakibb mellékfolyója. Mert a keresztrejtvényben nem jön ki… Néhány hete meséltem el a barátainknak a legutóbbi (nagyira rímelô) kalandomat: egy január végi szombaton feketére sültek (ijesztôen pukkadoztak!) a gáztûzhelyen a rakott krumpliba „tervezett”, jobb sorsra érdemes tojások, a lábos füle meg úgy lekonyult, mint egy bánatos komondor farka… Mert én fôzés közben kisuvickoltam az ebédlôt, megpakoltam a mosógépet, majd beosontam a dolgozószobába, és hosszasan javítgattam az elôzô este írt cikkemet. Mindenki nevetett, csak a házigazda mért végig megvetôen. – Elviselhetetlenül szétszórtak a nôk! – jelentette ki a „száz éve” ismert közgazdász barátunk azzal a férfiúi fölénnyel, amelytôl minden nô gutaütést kap. – A feleségem is képes arra, hogy takarítás és rendrakás közben dolgozatot javítson! Százszor mondtam neki, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon, de hiába. – Ne hagyd ôt felügyelet nélkül a konyhában – fordult komolyan a férjemhez –, mert elôbb-utóbb felgyújtja a házat, vagy halál lesz a vége… Nem tudtam válaszolni, mert hirtelen bekiabált az elôszobából a barátunk tizenhat éves lánya. – Papa, te beszélsz szétszórtságról?! Kivel rohantunk nyáron az ügyeletre? Nem emlékszel? Rátoltad a fûnyírót a lábadra! 20

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 21

– És ki zuhant le Dunavarsányban a létráról? – kontrázott a felesége. – Úgy akartad megjavítani a csatornát, hogy az asztal tetejére állítottad a létrát! – Oktatsz engem – és az egész nôi nemet –, mint atya a hülye gyerekét, közben elhallgatod a saját ôrültségeidet? – kiáltottam felháborodva. – Komoly felnôtt nem humorizál a hibáin – felelte röviden, majd lezártnak tekintve a témát, hosszas elôadásba kezdett valamiféle makrogazdasági problémáról. Én meg csöndesen tépelôdtem magamban: ha holnaptól fütyülnék a háztartásra, a mosatlan ruhára, a fôzésre, közben azt terjeszteném, hogy még soha nem gyújtottam fel egyetlen lábost sem, akkor komoly (egyenjogú) felnôttnek számítanék? – Neked mi a véleményed? – fordult hozzám váratlanul a házigazda. – Nem értek a gazdasághoz – feleltem nyugodtan. – Én meg nem olvastam annyi Márait meg Dosztojevszkijt, mint te – mondta ô békítôen. – Ugyan, neked óriási a humán mûveltséged is! – jelentettem ki, mert kíváncsi voltam a reakciójára. – Tényleg… – nézett rám elégedetten a teremtés koronája. Jelzem, néhány héttel ezelôtt derült ki egy társasjáték során: számára „meglepetés”, hogy szegény Móricz írta a Rokonokat… – közben nem vette észre, hogy a feleségével együtt pukkadozom a visszafojtott nevetéstôl. * – Megôrülök attól, hogy a férjem mindenhez „ért”– meséli sírva-nevetve a harminchat éves asszony. – Nem engedte, hogy szerelôhöz vigyem a számítógépet, mert ô – fogorvosként – meg tudja javítani. Egy egész hétvégét mötyörgött vele, majd vasárnap este valami szikraféle cikázott át a képernyôn, és azóta se kép, se hang. Jelzem, amikor szerelni kezdte, csak az volt a baj, hogy sokszor lefagyott a gép… És a kézügyessége! Kaptunk édesanyámtól egy rézkarcot, ki akartam akasztani a nappaliban. Hozzá ne nyúlj, kiáltott rám, tönkreteszed a falat. És tudod, hogy tette fel ô? Legalább hat lyukat fúrt – egyik sem „mûködött”, mert a tipli (vagy mifene…) kicsúszott az anyából –, végül a hetedik lyuk tökéletesre sikeredett, csakhogy a 21

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 22

kép azóta is ferde… Gyere csak velem, megmutatom, mit mûvelt karácsonykor! – és már vezet is a boltíves ebédlôhöz. – Látod azokat a hatalmas lyukakat? Nos, azért díszelegnek ott, mert szentestére felszerelt egy mûfenyô-folyandárt a boltívre, de akkora kampókat vert a falba, hogy azok a gyerek hintáját is elbírnák… Amúgy két éve csinálja (javítja) a kapuzárat is. Ma már csak úgy tudsz bejönni hozzánk, hogy hatalmasat rúgsz a kapuba…. – Miért nem hívsz szerelôt szép csendben? – kérdezem nevetve, de a háziasszony hirtelen csendre int. – Pszt, jön a kisfiam! – Anyu, kiesett a piros autóm kereke! – mondja sírásra görbült szájjal a négyévesforma gyerek. – Semmi baj, kicsikém, nemsokára hazaér apu, és megcsinálja! – Igen-igen, apu majd megjavítja – derül fel a kisfiú, és a hangjából rajongás csendül. – Mondd, te nem tudnád visszatenni azt a szerencsétlen kereket? – kérdezem csöndesen. – Jaj, dehogynem! – feleli komolyan. – Csakhogy nekem nagyon fontos, hogy Danika tisztelje az édesapját!

M. REZSÔ ESETE A FÉLTÉKENY APÁVAL g Elmélyülten nézegette, komótosan megforgatta, majd a fény felé tartotta a poharát – a vörösbor aranyos-bordón csillogott a bogrács alatt lobogó tûztôl –, végül kényelmesen kortyolt egyet. Mozdulatai kimértek, mértani pontosságúak voltak, mintha lassított felvételt néztem volna. Sima, magas homlokán hosszú, függôleges ránc jelent meg, egészen az orráig lehúzódott, a szeme résnyire szûkült, a szája penge formát öltött, egy meccsét vesztett birkózó is megirigyelhette volna a testtartását. A válla elôreesett, hosszú karjai a földet érintették, és hiába kérleltem, üljön át egy kényelmes kerti székbe, ô ott maradt, ahová az érkezése után néhány perccel letelepedett. Az aprócska, korhadó fatönkön: M. Rezsôn. Amióta új házba költöztünk, nagy a vendégjárás nálunk. Sorra jönnek a barátok, barátnôk, haverok és rokonok, hiszen az eladásvásárlás-kölcsönfelvétel ôrületében mi hónapokra eltûntünk, fel22

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 23

szívódtunk, „megszûntünk”. És mindenki hozza magával… Mit is? Hát a sorsát. És Mazochista Rezsôre – a popsigyilkos, kényelmetlen fatönkre, aki a páromtól kapta ezt a beszédes nevet egy nyári éjszakán – mindig azok ülnek, akik épp „rosszban vannak” önmagukkal. Az önsanyargatók, a mazochisták. Lám, a mi jóképû szociológus-barátunk is M. Rezsôn találta meg a helyét! Hosszú órákra…. Miközben a többiek a teraszon, a kertben, a házban vitatkoztak, nevetgéltek, iddogáltak, ettek, énekeltek, táncoltak, ô kitartóan kínozta magát Rezsôn. – Mi történt a férjeddel? – kérdeztem a feleségét. – A barátotoknak elment az esze, mert rájött, hogy a lányunk nôvé cseperedett – legyintett lemondóan a csinos barna nô. – Ostobaság, én csak a szülôk kiszolgáltatottsága miatt vagyok rosszkedvû! – kiáltotta felénk M. Rezsô megülôje. – No, akkor mesélj! – telepedtem mellé kíváncsian. – Semmi értelme – mondta ô rosszkedvûen – te most boldog vagy az új házadban, tehát azt várod tôlem, hogy a nyáresti teraszok és a holdvilágos éjszakák szépségérôl beszéljek. De nekem még errôl a mesés hársfaillatról is az jut eszembe, hogy véget ért a barátságom a lányommal. Hogy mostantól szeretnem kell azt a pattanásos, nyikhaj kölyköt, akit a lányom szeret. És ha erre nem vagyok hajlandó, akkor elveszítem a lányomat. Érted, mirôl beszélek? Kiszolgáltatott lettem! Mert a lányom is kiszolgáltatott. Ha ez a kölyök rendesen viselkedik vele, akkor mosolygósan kezdi a második gimnáziumot, ha ez a nyakigláb átveri, akkor majd nem tanul, nem készül a nyelvvizsgára, és hallgathatom a sírását éjszakánként. Haj! Elôbb-utóbb jön a szex is, és a gyerekem élete a szeretkezésrôl fog szólni… – Drágám, ne bosszankodj feleslegesen! – szólt közbe a feleség aggódva, és a férje kezébe nyomott egy kövér szendvicset. Míg a férfi egykedvûen majszolgatott, az asszony félrevont, és gyorsan elhadarta, mi történt náluk néhány nappal ezelôtt. A kislányuk tizenöt éves, szolid, szorgalmas, jól tanul, imádja az apját. Soha nem járt még fiúval, ám – ahogy ez lenni szokott – a balatoni táborból már egy hórihorgas kamasszal az oldalán érkezett haza. Bemutatta a fiút a szüleinek, majd sután hozzátette: apu, Péter nagyon okos, idén érettségizik…, és mi most „járunk”! 23

