Útinapló Erdélyből A nap langyosan süt, a patak halkan csörgedezik, a madarak csiripelnek, a felhők csendesen kúsznak, ilyen Erdély tavasszal!
Április 26. - Szombat Az orgonák már jócskán virágoztak, a nőszirom pedig még csak akkor kezdett nyílni, amikor magunk mögött hagytuk a magyar tavaszt, hogy egy hagyományőrzőbb világba lépjünk át. Makónál sebesen folyt alattunk a Maros. Néhány órán belül Aradra érkeztünk, ahol egy kollégiumban szálltunk meg. A délutáni városnézést egy nagy tudású történelem tanár szervezte meg számunkra. A város két egyszerű szóval lehetne jellemezni: piszkos és elhanyagolt volt. Mindezek mellett az eső szinte végig szakadt, amíg az idegenvezetés tartott. Megpróbáltam élvezni, hogy az Úr ilyen különleges bánásmódban részesít bennünket: az eső esik, a belvárosban is földutak vannak, a villamosok ócskák, koszos gyerekek baniért (a lei aprópénze) könyörögnek és fogatlan vénasszonyok vészjósló tekintettel figyelik mocskos ablakaik mögül a turistákat. A gyűlölt magyarokat, mert hiszen Románia ma nem éppen magyarbarátságáról híres. Megtudhattuk, hogy Jávor Pál, a nemzet egyik nagy óriása, Aradon született, és hogy Damjanich János is itt élt valamikor a feleségével. Ezeknél érdemesebb ismeretet az én agyam nem raktározott el. Nemcsak az eső volt ennek az oka, hanem sokkal inkább a csalódottságom, amelyet a város puszta látványa váltott ki belőlem. Április 27. - Vasárnap Továbbindultunk, hogy Erdély híres hegyeit is láthassuk. Nagyon derűs reggelünk volt, és hamar elhagytuk a Csajkovszkij utcát. Rövid ideig a Bánságban haladtunk, mely még az Alföld része volt – kedves kis szülőhazámé régen pedig a Magyar Királyság éléskamrája. Vladimirescu mellett haladva gyönyörű temetőt láttunk. Ezen a napon kezdődött Romániában az ortodox húsvét, így minden templom előtt feketébe öltözött ünneplő tömeg gyülekezett.
1
Aztán elértük a Déli Kárpátokat, s ezen a vonalon haladtunk sokáig. Dévánál megálltunk, hogy a távolban lévő romos várat lefotózhassuk. Messziről is látszott, hogy a várat állványok vették körül, s ez annak a jele volt, hogy épp restaurálás alatt áll. Mi, lányok, csak remélhettük, hogy egyikünk sem jár úgy, mint egykor az a bizonyos Kőműves Kelemenné! Dévát elhagyva elfordultunk a Maros völgyébe és Gyulafehérvár felé igyekeztünk. Hamarosan feltűntek az első hegyek is. Mellettük hosszan az úton a fakitermelő üzemek udvarán aprólékos gonddal rakott farakások sorakoztak. Előttünk a Sólymos várának romjai magaslottak, mellettünk a fénylő Maros folydogált, mi pedig a völgyben haladtunk. Dús legelőket láttunk, amelyeket ivóvízcsatornák szeltek ketté. Az út mindenfelé kanyarodott, s mi még mindig követtük a Marost. Gyulafehérvárra (Alba Lulia) érkezve a húsvétot ünneplő városi tömegbe csöppentünk. A téren Csajkovszkij muzsikái szóltak, az emberek sétáltak vagy a virágágyásokkal teli parkban ücsörögtek. Gyulafehérvár régen a magyar érsekség székhelye volt, így igencsak bővelkedett keresztény és ortodox templomokban is. A templomjárást, mint időtöltést, nemigen kedveltem, mert egyrészt a templomokban mindig hideg volt, másrészt pedig én nem voltam vallásos. Legutoljára az volt a kifogásom ellenük, hogy amit megnéztünk, az mind katolikus volt. Kívülről szépek voltak ugyan, a gótikus vagy a román építészet remekei, de belülről mindig ugyanaz fogadott: hideg padok és nagy csendesség. Az igazság az volt, hogy engem a templomok története, mint a művészettörténet egy része, nem nagyon érdekelt. Alig vártam, hogy igazán a hegyek közé érkezzünk, vagyis a természetbe. Gyulafehérvárról Nagyenyedre (Auid) viszonylag gyorsan megérkeztünk. Ennek a városnak a neve már jobban beleivódott az emlékezetembe, hiszen ismertem Jókai művét a nagyenyedi fűzfákról. Emellett tudtam azt is, hogy egy Kollégium is