Fordította Morvay Krisztina

Fordította Morvay Krisztina

ELHANTOLT IGAZSÁG

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tami Hoag: Deeper than the Dead Dutton, 2010 A member of Penguin Group (USA) Inc. 375 Hudson Street, New York, NY 10014 Copyright © Indelible Ink, Inc., 2010 Hungarian translation © Morvay Krisztina, 2010 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2011 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] vvvvvv.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Szűts Balázs A kiadványt Garamvölgyi Gábor tördelte A borítót Müller Péter tervezte

Gryphonnak. Az első próbálkozásom nélküled, öreg barátom. Remélem, megüti a mércét.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elsőként szívből jövő köszönetem Jane Thomasnak szól, akinek az egyesült államokbeli Equestrian Team Foundation irányában mutatott nagylelkűsége méltó helyet biztosított ebben a könyvben. Remélem, te is annyira szereted majd a regénybeli karakteredet, mint ahogy én szerettem megformálni őt! És egy igaz jellemnek és kedves barátnak: Boldog születésnapot, Frannylein! Ich liebe dich.

A SZERZŐ ELŐSZAVA Emlékeznek 1985-re? 1985-ben a Bath Boutique-ban dolgoztam a minnesotai Rochesterben, és egyedi tervezésű vécéülőkéket meg nyúl formájú fogkefe tartókat árultam. Két évre voltam attól, hogy az első könyvem kiadóra találjon, és három évre a megjelenésétől. 1985-ben Ronald Reagan megkezdte második terminusát az Egyesült Államok elnökeként. Az igazi nők válltömést hordtak, dauerolták a hajukat, és Thomas Selleckbe meg Don Johnsonba voltak szerelmesek. A mobiltelefonok téglanagyságúak voltak, és fogantyús táskákban hordtuk őket. A Go-Go feloszlott, Madonna berobbant a köztudatba, Bruce Springsteen pedig a Bőm in the U.S.A.–1 énekelte. Ahogy a Hat láb mélyen körvonalazódni kezdett a fejemben, tudtam, hogy ez a könyv a múltban játszódik majd. Úgy véltem, jó mulatság lesz. Talán rám tört egy kis nosztalgia a lábmelegítők és a hajrázós heavy metál bandák iránt (mint a Van Halen és a Mötley Crüe). Ám egészen addig nem döbbentem rá, hogy van valami végtelenül kényelmetlen 1985-tel kapcsolatban, amíg el nem merültem a könyvben: az igazságügyi tudományok és technológia vonatkozásában a kőkorszakban jártunk akkoriban. Képzeljenek el egy seriffhivatalt számítógépek nélkül! Még emlékszem rá, hogy a nyolcvanas évek végén egyszer jártam egy törvényszéki hivatalban, ahol az irodai kívánságlistán olyan egzotikus dolgok szerepeltek, mint a fax és a fénymásoló. Képzeljék el, hogy nincs DNS-technológia! Az Egyesült Államokban az első, DNS-alapú bizonyítékot felvonultató bírósági tárgyalás 1987-ben volt, és az eljárást még hosszú éveken át bizalmatlanság övezte. Manapság, a CSI korában nehéz ezt elképzelni, amikor a bíróságok DNS-bizonyíték hiányában gyakran nem is hajlandók ítéletet hozni. 1985-ben az ujjlenyomatokat még ránézésre hasonlították össze.

Semmi esetre sem tartozom a technika ördögei közé. Ha rajtam múlt volna az elektromosság feltalálása, még mindig olajlámpások fénye mellett olvasnánk. Fogalmam sincs arról, hogy működik a számítógép, és még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy kerülnek azok az apró emberek a televíziómba. Mindennek ellenére az 1985-ös Tanúhoz képest technológiai zseni vagyok! Ki sem lépek a házból az iPhone-om vagy az iPodom nélkül. Az a mottóm, hogy „fogd a laptopod, és utazz!” A DVR-em felveszi a House minden újabb epizódját. Alkalmanként még a Twitteren is chatelek. Egyszóval a mai modern kényelemhez hozzászokva igen nehézkesnek találtam, hogy a nyomozóim nem tudnak felpattanni az információs sztrádára, ha utána kell nézniük valaminek. Mivel a mobiltelefon ritka volt, mint a fehér holló, nem létezett az azonnali kapcsolatteremtés fogalma sem. Hogy maradhattunk életben? A bűnügyi profilkészítés – amit oly elterjedten alkalmaznak ma, és oly közismert mind a törvény végrehajtói, mind a civilek körében – a nyolcvanas években még gyerekcipőben járó tudománynak számított. Ez volt az FBI Magatartástudományi Egységének aranykora, a kilencek napjai. A kilenc legendáé – Conrad Hassel, Larry Monroe, Roger Depue, Howard Teten, Pat Mullany, Roy Hazelwood, Dick Ault, Robert Ressler és John Douglas –, akik három- vagy négyfős csoportokban dolgozva juttatták a profilkészítés tudományát és a Magatartástudományi Egységet az igazságszolgáltatás frontvonalába. 1985-ben az egység a virginiai Quanticóban, az FBI Akadémián működött, a talajszint alatt mintegy húsz méterre lévő irodákban – tízszer mélyebben, mint ahol a holtak nyugszanak amit az ügynökök maguk között csak az „Erőszakos Bűncselekményelemzés Nemzeti Pincéje”-ként emlegettek. A Hat láb mélyen cselekményének 1985-be helyezése lehetőséget biztosított számomra, hogy ezekről a napokról írjak, és felelevenítsek egy karaktert a kilencek ama mitikus köréből. És persze lehetőséget biztosított a nosztalgiára, hogy megemlékezzek a Dallas és a Dinasztia napjairól, Michael Jackson Thilleréről és a Members Only dzsekikről. Ha a nyolcvanas években valaki azt mondja, hogy az ártatlanság korában élünk, bolondnak tartottuk volna. Annyi minden történt az azóta elmúlt évtizedekben! Nem feltétlenül változott minden az

előnyére. Én mégis hiszek a bűnügyi tudományok fejlődésében, és kétségkívül sosem hagyom otthon a mobiltelefonomat.

1. Az én hősöm. Az én hős apukám jó ember keményen dolgozik, kedves mindenkihez, és megpróbál segíteni az embereknek. Az áldozata sikoltott volna, ha lett volna rá lehetősége. Gondoskodott arról, hogy ki se tudja nyitni a száját. Iszonyat tükröződött volna a tekintetében. Ő azonban gondoskodott arról, hogy ne tudja kinyitni a szemét. Vakká és némává tette: tökéletes nővé változtatta. Gyönyörű, és csak látni lehet, nem kell hallgatni. Engedelmes. Mozgásképtelen, így nem is harcolhat ellene. Néha segít a házi feladatomban, mert jó matekból és

reáltárgyakból.

Néha

labdázunk

a

hátsó

udvarban, ami igazán vicces és nagyon szeretem. De általában elfoglalt. Keményen dolgozik.

A nő fékezhetetlen remegése és az arcán lecsorgó izzadságcseppek elárulták a rettegését. A férfi saját testének és elméjének börtönébe zárta, ahonnan nem volt menekvés. Ahogy nekifeszült a kötelékének, a zsinór erősebben szorította a nyaka körül. Izzadság és vér csordogált vékony patakokban kicsi, kerek mellének halmai között. Az én apukám azt mondja, hogy bármi történjék is legyek mindig udvarias és tisztelettudó. Úgy bánjak

az emberekkel, ahogy én szeretném, hogy velem bánjanak. A nőnek most már tisztelnie kellett őt. Nem volt más választása. A teljes hatalom a férfi kezében összpontosult. Ebben a játékban mindig ő nyert. Lecsupaszított a nőről minden látszatot, a szépség maszkját, hogy felfedje a szimpla, nyers igazságot: a nő semmi volt, míg a férfi isten. Fontos volt, hogy erre rádöbbenjen, mielőtt megöli. Az apukám a helyi közösségi élet egyik nagyon fontos embere. Fontos volt, hogy a nőnek legyen ideje eltöprengeni ezen az igazságon. Emiatt nem ölte meg azonnal. Amúgy sem lett volna rá most ideje. Az apukám ő az én hősöm. Majdnem három óra volt. El kellett mennie a gyerekéért az iskolába.

2. Öt nappal később 1985. október 8., kedd – Béna vagy, Crane! Tommy Crane felsóhajtott és maga elé bámult. Dennis Farman előrehajolt a közvetlenül Tommy melletti padján keresztül: kövér arca fintorba torzult, amiről valószínűleg azt gondolta, hogy ez aztán az igazán kemény tekintet. Tommy megpróbálta azt hinni, hogy ez csupán egy hülye arckifejezés. Seggfej. Ez volt a hétre az új szava. Seggfej: az intelligencia és a józan ítélőképesség meg nem indokolható hiánya. Kettes számú definíció: segghez kapcsolódó vagy segghez hasonlító. Ez volt Dennis, tetőtől talpig. Megpróbált nem gondolni arra a tényre, hogy Dennis Farman nagyobb nála, kerek egy évvel idősebb, és egész egyszerűen rosszindulatú. – Szamárpöcsöt szopsz! – folytatta Farman, és hangosan felnevetett, mert láthatóan úgy gondolta, hogy valami igen ötleteset mondott. Tommy ismét felsóhajtott, és az ajtó feletti órára pillantott. Még két perc. Wendy Morgan hátrafordult a székén, és kétségbeesetten ránézett. – Mondj valamit, Tommy! Mondd meg neki, hogy debil! – Mondj valamit, Tommy! – utánozta a lányt papagáj módjára Farman, a hangját is elvékonyítva. – Vagy hagyd, hogy a barátnőd beszéljen helyetted! – Neki nincs barátnője – szólt közbe Cody Roache, Farman cingár utánfutója. – Buzi. A kiscsaj meg leszbi. Wendynek elkerekedett a szeme. – Pofa be, Csótány! Még csak azt sem tudod, hogy mit jelent. – De igen, tudom. – Mert te is az vagy!

Tommy az órát figyelte, ami egy perccel közelebb kattant a szabaduláshoz. A terem elejében Miss Navarre visszasétált az ajtótól az íróasztaláig. Sárga cédulát tartott a kezében. Ha valaki megkínozta volna – tűzbe tartotta volna a lábát vagy bambuszpálcát szúrt volna a körme alá –, be kellett volna vallania, hogy félig-meddig szerelmes Miss Navarre-ba. A tanárnő okos volt, kedves, és nagy barna szemével és hátrafésült sötét hajával igazán csinos is. – Picsa! – tört ki Csótány, épp elég hangosan ahhoz, hogy a csúnya szó mérgezett nyílként repüljön Miss Navarre fülébe, és a tanárnő figyelme azonnal feléjük irányult. – Mr. Roache! – szólalt meg metsző hangon. – Lenne olyan kedves, és kifáradna az osztály elé, hogy elmagyarázza a többieknek, miért marad holnap szünetben és ebédidőben is a teremben? Roache arcára túlméretezett szemüvege mögött a tőle telhető legostobább kifejezés ült ki. – Ööö… nem. Miss Navarre összevonta a szemöldökét. Igen sokat el tudott mondani azzal a szemöldökkel. Édes volt és kedves, de nem könnyű ellenfél. Cody Roache nagyot nyelt, és újra próbálkozott. – Ööö… nem, tanárnő. A csengő hangosan felberregett, és mindenki fészkelődni kezdett a helyén. Miss Navarre felemelte a mutatóujját, és a gyerekek mozdulatlanná dermedtek, mintha csak egy rajzfilm közepén valaki megnyomta volna a szünet gombot. – Mr. Roache! – szólalt meg a tanárnő. Soha nem jelentett jót, amikor valakit Mr.-nek vagy Missnek szólított. – Holnap reggel itt várom az íróasztalomnál, – Igen, tanárnő. Miss Navarre felemelte a kezében tartott sárga cédulát, majd Dennis Farman felé fordult. – Dennis, édesapád telefonált, hogy nem tud ma érted jönni. Arra kér, hogy egyedül sétálj haza. Abban a másodpercben, hogy Miss Navarre leengedte a kezét, az egész ötödikes osztály felbolydult vadménesként száguldott az ajtó felé. – Miért nem szállsz vele szembe, Tommy? – kérdezte Wendy, ahogy az Oak Knoll-i Általános Iskolától a park felé ballagtak.

Tommy félvállra akasztotta a hátizsákját. – Mert csontkupaccá verne. – Csak a szája nagy. – Te könnyen beszélsz. Egyszer oldalba vágott kidobós közben, és utána nem kaptam levegőt egy hétig. – Ki kell állnod magadért! – ragaszkodott az álláspontjához villámló kék szemmel Wendy. Hosszú, hullámos szőke haja volt, mint egy sellőnek, és mindig olyan rocksztárok stílusában hordta, akikről Tommy életében nem hallott. – Milyen férfi vagy különben? – Nem vagyok férfi. Gyerek vagyok, és az is akarok maradni még egy ideig. – És mi lenne, ha engem támadna meg? – kérdezte a lány. – Ha megpróbálna megütni vagy elrabolni? Tommy elfintorodott. – Az más. Akkor rólad lenne szó. Biztos, hogy megpróbálnálak megmenteni. Ez a pasik dolga. Lovagiasságnak nevezik. Mint a kerekasztal lovagjainál vagy a Csillagok háborújaban. Wendy elmosolyodott, és egyik szőke hajfonatát kakaós csiga formájúra tekerte, majd a füléhez szorította. – Ez azt jelenti, hogy én vagyok a te Leia hercegnőd? – rebegtette meg a szempilláit. Tommy sokatmondóan az égre emelte a tekintetét, majd a járdáról lekanyarodva rátértek az Oakwoods Parkon átvágó ösvényre. A park hatalmas volt. Egy részén kivágták a fákat és apró, mesterséges tisztásokat hoztak létre piknikes házikók, egy koncertpavilon és a játszótér számára. A nagy részét azonban meghagyták természetes, erdőszerű állapotában, és csupán keskeny gyalogösvényeket vágtak benne. Sok gyerek nem mert keresztülvágni a parkon, mert számos történet keringett arról, hogy szellemek és hajléktalan csodabogarak tanyáznak benne, és állítólag egyszer valaki még egy jetit is látott itt. De ez volt a legrövidebb út hazafelé, és Tommy és Wendy harmadikos koruk óta jártak ezen az ösvényen haza. Soha nem történt velük semmi rossz. – Akkor te vagy Luke Skywalker – szólalt meg ismét Wendy. Tommy nem akart Luke Skywalker lenni. Han Solo élete sokkal kalandosabb volt: ide-oda száguldozott a galaxisban Chewbaccával, megszegték a szabályokat, és úgy éltek, ahogy nekik tetszett.

Tommy soha életében nem szegett meg egyetlen szabályt sem. Mindennapi létezése rendezett volt és beosztott. Hét órakor kelt, reggeli 7.15-kor, iskolába érkezés 8.00-kor. Suli vége 15.10-kor. 15.45-re otthon kellett lennie. Néha gyalog ment haza, máskor az ő vagy Wendy szülei fuvarozták őket. Amikor hazaért, meguzsonnázott és részletesen elmesélte édesanyjának, mi történt vele aznap. 16.00-tól 18.15-ig szabadon játszhatott – hacsak nem kellett zongoraórára mennie –, de pontosan 18.30-kor a vacsoraasztalnál ült, tisztán és rendezetten. Sokkal jobb és érdekesebb lenne Han Solónak lenni. Wendy témát váltott, és most legújabb kedvenc énekesnőjéről, Madonnáról csacsogott, akiről Tommy soha nem hallott még, mert édesanyja ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag a közszolgálati rádiót hallgassa. Azt akarta, hogy felnőttkorában Tommyból koncertzongorista és/vagy agysebész legyen. Tommy baseballjátékos akart lenni, de ezt nem árulta el az anyjának. Ez az ő és az apja titka maradt. A következő pillanatban vérfagyasztó csatakiáltás harsant fel mögöttük, amit vadállatok csörtetéséhez hasonlatos hang követett a fák közül. – CRANE MEGSZÍVTA!!! – ROHANJ! – tört fel Tommyból a kiáltás. Dennis Farman és Cody Roache tűnt fel a szemük előtt. Átugrottak egy kidőlt fatörzset, arcuk vörös volt az üvöltözéstől. Tommy megragadta Wendy csuklóját és a lányt maga után vonszolva futásnak eredt. Gyorsabb volt Dennisnél, korábban már többször is lehagyta. Wendy lány létére szintén gyors volt, de nem annyira, mint ő. Farman és Roache egyre közelebb került hozzájuk, szemük, mint valami vízköpő sárkányé, kiguvadt a fejükből, szájukat eltátották. Még mindig kiabáltak, de Tommy csak a saját szíve zakatolását hallotta, meg a gallyak reccsenését, ahogy a fák között bukdácsoltak előre. – Erre! – kiáltotta, és letért az ösvényről. Wendy hátranézett és elvisította magát: – FINGÓGÉP! – UGORJ! – kiáltott a lányra Tommy. Elrugaszkodtak az árokpartról, és a következő pillanatban már repültek. Farman és Roache követte őket. A környező kavicsokhoz és

kődarabokhoz hasonlóan értek földet: keményen a talajra huppantak, majd felborultak és továbbgördültek. Az erdő valamennyi színe egyetlen összefüggő kavalkádban hömpölygött Tommy előtt, mint valami kaleidoszkópban, míg végül egy lágy földhalmon sikerült megállnia. Egy pillanatig lélegzetét is visszafojtva mozdulatlanul feküdt, és várta, hogy Dennis Farman rávesse magát. Aztán meghallotta, hogy a nagydarab fiú hangosan jajgat valahol mögötte. Tommy lassan négykézlábra tornászta magát. A talajt alatta nemrégiben megforgatta valami. Föld és nedves falevél szagát érezte, és még valamit, amit azonban nem tudott megnevezni. A föld lágy volt, nedves és porhanyós, mintha valaki ásott volna ott korábban. Mintha valaki eltemetett volna valamit… vagy valakit. Összerándult a gyomra, és a torkába szökött a szíve, ahogy fölemelte a fejét… és szemközt találta magát a halállal.

3. Tommy először csak annyit látott, hogy a nő csinos. Békésnek és szelídnek tűnt, mint a Tó úrnője. A bőre sápadt volt, kissé kékes. A szemét lehunyta. Lassan azonban más dolgokat is felfedezett: az állára lecsorgó, megszáradt vért, a vágott sebet az arca egyik felén, meg az orrlyukából ki- és bemasírozó hangyákat. Tommy gyomra görcsbe rándult. – Szent szar! – kiáltotta el magát Dennis, aki ebben a pillanatban ért a sír mögé. Cody Roache, akinek az arcát piszok fedte, a szemüvege pedig félrecsúszott, sikoltozni kezdett, mint egy lány, aztán nekiiramodott és elszáguldott vissza, abba az irányba, ahonnan jöttek. Wendy falfehér volt, és némán bámult a halott nőre, ám mint mindig, most is ő rukkolt elő az épkézláb gondolattal. Dennis felé fordult: – Ide kell hívnod az apukádat! Dennis azonban nem figyelt rá. Négykézlábra ereszkedett, hogy közelebbről szemügyre vehesse a holttestet. – Tényleg halott? – Ne érj hozzá! – csattant Tommy a fiúra, aki kinyújtotta egyik piszkos ujját, hogy megbökje a nő arcát. Tommy addigi életében mindössze egyszer látott halottat – apai nagyanyját –, már a koporsóban. De ösztönösen tudta, hogy nem helyes megérinteni ezt a nőt. Tiszteletlenség lett volna, vagy valami ilyesmi. – Mi van akkor, ha csak alszik? – kérdezte Dennis. – Ha élve eltemették, és most kómában van? Megpróbálta felemelni a halott egyik szemhéját, ám az meg sem moccant. Úgy tűnt, képtelen levenni a tekintetét a nő arcáról. Tommynak úgy tűnt, mintha valami ásott volna a sírban. A nő egyik keze kikandikált a föld alól, mintha segítséget próbált volna kérni. A

kéz csonka volt, talán valami állat rágta meg az ujjait, letépve róluk a húst és feltárva a puszta csontokat. Pont a halott nőre esett rá. Kóválygott a feje. Mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Ahogy Dennis előrenyúlt, hogy ismét megérintse a nőt, egy kutya lépett elő a tetem túloldalán a bokrok közül, és mély torokhangon morogni kezdett. Mindannyian mozdulatlanná dermedtek. A fél szemét és fülét lefedő fekete folttól eltekintve teljesen fehér szőrű állat rosszindulatúnak tűnt. A kutya feléjük lépett. A gyerekek hátrébb araszoltak. – A halottat védi – szólalt meg Tommy. – Talán ő ölte meg – vágta rá Dennis. – Talán ő ölte meg, aztán eltemette, ahogy a csontot szokás, és most visszajött, hogy megegye. Úgy mondta ezt, mintha azt kívánná, bárcsak ez lenne a helyzet, és alig várja, hogy a következő hátborzongató jelenet szemtanúja legyen! Ám a kutya amilyen váratlanul felbukkant, olyan hirtelen újra el is tűnt a bokrok között. A következő másodpercben egy seriffhelyettesi egyenruhába öltözött férfi jelent meg az árok partján, melyen a gyerekek átbukfenceztek. Mintha óriás bámult volna le rájuk. A haja a feje tetejére lapult, szemét eltakarta a tükröződő napszemüveg. Dennis Farman apja volt az. Tommy a rendőröktől távol álldogált, akik most sárga helyszínelőszalaggal kerítették körbe a sekély sírhant körüli területet. Már otthon kellett volna lennie. Az anyja nagyon mérges lesz. Ötkor zongoraórája van. Mégis képtelen volt rászánni magát az indulásra, és úgy gondolta, talán nem is szabad elmennie. A sűrű erdőben gyorsan sötétedett. Valahol odakint egy megvadult kutya kóborolt, és talán egy gyilkos is. Nem akart egyedül és gyalog elindulni. A sárga szalag túloldalán lévő felnőttek nem törődtek sem vele, sem Wendyvel. Dennis közvetlenül a kordon mellett lebzselt, megpróbált minél többet ellesni a rendőrök tevékenységéből. Cody Roache egészen az aszfaltúiig rohant vissza, ahol Dennis járőröző apja majdnem elütötte. Tommy hallotta, amint a rendőrök maguk között megtárgyalták az esetet. Mr. Farman egyenesen a helyszínre sietett, de Cody nem jött vissza vele.

– Kíváncsi vagyok, ki lehet az áldozat – szólalt meg Wendy halkan. Egy, a nyár folyamán kivágott fa törzsén ült. – Kíváncsi vagyok, hogyan halt meg. – Valaki megölte – válaszolta Tommy. – Azt hiszem, most már haza szeretnék menni. Te nem? A fiú nem válaszolt. Úgy érezte magát, mintha buborékba lenne zárva, mely szétpukkan, ha megmozdul, és akkor érzések tömkelegé zúdul rá, mely egyben maga alá is temeti. Emberek jöttek a parkba, hogy megtudják, mi történt. Odafent ácsorogtak az árokparton: kamaszok, egy postás és az iskola egyik portása. Ahogy őket figyelte, Miss Navarre-t pillantotta meg a kis csoport szélén. A tanárnő azonnal észrevette őt és Wendyt, és elindult feléjük. – Jól vagytok? – Tommy egy halott emberre esett – válaszolta Wendy. A fiú nem mondott semmit. Egyszerre minden ízében remegni kezdett. Semmi mást nem látott, csak a halott nő arcát – a vért, a vágást az arcán, a rajta mászó hangyákat. – Egy rendőr jött az iskolába, ő mondta, hogy valami történt – magyarázta Miss Navarre, és arrafelé nézett, ahol a halott nő feküdt. Aztán visszafordult a gyerekekhez, megérintette Tommy homlokát, és kisimított néhány falevelet a hajából. – Nagyon sápadt vagy, Tommy. Le kellene ülnöd. A fiú engedelmesen letelepedett Wendy mellé a rönkre. Miss Navarre legalább olyan fehér volt, mint ők, ám a fatörzsön nem maradt több hely. – Mondjátok el, mi történt! – kérte. Wendyből megáradt patak módjára törtek fel a szavak. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Tommy a sírra esett, Miss Navarre lehunyta a szemét és felsóhajtott: – Édes istenem! – Leguggolt, hogy a feje egy szintben legyen Tommyéval, és egyenesen a fiú szemébe nézett: – Jól vagy? Tommy alig észrevehetően bólintott: – Jól vagyok. – A hangja nagyon távolinak tűnt. – Maradjatok itt! Megkérdezem a rendőröket, hogy hazavihetlek-e benneteket.

A fák között kifeszített sárga kordonszalaghoz sietett, és megpróbálta magára vonni Dennis Farman édesapjának figyelmét, aki a helyszín nagyágyújának tűnt. Beszélgetni kezdtek. Miss Navarre Dennis felé intett. Farman apja megrázta a fejét. Vitatkoztak. Tommy a testtartásukból meg tudta ezt állapítani: Miss Navarre csípőre tett kézzel állt, Mr. Farman felfújta magát, és a tanárnő fölé magasodott. Majd Miss Navarre felemelte a mutatóujját és megszakította a társalgást. Mérges volt, amikor visszaért hozzájuk, bár minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ez ne látsszon rajta. Ám Tommy tisztán érezte a kisugárzásán: mintha megfagyott volna körülötte a levegő. – Gyertek! – szólította meg a gyerekeket a nő, és feléjük nyújtotta a kezét. – Hazaviszlek benneteket. Tommy tízévesen már elég nagynak tartotta magát ahhoz, hogy ne fogja meg semmilyen felnőtt kezét. Nem is emlékezett rá, mikor fogta meg legutoljára a saját anyja kezét. Talán az óvodában. Am most egyáltalán nem érezte magát annyira felnőttnek, és készségesen elfogadta Miss Navarre lágy, sima kezét, és erősen megszorította, ahogy a tanárnő elvezette őket a borzalmas helyről, majd ki az erdőből. Ám a történtek elkísérték Tommyt. Beleivódtak az elméjébe. Hányingere támadt attól a gondolattól, hogy talán soha többé nem tűnnek el onnan.

4. Bár egyre távolabb került Frank Farmantől és a bűnügyi helyszíntől, amibe a diákjai botlottak, Anne Navarre egész testében remegett – az imént látottak okozta sokk és Frank Farman iránt érzett dühe miatt. A férfi túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy vele foglalkozzon. Majd ő hazaviszi a saját fiát, amikor eljön az ideje – mintha csak azt gondolná, jót tesz a gyereknek, ha végignézi egy holttest exhumálását. Seggfej. A szülői értekezleten már találkozott Farmannel. Az a fajta férfi volt, aki csak a saját hangját hallja és hallatja, és előbb halna meg, arra esküdözve, hogy a nap nyugaton kel, semhogy igazat adjon egy nőnek. Mint a saját apja. Pillanatnyilag képtelen volt remegése mélyebb okain töprengeni: azon, hogy egy gyilkosság áldozatát látta néhány perccel korábban – egy nőt, akit megöltek, és félrehajítottak, mint valami kiselejtezett rongybabát-, és hogy mindennek a diákjai is szemtanúi voltak. A parkon át visszavezette a két gyereket az iskolához. Leültette őket a tanáriban, majd a telefonhoz lépett, hogy értesítse a szüleiket. Wendy édesanyjának a lehető legkevesebbet mondta el. Mindössze annyit, hogy kellemetlen incidens történt a parkban, és hamarosan hazaviszi a kislányt. Crane-éknél az üzenetrögzítő válaszolt csupán. A tanárnő ugyanazt az üzenetet hagyta itt is, a lehető legkevesebb részletet közölve. Miközben Anne vezetett, a gyerekek csöndben maradtak. Ő maga sem tudta, mit mondhatna nekik. Azt talán, hogy minden rendben lesz? Épp most fordult fel fenekestül az életük. Ez volt az igazság. A következő években egy halott nő arcát látják majd álmukban. Anne megpróbált valami támpontot felkutatni az agyában, ám úgy érezte, semmi nem maradt meg a fejében abból, amit gyerekpszichológiából tanult. Nem fejezte be az egyetemet, és nem dolgozott klinikai környezetben. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.

Az ötévnyi tanítás az általános iskola ötödik osztályában nem készítette fel erre. Talán kérdezgetni kellene őket, kirángatni őket az állapotból, amibe süppedtek, arra bátorítani, hogy engedjenek szabad utat az érzelmeiknek. De talán őt magát is túlságosan lefoglalta, hogy elfojtsa a sajátjait. Sara Morgan a bejárati ajtó előtti lépcső legfelső fokán állva várta őket, amikor Anne leparkolt a ház előtt. Wendy édesanyja a kislány magas és atletikus másolata volt, búzavirágkék szemmel és hullámos, szőke hajsörénnyel. Kék pólót és farmer kertésznadrágot viselt, melynek felhajtott szára alól fehér zokni kandikált elő. A szeme könnyben úszott, és arckifejezése bizonytalanságot tükrözött. – Ó, istenem! – tört ki belőle, ahogy Anne és Wendy kiszállt az autóból. – A szomszédom említette, hogy gyilkosság történt a parkban. Nyolcvanöt éves, már tolószékkel jár, és állandóan a rendőrségi frekvenciát hallgatja. – Izgatottságában összevissza beszélt. – Wendy is ott volt? Látta, hogy mi történt? Wendy! Wendy anyja karjába vetette magát, és Sara Morgan letérdelt a kislány elé. – Jól vagy, kedvesem? – Választ sem várva vizslatni kezdte a lányt, hogy felfedez-e rajta bármilyen sérülést. – Szaladtunk, aztán legurultunk a dombon, aztán… aztán… – Wendy levegő után kapkodott. – Tommy pont ráesett! A halott nőre esett. Nagyon durva volt! – Édes istenem! Dennis pedig állandóan meg akarta fogni. Beteg az a gyerek! – Ki volt az? – nézett fel Sara Morgan Anne-re. – Hogyan… Lelőtték vagy… mi történt? – Nem tudom – válaszolta a tanárnő. – De biztos vagyok benne, hogy egy ideig nem hozzák nyilvánosságra a részleteket. – És ott volt az a kutya is… – folytatta Wendy. – Olyan volt, mint valami vadállat. És ránk morgott, Dennis pedig azt mondta, hogy talán az ölte meg azt a hölgyet… – Kutya? – vágott a szavába az anyja. – Milyen kutya? Habzott a szája széle? Megérintetted? – Nem. Elfutott. – Talán veszett volt. Biztos, hogy nem fogtad meg?

– Nem nyúltam hozzá! – ismételte Wendy nyomatékosan. Sara Morgan kisimított egy adag szőke hajtincset az arcából, és Anne-re nézett. – Mi lesz ezután? Kijönnek a rendőrök? – Nem tudom – válaszolta a tanárnő. – Dennis Farman apja a seriff egyik helyettese. Ő mondta, hogy hazahozhatom Wendyt és Tommyt. Talán később telefonál valaki a seriffhivatalból. Nem mondta. – Ez egyszerűen borzasztó! Azért költöztünk ide, hogy elmeneküljünk a bűnözés elől. Meg a szmog és a forgalmas utak elől. Soha többet nem engedem meg Wendynek, hogy egyedül jöjjön haza az iskolából. Gondolja, hogy talán a kutya ölte meg azt a nőt? – Nem tűnik túl valószínűnek – válaszolta a tanárnő. Sara Morgan ismét a lányához fordult: – Ha megfogtad azt a kutyát… – Mondtam már, hogy nem nyúltam hozzá! – csattant fel Wendy, ezúttal ingerülten. – Elvigyem orvoshoz? – fordult az anya ismét Anne felé. – A férjem nagybátyjának az exfeleségének a nővére Beverly Hillsben praktizál. – Ahogy a legjobbnak látja. – Nem tudom, mit gondoljak – ismerte el az anyuka. – A szülők kézikönyvében nincs iránymutató fejezet az ilyen esetekre. – Nincs. És sajnos a „Hogyan maradjunk gyerekek” kézikönyvben sincs. – Valóban. Szentséges isten, én magam sem láttam életemben halottat! Ha temetésre kell mennem, akkor sem nézek bele a koporsóba. Már magától a gondolattól is kiráz a hideg. – Haza kell vinnem Tommyt – szabadkozott Anne. – Nem tudtam telefonon elérni az édesanyját. – Felhívom Petert a rendelőben! – ajánlotta fel Sara. – Ő a fogorvosunk. Együtt jár a férjemmel golfozni. – Ha nem gond… – Egyáltalán nem! És köszönöm, hogy hazahozta Wendyt. Anne visszaszállt az autóba, majd a hátsó ülés felé fordult, ahol Tommy az ölében heverő kezét bámulta. – Szerinted mostanra már hazaért az anyukád? A fiú az órájára pillantott. – Igen.

– Biztos aggódik már érted. – Zongoraórán kellene lennem – válaszolta Tommy, és idegesnek tűnt. – Talán inkább oda kellene mennünk. – Szerintem a zongoratanárod meg fogja bocsátani a mulasztást, ha megtudja, min mentél keresztül. Tommy nem válaszolt. – Szeretnél beszélni a történtekről? – kérdezte Anne, miután elindultak. – Nem, köszönöm. Miért is osztaná meg vele az érzéseit? Csupán két hónapja tanítja. Eddigi benyomásai alapján úgy vélte, a fiú természeténél fogva visszahúzódó. Éles eszű, de nem tesz semmit azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Úgy tűnt, inkább azon dolgozik, hogy a lehető legláthatatlanabbá váljon. Anne eltűnődött azon, hogy vajon mi lehet ennek az oka. Találkozott már a szüleivel. Az apja – a fogorvos – elbűvölő és társaságkedvelő. Az anyja kissé szigorúnak tűnt, ám a szülői értekezleten elég kedves volt. Büszke a fia tehetségére és tanulmányi eredményeire. Ingatlanügynökként dolgozik, és a helyi jótékonysági bizottság munkájában is részt vállal. Crane-éké volt Amerika mintabeli yuppie családja. Négy háztömbnyire laktak a Morgan családtól, egy gyönyörű, kétszintes, spanyol stílusban épített, stukkódíszes házban, melyet buja, zöld táj övezett, és mellékudvarában hatalmas tölgyfa terpeszkedett. A szürkületben a kocsifeljáróra néző ablakok hívogatóan világítottak. Az egyik ablakban Anne megpillantotta Janet Crane-t, aki fukszia kosztümjében fel-alá járkálva elmélyülten telefonált a hordozható készüléken. Tommy kiszállt a kocsiból, majd tétován megállt az ajtónál. Anne kinyújtotta felé a kezét, és a fiú megfogta. Talán kicsit túlságosan is szorította, miközben elindultak a ház főbejárata felé. Az ajtó még azelőtt kitárult, hogy elérték volna. Janet Crane szeme látványosan elkerekedett. – Hol voltál? – támadt rá Tommyra. – Magamon kívül voltam, hogy megtaláljalak! Tudod, hogy zongoraórád van… – Mrs. Crane… – szólalt meg Anne.

– Hát egy cseppet sem vagy tekintettel Mr. England idejére? Az én időmre? – Mrs. Crane! – szólalt meg ismét Anne, ezúttal határozottabban. – Nem kapta meg az üzenetemet? Janet Crane úgy nézett rá, mintha abban a pillanatban csöppent volna közéjük. – Üzenetét? Milyen üzenetet? Nem hallgattam meg az üzeneteket. A fiamat próbáltam megtalálni. – Bejöhetnénk, kérem? – kérdezte Anne. Tommy anyja nagy levegőt vett, és összeszedte magát. – Természetesen. Nagyon sajnálom. Kérem, fáradjon beljebb, Miss Navarre! Tommy még akkor is Anne kezébe kapaszkodott, amikor az előszobába értek. Tekintetét a mexikói járólapra szegezte. Nem volt meleg, szeretetteljes ölelés anyja részéről. Nem érdeklődött a hogyléte iránt. Egyetlen dolog foglalkoztatta: a zongoratanár. Anne lehajolt a fiúhoz: – Tommy, mi lenne, ha megmosakodnál, amíg beszélek az édesanyáddal? A fiú elindult a halion át, majd eltűnt az egyik fürdőszobában, melynek falát sárga tapéta borította, élénk színű papagájok képeivel. – Sajnálom – szólalt meg Janet Crane. – Magamon kívül voltam az aggodalomtól. Nem jellemző Tommyra, hogy elmulassza a zongoraóráját. Mindig nagyon precíz. Mint ahogy az anyja is, efelől nem volt Anne-nek semmi kétsége. Precíz, állig begombolkozva fukszia kosztümjében, hatalmas válltömésével és ropogósra keményített blúzával. Rideg és törékeny, ez jutott róla eszébe. A szülői értekezleten kialakult kép kissé megrepedezett a stressz hatására… amit az váltott ki belőle, hogy a fia elmulasztotta a zongoraórát. Anne elmesélte, hogyan találtak rá a gyerekek a holttestre a parkban, és hogy Tommy tulajdonképpen egyenesen a sírhantra esett. Janet Crane szeme ismét elkerekedett: – Szentséges isten! Váratlanul sarkon fordult, majd a nappaliba sietett – melyet akár a Szép otthon, szép kert magazinban is reklámozhattak volna. Rózsaszín klumpája hangosan csattogott a járólapon. Elegánsan elhelyezkedett a

párnázott szófa egyik szélén. Tekintete segélykérőn pásztázta körbe a helyiséget. – Azt hiszem, Tommy enyhén sokkos állapotba került – folytatta Anne. – Alig szólalt meg az incidens óta. – Nem… nem… nem igazán tudom, mit is kellene tennem – jelentette ki az anya. – Hívjak orvost? – Úgy tűnik, nem érte fizikai sérülés, de lehet, hogy jót tenne neki egy gyerekpszichológus. – Miért nem hívott fel valaki? – próbált némi méltóságot összekaparni Mrs. Crane. Úgy tűnt, jobban érzi magát, ha haragudhat valakire. – Miért nem hívott fel Garnett igazgató? És miért nincs most itt? – Mr. Garnett ma nem dolgozott. Tommy jelent meg az ajtóban. Arca és két karja tiszta volt, így láthatóvá váltak az esés okozta horzsolások és karcolások. Megnedvesítette és megfésülte a haját, csupán néhány tincs rakoncátlankodott a feje búbján. Ám a ruhája még mindig piszkos volt, és farmerja elszakadt a térdénél. Anne eltűnődött, az anyja vajon megengedi-e neki, hogy leüljön a kanapéra ebben az állapotban. – Tommy! – lépett oda hozzá Mrs. Crane. – Annyira sajnálom. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Anne figyelte, amint az anya tétován megérinti a fiát, mintha attól tartana, elkap tőle valamit, miközben a sérüléseit vizsgálja. A bejárat felé néző ablakon át Anne észrevette, hogy egy csillogóan tiszta, sötét Jaguár áll meg az ő kicsi, piros Volkswagenje mellett. Peter Crane szállt ki belőle, majd elindult a ház felé. Jóképű férfi volt: középmagas, karcsú és jól öltözött a sötét nadrágban, világos ingben és nyakkendőben. Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, vidáman elkiáltotta magát. Sara Morgannek valószínűleg nem sikerült elérnie a rendelőben, gondolta Anne. Tommy váratlanul elfordult az anyjától, az apjához szaladt és szorosan átölelte a derekát. Peter Crane kissé értetlennek tűnt. A felesége kiment hozzájuk a hallba, és elmesélte, mi történt korábban. Anne látta a döbbenetet a férfi arcán. – Borzasztó lehetett ilyesmit látni – jegyezte meg Mrs. Crane, és a nappali felé terelte a családját. – Miss Navarre hozta haza Tommyt.

