V. évfolyam 2. szám 2001

Szerkesztõk: Dicsõ Zsolt, Gulya István, Jankovics Zoltán Szerkesztõség: 7100 Szekszárd, Palánki u. 3/a Tel.: 06-74/ 414-780

V. évfolyam

2. szám

2001.

TARTALOM Kántor Endre • Ártatlanul • 5. oldal Bohár András • A negatív hangoltság közelítései • 6. oldal Gacsályi József • Adalékok Szarvas Szervác életéhez és ... • 9. oldal Gregor M. Lepka • Úttalanul • 13. oldal Gregor M. Lepka • Napok Rovinjban • 14. oldal Gregor M. Lepka • Egykor • 15. oldal Dicsõ Zsolt • Zsiroska Ésa Farkály • 16 oldal Gacsályi József • A teremtés napjai, és a következõ • 22. oldal Ilse Tielsch • Idegenek a házam elõtt • 25. oldal Ilse Tielsch • Nyomtalanul • 26. oldal Ilse Tielsch • Jobbítás • 27. oldal Kis Pál István • Szent Márton gregoriánuma • 28. oldal Ursula Hammer • Vanitt valami • 41. oldal Ursula Hammer • Kis macskák haláláról írni... • 43. oldal Kontextus, alkotók, lehetõségek • 44. oldal Günter Deicke • Éjszaka • 55. oldal

Kántor Endre ártatlanul már rég elfeledtük a telet csak csúszkáltunk a valóságon mint megannyi ártatlan gyerek

5

Bohár András A negatív hangoltság közelítései1

– fenomenológiai destrukció/filozófiai-poétikai vázlat – Tárolási alak: valaminek a lehetõsége-lehetetlensége mint készenléti állapot jelentkezik. A dolog megmutatkozása, amikor még semmi nem történt vele. Jellegzetesen mutatja azt a kettõsséget, ami a dolgot és a megformálóját egybeköti. Ugyanakkor a jelen-nem-lévõségében is ottlévõ ember a kitárulásra képes nyitódás esélyét adja. Munkaasztal: a teleológiai mozzanatok formálódásának helye és a tevékenység szimbóluma. Immáron konkretizálja, hogy a dolog lehetõsége és lehetetlensége idõbeli történések metszéspontját idézi meg. A dolog és ember egybekapcsolt ittlévõsége a célok igézetében fogant eszközkeresést éppúgy elénk varázsolja, mint a tevékenység – még reflexivitás nélküli – erõterét. Lépcsõházi állvány: a folyamat pillanatszerûsége, a szüntelen helyváltoztatás pragmatikája. Egybesûríteni azt, ami csak egymásutániságában létezik, de immáron más léthelyzet konstrukciójának összefüggéseiben. Munkapad: a szûnni nem akaró munkálkodás újabb bizonyítéka. Visszatérésként reprezentálódó nézõpontváltás. A fokozatok és emelkedések radikális visszavétele. Lépcsõházi álló létra: a cselekvés horizontjának megpillantása. Az értelemadás reflexív gesztusa. Elõretekintõ egybelátás, ami nélkül már nem folytatható semmi sem tovább, amivel minden ismét elkezdhetõ. Állvány: a pillanatnyi meditáció után. Szükségszerû visszavétel abból, ami a dolog történetiségéhez tartozott. Ösvények keresésének esélye az önmagát megmutató kitárulkozásban. Álló létra: az antropológiai dimenzió hiánya, így a teljes szabadság paradoxitása. Az eltökélten önmaga megsemmisülése felé haladó dolog, ahogy magába rejti az alkotót. Egyenes létra: az autonóm eszközhasználat elõestéje. Újabb reduktív mozzanat. A dolog kézhezálló eszközként kerül közelbe. Ismét az ottlét érzéki tudása nyílik meg. Kitámasztott létra: a zászló a nyugalmi állapotot jelzi. Ami emlékeztet az elõzõ stáció lényegi jellegzetességeire, de immáron szimbolikus kivetítés keretében. 1

részlet a Plótinosz ébredése címû munkából

6

Akasztós létra: a különbözõ életvilágok dinamikájába beleolvad az ember. Elkerülhetetlen pulzáció, a produktív és reproduktív nézõpontok kölcsönös megtermékenyülése. Alacsony deszka támasz: a hétköznapok újabb rekvizítuma. A reflexivitás utolsó erõtartalékai. A dolog önmagához közelít, s mi távolodunk egykori önmagunktól. Kétszintû lépcsõházi létra: az esztétikai és az egzisztenciális mozzanatok ismét egymáshoz közelednek. Perspektívikus megnyílás: az alkotói folyamat vég- és kezdõpontja.

7

Gacsályi József Adalékok Szarvas Szervác életéhez és munkásságához „Minden mûvészetet dilettánsok ûznek legtöbb szenvedéllyel.” Báró Eötvös József Egy barátom írt már Szervácról, vagyis a Szarvas-jelenségrõl. Szarvas Szervác, a tájjellegû közköltõ, aki háztömbkörüli poétából küzdötte fel magát a Parnassz zengõ bérceire, immár megünnepelteti kerek pályaévfordulóit és születésnapjait. Ezekhez mindig akad olyan, aki odateszi Sz. Sz. mellé a saját nevét, és rendszerint kerülnek alkalom adta funkcionális analfabéták az író-olvasó találkozók közönségébe. Barátom hívta fel figyelmemet, hogy Szarvas életérõl és munkásságáról feltétlenül szót kell ejteni. Én megígértem neki, hogy egy ilyen húszkötetes ámokfutó nem fog kiszaladni a látókörömbõl nyomok nélkül. Íme, néhány fontos dolgot máris közzéteszek róla. Szervác igen kis fiúnak született, mint olyan sok más ember, s az ártatlanság idején még sejteni sem lehetett homloka körül a koszorút, ami a tájjellegû közköltõket jellemzi. Sok idõ telt el azóta, hogy cseperedni kezdett, járni tanult, gügyögéssel és apró csetlés-botlásokkal örvendeztette meg környezetét, s ekkor hol tiszta apja, hol tiszta anyja volt. Aztán következtek az értelmesebbnek vélt esztendõk, a barátok, a szakmunkásképzõ, a hangosítószerelõ bizonyítvány, aztán elkezdte enni kenyere javát. Elõtérbe lépett a szõlõben a kitakarás, a kapálás, a szemzés, a permetezés és a szüret megannyi munkálata, majd ugyanez még egyszer, még kétszer és mind többször. Jöttek a meccsek, a sörözések, a fõtéri szotyolaköpködések, majd jött a szomszéd lány, aztán az esküvõ és egyéb ilyen biológiai szükségletféle, mikor minek volt itt az ideje. Közben munkát kapott a Helyi Hangosító Vállalatnál. Késõbb bizalmi emberré lett. Õ szerelte a politikai poloskákat azok lakásán, akiket kilesett a hatalmi végzetangyal. Szervác érezte saját jelentõségét. Ennek szeretett volna megfelelni mindenképp, s a világ elõtt különösen. Mivel munkája titkos volt, a közszereplésnek egy könnyû oldalát választotta. Voltak diákkora óta asztalban száradó versei. Miért ne lehetne költõ? A poéta bölcs ember, különös tudás ismerõje, rendszerint elõrelátó, azonkívül vátesz meg miegyéb, és mindenki fölött lebeg, mint az oltárképek habos felhõi a kupolamennyezeten a hívõk fölött. Jó effélének lenni. A gond – mint minden ilyen esetben – a kezdésnél kerekedett. Mert nem lehet ötven költeménnyel egyik szerkesztõségbe sem beállítani, és leközöltetni az írásokat. Petõfi persze könnyen befutott – mondta több helyen Szarvas –, 9

