Urbán Szabó Krisztina
Macskanapló 2 Nokedli újabb kalandjai
GABO
A könyvet tervezte: Kühne Andrea Illusztráció: Buzay István Copyright © Urbán Szabó Krisztina, 2013 © GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-654-6
1 Rettenetesen régen írtam, de komoly mentségem van rá. író lettem! A lánygazdi szerint ez pont nem mentség, mert az írók definíció szerint írnak, de szerintem meg nem ért hozzá, mert a pszichológusok meg definíció szerint pszichologizálnak, ő meg csak játszik a gyerekekkel ahelyett, hogy hümmögne és „ámbátorozna". Szóval, amikor volt a szülinapom és lánygazdi nosztalgiázott, és az én tudományos feljegyzéseimet olvasgatta, akkor tényleg összegyűjtötte őket, és elküldte egy kiadóba, gondoltam azért, hogy beindítsa egyetemi karrieremet is. De mint kiderült, a lánygazdik képtelenek felismerni a kulturális és tudományos paradigmaváltásokat, amelyek alapjaiban rengetik meg az emberiség világképét, és egyidejűleg késztetik őket komoly szembenézésre és szégyenkezésre eddigi intellektuális eredményeik kapcsán, és egyáltalán nem az Akadémiainak küldte, még csak nem is az Osirisnek, hanem egy olyannak, amelyik vicces könyveket ad ki. Tényleg kár volt ennyi időt és energiát belefeccölni az iskoláztatásába! Nyilván azt sem venné észre, ha két kávé között megoldom a fekete lyukak rejtélyét és bebizonyítom a Fermatsejtést. Én mint bestsellerszerző! Ha-ha! Nagyon persze nem aggódtam, mert arra számítottam, hogy egy elfogulatlan szerkesztő a második fejezet után tárcsázza az American Scientistet, a harmadik után meg a Nobel-bizottságot Stockholmban, hogy lenne egy ideális jelöltje... De nem ez történt, a szerkesztő a második oldal után a lánygazdit tárcsázta, és megvette tőle a könyvet. Na, így hígul fel egy szakma. így aztán csoda elfoglalt lettem, mert az emberek mindenféle közmegegyezést alakítottak ki arról, hogy azokat a bolhafasznyi
bigyuszokat, amik olyan izgalmasan rohangálnak a képernyőn, amikor én a klaviatúrán masírozok, milyen sorrendben lehet leírni, és még arról is, hogy mikor kell macskakörmöt, meg vesszőcskét, meg pontocskát, meg háromszögecskét - ja, olyan nincs - kitenni. Ezt ők helyesen írásnak meg központozásnak hívják, és a macskák fel vannak mentve belőle. Sajnos a lánygazdi is. A fiúgazdi szerint azért, mert rettenetesen lusta, a lánygazdi szerint meg azért, mert dysgraphiás, és az nem jellemhiba, hanem betegség. De végül minden pontocska a helyére került, és valaki lerajzolta, milyen az, amikor orvoshoz megyek meg egeret fogok, másvalaki lefotózott, és az egészet elküldték a nyomdába, és lett belőle egy saját könyvem. Csak valamiért a lánygazdi neve van ráírva, de a fiúgazdi azt mondta, ne aggódjak, ez csak az adózás miatt van, mindenki tudja, hogy én írtam. És akkor nagyon izgultam, hogy az emberek rájönnek-e, milyen korszakos művet tartanak a kezükben, legutoljára tán Darwin könyve volt ilyen mérföldkő, bár ahogy néha a lánygazdit elnézem, Darwin elmélete az evolúció végső céljáról és annak csúcsáról mintha nem minden ponton igazolódna. És akkor tegnap a lánygazdi hazarohant, és már az ajtóban kiabált, hogy „ezt nézd meg Nokedli!", és egy újságot mutogatott, amiben benne volt a könyvem, meg egy hosszú írás, ami az elején nagyon felkészültnek és bölcsnek tűnt, mert az antropológiai erőfeszítéseimet méltatta, de a végén egyetlen mondatával alapjaiban rengette meg az énképemet, okozott nehezen gyógyítható traumát és taszajtott teljes identitásválságba. Azt írta, hogy „kedves és szórakoztató"! Én?! Szórakoztató?! Amikor a leggyengébb pillanataimban is differenciálegyenleteket oldok meg. És kedves?! Amikor faluszerte úgy hívnak, hogy „Nokedli, Nógrád megye réme". És akkor a lánygazdi rám nézett a szemüvege mögül, úgy, ahogy a fiúgazdira szokott, amikor az eltéveszti és jogállami keretek között próbálja értelmezni a kormány működését, vagy nem mos kezet vacsora előtt, és azt mondta:
„Nokedli, te súlyos önismereti krízisben vagy! Kedves is vagy, és szórakoztató is. És néha még bölcsebbé is teszed az embert. írj szépen egy levelet annak, aki ezt első olvasásra felismerte. Egy pszichoanalitikusnál egy vagyont fizetnél ezért, és rámenne öt hosszú éved." Hát, így lettem író! Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki birizgál! Azt hittem, a lánygazdi az, de aztán körbenéztem, és láttam, hogy a könyvespolcon vagyok, és ott nem szokott lenni a lánygazdi, mert olyan szerencsétlen testalkata van, hogy sehova nem fér be, ahol jól lehet kucakolódni, így kénytelen egy ágyat fenntartani arra a célra, hogy aludjon, amit aztán napközben nem használ, csak áll ott a sarokban és foglalja a helyet. Tényleg nem tudom, mit csinált az evolúció, amikor a gazditeremtés volt soron. Nyilván rendes évi fizetett szabadságát töltötte, vagy a dinoszauruszok kihalasztásával volt elfoglalva. Na, szóval, valaki, aki nem én voltam, és nem is a lánygazdi, csiklandozott, és rohangált rajtam, és viszketett, és hiába vakartam, mindig újrakezdte. Aztán befeküdtem a csapba, mert az a lakás egyetlen pontja, ami klimatizált, és télen ki lehet bírni a bundámban, és akkor a lánygazdi kihajított belőle, csak azért, mert fogat akart mosni - mintha nem lenne más fogmosási lehetőség is, ott van például a mosogató! A gazdik fájdalmasan rugalmatlanok, miközben az egész túlélési stratégiájuk arról szól, hogy fillérekért (konkrétan egy nagyobb agyért, amit aztán semmire sem használnak) kiárusították az összes önvédelmi eszközüket - se karmuk, se csőrük, se méregfoguk, viszont azt állítják, hogy cserébe gyorsan adaptálódnak a megváltozott körülményekhez, és ami ennél is fontosabb, kreatív megoldásokkal előnyükre formálják a természeti és tárgyi világ kihívásait. Ühüm! Aztán egy macskával teli csapnál elakadnak, és visszaélve nyers erőfölényükkel brutális erőszakot alkalmaznak. Ilyenkor kedvet érzek valamely tételes teremtésmítosz tanulmányozásához, és talán
még ahhoz is, hogy csatlakozzak egy szektához, amely az ember megjelenését a Földön idegen civilizációknak tulajdonítja. Máshogy nem lehetett! Na, mindegy, lényeg az, hogy amikor a macska csaptalanítva lett (vagy fordítva), akkor a mosdókagyló tele volt fekete kis izékkel. A lánygazdi hosszan nézte, aztán meggyanúsított, hogy esténként szénbányászni járok, ami önmagában is erősen megkérdőjelezhető elfoglaltság, hacsak nem adatgyűjtési céllal teszem a következő tanulmányomhoz, de az végképp érthetetlen volt számára, hogy miért nem mosakodok meg rendesen. És ugye, nem képzelem, hogy szénporosan befekhetek az ágyba. Nem képzelem! Én nem képzelődni szoktam, hanem cselekedni. De nem magyaráztam el neki, mert megint viszkettem. És másnap is viszkettem, meg harmadnap is, és akkor a lánygazdi éppen simogatott, és egy olyan bigyusz, ami mostanában rajtam lakik, az ujjaira mászott, mire sikoltozni kezdett (a lánygazdi, nem a bigyusz, a bigyusz az elugrott), hogy úristen, ez a macska bolhás, és berakott a dobozomba, és elrohant velem oda, ahol feszt szurkálják a seggemet, állítólag azért, hogy ne legyek beteg. Mondjuk, nem is lettem, sőt olyan jól vagyok, hogy még panziót is nyitottam olyanoknak, akiknek nincs lánygazdijuk, mint például a bigyusznak. A doktor meg csak rám nézett, és azt mondta „na, mi van, bolhazsák?" Ebből azt gondoltam, hogy a bigyuszt bolhának hívják, és örültem, hogy ezt megtudtam, mert eddig nem mutatkozott be, csak birizgált. Aztán megnézték a fülemet, hogy nem vagyok-e rühes, de a lánygazdi azt mondta, hogy biztos nem, mert a rüh még a nagy háború idején kipusztult. Az orvos meg csak fogta a fejét, és reményét fejezte ki, hogy a lánygazdi sem nem történész, sem nem szociális munkás, sem nem védőnő, sem nem... szóval senki, aki emberekkel kerül kapcsolatba hivatásszerűen, mert akkor lennének tapasztalatai, és nem mondana ilyeneket. A lánygazdi meg bólogatott és böködött, hogy
el ne szóljam magam, hogy abból él, emberekkel beszélget meg gyerekekkel játszik. Aztán az orvos azt mondta, hogy nincs nagy baj, mindjárt kapok egy bolha-irtót, amitől a bigyuszoknak elmegy a kedve az önkényes lakásfoglalástól, és elköltöznek máshova lakni. Mire a lánygazdi megkérdezte, hogy az a „máshol" vajon az ő fotelje lesz-e, esetleg ő maga, de az orvos szerint a bigyusz az fajspecifikus, ami azt jelenti, hogy csak rajtam szeret lakni, és nem olyan, mint az ember, aki az Északi-sarkon is lakik, meg az Egyenlítőnél is, bár egyikre sincs felkészülve. És akkor bekentek egy rettenetesen büdös izével, amitől elment a kedvem magamtól, és nem tudtam lenyalni sem, mert hátul a nyakamra kenték, és azt mondták, hogy ettől majd megszabadulok a bolháktól örökre, és akkor sírtam, mert már megszoktam és sajnáltam is őket. Aztán másnap reggel a lánygazdi betett a csapba és kikefélte a bundámat, és kiesett belőlem egy csomó döglött bigyusz, meg egy csomó szénpor is, amiről közben kiderült, hogy bolhaszar, és akkor már nem is sajnáltam a bigyuszokat, mert az egy dolog, hogy nincs hol lakniuk, és engem használnak garniszállónak, de hogy rám kakilnak, és még a kezüket sem mossák meg utána, az még az én legendás toleranciámat is kikezdi. Bele sem merek gondolni, hogy milyen szabados szexuális életet folytathattak, ha a primer biológiai funkcióik terén ilyen vérlázítóan szocializálatlanok voltak. Nahát! Teljesen összezavarodtam! Azt hittem, ha pontosan vezetem a jegyzeteimet, akkor egy év elteltével semmilyen meglepetés nem érhet már, legalábbis a szőretlen kétlábúak ünneplési szokásairól mindent tudok, mert, ugye, az ünnepnek az a lényege, hogy az évnek ugyanabban a szakában az ember ugyanazt csinálja. Az embereknél ez úgy néz ki, hogy karácsony előtt egy, de inkább két héttel a fiúgazdi heves hisztérikus rohamot kap, siránkozik, hogy jaj, istenem, nincs idő semmire, tördeli a kezét, hogy ezt nem lehet megoldani, és az élet ilyen kihívásai már meghaladják az erejét. A lánygazdi hümmög, és közben egy ménkű vastag könyvet olvas, és
azt mondja, arra vár, hogy az ő szorongási szintje elérje a cselekvési küszöböt. A fiúgazdi szerint, ha ezt kivárnánk, akkor valószínűleg augusztus elsején lenne nálunk karácsony, összevonva a húsvéttal és a hanukával, és a Mikulás is akkor érne oda. A lánygazdi ebben semmi kivetnivalót nem talált, de valószínűleg ráébredt, hogy a fiúgazdi szorongási szintje nemcsak hogy elérte a cselekvési küszöböt, de lassan túllendül az adekvát cselekvési szinten is, és sóhajtozva előkereste a listát. Ezeknek mindenről listájuk van! Meg táblázatuk! Amiben benne van, hogy mikor mit kell csinálni és mikor mit kell vásárolni, és ha ezt pontról pontra végrehajtják, akkor az ünnepet teljes pompájában ülhetik meg, bár a lánygazdi ebben nem hisz, mert szerinte mindig van egy vis major tényező, amivel nem számolnak. Például, hogy én ledöntöm a karácsonyfát, vagy belefekszem a levesestálba, meg ilyenek. Ühüm. Meg ilyenek. Kíváncsi vagyok, hogy amíg nem voltam, addig milyen vis majorjai voltak azonkívül, hogy sürgősen el kellett olvasnia azt a 369 oldalt, ami még hátravolt a könyvéből, és addig képtelen volt megmozdulni. Én is iszkoltam a tavalyi feljegyzéseimért, mert gondoltam, hasznukra lehet egy ilyen elfogulatlan megfigyelő, de azt mondták, hogy az idén minden másképp lesz, mert nem akkor lesz a karácsony, amikor szokott, nem ott, ahol szokott és nem azokkal, akikkel szokott lenni. És akkor sírtam, mert ezek szerint kezdhetem elölről az antropológiai megfigyeléseimet, és majd jönnek a kritikusok meg más vitriolba mártott tollúak, és azt mondják, hogy felületes voltam, meg korán vontam le tudományos következtetéseket, mert egy adat nem adat, és az egynek egyébként sincs szórása, statisztikailag pedig értelmezhetetlen. Azt meg végképp nem értettem, hogy miért lesz máskor a karácsony, mint szokott lenni. 2012 éve, december 24-én született meg az fiúcska, aki miatt a nyugati világ vásárlási tébolyba esik minden télen, bár ha jól vettem ki a lánygazdi interpretációját,
eredetileg nem ezzel a céllal alapított vallást. A plázák profitjának szignifikáns növelése december 1. és 24. között nem szerepelt a parancsolatok között, viszont gyakorlatilag ezt az egyet tartják be maradéktalanul. Azért nem olyan nehéz kiszámítani, hogy akkor minden bizonnyal az idén is december 24. lesz a szülinap, amit karácsonynak hívunk. A lánygazdi hümmögött és azt mondta, hogy ez így van, de akikkel ünnepelni szoktak, azok majd csak január 2-án érnek rá, és karácsony akkor van, amikor együtt a család. Egyébként meg, ahogy elnézi a gyerekek kivándorlási és letelepedési szokásait, lehet, hogy jövőre júliusban lesz. Hát jó. Én feljegyeztem... meg azt is, hogy a gazdik ünneplési szokásai kialakulatlanok és nem megbízhatóak. Mi, macskák, három ünnepet tartunk minden évben. Van az ELSŐ EGÉR ÜNNEPE, ez akkorra esik, amikor megfogjuk az első egeret a szezonban, sem egy nappal előbb, sem egy nappal később. Egy rituális mosdás után elindulunk, megfogjuk az egeret, bevisszük a lakásba, és az áldozati oltárra helyezzük, hogy jó egértermés legyen az évben. Megfigyeléseim szerint az áldozati oltár a lánygazdi gardróbjában is szerepet kap, bár nem szakrális célút, hanem praktikusat. Azt használja papucsnak. Amikor a lánygazdi elkezdi befelé venni a levegőt, de kiengedni nem (profánul hörög, spirituálisan meg extázisba esik), akkor vége van az ünnepnek, lehet menni Whiskast enni. Van még az ELSŐ VERÉB ÜNNEPE is, ez ugyanaz, csak verebet kell hozzá fogni, na, én ezt ki szoktam hagyni. .. mert a verebek mindig elrepülnek... a lánygazdi szerint tartsak ELSŐ CSIGA ÜNNEPET, az csak nem hussan el előlem. Hát nem t'om... jó ötletnek tűnt, de olyan furcsán vonaglott a szája széle, amikor mondta, és mintha némi irónia is csillant volna a szemében... Lehet, hogy nem gondolta komolyan? A harmadik ünnep a legjobb, mert már novemberben elkezdődik, megfelelő klimatikus viszonyok esetén akár
októberben, és legalább februárig tart. Úgy hívják, hogy a HOSSZÚ LUSTULÁSOK FESZTIVÁLJA. Egy puha párna kell hozzá, egy takaró és egy optimálisra fűtött szoba. Meg én, ahogy hortyogok. És nincs ez a cirkusz hozzá a listákkal és az általános vásárlási tébollyal. 4 Tegnap este kicsit megtépázódott az önbizalmam ezzel a karácsony dologgal, de ma reggel döntésre jutottam: nem hagyom, hogy tönkretegyék a karrieremet, csak mert ők évente változtatják a kulturális szokásaikat meg a szociális életüket. Majd írok egy kiegészítő fejezetet, amelyben elmondom, hogy az én karácsonyi megfigyeléseim pontosak, minden mérsékelten szőrös, gazdiszerű kétlábúra konstansan illenek, csak pont arra a kettőre nem, akik nekem jutottak, de őket ezután speciális alfajnak, evolúciós zsákutcának tekintem és kész. Na, szóval, az idei karácsonyt nem itthon tartották, hanem bedobozoltak, MINDENT! Engem, a hűtőszekrényt, a kamrát, a gardróbot, a könyvespolcot. Azt hittem, költözünk, de kiderült, csak egy hétre megyünk oda, ahol nyáron szokok lenni főmacska, télen meg van a cinke-mozi. Ez egyébként egy tökéletesen felszerelt ház, nagyobb is, mint a pesti lakás, hűtő is van benne (három) telepakolva, meg kamra, szintén csurig, meg ruhásszekrény ruhákkal meg könyves szekrény könyvekkel, de a fiúgazdi mindig aggódik, hogy valami mégsem lesz ott, mert amikor utoljára ott volt (három és fél napja), elfelejtette ellenőrizni a stratégiai tartalékokat. A lánygazdi ezen kevésbé aggódik, mert szerinte a kamrában még a múlt évszázadban eltett lekvárok is sorakoznak, és ha nagy bajban lesznek, akkor majd kihívja a Sotheby'st, és azok nyilván ott helyben felveszik a következő aukciós listájukra az ő tizenhárom éves szilvadzsemjét. A fiúgazdi szerint ettől még éhen halhatnak, igaz, hogy gazdagok lesznek
közben, mert az angol arisztokrácia egyetlen eleddig teljesítetlen, ámde nyomasztó súllyal rá nehezedő feladatának tekinti, hogy beszerezzen egy eredeti lánygazdi dzsemet. A lánygazdi kicsit hümmögött, és azt mondta, hogy végső esetben meg is ehetik ezeket a dzsemeket, mégiscsak ezzel a céllal rakta el őket a 2000es világvége előtt, de lám már a 2012-es maja kataklizmát is túlélték. Erre meg a fiúgazdi hümmögött, ha jól hallottam, olyasmit, hogy „éppen meg lehet enni, meg lehet enni, csak sajnos a lekvár nem étel", és bepakolt még két tábla szalonnát a szatyorba. Ilyenkor elmélázok a lehetőségen, hogy egy ügyvéd segítségével ne tegyem-e egyértelművé, a lelki-szellemi épülésem ugyan a lánygazdi hatáskörébe tartozik, de a táplálásom jobb lenne, ha a fiúgazdi felelőssége lenne. Na, szóval, belegyömöszöltek mindent az autóba, aztán a lánygazdi ölbe vett engem, elmagyarázta, hogy nem kell félni, autózni fogunk, az autó nem bánt, és ha megérkezünk, foghatok egeret, és nézzem meg, ő sem fél. Én szépen bólogattam, hogy értem én, de láttam rajta, hogy ő is fél - igaz, szerinte ő nem az utazástól, hanem attól, hogy én majd megint kiborulok -, aztán a fiúgazdi ráadta a gyújtást, és ezzel felébresztette azt a morgó szörnyeteget, és akkor én elkezdtem rettegni, hogy mi van, ha a lánygazdi téved vagy direkt becsapott, és ez a szörnyű hang, ami elölről jön, mégiscsak egy dühös tigris, aki rajtam akar gyakorolni, és akkor remegtem és nyávogtam, és befogtam a fülem, és azt szerettem volna, ha a teleportálás már bevett utazási mód lenne, nem csak fikció. A lánygazdi csóválta a fejét, hogy szegénykém, és simogatott, ami igazán nagyon hasznos, ha az ember a Cannonféle vészreakció összes tünetét produkálja, a nyálfolyástól a mellékvesekéreg megnagyobbodásáig. Nagy szerencse, hogy a lánygazdi nem az akut betegellátásban dolgozik, nyilván annak is a buksiját simogatná, akit két perce ütött el a villamos, és a kezében tartaná a lábát, mondván, a lelki támasz ér annyit, mint egy szívmasszázs meg egy nyomókötés a főverőéren. Na ja. Csak
mondom, ha véletlenül agyi stroke-juk van, ne a lánygazdit hívják, hanem a rideg,
szó- és pocakvakarászás nélkül, ámde annál hatékonyabban dolgozó rohammentőt. A fiúgazdi meg egyre gyorsabban vezetett, hogy előbb vége legyen, de ezzel csak hergelte a fenevadat... én meg egyre jobban rettegtem és remegtem.... és.... Aztán végre megérkeztünk. A lánygazdi betett a kádba, és lecsutakolt, de nem bántam, mert ami létezik egy macskában és kijöhet belőle bármilyen módon anélkül, hogy ehhez sebészeti eljárásokhoz kelljen folyamodni, az belőlem kinn volt, és rajta volt a bundámon meg a lánygazdin. Aztán megdörgölt a törölközőjével, és akkor már nem hallottam a tigrist, és száraz voltam, és éhes, és akkor peckesen kisétáltam az udvarra, és lepofoztam mindenkit, mert csak a pisisek félnek hús-vér macskáktól, a kifinomult entellektüeleket az érzékeny lelkükkel, mint amilyen én is vagyok, csak a láthatatlan ellenségek törhetik meg. Mindenesetre, ha ezt szánták karácsonyi ajándéknak, akkor hétszentség, hogy a Jézuska nem tud olvasni, mert én nem azt kértem, hogy részt vehessek egy bátorságpróbán, amin csúful elbukok, és a végén egy kád vízben kiöblítenek, hanem egy távirányítós egeret meg egy új naplót, mert a régi már betelt.
5 Kicsit már elegem van ebből a karácsonyi ünnepkörből, mert már egy hete erről jegyzetelek, de a lánygazdi azt mondta, hogy ha komolyan veszem magam, és nem akarok rögtön kiiratkozni a tudományos közéletből, és azt szeretném, ha a naplóm nem a vicces könyvek, hanem a szikár tényirodalom körében szerezzen magának hírnevet, és a leíró antropológia száraz, ámde nélkülözhetetlen alapműve legyen, akkor tartsak ki. Kicsit hümmögtem, hogy szerintem valahonnan biztos másolhatnék egy pontos karácsonyleírást, etimológiai és etnográfiai vonatkozásokkal együtt, végül is volt már ilyen a magyar történelemben, legfeljebb nem lesz belőlem államelnök, de a lánygazdi csúnyán nézett, és azt mondta, ezt húzzam ki, mert az ember nem rugdos döglött oroszlánt, ha már feltétlenül rugdosnom kell, találok hozzá elég élőt, bár ő inkább hiénaként definiálná őket, de most ne menjünk bele a brehmi életműbe. Jó, kihúzom. Legfeljebb nem lesz belőlem államelnök. Na, szóval, a gazdik legújabb hóbortja, hogy nem vásárolnak karácsonyfát, ami miatt érdemes egyáltalán belekezdeni ebbe az egészbe, hanem feldíszítik a kertben állót. Erre a célra a fiúgazdi beszerzett egy mintegy tízméteres csőkígyót, aminek a farkát be kell dugni a konnektorba, és akkor világít. Ezüstfenyő színnel világít, ami különösen jól mutat az ezüstfenyőn. Ha az ember nagyon sokáig és nagyon közelről nézi, akkor észreveszi a különbséget. A lánygazdi szerint felesleges szarkasztikus megjegyzéseket tennem, mert majd csak este kapcsolják be, amikor a fenyőfa nem látszik, csak a csőkígyó, és akkor nagyon attraktív lesz. A fiúgazdi eközben hozott egy létrát, és megpróbálta arányosan, szimmetrikusan, ízlésesen elhelyezni a tízméteres kígyót a húsz méter magas fán. Hát... Először lentről kezdte, hogy
majd spirálisan halad felfelé, de erről hamar letett, tekintve, hogy pontosan 1,2-szer ért körbe az izzósor, aztán elfogyott. Akkor koncepciót váltott, mert szerinte az ember legalább karácsonykor mindenképpen törekszik, hogy kapcsolatba kerüljön a magasabb szférákkal, és tekintete óhatatlanul az ég felé irányul, tehát felmászott a létra tetejére, és megpróbált csúcsdíszt fabrikálni a csőből. Minden bizonnyal sikerült volna neki, ha közben nem dől el a létra, ő pedig nem zuhan be a kertbe, letörve néhány faágat, hogy aztán továbbguruljon, pontosan becélozva egy alattomosan felfelé meredező tüskékkel kint felejtett gereblyét. A történeti hűség kedvéért meg kell említsem, hogy eközben tekintete nem a magasabb szférák létezését kutatta, és ajkai legkevésbé sem hozsannákat mormoltak a kisded megszületésének örömére. Aztán kiszedegette a fenyőtüskéket az orrából, majd fejmagasságban csinált egy kurflit a csőkígyóból, és azt dünnyögte, hogy szerinte ez máris több, mint amit Jeruzsálem népe megtett annak idején, hogy megfelelő üdvözlésben és ellátásban részesítse az újszülöttet meg a kismamát, és szerinte ezzel a fényfüzérrel Leboyer gyöngéd születésről szóló tanai is kifejeződhetnek, így ő méltán büszke művére, és nem kíváncsi a véleményemre. Azt pedig végképp nem igényli, hogy megírjam. Mondtam, hogy jó, de hol a többi dísz, de nem volt többi dísz, mert azok otthon laknak, mert azok csak hivatásos karácsonyfára valóak, olyanra nem, amelyik csak egy hétig az, különben meg tobozgyár, cinketanya, macska szafaripark. És akkor sírtam, mert a karácsonyban az a legjobb, hogy leszedem a díszeket, beviszem az ágyneműtartóba, és feldíszítem vele, és várom az ajándékomat, aztán meg nem sírtam, hanem elmentem egereket fogni, mert gondoltam, azt a farkánál fogva fel tudom kötözni a fára, és akkor lesz dísz, amit leszedhetek, és bevihetek az ágyneműtartóba... Ezalatt a lánygazdi is készült az ünnepre, ami szerinte nagyon egyszerűen megoldható, ha az ember megfelelő logisztikai érzékkel és asszertivitással rendelkezik. Nem mécsestartót vagy
egy különösen ízléses vázát kell kérni karácsonyra szeretteinktől, hanem egy tepsi süteményt. Ők boldogok, mert nem kell töprengeniük, mit adjanak a lánygazdinak (beiglit), a lánygazdinak meg nem kell sütnie. Ráadásul ezzel a fiúgazdi is ajándékot kap, hiszen nem kell tapintatosan úgy tennie, mintha képes lenne elrágni azt a borzadályt, amit házisüti címen kapott, és utána nem kell elrejtenie a cinkeetetőben, és nem kell szembesülnie azzal, hogy a cinkék sem ették meg, és nem kell mindenféle konspirációs gyakorlatokat végezve eltüntetnie a romokat, hogy a lánygazdi érzékeny lelke ne sérüljön meg. Azt hiszem, ezt hívják „three in one"-nak. Na, szóval, a lánygazdi ilyetén módon rengeteg szabadidőre tett szert, és épp azon töprengett, hogy milyen sorrendben olvassa el a könyveket, amiket hozott, amikor a fiúgazdi szólt neki, hogy jöjjön gyorsan, és ő meg jött, és olyan gyorsan, hogy közben elfelejtette, hogy a ház százötven éve épült, és akkor az emberek még nem nőttek 173 centi magasra, és az ajtófélfa csak 160 centis, és pont ott ugrott egy kicsit, hogy „trallalla-lallala", meg hogy „éjjen a karácsony", meg „jövök már", és akkor koppant egy akkorát. .. hogy elejtettem az egeremet, amit dísznek fogtam, a lánygazdi meg ült a földön, és fogta a fejét és bömbölt, hogy „eltört az agyam". Én megijedtem, de a fiúgazdi nem, azt mondta „ugyan, ahhoz előbb ki kellett volna nőnie", aztán egy kétes sterilitású papír zsebkendővel ellátta a lánygazdi fejsebét, és vigaszképpen megmutatta neki a kivilágított fát. A lánygazdi meg szipogott, és azt mondta, hogy nagyon kedves, hogy dakszli formájúra tekerte a fényfüzért, a fiúgazdi meg azt mondta, hogy az nem dakszli, hanem szimbólum, mégpedig az esthajnalcsillagé, ami mutatja az utat, részint neki, hogy merre van a kert, részint meg a háromkirályoknak, hogy hol van a jászol, és ha ezt a lánygazdi nem képes belelátni, akkor tényleg be kéne vinni a kórházba, hogy visszarázzák az eszét a helyére.