– Ön is ott volt? – fordult Anne-hez az apa. – Azonnal a parkba siettem, amint értesültem a történtekről. – Szentséges isten! – sóhajtott fel a férfi. – Felhívom Mr. Englandet – szólalt meg a felesége. – Elmondom neki, miért nem ért ma oda Tommy az órára. – Sarkon fordult, és néhány pillanat múlva csattogó léptekkel eltűnt a ház belsejében. – Ezen a környéken nem történnek ilyen dolgok – jegyezte meg az apa. Anne Oak Knollban született, és itt is nevelkedett fel, a húszezres (huszonhárom, amikor az egyetemisták is ott voltak) lélekszámú városkában. A civilizált, kulturált település mindössze kétórányira feküdt Los Angelestől. Egy jó hírű magánegyetem otthona, és lakossága többnyire magasan iskolázott szakemberekből, tudósokból és művészekből állt. A bűnözést itt jelentéktelen drogvétségek, kisstílű lopások és némi vandalizmus jelentette, de nem gyilkosság, nem parkokban eltemetett nők. – Tudják már, ki az áldozat? És hogy mi történt vele? – kérdezte Peter. – Nem tudom – válaszolta Anne. – Nem tudom, mit gondoljak. A férfi felsóhajtott és megcsóválta a fejét. – Köszönöm, Miss Navarre, hogy hazahozta Tommyt. Nagyra értékeljük a gyerekek iránti odaadását. – Kérem, hívjanak fel bármikor, ha tudok valamiben segíteni! – felelte Anne. – Megvan a számom, ugye? – Ez rád is érvényes, Tommy! – hajolt le a kisfiúhoz. – Hívj fel bármikor, ha úgy érzed, beszélni szeretnél a történtekről. Próbálj meg pihenni ma éjjel! Az anyjának volt mindenre ez a gyógyszere: pihenés. Rossz napod volt az iskolában? Pihenj le egy kicsit! Otthagyott a fiúd? Pihenj! Rákban haldokolsz? Miért nem pihensz egy kicsit? Anne-nek azonban be kellett vallania, hogy a pihenés soha nem oldott meg semmit az életében. Csak egy frázis volt, amit akkor mondanak, amikor semmi mást nem tudnak mondani, amikor az öntudatlanságba süllyedés a legjobb rendelkezésre álló lehetőség. Ahogy kitolatott a kocsifeljáróról és elindult hazafelé, azt remélte, Tommynak több szerencsét hoz a pihenés, mint neki.

5. – Két éven belül ez a harmadik áldozat. – A második. – A mi körzetünkben. A második áldozat a szomszéd megyében volt, de ugyanaz az elkövető. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a névjegy. – Névjegy? – kérdezett vissza Frank Farman. – Hol van a névjegye? Talán a címét és a telefonszámát is meghagyta. Tony Mendez, a seriffhivatal nyomozója összeszorította az állkapcsát. Farman, a seriffhelyettes a régi iskola képviselője volt, és pokolian neheztelt rá azért, amiért a törvényvégrehajtás új arcainak egyike – fiatal, egyetemi végzettségű, kisebbségi származású, aki alig várja, hogy belevesse magát a jövő által kecsegtetett új technológiák használatába. – Miért nem kérjük ki egy kristálygömb tanácsát? – vetette fel Farman. – Akkor ki sem kellene mozdulnunk az irodából. – Elég, Frank! Az ötvenhárom éves, fitt, ezüsthajú, ropogósra keményített egyenruhát viselő Cal Dixon harmadik éve volt a megye seriffje. Hosszú, komoly karriert épített fel magának a Los Angeles megyei seriffhivatalban, mielőtt északra költözött volna, a csendesebb Oak Knollba. A hivatalért folytatott kampányában a korral haladó változásokat ígért. Tony Mendez kampányígéretének egyik gyakorlati megtestesülése volt. A harminchat éves Mendez okos volt, elkötelezett és ambiciózus. Két kézzel kapott a lehetőségen, és elvégezte az FBI Akadémia tizenegy hetes továbbképző kurzusát, melyre nemcsak egyesült államokbeli szakemberek jelentkeztek, hanem a világ minden tájáról jöttek a rendőrök. A tantárgyak a szakma számos területét lefedték, a nemi indíttatású bűncselekményektől kezdve a túsztárgyalások lebonyolításán keresztül egészen a bűnügyi pszichológiáig. A

résztvevők nem csupán felsőfokú végzettséggel távoztak, hanem értékes kapcsolati tőkével is. Dixon olyan befektetésnek látta Mendez iskoláztatását, ami többszörösen is megtérül majd a hivatalának. A fiatal rendőr pedig boldogan igazolta a seriff elképzelését. – Ugyanúgy ölte meg őt is, ahogy a korábbi áldozatokat – folytatta Mendez. – A névjegye az ő sajátja, egyfajta többlet, aminek az ő számára megvan az értelme. – A halott nő fejére mutatott, aki körül szorgalmasan dolgoztak a kollégák és a helyszínelő nyomozók, lehetséges bizonyítékok legapróbb nyomai után kutatva. – A szeme le van ragasztva. És a szája is. Nem lát rosszat, nem mond rosszat. Erre nem lett volna szükség akkor, ha pusztán meg akarja ölni. Ettől indul be. – Mindez nagyon érdekes – szólt közbe Farman. – De hogy segíti ez elő azt, hogy elkapjuk a rosszfiút? Nem gúnyolódott. Mendez tisztában volt azzal, hogy még mindig sok az olyan zsaru, akinek kételyei vannak a bűnügyi profilkészítés hasznosságát illetően. Mendez épp elég esettanulmányon rágta át magát ahhoz, hogy másképp gondolja. Oakwoods Parkban álltak. A nap már lenyugodott, és az októberi levegő hűvös, csípős volt. A sekély sír körülötti területet erős fényű, hordozható reflektorok világították be. A hideg fény a helyet szürreálissá és még kísértetiesebbé varázsolta. A holttestet csak nemrég temették el. Legföljebb egy nappal korábban. Ha a tetem régóta ott feküdt volna, akkor a vadállatok és a rovarok nagyobb pusztítást vittek volna véghez rajta. Ha nincs a vágás az arcán, és nem másznak rajta ide-oda a hangyák, akkor békésen szundikáló fiatal nőnek tűnne – kétségtelenül nagyon távoli álom a halál valóságához képest, gondolta Mendez. Úgy vélte, a nyomozás azt állapítja majd meg, hogy fojtogatták, megkínozták és megerőszakolták. Ahogy a két korábbi áldozatot is. A másfél évvel korábban történt első gyilkossági eseten is dolgozóit – Julie Paulsonnak hívták az áldozatot. Az eset máig megoldatlan maradt. A holttestet egy táborhelyen találták meg, öt mérföldre a várostól. A szemét és a száját összeragasztották. A csuklóján és a bokáján többszörös köteléknyomokat fedeztek fel, némelyik régebbi

volt a többinél, azt sugallva, hogy egy ideig fogságban tartotta az elkövető. Kilenc hónappal később a szomszéd megyében dolgozó kollégákkal is beszélt, amikor megtalálták a következő áldozatot. Alaposan szemügyre vette a tetemről készített fényképeket – a holttestet az időjárás már jelentősen megrongálta, amikor a népszerű turistaösvénytől nem messze néhány kiránduló rátalált. A szája többékevésbé eltűnt, csakúgy, mint a fél szeme. A másik azonban épen maradt, és le volt ragasztva. – A másik kettőt nem temette el – vetett fel egy ellenérvet Dixon. – És közel sem voltak ilyen feltűnő helyen. A mostani áldozat feje teljesen szabadon feküdt a talajon, egy vekni kenyér méretű kődarabnak támasztva. Tökéletes elrendezés a maximális döbbenet kiváltása érdekében. Ez újdonság volt: a holttestet az elkövető egy parkban hagyta hátra, igaz, hogy nem a kitaposott ösvényen, de egyértelműen olyan helyen, ahol biztosan rátalálnak. – Kockázatos lépés – állapította meg Mendez. – Talán fel akarja hívni magára a figyelmet. Azt hiszem, sorozatgyilkosba botlottunk. Dixon egy lépést tett a fiatal nyomozó felé és mogorván rámeredt: – Nem akarom, hogy ez a szó még egyszer elhagyja a száját az irodán kívül! – De ez már a harmadik áldozat. Mostantól bevonhatjuk Quanticót is. – Igen, pont erre van szükségünk – szólt közbe Farman. – Hogy valami öltönyös senkiházi pulykakakas módjára billegjen itt. Ki a fenét érdekel, hogy ez a csúszómászó tízévesen összevizelte a gatyáját? Mire jó ez? Ideküldenek valami nagymenőt, aki semmi mást nem akar, csak a híradóban szerepelni, hogy elmondhassa a nagyvilágnak, micsoda géniusz ő, ellenben velünk, a rakás tudatlan vidéki bugrissal. Dixon a válla felett a helyszínelő kordon túloldalán lézengő emberek felé nézett. – Senki nem mond semmit arról, hogy ez az eset esetleg más bűntényhez is kapcsolódhat! Senki nem szól egy szót sem a leragasztott szemről és szájról. Senki nem ejti ki a száján az F-B-I betűkombinációt. Mendez úgy érezte, a tiltakozó „de” szó elakadt csirkecsont módjára fojtogatja a torkát.

– Beküldőm a holttestet a megyei hivatalba – jelentette ki Dixon, határozott, kék szemét az áldozatra szegezve. – Igazi halottkémre van szükségünk, nem egy temetkezési vállalkozóra. – Halomban sorakoznak a vizsgálatra váró halottak odalent – jegyezte meg Farman. – Van néhány kapcsolatom. Kaphatunk prioritást. – Seriff, ha ez a fickó tényleg megölt három embert, akkor meg fog ölni négyet is, ötöt, hatot – érvelt Mendez higgadtan. – Hány nőt gyilkolt meg Bundy? Harmincat vallott be. Néhányan úgy gondolják, hogy a valós szám inkább a százhoz áll közel. Meg kell várnunk, hogy újabb nők haljanak meg, amíg… – Ne bosszantson fel, nyomozó! – utasította rendre a nyomozót Dixon. – Legelőször is azt kell kitalálnunk, ki volt ez a fiatal nő. Tudja, neki is vannak szülei. Mendez elhallgatott és elgondolkodott az utolsó mondaton. Ma éjjel egy család hiányolja a lányát. Még ha rá is jöttek arra, hogy eltűnt, abban reménykednek, hogy előbb-utóbb előkerül. Még rettegésben tartja őket a bizonytalanság. Azonban egy, két vagy akár tíz nap múlva – amikor ezt a tetemet végül azonosítják, és nevet adnak neki – a bennük élő remény kétségbeeséssé változik. A bizonytalanság véget ér, és az a megmásíthatatlan tény veszi át a helyét, hogy valaki elvette tőlük a lányuk életét. Könyörtelenül és irgalom nélkül. Ez a valaki még mindig odakint van, szabadon, és minden valószínűség szerint a következő áldozatára vadászik.

6. – Miért nézzük ezt? Tudod, hogy gyűlölöm a tíz órás híreket. Csak Kansasban hiszik, hogy élőben kell megnézni a tíz órás híreket, hogy fél tizenegyre már ágyban legyenek, és másnap hajnalban fel tudjanak kelni és bámulhassák a kukoricaszárak növekedését. Anne eleresztette a füle mellett apja sirámait. Válaszul inkább felhangosította a távirányítóval a készüléket. A helyi csatornát nézte, a riporterek friss egyetemi végzősök voltak. A főhírt természetesen a parkban talált holttest szolgáltatta. A riporter szemüvege görbe volt, sportkabátja túl nagy, mintha egy nagyobb termetű rokonától kérte volna kölcsön. Közvetlenül az Oakwoods Park tábla mellett állt, és hunyorgott a rosszul beállított lámpák fényétől. Kétségkívül ez volt a legnagyobb szabású sztori egy olyan kölyök életében, aki mindaddig többnyire a városi tanács és az iskola vezetői testületének értekezleteiről tudósított. – A halott nő holttestére ma délután az Oakwoods Parkban játszó gyerekek találtak rá. Anne apja, a nyugdíjas angoltanár úgy kiáltott fel, mintha valaki szíven szúrta volna. – Idióta! – hörgött. – Hogy bukkanhattak volna egy élő nő holttestére? Gyengeelméjű ökör! – Csitt! – próbálta lecsendesíteni Anne. – A gyilkosság tudata okozhatja a helytelen nyelvhasználatot. – Senki nem említette, hogy gyilkosság történt. – Az volt. – Honnan tudod? – Csak tudom. – Azzal még jobban felhangosította a készüléket. – Az áldozat személyazonossága ismeretlen. A halál okát még nem tudni. – Még nem tudni! – Megöllek! – fogadkozott Anne.

– Rendben – vágta rá az apja. – Akkor ez a félkegyelmű legalább bemondhatja a mikrofonjába, hogy meggyilkolva találták a halott hullámat. – Mindannyian boldogabbak lennénk, ha lehetősége adódna rá – suttogta Anne maga elé. Ismét megnyomta a hangosítás gombot, mert Cal Dixon seriff lépett a kamera elé, hogy a riporternek nyilatkozzon. Dixon elsorolta az alaptényeket. Az áldozat a húszas évei végén vagy a harmincas elején járó nő. A helyszínen nem találtak sem iratot, sem adatot a személyazonosságára vonatkozóan. Nem tudja egyelőre megmondani a halál pontos idejét. A boncolást követően többet tud nyilatkozni a halál okáról is. Igen, úgy tűnik, gyilkosságról van szó. A seriff odébb lépett, hogy megbeszéljen valamit Frank Farinaiméi meg egy bő nadrágot és sportdzsekit viselő, jóképű spanyol férfival. Nyomozó, vélte Anne. A hírműsort reklám szakította meg, és a következő pillanatban egy eladási ügynök ordította torkaszakadtából, milyen nagyszerű előnyökkel jár, ha az ő matracát vásárolja meg a kedves fogyasztó. Ha a telefon nem a közvetlenül mellette lévő asztalon hever, Anne biztosan nem hallja meg a csöngést. Felvette a kagylót, és összerezzent, ahogy a vonal túlsó végén a női hang rárivallt: – Túl hangos a tévéje! Van, aki aludni szeretne! Anne rácsapott a hangelnémító gombra. – Borzasztóan sajnálom, Mrs. Iver. Tudja, az apám kicsit nagyothall. Az apja még akkor is dühösen meredt rá, amikor visszakiabált hátradönthető karosszékéből. – Sajnálom, Judith! A híradót nézzük arról a gyilkosságról! Csukva kellene tartanod az ablakaidat! Akarod, hogy átugorjak és körbenézzek, minden rendben van-e nálad? Esze ágában sem volt az oxigénpalackját maga mögött vonszolva kibattyogni az éjszakába Judith Iver biztonsága kedvéért. Anne eltartotta a kagylót a fülétől. – Köszönöm, Dick! Annyira jó vagy hozzám! – süvöltötte Judith Iver. – De nem kell aggódni, itt van velem az unokaöcsém! – Akkor rendben! – kiabálta vissza az apja. – Jó éjt, Judith! – Az unokaöccse – tört ki belőle az undor, ahogy Anne letette a készüléket. – Az a velejéig romlott semmirekellő. Egy éjjel majd szépen

elvágja a torkát, mialatt az a buta tehén arról álmodozik, hogy viszi valamire a kölyök. Dick Navarre természetének sötét és világos oldala: elbűvölő, jóképű, idős úriember kívülről, utálatos vén kurafi belülről. Navarre professzor és Mr. Hyde. Ha Anne mesélt volna apja sötétebbik oldaláról az ismerőseinek, azt gondolták volna, elment az esze. Felállt, és apja kezébe nyomta a távirányítót. – Elmegyek aludni – jelentette be, és becsukta a nappali ablakait, hogy kizárja a hűvös éjszakai levegőt és Mrs. Ivert. – Bevetted a tablettáidat? – Már korábban – felelte az apja, de nem nézett rá. – Valóban? Még azt is, amire rá van írva, hogy este, lefekvés előtt kell bevenni? – Az emberi szervezet nem tudja, mennyi az idő. – Rendben. Elfelejtettem: melyik orvosi egyetemre is jártál a szabadidődben? – Nincs szükségem a gúnyolódásodra, ifjú hölgy. Naprakész vagyok a legfrissebb orvosi híreket illetően. Anne méltatlankodva kivonult a szobából, és a konyhába ballagott, hogy bevigye apjának a nap végén beszedendő gyógyszereket. Tablettákat a szívére, a vérnyomására, az ödémájára, az ízületi gyulladására, a veséjére, az ereire. Naprakész vagyok a legfrissebb orvosi híreket illetően. Mekkora baromság! Hetvenkilenc évesen apja a golfcimboráival töltötte a napjait, és politikáról vitatkozott. Ha a bevándorló idénymunkások helyzetét tárgyalták volna meg, akkor azt állította volna, hogy naprakész a legújabb bevándorlási törvényeket illetően. Anne soha nem vette be ezt a maszlagot. Sem ötévesen, sem huszonöt évesen. Mindig is pontosan annak látta az apját, ami volt – mániákusan egoista, nárcisztikus seggfejnek. Az apja tudta ezt, és gyűlölte érte. Nem szerették egymást. Még csak nem is kedvelték egymást. És egyikük sem színlelte az ellenkezőjét, csupán társaságban – Anne részéről akkor is csak kelletlenül. Dick, a tökéletes színész mindenkivel elhitette a városban, hogy a lánya az ő végletekig imádott szeme fénye.

Ugyanígy bánt az anyjával is – a közszíntéren piedesztálra emelte, a magánszférában becsmérelte. Ám valamilyen oknál fogva – amire Anne-nek soha nem sikerült rájönnie –, akárhányszor is árulta el őt, az anyja öt évvel és hét hónappal azelőtt bekövetkezett halála napjáig szerette az apját. A negyvenhat éves Marilyn Navarre rövid, brutális és sikertelen harcot folytatott a hasnyálmirigyrákkal. Az élet olyan iróniája volt ez, ami máig haraggal töltötte el Anne-t. Az apja évek óta gyengélkedett, mégis túlélt egy szívinfarktust, két nyitott mellkasos szívműtétet és egy agyvérzést. Megsebesült a koreai háborúban, és 1979-ben egyetlen karcolás nélkül megúszott egy több életet követelő autóbalesetet. Szívszélhűdést kapott, és még vagy féltucatnyi olyan betegségen esett át, melyek mindegyike meg kellett volna, hogy ölje, ám ő egyszerűen túl smucig volt ahhoz, hogy meghaljon. Felesége, a nála közel harminc évvel fiatalabb, megtestesült földi angyal, négy hónapot sem élt a diagnózis után. Néha Anne haragudott emiatt az anyjára. Most is ezt tette, ahogy felfelé ballagott a hálószobájába. Hogy tehetted ezt velem? Hogy hagyhattál itt vele? Még mindig szükségem van rád! Az anyja mindig is biztos pontot jelentett számára, a tanácsadója, a legjobb barátja volt. Azt mondta volna Anne-nek, hogy most önzőén viselkedik, ám mint a magukra hagyott gyerekeket, Anne-t ez nem érdekelte. Az önzőség volt a legkevesebb, amit megérdemelt. Haldokló anyja kérésére otthagyta az egyetemet, és hazaköltözött, hogy apjáról gondoskodjon. Ahelyett, hogy letette volna a doktori vizsgát, és elkezdett volna gyerekpszichológusként praktizálni, elvállalta az Oak Knoll-i általános iskola ötödikes évfolyamának tanítását. Most pedig három diákja egy gyilkosság áldozatára bukkant. A gondolat szinte mellbe vágta, ahogy lehajolt, hogy felkapcsolja az ágy melletti kislámpát. Négynek kellett volna lennie. Bárhová is ment Dennis Farman, Cody Roache árnyékként követte. Anne teljesen megfeledkezett róla az események zűrzavarában. Elöntötte a bűntudat. Szegény Cody, mindig megfeledkeznek róla. De nem látta sehol a parkban. Talán nem is járt ott. Talán valaki egyenesen hazavitte az iskolából. A gyerekeknek mostanra már ágyban kell

lenniük, az igazak álmát aludva. Vajon a halott nő arcát látják maguk előtt, ha lehunyják a szemüket? Anne az ablakhoz lépett és kinézett az éjszakába, a más otthonokban világló fényekre. Vajon mit látna, ha bekukkanthatna a Farman család házának egyik ablakán? Frank Farman valószínűleg még a helyszínen van a seriffel. Vajon a felesége meghallgatja Dennis izgatott beszámolóját a történtekről? Sharon Farman olyan személy benyomását keltette Anne-ben, akit agyonnyom a munka és az élet. Dolgozott, gyerekeket nevelt, és Frank Farman volt a férje. Dennis destruktív iskolai magaviseletéből ítélve Anne úgy vélte, hogy az anyja megpróbál a lehető legkevesebbet foglalkozni vele, abban a reményben, hogy egyszer csak felnő és elköltözik otthonról. Könnyedén el tudta képzelni Wendy Morgant és édesanyját, Sarát, amint a hálószobái lámpák tompa fényében összebújnak az ágyban. Úgy tűnt, a Morgan család szerető, jól működő közösség, olyan, amilyen csak a televízióban létezik. Wendy anyja művészetet tanított a helyi közművelődési program keretében. Apja, Steve ügyvéd volt, aki szabadidejében hátrányos helyzetű családok védelmét látta el a bíróságon. Az Anne-ben élő gyermek irigyelte Wendyt a családi hátteréért. A saját gyerekkora magányos volt: szülei kapcsolatán kívül rekedve figyelte, ahogy a működésképtelenség egyre nagyobb teret hódít a család életében. Bármennyire is kedves és szeretetteljes volt vele az anyja, Anne mindig tudta, hogy ő csak második az apja mögött. Még most is. Anyja még halálában is a férje szükségleteit helyezte előtérbe a gyereke szükségletei előtt. Elborzadna, ha ráébredne, de ez soha nem történt meg, és Anne soha nem vetette a szemére. Csendes, visszahúzódó természetű gyerek volt, figyelő. Mindent magába szívott, ami körülötte történt, feldolgozta, és levonta belőlük a tanulságokat magának. Ugyanezt a tulajdonságot fedezte fel Tommy Crane-ben is. A fiú hajlamos volt háttérbe szorítani magát a körülötte lévőkhöz képest, megfigyelte a hangulatukat és a cselekedeteiket, majd azok szerint reagált. A holttestet megtaláló gyerekek közül ő volt a legérzékenyebb,

és valószínűleg őt érintették a legmélyebben a történtek. Legalább képes lenne beszélni róla! Mit látna, ha benézhetne a Crane-ház ablakán? Vajon Tommy csendben figyelné, ahogy az anyja az estét a telefonon lógva azzal tölti, hogy különféle orvosokkal és lélekbúvárokkal egyeztet időpontot? Vajon az apja lenne az, aki meghallgatja Tommy traumájának történetét, és vigaszt és biztonságot nyújt neki? Vagy Tommy a napirendnek megfelelően ágyba bújt, nem zavarva senkit, hogy magára hagyatva birkózzon meg kavargó érzéseivel? Anne szíve belefájdult a gondolatba, ahogy kibámult az éjszakába, melyben a házakból kiáradó fények egymás után aludtak el. Hosszú nap ért véget, ám Tommy, Wendy és Dennis számára egy ennél jóval hosszabb megpróbáltatás kezdődött el.

7. Tommy egyedül üldögélt a lépcső tetején, és figyelt. Elvileg ágyban kellett volna lennie. Megfürdött, mint minden áldott este eddigi életében. Pizsamát vett, majd apja felügyelete mellett fogat mosott. Anyja adott neki egyet az allergia elleni gyógyszeréből, hogy jobban aludjon. Úgy tett, mintha bevenné. Nem akart aludni. Biztos volt abban, hogy ha elalszik, maga előtt látja majd a halott hölgyet, és abban is biztos volt, hogy álmában a hölgy kinyitná a szemét és beszélne hozzá. Vagy a száját nyitná ki, amelyből kígyók tekergőznének elő. Vagy férgek. Esetleg patkányok. Nem tudta, akar-e még aludni ebben az életben. De nem mert lemenni a szüleihez sem. Először is az anyja kiborulna, mert már huszonhét perce ágyban kellene lennie. Nem volt jó dolog felborítani a napirendet. Másodszor pedig, mert az anyja kiabált – miatta. Mit kellene tennie? Ha valaki megkérdezi, mi történt, elmondja neki? Az emberek azt fogják mondani, hogy el kellett volna mennie Tommyért az iskolába. Azt fogják hinni róla, hogy rossz anya. Az apja kérte, hogy higgadjon le, mert nevetségesen viselkedik. Tommy összerándult. Rossz lépés apa részéről. Tudhatta volna. A következő pillanatban az anyja hangja még erősebb lett. Nem látta őket a lépcső tetejéről, ahol ült, de pontosan tudta, milyen kifejezés önti el anyja arcát. A szeme kigúvad, az arca elvörösödik, és a homlokán, mint valami villám, megdagad egy vastag ér. Könnyek lepték el Tommy szemét, ahogy a falhoz préselte magát, karjával átölelte a testét, és azt képzelte, az apja tartja a karjában, és megnyugtatja, hogy minden rendben lesz, nincs mitől félnie. Nagyon szerette volna, ha ez megtörténik. De nem fog. Anyja most azon lamentált, hogy pszichiáterhez kell vinniük, és milyen borzasztó lesz ez – az ő számára. – Sajnálom – suttogta Tommy. – Sajnálom.

Néha sok volt vele a baj. De soha nem szándékosan okozta. Nem akart ő a halott hölgyre esni. Nagyon halkan felállt, visszament a szobájába, és bemászott az ágy alá a macijáért – mostanra már meg kellett volna válnia tőle. Az emberek anyámasszony katonájának meg még rosszabbnak tartanák, ha tudnák, hogy még mindig a macijával alszik. De ez ma éjjel nem érdekelte. A szülei még mindig vitatkoztak az alatta lévő szobában, és a halott hölgy képe beleitta magát az elméjébe. Nagyon magányosnak érezte magát, és nagyon félt. Ma éjjel szüksége volt a macira.

Wendy odabújt az anyjához, és hallgatta, ahogy énekel. – Csitt, kicsi gyermek, ne sírj már… Anya itt van, vigyáz rád… Bugyuta dalocska volt, de Wendy nem tette szóvá. Anyja egész életében énekelte neki: ha beteg volt, ha félt a sötétben. Még ha nem is szerette a dalt, anyja hangját annál inkább. Biztonságban érezte magát tőle, és érezte, hogy szeretik. Szép, fehérre és sárgára festett szobájában összebújtak az ágyban. Plüssállatai és babái mind őket figyelték. A lámpa fénye meleg volt és lágy. Az erdőben történtek távoli, régmúltba nyúló eseménynek tűntek, mint valami ijesztő történet, amit egyszer régen olvasott, de aminek emléke már kezdett megfakulni. Természetesen nem felejtette el. Nem egészen. Csak nem akart rágondolni. Legalábbis nem most. Azon tűnődött, vajon Tommy gondol-e a történtekre. – Velem maradsz ma éjjel? – kérdezte, és anyjára nézett. Már ezredszer kérdezte meg aznap. Csupán újra akarta hallani a választ. – Egész éjjel, kedvesem. Wendy felsóhajtott. – Bárcsak apa is itt lenne! Az anyja nem válaszolt azonnal. – Sacramentóban van, üzleti ügyben – felelte végül. – Tudom – vágta rá Wendy. Már ezt is ezerszer megbeszélték. – De akkor is azt szeretném, ha itt lenne.

– Én is, kicsim – suttogta az anyja, és szorosan magához ölelte a kislányt. – Én is. Dennis apja késő éjjel ért haza. A fiú hülye nővérei már aludtak, ám anyja még ébren volt. A konyhaasztalnál ült, cigarettázott és tévét nézett. Az apja azonnal vacsorázni akart – annak ellenére, hogy az éjszaka közepén jártak –, és az anyjának kellett megmelegíteni és felszolgálni az ételt, mert ez volt a dolga. Dennis leviharzott a lépcsőn, berobogott a konyhába, megragadta a szék támláját, majd az utolsó centimétereken csúszva megállt. – Apa, apa, mi történt? Kiástátok a halott nőt? – Dennis! – csattant rá az anyja. – Már ágyban kéne lenned! Apád nagyon sokat dolgozott ma. Dennis elfintorodott. Olyan hülye az anyja. Az apja is mindig ezt mondja. – Igen, kiásták – felelte a nagydarab férfi, és elővett egy üveg sört a hűtőből, aminek azonnal le is pattintotta a kupakját. – Elrohadt már? Csontváz volt? Feldarabolták fejszével? – Dennis! – szólt rá ismét az anyja, az előbbinél kicsivel magasabb és erősebb hangon. Dennis rá sem hederített, tekintete az apján csüngött, akinek egyenruhája gyűrött volt ugyan, de nem piszkos. Földesnek kellett volna lennie, ha ő maga ásta volna ki a tetemet. Valószínűleg csak felügyelte a munkálatokat. Túl fontos személy ahhoz, hogy saját maga ásson ki egy halottat – még ha valószínűleg szívesen meg is tette volna. Dennis pedig segített volna neki, ha a helyszínen maradhatott volna. Ám az apja elvesztette a türelmét, mert túl sokat lábatlankodott, és hazaküldte. Dennis igazán haragudott rá emiatt, ám végül a másik seriffhelyettes fuvarozta haza a saját járőrkocsijával, ami nagyon vagány volt. Az apja nem engedte be a saját autójába. Nem akarta, hogy Dennis tönkretegyen valami fontos berendezést, legalábbis ezt mondta az első kétezer alkalommal, amikor Dennis azért könyörgött, hogy engedje játszani a kocsiban. A kétezeregyedik alkalommal az apja elvesztette a türelmét. Dennis azóta nem kérte meg. – Nem, nem darabolta fel senki – válaszolta az apja, miközben néhány fejfájás-csillapító tablettát pottyantott a markába a konyhapulton lévő üvegcséből. – Beraktuk a halottaskocsiba, ami elvitte a temetkezési vállalathoz.

Dennis anyja a hűtő és a tűzhely között sürgött-forgott, edényekkel csörömpölt, és maga elé mormogott, miközben megpróbálta a leggyorsabban felmelegíteni a sertéspörköltet. Apja a kezébe vette anyja félig elszívott cigarettáját, és mélyen beleszívott. A konyhapulton lévő tévében valami fickó sprayzte le a kopaszodó foltot a fején. – Mendez be akarja vonni az FBI-t – szólalt meg az apja, de nem intézte senkihez sem közvetlenül a szavait. – Faszkalap. Az anyja nem reagált. – Te miért nem akarod bevonni az FBI-t, apa? –kérdezte Dennis. – Mert egy rakás faszkalap az egész banda. Ahogy Mendez is. – Hülye faszkalap – jelentette ki Dennis, igen büszkén a szókombinációjára. Az apja szigorúan nézett rá. – Vigyázz a szádra! – Dennis, menj lefeküdni! – szólt rá ismét az anyja. Úgy tűnt, az asszony szeme mindjárt kipattan az üregéből – mint egy rajzfilmben, melyben az egyik szereplő a másikat fojtogatja. Az apa végül a nőre támadt. – Csináld már meg végre azt az átkozott ételt! Éhes vagyok! – Azt csinálom, ha nem látnád. A férfi úgy nézett a feleségére, mintha most látná először, amióta belépett a házba. Az arca eltorzult az undortól. – Nem tudtál volna valami rendesebbet felvenni? Dennis anyja közvetlenül a torka alatt összehúzta a viseltes, kék fürdőköpenyt. – Az éjszaka kellős közepén járunk. Mit kellett volna felvennem? Nagyestélyit, teljes sminkkel? – Egész éjjel egy gyilkosság helyszínén dolgoztam. Gondolod, ha hazajövök, ezt akarom látni? Dennis anyja felemelte a karját, kisimított egy adag kusza hajat az arcából és a füle mögé igazította. – Nos, sajnálom, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaidnak. Az apja halkan káromkodni kezdett. – Ittál valamit? – Nem! – kiáltott fel döbbenten az anya. – Egyáltalán nem! Lekapta a serpenyőt a tűzről, tányérra borította a tartalmát, és a férje elé lökte.

– Itt van. Edd meg a kibaszott vacsorádat. Az apa arca ellilult. Az anyáé halottfehér lett. Dennis sarkon perdült és rohanni kezdett a lépcső felé. Félúton megállt és letelepedett. Megragadott két lépcsőkorlátot, és átkukucskált köztük, mint valami elítélt. Nem nagyon látott be a konyhába, de erre nem is volt szükség. Szék csikorgott a padlón, majd tompa puffanással felborult. Serpenyő csattant a tűzhely tetején. Egy üveg törött darabokra. – Itt a kibaszott vacsorám? – Sajnálom, Frank. Késő van. Fáradt vagyok. – Te vagy fáradt? Én vagyok az, aki egész éjjel dolgozott! Végre hazaérek, és nem akarok mást, csak egy kis vacsorát, és még erre sem vagy képes? Az anyja elsírta magát. – Sajnálom. Az ezután következő csönd jobban idegesítette Dennist, mint maga a kiabálás. Megugrott ijedtében, amikor az apja kilépett a konyhaajtón, sötét arckifejezéssel és csípőre tett kézzel. Megfordult és egyenesen Dennisre nézett. – Mit bámulsz? Dennis sarkon perdült és felrohant a lépcsőn. Kétszer is megbotlott, ahogy megpróbálta gyorsabban szedni a lábát, mint amire fizikailag képes volt. Beszáguldott a szobájába, aztán a szekrényébe, és magára csukta az ajtót, majd elbújt a szennyes ruhák közt. Hosszú ideig feküdt ott, megpróbálta még a levegőt is halkan venni, megpróbált meghallani valamit a fülében zakatoló lüktetésen túl, várva, hogy az ajtó egy vad mozdulattal kitárul. Ám a percek egyre-másra múltak, és semmi sem történt. Újabb perc telt el… majd újabb… végül elaludt.

8. 1985. október 9., szerda – Nem hiszem el, hogy gyilkosság történt, és te fel sem hívtál. – Mással voltam elfoglalva – felelte Anne. Az óvoda kertre nyíló ajtajánál álltak, a homokozó melletti földszinti teraszon, ahol Franny mintegy féltucat kis istápoltja mély átéléssel merült el a műanyag billentős teherautók, lapátok és vödrök kínálta örömökben. Fran Goodsell, a legjobb barátja. Harminckilenc éves, édes, mint a méz, nonkonformista. Valóban fel kellett volna hívnia, gondolta Anne. Frannynek kiváló érzéke volt ahhoz, hogy a kiforgassa a dolgokat. Biztosan megtalálta volna a módját, hogy elterelje a figyelmét a történtek borzalmáról. Valami vérlázítót mondott volna, vagy a helyzethez tökéletesen nem illő megjegyzést. Bárhogy is, de megtalálta volna a módját, hogy felvidítsa egy kicsit. Akkor nem hánykolódik egész éjjel ébren, maga előtt látva a legapróbb részletet is, amikor lehunyja a szemét: a talajból kinyúló, összemarcangolt kezet, mely mintha segítségért könyörögne, hogy valaki segítse fel sekély sírjából. – Nem nézed a híreket? – kérdezte. – Természetesen nem. – Fran már a feltételezéstől is megsértődött. – Semmi jó nincs a hírekben. – A következő pillanatban azonban felvillant benne a lehetőség, és elkerekedett a szeme. – Készítettek veled interjút? Ó, istenem! Remélem, nem abban a cuccban voltál, amiben tegnap reggel dolgozni mentél. Úgy néztél ki, mint valami apácanövendék. Való igaz. Anne elfintorodott. – Nem, nem voltam benn a hírekben, és hálás köszönet az öltözködési tanácsért, Mr. Armani.

– Nos, őszintén: hogy várod el, hogy megakadjon rajtad egy férfiember szeme, Anne Szűz Mária nővér? Az imázs jelent mindent! Fran imázsa: kisiskolás, jól kitekerve. Ma khakinadrágot, papucscipőt és narancsszínű selyemkendőt viselt, ez utóbbit sötétszürke, oxfordi stílusú inge felett. – Nem hiszem, hogy az iskolában kellene felhívnom magamra a férfiak figyelmét. Kiét hívhatnám fel amúgy? Arnie-ét, a portásét? – Mr. Garnettét. – Nem igazán vagyok fogékony egy viszonyra a nős igazgatónkkal. – A felesége a jógaoktatójával csalja. Csak annyit mondok, az igazgató félig-meddig már elváltnak számít – jegyezte meg Fran vaskos Long Island-i akcentussal. Franny Bostonban született. A tizenöt Goodsell gyerek közül tizennegyedikként látta meg a napvilágot. Hamisítatlan ír katolikus. – Nyolc lány, hét fiú, két buzi, egy leszbi, hat elvált, hatnak elsőre bejött. – Ez volt a standard bemutató szövege a Goodsell gyerekekről. Néhány évig New Yorkban élt, és Hamptonsban, ahol – saját szavaival élve – a gazdagok és híresek ebadta kölykeit tanította. – Borzasztó vagy! – feddte meg Anne, de nem gondolta komolyan. – Meggyilkoltak egy nőt. Három tanítványom talált rá. Én is ott voltam. Iszonyatos volt. Franny átölelte a fiatal tanárnő vállát, és finoman megszorította: – Tudom, kedvesem. És sajnálom. – Most mi lesz? – kérdezte Anne. – Beszéljek pár szót az esetről az osztállyal, aztán egyszerűen tartsam meg az órákat úgy, ahogy eddig is? Az egyetemen nem készítettek fel bennünket ilyesmire. – Valóban nem. De nekem sem mondta senki, hogy az óvóbácsiság sterillé tesz. Anne elnevette magát Franny elhíresült mondatán. Saját bevallása szerint a munkatapasztalat késztette ivásra, és értette meg vele, hogy egyes fajok egyedei miért falják fel a kölykeiket. Valójában azonban kiváló, több díjjal is jutalmazott pedagógus volt, és a gyerekek és szüleik egyaránt imádták. Anne az órájára pillantott. – Jobb, ha megyek. Lassan megérkeznek a gyerekek. – Mindenképpen szólj nekem is, ha bármelyiket letartóztatják! – Te leszel az első, aki megtudja.

Garnett igazgató és a híradóban látott jóképű nyomozó (legalábbis Anne annak gondolta) az osztályterem előtt várta. – Miss Navarre – szólalt meg Garnett elsőként. Mintha skatulyából húzták volna elő: keményített ing, lazán megkötött, stílusos nyakkendő. Anne mindig is azt gyanította, hogy feleség ide vagy oda, az igazgató előbb kezdené el csapni a szelet Frannynek, mint neki. – Bemutatom Mendez nyomozót a seriffhivataltól. A detektív udvariasan kézfogásra nyújtotta a kezét. Szögletes állú, zömök testalkatú, sötét bőrű, divatos bajuszt viselő fiatalember volt. Arckifejezése semleges volt, ami – ahogy azt Anne később megtapasztalta – kifejezetten jellemző a szakmájában dolgozókra. A kézfogása erős volt és határozott, de nem annyira, hogy azt sugallja, bizonyításvágy vezérli. – Miss Navarre, sajnálom, hogy tegnap nem tudtunk beszélni. Csak később tájékoztattak arról, hogy ön is a helyszínen tartózkodott. – Csak megkérdeztem Frank Farmant, hogy hazavihetem-e a gyerekeket a szüleikhez. – Mendez nyomozó arra kért, hogy az irodámban hallgathassa meg a holttestet megtaláló tanulókat. Azt szeretné, ha ön is ott lenne. – Úgy vélem, felszabadultabbak lennének az ön jelenlétében – tette hozzá Mendez. – Én pedig azt hiszem, akkor lennének felszabadultabbak, ha nem az igazgatói irodában hallgatnák ki őket – vágott vissza Anne. – Egy ötödikes számára nem jelent jót, ha az igazgatóhoz kell mennie. – Most komoly dologról van szó – érvelt Mendez. – Amit nekik is komolyan kell venniük. – Nem hagyom, hogy tízéveseket félemlítsen meg! – tiltakozott a tanárnő, és önkéntelenül is kihúzta magát. – Már így is eléggé össze vannak zavarodva. Mendez arcán furcsa kifejezés suhant át: egyszerre tűnt haragosnak, meghökkentnek és némiképp derültnek. – Ne aggódjon, Miss Mendez! Az őrsön hagytam a vízágyút. Anne azonban nem hagyta magát. Garnett felé fordult:

– Nem használhatnánk inkább a konferenciatermet? Az legalább annyira komoly benyomást kelt – magyarázta aztán a detektívnek. – De kevésbé megfélemlítő. – Részemről rendben – adta meg magát Mendez. – Még azt sem tudom, hogy jön-e ma iskolába az a három diák – folytatta Anne. – Tegnap este azt mondtam a szüleiknek, ha úgy érzik, hogy egy kis időre van szükségük… – Már értesítettük a szülőket – vágott a szavába az igazgató. – Behozzák a gyerekeket a kihallgatásra. Rajtuk áll, hogy utána hazaviszik-e őket vagy sem. – Mi lesz az osztállyal? – Helyettesítő tanárt hívtam ma délelőttre. – És mi a helyzet a mentálhigiéniás tanácsadóval? Aki segít nekik feldolgozni a történteket. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már mindenki tud az esetről. – Ebben a kérdésben az ön segítségére számítok, Anne – válaszolta Garnett. – Ön tanult némi gyerekpszichológiát. – Tudom, hogy kell vizet forralni. Ettől még nem leszek mesterszakács. – Tökéletesen meg tudja majd oldani a helyzetet. Mendez az órájára pillantott. – Hamarosan megérkezik a Morgan család. Elő kell készítenem a helyiséget. Az előkészítés azt jelentette, hogy Mendez ellenőrizte, működik-e a diktafonja, majd kikészítette az asztalra a jegyzetfüzetét és a tollát. Biztos volt benne, hogy semmire sem vezetnek a kihallgatások. A nő már halott volt, és el is temették, amikor a kölykök rábukkantak. Hacsak nem látta valamelyikük a gyilkost a helyszínről távozni, nem volt túl sok minden, amit elmondhattak neki. Ám ettől függetlenül elbeszélget velük, mert ez volt az előírás, és ő büszke volt az alaposságára. Ide-oda rendezgette a holmiját, majd szemügyre vette a konferenciaasztal mellett álldogáló tanárnőt. Csinos, filigrán nő, a húszas évei végén járhat, és végtelenül komoly. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát: védekezőn keresztbe fonta maga előtt a karját, fel-alá járkált, el-elfintorodott. Kétszer is a füle mögé igazított egy elszabadult haj tincset.