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 24

– A férjem úgy meredt arra a zavart, helyes kölyökre, mint gyarmatlakó az idegen betolakodóra. Mint az oroszok Napóleon seregeire! – mesélte a feleség sírva-nevetve. – Barátságtalanul mormogott valamit, majd amikor a gyerekek kihátráltak az ebédlôbôl, drámaian nézett rám: láttad, hogy hurka-ujjai vannak a srácnak? Ezekkel a hurkákkal simogatja a lányunkat! – Ne pletykáljatok! – kiáltott ránk a szomorú apa. – Inkább hallgassatok meg engem! Ti soha nem figyeltek ránk, idôsödô hímoroszlánokra! Tudjátok, ti, milyen link voltam én kamaszkoromban? Tudjátok, hány lányt vertem át? A haverommal füzetet vezettünk a meghódításra érdemes csajokról, és ha „megvolt” valamelyik, akkor kipipáltuk… – Szóval te attól félsz, hogy rád hasonlít a lovag? Hogy éppolyan szoknyapecér, amilyen te voltál? – gurult méregbe a feleség. – És én még sajnáltalak! Megtört a jég. Az eddig méla magányban üldögélô férfiú hirtelen felpattant M. Rezsôrôl, alaposan megszemlélte a kicsiny farönköt, majd lazán belerúgott. (Mondják meg ôszintén, megérdemelte ezt az én szegény Rezsôm? No, mindegy.) – Háziasszony, adj egy kényelmes széket! – kiáltott rám, majd teletöltötte a poharát. Belekortyintott, szélesen elmosolyodott, aztán szomorkás jókedvvel kacsintott a feleségére és rám. – Naná, hogy ezért aggódom! Az én kislányom bomba nô! És a bomba nôk vonzzák az igazi férfiakat. És vegyétek tudomásul, kedveseim, hogy az igazi férfiak pont olyanok, mint én!

NE PARÁZZ, LUJZA! g A hely kicsit zsúfolt, de barátságos. Az asztalok feletti lágy fényû lámpák finoman elnagyolják a vendégek vonásait, hirtelenjében úgy érzem magam, mint egy füstös, bolondos, római kávéházban. – Nem is rossz – gondolom elégedetten, míg kicsomagolom magam a kabátomból és a pulóverrendszereimbôl, közben örömmel fedezem fel, hogy a pincér által javasolt asztal tôszomszédságában mennyeinek tûnô pizzákat és hatemeletes salátakölteményeket fogyaszt két férfi. 24

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 25

– Éhes vagyok, ilyet fogok enni én is, és nem várom meg a rendeléssel a kedvenc barátnémat, mert ô már a születésekor is késett (csak a negyvenegyedik héten kegyeskedett világra jönni). Felhôtlen jókedvem addig tart, amíg meg nem hallom a szomszéd asztalnál étkezô férfiú öblös hangját. Az arcát nem látom, mert a hátam mögött ül, és ahhoz, hogy alaposan felmérhessem, meg kellene fordulnom. De hát „úrinô” nem forog férfihangok után! Fülelek. Pontosabban nem is fülelek, csak egyszerûen hallok (mert nem vagyok süket). Olyan jól hallok, hogy hirtelenjében nincs kedvem enni, beérem egy ásványvízzel… – Nem tudod elképzelni, milyen gusztustalan lett a Jani felesége! – dörgi a hang. – Még kabátban is dagadtnak látszik! Pedig már legalább hat hónapja szült! De az a tehén nem képes lefogyni! Haj, az a szerencsétlen, hülye Jani! Mint egy barom, hordja haza a zsozsót, a felesége meg otthon mereszti a seggét, közben kábítja: nézd, aranyom, milyen gyönyörû a mi kisfiunk! Undorító nôi dumák! Az az állat meg elkábul… És ez még mind semmi! – szívja meg az orrát (zeng tôle az étterem), ám mielôtt folytatná, nem bírom tovább – tudom, a nagyikám felháborodva legyint az égi kávéházban, „hiába neveltem kulturált viselkedésre ezt a gyereket” –, megfordulok, hogy alaposan megvizsgáljam. A látvány lenyûgöz. Száz-százhúsz kilóra saccolom a lassan fogyó kismamák szidalmazóját… Olyan hatalmas a tokája, hogy kitüremkedik az ing és zakó közötti szûk résen, és önálló – táncolóremegô – életet él. Hordónyi hasát épp szellôzteti a bôséges ebéd után. Kigombolt zakó, az ingrôl a pocakközepi gomb hiányzik, ahonnan rengeteg háj törekedne a szabad levegôre… (egy igazi férfi nem hord atlétát télvíz idején sem). A lábát nem látom, de fehér frottírzoknit érzek az öltöny alatt… Olyan hatást gyakorol rám, hogy a fülem is bedugul. Már nem akarom hallani (mégis hallom), hogy távoztában még böfög egy embereset, majd magabiztosan veri hátba a barátját: öcsi, tanuld meg az öregebbtôl, ha gyereket csinálsz, egész életedben rabszolga leszel! * 25

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 26

Az elsô hó hatalmas sokk Budapesten. Gonoszul csúszik az út, koccanások, csattanások, törnek az autók, mintha üvegbôl lennének. – Megúsztam a reggelt, egyetlen száguldó ôrülttel sem akadtam össze, ez a délutáni út talán már kellemes lesz – gondolom bizakodva, amikor az év elsô munkanapján fagyott kézzel vakargatom a kocsimról a havat. Óbuda – Árpád híd – Zugló. Szép táv. Még sincs semmi baj a Thököly útig! Imádom Zuglót, de utálom a Thököly utat. Állandó a dugó, szüntelen a káosz, a születésemkor ugyanaz a kockakô boríthatta, mint most. Ötvennel araszolgatok a csúszós úton, amikor váratlanul – elképesztô sebességgel, vadul nyikorgó kerekekkel – elém vág egy hadihajó nagyságú Mercedes az egyik mellékutcából. Úgy ugrok a fékre, ahogy még soha, nyomom a dudát – nincs kedvem összetörni se magamat, se a Huba névre hallgató, hûséges Ibizámat –, és néhány centiméterre az ôrülttôl megállok. A környezet szolidáris: a mellettem haladó taxis elismerôen integet, a mögöttem araszoló Clio nemzetközi jelekkel adja a Mercedes vezetôjének tudtára, hogy nem tartja épelméjûnek, de ô még egy aprócska gesztussal sem jelzi, hogy bocsánat, elnézést kérek, köszönöm, hogy megállt… Sôt! Amikor a lámpánál beérem, integetni kezd, hogy tekerjem le én is az ablakot, majd röhögve ordítja felém: ne parázz, Lujza! És a következô percben legalább nyolcvannal kilô. Olyan méregbe gurulok, én, a Lujza, hogy befordulok egy néptelen mellékutcába, és megállok. Rendben van, új nevet kaptam, de mi az, hogy ne parázz?? Aztán lassan felrémlik bennem, hogy a lányomtól hallottam már ezt a kifejezést: „X tanár beparázott”… Igenigen, ez az új ige – én parázok, te parázol – valami olyasmit jelent, hogy mérgelôdni, haragudni, hôbörögni, dühöngeni, dilizni. Ám a drága szabadidôruhába csomagolt bunkó legalább ötvenéves volt! Akkor miért játssza a fiatalt, miért ordítozik a kamaszok nyelvén?? – Anyci, morcos vagy, történt valami? – néz rám otthon aggódva a tini lányom. – Elôször is vedd tudomásul, hogy nem vagyok anyci, hanem Lujza! És azt is vedd tudomásul, hogy mostanáig rosszul neveltelek, mert nem magyaráztam el neked, mi dolgunk a világon… Ne meregesd a nagy kék szemedet – folytatom elszántan –, inkább figyelj! Te is csak nônek, parázó Lujzinak születtél, mint én! Tehát tudnod kell, hogy nekünk az a legfôbb feladatunk, 26

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 27

hogy fenntartás nélkül leboruljunk a teremtés koronáinak gátlástalansága, örök fiatalsága és lóereje elôtt… HA A FÉRFI SZEREL g Ágota férje fônöknek született, mindent tud, mindenhez ért! Kiváló gazdasági szakembernek, az angol nyelv zseniális ismerôjének, hibátlan férjnek, tökéletes apának tartja magát. Miatta, érte, általa „mûködik” a család, miatta, érte, általa mûködik minden abban az új házban is, ahová nyár elején költöztek be. Ágota beosztottnak született. Mennyeien nyugodt! Gyakran mondogatja – ha néha-néha pukkadozom a teremtés koronájának „tökéletességétôl” –, hogy a férfiakat meg kell hagyni abban a tudatban, hogy mindenhez értenek, sôt, mindenhez jobban értenek! Ezek után képzeljék el az ámulatomat, amikor a legutóbbi látogatásomkor a birka türelmû barátném sárkányként rivallt rám! Már az érkezés furcsa volt: úgy emlékeztem, hogy a kapu bal oldalán van a csengô, most mindkét oszlopon virított egy zajforrás. Megnyomtam a szokásosat, semmi. Utána a másikat, mire az felvisított, sôt, akkor is szólt, amikor elengedtem. A következô percben szeretett Ágotám hatalmas késsel – és „ne nyúlj a csengôhöz!”-ordítással – vágtatott a kapu felé, majd az ijesztô szerszámmal addig feszegette a herkentyût, míg az rémülten elhallgatott. – Újabban disznóölô késsel jársz kaput nyitni? – kérdeztem, de a megsemmisítô tekintete elhallgattatott. A következô sokk akkor ért, amikor megpillantottam a korábban pukkadásig öntudatos férjet. Karikás szem, szürkés arcbôr, csöndes zavar. – Mi van veletek? Ágota ordít? Te meg olyan lettél, mint egy hervadt virágszál? – tört ki belôlem. És csak lassan-lassan derült ki, mi forgatta fel fenekestül az életüket… A dráma akkor kezdôdött, amikor Ágota megadóan bólintott a családfô szózatára, miszerint az új házba ISDN telefonvonal kell, majd azt is tudomásul vette, hogy a kétszintes épület minden szobájában lesz telefon. Csak akkor értetlenkedett, amikor a férje bejelentette, hogy a bejárati csengôt a ház telefonközpontjába kötteti, hogy a kaput a telefonnal lehessen nyitni. Ám a Mindentudó lassan – mintha fogyatékoshoz beszélne – elmagyarázta: megnyom27