A lánygazdi hümmögött egy kicsit, aztán motyogott valamit a projekciók szabadságáról, aztán pedig azt mondta, jó, legyen csillag, csak menjünk és együk meg azt a rántott halat. És akkor végre megtaláltam a közös metszéspontot, minden karácsony lényegét, ami nem a karácsonyfa, nem a születésnap, nem az ajándékosztás, hanem a HAL! Tavaly is azt ettek, az idén is azt esznek, akkor nyilvánvalóan ez az ünnep esszenciális kivonata. A lánygazdi összeborzolta a fülemet, és azt mondta, látod, Nokedli, tudsz te, ha akarsz, és amiért ilyen kitartó voltál, elárulom, hogy a húsvétnak meg a sonka a kvint-esszenciája, meg a csokinyúl, a május elsejének meg sör és a virsli. Ha ezt tudod, akkor nagyot már nem tévedhetsz, a többi csak körítés, egyéni variáció, menjél szépen, játsszál az új egereddel. Egészen-egészen méltánytalan dolog történt velem, szerintem ez egészen biztos túlmegy azon a határon, amit egy elfogulatlan tudósnak tűrnie kell csak azért, hogy komolyan vegyék a szakmai közéletben. Jó... régen simán megégették az embert, ha más következtetésekre jutott, mint amit az aktuális kurzus gazdaságilag és hatalom-technikailag optimálisnak gondolt, de végül is nem élünk a középkorban! A gazdik elutaztak, és engem nem vittek magukkal! Itthon hagytak! Teljesen egyedül! Na, jó, jött egy pótgazdi, akit már ismertem is, mert a lánygazdi barátnője, aki mindig itt volt, és ki volt képezve, hogy mennyit kell nekem enni adni (sajnos ezt pontosan megtanulta, mert egy grammal sem adott többet), meg arról is, hogy kell dobálni az egeremet (egyáltalán nem úgy, ahogy ő csinálta), de semmi másról nem! Nem tudta, hogy én reggelente a lánygazdi ölében kávézom, miközben a fiúgazdi simogatja a fülemet; nem tudta, hogy attól még, hogy minden létező írott és
elektronikus szótár szerint, ha egy cica 97 decibellel, az emberi fül számára érzékelhető hangtartomány felső határán nyávog, azt jelenti, hogy ki akar menni, az nokedliül nem így van. Én csak azt mondtam ezzel, hogy „nyisd ki az ajtót, kiszimatolok, aztán visszakanyarodok, és szétmarcangolom a bokádat". Ez a hülye spiné meg kizárt! Mit csináljak én a sötétben?! Egyedül?! Pesten?! Metrózzak be a városba, és hallgassak Sosztakovicsot?! Vagy menjek moziba?! Meg azt sem tudta, hogy éjjel egykor szokok uzsonnázni kicsit, és ehhez elvárom az értő közönséget. Az hogy tele van a tálkám Whiskassal, nem jogosítja fel arra, hogy tovább aludjon, tessék felkelni és simogatni közben. És kiszedegetni a Whiskasból a zöldeket. A zöld, az azt hiszem, szárított spenótból készült, és én azt nem szeretem. És azt sem tudta, hogy nekem lehet keresztbe feküdni a laptopon, amikor gépel, és kitörölni mindent. És azt sem tudta, hogy én az ágyon alszom, pontosabban a lánygazdi párnáján, és azt sem... és azt sem... és egyáltalán, van ennek a nőnek macskajártassági igazolványa?! És a lánygazdit egyáltalán nem nyomasztotta, hogy sorsomra hagyott, mert csak reggel hatkor telefonált, hogy érdeklődjön, mi van velem. Meg nyolckor, meg este hatkor, meg tízkor. Meg napközben is néhányszor; a pótgazdi meglehetősen ingerülten azt mondta neki, hogy: „Ma csak nyolcszor kérdezted meg, mi van a hülye macskáddal, egyszer akkor, amikor éppen vádbeszédet tartottam! Nem furdal a lelkiismeret, hogy elhanyagolod? Egyébként biztos él még, bár rég nem láttam, mert nem jön ki az ágy alól. De valaki megeszi a macskakaját, szóval nyugi." És ettől a lánygazdi megnyugodott! És nem ült fel az első repülőre, hogy hazautazzon, hanem tovább nézte a várost. Nem baj, majd ha hazajön, akkor soha, de soha, de soha többé nem állok vele szóba, hanem én is összepakolok és elutazom. Mondjuk, egy konferenciára. A gazditartásról!
7 Még mindig nincs itthon egy gazdi sem, csak ez a pót. Akit ma még nem láttam, mert nem jövök ki az ágy alól, amikor itt van, csak hallottam. Ilyeneket mond: „Egyáltalán van itt macska, vagy már megint az urbánszabó (azt hiszem, ez a lánygazdi világi neve) dramatizálta túl a helyzetet, és egyszer, két éve látott az utcán egy macskát, ebből a háromperces találkozásból írt egy könyvet, és most nem tud kimászni a macskatartó imázsból, engem meg iderendelt vigyázni egy fantomra." Aztán hallottam, hogy csapódott az ajtó, és kióvakodtam, hogy átrendezzem a lakást, csak hogy megnyugtassam, van itt macska, nem is akármilyen, de kiderült, nem is ő ment el, hanem még jött valaki. Egy pót-fiúgazdi. És akkor azt gondoltam, hogy lehet, a lánygazdi mégsem egészen nyugodt, mert lám, küldött még egy felvigyázót, aki egyébként sokkal alkalmasabbnak is bizonyult, mint az eredeti. Például, ahogy meglátott, azt mondta,hogy „milyen gyönyörű cica!", meg azt: „nem sovány egy kicsit?! kap ez rendesen enni?" Közelebb mentem, mert azt gondoltam, ebből még valami jó is kisülhet, és akkor elkezdte kibogozni a cipőjét, és hagyta, hogy legyőzzem a cipőfűzőjét, aztán hengergőztem a hátamon egy kicsit, és azt mondta: „nézd a kis qrvát, még a pocakját is hagyja vakargatni!", és akkor az eredeti pótgazdi rondán nézett, és azt mondta, hogy nem kell kényeztetni, elég, ha életben tartjuk, amíg megjönnek. Biztos féltékeny, mert az ő pocakját nem vakarásszák. Nyilván, mert nem tud olyan szépen cipőfűzőt gubancolni, mint én.
8
Ma reggel azt mondta a pótgazdi fejen állva, mert csak így lát engem az ágy alatt, hogy „szia, Nokedli, este már a gazdid jön", és elment. És akkor egész nap készültem, mert először azt gondoltam, hogy szétszedem a lakást, hogy lássák, nem lehet egy kicsi cicával így bánni, mert boldogtalan lesz tőle és frusztrált, és egy frusztrált cica rettenetes, még egy frusztrált politikusnál is nagyobb dúlásra képes, ha nem az alkotmányban, akkor a gardróbban, de aztán azt gondoltam, hogy jobb lenne, ha örülnének nekem, és akkor összepakoltam mindent; amit meg nem lehetett, mert több darabban volt, mint eredetileg, és a pillanatragasztó sem ragasztotta meg, azokat meg berugdostam az ágy alá. Szóval szép nagy rend volt, bundám, tányérkám fényesre nyalva, és ültem az ajtó előtt, és csak vártam türelmesen, hogy amikor jönnek, akkor majd szívet tépően nyávogok, és úgy teszek, mintha nem ismerném meg őket. Sajnos pont elaludtam, amikor megérkeztek, de így meg rám léptek, és a bőröndöt is áthúzták a fejemen, tehát mégis drámaira sikerült az antréjuk. Aztán, amikor előkerültem a romok alól, és kipanaszkodtam magam, aztán meg kiörültem magam, és kaptam ajándékot is, akkor a lánygazdi azt mondta, hogy ha akarom, elmeséli, hol volt. Ha nem akarom, akkor is, de jobban szeretné, ha érdeklődő lennék, mert akkor azt érezné, hogy érett, felnőtt macska vagyok, aki felül tud emelkedni személyes sértettségén, és képes örülni mások örömének. Azt hiszem, ezzel a qrva hosszú mondattal azt akarta mondani, hogy furdalja a lélek, mert itt hagyott, és szeretné, ha nagyvonalú lennék, és úgy tennék, mintha rendjén való lenne ez a bánásmód. Épp mondani akartam, hogy inkább nem vagyok érett macska, ha ez azzal jár, hogy mások vigyáznak rám, de olyan
szerencsétlenül nézett, hogy megsajnáltam. Végül is, ha őszinte akarok lenni, ez a pár nap alkotói szabadság nekem is jól jött. Szóval, a gazdiék Isztambulban voltak, mert karácsonyi ajándékként sose plazmatévét, nyomogatható kütyüt, intelligens morzsaporszívót vásárolnak, mint a normális emberek, hanem utazást, mert annak állítólag egy csomószor lehet örülni, előtte, utána, alatta. Én csak egyszer szoktam, amikor vége van. Mondjuk, ők repülővel mennek, de a lánygazdi szerint az is van olyan megterhelő, mint nekem az autó a tigrissel, mert a fiúgazdi nagyon határozott nézetekkel rendelkezik a terrorizmus elleni harcról, és az ő felkészítése a repülőtéri biztonsági rendszer kihívásainak leküzdésére többnapos megvesztegetési folyamat. (Valamiért úgy gondolja, hogy a derékszíj és a cipő levétele a kapuknál nemcsak a genfi konvencióval került antagonisztikus ellentmondásba, hanem remek lehetőséget ad a potenciális gépeltérítőknek újabb és hatékonyabb módszerek kikísérletezésére, és eme felismerését előszeretettel osztja meg a szolgálatban levő detektoros bácsikkal, akik sajnálatos módon nem a jobbító szándékot látják benne, hanem a terroristák elszemtelenedéseként élik meg kijelentéseit, és a legkülönbözőbb módokon próbálják őt kizárni az utazásból.) A felkészítés folyamatos alkufolyamat, aminek az a lényege, hogy ő nem vesz fel nadrágszíjat, a lánygazdi meg fizet neki egy whiskyt, ő nem hagyja direkt a zsebében a kulcsait, és a lánygazdi fizet neki egy whiskyt, ő nem... és a lánygazdi... Aztán végre megérkeztek Isztambulba, ahol a szállodaigazgató - arcán ragyogó mosollyal - fogadta őket és közölte velük: „Önök különösen szerencsések! Micsoda pompás hóesésünk van! Generációk nőnek fel anélkül, hogy akár egy hógolyónyi mennyiségű havat láthatnának, és önöknek rögtön elsőre sikerült!" A lánygazdi mérsékelt lelkesedéssel osztozott elragadtatottságában, mert egy egész hétvégét töltött annak idején azzal, hogy megfelelő januári közép hőmérséklettel rendelkező
várost válasszon ajándéknak, és a klíma-kritérium rendszerben a hó nem szerepelt, de amikor látta, hogy a derék, ámde meglepett törökök az ablakmosásnál használatos gumi-lehúzóval igyekeznek elkotorni a félméteres havat, végre ő is belátta, hogy kivételes élményekre tehetnek szert. A második különleges élményük a török közlekedés volt, ami erősen szokásjog alapú, bár kétségtelen hallottak már arról, hogy vannak a világban helyek, ahol írott szabályok segítségével próbálják rendezni az úthasználatból adódó konfliktusokat. Hallottak róla, de nem hisznek benne. Így aztán szabályokat alkotnak, amelyeket részint nem árulnak el senkinek, viszont megszegésüket egy számukra alkalmas pillanatban számon kérik; és amelyek részint és/vagy típusúak, miszerint ez az utca egyirányú, de hogy melyik irányban, azt az dönti el, hogy merről jönnek többen. Ez szerintem teljesen logikus, nem is értem, hogyan lehetne másképp szervezni ezt a dolgot. Miért, itt másképp van? A szabályokon túl, a közlekedési jelzőlámpák is széles körben elterjedtek. Hogy ezeknek a lámpácskáknak bizonyos hangulati elemeken túl más funkciója is lehetne, még nem merült fel senkiben a török utakon, de mindenesetre nagy népszerűségnek örvendenek. így aztán lámpákat helyeznek el különböző helyeken, többnyire kereszteződésekben, amelyek a megszokott színeket váltogatják, de ezen színekhez itt nem tapadnak jelentések. Illetve tapadnak, de nem univerzálisak, hanem egyéni preferenciákkal erősen átitatottak. Maradjunk annyiban, hogy a piros jelzést általában javaslatként értelmezik, amely javaslat lényege a padlógáz. Vagy a padlófék. A dialektikusabb lelkek számára ez feloldhatatlan ellentétet jelent, ők a próféta tanácsát kérik Mekka felé fordulva, ami spirituálisán minden bizonnyal megnyugtató megoldást hoz, de némiképp lelassítja a csomópontokon való áthaladást. Ha végképp megoldhatatlan helyzet elé kerülnek, akkor dudálnak, aztán aki a leggyorsabban kapcsol, az elsőként
áthaladhat a kereszteződésen, hacsak nem állja útját egy macska. Na, állj! Most ezt nem értem! Miért állnak a macskák a kamionok elé? Elrabolják őket? Vagy ez egy ilyen török bátorságpróba? A lánygazdi azt mondta, hogy nem, hanem a macskák Isztambulban különleges privilégiumokkal bírnak, például besétálhatnak bármely négycsillagos szálloda halijába, ott elterülhetnek a pamlagon és várhatják a vacsorát. És ez mindenki szerint teljesen rendben van így, aktatáskás, öltönyös férfiak varázsolnak elő egy kis sztaniolba csomagolt maradékot, hogy megetessék kedvenc kóbor macskájukat, és az Aya Sophia minbar-ját megvilágító reflektor melegénél is békésen szunyókált egy cirmos. így aztán nem csoda, hogy a közlekedési erősorrendben a macskák közvetlenül a kamionok után következnek, jócskán megelőzve a személyautót, biciklist, embert, nőt, gyereket. Csak azt tudnám, hogy ide miért nem vitt engem magával. Ez egy macskaparadicsom! Ja, tudom, a tigrisek miatt, akik valószínűleg nemcsak az autó motorháztetejében, hanem a repülőgépben is őshonosak. Sőt az ő szállodájukban is, ahol egy autentikus török reggelivel kezdték a napot - megjegyzem, ez meg is látszik mind a kettőn; nem az autentikus, hanem a reggeli, mert eddig is elég kényelmesek voltak, de most például a lánygazdi kifejezetten puha. De ez titok, mert megfigyeléseim szerint a gazdiknál másfajta tartalékok létesítését preferálnák (bankszámla, valuta, arany), de végül valahogy mindig csak a zsírraktárok feltöltéséig jutnak, és annak nem örülnek. Főleg, ha szóba hozom. Szóval, itt a reggeliztetőben is lakott egy cica, aki részint a sirályokat zargatta, részint meg az orosz nemzetiségű konyhás nénit, aki nem török lévén, nem volt eleve genetikailag macskarajongásra kódolva, de amikor a lánygazdi összeszedve nyolc év keserves tanulással megszerzett nyelvtudását elszavalta neki, hogy „szasztav klassza tridcaty tri, nyikto nye atszusztvujet", akkor már ő is megbékélt a cicákkal, és még tejet is adott nekik. Csak azt nem értem, hogy a
lánygazdi miért barátkozik mindenféle külföldi macskákkal. Egyáltalán bármilyen macskával, aki nem én vagyok??? Lehet, hogy hiányoztam neki? Aztán a lánygazdi még mesélni akart, de úgy gondoltam, hogy egy napra bőven elég ennyit megtudnom, arról nem beszélve, hogy az én reggelimről/vacsorámról szó sem esett eddig. De tartok tőle, mindjárt jön a folytatás, amiben nyilván mindent megtudunk arról is, hogy mit ebédeltek, adtak-e cukrot az almateához, hány kalória van egy szelet baklavában és zaccos-e a török kávé. Elég fárasztó éjszakám volt, mert az én ősbizalmam, amivel hittem abban, hogy a lánygazdit ugyan nem az eszéért szeretjük, de mindenképpen egy jóindulatú jószág, aki élete egyetlen értelmének tekinti, hogy hosszú évek megfeszített munkájával elfogadható gazdivá képezze ki magát, most romokban hever. Hogyan akar így gazdi lenni, ha folyton ráhagy engem mindenféle, macskák iránt csekély elköteleződést mutató alakokra! így aztán egész éjjel éberen figyeltem, hogy nem töri-e a fejét újabb galádságon. Mondjuk, hogy benevez egy Mars-expedícióra, engem meg itt hagy azzal a megnyugtatónak szánt ígérettel, hogy majd küld képes levelezőlapot. De nem törte, hanem reggel ölébe vette a laptopot, én meg odagombóckolódtam a hasára, és hallgattam az isztambuli élményeit, meg nézegettem a képeket. Első nap a Nagy Bazárban jártak, ami, tekintve a lánygazdi vásárlási szokásait, amit leginkább a „fijjam nem lehetne inkább a neten megrendelni a tejet és a kenyeret? Biztos, hogy 2012-ben a virtuális társadalom hajnalán el kell mennünk egy tényleges boltba, ahhoz, hogy legalább az alapvető élelmiszerekhez hozzájussunk?" felvetésekkel tudnék legjobban leírni, talán meglepő lehet. De a lánygazdi szerint vannak bizonyos nehezen megkerülhető tények, amelyek konstansnak hitt szokásokat is képesek felülírni. Ilyen például az Isztambulba érkezésükkor kialakult meteorológiai anomália,
globális klimatikus krízis összevetése a bőröndbe becsomagolt három vékony nadrággal, és rögtön érthetővé válik a motiváltsága, amivel egy jégeralsó felkutatására vállalkozott. A lánygazdi szerint az isztambuli Nagy Bazárban gyakorlatilag mindent lehet kapni, tarka macskát, almateát, vízipipát, aranyat kilószám - ez utóbbiak árusítói végigmérték bakancsát, és úgy döntöttek, hogy nem képezi a célközönségüket; nahát! -, bőrdzsekit és kasmírsálat, még halott német katonát is - ez utóbbi a fiúgazdi feltevése, de a lánygazdi szerint ezt nem kell szó szerint vennem, ez csak olyan metafora megint. Két dolgot nem lehet kapni, jégeralsót és sárkányt, ez utóbbit a pótgazdinak, aki - míg az igazi gazdik a törököknél hógolyóztak, mert, ugye, a tisztes magyar hó ezeknek nem jó! Nokedli pesztrálásával volt megbízva. (Most komolyan! Ennek a némbernek kerestek sárkányt, akinek annyi volt a maximális célkitűzése, hogy életben tartson engem? Lassan át kell gondolnom a lánygazdihoz fűződő kapcsolatomat.) Végül jót alkudoztak egy tevenyeregre, ami húsz török líráért birtokukba kerülhetett volna, ha lett volna bennük erre igény, de nem volt, mert a lánygazdinak nincsen semmi képzelőereje, ráadásul azt gondolta, hogy a fiúgazdit tevenyereg nélkül is elég macerás feljuttatni egy repülőre, nem kell ezt a végletekig feszíteni. Szerintem egyszerűen lusta, és nem akart gyalog hazajönni. Aztán, ha már belejöttek, átcsámborogtak a fűszerbazárba is, és annak legjobb cukrászdáját gondolták kinevezni bázisnak, ami kultúrantropológiai szempontból remek választás volt, logisztikailag azonban már némi kívánnivalót hagyott maga után. Azért büszke vagyok a lánygazdira! Magától nem jut eszébe semmi, de alig két év alatt megtanulta tőlem ezt a fogalmat, hogy kultúrantropológia, és mostanra már úgy tesz, mintha ő találta volna ki. A lánygazdi szerint Isztambul egy kozmopolita város, ahol meglehetős türelemmel viseltetnek a gyaurok sajátságos szokásai iránt, például, hogy a nők gátlás nélkül felveszik a szemkontaktust mindenféle pasikkal, például a fő-cukrásszal, no
meg saját pénztárcájuk van, amiből fizetnek, és a visszajárót sajátjukként kezelik, bár az igazhitű eladók mindig megpróbálják a férfinak visszaadni az aprót, de a lánygazdi ezt nem hagyta. Ha a fiúgazdi pénzhez jutna idegenben, venne rajta szalonnát, hagymát, krumplit, és vacsorát főzne ahelyett, hogy helyi kifőzdékben ennének, ezzel is mélyítve a helyi erőkkel a török-magyar barátságot. Na, szóval, ebben a cukrászdában, ami, ugye, kutatói bázisként funkcionált, semmilyen módon nem lehetett rávenni a férfi eladókat, hogy kontaktaljának a lánygazdival, amit nagyon nehezen tudok elképzelni. A lánygazdi bárkivel képes kontaktálni, egyszer még egy miniszterelnökkel is szóba állt, bár az anyukája már óvodás korában óva intette ettől a lehetőségtől, sőt még azzal a félelmetes alakkal is szokott beszélgetni, akinek egy nagy zöld táskája van, amelyikben bármikor el tud rabolni egy olyan kismacskát, mint én. A lánygazdi szerint postásnak hívják, és leveleket hord ki, és nem macskákat hord el. Na, mindegy, a lánygazdi negyedórát küzdött egy baklaváért, amikor megszólalt a müezin, az ifjú cukrászok pedig késlekedés nélkül rájuk eresztették a redőnyt, és elmentek „hit élni". A lánygazdi tőle szokatlan módon ettől megfutamodott, és baklava helyett elmentek Aya Sophiát nézni. Az Aya Sophia pont olyan, mint amilyennek az útikönyvek leírják, és ahogy a fényképeken megörökítik, viszont ami nem látszik, hogy tele van macskákkal. Jó, konkrétan egy macskát látott, aki egy reflektor melegénél szunyókált, és hol Krisztusra, hol Szűz Máriára vetült az árnyéka, némiképp összezavarva a keresztény liturgiával éppen ismerkedő török iskolásokat, de ha egy van, akkor nyilván akad több is. Mondjuk, én nem szeretnék nyilvánosan aludni! Én az ágyneműtartóban szokok csak aludni, meg a lánygazdin; és az ártatlan gyerekeket sem akarom összezavarni, hogy miért ül Krisztus vállán egy macska. Aztán megnézték Isztambul legérdekesebb nevezetességét, az elsüllyedt bazilikát, ami tulajdonképpen egy ókori ciszterna, amit
nem világítanak ki, ezért nagyon sejtelmes hangulatú, és időnként a fejükre csöpögött a víz, ami a víztároló funkció tökéletes megőrzöttségét mutatja. Vagy ezer oszlop áll a harminc centis vízben, és körötte halak úszkálnak, némelyik a fél métert is eléri, ami számomra a török néplélekben mélyen gyökeredző katonaistratégiai szemlélet ékes bizonyítéka. Háború esetére nemcsak vizet, hanem friss élelmet is tárolnak a ciszternában, amit ráadásul nem költségvetésből, hanem idegen államok, mi több, esetlegesen a támadó országok turistáinak pénzéből tartanak fönn. És... és igen, ott is laknak macskák! Akik nyilván a halakat felügyelik, és nem hagyják őket ellustulni. Meg elmentek egy igazi hamamba is, kipróbálni a fürdőzést, ami nyilván nagyon is rájuk fért, mert én naponta egy teljes órát töltök a tisztogatásukkal, de meg kell mondjam, hogy nem szoktam a végére érni. Képzelem, mi lehetett ott, hogy egy hétig csak a szappanra meg a zuhanyra voltak utalva! Na ezt csinálta a lánygazdi Isztambulban, legalábbis ez a mesélhető verzió, felelősséget nem vállalok érte! Ha jól értem, macskát nézett valami templomban, meg kóbor cicákat etetett, és részt vett a halpiaci macskakolónia mindennapjaiban is. Csak azt tudnám, hogy ezért minek utazott el egy hétre? Hát nincs neki elég macskája itthon? Egy privát? 10. Komoly kétségek merültek fel bennem, hogy a kultúrantropológiai terepgyakorlatok művelése nem tartozik-e a szigorúan vett extrémsportok közé. Más macskák, akik nem törekednek arra, hogy mind testi, mind intellektuális, mind spirituális síkon kiteljesítsék önmagukat és megvalósítsák a fajuk kínálta szinte korlátlan lehetőségeket, szóval azok a macskák, akik feküsznek egy kosárban, és csak azért kelnek fel, hogy néha megvakartassák a pocijukat, azoknak az élete sokkal egyszerűbb. És nyugodtabb. És macskaszerűbb... az enyém egyre inkább
hasonlít egy túlélőshow-ra, amiből nincs se kiszavazás, se önkéntes kiszállás. Szóval újra lemenekültünk vidékre, mert a lánygazdi úgy gondolta, hogy ott tud igazán pihenni, és megdönteni a lustálkodási meg az olvasási rekordját, bár a fiúgazdi szerint ez szinte lehetetlen, hacsak el nem lesi a magyar országgyűlés erre vonatkozó technikáit, mert ott gyakorta tartanak 26-27 órás ülésnapokat is. Ez esetben a lánygazdi előtt is korlátlan esélyek nyílnak, hogy a „huszonnégy órán át nem keltem fel, de elolvastam két könyvet" többször is beállított egyéni rekordját megdöntse. Rögtön az első érkezésnél kiderült, hogy a fiúgazdi otthon felejtette a kulcsot. Ez persze a lánygazdi hibája volt, hiszen botor fejjel azt gondolta egy ivarérett férfiről, hogy az „iratok-kulcspénztárca" hármasában valahogy csak eligazodik. Nyilván az tévesztette meg, hogy a vonatkozó etológiai kísérletek szerint a vadludak is stabilan tudnak háromig számolni. Persze ebből az arisztotelészi logika alapján mindössze csak az következik, hogy a fiúgazdi, az nem vadliba. Mondjuk, ezt én a Csokonai utcában elárultam volna, ezért tök felesleges volt száznyolcvan kilométert autózni, összezárva a morrogó fenevaddal a motorházban, és végig izgulni, hogy mikor hányom el magam. A legvégén. Az örömtől. Amikor másodjára megérkeztünk, az derült ki, hogy a fiúgazdi előző látogatásunkkor - nem ma reggel, amikor csak kívül voltunk, hanem amikor be is jutottunk a házba - lekapcsolta a fűtést. „Tudod, álltam a kályha mellett, szépen sütött a nap, és olyan melegem volt." Hát most nem volt. A lakás háromfokosra hűlve, a hetvencentis kőfalakból árad a zegernye. A kályha beizzítása és minden létező villanymelegítő bekapcsolása után délután négyre már tizenkét fok volt, ami, ugye, kifejezetten egészséges. Már ha az ember jegesmedve. De egyikük sem jegesmedve, és bundám is csak nekem van, de nem adom kölcsön senkinek. Ők sem szokták ideadni a meleg zoknijukat. Mindig úgy kell ellopnom.
Közben a fiúgazdi úgy érezte, feltétlenül kell valami férfiasat is cselekednie aznap, és kiment brügettyűzni a fűrészével, rövid tíz perc alatt át is vágott egy roppant fontos vezetéket, amitől persze vérig sértődött a villanyóra biztosítékostul, és határozatlan idejű sztrájkot hirdetve sötétbe borította a házat. A lánygazdi szerint ennél kevesebbért is öltek már embert, én meg nem értettem, mit hisztériázik, hiszen csak világítás nem volt, fűtés meg meleg víz. Aztán bekucakolódtunk az ágyba, és vártuk a tavaszt. De az nem jött, viszont reggel lett, a lánygazdi meg reménykedő, hogy a tegnapi események hatására a fiúgazdi majd szerény lesz, töprengő és persze bűntudatos, és csak ilyesfajta mondatok rebbennek fel reszketeg ajkairól: „Persze, drágám, már főzöm is a kakaódat." „Hogyne, édesem, megmasszírozom a talpacskádat. Igen, a hátadat is!" De reggelre a fiúgazdi sajnos átkeretezte az egészet. Átkeretezni alapesetben a lánygazdi szokott, meg az ő összes barátja, mert azoknak mind meg kell tanulni, mint egyetlen használható túlélési technikát ezen a bolygón. Az a lényege, hogy történik valami szar, de a lánygazdi felfedezi a jó oldalát, és makacsul csak azzal foglalkozik. A fiúgazdi szerint ezt úgy is lehet hívni, hogy bárgyú optimizmus, de a lánygazdi szerint ez egy bevett terápiás metódus, és emberek sok pénzt fizetnek, hogy megtanulják. De ő a fiúgazdinak megtanítja ingyen is. És meg is tanította, így másnap a fiúgazdi nem kakaót főzött, hanem némiképp sértődötten azt morogta: „Tessék, kitalálom, hogy játszom vele Északi-sark-felfedezőset, csinálok mínusz harminc fokot a szobában, befagy a víz a konyhában, mécsessel világítunk és fókazsírt eszünk, de ennek a nőnek egyszerűen semmi nem jó! Mit csináljak még? Hozzak ide egy rozmárt?" Aztán duzzogva kiment disznósajtot készíteni, hogy fél nap múlva kissé ingerülten előkerüljön, és vádlón megkérdezze a lánygazdit: - Hova tetted a disznósajtlapító kövemet? - Hogy midet, fijjam?