– Tényleg tanult gyerekpszichológiát? – szólította meg. A tanárnő összerezzent a váratlan hang hallatán. – Elvégeztem néhány kurzust az egyetemen. Ez fényévekre van a diplomától. – De ismeri a diákjait. Jól kiigazodik rajtuk? – Csak most kezdődött az iskola. Alig hat hete tanítom őket. – Én egyáltalán nem ismerem őket. Találkozott a szüleikkel? – Szülői értekezleten. Egy órára. Egyszer. – Meséljen nekem, kérem… – nézett a nyomozó a jegyzeteibe. – Wendy Morganről. Milyen kislány? A kérdés önkéntelen mosolyt csalt Anne arcára – Wendy, nem pedig a nyomozó miatt. – Wendy rendkívül magabiztos. Megvan a saját véleménye, és egy másodpercig sem rejti véka alá. Ő az osztály feministája. – Akkor vele könnyű dolgom lesz. Remek. És az anyuka? – Sara. Kedves nőnek tűnik. Nagyon sokat törődik a lányával. A közösségi tanfolyamokon művészetet tanít. – És az apa? – Szimpatikus fickó. Ügyvéd. Rendkívül elfoglalt. A családjogi bíróságon sok pro bono munkát végez a női központ számára. Azt hiszem, még Sacramentóban is folytat valami lobbi tevékenységet a hátrányos helyzetű nők érdekképviseletében. – Röviden felsóhajtott. – Mit kíván, nyomozó, mit tegyek a kihallgatás során? – Nyugtassa meg őket! Gondoskodjon róla, hogy nem nyílik meg a hisztiklub a beszélgetés alatt. Anne Navarre mogorván nézett a férfira, egyáltalán nem értékelte a humorát. Ahogy a nyomozó visszaemlékezett, már az ő gyerekkori, ötödik osztályos tanára sem volt elragadtatva tőle. – Mikor érkezett a helyszínre? – kérdezte, és ugyanebben a pillanatban lenyomta a diktafon felvevőgombját. – A helyszínt már elkerítették – válaszolta Anne. – Mindenhol rendőrök voltak. Ezt is felveszi? – Csak meg akarok győződni arról, hogy működik a gép – válaszolta Mendez, majd lekapcsolta a felvevőt, visszatekerte a szalagot, és elindította a lejátszót. Anne hangja erősen gyanakvón csendült fel a magnetofonból.

– Hol voltak a gyerekek, amikor megérkezett? – Tommy és Wendy távol a helyszíntől. Dennis Farman közvetlenül a kordon közelében lézengett, megpróbálta kifürkészni, hogy mi folyik a sárga szalag túloldalán. Az apja is ott volt. Gondolom, ismeri. Frank Farman. – Említette valamelyik gyerek, hogy bárki mást is láttak volna a fák között? – Nem – hangzott a válasz. – Egy kutyáról beszéltek. – Nem hiszem, hogy egy kutya temette volna oda azt a nőt. – Ez egyáltalán nem vicces. – Nem is próbáltam az lenni. Szarkasztikusnak szántam. – Ez sem vicces! – csattant fel a tanárnő. – És nem szarkasztikus volt, hanem ízléstelen. – Igenis, asszonyom. – Sajnálom – nézett el a nyomozó mellett Anne, és keresztbefonta a mellén a karját, majd leengedte. Aztán a füle mögé tűrt egy barna hajtincset. – Ez a helyzet… kissé megrázott. – Megértem. Nincs semmi gond. Anne a detektívre pillantott a szeme sarkából. Nem akarta, hogy Mendez észrevegye, de bizalmatlan volt vele szemben. A nyomozó gyakran találkozott hasonló reakcióval. Még a legártatlanabb ember is ideges lesz zsaruk jelenlétében. A hatalomtudat okozza. – Ön nem gyanúsított – jelentette ki Mendez. Anne szemöldöke ismét összeszaladt. – Persze, hogy nem vagyok az. – Nagyot sóhajtott, majd a mennyezetet kezdte el pásztázni, olyan éles szögben fordítva el a nyakát, mintha azonmód ki akarná törni. – Tudja, hogy ki… ki volt? – kérdezte. – Még nem. – Még senkinek nem hiányzik. Hát nem borzasztó ez? Az ajtó kinyílt, és Garnett igazgató terelt be rajta egy szőke nőt és egy kislányt, aki a felnőtt kiköpött, miniatűr mása volt.

9. Ahogy Wendy egyre beljebb lépdelt a hatalmas ablakú, óriási konferenciaterembe, amelynek közepén egy asztal terpeszkedett, egyre kisebbnek érezte magát. Annak ellenére, hogy már rég önállóan jártkelt, most igen örült annak, hogy édesanyja fogja a kezét. Miss Navarre először mérgesnek tűnt – az asztal túlsó végén ülő férfira nézett –, de aztán megfordult és halványan elmosolyodott. – Szia, Wendy! Üdv, Mrs. Morgan! – szólalt meg. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, csakúgy, mint Wendy anyukájának. – Hogy érzed ma magad? – Jól vagyok – válaszolt a kislány. – Csak olyan bizarr minden, de semmi gond. – Rosszat álmodott – vallotta be az édesanyja. – És én is. – Én is – ismerte el Miss Navarre. – Meg én is – szólalt meg az asztal végében ülő férfi. Felállt, közelebb lépett hozzájuk, és Wendy anyukája felé nyújtotta a kezét. – Mendez nyomozó vagyok a seriffhivatalból. – Sara Morgan. – Te pedig biztosan Wendy vagy – nyújtotta kézfogásra a nyomozó a kislány felé is a kezét. Wendyt teljesen lenyűgözte a gesztus, de bátran elfogadta. A nyomozó nagyon aranyos volt. Sötét hajával és bajszával egy kicsit Magnumra emlékeztette – csak alacsonyabb volt, és valószínűleg nem vörös Ferrarival járt, meg nem lakott pazar villában. És ő dzsekit meg nyakkendőt viselt, nem pedig Hawaii mintás inget. Valószínűleg ez különbözteti meg a filmsztárt az Oak Knoll-i rendőrtől, gondolta. – Engem rendeltek ki az ügy nyomozására – magyarázta Mendez, miközben karjával a székek felé terelte a kis csapatot. – Így hát legelőször is az a feladatom, hogy feltegyek neked és a barátaidnak néhány kérdést arról, ami tegnap a parkban történt. Nem kell aggódnod semmi miatt. Nem vagy bajban.

– Nem tettem semmit, ami miatt bajban kellene lennem – felelte Wendy, és lehuppant az asztal végében, a nyomozóhoz legközelebb lévő székre. Megigazította koptatott farmerszoknyáját és a hozzá illő kabátot: megfelelően felnőttnek és egyúttal lazának akart tűnni. Madonna egyik fényképének a stílusát utánozva sűrű, hullámos hajának felét copfba kötötte a feje búbján, a többi szabadon omlott a vállára. – Dennis megérintette – szólalt meg újra. – Bajban van emiatt, igaz? Amiért hozzányúlt egy halott emberhez. Ez nem illegális, vagy ilyesmi? – Attól függ – tért ki a válasz elől a nyomozó. – Az egész Dennis hibája volt – folytatta Wendy. – Ha nem lenne olyan pszichopata, és nem üldözött volna bennünket, akkor eszünkbe sem jutott volna átvágni a fák között. Mendez nyomozó félbeszakította a kislány monológját, majd bekapcsolta a diktafont, és elsorolta, kik vannak jelen a teremben. – Láttál másvalakit is az erdőben, Wendy? – kérdezte. – Nem. – Nem volt senki a környéken, amikor megtaláltátok a holttestet? – Embert nem láttunk, de volt ott egy kutya. A bokrok közül jött elő, és úgy tűnt, mintha a holttestet őrizné, vagy ilyesmi. – Milyen kutya volt? – Az az ijesztő fajta, nagy fogakkal és mélyen ülő, kis szemekkel. Tudja… – Pitbull? – Talán. De nem támadt ránk. – Majd sietősen hozzátette: – Csak morgott, mintha azt akarná, hogy tartsuk távol magunkat a hölgytől. Dennis azt mondta, talán a kutya ölte meg és temette el, mint a csontot szokták, de ez hülyeség… igaz? – Azt mondta, nem nyúltak a kutyához… – szólt közbe az édesanyja. – Nem értünk hozzál – erősködött Wendy, megsértődve azon, hogy az anyja megint felhozza a témát. Amúgy is, kit érdekel, hogy megfogták-e azt az idióta kutyát vagy sem? – Szóval csak hárman voltatok, amikor a holttestre bukkantatok. – Négyen. Tommy és én, meg Dennis és Cody. – Cody is ott volt? – Ezúttal Miss Navarre volt az, aki közbeszólt. – Ki az a Cody? – kérdezte a nyomozó.

– Cody Roache – válaszolta a tanárnő. – Tegnap este ő is eszembe jutott. Általában ott van, ahol Dennis Farman, de amikor a parkba értem, nem láttam. – Mert elkezdett sikoltozni, mint valami csecsemő, és elrohant – adta meg a választ Wendy, némi megvetéssel a hangjában. – Miatta jöttek ki a rendőrök is. A nyomozó Miss Navarre-ra nézett. – Vele is beszélnem kell. – Tudják már, ki volt az áldozat? – kérdezte Wendy édesanyja. – Még nem. – Milyen borzasztó! Soha nem történt még itt ehhez fogható dolog. – A kutya tudja, ki az áldozat – szólalt meg ismét Wendy. – Wendy! – szólt rá az anyukája türelmetlenül. – Elég legyen már abból a kutyából! Mendez felemelte a kezét, hogy csendre intse a megviselt szülőt, ám a tekintetét nem vette le Wendyről. – Volt a kutyán nyakörv? – Nem emlékszem – vonta meg a vállát Wendy. – Nagy fogai voltak. Csak erre emlékszem. – Milyen színű volt? – Fehér, nagy fekete foltokkal. – Megfordult, és a tőle telhető legjelentősebb „ugye megmondtam” pillantást lövellt az anyukája felé, majd visszafordult a nyomozóhoz. – Az egyik szeme és a füle körül teljesen fekete volt. Mendez nyomozó lejegyzetelte a noteszába a hallottakat. Nyilvánvalóan fontos információ birtokába jutott. – Valóban jelentős lehet ez? – kérdezte Wendy anyukája. – Ha megtaláljuk a kutyát, és azon van azonosító biléta. Talán az áldozaté volt, és a városi állattartási regisztrációs adatokon keresztül megtudhatjuk, hogy ki ő – magyarázta a detektív. – Persze ennek elég kicsi a valószínűsége, de sohasem lehet tudni. – Rengeteget segítettél, Wendy – dicsérte meg a kislányt Anne. – Nagyon jó, hogy ilyen kiváló megfigyelő vagy. – Köszönöm, Miss Navarre! – ragyogott a tanárnőjére a kislány. Mendez nyomozó ismét kezet rázott vele. – Köszönöm, Wendy. Ha bármi más eszedbe jutna még, kérd meg anyukádat vagy Miss Navarre-t, hogy hívjon fel.

Wendy még soha nem érezte magát ilyen fontosnak. Olyan volt, mintha egy Nancy Drew-regénybe csöppent volna. Talán majd ő maga írja meg ezt a történetet, és híres lesz. Talán Tommynak lesz kedve segíteni neki. Most, hogy megfogant benne az ötlet, alig várta, hogy megkérdezze a fiút. Miss Navarre kikísérte őket a sötét, csöndes folyosóra, amit zsibongónak neveztek. – Még mindig nem tudom, mit kezdjek ezzel a pszichológiai tanácsadás dologgal – súgta Wendy anyukája a tanárnőnek. – Anya, jól vagyok! – szólt közbe Wendy. – Láttam egy halottat. Ettől még nem leszek egy életre degenerált. – De én igen – válaszolta az édesanyja. – Talán nekem lenne szükségem tanácsadásra. – Mindenkit megrázott az eset – felelte Miss Navarre. – De ha Wendy jól érzi magát és vissza szeretne jönni az osztályba, akkor valószínűleg ez a helyes megoldás. – Igen, anya! Ne csinálj olyan nagy ügyet belőle! – Wendy, ez igenis nagy ügy – fordult a kislányhoz a tanárnő. – Éppen ezért meg kell ígérned, hogy ha az osztályban vagy, és hirtelen félelem önt el vagy felkavar valami, azonnal szólsz nekem. – Szólni fogok. Megígérem – válaszolta Wendy, majd esdeklőn az anyjára nézett, aki egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek. – Szemmel tartom! – ígérte meg Miss Navarre. – Rendben – adta be kelletlenül a derekát az anyuka, majd aggódva a lányára nézett. – De ígérd meg, hogy megteszed, amire Miss Navarre az imént kért. És semmilyen körülmények között nem indulsz egyedül haza iskola után! Eljövök érted. Ennyit a bűntény helyszínének újralátogatásáról, hogy jegyzeteket készítsen a története környezetének leírásához, fintorodon el magában Wendy. Hát, rendben. Nem mintha valaha is ki lehetne törölni az elméjéből azt, ami történt. Ez holtbiztos. Alig várta, hogy beszélhessen végre Tommyval.

10. Jane Thomas minden áldott napját a kertben kezdte. Ez volt az a nyugodt időszak az életében, amikor volt ideje gondolkodni. A kertészkedés volt az ő meditációja, és itt került a legközelebb ahhoz, hogy elcsendesítse örökké zakatoló elméjét. Bár előző este későn ért haza – egy hosszú, értekezletekkel és megbeszélésekkel teli nap után még hazavezetett Los Angelesből –, így is korábban kelt, mint Oak Knoll lakosainak többsége. Az ég az őszre jellemző, vakító elektromos kékben ragyogott, a hőmérő pedig kellemes húsz-egynéhány fokot mutatott. Lassan haladt előre a virágágyások mellett, elszáradt rózsaszirmokat morzsolt le a virágtövekről, Violet, a fekete mopszli pedig önfeledten kutatott egerek után a lila kúpvirágok elburjánzott hajtásai között. Jane imádta Oak Knoll-i otthonát. Közel öt éve vásárolta az 1928ban, spanyol hacienda stílusban épült házat, miután elvált férjétől, és otthagyta Los Angelest. Oak Knoll mindig is vonzotta kisvárosi hangulatával és az itt lakók érdekes elegyével. A főiskola az akadémiai tudás kifinomultságát és fiatalságát hozta a városba. Mivel közel volt Santa Barbarához és Los Angeles északi nyúlványához, a fiatal szakemberek és a kisgyermekes szülők is meg tudták oldani az ingázást a munkahelyükre, ami fellendülést ígért a jövőre nézve. Oak Knollt valamennyi jellegzetessége kiváló hellyé varázsolta a művészeteket támogató és felpezsdíteni vágyó, tehetős nyugdíjasok számára. A főiskola köztiszteletben álló és elismert zenei képzéssel büszkélkedhetett, ami mágnesként vonzotta a zenészeket és énekesekét, tanárokat és diákokat egyaránt. A város minden nyáron megrendezte immár híressé vált klasszikus zenei fesztiválját. Bár Jane megtartotta Los Angeles-i lakását, Oak Knoll volt az igazi otthona, és az Oak Knoll-i Thomas Központ a Nőkért a figyelmének a központja. Az Oak Knoll-i Központ a Los Angeles-i Thomas Központ leegyszerűsített mása lett. A két intézet Jane és két nővérének a szellemi

terméke volt, melyeket a Thomas család filantróp alapítványába befolyt összegből indítottak el, és azért működtek, hogy kisiklott életű nők újra megtalálhassák önmagukat. Az ügyfélkört a lehető legkülönfélébb társadalmi hátterű nők alkották, akiknek szükségük volt egy második lehetőségre, és meg is érdemelték. Otthontalan nőket, kékre-zöldre vert nőket, kábítószeres múlttal rendelkezőket és büntetett előéletűeket – mindenkit nyitott szívvel és előítéletektől mentesen fogadtak. Mindkét központ menedéket kínált azoknak, akiknek szükségük volt rá: egészségügyi és pszichológiai ellátást nyújtottak, álláskeresési szaktanácsadást, megfelelő ruházatot és önbecsülést, mellyel magabiztosan léphettek ki a munkaerőpiacra. A Thomas lányok azt tartották, hogy vissza kell adniuk a közösségnek, amit attól kaptak, és segíteniük kell a náluk kevésbé szerencséseken. Jane negyvenegy éves volt, sikeres az üzleti világban, és egyúttal a művészetek híres pártfogója. Több, országos szinten is jelentős jótékonysági intézmény elnökségi választmányának tagja volt, ám öröme és büszkesége mégis a Thomas Központ a Nőkért maradt. Háza nyitott hátsó ajtaján át jól hallotta, amint alig egy órán belül harmadszor is felcsörög a telefon. Soha nem vette fel a kagylót kertészkedés közben, és ezzel valamennyi ismerőse tisztában volt. Ám az egy órán belüli három hívás azt sejtette, hogy valakinek égbekiáltóan fontos mondanivalója van, és lassanként fura, kellemetlen érzés uralkodott el rajta. Szülei még éltek, és jól is voltak, ám ez nem jelentette azt, hogy nem történhetett velük valami. A nővére, Amy Idahóban nyaralt egy farmon. Talán leesett a lóról vagy medve támadt rá túrázás közben. – Nevetséges vagy! – rótta meg félhangosan önmagát, ám ennek ellenére lehúzta a kesztyűt, és elindult a ház felé. Az üzenetrögzítő már bekapcsolt, mire a konyhán keresztül beért nappalijának patinás íróasztaláig. Mérges vörösen villogó szám jelezte a hét meg nem hallgatott üzenetet. Előző este képtelen volt rászánni magát arra, hogy meghallgassa a beérkezett négyet. Fáradt volt, és egyenesen a fürdőszobába ment, lezuhanyozott, majd ágyba bújva elolvasta az Értelem és érzelem soron következő fejezetét. Az első üzenetet az asszisztense küldte a központból, kedden, 10.34kor:

Szia, Jane! Ne haragudj, hogy zavarlak, de Quinn telefonált a Morgan és Társaitól, hogy Karly Vickers nem jelent meg ma reggel. Ez lett volna az első munkanapja náluk. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Második üzenet – kedd, 15.23: Miss Thomas, Boyd Ellery vagyok a természetvédőktől. Kérem, hívjon vissza, amikor megfelel önnek! Át szeretnék futni önnel egy anyagot a juttatásokkal kapcsolatban. Harmadik üzenet – kedd, 17.14: Jane, megint én vagyok. Folyamatosan próbálom elérni Karlyt, de nem veszi föl a telefonját. Útban hazafelé beugróm hozzá, és megnézem, jól van-e. Negyedik üzenet – kedd, 19.11: Megint én vagyok. Eljöttem Karlyhoz. Nincs itthon. Nem tudom, mit gondoljak. Ötödik üzenet – szerda, 7.27. Ezt is az asszisztense hagyta. Fáradt és ideges volt a hangja. Jane, mikor értél haza tegnap este? Nézted a híreket? Hívj fel, amint csak lehet! Hatodik üzenet – szerda, 7.39: Jane, anya vagyok. Napok óta nem hallottunk rólad. Hallottuk a híreket. Telefonálj, kérlek, hogy jól vagy-e. A híreket? Milyen híreket? Miért ne lenne jól? Hetedik üzenet – szerda, 7.52. Az asszisztensétől. Jane, gyilkosság történt. Vedd már fel azt az átkozott telefont! Van egy iszonyatos érzésem, hogy talán Karly az áldozat.

11. Tommy egyáltalán nem aludt. Minden alkalommal, amikor álomba szenderült volna, erőnek erejével visszarángatta magát az ébrenlétbe, rettegve az álmoktól, amikről tudta, úgyis eljönnek. Ám amikor apja vagy anyja rányitotta az ajtót – amit többször is megtettek –, azt színlelte, hogy az igazak álmát alussza. Azonnal felkelt, ahogy hajnalodni kezdett, és nekiállt az előző este elmaradt házi feladatoknak. Fogalma sem volt arról, mit hoz számára az új nap. Talán elviszik orvoshoz vagy pszichológushoz, esetleg a rendőrség hívatja be kihallgatásra. Szíve szerint iskolába ment volna, és folytatta volna az életét, mintha az előző nap nem is létezett volna. Mintha. Ebben a pillanatban az iskola irodájában várakozott anyja és apja között ülve. Az adminisztrátorok időnként felé pillantottak, majd egymásra néztek. Cirkuszi torzszülöttnek érezte magát. A hullára pottyant fiú. Felsóhajtott, és fészkelődni kezdett a széken. Apja átkarolta a vállát, és finoman megszorította. Anyja felállt és a pulthoz lépett, hogy megkérdezze az egyik adminisztrátort, mennyit kell még várniuk. – Ideges vagy? – kérdezte az apja. Tommy vállat vont. – Nem kell semmi mást tenned, mint hogy elmondod a nyomozóknak, mi történt és mit láttál. Tommy nem válaszolt. A folyosóra nyíló ajtóra bámult, mely az igazgatói szobába és a konferenciaterembe vezetett, és azt kívánta, bárcsak kijönne már Wendy és adna neki valami jelet! Kinyílt az ajtó, ám nem Wendy lépett ki rajta, hanem egy sötét hajú, nyakkendőt viselő férfi, aki egyenesen Tommyra, majd az apukájára nézett. – Dr. Crane? – Igen – állt fel az apja.

Anyja hátat fordított az adminisztrátornak, és széles mosollyal az arcán, egyenesen előrenyújtott kézzel előrelépett. – Janet Crane. – Mendez nyomozó vagyok. – A detektív csupán röviden üdvözölte a szülőket, majd Tommyra koncentrált, és lehajolva hozzá kézfogásra nyújtotta a kezét. – Helló, Tommy! Hogy vagy? Tommy vállat vont, és lecsusszant a székről, majd a zsebébe dugta mindkét kezét. A felnőttek mind azt hiszik, le tudják nyűgözni a gyerekeket azzal, hogy azt színlelik, mintha nem is lennének gyerekek. – Tommy! – szólt rá az anyja. – Viselkedj! – Jól vagyok – válaszolta a fiú. Jól volt ahhoz képest, hogy egy halott nőre esett. A kis társaság együtt indult el a folyosón a konferenciaterem felé, ahol a nyugalmat színlelni próbáló Miss Navarre várta őket. Bár ő maga is sápadt volt, és a szeme alatt sötét karikák árulkodtak arról, hogy vajmi keveset alhatott az éjszaka, bátorítóan mosolygott Tommyra. – Tudtál aludni egy kicsit, Tommy? – kérdezte Miss Navarre, miközben mindannyian helyet foglaltak a nagy asztal körül. – Végigaludta az egész éjszakát – jelentette be az anyja. – Antihisztamint adtam neki lefekvés előtt. Segít ellazulni. Mendez nyomozó egyik szemöldöke a homlokára szökött, de nem nézett Tommy anyjára. A diktafonnal babrált, majd a papírok között keresgélt valamit. – Tommynak allergiája van – szónokolt tovább anyja. – Orvos írta fel neki a gyógyszert. Nem adtam neki semmit, amit nem kapott volna már korábban is. A nyomozó feldiktálta a kis gépre a jelenlévők nevét. – Dr. Crane, milyen orvos ön? – Fogorvos vagyok. Tommynak természetesen van saját gyerekorvosa. Mendez lebiggyesztette az ajkát: – Hm… Tommy anyja elégedetlenül elfintorodott. Úgy vélte, a detektív kifogásolja a viselkedését. Tommy abból le tudta ezt szűrni, ahogy a homlokát ráncolta és az ajkát összeszorította. – Tegnap este beszéltem az orvosával – szólalt meg ismét. – Aggódtam amiatt, hogy Tommynak esetleg rémálmai lesznek.

– Tommy, voltak az éjjel rémálmaid? – kérdezte a nyomozó. – Elég ijesztő élményben volt részed tegnap. A fiú tagadóan megrázta a fejét, majd megvakarta a bal alkarját, melyen a gyógyulásnak induló vágások viszketni kezdtek. – Valóban? Ez nem semmi! Nekem voltak rémálmaim. Miss Navarre-nak is. – Csak aludtam – válaszolta Tommy, az asztallapot bámulva. – El tudod mesélni, mi történt tegnap? – Futottunk, aztán legurultunk a dombon, és én a halott hölgyre érkeztem. – A válasz tömör volt és nyugodt. – Láttál valaki mást is a környéken? Felnőttet? – Nem. – Ön szerint a gyilkos még a közelben lehetett, amikor odaértek? – szólt közbe riadtan Tommy anyja. – Nem tudom – válaszolta a nyomozó. – Csak kérdezek. – Megláthatta a gyerekeket – folytatta az anyuka egyre jobban elkerekedő szemmel. – Most pedig a nevük is bekerül az újságokba! Mendez szigorúan nézett az asszonyra. – Kiskorúak. Senki nem közölheti le a nevüket engedély nélkül. – Mi természetesen nem adunk engedélyt. – Nem túl valószínű, hogy a közelben volt a gyilkos – kapcsolódott a beszélgetésbe Tommy apja is. – Nincs igazam? Úgy értem, csak valami őrült lenne képes világos nappal eltemetni egy holttestet a parkban. – Ki más képes ilyen tettre, ha nem egy őrült? – Meglepődne, Mrs. Crane – válaszolta Mendez. – Meglehetősen sok kutatást végeztem a témában. A fickó akár ugyanolyan átlagosnak is tűnhet, mint bárki idebent a teremben. Nem a szó hétköznapi értelmében őrült. Tulajdonképpen az az igazság, hogy valószínűleg átlagon felüli intelligenciával rendelkezik. – Félelmetes – szólalt meg Tommy apja. – Ted Bundy jogi egyetemre járt. A Fiatal Republikánusok tagja volt, és jó körökben mozgó emberek úgy vélték, fényes jövő áll előtte. Meggyilkolt… Miss Navarre megköszörülte a torkát – úgy, ahogy akkor teszik az emberek, amikor azt akarják, hogy a másik elhallgasson. Mendez a tanárnőre nézett, aki alig észrevehetően Tommy felé biccentett.

Tommy elhatározta magában, hogy amint lehetősége nyílik rá, utánanéz ennek a Bundy fickónak az enciklopédiában. – Ön szerint erről van szó ebben az esetben, nyomozó? – kérdezte Tommy apja. – Sorozatgyilkosról? Miből gondolja? Mendez nyomozó arcára olyan kifejezés ült, mint akit rajtakaptak azon, hogy olyasvalamit mondott, amit nem kellett volna. – Korai lenne erről beszélni – tért ki a válasz elől. – Más esetek is történtek, melyek nem kerültek nyilvánosságra? – Mi az a sorozatgyilkos? – szólt közbe Tommy. Miss Navarre igazán bosszúsan nézett a nyomozóra, aki azonban Tommyra koncentrált. – Tommy, le tudod nekem pontosan írni, hogy mit láttál? Volt-e bármi szokatlan, ami feltűnt a helyszínen? – Nos, a halott hölgy – válaszolta a fiú. Micsoda kérdés! – Bármi más? Tommy ismét vállat vont, majd felrángatta csíkos rögbis ingének az ujját, és megdörzsölte a karját. – Csak a halott hölgy. Meg a kutya. A hölgyet őrizte. Fekete-fehér színű volt. – Viselt nyakörvet? Tommy a mennyezetet vizslatva próbálta felidézni az emlékeit. – Hm… talán… nem vagyok benne biztos. – Megérintettél valamit a halott hölgy körül? A fiú nyomatékosan megrázta a fejét: – Ki van zárva. – És más megérintett valamit a halott hölgy körül? Tommy ismét az asztallapra meredt: azon tűnődött, vajon mennyire okos dolog beköpni Dennis Farmant. Nem tűnt túl jó választásnak, ha továbbra is egyben akar maradni. – Tommy! Miss Navarre. A tanárnőre nézett, és azonnal tudta, Miss Navarre tisztában van vele, hogy csak az időt húzza, mert kifogást keres. Nem akart csalódást okozni neki, hiszen félig-meddig szerelmes volt belé, vagy mi. – Ööö… én nem nyúltam semmihez. És azt is tudom, hogy Wendy sem nyúlt semmihez. – Talán, ha nem mond ennél többet… A tanárnő a szüleihez fordult.

– Itt marad ma Tommy az iskolában? Tommy az apjára nézett, és azt kívánta, mondja ki hangosan, hogy maradhat. Az anyja pszichiátert emlegetett korábban. A tévében már látott pszichiátert, és Lóri Taylor is járt már egynél, miután az anyukája meghalt mellrákban. Tommy megítélése szerint nem csinálnak egyebet, mint lefektetik a pácienseiket egy kanapéra, és arra kérik őket, hogy beszéljenek az érzéseikről. Tommynak semmi mondanivalója nem akadt ebben a témában. Az ő érzései a sajátjai voltak, és nem tartoztak senki másra. – Garnett igazgató említette nekünk, hogy ön tanult gyerekpszichológiát – fordult a tanárnő felé Tommy apja. – Igen. Egy keveset. Wendy Morgan marad, ha ez segít dönteni. Tommy nagy szemeket meresztett az apjára. Kérlek, kérlek, kérlek! Szerette az iskolát. Itt volt a legboldogabb – meg persze amikor baseballozott vagy baseballt nézett. Az iskolában minden normális volt. Itt nem kellett a felnőtteket figyelnie, hogy kisakkozza, mit gondolnak éppen, és ez a gondolat milyen hatással lesz rá. – De nincs belőle diplomája – szólt közbe Tommy anyja. – Nincs. – És az iskola nem biztosít egy rendes képesítéssel rendelkező szakembert. – Úgy tűnik. – És hogy fogja kezelni a szituációt, Miss Navarre? – faggatózott tovább az anyuka, akiről lerítt, hogy nem kielégítő válaszra vár. – Beszélni fogunk az osztályban a történtekről – magyarázta a tanárnő. – Azt hiszem, az a legjobb, ha nyitottak és őszinték vagyunk a gyerekekkel. – És sorozatgyilkosokról beszélgetnek? – nézett fagyos tekintettel Tommy anyja a tanárnőre. – Ön úgy gondolja, hogy ez a megfelelő módja a helyzet kezelésének, Miss Navarre? – Nem – emelte kissé magasabbra az állát a tanárnő. – De az, hogy az osztálytársakkal is beszélünk a történtekről, és a gyerekek megtudják, melyek a következő lépések egy ilyen eset után, az, hogy mesélünk nekik arról, miként zajlik egy rendőrségi nyomozás… egy negatív élményt megpróbálunk lehetőségként értékelni a tanulásra. Mindez nagyon is megfelelőnek tűnik. Vagy nem ért vele egyet, Mrs. Crane?

Tommy anyja türelmetlenül felsóhajtott: – Azt hiszem, az iskola vezetőségi tagságában mindenki értesülni fog Mr. Garnett azon megkérdőjelezhető döntéséről, hogy nem vont be igazi szakembert. – Kérem, önnek jogában áll bárkit felhívni – felelte kimérten Miss Navarre. – Addig azonban én minden tőlem telhetőt megteszek. – Ez nem hangzik túlságosan megnyugtatóan. – Itt akarok maradni! – tört ki Tommyból. Most őt érte a fagyos tekintet. Lehet, hogy jobban járt volna, ha beköpi Dennis Farmant, és most csöndben marad. Hát, ez van. Most már túl késő bánkódni. – Kérlek, anya! – Várjuk ki, hogy alakul a dolog – szólt közbe az apja. – Nekem tetszik az elképzelése, Miss Navarre. És tudom, hogy a szívén viseli a gyerekek érdekét. – Ez így igaz. Tommy anyja váratlanul felpattant, és az órájára pillantott. – Végeztünk, nyomozó? – kérdezte élesen. – Megbeszélésem van, amire oda kell érnem. Mendez nyomozó és Miss Navarre kissé meglepődve nézett Tommy anyjára. A nő dühös volt, és most úgy döntött, vége a meghallgatásnak. Mintegy elbocsátotta a többi jelenlévőt. Ő személy szerint végzett itt, és egyéb, a jelenleginél fontosabb dolgai akadtak. Nem szerette, ha bármi is megzavarja a napirendjét. – Szabadon távozhat – felelte Mendez nyomozó. Tommy anyja sarkon fordult és kimasírozott. Apja átkarolta Tommy vállát, és lenézett rá. – Biztos, hogy minden rendben lesz, ha maradsz, sportember? Tommy bólintott. Biztos volt benne. Különösen most. A legutolsó dolog, amit ebben a pillanatban akart, az volt, hogy össze legyen zárva az anyjával most, amikor megint olyan fura hangulata van. Az apja megveregette a vállát és felállt. – Miss Navarre, köszönök mindent. Ha bármiben segíthetek, kérem, hívjon fel! – Majd Mendez nyomozóhoz fordult. – Sok szerencsét a nyomozáshoz, detektív! Lehet, hogy kifogta, és jó sok dolga lesz ezzel az üggyel. Már ha ez a fickó tényleg az, akinek gondolja. – Egyikük sem olyan okos, hogy előbb-utóbb ne kerülne horogra – válaszolta a nyomozó.

– Ha pedig mégis – érvelt Tommy apja –, arról úgysem szerzünk soha tudomást, nem igaz? Egy-egy névjegykártyát nyújtott át a nyomozónak és a tanárnőnek, még egyszer utoljára megszorította a fia vállát, majd kisétált a teremből. Tommy nagyot sóhajtott, és szórakozottan megdörzsölte a karját. – Visszamehetünk most már az osztályba, Miss Navarre? Csak azt szeretném, hogy minden megint normális legyen. – Hát persze, Tommy – válaszolta a tanárnő. – Gyere, csináljunk valami normálisát! Tommy természetesen tisztában volt azzal, hogy mostantól soha semmi nem lesz teljesen olyan, mint régen, de legalább színlelhette.

12. Karly Vickers egy, a Thomas Központ tulajdonában lévő vidéki házikóban lakott. Az intézet recepciósmunkát talált neki a Quinn, Morgan és Társai ügyvédi irodánál. Hatvannapos próbaidőre szerződtették, teljes fizetéssel. Úgy állapodtak meg, hogy a szerződése véglegesítésétől ő fizeti majd a házikó közműdíjait. A következő szinten már alacsony bérleti díjat is fizetett volna a központnak: újabb lépés a teljes önfenntartás felé. Amikor teljesen talpra áll, a központ segítene neki saját albérletet találni, a házikó pedig egy újabb olyan nőt látna vendégül, aki új életet akar kezdeni. Jane egyenesen a házhoz hajtott. Nem vesztegette azzal az idejét, hogy felhívja az asszisztensét. Még arra sem, hogy átöltözzön. Úgy indult el, ahogy a kertészkedéshez felöltözött aznap reggel. Gyilkosság történt… Az aggodalom keletien tésztalabdaként nyomta a gyomrát. Karly saját tulajdonú autója, a régi Chevy Nova nem volt a kocsibejárón. Lehet, hogy megijesztette a munkalehetőség, nyugtatta magát Jane. A huszonegy éves Karly a Simi-völgyből érkezett a központba, nulla önbecsüléssel, egy olyan durva élettárs áldozataként, aki annyira megverte, hogy a saját anyja sem ismerte fel. Az élettárs eltűnt, így megúszta az igazságszolgáltatást, de olyannyira összetörte Karlyt, hogy a fiatal nőnek másfél évébe telt, míg a felépülés jelen szintjére eljutott. Jane emlékezetébe belevésődött a lány élettársának arcképe. Amennyire ő tudta, a férfi még mindig szabadlábon volt. Kitalálhatta valahogy, hogy hova költözött Karly? A központ programjához csatlakozáskor Karly szerződésben kötelezte magát, hogy senkit nem tájékoztat a hollétéről, még a saját családját sem. A rendszeres telefonbeszélgetéseket az édesanyjával előre gondosan megtervezték és felügyelték. A házában lévő telefonról csak helyi hívásokat lehetett kezdeményezni.

Jane azonban túlságosan is jól tudta, mire képesek a nők azért, hogy kárt okozzanak önmaguknak. Nemegyszer látta már, hogy a bántalmazott nő visszatér bántalmazójához. Az ördögi kör megtöréséhez szükséges erő összegyűjtése néha elérhetetlen célnak bizonyult. A házikó bejárati ajtaja zárva volt, ami azt sugallta, hogy Karly önszántából távozott. Jane-nek a központ valamennyi házához volt pótkulcsa. A meglepetésszerű látogatások szintén szerepeltek a megállapodásban. Kinyitotta a zárat, belépett a házba, majd óvatosan, nehogy megérintsen bármit is, körbejárt. – Karly! Itthon vagy? Jane vagyok! A ház patyolattiszta volt. Csupán apró dolgok jelezték, hogy lakik benne valaki: a bejárati ajtó belsejére erősített pecekről lógó farmerdzseki, a kanapé melletti asztalkán lévő, a sérülést okozó élethelyzetek túléléséről szóló könyv, két rózsaszín kutyatálka a konyhapadlón. Ám Karlynak vagy a kutyájának semmi nyoma. Az ágyat bevetették. A fürdőszoba is makulátlan. A konyha csillogott-villogott. Jane a hátsó ajtón át kilépett az apró, kerítéssel elkerített kertbe. A füvet ideje lett volna már lenyírni. Az apró betonteraszon kicsi, kerek fémasztal és hozzá illő két szék állt. Az asztalkán az a hatalmas muskátli terpeszkedett, melyet Jane a saját kertjében növesztett és ültetett át cserépbe – Karly imádta a házikót otthonosabbá tévő ajándékot. A kertészkedés a terápiája része volt. A testet-lelket megnyugtató hobbi lehetőséget nyújtott arra is, hogy gondozzon valamit, és később saját szemével lássa törődése eredményét. A növények kivirágoztatása és teljes pompájukban ragyogtatása egyben a női lét metaforája is volt számára. Törődniük kell magukkal, a saját szükségleteikkel, azzal a céllal, hogy kiaknázzák a bennük rejlő lehetőségeket. A muskátli frissen kinyílt virágai élénk, vidám vörösben vibráltak, ám a régebbi szirmokat már ideje lett volna lesimítani a tövükről, és a növény levelei is barnásak és pöndörödöttek voltak. A cserépben lévő virágföld száraz volt és kemény. Napok óta nem öntözte meg senki. Jane megszokásból, ösztönösen fölemelte az asztal mellé helyezett öntözőkannát, és kiballagott a ház oldalánál, az apró melegház mellett lévő kerti csaphoz.