mert Vörösmartynál protekciója volt. Bezzeg egy hangosítószerelõnek nem segít senki. Sokat töprengett Szarvas Szervác a megoldáson, míg arra az elhatározásra jutott, hogy felkeresi a Maestrót. Az öregnek jó híre van, nem csak a háztömbben ismerik – ahova Sz. Sz. már amúgy is postázta saját költeményeit –, hanem városszerte. Rovatot is vezet egy helyi lapnál, nem túl durva az ostobákkal és – mint hírlik – szenvedélyesen szereti a vörösbort, sõt azt is beszélik, hogy csak ennek hatására tud írni. Szarvas tehát döntött. A legkevesebb kockázattal járó utat választotta. Egy demizsonnal kiszaladt a pincébe, majd felment a Maestróhoz a fonott üveg kóstolóval, amit letett az asztalra, s már kezdte is: – Kedves Matyi bátyám, ezt neked hoztam. Légy szíves, kortyolj bele a kedvemért! – s mondott még néhány töltelékszót, mire a Maestro az íróasztal alsó polcáról elõkerítette poharát. Így került Szarvas Szervác a világirodalomba. Azóta is Matyi bácsit tekinti mesterének, fõleg amióta az örökkévaló magához szólította az idõs szaktekintélyt. A Helyi Hangosító Vállalatnál felfigyeltek az ifjú káderre, akinek a neve is megjelent már az újságban. Szarvast fölhívták az agit. prop. csoporthoz, s közölték vele, minden segítséget megadnak neki, hogy kifejthesse kulturális tevékenységét, és értékes munkássággal öregbítse vállalata és brigádja hírnevét. Így jelent meg Szarvas Szervác elsõ verseskötete. Aztán így jelent meg a második, a harmadik, a negyedik és még néhány kötete, amikor egyszercsak megszûnt az agit. prop., aztán a vállalat, aztán sok egyéb is megszûnt vagy más lett, és mindezzel együtt Sz. Sz. szemlélete is némileg megváltozott. Máshol illett döngicsélni, hisz a történelem vándorméhészetében változott a kaptár helye. Forradalmi konzervatív lett, s mivel már nem szerelt be senkinek semmit, értelmetlen félmondatokban elkezdte szidni az agit. proposokat. Költeményeit kozmikussá igyekezett növeszteni, de az õskáosznál tovább sosem jutott. Amiket írt, maga sem értette, így aztán úgy vélte, eléggé homályos õ ahhoz, hogy a sötétség a költészet fejedelmi pajzsán magasba emelje. Problémája csupán akkor adódott, ha valaki – ahogy õ mondta – „szakmaizni" kezdett vele. Ha bárki jambusokról vagy hexameterekrõl, esetleg egyéb ilyesfajta elhanyagolható semmiségekrõl kérte ki véleményét, azt válaszolta, hogy elég neki a saját lábaival bajlódni, hagyják békén a verslábakkal. Egyébként mindenkit körbefutott, akirõl azt gondolta, hogy számíthat rá, és szelídnek sejlõ erõszakkal inzultált. Társaságban elõszeretettel paskolgatta általa pályatársainak emlegetett és más területen ismertté lett emberek lapockáit, amíg el nem érte azok zaklatott figyelmét. Ezek roppant fontos összeköttetés-teremtõ momentumok voltak életében és munkásságában. 10

Szarvas költészetét tárgyalván a továbbiakban sem idézek a szerzõtõl, mert nem akarom képzavarokkal és panelekkel fárasztani a tisztelt olvasót. Elégedjen meg néhány feltûnõ színfolttal. Szervác témái változatosak. Az anyaméhben megszenvedett töprengésektõl a nekrológszerû szabadkölteményig, a mikrovilág osztódási képességétõl a bölcsõdeavató csasztuskáig minden fellelhetõ az általa forgalomba hozott könyvhalmazban. Tárgyszerûen, a nyomottság kényszerétõl sarkantyúzottan vált minden énekké az õ ajkán. Mondataira jellemzõ, hogy többségükben nem hasonlítanak mondatokra, mert vagy alanytalanul gazdátlanok, vagy állítmánytalanul ténfergõk. Nevezett szerzõ néhány esetben fájdalmas belsõ bonyodalommal és valódi görcsök közepette hoz létre grammatikai torzszülötteket, de ez nem tesz semmit. Szarvas hatalmas energiákat fektetett az utóbbi esztendõkben arra, hogy évente egy-két könyvet megjelentethessen. Sokáig futott olajozottan a szekér, de változnak az idõk. Nagy mostanában a baj, mert mind kevesebbeknek tetszik az a por, amit az öregedõ grafomán maga körül csap. Jár szociális otthonokba, vidéki iskolákba, s ma már az élõ klasszikus ripacsszerepében fogalmazza meg, miként lett õ költõ, hogy alakult pályája, kik részesültek abban a szerencsében, hogy példaképei vagy barátai lehettek. Olvashatatlan könyveit dugdossa kiszolgáltatott közönsége orra alá, dedikál, árasztja szerteszét paranoiáját. Sok embert kegyetlenül igyekszik õrületbe kergetni fontoskodó jelenlétével, s akit kiszemel, azt lényének levakarhatatlan mázával vonja be. Nem tágít, nem irgalmaz, megsérteni nem lehet. Egyszer talán elemzõ igénnyel fogom majd kézbe venni Szarvas Szervác válogatott vagy egyéb kötetét, ám ezt most korainak tartom. Elsõ, de gazdagodni látszó benyomásaimat tudom most csak elmondani barátomnak, aki e költészet természetének körbejárására kért. Tulajdonképpen egyetlen hangot sem érdemelne az egész, mert a szavak már állványemelés elõtt agyonnyomják azt, aki nem képes belõlük építkezni. De hát a báró megmondta…

11

Gregor M. Lepka1 Úttalanul Az út, melyen gyakorta jártam, már nem létezik. Ott valahol az autópálya vezet. Erdélyi Z. János fordítása

1

Gregor M. Lepka Salzburgban született 1936-ban. 1956 óta különbözõ foglalkozásokat ûzött Új-Zélandon. Amerikán, Anglián át tért haza. Jelenleg az ausztriai Welsben él mint biztosítási alkalmazott. Verseket és prózai mûveket publikál folyóiratokban és antológiákban.

13

Gregor M. Lepka Napok Rovinjban Eme tél után egyik elsõ tajték-ékû Nap: a tenger. A templom koronázta óváros még aluszik s teli várakozással. A part mentén a kõomlás fele csöndes utak, kezdõdõ virulás. Isztriai mód iszogatni, nem, montenegrói bor, egy árnyék–védte ivóban. Kiforrottan, idõtlenül Erdélyi Z. János fordítása

14

Gregor M. Lepka Egykor Egykor egy más tájon egész más fényû másik Nap alatt emlékezésre méltó volt a hó. Ma súlyosan nyomja a hó a földet, akár egy acéltakaró. Erdélyi Z. János fordítása

15

Dicsõ Zsolt Zsiroska Ésa Farkály 10. – Ági! Ági! Fichter Ági! – ordította torka szakadtából Ésa Farkály a rémült kofák felé nem törõdve, hogy idegenül hangzik a szó. – Tudjátok is milyen örök érvényû segge volt a Fichter Áginak akkor, azon az egyetlen, eszelõs éjhossznyi éjjelen, mikor lehajolt értem selyemseggûn, tüneménytomporún, fichterágnesfenekûn és én csak a verseimbõl akartam olvasni intelligens mosollyal ahelyett, hogy meghuppantottam volna visszavonhatatlanul! Mert azt a segget ma már egy férj markolássza, aki kit érdekel! s a legkülönbözõbb évjáratú gyerekek futkosnak körülötte. Tíz-száz-millió apró Fichter Ágnesek, tíz-száz-millió apró fichterfenekek! – Az árusok rémülete elcsöndesítette a nyüzsgõ szombati piacot. Kísérteties látvány volt március elsején a több száz néma ember, amint az alkalmi szónok felé fordulva feszengett. – Akkor még úgy éltünk, hogy szilaj lábaink alól szétfröccsent az éjszaka. Akkor még úgy éltünk, hogy beleizzadtunk. Volt ott zen, dzsessz, pia, fû, fa, akkor még! És üvöltöttem, mint Kerouac, mert nem csak a Ginsberg, hogy írjál hamar és legyél jó magadhoz! Mármint magamhoz. 16

Emberek, társaim! Gyertek, inkább integessünk a munkába indulóknak. Ülnek egy kék, sárga, vagy bármilyenszínû buszon, mintha csak egy képernyõ elõtt, s bámulnak kifelé tehetetlenül. Gondolataik még az eboltás, s az új fazúzaléklapbútorok körül, de hát ki ragyog hétfõ reggel? Mit akarsz azzal a halom múlandó hússal magadon, mondja majd egy hang délután szomorú magamnak, mire azt felelem, az egyedülléthez kellene még valaki, s a hang már vágja is, persze, még mindig a Fichter Ági, mikor annyi minden mással foglalkozhatnál kívüle! Itt majd elmerengek kissé, mintha mélyen érintene pedig rég kész a válaszom, az olyan lenne, mint a tengerbe pisálni, vagy füzetbe írni, mit mondanak a hegyek, noha tudjuk, már nem emlékszem kitõl, hogy az írás nem más, mint egy csomó megkésett gondolat. Persze az egészbõl kukkot sem értetek, ugye? Csak eladtok, vesztek, jöttök és mentek, ha esni kezd vízhárító öltözékbe bújtok, ha megkésik áhítjátok cseppjeit. Közületek persze senki sem ismeri, ismerheti a Fichter Ágit, mint én! Adózzunk percnyi néma csönddel örök érvényû seggének mind, piacnyian! – S álltak piacnyian piacnyi percnyi csöndben, de a csöndek sem tartanak örökké, és különben is, mindnek megvan a maga Fichter Ágnese, szónoklata, szónoka, piaca, perce, csöndje, hát a piac 17