- Tudd meg, hogy én ebbe a kapcsolatba kővel jöttem! Hol van?! A lánygazdi ilyenkor kinéz a szemüvege mögül, és ha elég sokáig csinálja, akkor a fiúgazdi hümmögni kezd, meg köhécselni meg toporogni, és egy idő után egyszerűen eldiffundál egy másik térbe. Ezt egyébként el fogom tanulni tőle. Most is így történt, így aztán nem tudtam meg, hogy a fiúgazdi tényleg kővel jött-e ebbe a kapcsolatba, hogy „kővel jönni" az egy általános gazdiszokás, mintegy bevezetője a családi kapcsolatok létesítésének, vagy csak a fiúgazdinak egy sajátos viselkedési anomáliája, ami nem fajspecifikus (nem lepődnék meg), és nem szabad belőle messzemenő következtetéseket levonni, esetleg ez egy speciális kő volt, valamilyen transzcendentális tartalommal, ami indokolná a fiúgazdi felindultságát. Mindenesetre a disznósajt szétdurrant, a fiúgazdi szerint a megfelelő sajtlapító kő hiánya miatt, a lánygazdi szerint meg azért, mert van isten. Hmm... qrva nehéz ezeknek a hitéletén eligazodni... 11 . Még mindig itt vagyok a vidéki rezidencián, és a NAGY LUSTULÁSOK ÉVADJÁT ünneplem, ja meg a bundámat növesztem, mert tegnap megpróbáltam átugrani az egyik szobából a másikba, ami nem nehéz, mert át van törve a fal, és lakik itt egy kályha. Amin nyáron simán át szoktam sétálni. De most tél van, és télen a kályhák melegek! Nem úgy, mint otthon a radiátor, mert arra simán ráfekszem, hanem nagyon! Ráugrottam, és sistergett és sercegett a tappancsom, a lánygazdi sikoltozott, hogy jaj, istenem, megsül a macska, a fiúgazdi meg kiabált, hogy ne sikoltozz, hanem szedd le, én meg csodálkoztam kicsit, aztán elugrottam. Aztán végig kellett hallgatnom a lánygazdit, aki munka- és
balesetvédelmi oktatást tartott nekem, aminek az a lényege, hogy a világ nem macskakompatibilis, és résen kell lennem. MINDIG. Mintha ezt nem tudnám magamtól! És ha elakadok, kérdezzem meg a lánygazdit, vagy ha nincs ott, akkor a fiúgazdit, ha ő sincs, akkor kérjek telefonos segítséget, és csak utána cselekedjek. De a legjobb az lenne, ha nem csinálnék semmit, csak feküdnék, és hagynám gyömiszkélni a fülem. Ühüm. Biztos van ilyen macska. Plüssből. Mondjuk, amikor ma reggel mondták, hogy kirándulnak az Andezithez, és felajánlották, hogy menjek velük - PÓRÁZON! -, akkor egy időre komolyan kísértésbe estem, hogy inkább kitömetem magam, mintsem hogy egészen közelről kelljen végignéznem teljes szellemi leépülésüket. MIÉRT MENNÉK ÉN SÉTÁLNI? PÓRÁZON? Nyilván megint a fiúgazdi látott valamit a tévében, vagy a lánygazdi olvasott a neten egy híradást a brit tudósok legújabb szenzációs felfedezéséről, hogy a macskák az elmúlt tízezer évet csak azért töltötték a gazdik háziasításának kísérletével - mely feladat mellett Sziszifusz erőfeszítései eltörpülnek, és jóleső erőnléti edzésként értelmezhetőek csupán -, szóval csak azért tették ezt, hogy 2013-ban pórázon sétálhassanak Dél-Nógrádban egy hegyen. Ó, egyiptomi múmiamacskák! Hát hiába volt minden áldozatotok?! A fiúgazdi szerint az andezit egy egészen kivételes geológiai jelenség, ráadásul baromi jól is néz ki. A lánygazdi szerint olyan, mint egy sísánc, csak ötszögű kövekből van, és meg fogom bánni, ha nem nézem meg. Jó. Akkor majd bánkódom egy kicsit, de úgysem veszítek semmit, részint mert a lánygazdi grafomán, és le fogja írni a barátainak, részint meg kapott egy fényképezőgépet, és majd le is fotózza az egészet, azt meg majd beragasztom a naplómba, és olyan, mintha ott lettem volna. Ha kérdezik, azt mondom, hogy azért nem látszom, mert én csináltam a képet. A lánygazdi kicsit még forszírozta ezt a macska-sétáltatósdit, bonuszként említve, hogy a helyiek csekély érdeklődést mutatnak
a hely iránt, más meg nem tud róla, így tömegjelenetektől nem kell tartani az úton. Nem mintha azon mentek volna. A fiúgazdi ugyanis rögtön átvette az irányítást, mert valamiért azt gondolja, hogy a férfiak fejébe gyárilag beépítettek egy GPS-t, és ezek a női okvetetlenkedések: „fijjam ott az út", kizárólag az emancipáció zavaró melléktermékeiként értelmezendők. A fiúgazdi jobb lenne, ha etológia tanulmányokat folytatna, amiből megtudhatná, hogy a postagalambok és a macskák agya van GPS-esítve, a pasiknak ehhez iránytű kell, meg térkép. A lánygazdi nem csekély kajánsággal figyelte, ahogy a fiúgazdi minden létező csipkebokorba beleakadt, de becsületére legyen mondva, csak akkor adta fel az úttörést a nógrádi rengetegben, amikor egy egész ágat sikerült beleapplikálnia a fülébe, amitől is piros bogyók lógtak a szájába meg a szemébe, a füle pedig hasonlatos volt egy dühös sünire, csak úgy meredeztek a tüskék belőle, miközben méltatlankodó cinkék repkedtek a feje körül, nehezményezve a megszakított reggelit. A lánygazdi próbálta megvigasztalni, hogy Szent Ferenc is a madaraknak prédikált, és jöhet még olyan kurzus, vagy tán már éppen itt is van, amikor ez a jártassága jól jön, de egyáltalán nem méltányolta az igyekezetét, hanem sértetten közölte, hogy éppen csipkebogyót szedett, kizárólag a lánygazdinak, mert az olyan nyamvadt. (Nem nyamvadt ám! Szinte sose beteg. A zúzódások, ficamok, bordarepedések, agyrázkódások meg nem számítanak, mert hozzátartoznak az üzemszintű működéséhez.) Aztán szerencsére hamar új erőre kapott, és mentek tovább „irányba!" a fiúgazdi instrukciói alján (fijjam ne vitatkozz állandóan, ez nem közgyűlés!), amely instrukciókat ütemes időközönként interpretációkkal látott el, hogy a lánygazdi is pontosan követni tudja, merre járnak, úgy mint: a) ez az út, csak benőtte a galagonya; b)nem ez az út, de ez rövidebb; c) nem ez az út, de ez sokkal szebb;
d)nem ez az út, de ez az igazi kihívás. Azért végül csak odaértek, bár teljesen más irányból, mint ahogy szándékukban állt. Visszafelé a fiúgazdi átengedte az irányítást, mondván, „na, most mutasd meg, mit tanultál tőlem, ha már így kiképeztelek nyomkövetővé", csak azt kötötte ki, hogy a vérszomjas cinkecsapatot kerüljék el, mert nem akar hitchkockosat játszani többé. Ezt a lánygazdi, aki fejlett madárfóbiával bír, bátran megígérte, és boldogan csörtetett előre, míg fel nem tűnt a BÖLÉNY. Nem egyedül volt, jött vele két láma meg egy csacsi is, és ezt a lánygazdi egyáltalán nem tartotta megnyugtatónak. Tőle szokatlan módon nem tudta eldönteni, mitől tart jobban, attól, ha tudtán és akaratán kívül valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állna, vagy attól, ha nem. Mondjuk, ehhez a jelenethez már tényleg csak én hiányoztam volna - pórázon! Ja, meg az a Dali nevű fickó, aki képtelen volt úgy festeni, hogy ne lett volna a képein egy elfolyó óra, egy gólyalábas elefánt és egyéb szürreáliák. Bár ez itt most a rögvaló volt, mert TÉNYLEG van a faluban egy vadaspark, mindenféle őshonos meg egzotikus állatokkal, akik többnyire szabadon kószálnak a határban. Ez, persze, üdvözlendőén barátságos módja az állattartásnak, csak részint nem tölti be eredeti funkcióját – szegény városi gyerek hiába nézne kecskét, ha a jószág éppen házon kívül van -, részint meg a lánygazdira is mindig a szívbaj jön, amikor ott áll egy ilyen böszme izé, ami kapar és fújtat, és sem azt nem érti, hogy „sicc", sem azt, hogy „helyedre" (ideje lenne már rendbe tenni az idegen nyelv oktatását). A láma sem jobb ám, megvetően elnéz a fejed fölött, és simán átgyalogol az emberen - macskán is! -, ha nem ugrasz félre idejében. A fiúgazdi persze rögtön elemében érezte magát, és elkezdett stratégiát gyártani a vész elhárítására, rögtön kettőt is: „Ha az első nem jönne be, fijjam, és téged mégis felöklel..." Mindkét terv úgy kezdődött, hogy „először is, hazamegyünk a bölényriasztó macsétáért", amitől a lánygazdi nem érezte megnyugtatónak a konfliktuskezelés irányát, így aztán tárgyalásos
üzemmódra váltott, „és beszéljük meg ezt a dolgot, te bölény" felkiáltással felajánlott neki egy almát, a lámák kaptak
egy marék szotyit, a csacsinak pedig egy mandarin jutott - ezzel ugyan nyakára hágott a stratégiai tartalékoknak, de úgy okoskodott, hogy mire megpucolják, addigra ők pont hazaérnek. így is lett, csak a fiúgazdi morgott, hogy a lánygazdi ötlettelen, siralmasan kisszerű megoldásai miatt minden íz, minden élvezet, minden kaland elveszik az ő életéből. Hát, én is biztosan elegánsabb, európai értelmiséghez méltóbb megoldást választottam volna a pitiáner megvesztegetés helyett! Először is, végig kell gondolni, ki is a bölény ellensége. Azt hiszem, az indiánok és a dinoszauruszok. És akkor már csak szerezni kell ebből a kettőből legalább egyet, összeereszteni őket és kész. Egyszerűségében lenyűgöző megoldás! Csak a macskák képesek ilyenre! És meg sem kellett moccanom hozzá!
12 Tegnap szörnyű gyanú ült el az én lelkemben, amikor a lánygazdi a madárfóbiájáról mesélt. Lehet, hogy a lánygazdinak mindenféle állatfóbiája van? A pókfóbiájából már kikezeltem, amire a figyelmes olvasó nyilván nemcsak emlékszik, hanem pontosan idézni is tudja, hiszen mi mást tanulna meg szó szerint ráérő szabad idejében és mi mást szavalna a barátainak, mint az én narratívámat a világról, de most madarat említett. Lehet, hogy úgy általában a macskákat sem bírja? Csak engem? Vagy engem is csak terápiás célból tart? Kávézás közben, amit nagyon szeretek, mert nekem nem kell kávézni, ami hülyeség, mert keserű, hanem tejszínt kell lefetyelni, ami édes, először abból a kis kapszulából, amiben gyárilag van, aztán a lánygazdi tenyeréből, meg a paplanról, meg a fiúgazdi talpáról, meg mindenhonnan, ahova kiborítom. Kíváncsi vagyok, mikor jönnek rá, hogy a kapszula aljáig nem ér el a nyelvem, a felénél már a levegőt nyalom, aztán elunom és kiborítom. NEM AZ A MEGOLDÁS, HOGY EJNYE NOKEDLIZNEK! (Aki elárulja nekik a helyes megfejtést, az kap egy dedikált első kötetet, meg egy dicsérő oklevelet a közoktatás terén elért eredményeiről! Nyilván valami különleges pedagógiai véna kell hozzá, hogy megvilágítsa nekik az összefüggést az etetőtál mérete és az etetni kívánt állat szájszerve között. A derék Aesopus írt erről egy halál unalmas és didaktikus mesét A róka és a gólya címen, de hiába meséltem el; a lánygazdi csak akkor ismer fel egy biológiai szükségszerűséget, ha hasra esett benne. Vagy akkor sem.) Szóval ezt a meghitt pillanatot használtam ki, hogy kérdőre vonjam a lánygazdit a kisállat preferenciái terén, mielőtt kitalálja, hogy macskafóbiája is van, és én mehetek a híd alá... Kicsit hümmögött, aztán azt mondta, hogy végül is elég nagy macska vagyok már hozzá, hogy megtudjam az igazat. Szóval, hogy igazi beszari, panelgyerek volt, aki nagyon kedvelte az
állatokat, amik a képes könyve lapjain laktak, és nem mozogtak, viszont nyomdaszaguk volt, és papírsimaságuk. Amely állatok eltértek ezektől a fontos paraméterektől, azokat elkerülte. Konkrétan nem ment ki a házból, ha csak a lehetőség is felmerült, hogy találkozik egy kutyával. Tekintve, hogy egy százhúsz lakásos panelban laktak, és minden második lakásban volt kutya, ez azt jelentette, hogy nem nagyon járt ki. Ez megmagyarázza, hogy miért tanult meg inkább ötévesen olvasni, és távolról szemlélni más gyerekeket, akik anélkül tudnak ránézni egy kutyára, hogy hisztériás rohamot kapjanak. A lánygazdi anyukája, aki falusi gyökerekkel bírt, de szeretett erről megfeledkezni, meg egyébként is kényelmesebbnek talált egy olyan gyereket nevelni, aki nem mozog, csak ha lapoz a könyvében, nem bánta ezt, de szerencsére voltak a családban olyanok, akik szerint a lánygazdi csak úgy válhat egészséges lelkű felnőtté, ha futkározik, összekoszolja magát, és tücsköt tart gyufás-skatulyában. Így aztán deponálták őt a nagymamájához, aki falun lakott, gondolván, ott ilyesfajta dolgok elkerülhetetlenek. A kezelés részleges sikerrel járt, a falusi nagymama a konvenciók miatt tényleg mindenféle jószágot tartott, de meglehetősen zavarónak gondolta azok biológiai szükségleteit. Nem gonoszságból, csak mert ő sem szerette, ha megzavarták olvasás közben. Alapos kísérleteket folytatott heti egyszeri, ámde alapos etetéssel és esőfüggő itatással, de sajnálatos módon ezzel nem egy új, mindennek ellenálló, költséghatékony fajt nemesített ki, hanem soha nem látott halálozási rátát produkált a lábas jószágok körében. Éppen egy tyúkelhullási krízis közepén jelent meg a lánygazdi, és faluszerte nagy feltűnést keltett, tekintettel arra, hogy anyukája pakolt, leginkább könyveket, egy gálaruhát (Vajon mire számított? Hogy tiszteletüket teszik a helyi Operában? Vagy részt vesznek a gazdabálon, ahova a nagymamát mint köztiszteletnek örvendő állattenyésztő szakértőt hívták meg, aki vitathatatlan
eredményeket vonultat fel a jószágok minimális szükségleteinek feltérképezése terén?), és egy tollaslabdakészletet, amivel végképp zavarba hozta a helyi közösséget, tekintve, hogy normális falusi gyerek nem hadonászott egy rácsos palacsintasütővel a kezében azért, hogy eltaláljon egy lasztit. Igaz, a lánygazdi sem. Mindenesetre a lánygazdi fodros ruhácskában is remekül tudott fára mászni és ott fészket építve olvasni, de a falusi kölykök nem voltak felkészülve rá. A nagymama jelentős forgalmat bonyolított az első napokban. Rövid idő alatt rájött, hogy befoghatná valami hasznosra is a lánygazdit, ha már ennyi idejét elveszi a szomszéd gyerekek elhessegetése, és rábízta a csirkeetetést, amivel nem volt baj, kerítésen túlról bedobálta a lapuleveleket (bár azt a csirkék nem ették meg, de a nagymama által kínált faforgácsot sem, így ez nem okozott traumát senkinek), és az itatást is, amihez viszont be kellett menni a tyúkudvarba. A lánygazdi nemcsak a szőrös ugatós izék, hanem tollas bigyók iránt is kifejezett averzióval viseltetett, viszont olvasmányaiból valami rémlett neki a macskákról, konkrétan, hogy attól félnek a tyúkok, és majd jól elmenekülnek előle, addig ő bátran itathat. Csakhogy ehhez szövetségesi viszonyt kellett volna létesíteni egy macskával, ami, ugye, a szőrös izé kategóriába tartozik, ugyan nem ugat, de nyávog, és az pont olyan félelmetes. Hmm... nagy szerencse, hogy a lánygazdi pályaorientációja nem a zoológia és határterületei felé fordult, bár kedvteléseit tekintve hivatásos olvasónak kéne lennie, de az sem lett. Mondjuk, szerencse, hogy nekünk, macskáknak, ilyenfajta krízis, amely magában hordozza az örök kételyt és kudarcot, nincs eleve beprogramozva az életünkbe. Először kismacskák vagyunk, aztán közepesek, aztán meg nagyok. És nem kell hozzá egyetem. A lánygazdi dicséretére legyen szólva, nem torpant meg, irodalmi ismereteit mobilizálva egy Tom Sawyer-i fordulattal tőrbe - na jó, ládába csalt - egy macskát, majd a tyúkok közé hajította a ládát, az ettől kinyílt, a macska
kiszabadult, és félreértve feladatát, tyúkvadászatba kezdett. A lánygazdi már akkor is mindig rendelkezett B tervvel, most is rögvest csúzlit ragadott, és azzal próbálta a kapott utasítások betű szerinti betartására bírni a macskát. Eredmény: két halott, számtalan sebesült, és az anyukája az esti vonattal, aki felháborodva szapulta a nagymamát „nem megmondtam, hogy érzékeny a gyerek, nem lehet ilyen megterhelésnek kitenni". A nagymama morgott valamit, hogy szerinte ki is volt itt igazán megterhelve, de nagyon nem zsémbelt, félt, hogy lekésik a vissza vonatot, és másnap esetleg a lánygazdi bevállalja a kacsaetetést is. Ezután a lánygazdi bizonytalan időre felfüggesztette a kapcsolattartást és az ismerkedést minden olyan fajjal, amelyik nem képes teremtésmítoszt létrehozni, hexameterekben verselni és az egzisztencialista filozófia alapvetéseit értelmezni. Szerencsére a kvantumfizika legújabb téziseinek részletes magyarázata nem szerepelt az ismerkedési kritérium rendszerében, így kerültem a képbe én. Azóta (én-ótam) kifejezetten megkedvelte a szőrös négylábúakat, sőt talán túlzásba is viszi. De ez egy másik hosszú, és keserű történet, amit egy más alkalommal mesélek el. 13 Újra a vidéki macskák kulturális kihívásokban kevésbé bővelkedő, ámde szórakozásban gazdagabb életét élem. Télen is jó, amikor ki sem dugom az orrom, csak a cinkemozi van, belülről vágok pofákat a többi macskára, de tavasszal, amikor a fiúgazdira rájön a serénykedhetnék, a lánygazdi meg asszisztál hozzá, én pedig jegyzetelek, na, az igazán jó! Ráadásul ma gondolták befejezni a múlt héten elkezdett kertrekonstrukciós műveleteket, aminek, most már látom, legfőbb mozgatórugója az a nemes cél, hogy a helyi agrárproletárság önbizalmát jelentősen megnöveljék. A nyomokból
ítélve az elmúlt héten kisebb zarándoklat alakult ki errefelé, megcsodálandó a pusztítást, de el kell ismernünk a falu segítőkészségét is (vagy vágyát valamiféle népkabaréra - ritkán hakniznak erre rajtunk kívül mások), hiszen alig értük el ma reggel a falu határát, máris gyülekezni kezdtek a helyi erők, hogy kiokosítsák a fiúgazdit málnametszésügyben (itt még tartják magukat mindenféle, a fiúgazdi szerint nemes hagyományokkal rendelkező, a lánygazdi szerint atavisztikus gyökerű babonák, hogy például komoly dolgokról csak férfiemberrel beszélnek, amely szerepre a fiúgazdit predesztinálta a sors). A lánygazdi mint biodíszlet szerepel, és mindenféle női szerepelvárásoknak megfelelő tevékenységet várnak tőle (mos-főz-takarít), ezeken rendre csúful elbukik, a fiúgazdit viszont ilyenkor meghívják egy pohár borra. Még az sem szegte kedvüket, hogy elkezdett esni az eső, pedig én már hagytam volna a francba az egészet, így rövid félóra alatt a következő tanácsokat kaptuk megjelentektől. Ki kell vágni mindent, mert még nem sarjad, és így lesz erős a friss hajtás. Ki kell vágni az összes fehér szálat, mert az tavalyi, és már letermett. Ki kell vágni az összes barna szálat, mert az idei, és még erősödnie kell. Három rügyet kell hagyni. Öt rügyet kell hagyni. Tízig kell visszanyesni. Ki kell vágni a diófákat. (Minden beszélgetésnek ez a vége, valamiért a derék helyiek nem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy két diófa nő a kertben, elfogva az éltető napot a paradicsomok elől, és az az érv, hogy ők az egyetlen növények, amelyek rendeltetésszerűen teljesítenek, minden évben két zsák dióval boldogítva mind a lánygazdit, aki pucolni szokta, mind a fiúgazdit, aki enni, mind a pelét a padláson, aki focizni szok vele, nem tekinthetőek érvnek. Nyilván, mert nem is azok.)
A fiúgazdi ezeket a tanácsokat rém komolyan veszi, ráadásul cizellált lelke nem bírná elviselni, ha bárkit is megbántana, aki ilyen jó szívvel volt irányában, így először is megitatta az ágyaspálinka-készleteket a jelenlévőkkel, aztán riadtan topogott, amíg el nem tűntek a kanyarban, hogy aztán az egymással feloldhatatlan ellentétben lévő instrukcióknak próbáljon megfelelni. A lánygazdi szerint az a baj ezzel az emberrel, hogy nem volt katona, és állandóan értelmet keres mindenben. Katona ugyan én sem voltam, de az én lelkem kevésbé mívesen cizellált, meg egyébként is macska vagyok, így szemrebbenés nélkül vágtam át a gordiuszi csomót, és árultam el nekik a megfejtést: első sor tarvágás, második sor fehér szálak eltávolítása, harmadik sor három rügy... és így tovább. Megteremtve ezzel legalább egy halvány esélyt, hogy valamelyik teremni fog. Szerencsére a lánygazdi sincs híján a pragmatizmusnak - azt például lassan érteni vélem, hogy ő miért nem halt még ki, de hogy a fiúgazdik hogyan képesek még mindig dacolni az evolúció szigorú, de célravezető törvényeivel, nagy talány számomra, amelyre lehet, csak a következő életemben fogok megoldást találni -, szóval a lánygazdi is pont ezt gondolta, így szerencsére nem kellett elpantomimeznem nekik az egész megoldóképletet. A fiúgazdi aggodalmaskodott egy kicsit, hogy megsértődnek azok, akiknek nem jött be a tanácsa, de hamar megvigasztalódott, mert a lánygazdi szerint mindegyik saját ötleteként és mezőgazdasági szakértelmének kézzel fogható eredményeként fogja felismerni az összes érett málnaszemet, és a másikat fogja okolni az elsivatagosodásért. Ez a felismerés szerencsére egybevágott a fiúgazdi tapasztalataival is, így négy órára egy meglehetősen egyéni módon nyírt málnaültetvényt alakítottak ki, amit én igyekeztem a magam szerény eszközeivel macskakompatibilissé tenni. Azt úgy kell, hogy a megfelelő pontokon - szóval minden oszlopnál - létesítek egy kilátópontot, ahonnan tanulmányozhatom a málnanövekedést. Nem nehéz, végül is csak a fiúgazdit kell addig abajgatni, amíg abbahagyja ezt az
ostobaságot, hogy a metszőollóval igazítja ki a természet szándékait, és rávenni arra, hogy macskalétrát fabrikáljon. Felhúzhatót! Olyat, amilyen a várakban van, mert nem szeretem, ha más macskák is tudományos megfigyeléseket végeznek, és használják az eszközeimet, mindezt az én tudományos kutatói költségkeretem terhére, amire nem elég pályázni, meg önrészt felmutatni, de még beszámolni is kell. Na, azt már nem! Amikor ez megvan, akkor az oszlopot körbe kell pisilni és körbe kell kakilni. Ez elég strapás, mert én naponta csak egyszer szokok kakilni, meg kétszer pisilni, de azért megoldottam. Aztán azokat a helyes csomókat kell kibogozni, amit a gazdik a málnavesszőre kötöztek. Állítólag azért, hogy rögzítsék. Miért? Elszalad? Kipróbáltam, nem szalad el! Eldől. De az nem baj, mert így összekuszálódtak a vesszők, és kicsit dzsungelesebb lett az egész, és játszhattam azt, hogy tigris vagyok és lapulok, és amikor elém kerül a préda, bumm, rávetem magam és leterítem. (Már ha nem aludtam el vadászat közben, és a zsákmány nem azzal szórakozik, hogy hintázik a farkamon.) Csak nekem sokkal jobb, mint a tigrisnek, mert nem kell megennem, amit fogtam, ami, ugye, definíció szerint szőrös meg véres, nyers, és általában mozog is, hanem nekiadhatom a lánygazdinak, aki becseréli Whiskasra. 14 Na, még mindig itten vagyok a nagy tavaszi zsongásban, amely eseményről szerencsétlen módon csak a tavaszt felejtették el értesíteni az illetékesek, mitől is itt a vadregében éccaka mínusz tíz fok volt, és hordta a havat a sarkvidéki eredetű szél. Hiába, na, jön a globális felmelegedés. Tudom, mert olvastam a vécén, ahol a fiúgazdi az American Scientistet tartja. Mondjuk, a szél nem zavarna, ha a fiúgazdinak nem lenne az a hobbija, hogy időt, pénzt, energiát nem kímélve csingilingiket barkácsol, használati tárgyakat alakít át e célból, vagy végső
esetben vásárol, és ezáltal nem lenne ilyen drámai mértékben felülreprezentált a háztartásuk szélharangbirtoklásban. A fiúgazdinak sajnos szilárd meggyőződése, hogy egy komplett meteorológiai állomást kell működtetniük Béren, mert „fijjam, csak nem képzeled, hogy én hiszek azoknak a hivatásosoknak, akik nálunk időjósként működnek? Hát azokat egy hermetikusan zárt pincerendszerben tartják valahol Dél-Baranyában, különben legalább akkor nem mondanák, hogy az évszaknak megfelelő idő lesz, amikor március 5-én befagyott a szélvédőmosó az autómba, pedig állítólag mínusz tizenkilenc fokig jó". Szóval tartanak kerti békát. Az nagyon megbízható, mert amikor tavasz van, akkor előjön - a fiúgazdi szerint innen lehet tudnunk, hogy tavasz van. Szerintem némi gyanúra okot ad az is, hogy ez idő tájt kezdenek rügyezni a fák, sütni a nap, és terhesedni a többi macskák - én nem, mert belőlem kiszerelték, amitől kerregni szoktam, de ez egy másik hosszú történet, amit elmeséltem már, és nyilván nem létezik olyan magára valamit is adó érdeklődő, aki ne olvasott volna a sajnálatos eseményekről, minek következtében genetikai állományom, amely mind intellektuális, mind fizikai téren soha nem látott teljesítményekre predesztinál engem, sajnálatosan veszendőbe megy majd. Cserébe, mondjuk, nem kell férjhez mennem és szoptatnom. Valamit valamiért. De kétségtelen, hogy a béka is előcammog. Aztán van egy hordójuk is, ami a csapadék mérésére hivatott, ha sok eső esett, túlcsordul, ha kevés, akkor ménkű sok szúnyoglárva van benne. (Ha van rá igény, akkor ezen megfigyeléseket tudják egzaktul milliméteresíteni is, de eddig még nem volt.) A szúnyogkezdemények pedig nem okoznak gondot, nemcsak azért, mert szúnyogháló van a hordó tetején, hanem azért is, mert a lánygazdi, aki részint allergiás a szúnyogcsípésre, részint állandóan résen van, mint az ellenforradalmárok leleplezésére készülő úttörő, Chemotoxszal lefújja őket, mielőtt elkezdenének
zümmögni. (De ez titok, mert a fiúgazdi évek óta töpreng, hogy mitől pusztul a muskátlija, pedig mindig a hordóból locsolja, amiben, ugye, jó kis esővíz van.) Aztán van egy hőmérőjük is, ami pontosan mutatja a hőmérsékletet, abban az esetben, ha pont 27,3 fok van. Más esetben pontatlanul mutatja, de végül is szerintem pont elég annyit tudniuk, hogy qrva meleg, illetve kibaszott hideg van, és a lánygazdi szerint négy év távlatából egyáltalán nem illik felemlegetni, hogy a mi kultúrkörünkben az ember nem a hőmérővel támasztja ki a billegő könyvespolcot. És végül vannak a szélharangok. Szám szerint öt darab, ebből kettő tehénkolomp, egy valamilyen kolomp (elefánt??), kettő pedig tényleg szélharang, különböző érzékenységre hangolva, így gyakorlatilag, ha bármely élőlény két kilométeres körzetben egy nagyobbat sóhajt, menthetetlenül elkezdődik a csilingelés. A szél erejétől függően aztán bekapcsolódnak a kolompok is, hol a szomszéd kecskéjét csábítva át hozzánk egy kis tereferére, hol egy pumit ösztönözve virtuális terelésre, de egyszer járt már vendégségben egy csacsi is, aki értetlenül nézte egy darabig a kolompokat, majd elment megkeresni Micimackót. A fiúgazdi szerint persze ez is roppant praktikus, hiszen ki sem kell dugni a nózinkat a lakásból, és máris lehet tudni, honnan fúj a szél, de meg kell mondjam, hogy a lánygazdit éjjel kettőkor ez ügyben még soha nem fogta el kínzó kíváncsiság, annál nagyobb vágya támad egy átaludt éjszakára, amin nem vonul keresztül egy komplett tehéncsorda. Mondjuk, én nem bánom a kolompolást, mert amellett elenyészik az én ajtókaparászásom meg a lendületes kommandózásom az ágy alatt, és tegnap például, amikor egyetlen ugrással löktem le egy köcsögöt - nem olyat, mint én vagyok, mert én nem török el akkor sem, amikor a fiúgazdi azt mondja, hogy „most már csinálj valamit a köcsög macskáddal" -, hanem egy különösen értékeset, a magyar fazekasság legszebb napjaiból, akkor a lánygazdi csak annyit mondott, hogy „biztos a huzat lökte le, nem hallod fijjam, hogy zúgnak a szélharangok?"