Az elméje vadul zakatolt. A fülében újra és újra az asszisztense hangja csendült fel: Gyilkosság történt… Halk moraj hallatszott a háta mögül, ahogy lehajolt, hogy megnyissa a csapot. Figyelmeztető morgás. Jane lassan a kis melegház felé fordult, melynek ajtaja tárva-nyitva állt. – Szirom? – kérdezte óvatosan. – Te vagy az? Újabb morgás volt a válasz. – Szirom? Közelebb lépett az ajtóhoz, és megpróbált bekukucskálni. A benti sötétségbe csupán egy hajszálvékony napsugár tudott behatolni. Ezen fényfonal végén megpillantott egy fehér mancsot, majd egy fekete orrvéget. – Szirom! Én vagyok az, Jane nénikéd. Most már minden rendben van. Gyere ki, édesem, kapsz valami finomságot. A kutya centiméterről centiméterre kúszott előre. A hasán csúszott, egészen addig, míg Jane végre ki tudta venni a pofáját. Reménytelenül kétségbeesett kifejezés ült rajta. Gyilkosság történt… Jane leguggolt mellé, és farmer kertészingje egyik zsebéből előhalászott egy kutyasütit. – Gyere, kedvesem! – suttogta, és a szeme megtelt könnyel. Karly soha nem hagyta volna magára Szirmot. Ha valami történt volna a családjában, akkor felhívta volna Jane-t, és rábízta volna az állatot. Még akkor sem hagyta volna magára a kutyát, ha Jane nem tud rá vigyázni. Biztosan megkért volna valaki mást. A megyei állatmenhely valamennyi kutyája közül azért választotta Karly a sovány, sokat nélkülözött nőstény pitbullt, mert úgy vélte, jól megértik majd egymást. A kutya volt a létező legjobb terápia a lány számára. Jane előrenyújtotta az ínyencséget. A keze remegett, ám nem azért, mert félt az állattól. Sokkal inkább amiatt rettegett, ami az állat tulajdonosával történhetett. Szirom, a pitbull szűkölve ismét közelebb kúszott egy kicsit. Vékonyabbnak tűnt, mint amikor Jane utoljára látta, és néhány csúnya horzsolás is volt rajta, mintha harcba keveredett volna, vagy nehéz körülmények közé került volna. A házból kirekesztve nem

heveredhetett le kényelmes kutyaágyára, és rózsaszín tálkájában sem volt élelem. Nem gondoskodott róla senki. Végül a kutya óvatosan előrenyújtotta a nyakát, és a nyelve hegyével megérintette a kutyasütit. Két könnycsepp gördült le Jane zöld szeme sarkából, és csordult végig az arcán. Gyilkosság történt.

13. – Az anya kiállításra való – jegyezte meg Mendez, ahogy a tanárnő visszaért a terembe. – Kicsit merev, nem? Miss Navarre visszapillantott az ajtó felé, majd elfintorodott. – Kicsit. Amikor tegnap hazavittem Tommyt, amiatt dühöngött, hogy a fia elmulasztotta a zongoraórát. – No és mit gondolnak majd a szomszédok? – folytatta Mendez, és visszaült a székére. – Hiszen a fia egy hullára pottyant. – Mit gondolnának akkor a szomszédok, ha tudnák, hogy elkábítja a gyereket, csak hogy elaludjon? – Egy kis antihisztamin igazán nem nagy ügy – felelte a nyomozó. – Amikor Bakersfieldben dolgoztam, olyan anyákkal is találkoztam, akik leitatták a gyereküket, krekket szívattak velük… – Ez borzasztó! – Ennek fényében Mrs. Crane akár az „Év édesanyja” címet is elnyerhetné. Anne Navarre elfintorodott, majd hátat fordított a nyomozónak és az ablakhoz lépett. – Valószínűleg már begyűjtötte ezt az oklevelet, és ott díszeleg a falán az „Év ingatlanügynöke”, az „Év önkéntese” meg a „Kereskedelmi Kamara idei kiváló dolgozója” címek mellett. – Az imázs minden – állapította meg Mendez. Örömmel látta, hogy a tanárnő jól kijön a gyerekekkel, és azok szeretik őt. Előfordulhat, hogy neki bevallanak valami olyasmit is, amit neki vagy a szüleiknek talán nem mondanának el. Feltéve, hogy van bármi, amit elmondhatnak. Peter Crane valószínűleg jól gondolta, hogy a gyilkos már rég eltűnt, amikor a gyerekek rátaláltak a munkájára. Másrészről viszont Vince Leone, az egyik oktatója a Nemzeti Akadémián, valamint az FBI bűnügyi profilkészítő csapatának egyik úttörője mesélt olyan gyilkosokról, akik visszatértek a helyszínre, többnyire vagy azért, hogy újraéljék a bűntett keltette érzéseket, vagy pedig, hogy megfigyeljék a

rájuk vadászó nyomozókat munka közben. Némelyikük egója akkorára nőtt, hogy a zsarukat lesve azt gondolta, felsőbbrendű a tudatlan bugásokhoz képest, akik azon törik magukat, hogy megfejtsék a történteket. Beteg rohadékok. – Meséljen nekem Tommyról! – Tommyról? – Anne Navarre hátat fordított az ablakoknak, a belső párkánynak dőlt, majd keresztbe fonta a karját a mellkasán, de nem olyan szorosan, mint korábban. – Pengeéles elméjű, lelkiismeretes, csöndes, bájos. – Szerelmes magába. A tanárnő enyhén elfintorodott, és megrázta a fejét. – Pedig az – erősködött Mendez. – Szinte egész végig önt nézte. – Mindenkit nézett. Mindig ezt teszi. Befogadja az impulzusokat, majd eldönti, hogyan reagáljon. Valószínűleg engem azért nézett többet, mert velem biztonságban érzi magát. Mendez felkuncogott. – Bízzon bennem! Lehet, hogy ön ismeri a gyerekek gondolkodását, de én meg voltam valamikor tízéves kisfiú. – Nos, gondolom, ezzel az érvvel nem szállhatok vitába. – Ön szerint miért nem mondta el, hogy a Farman gyerek hozzányúlt a holttesthez? – Fél a megtorlástól. Dennis Farman született zsarnok. Gyors kopogás hallatszott a külső irodába nyíló ajtón, majd egy egyenruhás rendőr lépett be rajta. – Farman nem jön. – Hogy a pokolba? – kérdezte Mendez. – Nem jön. Azt mondta, ő maga veszi fel a kölyök vallomását. Azt mondta, csak az időt vesztegetné azzal, ha idejönne és magukkal beszélne. – A kurafi! – tört ki Mendezből, aztán hirtelen észbe kapott, és gyors pillantást vetett Anne Navarre felé. – Elnézést. – Felhívhatnám Mrs. Farmant! – javasolta a tanárnő. – Talán ő hajlandó lenne bejönni Dennisszel. – Amúgy is indulnia kell! – fordult a rendőr a nyomozó felé. – Valami nő jött be az őrsre, hogy bejelentést tegyen egy eltűnt személyről. Lehet, hogy az áldozatunk az.

A Dixon seriff hivatalában várakozó nő a negyvenes évei elején járhatott, magas volt és karcsú. Piszkos térdű farmert viselt élénkzöld pólóval, mely fölé túlméretezett és begombolatlanul hagyott farmeringet vett. Hosszú szőke haját rendezetlen copfba kötötte, és az elszabadult tincsek lágyan keretezték sápadt, ovális arcát. A látogatók számára kikészített szék előtt állt, szorosan keresztbe font karral. Minden porcikájából aggodalom sugárzott. Amikor Mendez benyitott, Cal Dixon épp az íróasztala szélén ült, és lehajtott fejjel, halkan beszélt a nőhöz. – Tony, örülök, hogy vissza tudott jönni! – nézett fel Dixon. – Hadd mutassam be Jane Thomast a Thomas Központ a Nőkért intézettől. Ms. Thomas, ő Mendez felügyelő, az ügy vezető nyomozója. Mendez a nő felé nyújtotta a kezét. – Jane attól tart, talán olyasvalaki a gyilkosság áldozata, akit ismer. – Az egyik ügyfelünk – szólalt meg a nő. – Karly Vickers. Múlt csütörtök este óta senki sem látta vagy hallott felőle. – És csak most tűnt fel, hogy eltűnt? – kérdezte Mendez. – Nem tartanak létszámellenőrzést vagy valami ilyesmit? A Thomas Központ számos „ügyfele” fenyegetett élethelyzetből érkező, még mindig kockázatnak kitett nő volt. Mendez tudomása szerint biztonsági okokból igen szigorú szabályok uralkodtak az intézetben. – Nemrégiben költöztettük át Karlyt az intézetből az egyik házunkba. Készen állt arra, hogy kilépjen a független életbe. – Miből gondolja, hogy ezt a készenlétet nem emelte egy magasabb szintre, és tényleg önállósította magát? Jane Thomas megrázta a fejét. – Nem, nem. Izgatottan várta az újrakezdést. Kicsit ideges is volt miatta, de határozottan várta, hogy elkezdhessen dolgozni az új munkahelyén. Tegnap lett volna az első napja. – De nem jelent meg – találta ki Mendez. – Nem. – Ki is a munkáltató? – A Quinn, Morgan és Társai. Ügyvédi iroda. Családjogi ügyekben nekünk is dolgoznak. – Mikor látta Karlyt utoljára?

– Múlt héten… csütörtök reggel, a központban. Segítettem neki kiválasztani néhány ruhát az új munkájához. Saját raktárunk van: a ruhákat a városbeli, valamint a Santa Barbara és Los Angeles vonzáskörzetében élő nők és asszonyok adományozták a központnak. Csütörtök volt Karly nagy átalakító napja. Rendbe raktuk a haját, a körmeit, a sminkjét. Emlékszem, azt mondta, úgy érzi magát, mint Hamupipőke. – Lehet, hogy elindult a Szőke Herceg felkutatására? – kérdezte Mendez. – Új megjelenés, új ruhák. Csinosnak érezte magát… – Félénk természetű. Érzelmileg még mindig nem dolgozta fel teljesen, hogy az élettársa majdnem halálra verte. Mendez előhalászta tweed sportzakója zsebéből a jegyzetfüzetét és a tollát, és írogatni kezdett benne. – Tudja az élettárs nevét? – Greg Usher. Az irodámban megvan minden adat róla Karly mappájában. Büntetett előéletű. – Szabadlábon van? – Legutóbbi információim szerint igen. – Van fényképe Karlyról? – kérdezte Dixon. – Van, de nincs nálam. – Tud arról, hogy a fickó az utóbbi időben megpróbált-e vele kapcsolatot teremteni? – kérdezte Mendez. – Ha igen, akkor azt Karly elmondta volna. – Talán nem merte. Jane erre nem tudott mit válaszolni. Ő maga sem volt biztos benne. – Van Karlynak autója? – Igen, egy aranyszínű Chevy Nova. 1974-es vagy '75-ös. Az aktájában megvan a rendszáma. – Hol van most az autó? – érdeklődött tovább Mendez. – Nem tudom. A háznál nincs. – Tehát lehet, hogy ő maga ment el valahova. – Nem. Biztos, hogy nem ment el csak úgy. – Te ugyanúgy tudod, ahogy én is, Jane – szólt közbe Dixon csöndesen –, hányan mennek vissza ezek közül a nők közül a bántalmazóikhoz. – A hozzánk kerülők nem teszik. – Egyik sem? – vonta fel a szemöldökét Dixon.

Jane Thomas összeráncolta a homlokát. – Ő biztosan nem. Képtelen lett volna rá. Soha nem hagyta volna magára Szirmot. Mendez a szó közepén abbahagyta az írást. – Szirom? Ki az a Szirom? – Karly kutyája. A nyomozó szíve nagyot dobbant, aztán zakatolni kezdett. – Milyen fajta? – Pitbull. Miért? A nyomozó Dixonhoz fordult. – A kölykök azt mondják, egy fekete-fehér kutya is volt a helyszínen. Lehet, hogy pitbull. – Szentséges isten! – suttogta Jane Thomas, és a mögötte lévő székre rogyott. Kezével eltakarta a száját, és zöld szeme megtelt könnyel. – Hol van? – kérdezte. Nem nézett sem Mendezre, sem Dixonra. Úgy meredt a padlóra, mintha az élete múlna rajta. – Megnézhetem? Dixon nagyot sóhajtott: – A holttestet a megyei halottkémhez küldjük boncolásra, de még itt van. Azonban talán jobb lenne, ha csak a helyszínen készült polaroid képeket nézné meg… – Nem. – Jane… – Látni akarom. – Jane úgy nézett fel Dixonra, hogy Mendez egy pillanatig eltűnődött azon, vajon mennyire jól ismeri egymást a két ember. – Látnom kell! Dixon mondani készült valamit, aztán összeszorította a száját, és kibámult az ablakon. A csönd ködként ülte meg a szobát. A halott nő képe siklott Mendez lelki szemei elé. Azt kívánta, bárcsak ne kellett volna megnéznie, noha neki ez volt a szakmája! Végül Dixon bólintott: – Rendben. De figyelmeztetlek, Jane, nehéz lesz. – Akkor essünk túl rajta mihamarabb. Beszálltak Mendez kocsijába, és a nyomozó elindult az Orrison Temetkezési Vállalkozás felé. Egyikük sem beszélt. Dixon a hátsó ülésen ült Jane Thomasszal, de nem néztek egymásra, nyugtázta Mendez a visszapillantó tükrön keresztül.

A temetkezési vállalkozás vezetője sárga csempés hűtőkamrába vezette őket, ahol a holttest zsákba csomagolva, kerekes hordágyon várta, hogy a városba szállítsák. Dixon elküldte a férfit, aki becsukta maga mögött az ajtót. – Úgy véljük, nem sokkal a halála után találtak rá – szólalt meg Dixon. – A bomlás minimális, de már megkezdődött. Jane Thomas a hullazsákra meredt. – Csak mutassa meg! – Mindössze fel szeretném készíteni… – A rohadt életbe, Cal, csak mutassa meg végre! – csattant fel a nő. – Már így is épp elég nehéz. Dixon megadóan felemelte két kezét. Mendez lehúzta a zsák cipzárját, és finoman széthúzta a két véget. Jane Thomas a szája elé kapta a kezét. Az eddigi kevés szín is eltűnt az arcáról. – Ő az? – kérdezte Dixon. A nő nem válaszolt azonnal. Egy hosszú pillanatig némán meredt a hordágyon fekvő nőre. – Jane? Ő az? Ő Karly Vickers? – Nem – feleli végül, és hangja alig volt hangosabb a lélegzetnél. – Nem. Ez Lisa. – Lisa? – Lisa Warwick – mondta Jane, és remegni kezdett. – Nekem dolgozott. – Ez a nő önnek dolgozott? – kapta föl a fejét Mendez. – Igen. – És az egyik ügyfele eltűnt. Jane nem felelt. Sokkos állapotba került. Sírni kezdett, és előre-hátra himbálta a felsőtestét. Cal Dixon odalépett mellé, átkarolta a vállát, hogy megtámassza. Mendez a főnöke szemébe nézett. – Három meghalt, egy eltűnt. Még mindig úgy gondolja, hogy nem sorozatgyilkossal van dolgunk? Dixon csupán ennyit válaszolt: – Hívja fel Quanticót! Helyes, gondolta magában Mendez, ugyanis már megtette.

14. Vince Leone becsukta kocsija ajtaját. A hang a normális sokszorosának tűnt. Felnézett az égre, melynek kékje olyan intenzív volt, hogy bántotta a szemét. Felvette Ray-Ban napszemüvegét, és mélyet lélegzett a friss őszi levegőből. Orrát betöltötték Virginia illatai: nyirkos föld, erdő, vágott fű. Az akadémia területe tele volt emberekkel. Fiatal ügynökök siettek ide-oda, hogy elintézzék feladataikat. Veteránok, mint ő maga is, sürögtek-forogtak az épületek között, egyik értekezletről a másikra igyekezve. Betonon koppanó léptek hangja, beszélgetésfoszlányok, fűnyíró hangja, fegyverropogás a távolban: mindez támadásként hatott a füle ellen. A látása, a hallása, a szaglása – minden érzéke felerősödött, túlérzékennyé vált. Talán belső szükséglet volt, hogy a lehető legtöbbet szívja magába az életből, vagy talán a fejében megrekedt golyó váltotta ki a hatást. Beballagott az épületbe, a liftekhez, és megnyomta a Le gombot. Le. Lefelé. Emberek szálltak be mellé. Néhányan a szemük sarkából szemügyre vették, majd elnéztek másfelé. Néhány arc ismerősnek tűnt, de nevet nem tudott melléjük társítani. Nem ismerte őket nagyon jól, és azt gyanította, azok sem ismerik őt, bár rövid távú memóriájában még mindig sok volt a fehér folt. Úgy vélte, hallottak róla. 1971-ben lépett be a hivatalhoz, miután ragyogó karriert futott be a chicagói rendőrség gyilkossági osztályán. 1975 őszén jött Quanticóba, a magatartástudományi egységhez, pont akkor, amikor ott kezdtek izgalmasra fordulni a dolgok. Az a tény, hogy ama időszak részesei voltak, legendává tette őt és a kollégáit. Negyvennyolc éves, és élő legenda. Nem is olyan rossz. Vagy talán azért hallottak róla, mert ő volt „a fickó, akit fejbelőttek, és túlélte”. Az akadémia kicsi, bennfentes közösség volt, és mint a kicsi, bennfentes közösségekben általában, a pletyka itt is szárnyakon járt.

A lift megállt, és a legtöbb utas kiszállt, majd a kávézó felé indult. A kávé, tojás és szalonna illata szinte fejbe vágta, ám a felvonó ajtaja ismét bezárult, és a szerkezet újabb hat métert szállt alá arra a szintre, amit az ügynökök előszeretettel emlegettek úgy, hogy az erőszakos bűncselekmény-elemzés nemzeti pincéje. A szűkös irodák és konferenciatermek óvóhelyként szolgáltak a hidegháború idején, menedékként J. Edgar és cimborái számára, ha esetleg nukleáris támadás érné az országot. A hivatal egy évvel korábban úgy döntött, a magatartástudományi/nyomozástámogatási egység pont jó helyen lesz az ablaktalan, néha dohos szagú pincében. Hatalmas kriptájukban elzárva az ügynökök gyakran viccelődtek azon (azzal az akasztófahumorral, amely konzerválta őket abban az állapotban, amit még épelméjűnek lehetett nevezni), hogy megoldásra váró ügyeikkel – az elképzelhető legborzalmasabb gyilkosságokkal, szexuális bűncselekményekkel az állam valamennyi területéről – tízszer mélyebben élnek és dolgoznak, mint maguk a holtak. Leone kilépett a liftből. – Vince! A kollégájára pillantott, és fáradtan elmosolyodott annak arckifejezésén. – Bob. Nem vagyok szellem. – Persze, hogy nem! Csak meglep, hogy itt látlak, ennyi. Mit csinálsz itt? – A legjobb tudomásom szerint itt dolgozom – válaszolta az ügynök, majd az ellenkező irányba fordult. Benyitott a férfimosdóba, az egyik fülkéhez lépett és belehányt a csészébe. Hőhullám öntötte el. A gyógyszerek, esetleg az idegesség lehet az oka, ismerte el magának. Hat hónapja nem járt itt. Néhány ajtóval arrébb valaki más is hányt. Egyszerre jöttek ki a fülkéből, és indultak el a mosdók felé. – Vince! – Rosszat kaptál, Ken? – kérdezte Leone. Megnyitotta a csapot, vizet mert a kezébe, és kiöblítette a száját. Ken arca szürke volt és elgyötört, a tekintete, mint egy űzött vadé. – Három kisgyerek, megerőszakolták őket, és egy puskával szétlőtték az arcukat. Nem tudjuk, kik ők, sem azt, hogy hol laknak. Nem tudunk fogmintákat összehasonlítani az eltűntnek nyilvánított

gyerekekével, mert nem maradt foguk. Egyre többet hallunk arról, hogy a DNS-vizsgálat bekerül majd a profilkészítési módszertanba, de ezen kölykök számára már nem jöhet elég hamar. – Arra még éveket kell várnunk – felelte Vince. Valóban csodálatos lenne, ha a technológiát tényleg alkalmazni lehetne a nyomozások során, és – ahogy Ken is mondta – nem jöhet elég hamar. Ken megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a képeket az agyából. Az ügynök profi profilkészítő volt, de sohasem sikerült igazán megtanulnia, hogyan válassza el az elemzést és az együttérzést. Egyenes út minimum a gyomorfekély felé. – Mindig rosszabb, ha gyerekekről van szó – szólalt meg Vince. – Nem tudom, meddig bírom még – vallotta be a kollégája. – Az áldozatok körülbelül egykorúak az én gyerkőceimmel. Este hazamegyek… Tudod, hogy van ez. – Igen. Vince esténként egyenesen a nagyképernyős tévéjéhez ment haza. Hét éve vált el. Nagyobbik fia már egyetemre járt. De nem felejtette el, milyen borzasztóan nehéz volt hátrahagyni az ügyeket az irodában, majd hazamenni és normális, hétköznapi családapaságot színlelni. – A hétvégén Howarddal golfoztam – szólalt meg ismét Ken. – Az IKF elég jónak tűnik. – Kutatás és fejlesztés. Hm… – Vince előbb maradt volna otthon, és veri szét valamennyi ujját egy kalapáccsal, de ez az ő véleménye volt. – Hé! – nézett rá olyan tekintettel Ken, mintha csupán akkor tudatosult volna benne, hogy kivel beszél. – Mit csinálsz itt? – Szerda van – vont vállat Vince. A profilkészítők hetente mintegy tizenöt órát tanítottak is: nemcsak az FBI Akadémián, hanem a rendőrtisztek számára a Nemzeti Akadémián is. Szerda délelőttönként azonban nem tanítottak. Akik épp nem terepen dolgoztak, azok értekezletet tartottak a konferenciateremben: átvették a folyamatban lévő ügyeket, megosztották egymással a tapasztalataikat, ötleteket vetettek fel és el. Tízéves fennállása alatt az MTE hat teljes munkaidős profilkészítőt nevelt ki, akik a rendőrök munkáját segítették különösen nehéz ügyekben. Amikor John Douglast kinevezték az MTE operációs vezetőjévé, a profilkészítők is megkapták a maguk mozaikszavát – NYE, vagyis nyomozástámogatási egység – az MTE-n belül.

MTE. NYE. Újabb három betű került a hivatal hatalmas dézsányi ábécélevesébe. Úgy tűnt, az egységek elnevezése minden egyes újonnan kinevezett vezetővel változik, ugyanis minden vezetőnek megvolt a saját maga szívesen dédelgetett, kedvenc alcsoportja. IKFE (intézményes kutatási és fejlesztési egység). KMKE (különleges műveletek és kutatási egység). EBEOK (erőszakos bűn-cselekmények elemzésének országos központja). NBIK (nemzeti bűnügyi információs központ). EBMP (erőszakos bűncselekmények megértési programja). John elképzelései ellenére az MTE lett a hivatal specialitása. Vince beballagott a konferenciaterembe, majd a hosszú asztalnak hátat fordítva töltött magának egy csésze kávét, hogy kimossa a hányás ízét a szájából. Épp Ken ügyét beszélték meg. Helyszíni fényképek jártak kézről kézre, melyek egyben kérdések és ötletek tömkelegét is felvetették. Mit jelent ez? Mit jelent az? Ha a gyerekeket rokoni viszony fűzte az elkövetőhöz, akkor ezt jelenti. Ha a kicsiket külön-külön rabolták el, akkor ez azt jelenti. Hogy akarják a helyi hatóságok azonosítani a holttesteket? Hány gyerek eltűnését jelentették be kétszáz mérföldes körzetben az elmúlt egy évben? Vince leült az egyik székre, ám egyelőre nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát, hogy egy kis energiát gyűjtsön. A kávé keserű volt és savas, égett tőle a gyomra. – Az NBIK már vizsgálja azokat a bejelentéseket, ahol az eltűntek az áldozatok korcsoportjába tartoznak. – Amint az EBMP végre teljesen működőképes lesz, le tudjuk futtatni az adatbázist a modus operandi alapján. – És ha egyszer rájönnek a technológiájára, akkor a karórámon tudom majd nézni a világkupát – jegyezte meg egy másik ügynök. – A valamikor nem segít rajtunk ma. Hallott már valaki olyan bűnesetről, ahol a mostanihoz hasonló módon öltek meg gyerekeket? Miért puskát használt? Miért tette felismerhetetlenné az arcukat? Azt valószínűsíti-e mindez, hogy a gyerekeket rokon vagy ismerős ölte meg? Vagy a puskahasználat módja csupán a névtelen áldozat pszichológiai tényét hangsúlyozta?

Ken a hatalmas írótábla előtt állt, melynek bal oldalára egymás után írta fel a felmerült ötleteket, míg a jobb oldalon a vonatkozó kérdések kaptak helyet. Vince minden információt magába szívott, koncentrációja megoszlott az ügy részletei és kollégái között. Már mindannyian ingujjban ültek, de mivel alig kezdődött el a nap, a nyakkendők még takarosan a helyükön voltak. A legtöbbjüket régóta ismerte. Számos ügyön dolgoztak már együtt, és rengeteg közös élmény kötötte őket össze a hivatalban és korábban, a törvényvégrehajtásban eltöltött időn túl is. A jelen lévő öt ügynök közül három – beleértve Vince-et is – szolgált a haditengerészetnél, John pedig a légierőnél. Mindannyian megpróbálták véghezvinni azt a csodát, hogy összeegyeztessék a házasságot és a családot a munkával. És többen osztoztak ama élet-tapasztalatban, hogy a házasságuk a munkájuk miatt esik szét. – Csendes vagy, Vince! – A hang az asztalfő felől csendült. Vince tekintete találkozott öreg barátjáéval – akit szemmel láthatóan csöppet sem lepett meg, hogy ott látja őt az értekezleten. Vince széttárta a karját és vállat vont. – Ne haragudj, Ken! – intézte szavait a táblánál álló ügynökhöz. – De csak üresjáratban bőgetjük a kocsit, amíg meg nem tudjuk, hogy kik ezek a gyerekek. Hacsak nem akarsz két profilt elkészíteni: az egyiket egy idegenre, ismeretlen áldozatokkal, a másikat meg olyasvalakire, aki ismerte a kölyköket. Pokolian sok munka, amikor hány nyitott aktátok is van pillanatnyilag? Tíz? Tizenkettő? Ken elkeseredetten nézett rá. – De különben is, mit tudhatok én? – tompított Vince egy kicsit korábbi megjegyzése élén. – Csak egy öreg zsaru vagyok Chicagóból. Ha kell, kapcsolatba tudok lépni valakivel az Eltűnt és Kizsákmányolt Gyerekek Országos Központjánál. Csupán egy éve kezdték meg a működésüket, de rengeteg olyan anekdotaszerű információ jut el hozzájuk, melyekről nekünk nincs tudomásunk. Ha gondolod, most rögtön felhívom őket. – Köszönöm, Vince – bólintott Ken. – Igazán értékelném. Az ügynök felállt, és kiment a teremből, egyenesen a férfimosdóba, ahol kihányta a kávét. Kiöblítette a száját, majd egy pillanatig csak állt

és bámult önmagára a tükör előtt. Kíváncsi volt, hogy mit látnak a kollégái, amikor ránéznek. Mindig is nagy termetű, jóképű fickó volt: százkilencven centiméter, száz kiló. Futballista felépítésű. Most azonban egy magas, csontos ember nézett vissza rá a tükörből, akire ráfért volna még húsz kiló. Hála istennek, nem vesztette el arca finom vonású csontszerkezetét, nagy sötét szempárját, fehér fogú, széles mosolyát. Volt valami, ami megmaradt korábbról, amiből kiindulhatott. Pillanatnyilag az arcába is visszatért a szín, ám amikor vérnyomása visszaesik a hányás előtti normális szintre, arcszíne a sötét haját átszövő acélszürke csíkok halvány árnyalata lesz megint. A haja visszanőtt. Ismét sűrű volt és hullámos, hála istennek. A kopaszság nem állt jól neki. Egy pillanatra hagyta, hogy megrohanják annak a késő márciusi estének a képei. Bevásárlószatyrokkal megrakodva sétált vissza az autójához, gondolatai egy aktuális ügy körül forogtak. Körülbelül ez volt az, amire vissza tudott emlékezni. És valószínűleg még ez az emlék is a saját agyszüleménye csupán. A szemtanúk beszámolója szerint egy kapucnis pulóvert viselő fickó lépett hozzá fegyverrel a kezében, és pénzt követelt tőle. Nem reagált elég gyorsan. A támadó meghúzta a ravaszt. Három hétig volt kómában, és az orvosai azt mondták, csoda, hogy túlélte. A 22-es kaliberű golyó behatolt a koponyájába, és azóta is ott van. Csak az idő a megmondhatója, milyen mértékű maradandó károsodást okoz. Ironikusnak találta az esetet. A törvényvégrehajtásban eltöltött hosszú évek során egyszer sem sérült meg. Őt, Mr. FBI-t, pont egy áruház parkolójában kapta el és lőtte fejbe valami idióta drogos. A mosdóból egyenesen az asztalához ment. Ahogy a haditengerészetnél megszokta, itt is tisztán és rendben tartotta a holmiját, így bármit anélkül elő tudott keresni, hogy rendetlenség maradt volna utána. A rendezett környezet rendezett fejről árulkodik – leszámítva az övében lévő rézszilánkokat. Előkapott néhány savlekötő tablettát a fiókjából, elintézte a megígért telefonhívást, összegyűjtött némi információt, majd visszament az értekezletre, ahol Ken kezébe nyomott egy papírfecnit, rajta telefonszámmal.

A beszélgetés egy Új-Mexikóban, a határ mellett elkövetett szexuális vonatkozású gyilkosságsorozatra terelődött. A nyomozásba a mexikói hatóságok is bekapcsolódtak, akik azt kérték, hadd küldjenek át két kollégát egy gyorstalpaló profilkészítő tanfolyamra Quanticóba. A reggel lassan vánszorgott előre. Vince kivárta a maga idejét, hagyta, hogy az aktív ügyeken dolgozó kollégák kerüljenek előtérbe. Ahogy az értekezlet a végéhez közeledett, a barátja az asztalfőn ismét szemkontaktust teremtett vele. – Nem csak azért jöttél, mert már hiányzott ezeknek a rusnya kávéscsészéknek a látványa. – Nem – villantott fel egy féloldalas mosolyt Vince, majd halkan felnevetett. – Hol van Russo? Őt akartam látni. Rosanne Russo volt az egység egyetlen női tagja, akinek bőven volt ideje hozzászokni kollégái pimasz és célzatos megjegyzéseihez. – Konferenciára ment Seattle-be. – A francba! Ez az én formám! – Mit hoztál nekünk, Vince? Az ügynök lassan felemelkedett – nehogy újra rátörjön a hányinger. – Van egy potenciális sorozatgyilkosom Dél-Kaliforniában. A fickó elrabolja a nőket, majd pillanatragasztóval leragasztja a szemüket és a szájukat. – A haláluk előtt vagy után? – Még nem tudom. – Áldozati profil? – Az egyiküket egyszer régen letartóztatták prostitúció miatt. A legutolsónak még a személyazonosságát sem tudjuk. – Hányan vannak? – Három az elmúlt két évben. A barátja elfintorodott: – Ez aligha éri el a kritériumot. – Mondd ezt a tegnap megtalált halott nőnek is! A gyilkosa egy parkba temette el, de a fejét szabadon hagyta a föld felett. A teremben lévők felkapták a fejüket. Érdekes lett a történet. Eltompult társaság volt az övék. Kevés olyan tárháza volt az emberi romlottságnak, mellyel nem találkoztak volna még. Igazi ínyencségnek kellett ahhoz történni, hogy felcsigázza őket. – Fényképek?

– Tegnap késő délután találtak csak rá. Még nincsenek. – Mi a helyzet a két másik áldozattal? – Ugyanígy temették el a másik két holttestet is? – kérdezte egy másik ügynök. – Nem. – Nincs semmilyen hivatalos beadványod erről az ügyről – szólalt meg a barátja. – Legalábbis én nem láttam. – Valóban. Csak azon tűnődtem, találkozott-e már valaki ezzel a nem láttam rosszat, nem mondok rosszat pillanatragasztós megoldással. Roy? Roy volt a szexuális indíttatású támadások és gyilkosságok szakértője, bár mindannyiuknak kijutott a témából. Roy megrázta a fejét. – Láttam már kivájt szemet, savval leöntött szemet. Levágott ajkakat, szájba ékelt tárgyakat, szalaggal leragasztott szájakat. Pillanatragasztó nem szerepel a palettán. – Rendben – ült le Vince ismét. – Csak érdeklődtem. Az asztal végén ülő barátja arcára „engem nem versz át” kifejezés ült. A többiek összeszedelőzködtek, hogy elinduljanak ebédelni: Vince kézfogások, aggodalmas érdeklődések és udvariaskodások kereszttüzébe került. Mivel ő és a főnöke az asztalnál maradt, senki nem tette fel a hiábavaló kérdést, hogy velük tart-e ebédelni. Amikor az ajtó becsukódott az utolsó távozó ügynök mögött is, barátja arcára kiült az aggodalom. Felállt, és odasétált Vince-hez. – Bajuszt növesztettél. Vince végigsimított a felső ajkát díszítő durva, acélszürke, némi igazítást igénylő szőrzeten. – Kiváló megfigyelő vagy. Nyomozónak kellene lenned. – Ha ezt mondod, akkor még nem épültél fel teljesen. Hogy vagy? Komolyan kérdem. – A gyógyszerektől kihányok mindent, amit megeszem – vallotta be az ügynök. – De azt hallottam, hogy mostanában tombol a hányóshasmenős vírus, így… – Jó ötlet volt bejönnöd? – Mi mást kellene tennem? Ücsörögjek valami elfekvőben, és számoljam a perceket, amíg elketyeg az életem? Ennyi erővel főbe is lőhetnél. Ó, várj csak, valaki már megtette!

– Mi a helyzet ezzel az üggyel? – Néhány évvel ezelőtt tanítottam egy kölyköt a Nemzeti Akadémián. Tony Mendeznek hívják, ő hívott fel ma hajnalok hajnalán. Hajnalok hajnalán a mi időnk szerint. Náluk az éjjel kellős közepe kellett, hogy legyen. Eléggé elszánt ebben az ügyben. Ez az első sorozatgyilkosa. – Feltéve, hogy valóban az. – Feltéve – bólintott Vince. – Mi a kölyök pozíciója a nyomozásban? – Ő vezeti a nyomozást. A megyei seriffnek dolgozik. – És a seriff beleegyezett, hogy felhívjon bennünket? Vince vállat vont. – Nem egészen. De a kölyök meg fogja győzni. – Én pedig megtanulok olaszul. – Bella! – nevetett fel Vince. A barátja megcsóválta a fejét. – Képtelen vagyok felfogni, hogy tudtad még így is megőrizni a humorérzékedet. – Nos, határmezsgyén élek. Fejbe lőttek, és túléltem, hogy meséljek róla. Ez nagyon nagy tréfa valaki részéről… legyen az a tettes, Isten vagy én. – Mit akarsz kezdeni ezzel az üggyel, Vince? Még csak meg sem közelíti a standard szintet, és minden áldott nap befut hozzánk valami, ami ennél jóval nyomosabb háttérrel bír. Még ha húsz profilkészítőm lenne, akkor sem látszanának ki a munkából. – Ez a fickó legalább kétszer használt pillanatragasztót, és valószínűleg a harmadik áldozatán is, aki azonban más nyomozói körzetbe tartozik – érvelt Vince. – Ezúttal szándékosan közszemlére tette a munkáját. Ez egyrészről erősen ritualizált magatartásra, másrészről pedig egyre erősödő figyelemvágyra utal. Nem fog megállni. Ráadásul kedvelem ezt a Mendezt – tette hozzá. – Éles eszű. Jó ügynök lenne belőle. Szeretném, ha átjönne a hivatalhoz. – Hadd találjam ki! Korábban tengerész volt. Vince elvigyorodott. – Semper fi, bébi. Nem létezik olyan, hogy tengerész volt. – A mentora akarsz lenni. – Megígérte, hogy elvisz egy mélytengeri horgásztúrára.

– Kizárt, hogy a vezetőség ezt jóváhagyja. A főnök azt mondja majd, ha tanítani akarsz, annyi órát kapsz, amennyit csak kérsz. – így hát a szabadidőmben megyek. Amúgy is táppénzen vagyok még. És aztán itt van ez a bajusz dolog is… – A saját idődben, a saját pénzedből. Nincs napidíj, szállodapénz, nincs semmi. – Nancy megengedi, hogy elcsúsztassam a gyerektartást. Bűntudata van. – Ha nem válik el tőled, akkor nem lőnek fejbe? – Nancy mindenható. Egy pillanatra csönd telepedett közéjük. A barátja felsóhajtott. Vince is. – Nézd, John, tudod, hogyan érzek a helyszíni tapasztalatcserével kapcsolatban. Hiányzik a perspektíva, az objektivitás, ha kizárnak a terepről, és arra kényszerítenek, hogy ebben az istenverte kriptában dolgozzak. Szeretnék közvetlen tapasztalat alapján tanítani, mert néhányunknál ez a módszer válik be. Ha lemehetnék Kaliforniába, és segíthetek elkapni ezt a szemétládát, mielőtt megszületik a következő Bundy, akkor legalább valami hasznosat is teszek, és közben kinevelek egy új ügynököt. Miért is ne? – Hogy miért ne? Mert a hivatal egy rakás szabály és eljárás alapján működik, és a miért is ne? nem egy központilag jóváhagyott érv arra, hogy egy ügynök bármilyen akcióba is kezdjen. A miért is ne? -nek át kellene futnia az ASAC-ok és SAC-ok, egységvezetők és vagy féltucat bizottság csatornarendszerén, egészen a hivatal legfelsőbb vezetőségéig. Biztos, mint a halál, hogy ebben az életben nem kapod meg rá az engedélyt. Kopogtak az ajtón, és az adminisztrátor dugta be a fejét. – Elnézést a zavarásért, de a kettes vonalon sürgős hívás érkezett Leone különleges ügynök számára. Vince a belső ablakpárkányra helyezett készülékhez lépett, figyelmesen hallgatott, majd letette a kagylót és a barátjához fordult. – Épp most azonosították a tegnapi ügy áldozatát, egy újabb nőnek pedig nyoma veszett. Mindketten kapcsolatban álltak egy bizonyos nősegítő központtal. Öreg barátja vállat vont és elmosolyodott: – Menj isten hírével, barátom!

15. – Miss Thomas, mond önnek valamit a Julie Paulson név? – kérdezte Mendez. Még korábban átmentek a temetkezési vállalkozás elkülönített, a gyászoló családok számára fenntartott szobájába. A helyiséget súlyos függönyök takarták el a külvilágtól, és levegőjét émelyítően nyomasztóvá tette az odabent elhelyezett liliomok és kardvirágok kipárolgása. Jane Thomas belesüppedt a sarokban elhelyezett, jófajta cabernet-színű bársonykanapéba. Halálsápadt volt, és még mindig nem tért teljesen magához a Lisa Warwick holttestének felfedezése okozta sokkból. Mendez rendkívül izgatott lett a felfedezéstől, hogy a halott nő mellett már egy eltűnt nő is bekerült a képbe, ráadásul mindkettő kapcsolatban állt a Thomas Központtal. Ezernyi kérdés forgott az agyában, és szíve szerint géppisztolygolyó-sebességgel bombázta volna velük Jane Thomast, ám a nő törékeny állapotban volt, és neki türelmesnek kellett lennie. Ez nem tartozott az erősségei közé. Jane zavartan nézett a nyomozóra. – Nem. Ki ő? Kellene ismernem valahonnan? – Nem volt valamelyik létesítményének az ügyfele? Nem dolgozott esetleg önöknél? – Nem rémlik. Mi köze van… – A balzsamozóterem felé fordította a fejét, képtelenül arra, hogy hangosan kimondja az áldozat nevét. – Ó, szentséges isten! – suttogta egész testében reszketve. – Karly. Azt hiszi, azzal… azzal az állattal van, aki ezt tette Lisával, ugye? Cal Dixon megnyugtatóan a nő térdére tette a kezét. Mendez lelki szeme fölött magasra szökött a lelki szemöldöke. – Jane – szólalt meg Dixon halkan, higgadtan, mintha csak ideges lovat akarna megnyugtatni. – Nagy a valószínűsége annak, hogy Karly olyasvalakivel van, akit jól ismer. Talán csak elment… Jane Thomas összeszedte magát, és kissé kiegyenesedett a szófán.