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 28

ja valaki a csengôt, erre a házban megcsörrennek a telefonok. Te felemeled az egyik kagylót, beütöd a negyvenkilences számot, és a kapu kinyílik. Azért vettünk fel a kölcsönt, hogy e finomságokat megengedjük magunknak… Mit tett Ágota? Megint bólintott. Pedig a gyomra gyakran összerándult, ha eszébe jutott a havi törlesztés. De a telefonközpont nem tisztelte úgy a Mindentudót, mint a felesége! Néhány heti békesség után – megnyomták csengôt, csörgött a telefon, beütötték a varázsszámot, erre a kapu kinyílt – hiába nyomogatták készüléket, a kapu zárva maradt. Kulcskeresés, kapkodás, magyarázkodás… Ezután egyre gyakrabban csörgött a telefon „csak úgy”, de az ajtóban nem állt senki. Ekkor a férj a számítógépen keresztül „parancsot adott” a kaputelefonnak, hogy ne csörögjön. Mire a központ felnevetett, és elôször óránként, késôbb pontosan ötvenkét percenként csörrentek meg a telefonok (éjjelnappal, megszakítás nélkül). Mivel a szerelô szabadságon volt, a családfô (négy ébren töltött éjszaka után) magabiztosan „kiiktatta” a csengôt. Hatására tizenöt percenként, majd öt(!) percenként csörgött a kaputelefon. Tizenhét évi néma tûrés után ekkor ordított elôször a férjével Ágota. A sértett férfiú másnap idegen szerelôt hívott, aki megállapította, hogy a telefonközpont csak úgy javítható, ha elviszi. Elvitte. A csengô nélküli korszak még szörnyûbb lett: Ágota negyven percet szobrozott a kapuban, mert várta a vízóra-leolvasót. Futárt küldtek a munkahelyérôl egy sürgôs fordítással, ô kitartóan leste az ablakból, ám amíg megkavarta a rántást, a srác – hiába csöngetett, a ház néma maradt –, szépen visszafordult. Este Ágota lehülyézte a férjét… Másnap az egyik kollégája megszánta: mondd meg a zseniális uradnak, hogy vegyen végre egy olcsó, vezeték nélküli csengôt! Ágota legyûrte az önállótlanságát, maga vett egyet, majd közölte a férjével: szereld fel, ha tudod! A férfi szótlanul végrehajtotta az utasítást. (Ám másnap egy veszekedés után akkorát csapott a csengôre, hogy az beragadt. Azóta jár Ágota késsel ajtót nyitni…) – Röhögj csak nyugodtan! – nézett rám a barátném megértôen, amikor kivonultunk a konyhába kávét fôzni. – De azt tudd, hogy már akkor is csengetnek az agyamban, amikor a metrón ülök, ráadá28

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 29

sul negyvennégy éves koromban ébredtem rá: a férjem kétbalkezes hólyag! – Ugyan, sok mindenhez ért! És ne feledd, te mondtad: „a férfiakat meg kell hagyni abban a tudatban, hogy mindenhez JOBBAN értenek”! – próbáltam belé lelket verni, de Ágota ingatta a fejét. – Erre csak akkor képes egy nô, ha a férfi magas piedesztálon áll! És a férjed? – Ô addig nagyképûsködött, míg kiszerelte maga alól a piedesztált – mondta, majd váratlanul elmosolyodott. – De talán nem is baj, hogy végre egy szintre kerültünk, most megnézhetem magamnak alaposan…

HIÚSÁG – FÉRFI A NEVED g A lány – barna bôrével, napszítta hajával, szerény-kedves mosolyával – úgy libbent a szobába, mintha egy személyben lenne a ragyogó fiatalság és a forró olasz nyár boszorkányos tündére. A fiú lassan ébredezett, ám amikor meglátta a lányt, hatalmasra kerekedett a szeme. – Hú, mivé tett téged a napfény meg a tenger! – nyögte elragadtatva, miközben kikászálódott az ágyból. – Siess, jön a búcsúvacsora, én már rácsörrentem a többiekre, anyuék is készülôdnek már! – sürgette a lány. – Ujjé! – kiáltotta a fiú –, reszkessetek halak, rákok, mindent fölfalok! A lány szeretettel mérte végig, majd megállapodott a tekintete a jóképû fiú (enyhén) domborodó pocakkezdeményén. – Talán nem kellene olyan rengeteget enned, mint az elôzô estéken… Nehéz lesz otthon leadni – mondta tétován. – Kövérnek látsz? – hördült fel a srác. Nem tört ki vita – a fiatal szerelmesek szóváltása gyorsan csap át nevetésbe –, de amikor a népes társaság befutott, a fiú még mindig behúzott hassal ácsorgott a tükör elôtt, és kétségbeesve mondogatta, hogy egy hét alatt nem lehet így megdagadni… – Még nem készültetek el? – csodálkozott rájuk a lány apja –, két hét múlva ott fogtok gubbasztani a fôiskola padjában… És mi van veled, evôcimborám? Gatyában ácsorogsz? 29

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 30

A srác berohant a szobájába, kidobálta a szekrénybôl a „szereléseit”, majd boldogan kiáltott fel: hoppá, az „izompólómat” veszem fel! Két perc múlva magabiztosan feszített a barátnôje mellett, majd elégedett vigyorral fogadta a lány (nyelvi finomságokra érzékeny) anyjának röhögôs-komoly kérdését. – Izompóló? Nahát! Ez a ti nyelveteken olyan szûk felsôrészt jelent, amelyikbôl kiduzzadnak az izmaid? Az este remek hangulatban telt, a társaság nônemû tagjai szerényen ettek, a fiúk – a közöttük feszülô generációs különbség ellenére – teljes egyetértésben zabáltak… Amikor egy tengerparti búcsúsétával vezették le az evés fáradalmait, a lány meglepôdve vette észre, hogy a kedvese – szokásától eltérôen – apatikus nyugalommal veszi tudomásul, hogy az olasz srácok pofátlanul bámulják ôt. – Annyira tele a hasad, hogy már nem is féltékenykedsz? – kérdezte ámulva. – A nôzabáló olaszok látják, hogy izmos sráccal vagy! – nevetett a fiú. – Még a mamád is észrevette, hogy kidagadnak az izmaim a pólóból! A lányt elborította a parttalan röhögés. – Anyámnak az a mániája, hogy gyûjtögeti a számára ismeretlen szavakat! Ôt az „izompóló”-kifejezés érdekelte, de ennek semmi köze az izmaidhoz! – Jól van, kedvesem – felelte a fiú, miközben szeretetteljes fölénnyel ölelte át a vállát –, te most olyan gyönyörû vagy, hogy elnézem neked ezt a szôke-nôs szöveget. * A férfi fenntartás nélkül szerette a szépséges barna lányát meg a feleségét, de az az ötletük, miszerint négyesben – a lány a barátjával, ô a feleségével – vegyenek részt egy híres-patinás nyári bálon, vad ellenkezést váltott ki belôle. – Megôrültetek? Harmincfokos hôségben izzadjak szmokingban miattatok? Nem vagytok normálisak! Azt már csak a feleségének tette hozzá halkan, egy vörösboros nyári estén, hogy a fiatalkori szmokingja (amelyet huszonéves külügyesként „munkaruhaként” viselt) már nem megy rá. – Értsd meg, nem tudom ráhúzni a pocakomra! Egy ilyen bálra nem mehetek öltönyben! 30

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 31

A felesége nem értette. Olyannyira nem, hogy addig hívogatta az ismerôseiket, míg egy baráti házaspár férfitagja fel nem kiáltott: a férjed olyasféle pocakot hord, mint én! Nosza, gyere el a szmokingomért, és add rá! A bál csodás, vidám, könnyes-boldog volt. Mitôl? Ó, csak attól, hogy a „kölykök” összeesküdtek egy romantikus akcióra: a lányuk barátja a vacsora után felállt, és – ôszinte, szeretnivaló-zavarban – megkérte a gyerekük kezét. A szülôk kôvé dermedtek a meglepetéstôl, de mivel nagyon kedvelték-becsülték a srácot, ráadásul végtelenül boldognak látták az okos-karcos lányukat, azonnal pezsgôt rendeltek. Koccintás, nevetés, tánc… Hajnali négykor a feleség könnyezve hámozta le magáról az estélyit: Istenem, férjhez megy az imádott gyerekem! Majd végiggondolva a történteket, kitört belôle a nevetés. – Az asztaltársaink azért bámultak-ajnároztak minket, mert azt hitték, hogy a lánykérés a báli ceremónia része! Mûsor! A férje kilépett a fürdôszobából – talpig törölközôben –, megsemmisítô pillantást vetett vihogó asszonyára, majd komolyan közölte: elismerem, hogy kölcsönszmoking volt rajtam, elismerem, hogy te szerezted – persze, láthattad: remekül állt! –, de hidd el, azért figyeltek minket annyian, mert én kiríttam a báli környezetbôl! Komolyságot sugároztam a vircsaftban… Teljességgel kizárt, hogy engem – a meglehetôsen sikeres, középkorú üzletembert – ceremónia-bábunak nézzen bárki is! – Ühüm – mondta a feleség. És még akkor sem kapott dührohamot, amikor a férje sok-sok ölelés után a fülébe suttogta: édesem, gyönyörû-karcsú voltál ma este, de legyél már komolyabb! Mint én. Elvégre anyós leszel…