visszazökkent és piacszerû piac lett ismét. Ésa Farkály figyelte az újra mozgásba lendülõ tömeget, s arra gondolt, az oszthatatlanság megértése maga a megvilágosodás. – Én ismerem a Fichter Ágit – szólalt meg a hang háta mögött. – Nem! Ne fordulj meg, csak figyelmezz reám erõsen. Túl négy szülésen, három férjen, kontinenseken, ma már illõ rendben telnek napjai. Esténként néha még vad vágyak ébrednek testében, megfeszül mellének bimbaja, harmat füröszti szerelemdombját, ajka kiszárad, bal keze nyíló combjai közé siklik, s féktelen, buja játékba kezd. „Te vagy az, most te vagy minden, amit csak megtudsz és megértesz!” mindig ezt a mondatot sóhajtja öröme végeztével. – Az olvasószerkesztõt millió dolog érdekelte volna még, de amaz nem szólt, s õ félt megfordulni. Lányka, bizonyos Eszter nevezetû perrent ekkor a meredt Ésa Farkály elé és – Inkább mesélj nekem az Átlõttszívûemberrõl! – mondta merészen Mese a szerdáról és az Átlõttszívûemberrõl Az Átlõttszívûember már három hónapja nem aludt, nem evett, nem ivott (néha sör, deci kevert) és nem ürített, csak ûzte õt a rettegés. Az elsõ héten találkozott Dr. Ingó Árnnyal, az utolsó utáni mohikánnal, aki csak annyit tudott sápadtarcúul, FIZESS MÉG EGY PÁLINKÁT!, és indiánul egyáltalán nem is beszélt, de szívesen meghallgatta, miként fütyül az Átlõttszívûember átlõtt szívén át a szél, s mivel nem tudta mondani, gondolt róla valami meglepõt. A következõ héten egy drogistával hozta össze sorsa, s bár õ a nõket szerette, azért eltöltött néhány órát a fürdõkád forró fürdõvizében, mert azt elfelejtettem mondani, az Átlõttszívûember nem csak hogy nem aludt, 19

nem evett, nem ivott (néha sör, deci kevert) és nem ürített és ûzte õt a rettegés, de nem is tisztálkodott. Következõ hete azzal telt, hogy vásárolt egy szín patikus diófacsemetét, elültette, megöntözte, s mellé állt, hogy legalább elsõ napjai ne legyenek magányosak. Hosszan beszélt neki arról, hogy hová vetül glóbuszunk árnyéka, mert szerinte ezzel egy diófának tisztában kell lennie mielõtt rárontanak a diófanyûvõ évek. Aztán hét nap, hét éjszaka nem történt semmi, azaz a semmi történt. Nem úgy az ötödik héten, mikor is megtanult korizni elméletileg. Gyakorlatilag már tudott, de a gyakorlat elmélet nélkül és fordítva, elmélet nélkül a gyakorlat mit sem ér! A könyvben, melybõl új ismereteit merítette, egy valmikori világ-, vagy európabajnoki helyezetlen magyarázott, tanácsolt, ábrázolt és mosolygott a páratlan oldalakon, míg a párosokon a felhasznált irodalom címjegyzéke volt olvasható. Így hát nem is csoda, hogy a hét végére az Átlõttszívûember úgy érezte mindent tud már a korcsolyázásról és tovább állt, azaz rettegett. Már hat hete hányódott céltalan, mikor szembejött két vesztes háború s kérték, döntené el melyikük volt nagyobb veszteség. Az Átlõttszívûember, akit hívhatnánk akár Gálnak is, hiányos ismereteire hagyatkozva mondta, a legnagyobb veszteség kettejük között található, de keressenek inkább egy gyõztes háborút, ha van ilyen. A hetedik héten Tompánál ráköszöntek a háromkirályok, s faggatták, hogy jutnak Betlehembe? Határidõnaplóját lapozgatva förmedt rájuk, megkéstetek fiúk! Összedugták erre fejüket a háromkirályok, hogy mit kezdjenek már most mirhával, tömjénnel, arannyal és a históriával, de nem jutottak döntésre. Az elkövetkezendõ öt hét alatt találkozott négy nagy gyilokkal, kik többesszámukon vitáztak, az ünneppel, mely kötelezõ volt és hat fontos emberrel. A Nagy Kulturális Forradalommal, egy garatmandulagyulladással és Kiskovács Ernõnével a negyedikrõl. Látta, hogy a múlt helyet cserél, de az a szép nagy rettegés nem hagyta, ûzte egyre. Így érkezett el a szerdai nap, melyrõl ez a mese szól. Az Átlõttszívûember, mert álmos volt nagyon, úgy döntött, nem menekül tovább, párbeszédre hívja a rettegést. De amaz eszelõsen ordította, hogy azt már nem, mert õ fél nagyon! Az Átlõttszívûember csalódottan legyintett, s átértékelte a dolgokat. Az Eszterlányka félbeszakította itt a nekihevült Ésa Farkályt, s csipetnyi csipejét ingatva csicseri gyermekhangján énekelni kezdett, 20

„ a fû falevél hogyha hazaér folyók zöldülnek el halak odaúsznak mi már békével repülünk tovább ott egy nyitott ablak.” Az olvasószerkesztõ döbbenten hallgatta a harminc év elõtti dalt, s elképzelni sem tudta, honnan ismerheti a lányka. A lányka azonban Ésa Farkály kétségeibõl mit sem sejtett, hát tovább énekelt, „piros madár esik szárnya rebben ti éreztek vele csak ti ketten felbukott leesett hová mehetek nélküled te csak fuss tovább.”

21

Gacsályi József A teremtés napjai, és a következõ Mészöly Miklós és az elmúlás

Mészöly Miklós örök irodalmi idõkbe költözött. Nehezen engedte az anyagi forma átlábalni ama folyón, amelynek partján sötét obulusok tartják fogva a nyugtalan fényeket. Pedig már régóta készülõdött a Nagyságos színe elé, egyre nehezebb szívvel, de mind bölcsebb mosollyal, mint aki már elõre tudja várható helyét a terített asztalnál, mert kitárgyalta a lehetõségeket valamilyen szárnyas követtel. Ezek lehettek volna a végsõ elkészíthetõ fotók róla a mérhetõ napokban. Szerkeszthetnék most különbözõ nekrológszerûségeket, de a búcsúbeszéd méltatlan ahhoz, aki után másképpen tudunk csak írni, mint elõtte. Róla emlékezni mégis számtalan módon lehet. Õ is különféle ember volt, ameddig köztünk járt. Volt a limes dombjain sütkérezõ aliscai veterán, volt atléta, ezredes és miegymás, ám legbizonyosabban az a Saulus, aki örökölt porhüvelyébõl próbált folyton folyvást elõremenekülni, olykor messzi éthosz-hangokat követve, de mindig botladozva, fölkelve és továbbkapaszkodva, mint azok a régi betûismerõ tanítómesterek, akiket az Isten földjén prófétáknak mondtak. Azért volt itt velünk, hogy kimondja a Kimondhatatlant: „Egy fa önmagában A törzse! A hajlásszöge a földhöz! Feszítsd a törzshöz törzsedet” Kezdetben, amikor megismerte, majd tanulmányozta a Porkolábvölgyben, aztán Kisorosziban a falétet, ezt a képet festette arról, ami egyébként – és ezek is az õ szavai – „alattomos szelídség" és ami törzs a törzshöz, vagyis ami elmúlás és élet, meg ugyanígy, de fordítva, eleven és holt egyszerre, a maga földi ártatlanságával és ítéletre szántságával. Egy pályatársa azt írta róla: meghalt, és kész. Nincs többé. Ezt írta, mert nem vette észre, hogy közöttünk õ a fatörzs, a fatörzsember, akinek teste-lelke egyenes, még akkor is, ha hajlásszöge szûkül. S ha földet ér, az sem a halál pillanata, mert a földön és a földben is otthon van. A hangyában is benne van. Ha róla beszélünk, vegyük számításba azt a panteista hitet, ami egész lényét, gondolkodását, környezetét mozgatta, ami visszahatott és 22

visszahat azokra, akikkel egyszer is beszélt, még ha csak írásain keresztül is. Nem azt mondta: halál, hanem azt, hogy elmúlás. Ilyenkor az ú hangot kissé hosszabban ejtette, s még a pusztulásnak is jobb íze lett. Tõle tanultam meg odafigyelni arra, hogy van Alisca-otthon és Pannonia-haza, ahol élek, és ahol igazán levegõt kapok, amíg kapok. A Mészöly Miklóstól való búcsúzást is csak örök és ezeréves képpel szabad elgondolni, annak a tájnak a képével, ami a megismételhetetlen cselekvés és elmúlás színtere. A Porkoláb-völgy így válik az õ költeményében egyetemessé, és lesz, marad bensõségesen miénk: „Két levél közé szorult dércsípte bogár-fény – pedig béke van alattomos szelídség, mulasztás évadja! a kútba macska esett – csak ilyen villanásnyi az üzemzavar két szõlõpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje tanácstalanság a szurdik akácosában számûzötten hentereg a meztelen készülõdés, de csak rókákat kölykezik" Ez is pontos, és egy olyan idõben érvényes, amiben a teremtés hat napja is zajlik, és attól addig tart, amikortól és ameddig az örökkévaló mûködésben van. De benne rejtõzködik a hetedik nap is.