– Meg ne próbáljon atyáskodni velem! Már megbeszéltük ezt. Karly nem csak elment! – Miss Thomas! – próbálta Mendez ismét magára vonni a nő figyelmét, némileg bosszúsan amiatt, hogy főnöke ilyen nyilvánvalóan személyes felhangot vitt az eljárás menetébe. – Julie Paulsont meggyilkolták. A város határában találtak rá tavaly áprilisban. Azon tűnődöm, állt-e valamilyen kapcsolatban a központtal. – Ezerkilencszáznyolcvannégy áprilisában? Néhány hónapig Európában voltam. A szüleim lovakat tartanak. A legjobb épp akkortájt versenyzett Németországban és Hollandiában. Elkísértem őket… Mendez pontosan tudta, hogy az efféle szituációkban az emberek miért térnek el a tárgytól és beszélnek összefüggéstelenül. Ha Jane Thomas a szülei versenylovaira gondol, akkor nem kell a folyosó végén lévő szobában látott iszonyattal foglalkoznia. – Megfenyegette valaki az utóbbi időben a központot? – kérdezte Dixon. – Csak a szokásos rögeszmések és vallási fanatikusok. – Mit jelent az, hogy szokásos? – érdeklődött Mendez. – A „nő dolga, hogy háztartást vezessen és gyereket neveljen” csapat. Meg a „kurvák fordítsák Jézus felé az arcukat, vagy égjenek a pokol tüzén” banda. No meg „az élethez mindenkinek joga van” társaság, bár ez utóbbit soha nem fogom megérteni, hogy miért. A hozzánk érkezőknek teljes körű orvosi ellátást biztosítunk. Nem támogatjuk az abortuszt. – Megtartja a fenyegető és gyűlölködő leveleket? – Igen. Egy aktában vannak, az irodában. – Át kell néznünk őket. – Természetesen. – Említette, hogy az utolsó áldozat… Lisa Warwick… korábban önnek dolgozott. Mikor volt ez? – Néhány évvel ezelőtt. Adminisztrációs és titkárnői feladatokat látott el. A szabadidejében pedig jogi segítséget nyújtott azoknak az ügyfeleknek, akiknek valami elintéznivalójuk akadt a bírósági rendszerben. Még mostanában is foglalkozik… foglalkozott ezzel. – Részt vett az utóbbi időben bírósági ügyben? – Néhány hónappal ezelőtt. Egy drogos múlttal rendelkező ügyfelünk próbált gyereklátogatási jogot kiharcolni.

– Az apa dühös volt emiatt? – Nem. Olyannyira nem, hogy végül annyira lenyűgözte a javulás, amit a volt felesége elért, hogy visszavonatta a tilalmat. – Miért hagyta ott Ms. Warwick a központot? – kérdezte Mendez. – Visszament a főiskolára, hogy befejezze ápolónői tanulmányait. – Jóban volt a kollégákkal, amikor elment? – Igen. Abszolút mértékben. Csak nem képzeli, hogy valaki a központból ilyesmit tett? – Minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk – felelte Mendez. – Ez standard nyomozási eljárás, Jane – magyarázta Dixon. – Soha nem tudhatjuk, hol találunk vezérszálra. – Ki kell hallgatnunk az alkalmazottakat – jelentette ki Mendez. – És a nőket… az ügyfeleiket. Azonnal látta, hogy ez a legutolsó dolog a világon, amit Jane Thomas akar. – Ezek a nők rendkívül sebezhetők – tiltakozott. – Halálra fognak rémülni. – Talán minden okuk meg is van rá – vágta rá Mendez tapintatlanul. – Ez némileg elhamarkodott feltételezés, nyomozó – utasította rendre Mendezt acélos tekintettel Dixon. – Azonban való igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. – Mit tud Lisa Warwick családi hátteréről? – Kansasben született. A régi személyzeti aktákban talán még kontaktszámom is van. – Volt férj? Rossz barátok? – faggatózott Mendez. – Senki, akire emlékeznék. Lisa nagyon visszahúzódó lány volt. – Voltak potenciálisan kockázatot jelentő magatartási formái, szokásai? Gyakori bárlátogatás? Alkohol? Drogok? – Nem tudok semmi ilyesmit elképzelni róla. Szeretett kötni. – Mikor lépett vele utoljára kapcsolatba? – Időnként felhívtuk egymást telefonon. Néhány héttel ezelőtt a központba is beugrott. – Tudja, hogy hol dolgozott? – A baleseti osztályon a Mercy Generalben, itt, a városban. Kezével eltakarta a szemét és elsírta magát. Dixon felállt a kanapéról, és fejével az ajtó felé biccentett. Mendez követte a főnökét a folyosóra.

– Elmegyek a kórházba, és megpróbálok többet megtudni Warwickról – indítványozta Mendez, aki még mindig a noteszába jegyzetelgetett. – Úgy gondoltam, elküldöm Hamiltont és Hickset a Thomas Központba. – Mit mondott a quanticói kapcsolata? – Idejön. – Idejön? – Igen. – Ez nem a szokásos eljárás. Mendez vállat vont. Dixon egyáltalán nem tűnt boldognak. – Nem akarok cirkuszt idelent, Tony. Nem akarom, hogy ez a fickó elkezdjen a médiának fecsegni. Nem akarom, hogy bárki elkezdjen a médiának fecsegni! – Ez nem is kell, hogy kérés legyen. – Ez magára is érvényes! – bökött Mendezre az ujjával Dixon. – Most azonnal vésse az eszébe! Tudom, ez nagy horderejű ügy a maga számára, és izgatott emiatt. Meg kemény. De nem akarom, hogy túllépje a hatáskörét. Megértett? – Igen, uram! – válaszolta Mendez, visszatérve a tengerészet bevált módszeréhez a rang iránti tisztelet kimutatására. – Nem akarom, hogy bárki bármit mondjon az áldozatok közötti lehetséges összefüggésről. – Igen, uram! – Végignéztem már néhányszor, ahogy ezek az MTE-s fickók dísztribünre állnak, és kinyitják a szájukat. Nem fogom eltűrni! – Igen uram! Természetesen nem, uram! Dixon hátralépett, felsóhajtott, majd körülnézett. – Szóljon be a rádión, hogy küldjenek ki magáért valakit. Én hazaviszem Jane-t. – Igen, uram. Dixon tekintetében némi zavar tükröződött. – Jane és én barátok vagyunk. – Nem az én dolgom, uram! – válaszolta Mendez. – Nem, valóban nem az.

16. Roache-ék szerény bungalóban laktak a város egyik szegényebb negyedében. Jót tett volna a háznak egy festés, ettől eltekintve azonban tiszta volt és rendezett. Valaki egy cserépben rozsdaszínű virágot tett a bejárati ajtó előtti lépcsőre, ami tovább növelte az összkép őszies hangulatát. Anne megnyomta a csengőt, majd várt. Cody anyja betelefonált aznap reggel az iskolába, hogy a fiú beteg, ezért otthon marad. Ő volt az egyetlen a holttestet megtaláló négy tanítványa közül, akivel még nem beszélt személyesen. Az iskolanap végén beszállt az autójába, és egyenesen Roache-ékhoz hajtott. Kis termetű kutya ugrált csaholva végig a házon, Renee Roache-csal a nyomában. Cody anyja apró termetű volt, és kissé ápolatlan hatást keltett fejére lapuló barna hajával és fakó arcbőrével. A főiskola melletti étkezdében dolgozott pincérnőként, ahol a tempó sietős volt, a borravaló pedig szánalmas. A férje karbantartóként dolgozott éjszakánként a Mercy Generalben. – Mrs. Roache, remélem, nem zavarok – szabadkozott Anne. – Csak meg akartam nézni, hogy van Cody. Renee Roache értetlennek tűnt, csakúgy, mint a lábánál üldögélő kutya, a kövér barna-fehér szőrű terrier, ami fürkészően hajlítgatta a fejét egyik oldalról a másikra. – Ez már túlmutat a tanári kötelesség határain, vagy nem? Csak elrontotta a gyomrát. Most Anne-re került a sor, hogy értetlenül nézzen. – Hm, nos… az volt az érzésem, hogy a tegnap történtek után… – Mi történt tegnap? Történt valami az iskolában? – Nem hívták fel önt Garnett igazgató irodájából? – Nem tudok róla. Reggel kiszaladtam, hogy szerezzek valamit Cody gyomrára. Talán akkor telefonáltak. Nincs üzenetrögzítőnk. – Ó! – mondta Anne, mert nem jutott eszébe semmi más. Cody nyilvánvalóan nem beszélt anyjának a fák között talált holttestről.

Nehéz volt elképzelni, hogy egy gyerek efféle információt megtartson magának. – Mi történt? – kérdezte ismét Renee, ezúttal aggodalommal a hangjában. Anne mélyet lélegzett. – Talán jobb, ha leülünk előtte. Bementek Roache-ék apró nappalijába, ahol a televízióban az egyik Star Trek epizód ment éppen. Anne arra számított, hogy Codyt a kanapén találja, mélyen elmerülve a történetben. Az űrhajó volt a mániája. Ám a kanapé üres volt, és Renee azon kínálta hellyel. A konyhában vacsora főtt, és a sült csirke illata belengte a nappalit is. A kis termetű kutya felugrott Anne mellé a kanapéra, hogy jobban szemügyre vegye a látogatót. Anne úgy érezte, az elmúlt huszonnégy órában vagy tizedszer mondja el ugyanazt a történetet. Cody anyja megdöbbenve hallgatta. – Miért nem mondta el nekem? – kérdezte elvékonyodó hangon. – Futva jött haza tegnap, már akkor sem volt jó a gyomra. Egy kis baleset is történt a nadrágjában. Azt gondoltam, valami rosszat evett az iskolában vagy megint tombol az a gyomorrontásos vírus… Egy szót sem szólt. – Feldúltnak tűnt? – Hm, az igazat megvallva, igen. De ő még csak egy tízéves kisfiú. Azt gondoltam, a nadrágja miatt. Tudja, sokat piszkálja a többi gyerek. Ez valóban így volt. A gyermekkor dzsungelében Cody Roache az erőszak-hierarchia legalján állt. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni: kevésbé nemes ösztöneiket ilyenkor még nem fedi el a felnőttek által az évek során felhalmozott kifogások, őszintétlenségek és társadalmi udvariasságok rétege. Az oroszlánrész pedig a kissé különböző, némileg lassúbb, kevésbé életrevaló kölyköknek jut. Cody kis növésű volt, jelentéktelen külsejű és egy kicsit fura. Anne úgy látta, nem igazán vannak barátai. Bár ott volt neki Dennis Farman, a kapcsolatuk szimbiotikus jellegű volt, szükség-szerűségből született. A gyerekek nem szerették Dennist, mert erőszakos zsarnok volt. Azért szövetkezett Codyval, hogy legyen egy utánfutója, aki felnéz rá, Cody pedig azért barátkozott Dennisszel, mert biztonságosabb volt számára, ha vele van, mint ellene.

– Egész éjjel rosszul volt – mesélte az anyja. – Még ma reggel is. Egész nap fel sem kelt, és egy falatot sem tudok beleerőltetni. – Nem bánja, ha beszélek Codyval? – kérdezte a tanárnő. – Tanultam egy kevés gyerekpszichológiát. Úgy érezte, becsapja az asszonyt ezzel a mondattal. Annyira mondhatta el magáról, hogy gyerekpszichológus, mint azt, hogy járt a holdon. Ám pillanatnyilag ő tudott a legtöbbet a témában azok közül, akik a gyerekek rendelkezésére állhattak. Renee Roache mutatta az utat a rövid folyosón keresztül a szoba felé, melynek ajtaját Csillagok háborúja matricák borították. Röviden bekopogott, majd óvatosan benyitott. – Cody, látogatód érkezett. Miss Navarre van itt. Senki nem válaszolt. Renee kinyitotta az ajtót, majd belépett. Anne szorosan a nyomában. A szobában a kiskamasz fiúkra jellemző, pézsmaszagú tornacipőillat terjengett – izzadság, piszok és nem tökéletes higiénia keveréke. A helyiség sötét volt, egyetlen ablakán még le volt húzva a redőny. Beletelt néhány másodpercbe, míg Anne szeme hozzászokott a félhomályhoz. Lassanként azonban ki tudta venni a picurka dudort az egyik fal sarkába tolt ágyon. Cody anyja leült az ágy szélére, felkapcsolta a lámpát, majd óvatosan lehúzta fia fejéről a takarót. Cody alvást színlelt, kissé talán túlságosan is összeszorította a szemhéját. – Cody, miért nem mondtad el, hogy mi történt tegnap? – kérdezte az anyja. – Nem történt semmi. Kinyitotta a fél szemét. Anyja odanyújtotta neki a szemüvegét, melynek szárát újonnan erősítette meg valaki ragasztószalaggal. Cody az orrára illesztette, majd felült, és azonnal hunyorogni kezdett a nem várt fénytől. – Szia, Cody! – szólította meg Anne lágyan. – Aggódtam ma miattad. Hogy érzed magad? A fiú megdörzsölte az orrát, majd szinte a füléig felhúzta a vállát, aztán a lábát is a mellkasáig, és szorosan átölelte a karjával. – Anyukád azt mondta, hogy nagyon beteg voltál.

Anne szinte látta, amint a kisfiú agyában pörögnek a kerekek: azon tűnődik, vajon mennyit tud a tanárnő, mennyit mondjon ő el, mit valljon be. – Tudom, mi történt tegnap a parkban – folytatta Anne. – Beszéltem Wendyvel és Tommyval. – Miért nem mondtad el nekem, Cody? – kérdezte az anyja, és hangjában fájdalom csendült. Cody az anyjára nézett, aztán Anne-re, majd maga elé, és piros pizsamáján keresztül megvakarta a lábszárát. – Mrs. Roache – fordult Anne az anyához. – Beszélhetnék Codyval néhány percet négyszemközt? Renee Roache bizonytalannak tűnt, ám szó nélkül felállt, és kiment a szobából. Anne leült az ágy szélére, közel a végéhez, mert nem akarta, hogy a sarokba szorítva érezze magát. – Biztos nagyon ijesztő volt egy holttestre bukkanni. Borzasztó látvány. Azt hiszem, én elfutottam volna, ha olyasmit látok, amit te. Egyenesen hazaszaladtam volna. – Én elfutottam – vallotta be Cody vékonyka hangon. – Nem hibáztatlak érte. Azt hiszem, én is rosszul lettem volna utána. Azt hiszem, nagyon sokan rosszul lettek volna. – Tommy is rosszul lett? – Meglehetősen megrendült. A fiú emésztgette egy pillanatig a hallottakat. – Fogadok, hogy Dennis nem lett rosszul. – Nem tudom – válaszolta Anne, akinek eszébe jutott Wendy megjegyzése arról, hogy Dennis megérintette a halott nőt. Aztán az, amit az erdőben látott – Frank Farman, amint megengedi a fiának, hogy úgy tébláboljon a helyszín körül, mintha csak játszótéren lenne, és teljesen befogadja a látványt. – Szerinted nem lett rosszul? Cody megrázta a fejét, tekintete elsiklott a tanárnőről, szája lebiggyedt. Nem az a fajta hősimádó kifejezés volt ez, amire a tanárnő esetleg számított volna. Nem azt közvetítette, hogy Dennis kemény, Dennis semmitől sem ijed meg, olyan akarok lenni én is, mint Dennis. – Miért gondolod ezt, Cody? A fiú megvonta a vállát, Anne pedig egyelőre annyiban hagyta a dolgot.

– Van valami, amit el szeretnél mondani nekem a tegnap történtekről? Cody elgondolkodott. Aztán a csupasz lábfejét kezdte el bámulni, majd feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – Az osztályban beszéltünk róla ma reggel – folytatta Anne. – Beszéltünk arról, hogy néha rossz dolgok történnek, igazán rossz dolgok. És ezt nehéz megérteni… hogy miért tesz egy ember valami ennyire borzasztót egy másik emberrel. – Azért, mert őrült – válaszolta Cody. – Néha. És amikor hallunk ezekről az ijesztő, borzalmas dolgokról, azt érezzük, hogy a világ nem biztonságos hely. Érted, mire gondolok? Cody lassan bólintott. A dagadt terrier kíváncsian betotyogott a szobába, felugrott az ágyra, végigszaglászta a fiút, majd ötször körbeforgott, mielőtt összegömbölyödve leheveredett. – Így érzel te is? – kérdezte Anne. – Hogy ha kimész megint a világba, esetleg valami rossz történhet veled is? Cody hosszasan eltöprengett a kérdésen, majd úgy döntött, hogy nem válaszol, ami önmagában is felért egy válasszal. Anne nem hibáztathatta érte. A fiú bepillantást nyert a legrosszabba, amit egy emberi lény egy másikkal szemben elkövethet. Mint a tó vizének a gyűrűi, ez az erőszak mindenkire hatással volt, aki tudomást szerzett róla. Oak Knollban ma éjjel minden nő bezárja majd az ajtaját és ablakait. Hogy győzhetne meg ő, Anne egy tízéves gyereket, hogy az erőszak nem érheti utol? Különben is, miért bízna meg Cody benne? Hiszen ő maga is alig ismerte a fiút. Ha igazán őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy kevésbé ismerte, mint Tommyt vagy Wendyt. Cody nem volt sem jó tanuló, sem lelkes a tanulást illetően. Csupán akkor lehetett észrevenni, amikor valami rosszaságon kapták a Dennis Farman körüli romboló forgatagban. Bűntudatot érzett, amiért nem ismerte jobban Codyt, és az jutott eszébe, vajon hány gyerek van még, aki csak észlelése perifériáján kap helyet? – Igazán finom illata van annak a csirkének – mondta, és felállt. – Vacsorázol ma egy keveset? A fiú most sem válaszolt. Anne úgy érezte, a gondolatai még mindig az utolsó kérdése körül forognak, mintha viaskodna önmagában valamivel, amit azonban képtelen kiszedni belőle. Kell, hogy maga Cody akarja megosztani vele az információt.

– Ha úgy döntesz, hogy akarsz beszélni róla – szólalt meg Anne ismét –, ne félj odajönni hozzám, Cody! Vagy anyukádhoz. Nem kell magadban tartanod az érzéseidet. Anne az ajtó felé fordult, lépett egyet, majd még egyet. Aztán Cody Roache valami olyasmit mondott, amitől végigfutott a hátán a hideg. – Dennis azt mondta, holttestek vannak eltemetve az erdőben. Anne lassan megfordult. – Mit értesz ezen, Cody? Tegnap mondta ezt? Miután megtaláltátok a holttestet? Cody Roache falfehér volt, sötét szeme hatalmasra tágult megragasztott szemüvege túlméretezett lencséi mögött. – Előtte – válaszolta alig hallható hangon. Anne visszalépett az ágyhoz, és leült. – Nem értem. Mikor mondta ezt neked? – Még régebben. Amikor kommandósat játszottunk az erdőben. Akkor mondta, hogy holttestek vannak eltemetve a fák között. Ha két nappal korábban mondja neki ezt Cody, Anne egy kézlegyintéssel elintézi, mondván, hogy Dennis már megint sokkolni akarta a többieket. Időközben azonban kiderült, hogy valóban volt holttest a parkban. Talán Dennis járt korábban egyedül is az erdőben, és meglátott valamit. Anne a szeme sarkából jól látta, hogy Cody feszülten figyeli, arra vár, hogy mondjon valamit, ám neki fogalma sem volt, mit mondhatna. – Ön szerint Dennis ölte meg azt a hölgyet? – suttogta Cody. – Nem – válaszolta komolyan Anne. – Természetesen nem. Pontosan mit mondott neked, Cody? Azt mondta, hogy látott más holttestet is? – Azt mondta, hullák vannak az erdőben, és a földben rohadnak, mi pedig felettük és rajtuk szaladgálunk. Aztán ott volt az a hölgy! Anne tudta, hogy fel kell hívnia Mendez nyomozót. Ha a legkisebb esélye is van annak, hogy Dennis látott valamit… Vajon elmondta-e az apjának… és vajon Frank Farman továbbadta-e az információt Mendeznek. – Félek – törte meg Cody a csöndet. Anne az összegömbölyödve kuporgó, piros pizsamás, kócos hajú kisfiúra nézett. – Mitől félsz, Cody?

A fiú nagyot nyelt. – Dennistől. – Nem Dennis ölte meg azt a hölgyet. – Honnan tudja? Onnan, hogy Dennis egy tizenegy éves gyerek csupán, és fizikailag is képtelen lenne egy ilyen tett elkövetésére. Ám Anne ennek nem adott hangot Cody előtt. Ehelyett azzal a semmitmondó válasszal rukkolt elő, amit a felnőttek mondanak olyankor, amikor nem tudják, vagy nem akarják elmondani az igazságot. – Egyszerűen csak tudom. – Nagyot sóhajtott, azon töprengve, hogy mi legyen a következő lépés. – Köszönöm, Cody! – állt fel végül. – Helyesen tetted, hogy elmondtad ezt nekem. Cody nem tűnt olyan biztosnak ebben. – Ne mondja el Dennisnek! – Ne aggódj Dennis miatt! – kérte. – Gyógyulj meg! Holnap szeretnélek látni az iskolában. Néhány percig még elbeszélgetett Renee Roache-csal, és megemlítette neki, hogy valószínűleg Mendez felügyelő is szeretne majd beszélni Codyval. Aztán maga mögött hagyta a Roache-házat és a sült csirke illatát, majd elindult, hogy megkeresse Dennis Farmant.

17. Farmanék nem messze laktak Roache-éktól, egy sötétszürkére festett kétemeletes házban. Körülötte feltűnően tiszta és rendezett volt minden, szögletes és szimmetrikus. Semmi hivalkodás. Nagyon katonás, gondolta Anne. Farman egyik lánya nyitotta ki az ajtót. Mindkét Farman lány középiskolás volt már, és idősebbek Dennisnél annyival, hogy mindent megtegyenek azért, hogy nem létezőként kezeljék az öccsüket. Anne el sem tudta képzelni, hogy létezne bosszantóbb dolog kamaszlányok számára, mint egy fiatalabb fiútestvér. Nem látta és nem is hallotta Dennist, miközben a hallban Sharon Farmant várta. Szemügyre vette a falra kiakasztott családi képeket, magában megjegyezve, hogy Dennis már tipegőkorában is bajkeverőnek tűnt. Dennis azt mondta, holttestek vannak eltemetve az erdőben. Sharon Farman jelent meg kezét konyharuhába törölgetve a folyosón. Úgy tűnt, még nem öltözött át a munkából hazajövet, szoknyát és hosszú ujjú, puffos inget viselt, zsabós gallérral. Fiatalkorában, középiskolásán elég csinos lehetett, ám mostanra látható nyomokat hagyott rajta a többéves cigarettázás, gyereknevelés, és a felismerés, hogy egy seggfejhez ment feleségül. – Mrs. Farman! – köszöntötte Anne. – Elnézést, amiért vacsora közben zavarom… – Még nem ettünk – vágott a szavába tömören Sharon Farman. – A férjemet várjuk. Miért jött? – Meg akartam nézni, hogy van Dennis. – Meg akarta nézni, hogy van Dennis? – kérdezte, mintha ez lenne a legelképesztőbb ötlet, amit életében hallott. – Most töltött vele egy teljes napot! Azt gondolnám, ennyi több mint elég Dennisből. – Dennis nem jött ma iskolába – felelte Anne. – Azt hittem, ön tartotta itthon.

Sharon Farman egyszerre tűnt hitetlenkedőnek, elkeseredettnek és dühösnek. – Az a kis rohadék! Az apja ma reggel elvitte az iskolába. – Hm… – Anne-nek fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Még soha nem hallotta, hogy egy szülő rohadéknak nevezte volna a gyerekét, akármilyen is volt a kölyök természete. – Itthon van most Dennis? Az asszony felnézett a lépcső teteje felé, és elordította magát: – DENNIS! Azonnal gyere le! A bejárati ajtó ugyanebben a pillanatban kinyílt, és Frank Farman sétált be rajta. A felesége azonnal hozzálépett. – Dennis nem ment ma iskolába – tájékoztatta. – Elvitted, igaz? – Felhívtak az őrsről – válaszolta Farman, miközben lecsatolta derekáról a hatalmas rendőrövet, melyen mindenféle fegyver és bilincs lógott, majd felakasztotta az ajtó melletti fogasra. – Megmondtam neki, hogy menjen be gyalog. Sharon Farman elképedve sarkon fordult, majd elindult vissza a konyhába, ahol a lányai már kiabáltak: – Anya, ég a kaja! Anne Frank Farmanre nézett. – Anne Navarre vagyok. A fia tanárnője – mutatkozott be bosszúsan. Már többször találkozott a férfival, aki még mindig nem volt hajlandó felismerni. Abszolút jelentéktelen volt számára. Anne úgy vélte, minden nő jelentéktelen számára. – Azért jött, hogy elmondja, Dennis ma nem ment iskolába? – kérdezte. – Telefonon nem lett volna egyszerűbb? – Igazság szerint azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van Dennis a tegnap történtek után… – Jól. – Azt gondoltam, talán felzaklatták a… – Nem. – Beszélt magával Dennis arról, ami történt? – A kölykök játszottak, és egy hullába botlottak. Mi beszélnivaló van erről? Ő csak egy kölyök, az isten szerelmére! – Mielőtt ez megtörtént volna, azt mondta az egyik osztálytársának, hogy holttestek vannak eltemetve az erdőben – magyarázta Anne. – Azon tűnődtem, hogy láthatott-e korábban is valamit…

– Nézze, Miss Navarre, én vagyok a seriffhelyettes, maga pedig a fiam tanára. Én végzem a magam munkáját. Miért nem teszi maga is ugyanezt? Anne összeszorította a száját, hogy magában tartsa a feltörni kívánkozó szavakat. – Majd én elintézem Dennist – jelentett ki az apa, és az asztalhoz fordult, hogy átnézze a bejövő postát. Anne tett egy lépést az ajtó felé, ám mégis visszafordult. – Ha Dennis igazolatlanul hiányzik holnap, figyelmeztetést kap. Ha háromszor hiányzik igazolatlanul, felfüggesztetem. – Ó, ott lesz! – ígérte meg Farman. Farman felbontotta a borítékot, melynek külső borítása azzal kecsegtette, hogy talán már nyert is egymillió dollárt. Anne-t elöntötte a harag. – Mr. Farman, szentelne nekem kétpercnyi osztatlan figyelmet? A rendőr arrébb lökte a borítékot, és türelmetlen sóhajjal a tanárnőre nézett. – Egyáltalán nem zavarja magát, hogy a fia még azelőtt azt állította, hogy tudomása szerint halottak vannak eltemetve az erdőben, hogy ténylegesen holttestre bukkantak volna? – Miss Navarre – válaszolta kimérten Farman. – Dennis fiú. A fiúk mindenféle történeteket szoktak kitalálni. Nem aggódom amiatt, hogy Dennis esetleg hullákat látott korábban a parkban, mert nincsenek ott hullák. Higgyen nekem, ha Dennis a tegnapi eset előtt halottat látott volna, akkor elmondja nekem, mert az nagyon nagy dolog lett volna számára. Ha mindent elhisz, amit a kölykök összehordanak, akkor maga vagy bolond, vagy elképesztően hiszékeny. Anne szíve szerint sípcsonton rúgta volna. Farman csupán néhány mondattal elérte, hogy ostobának és dühösnek érezze magát. Valami ragyogó, metszően éles riposzttal akart előrukkolni, de nem jutott semmi az eszébe. – Menjen haza, Miss Navarre! – adta meg a kegyelemdöfést Frank Farman. – És ne olvasson olyan sok detektívregényt! Anne kilépett a házból, és az autójához viharzott – amit Frank Farman rendőrkocsija elzárt a kapukijárattól. Lekezelő seggfej. „Lám, lám, kis hölgy, ne aggódjon, nincs gond magával, csupán gyengeelméjű.”

A lehetséges következményekre való tekintet nélkül Anne bevágódott a Volkswagenjébe, megfordult Farmanék makulátlan pázsitján, majd a járdán keresztül lehajtott az útra. Beszélnie kell Mendez nyomozóval.

18. – Hamilton és Hicks elmentek a Thomas Központba az alkalmazottak anyagaiéit – pillantott Mendez az anyósülésen ülő Dixon felé. – És felhívtam egy ismerősömet is a Simi-völgyben. Megpróbál kideríteni valamit az eltűnt lány volt barátjáról. – Remek. – Sokkal gyorsabb lesz minden, ha végre kapunk számítógépeket. – Álmodozzon csak, nyomozó! Szerencsések vagyunk, ha olyan tollakat kapunk, amivel írni is lehet. Nincs keret a költségvetésben játékok számára. Mendez nem vitatkozott. Előbb-utóbb Oak Knoll sem kerülheti el a jövő hullámait, de az is biztos, hogy ez nem ennek az ügynek az idejében fog megtörténni. – Beszéltem Lisa Warwick felettesével a Mercyben – mondta inkább. – Azt mondta, Lisa csendes lány volt, jól végezte a munkáját, de nem hívta fel magára a figyelmet semmivel. – Járt valakivel? – Nem tudott róla. De találtam egy munkatársat, aki szerint Warwick elhintette, hogy talán van egy férfi az életében, ám meglehetősen szűkszavú volt ezzel kapcsolatosan. A munkatárs úgy sejtette, hogy a fickó talán nős, de nincs erre semmi kézzelfogható bizonyítéka. – Mikor látták a kórházban utoljára? – Körülbelül tíz napja. – És senki nem jelentette be, hogy eltűnt? – Előre bejelentett szabadságra ment. Azt mondta, kirándulni megy a borvidékre. – Járjon ennek utána! Találja ki, lefoglalt-e valamit előre, és ha igen, egy személyre tette-e vagy esetleg néhány napos romantikus együttlétet tervezett. Mendez a visszapillantó tükörbe pillantott, indexelt, majd lassan sávot váltott a fojtogató Los Angeles-i forgalomban, és végül a 405-ös autópályáról lekanyarodva rátért a Howard Hughes főútra.

Korábban elgondolkodott azon, hogy áthelyezteti magát Los Angelesbe, miután kinevezték nyomozóvá Bakersfieldben. Elmehetett volna a Los Angeles-i rendőrkapitánysághoz, azzal a céllal, hogy egy nap bekerüljön a nagy presztízsű rablás és gyilkossági egységhez, ami a LAPD központjától külön működött a belvárosi Parker Centerben. Azonban jobb ötletnek tűnt nagy hallá válni egy kis tóban, és néhány évnyi kemény munkával megteremteni az alapokat, és azután, immár szilárd nyomozói hírnévvel átigazolni Los Angeles nagy tavába. Így aztán amikor lehetősége adódott, hogy Oak Knollban Cal Dixon keze alá dolgozzon, kapva kapott az alkalmon. Dixonnak nagyon jó híre volt a megyei seriffhivatalban, és kiváló kapcsolatokkal bírt. Mendez tisztában volt vele, hogy ezzel az állással helyzeti előnyhöz juthat. Ha megkedvelted magát a seriffel, akkor lerövidítheti az útját a nagyobb dolgok felé. Mind ez idáig úgy tűnt, beválik a terve. Ahogy a nap lassanként estébe hanyatlott, Mendez áthaladt a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér főbejáratán, majd a táblajelzéseket követve leparkolt az amerikai járatokat fogadó terminál előtt. Ahogy első körben végigfuttatta a tekintetét a Dulles/LAX járatról a poggyászfelvételhez özönlő utasokon, nem látta Leone-t. Az átlagosnál magasabb, nagydarab embert keresett, feltűnő öltönyben és nyakkendőben, széles mosollyal az arcán. Lassabban kezdte pásztázni a tömeget, majd kiszúrt egy magas, vékony férfit, aki kerekes bőröndjét maga után húzva közeledett felé. A hosszúkás arc ismerős mosolyt villantott fel. – Tony! Jó újra látni! Mendez kezet rázott az ügynökkel. – Jézusom, Vince, alig ismertelek fel! Legalább tizenöt kilót fogytál. Leone egy kézmozdulattal elhessegette a megjegyzést. – Hosszú történet. – Dixon felé nyújtotta a kezét. – Ön bizonyára Cal Dixon. Vince Leone. Örülök, hogy találkoztunk. Bruce Washington a megyei hivatalból régi jó barátom. Leone mesterien tudta lefegyverezni az emberek ellenállását. Képes volt minden idegent rég látott barátként üdvözölni. Ezzel a technikával rengeteg vallomást szedett ki a gyanúsítottakból, egy kedves mosollyal és némi vállveregetéssel lépre csalva őket. – Nem hallottam Bruce-ról az utóbbi időben – felelte Dixon.

– Átment a magánszektorba… biztonsági főnökként dolgozik. Valami miatt azt gondolta, ha egy rakás lóvét keres, azzal jobban jár, mint a közszolgálat jelentette elismeréssel és dicsőséggel. Ki hinné! – A kijárat felé biccentett. – Induljunk, uraim! Már épp eleget vártak rám.

Miután átverekedte magát a repülőtéri tömegen, Vince semmi mást nem akart, csak lefeküdni a földre és elájulni. Feltett szándéka volt, hogy még Mendez és Dixon megérkezése előtt begyűjti a poggyászát, így a találkozás előtt talán még jut néhány perce pihenésre. Az öt és fél órás út minden erejét kiszívta. Annyi ideje volt csupán, hogy összeszedje magát és felvillantson egy nagy mosolyt, jóllehet ismét átfutott a fején, hogy elment az összes józan esze, amiért idejött. Ne mutass gyengeséget! – figyelmeztette önmagát. – Ez az első aranyszabály amikor helyiekkel dolgozol. A végkimerülésig dolgozás sokkal vonzóbb opció volt számára, mintsem hogy ágyban heverészve a fejébe ékelődött szilánkokon töprengjen. Így most sem foglalkozott a rátörő lüktető fejfájással, mint ahogy azzal sem, hogy ingerült, és minden ízében remeg a kimerültségtől. Semmi más dolga nincs, mint hogy egy kis ideig még összeszedje magát. Csak végig kell néznie egy boncolást, majd elautózni Oak Knollba, és megkeresni a szállodáját… Miközben áthajtottak a városon a North Mission Roadon lévő megyei halottkémi hivatalba, Mendez tájékoztatta a fejleményekről. Vince egy hordozható zsebdiktafonra vette az anyagot. Majd később lejegyzeteli a hallottakat. Már amúgy is kezdett kialakulni a véleménye a szituációról. Dixon a hatóság pajzsa mögé rejtőzött. Túl okos volt ahhoz, hogy pusztán azért ne legyen távolságtartó, mert volt egy közös ismerősük. A szívügye volt ez az eset. Ő volt a porondmester, és nem akarta, hogy valami nagymenő idetolakodjon és felborítsa a hatalmi egyensúlyt. Nem volt ebben semmi újdonság. A zsaru territoriális állatfajta. Mindegyik körbevizeli a kerítését. Csupán annyi a különbség, hogy van, aki jobban, van, aki kevésbé. És Vince-nek semmi kétsége sem volt afelől, hogy Dixon is körbeszaglászott utána. Több száz történetet hallhatott Vince Leone-ról, aki széles ösvényt hagyott maga mögött,

bármerre is járt, és úgy rajzottak körülötte a média képviselői, mint éjjeli lepkék a lámpa körül. Az a hír terjedt el róla, hogy hangos és hivalkodó, és kegyelmet nem ismerő chicagói akcentusával mindig osztogatja az észt. Azt azonban Dixon már nem tudhatta, hogy mindezt kizárólag akkor tette, ha az aktuális ügy megkívánta. Alikor, ha kihívással, gúnyolódással, csipkelődéssel elő lehetett ugrasztani a nyulat – az ő esetében a gyilkost – a bokorból. Leparkoltak, majd kiszálltak a kocsiból. Vince többször is mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, mozgásra késztetve egy kicsit a tüdejét. Ez volt az utolsó alkalom, hogy friss levegőt szívjon, amíg a boncolás véget nem ér. – Rendben, kollégák – fordult Dixonhoz és Mendezhez. – Mielőtt bemegyünk, mondanom kell néhány szót az ittlétem státusáról. A NYE még nem szállhat be az ügyükbe. Ebben a pillanatban erős túlzás lenne azt állítani, hogy elegendő kritériumnak felel meg ahhoz, hogy egy főállású ügynököt rendeljenek ki hozzá, miközben az egység tele van ennél jóval nagyobb horderejű esetekkel. Dixon éles szemmel vizslatni kezdte az ügynököt. – Akkor mit keres itt? – Úgy vélem, csak idő kérdése, amíg egy újabb holttestre bukkannak. A legutolsó gyilkosság azt bizonyítja, hogy a gyilkosuknak meglehetősen élénk és fejlett a fantáziája. Ez a terv nem egyetlen éjszaka szüleménye. Már korábban is ölt. És újra megteszi. Azelőtt szeretnék segíteni maguknak, hogy szögre akasszák ezt a nyomorultat, mielőtt nagy számokról kezdünk el beszélni, nem pedig utána. – Ha a nyomozástámogatási egység nem hajlandó bevállalni az ügyet, és ha maga a NYE egyik alapítóatyja – gondolkodott Dixon hangosan –, akkor hogy… – Nem hivatalos minőségben – ismerte el az ügynök. – Annyit segítek, amennyit tudok. – Pusztán a nagy szíve miatt? – gyanakodott Dixon. – Nem egészen – válaszolta Vince. – Meg akarom tudni, menynyire lehetséges a rendőrség személyi állományának továbbképzése a terepen. Mintegy a Nemzeti Akadémián tanítottak kiegészítéseként.

Nem hangzott rosszul – egészen addig, amíg Dixonnak eszébe nem jut felhívni valamelyik felettesét a hivatalban, mintegy ellenőrzésképpen. – Javítson ki, ha tévedek – folytatta Vince –, de azt hiszem, egyiküknek sincs közvetlen tapasztalata egy ilyen típusú gyilkossal. Nekem több van, mint amennyit a legtöbb ember képes megemészteni három emberöltőn keresztül. Hozzáférésem van a NYE minden forrásához. Csupán nem hivatalos minőségben vagyok itt. Így hát, ha attól tart, hogy magamra vonom a nyilvánosság figyelmét – intézte ezúttal szavait közvetlenül Dixonhoz –, hogy lekanalazzam a tejszínt az ügyéről, akkor megnyugodhat. – Jó tudni – felelte szűkszavúan Dixon, aki magába fojtotta kérdéseit és szkepticizmusát. Vince azonban érezte. Látta Dixon testbeszédén. És azt is tudta, hogy a seriff csak ideiglenesen teszi félre a kételyeit. Boncolásra kellett mennie. Sarkon fordult, és elindult az épület felé. Vince és Mendez néhány lépés távolságban követte. – Szóval mi az a hosszú történet? – kérdezte Mendez. – Kicsit megviseltnek tűnsz, Vince. Az ügynök felnevetett. Látta magát a férfimosdó tükrében. – Pocsékul, mondhatnám, igazán szarul nézek ki, kölyök – fintorgott. – Fekélyem van. Nem hazudott. Valóban fekélyt kapott attól, hogy étel helyett fájdalomcsillapítón élt. – Reptéri kaja – fintorodott el újra. – Nem kell aggódni miatta. Isten tudja csak, hogy sikerült ilyen sokáig kihúznom fekély nélkül. Nem nagyon sikerült Mendezt meggyőznie. Gyanakodva nézett rá. – Biztos jól vagy? – Tökéletesen. – Bajuszt növesztettél – jegyezte meg a fiatal rendőr sokat-mondóan. – Csak megpróbálok beolvadni közétek, helyi fiúk közé – mosolyodon el Vince. – Menjünk, nézzük meg azt a nőt!