működött valamikor a városban. Ezt igyekeztünk megnézni, de csak az udvaráról tekinthettünk fel a körben magasodó épületekre. A Kollégiumot Bethlen Gábor, Erdély egyik legtehetségesebb fejedelme 1622-ben alapította. Erdély az ő fejedelemsége alatt élte legszebb korszakát. Ebben az iskolában tanult a nagy orientalista Kőrösi Csoma Sándor, a költő Áprily Lajos, a regényíró báró Kemény Zsigmond, csak hogy a legnevesebbeket említsem. A Kollégium háta mögött nagy erdő volt, abban pedig Bethlen Gábor fehér márványszobra. Nagyenyedről teljes gőzzel haladtunk a szállásunk felé. A hegyek kísértek minket, vagy mi kísértük a hegyeket, a lényeg az, hogy csodálatos környezet szemtanúi lehettünk. A hatalmas tisztásokon néha egy – egy ló legelt, vagy egész juhnyájak újították a növényzetet azzal, hogy fűnyíróként viselkedtek, 2
nem úgy mint a kecskék, akik gyökerestől kitépik olykor a füvet. Egyszer fenyőerdőt láttunk, máskor a gyermekláncfű sárga szőnyeggel takarta be az enyhe lejtésű dombot. Aztán egyszer csak nagyon messziről feltűnt az a hasadék, amelyet következő nap készültünk meghódítani. Magyarfenesen aztán vacsorával vártak bennünket. A későbbi napok folyamán – fájdalom -, de azt kellett megállapítanom, hogy meglehetősen ízetlenül főztek azon a vidéken. Mikor Tordaszentlászlón elfoglaltuk a szállást, már sötét volt. Családoknál, egyszerű, többszobás, kényelmes kis házakban laktunk, s az udvarból csodálatos kilátás nyílt a házak végében lévő hegyre. Éjszakánként a hegyi levegő a szobákba is belopakodott, s olyankor úgy éreztem magam, mintha egy barlangban kellene túlélnem az amúgy nagyon szép, csillagos éjjelt. Április 28. - Hétfő Harmadnap túrázni indultunk, s ekkor került sor arra is, hogy egy kicsit megismerkedjünk azzal a területtel, ahol ideiglenesen laktunk. Tordaszentlászló (Savadisla) Kolozs megyében van. Ebben a faluban már 1196-ban állt Szent László temploma. Lakossága 1000 fő, ebből 4 % román, a többi magyar nemzetiségű. A nyelvjárási nyelvhasználat nemigen jellemző erre a falura, egyfajta regionális köznyelven beszélnek, amelyet nagyon könnyű megérteni. A mi labiális ö-zésünk a falubelieknek fel sem tűnt, csak amikor figyelmeztettük rá őket. A faluban működik egy 104 ágyas tüdőszanatórium, ahová a kolozsvári betegeket utókezelésre szokták lehozni. Magyarfenesen áthaladva egy női mell alakú hegyet láttunk, majd beértünk Magyarlónára, míg baloldalunkon végig folyt a kis Szamos. Kolozsmonostort elhagyva Kolozsvárra értünk, amelyet ma a Duna – Alföldről látnak el. Erdőfelek következett, majd kiértünk az erdélyi Mezőségre, s végül Tordára. Torda három dologról híres: a sóbányáról, egy országgyűlésről és végül a közelben lévő hasadékról. A só kitermelése főleg Mátyás király idején fejlődött nagyon sokat. A tordai sóbányában lévő só mennyisége az egész földkerekségnek teljes tíz évre lenne elegendő. A bánya a világháborúk alatt is jó szolgálatot tett, hiszen a tordaiak ide menekültek, ha arra szükség volt. Megszüntetni végül azért kellett, mert a város túlságosan rátelepült. Hogy a város nevének jelentésével is tisztában legyünk, idegenvezetőnk elmondta, hogy Turda Árpád vezérünk egyik utódja volt. Az, hogy ma Torda a város neve, nem pedig Turda, egy egyszerű kis nyíltabbá válás eredménye. Tordán legelőször a sóbányába mentünk le. Ez 87 m mélyen van a föld alatt. Az idegenvezetőnk többször is ledobott köveket ebbe a mélységbe, s a visszhangjuk 3