23

Ilse Tielsch1 Idegenek a házam elõtt Olykor sötét szemû gyermekek csöngetnek ajtómon és ócska ruhákat kérnek Nem ismerem a tájat ahonnan jönnek semmit nem tudok álmaikról nem ismerem dalaik szövegét semmit nem tudok félelmeikrõl ezek a csöpp idegenek házam elõtt ezek az új koldusgyerekek akik beszélik nyelvemet míg én az övéket nem tanulom Erdélyi Z. János fordítása

1

Ilse Tielsch 1929-ben született Auspitzben(Dél-Morvaország). A II. világháború vége óta Ausztriában él, jelenleg Bécsben. A filozófia doktora. Számos bel-, ill. külföldi antológiában, folyóiratban publikál, a rádió is közli írásait. Verseit és prózai mûveit több nyelvre lefordították már. Számos irodalmi szervezet tagja és kitüntetések tulajdonosa.

25

Ilse Tielsch Nyomtalanul Meg ne fordulj mondja elmém ami elmúlt elmúlt Itt és Most-nak hívják helyedet ha boldog vagy marad még számodra némi jövõ (talán) Meg ne ijedj ha megfordulsz figyelmeztet engem a szívem nem hagytál semmi nyomot se mögötted az úton sem a levegõben Erdélyi Z. János fordítása

26

Ilse Tielsch Jobbítás Mindent rosszul csináltatok mondják a gyerekek rosszul éltetek rosszul építettetek rosszul gazdálkodtatok rosszul álmodtatok rosszul szerettetek Nem akarunk úgy élni ahogy ti nem akarunk úgy építeni ahogy ti másként akarunk gazdálkodni másként szeretni másként álmodni Csináljátok nálunk jobban mondom én csináljatok mindent mindent jobban de hogyan ? Erdélyi Z. János fordítása

27

Kis Pál István Szent Márton gregoriánuma Szent Márton (317-397) A középkor legnépszerûbb szentje Pannóniában, Savaria városában (ma Szombathely) született egy késõbb tribunná lett légiós katona pogány családjába. Édesanyját késõbb megtérítette. A tiltás ellenére már 12 évesen hittanulónak állt, ám alig volt 15 éves, amikor apját követve katonának szegõdött. A szolgálat Galliába szólította, ahol részt vett a frank-aleman betörések elhárításában. Bár hitéért kész volt – kard helyett kereszt a kézben – akár a mártírságra is, élethivatását a szegények, a hit és az egyház szolgálatában találta meg. Négy éves katonáskodás után kilépett a légióból, térítõ szerzetes, a szegényekkel közösséget vállaló remete lett. A koraközépkor zajos hitvitái elõl egy idõre a földközi tengeri Gallinária szigetére vonult vissza. Poatiers nehéz sorsú püspöke, Hilárius mellett folytatta tanulmányait, miközben maga is tanított. A püspöki székhelytõl egy óra járásra Ligugében telepedett le, ahol 361-ben a cellája köré kunyhókat építõ követõkkel megalapította a nyugati világ elsõ coenobita monostorát. Missziós szándék vezette, amikor a Loire folyót követve Tours városáig jutott, s azzal átellenben Marmoutiers-be költözött. Itt szervezte meg a keresztény világ második szerzetes közösségét. Ekkor már számos legenda övezte alakját és tevékenységét. Népszerûségére jellemzõ, hogy 371-ben a Tours-i püspök halála után – a püspöki kar és a remeteségéhez ragaszkodó Márton határozott tiltakozása ellenére – a polgárok püspökükké választották. Egyházi és világi kapcsolatait mozgósítva 375-ben – már püspökként – szervezte monostorrá Marmoutiers-t. Az apostoli hit védelmében teológiai vitákat folytatott 28

a gnosztikus-manicheista nézeteket valló hispániai aszkétával, Priscilliánussal, ám annak eretnekké nyilvánítását követõen – a császári kegyelemért – két alkalommal is járt Trierben. Hiába, a gyõzedelmes egyház elsõ nagyhatású bírálóját 385-ben kivégezték. Mély emberszeretetbõl eredõ áldozatkészségéért már életében szentként tisztelték Hat évtizedes szolgálatát 397. november 8-án végezte be. A Tours-ból Candesbe vezetõ úton még látomása volt, majd a szálláshelyre érkezve tanítványai között érte a halál. November 11-én Tours-ban helyezték örök nyugalomra, majd sírja fölé bazilikát emeltek. E nap a Gergely-naptár szerint a gazdasági évet záró számadások, szerzõdéskötések és kötelezettség-vállalások, illetve az újbor felmutatásának ünnepe. Példázatok a szolgálat szentségében megdicsõült püspök legendákkal teljes életébõl

Keresztyén krónikás ének

(1. töredék a római idõszámítás szerint 344. avagy Krisztustól számolva a 313. esztendõbõl) Letelt a próbák századából három, s hozzá még eltelt évbõl tizenhárom! Ez idõ alatt mártír-szentek vére Krisztusi példát követett, míg végre földi hatalom, bár alkut nem kötött, nem állhatta útját, s annyi más között Rómában törvénnyel Konstantin adott Jézus népének színt vallani jogot. Élhet hát igével gazdag és szegény, buzgalma nyomán erõt kap a remény, jönnek is csendben a lelkükben szelídek, imára kulcsolva hitükkel a szívet. Apostoluk jõ zsoltáros szavakkal, szeretetrõl szól, s új próféciát hall ajkain csüggve a laikus jámbor, követi õt, s így egyre nõ a tábor… 29

Mert e világban ki nyer üdvösséget .?. nem a mártír, kit máglya tüze éget, de így se könnyebb kereszténynek lenni, hogy nem kell érte tûzhalálba menni, súlyos az erény, nehéz a küldetés, templomépítéshez meghalni kevés, s akinek Urunk feladatot szán itt, arra egy dolgos életen át számít. Szelíd próféta jövendöl… Figyeltek? Alig három év, s érkezik egy gyermek, Pogány anya szül kemény katonának, Messzi Pannon-táj szentet Galliának. Krisztus példája köti majd a nyájhoz, tanul vagy tanít, bort csak neki áldoz, nyolcvan évig jár nyomában Urának, s jámbor tettei legendává válnak. Számos krónika írja le majd szépen, hogyan lesz szentté eme küldetésben, Tours polgár népe ragaszkodva hozzá, mért emeli Õt apostolutóddá. Candesbe tartva majd utolsó útján, hogyan számolt el Mester és Tanítvány, Márton, mert hiszen róla szól az ének, hogy adja át lelkét s buzgalmát az Égnek…

Az agg püspök jelenést lát a candes-i úton (i. sz. 397. november 8.)

Készül a Nap lezuhanni a mélybe, szárnynak ereszti sötét köpenyét, hívja a köd, az idõ menedéke, halni az õszt, ha a télig elért. Sárba ragadva idõz a november, ólom a láb, belegörnyed az út, árnyat látva szelíd öregember, megszólítja az Égi Tanút... 31

Fázom Uram! A didergésben élek! Jeges széllel jár a pásztorének, Nehéz teher így a jámbor küldetés; Erõs hithez vén ez a szív, s persze roskad a láb a nyáj után sietve a test bizony már gyönge és kevés… Didergek Uram! Hallod? E fohásszal, jégvermeken vacog imám által. Ha hív még az út, sarum a porig fáj, rongy már a köpeny – bár csak felét hordom széljárta, s talán el is kéne dobnom, de tart a vénség, s a Candes-i nyáj… Mondd hát, mit kell tennem, Hogy engedj megpihennem? Míg e fohász szava dúdol a szélbe, mint az anyag, kap a képzete formát, hangot is adva a csend lebegése, fényt vet a múltra a néma idõn át. Hûvösen oldva a testben a lázat, álmain átfut a tiszta gyerekkor, a példa, a jajra is néma alázat, s újra kigyógyul a hajdani dacból.

Felelgetõ ének (I.)