PAPA CSITÁJET KNYÍGU g Ne gondolják e cím alapján, hogy megbolondultam, vagy olyannyira elvette az eszemet a szilveszteri hejehuja, hogy orosz nyelvórát akarok tartani! Dehogy. Csak az történt, hogy egy riportalanyomat hallgatva, hirtelenjében eszembe jutott a hajdani orosz tanköny31

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 32

vem egyik alapmondata (a huszonhat év feletti magyar népesség egy emberként volt kénytelen oroszul tanulni, és egy emberként nem tanulta meg ezt az egyébként szép szláv nyelvet…): papa csitájet knyígu, mama varit v kuhnye… Azaz: a papa könyvet olvas, a mama fôz a konyhában. Pontosabban: a papa intellektuális tevékenységet végez, a mama pedig a konyhában sertepertél. Ott, ahová ô való… Nos, e jó humorral megáldott, harmincas riportalanyom sírvanevetve mesélte el, hogy a párja a „a mama fôz”-szerepkört osztotta ki rá, és úgy kezeli mostanában, mint atya a fogyatékos leánygyermekét… – Mindketten közgazdászok vagyunk, együtt tanultunk meg angolul is, egyszerre (és jól) indult a karrierünk! Csakhogy én „gyerekszülésre vetemedtem”, tehát másfél éve otthon vagyok a kislányunkkal, és azóta kilátástalan harcot vívok a szétszórt gyerekjátékokkal, a piszkos edényekkel, az ételmaradékkal, a zoknihegyekkel, egyszóval a gyeses kismamák szép-szörnyû életét élem. Közben a párom másodpercek alatt feledkezett el arról, hogy én is alkalmas vagyok intellektuális tevékenységekre, és szélsebesen besorolt az agyatlan háziasszonyok kasztjába. Tehát kitartóan oktat(gat)… És már idézte is a férji szózatokat: „Következetes neveléssel igenis el lehet érni, hogy egy másfél éves gyerek elpakolja a játékait!” „Az ember nem szolgálja, hanem formálja a gyerekét!”’ „Ha mindent megengedünk a kislányunknak, akkor a fejünkre nô.” „Ha az ember otthon lehet gyesen, akkor okosan osztja be az idejét!” „A mosogatógépet ésszel kell használni: tedd be rögtön a piszkos edényt, de csak akkor kapcsold be, ha már megtelt!” – Tudod, mikor adta a legmegrendítôbb tanácsát? – nézett rám nevetve, közben a szeme könnyesen csillogott. – Amikor Mikulásra vett nekem egy csodás parfümöt, dezodorral. Örömömben felkaptam a dezodort, és fújtam belôle egy kicsit a csuklómra meg a nyakamra. Mire ô: ejnye, édesem, a parfümöt kell a nyakra és a csuklóra tenni! A dezodor hónaljra való… No, ekkor kezdtem bömbölni én, az „agyatlan” közgazdászanyuka – akit a szülés elôtt egy nagy létszámú osztály vezetôjévé akartak kinevezni… –, és ha hiszed, ha nem, ô ôszinte együttér32

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 33

zéssel, szeretettel-szerelemmel nézett rám. Egyáltalán nem értette, mi bajom! * A csinos, negyven körüli asszony – egy kellemes színházi este után – kettesben üldögélt a férjével a házuk nappalijában. Jókedvük volt, csöndesen borozgattak, beszélgettek, aztán a fiukra terelôdött a szó. Akivel az édesanyának remek volt a kapcsolata, a párjának kevésbé… – A gyerekünk link, csajozós, többet kellene tanulnia, így nem lesz diplomája. Szigorúbb lehetnél vele! – jelentette ki a férfi. – A gyereket felvették az egyetemre – protekció nélkül –, de szorong, mert manapság égig érô követelményeket támasztanak a korosztályával szemben, és fél, mert a négy-öt évvel idôsebbek (hiába szereztek diplomát) munka nélkül tengôdnek – mondta az asszony. – Amúgy beszélgettél vele a gondjairól mostanában? – kérdezte kíváncsian. – Nem – felelte a férje –, mert én úgy gondolom, hogy a fiunk férfi, és nekünk rosszul áll a nyavalygás! – De könyörgöm, ti is sérülékenyek vagytok – tele félelmekkel, kudarcokkal –, nem lenne jobb kibeszélni…? – vitatkozott a nô. Aztán elmesélte, hogy a délelôtti értekezleten hatalmasat nevetett önmagán, mert nem jutott eszébe, hogy mi a fene az a THM. Pedig a karácsonyi reklámôrületben ezerszer hallott a vásárlásra ösztönzô nulla százalékos THM-rôl, és százszor mondta el a férje, hogy ez a „teljes hiteldíj mutató”… – Megállapítottam magamban, hogy kicsikét lökött vagyok. Hogy minden kiszáll a fejembôl, ami nem érdekel… Mondd, veled is megesett már ilyesmi? Megfogalmaztad már (legalább) önmagadnak a hibáidat, és tudtál mosolyogni rajtuk? Miért nem ismered el például, hogy keveset tudsz a gyerekünkrôl? És valószínûleg azért „túlfejlett” a racionális gondolkodásod, a matematikus agyad, mert az érzelmi intelligenciád valahogy megrekedt… – Nem tehetem – felelte a férfi komolyan. – A családunk életében én vagyok a landmark, az igazodási pont. Az állandóság, 33

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 34

a biztonság, a nulla kilométerkô. Nekem mindig észnél kell lennem, én nem könnyezhetek, nem tutujgathatok, nekem komolyan kell venni magam. A nô méregbe gurult, majd hirtelen eszébe jutott, hogy a baráti körükbôl milyen sok – negyvenes – landmark költözött át idô elôtt abba a másik, távoli világba… E gondolattól gonosz könnyek borították el a szemét, majd hirtelen felállt, és megsimogatta a férje homlokát. A mozdulat csodát tett. Gyönyörû éjszakájuk volt…

FÉRFI AZ ILYEN? g A játszótér aprónépe fittyet hány a szomorkás ôszi díszletekre – a barnán-sárgán hervadó hársfákra –, éppolyan lelkesen totyognak, homokoznak, labdáznak, mászókáznak, mint nyáron. Csakhogy egyre gyakrabban harsannak fel szigorú anyai mondatok. – Ne vedd le a dzsekidet! – Húzd a derekadra a pulóvert! – Ne üldögélj a homokban, mert megint bepisilsz! – Ha eldobod a sapkádat, indulunk haza! Sok nekem ennyi felszólító mód, de azért jókedvûen rúgom a bôrt a társaságomban levô Ádám úrfival, közben észreveszem, hogy egy hórihorgas apuka békésen hintáztatja a kisfiát, akin se sál, se sapka. Feltûnik e „duó” az összeszokott „anyacsapatnak” is, mire a szóvivôjük odakiált a papának: Petike, megfázik a fiad! – Hidegkedvelô, örökké mozog, és még soha nem volt beteg – mormogja a papa, majd néhány perc múlva ráveszi a gyereket, hogy induljanak hazafelé. Sajnálom ôt – mintha menekülne… –, majd kérdôn nézek a szóvivôre. Ért a testbeszédbôl, tehát lelkesen magyaráz: Petike gyesen van a felesége helyett, és rengeteg hülyeséget csinál! A kisfia nyáron megkóstolta a homokot, ô észre sem vette, teát adott neki, amikor a gyerek izzadt volt. Sok bajtól óvtuk meg a fiát a tanácsainkkal (a többiek nevetnek, lelkesen bólogatnak), de Petike hála helyett megsértôdött! 34

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 35

– Az én gyerekeim is megkóstolták a homokot – mormogom magamban, majd csöndesen kérdezem: – Az apa neve Péter? – Igen, igen, Petike valószínûleg Péter, ugye, csajok? – kacarászik a magabiztos anyuka. – Lenézitek, mert férfi létére gyesen van? – kérdezek tovább, közben érzem, hogy a felém irányuló rokonszenv megcsappan e mondat hatására… – Annyit tudunk, hogy a cége hirtelen megszûnt, közben a felesége fônöki beosztást kapott a terhessége elsô hónapjában. Tehát úgy döntöttek, hogy Peti (azt hiszem, informatikus vagy mifene…) marad otthon – feleli, aztán hosszan szórakoztat a papa ügyetlenkedéseivel… Barátságban válunk el, ám hazafelé Ádám úrfi váratlanul kijelenti: „Mammama, nem szejeted a nénit”, mire nevetnem kell, de válaszolni nem tudok. Egy kétévesnek mégsem magyarázhatom el, hogy a történtek hatására olvasói levelek „zsonganak a fejemben”… Eszembe jut az a harminc körüli anya, aki megbeszélte a férjével, hogy anyagilag jobban járnak, ha a férfi marad otthon, ám a remekül induló történet ma egyre rosszkedvûbb. Mert az apának elege lett abból, hogy a boltban, a játszótéren, az orvosi rendelôben sôt, az ismeretségi körükben is másodrendû állampolgárnak tartják az „anyasága” miatt. – Egyrészt hatalmas kórus zengi, hogy a férfiak nem segítenek otthon, ezért a gyereknevelés és a háztartás minden terhe a nôk vállára nehezedik, másrészt kinevetjük azokat a (ritka) férfiakat, akik a széllel szemben is vállalják, hogy igen, most ôk pelenkáznak, vásárolnak és takarítanak? – morfondírozom magamban. – Jajongunk a macsók keménysége – sörözése, csajozása, meccsmániája, tévézése – miatt, de a családjuknak élô „antimacsókat” lesajnáljuk? E tépelôdés olyannyira velem marad, hogy a következô héten e kérdésre összepontosítva figyelem a környezetemet. No, ekkor döbbenek meg igazán… Az ötven körüli könyvelô idegesen szidja a fia barátnôjét, és teátrálisan fohászkodik a teremtôhöz, hogy ne e „lökött” bölcsészhallgató fogja meg a gyerekét. „A csaj egyáltalán nem tud fôzni! »Éhen halatná« az okos kisfiamat, aki még egy rántottát sem csinált mellettem!” 35