tizenhatszor is hallatszott. Egyébként a sóbánya körülbelül ugyanolyan, mint egy cseppkőbarlang, hiszen az alagutak falán, illetve a mennyezeten is cseppkőszerűen képződtek a sórögök. Nagyon szép műve ez a természetnek, de a benne uralkodó állandó 10 fokos hőmérséklet miatt nem lehetett túl felemelő a 325 bányász mindennapja. Ennyien dolgoztak ugyanis a bányában egykoron, és mi még ugyanazokon az 1868-ból való lépcsőkön mentünk le és föl, mint ők. A bányának amúgy nagyon nagy gyógyító hatása is van: az asztmás betegek rendszeresen járnak ide, de úgy vettem észre, hogy az arcbőrre is rendkívül jó hatással van. A sóbánya után végre egy református templom felé indultunk. De nem akármilyen templom volt ez! 1568-ban a tordai országgyűlésen ebben a templomban mondták ki a világon először a vallásszabadságot. A templom nagyon puritán volt, néhány szál piros tulipánon és hímzett terítőkön kívül más nem díszítette. Vele átellenben az utolsó erdélyi fejedelem, Szapolyai János Zsigmond szülőháza állt. A tordai városnézés után átmentünk az Aranyos fölött. Jobbra a toróckói havasok kéklettek, és már a hasadék is látszott. Az aranyos vidéki házak tetőmegoldása más volt, s ilyet Erdélyben máshol nem lehetett látni: a tetőket úgy építették, hogy ha esik az eső, akkor a víz ne közvetlenül csapódjon le a tetőről a ház falára, hanem a tetőket a végén egy kissé meglapították, s így az eső kisebb szögben zuhant az udvarba. Hamarosan megérkeztünk a hasadék elé, de egyelőre még mindig nagyon messzinek tűnt, és el sem tudtam képzelni, hogy mi módon fogjuk ezt megmászni. Felmentünk egy kisebb dombra, melynek Szőke domb volt a neve. Itt aztán akkora szélvihar kerekedett, hogy ha lenéztem a dombról, valósággal féltem, hogy a szél lelök a mélységbe. Az idegenvezetőnket nem riasztotta meg a szeszélyes időjárás, belekezdett a Tordai – hasadék (Cheile Turzii) történetébe. A hasadékhoz egy legenda köthető, mely Szent László királyunkról szól. László bátor királya volt a magyaroknak, de egyszer mégis megfutamodni kényszerült a rettegett kunok elől. Mindez a tordai hegyek közelében történt. A kunok azt remélték, ha Lászlót elfogják, övék lesz az egész magyar föld. A király egyedül volt, s nem tehetett egyebet, imádkozott az életéért. Ahogy pedig az imát mormolta, a tordai hegy egyszer csak a szeme láttára kettéhasadt. A kunok ezután bottal üthették a király nyomát. László pedig szép lassan hazaballagott a népéhez. ( Benedek Elek nyomán) Idegenvezetőnk a történelmi háttér után némi földrajzi ismeretet is közölt velünk. A Torda - hasadék mészkőhasadék a Torockói – hegységben, nem messze Torda városától. 1938 óta védett terület. A kb. két km hosszú hasadékon az Aranyosba ömlő Hesdát – patak folyik át. A hasadékban 32 feltárt barlang van. 4
Az országban élő 3500 növényfajból 997 található meg itt. Védett növény a turkesztáni hagyma, mely ezen kívül csak Ázsiában található meg, de sok tiszafa is van. Védett madarak a kövirigó, a hantmadár, a hajnalmadár, és mintegy 320 lepkefaj is él a hasadékban. Mikor a hegy lábához értünk, láthatóvá vált a hasadék alján húzódó Hesdát - patak, mely olykor csendesebben, máskor pedig zajosabban zúgott. A hasadék két oldalán elég keskeny hegyi út vezetett, melyekből néha nagyobb szikladarabok is kiálltak. A lent csörgedező patak hol közelebb volt hozzánk, hol meg távolabb. Néha az ösvény is, amelyen haladtunk, kiszélesedett, vagy még jobban beszűkült. A patak vize csillogott az állandó napsütésben, és a levelek is fénylettek, ha a szél olykor megmozgatta őket. A levegő hihetetlenül tiszta volt. Amit csak tudtam, lefotóztam, de a társaság többi tagja nem volt annyira türelmes, mint én. Mögöttem is, előttem is haladtak, ha nem akartam egyedül hátramaradni, tartanom kellett velük a lépést. Néha az egyik oldalról a másikra kisebb hidakon tudtunk csak átjutni, s a búgó patak felett állni, nézni, ahogy a sziklákon megtörik a víz, ahogy a pisztrángok nagy hasa fehérlik, mondhatom, igazán különös élmény volt. Mikor kiértünk a hasadékból, egy tiszta, üde, zöld völgyben telepedtünk meg, amelyet még mindig a Hesdát – patak szelt ketté. Egy szem sem látott még ennyi