(melyben a derengõ jelenés visszavezeti Mártont a gyermek és ifjúkorba…) – Zord katonák, csupa seb veteránok lucskos ölén mese ringat, ott, hol a csendre lepel a tapintat, szendergés csak a tûz, takarója zsarátnok… 32

Szunnyad a Pannon-táj, meg a kis katonában a lélek, dajka Savária dombja tejbe becézi a mézet… Édes az álom, a hunyt csatazaj csak az ölbe ölelt szuszogás, s benne a fürge fakard dohogása se más, csak a szívdobogás. Jó Uram, mindez a ködbe enyészik, zöld moha rejti a kérges múltat, most, hogy idõm simogatja az ujjad, mélyül a ránc, a redõ, repedést nyit. – Nincs az a köd, mely a múltba feledné római õseid kõ-konok átkát, s azt, hogy amíg körülállták, tested a fényre feszült, legyen árnya keresztté… Büszke tribunná lett az Apád, de ha szólt, a pogány szava volt a tanítás; „Állj katonának a sorba, s hagyd az imát, meg az írást! Vár a kalandra Itália kék ege, Pávia, hív vele csókra Hetéra, ha mocskos e lét, borod oldja mesébe, hogy eljön a vége…!" Bírva erõvel, Apám szava diktált, õsi parancs volt, még ha pogány is, mert hol a hit még nem katedrális, árva madár az erény, mit az ég áld. 33

– Harcos Apád csak a kart szaporítván, Konstantinnak szánta a kardod, bõszen a krisztusi szóra se hajlott, ám, ha a titka a tét, makacsabb a tanítvány… Zsoldra vitézen küzd, de a tábori csínyekbõl sose kér, pedig ûzi a szomja, cella magánya vigaszt nyújt, míg sebet ejt a tivornya.

Nem nyeli kocka a pénzt, s buta kártya, a borra se tromfol a hajnali condra, de kérje csak õt dideregve a koldus, mind, milye van, odaadja…! Fázom Uram, ez a test ma a koldus, oszd meg a hit melegét vele újra, léte e fél köpeny, árnya a súlya, hangja, akár a harang, vele kondulsz.

Keresztyén krónikás ének

(2. töredék a római idõszámítás szerint 364. avagy Krisztustól számolva a 333. esztendõbõl) Elmúlt a próbák századából három, s követték évek, éppen harminchárom! Tengernyi viszály s háború között Konstantin végül csak megerõsödött. Õ köti röghöz földjén a colonust, hivatalnokára Õ veti a gúzst, 35

kézmûves, polgár nem ura magának, nincs itt másnak jog csak a katonának. Pedig csak zsoldos, pénzért nyúl a kardhoz, alig van köztük halálra szánt harcos, ha családja van, kuporgat a dõre, ha nincs, hát szórja italra vagy nõre. Amiens-re is jut belõlük egy tábor, zajló folyam az, jéggel verõ zápor, mert mikor harcra, háborúra kelnek, félve a halált, búra bort vedelnek. Egy van csak köztük, irgalomra képes, akinek szíve alázattal ékes, Mártonnak hívják, buzgón igét tanul, nem gyûri kétség, nem is marad alul, Szent János neki nemrég azt sugallta, lelkét s a keresztet számadásra kapta, s mivel a kincs csak ráadás a létre, hagyja hát másnak, ne kapkodjon érte. Várkapu szárnyán útra kelõ hadnép nyomán egy koldus tépdesi az ingét, – Tél van és hideg, adjatok egy ruhát, életet ad most, aki meleget ád! Elfordul emez, félrelöki amaz, a legtöbb válasz goromba és pimasz. Parancsol újra Mártonnak az erény; osztoznia kell katonaköpenyén. Egyebe sincs, hát válláról leveszi, Villan a kardél, mellyel kettészeli, Teríti felét némán a koldusra, s azt, ami maradt vállra kanyarítja. Másnap, hogy az éj megleli az ágyon, feldereng Krisztus, jelenése álom, arca a koldusé, meglepõ e látvány, hát még a tépett, félköpeny a vállán. 36

Márton köpenyeés Krisztus elsõ megjelenése (Amiens, i.sz. 333. december)

Alszik a tábor ezer katonája, álma felett csupa õrszem az ég, oldva a csendet a szívdobogásba, hûs a sötét, hol a fény sebe ég. Mártonnak jelenés ez az álom, rebben a pilla a hunyt szem elõl, túl van e képzet a földi világon kérdi is õt a kiléte felõl: Látlak-e mondd, vagy képzelgésben élek? Valóság vagy álom ez a képzet? Orcád, mint az ágrólszakadt koldusé, ha nem látnám töviskoszorúdat, pogánymódra firtatván a múltad, kétkedve állnék árnyképed elé… Ha Te vagy Uram! Felelj nekem, kérlek! Válladon a köpeny, fele az enyémnek? A koldussirám - az csak egy próba volt? Bizonyosságot mirõl adtam ezzel, tanúságot tenni Neked egy köpeny kell? Kétled még bennem a nemest s a jót?… Mondd, hát mit kell tennem, Hogy bízz a hûségemben? Mindig a perc, amit élsz, az a próba; adjon idõdre türelmet a vég … látod a Nap kel fel, nem az óra, azt sose kérdezi; adjon-e még? Tegnap a koldus benned imádott, áldva nevem s a köpeny melegét, most a felét neked adja az álmod, hordd, ahogy hordja a terhed az Ég!

37

Felelgetõ ének II.

(melyben a derengõ jelenés visszavezeti Mártont a hajdani katonai táborba) – Most az utat gyere, járd velem újra, vár az a hajdani tábor, fénye feléled a tûz parazsából, izzik a múlt, s vele új ragyogást nyer a szikra… Retteg a tábori nép, ha halált szed a réven a vámos, vad diadalt ül a zsoldján, a dögszagon árad a pátosz.… Üszke jajongja sebét, meg a láz, kinek enyhet imája nem ad, végzet-e kín, ez a gyász, sose tudva meg azt, kap-e érte vigaszt… Fáj ez az álom a távoli múltban, fáj a kudarc, sebet éget a sebre, mint, aki mindent tudni szeretne, vágytam a leckét, mégse tanultam… – Nincs tanulás a kudarc sebe nélkül, pírral az arcodon mért ül a szégyen? Kezdeni újra, ha kell, az az érdem, mást ez a gyõzni tudás mit akarhat erényül? Zenghet az ajkon imát a szelíd szeretet, kinevet a pogány, mikor éppen életet old ki a kardod, s véres a folt az igéden. 39

Éghet a markod, a zsold, meg a bér, noha mind csupa vér, ne becsüld le a harcot, mert kell az erõ, s ami érte kijár, az az irgalom ára… Már ugye rajtam a jel, a keresztség, Krisztus a példa, szelíd szava éltet, tenni a rosszra a jót meg a szépet, Õ ad erõt, ha elérne a kétség… – Hadra szokott katonák szava kérges, céljuk a harc, meg a préda, köztük a jámbor a lusta, a léha, könyvet is az vesz elõ, ki csatára nem éhes. Itt az a hõs, a vezér, ki a harcban az élre siet, aki térdig a vérben jár, sebet osztva a sebre, lám nekik Õ a Hadisten! Kelve imával a távoli fény, csatazajban a bátorító, látva a jel, jelet ér, katonának a szó csak az útravaló … Bár kinevettek, s voltam a jámbor, tudtam, a hit az erõm, noha féltem, mentem elõl a kereszttel a kézben, mintha nyomomba eredne a tábor.

40

Ursula Hammer 1 Van itt valami... Van itt valami, ami a madár keblében fagylalja a szívet és torkából kiszorítja az álmot és szárnyait elnehezíti. Van itt valami, ami a fa kérgében kiszárítja a nedvet és leveleibõl kiûzi a zöldet s meggyötri gyökerét. Van itt valami, ami elakasztja az emberi lélek suhanását, szavaiból a lágyságot elorozza és õket megkövesíti. Van itt valami. Erdélyi Z. János fordítása

1

Ursula Hammer 1962-ben született Linzben. Ugyanott végezte a középiskolát. A salzburgi egyetemen tanult germanisztikát, pszichológiát és filozófiát. Kizárólag verseket ír. Folyóiratokban és antológiákban publikál. Önálló verseskötetei jelentek már meg.