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 36

Egy riportalanyom a jelenlétemben teremti le a lányát, mert nem pakolta el a ruháit, majd némán kihordja a nappalijából a fia hadihajó méretû cipôit… „Hatalmasat alakít” a lányom huszonéves barátnôje is. Együtt autózunk a Hungária körúton – ô vezet –, amikor elénk vág egy Ford. – Hülye! – kiáltja dühösen (igaza van, a sávváltás tényleg meredek), ám a mondat második fele…!? „Ez is csak egy szédült nôi vezetô!” Jóban vagyunk, megengedek magamnak némi ellenkezést. – Hogy mondhatsz ilyet? Te is nô vagy! – De én azok közé tartozom, akik nô létükre úgy vezetnek, mint a férfiak – feleli, miközben agresszív elôzésbe kezd. Félre ne értsenek! Megtanultam már, hogy a közvélekedés szerint az a normális – van ilyen? –, ha a férfi jó sokat keres, mi pedig „szabályos” nôk-anyák vagyunk. Csakhogy egyre kevesebb férfi keres jó sokat, ráadásul rengeteg nô számára fontos a munkája is! (Ha nem így lenne, akkor mi a csudának tanulnánk annyit?) Szóval nem arról szól az élet, hogy a férfi elmegy bölényt lôni, mi pedig ôrizzük a házi tûzhelyet, inkább egyre gyakrabban cserélôdnek fel a szerepek. (És a férfiak nem fogyatékosak: tudnak pelenkázni, fôzni, takarítani!). Ám ha sok nô konzervatívabban gondolkodik errôl, mint a férfivilág, akkor bizony nincs jogunk sírni-panaszkodni. Amíg az anyák cselédként szolgálják a fiukat – közben háziasságra szorítják a lányukat –, addig a harmincvalahány éves „Petike” szégyenkezve kullog haza a játszótérrôl. Ki viseli el jó szívvel, ha gúnyos tekintetek üzenik: férfi az ilyen?

KI ÉRTI A NÔKET? g A férfi lustán nyúlt el a nyugágyban, végigfuttatta szemét a hajnali kert szépen gömbölyödô bokrain, az ezer színben pompázó petúniákon, a vadul vöröslô muskátlikon, majd nagyot ásított, és felkészült kedvenc ténykedésére: a reggeli utóalvásra. Ám hirtelen megkordult a gyomra, így beballagott a konyhába, ahol percek alatt kiszállt belôle a kertben szerzett lelki békesség. – Ez a kölyök már megint csak egyetlen joghurtot evett vacsorára – gondolta dühösen, miközben kidobta a szemetesbe a jog36

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 37

hurtos flakont. – Négy napja él ezen a pempôn! Egy tizenöt éves lánynak rengeteg vitamin meg kalória kellene ahhoz, hogy egészségesen fejlôdjön. Nem normális! A végén majd megbetegszik, és hónapokig hordhatjuk orvoshoz. Ráadásul egyetlen udvarlója sem lesz, ki fenének kell egy csontkollekció!? A férfi öt évvel ezelôtt, tízesztendôsen kapta ajándékba a feleségétôl az akkor még dundi, bûbájos kicsi lányt, és a sajátjaként szerette. Tanult vele, nyelvórákra cipelte, itt, a Balaton mellett ô tanította meg úszni, szóval a kislány az édesanyja második házasságában kapott egy igazi apát. Két évvel ezelôtt azt is bejelentette, hogy papának fogja ôt szólítani, mire a férfi igen „férfiatlanul” reagált, kicsordultak a könnyei. – Igen, akkor lettünk mi hárman igazi család – gondolta most is meghatottan, miközben kikészítette magának a kedvenc csípôs kolbászát. – De a fene essen ebbe a hülye kamaszodásba! Teljesen kiszámíthatatlanná vált! Az egyik héten fölfalja a szöget is, aztán meg joghurton nyammog napokig, mert az a ronda-cinege barátnôje meggyôzi, hogy kövér – dohogott magában. – Hú, micsoda királyi reggeli készül! – hallatszott a háta mögött a felesége vidám hangja, ám a férfi nem hagyta magát kizökkenteni a gondolataiból. – Gyere enni, közben magyarázd el nekem, hogy te, aki mindig nyugodt és egyenletes vagy, hogy a csudába szülhettél olyan gyereket, aki örökké a pince meg a padlás között ingázik? Az asszony szemébôl e kérdés gyorsan kifújta a szépséges éjszaka emlékét, nagyon sóhajtott, majd lassan – mint aki kicsi gyerekhez szól – felelt. – Édesem, mibôl gondolod, hogy én olyan csudára egyenletes vagyok? – Mert amikor megismertelek ott, a hetes buszon, szabályos, szinte tökéletes voltál. Se nem kövér, se nem sovány, se nem passzív, se nem túl aktív… Szóval olyan igazi, pont nekem való nô – tette hozzá a férfi vigyorogva. – No, akkor jól figyelj, te fekete-fehéren gondolkodó férfinép! – mondta az asszony elkomolyodva. – Mielôtt megismerkedtünk, én rettenetes állapotban voltam. Három éve éltem már egyedül az akkor még pici lányommal, és az egész világ arról szólt számomra, hogy mindenkinek van párja, csak nekem nem. Ha láttam egy szerelmespárt az utcán, bizony sírva fakadtam. Persze, kerestem az 37

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 38

okokat… És rájöttem – nézegetve a címlapokon villogó negyvenkilós szépségeket –, hogy rettenetesen kövér vagyok. (Nem voltam.) Tehát mániásan fogyókúráztam, tornáztam, aminek a vége egy depresszióval kísért majdnem-anorexia lett. – Te, anorexiás? Soha nem meséltél errôl! Még mindig tartogatsz meglepetéseket? Akkor hogyan lehettél olyan gusztusosan csinos ott a buszon? – Ó, drágám abban az idôszakban már letettem arról, hogy nekem valaha párom legyen. Anyám meg egy pszichológus tanácsára újra enni kezdtem, rohamosan gömbölyödtem, és berendezkedtem az aggleány életre… – Ehhez képest jól beleakasztottad a szatyrodat az én táskám csatjába… Szó szerint megfogtál engem, aki épp akkor fogadtam meg egy életre, hogy soha többé nem nôsülök! – mondta a férfi. Egymásra néztek, majd egyszerre tört ki belôlük a nevetés, hiszen a baráti körük, a rokonságuk meg az összes kollégájuk egy emberként állította az eltelt öt év alatt: rajtuk kívül nincs még egy emberpár a földön, akik úgy ismerkedtek meg, hogy a szatyraik összeakadtak egy elviselhetetlenül tömött-büdös buszon. – Jó nekünk – sóhajtotta a férfi, miközben lágyan magához ölelte a feleségét –, és milyen jót tesz a szexuális életünknek a nyár meg a balatoni klíma…!? Ám hosszabb enyelgésre nem volt módjuk, mert kivágódott a kisszoba ajtaja, és bevágtatott az ebédlôbe a tizenöt éves lányuk. Magasan, karcsún, hosszú lábúan, aranybarna bôrrel…. – Mi a csuda? Az ôseim már kora reggel ölelkeznek? Csak nem töritek a fejeteket egy kistestvéren? Nem hagyott idôt válaszra, inkább nagyot kiáltott: Farkaséhes vagyok! És a papa legnagyobb ámulatára levágott magának két hatalmas szelet kenyeret, alaposan megkente vajjal, elôkapta a hûtôbôl a csípôs kolbászt, sôt, a császárszalonnát is, majd jóízûen falatozni kezdett. – Ennyit eszel? – habogta a férfi –, a múlt héten csak joghurton éltél – dadogta a férfi. – Ó, igen – nevetett a lány –, de képzeld el, tegnap este azt mondta a Feri, amikor táncoltunk, hogy én vagyok az egyetlen lány 38

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 39

a társaságban, aki úgy karcsú, hogy a kivágott póló is mutat rajta… Papa, ne vágj ilyen értetlen képet – folytatta türelmetlenül –, értsd már meg, hogy karcsú vagyok, de bögyös, hülye lennék fogyókúrázni! – mondta, és gurgulázó nevetése betöltötte az ebédlôt. – Nem értem ezt a kölyköt – fordult a férfi segélykérôn a feleségéhez, aki egyáltalán nem csodálkozott a lánya pálfordulásán, inkább töprengve nézett a férjére. – Figyelj, drágám – mondta lassan, miközben nevetôs fények villogtak a szemében. – Körülbelül két évünk van még egy közös gyerekre… – Kistesó, kistesó, hurrá! – kiabált bele az anyai mondatba tizenöt éve minden kajlaságával a lány, de a férfi nem figyelt a gyerekre, inkább a feleségét nézte teljes döbbenettel. – Édesem, épp te magyaráztad el néhány hónappal ezelôtt, hogy késô már. – De akkor hideg volt, köd, sötét, zuhogott az esô. Most meg ragyog a nap, itt locsog mellettünk a Balaton, és tegnap délután teljesen elolvadtam Margitkáéknál attól a totyogós kisfiútól. – Megôrülök! – pattant fel a férfi. – Szeretlek benneteket, de nem bírok elviselni ennyi logikátlanságot – kiabálta az ajtóból, majd öles léptekkel sietett a szabadstrand felé. Berohant a vízbe – az sem zavarta, hogy hideg még –, majd erôs tempókkal úszni kezdett. Egyedül volt a vízben, a normális nyaralók még az igazak álmát aludták. Ragyogott a reggeli nap, az égen apró felhôk úszkáltak, a távolban felsejlett a tihanyi apátság. – Hej, de szép a világ! – gondolta, miközben kimerülten kimászott a partra. Letottyant a fûre, majd váratlanul kitört belôle a nevetés. Ült, röhögött, és magában beszélt. – Mit ordítozott ez a kajla kölyök? Kistesó, kistesó, kistesó…! Mondjuk, egy okos-logikus fiú…? Hm. De ha lány lesz? Akkor majd három „logikátlannal” kell egy fedél alatt élnem? A fenébe, ki érti a nôket!? – kiáltotta a Balatonnak, de a békés-hatalmas víztükör nem felelt. – Én ugyan nem! – folytatta csöndesebben, majd szedelôzködni kezdett. – De milyen piszokul unalmas lenne az élet nélkülük… – nevetett fel újból, majd lopva körülnézett, látja-e valaki, hogy higgadt-logikus férfi létére magában beszél. 39