19. A megyei halottasház legtipikusabb jellemzője a szag volt. A szellőztető rendszer nem volt túlságosan jó, ellenben a megvizsgált holttestek száma hatalmas. A fogadóhelyiségben szemmel láthatóan senki sem törődött a szaggal. Dixon egy hosszú, fehér asztal mellett önfeledten cseverészett néhány kórboncnok asszisztenssel, akik a következő szállítmányra vártak. Amikor egy holttest megérkezett, megmérték, ujjlenyomatot vettek tőle, lefényképezték, majd műanyag zsákba csomagolva hűtött tárolóban helyezték el, ahol kivárta a sorát a boncolásra, feltéve, hogy szükségesnek ítélték. A köztes időben jutott az itt dolgozóknak lehetősége a beszélgetésre, kávézásra, és arra, hogy szemügyre vegyék a rovarcsapda működését. – Sűrű a nap? – kérdezte Dixon, miközben kivett egy malátás tejet az asztalra helyezett kartondobozból. – A szokásos – felelte az egyik segéd. Tagbaszakadt, kopasz ember, kisebb medve méretű, kék tetoválásokkal fatörzsszerű karjain. Otthonosan mozgott a hullaházban, mint az olyan ember, aki már régóta ott dolgozik. Az a fajta fickó volt, akinek nem okoz gondot, hogy becsomagoljon egy döglégy rágta tetemet, majd leüljön, és békésen elfogyassza a tojássalátás szendvicsét. Egy másik asszisztens – bájos, húsz-egynéhány éves barna nő – is csatlakozott a beszélgetéshez: – Tizennégy terephívás, három gyilkosság, négy öngyilkosság és hat baleseti halál. – És a körtefába szorult fogolymadár? – szólt közbe ártatlan arccal Vince. A lány elnevette magát. – Ezt hallgasd meg! – vette át a szót a testes asszisztens. – A hat baleseti halálesetből kettő olyan fickó volt, akik fáról potyogtak le macskamentés közben. Ostoba bolondok. Ki látott már

macskacsontvázat fán? Azok az istenverte nyivákológépek akkor jönnek le, amikor csak akarnak. – Biztos a barátnőjüket akarták lenyűgözni – vélte Vince. A lány elfintorodott: – Minden olyan nőt ki kellene iktatni az emberi génállományból, aki ilyen hülye pasit akar. Vince rávigyorgott: – És hová tűnt a romantika? Az asszisztensnő ismét felnevetett: – Azt nem hozom be ide. – Látta valaki Mikadót? – kérdezte Dixon. – Hármas szoba – vágta rá a nagydarab asszisztens. – Már várja magukat. – Köszönöm. – Jó újra látni, Cal. – Téged is, Buck. Vince a lányra kacsintott, és elégedetten nyugtázta, hogy viszonozza a gesztust. Talán nem is néz ki annyira rémesen. Dixon mellé lépett. – Jó néhány szálat megmozgathatott, hogy az áldozata előrekerülhessen a sorban ezen a helyen. A Los Angeles-i hullaház legendás hírnevet tudhatott magának. Az év háromszázhatvanöt napján napi huszonnégy órában nyitva tartó létesítményben mintegy húszezer boncolást végeztek évente. Közel kétszázötven tetemet tároltak a kripta rozsdamentes acélpolcain minden áldott napon. – Hosszú éveken át dolgoztam azért, hogy összesodorjam ezeket a szálakat – válaszolta Dixon. – Ha létezik idő, amikor meg kell mozgatni őket, hát az most jött el. Bementek a három bonckamra egyikébe, ahol sárga köpenybe és csizmába bújtak, és fehér sebészmaszkot húztak, hogy ne szennyezzenek be semmit, és ők maguk se fertőződjenek meg. A kórboncnok és csapata kék öltözetet viselt. Néhányan védőszemüveget vagy maszkot, egyikük pedig kisméretű gázmaszkot. Dixon bemutatta a két csoportot egymásnak.

– Mik, ez itt Tony Mendez nyomozó és Vince Leone különleges ügynök az FBI-tól. Tony, Vince: dr. Mik Mikado vezető helyettes igazságügyi orvos szakértő és halottkém. Mikado volt a maszkos férfi, és most felvonta a szemöldökét. – Hűha! Igazi nagyágyúkat hozol ide nekünk, Cal! – Vince felé biccentett. – Örülök, hogy találkoztunk. Nagy rajongója vagyok. Vince mókásan elfintorodott. – Ugye mellőzhetjük az autogramokat? Csak segíteni jöttem. A show sztárja amott van – intett fejével a rozsdamentes acél asztalra kiterített, meztelen halott nőre. – Nézzük meg, mi mondanivalója van számunkra. Nekiláttak a komoly teendőknek. A terem túloldalán egy másik boncolás folyt: az orvos szakértő és asszisztensei csendben mozogtak egymás mellett, mint a táncosok, akik századszor adják elő ugyanazt a koreográfiát. Csontfűrész nyüszített fel. Acéleszközök csörrentek acéltálakon. Az egyik köpenyes asszisztens egy hatalmas, vörös fogantyús fametsző ollóval a kezében az asztalhoz lépett, hogy szétvágja a bordákat. Mikado elkezdte a vizuális vizsgálatot. Lisa Warwick életében csinos lány volt: sötét hajú, szív alakú arccal, ívelt, formás idomokkal. Élete utolsó fejezete azonban egyáltalán nem volt szép. Isten tudja csak, milyen hosszú ideig kínozták. Eltűnése és a holttest megtalálása között tíz nap telt el. Vince még soha nem találkozott olyan sorozatgyilkossal, aki jól bánt az áldozatával, mielőtt megölte. És ez a mostani sem volt kivétel. A nő teste a halál művészének lila, kék, zöld és sárga palettája volt – súlyos zúzódások formájában, különösen a mell és az alhas tájékán. A színvariációk elárulták, hogy az ütlegelés folyamatosan, több, egymást követő napon történt. Kínzója vékony pengéjű késsel mély vágásokat ejtett egész testén, a talpától kezdve egészen a keze ujjaiig és melléig. Bal keze mutatóujja hiányzott. Mellbimbóit lemetszette. A gyilkos valószínűleg megtartotta a levágott testrészeket, hogy újraélje a kínzás pillanatait. Meglehet, valahogy beiktatta őket mindennapi életébe. Ed Gein, alias a plainfieldi mészáros, a hírhedt gyilkos, aki Wisconsin falusias területein tevékenykedett az 1950-es években, többek között áldozatai bőréből készített lámpaernyőket. Előfordulhat, hogy ez a gyilkos rituális módon elfogyasztotta az

áldozatából kivágott darabokat, hogy a másik embert ekképp olvassza önmagába. Bármi is volt a szándéka, a kínzás rendkívül szisztematikusnak tűnt. A kés által okozott sebeken nem találtak habozásra vagy bizonytalanságra utaló jeleket, és a vágások tudatosan elhelyezettnek tűntek, bár nem tudtak összerakni semmilyen mintát vagy formát belőlük. A zavart elméjű gyilkosok körében népszerű a kereszt alakú vágás, mely egyértelműen vallási vonatkozású mellékjelentéssel bír. A kezdőbetűk sem ritkák. Vince egyszer egy olyan ügyön dolgozott Philadelphiában, melyben egy apácát brutálisan megerőszakoltak, majd a templom szentélyében megölték. Papírvágó késsel a BŰN szót véste gyilkosa a homlokára. A mostani áldozaton a vágások elsőre nem mutattak értelmezhető jelentést, de némelyik vízszintes volt, mások pedig függőlegesek, és Vince nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy a gyilkos számára a vágások jelentéssel bíró mintát alkottak. A halottkém megpróbálta felemelni a nő szemhéját. – Mindkettő le van ragasztva – szólalt meg Mendez. – A szája is. – Úgy tűnik, a száját többször is összeragasztotta – lépett közelebb Vince, hogy alaposabban szemügyre vegye. – Nézzék meg a vonalakat, és az itt-ott hiányzó húsdarabokat! Azt hiszem, összeragasztotta a száját, azonban a kínzás egy pontja annyira elviselhetetlen volt, hogy a sikoly ereje feltépte az ajkát. – Jézusom! – mormogta Mendez maga elé. Vince egy összecsukható Polaroid fényképezőgépet bányászott elő sebészköpenye alól a kabátja zsebéből, majd gyorsan néhány képet készített a törzsön lévő vágásokról és a szájról. – Kaphatnánk az FBI laborja számára egy kis mintát a szájon és szemen lévő ragasztóból? – kérdezte Mikadotól, majd Dixonhoz fordult. – Hasznos lehet még, ha rá tudnak jönni, pontosan milyen típusú ragasztót használt, és ne adj' isten, az is kiderül, hogy valami szokatlan anyagot. Mikado körömdarabokat helyezett egy pici papírborítékba, amit majd elküldenek a megyei laborba: az áldozatnak talán sikerült megkarmolnia támadóját. Ha össze tudnak vadászni egy kis bőrdarabot, megtudhatják az elkövető vércsoportját.

– Találtak anyagi bizonyítékot? – kérdezte Vince. Mikado sokatmondó pillantást vetett az ügynökre. – Patyolattisztán kaptuk a holttestet. Vince Dixonra villantotta a tekintetét. – A temetkezési vállalatnál úgy vélték, segítenek azzal, ha megtisztítják – szabadkozott Dixon, aki maga is pontosan tisztában volt azzal, hogy valószínűleg értékes bizonyítékokat vesztettek el. Minden rost- és hajszál vagy testnedv, ami megtapadhatott volna az áldozaton, már réges-rég eltűnt a lefolyóban. – Nincs értelme azon siránkozni, ami elveszett – jelentette ki Vince. – Végül is, amióta az atlantai gyerekgyilkossági tárgyaláson bemutatót tartottak Wayne Williamsen arról, hogy az anyagi bizonyítékok perdöntőek lehetnek, az intelligensebb bűnözők amúgy is összetakarítanak maguk után. – A hüvelyi kenetből talán megtudunk valamit – vetette fel Mikado. A valóság azonban az volt, hogy a boncolás nem igazán szolgált újabb bizonyítékokkal. Nem találtak harapásnyomokat, melyeket aztán össze lehetett volna vetni egy gyanúsítottéval. Nem találtak semmilyen jellegzetes fegyvernyomot. Lisa Warwickot valamilyen kötelékkel megfojtották, ami azonban a nyaki zúzódáson kívül semmilyen nyomot nem hagyott, és nem találtak rostszálat sem. Vince szerint sima felületű ruhaanyagot használt a gyilkos – sálat, nyakkendőt vagy harisnyát. Semmi visszanyomozhatót. A nyakizmokon, ahogy számítottak rá, súlyos zúzódásokat találtak, ám a nyelvcsont (az apró, U alakú csont a nyelv alapja és a gége között) ép maradt. Vince számára ez a tény, valamint az, hogy nem találtak ujj okozta zúzódásokat a nyakon, kizárta a segédeszköz nélküli fojtogatás lehetőségét. Mikado képtelen volt szétválasztani a szemhéjakat egymástól, hogy feltárja a szem kötőhártyáját szinte bizonyosan megrongáló bőséges bevérzéseket – a fulladásos halál biztos jelét. Minden próbálkozásuk arra vonatkozóan, hogy elválasszák a szemhéjat a látószervtől csak azt eredményezte, hogy magát a szemet tépték ki. – Csak küldje el az egész trutyit Washingtonba! – javasolta Vince az orvos szakértőnek, és lelki szeme előtt megjelent a laboros arcára kiülő döbbenet, amikor meglátja az összemarcangolt szemgolyókat. – Ott majd kitalálnak valamit, hogy feloldják a ragasztót.

Az ajkak szétválasztása már könnyebben ment. Lisa Warwick szájába pillantva azt látták, hogy a nő hamburgerhús-pépesre rágta szét a saját nyelvét. Mikado ezután az áldozat fülét vette szemügyre, és azonnal elkáromkodta magát. – Kilyukasztotta a dobhártyáját! Teljesen megsüketítette. – A hármas elv utolsó aspektusa, uraim – szólalt meg Vince halkan. – Nem lát rosszat. Nem mond rosszat. Nem hall rosszat. Mendez arca elszürkült. Egy szemeteshez lépett, melyen a „CSAK SZERVEK!” felirat állt, és belehányt. Még Dixont is sokkolta az információ: pedig ő már kivette a maga részét az aljas, hitvány erőszak látványából. Elfordult, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Nem bírta az agya befogadni azt a képet, hogy Lisa Warwickot szó szerint a saját elméje börtönébe zárták, egy ennyire gonosz valaminek minden iszonyatával. Vince elmondott volna egy imát a lányért, hiszen született és gyakorló katolikus volt. Ám már nagyon régóta nem állt beszélő viszonyban Istennel. A bonchelyiség egyik bemélyedésénél meglátott egy támla nélküli széket, és leült rá. Megpróbált kikapcsolni egy kicsit, amíg Mikado asszisztense bekapcsolta a csontfűrészt, hogy lekapja Lisa Warwick koponyájának tetejét. Az évek során számos ehhez hasonló brutális esettel találkozott már, és úgy érezte, mindegyik vagy tíz évet vesz el az életéből. Matuzsálemi korúnak érezte magát, és törékenynek, mint a porladó csont. Úgy érezte, porrá válik, és szétszóródik a sárga csempés padlón, hogy később majd összesöpörjék a többi orvosi hulladékkal együtt. – Hogy szoktál hozzá? – kérdezte tőle Mendez csöndesen. – Kölyök – nézett a rendőrre Vince. – Abban a pillanatban, ha hozzászoksz ehhez, add vissza a jelvényed és a fegyvered! Attól a naptól fogva nem tartozol többé az emberi fajhoz.

20. – Szóval mit gondolsz, kedveském? – kérdezte Franny. Egy pohár fehér zinfandelt nyomott Anne kezébe, majd leült mellé a hátsó tornác lépcsőjére. – Menekültet rejtegetsz az ötödikeseid között? Anne egy hajtásra lehúzta a bor harmadát. Az este hűvös volt. Mindketten vastag pulóverbe öltöztek. Közel húzódtak egymáshoz, hogy testükkel is melegítsék egymást, míg Franny basset houndja és spánielje boldogan szaglászott körbe a hátsó udvaron, ki- és besodródva a tornác lámpájának halvány fényébe. – Természetesen, nem. Csak nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Dennis talán korábban is látott valamit az erdőben. Több holttest is van odakint? Mi az ördög folyik itt? És most egy másik nő is eltűnt… – Olyan, mintha tegnap még Disney-filmben éltünk volna, ma pedig arra ébredünk, hogy egy John Carpenter-remekműbe csöppentünk – válaszolta Franny. – Talán Jamie Lee Curtis játssza majd a te szerepedet. Anne lapos pillantást vetett rá a szeme sarkából. – Leszel a barátom? – Édesem, én már MOST is a barátod vagyok. – Ki játszik majd a filmben? – Richard Gere, természetesen – vágta rá Franny habozás nélkül. – Titokban buzi, ugye tudod? – Azt hiszed, hogy a föld minden jóképű pasija titokban buzi. – Nem, dehogyis! Emlékszel a szexi nyomozóra ma reggelről? Ő biztosan nem az. – Nem is láttad! Honnan tudod, hogy szexi? Franny vigyorgott, mint a fakutya. – Épp most szóltad el magad. Forróság szökött Anne arcába. A bort okolta érte. – Határozottan az a véleményem, hogy rá kellene startolnod. – Kissé elfoglalt mostanában – magyarázta Anne. – És én is.

Meg kell találnom a módját, hogy közel kerüljek Dennishez. Frank Farman azt mondja, Dennis jól van. Miért is foglalkoztatná az apát, hogy a fia egy iszonyatos módon meggyilkolt nőre bukkant? Gondolom, ha nem ez volt az első halott, akit félig eltemetve látott az erdőben, akkor valóban banális ügy számára. – Valószínűleg csak kitalálta, kedveském! – vélte Franny. – Dennis Farman egy undok, hátborzongató kis szarzsák. Harmadik osztályos kora óta próbál bekukkolni a tanárai szoknyája alá. Mostanra feltehetően már egy egész kupacnyi pornómagazin-gyűjteményt halmozott fel az ágya alatt. Nem túl nehéz elképzelni róla, hogy pusztán azért kohol történeteket erdőben eltemetett hullákról, hogy megijessze vele a többi kiskölyköt. Anne nagyot sóhajtott, és kinyújtotta a karját, hogy megérintse Chester, a basset hound orrát, aki kényelmesen felbaktatott a lépcsőn, mintegy ellenőrizni, jól vannak-e. – Gondolom, valóban nem. Valamelyik nap egy döglött macskával állított be az iskolába, hogy azzal dicsekedjen. – Nem létezik! – Pedig így volt. Az első tanítási héten. Az iskolába jövet találta az úton, kiterítve. Anne beleremegett az incidens és Dennis Farman tekintetének emlékébe. Aznap nem tűnt fel neki, túlságosan elfoglalta, hogy megfelelő módon megszabaduljon a tetemtől, ám most, a lelki szemei előtt felvillanó képen jól látta azt a hátborzongatóan kísérteties izgatottságot, ami túlmutatott egy gyerek természetes érdeklődésén. – Valószínűleg megharapta, amitől az állat megveszett, és belepusztult – vélekedett Franny. – Miért nem mondtad el nekem? – Beteg voltál – felelte Anne. – Tudod, a gyökérkezelés. – Szentséges istenem! – kiáltott fel a férfi, majd drámaian hátravetette a fejét, és a szívére szorította a kezét. – Azt hittem, belehalok! Iszonyatos volt. Meg voltam győződve róla, hogy dr. Crane rendelőjéből egyenesen a hullaházba kerülök. – Peter Crane? – kérdezte Anne. – Tommy apja? – Igen. Az álomdoki. Nagyon dögös. – De nem buzi. – Nem. És a felesége halálra rémít. Láttad már a válltöméseit? Híjj! Édesem, Joan Crawford labdába sem rúghat mellette.

– Mindig tanulok valami újat – hagyta rá Anne. Az órájára pillantott és felsóhajtott. Bement a seriffhivatalba, hogy személyesen beszéljen Mendezzel, ám ott közölték vele, hogy a nyomozó nem lesz már bent a nap hátralévő részében. Így hát felhívta a névjegykártyáján megadott számot, és hagyott neki egy üzenetet, melyben megkérte, hívja vissza mihamarabb. Azóta sem hallott róla. Most, hogy az este kezdett éjszakába fordulni, és őt kimerítették a nap eseményei, kezdte úgy vélni, talán túlreagálta a dolgot. Mendez méltatlankodva fintorog majd, ha meghallgatja az üzenetét, és hisztis libának tartja. Jó nagyot nevet rajta Frank Farmannel együtt. – Tudod – szólalt meg mindig úgy gondoltam, hogy könnyen belelátok a gyerekekbe. Gyorsan levonom a következtetéseket. Találkozom a szülőkkel a szülői értekezleten, és azt hiszem, mindent tudok a családi életükről. Haver, nagyon naiv voltam… vagy arrogáns … vagy akármi. Franny átkarolta és szorosan magához ölelte. – Tedd félre holnapig az egészet! Holnap új nap virrad, Scarlett. – Pont ettől félek. Mi lesz holnap? Belovagol a városba az apokalipszis négy lovasa? Egész életemben itt éltem. Oak Knollban nem ölnek embereket. Nem rabolnak el nőket. Nem találnak ötödikesek hullákat a parkban – magyarázta. –Én is fel vagyok dúlva. Én is félek. Hogy tudnák akkor a gyerekek kezelni a történteket? Hogy tudnék nekik meggyőzően segíteni ebben? – Megteszel mindent, ami tőled telik – felelte Franny – Nekem könnyebb. Az ötévesek csak saját magukra fókuszálnak, a közvetlen kis világukra. És ez a közvetlen kis világuk többnyire boldog és biztonságos. Nem igazán értik meg a halált. Nem tudják, mi az a gonosz. A te tanulóid bepillantást kaptak abba, hogy létezik odakint egy másik világ is, ami nem mindig szép. Nem hinném, hogy bármi rossz származna abból, ha megtudnák, hogy téged is megijeszt. – Félelem: az emberi létezés feltétele – válaszolta Anne. – Hé, kölykök, erre kell számítanotok, ha felnőttök: egy őrült világra. Franny felhajtotta a bora maradékát, majd félretolta a poharát. – Elég mára a sötét gondolatokból, Negatív Nancy! Töltök még egy pohár bort, aztán a kedvenc témámról fogunk beszélgetni: rólam! Jövőre, a negyvenedik születésnapomra mesés partit fogok rendezni. Karneválos jellege lesz, és már neve is van: Frannevál!

Bármilyen fáradt is volt, Anne elnevette magát: – Imádlak, Francis. Franny angyalian mosolygott: – Mint mindenki más.

21. A Nemzeti Liga 1985-ös döntőjének első mérkőzése. A St. Louis Cardinals a baseballtörténelem elképesztő, döbbenetes és legjobb csapata, a Los Angeles Dodgers ellen. Előző nap Tommynak az járt a fejében, milyen fantasztikus lesz: csak ő és az édesapja a nagy családi nappali kanapéján, hot dogot és pattogatott kukoricát esznek, szénsavas üdítőt isznak (amit anyja szigorúan megtiltott neki). Szerda esténként az anyja számos szervezete valamelyik értekezletén ült, és többnyire csak későn ért haza. A játék már javában zajlott, és Tommy minden erejével bele akart feledkezni: izgulni akart és a csapatának szurkolni, de nem volt képes úgy érezni magát, ahogy szerette volna. A kanapén kuporgott, túlméretezett Dodgers-pólója szinte bekebelezte, és a meccsprogram és Dodgers ajándékceruzája magányosan árválkodott a dohányzóasztalkán. Fernando Valenzuela dobott. A Dodgers egy ponttal vezetett a hatodik inningben. Apja a kanapé másik végén ült, és a játék szüneteiben különféle újságokba temetkezett. Los Angeles Times, Santa Barbara News-Press, The Oak Knoll Independent. Időnként a fiára pillantott. – Mire gondolsz, Sportember? Tommy vállat vont. – Éhes vagy? Megcsináljam most a pattogatott kukoricát? Tommy megrázta a fejét. Az újságra pillantott, amit apja az imént tett le az asztalra. Sárga helyszínelő szalagot látott két fához kötve, mely mögött egyenruhás rendőrök vizslatták hétrét görnyedve a talajt. A főcímben ez állt: GYILKOSSÁG A PARKBAN. Alatta kisebb, vastagon szedett betűkkel: GYEREKEKÉ A HAJMERESZTŐ FELFEDEZÉS. – Csak meg akarok győződni arról, hogy egyikőtök neve sem került be a sztoriba – magyarázta az apja.

Tommy erre nem mondott semmit. Nem akarta, hogy a neve bekerüljön a lapokba. Wendyvel ellenétben ő azt akarta, hogy a lehető leghamarabb elmúljon ez a rémálom. – Apa, ki az a sorozatgyilkos? – kérdezte. – Mi köze van egy gyilkosnak a sorozatokhoz? – A tévésorozatokhoz nem sok – magyarázta az apja. – A sorozatgyilkos egy bizonyos időszak alatt több embert is megöl. – Miért tesz valaki ilyesmit? Haragszanak azokra az emberekre, akiket megölnek? Vagy egyszerűen csak őrültek? Úgy tűnt, az apja komolyan elgondolkodik a válaszon. – Úgy hiszem, az emberek nem igazán értik meg, miért lesz valaki sorozatgyilkos. Azt hiszem, ez egy nagyon bonyolult folyamat. De emiatt neked nem kell aggódnod, Tommy. – Honnan tudod? Mi van akkor, ha a gyilkos meglátott bennünket, és most minket is meg akar ölni? – Ez nem fog megtörténni – ígérte az apja. – Nem hagyom, hogy megtörténhessen. Miss Navarre sem hagyja. És Mendez nyomozó sem. Nem kell aggódnod, fiam! Biztonságban vagy. Gondoskodunk róla, hogy biztonságba legyél. Rendben? Tommy nem válaszolt, mert nem akart hazudni. Ehelyett közelebb húzódott az édesapjához, és azt színlelte, hogy biztonságban érzi magát, miközben a Dodgers játékosai ütéshez készülődtek.

Aznap este, egy kicsivel később, néhány háztömbbel arrébb Wendy a takarója alatt kuporgott, és zseblámpával világította be rögtönzött sátrát, miközben egy spirálfüzetbe írogatott. Megmondta Tommynak, hogy megírja a történetüket, és eladja Hollywoodnak, hogy csináljanak belőle filmet. Talán még őket is beveszik. Tetszett neki az elképzelés, hogy színésznő legyen belőle, egészen addig, amíg az nem veszélyeztette jövendő újságírói karrierjét. Tommy csupán annyit válaszolt, hogy minden bizonnyal nagyon rövid lesz az a történet. – Nem, nem lesz az! – tiltakozott Wendy. Kint ültek ebédidőben a napon, és a kislány már akkor is szorgalmasan jegyzetelt. – A holttest megtalálása csupán az első fejezet. Most ki kell találnunk, ki a halott hölgy, ki ölte meg, és miért.

– Ez a nyomozók feladata – mutatott rá a lényegre Tommy. – Még csak azt sem engedik meg otthon, hogy kint játsszak a szabadban. Wendy elfintorodott: – Nem tarthat állandóan szemmel az anyukád! Dolgozik. Vissza kell mennünk az erdőbe. – Nem, nem kell. – Hova lett belőled a kalandvágy? – További értesítésig elásta magát. – Ne legyél már ilyen nyámnyila! – szólt a fiúra Wendy bosszúsan. – Még néhány nap, és a szüléink teljesen elfelejtik a dolgot, ígérd meg, hogy visszajössz velem az erdőbe! Tommy arcára reményvesztett kifejezés ült, ami gyakran megesett, ha Wendyvel volt dolga. Végül mindig beadta a derekát. A kislány úgy rebegtette meg a szempilláit, ahogy az édesanyja szokta, ha akart valamit az apjától. – Gyerünk, Tommy! Azt mondtad, megvédsz. Majd szemmel tartod a terepet, hátha visszajön az a kutya. – Vagy a gyilkos – vágta rá Tommy. – Az nagyszerű jelenet lenne a filmben! A takarója alá bújva most erről készített jegyzetet. Ő és Tommy az erdőben vannak, és óvatosan kúsznak a hely felé, ahova a holttestet temették. Szinte teljesen besötétedett már. Talán mennydörgés és villámlás is lesz. Az csak fokozná az izgalmat! A gyilkos is a fák között ólálkodik, őket lesi. Aztán pont, amikor ő és Tommy előbukkannak a hatalmas fa mögül, villám cikázik át az égen, és OTT VAN!!!! Föléjük magasodik, csúnya arca eltorzul, a szeme kigúvad, és karomszerű kézzel utánuk kap. A szívük a torkukban kalapál, ahogy hátraugranak és felsikoltanak. Könny lepte el a kislány szemét, majd hátralökte a takarót, és messzire hajította a füzetet meg a tollat. SZENTSÉGES ISTEN! SZENTSÉGES ISTEN! SZENTSÉGES ISTEN! MI VAN AKKOR, HA EZ A VALÓSÁGBAN IS ÍGY TÖRTÉNIK MAJD? Wendy kipattant az ágyból, és kiabálva kiviharzott a szobából, majd le a lépcsőn: – ANYAAA!

Egy másik házban, a város egy másik szegletében Cody Roache szintén ébren volt az ágyában. Nem szeretett ébren lenni éjszaka, amikor anyukája már aludt, édesapja pedig dolgozott. Mindig hangokat hallott a házban. Padlódeszkák nyikorgását, lépteket a hallban. Ilyenkor lélegzetét visszafojtva próbált jobban fülelni, egészen addig, míg a szívverése minden más zajt el nem nyomott a fülében. Mozdulatlanul, állig felhúzott takaróval ült. Eszement módon reszketett. Dennis anyámasszony katonájának nevezné. Dennis holttesteket látott az erdőben. Cody arra gondolt, hogy kommandósat játszva rohangálnak a fák között, és egyre-másra halott emberekre taposnak. Meg volt győződve arról, hogy soha többé nem alszik már ebben az életben, mert rémálmai voltak, melyekben a fák között szaladt, és egy kéz nyúlt ki a földből, és ragadta meg a bokáját. Ő pedig elesett. A föld alól egymás után kúsztak elő a holtak, zombikká váltak: a húsuk rothadt, a szemgolyójuk ki-kipotyogott az üregéből. Dennishez rohant segítségért, ám ő is zombivá változott, és a nyomába eredt, hogy elkapja. Miss Navarre azt mondta, ne aggódjon Dennis miatt. Miss Navarre kedves volt. Cody igazán értékelte, hogy csak azért eljött hozzájuk, hogy őt meglátogassa. Soha nem fordult még elő ilyesmi azelőtt – hogy egy felnőtt csak miatta jöjjön hozzájuk látogatóba, és nem azért, mert valami bajt kevert. Miss Navarre azonban nem tudott túl sokat Dennisről. Nem tudott azokról a dolgokról, melyekről Dennis beszélni szeretett, hogy szeretne csúnya dolgokat csinálni lányokkal. És azt sem tudta, hogy Dennis néha igazán nagyon feldühödik, és minden ok nélkül megveri őt. Ha Miss Navarre tudná mindezt Dennisről, vélte Cody, akkor ő is félne tőle. És valószínűleg ő sem akarna aludni éjjel.

Dennis sem akart aludni. Dühöngeni akart. Meg akart ütni vagy rúgni valakit. Miss Navarre jutott az eszébe. Mocskos ribanc. Az ő hibája, hogy az apja övvel ment utána. Bárcsak a saját dolgával törődött volna, de nem, IDE KELLETT JÖNNIE AZ Ő HÁZÁBA, hogy személyesen mondja el a szüleinek, nem ment aznap iskolába.

A háta és a feneke még mindig sajgott ott, ahol az apja öve tüzesen villogó csíkokat hagyott, amiért hazudott neki, és amiért nem ment iskolába. Most a hasán feküdt, mert máshogy nem ment. Térdre emelkedett, a benne lévő harag kitörni készülő vulkán módjára fortyogott. Nem tudta, mihez kezdjen vele, ezért mindkét öklével elkezdte verni a párnáját, és csak verte, verte, verte. Azt képzelte, a párna Miss Navarre arca, és addig püfölte, míg véres péppé nem zúzódott. Mocskos ribanc. Kibaszott picsa! A düh újra feltört benne, és addig ütötte a párnát, míg a karja el nem fáradt, és könnyek kezdtek csorogni az arcán. Egy nap majd megmutatja nekik! Senki sem fogja félretolni vagy zavarba hozni, vagy azt mondani neki, hogy nem ér semmit. Ő lesz az, aki másokat félretol. Mindannyian félni fognak tőle. Dennis kicsusszant az ágyból, lehasalt a padlóra, és addig nyújtózkodott az ágy alatt, amíg el nem érte azt, amit keresett. Az elemlámpát, amit egy vaskereskedésből lopott el. A vékony, sárga fénysugár mutatta utat követve a szekrényéhez lépett, és mélyen beletúrt a kupacnyi szennyes ruha alá, amíg ki nem tapintotta a régi szivarosdobozt. Büszkeség töltötte el arra a gondolatra, hogy milyen sikeresen meglépett vele. Senki nem látta, ahogy elrakta. Senki nem sejtette, hogy a zsebében lapul. Zsaruk mindenhol, és senki nem csípte fülön. Az ablakhoz vitte a dobozt, majd a székre tette. Egyik kezében az elemlámpát tartva óvatosan felnyitotta a tetejét és belekukucskált. A szivarosdobozban tartotta legértékesebb kincseit: egy zsebkést, az anyjától ellopott cigarettákat, egy öngyújtót, egy csörgőkígyó kiszárított fejét, amit a szeme láttára ölt meg egy kertész, és legújabb, legbecsesebb szerzeményét. Pépes volt, és már bűzlött is, ám ettől még csodálatosabb és obszcénabb volt. Így bűzlene a hulla is, ha a földben hagyták volna. Már a puszta gondolat is izgalommal töltötte el. Elmosolyodott, ahogy óvatosan kiemelte a kincset a dobozból, és a fényforrás alá tartotta. Egy halott nő összeroncsolódott ujja volt.

22. 1985. október 10., csütörtök 01.37 Karly Vickers abszolút sötétségben, abszolút csöndben, abszolút fájdalomban és abszolút rettegésben feküdt. A legtöbb ember soha életében nem tudja meg, mi az igazi rettegés. Nincs jelző, ami leírhatná. Olyan, mint a legforróbb, legvakítóbb fény és a legélesebb hang elegye, mely egyszerre támadja az agy és az idegrendszer minden egyes sejtjét. És még ez a leírás sem megfelelő. Csak nagyon kevésre emlékezett az elrablásából – a felismerés pillanatára, azonban arcot nem tudott hozzá társítani. A pánikra, mely úgy tört rá, mintha bomba robbant volna benne, aztán semmire. Ami ezután következett, az egyszerre volt szürreális és túlságosan valóságos. Semmi nem nyert értelmet, csupán a fájdalom. Fogalma sem volt arról, mikor érkezik a fájdalom, és arról sem, hogy honnan. Elvesztette az időérzékét, nem tudta, nappal van-e vagy éjszaka. Nem mindig tudta megkülönböztetni a fentet a lenttől. Néha úgy érezte, zuhan, aztán ijedten döbbent rá, hogy fekszik. Nem látott semmit. Nem hallott semmit. Nem tudta kinyitni a száját, hogy megszólaljon. Fogalma sem volt arról, mennyi ideje van ezen a helyen, vagy hogy hol van ez a hely, és micsoda egyáltalán. Hideg volt, amin feküdt, az pedig kemény. Túl nagy volt a fájdalma ahhoz, hogy éhséget érezzen. Időnként szívószálat dugott valaki az ajka között meghagyott apró résbe, és vizet kapott, épp csak annyit, hogy életben maradjon. A félelem hullámokban tört rá, hatalmas hullámokban, melyek átcsaptak a feje fölött, és úgy fojtogatták, hogy kötelékeinek nekifeszülve küzdött az életéért. Fogalma sem volt arról, mikor jön el újra a kínzója, mit tesz vele, és mikor megy el újra. Mivel nem hallotta, nem látta, csupán onnan szerzett tudomást a jelenlétéről, hogy fájdalmat okozott neki.

Időnként, amikor a pánik végképp kimerítette, eszébe jutott az állás, ahol el kellett volna kezdenie dolgozni. Szóltak valakinek, hogy nem jelent meg? Kiküldtek valakit a házához, hogy megnézzék, ott van-e? Az anyja vajon elgondolkodott azon, hogy miért nem hívta fel vasárnap este? Vigyáz valaki Sziromra? Ilyenkor elsírta volna magát, ám a szeméből nem jött könny, és ha jött is volna, akkor sem tudott volna szabadon lefolyni az arcán, mert a szemhéjai összetapadtak. Érezte, amint a zokogás a mellkasát rázza, de ha fel is tört belőle bármilyen hang, nem hallotta. Miért tesz ilyet vele bárki is? Korábban, mielőtt a hallását tönkretették volna, hallotta egy másik nő küszködését, aztán egyetlen, vérfagyasztó sikolyt, mely késként metszett az agyába. Ám úgy tűnt, mindez nagyon régen történt. Nem tudta, hogy az a másik nő itt van-e még. Úgy vélte, nincs. Annyira egyedül érezte magát. Ez volt a legrosszabb: az elszigeteltség, az érzés, hogy csapdába szorult a saját testében, a saját elméjében. Imádkozni kezdett, hogy amikor kínzója legközelebb meglátogatja, meg is ölje.

Egy támla nélküli széken ült a fémasztal végénél, és az áldozatát figyelte. Azon tűnődött, vajon mi mehet végbe a fejében? Épelméjű még? Megpróbálja kitalálni, ki lehet a kínzója? Ez volt az ő másik élete, a szabadulása az úgynevezett normális világból, melyben a nyomás napi rendszerességgel halmozódott fel benne, melyben az ideje, az energiája, az öntudata más emberek igényei alapján formálódott, attól függően, milyen elvárásokat alakítottak ki arról, hogy ki ő és kinek kellene lennie. Férj, apa, szakember, köztiszteletben álló állampolgár. Amikor az áldozatával volt, az ő kezében volt az irányítás, szabadjára engedhette lelke legmélyebb belsejében lakozó énjét. Izgatottá tette, hogy áldozata nem tudja, és soha nem is fogja megtudni, kicsoda ő valójában. Azt hitte róla, hogy megbízható és tiszteletre méltó. A tisztelet egészen új értelmet nyert most, hogy abszolút irányítást gyakorolt fölötte. Abszolút irányítást. Abszolút hatalmat.

Abszolút izgató.

23. 1985. október 10., csütörtök 06.15 Mendez és Hicks elsőként Karly Vickers házához hajtott, abban bízva, hogy érintetlenül találják, pontosan úgy, ahogy hagyta. A nő otthona apró volt és takaros, mintha nem is lakna benne senki. Aprólékosan vizsgálták át a szekrényeket és fiókokat, egyiket a másik után, a legkisebb jelet keresve arra vonatkozóan, hogy Vickers járt valakivel, vagy kapcsolatban állt a volt fiújával, a simi-völgyi gengszterrel. Kitörölte Greg Usher nevét a címjegyzékes naplójából. Ha kapcsolatban is állt vele, feltehetően nem ő volt a kezdeményező. Mendez Jane Thomas elé tartotta a naplót. – Megmondtam, hogy lezárt vele mindent – vont vállat a nő. – Az emberek nem mindig olyan erősek, asszonyom, mint ahogy mi szeretnénk – válaszolta. – Ez is a munkám része. – Kiábrándultság? – Néha. A kétely: mindig. Mendez jobban szerette volna, ha a nő nem tart velük. Tudta, hogy felkavarták a történtek, és biztos volt benne, hogy ő érezte magát rosszul az ügyfele helyett, amiért megbecstelenítik az otthonát azzal, hogy összevissza turkálnak a holmijai között. Így érezte magát ő is tinédzserkorában, amikor a zsaruk házkutatást tartottak náluk: megbecstelenítve. Bandatag bátyja ellen kerestek bizonyítékot, akit kábítószer-kereskedelemmel vádoltak meg. Emberi tornádóként söpörtek végig a házon, tekintet nélkül a személyes vagyontárgyakra vagy érzésekre. Nem felejtette el, hogy zokogott az anyja, amikor szétdúlták a szekrényét, megtapogatták a ruháit, alsóneműit, emléktárgyait. Soha nem felejtette ezt el, amikor áldozatok vagy bűnözők otthonában tartott házkutatást. Egy kis tisztelet csodákra képes.