41

Ursula Hammer Kis macskák haláláról írni... Kis macskák haláláról írni – sötétbarna csíkokat ejt a szón és emlékezet melegébe fekteti gondolatainkat s egy nyaláb puhaságot az éjbe. Kis macskák haláláról írni – aszfalt színû fájdalmat ejt a szón s kificamult mancsokra ülteti gondolatainkat és betonra vörösen csurrant véglegességet. Kis macskák haláláról írni – lyukakat ejt a szíven. Erdélyi Z. János fordítása

43

Kontextus, alkotók, lehetõségek1

Bohár András: Mikor Zoli barátom elhozta nekem A Pad számait, akkor is, mint most, betettem valamelyik zsebembe, mert épp szaladtam valahova. Természetesen egy mozdulattal most ki is húzom õket, s a kabátomat is levetem, mert melegem van. Tehát eddig tartott a dolog performance része, s eztán jön, ami érdemi. Ha az ember elvállalja valaminek a házigazda tisztét, akkor azt azért teszi, mert kötõdése van. Kilencvennyolcban, amikor alakult a lap, én egy más környékrõl kaptam az információt, szegény, azóta elhunyt Máté Gyula barátomtól. Õ bonyhádi elektrográfus volt, aki mondta, hogy egy fiatal, sok energiával és ötlettel induló lap fog megjelenni, és majd elküldi az elsõ számot. Meg is kaptam, és azóta is hellyel-közzel hallottam híreket, különbözõ dolgokat, s akkor jött a felkérés. Természetszerûleg – mint rendes egyetemi és tudománnyal megvert ember – én is elejétõl végéig megpróbáltam átnézni a megjelent lapszámokat. Három kérdés köré csoportosítottam a beszélgetést, ezekrõl fogom faggatni a szerkesztõ urakat, barátaimat. Az egyik, milyen kontextusban létezik egyáltalán A Pad folyóirat, tehát mi az a környezet, amiben elénk kerül. A másik, mit jelent számukra a megjelenõ szövegek, képek közelsége, miért pont azok az alkotások, miért pont azok az alkotók szerepelnek a lapban. A harmadik pedig az lesz , milyen nyitási lehetõségeket fognak õk felvázolni, tehát mi jár a fejükben, mi az, amivel tudják bõvíteni, szûkíteni, a lapot. Nézzük akkor elsõnek a kontextust, hogyan indul ma vagy tegnapelõtt Magyarországon a lapalapítás. Dicsõ Zsolt: Úgy indul, hogy egy-két magyar összehajol, ez esetben mi. A három magyar: Dicsõ,Gulya,Jankovics. Úgy gondoltuk, hogy ott, a régióban nincs ilyen, tehát tegyünk valamit. Összeszedtük az általunk ismert alkotókat, s fölvetettük a lapalapítás gondolatát. Persze mindenkinek tetszett, de a munka érdemi része ránk maradt, ami Magyarországon abból áll, hogy pénzt kell szerezni. Mivel nekünk nem volt, elkezdtünk pályázni, ám a pályázatok úgy mûködnek, hogy le kell tenni legalább egy lapszámot és arra 1

A beszélgetés elhangzott 2001. március 30-án, a Petõfi Irodalmi Múzeumban, a

„Fiatalok lapja” sorozat estjén (sorozatszerkesztõ: Havas Judit), ahol bemutatkozott A Pad Irodalmi és Mûvészeti Folyóirat. A beszélgetés résztvevõi: Bohár András esztéta, Dicsõ Zsolt, Gulya István, Jankovics Zoltán A Pad folyóirat szerkesztõi. Közremûködött: Orbán György elõadómûvész, Komjáthi Tamás gitármûvész.

44

kapható pénz. Mivel nekünk ez sem volt, a saját és néhány barátunk pénzén kiadtuk az elsõ számot, amivel lehetett pályázni. Így indult a lap, bíztunk abban, hogy az ötlet jó, a többit majd meglátjuk. Az elsõ szám utáni pályázatainkra érkezett annyi pénz, hogy a következõt kiadhattuk. Az indulásnál elhatároztuk, bemutatjuk Szekszárdot, Tolna megyét. Lehetõséget adunk az itt és a környéken élõ, alkotó mûvészeknek. A hármunk által az induláskor felállított értékrendhez, észmércéhez tartjuk magunkat azóta is, alá nem megyünk. Ha ez nem megfelelõ, akkor nem lesz újság. Jankovics Zoltán: Az indulás abból adódik, hogy a régióban a Jelenkoron kívül, csak a szekszárdi Új Dunatáj címû folyóirat létezik, ami esszé folyóirat, bár az utóbbi idõben nyitott kissé. Már van vers és képzõmûvészet része. Elsõsorban a régiót céloztuk meg, de nem akartuk, hogy A Pad belterjes legyen. Ez a lap nemcsak a város, a megye lapja, hanem országosan is nyitott. A másik fontos dolog, ezt a munkát az értékek mentén szeretnénk tovább folytatni, hisz eddig is így szerkesztettük a lapot. Zsolt már elmondta, pénzügyi lehetõségeink az induláskor nagyon szûkösek voltak, persze most is azok, mert vidékrõl rettenetesen nehéz menedzselni egy lapot. A szerzõink ezért sohasem kaptak honoráriumot, ami a szerkesztésnek még egy külön nehézsége, hisz ma egy lapot úgy szerkeszteni, hogy nem tud fizetni, nagyon nehéz. B. A. : Ebben teljesen igazad van, s rögtön felmerül egy óriási probléma, hadd osszam meg itt mindenkivel, veletek is. Én is jó néhány lappal vagyok kapcsolatban. Van az elmúlt évtizedekrõl – a nyolcvankilenc elõtti idõkrõl beszélek–, egy olyan élményem, hogy mindent meglehet csinálni szerelembõl és lelkesedésbõl. Mondok egy abszolút egyszerû példát. Hogyha valaki egyetlen dolgot tud, tegyük fel, vízvezetéket tud szerelni, az teljesen normális módon elkéri azt az x összeget egy vízcsap szereléséért. Aki verset tud írni, illetve jó kritikát, jó esszét – nagyon kevesen vannak, tegyük hozzá, aki az ellenkezõjét tudja cáfoljon meg –, az pedig le is húzhatja magát, vagy megköszönheti, hogy õ egyáltalán él, s örül, ha színre léphet. Természetszerûleg ezt azért mondom, mert pont egy olyan helyen élünk, ahol hála istennek olyan emberek dolgoznak, akik azt mondják, a vízvezeték szerelést meg lehet tanulni körülbelül négy-öt hét alatt viszonylag jó szinten. Még tán én is képes lennék rá. Viszont a kultúrának a megõrzéséhez, közvetítéséhez, nem elég négy - öt év egyetem, hanem még tíz - tizenöt év kell, mire valaki azt mondhatja, hogy viszonylag biztonsággal tudja közvetíteni a kultúrát, és valamilyen értékeket be tud mérni. S higgyék el nekem, elég ha Platónra utalok, aki negyven éves korra tette azt a bizonyos mércét, mikor valaki hozzákezdhet a tényleges alkotáshoz. Tehát én azért mondom, hogy valóban nálatok ez probléma lehet, nagyon nagy probléma, 45

mert azok az emberek, akik nagyon jó szándékkal adtak és nagyon sokat adtak, azoknak is csak egy darabig tart a lendületük. Tehát magyarul, nem azt az amatõr profi ellentétet akarom én nektek mondani, hogy amatõr és szerelembõl, profi csak érdekbõl, hanem egyszerûen a minõségi alkotást, a minõségi kreációt az életlehetõségek fenntartásával egyensúlyozni kell. Tudjátok, ennél szebben és körülményesebben már nem lehet megfogalmazni. Akkor itt adom át a labdát. Nagyon örültem, hogy például ti olyan szerzõkhöz kötõdtetek, akik egymástól teljesen külön állnak. Kettõ pólust jelölnék meg, mondjuk van egy Petõcz András variációd, és megjelenik Dinnyés Jóska szövege és verse. No, nézzük ezt a két pólust. J. Z. : Gyakorlatilag, mikor indítottuk a lapot, a Zsolttal elhatároztuk azt, hogy ez nem olyan lap lesz, amit be lehet tolni egy fiókba és rá lehet írni: ez ilyen. Mindenféleképp el akartuk kerülni, hogy beskatulyázzanak minket, ez nagyon sok veszélyt rejt magában, ez tény. Talán néhány hibát el is követtünk némelyik számban, de ez vele jár. Mindenképpen a leg-hangsúlyosabb dolog az, hogy értékek mentén! Zsoltnak is, Gulyának is és nekem is ezernyi irodalmi kapcsolatunk volt már, én is ellenpontokat említek, Lyukasóra, Magyar Mûhely, Leopold Bloom stb. Tehát nagyon sok irányú a kapcsolatrendszerünk. Ahhoz, hogy egy lapot pénz nélkül szerlesztünk: szerintem, ahogy azt Szõke András mondta egyszer, az amatõr és a profi között ma már csak annyi a különbség, hogy a profi tud pénzt felhajtani, az amatõr pedig nem. Tehát az újság mindenképpen egy értékrendet hordoz magában. B. A. : Ezt abszolút akceptálhatjuk, és majd itt a különbözõ mûfajoknál rá is fogunk térni. Még maradjunk egy kicsit a kötõdéseknél. Az elején azzal kezdtem, nem véletlenül erõszakoltam bele a kabátomba A Pad számait, mert annak idején még James Joycenak az Ulyssese, Szentkuthy Miklós fordításában, is belefért egy hasonló kabát zsebébe. Most beleférnek még ezek a számok. Én természetesen remélem és mindenkivel megosztom azt, hogy a következõ alkalommal, három év múlva még a másik zsebbe beleférnek, de már hat év múlva valami mást kell kitalálnom nekem is egy hasonló öszszejövetelen. A lényeg az, hogy a kötõdéseknél én nagyon érdekes módon felfigyeltem arra, hogy itt már két nevet említettünk Petõcz Andrásét és Dinnyés Jóskáét, két pólusról. A másik két nagyon fontos pólus volt számomra, hogy különbözõ nagyon fontos és jó minõségû fordításokat közöltetek, tehát, hogy egy kívülrõl jövõ, és különbözõ pólusú kulturális identitást próbáltatok meg a lapban következetesen érvényesíteni. Ezt a lap egyik legfontosabb erényének tartom. Arról kérdeznélek titeket, hogy milyen szempontok alakították ezt a nagyon széles skálát Dylan Thomastól Friedrich Nietzscevel bezárólag. 47