Szóval lehet, hogy alapjaiban hibáztam el a pályaválasztásom, és nem a kulturális antropológia küzdelmes területét kellett volna választanom, ami tele van nehezen kontrollálható változókkal (úgymint lánygazdi, fiúgazdi), hanem a meteorológiát. Abban nincs semmi kiszámíthatatlan. 15 A lánygazdi ma teljesen kiborult, mert rám nézett, és úgy látta, hogy bandzsa vagyok. Ami eddig nem voltam. Egy kivételesen jól sikerült macska vagyok, akit ugyan elszólított a kötelesség, és megpróbál intellektuális képességeinek megfelelő karriert felépíteni, de nem feledkezhet meg róla, hogy bármikor fotómodellként is megkereshetné a kenyerét. Ehhez csak hagyni kéne magam fényképezni meg le kéne fogynom. Nem sokat, másfél kilót. Az, mondjuk, pont az egyharmadom, szóval lehet, hogy nincs az a testtömegindex-mérés, amin átmegyek, de ha dagi is vagyok, akkor sem voltam bandzsa. Csak most. Én nem vettem észre, de a lánygazdi mutatott róla képet, vagy inkább videót, interaktívat! Odavitt az elé a nagy képernyő elé a fürdőszobában, ahol mindig élő adás van, és többnyire macskafilm megy, amit nagyon szeretek, mert pont egy olyan macskáról szól, amilyen én vagyok. Most is az ment, és gondolom, különkiadás volt, mert az látszott benne, hogy a macskát a lánygazdija (aki meg az én lánygazdimra hasonlít) a hóna alá csapta, és mutatja benne, hogy a macskájának kinőtt egy hártya a szemén. Illetve kettő. Szóval minden szemén egy. És ettől olyan, mintha bandzsa lenne. És akkor én szörnyülködtem, hogy szegény cica, mire a lánygazdi, az enyém, meg a tévében lévő is, egyszerre azt mondta, hogy „Nokedli, ez te vagy!" És akkor összezavarodtam, és elszaladtam az ágy alá kigubancolni a gondolataimat. Aztán a lánygazdi kihúzott onnan, és azt mondta, hogy „Nokedli, ez nem egy adaptív megküzdési stratégia! Tessék szembenézni a problémákkal. Illetve... ööö... te inkább most csukd be a szemed és ne nézzél sehova, mert az rettenetes." Aztán beírta a gugliba, hogy „macska
bandzsa", és akkor az kiadott egy csomó mindent, amit a lánygazdi mind végigolvasott, és egyre sápadtabb lett, mert a legegyszerűbb betegség az volt, hogy akut szemtengelyferdülés, amit csak Amerikában műtenek, meg Kelet-Kínában kezelnek őssejtterápiával, és ennél csak bonyolultabbak voltak, amiknek csak a rövidítése négy sor volt, a terápiás
protokollja meg a legoptimálisabb esetben is teljes életmódváltást írt elő, és még akkor sem adott garanciát a teljes felépülésre. Rövid fél óra alatt négyszer temetett el, és ötször gondolta azt, hogy hátralévő életét valamely macskabarát szűz szolgálatára fogja felajánlani egy rendházban, csak hogy visszakapjam a teljes szememet, hogy aztán hazaérjen a fiúgazdi, és elzavarja velem az orvoshoz. A lánygazdival különben élmény lenne orvoshoz menni, ha nem mindig az lenne a vége, hogy engem fenékbe szúrnak, mert először igen bátortalanul kezd, szinte elnézést kér, hogy megzavarja a doktor urat tevékenysége közben, de ha az esetleg méltóztatna egy pillantást vetni a macskájára. Ilyenkor vagy vet, és akkor elveszett, mert a lánygazdi előhúz egy papírt a zsebéből,
amin az én egészségügyi állapotommal kapcsolatos kérdései vannak, azokat mindet felteszi, és nem megy ki, amíg megnyugtató választ nem kap rájuk, vagy nem vet, és akkor elveszett, mert a lánygazdi előhúz egy papírt a másik zsebéből, amin pedig az orvos alkalmasságával kapcsolatos kérdései vannak, és nem megy ki, amíg megnyugtató választ nem kap rájuk. Ez egy „veszt-veszt" típusú játszma az orvos részéről. Most vetett, és azt mondta, „súlyosan elférgesedett, nem vette észre a székletében?" A lánygazdi viszonylag csekély érdeklődést tanúsít irántam, amikor kakilok, amit magyarázhat az is, hogy egy másik házba járok át, így nem vette észre, viszont kizárta a lehetőséget, hogy férges legyek, mert a bolhairtó kenőcsömben van féregirtó is. Arról nem beszélve, hogy egy hártya nőtt a szememen, nem férgek hullanak ki belőlem. Brrr... rettenetes, amikor ilyen plasztikusan beszél, és néha még szótagol is hozzá, hogy mindenki megértse. Az orvos szerint ez nem hártya, hanem a harmadik szemhéjam esett előre, és ez a férgektől van, amikből nagyon sokféle van, és nekem egy olyat sikerült háziasítanom, amire pont nincs irtószer. Illetve van, csak speciális, és méregdrága. A lánygazdi becsületére legyen mondva, csak rövid ideig gondolkodott, hogy hozzá tudna-e szokni egy bandzsa macskához, aztán győzött a sznobéria, és félhavi kosztpénzért bekenetett valami nagyon büdössel, még a bolhamentesítőnél is büdösebbel, amitől majd lassan eltűnik ez a harmadik szemhéjam, és akkor megint lehetek reklámcica. 16 No, most már menthetetlenül itt a tavasz. Ezt persze nem a ma délutáni hóviharból következtettem ki, hanem abból, hogy a lánygazdi sóhajtozni kezdett, a fiúgazdi meg terménykatalógust nézegetni, és a végén látogatást tettek a helyi mezőgazdasági mintaboltban, beszerzendő a béri ültetvény felvirágoztatására
szolgáló magvakat. A lánygazdi szerint ilyenkor a fiúgazdinál sajnos tökéletesen kikapcsol az önkontroll funkció, feladja a valóság szüntelen monitorozását, és úgy tesz, mintha nem egy konyhakert, hanem az Európai Unió veteményellátása nyugodna gyönge vállán. Gyakorlatilag bármilyen színes tasakba csomagolt magot hajlandó felvásárolni, amelyről meggyőződése, hogy ehető termést hoz. És persze néhányat azok közül is, amelyek legalábbis határesetnek tekinthetőek - miért enne bárki is sóskát, leszámítva azt a sajnálatos esetet, ha éppen fegyvert tartanak a fejéhez? Nem csoda hát, hogy a boltban „az új földes úr"-nak kijáró tisztelettel köszöntik, a lánygazdit pedig, mint elkerülhetetlen, ámde figyelmen kívül hagyandó kellemetlen mellékhatásként kezelik. Ami egyébként érthető. Ma is hangosan nehezményezte újabb húsz csomag retekmag megvásárlását, rávilágítva arra a nem felejthető tapasztalati tényre, miszerint az elmúlt tíz évben a retek kizárólag kétféle állapotban volt betakarítható, úgymint: „még nem jó" és „már nem jó". Bármily felemelő érzés is lenne végre egy saját kerti retekkel enni a vajas kenyeret, be kell látni, hogy eme növény fejlődése nem alkalmazkodik a birtoklátogatási és -művelési szokásaikhoz. Hasonlóan szkeptikusan nyilatkozott a futóbab vásárlásáról is, tekintettel arra, hogy a fiúgazdi ragaszkodik hozzá, hogy a diófa alá ültessék - „ott fijjam futkározhat kedvére" -, amitől is szépen fejlett indákat és leveleket növeszt, őserdei bujasággal kúszik fel egy rejtélyes odúig, így is hozzájárulva más szőrös állatok (Aki nem én vagyok! Azt hiszem, mókusnak hívják, és mindig megdobál dióval!) étrendjének kiegészítéséhez, de hogy ez a fajta növény főzelék előállítására alkalmas termést szokott hozni, lassan már az „úrban legends" (vagy talán inkább „village legends") körébe tartozó misztériumnak tekintik. Na, ekkor a lánygazdit elküldték könyvet nézegetni, így távolítva el a dráma fősodrából. A lánygazdi mostanában meglepő bambasággal, mondhatni bárgyúsággal viseltetik a konfliktuskezelést készség szinten feltételező szociális
helyzetekben. Vállat vont és kiment, teret adva ezzel egy újabb dráma születésének. Komolyan nem értem, miért nem visz ilyenkor magával, úgyis, mint vész-berregőt. Ja, tudom. Azért, mert macska vagyok, és nem sétálok pórázon. Na mindegy. Szóval, ahogy kitette a lábát a boltból, a fiúgazdi összekacsintott az eladóval, és a férfiúi szolidaritásra hivatkozva egy ágvágóra kezdett alkudni. A fiúgazdi határozott nézetekkel rendelkezik a gyümölcsfa metszéséről, bár ezek a nézetek a lánygazdi és a gyümölcsfák szerint semmilyen tapasztalati ténnyel nem hozhatóak fedésbe, és többnyire tragédiába torkollnak - hol a fő termőágat csonkítja meg egy vízág helyett, hol bonsai-osítja őket, „mert így könnyebb szüretelni, fijjam". No, mindegy, így is ötven üveg lekvár és befőtt várja sorsa beteljesülését a kamrában, néhány kísérletet még elbírunk. (Öööö... mondjuk, negyvenkilenc... vagy negyvennyolc... szóval egy kicsit kevesebb... de ez egy másik hosszú történet, és most ne tereljük el a figyelmet a fiúgazdiról, mert sokkal jobb őt simfölni, mint az én kamrába történt tragikus beszorulásomról és kreatív, ámde zajos és bizonyos elkerülhetetlen veszteségeket generáló kiszabadulásomról mesélni). A lánygazdi szerint hihetetlen, mekkora felhozatal van fanyiszáló eszközökben, mintha az élelmiszeripar innovációja elsősorban a fametszés hatékonyítására irányulna a biorepcenemesítés helyett. A fiúgazdi persze egy olyanba szeretett bele, ami egy csigán keresztül irányítható madzagrendszerrel működtethető, de szükség esetén egy fűrész is ráerősíthető. Én első ránézésre azt tippeltem, hogy a bábszínészek képzésére szolgáló, marionettezést gyakoroltató makettre tettünk szert, amihez a fűrész olyan opcionális tartozék, amelynek segítségével a rossz mozdulatok drasztikusan, ámde hatékonyan iktathatok ki a felkészülni vágyó színészpalánták repertoárjából. A lánygazdi hümmögött, és azt mondta, hogy ez egy lehetséges magyarázat, de most még ne osszam meg a fiúgazdival,
mert egyelőre boldog. Miért, ha már levágta vele a karját, jobban fog örülni, ha „én megmondtam előré-zek"? Takarékossági megfontolásból - „mert válság van, fijjam" először persze nem a műanyag nyeles változatot vette meg - „majd én faragok bele" -, de aztán rájött, hogy egy bazi nehéz keményfa rúddal ugyan remek erőnléti edzéseket tarthat, de legkevésbé sem képes az elvárt, összehangolt szem-kéz koordinációra, és visszament egy nyélért. Persze külön műanyag nyél nem volt, de szerencsére akadt egy teleszpókos (jó-jó teleszkópos, de annak semmi értelme) öntöttvas (esetleg ólomöntvény) botocska. A lánygazdi újabb hümmögésbe kezdett, aztán azt dünnyögte, kár, hogy szegény Halász Péter meghalt már, micsoda remek performance-t csinálhatott volna ebből. Nem t'om, ki volt az a Halász Péter, de nyilván nem volt híján sem a drámai megjelenítő erőnek, sem annak a túléléshez elengedhetetlen képességnek, hogy az élet eseményeit szarkazmusán átszűrve interpretálja. Másképp a lánygazdinak nem ő jutott volna eszébe. 17 Az én drága gazdijaim, azt hiszem, titokban mégis újévi fogadalmat tettek, bár mindketten azt állítják, hogy soha nem kezdenek új életet, amíg nem fejezték be a régit, de mégis mindent megtesznek, hogy a teljes tudományos kételybe hajszolják szegény macskát. Kezdődött, ugye, az ünnepek rituáléjának összekeverésével, amit alig tudtam kibogozni, de végül egy gasztronómiai krízis elhárítással sikerült egy szóban tisztáznom a karácsony lényegét (rántott hal), de most mintha változtattak volna gazdasági szokásaikon is, és a pénz alapú piacgazdaságról visszaugrottak az önellátás kora őskorszaki állapotára. Más nem magyarázhatja ama szilárd eltökéltségüket, hogy soha nem látott mintagazdasággá alakítják a nógrádi birtokot, ahova ámuló szemű hollandok és egyéb fejletlen agrárkultúrájú
országok fiai kéredzkednek majd be ellesni a csoda titkát. Kezdődött a málnametszéssel, aztán a környék terményboltjainak elfekvő stratégiai készletének felvásárlásával folytatódott, most pedig a metszés került sorra. A lánygazdi leginkább a logisztikai bázist (hogyne, fijjam, leviszem utánad a harmadik metszőollót is) és a kutatói hátteret (persze, rögtön megyek ásni, nyesni, földdel egyenlővé tenni, csak előbb megnézem a neten, mi ezeknek a helyes technikája) gondolta biztosítani. A fiúgazdi természetesen a szokott lelkesedéssel és lendülettel vetette bele magát a munkába, de előtte azért biztos, ami biztos alapon szélharangszerelés ürügyén széthasította a fejét az ereszben, rémisztő, ámde csupán felületi sebet ejtve. (Nyilván azért, hogy a hollandokkal együtt rögtön le tudjuk a horrorfilmek irigykedő sminkmestereinek látogatását is.) Ezután gondosan felszerelte magát a háztartásban fellelhető összes vágószerszámmal és önbizalommal, majd a tulajdonos büszkeségével nekilátott a kert fáinak megmetszéséhez. Azt hiszem, hogy más, az élet viharaitól kevésbé megedzett kultúrkörben ezt a fajta tevékenységet inkább egyfajta genocídiumként jellemeznék, de a mi szittya Kárpát-medencei lelkünk nem tűri az ilyes érzékenykedést. Tökéletesen működött a frissen vásárolt, madzagrendszerrel ellátott vágóeszköze, így aztán semmi nem állhatott útjában, amikor módszeresen ritkítani kezdte a lombkoronákat, bár a végeredményt tekintve, gyanítom, akkor jártak volna el szabályosan, ha előtte tarvágásra kérnek engedélyt. Már az első fánál nyilvánvalóvá vált a „metszőrendszer" aprócska hiányossága vagy inkább funkciózavara, az ugyanis, hogy kizárólag közvetlenül a levágandó faág alatt állva lehetséges a hatékony nyisza-tolás, ami előrevetítette egy sajnálatos, ámde a burleszkfilmek fénykorát idéző eseménysorozat kialakulását. Vagyis a fiúgazdi elszántan körbejárja a fát, homlokát ráncolva dönt az összes termő ág eltávolításáról a lánygazdi átható
sipákolása közepette, majd megnyugtatónak szánt előadásba kezd, amivel azt a meggyőződését próbálja népszerűsíteni, hogy a gyümölcsfák legszívesebben a gyökerükön hoznák a termésüket, csak még nem tudták ellesni a forszát a krumplitól, de majd most ő segít rajtuk. Aztán gondosan kiválasztva a zuhanás irányát, munkához lát, és meglepődve tapasztalja, amikor néhány nyisszantás után valóban a feje tetején landol egy termetes faág a hozzátartozó gallyacskákkal. Szerencsére a fiúgazdi kitartása legendás, így nem szegi kedvét az a fél szilvafa sem, ami magával rántva egy kerítésoszlopot, nemcsak a fejét borítja be, hanem a lábát is behorpasztja kicsit. A lánygazdi ezalatt rutinosan sebellát, pálinkával fertőtlenít kívül-belül, és vigasztalónak szánt, bár ironikusnak tetsző megjegyzéseket tesz, miszerint: „Nem baj, fijjam, ha a fák nem értékelik a gondoskodást, csak mert nem olvasták a vonatkozó szakirodalmat és nem ismerik fel, hogy velük a modern kertépítészet legfrissebb alapelvei szerint van (el)bánva, és nem hajtanak ki, hanem csak meresztgetik csupasz csonkjaikat, akkor legfeljebb kiadjuk a birtokot filmforgatásra - a sci-fi rendezők imádni fogják." A fiúgazdi szerint a lánygazdi negatív hozzáállása miatt fog az egész ország elsivatagosodni, hogy aztán génkezelt kukoricára szoruljunk agrár nagyhatalom létünkre, mert „nemcsak a te macskádnak, hanem a paradicsomnak is lelke van! Nem beszélve a szilvafákról. Nem lehet így beszélni előttük." Ilyenkor a lánygazdi átérzi a felelősségét a klímaváltozásért, és percekre elhallgat, én meg végre használhatom a gyümölcsfákat arra, amire a jóisten valójában megteremtette őket. Macskamászókának. És végre nem zavarnak majd össze a teljesen kiszámíthatatlanul növő szilvák, körték, barackok, amik mindig fejbe kólintanak meg rám zuhannak, meg kirepül belőlük egy darázs, és megcsíp. Meg egyébként is, még az is lehet, hogy termőre fordulnak.
18 Na, végre, kibújt a tavasz első termése. Egyelőre még nem retek vagy zöldhagyma formájában, hanem kismacskában. Szám szerint kilencben. A szénapadlásról bújnak elő, bár ott mintha nem vetettünk volna semmit, de a lánygazdi szerint a paradicsomokkal is mindig így van, a drága pénzen vett palánta elszárad, egy véletlenül elejtett paradicsom meg burjánzásba kezd. Hmm... akkor ezeket a kismacskákat sem palántázták, hanem biztos véletlenül elejtettek egyet, és bumm, kikeltek. A lánygazdi szerint lassan itt az ideje, hogy megtudjak bizonyos dolgokat, még akkor is, ha nekem erre igaziból nincs szükségem, és ha akarom, elmagyarázza, hogyan lesznek a kismacskák. Azt hiszem, nem akarom tudni. Rettenetes lehet, amikor palántázzák őket. Már tavaly is volt egy csomó macska itt, aki nem én voltam, de azokat kézben tudtam tartani, részint egy bravúros koalíciókötéssel, összebarátkozva az anyjukkal, nagyanyjukkal, nagynénjükkel (ez összesen egy macska, csak ilyen bonyolult családi kapcsolatrendszerben él), és ezzel eloszlattam a gyanakvásukat, majd lepofoztam őket, a lánygazdi legnagyobb szörnyülködésére, mert az a ketyója, hogy a kisebbet nem lehet bántani. Jó, de amikor nagyobb, akkor meg nem érdemes! Részint meg voltak köztük kandúrok is, az olyan, mint a Hektor, aki otthon lakik és fekete, és a lánygazdi nem szereti, ha az ágyneműtartóban beszélgetünk Spinozáról. De itt nincs Hektor, és mivel itt is szeretek Spinozáról beszélgetni, ezért itt is barátkozom a kandúrokkal. A lánygazdi somolygott, és azt mondta, „ha ti ezt így hívjátok! Akkor csak filozofáljatok...". A fiúgazdi meg megdicsért, hogy milyen választékos ízlésem van, mert csak Garfielddel állok szóba, meg a Szépszeművel meg a Kormossal, és ezek nagyon szép cicák. Tényleg jó ízlésem van, de nehéz dolgom sem volt, összesen ez a három macska kandúr, márpedig Spinozáról csak fiúkkal lehet du-
málni. Azt még a lánygazdi sem érti. A lánygazdi szerint megnyugtató, hogy milyen határozott szexuális preferenciákkal bírok, de ő arra is nyitott, ha lány cicákkal beszélgetek Spinozáról vagy bármi másról, mert nekem végül is mindegy. Ezt nem értettem, és akkor nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy muszáj, hogy felvilágosítson, akár akarom, akár nem, mert olyan dermesztően ártatlan vagyok, hogy veszélyben érzi a fejlődésemet. A fiúgazdi szerint ezt a jelzős szerkezetet - „dermesztően ártatlan" semmiképp nem vívtam ki magamnak eddigi tevékenységeimmel, és szeretné, ha nem rögzülne eposzi jelzőként. Én meg szeretném, ha végre fel lennék világosodva, és mehetnék egerészni. Szóval a lánygazdi azt mondta, hogy a „palántázás" a macskák esetében egy metafora, valójában nem ültetik őket. Semmit nem szoktak földbe elültetni, ami mozog, mert az nem szereti. Jó, de akkor hogy lesz a vakond? A lánygazdi azt mondta, hogy ez most mellékkérdés, ma csak a kismacskaproblémát fogjuk körbejárni. A kismacska úgy lesz, hogy egy lánycica sokat beszélget egy fiúcicával - Spinozáról nyilván! -, és akkor egy idő után már nemcsak az eszükért meg az ismeretelméleti gondolataikért kedvelik egymást, hanem, mondjuk, a lánycica észreveszi, hogy a fiúcicának szép bajusza van, a fiúcicának meg tetszik a lánycica szeme, és akkor már nemcsak Spinozáról beszélgetnek, hanem költőkről is, és esténként együtt nézik a holdat meg lakáscélú jelzáloghitelekről tárgyalnak, és akkor megszeretik egymást, és amikor megszeretik egymást, akkor a lánycicában elkezdenek nőni a kiscicák, és egy szép napon kimásznak belőle. És ez egy nagyon szép dolog, de nagyon el lehet rontani, ha az ember mindenkivel beszélget Spinozáról, nem csak a kiválasztottal. Mert ha mindenkivel Spinozázik, akkor riherongy qrva, ha meg csak eggyel, akkor nemes lélek. És döntsem el, mi akarok lenni, de ő a nemes lelket javasolná. Mondtam, hogy már író vagyok és antropológus, de ha szerinte egy kicsi macskának ez nem elég, hogy lekösse az energiáit, és feltétlenül további
pályaválasztásokra kell, hogy sarkallja, akkor filozófus akarok lenni, meg focista, és esetleg még olyan riherongy is, akit az előbb említett, ha az érdekes, meg jól megfizetik. Akkor a lánygazdi sóhajtott, és azt mondta, még éretlen vagyok, és inkább felejtsem el, amit mondott, nem akart összezavarni. Nem zavart össze! Jelzáloghitelekről már a Hektorral is beszéltem. Meg a Garfielddel és Szépszeművel is. Kormossal nem. Nem szeretném, ha elterjedne rólam, hogy mindent tudok a bankrendszerről. 19 A lánygazdi szerint az igazán bölcsek meg tudják különböztetni a megváltoztathatót a megváltoztathatatlantól, és igazán büszke rám, hogy én ilyen vagyok. Ha minden hadvezér ilyen bölcs lett volna, akkor Napóleon el sem indul Moszkva felé, vagy ha már ezt megtette, legalább Waterloo-t kihagyja kalandozásai sorából, bár ez esetben Dobó Istvántól sem lett volna elvárás, hogy százszoros túlerő ellenében védje az egri várat, hanem az első nap feladhatta volna, és akkor most nem tudnánk magunkat Európa megmentője szerepében hosszan ünnepelni. Bár megfigyelése szerint arról, hogy néhány év múlva a törökök besétáltak az egri várba, kérték a kulcsokat, és meg is kapták, kevesebb szó esik. Tényleg érdemes volt. Én kicsit jobban szeretném, ha inkább muszklisabb lennék, mint bölcs, és nem benn kuksolnék a szobában, a lánygazdi meglehetősen sajátos történelmi eszmefuttatásait hallgatva, beletörődve, hogy húsz macska grasszál kint a kertemben, hanem én lennék a főmacska. A fiúgazdi szerint a lánygazdi reménytelen pacifista, és ha akarom, megtanít verekedni. Akarnám. Csak ne lenne olyan strapás. Hogy mást ne mondjak, nemcsak fel kell állni
hozzá, hanem futkározni is. Nekem meg pont tavaszi fáradságom van. Az nem ünnep, de a NAGY LUSTULÁSOK FESZTIVÁLJA után jön közvetlenül, a lánygazdi szerint ilyenkor tornázni kell, és sok zöldséget meg gyümölcsöt enni, mert abban van a vitamin. Szerintem meg majd jól megharapom a lánygazdit, aki ettől részint leszáll rólam, és abbahagyja a nevelésem, részint rájön, hogy nemcsak metszőfogaim vannak, hanem tigrisszerű szemfogaim, és marcangolásra termett tarajos zápfogaim is. Ezek egyikét sem répaevésre meg tejbegríz nyammogására teremtette az evolúció. Bár ez utóbbit szeretem. A vajas-fahéjas-lekvárosat! Kakaó nem kell rá! Most megyek és terveket szövök, és holnapra én leszek a kert ura. Úrnője. Szóval valami főlófaszkája. 20 Na, ezt is megoldottam, újra én vagyok a kert fő-főnöke. Mindennap 12.00 és 12.34 között, amikor a kis vakarékok szopiznak, a többiek meg szoptatják őket. Meg este is, hét és nyolc között, mert akkor meg esti mese van. Mondjuk, azt én is szokom hallgatni, a lánygazdi meg ellágyultan néz, hogy kucakolódok a többivel a szénapadláson, és megdicsér, milyen fantasztikusan kedves vagyok a többiekkel, senkit nem pofoztam meg, csak gubbasztok középen, és körülöttem ott szuszog a többi cica. Tényleg nagyon kedves vagyok, imádom az ilyen meghitt, szinte gennyesen érzelmes jeleneteket. Ja, meg kicsit be is vagyok szarva, és ezért vagyok a macskarakás közepén, mert meggyőződésem, hogy oda nem ér el a gonosz vasorrú bába karma. Ma is Grimmmese ment, az, amelyikben a banya becsalja a mézeskalács házikóba a Jancsit meg a Juliskát, és felhizlalja őket, hogy jól megegye a végén. Nem ’tom, megette-e, mert nem mertem odanézni. A lánygazdi szerint ezek a mesék segítenek a gyerekeknek, hogy feldolgozzák a mindennapi eseményeket az életükben, és
elősegítik a fejlődésüket. Lehet, hogy az embereknél így van, de a macskáknál csak a gyógyszergyáraknak segítenek, mert én két napja csak altatóval tudok elaludni mese után. Amikor nem szopiznak, meg nem mese van, akkor pedig bent vagyok a lakásban, és puszta szemmozgásommal és helytelenítő fejrázásommal irányítom az udvar életét, és mindenkinek utasításba adom, hogy azt csinálja, amit éppen csinál. Mindenki elégedett, én tudom, hogy diktátor vagyok, és rettegetett hadúr, öööö... hadúrnő, a lánygazdi boldog, mert szerinte szociobajnok lettem, akire lám-lám, rá lehet bízni egy szénakazalnyi óvodást, a többi macskák meg azt hiszik, hogy ők győztek a territoriális harcban, és elfogadtam, hogy egy vagyok közülük. Machiavelli tanoncnak sem állhatna be hozzám! 21. Hihetetlen dolog történt, kaptam egy kutyát! A lánygazdi azt mondta, hogy ez egyelőre nem nyilvános adat, mert a fiúgazdi úgy tudja, ő kapta ezt a kutyát, és ha nem szeretném, hogy egy empátiátlan dögnek tartsanak, akkor megelégszem azzal, hogy titkos kutyatulajdonos vagyok. Meg egyébként is, amíg azt gondolja, hogy az ő kutyája, addig ő fizeti az oltását meg a kajáját, szóval, ha nem akarom a zsebpénzemet rá költeni, akkor ráhagyom. Jó, végül is mindegy, meg most úgyis azzal vagyok elfoglalva, hogy az énképem drámai változását valahogy összeegyeztessem a személyiségszerkezetemmel, karaktervonásaimmal, ja meg azzal a körülménnyel, hogy macska vagyok, aki a fajta leírása szerint maximum bolhát tart meg galandférget, de nem kutyát. Na, szóval, lakott már itt egy kutya régebben is, a Matyi, akire én nem voltam felkészítve, hogy egy klasszikust idézzek: „Mert az, hogy fél évig mindennap mondták, hogy majd ide költözik, meg a lánygazdi állandóan képeket és videókat mutogatott róla, az
nem felkészítés, hanem elrettentés. A felkészítés egy karatetanfolyam meg egy ultrahangos kutyariasztó lett volna. Ja, meg egy könyv a kutyák sajátságos viselkedési szokásairól meg az értelmezhetetlen kommunikációs skilljeikről." Már éppen kiképeztem volna magam kutyából - bár kétségtelenül hajlottam ama következtetés levonására, hogy a kutyatartás nem összeegyeztethető a macskatartással, ez nem egy „és", hanem egy „vagy" típusú döntés. Vagy macska, vagy kutya. De aztán itt a házban összeismerkedtem más kutyákkal, akik nem a Matyi voltak, és a fiúgazdi mindig nagyon szomorúan nézte őket, és ezek a más kutyák féltek tőlem. Lehet, hogy őket rendesen felkészítették a macskatartásra, mint lehetőségre, mindenesetre ezek a kutyák, ha megláttak, futottak utánam, én meg beiszkoltam a kertbe, és amikor bedugták az orrukat, akkor megkarmoltam őket. A harmadik után már nem dugták be az orrukat, csak morogtak, és amikor azt mondtam nekik, hogy VAAAHH, akkor elkullogtak. És akkor azt gondoltam, hogy létezhetnek olyan kutyák, akik összeegyeztethetőek a macskákkal, vagy legalábbis velem. És lehet, hogy jó lenne nekem egy kutya, mert gazditartásból már nagyon jó vagyok, meg egy kicsit unom is őket, de egy kutya új kihívást hozna az életembe. És edzésben is tartana. Ráadásul akkor a fiúgazdi már sok napja szomorú volt, mert hiába járt mindennap a kutyamenhelyre kutyát sétáltatni, amikor hazajött, itt nem volt senki, akivel sétálhatott volna, csak én. Én meg ezt önállóan szokom elintézni. És akkor mondtam a lánygazdinak, hogy akarok egy kutyát. Egy állandót. Akit mindig verhetek. A fiúgazdi meg mindig sétáltathat. És aki, ha nem verem, és nem sétál éppen, akkor kordában tartja a béri macskákat. És akkor a lánygazdi azt mondta, hogy végül is akarhatnának elefántot is, vagy zsiráfot, esetleg egy bűzös borzot, és meg kell ragadni a lehetőséget, hogy mind a ketten egyet akarnak. Másnap elmentek autóval, és amikor megjöttek, hoztak nekem egy kutyát.