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 40

6

KÖZHELY A FÉRFIAKRÓL Nem kell véresen komolyan venni…! g Ha három-négy nô „összehajol” – kávézgatnak, teáznak, vagy a játszótéren lesik a gyerekeiket –, elôbb-utóbb szóba jönnek a férfiak. Panasz, mérgelôdés, dicséret, humor… És számtalan klisé! Hogy a férfiak ilyenek meg olyanok. Sokszor vagyok részese ilyesféle „összehajolásnak”, tehát gyûjtögetni kezdtem a tipikus panaszokat. Figyeljék most, mit szólnak e komoly-komolytalan „gyûjteményhez” az érintettek! Azok a csodálatos férfiak… Rajtaütésszerûen kell megtámadni néhány férfit a nôi panaszokkal – tépelôdöm a „gyûjteményem” felett, de a „külvilág” nem átall beleszólni a töprengésembe. – A mi generációnkban egészen mások a fiúk, mint a tiétekben vagy a nagyiékéban voltak – jelenti ki a lányom huszonegy éve utánozhatatlan magabiztosságával. – Ha férfiakról írsz, külön kell választanod a mai fiatalokat az „átkosban” felnövôktôl, mert mi jobban öltözködünk, és „adunk magunkra” testileg, lelkileg – mondja egy tanítványom harmincéves kedvese. – Ne feledkezz el arról, hogy az idôsebbek még tisztelik a nôket! – oktat a hatvankilenc éves szomszéd bácsi. – Hogy lehet ennyi kívánalomnak eleget tenni? – morfondírozom magamban, amikor csöngetnek, és egy focilabda társaságában betrappol a kertbe családunk egyik legifjabb tagja, a hároméves Ádám. Két perc sem telik el, máris a „nevelése alatt állok”. „Mamma, josszul célzod a labdát, azért megy a kapu mellé. Nézd, megmutatom!” „Mamma, ejôsebben tekejd a kupakot, így nem jön az üvegbôl almatea…!” Uramisten, még nem látszik ki a földbôl, de már szükségét érzi annak, hogy mindent elmagyarázzon, gondolom sírva-nevetve. 1. „A FÉRFI mindent jobban tud” – Szerintem a hölgyek bosszúból sütötték ránk a tudálékos jelzôt, mert a férfiak kitalálták a „szôke-nôs” vicceket – jelenti ki nevetve 40

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 41

a mosonmagyaróvári Horváth Levente, míg Budapest felé autózunk. – Amúgy nem hiszem, hogy mindenkire rá lehetne húzni ugyanazt a „ruhát”, van, hogy a szín, van, hogy a méret nem passzol. Bár az igaz, hogy én szeretek utánajárni a dolgoknak, és a barátaim derültségére mindig pontos adatokat szolgáltatok a számukra lényegtelen eseményekrôl. Hányan ültek a teremben, bizonyos távot mennyi idô alatt tettünk meg… De a páromat sosem okítom! Hitetlenkedô pillantásomra elmosolyodik: – Rendben van, adódik olyan helyzet, amikor muszáj! Például minden kezdô sofôrnek elôször a kormány helyes fogását tanítják meg: „tíz óra tíz perc”. Röstellem, hogy húszévi gyakorlat után is emlékeztetnem kell rá. De hát fô a biztonság! (Eközben vezet a nagy forgalmú M1-esen, a jobb kezével lendületesen gesztikulál, a ballal a fejét vakarja, de szerencsére ott a térde, ami segít irányban tartani az autót…) – Szóval a feleségemet nem oktatom, bár legutóbb fôzés közben azt mondta, hogy túl okos vagyok. Nem értem, mi baja, amikor csak jóakaratból figyelmeztetem a munkálatok sorrendjére vagy a fûszerezésre. Nem mondom, hogy jobb vagyok a konyhában, de gondoljon bele! A kerti bográcsozásnál én teszek a pörköltbe több kilónyi hagymát, paprikát, paradicsomot, húst… Mi az a tíz-tizenöt dekagramm, amit ô szór bele találomra? Aztán hirtelen a homlokára csap, mint aki megvilágosodott: „Eszembe jut valami, amit a férfiak valóban jobban tudnak: tájékozódni!” És hosszas értekezésbe kezd az agyféltekék mûködésérôl, a térkép olvasásáról meg az iránytû szerepérôl. Amikor halkan megjegyzem, hogy nekem viszont van szám, és nem röstellek útbaigazítást kérni, „na ugye, megmondtam”-arckifejezéssel néz rám. Beérünk Budapestre, céltudatosan haladunk a kacskaringós zuglói utakon – nincs tévelygés, ez a pasas tényleg tud valamit! –, ám, amikor megdicsérem, szerényen hárít. – Semmiség, egy férfi ösztönösen tájékozódik – feleli (közben suttyomban kikapcsolja a navigációt). 2. „A FÉRFI csak egyetlen dologra tud figyelni” Valószínûleg nincs olyan lány (fiatal és idôsebb nô-feleség), aki még soha nem tört ki azért, mert a társa képtelen az osztott figye41

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 42

lemre. Egy közgazdász barátném ôrjöngve mesélte, hogy a férje – ha a számítógépén dolgozik – még azt sem teszi meg, hogy kinyújtsa a kezét a tôle egyméternyire levô telefonért, inkább ô szalad fel a földszinti nappaliból felvenni a kagylót. Közben vacsorát készít, mosogat, telefonál, és kikérdezi a gyerek leckéjét… – Nem szeretem a sarkítást meg az általánosítást – húzza el a száját Tóth Mihály, a harminchárom éves szoftverfejlesztô. – Inkább azt mondanám, hogy a férfiak másként figyelnek, mint a nôk. Én például szeretek elmélyedni egy munkában – az agyam felpörög –, és rosszul érint, ha megzavarnak. Ezzel szemben a nôk megosztják a figyelmüket, kevésbé tudnak összpontosítani. Nem arról van szó, hogy mi nem tudunk három-négy dologra is figyelni egyszerre, inkább nem akarunk! Ha reggel én viszem a fiúkat oviba-bölcsibe, akkor mindent idôben elvégzek: kakaókészítés, pelenkázás, öltöztetés, váltóruhák becsomagolása és még sorolhatnám. De kisebb a rutinom – mivel a feleségem van velük többet –, tehát lassabb vagyok. – Ha te vagy a gyerekekkel, nálatok is romokban hever a lakás? – A feleségem szerint igen, szerintem nem. (Na jó, egy kicsit…) Ha én vigyázok rájuk, akkor azt szeretném, hogy ne csak ôk, hanem én is élvezzem a játékot. Így tényleg nem sok idôm jut arra, hogy elpakoljam a ruhákat vagy a vacsora maradványait. De nekem ez nem olyan fontos… És a feleségem fel-felkapja vizet, ha hazajön. Aztán kicsit vitatkozunk, majd lefektetjük a gyerekeket, és együtt rendet rakunk. Nem úszom meg! – És a munkahelyeden? – Idevág egy nemrégiben készített felmérés! Eszerint egy mérnököt nem érdemes egyszerre több projektre „ráállítani”. Elôbb dolgozzon egy hónapig az egyiken, és csak aztán fogjon bele a másikba! Akár férfi, akár nô… Ha váltogatni kell a feladatokat, akkor a váltás során energiát-idôt veszít, csökken az eredményessége. Nálunk épp ezért „kímélik” a szoftverfejlesztôket: elôre megbeszélik velük, hogy a következô három hétben mi lesz a feladatuk. És a menedzserekre hárul a „hálátlan” sokfeladatos, figyelemmegosztós munkavégzés… Szóval kedves hölgyeim, óvatosabban ítélkezzenek! Mert a férfiak tényleg bele tudnak feledkezni a mun42