D. Zs. : Nincs ebben semmi olyan fajta tudatosság, hogy valaminek ismered az elejét vagy a végét. Itt is csupán a nekünk tetszõ dolgokról van szó, ezek határozzák meg az egészet. Nagyon fontosnak tartjuk a fordításokat, hisz jó fordítást alkotni olykor nehezebb, mint magát a fordítandó verset megírni. A fordítás rangja valahol elsikkadt, ezt szeretnénk a mi szerény lehetõségeinkhez mérten elõtérbe helyezni. Ez a szerzõktõl független, csupán a minõség határozza meg. Ezen közben persze találkoztunk olyan szerzõkkel, akik ezt a fajta minõséget nyújtani tudják számunkra. J. Z. : Erdõdi Gábor és Erdélyi Z. János stabil szerzõpárosunk és õk nagyon magas szintû fordításokat készítenek. D. Zs. : S az újságban Drescher J. Attila sorozatot kezdett a fordításról, a fordítás nehézségérõl, könnyûségérõl, csodájáról, pokláról. Hisz általában csak azt olvassák, „fordította”... és ezzel a dolog le is zárult. Igenis fontos a fordító személye is, mert neki is legalább azonos szinten kell teljesítenie a szerzõvel, ha igazán jó a fordítás. B. A. : Ezt nagyon jól példázza Attila, Babitsnak egy Heine fordítását szépen végigvezette, megmutatta, milyen logikai, poétikai motívumok diktálták azt, illetve még megkockáztatta, hogy valószínûsíthetõen jóval jobb a fordítás, mint a vers, és közölte õket végül. Heinének egy színes kis életképe van ott német nyelven, Babitsnak pedig egy majdnem drámai mélységekben, egzisztenciális mozzanatokat is bevállaló mûve. A két versrõl ha nem mondják meg elõtte, hogy az egyik Babits fordítása, a másik pedig Heine verse – érdemes majd megnézni a lapban –, akkor ember nem azonosította volna a kettõt. Sem színtaktikailag, sem jelképrendszerében nem igen közeledett a kettõ, legfeljebb ha így utólag egyberakjuk. Babitsnak közismert szekszárdi kötõdése, tehát Attila választása sem volt véletlen, s én ezt is kiemelendõnek tartom. Nem akarok senkinek a babérjaira törni, de négy sort nekem is muszáj felolvasnom: „Friedrich Nietzsche: Ajtóm fölé Magam házát lakom, nem példám semmiben se soha senki, és minden embert csak nevettem, ki önmagát feledte kinevetni. Fordította a szombathelyi börtönben 1949-ben az akkor 21 éves Ordas Iván.” Errõl kérdeznék valamit, mert nagyon megkapó volt ez a néhány sor. Mit tudnátok errõl mondani? A lábjegyzetet már szeretném ha ti mondanátok el. D. Zs. : Tipikus kocsmatörténet. Ordas Iván újságíró volt Szekszárdon, sajnos már õ sem él. A lap alapítása nem egyik napról a másikra történt, ezen idõszak alatt egyszer bemenekültem a Platán nevû állvaalvóba, ahol épp 48

Iván is lakott egy unicum és egy korsó sör közt. Odaintett magához és, „ édes fiam, hallom, lapot alapítsz. Elmondom, hogy is kell azt szerkeszteni.” Miután kitanított, közölte, õ fordítással is foglalkozott, s a pincértõl kért számolócédulára leírta nekem az elhangzott négy sort, az említett lábjegyzettel, amirõl hosszan mesélt. Ezt a cédulát õrizgettem egy csomó más cédulával együtt, míg újra elõ nem került. B. A. : Nagyon jó, hogy kiegészítetted ezzel a személyes történettel, mert valóban az látszik a lap számain, hogy egyfajta nagyon finom személyes kötõdés jelenik meg, tehát ezekbõl az apró fragmentumokból szerkesztett a lap. Azt még érdemes elmondani, hogy ha valaki végignézi a számokat, akkor az töredékes, tehát nem úgy koncepciózus, ahogy általában a lapok koncepció szerint berendezik, hogy vers, próza, nem próza, még egy nem próza, kritika, figyelõ stb., hanem ez egyfajta folyam, hordalék, töredékek egymására rakódásaként épül fel. Ez, ami számomra nagyon megkapó volt , és ennek az egyik mozzanatát hallottuk. Még két nagyon érdekes dologra szeretnék kitérni. Minden egyes lapszámban, ha végig nézik az itt jelenlévõk, s remélem másoknak is továbbadják ezeket az információkat, nagyon erõs és nagyon fontos a képinyelvi információ közvetítése. Két jellegzetes számot emelnék ki, az egyik a Pierre Székely Péter jellegzetes munkásságát bemutató szám, illetve a Máté Gyuláét bemutató, a legutóbbi. Kérdezném tõletek, és én ezt nagyon fontosnak, üdvözlendõnek tartom, hogyan alakultak képi, szerkesztési produkcióitok. Mert azért azok nem véletlenek, hogy így vannak jelen a lapban, hisz minden egyes számban egy-egy szerzõ munkáival nemcsak illusztráltátok a lapot, hanem az õ gondolatmenete mintegy áthatja a számot. D. Zs. : Fontosnak tartottuk, irodalmi folyóirat legyünk. Legyünk a mûvészetek minden ága – iparmûvészet, szobrászat, festészet , fotó – felé nyitottak. Arra gondoltunk, hogy nem illusztrálni kellene az írásokat. Néhány alkotás pedig kevés arra, hogy megismerjünk valakit. Tehát mindig egy-egy alkotó munkái vonuljanak végig egy-egy lapszámon, hisz tíz-tizenként mûbõl teljesebb képet kaphatunk valakirõl. Mind a hárman foglalkoztunk a képzõmûvészet valamelyik ágával, s ezért külön is fontos a látvány számunkra. Ez a fajta kötõdés jelenik meg szerintem a lapban, ezért ennyire erõs vagy erõsebb a képi rész, mint más irodalmi lapoknál. Visszatérve a két említett lapszámra, mind a két alkotót személyesen is ismerjük. Máté Gyuláról mindig elmondom, hogy õ volt a jobbik énünk, hisz fejben jók vagyunk mi is nagyon, Gyula viszont, mikor mi még csak vettünk két jó nagy lélegzetet, már letett elénk három képet. Tudatosította bennünk a határidõ mindenhatóságát. Õ ugyanis a határidõ elõtt két évvel már elkészült, mi pedig a lejártát követõ második napon kérdeztük, melyik határidõ? Ez a 49