Hát... most már sajnálom, hogy nem pontosítottam jobban, hogy milyen kutyára gondolok. Szóval egy kicsit kisebbre számítottam. Meg egy kicsit visszafogottabbra. Meg egy kicsit kevésbé lelkesre. Szóval nem egy fontoskodó labradorra. Mire a lánygazdi azt mondta, hogy ha egy depressziós csau-csaura gondoltam, akit reumatikus panaszok kínoznak, és napjában csak kétszer tápászkodik fel, egyszer enni, egyszer meg kakilni, akkor azt kellett volna mondanom, nem a vállamat vonogatni, hogy mindegy, milyen kutya, csak verni lehessen. Meg sétáltatni. Na, mindegy, Dalton, mert így hívják, mert ez is valami kutyabőrös családból származik, ami, mondjuk, egy kutyánál lehet, hogy nem olyan nagy szám, mint nálunk, macskáknál, és nem kerülnek be tőle a ghotai almanach-ba, de ennek ilyen előkelősködő neve van, szóval Dalton egyelőre megfelel a minimál elvárásoknak. Lehet sétálni vele - na jő, inkább vonszolni lehet fától fáig - meg lehet vele bunyózni is. Bár ezt még nem próbáltam, mert azt olvastam a fész-bukon, hogy az ember (macska) mindig lassan alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez. A Mount Everest tetejére sem egy nap alatt kell felrohanni, én is ráérek holnap, esetleg holnapután, esetleg... szóval ráérek máskor lezavarni neki az első pofont. Most akklimatizálódom. Igen. Az ágyneműtartóban. De nem azért, mert félek tőle, hanem mert a gyors hegymenet agyödémát okoz, az elsietett pofonok meg nyolc napon túl gyógyuló sebeket. Már késő szólni, hogy inkább ékszerteknőst szeretnék? Biztos azt is lehetne sétáltatni! 22. Keserves felismerésre jutottam. Nemcsak a lánygazdinak vannak gyenge pillanatai - mondjuk, nála egyszerűbb lenne az erős pillanatait számon tartani, az az évi négy-öt perc egy füzetlapra elférne -, hanem nekem is. Amikor például azt mondtam, hogy
kutyát akarok tartani, mert a gazditartás unalmas, és új kihívásokra vágyom, na, az egy különösen gyenge pillanatom volt. Gyenge, de hosszú távú hatásokkal bíró. Most itt kuksolok az ágyneműtartóban, és kukucskálok ki a résen, hogy mit csinál. Mozog! És ugrál! Meg lafatyol. És megette az egeremet. A kedvenc egeremet! A lánygazdi szerint nem kéne túldramatizálnom a dolgot, azt az egeremet ette meg, amelyiket húszas csomagokban árulnak, és lehet, hogy az igazi kedvenc még a tasakban lapul. Meg egyébként is kihányta. Szóval megkerült! Nem ért veszteség. Ilyenkor úgy érzem, hogy a lánygazdi is pont elég kihívás lett volna, és ha végképp valami extremitásra vágyom, akkor foglalkozhattam volna a fiú-gazdival. Ja, meg azt is mondta, hogy Dalton most adaptálódik hozzám, és ezért türelemmel kell lennem vele. Ja, meg hogy én vagyok a nagyobb, mert Dalton csak kilenc hónapos, én meg kétszer annyi idős vagyok. Ühüm. És pont tizedannyi súlyú. Mondjuk, legalább nem ugat... és a farkával ugyan összevissza csóvincál és mindent lever - szemüveget az asztalról, engem a lánygazdi öléből, lánygazdit a székről, fiúgazdit a lábáról -, de azt írja a kutyaszótáram, hogy ez nála az öröm, a lelkesedés, a „váltsuk meg a világot most!" jele. Biztos annak örül, hogy egy ilyen széles látókörű, mélyen liberális gazdival áldotta meg az élet, mint én, aki hagyja, hogy a saját nyelvjárását használja, ami ugyan egy kommunikációs tévedés, mert senki sem érti, de mindegy, rendeltem a neten szótárat, nyelvkönyvet, és még egy kutyanépszokások-kalauzt is. Végül is én vágytam új kihívásokra, bár ha jobban átgondolom a dolgot, választhattam volna kihívásnak egy föld körüli vitorlás túrát, vagy elmehettem volna azzal a Baumgartner nevű pasival, hogy levessem magam a világűr pereméről. Igaz, ezeket emberekre méretezték, nem fair, ha elveszem előlük a könnyű feladatokat. Az én intellektuális képességeimhez a fajok közötti kommunikáció kifejlesztésének legperverzebb formája illik igazán, a kutyamacska párbeszéd.
Csak ne kéne hozzá kimásznom az ágyneműtartóból! 23 Jelentem, kint vagyok! Már a párnacihából. A lánygazdi azt mondta, hogy én akartam kutyát, menjek, játsszak vele, mert ő maximum egy akkumulátoros törpeharcsába egyezett volna bele. Ettől, mondjuk, nem mentem volna ki, csak elkezdett porszívózni az ágy alatt, és az akkora kihívás, ami helyett gyenge jellemek pótcselekvésként inkább űrsiklóznak, mint a Baumgartner, mások meg vallást alapítanak, katonai puccsot szerveznek, vagy felfedeznek egy új fajt. Én meg kimenekülök az ágyneműből, és elkezdek kutyát idomítani. Nem is olyan nehéz! A legfontosabb, hogy az ember tudjon háromig számolni! Ha ez megvan, akkor azt kell mondani a kutyának, hogy „háromig számolok, ha addig nem mész az utamból, akkor megyek én", és akkor azt kell mondani, hogy „E-EEGY, KEEE-TTŐ, HÁÁÁ-ROM", és akkor iszkiri, át kell futni a kutya hasa alatt, és felugrani egy olyan magas helyre, ahova nem ér el, és akkor lóbálni kell a farkamat az orra előtt. És akkor nyüszög, és közben nemesedik a lelke és acélosodik az akarata. Ja, meg okosodik is. Tényleg! A negyedik ilyen menet után a „HÁÁ"-nál odafutott a macskaváramhoz, ahonnan a léleknemesítést szoktam eszközölni lecsüngő testrészek hatósugáron kívüli lógatásával, és várta, hogy jöjjek és nemesítsek. Akkor gondoltam, hogy felsőbb osztályba léphet, és nem lógicsáltam neki, hanem lenyúltam és megpofoztam. Nem kicsit. Nagyon. Egy bal egyenes, egy jobbos és a végén egy bal horog. Ez meg örült neki. Biztos azt hiszi, hogy játszunk. Ühüm. Játszva tanulunk! Most például azt, hogy én vagyok a főnök.
24 Tényleg nem értem én ezt az egész teremtésmítoszt, vagy ha mégsem az a teljesen hiteles magyarázat a Földön mindenütt megfigyelhető biodiverzitásra, akkor meg az evolúciót nem értem! Tegnap már egész jól haladtam ezzel a kutyával. Tudott háromig számolni, tudta, hol kell sorakozni a pofonért, erre mára elfelejt mindent, és már a „KE-E-E-TTTŐŐ"-nél elkezdte nyalni a fülemet! Mind a kettőt! Csatakosra! A lánygazdi meg sikongat, tapsikol, „ezt nézd meg"-ez, és lefotóz a hülye telefonjával. Ja, nem. Az okos telefonjával fotóz le, a hülyével telefonálni szokott, mert azon kiismeri magát, az okos viszont önálló döntéseket hoz, amelyeket nem egyeztet a lánygazdival, aki így olyanokat hív fel az éjszaka közepén, akiket nem akar, és olyan üzeneteket küld el, amiket nem is ő írt. Legalábbis ezzel magyarázza szociális életének újabb és újabb kríziseit, meg hogy miért használ mostanában egy olyan mobilt, amiért egy norvégiai mobiltelefonmúzeum vagyonokat ígért. Na, szóval, levideózta, ahogy a Dalton összenyálazta a fülemet, és felrakta a fész-bukra, azzal az aláírással, hogy „Nokedli megbátorodott". Ühüm. A lánygazdi meg megháborodott! De nem ezért nem értem az evolúciót, azt nem értem, hogy a kutyák hogyan maradtak fenn. Jó, a gazdik sem rendelkeznek semmilyen készséggel, ami arra predesztinálná őket, hogy túlélők legyenek, de szerepük mégis nélkülözhetetlen. Nekik van olyan plasztiklapjuk, amit ha bedugnak a falba, színes papírok jönnek ki, és azért macskakonzervet adnak a boltban. A macskáknak nincs ilyenjük, az egereket meg nem fogadják el fizetőeszközként a Fressnapfban, tehát amíg nem fejlesztik ki a macskabankrendszert, vagy amíg nem térünk vissza a cserekereskedelemre, szükség van rájuk, és mi, macskák, ha másért nem, önös érdekből gondoskodunk a fennmaradásukról. De miért nem haltak ki a
kutyák? Hogy maradhat fenn egy faj, aminek se bankkártyája, se rövid távú memóriája nincs. Muszáj lesz a leíró antropológia mellett genetikai stúdiumokkal is foglalkoznom, ha valaha is meg akarom érteni, milyen biológiai tréfa tart még életben életképtelen fajokat. 25 A lánygazdi szerint, aki - úgy látszik - mindennemű felhatalmazásom nélkül, csak úgy olvasgatja a naplómat (igazán kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez az adatvédelmi ombudsman, ha még lenne, de nyilván ezért szüntették meg szegényt, hogy a lánygazdi gátlás és félelemérzet nélkül jogsértsen és a magánirataimban kutakodjon), na, szóval, azt mondta a lánygazdi, hogy szerinte nem ő a biológiai tréfa, hanem én! Csak azért, mert ma nem azzal kezdtem, hogy elolvasom a horoszkópomat meg a napi bioritmusomat, hogy abból megtudjam, ez az a nap, amikor nem érdemes felkelnem, mert nem lesz egyetlen vállalható mozdulatom sem. Azzal kezdődött, hogy leborítottam a tálkámat a szekrény tetejéről, ahova mostanában felraknak enni, mert a kutya (na, jó, az én kutyám, de szeretek erről megfeledkezni, egyelőre sok dicsekedni való nincs vele) mindig eleszi a kajámat, ha eléri. Én meg elfelejtettem, hogy ne tuszkoljam, és leborítottam. Leborult. Leborítódott. Azért a magyar nyelv tényleg végtelen lehetőséggel bír, egy ragnyi eltérés, és gyakorlatilag vétlen vagyok! De, mondjuk, legalább Dalton fejére esett, szóval nem veszett teljesen kárba. Aztán kiugrottam az ablakon, csak az még nem volt nyitva. Erről sem én tehetek, hanem a fiúgazdi, aki olyan alaposan pucol ablakot, hogy gyakorlatilag nem látszik. A lánygazdi most is belekotyog, mert szerinte a nemi sztereotípiák miatt senki nem fogja elhinni, hogy a fiúgazdi pucol ablakot. Jó, írhatom azt, hogy a lánygazdi volt, de ezt meg az nem hiszi el, aki látott már
portörlőt a kezében. Bár az az ember még nem született meg, aki a lánygazdit takarításon kapta... ha meg nincs tanú, akkor akár el is hihetik, hogy képes átlátszóvá varázsolni egy ablakot. Na, mindegy, valaki ablakot pucolt, víztisztára. Aztán amikor kijutottam, akkor visszaugrottam az ablakon. Egy másikon. De az sem volt kinyitva. Honnan sejthettem volna, hogy mind a két ablakra sor kerül egyetlen nap alatt? A lánygazdi az ilyesfajta tevékenységet két-három hétre beosztja, mert megfigyelései szerint nem volt még olyan koszos ablak, mosatlan edény vagy pókhálós sarok, amelyik emiatti sértődöttségében világgá megy. Ha meg úgyis ott maradnak, ráérnek kivárni, amíg sort kerít rájuk. Még elolvas néhány száz oldalt, és már megy is! Egyébként a lánygazdi szerint nem vele van a baj, hanem a fiúgazdival, akinek nincs türelme, hogy kivárja, amíg a lánygazdi ingerküszöbét is eléri a rendetlenség. Mert akkor rendet tenne rögvest! De mire hozzáfogna, addigra már pont végzett a fiúgazdi a takarítással. És ez nem lustaság a részéről, hanem az eltérő ritmusból adódó óhatatlan feszültség. Na, én is pont erről beszélek! Az eltérő ritmusról, ami miatt a lánygazdi egy ütemmel később nyitotta ki az ablakot, mint ahogy én belevetődtem. És nem értem, miért kell ekkora balhét csapni néhány üvegcserépből meg egy beszakadt ablakkeretből. Azt kell mondani a biztosítónak, hogy becsapta a huzat! 26 Jelentős előrelépéseket tettem kutyaidomítás kapcsán. Az elején voltak kudarcaim, főleg, amíg azt hittem, hogy Daltont meg lehet tanítani háromig számolni. Ma már tudom, hogy ez hiba volt. A kutyák nem számolnak. Azok a vadlibák meg egyéb kimutatható cortex tevékenységgel bíró állatok. A kutyák inkább intuitíve működnek, átveszik az ember rezgéseit (a macskákét nem, mert mi, macskák, meg sem rezzenünk. Soha! Legfeljebb, ha váratlanul
földre esik egy ceruza, vagy kinyitnak egy borítékot, vagy más ilyen brutális hanghatással járó esemény történik, akkor egy cseppet, hangsúlyozom, egy cseppet megrázzuk magunkat. Nem igazságos, hogy a lánygazdi erről úgy számol be telefonon a barátainak, hogy ez a kis beszari már három napja nem jön elő az ágy alól, mert belezuhant egy kanál a mosogatóba. Egyébként is villa volt!), na, szóval, a kutyáknak nem kell beszélni, hanem mélyen a szemükbe kell nézni, és akkor megdelejezve követik az embert. Én most arra tanítottam be, hogy amikor ránézek, akkor jöjjön utánam a fürdőszobába, ott én ráugrok a vécédeszkára, ezzel egy szintbe kerül a fejünk, és amikor háromig számoltam (magamban! mert neki felesleges, ugye), akkor lekeverek három nagy taslit. Ő azt hiszi, hogy ez a játék, és odateszi a pofáját a fejemhez, akkor a mancsom közé fogom a fejét és harapdálom a szemöldökét. Ha a lánygazdi odanéz, akkor nyöszörgők egy kicsit, hogy azt higgyék, ő kezdte. De azt hiszem, nem hiszik, mert a múltkor a fiúgazdi azt mondta, hogy lassan Daltonnak is meg kell tudnia, hogy nem csak az az egyetlen játék van a világon, hogy őt veri egy macska. Csak tudnám, mit szólnak bele! Ezenkívül megtanítottam arra is, hogy reggel, amikor éhes vagyok, akkor nyekeregjen, és akkor azt hiszik, pisilnie kell, és felkelnek és kiviszik pisilni. Mondjuk, azt nem értem, hogy miért nincs neki saját vécéje, mint nekem, de nem is érdekel, mert így nem engem csesznek le, hogy nem lehet tőlem aludni, hanem őt. Ha meg már felkeltek, úgyis adnak enni. Nekem is, de én nem azt szokom mostanában megenni, hanem a Dalton kajáját. Nem jobb, mint az enyém, néha hányok tőle, de azt olvastam a kézikönyvekben, hogy a kutyát a hasán keresztül lehet megfogni. Én egy darabig próbáltam is megfogni a hasát, de a fejem sem ér fel addig, ha meg fekszik, akkor mindig felébred rá, ha ott fogdosom. Aztán a lánygazdi azt mondta, hogy ez egy olyan metafora volt, és nem kell szó szerint érteni, szóval azt jelenti, hogy a kutyák
szeretnek enni, és azt ismerik el főnöknek, aki enni ad nekik. Na, mondjuk, én azt nem adok, mert nekem is kevés van, meg a lánygazdinak az a mániája, hogy faj- és egyedspecifikusan kell táplálni minket, és külön koszton vagyunk, de mindig beleeszek a Dalton táljába, hogy tudja, ki a főnök. Tudja is már, csak ne gondolná mindig azt, hogy a főnököket lucskosra kell nyalogatni. De hát senki nem ígérte, hogy a kutyaidomítás nem élethossziglan tartó program. Aki rövid távon gondolkozik, tartson kérészt. Évi egy nap és kész. 27
Már azt hittem, hogy lezárhatom az antropológiai feljegyzéseimet, mert amit egyáltalán érdemes tudni a gazdikról, azt én már tudom, lejegyeztem, megosztottam az utókorral, a többi meg nyugodtan a feledés jótékony ködébe veszhet. Tízezer év múlva, amikor a gazdik már rég kihaltak, mert a macskák is megtanultak bankautomatát használni, és többé semmi szükségük nem lesz arra, hogy életben tartsanak egy ilyen degenerált fajt, úgyis csak az esszenciára lesznek kíváncsiak. Tartok tőle, hogy akkorra naplóm már a thriller irodalom klasszikusa lesz, és a vér-farkasos könyvek mellett fog lapulni a polcokon, szigorúan tizennyolc év fölöttieknek. Bár ez most is rá van írva, nyilván mert serdületlen lélek képtelen lenne akadálytalanul tovább fejlődni, ha szűrés nélkül értesülne a gazdik legújabb hóbortjáról. Az esetleges kiskorú olvasók, kérem, takarják el szemüket! MOST! Szóval a fiúgazdi ma eltűnődve nézte Daltont, és azt mondta, hogy ideje beiskolázni. Mondtam, hogy én már kiképeztem, megtanulta, hogy ha háromig számolok, nyalni kell, többnyire a fülemet, ha pedig elunom, akkor füttyentek, jön utánam, amíg el nem jutok egy magaslati pontig, ahol felérem a fejét, és akkor
megpofozom. A kedvéért ezt játéknak hívom. Mit akarhatna ennél többet tudni egy kutya? A maximum, amit ki lehet hozni ebből a fajból, hogy őrizzék a házat, vakvezessenek, kábítószert keressenek, esetleg összetereljenek egy nyájat. Ehhez igazán nem kell iskola! Jó, hogy nem rögtön egyetemre akarják beíratni. De persze magániskolába fog járni! És nem a zsebpénzéből! Az például, hogy én járjak iskolába, fel sem merült! Persze én úgy születtem, hogy minden fontos dolgot tudtam, dorombolni, marcangolni, nyávogni, körömélesíteni, és a pályaválasztási krízisemmel sem terheltem halálra mindenkit. De a fiúgazdi szerint Dalton igazi IQ-bajnok, ezt a fajtaleírásban olvasta, igaz, ott azt is olvasta, hogy a labradoroknak nem hullik a szőrük, ennek meg nem is hullik, hanem zuhog, de ez nem zavarta össze. A tények, úgy általában, nem szokták összezavarni. És hogy az ilyen IQ-bajnok kutyáknak szükségük van az elméjük lankadatlan pallérozására, mert különben viselkedési devianciák alakulnak ki náluk. És lehet, hogy már el is késtek, hiszen lám, Dalton abban a hiedelemrendszerben él, hogy én vagyok a főnök, és hagyja magát verni. Miközben ő egy domináns kan kutya. Én meg egy domináns nőstény macska vagyok! És szerintem ez így van jól! Aztán elmentem duzzogni meg levelezni a kisebbségügyi ombudsmannal, hogy megkérdezzem, hol van itt az egyenlő bánásmód. Az esélyegyenlőség! Annak tudatos ellensúlyozása, hogy az én érdekérvényesítő képességem szánalmasan csekély, csak két pár karom meg egy elhanyagolható erejű - az ipar területén egyébként üveg-repesztésre használt - hangtartomány áll a rendelkezésemre, hogy artikuláljam sérelmeimet.
A lánygazdi szerint ezt nem kibaszásból csinálják, ő bármilyen képzésre szívesen járatna engem, de macskaiskola egyszerűen nincs. Vegyem tudomásul, hogy a macskák részint képezhetetlenek, részint autodidakták, de ha valamit meg akarok tanulni, akkor csak szóljak, bekapcsolja nekem a netet és megnézhetem a guglin. Jó. Akkor most szólok! Azt akarom megtanulni, hogyan lehet a gazdikba agyat beültetni. Olyat, amelyik magasabb rendű funkciókra is képes,
nemcsak agytörzsi szinten működik, hanem finom distinkciókat tud tenni a macska és a kutya értékei között. Meg amelyik felismeri, hogy egy kutyának bőven elég a négy elemi is a körzeti általános iskolában. Nekem pedig elitképzésre lenne szükségem, emelt számú nyelvórákkal és duplamatekkal. És hogy a gazdaság felemelkedésének egyetlen útja, hogy kiművelt ember... ja, macskafők sokaságát zúdítjuk az országra. És hogy a gondolkodás az egyetlen esélyünk az agymosás, meg a diktatúra, meg a demagógia, meg a... szóval minden ilyen izé ellen, amiről a lánygazdi a legnagyobb megvetés hangján szokott beszélni. A
fiúgazdi megpróbált kinézni a szemüvege fölött, ahogy a lánygazdi szokott, de nem ment, mert az övé nem csúszik le feszt az orráról, így beérte azzal, hogy szemrehányólag azt mondta: „Már megint elöl hagytál valami liberális vackot, amitől ez a kismacska azt hiszi, hogy a társadalmi mobilitás alapjog, és nem puszta fikció. írasd be összehasonlító történettudományokra vagy valami „Machiavelli-képzőbe", gondolom, arra van állami ösztöndíj. Bár ahhoz elég, ha megnézi a híradót." Na, most akkor egyetemista leszek vagy autodidakta polihisztor? 28 Szerencse, hogy nem harcoltam ki magamnak a közoktatásomat. Dalton ma volt először az iskolában. Hát... először is olyan hullafáradt volt, amikor megjött, hogy azt hittem, kutyaszánhúzó versenyre vitték tévedésből. De nem, kiderült, hogy az iskola intellektuálisan olyan megterhelő számára, hogy utána úgy kell berakni a kocsiba, és otthon meg csak fekszik, és a tanultakat memorizálja. És a fiú-gazdi szerint ez annyira nehéz - már a memorizálás -, hogy nem baj, hogy a küszöbön fekszik és át kell ugranom rajta. Egy percre majdnem bedőltem, de aztán felébredt, és megkérdeztem, mit memorizált annyira. Azt, hogy ha a fiúgazdi azt mondja „gyere ide", akkor oda kell menni hozzá. De gyorsan! Először azt hittem, direkt szívat, vagy aláírt egy titoktartási szerződést, hogy nem mondhat el semmit, amit ott tanult, vagy ez az iskola igaziból egy szerzetesrend, mint a rózsakeresztesek voltak, meg a templomosok, és ilyen hülyeséggel rázzák le az outsidereket, de nem! Óránként négyezer-ötszáz forintért ezt tanulta! A fiúgazdi meg úgy járkál körülötte, mintha két ügetés között megoldotta volna a táguló világegyetem problémáját. Persze én a végtelenségig toleráns vagyok, meg a hülyeségig jóhiszemű, és gondoltam, hogy ez volt a szűrő, hogy lássák a motiváltságot,
mert ha ilyen bornírt feladatot hajlandó gyakorolni két óráig, akkor alkalmas arra, hogy bevezessék az okkult tudományokba, és, mondjuk, megtanítsák aranyat csinálni. De nem! Ezt fogja gyakorolni a következő órán is, meg itthon házi feladatként mindennap, mert még nem tudja. Szóval egyelőre kétesélyes a dolog, ha szólnak neki, vagy odamegy, vagy nem. És akkor már elkezdett érdekelni a tanterv, és kiderült, hogy ha ezt a gigantikus szellemi erőfeszítést igénylő dolgot, miszerint ha szólnak neki, akkor megy, vagy legalább visszaszól, hogy most nem ér rá, mert szuahéliből fordít, akkor arra fogják megtanítani, hogy üljön le. MONDOM ARRA FOGJÁK MEGTANÍTANI, HOGY ÜLJÖN LE!!! Miért? Ahhoz is hülye, hogy egyedül rájöjjön, hogy elfáradt? Én például mindig teljesen biztos vagyok benne, hogy mikor vagyok kimerült. Ha kételyem van, akkor inkább lefekszem, és csak akkor kelek fel újra, ha elmúlik. A kétely. Négy-öt óra szunyókálás után mindig pontosan tudom, hogy akár fel is állhatnék. A lánygazdi hümmögött, és azt mondta, ne legyek igazságtalan, mert én ugyan mindig odamegyek, ha hív engem, de csak azért, mert kizárólag akkor szokott hívni, ha már látja, hogy elindultam felé. Daltonnak meg akkor is jönnie kell, ha inkább szimatolna vagy más kutyákkal játszana. Ja, és hogy ne csúfoljam tovább Daltont, mert ő saját szemével látta, ahogy rámordult egy tacskóra. Szóval nagyon bátor kutya, és egyszer majd észrevétlenül elmúlik az az idő, amikor terrorizálhatom, és akkor nagyon meg fogok lepődni. Mit meglepődni! Össze fogom szarni magam a riadalomtól. . 29 Drága Kedves Ombudsman Bácsi/Néni! Én egy szegény hányatott sorsú kismacska vagyok, aki sanyarú sorsa ellenére élénken érdeklődik a társadalmi igazságtalanságok, még inkább ezen igazságtalanságok igazságosítása iránt.
Nem tudom, hallott-e arról az ombudsman bácsi/ néni, hogy a kutyáknak külön iskolarendszerük van, óvodától egyetemig! És hogy a macskáknak nincs! Csak azért mert valami fasz etológus szerint a macskák idomíthatatlanok. Ez mondjuk igaz, de én nem is idomulni akarok, hanem képeződni, fejlődni és egyre hasznosabb tagjává válni a társadalomnak. De nem emiatt írok. Azért írok, mert van nekem egy kutyám, aki, ugye, pusztán azért, mert kutya, iskolába jár. Most már hetente kétszer, mert ha csak egyszer megy, akkor mindent elfelejt. Mondjuk, a kutyaidomár szerint nem ő, hanem a gazdijaim felejtik el, hogy pontosan mit kell neki mondani, amitől képes legalább az alapvető biológiai funkcióit végrehajtani. Ilyeneket, hogy eszik, iszik, ül, fekszik. így aztán, mivel a gazdik összekeveredtek, ő is megzavarodik, és, mondjuk, szaladgál, amikor ülnie kéne. Én ezeket a funkcióimat teljesen önállóan képes vagyok végezni, sőt pisilni is egyedül megyek, aztán megmosom a mancsom és lehúzom a vécét. De ezért nekem nem jár semmi. Még egy fülvakargatás sem. Daltonnak, azért, mert majdnem akkor ült le, amikor mondták neki, JUTALOMFALAT jár! Ahányszor leül, annyiszor. Ez naponta 456 darab jutalomfalatot jelent, darabonként 18 forintért. Ami könnyen kiszámolható, hogy 8208 forint. És ezenkívül enni is kap. Meg vizet is! És a tandíja 4500 forint óránként. Plusz a benzinköltség, amivel odaszállítják. Azt szeretném kérdezni, drága jó ombudsman bácsi/ néni, hogy nincs-e az alkotmányban, alaptörvényben, vagy legalább az átmeneti rendelkezésekben utalás arra, hogy ilyen esetben ugyanazon háztartásban életvitelszerűen tartózkodó macskának ugyanezt az összeget mint zsebpénzt/ösztöndíjat biztosítani kell a gazdijuknak. És ha igen, akkor szeretném kérni drága ombudsman bácsit/ nénit, hogy a törvény teljes szigorával hasson oda, hogy én ezt megkapjam! Visszamenőleg. Vagy legalább hadd lehessek kutya.