zöldet, ennyi természetet egyszerre. Nem győztük falni a látványt. Leírhatatlan csoda tárult elénk és olyan nyugalom szállta meg a lelkünket, amely ritkán adatik meg az embernek. Felkúsztunk a dombra, ott leültünk és beszélgettünk. Már nem fotóztam. Úgy éreztem, a képek úgysem adják vissza ezt a gyönyörű vidéket. Ezt látni kell. Addig nem halhat meg az ember, amíg ide el nem jut! Az időjárással nagy szerencsénk volt, mert az eső épp akkor kezdett zuhogni, amikor már hazaindultunk Tordaszentlászlóra. Április 29. – Kedd Ezen a derűs napon Kolozsvárt (Cluj – Napoca) vettük a nyakunkba. Kolozsvár 380.000 lakosú város, de neve csak románul van kiírva. Ennek az a nagyon egyszerű, de mégis ravasz oka van, hogy Romániában van egy törvény, amely kimondja, hogy a 20% - nál kevesebb magyar lakosú városoknak nem lehet kiírni a határtáblára a nevét. Kolozsváron hivatalosan 18 %- nyi magyar él. Utunk egyébiránt meglehetősen vidáman indult, hiszen 70 éves idegenvezetőnk valami olyan különlegességet mondott, amely mindenképpen erre adott okot. Mivel nem sokkal voltunk Szent György napja után, elmesélte, milyen szokások vannak ezen a vidéken ekkortájt. Általában április 24 – én választják el a bárányokat 5
az anyjuktól, s az utána következő napon már nem engedik szopni őket. Megkezdődik a tejmérés, amely nagyon nagy ünnep errefelé. Ez egy termékenységet varázsló szokás, és a tejmérés éjszakáján férj és feleség karon foghatja a sógornőjét / sógorát vagy komaasszonyát / komáját, és akár azzal is alhat. Hagyományosan ezt henderikázásnak hívják: a férfi és az asszony ilyenkor felmennek egy magas dombra és egymásra fekve gurulnak le, aztán valahol a hegyekben töltik az éjszakát. Másnap minden folytatódik ugyanúgy, mint azelőtt, de a férj vagy a feleség az éjjel történteket egyáltalán nem veszi zokon. Dőlt ám a társaság a derültségtől! De hamarosan megérkeztünk a híres Házsongárdi temetőbe, amely egy magas domboldalon volt kialakítva, s a vidámság helyét a komoly érdeklődés vette át. Ez a temető arról volt híres, hogy vegyes nemzetiségű és vallású embereket egyaránt temettek ide. Így nagyon sok magyart is láttunk. Meglátogattuk „Erdély Széchenyije”, azaz Mikó Imre sírját, az első, magyar történelmi regény íróját, Jósika Miklóst és szintén író feleségét, Podmaniczky Júliát, valamint a neves pedagógust, Apáczai Csere Jánost is. A temetőséta után Kolozsvár belvárosába indultunk, ahol megnéztük Mátyás király szülőházát. Utána elmentünk egy nagyon szép virágpiacra, amely illatozott a sok szép rózsától. Legutoljára megint egy templomot néztünk meg, s végül hazaindultunk. Április 30. – Szerda Hazaindulásunk reggelén még egy órára benéztünk a tordaszentlászlóiak helytörténeti múzeumába. Itt láttuk a falu címerét, töltött káposzta - főző fazekat, s ez utóbbi személyemnek különösen kedves volt; de láttunk kalotaszegi hímzésű, azaz fehér alapon piros, fekete vagy sötétkék párnákat, terítőket, függönyöket; a lányok által viselt gyöngyös pártát; olyan tükröt, amely rátétes faragással készült, s a faragványok tulipánok és levelek voltak; aztán megnézhettük a cifra kalotaszegi díszítésű, festett ágyvéget, festett szekrényt, tálalószekrényt, asztalt, széket és legvégül beleírtuk a vendégkönyvbe, hogy mi is itt jártunk egy szép tavaszi napon. Amikor az idegenvezetőnk elbúcsúzott tőlünk, csak annyit mondott nekünk: Emlékeztek a jelszóra? Nefelejcs. Ti se felejtsétek el Erdélyt! ( A nefelejcs virágot az idegenvezetőnk sokszor emlegette, a temetőben is sok sír előtt kinyílt). Már vártuk, hogy hazaérjünk, de Nagyváradon (Oredea) még megálltunk egy órára és szétnéztünk a városban. Ez a város leginkább Ady után ismert, na meg az irodalmi életéről. Innentől kezdve az út egyenesen vezetett hazáig, Magyarországig. Erdély, 2008. április 26 – 30. 6