Hicks leemelte az ágytakarót, majd lehúzta a redőnyöket. Mendez lekapcsolta a lámpát, aztán testnedvek – elsősorban sperma – után kutatva UV-lámpával végigpásztázta az ágyneműt. Semmit sem találtak. – Nem járt senkivel – szólalt meg Jane Thomas. – Kizárólag arra koncentrált, hogy újra egyenesbe hozza az életét. – Mindig ilyen takaros volt? – kérdezte Hicks. – A központban igen. Hálás volt az esélyért, amit kapott. – Tud arról, hogy lett volna közeli barátja? – kérdezte Mendez. – Egy másik nő a központból? Valaki, akiben megbízott annyira, hogy elmondja neki, érdeklődik-e valaki iránt, vagy zavarja-e valaki. – Talán Brandy Henson. Gyakran láttam őket együtt. Ezért engedte meg, hogy Jane Thomas velük tartson. Ismerte Karly Vickerst, sokat tudott az életéről, a barátairól. Jó esély volt arra, hogy ha valami nem stimmel a házban, neki szemet szúr. Azonban sajnos nem szúrt neki szemet semmi, ahogy lépésről lépésre átvizsgálták az apró házat. Mendez kinyitotta a bejárati ajtót, és betessékelte a helyszínelő csapatot. – Megpróbálnak ujjlenyomatot találni – magyarázta, miközben kinyitotta a hátsó ajtót Thomas előtt. – Port használnak, így piszkos lesz minden. De ha járt itt valaki, tudni fogunk róla. Ha bármelyik ujjlenyomat egyezik egy regisztrált bűnözőével, akkor lesz végre egy szálunk, amin elindulhatunk. Természetesen hónapok telhetnek el, amíg az egyezést sikerül kimutatni, ám ezt nem említette meg. A látens ujjlenyomatok összehasonlítása manuális, tű a szénakazalban folyamat volt, melynek sikere teljes mértékben az ujjlenyomat-szakértő rutinos, képzett szemén múlott. Egy nap majd automatizálják a rendszert, és a bűnözők begyűjtött ujjlenyomatai egy könnyen hozzáférhető országos adatbázisba kerülnek. Ám a ma begyűjtött ujjlenyomatoknak vajmi kevés hasznát veszik addig, amíg nincs egy gyanúsítottuk is, akinek a mintáit össze lehetne vetni a mostaniakkal. Ez pedig semmiképp sem tűnt kellően gyors ügymenetnek Karly Vickers számára, feltéve, hogy a nőt valóban elrabolták. – Tegyenek meg bármit, ami szükséges. – Szükségünk lesz a telefonszámlájára is, hogy megtudjuk, kiket hívott. Az ő nevén fut a számla?

– Nem. A számlát a központ nevére állítják ki, rajta egy azonosítószámmal. Ez így működik minden általunk birtokolt ingatlan esetében. A számlán nincs hívásrészletező. – Ironikus mosolyt erőltetett az arcára és elnézett a távolba, mintha bármelyik pillanatban megláthatná Karly Vickerst az utca végében. – Minden óvintézkedést megteszünk azért, hogy a lehető legnagyobb biztonságban tartsuk a hozzánk érkező nőket. A számlák a központba jönnek, ahol iktatjuk őket. Karly azonban csak nemrég költözött ide. Még meg sem kaptuk az első számláját. – A telefontársaságtól meg tudjuk szerezni a kimutatást a helyi hívásokról. – Mi a helyzet a mentő- és keresőegységekkel? – kérdezte a nő. – Miért nem küldtek még ki embereket a felkutatására? – Ezt a kérdést Dixon seriffnek kell feltennie, asszonyom – tért ki a konkrét válasz elől Mendez. Örült annak, hogy nem kell megválaszolnia a kérdést, bár nagyon jól tudta a választ. Dixon azért nem rendelt el keresést, mert fogalmuk sem volt arról, hogy hol kezdjék. Gőzük sem volt arról, hol tűnt el Karly Vickers, milyen irányba indult el, vagy milyen irányba vitték. Bármit is mondjon Jane Thomas, amiatt, hogy nem találták meg Karly autóját, nem zárhatták ki annak a lehetőségét, hogy a saját akaratából távozott. Talán megfenyegette a volt fiúja, kétségbeesett, és olyan helyre menekült, ahol senki nem találhat rá. – Ha valami professzor tizenkét éves lányáról lenne szó, már rég kihívta volna a Nemzetőrséget – szúrta oda a nő mérgesen a nyomozónak. – Azt tudom, hogy ma reggel felküldenek egy helikoptert – mondta Mendez. – Az ő és Lisa Warwick autójának keresésére. És potenciálisan holttest keresésére, ám ezt sem említette meg. – Miss Vickers fényképe ma estére benn lesz Kalifornia valamennyi napilapjában és televíziós hírműsorában. Ha valaki látta, akkor lesz kiindulópontunk a földi kereséshez. A nap kövér, narancsszínű golyóként gömbölyödött mintegy háromméternyire a látóhatár fölött, de még nem volt elég erős ahhoz, hogy eloszlassa az őszi levegőben csüngő nyirkos hűvösséget. Mendez kifejezetten örült annak, hogy magával hozta a sportdzsekijét. Jane Thomas kézzel kötött, mohazöld pulóverbe burkolózott, ami

visszatükrözte a szeme színét – a többórás sírás okozta vörös duzzanatot leszámítva. Mendez sajnálta a nőt. Borzasztó dolog megtudni, ha meggyilkolnak valakit, akit ismerünk. Azt megtudni, hogy van egy másik ismerős is, aki eltűnt, és könnyen meglehet, ő a következő áldozat… nos, ezt el sem tudta képzelni. A házikó hátsó udvarát kerítéssel vonták körbe, hogy a pitbull – ami most Jane Thomas lábánál ülve mély torokhangon morgott – ne szökhessen el. Nem figyelmeztető morgás volt ez, sokkal inkább az elégedetlenség jele. A kutya szorosan a nő lábához préselte magát, és gyászos tekintettel bámulta. – Ő Szirom? – kérdezte Mendez. – Igen. Tegnap éjjel hazavittem magammal. Teljesen elveszett Karly nélkül. A nyomozó fölemelte Polaroid gépét, és elkattintott néhány képet Sziromról. Később majd felkeresi Anne Navarre-t, hátha a diákjai azonosítani tudják az állatot mint az erdőben látott kutyát. Talán a gazdáját keresve átugrott a kerítésen, és így talált rá Lisa Warwick holttestére. Ha tévéfilmben lennének, akkor most Szirom orra alá dugnák Karly Vickers valamelyik ruhadarabját, a kutya pedig felvakkantana és elszáguldana. Egyenesen elvezetné őket gazdája őrült fogvatartójának rejtekhelyéhez. Sajnos azonban nem tévés műsorban voltak, és Mendez még életében nem hallott arról, hogy egy pitbull vadászkutya módjára viselkedett volna. – A kollégáim kikérdezik majd a szomszédokat is – ígérte. – Hátha látta valaki, mikor hagyta el Miss Vickers a házat, volt-e valaki vele, vagy járt-e itt idegen. Az a tény azonban, hogy az autója nincs itt, arra enged következtetni, hogy valószínűleg valahol máshol találkozott az elrablójával – folytatta. – Szükségünk van egy listára azokról, akikkel az ön tudomása szerint csütörtökön találkozott. – Már most fel tudom sorolni – válaszolta a nő. – A központban volt. Találkozott az ott dolgozókkal. Megcsináltatta a haját és a körmeit a Spice szalonban. Megtisztíttatta a fogait. – Hogy hívják a fogorvost? – húzta elő Mendez azonnal a tollát és jegyzetfüzetét. – Dr. Pratt vagy dr. Crane. Mindketten besegítenek a központnak.

Szirom, a pitbull felugrott és komolyan morogni kezdett. Kinyílt a házikó hátsó ajtaja, és Frank Farman lépett ki rajta. – Két egység készen áll a szomszédok kihallgatására – jelentette be, majd Jane Thomasra nézett. – Jobban teszi, ha pórázon tartja azt a kutyát, asszonyom! Veszélyes állat. A nő rózsaszín nyakörvénél fogva magához húzta Szirmot. – Csak azokra nézve, akiket nem szeret. Farman a nőre fintorgott. – Köszönöm, Frank! – szólalt meg Mendez. – Átküldenél egy egységet a Warwick-rezidenciára? Átvizsgáljuk az ottani szomszédságot is. Hicksszel mi is utánuk megyünk. – Már ott vannak. – Remek! Köszönöm. Farman újabb neheztelő pillantást vetett a még mindig morgó kutyára, majd visszaballagott a házba. Az elégedetlen Szirom rátelepedett Jane lábfejére. A nő megpaskolta az állat nagy, négyszögletes fejét. – Jó kislány vagy, Szirom. Mendez felvonta a szemöldökét. – Ismeri Franket? – A feleségét, Sharont. A Quinn és Morgan titkárnője. Azé a cégé, ahol Karly is dolgozott volna. Szerény véleményem szerint a férje egy lekezelő stílusú, nőgyűlölő seggfej. Mendez eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Frank sovinizmusa nem volt újdonság számára. Farman a régi iskola képviselője volt, és egy csöppet sem titkolta, hogy ellenzi a nők bevonását a rendőrségbe. Aligha volt egyedül a véleményével. A törvényvégrehajtás hagyományosan a férfiak fellegvára volt. Sokan szerették volna, ha ez így is marad. Magára hagyta Jane Thomast és Szirmot, a pitbullt, és Bill Hicks kíséretében vagy egy mérföldet autózott a városon keresztül Lisa Warwick otthonához, hogy elvégezze a nap második házkutatását. A Mercy General személyzeti irodája által megadott cím egy bézsszínű, gipszvakolattal borított ikerházé volt, melytől egyik irányban csupán néhány blokkra volt a kórház, a másikban pedig a főiskola. A főbérlő kulccsal a kezében várta őket.

– Nem hiszem el, hogy Lisa az a nő, akit a kölykök megtaláltak a parkban – mondta, ahogy kinyitotta előttük a bejárati ajtót. Donald Kent közgazdászprofesszor elegáns, finom megjelenésű úriember volt, kecskeszakállal és kék csíkos sárga csokornyakkendővel állig begombolt inge fölött. – Mennyire ismerte Miss Warwickot? – kérdezte Hicks. – Elég jól ahhoz, hogy üdvözöljük egymást, és semmiségekről elbeszélgessünk. – Jellemzően közszolgálati rádiókban hallható, szépen árnyalt hangon beszélt. – Nagyon kedves, fiatal nő. Soha nem okozott semmilyen problémát. Mindig korán fizeti… fizette a bérleti díjat, ha ezt el tudják képzelni. Azt mondta, Sacramentóban él a családja. – Már értesítettük őket – felelte Mendez. – Ma érkeznek. Abban az esetben, ha felvennék önnel a kapcsolatot, kérem, mondja meg nekik, hogy addig nem tudnak bemenni a lakásba, amíg be nem fejeztük itt a vizsgálatokat. Lezárjuk a ház környékét. Kentet szemmel láthatóan zavarta az elképzelés. – Sajnálom őket emiatt. Azt hiszem, ha én veszítenék el valakit ilyen váratlanul, némi vigaszt jelentene, ha legalább elidőzhetnék egy keveset ott, ahol élt. – A körülmények ismeretében úgy gondolom, igazából nincs semmi, ami pillanatnyilag vigaszt nyújthatna nekik – felelte Mendez. – Hogy halt meg? – Nem áll módomban elmondani. – Tudott arról, hogy Miss Warwick randevúzott volna valakivel, vagy hogy járt-e hozzá valaki látogatóba? – szólt közbe Hicks. A professzor megrázta a fejét. – Nem találkoztam vele túl gyakran. Egy másik házban lakom, a szomszédos tömbben. Nem az a fajta ember volt, aki sokat beszél a magánéletéről, én pedig nem az a fajta vagyok, aki ezt firtatja. – Az órájára pillantott. – Ha a továbbiakban nincs rám szükségük, uraim, akkor elmennék a kilenckor kezdődő kari gyűlésre. Mendez megköszönte a férfi segítségét, és hagyta, hogy elmenjen. – Sokkal könnyebb lenne a munkánk, ha az áldozatok hangos, ellenszenves fráterek lennének, akik vég nélkül a szexuális életükről beszélnek – jegyezte meg Hicks, amint Lisa Warwick könyvespolcának tartalmát böngészte a nappaliban. – Mint például a feleségem nővére.

Mindenki, aki annak a nőnek a hallótávolságába kerül, pontosan tudja a legapróbb részletet is az összes fickóról, akivel valaha együtt aludt. Mendez felkuncogott. Hicks kicsivel idősebb volt nála. A magas, vékony, vörös hajú férfi szabadidejében marhapásztorként tevékenykedett. Alkalmazkodó, könnyen kezelhető természetű volt, aki soha nem csinált abból problémát, ha valaki más vezetett egy nyomozást. A seriffhivatalban ezt nem lehetett mindenkiről elmondani. Voltak kollégák, akik Mendeznél jóval több időt töltöttek a szakmában, és nyíltan nehezményezték, hogy ő lett Dixon választottja. Hickset azonban csak az érdekelte, hogy addig dolgozzanak egy ügyön, amíg meg nem oldódik. Jól tudtak együtt dolgozni. – Örülök, hogy nem tartozom közéjük – válaszolta Mendez, majd belekukkantott egy élelmiszertároló fiókba. – Nem felelnél meg az alacsony elvárásainak – kontrázott Hicks. – Alkalmazásban állsz és megvan az összes fogad. Néhány percig kellemes csöndben folytatták a kutatást, majd Hicks visszakanyarodott az eredeti témájához. – Van két áldozatunk, akik soha egy büdös mukkot sem beszéltek senkivel. – Fogadni mernék rá, hogy ez nem véletlen egybeesés – válaszolta Mendez. – Mint ahogy az sem, hogy mindkettőnek volt valamilyen kapcsolata a Thomas Központtal. Szerintem nem véletlenszerűen választotta ki őket. Mit gondolsz? – Szerintem sem. Mit mutat a statisztika? A legtöbb áldozat ismeri a gyilkosát. Az embernek kedve támad elrakni a konyhakést, ha rokonok jönnek látogatóba, nem igaz? – Azon tűnődöm – váltott témát Mendez, miközben az apró konyhába lépett, melyet csupán egy pult választott el az ebédlőtértől –, hogy vajon látta-e egyáltalán az arcát ez a lány? Vagy hátulról ragadta meg, és az volt az első dolga, hogy leragassza a szemét? – Ha csupán azért ragasztja le a szemét, hogy ne lássa meg az arcát, akkor mi értelme van az egésznek? Ha a gyilkos tudja, hogy meg fogja ölni a nőt, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy az első pillanattól fogva ez a szándéka, akkor miért foglalkozna azzal, hogy meglátja-e az arcát vagy sem? – Szerintem nem gyakorlati ok vezérli.

Ahogy helyiségről helyiségre jártak a szobában, egyre inkább az a meggyőződésük támadt, hogy Lisa Warwick még saját maga előtt is rejtve tartotta a magánéletét. Nem találtak sem naplót, sem feljegyzéseket. A hétvégi borvidéki kirándulásról készített útitervét gondosan bejegyezte az ebédlőasztalon tartott határidőnaplóba, ami azonban semmilyen utalást nem tartalmazott esetleges útitársra vonatkozóan. – Minden félénk lány rajzol szívecskét a naptárába – jegyezte meg Hicks, ahogy végiglapozta a könyvecskét. – Itt azonban semmi sincs. A földszinten egyetlen olyan fényképet találtak, amely férfival ábrázolta Lisa Warwickot. Egy bekeretezett fotó, róla és a szüleiről az ápolónőképzős iskolai tanulmányok végéről. Mendez megállt a nappali közepén, és felmérte a szobát. Lisa Warwick nem volt olyan takaros, mint Karly Vickers. A holmijai laza rendezetlenségben hevertek szanaszét: egy halom magazin a heverőn, egy könyvkupac az asztalon, a kötését tartalmazó kosárka a kanapé mellett, a földön. Küzdelemnek nem találták nyomát, és annak sem, hogy idegen járt volna a házban. – Valakinek kellett látnia valamit! – tiltakozott Hicks. – Csak meg kell találnunk ezt a valakit. Másrészről azonban, jutott Mendez eszébe, Bundy két áldozatát is fényes nappal rabolta el egy zsúfolt tóparti parkból – egyiküket a barátai orra elől –, és senkinek nem tűnt fel semmi rendellenes. Egy nő egyetlen szempillantás alatt el tud tűnni. Beszippantja egy borzalmas másik univerzum, melyben az élet elmondhatatlan kínzást és elviselhetetlen fájdalmat jelent, egy, a legsötétebb fantáziát is túlszárnyaló világ, melyet a gyilkoson és áldozatán kívül senki sem lát. Felballagtak a lépcsőn, hogy szemügyre vegyék a két hálószobát és a fürdőt. A kisebbik hálószoba érintetlen volt. A fürdőszobában egy törülköző hevert a kád mellett a padlón. Sminkkészlet és ékszerek álltak az öltözőasztalon. Lisa készült valahova vagy valamire. A fő hálószobában az ágy bevetetlen volt. Ruhák hevertek a székre dobva. Az éjjeliszekrényen bekeretezett fotó állt. Lisa Warwick egy kis csoport ember, köztük Jane Thomas társaságában. Három nő és egy harmincas, jóképű férfi. Mindannyian hivatalos öltözékben, és egy pohár pezsgővel a kézben.

Ünnepelnek valamit, gondolta Mendez. Boldog pillanat. De ez nem az a típusú kép, amit egy nő az éjjeliszekrényén szokott tartani. Egyvalamit leszámítva: azt, ahogy Lisa Warwick a balján álló férfira nézett. – Tíz dolcsiban fogadok, hogy ezzel a fickóval volt viszonya – jelentette ki. – Nézd meg, hogy néz rá! – És tíz dolcsi arra, hogy a pasas nős – felelte Hicks. – Nézd meg, hogy nem néz rá! – Mintha az élete múlna rajta. – Vagy a vagyona fele. Elsötétítették a szobát, majd megismételték az UV-fényes vizsgálatot, ami Karly Vickers ágyában nem hozott eredményt. Ezúttal azonban, amikor Mendez végighúzta a lámpát az ágynemű fölött, apró pöttyök villantak fel, pöttöm fluoreszkáló csillagok gyanánt. Nem sok, de elég ahhoz, hogy felderítse az ágyban heverő szeretők történetét. Egy-egy csepp sperma itt és ott – talán az óvszer levételekor vagy orális szex közben elpottyant cseppek. – Úgy tűnik, van egy gyanúsítottunk – szólalt meg Mendez. – Csomagoljuk be azt a fényképet, és tudjuk meg, ki az a fickó!

24. Énje egy része nem akart többé felébredni. Vince nem tudta eldönteni, hogy agya sérült része az, ami nem akarta, hogy felébredjen, vagy pedig az ép része nem akart felébredni és elviselni a fejében szilánkosra tört golyó mellékhatásait. Az orvosokat, specialistákat és idegsebészeket – akiknél a sérülése óta megfordult – mind megdöbbentette a puszta tény is, hogy egyáltalán túlélte a támadást. Csupán maroknyi hozzá hasonló eset létezett a világon, mindegyik egy kicsit különböző a másiktól, attól függően, hogy az agy melyik részét érte a behatás. Az orvosoknak fogalmuk sem volt arról, mi történik ezután. Eltávolítottak az agyából minden szilánkot, amit csak tudtak, azonban a 22-es kaliberű revolvergolyó legnagyobb része olyan helyre ékelődött be, aminek a sebészek még csak a közelébe sem mertek menni. Túl nagy volt az esélye annak, hogy jelentős agykárosodást okoznak vele. Azonban azt sem tudták megmondani, milyen további kárt okoz az, ha bennhagyják a golyót a fejében. Azért a károsodásért viszont nem lehet beperelni őket, és ezzel ők is pontosan tisztában voltak. Így hát élt, lélegző tudományos kísérleti patkány lett, esettanulmány, az orvosi cirkusz mutogatnivaló torzszülöttje, egy cikk a The New England Journal of Medicine-ben. A sérülés okozta utóhatások változatosak voltak. Voltak napok, amikor élesebbé vált a szaglása és a hallása. Máskor nem bírta eltüntetni a fémes ízt a szájából. Majdnem mindennap olyan fejfájás tört rá, ami még egy ökröt is ledöntött volna a lábáról. Közvetlenül a lelövését követő hetekben afáziával küszködött, olyan rendellenességgel, ami megakadályozta, hogy megtalálja az agyában megfogalmazódó szavakat, és értelmes mondatokká állítsa össze őket. Máskor nem tudta kontrollálni a rátörő impulzusokat, ám azt már nem tudta eldönteni, hogy ez a homloklebenyében keletkezett károsodás következménye, vagy pedig azé, hogy tökéletesen rádöbbent saját

halandóságára. Járó, beszélő második esély lett. Semmi kedve nem volt élményeket vagy lehetőségeket egy olyan holnapra hagyni, ami talán el sem jön. A trauma legyengítette a testét, és a legegyszerűbb feladatok is rendkívül megerőltetőnek bizonyultak. Most, hónapokkal később, már képes volt végigvinni egy teljes napot, ám az erőnlét kérdése továbbra is probléma maradt. Amikor Mendez kirakta a szálloda bejárata előtt, már olyan fáradt volt, hogy alig maradt ereje lemosni magáról a hullaház szagát. Nem emlékezett rá, mikor zuhant meztelenül végig az ágyon. Nem emlékezett arra, hogy álmodott-e. Sikerült teljes hét órát aludnia zavartalanul. Hónapok óta ez volt az első ilyen alkalom. A hullaház fantomszagával még mindig az orrában újra lezuhanyozott, majd a fürdőszoba pultján lévő kis géppel lefőzött magának egy adag rossz ízű kávét. Mélyeket lélegzett a gőzölgő kávéés szappanillatból a párás helyiségben, majd letörölte a tükör egy részét, és nekilátott szokásos napi leltárjának. Nézett már ki rosszabbul és jobban is. Ha nőnek születik, legalább sminkkel javíthatna a kinézetén. – Pokolian rusnya nő lennél, Vince! – nyugtatta meg magát, és ettől fel is kuncogott. Megjegyezte magában, hogy el kell mennie szoláriumba, hogy lesüttesse a bőréről a szürkeséget. Végül is Kaliforniában van. A kaliforniaiak pedig imádják a napbarnított bőrt. Kétsége sem volt afelől, hogy idiótának érzi majd magát, ha elmegy, ám ha ez kell ahhoz, hogy az emberek ne gondolják róla, hogy fél lábbal a sírban van, akkor valószínűleg megéri. A szobaszervizes egy kosárkában muffint és pirítóst hozott. Annyit evett, amennyit csak bírt, csak hogy egy réteg valami legyen a gyomrában, mielőtt beveszi az első adag gyógyszert. A barna üvegcsék a konyhaszekrényen sorakoztak. Fájdalomcsillapító, agyvérzés elleni gyógyszer, hányinger elleni tabletta és pszichózis elleni készítmény, hogy megszüntesse a paranoiát, melyet az agyának egy létfontosságú részére – nem emlékezett a nevére – gyakorolt időszakos nyomás váltott ki. Ez utóbbi tablettából azonban még soha nem vett be. Mind ez idáig sikeresen elűzte ő maga is a rátörő nyugtalanságot. A gyógyszeres

üvegcsére pillantott és eltűnődött azon, hogy ha valóban szüksége lesz rá, vajon elég józan lesz-e ahhoz, hogy bevegye. Miközben az ételt piszkálta, meghallgatta az előző éjszaka, az autóban fölvett beszélgetést. Mendez tájékoztatta mindarról, ami korábban történt. Három valószínűsíthető áldozat és egy eltűnt nő. Közben ő jegyzetelt, és most, amikor a felvétel véget ért, átrágta magát a jegyzetein is. Szemügyre vette a boncoláskor készített Polaroid felvételeket. Kitüntetett figyelemmel tanulmányozta a vágott sebeket, melyeket oly tudatosan és szimmetrikusan ejtett a támadó – ahol az egyik karon függőleges vágást talált, megtalálta pontosan ugyanazt a sebet a másikon is. Ugyanezt látta a lábakon is. Előhúzott egy papírlapot az aktatáskájából, és egyszerű vonalas rajzot készített egy női testről elöl-, majd hátulnézetből is. Gondosan bejelölte rajtuk a Lisa Warwickon ejtett vágások helyét. Később majd elfaxolja a lapot Quanticóba, hátha találkozott már valaki a NYE-nél a mintával. Délelőtt pedig bemegy a seriffhivatalba, és átveszi mindhárom eset részleteit, hátha a korábbi áldozatokon is talál hasonló sérülésnyomokat, aztán nekiáll kidolgozni a gyilkos profilját. Persze már most is voltak elképzelései. Elég ügyön dolgozott már életében, épp elég gyilkost hallgatott már ki ahhoz, hogy agya állandósult ellenőrző listát üzemeltessen. Talán összesen kilenc ember élt a bolygón, aki annyit tudott a gyilkosok elméjéről, mint ő. Kis klub volt az övék. Túl kicsi a sorozatgyilkosok egyre bővülő táborához képest. Fölemelte a telefonkagylót, és tárcsázta a seriffhivatal számát. – Mendez nyomozót kérem! – Mit tudsz, amit tegnap este még nem tudtál? – Nem túl sokat – felelte Mendez. – Nem túl sokat? – kérdezett vissza Vince. – Mit csináltál egész délelőtt? Golfoztál? És engem miért nem hívtál meg? – Átkutattuk az eltűnt lány, Karly Vickers otthonát, de semmi jelentőset nem találtunk. – És ez neked nem jelentős? Mendez tudta, hogy a másiknak igaza van. – Nincs jele erőszakos behatolásnak. Nincs küzdelemre utaló jel. Nem jelzi semmi, hogy viszonya lett volna valakivel. Mind ez idáig nem találtunk senkit, aki bármit is látott volna.

– Mit mond mindez neked? – Azt, hogy a gyilkosunk óvatos. Egy szép, fehérre festett tárgyalóteremben ültek, melynek nagy ablakai hatalmas, buján terpeszkedő tölgyfákra és zöld pázsitra néztek. Szép volt a kilátás. – Ez kiveri majd a biztosítékot a quanticói alagsorban – állapította meg Vince, és a székről felkelve az ablakhoz lépett. – Az alagsorban dolgozik? – kérdezte Hicks nyomozó. – Hat láb mélyen – válaszolta az ügynök. – Azt hiszem, az FBI-nak pólókat kellene gyártania ezzel a felirattal, és eladni őket. A ME lehetne a popkultúra következő nagyágyúja. – Valóban! – nevetett fel Mendez. – A magatartástudományi egység lehetne a következő Miami Vice. Vince rávillantott egy félmosolyt, majd vállat vont. – Lépj tovább, Don Johnson! Mi a helyzet az áldozatoddal? – Egy munkatárs úgy vélte, hogy Lisa Warwicknak talán viszonya volt valakivel, azonban soha nem beszélt róla – válaszolta Mendez. – Spermát találtunk a lepedőjén, és egy fényképet, ami vagy elvezet bennünket a fickóhoz, aki otthagyta, vagy nem. – A szomszédok tudnak valamit egy esetleges szeretőről? – Eddig még nem – szólalt meg Hicks is. – Ikerházban lakott, azonban a szomszéd nem látott és nem is hallott semmit abból, ami odaát folyt. – Diszkrét nő volt – állapította meg Vince. – Vagy titkolózott – vetette ellen Hicks. – A fickó talán nős. – A fickó talán gyilkos – egészítette ki Vince. Az egyik fal nagy részét beborító hosszú táblához lépett. – Így készítünk profilt, gyerekek. A kezébe vett egy darab krétát, és írni kezdett: l. Profil – beviteli adatok. Folyamatosan beszélt, miközben felvázolta a profilkészítés fő pontjait. – A) Mit találtak a helyszínen? Fizikai bizonyítékot, ismétlődő mintákat, holttest pozíciót, fegyvert. – Nincs elkövetési helyszínünk – pontosított Hicks nyomozó. – Megtalálási helyszínünk van. – Ugyanaz az eljárás érvényes a holttest megtalálásának a helyszínére is, mint a bűntett elkövetésének helyszínére – felelte Vince.

– És rendkívül jelentős az a tény, hogy nincs elkövetési helyszínünk. Később majd visszatérünk erre. – B) Viktimológia. Ilyenünk van. Az áldozatok életkora, foglalkozása, háttere, szokásai, családi állapota és helyzete, hol látták őket utoljára. C) Törvényszéki információ. Halál oka, sérülések, azok a halál beállta előtt vagy után keletkeztek-e, szexuális vonatkozású események, boncolási jegyzőkönyv, laborjelentések. Warwick boncolási anyagán és a laboreredményein kívül minden ide vonatkozó információval rendelkeznek két áldozat esetében. Jól mondom? A két nyomozó bólintott. Dixon seriff rezzenéstelen arccal ült az asztal végében, szivacsként itta magába az információt. – D) Előzetes rendőrségi jelentések. És E) Fényképek az áldozatokról, az elkövetési és/vagy a megtalálási helyszínről. – Fényképeink, azok vannak! – szólt közbe megint Hicks. – Tegyük fel őket a falra, és kérek egy hosszú asztalt a fényképek alá, amelyen el tudjuk rendezni a papírokat! Amíg Hicks a hatalmas parafa üzenőfalhoz ment és elkezdett helyet csinálni a fényképek számára, Vince a tábla egy üres szakaszához lépett és folytatta a jegyzetelést: 2. Döntési folyamat modellek. Gyilkosság típusa és stílusa. Elsődleges motiváció. Áldozati kockázat. Elkövetői kockázat. Kiterjesztés. Bűntett ideje. Helyszíni tényezők. – A kiterjesztés tényével már találkoztak az elkövetői kockázat vonatkozásában – magyarázta. – Az első áldozattól, pontosabban az első két áldozattól távoli helyszínen szabadult meg. A Lisa Warwick jelenetet már megrendezte, mégpedig egy közvetlenül a városban lévő helyszínen, ahol sokkal nagyobb a lehetősége annak, hogy meglátják. Mi oka van ennek a kockázatvállalásnak? – Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a felhajtás – javasolta Mendez. – Publicitás – vetette fel Hicks. – Félelmet kelt a közösségben – mondta Dixon. – A hatalomról szól. Bármit megtehet, amit csak akar. Nem tudjuk megállítani. – Pontosan – helyeselt Vince. – Találtak-e kiterjesztést a gyilkosságok erőszakosságát illetően? – Julie Paulson és Lisa Warwick is fojtogatás következtében halt meg – mondta Mendez. – Mindkettejüket megkínozták. Mindkettejüket megvagdosták. Mindkettő szeme és szája le volt ragasztva. A második

holttest esetében a bomlási folyamat már túlságosan előrehaladott volt ahhoz, hogy pontos képet kapjunk. – A Julie Paulson-gyilkosság előtt történt a környéken bármilyen szexuális jellegű bűncselekmény? – Semmi ide vonatkozó – válaszolt a kérdésre Dixon. – Az elmúlt évben hat nemi erőszakról kaptunk bejelentést. Mindegyik ügy megoldva. – Gratulálok! – dicsérte meg Vince a seriffet. – Lássuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy a gyilkossági statisztikájuk is elérje ezt a szintet. A szexuális jellegű támadásokkal kapcsolatban mi a helyzet a korábbi évekre vonatkozóan? – Tavalyelőttre ugyanez áll. Azelőtt pedig még más volt a seriff. – Az a kérdésem, hogy a fickónk vajon beltenyészet-e, vagy máshonnan csöppent ide? A legtöbb sorozatgyilkos kisebb bűntettekkel kezdi a pályafutását. Fétisizmus, leskelődés, támadás, nemi erőszak. Az idő múltával dolgozzák fel magukat erre a szintre. Másrészről viszont – ismerte el – vannak, akik éveken keresztül csak fantáziáinak az erőszakos cselekményekről, egészen addig, míg olyan elviselhetetlenné válik a belső nyomás, hogy csak tényleges tettel tudják levezetni. – Ellenőrizzük az ismert bűnözőket! – ígérte meg Dixon. Kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és egy egyenruhás rendőr lépett be rajta. – Elkéstél – vetette oda neki Dixon, majd Vince-hez fordult. – Vince, ő a helyettesem, Frank Farman. Frank, Vince Leone. Vince kifejezetten megkérte a seriffet, hogy mellőzzék a formalitásokat. Minél kevesebben emlegetik az FBI három mágikus betűjét, annál jobb. – Vince sorozatgyilkos-szakértő – magyarázta Dixon. A rendőr keményen ránézett, majd kifejezéstelen hangon megszólalt: – Maga szövetségi ügynök. Vince aligátormosolyt villantott a rendőrre. – Üljön le, helyettes! – Köszönöm, inkább állok. Minden csődületben volt egy ilyen. – Van néhány emberem az ország többi részén – folytatta Vince –, akik utánajárnak, hogy máshol történtek-e ilyen típusú gyilkosságok. Ám azok alapján, amit eddig láttam és hallottam, már most

elmondhatom maguknak, hogy ez a fickó nem amatőr. Hosszú-hosszú ideje visszafojtott fantáziák alapján cselekszik, és elég régóta ahhoz, hogy rutinszerűvé váljon az elkövetési módja. – Úgy beszél erről a szemétládáról, mintha valami zseni lenne! – szólt közbe elégedetlenül Frank Farman. – Nekem úgy tűnik, nem más, csak egy beteg kurafi. – Akkor miért nem fogták még el? – szállt szembe a rendőrrel Vince. – Feltételezem, maga valami főzsaru, különben nem lenne itt velünk a teremben. Ha az elkövetője szimplán egy habzó szájú őrült, aki fel-alá rohangál, és véletlenszerűen támad nőkre, akkor miért nem fogta még el? Farmannek erre nem volt válasza. – Majd én megmondom, hogy miért! – folytatta Vince. – Mert ez a fickó nem csupán egy beteg kurafi. Nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. – Visszafordult a táblához és folytatta az írást: 3. Bűncselekmény-értékelés. A) Bűncselekmény-osztályozás. B) Szervezett/Szervezetlen. (Majd ezen címszó alá) a) áldozat kiválasztásának módja, b) áldozat feletti kontrol, c) bűnelkövetés szekvenciája. C) Színrehozatal. D) Motiváció. E) Helyszín dinamikája. A B) pontnál megkocogtatta a krétával a táblát. – A szervezetlen elkövető meglátja a potenciális áldozatot, és lehetőség adta bűncselekményt követ el. A bűntény helyszíne hanyag lesz. Ott hagyja a holttestet, ahol megölte az áldozatát. Ez a típusú fickó nem észlény. Társadalmilag éretlen. Impulzív. – Mintha rólad beszélne, Tony! – tréfálkozott Hicks. – Nagyon vicces vagy! – A közvetlen cselekvésen túl nem érdekli semmi – folytatta Vince. – Nem keresi a publicitást. Nem az a fajta féreg, akit maguk keresnek. És ez nagy kár, mert az ő eszén nem túl nehéz túljárni. Ha ez lenne a maguk állata, már ma nyakon csípnék, utána meg mehetnénk mindannyian horgászni. – Szóval – szólalt meg Farman –, mi lesz? Belenéz a kristálygömbjébe, aztán megsúgja nekünk, ki a gyilkos? – Nem. Azt mondom meg maguknak, hogy miféle ember. Ha látó lennék, Vegasban ücsörögnék egy halom pénzzel a zsebemben. Biztos, mint a halál, hogy nem itt lógatnám a lábam és nézegetném a maguk

rusnya kávésbögréit reggelente. Az is igaz, hogy hiányozna a pompa és a csodálat… Egyetlen, pokolian éles fájdalomhullám hasított lándzsaként az agyába. Gyorsan a tábla felé fordult, hogy a többiek ne lássák meg az ösztönös reakciót, a hunyorgást. – A szervezett bűnöző… – folytatta, és kezével megtámaszkodott a krétatartón, hogy valamennyire ellensúlyozza a rátörő szédülést. Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, majd kiengedte a levegőt. Fölemelte a kezét, remélve, hogy nem remeg túlságosan, és újra írni kezdett. – A szervezett bűnöző intelligens, szociálisan kompetens, tisztes foglalkozása van. Valószínűleg kapcsolatban vagy családban él. A környezetében senki nem gondolná róla, hogy ragadozóként egy másik élete is van. – Bundy – szólt közbe Mendez. Vince újabb lassú, mély lélegzetet vett, majd óvatosan megfordult, hogy felvegye a szemkontaktust hallgatóságával. – Igen, Bundy. Vagy Edmund Kemper odafent, Santa Cruzban. John Wayne Gacy a Chicago övezetben. Robert Hansen Alaszkából a szervezett gyilkos mintapéldája. – Soha nem hallottam róla – mormogta Farman. – A fickó pék volt – kezdte Vince. – Családos ember, a helyi közösség egyik főpillére. És szexuális szadista. Úgy véljük, mintegy huszonegy nőt ölt meg. Prostituáltak voltak az áldozatai. Igénybe vette a szolgálataikat, majd a saját repülőgépén a vadászkunyhójába vitte őket, megerőszakolta, megkínozta, végül futni hagyta őket a vadonban. Aztán levadászta mindet, mint valami állatot, végül végzett velük. Az egyik áldozatnak végül sikerült elmenekülnie. A lánynak bilincs lógott a csuklójáról, amikor belebotlott egy zsaruba, és elmesélte neki, mi történt. Elmondta, hogy kötözte és kínozta meg a fickó az épület pincéjében, és hogy szökött meg előle a repülőtéren, mielőtt sikerült volna be tuszkolnia a gépébe. Azonosította Hansen házát mint a helyet, ahol megkínozták. Azonosította a fickó repülőgépét. Ám amikor a zsaruk kihallgatták Hansent és elmesélték neki a lány sztoriját, a fickó magánkívül volt a felháborodástól. Előbányászott két üzlettársat, akik eskü alatt vallották, hogy együtt vacsoráztak aznap este, amikor állítólagosán a lányt kínozta a pincében. Az ő szava állt a lány szavával

szemben, és olyan átkozottul normális volt, hogy a zsaruk hittek neki. Hansen ellen nem emeltek vádat. Még csak le sem tartóztatták. 1982ben történt. Még egy évnek kellett eltelnie, hogy elkapják. Vince-é volt a hallgatóság osztatlan figyelme. – A szervezett gyilkos megtervezi a bűntetteket. Kiválasztja az áldozatait. A másik típusnál hajlamosabb megtervezni a támadást, fogva tartani és megkínozni az áldozatát. A szituáció mindvégig az ő irányítása alatt áll. Az ő számára erről szól minden: az irányításról. Amikor pedig végez, elszállítja az áldozatot a halál helyszínéről, majd hazamegy, és nyomon követi, mit írnak róla a helyi lapokban, és mondanak a hírekben. Amivel itt most dolgunk van, uraim, az valóban egy nagypályás vadász – összegezte. – Gyilkológép, és nagyon-nagyon ért hozzá. A tapasztalat azt súgja nekem, hogy fehér férfival van dolgunk. A sorozatgyilkosok többnyire a saját etnikai csoportjukon belül vadásznak. – Ez aztán tényleg leszűkíti a kört! – szúrta közbe Farman szarkasztikusam – A harmincas évei közepén járhat – folytatta az ügynök. – Ezek a fickók ebben a korban érik el a saját csúcspontjukat. És ő maga is úgy hiszi, hogy most van a csúcson. Legutolsó áldozatával belépett a nagypályások közé. Olyannyira közszemlére tette, hogy mindannyiunkban tudatosuljon, milyen rosszfiú is ő. Ez az áldozat volt az ő nagy próbatétele. Elénk hajította a kesztyűt. Úgy véli, maguk nem elég okosak ahhoz, hogy elkapják, és eddig igaza is van. – Bal kezével ismét megmarkolta a krétatartót, hogy elűzze az újonnan rátörő szédülésrohamot. Mendez minden rezdülését figyelte, mint valami sólyom. – Most pedig iszom egy kis kávét – közölte a többiekkel Vince. – Ez a repülőút teljesen kikészített.