30 A lánygazdi, aki nemcsak a naplótitkot sérti meg gátlástalanul, hanem a levéltitkot is, arra hivatkozva, hogy kiskorú vagyok, így ő az én gyámom, és joga van tudni, hogy miket irkálok, azt mondta, hogy semmilyen körülmények között nem fog naponta zsebpénzt adni nekem, az is elég isten csapása, hogy a havi zsebpénzemet egy nap alatt elverem hülyeségekre, és aztán meg nyüszögök, hogy vegyen elemet az egerembe. És azt sem javasolja, hogy eztán kutya legyek, mert akkor csak pórázon sétálhatok, viszont nem aludhatok az ágyon. Ja, és nem hivatkozhatok kommunikációs stíluskülönbségekre, amikor kérdőre von, hogy miért verem a Daltont. Komolyan nem értem ezt a nőt! Eddig az volt a baja, hogy macskákkal folytatok területi vitákat, akik kisebbek nálam. Egyenként igen, de húszanként nem! Most az a baj, hogy egy kutyát pofozok, amelyik pontosan tízszer akkora, mint én. Most mit csináljak? Nyújtsak be Vix-jegyzéket, és várjam a feltétel nélküli kapitulációt? Na, mindegy, nem is érdekel, mit mond, és zsebpénz sem kell, mert eztán önellátó leszek! Szóval az úgy van, hogy mi, macskák különlegesen jók vagyunk minden mozgó, repülő, rohanó fogyasztásra alkalmas (néha alkalmatlan) állat levadászásában, szétmarcangolásában és szakrális áldozatként való bemutatásában az isteneknek, akiknek ez nyilván tetszik, mert mindig gazdag Whiskas terméssel jutalmaznak. Viszont elég nagy bajban vagyunk, ha valami, ami akár étel is lehetne, nem mozdul. Azt sajnos akkor sem ismerjük fel, ha konkrétan keresztülzuhanunk rajta. A lánygazdi szerint nagyon vicces, hogy átbukfencezem egy leesett, ámde moccanatlan parizerdarabon, szerintem, meg úgy lenne politikailag korrekt, ha olyan kismacskaként regisztrálna, aki súlyos kihívásokkal küzd a mozdulatlan vadászzsákmányok detektálása terén, és nem azt mondani ilyenkor, hogy „én IQ-
bajnokom!", és nem birizgálná közben a fülem. Jó, azt birizgálhatja, csak ne kommentáljon, pont elég az is, hogy felkecmeregjek, amikor így is olyan nehéz vagyok magamnak. Es vannak, ugye, a kutyák. A vadászkutyák például, mint Dalton, mert a hétvégén áttanulmányoztam a fajtaleírást, és az volt benne, hogy a labradorok vadászkutyák, bár mostanság gyerekfelvigyázóként alkalmazzák őket meg házőrzésre, mert addig szekírozza a betörőt, hogy dobálja neki a lasztiját, hogy addigra kiér a rendőrség, de alapvetően arra tenyésztették, hogy kiszagoljon dolgokat. A lánygazdi szerint elsősorban embert a lavina alatt, meg kábítószert a csomagban, de szerintem kizárt, hogy amikor az ember evolúciósat játszott, akkor az volt az elsődleges szempont, hogy megalkosson egy fajtát, amelyik adrenalintúltengéses kétlábúakat talál meg olyan helyeken, ahol azoknak semmi, de semmi keresnivalójuk, és nem az, hogy meglegyen a kacsa. Na, már most, ha kacsát tud találni a vadonban, akkor felvágottat is kell, hogy tudjon találni a konyhában. És akkor jelez nekem, és ha már tudom, hogy az a zacskó, amin egész délelőtt heverésztem a konyhapulton, és amit a lánygazdi tébolyultan keres már két órája, tele van virslivel, akkor nem heverészek rajta tovább, hanem felbontom, és igazságosan elosztom, egy a Daltonnak, a többi meg nekem. És a legjobb, hogy rám senki sem gyanakszik. Hogy is lenne képes egy ilyen ártatlan szőrgombóc, mint én, megharcolni a csomagolással és felbontani a fóliát? Nyilván ehhez pallérozott elme kell! Egy olyan, aki iskolába jár. Egy kutya! Hmm... szegény-szegény Dalton! Most büntiben van. Ül az asztal alatt és gondolkodik arról, hogy mi rosszat tett. Én tudom! Qrva lassan evett, és nem dobta be a szemetesbe a csomagolást. Ha így tesz, akkor most a fiúgazdi lenne a főgyanúsított, és nem pakolnának el mindent olyan gyorsan a hűtőbe.
31 A lánygazdi ma csapdát állított nekem! DIREKT! Kirakott egy zacskót a mosogatóba, amiben fagyasztott felsál volt, és otthagyta. Én persze ügyet sem vetettem rá, mert ugye, ami fagyott, az ritkán ugrál, még ritkábban repked, és mint ilyen, nem tarthat számot heves érdeklődésemre, de Dalton, aki tegnap, amíg büntiben volt, kapart egy csinos lyukat a falban az asztal alatt, és ezért mostantól úgy van büntiben, hogy fekszik a fiúgazdi lábán és kaparásszák a fülét, mondván, így legalább szem előtt van. Szóval Dalton szagot fogott és azt mondta nekem, hogy azzal a csomaggal a mosogatóban megalapozhatnánk a jövőnket! Nekem csak annyi a dolgom, hogy éjjel, amikor mindenki alszik, csak mi nem, én azért, mert éjszakai ragadozó vagyok, ő meg azért, mert munkaköri leírása szerint ő az éjjeliőr, akkor felcibálom a konyhapultra a csomagot, és lelököm, ő pedig odakészít egy párnát, hogy ne ébredjenek fel a hangra. És akkor én szépen leszedem róla a zacskót, mert ő nem tudja, illetve csak úgy tudja, hogy megeszi közben, és a múltkor is olyan gyanakvóan néztek, hogy miért volt ráírva a kakijára, hogy a „legkisebb is számít", szóval én kicsomagolom, és akkor megesszük, csak ő előtte lefotózkodik és megosztja a haverokkal a fészen, meg a vadász újságban is ír róla egy közleményt, „Veszélyes tehenet tett ártalmatlanná a konyhában a labrador" címen, és akkor sírtam, mert én is akartam hős lenni, de beláttam, hogy az végképp a mesélhetetlen történetek közé tartozik, hogy „szarvasmarhát fogott a macska", és akkor Dalton azt mondta, hogy az élet ritkán igazságos. Most például nem az, de biztos lesz még nekem is lehetőségem, hogy kicsit kitűnjek az átlagból.
Hülye köcsög! Most mit tesz úgy, mintha nem olvasta volna a könyvemet, és nem tudná, hogy egy világhírű tudóssal lakik együtt. Hah! Így legyek próféta a saját hazámban! Aztán éjjel lett, és hívott minket a vadon szava, meg az olvadó hús szaga, és elindultam becserkészni a mosogatót. Meg is találtam egy tálban a husit, ki is vonszoltam az asztalra, és éppen elkezdtem kicsomagolni, amikor a lánygazdi felkapcsolta a villanyt, és szemrehányólag nézett. És csak rám! És azt mondta, hogy sejtette ő, hogy az a szegény kutya parizertolvajlás ügyben is csak bele lett keverve a bűnbe, és én voltam az igazi főkolompos. És lám, most is egy akkora hússal birkózom, ami kétszer nagyobb, mint én. És közben Dalton úgy tett, mintha akkor ébredt volna fel, és ásítozott, és értetlenkedett, hogyan fordulhat elő ilyen tisztes úriházban lopás. Ezt még megkeserüli! 32 Én egy igaz „nemesb lélek vagyok, aki bátran tűri balsorsa minden nyűgét és nyilait" (bár lehet, hogy Shakespeare nem pont az igaztalanul vádolt marha orvvadászok erkölcsi dilemmáit akarta megörökíteni). És nem, nem álltam bosszút Daltonon. Az igazán nagyok átlépnek a kisszerűség, a pitiáner gyarlóságok ócska hétköznapjain, nemes szívvel megbocsátanak és mennek tovább. Mondjuk, lehet, hogy jót tett a megbocsátási folyamatnak, hogy a lánygazdi másnap reggelre úgy ítélte meg, hogy a marhahúslopás megélhetési bűncselekmény, és nem lehet csak az elkövetőt felelősségre vonni, hanem az egész ellátórendszert kell tüzetesen megvizsgálni, és ha szükséges, megfelelő intézkedésekkel elejét venni az éhséglázadásnak. A fiúgazdi szerint az én kosztoltatásom lényegesen többe kerül, mint az övé,
arról nem is beszélve, ha az ő multivitaminja elfogy, akkor a lánygazdi az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül azt javasolja neki, hogy vegyen magának, míg ha az én táplálékkiegészítőim készlete a kritikus szint alá csökken (vagyis alig másfél évnyi stratégiai tartalék várja gondosan beslichtolva, hogy
lejárjon a szavatossága), akkor pánikba esik, és beszerző körutat tesz, pedig azt nagyon utál. Szóval a lánygazdi azt mondta, hogy eztán ne lopjak, hanem beszéljem meg vele, hogy milyen gasztronómiai specialitásokra vágyom, és lehetőség szerint teljesíti azt. Például mit szólnék ma vacsorára egy kis vesepecsenyéhez, vörösboros mártással. A fiúgazdi, akinek gőze sincs a rendszerszemléletről és a primer prevencióról, amivel elejét lehetne venni a sajnálatos szociális kríziseknek, amelyek óhatatlanul kriminalitásba torkollanak, csak fogta a fejét, aztán meg a kutyáját, és elmentek hurkát enni a piacra, mert meglátása szerint azt is meg kell jutalmazni, aki végig a helyes úton jár. Úgy-úgy! Hurkavéggel. Én meg eszem a bűnösök sanyarú kenyerét, bélszínnel, meg vörösboros marhapörkölttel. 33 Jó régen nem írtam, mert a kutyanevelés leköti energiáimat. Nem mondhatnám, hogy az átütő sikertörténetek közé tartozik. De most nem emiatt körmölök, hanem mert egészen elképesztő dolog történt! Mindenki elutazott, és engem itt hagytak egyedül! Több éjszakán keresztül! Daltont bezzeg magukkal vitték! És még azt a pótgazdit sem szervezték ide, aki a múltkor vigyázott rám. És a lánygazdi, amikor elmentek, akkor nem átallotta azt mondani, hogy higgyem el, így lesz nekem a legjobb, és vigyázzak a házra. És akkor azt hittem, hogy csak nappalra mentek el, és majd késő este jönnek, de újra nappal lett, és nincsenek sehol. És megnéztem a tálkámat, és két napra elég kaja van benne. Szerintem. A gyártó szerint egyheti. A lánygazdi szerint három és fél napi. Mit csinálhatnak ezek három és fél napig nélkülem? És mit csináljak én három és fél napig nélkülük?
34 Már második napja élek egyedül egy lakatlan lakásban. Mások erre túlélő show-t szerveznek, és egyenes adásban tájékoztatják a széles nyilvánosságot kalandjaikról, küzdelmeikről az elemekkel, és a rájuk zúduló kataklizmákról, amelyek alapjaiban formálják át az emberiség írott történelmét. Mást ne mondjak, ma például szunyókálás közben megharaptam a lábam. A saját lábam! Eddig ilyet csak
Dalton szokott csinálni, igaz, ő ébren, és csak akkor, ha már kettő perce nem foglalkozik vele senki. Szóval egyszer előfordult. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor be kell ismernem, hogy egész jól elvagyok egyedül. Rám fér egy kis pihenés, nem gondoltam volna, hogy a kutyatartás ennyire felőrli az energiáimat. Végre senki nem szaglássza a fenekemet, meg nem nyitogatja az ágyneműtartót, hogy ott vagyok-e (hol lennék?), meg nem felejt kint a küszöb előtt, hogy lemaradjak az esti filmről. Persze az is lehet, hogy ez egy igazi pszichokísérlet. Hogy mi lesz velem egyedül.
Meg egyébként is, a lánygazdi mindig azt mondja, hogy az egy nagyon fontos diagnosztikai kérdés, hogy az ember mit csinál egyedül. Gondolom az is, hogy egy macska mit csinál. Csak azt nem tudom, mi a jó válasz. 35 Na, ma reggel megérkeztek a lánygazdiék. Dublinból, az egy város, ami messze van, és repülővel kellett menni, és én azt nem szeretek. Bár még nem próbáltam, de ha nem szeretek autózni, akkor valószínűleg azt is utálom. Ráadásul ott nemcsak tigrisek vannak, akik morognak, hanem más emberek is, akiket én nem bírok, mert a lánygazdi szerint én kutyaszerű kvalitásokkal bírok, és hűséges vagyok. Szerintem meg Nokedli-szerű tulajdonságaim vannak, és nem hiszek a durva tipizálásokban. Azt mondták, hogy nagyon örülnek, hogy hazaértek, mert ez volt a legutolsó pillanat ahhoz, hogy ne keveredjenek kezelhetetlen méretű diplomáciai konfliktusba a derék, és nemzeti öntudatot nem pusztán munkaköri leírásuk felesleges manírjaként megjelenítő gael idegenvezetőkkel, akik nehezen élték meg, hogy folyamatosan kommentálták őket. Persze azt nem kerülhették el, hogy az ír idegenvezetők platformot alkotva, egy emberként megtagadják a munkát, ha és amennyiben a szakszervezet, a kormány és az ENSZ-csapatok nem nyújt hathatós védelmet mindenféle galíciai jöttmentektől, akik nemhogy viking, de még normann ősöket sem tudnak felmutatni, viszont nem átallnak hangosan álmélkodni minden kibaszott szemetestároló előtt, mondván „ez aztán egy naggyon-naggyon híres, és naggyonnaggyon nagy, és naggyon-naggyon lovely KUKA", viszont megtagadják a 169. kőkereszt és a 218. kerek torony megcsodálást, és elmennek kocsmázni. De soha nem az általuk ajánlott naggyonnaggyon híres és naggyon-naggyon nagy és naggyon-naggyon lovely bárba, hanem a helyi erők kedvenc ivójába.
Ilyetén módon persze kiszorultak a szervezett idegenforgalomból (amely karmaiba egyébként kizárólag a szigeten uralkodó sajátos közlekedési szokások miatt vetették bele magunkat, miután a fiúgazdi szerint az is tizenöt évébe tellett, mire képessé vált értelmezni a lánygazdi irányra utaló verbális jelzéseit, és nem érzi magát elég erősnek, hogy egy egész országgal megküzdjön e téren). Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a lánygazdi szemrebbenés nélkül közli, hogy kanyarodj el balra, miközben előremutat, és jobbra gondol. így aztán saját intencióikat követték, és vonatozni kezdtek vidékszerte, bár maradhattak volna a fenekükön Dublinban is, például ahogy a lelkiismeretes és ettől roppant gondterhelt japánok, akik elkeseredetten huzigálták ki a bédekker 149. és 156. pontja közti látnivalókat, mert nem maradt rá idejük. Hihetetlen, hogy egy sztereotípia mennyire igaz lehet. A lánygazdiék viszont a második normann templomrom után úgy érezték, hogy többet tudnak a normannokról, és az ő romjaikról, mint amennyire valaha is vágytak, így aztán merészen az útikönyv utolsó oldalára ugrottak, amelyen sajnálatos módon csak a pubok felsorolása szerepelt. Na, azt bezzeg maradéktalanul és roppant alaposan felderítették, és igény esetén részletes kutatási naplóval szolgálhatnak, viszont a hely jellegéből fakadóan inkább az éjszakai órák kedveztek az aprólékos elemző munkánknak, a felszabadult időt pedig a naggyon-naggyon híres, naggyonnaggyon nagy, naggyon-naggyon lovely ír vidékre fordíthatták. Nem kis meglepetésünkre, az ír vidék is tele van naggyon-naggyon nagy, és naggyon-naggyon híres kerek tornyokkal és kőkeresztekkel, és nem szenved hiányt neolitikus baszokban sem, amiket a történészek interpretációi szerint tévé és egyéb interaktív eszközök híján estéiket langy unalommal töltő ősemberek emeltek, nyilván abbéli reményükben, hogy ha csinálnak egy sötétkamrát, ahova évente egyszer, 2 perc 13 másodpercre süt be csak a nap már ha nincs felhő -, akkor jó esélyük van egy multiplexet becsábítani a faluba. A lánygazdi szerint mindeme nevezetességek
megtekintése természetesen elengedhetetlen, hogy még annál is műveltebb, cizeláltabb lelkű európainak érezhessék magukat, mint amilyenek spontán, ébredés után kávé előtt szoktak lenni, de tudjam meg, hogy Írországban valójában egy igazán jó dolog van. Az írek, meg a kocsmák, meg a Guinness. Ühüm. Magyarországon meg a matematikaoktatás. Aztán a lánygazdi azt mondta, hogy nagyon büszke rám, hogy ilyen érett, kialakult felelősségtudattal bíró cica vagyok, akire rá lehet bízni egy egész lakást! És azt is mondta suttogva, hogy a fiúgazdi ne hallja, hogy bezzeg Daltont nem lehet itthon hagyni ilyen rövid időre sem, és panzióba kell vinni, pont annyiért, amennyibe a repcsijegy került. Igaz, a nekem hozott ajándék is pont ennyibe került, de az legalább örök darab. És akkor kaptam egy lézeres macskajátékot, amit be lehet programozni, és akkor bekapcsol, és lehet játszani Csillagok háborúját! Tudom már mi a jó válasz a kérdésre, hogy mit csinálok, ha egyedül vagyok! Legyőzöm a Birodalmat, és megmentem a Galaktikus Köztársaságot. 36 Megint vidéki macskáskodom, amit nem is bánok, mert lassan vége a színházi szezonnak, és akkor mit is csinálhatnék a bűnös városban. A lánygazdi csóválja a fejét, hogy ne frusztráljam már szegény Daltont a kulturális sznobságaimmal, azt hiszem, nem tudja, hogy a Barátok köztet szokom nézni. Jó, azt szokom, de csak azért, mert nekem sose vesznek jegyet, csak utána mesélik el, hogy mit láttak. Mondjuk, az is pont elég, mert abból a rövid öt-hat órás elbeszélésből, amivel megvitatnak egy másfél órás darabot, leszűröm a megfelelő következtetéseket, és a Hektornak már saját élményként adom elő. Sőt még azt is el tudom ismételni, hogy a lánygazdi mit szólt be megint, mert színházban, meg hangversenyen lekopik róla az a vékony kis civilizációs máz is,
ami egyébként fellelhető rajta, és átmegy népnevelőbe. Mondjuk, ha valaki meg mer szólalni, akkor nagyon készségesen megkérdezi tőle, hogy „tessék mondani nem zavarja a beszélgetésben a zene, mert akkor szólok nekik, hogy hagyják abba, amíg önök túljutnak a kelkáposztafőzelék receptjén", ha meg valaki cukorkát eszik, akkor arra nem szól rá, csak a fiúgazditól kérdezi meg, pont az ideális hangerővel és artikulációval, hogy mindenki jól értse: „szerinted mikor veszik elő a piros lábaskájukat a pörkölttel? Tunkolni is fognak?" Emiatt a lánygazdival részint jó színházba menni, mert ha ő ott van, akkor csend honol a nézőtéren, részint meg kínos, mert mindenkit lecsesz, és a fiúgazdi ettől kínosan érzi magát. Azt hiszem, ezt hívják ambivalenciának, és az érett személyiség sajátja, hogy megküzd vele. De a jó hír, hogy tegnap úgy tűnt, hogy a kutyám végre kezdi behozni a fenntartási költségeit! Egész nap egy percre nem ült le, hanem felhajtotta a fára az összes macskát, és elégedetten őrjáratozott alattuk. A fiúgazdi meg részint egyetértően hümmögött, és azt mondta, hogy ha a macskák továbbra is exponenciálisan növekednek, méretben és számban is, akkor ők fél év múlva nem a kertből, de a faluból is kiszorulnak, másrészt pedig kikötéseket tett, hogy Dalton ugyan kergetheti a macskákat, csak a Belzebubot, a Krucifixet, az öreg Hippóst és a Primadonnát nem. Ja, meg ezek egyenesági hozzátartozóit sem. Mire Dalton is hümmögött, aztán rájött, hogy akkor a másik halmaz egy elemből áll, belőlem, és bejött engem hajkurászni. Nagyon nagy pofont kapott! Aztán a lánygazdi közbelépett, és azt mondta, hogy a fiúgazdi legyen férfi, és egyet válasszon ki, akit eztán privát macskaként kezel, a többit meg hagyja a természetre. Jó, azt a négy-öt mázsa macskakaját, amit megvásárolt nekik, azt még kioszthatja. A fiúgazdi meg kiválasztotta a legnyüzügébbet, aki mindig bohóckodik, amikor enni kéne, és ezért nemhogy nem hízik, de fogy, viszont hagyja magát simogatni, elnevezte CirmiMirminek, és TEJSZÍNT ad neki, meg filézett CSIRKECOMBOT!
És én? Én mikor kaptam tejszínt? Jó, minden reggel, de az kávézás, az nem etetés, hanem szociális rítus. Csirkecombot meg akkor látok, ha lopok magamnak! Jó, utálom, mert én a lazacot szeretem igazán, de akkor sem kéne neki adni Cirmikének. Megehetnék ők is. És Dalton, aki az ÉN kutyám, bólogatott, és ma már soha többé nem bántotta Cirmikét, és azt is hagyta, hogy az a kis ócska qrva belemásszon a táljába, és ott egyen. Hogy ez a kutya nem olvasta sem Lorenzet, sem Csányit, de még egy internetes fajtaleírást sem, az egészen biztos. Lehet, hogy nem is kutya, hanem valami más. Mondjuk, koala. Az se nagyon zavarja, ha kitépik a szájából az eukaliptuszlevelet. Vállat von, és elkezd rágni egy másikat. 37 Tegnap este azt gondoltam, hogy ma reggel összecsomagolok, és elmegyek világgá, mert elegem van, hogy a lánygazdi folyamatosan „bezzegel", csak azért, mert Daltonka, az a köcsög, aki egyébként mostantól nem az én kutyám, mert az én kutyám képes felismerni, hogy mi a rendeltetése a világban, és nem őrzi türelmesen a tálját, amikor egy nyivákoló szőrgombóc, aki egy macska, de nem én, benne grasszál és kiválogatja a legjobb falatokat. Szóval bezzegel, mert Daltonka kedves a kismacskákkal. Persze hogy az! Elég, ha szépen néz rájuk, és a fiúgazdi máris rohan egy kis jutalomfalattal, hogy megdicsérje, milyen fantasztikus szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot, hogy mellé áll a nehézsorsú, halmozottan hátrányos helyzetű cicáknak. Négyszer annyi kaját kap, amióta hagyja, hogy beleegyenek a táljába. Én meg ugye a lelketlen, egoista izé vagyok, híján minden empátiának és alturizmusnak. Nem vagyok híján! Az az igazi empátia, és a szigorú, de hatékony életre tanító nevelés, ha idejében megtanulják, hogy „az élet nem habostorta", meg hogy én vagyok a főnök! Jobb lenne, ha kamaszkorukban, az
identitáskrízisük legközepén kellene szembesülniük azzal, hogy az etetett macska meg a privát macska közötti különbségek nem csupán mennyiségiek, hanem minőségileg mások? Hogy mást ne mondjak, a privát macskának van gazditartási engedélye! Na, szóval, azt gondoltam, elcsavargok egy-két napra, na, nem messzire, csak láttam, hogy a túloldalon lakodalom készül, ott biztos eltölthetném az időt, amíg ezek itt a lelkiismeret-furdalástól félőrülten keresnének, aztán meglennék, és mindenki örülne, és ezek a kis vakarékok egyszer és mindenkorra eltűnnének az életemből. De mire összecsomagoltam, addigra Dalton elveszett. Ki se néztem volna belőle, hogy ennyi kezdeményezőkészség van benne! Csak jött vissza a reggeli sétából a fiúgazdival, mert képtelen arra, hogy egyedül intézze a biológiai programjait, hiába járt iskolába, neki díszkíséret kell egy elfogadható mennyiségű széklet produkálásához (ilyenkor bele sem merek gondolni, mi lehet, mondjuk, a vombatokkal, ha már a kutya ilyen macerás, pedig állítólag az egy különösen jól sikerült kombinációja az evolúció és a genetika összefogásának), na szóval, jött vissza, aztán megiramodott, és mire a fiúgazdi felocsúdott, nem lett sehol. Mire meg én felocsúdtam, teljes lakászárlat volt, zsiliprendszerrel és beléptető kapuval, mert ilyenkor a lánygazdi - nem minden alap nélkül - gyanakodni kezd, hogy én is valami galádságban töröm a fejem. így aztán csak egy uszkve kétórás kihallgatáson kellett átesnem, ami abból a jogos, ámde most mégis téves hipotézisből indult ki, hogy én voltam az értelmi szerző, és pontos tudomásom van Daltonka bujdoklási helyéről. Hát én csak azt tudtam megmutatni, hogy én hova szokok elbújni, ha elegem van a szociális életemből és elmélkedni vágyom, de Dalton nem volt ott. Mondjuk, csodálkoztam is volna, ha ott találjuk, mert az egyik a régi kútágas tetején van, én is csak hágóvassal jutok fel rá, a másik meg egy lyukban, amibe csak cipőkanállal férek be. Ez magyarázhatja, hogy miért van a bejáratánál tizenkét darab macskanyakörv, tizenkét darab Nokedli feliratú gravírozott
táblácskával, darabja 2675 forintért. A lánygazdi csúnyán nézett, és azt mondta, hogy tudjam meg, ebből a pénzből vehetett volna nekem egy macska memóriajátékot, de így most nem ebből vesz. így most a kosztpénzből vesz. Jó, megtudtam. Egyébként meg nem tudom, mit van kiakadva. Tudok róla, hogy más macskák körbepisilik a territóriumukat, és ezzel kész, de szerintem ez olyan atavisztikus csökevény, amin én már túlléptem. Én kérem egyedi útbaigazító táblákkal tudatom az érdeklődőkkel, hogy ez az én rezidenciám. Miért, Micimackót basztatta valaki, hogy Kovács János név alatt lakik a Pagonyban? Én legalább a saját nevemet használom! Arról nem beszélve, ha sokáig bosszantanak a kis csimaszok, a fémtáblácskákat összekötöm egy darab dróttal és bedugom a konnektorba! Jogom van minden eszközzel megvédeni, ami az enyém. A lánygazdi összeroskadva csóválta a fejét, hogy fél percig nem figyel az ideológiai nevelésemre, és lám, máris a szélsőjobb retorikáját harsogom, és hogy eztán se tévé, se internet, se újság, menjek, olvassak Thomas Mannt, meg Lessinget, meg Szerb Antalt, meg ... és ha ezeket befejeztem, és még mindig áramot akarok vezetni a kerítésbe, akkor keres nekem egy másik gazdit. Jó' vanna, csak vicceltem! Honnan lenne nekem konnektorom?! Aztán a fiúgazdi elunta, hogy óbégat egy kutya után, aki láthatóan nincsen is ott, és aki háládatlan, és nem becsüli meg a helyét, pedig a valaga ki van nyalva (Hmm... lehet, hogy amikor sétáltatják, ez is benne van a programban? Bezzeg nekem ezt is magamnak kell csinálnom! Lassan újra kell gondolnom, hogy a következő életemben minek szülétek, snassz ez a kutyalét, de járnak hozzá bizonyos bónuszok, amik el kell hogy gondolkodtassanak egy jövőjét felelősen tervező macskát), és miután kiadta ellene az országos körözést, meg a nemzetközi elfogatóparancsot Daltonka besétált a kapun, és nagyon csodálkozott, hogy nem dicsérték meg.
Nyilván, mert tudták, hogy nem direkt talált haza, hanem véletlenül. Követte a rókát, aki a szomszéd lyukban lakik. Ha rajta múlik, akkor még mindig az erdőben bolyong, meg várja a jutalomfalatot, mert szépen ül. Érdemes volt iskolába járatni. Remélem, egyetemre is beíratják. Vagy legalább térképolvasásra. 38 Jó régen nem írtam, a lánygazdi szerint, azért mert mérhetetlenül ellustultam és a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszem, hogy megfeleljek az elém állított intellektuális kihívásoknak, szerintem meg alkotói válságban vagyok, és ez kellőképpen megindokolja, miért töltöm a napjaimat intenzív szunyókálással. A fiúgazdi azt mondta, hogy ő hajlandó támogatni az én írói krízisemet, ha leszokom arról, hogy a krízisem kizárólag reggel nyolctól este nyolcig tart, éjjelente viszont partyt adok a béri macskáknak, akiket először körbevezetek a házon, megmutatom nekik a kutyát, aki alszik, aztán a kutyát, aki ébredezik, aztán a kutyát, aki ébren van, hogy aztán kollektív túlélő show-t játszunk, amitől is: a) Bizonyos tárgyak sorsa beteljesedik, és a fizika általánosan érvényes szabályait követve lezuhannak a padlóra (szerintem ezt úgy hívják, hogy a newtoni fizika nagyvonalú bizonyítása, a fiúgazdi szerint meg úgy, hogy „az állatkert majomházában is nagyobb nyugodalma lenne az embernek, ha sikerülne némi protekcióra szert téve beköltözni oda, és ebek - ja nem macskák harmincadjára hagyni a vidéki házat"). b) A vendég macskák nekifutnak, nagyot dobbantanak a lánygazdi fején és kiugranak az ablakon, mire a lánygazdi felébred, és nevelni kezd engem, már ha bizonyos intelmek mantraszerű ismétlését annak lehet tekinteni. Szerintem egy imamalommal beljebb lenne, az sem használna semmit, de azt csak tekerni kell.