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 43

kájukba (mindenbe!), de ha kell, rutint szereznek ám a figyelemmegosztásban is! 3. „A FÉRFI nem tudja kimutatni az érzelmeit” Rózsahegyi Márknak, a harminchárom éves informatikusnak a beszélgetésünk kezdetén elmesélem egy pszichológus barátom kedvenc történetét. „Egy férfinak azt tanácsoltam, hogy próbálja meg jobban kimutatni az érzelmeit. Mire a férfi szépen hazament, de nem azt mondta feleségének, hogy szeretlek, fontos vagy nekem, nem dicsérte meg, hogy csinos és gondoskodó. Nem! Ô inkább nagy gonddal lemosta az asszonya kocsiját…” Mire Márk széttárja karját, és hangos nevetésbe tör ki. – Jó történet a „férfihülyeségrôl”, nem vagyok meglepve. Mert én e nôi klisé kapcsán nem akarok veled vitatkozni, inkább elismerem, hogy a férfiak többsége tényleg nehezen képes kimutatni az érzelmeit! Jelzem, ártatlanok vagyunk ebben, hiszen kicsi korunktól azt nevelik belénk, hogy a gyengeséget, gyengédséget titkolni kell. A kislány sírhat a játszótéren, ha megüti magát, a fiúnak katonadolog… Ritkán szoktam a generációk között különbséget tenni, de ez ügyben megteszem. Ugyanis a mai huszonévesek, harmincasok már nyitottabbak, azaz „bátrabban mernek gyengék lenni”, mint az idôsebbek. Ha a nôk okosak, és érdeklôdést mutatnak a gondjaink iránt – kérdeznek! –, akkor az én generációm már elmondja otthon, hogy szenved a fônökétôl, hogy kudarcot vallott ebben-abban… Akit közel engedünk magunkhoz, azzal gyengédek vagyunk, és az érzéseinket sem titkoljuk. Nekem annak ellenére, hogy elváltam, szerencsém van az érzelmek terén. Kilencgyerekes családban nôttem fel, ahol korán megtanultam az érzéseimet-akaratomat megfogalmazni, hogy a „csapatban” kivívjam a helyemet. (El tudod képzelni, milyen leleményesnek kell lenni egy ekkora családban, hogy reggel bejuss a fürdôszobába…?) Abban is szerencsém volt a válásom idején – ezt nem részletezem, legyen elég annyi, hogy két össze nem illô ember élt együtt –, hogy egy csodálatos barátommal, dr. Cronio Perez pszichológussal megoszthattam az érzéseimet. Ez sokat segített, de közben olvastam, kirándultam, új barátokat szereztem, és gondolkodtam. Nem hagytam el magam, hanem tudatosan ápoltam 43

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 44

az érzelmi életemet! És abban is szerencsés vagyok, hogy sok hozzám hasonló, elvált apát ismerek, akik éppúgy megfogalmazzák a helyzetükkel kapcsolatos érzéseiket, vágyaikat, mint magam. Szóval kitartás hölgyeim, van remény a változásra (a változásunkra)! 4. „A FÉRFI egy biztos kapcsolatban elereszti magát. Hever a tévé elôtt, nézi a meccset, nyeli a sört és pocakot növeszt” Lehet, hogy ez a megállapítás kicsit sértô, ám ha nekem annyi pénzem lenne, ahány olvasói levél szól ilyesféle gondokról, akkor gazdagnak mondhatnám magam. Egy fiatalasszony például a hálószobában levô televíziót letakarta egy lepedôvel, és a négy sarkán szorosan megcsomózta, hogy a férje végre észrevegye, nem bírja már elviselni a szüntelen tévézést, egy idôsebb olvasónk hatalmas tornyot épített sörösüvegekbôl a nappali közepén, hogy a férje felfogja, mennyit fogyaszt egy héten… Mikor mindezt elmesélem, Dénes Károly, a Vas megyei Hosszúpereszteg népszerû polgármestere kétkedôen ingatja a fejét. – Részigazságokból általánosítanak az asszonyok, pedig a férfiak sokfélék. Ahogy a nôk is. Néhányan például egyáltalán nem tehetnek szemrehányást a férfiúi pocakok miatt, hiszen maguk is alaposan kikerekednek feleségként… Szóval az általad emlegetett nôi panasz csak a férfiak kis százalékára jellemzô. Egyébként az igényességünktôl függ, hogy mivel töltjük a kevéske szabad idônket. Ahogy az is tôlünk függ, hogy a televíziót mennyire engedjük be az életünkbe. Én azt tapasztalom polgármesterként és magánemberként, hogy a televízió jelenleg nemcsak csökkenti azt az idôt, amit férj és feleség egymással tölthetne, hanem még meg is oszt… Például az asszony egy sorozat hetvenedik részét akarja megnézni, a férj pedig egy politikai vitamûsort. No, ilyenkor nemcsak a tévében van vita, hanem a házukban is! A mi falunk azt akarta, hogy legyen nálunk kábeltévé – „csorogjon be” hozzánk a nagyvilág –, tehát közel negyven csatorna közül választhatnak a lakosok. Jó ez? Rossz? Majd az idô eldönti… Meccs? Sör? Pocak? Nehéz nekem errôl beszélni: szeretem a falumat, az embereket, ráadásul egyáltalán nem vagyok meccsfüggô, hiszen nagyon rossz a magyar foci, az idôm is kevés. Tapasztalatom szerint az idôseb44

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 45

beket meg a nagyon fiatalokat ragasztja a tévé elé a meccs. De nem akarok szentként villogni elôtted, ezért elmondom, hogy én politikafüggô vagyok, a szakdolgozatomat is politikatörténetbôl írtam. Ezzel néha megôrjítem a feleségemet… De sörrel nem! Leginkább a citromos sört iszom, ami inkább üdítôital. Persze a mi falunknak is megvannak a stabil kocsmabútorai, de a többségnek módja sincs arra, hogy naponta „elhajoljon”, mert akkor másnap nem tud dolgozni sem a munkahelyén, sem a szôlôjében. Pocak-ügyben pedig eszembe jut egy régi mondás: ember és disznó száz kiló alatt mit sem ér… Én még nem vagyok negyvenéves, kövérnek sem mondhatom magam, de bizony a feleségem olyan jól fôz, hogy az utóbbi években jelentôs térfogat-nagyobbodáson estem át: közelítem a száz kilót. Lassan ember leszek… Amúgy még nem láttam olyan asszonyt, aki örült volna annak, hogy a férje nem eszi meg a fôztjét – cinege marad mellette –, akkor pedig miért is panaszkodnak a nôk? Azért, amit maguk idéznek elô? 5. „A FÉRFI nem szeret öltözködni” Néhány évvel ezelôtt Moszkvában kapott el egy kisebbfajta dühroham, amikor gyönyörû, elegáns nôk mellett elképesztôen rosszul öltözött, szakadt férfiakat láttam, általában fehér zokniban. (A sötét öltöny fehér zoknival párosítva a kedvencem!) Ma már az oroszoknál is jobb lehet a helyzet – két-három év sok változást hozhat –, nálunk pedig klasszisokkal jobban öltöznek a férfiak, mint amit ott tapasztaltam, bár ezügyben is messze a Kánaán… Hallgassák csak, hogyan vélekedik a magyar férfiak öltözködésérôl egy olasz divatkirály! – A te honfitársaid konvencionálisan öltöznek – jelenti ki Gianpaolo De Santi, akinek napbarnított arcát, fiatalos külsejét a nôk csodálattal, a férfiak (általában) irigykedve figyelik. – Megszokták a sötét öltönyt fehér inggel, nyakkendôvel, még mindig ez jelenti az eleganciát. Eközben Olaszországban már évek óta a legnagyobb divat a farmer zakóval, a kigombolt nyakú ing, természetesen nyakkendô nélkül. Nem veszünk fel fehér inget, hanem kéket – ez a színünk! –, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mi hoztuk divatba az öltözékkel összehangolt kiegészítôket is. Szerintem egy 45

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 46

férfin elôször azt kell megnézni, hogy milyen a cipôje, az órája, és csak azután érdemes feljebb emelni tekintetet. – De nálatok sem telik mindenkinek márkás órára. – Nem a márka az érdekes, hanem az, hogy passzol-e a ruhához. Ez vonatkozik a többi kiegészítôre is. Az elegáns esti öltönyhöz díszzsebkendô illik, de csak hat óra után. A farmeros-zakós délelôtti összeállításnak elengedhetetlen kelléke a csauszínû cipô, ugyanolyan övvel. Az öv krokodil is lehet, de akkor ilyen cipôt húzzunk hozzá. És a zokniról is érdemes szólni! Olaszországban fontos, hogy ne villanjon ki a lábszár, ezért nyáron is térdzoknit hordunk. Feketét, sötétkéket, ritkán szürkét, fehéret soha! A férfiékszer külön kategória. Gyûrût nem viselünk, csak egy vékony kis karkötôt bôrbôl, gumiból, fehéraranyból. Nem vastag aranyláncokban mérik az eleganciát, hanem az összehangolt részletek finomságában! – És a magyar fiatalok? – Ôk szerencsére merészebbek. Ám esetükben az a baj, hogy legtöbbjük az amerikai mintát követi, mert ezt látják a filmeken – magyarázza Gianni. – Márpedig köztudott, hogy Amerikában öltözködnek a világon a legrosszabbul! Hiányzik belôlük az, ami a vérében van az olaszoknak, a franciáknak meg az angoloknak, akik nem mutogatni akarják a márkás cuccaikat, nem csinálnak magukból paprikajancsit, egyszerûen élvezetüket lelik az anyagok szépségben, a választékosságban. No, ezt a laza eleganciát kellene eltanulniuk a magyar férfiaknak is! 6. „A FÉRFI semmit sem csinál félig” Tulajdonképpen dicséret is lehetne… Ám, ha velem együtt meghallgatták volna azokat az édesanyákat, akik kétségbeesve kotorásznak a fiuk szobájában, hogy szedi-e az éjjel-nappal gyúró „kölyök” azt az átkozott izomfelfújó gyógyszert, ha beszéltek volna olyan feleségekkel, akik szívük szerint felcsapnának géprombolónak, és darabokra törnék a férjük imádott motorját, valószínûleg nem tartanák dicséretnek a fenti állítást. És még nem beszéltem a „kertmániásokról vagy az építkezés megszállottjairól… – Hosszan magyarázhatnék a férfiagy „berendezkedésérôl”, ám ennél fontosabbnak tartom e téma kapcsán a tökéletességre való 46