szám tisztelgés Máté Gyula emléke elõtt, bár egy korábbi lapszámban is az õ munkái szerepeltek. Pierre Székely Péterrel Gyula hozott össze minket, s mély benyomást tett ránk – akik eleve késni indulunk –, nyugodtságával, bölcsességével, s természetesen hallatlan jelentõségû mûvészetével. J. Z. : - Vele Pécsen találkoztunk, s õt az fogta meg a lapban, s azért kedvelt meg minket, mert Franciaországban is elindult egy folyamat, mely szerint az irodalom, a mûvészet kivonul vidékre. Tehát megszûnõben az egyközpontú világ, ami eddig létezett Franciaországban és máshol is. Megszûnni látszik a belterjesség. Magyarországon ehhez még hosszú idõnek kell eltelnie... B. A. : Hát azért most már van, ahogy ti is megcsináltátok Szekszárdon, s Pécsnek – hogy is mondjam –, egy kvázi posztmodern ellensúlyát is tudtátok képezni. Mondhattam volna úgy is, hogy kvázi postamodern, úgy még szebb lett volna. Még meg kell említenünk egy kölni barátunkat, aki jócskán részt vett a lap tágításában. Perneczki Gézáról van szó, aki – jól tudjuk – a honi képzõmûvészet vonalán a hatvanas évekig, míg külföldre nem távozott, de utána is szórványos kapcsolataival jelentékeny befolyással bírt. Ezek mind-mind olyan szálak – s idáig mind-mind arról beszél-tünk –, amelyekkel valami kötõdést és nyitást próbáltok kifelé tenni. Egyetlenegy dolog azért szöget ütött a fejembe, hogy a kapcsolódás mások mûveihez mint olyan, majdhogynem nagyon-nagyon haloványan van jelen. Magyarán úgy létezik ez A Pad, mintha Szekszárdon letennénk egy padot és az a pad mindenkirõl tudna, aki létezik az irodalmi, képzõmûvészeti és társmûvészeti világban, de valamilyen módon nem kívánna konfliktushelyzetbe, kapcsolatba kerülni semmi mással. Erre még utalás sem volt a lapban. Mi a viszonyotok adott esetben ezzel az irányzattal? Tehát itt jelen esetben csak az van, hogy ti magatokat megmutatjátok, ez egy helyzetkijelölés, és nincs egy kérdés-válasz logikára fölépített dolog, hogyha így ezeket végignézem. Gondoljátok ti is végig! Zoli, mi van ezzel, miért van, miért nincs, mert direkt nincs, ugye? J. Z. : Igen, ez egy direkt dolog, bár ha ti másként látjátok... Gulya István : - Nem, így. A másik dolog, de lehet, hogy rosszul gondolom... D. Zs. : Te nem gondolhatod rosszul. B. A. : Tökéletes az egyetértés. G. I. : A karakteres mozgalmak ideje lejárt, nincsenek az irodalom területén sem, és szerintem egyéb mûvészetek terén sem igazán ilyenek, vagy legalábbis nem olyan idõszakot élünk, hogy ezek megszülessenek. Nem is fognak szerintem még hosszú idõn keresztül jelentkezni, s lehet, hogy már soha nem is lesznek izmusok. Ez most nagyon szubjektív vélemény volt. 51

Úgyhogy tulajdonképp nem megnevezhetõ szellemi irányzat hozta létre a lapot, azaz nincs szellemi irányzat mögötte. Nincs valamiféle reagálásigény, válaszigény. Nem valamiféle reagálás, valamiféle dologra. Egyszerûen próbálunk általunk értékesnek ítélt dolgokat összegyûjteni és csokorba kötni. B. A. : Ez igaz, de hát ezeket a lapszámokat, akárhogy is van, sokan megtapogatják, felnyitják, lapozzák, jobb esetben elolvassák, nézik a képeket és hát a kapcsolat mindenképpen megvan akkor is, ha nem ez a szándék. Amit mondtál, mindennapi szintre fordítva, olyan tipikus jellegzetesség, mint a nem választók választása, ha egy politológiai fogalmat alkalmaznék. Tehát ti ezzel igenis választottatok és egy nagyon hangsúlyos dolgot fejeztek ki, hogy nincs benne kritika például: G. I. : Ez lehet, hogy a mi hibánk, lustaságunk... B. A. : De azt nem tudhatta a jámbor olvasó, hogy ti lusták vagytok, csak azt tudja, hogy itt van ez a hatvan oldal és mi van benne. Ezt persze nem azért mondtam, mert baj. Az utolsó dolog az lenne, végig motoszkált a fejemben, hogyha egy lap címszóban, megjelölésében, önmeghatározásában kiírja azt, hogy irodalmi és mûvészeti folyóirat, miért közöl mégis nagyon sok olyan szöveget, ami egy másik irányt sejtet. Egyfelõl arról már volt szó, hogy a nem becsült dolog igen-igen fontossá emelése, a fordítás mint olyan, jelentékeny perspektívaként jelenik meg itt a szerkesztõk víziójában. Van egy másik dolog is, készült egy Kung Fu filozófiáról, mítoszról, világképrõl szóló fordítás is, illetve készült Montaignek egy átirata, újraértelmezése, újrafogalmazása, és akkor át is adnám rögtön neked a szót, hogy hogyan is kerül ez a bizonyos Montaigne az asztalra? G. I. : - Ez a Montaigne - esszé dolog úgy került az asztalra annak idején – a szöveg már legalább öt éves –, hogy ami mûvészetté vagy irodalomhoz közelivé teszi, az egyrészt Montaigne személye: az esszé mint mûfaj, illetve kifejezetten az az esszé, amit Montaigne mûvel; másrészt pedig ami rokon általában véve az irodalommal, mûvészete az esszé dolgában, az a gondolat. Tehát, hogy ezekben az írásokban – mert ugye mindegyik valamiféle írás –, van gondolat, és ez rokonítja õket. Montaigne azért kapott szerepet a lapban, vagy azért gondolkodtam el rajta, hogy mit mond a ma emberének a „montaigne-i esszé”, mert a prekoncepcióban az volt, hogy mintha mondana valamit. Ott van a könyvtárak polcain, s lehet, hogy újra elõ kellene keresnünk és le kellene ülnünk beszélgetni vele. Én megpróbáltam megtalálni benne azt a frissességet, azt a mára fordíthatóságot, aminek a révén kapcsolatba tudunk kerülni vele. Nem tudom, hogy sikerült-e, de remélem igen. 52

B. A. : Azért hagytam én is éppen utoljára ezt a kérdést, mert az egész lap mintegy azt sugallja, hogy nem szeretnétek megállni abban a pozícióban, hogy irodalom és képzõmûvészet, esetleg még egy-két társmûvészet becsorgatva. Itt egy gyönyörû táblázat is van, azért mutatom, nem legyezni akarom magamat vagy más egyéb, hogy eme lapszámban találtatik ez a kiváló Montaignerõl szóló írás, ahol táblázatokba foglalva láthatjuk azt is, hogy a fõképpen a XIX.-XX. századi örökséggel szemben, ahol ugye az volt az alaptételezés, hogy majd a természettudományok logikája mindent egymagában meg fog oldani, beleértve még a társadalomtudományokat is. Mindent annak a mintájára próbáltak meg elképzelni. Ezzel szemben természetesen a XX. században is megjelentek olyan figurák, mint Martin Heidegger vagy Henry Bergson, akik mást gondoltak a világról. Itt azt látjuk, hogy a valóság megismerésének lehetséges egy másik módja is, ami komplementer módon, kiegészítõ módon jelen lehet, s én azért hagytam volna utoljára ezt, mert én mint egy kívánnám A Padnak, a lap szerkesztõinek, hogy ezt a komplementaritást még inkább komplementer módon próbálják meg behozni. Azt már nem is merem nekik mondani, – azaz merem mégis, hisz semmi kockázatom nincs –, hogy ha felírtátok ide „irodalmi és mûvészeti folyóirat”, nyugodtan ki lehetne ezt valami nagyon frappáns harmadik terminus technicusszal egészíteni olyannal, ami valójában azt jelezné, hogy mikor leülünk a Padra, akkor nemcsak errõl a két dologról, hanem arról a bizonyos harmadikról is nyilatkoztok, amit egyikõtök úgy fogalmazott, hogy gondolkodás, a másiktok úgy, hogy esszében vagyunk, mint olyanok, a harmadik megfogalmazás pedig, semmilyen irányzatot sem akarunk kizárni. Majd a címadás körüli jogi problémákat a folyosón megbeszéljük. Tehát én ennek szellemében ajánlom még egyszer mindenkinek a figyelmébe ezt a kiváló folyóiratot, emlékeztetve, hogy – remélem – találkozunk x év múlva, mikor olyan bõrkabátot hozok, amibe az újabb lapszámok is beleférnek, s a többit meglátjuk...

53

Günter Deicke1 Éjszaka Éjjel, álmomban érintem kezed – hideg a világ, köd a táj felett, tán tiéd vagyok, sötét a szobám – sötét a szobád, enyém vagy talán, s ha ébredünk, a magány pamlagán. Gacsályi József fordítása

1

Günter Deicke 1922-ben Hildburghausenben született. 1941-tõl 1945-ig katona volt. A háború befejezése után egy ideig földmunkás volt, majd vidéken újságíró. 1951–52-ben az Aufbau Verlagnál lektor, majd a Neue Deutsche Literatur címû folyóirat belsõ munkatársa, ezt követõen a Verlag der Nation kiadóvállalatnál lektor. 1964-ben Heinrich Heine-díjjal, 1970-ben Nemzeti-díjjal tüntették ki.

55

SZÁMUNK SZERZÕI

Bohár András Deicke, Günther Dicsõ Zsolt Erdélyi Z. János Gacsályi József Hammer, Ursula Kántor Endre Kis Pál István Lepka, Gregor M. Tielsch, Ilse