Sajnos a lánygazdi kevéssé fogékony a spiritualitás nyújtotta lehetőségekre. c) A kutya, kihasználva a lehetőséget, befekszik a fiúgazdi ágyába, a fiúgazdi pedig ráfekszik a kutyára. d) A fiúgazdi mond valami nyolc napon túl gyógyulót. e) A lánygazdi azt gondolja, hogy ez egy társalgás kezdete, és beszélgetést kezdeményez részint a háziállatok pszichéjéről, részint a fiúgazdikról, akik megfigyelése szerint fájdalmasan lassan adaptálódnak a megváltozott életkörülményekhez. „Fijjam, ha rajtad múlott volna, már attól is kihalna az emberiség, hogy nőnek a fán a levelek, két éve nem vagy képes hozzászokni, hogy éjjel nem alszunk? Hát hogy lesz így belőled evolúciós sikertörténet?" f) Ilyenkor már a fiúgazdi az új büntetőtörvénykönyvet tanulmányozza, azt hiszem, azt a cikkelyt keresi, hogy álmából ébresztve az ember mindenféle túlkapásokra ragadtathatja magát, nem kell az arányosság elvét betartania, elég, ha azt mondja, megijedt, máris szabadon ölhet, és közben azt motyogja, hogy ki gondolta volna, hogy ez a zsebdiktátor egyszer valami értelmes törvényt is alkot. Aztán elmegy baltát élesíteni. g) Aztán lassan pitymallik (Jó mi? Ilyen szavakat már csak én használok! Na jó, meg az az egy-két falugazdász, akinek benne van a munkaköri leírásában.), és lehet végre szunyókálnom. De ma nem, mert ma jött meg a lánygazdi onnan, ahol egy darab madzagon szokott lógni valami sziklán, és hozott nekem egy levelet. Egy igazit! Borítékkal meg bélyeggel! És nekem volt címezve! így, hogy NOKEDLI! És attól kaptam, akinek már írtam egyszer, és most válaszolt, azt, hogy szeret engem, vagy legalábbis amit írok, és sok-sok egeret kívánt, meg konzervet is. Remélem, nem egérkonzervet, mert az rettenetes lehet. Beeehhh... A lánygazdi szerint ezt úgy hívják, hogy visszajelzés, és rendes írót ez éltet, hogy az olvasó olvassa őt. Ennél jobban már
csak annak örül, ha az olvasó tollat ragad és megírja, hogy olvasta, és tetszett neki. Vagy hogy nem. De ez ugye esetemben nem merül fel. És amikor egy olyan olvasó ír arról, hogy olvasta és tetszett neki, aki valójában író, akkor... na akkor elvesztettem a fonalat, mert pont olyan volt, mint amikor a lánygazdi a homunkuluszparadoxont kezdte magyarázni, akik, ha jól értettem, egyre apróbb emberek, akik egymásban laknak, és amíg nem keverik össze a sorrendet és mindig a kisebb lakik a nagyobban, addig rendben van, amikor összekeverednek, akkor meg Achilleus legyőzi a teknősbékát. De lehet, hogy nem pont így, mert a lánygazdi csak hümmögött, és azt mondta: „igazán nagy szerencse, fijjam, hogy nem az ismeretelméleti megfigyeléseidért szeretünk", aztán kirakott a napra száradni. Szerencse, szerencse, csak most már azt nem tudom, hogy hozott-e nekem egeret, vagy arról is magamnak kell gondoskodnom. Jó lenne konzerv is. 39 Nagyon érdekes megfigyeléseket tettem, eddig ilyen nem fordult elő ebben a háztartásban, és a fiúgazdi szerint nem árt résen lennem, mert most sem fog sokáig tartani, és érdemes lenne úgy tekintenem a jelenségre, mint a Halley-üstökösre. Időnként megjelenik, de mire jobban megnézném, már tovatűnik újabb 175 évre, szóval készüljek egy gyors regisztrálásra, meg hogy a főbb események balladai ködbe vésznek. Szóval a lánygazdi fogyókúrázik! Tudom, mi az a fogyókúra! Nekem szokta mondani, amikor olvas valami hülyeséget az interneten, általában a derék és megbízhatóságukról hírhedt brit tudósok tollából, hogy mondjuk kétmillió-nyolcszázhatvanezer macska testsúlyát lemérve és várható élettartamukat bejósolva arra a következtetésre jutottak, hogy a házimacskák ideális súlya két kiló hatvan deka, és három kiló húsz deka között van. Az enyém
meg, ugye, négy kiló negyven körüli. Amiből egyenesen következik, hogy nem vagyok házimacska. Szerintem. A lánygazdi szerint meg az következik, hogy dagadt vagyok, és két napig nem ad enni, csak feleannyit, mint szokott, aztán két nap múlva rájövök végre, hogyan kell úgy programozni a mérleget, hogy kevesebbet mutasson, akkor gyorsan elérem az optimális súlyomat, és nyugtom van az újabb tudományos áttörésig. Na de most az történt, hogy a lánygazdi elment egy hegyre, amit mindig is szokott, hogy lógicsáljon egy darab kötélen, és amikor hazajött, akkor nem arról mesélt, hogy hozzá képest Mallory, Hillary és az összes sherpa óvatos kezdő a sziklákon, hanem eltűnődve nézte magát a tükörben, meg ráállt a mérlegre, és akkor felsikoltott, hogy úristen, nem lehetek ennyi! És akkor megijedtem, mert a legutóbbi brit tudósinvázió óta nem állítottam vissza pontosra, és azt gondoltam, hogy a lánygazdi most azt hiszi, hogy kórosan lesoványodott, és nincs messze, hogy elvigye a végelgyengülés, de kiderült, hogy így is soknak találja magát, és ez a nagy nézegetés is amiatt volt, hogy alig tudott felmenni valami csúcsra. Konkrétan sehogy, mert az aljában megállt, mert nem bírta, de erről megfigyeléseim szerint nem szeret beszélni, szóval inkább úgy teszek, mintha ez egy önkéntes döntés lett volna, és nem fizikai szükségszerűség. Ja, meg amiatt is, hogy a barátai halálra cikizték, állítólag gondoskodásból meg szeretetből, de a lánygazdi azt mondta, hogy ez esetben a jövőben inkább egy rinocérosszal fog barátkozni, mert az kedvesebb is meg tapintatosabb is. És nem is beszél annyit. Szóval most ül az ágyon, és mindenkinek, aki arra jár (szóval nekem, mert mindenki más már rég elmenekült a közeléből) kétpercenként elmondja, hogy eztán másképp lesz, holnaptól életmódot vált, csak még előtte megeszi ezt a tábla csokit, mert nem lehet úgy életmódot váltani, ha tele a kamra édességgel. Szerintem lehet. Csak arra kell váltani, hogy életvitelszerűen csokoládékóstoló lesz.
Vajon, ha megmutatom neki, hogy lehet átállítani a mérleget, boldog lesz? 40 Azt hiszem, a fiúgazdi tévedett, a lánygazdi legújabb hóbortja ezzel a fogyókúrával mégsem Halley-üstökösszerű jelenség. Már ha ennek a jeles üstökösnek csak a „még nincs itt-már nincs itt" jellegű tulajdonságát vesszük figyelembe. Ha más tulajdonságait is figyelembe vesszük, mondjuk, hogy a csillagászati megfigyelések egészen új perspektívája nyílt meg előttünk azzal, hogy Halley 1705-ben kiszámolta az üstökös pályáját, és ezzel lehetővé tette, hogy a derék csillagászok csak meghatározott időközönként nézzenek fel az égre, ne kelljen egész életüket azzal tölteni, hogy egy látcsövön keresztül bámulják az űrt, ahol egyébként űrmélységű unalom honol, hanem nyugodtan kapálgathatnak a kertben, elég 76 évenként felrohanni az obszervatóriumba és detektálni, hogy „né má' megint itt van!" Szóval, ha ezen tudományfordító tulajdonságait is figyelembe vesszük az üstökösnek, akkor persze pontos volt a fiúgazdi jóslata. A lánygazdi egészen új alapokra helyezte a fogyókúraipart, olyan forradalmi gondolatokat megfogalmazva, hogy nem is értem, miért az én jogdíjamat nyúlja le folyton, ahelyett, hogy ezeket a nézeteit terjesztené világszerte, és keresné magát gazdagra. Csak több dagadt ember van, mint macskarajongó. A következőre jött rá! Ha az ember - sajnos a macska is - több kalóriát visz be a szervezetébe, mint amennyit felhasznál, akkor hízik, ha kevesebbet, akkor fogyik, ha pont annyit, akkor meg stagnál. A fiúgazdi szerint ezt az általános iskola ötödik osztályában mentő kérdésnek teszik fel a biológia pótvizsgán, a lánygazdi szerint meg hiába, mert hatodikra mindenki elfelejti. Ha nem felejtené el, akkor nem vásárolna csoda zsírégető szereket kapszulánként több ezer forintért, és nem enne olyan kakaós csi-
gát, ami lisztből és kakaóból készült, pont úgy, mint minden kakaós csiga, de rá van írva, hogy fogyókúrás, és ezért négyszer annyiba kerül. Mondjuk, lehet, hogy ez is egy jó módszer, mert így néhány hónap múlva biztos nem lesz pénze ételt venni, és akkor lefogy. De a lánygazdi úgy akar lefogyni, hogy nem szegényedik el, ezért nem kapszulákat vett, hanem egy mérleget, ami grammokat is mér, meg egy kalóriatáblázatot. És ettől mindenről, de mindenről tudja, hogy mennyi kalória van benne, meg azt is tudja, hogy ő mennyit ehet meg egy nap (keveset), meg sajnos azt is, hogy én mennyit ehetek meg egy nap (még kevesebbet), és ezt előre kiszámítja, és nem eszik többet tényleg. És nekem sem ad. Mondjuk, így értem, hogy miért nem lesz belőle fit-neszguru, emberiség megmentője, elhízott háziasszonyok védelmezője. Úgy mindenki le tud fogyni, hogy nem eszik! Meg akaratereje van. Meg kitartása. Az, kérem, nem teljesítmény! Ezek nélkül tessék eredményt elérni! Na, megyek írni, mert látom, hogy ezzel a hozzáállással a lánygazdiból sem lesz már bestsellerszerző, az én gyönge vállamat nyomja továbbra is a betevő falatok megszerzése, vagy legalábbis a pénzügyi fedezet biztosítása. Hogy miért nem tud ez néha a közönségnek játszani! 41 Elképesztő dolgokat tudtam meg a lánygazdiról! Ugye, van neki ez a ketyója, hogy lefogy, mert nem bírt olyan fürgén felgyalogolni valami hegyre, mint ahogy szeretett volna. Mondjuk, mi, macskák, ilyenkor nem magunkat, hanem a hegyet fogyasztjuk egyre lejjebb, mígnem egy vakondtúrás lesz belőle, amit nemcsak megmászhatunk, hanem át is ugorhatunk. Ha ezt a kőzetviszonyok nem teszik lehetővé, akkor egyszerűen arrébb megyünk. A lánygazdi persze mindig az extrém kihívásokat forszírozza, és nem a hegyet faragta le, hanem magát. És persze ezt sem a bevett módszerekkel, mint minden normális ember, hogy mondjuk,
befizet egy négyhetes fogyókúraprogramra, amiben naponta ötször szárított algát kell enni savanyú tejjel, és semmi mást, aztán vissza lehet térni az eredeti életmódhoz meg az eredeti súlyhoz, hanem életmódot vált, teljesen kihagyva belőle az algákat. Az életmódváltás lényege, hogy eztán mindennap kevesebbet eszik, mint amit eléget, aztán amikor ettől már jól elfogyott, akkor pont annyit eszik, mint amennyit felhasznál. Ez nem túl bonyolult, de biztos, hogy nagy titok, és a lánygazdi egy tiltott szekta beavatási szertartásán jutott hozzá az információkhoz, mert megfigyeléseim szerint más lánygazdik nem így csinálják. És már értem is, miért! Meg kell hozzá tanulni az összes étel kalóriatartalmát, el kell igazodni a mérlegen, hogy például 200 gramm, az 20 deka vagy 2 egység, és még aránypárokat is tudni kell számolni, mert a lánygazdi állati faksznis, hiába van ráírva valamire, hogy 100 gramm 58 kalória, ő azért is 128 grammot eszik belőle. Most tele van a lakás apró cédulkákkal, amin számok sorakoznak, és ha elérik az 1200-at akkor a lánygazdi elégedetten hátradől, hogy aznap már nem kell tovább számolnia, meg ennie, meg tervezni, hanem végre élhet a kedvteléseinek. Csak még előbb kiszámolja az én kalóriaadagomat, mert szolidaritásból én is fogyókúrázom. Na jó, nem. Kényszerből fogyókúrázom. Szolidaritásból (a Dalton szolidaritásából) meg hízom, mert mindig megsajnál, és nekem adja a husiját. Viszont, hogy a lánygazdi is boldog legyen, elkezdtem vedleni. így most tíz dekával könnyebb vagyok, mint a múlt héten és mindenki elégedett. Kivéve a fiúgazdit, aki akkurátusan összekészített szőrgombócokat szokott találni mostanság a zoknijában, és egyre kevésbé hajlandó elhinni, hogy azok belőle hullnak ki. Az a baj ezzel az emberrel, hogy nincs neki képzelő-ereje. Hogy akar így életben maradni? Mellettem?! 42
A mai nap méltán bevonul majd az emberiség történelmébe, a lánygazdi egy hónap matekozás után, amit mostanában evés helyett szok csinálni, ráállt a mérlegre, és 8 kilóval kevesebb volt, mint amikor matekozás előtt állt rajta. Mindig mondom, hogy a szellemi erőfeszítések nemcsak az agyi keringést terhelik meg aránytalan mértékben, hanem idő előtti elsorvadáshoz vezetnek. Reménykedtem, hogy most már abbahagyja ezt az ostobaságot a számológép-függőségével, és végre engem is békén hagy, mert még két hét fogyókúra, és kopasz macska leszek. Nem tudok már mit levedleni, közben meg egyre gömbölyödik a hasam Dalton vacsijától, a lánygazdi egyre gyanakodva néz, a fiúgazdi meg egyre cinkosabban kacsintgat. Előbb-utóbb lebukunk! De nem! Ahelyett, hogy elégedetten hátradőlne, hogy juhhéé, lefogytam, karcsú vagyok, mint a nád, és kezdene megint chipset enni, amit úgy szeretek, meg mogyorót, amit szintén, csak hümmög, hogy akkor már csak mínusz 11 kiló van vissza a versenysúlyomig, meg hogy ideje edzeni. Gondoltam, hogy jó, eddzen csak, legalább addig sem lesz itthon, és nyugodtan nassolhatok, de nem! Elment a boltba, vett egy lépcsőzőgépet, ami olyan, mint egy pumpa, amivel fel lehet fújni a gumimatracot, csak egyszerre nem egyet, hanem kettőt lehet, szóval két lábbal kell nyomkodni, és akkor az egész olyan, mintha felmennél a toronyház tetejére, pedig ott állsz a tévé előtt, és valami hülye krimit nézel, hogy ne azzal foglalkozz, hogy belehalsz az edzésbe, hanem azzal, hogy ki a gyilkos. Nem tudom, másoknak nincs olyan gazdija, aki életmódváltás címen nem aszkétává képezi ki magát, hanem, mondjuk, szakáccsá? Esetleg cukrásszá? És van ott felvétel? De ez mind semmi, mert ma kitalálta, hogy a karizmait is edzeni fogja, bár a fiúgazdi szerint van neki karizmája, csak nem arra használja, amire kéne. Ezt mondtam is a lánygazdinak, de azt válaszolta, hogy ez egy szarkasztikus megjegyzés volt a fiúgazditól, és nem kell vele foglalkozni, csak irigykedik. Jó, de miért engem kell használnia súlyzónak?
Csak azért, mert az egész háztartásban én vagyok szabványos öt kiló? Csak azért, mert olyan lusta vagyok, hogy nem ugrok le a tenyeréről, amikor a feje fölé emel? Csak azért, mert a buddhista szerzetesek nyugalmával tűröm, hogy porig alázzon más macskák előtt (jó, konkrétan egy más macska sincs itt, mesélni meg hiába mesélné, senki nem hinné el neki!). Csak azért, mert a tudósi elhivatottságom nagyobb, mint az önérzetem, és ahelyett, hogy szilánkosra marcangolnám a csuklóját, jegyzeteket készítek, milyen is az, amikor a lánygazdi megőrül, és az egészségügyi ellátórendszer még nem áll készen a fogadására? Jó, hogy nem szerel rám fogantyút, hogy a kalapácsvetést is gyakorolhassa. Hülye anorexiás tyúk! 43 Ma keserű leckét kaptam a sorstól, hogy milyen lehangoló következményekkel járhat, ha antropológiai kutatásaim érdekében tökéletesen asszimilálódom tanulmányom tárgyához, és azt a hamis illúziót keltem, hogy nem vagyok más, mint egy elkényeztetett házimacska. Szóval az utóbbi időben a lánygazdi megbolondult, és egészségtudatos életmódot folytat, az én legnagyobb megdöbbenésemre és egyre fokozódó rémületemre, mert állandóan kiterjeszti rám a doxazma rendszerét. Eleinte csak nem adott enni, aztán súlyzónak kezdett használni, hátha ettől megjön a kedvem a rendszeres testmozgáshoz. (Nem jött meg, és önöknek sem ajánlom! Van ugyan egy örökzöld kabarétréfa, amelyben egy házaspár egymást emelgeti a nászéjszakájuk óta gondolom, lassan fel kéne őket világosítani, hogy a
gyermeknemzésnek más, bevettebb formái is léteznek, mint sótörést játszani -, de ott sem az a végkicsengés, hogy ugyan kihalt a család, a mi sajátos és sajnálatosan alkalmatlannak bizonyuló szexuális skilljeink miatt, de legalább milyen fittek vagyunk.) Most azt állítja, hogy naponta több órát kell a friss levegőn tartózkodnom. Konkrétan melyik friss levegőn? Amire most már hetente adnak ki szmogriadót? És ami rám, mint földhöz közeli életmódot folytató apró állatkára különösen veszélyes? Biztos azért forszírozza ezt a lánygazdi, hogy elszívjam előle az összes káros anyagot, és ahol már az ő feje van, alpesi levegő legyen. A lánygazdi megvetően nézett és azt mondta, hogy most éppen abban a hegyi faluban vagyunk, ahol hallottak már ugyan arról, hogy egy OTTÓ nevű pasi feltalálta a robbanómotort, egy Ford nevű meg az autó-sorozatgyártást, de ez nem befolyásolta gyökeresen utazási szokásaikat, és itt maximum a tehenekből felszabaduló metángáz lehetne veszélyes, már ha lenne itt tehén. Szóval ne nyimnyámkodjak tovább! És nem elégszik meg a verbális győzelemmel, hanem megfog és kirak! Hogy rohangáljak boldogan, mint ahogy a fajtaleírásomban olvasta. Ez a nő hülye! Nekem ne mondja senki, hogy bármely magára valamit is adó ismeretterjesztő mű azt írja a macskákról, hogy rohangálnak, mint a töketlen kutya. Az kérem, aki így rohangál, az általában a töketlen kutya, konkrétan meg a Dalton. O ugyan nem töketlen, de feszt rohan! Biztos gyárilag kontakthibás, és kifelejtették belőle a „szundi" üzemmódot. A lánygazdi szerint régen én is rengeteget rohangáltam és bátor felfedezéseket tettem. Szerintem meg mostanra érett felnőtt macska lettem, aki kutyát tart, és ha valamit nagyon akar tudni, akkor odaküldi a sameszát, hogy nézze meg és számoljon be róla. Esetleg letöltöm a netről. A lánygazdi azt mondta, hogy tulajdonképpen nem vitatkozni akart, mert nem kíváncsi a véleményemre, és kihajított az ablakon azzal, hogy addig ne jöjjek be, amíg legalább 600 kalóriát el nem égetek. Hülye tyúk! Most honnan szedjek szenet meg gyufát, amivel égethetek?
Aztán amikor nem engedett vissza, hogy legalább a gázt meggyújtsam, az is biztos van 600 kalória, ha főzök egy kávét, akkor megsértődtem, és elmentem világgá! Mentem, mentem, amíg a világ végére nem értem, és ott meg nem találtam az égig érő fát! Ööö... szóval a ház előtti gyümölcsfát, ami, ha az ember nem direkt kicsinyes és kötözködő, és ha megfelelő szögben nézi, akkor pont kitakarja a napot. Szóval égig ér. Nekem ne mondja senki, hogy a népmesék üveghegye meg tűzokádó sárkánya nem perspektíva kérdése volt. Csak akkor nem voltak elkényeztetve a kölkök, hogy mindent megnézhettek 3D-ben. És akkor azt gondoltam, hogy valószínűtlen, hogy egy ilyen evolúciós csúcstermék, mint én, elfelejtene bármely készségét, amit nem gyakorol már egy ideje, és gondoltam, hogy megmutatom a lánygazdinak, hogy milyen belevaló tökös macska is vagyok igazából - tökös, bár miskárolt -, és a fa tetején ücsörögve fogom elkapni a pimasz verebeket. És akkor majd abbahagyja ezt az elkeserítő nyomulást az edzőteremmel meg a személyi edzővel. És akkor felmásztam az első ágig és ott megálltam kicsit szuszogni, és szuszogtam, szuszogtam, aztán lehunytam egy kicsit a szemem, nem azért, mert kifáradtam, hanem mert éppen otthon hagytam a műkönnycseppemet, ami az optimális szemzug nedvességet biztosítja számomra, és akkor egy kicsit elaludtam. Mondom egy kicsit! Egyáltalán nem igazak azok a fészbukra kikerült fotók, amelyeken az látszik, hogy egy pocakos macska fejét lelógatva hortyog egy körtefaágon, miközben a mancsánál gondos cinkék és vörösbegyek keresik a télen bespájzolt napraforgómagvakat. Először is, diófa volt! Másodszor is, rigó. Harmadszor is, köles! Ennél sokkal kevesebbért a nyakába akaszthatnék egy sajtópert! 44
Drámai események vették kezdetüket, de kivételesen nekem semmilyen szerepem nincs benne, csak megfigyelő vagyok. Úgy kezdődött, hogy Dalton, aki rendesen kap enni, és a lánygazdi bököd, hogy írjam oda, hogy a szakirodalom általjavasolt mennyiségben, minőségben és rendszerességgel, mindent, de mindent megesz, amihez hozzáfér. De tényleg! Falat, párnát, esernyőt, ceruzát, újságot, zacskót. Néha még a vitaminját is, bár az a ritkább. A fiúgazdi ehhez nem volt hozzászokva, mert sem a lánygazdi nem eszik meg mindent - például ami hús azt egyáltalán nem, csak ha pacalpörökölt vagy téliszalámi az illető, mert azt szereti -, meg én sem, mert én a száraz kajámat is szét tudom válogatni, és gondosan kiteszem a tányéron kívül azokat a darabokat, amiket aznap éppen nem szeretek, most például a sárgarépa ízű, csupa A-vitamint lökődtem ki, szóval nem kell attól tartani, hogy valami veszélyeset lenyelnénk, mert azt sem nyeljük le, ami egészséges. így aztán egy darabig, ha elmentek itthonról, akkor csak úgy hagyták a lakást, ahogy volt, és előtte nem pakoltak be minden rághatót egy zárt szekrénybe. Most már bepakolnák, de nem nagyon van mit. A fiúgazdi azt a tanácsot kapta az interneten, hogy foglalkozzon sokat a kutyájával, és vásároljon neki játékokat, amivel kreatívan lefoglalhatja magát. A fiúgazdi szerint napi 24 óra együttlét kimeríti az elégséges ellátás, és foglalkozás fogalmát, a kutyának meg nem vesz játékot, részint mert játszik az a macskával eleget, részint meg amit vett neki, azt mind megette, és egyébként is ne játszadozzon, hanem készüljön a vizsgájára, nem azért járatja korrepetálásra, hogy szégyent hozzon a fejére. Dalton pedig szomorú volt, mert már nem volt mit megrágnia, meg én is szomorú voltán, mert rájöttem, hogy egyetlen logikai lépés, és rájön, hogy engem még rágicsálhat. Aztán talált a földön egy pár frottírzoknit, és azt nemcsak megrágta, hanem szépen le is nyelte. Aztán az éjszaka közepén kihányta, amire a lánygazdi felébredt, és kibotorkált a konyhába, és elkezdett sikoltozni, mert amit ott talált, az még az én félig
emésztett egereimnél is rosszabb volt, ráadásul azt hitte, hogy egy kígyó az, mert a félhomályban csak egy tekergő puha valamit észlelt, és akkor ugrott egy nagyot. Pont a Daltonra, aki közben addig sündörködött, hogy a lába alá feküdt. Legalábbis a lánygazdi szerint. Szerintem meg qrva nagyot ugrott. A fiúgazdi szerint ez nem azért van, mert a lánygazdi fél, hanem ez egy ilyen biológiai atavizmus, mert régen, amikor az embereknek még nem az volt a foglalkozásuk, hogy interneten gyűjtöttek adatokat, hanem az, hogy az erdőben gyűjtögettek bogyókat, akkor nagyon fontos volt, hogy inkább minden száraz faágtól frászt kapjanak és elugorjanak, hogy „VÁÁÁÁHHH KÍGYÓ!", minthogy legyen ott tényleg egy kígyó, és rálépnek, és mire megegyeznek, hogy melyik az ügyeletes kórház, és van-e neki ellenszéruma, addigra légzésbénulásban meghalnak. Így aztán ez a képesség megmaradt a mai világban is, ami nagyon hasznos, mert számtalanszor előfordul, hogy az ember sétál a körúton és arra siklik egy anakonda. A fiúgazdi mindenesetre nagyon örült, hogy nem az ufók vitték el a zokniját, hanem a Dalton, és hogy megkerült. A lánygazdi meg nézett rá, ahogy rám csak akkor szokott, amikor... amikor... így nem is szokott rám nézni, és nagyon határozott mozdulattal kivette a fiúgazdi kezéből a zokniját, és egyértelművé tette, hogy a részéről válóoknak tekinti, ha egy lakásban kell tartózkodnia egy zoknival, ami belülről is ismeri a kutyát. A fiúgazdi belátta, hogy ez tényleg túlzás lenne, bár hozzátette, hogy ha a lánygazdinak ilyen szigorú kritériumrendszere van arra, hogy ő milyen ruhadarabokat viselhet, akkor szeretné bejelenteni, hogy soha többé nem tudja elhagyni a házat, mert nincs neki miben. A lánygazdi ezt túldramatizálásnak tekintette, és azt állította, hogy megfelelő rugalmassággal ez a kérdés minden bizonnyal kezelhető, csak nem kell azt gondolni, hogy felemás zokniban nem lehet megjelenni a társaságban. Divatot kell teremteni és kész. Akkor Dalton újra elkezdett hányni, és mindenki megijedt, hogy még egy zokni, de ez nem az volt, hanem csak úgy. Meg
köhögött is. És másnap orvoshoz kellett vinni, és kiderült, hogy torokgyulladása van, és lehet, hogy azért evett zoknit, mert viszketett a torka. És hogy akkor ez nem rosszaság, hanem öngyógyítás, és a belső energiák mobilizálása. Ühüm. Én meg eztán ronggyá tépkedem a kanapét, cafrangosra karmolom a komódot, és lerángatom a függönyt. Nem rosszaságból, hanem mert mobilizálom a belső tartalékaimat, és öngyógyítom a benőtt körmöm!