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 47

törekvésüket – mondja dr. Belsô Nóra pszichiáter. – Ôk évezredek óta igyekeznek erôt sugározni a „nôstények” felé. A sikeresség, a magabiztosság megnyilvánulása, hogy még a hobbijaikat is tökéletessé fejlesztik. Akár házat építenek, akár autót vásárolnak, tudat alatt minden tevékenységükben szerepet játszik a versenyszellem. Sokan mondják (és van benne némi igazság), hogy az autó a legtöbb férfi számára fallikus szimbólum. Demonstrálja a nagyságot, az erôt. Nem véletlen, hogy a férfiak többsége a nagy autót szereti… Mindennek persze ára van. Az autót ki kell fizetni, a testépítés fárasztó, a kertért, a házért kôkeményen kell dolgozni. Mindez rengeteg erôt emészt fel. De ôk arra nevelôdtek, hogy mindig az elsô helyre törekjenek, és semmit se csináljanak félig! Eszembe jut, hogy az állatvilágban a párzási idôszak végére a hímek kimerülnek – a szarvasnak letörik az agancsa –, a hozzánk tartozó férfiak pedig egyre korábban betegszenek meg. Mit tehetünk értük? Leginkább azt, hogy dicsérjük a teljesítményüket! Hiszen minden tevékenységük arra irányul, hogy elismerést vívjanak ki. „Vedd észre (te és az egész világ), hogy erôs, tehetséges vagyok, nagy a kocsim, szép a kertem, a legjobbak közé tartozom!” Ha mi veszekszünk, harcolunk, csak fokozzuk a teljesítménykényszerüket. Mindez akkor is igaz, ha manapság sok cinikus, „a versenybôl kivonuló” férfival találkozhatunk. Ne dôljenek be e látszatnak, ha lehetôséget kapnak, újból ringbe szállnak. Tehát a fentebb felsorolt „hibák” ellenére is ismerjük el ôket, hiszen csak velük együtt vagyunk „érvényesek”… Gondolják csak el, kit kritizálnánk kávézgatás közben, ha nem lennének férfiak!? (A cikk megírásában segítségemre volt Bauer Zsuzsa, Bedi Judit és Vadas Zsuzsa. Köszönet érte!)

47

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 48

Második fejezet

Egy bús férj panaszai g

Amelyben szerzônk bûnbánatot gyakorol, és annak ellensúlyozására, hogy az elôzô fejezetben oly kritikusan szemlélte az erôsebb nem viselt dolgait, most megszólaltat egy férjet is. Egy jó férjet! (Van ilyen…) Aki csöndes beletörôdéssel mesél arról, hogy velünk, nôkkel sem mindig könnyû az élet, mert a mi „tökéletességünket” is elcsúfítja néhány szeplô…

A NÔ ÉS A NYÁRI RUHÁK g Komolyan mondom, rendes férj vagyok, szeretem a feleségemet. Szeretem, hogy okos, mosolygós meg csinos is. Azt is szeretem, hogy jól öltözik, és mindig kellemes látvány. De megôôôrülök! Mitôl? No, errôl mesélek egy kicsit… Tudják, mire vágyom mostanában? Arra, hogy a lakásban található összes szekrényt csak úgy lazán, sutty…, kivágjam az erkélyen. Szinte látom magam elôtt, ahogy hulldogálnak lefele a szekrények a negyedikrôl, körülöttük meg röpködnek a feleségem bugyogói, melltartói, pólói. Hej, micsoda öröm volna! Álom, álom… Bizony álom, hiszen nem vagyok túlfejlett izompacsirta, ráadásul az egyik szekrényt az anyósomtól kaptuk, és belegondolni sem merek, milyen botrány törne ki, ha likvidálnám azt a dögöt, a másiknak meg még ki sem nyögtük a részleteit. Szóval a szekrények nem fognak repülni, tehát a feleségem hetekig folytathatja a férjgyilkossággal felérô ruharendezô akcióját. Tudják, mit csinál az én drágám? Az anyós jól eldugott otromba szekrényébôl átcipeli a nyári frinc-francait a hálószobában virító szép tükrös szekrénybe, a télieket pedig begyömöszöli az „anyósba”. Csakhogy közben próbálgat is. Jelzem, még ez sem 48

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 49

lenne baj, ha megoldaná a dolgot magában. De közönségre van szüksége! Vasárnap délután remekül érzem magam a nappaliban. A gyerek hál’ istennek átment a szomszédba játszani, én nyeldesem a söröcskémet, és nézem a Manchester United–Róma meccset. A labda épp Totti elôtt, amikor belibben a drága: mit szólsz ehhez? Hm, baromi jól néz ki az „itt is kilóg, ott is kibuggyan” ruhácskában, a hatására még az is megfordul a fejemben, hogy abba kellene hagyni a meccsnézést, ám ô semmit sem vesz észre az elragadtatásomból, inkább jajgatni kezd: ez volt a legszebb ruhám tavaly nyáron, de kövér lettem, mint egy disznó! Vagy lefogyok, vagy kidobom! Nem tudom, hogy más nôk hangja is olyan elviselhetetlen-e balhézás közben mint az én feleségemé… Mindenesetre az enyém szoprán, és a komoly lelki felindulások hatására egyszerûen visít. Mint most. Vedd tudomásul, dagadt lettem, kiabálja egyre magasabb regiszterekben, én meg úgy érzem, mintha smirglizné az agyamat… Nos, ezek a hangok azonnal letörik a gerjedelmemet, de fegyelmezem magam, és csöndesen megkérem, menjen el a tévé elôl. Ô azonnal megsértôdik, visszavágtat a hálóba, de két perc múlva megint elôjön egy bokáig érô szoknyában – ki nem állhatom a hosszú szoknyát – meg egy rémes, virágos pólóban. Ez klassz, néz rám diadallal. Borzalmas, felelem, és újból figyelmeztetem, hogy nem látom miatta a Manchester gólját. Ô megint visít, majd sértôdve el… Ez így megy egész délután! A tizedik ruha után már mindenre azt mondom, hogy baromi jó, és csöndesen reménykedem, hogy egyszer vége lesz. Nem lesz. Újabb és újabb térdnadrágokban, fürdôruhákban, farmerokban meg félpucér pólókban billeg elém – közben vége lesz a meccsnek, ma sem tudom, hány góllal nyertek az angolok –, és én már nem tudom megkülönböztetni a pirosat a zöldtôl, a feketét a narancssárgától. A drágám pedig szívós kitartással visítozza, hogy csak az áll neki jól, ami bô, mert ô kövér… De ez még mind semmi, este jön az igazi kegyelemdöfés. Fenét döfés, döfések! Elsô: Holtfáradtan átballagok a hálóba – megittam három sört, így jobban bírtam a ruhapróbákat, de az agyamat súlyos köd lepte el. Jelzem, e köd azonnal feloszlik, amikor körülnézek! Hegyekben állnak a rongyok, és az én drágám rögtön kijelenti, hogy a kup49

rózsakönyv jav

11/6/07

4:27 PM

Page 50

leráj legalább egy hétig így marad, mert ô selejtezni fog. (Igazat mondott: ma is hatalmas a disznóól, hiszen sok a munkája, és ilyen „hülyeségekre” nincs ideje…) Második: Nyolc óra körül telefonál a haverom, hogy felugrana a barátnôjével, mert most jönnek hazafelé egy kellemes dunabogdányi kiruccanásról. Lám, milyen jó neki, villan át az agyamon, az ô barátnôje bezzeg kirándul, miközben az én feleségem rongyok között turkál. Megérkezik a haver a dagadt barátnôjével, de a nagyságos asszony nem jön elô. Hívogatom, ordítozom, hogy itt vannak, gyere, mire ô bevonul abban a legelsô – itt kilóg, ott kibuggyan – szexi ruhában, amelyikre azt mondta, hogy többé nem veszi fel. Jól néz ki! A haverom úgy meregeti a szemét, hogy szívem szerint pofám vágnám… Azt mondtad, hogy ezt nem fogod hordani, dadogom. Édesem, amíg az ember derékbôsége meg sem közelíti a hetven centit, addig egy ilyen szerkó nagy érték, csacsogja, a hülye haverom meg lelkesen bólogat, közben kritikusan méregeti a termetes barátnôjét. Szóval az én drágám a kidobásra ítélt szexis rongyban tette-vette magát egész este, majd édesdeden elaludt az Ecseri piacra emlékeztetô hálószobánkban. Harmadik döfés (másnap reggel): Veszekedésre ébredek. Utálok veszekedésre ébredni, mégis… A feleségem szopránja keveredik a tizenkét éves lányunk koloratúrjával. Nem veszem fel a rózsaszín pólót, ilyet már senki sem hord, így a gyerek. Gyönyörû vagy benne, visítja a feleségem. Ezt játsszák jó tíz percig, majd a gyerek gyôz. Kilibeg a szobájából talpig feketében. Pont úgy riszál, mint az anyja, de azért jól néz ki, állapítom meg magamban, ám a feleségem percek alatt kizökkent a gondolataimból. Megôrülök a kölyök ruhamániájától meg a flancolásától, visítja a fülembe, és amikor kínomban felnyerítek, ô fölényesen legyint. „Úristen, milyen hülyék a férfiak!”

A NÔ ÉS A FÔZÉS g Azt mondta a haverom, hogy én egy barom vagyok, pedig csak arról tartottam neki elôadást, hogy feltalálhatná már valaki a „pirulaevést”. Magyarázzam meg a gyengébbek kedvéért? Rendben. Arra 50