45 Az élet rendkívüli módon igazságtalan, és mindig azokat sújtja, akik erejükön felül teljesítenek. Daltonka, ugye, felismerhetetlen méretűre aprítja a lakás berendezési tárgyait, majd torokgyulladást szimulál, aztán abból kigyógyul nagy nehezen, akkor megrántja a lábát, aztán amíg sántít, elkap egy fülgyulladást is. Nyilván, mert nem vitték eleget orvoshoz, és nem érezte a megfelelő gondoskodást és szeretetet, és valahogy ki akarta vívni a figyelmet. Aztán nagy nehezen szétszedték az egész kutyát, és összerakták újra, de szerintem agyat még most sem raktak bele, na, mindegy, és akkor jutalmul, mert utolsó alkalommal már csak három sarkot pisilt le a rendelőben, de a negyediket kihagyta - nyilván mert elfogyott a locsolóanyag -, szóval jutalmul kapott egy hatalmas, sárga műanyag csontot! És az teljesen az övé! Nekem meg semmim nincs, ami teljesen az enyém, mert az két tucat laszti, meg az húsz-harminc darab egér meg a macskaváram nem számítanak magántulajdonnak, mert a Dalton is játszhat velük. Jó, hivatalosan nem, de igaziból mindig elszedi és megcsócsálja. Ráadásul, amióta kiderült, hogy mindent megesz, játék után el kell pakolnom, vagy benne kell tartanom az ágyneműtartóban. Komolyan nem is emlékszem már, miért akartam kutyát. Mondjuk, a lánygazdi mindig mondja, hogy az emberek nagyon ritkán képesek azt
kívánni, amire igazán vágynak, inkább olyat kívánnak, amiről azt hiszik, hogy akarják, de a legtöbbször kiderül, hogy tévedés volt, és akkor már késő. így ő mindig nagyon óvatosan közlekedik az utcán, és ha meglátja a három kívánságot teljesítő tündért, akkor elszalad, mert tart tőle, hogy nem tudna helyes döntést hozni. Attól tartok, hogy ez a macskákkal is így van. Na mindegy, a következő kívánságomat egy sokkal értelmesebb dologra fogom felhasználni, mondjuk kérek elemet a lézeres játékomba. Reggel azért kicsit sírdogáltam a lánygazdinak, hogy velem nincsen már foglalkozva, és engem nincsen már szeretve, mert mindent csak a Dalton kap. De a lánygazdi azt mondta, hogy ő annyira szeret engem, hogy nem bánja, hogy minden éjjel végigmászok rajta, meg hogy kifeszegetem a szemhéját, hogy ébren-e van-e már, meg hogy kinyittatom magamnak az ablakot hajnali kettőkor, és ettől háromszor annyi a fűtésszámla, meg hogy képes két órát mozdulatlanul ülni, mert én pont rajta szunyókáltam el, és nem akar felébreszteni, meg hogy mindig direkt lassan köti a cipőfűzőjét, hogy legyen időm összegombócosítani. És hogy ne higgyem, hogy ezeket lehetne tárgyiasítani. Hát jó. De azért meg lehetne próbálni! Aztán sóhajtott egyet, és mondta, hogy jó, ha tényleg ez a kívánságom, akkor szól Daltonnak, hogy adja nekem kölcsön a csontját, és Daltonka odahozta, és közelről már látszott, hogy nagyon nagy, és hogy ebből baj lesz, és rám ejtette. Direkt. És akkor leszakadt a lépem, eltört a fülem, és meg is vakultam. De a lánygazdi csak annyit mondott, hogy tessék, ezt akartad, játsszál vele. Hmm... tényleg jól át kell gondolnom, hogy pontosan mire is vágyom igazán. Attól tartok, ez volt a második kívánságom, és ezt sem feltétlenül tekinteném sikertörténetnek. Mindegy, egy még van, azt majd alaposan megfontolom! 46
Szerintem én kifejezetten jó szándékú és könnyen alkalmazkodó és kedves jószág vagyok, aki mindig kifejezetten keresi a gazdija kedvét. Keresi, keresi, de nem találja. Ma hajnalban is kimentem a szokásos őrjáratomat végezni, amelynek csak egyik pontja, hogy elintézem a bélműködésem diktálta feladatokat, persze nem a kinti macskavécében, amit egy kisebb vagyonért vásároltak ugyan, de nyilván nem nekem, mert nekem nem vehettek rózsaszínű budit lila virágokkal! Ezt meghagyom a kóbor macskáknak, akik egyelőre Maslow-piramis alján tartanak, és az „eszik-iszik-alszik" hármasát képesek teljesíteni, de nem foglalkoznak önmegvalósító tendenciáik kiteljesítésével. Hát én meg foglalkozom, ezért átjárok a szomszéd nénihez, aki rokon lélek, mert ő is önmegvalósít, igaz, ő ritka és értékes virághagymák tartásával teszi ezt, nem tudományos kutatással, mint én. Csak az a baj, hogy biztos nagyon fél a gonosz rablóktól, akik ellopnák az ő virághagymáit, és ezért elássa őket a kertjében, csak mindig elfelejti, hogy hova, aztán jön ki ellenőrizni, hol lehetnek, és nem látja sehol. Na, én meg segítek neki, mert mindig kikaparom, és odateszem az ágyás szélére. Az ágyást közben meg rendeltetésszerűen használom, mint azt évezredek óta teszik a macskák. A szomszéd néni ennek nem örül, biztos, mert még nem tart ott önmegvalósításban, hogy meg is találja a hagymákat, de én nem adom fel, mert az úttörő ott segít, ahol tud. Hát, én pont ott tudok. A lánygazdi szerint eddig egy dedikált könyvbe, egy ultrahangos macskariasztóba meg három zsák macska elleni gyomba került neki ez a segítségem. Ja, meg a különleges liliomhagymák pótlásába. Nem bánná, ha eztán undok lennék, és a kert végébe járnék kakilni. Jó, hát ha állandóan beleütközöm a kicsinyes gazdasági érdekekbe, akkor persze előbb-utóbb elmegy a kedvem személyiségem kiteljesítésétől. Na, szóval, őrjáratoztam, megvitattam Hektorral a legújabb eszmetörténeti kutatásokat, megvertem egy idetévedt nőstényt, ültem egy kicsit a kerítésen, és pofákat vágtam a szomszéd házban lakó snaucerre, és akkor
hallottam, hogy jön a szemetes bácsi és viszi ki a kukákat. És én pontosan tudom, hogy nekem nem szabad előremenni a kapuhoz, mert az veszélyes, mert esetleg nyitva van, és megijedek, és kiszaladok, és akkor soha többé nem találok haza, mert én olyan hülye vagyok, hogy kívülről már nem ismerem fel ugyanazt a kaput, amiből belülről két perce kimentem. Na, mindegy. De nem mentem a kapuhoz, viszont találtam egy másik ajtót, ami nyitva is volt, meg belül is volt, és eszembe jutott, hogy a múltkor a lánygazdi nehezményezte, hogy nem keresem már a kalandokat, és akkor úgy döntöttem, hogy ezt sem kerestem ugyan, de találtam, és majd ráfogom, hogy kaland, és akkor megnyugszik. És akkor felszöktem a padlásra. Hát... igazán nem értem magam! Itt lakom már két éve, és még egyszer sem jártam erre. Olyan, mintha az ember bejárta volna egész Ázsiát, beleértve az indokínai szigetvilágot is, de mondjuk a Halászbástyát nem látta volna. Először is volt ott egy lépcső, amin felfutottam, és akkor felértem egy nagy térre, ahol rengeteg minden volt. Leginkább por, de akadálypálya is deszkákból meg gerendákból, meg egy madzag, amin denevérek lógtak, és azokat én mind levadásztam, és ezek varázsdenevérek voltak, mert amikor földet értek, akkorra meg ing lett belőlük meg zokni meg ilyesmi. És volt ablak is, amin ki tudtam nézni az utcára, meg keresztgerenda, ahova be tudtam szorulni, de aztán kitolattam. A legizgalmasabb meg egy drót volt, amin lógott egy doboz, és ha ugráltam, akkor elértem. És én ugráltam. És ez egy ilyen „problémadoboz" volt, mint a pszichológusoknál, akik azt akarják megtudni, hogy a gazdik deduktíve vagy induktíve gondolkodnak. Na, ebből azt tudták meg, hogy én gyorsan gondolkodom. Két perc, és már a doboz sem látszott. És akkor már jól elfáradtam, meg éhes is lettem, meg láttam, hogy világosodik, és eszembe jutott, hogy dolgom van, mert ilyenkor nekem még össze kell tappancsolnom a lánygazdi ágyneműjét, mert ő szereti, ha mindennap tiszta paplanhuzata van, de csak akkor lehet naponta
cserélnie, ha én segítek rajta és összesarazom, különben csak hetente szabad. És akkor szaladtam lefelé, de nem volt ott a kijárat. Illetve ott volt, de zárva, és nem tudtam kinyitni, és akkor sírtam, de nagyon, és körbe-körbe rohangáltam a padláson, és zokogtam, a lánygazdi meg lenn az udvaron rohangált körbe-körbe, és ő is zokogott, mert ilyenkor már mindig itthon szoktam lenni, és hogy biztos elraboltak engem az ufók, vagy az FBI, mert olyan okos vagyok és szükségük van rám a terrorizmus elleni harcban, és most már bánja, hogy mindig felolvasta nekem a könyvét, mert ha buta lennék, nem kellenék sem az ufóknak, sem az amerikaiaknak. Aztán az a néni, akinek a kertjében szokok segíteni az önmegvalósításban, az kijött a lakásából, mert nem tudta nézni a tévét, mert valaki elmozdította a tányérantennája alatt az érzékelőt, és kinyitotta a padlásajtót, hogy megigazítsa, és akkor meglettem. A lánygazdi önmagához képest nagyon higgadtan, visszafogott mérsékletességgel viselkedett, ugyan beszögelte az ablakokat, lézeres beléptető rendszert épített ki a kertkapunál, és sípoló jeladót szerelt rám, de, mondjuk, nem mondta, hogy soha többé nem mehetek ki. Igaz, azt sem, hogy igen. 47 A lánygazdi ma nagyon sejtelmes képet vágott, és azt mondta, hogy ha jók leszünk - én meg a Dalton -, akkor este jön a Mikulás. És jónak lenni úgy kell, ha kitisztítom a cipőmet, és kiteszem az ablakba, mert a Mikulás oda jön, csomagot hoz. Csak azt nem értem, hogy erről én eddig miért nem hallottam. A fiúgazdi szerint azért, mert eddig fel sem merült, hogy jó lennék, és igaziból most sem reális opció, de egy próbát megér. Mondtam, hogy szerintem is, mert én legalább csak a cipőfűzőket gabalyítom használhatatlanra, de ezt könnyen ki lehetne védeni, ha papucsban járnának, de nem teszik, szóval nyilván nem zavarja őket. Eközben Dalton simán megeszi a fél gardróbot, hogy aztán vállalhatatlan állapotban kerüljön elő belőle minden. Szóval szerintem én jobb
vagyok, a múlt heti kalandom a padláson a varázsdenevérekkel (tisztítószámla 8798 forint) meg a tévéantenna érzékelőjével (új dekóder 4687 forint) azóta már rég elévültek. Csak ezt a cipődolgot nem értettem, mert az se nekem nincs, se a Daltonnak, azt meg nagyon reméltem, hogy nem olyan téli csizmácskát kértek nekem, amit az újságban láttam, hogy fajtájuk szégyenként viselkedő macskák, vagy kutyák cipőt húznak, mielőtt kimennek az utcára. Aztán úgy voltam vele, hogy ez megint egy ünnep, amit tavaly nem is tartottak, vagy csak elkerülte a figyelmemet, mondjuk, ez könnyen lehet, mert a lánygazdi rendrakási szokásait figyelembe véve mitől tűnt fel volna nekem, hogy csizmák vannak az ablakban. Máskor meg zokni szokott lenni az asztalon. Vagy macska a mosdóban.... ööö... mondjuk, ez utóbbi lehet, nem a legjobb példa. Szóval, ez egy ünnep, amit le kéne jegyzetelnem, hogy továbbra is én számítsak a „gazdilógia" megkerülhetetlen szaktekintélyének antropológiai területen, és akkor mondtam Daltonnak, hogy mossa meg a lábát, meg szerezzen egy nagy dobozt, amire ráírjuk, hogy kiscipő, és akkor mindenki boldog lesz, mert végül is ez az egész arról szól szerintem, hogy egy évben egyszer ne a fiúgazdinak kelljen cipőt tisztítania, hanem mindenki megcsinálja a sajátját. Azt nem tudom, hogy ha összehajtogatom a pulcsijaimat ööö... szóval a lánygazdi pulcsijait, akkor is jön-e valaki, és hoz valamit az ablakba, vagy csak a Köjál meg az ÁNTSZ fog majd ellenőrizni, ahogy a fiúgazdi mindig mondja, mert szerinte már rég engedélyt kellett volna kérniük állatkertre. Na mindegy, mi felkészültünk, mert csomagot kapni jó, csak az volt baj, hogy az ablakpárkányon lakik a fikusz, amit én eleve utálok, mert miatta eggyel több kanyart kell csinálnom, ha ki akarok menni, de most nem ez volt vele a bajom, hanem az, hogy a „Mikulás-csizma helyetti doboz-fikusz" hármas kombója már biztos nem fog elférni, és nem volt kérdés, hogy nem a sarki
háztartási boltból kért hűtődoboz fog menni, nem is a Mikulás, aki, ugye, JÖNNI fog, hanem a köcsög páfrány. Na, ment is. Én nem így akartam, hogy lelököm, és akkor kiderül, hogy egy különösen értékes, kézművesvásáron beszerzett kaspóban lakik, ami részint rázuhan a radiátorra, és leveri róla a zománcot, részint meg ripityomra törik. És szerintem az egy kreatív javaslat volt, hogy akkor csináljunk belőle vízkultúrát, a cserepekből meg mozaikot, amit évszázadok múlva mutogathatunk az érdeklődőknek. És nem értem, mit kell ezen ennyire kiborulni, kizárt, hogy a Mikulás akart volna egy kétcentis peremen egyensúlyozni, csak azért, hogy a fikusz háborítatlanul teleljen. Már rég meg kellett volna ezt cselekedni, csak ebben a családban senki nem mer stratégiai döntéseket hozni, mert mindig felmerül egy újabb szempont. Ez valami liberális zárvány lehet a fejükben, és ez az újabb szempont többnyire nem az enyém, és akkor nem történik semmi, csak nőnek a pálmák az égig, én meg izgulhatok, hogy bemártottak-e a Mikulásnál. 48 Jött! A Mikulás. A fiúgazdi szerint nem azért, mert megérdemlem, hanem mert kiárusítás volt Lappföldön, és már bevásárolt előre, és nem akarta, hogy ráromoljon. A lánygazdi szerint meg a Mikulás képes meglátni az én rejtett értékeimet és a bennem szunnyadó jót, ami nyilván alig várja, hogy előtérbe kerüljön, és személyiségem vezető vonásává váljon, és mintegy előlegképpen hozott nekem csomagot, és jó lenne, ha ezt méltányolnám, és, mondjuk, egy napig nem lenne velem baj. Jó. Nem lesz! Csak azt nem tudom, hogy az elmúlt hat óra, amit aluszkálással töltöttem az ágyneműtartóban, beleszámít-e. Mert akkor már csak tizennyolc óra van vissza, és az szerintem menni fog. Mondjuk, könnyebb lenne, ha bevennék egy enyhe nyugtatót vagy legalább innék egy cickafarkteát.
Csak ezért mentem ki a konyhába, és csak ezért ugrottam fel a tűzhelyre, hogy teát főzzek! De azt nem találtam, csak kávét, és gondoltam az is jó lesz, mert a lánygazdi mindig azt szokta mondani, hogy ő kávé után alszik a legjobban. Hát én nem. Én egy bögre kávé után kifejezetten érdeklődő leszek, és hatalmas vágy tombol bennem, hogy átrendezzem az épített világot körülöttem, és nemcsak beszélek erről, hanem cselekszem is. Először is úgy véltem, hogy az épített világ fájdalmasan rendezett, és nem enged teret a kihívásoknak, ezért kiborítottam egy zacskó tésztát, arra meg ráöntöttem egy kis tejet, csak annyit, amennyi a tálkámban volt, aztán megmutattam Daltonnak, mit szól hozzá. Először tetszett neki, másodszor meg ízlett is, és elkezdte megenni a tésztát, a ropogtatásra előjöttek a gazdik, és mind a kettő rám gyanakodott, bár egyértelműen Dalton lafatyolt és habzsolt. Ezzel mindent megtudtam az előítéletek szociálpszichológiai természetrajzáról. Csak azért, mert az elmúlt egy évben minden közrend megzavarására alkalmas ötlet az én pici buksimból pattant ki, nem kéne ennyire elfogultnak lenniük, és szembe menni a saját észlelésükkel. Hát ki ette a fodros nagykockát a földről? Villa nélkül? Szalvétahasználat nélkül? ÉN? Végtelenül elkeseredtem, és elmentem duzzogni, aztán eluntam, meg el is felejtettem már, hogy min vagyok megsértődve, és kimentem a konyhába, és vártam, hogy kiengedjenek. És akkor jött a lánygazdi és kiengedett, de én akkor nem az udvarra jutottam ki, hanem egy „tér-idő kapszulába" - biztos elraboltak az idegenek -, és egy picike kis helyen voltam, ahol mindenféle szörnyekkel kellett megküzdenem. Először óriások voltak, akik rám zuhantak, amikor elmentem mellettük, aztán a fejem fölött hirtelen megmozdult egy kígyó, és azt mondta: „GRRRRR..." És akkor ugrottam egyet, és benne voltam egy feneketlen mély kútban, aminek az oldala meg az alja csúszós fekete műanyaggal volt kibélelve, hogy senki se szabadulhasson, és az alján csapdaként parizerdarabok voltak. Na, azokat én megettem, mert emlékeztem
rá, hogy jónak kell lennem, és az szerintem a legnagyobb jóság, ha az ember másokat megment a veszélytől úgy, hogy eleve elhárítja a vészt a fejük fölül, és nem vár érte hálát. Nincs parizer, nincs csapda! És akkor nagyon elálmosodtam, és összegömbölyödtem a verem alján és kicsit sírtam, mert nem akartam ilyen nyomorultul elpusztulni, egy fél párizsival a pocakomban, de nem volt mit tenni, mert hiába marcangoltam szét a fekete műanyagot, nem tudtam kiszabadulni. És akkor a lánygazdi kinyitotta a tér-idő kapszulát, és rám dobott egy joghurtosdobozt, és gondoltam ez is biztos csapda, és elkezdtem lenyalni, ő meg hagyta, aztán kiszedett a szemetesből, mert közben visszaalakult ufójárműből konyhaszekrénnyé, kicserélte a szemeteszsákot, és felállította a mosogatós flakonokat meg az öblítőt, meg letörölgette a bundámat, mert nemcsak parizer volt a csapdában, hanem kávézacc is, és azt mondta, hogy akkor erről most ne beszéljünk többé, jó? Jó. Én tudok titkot tartani, biztos kellemetlen lenne a lánygazdinak, ha kiderülne róla, hogy egy időutazó gépet rejteget a kredencben. Csak azt nem tudom, letelt-e már a 24 óra és lehet-e már rendetlenkednem, vagy még mindig jónak kell lennem. 49 Most titokban írok, mert 24 órája úgy teszek, mint aki halálos beteg, a lánygazdi lábujjhegyen jár, és suttogva beszél, én meg mindig direkt hátat fordítok neki, hogy lássa, mennyire szenvedek. Ez nagyon strapás, mert elég sokat mozog. Szóval, ha majd tényleg beteg leszek, akkor inkább becsukom a szemem, és a hátam mögé képzelem. De most hesszelek folyamatosan, és ha hallótávolságban van, akkor nyöszörgők is. Addig fogom ezt csinálni, amíg ki nem írja fészbukos üzenőfalára, hogy nem lehet egy macskával így bánni, és meg nem ígéri, hogy soha, de soha többé nem visz el
állatorvoshoz. Először is, állatorvoshoz állatok járnak! Én pedig MACSKA vagyok! Az rend-szertanilag is más, külön ellátórendszerrel, társadalombiztosítással, nyugdíjfolyósítással, már csak a kilenc életünk miatt is! Ha az elsőben megszerezzük az öregségi nyugdíjat, nehogy má' a következő nyolcban újra kelljen gályázni érte! És nekem ezek a gazdineveléssel folytatott - most már látom, egyre kudarcosabb - éveim duplán számítanak. Na, szóval, tegnap este felsikoltott, hogy lejárt a veszettség elleni oltásom, és bedobozolt, és elrohant velem ahova szokott, amikor rájön a „felelős kisállattartás" öt perc, és ott erre a hivatkozva szurkáltatja a seggemet. Mondjuk, hogy miért nem a saját seggét szurkáltatja, mert, ugye, ki mástól kaphatnám el a veszettséget, meg az összes nyavalyát, mint tőle, na, azt nem tudom. A váró meg tele volt hülye kutyákkal, akiket csipeltetni kell, mert állandóan elvesznek, mert nekik nem szériatartozékuk a beépített GPS. A lánygazdi mondta ugyan, hogy ne izguljak, de én nem izgultam, hanem unatkoztam, és amikor az a lomha és böszme korcs másodjára akart megszagolni, felfedeztem, hogy a karmom kifér a doboz ablakán és orrba csaptam. A lánygazdi szerint ez nem mélyítette el a kutyamacska párbeszéd folyamatát, és az övét sem a keverék gazdijával. Aztán végre én jöttem, és egészen addig, amíg szurkáltak, nem is csináltam semmit, de amikor az orvos durván,
mondom
DURVÁN
megsértve
az
énhatáraimat
beletuszakolt a torkomba egy tablettát (Ahelyett, hogy szépen megkért volna, hogy nyeljem le, és akkor én szépen lenyelem, aztán egy óvatlan pillanatban kiköpöm, és elásom a kertben. És mindenki
elégedett,
legfőképp
a
macskatabletta-gyártók.
Komolyan létezik gazdi, aki azt hiszi, hogy a macskája lenyel valamit, ami előtte nem ment át biztonsági ellenőrzésen, és nem
bizonyult garantáltan egészségtelen, vitaminmentes cuccnak?), na, akkor az én legendás önuralmam is kevés lett az indulatok megfékezéséhez. Először megkarmoltam, aztán telehánytam az egész rendelőt. Aztán beraktak a dobozomba, ott nem csináltam semmit, csak bosszút forraltam, aztán hazaértünk, és akkor berohantam az ágy alá, és minden lehetséges módon kiürítettem a testnedveimet. A fiúgazdi, akinek nincsenek irodalmári ambíciói, az úgy fogalmazott, hogy „hé! ez a macska nem szart be ide? hé! és nem pisilt be? HÉÉÉ! most meg hányik?" Naná! Ezeket mind csináltam, utána meg keservesen nyávogtam, hogy azonnal takarítsák ki ezt a helyet, vagy adják át a katasztrófavédelemnek, mint gyakoroló terepet. Kitakarítottak, ami nem volt könnyű, mert az ágy körbe van ékelve könyvespolcokkal, az ágydeszkákat meg lecsavarozták, én meg, ugye, a legsarokban bírtam csak biológiai programjaimat végezni, és pont, amikor végeztek a domestosos felmosással, akkor eszembe jutott megint az engem ért méltánytalanság, és újrakezdtem az egészet. A harmadik kör után a fiúgazdi kezdett csodálkozni, és azt kérdezte, hogy „honnan van ennyi szar egy ilyen kicsi macskában?", a lánygazdi meg hümmögött és azt mondta, hogy esküszik, ő ott volt velem végig, és nem végeztek rajtam sem altatás nélküli nyitott szívműtétet, sem vastagbéltükrözést, sem gyomormosást, ami indokolná, miért nyervákolok ilyen keservesen, és miért ereszt az összes lyuk, ami gyárilag van rajtam, szóval egyáltalán nem érti, mi bajom. Na, ennyit a felelős kisállattartásról. Most nem szólok hozzá. Meglátjuk, ki bírja tovább! 50
Egyre nehezebben tartom magam, ki gondolta volna, hogy sértve lenni ilyen nehéz. Mondjuk, a lánygazdi mindig mondja, hogy ő mintegy három percig képes haragot tartani, aztán elröhögi magát, mert pont ennyi idő kell neki, hogy belássa, kár hülyeségeken veszekedni. Ha meg komoly sérelem éri, akkor arrébb megy és kész. Mennék én is arrébb, ha arrébb nem mínusz tíz fok lenne, és nem fagyna be a fenekem. Berrébb meg mindig beleütközöm a lánygazdiba, aki bűntudatos képet vág, meg „jaj, Nokedli, ne izélj már"-ozik. Még tartom magam, de most is felém dobta a labdámat, én meg reflexből elkaptam. Szerencsére idejében kapcsoltam, és összeroskadtam, mire a lánygazdi elnevette magát és azt mondta, hogy „hát, Nokedli, ez egy Jászai Mari-díjas alakítás volt". Nem t'om, ki az a Jászai Mari, de biztos azt is abuzálta egy állatorvos, ahova elvitte a gondos gazdija, és a második napon ő is mindig elfelejtkezett az örök harag fogadalmáról. Ráadásul most meg stratégiát váltottak, és ők vannak megsértődve rám, mondván egy háládatlan dög vagyok, akit utolsó pénzükön is oltatnak, meg féregtelenítenek, meg bolhátlanítanak, én meg viszonzásképp nem hogy nem jelentettek meg fizetett hirdetéseket a vezető lapokban, megemlékezve a mintaszerű macskatartói érdemeikről, hanem sztrájkolok, és a teljes kétségbeesésbe hajtom az én gazdimat. Hát... jó, akkor maradjunk egy döntetlenben. Kicsit unom már, hogy csak morcosan nézek és semmi szórakozás, a lánygazdi meg remekül lefoglalja magát a hülye laptopjával meg a könyvével, aminek úgy szeretek a kilógó könyvjelzőjével játszani, de most persze azt sem lehet. Meg egyébként is keresett nekem egy másik orvost, aki homeopátiával gyógyít meg kineziológiával, és nem gondolja azt a macskákról, hogy tömni kell őket. Az kérem a liba, de szerencsére már azt sem lehet, mert nem EU-konform, csak meg kell őket kérni, hogy egyék dagadtra magukat, és ha ez megvan, akkor lehet levágni. Mondjuk, ha én liba lennék, direkt nyüzüge maradnék! Szerencsére a macskák gasztronómiai élvezeti
értéke alig előzi meg a nyers borzét, azt meg csak Bear Grylls eszik, az is csak akkor, ha nagyon sokat fizetnek neki érte. Annyit, hogy utána meg tud rendelni egy pizzát a sivatagba, futárral, extra ketchuppal, és marad is neki. A fiúgazdi meg azt mondta, hogy a kineziológia meg a homeopátia tetszeni fog nekem. Az egyiknél kalimpálni kell a mancsaimmal, a másiknál meg részletesen feltárni a kedvteléseimet meg a tüneteimet, és a végén golyócskákat nyalogatni. Mindezt négyszer annyiért, mint az eddigi orvosnál, viszont szerencsére még messze is van, és kizárólag napközben rendel. Jó lesz? Jó hát! Csak azt nem értem, miért nem vittek eredetileg is egy ilyenhez. Az, hogy a réginek egysaroknyira van a rendelője, meg egész nap nyitva van, és nem kell jelzáloghitelt felvenni az oltási programomhoz, csak nem érv! 51 Jó régen nem írtam, és most sem terveztem, mert rengeteg dolgom van, amióta nemcsak antropológiai tanulmányokat folytatok, hanem kutyaidomárként is funkcionálok - de ez egy másik hosszú történet, amelyről már elég sokat meséltem, és szerintem fogok is még, mert a traumafeldolgozás legjobb módszere a kibeszélés -, szóval az a lényeg, hogy örülök, ha enni van időm, de a lánygazdi azt mondta, hogy most már nagy macska vagyok, és ideje kivennem a részem a karácsonyi ünnepkörből. És a részkivétel nem azt jelenti, hogy szarkasztikus megjegyzéseket teszek az emberek szokásaira, amiért egy meglehetősen abszurd családfával bíró zsidó kisfiú szülinap-ját ünneplik világszerte, kivéve a zsidóknál, és ennek örömére tárgyakat vásárolnak, amikre valójában nincs szükségük, se nekik, sem azoknak, akiknek odaadják. Ezzel egyébként tökéletesen tisztában vannak, mert előtte becsomagolják, hogy véletlenül se lássa meg a megajándékozott, és lehessen arra hivatkozni, hogy
nem is ezt akarták adni, csak véletlenül összekeverték. (Az esőerdők meg csak pusztulnak.) És nem is abból áll, hogy minden készülő sütibe belemancsolok, hogy a töltött káposzta tölteléke fölött állok meg vakarózni - jól van na, ott viszketett -, és hogy ellopom a halat és ezzel megakadályozom, hogy mindenki négyszer annyit egyen, mint amennyit az általa - nyilván intenzív fakitermeléssel és vasércbányászattal - elégetett kalóriák száma indokolna. Bár mindeme tevékenységemért csak hála illetne, ha már fél éve mást sem kell hallgatnom, hogy milyen fantasztikus akaraterővel bír a lánygazdi, és hozzá képest egy indiai fakír élvhajhász zabagép, és hogy lefogyott, és már nem is lehet összekeverni egy depressziós bálnával. Tényleg nem. Egy túlmozgásos agárral lehet öszszetéveszteni. És én mondom, ez sokkal jobb. És nem is azt jelenti, hogy megharapom a kutya orrát - még kell kicsit finomítani a kutya idomári kompetenciáimat -, amitől az részint vonyít, részint vérzik, a fiúgazdi meg rondán néz, és elviszi orvoshoz, ahol egy méltánytalanul magas összegért azt a tanácsot kapja, hogy máskor ne engedje a labradorját harci ebek közelébe, mert persze a fiúgazdi képtelen reálisan látni a kutyája egyre jobban látható korlátait, és gátlás nélkül letagadta, hogy én vertem meg ezt a bamba szőrzsákot. Hanem azt jelenti, hogy írok egy listát, hogy a lánygazdi ki mindenkivel nem bírt találkozni karácsony előtt, bár akart, és nem bírt felhívni, bár akart, és nem bírt képes levelezőlapot küldeni neki a postással, bár azt is akart, és azoknak írhatnék én valamit. Mert úgysem csinálok semmit. Hogy meg fog lepődni, amikor egyszerre jelennek meg kutyaidomári feljegyzéseim, antropológiai megfigyeléseim, és a szakácskönyvem! De azért írtam egy listát, meg ezt a levelet, mert rájöttem, hogy ez lesz az én karácsonyi ajándékom neki, és ezt nem is kell becsomagolni (éljenek az esőerdők!), és ha jól csinálom, eláll
(főleg, ha nem barátkozik állandóan össze mindenféle alakokkal), és jövőre is oda lehet neki adni, meg azután is, meg azután is, és akkor is fog neki örülni. Nemcsak ő, hanem mindenki. Csak a Matolcsy nem, mert az arra bazírozta a magyar gazdaság szabad szemmel is észlelhető mértékű növekedését 2013ban, és az IMF, meg a gaz spekulánsok kiűzetését az országból már ma, hogy a lánygazdi felveszi végre a fogyasztói társadalom ritmusát, és karácsonyi ajándékokat fog vásárolni. De az élet ilyen, mindig vannak vesztesek. Hát így lettem Jézuska, Télapó és ellenzéki szabadságharcos. Ja meg krampusz! 52 Komoly fordulóponthoz érkezett az életem. Nem én találtam ki, hanem a lánygazdi, aki a hóna alá csapott - mostanában mindig ezt csinálja, és valamiért szerinte ez vicces, szerintem meg holnap felhívom a Fehér Keresztet, és feljelentem. Na, mindegy, mondjuk, így nem kell annyit gyalogolnom, hanem cipelnek. Szóval leült velem a laptopja elé, és komolyan a szemembe nézett, hogy most egy nagyon fontos döntést kell hoznom. Mert hogy tavaly írtam a naplómat, ami meg is jelent, magyarázta, mintha nem emlékeznék rá, hogyan csinált paródiát, az én tudományos feljegyzéseimből, és most megint azt látja, hogy van egy könyvnyi jegyzetem. De ez most komoly dolog, mert egy könyv mindenkiben benne van, aki megtanult írni, és felfogta, hogy az írás, az nem kalligráfiagyakorlat, hanem a gondolatok közlésére és rögzítésére való mesterség, aminek az egyik elhajlása, ha az ember nem bevásárlási listát ír, hanem regényt. De a második könyv, az már komoly dolog, mert az már olyan, mintha író lennék. Mert a második könyv, az már nincs benne mindenkiben, csak az írástudók alig 90%-ában, és ez olyan mennyiségi ugrás, ami már minőségi különbséget is eredményez.
Szóval döntsem el, mit akarok. író lenni, aki macska, vagy macska, aki ír. Mondtam, hogy macska, aki játszik a labdájával meg vacsorát kap, de azt mondta, hogy ne bohóckodjak, és legyek férfi... vagy még inkább nő. Szóval olyasvalaki, aki felelős döntést tud hozni. És akkor törtem a fejem, ő meg gyömiszkélte a fülem, és láttam rajta, hogy nem akar befolyásolni, de nagyon izgul, hogy én mit mondok, és akkor próbáltam kitalálni, hogy mit is akarhatna... mert végül is nekem mindegy, én így is, úgy is feszt írom a naplómat. Aztán eszembe jutott, hogy amikor megjelent a Macskanapló, akkor elment egy helyre a fiúgazdival, ahol volt egy csomó bódé, és az mind tele volt könyvekkel. Nemcsak az enyémekkel, mert ezek szerint más macskák is írnak, de az enyém is köztük volt. És akkor ott leült a bódé elé és várta a barátait, meg azokat, akik elolvasták a feljegyzéseimet, és azok jöttek is egy csomóan, és arra kérték, hogy firkáljon bele a könyvükbe. És ennek mindenki örült. Az is, akinek így elrontotta a könyvét, a lánygazdi is, ő azért, mert mesélhetett rólam, a fiúgazdi is, ő nem tudom miért, és én is, mert nekem nem kellett ott lenni, mert én nem bírom a gazdikat úgy általában, csak az enyémeket. És akkor azt gondoltam, hogy ez mindenkinek jó volt, és még úgyis van egy harmadik kívánságom, és akkor legyen. És akkor lett.