25. – Dennis, tizedszer mondom, hogy ülj rendesen a helyeden! – szólt a fiúra Anne több éllel a hangjában, mint amennyit rendszerint megengedett magának. Az ötödikesekkel az volt a stratégiája, hogy igyekezett minden körülmények között megőrizni az önuralmát. Soha ne lássák izzadni. Ma azonban még az izzadásgátló dezodor sem segített. Örült, hogy Dennis Farmant az osztályban látja – Dennis érdekében, és azért is, mert így nem kellett újabb beszélgetésbe bonyolódnia az apjával. Megpróbált beszélni a fiúval a parkban talált holttestről, de nem volt hajlandó semmit mondani neki. Ami azt illeti, aznap reggel nem volt hajlandó semmire sem odafigyelni, amit mondott. A padja fölé hajolva térdelt és elmélyülten rajzolt valamit a füzetébe, amit gondosan eltakart a karjával. Az amerikai történelem-könyv tizenkettedik fejezetét kellett volna olvasnia, mint ahogy az osztály többi tanulójának is. De túl sok tekintet kalandozott el Dennis felé – különösen azé a három társáé, akikkel együtt talált rá a tetemre. Wendy időnként csúnya pillantásokat lövellt felé. Tommy a szeme sarkából figyelte, bár azt színlelte, hogy nem is ezt teszi, mert nem akarta magára vonni a figyelmét. A sápadt és ideges Cody a könyvbe temette ugyan az orrát, de tizenöt perce egyet sem lapozott. Dennis közvetlenül mögötte ült, és alkalmanként előrenyúlt, hogy fejbe verje a tollával. Mintha macska játszott volna egérrel. Anne felállt az íróasztala mögül és céltudatosan végigmasírozott a soron. A teremben minden szempár rászegeződött. A várakozás egyre feszültebbé tette a légkört. Megállt Dennis Farman padja mellett. – Dennis! A fiú nem nézett fel. Ehelyett elfingta magát, ami ideges nevetéshullám lavináját indította útjára. A szerencsétlen lány, akit arra kárhoztatott a sors, hogy mögötte üljön, eltorzult arccal hátradőlt a székén. Borzalmas volt a bűz. – Úristen! Mindjárt elhányom magam!

– Ülj át a másik sorba! – szólt oda neki Anne, majd az osztály többi tagjához intézte a szavait: – Jobban teszitek, ha folytatjátok az olvasást! Délután tesztet írunk. Elégedetlenség moraja hullámzott végig az osztályon. Anne leguggolt Dennis Farman padja mellé, hogy szemmagasságban legyen vele. A fiú továbbra is a füzete fölött görnyedt, úgy tett, mintha észre sem venné. A szeme összeszűkült, és az erős koncentrációtól a száját is összepréselte. Mérgesnek tűnt. Lapozott egyet a füzetben, és újra firkálni kezdett. Olyan szorosan fogta a tollát, hogy belefehéredtek az ujjpercei. – Dennis – szólalt meg nagyon halkan a tanárnő. – Van valami oka annak, amiért nem tudsz ma rendesen ülni? A fiú nem válaszolt, ám hirtelen elpirult, és könnybe lábadt a szeme. Olyan mélyen vájta a tollat a papírba, hogy az elszakadt. Anne gondolatai visszaröppentek az előző estéhez, a Farman-házhoz és Frank Farman azon ígéretéhez, hogy ő majd foglalkozik Dennisszel. Az órára pillantott, és felállt. – Rendben, gyerekek! Csendben sorakozzatok fel az ebédhez! Dennis felpattant a székéről, Anne azonban a vállára tette a kezét. – Te nem. A fiú összerezzent, és úgy siklott ki az érintése alól, mintha megégette volna. Tágra nyílt szempárok figyelték őket, ahogy az osztály kimasírozott az ajtón. Mostantól megfékezhetetlen spekulációáradat szabadul el arról, hogy vajon milyen sors vár a teremben ragadt bajkeverőre. – Az utolsó legyen szíves becsukni maga után az ajtót! – kérte a tanárnő. Az ajtó becsukódása után beálló csendben úgy nőtt a feszültség, ahogy egy ballon, ami lassan a kipukkadás szélére ér. Anne elhúzta Cody Roache padja mellől a széket, és leült rá. – Bajba kerültél azért, mert tegnap ellógtál az iskolából? Dennis nem nézett rá, azonban még jobban elvörösödött. – Tudod, Dennis, nem segít, ha magadba fojtod az érzéseidet. Ha mérges vagy, mondd ki, hogy mérges vagy! Együtt megoldjuk. Ha nem beszélsz velem, nem tudok segíteni. A fiú addig tekerte a törzsét a széken, amíg teljesen hátat nem fordított Anne-nek. A tanárnő egy pillanatra elhallgatott, mert nem

igazán tudta, hogy is kellene reagálnia. Borzasztóan érezte magát amiatt, ami esetleg előző este történt. Szembeszállt Frank Farmannel. Még az is lehet, hogy kínos helyzetbe hozta. És lehet, hogy a férfi Dennisen töltötte ki a mérgét. Az ő apja soha nem emelt kezet sem az anyjára, sem rá, ám Anne nagyon is jól ismerte az egyéb büntetéseket, melyeket egy törékeny egóval bíró, haragos férfi okozhat. Hányszor változtatta az apja gonosz szavaival reszkető, zokogó, magát mindenre alkalmatlannak érző roncshalmazzá az anyját? És hányszor próbálta ugyanezt megtenni vele? Mivel Anne már kora gyermekkorában elhatárolta magát érzelmileg az apjától, annak manipulatív szóáradatai soha nem fejtettek ki olyan hatást nála, mint az anyjánál, aki szerelmes volt belé. Anne azonban tudta, hogy a harag és a neheztelés kőfalként emelkedett benne. Neki sikerült megtalálnia a módját, hogy kezelje mindezt, hogy kiengedje a nyomást szabályozó szelepet, amikor arra szükség volt. Dennisnek nem. – Haragszol rám? – kérdezte. A fiú teste teljesen megmerevedett a dühtől. Remegni kezdett, olyan erővel próbálta visszafojtani, ám egyszer csak nem ment tovább. Vad tekintettel Anne felé fordult. – GYŰLÖLÖM MAGÁT! – kiáltotta. – GYŰLÖLÖM MAGÁT! MAGA EGY ROHADT KURVA! Anne nem volt felkészülve a robbanás hevességére. Önkéntelenül is hátradőlt a széken, a szíve a torkában dobogott, mint valami gőzkalapács, ahogy a fiú mindkét öklével a padot püfölve tovább dühöngött. – Gyűlölöm magát! Gyűlölöm magát! Bárcsak meghalna! És most mi legyen, Önjelölt Gyerekpszichológus kisasszony? Kinyitott egy ajtót, és szabadjára engedte a démont. Mit kell ilyenkor tenni? Fogja le és rázza meg? Vagy hagyja, hogy kidühöngje magát, és várja meg, amíg lecsillapodik? Vagy vegye rá, hogy tagadja meg az érzéseit, és terelgesse vissza őket a dobozba, melynek már megsérültek a sarokpántjai? Amíg Anne azzal volt elfoglalva, hogy fogalma sincs, mit tegyen, Dennis a padra borult, és olyan erős zokogás tört rá, hogy fuldokolni kezdett tőle. Csinálj valamit, te idióta!

– Sajnálom, Dennis – szólalt meg végül, kissé remegő hangon. – Sajnálom, ha bajba kerültél. Nem akartalak bajba sodorni. Azért mentem el tegnap hozzátok, mert aggódtam érted. Fogalma sem volt arról, hogy megfelelően reagál-e. De arról sem, hogy a fiú hallja-e egyáltalán, amit mond, olyan erősen zokogott. A kitörés ellenére Anne szíve majd' megszakadt Dennisért. A mindennapokban egyetlen, hatalmas és egyre nagyobb nyűg volt a gyerek, de azt is tudta, hogy nem önmagától lett ilyen. Minden felszíni probléma alatt csak egy ijedt kisfiú volt, aki nem tudja, miképp kezelje az érzéseit. Valószínűleg legalább annyira rémült, mint amilyen mérges. Anne odahajolt hozzá és kinyújtotta a karját, hogy megsimogassa a fejét. – Sajnálom, Dennis. Olyan mérges lehetsz rám, amilyen csak akarsz! Megoldjuk. Azért vagyok itt, hogy segítsek, ha tudok. És hogy segítsen? Ha rá is tudja venni, hogy elmesélje a történteket, hogyan tovább? Ha az apja verte meg annyira, hogy nem tud leülni – és ez volt az erős gyanúja akkor hogyan tovább? Ha feljelenti Frank Farmant a hatóságoknál, azzal ipari méretű bajáradatot zúdít Dennis és a családja nyakába. – Itt biztonságban vagy, Dennis! – szólalt meg lágyan. – Azt akarom, hogy ezt tudd. Bármikor odajöhetsz hozzám, ha mondani szeretnél valamit, bármit. Nem haragszom meg rád. Nem büntetlek meg érte. Csak meghallgatlak, aztán együtt kitaláljuk a megoldást. Dennis zokogása lassan csuklássá és szipogássá enyhült. Már amúgy is piszkos pulóvere ujjába törölte az orrát. Zavarban volt. Tizenegy évesen – egy évvel idősebb volt az osztálytársainál – már annak a jellegzetes gyerek- és kamaszkor közötti légüres térnek a szélére került, ami még jobban összezavarta az érzéseit. – Minden rendben van – csitította Anne. – Köztünk marad a dolog. Senki másra nem tartozik. Ha bárki megkérdezi, mi történt idebent, amíg a többiek ebédeltek, mondd azt neki, hogy megszidtalak és plusz házi feladatot adtam! Jól hangzik? Dennis nem nézett rá, de bólintott. Anne felállt, és visszatolta a széket Cody asztalához. – Rendben. Most menj be a mosdóba, mosd meg az arcod, és ebédelj meg te is!

A fiúból minden agresszió elszállt. Visszatette a füzetét az asztalra, és elindult ki a teremből. Anne a tekintetével követte, és úgy döntött, ennyiben hagyja a dolgot. Nem erőlteti a témát. Dennisnek lesz ideje végiggondolni a dolgokat, és talán úgy dönt, hogy megbízik benne, aztán, ha készen áll, önszántából mondja majd el, mi történt. Vagy remek volt a terv, vagy ő a gyáva. Nem tudta eldönteni. Ha soha nem erőlteti, ha Dennis soha nem mondja el neki, mi történik legközelebb, ha az apja ismét megbünteti valamiért? Azt kívánta, bárcsak visszahívná Mendez! A nyomozó kezébe vehetné Frank Farman ügyét, és akkor neki nem kellene emiatt aggódnia. Szinte nem is tudatosan fordult meg, és pillantott le Dennis padjára. Bűntudat mart a lelkébe, ám ennek ellenére felemelte a pad fedőlapját, és Dennis füzetére pillantott, mely még mindig azon az oldalon állt nyitva, amelyikre korábban firkált. A papírlapot eláztatták a könnyei, és a tinta egy része elkenődött a leginkább vastag, haragos villámoknak tűnő vonalakon. Aztán visszalapozott egyet, arra az oldalra, melyen a fiú egész délelőtt munkálkodott, és megfagyott ereiben a vér. Dennis szinte megtöltötte a lapot meztelen nőkről készült gyerekes rajzaival. Valamennyinek kés állt ki a mellkasából.

26. – Mesélj nekem Farmanről! – kérte Vince Mendezt, mielőtt az rákérdezhetett volna az egészségi állapotára. Épp a parkolón vágtak át, a hatalmas tölgyfa árnyékában álló autóhoz tartva. Vince beszállt, majd azonnal le is tekerte az ablakot, hogy továbbra is friss levegőt szívhasson, és érezze a kaliforniai természet illatát. – Régimódi és merev seggfej – foglalta össze Mendez tömören. – Ezzel csak a nyilvánvalót mondtad el. És arra is fogadni mertem volna abban a pillanatban, hogy belépett a terembe, hogy ti ketten valószínűleg nem sok időt töltőtök együtt bowlingozással és sörözéssel. Tudni akarom, hogy kicsoda valójában! – Katona volt. Megjárta Vietnamot. Régebb óta dolgozik itt nálam. Dixon a Los Angeles megyei rendőrségtől vette át. – Szóval régebbről ismerik egymást. – Igen. – Ha Dixon idehozta, akkor biztosan jó zsaru. – Az. Tengernyi ajánlása van. De szeret keménykedni is. Ha két mérfölddel túlléped a sebességkorlátot, azonnal leállít, és már írja is a cédulát. Nincs kegyelem. Minden a szabályokról szól. Meg az egyenruháról. – Merev. – Mint a faltörő kos. Mendez beindította a kocsit, és azonnal be is kapcsolta a légkondicionálót. – Nem szeret engem – vallotta be. – Arrogáns, seggnyaló, ugribugri faszkalapnak tart, aki betolakodott a tápláléklánc felsőbb szintjére, és mindezt csak azért, mert nem az ő vigyázó szeme előtt nőttem fel. Gondolom, azt sem kell megemlítenem, hogy téged sem kedvel. – Igen, erre hamar rájöttem – felelte Vince. – Nincs semmi meglepő benne. Minden őrsnek megvan a maga Frank Farmanje. Van, ahol csak Frank Farmanek dolgoznak. Itt még istenes a helyzet. A profilkészítés

viszonylag új dolog, ráadásul szubjektív. A Farmanhez hasonló fickók kézzelfogható bizonyítékokat akarnak. Nem bíznak a hozzám hasonló pasasokban, akik idejönnek, és előadják, hogy a gyilkos valószínűleg mókusokat kínzott gyerekkorában és selypít. Meg kell tapasztalniuk, hogy a technika a gyakorlatban is ér valamit. Ennek pedig egyetlen módja van: jól kell végeznem a munkámat. Mendez megfordult a kocsival, és elindult kifelé a parkolóból. – Hadd adjak egy tanácsot, kölyök! – szólalt meg ismét Vince. – Előrébb visz az életben és pláne ebben a bizniszben, mint bármi más, amit valaha tanítanak neked. Hagyd otthon az egódat, és találd meg a módját, miképp tudsz együtt dolgozni bárkivel, akivel együtt kell működnöd. Más zsarukkal, szemtanúkkal, áldozatokkal, bűnözőkkel, bárkivel, akivel összehoz az élet… azt derítsd ki elsőként, hogy mire kattannak rá. Ha ezt megtudod, mindig megkapod azt, amire szükséged van. Még a világ Frank Farmanjeitől is. Amikor egy bűnözői személyiségkutatási projekt kapcsán sorozatgyilkosokkal készítettem egymás után az interjúkat, szerinted jutottam volna bármire azokkal a nyomorultakkal, ha bemegyek, a szemükbe nézek, és keményen megmondom, mit gondolok róluk valójában? A pokolba is, nem! Öt másodpercem volt, hogy kitaláljam, kivel állok szemben, és ahhoz igazítsam a viselkedésemet! Miért érdekelne, hogy egy nőket megerőszakoló állat azt hiszi, osztom abbéli véleményét, miszerint minden nő kurva? Ez az ő percepciója, nem az én valóságom. Érted? – Igen, értem. – Lehet, hogy megdöbbent, amit most mondok – folytatta az ügynök keserű gúnnyal a hangjában –, de alkatilag nem én vagyok az a fickó, akit a hivatal első körben ügynöknek választana. Ám ezt a munkát akartam végezni, és az FBI az a hely, ahol erre megvan a lehetőség. Megtanultam navigálni a rendszerben. Ezt ne felejtsd el! Mendez kíváncsi tekintettel pillantott Leonéra. – Miért mondod mindezt el nekem? – Azért, mert jó vagy, kölyök! Vág az eszed. És azt akarom, hogy kihozz magadból mindent, ami odabent van. – Ez úgy hangzott, mint valami toborzóreklám. Van még valami érdekes Farmannel kapcsolatban: az ő fia is azokkal a kölykökkel volt, akik rátaláltak a hullára. Frank nem hagyja, hogy beszéljek vele. – Kell beszélned vele?

– Wendy, az egyetlen kislány a csoportban azt mondta, hogy Dennis megérintette a holttestet – tért ki a konkrét válasz elől Mendez. – Frank pedig egészen addig hagyta, hogy a kölyök a helyszín környékén kolbászodon, amíg Dixon rá nem parancsolt, hogy küldje haza. – Ez kissé furcsa. – Úgy értem, nem engedte meg neki, hogy az elkerítő kordonon belülre menjen, de akkor is. Frank azzal érvelt, hogy a kölyök már amúgy is látta a holttestet, miért ne nézhetné meg, miképp zajlik egy helyszínelés? – Hány éves a fiú? – Tíz, tizenegy, ekörül lehet. Ötödikes. És a tanára tegnap este üzenetet hagyott a telefonomon, hogy a kölyök már a holttest megtalálása előtt is arról beszélt, hogy halottak vannak eltemetve a parkban. – És Frank barátunk ezt meg sem említette neked? – kérdezte Vince. – Nem. – Valószínűleg úgy gondolja, hogy a gyereknek csak a fantáziája dolgozik – gondolkodott az ügynök hangosan. – Ám a történtek fényében… beszélned kell a fiúval! Egy kavics törmelékkel borított parkolóba húzódtak le, majd kiszálltak a kocsiból. Az előttük hosszan elterülő, fehér vakolattal bevont épület főbejárata mellett visszafogott bronztáblán ez állt: THOMAS KÖZPONT A NŐKÉRT. Az épület előcsarnoka hűvös volt, és otthonosan hívogató. A falakat meleg sárgára festették, az öreg, mexikói stílusú padlóburkolat fényesen csillogott. A recepcióspulthoz léptek, és Mendez Jane Thomast kérte. – Szép hely – jegyezte meg Vince, miközben a nőre vártak. – Elképesztő hely – helyeselt Mendez. – Az ideérkező nők többsége romboló hatású háttérkörnyezetből jön, néhányan kábítószeres rehabilitációról vagy akár börtönből. A központ tanácsadást is biztosít, segít nekik, hogy újra beléphessenek a munkaerőpiacra. A program országos figyelmet kap. – Egy halott exkolleginával és egy eltűnt ügyféllel hamarosan még többet kap – jegyezte meg Vince. Magas, jól öltözött, negyven körüli szőke nő lépett ki az előcsarnok egyik irodájából.

– Mendez nyomozó? – A nő Mendezről Vince-re pillantott, majd vissza, lerítt róla abbéli aggodalma, hogy rossz hírt hoznak. – Ms. Thomas, ő itt… – Leone nyomozó – vette át a szót Vince, és a nő felé nyújtotta a kezét. – Tudunk négyszemközt beszélni önnel? – kérdezte Mendez. – Természetesen. – Most már minden kétséget kizáróan aggódott. – Jöjjenek az irodámba! A két férfi követte a tágas helyiségbe, mely hatalmas udvarra és gyönyörű kertre nézett. – Van valami hírük? – kérdezte, és keresztbe fonta a karját a mellkasán, mintha csak fel akarna készülni rá. – Nem, nincs semmi – válaszolta Mendez. Jane Thomas felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. – Hála istennek! – Ma reggel házkutatást végeztünk Ms. Warwick otthonában, és találtunk egy fényképet, ami őt ábrázolja néhány barátja társaságában. Készítettem róla fénymásolatot – azzal Mendez előbányászta a papírlapot a zsebéből. – Megkérném, hogy vessen rá egy pillantást, és mondja el nekem, ki a képen látható többi ember. A nő azonnal felismerte a fotót. – Ó, igen! Egy kisebb ünnepségen készült, közvetlenül azután, hogy az egyik ügyfelünk megnyert egy gyermek-elhelyezési csatát. A bíróságon ideiglenesen az őt korábban bántalmazó férje szüleinek ítélték a gyerekeit, amíg ő részt vett az előírt kábítószer-elvonókúrán. A nagyszülők aztán nem voltak hajlandók visszaadni a gyerekeket nemcsak az elvonókúra után, hanem azt követően sem, hogy a mi programunkat is befejezte. Lisa volt a képviselője. Nagyon sokat segített az asszonynak ebben az ügyben. Végül Steve-nek sikerült meggyőznie egy bírót, hogy helyreállítsa a dolgokat. – Steve? Ez itt Steve? – kérdezte Mendez, megkocogtatva egyik ujjával a fényképen a férfit. – Igen. Steve Morgan. A Quinn, Morgan és Társaitól. Nagyon sok időt áldoz ránk. – Volt valami közte és Ms. Warwick között? – Lisa és Steve között? – kerekedett el a nő szeme, és szinte szórakoztatta a felvetés. – Természetesen nem. Steve boldog

házasságban élő ember. Van egy csodálatos kislánya. Talán tízéves lehet. – Wendy? – kérdezte Mendez. – Nem emlékszem a nevére – nyújtotta vissza a képet a nő Mendeznek. – A Lisától balra álló nő Nora Alfano, az ügyfelünk. – Ms. Warwick sokat dolgozott együtt Mr. Morgannel? – kérdezte Vince. – Az ügyféltalálkozók alkalmával együtt töltöttek valamennyi időt. De Steve soha nem csalná meg a feleségét. Nem az a típus. Mendez nem reagált a megjegyzésre. Szó nélkül visszacsúsztatta a képet a zsebébe. – Egyetlen napon kétszer is megpróbál kiábrándítani, nyomozó? – Nem, asszonyom. Csak szálakat követek. A legtöbbjük nem vezet sehova, de fel kell göngyölítenünk valamennyit. – Városon kívül voltam – szabadkozott előre Vince –, így nem vagyok még teljesen képben. Megnézték már a gyűlölködő leveleket? – Eddig semmi szembeötlőt nem találtunk – válaszolta Mendez. – Ez a gyermek-elhelyezési per, amit említett… mikor zajlott? – kérdezte Vince. – Mintegy kilenc hónapja – válaszolta Jane Thomas. – A szóban forgó volt férj egyéves büntetését tölti a megyei börtönben. – Leellenőrizzük a családját és a barátait – jelentette be Vince. – Csak a biztonság kedvéért… hátha valamelyikük bosszút akart állni helyette. – Természetesen. – A nő az íróasztalához lépett, és a telefonon kiszólt az asszisztensének, hogy keresse elő az aktát. – Utána pedig hagyjuk, hogy nyugalomban élvezze a nap hátralévő részét – mosolygott lágyan a nőre Vince. Jane Thomas agyonhajszoltnak és kimerültnek tűnt. A Thomas Központ volt a mindene, a falakon lévő képek alapján szinte a gyermeke: Jane Thomas, amint díjat vesz át különféle nőegyletektől, fényképek politikusokkal, alkalmazottaival és ügyfeleivel. Lisa Warwick és Karly Vickers révén az ő munkáját is támadták, és kénytelen volt amiatt is aggódni, hogy mi – vagy ki – lehet a következő nem várt meglepetés. – Folyamatos idegeskedéssel telik a napom – vallotta be.

Mégpedig nem ok nélkül, gondolta Vince. A központ ügyfelei tökéletes céltáblát jelentettek: korábban bántalmazott nők, sebezhető nők, önbecsülési problémákkal küzdő nők. A ragadozók ezeket a nőket keresték, mert könnyű rájuk vadászni, és könnyű hatalmat gyakorolni felettük. Egy elegendően kifacsarodott elme ezeket az asszonyokat kevesebbnek láthatja a tradicionális környezetben, tradicionális családban élő nőknél, ezért úgy vélheti, hogy nem jelent a társadalom számára veszteséget, ha megszabadítja tőlük. Vince nem egy prostituáltakat öldöklő sorozatgyilkossal készített már interjút. Mindannyian úgy érezték, hogy a közjót szolgálják azzal, ha kiiktatják a kurvákat az utcákról. – Tényleg azt gondolod, hogy ez az Alfano fickó állhat a gyilkosságok mögött? – kérdezte Mendez, miközben az előcsarnokon át a főbejárat felé ballagtak. – Azt még el tudom képzelni, hogy kipécézi magának Lisa Warwickot, amiért segített a feleségének visszaszerezni a kölyköket. Ám már Lisa Warwick előtt is volt két áldozatunk. – Nem valószínű – válaszolta Vince. – De te magad mondtad ki: minden szálat fel kell göngyölíteni. Tudok egy olyan esetről, ahol az elidegenedett feleség szülei cserkészték be és ölték meg a férjet, hogy mindenképp az asszonynál helyezzék el az unokákat. – Vagy annak a fickónak az esete, aki életfogytiglanit kapott országúti lövöldözésért, erre az anyja csőbombát készített és elküldte a koronatanúnak. Felrobbantotta a fél családot, csakhogy mentse a fiacskája irháját – kontrázott Mendez. – Elképesztőek tudnak lenni az emberek – hagyta rá Vince, és mint minden zsaru, akivel életében találkozott, egyetlen pillanat alatt gyilkosság helyett evésről kezdett beszélni. – Hova megyünk? Remélem, ebédelni. – A szépségszalonba – válaszolta Mendez. – Gondoltam, rendbe rakathatnánk a körmeinket meg a frizuránkat. – Nagyon vicces. – Karly Vickersnek az eltűnése napjára volt időpontja a szalonban – magyarázta Mendez. – A szomszédban pedig van egy jó kis szendvicsbár.

A kérdéses délutánon Karly Vickers három órát töltött a Spice szalonban. Levágatta és bedaueroltatta a haját, manikűr- és pedikűrszolgáltatást vett igénybe. A „szépségtechnikusok” – ahogy magukat nevezték – egyike fél órát töltött azzal, hogy megtanítsa neki a legújabb sminkelési trükköket. Három teljes órán keresztül hallgatta a diszkózene puffogását a hangfalakból, morfondírozott Vince az egyik üresen álló széken üldögélve. Az a nő valószínűleg saját kezűleg ölte meg magát utána. A fodrász azt mesélte nekik, hogy Karly izgatott volt az egész átalakító folyamat során, ám a maga félénk módján. Sokat beszélt az új munkájáról. Barátról nem beszélt, sőt, tulajdonképpen egészen elcsendesedett, amikor felvetette neki a témát. Vince megfigyelte Mendezt munka közben. A szalon tulajdonosa személyesen nyírta meg a bajszát, és flörtölt is vele. Vince a nyitvatartási órákról érdeklődött, meg az üzlet új kiegészítőjéről – a szoláriumról. – Vickers aznap körülbelül délután háromkor ment el innen – tájékoztatta Mendez, miközben a kerthelyiséggel rendelkező szendvicsbár felé ballagtak az utcán. A pincérnő felvette a rendelést tőlük, majd továbbsietett. – A tulaj azt mondta, hogy még egy időpontja volt aznapra… a fogorvos. – Hogy tetszene ez neked? – kérdezte Vince. – Elrabol egy sorozatgyilkos, és az utolsó emlék a normális életedből az, hogy elmész a fogorvoshoz. – Nem ezt választanám. – Mit választanál? Mendez elgondolkodott. – Hm… Heather Lockleart. És te? Vince is eltűnődött egy pillanatra. Mit szeretne utolsó emlékül? Számítana egyáltalán? Hova kerülnek az emlékek, ha egyszer meghal valaki? Amikor lelőtték, tulajdonképpen három percen keresztül halott volt. Nem emlékezett semmire. – Nos? – Egy tökéletes dobás a Cubsnál, amivel megnyerik a bajnokságot. Mendez felnevetett. – Esély sincs rá! – Mire? Hogy a nagyok között dobjak?

– Nem. Arra, hogy a Cubs megnyerje a bajnokságot. – Hé! – tiltakozott Vince széles mosollyal. – A férfiembernek álmokra van szüksége. Hát álmodjunk nagyban!

27. – Nem tudom, mit tegyek. – Jézus, Mária és József! – meredt döbbenten Franny a füzetlapra, melyen egymás után sorakoztak a meztelen, megkéselt nők. – Hívj ördögűzőt! Anne úgy érezte, egész belseje kocsonya módjára remeg. Miután meglátta Dennis Farman mesterművét, egyenesen Frannyhez jött, aki épp jól megérdemelt szünetét élvezte – lopva cigarettázott a homokozó mellett – a délelőtti és a délutáni óvodáscsoport között. – Velem kell jönnöd! – Ezek voltak Anne első szavai hozzá. – Most azonnal velem kell jönnöd! Azzal sarkon fordult, és sietve nekiindult. Frannynek csak a folyosón sikerült utolérnie. – Mi történt? Anne megrázta a fejét, és könnybe lábadt a szeme. – Nem tudom, mit tegyek. – Kedvesem, mit tegyél mivel kapcsolatban? Megölted valamelyiket? Senki nem hibáztathat érte. Ötödikesek. Abszolút igazolható a gyilkosság. Anne nem mosolyodott el. Nem is nevetett. Egyenesen az osztályterembe vezette a barátját, Dennis Farman padjához, melynek felnyitotta a tetejét. – Egész délelőtt ezen dolgozott – szólalt meg, majd töviről hegyire elmesélte az incidenst. – Meg kell mutatnod Garnettnek! – jelentette ki Franny, még mindig a rajzot bámulva. – Ez tényleg vérfagyasztó, Anne. És nem olyasmi, amivel szabad vacakolni… nem akkor, ha hozzáadod még azt is, hogy azt sikította az arcodba, hogy holtan akar látni. – Ha megmutatom Garnettnek, kicsapja Dennist. – Igen… és az nagyon rossz lenne… de miért is? – Segítségre van szüksége, Franny – magyarázta Anne. – Annyi düh van benne, és nem tudja, mit kezdjen vele.

Frannynek szó szerint leesett az álla. Kikapta a füzetet a pádból, majd a nőket ábrázoló rajzokra bökött, akiknek a testéből kések meredeztek. – Ezt akarja kezdeni vele! Elment a kurva eszed? – Ő csak egy kisfiú. – Ő a sátán fia! – Ő egy olyan ember fia, aki annyira megverte tegnap este, hogy ma nem tudott leülni a székére – válaszolta Anne annak ellenére visszafogott hangon, hogy az indulat kezdett eluralkodni benne. – Ezt ő mondta neked? – Nem. – Láttad a sérüléseit? – Nem. – Akkor mondd el Garnettnek, és hagyd, hogy a kezébe vegye a dolgot! – ütögette meg Franny az ujjával a füzetet, hogy nyomatékosítsa a szavait. – El kell tüntetned ezt a kölyköt az osztályodból, mielőtt a gyakorlatban is alkalmazni kezdi az elképzeléseit! – De Franny, mi lesz vele, ha Garnett kicsapja? Nyilvánvalóan nem egyszerű otthon az élete. A társadalmi beilleszkedéshez alkalmatlan környezetben él. Nincsenek barátai. És az ég szerelmére, a minap bukkant rá egy hullára! – És gondoskodjunk arról, hogy a következő nem a tiéd lesz. – Még csak tizenegy éves! – Te nem jársz moziba? – nézett a lányra hitetlenkedve Franny. – Nem láttad a Halloweent? Michael Myers HATÉVES VOLT, amikor megölte a testvérét. – Ha egy Carpenter-filmben élnénk, akkor valóban rémült lennék. – Már most valóban rémült vagy, különben nem szaladtál volna el hozzám, hanem szép nyugodtan elmesélted volna ma este a kínai kaja felett. „Ó, Franny, majd' elfelejtettem! Az egyik tanulóm igen érdekes dolgot művelt ma. Szabadjára engedte zavart elméjének tartalmát, és egy helyes kis szadista mesterművei rukkolt elő. No, és milyen volt a te napod?” És ha még emlékszel, tegnap este azt mesélted, hogy a kölyök azt híreszteli, hullák vannak a parkban, és az egyetlen játszótársa is fél tőle. Anne felsóhajtott. Franny minden szava tökéletesen igaz volt. De akkor is úgy érezte, hogy Dennis Farman számára nagyobb segítséget

jelent az iskola és az ezzel járó felügyelet, mintha szabadjára engedik, elszigetelik, és végképp lemondanak róla. Nyilvánvaló volt, hogy odahaza nincs senkije, sem fizikai, sem érzelmi, sem egyéb értelemben. Ha meg tudná valahogy szólítani, talán még visszafordíthatja az úton, melyre rásodródott. – És hol van Mr. Álomnyomozó? – érdeklődött Franny. – Visszahívott már? – Nem. – Nos, ide kell tolnia a kis feszes seggét, hogy védjen és szolgáljon, különben nem adlak oda neki! – Nem érdeklem. – És ki hibáztathatná emiatt, Holly Hobbie? – gúnyolódott Franny. – Van bármi más is a ruhásszekrényedben A farm, ahol élünk-ös cuccaidon kívül? Anne végignézett az öltözékén – fehér, buggyos ujjú blúzt és bő, boka felett végződő tengerészkék szoknyát viselt. – Tökéletesen jó ez az ing. Franny színpadiasan fintorgott. – Csak az ovisok és a szerepjátékot vállaló prostik viselnek buggyos ujjú blúzt. Anne-nek végre sikerült elmosolyodnia. Úgyis tudta, hogy ez volt Franny szándéka. Tiszteletlenség mint elterelő hadművelet. Franny azonban hamar komolyra váltott, és a kezébe nyomta Dennis Farman füzetét. – Meg kell mutatnod Garnettnek, Anne! Ha nem teszed, és valami nem jól sül ki ezzel a gyerekkel az osztályodban… Meg kell tenned! Anne a füzetlapon sikoltozó nőkre és a sebeikből fröcsögő vérre meredt. Megszólalt a csengő. Az első hang, ami az ebédszünet végének közeledtét jelzi. Az ötödikeseknek ebéd után tornaórája lesz. Egyenesen Mr. Alvarezhez mennek, ki a szabadba. Felsóhajtott és bólintott. Már most úgy érezte, hogy Dennis Farman kisiklik a hatósugarából. – Most rögtön elmegyek hozzá.

28. Steve Morgan olyan ember benyomását keltette, aki nem sokat aludt előző éjjel: sötét karikák éktelenkedtek fáradt kék szeme alatt, arca az egészségesnél kissé sápadtabb volt. Épp egy fejfájás csillapítót kapott be, amikor Mendez és Hicks az irodájába lépett. Ennek ellenére szolgálatkészen felállt és kezet rázott velük. Harminc-egynéhány éves lehetett, magas és szikár, homokszínű, dús hajjal és szilárd kézfogással. – Mit tehetek önökért, nyomozók? – ült vissza párnázott borszékébe. – Foglaljanak helyet! Vince úgy telepedett le az egyik, látogatók számára kikészített fotelbe, mint aki hosszú beszélgetésre rendezkedik be. – Jane Thomas felhívott az imént, és tájékoztatott a történtekről – kezdte Morgan. – Kedd reggeltől Sacramentóban voltam, némi lobbimunkát végeztem a központnak. Tegnap késő éjjel értem vissza. – Akkor bizonyára tudja már, hogy Lisa Warwick meggyilkolása ügyében nyomozunk – szólalt meg Mendez. – Igen. A lányom is azon kölykök között volt, akik rátaláltak a holttestre. Lisa az egyik legkedvesebb ember volt a világon. Ki akarhatta megölni? – Ezt szeretnénk mi is megtudni – válaszolta Mendez. – Ms. Thomas említette, hogy ön és Lisa a központ ügyfeleinek több ügyén is együtt dolgoztak. – Igen. Lisa korábban a központ alkalmazásában állt. Ápolónői diplomája megszerzése után úgy döntött, jogi képviselőnek jelentkezik. Esti műszakokat vállalt a kórházban, így a nappalai szabadon maradtak. – Mennyire ismerte őt? – kérdezte Vince. – Elég jól ahhoz, hogy megossza önnel, ha valami történt volna az életében? – Mire gondol? – Problémás barát, munkahelyi gondok, ilyesmi. – Az egyik doki a baleseti ambulancián szerette a nővérek fenekét markolászni – válaszolta Morgan. – Lisa megkérdezte tőlem, mit

lehetne tenni ellene. Talán egy évvel, másfél évvel ezelőtt történt. Leültem és elbeszélgettem a fickóval arról, hogy a szexuális zaklatás vádja milyen következményekkel járhat a karrierjére nézve, a házasságáról nem is beszélve. – És leállt? – kérdezte a beszélgetés közben szorgalmasan jegyzetelő Mendez. – Felmondott. Azóta a keleti parton praktizál. – Komoly beszélgetés lehetett – jegyezte meg Vince. – Abból élek, hogy meggyőzzem az embereket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy nekem jó. – És minden bizonnyal nagyon jó ebben. – Nem panaszkodom. – Az utóbbi időben nem említette Ms. Warwick, hogy bármilyen problémája lenne? – kérdezte Mendez. Az ügyvéd megrázta a fejét. – Nem láttam már egy ideje. – Nem hívta fel önt? Nem botlottak egymásba? – kérdezte Vince. – Nem ültek be soha egy kávéra? Semmi ilyesmi? Morgan szeme némiképp összeszűkült. – Mire próbál kilyukadni, nyomozó? – Jó okunk van azt feltételezni, hogy Ms. Warwick kapcsolatban állt valakivel a halála előtt – válaszolta Mendez, tekintetét az ügyvédre szegezve. – Boldog házasságban élő ember vagyok – jelentette ki Morgan. – Lisa egy kedves ismerősöm volt. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, és a szívem mélyéig megráz, ha belegondolok, min mehetett keresztül. Bájos és nagyon kedves ember volt. – De nem álltak romantikus kapcsolatban – állapította meg Vince, aki különösnek tartotta, hogy Morgan nem tette ezt meg magától. – Nem. – Tudja, meg kellett kérdeznünk – szabadkozott Vince. – Igen, megértem. – Elmondaná nekünk, hol tartózkodott a hétfő éjjeltől kedd kora délutánig terjedő időszakban? – érdeklődött tovább Mendez. – Hétfő éjjel otthon voltam. Kedden kora hajnalban, úgy öt körül indultam el Sacramentóba. A saját kocsimmal.

– Természetesen beszélni fogunk a feleségével is – tájékoztatta Vince. – Természetesen. Nincs semmi rejtegetni valóm. – És csak tegnap éjjel ért haza? – kérdezte Mendez. – Pontosan. – Tudott arról, hogy a lánya talált rá a holttestre? – Igen. Sara, a feleségem felhívott a szállodában és üzenetet hagyott. Még aznap este beszéltem vele. – De nem jött haza. – Egy nagyon fontos üzleti tárgyalás kellős közepén voltam a női menedékházak alapítványi támogatásával kapcsolatosan – magyarázta Morgan. – Úgy tűnt, a körülményekhez képest Wendy jól van. Sarat megrázta az esemény, ám képes volt kezelni a helyzetet. Nem láttam értelmét annak, hogy csapot-papot otthagyjak és hazarohanjak. – Ön rendkívül elkötelezett a központ irányában – állapította meg Vince. – Fontos munkát végeznek, mellyel nők életét mentik meg, bővítik a lehetőségeiket és jobbá teszik a sorsukat. – De ön férfi. Morgan felvonta a szemöldökét. – És emiatt nem kellene törődnöm a hátrányos helyzetű nőkkel? Ez aztán a hozzáállás! – Csak arra utaltam, hogy a férfiak nem túl gyakran folynak bele nőket érintő ügyekbe – magyarázta Vince. – A bántalmazás nem csupán nőket érintő ügy, nyomozó. A bántalmazás családokat érint. A család pedig nem nemspecifikus. – A felesége nem bánja, hogy ilyen sok időt szentel a központnak? – kérdezte Mendez. – Sara mindenben támogat – válaszolta Morgan, és az órájára pillantott. – Öt perc múlva érkezik az egyik ügyfelem. Van még valami más is, uraim? – Ön ismeri Karly Vickerst, ugye? – kérdezte Mendez. – Beszéltem már vele. Kedden kellett volna nálunk kezdenie recepciós és adminisztrátori munkakörben. Hétfőn zárva voltunk. Elhunyt Don Quinn édesanyja. – Morgan felállt, mintegy jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. – Ha bármit tudnék erről az egészről

– Lisa meggyilkolásáról, Karly Vickersről –, mindenképpen elmondanám önöknek. – Kérem, hívjon fel – nyújtott Mendez az ügyvéd felé egy névjegykártyát –, ha bármi az eszébe jut! – Mit gondolsz? – szólalt meg Mendez, ahogy elindultak visszafelé a kocsihoz. – Azt gondolom, hogy nem tudott elég gyorsan kirakni bennünket – felelte Vince. – És azt is, hogy el kellene csevegned Mrs. Morgannel.

29. Mr. Alvarez – aki maga is az egyik helyi csapatban játszott – úgy döntött, hogy az aznapi tornaórán baseballozni fognak. A baseballszezon rájátszása idején végig baseballoztak. A futball rájátszásakor a fociról tanultak, és így tovább. Tommy, az abszolút baseballrajongó nem szeretett testnevelésórán baseballozni, mert nem igazán játszottak. Mr. Alvarez valamennyi ütőjátékosnál a végtelenségig időzött, hogy a lehető legjobban megtanítsa nekik a megfelelő technikát – a legtöbb lány számára nehézkes és unalmas folyamat, kivéve Wendynek, aki dobni és fogadni is tudott, mert az apukája megtanította rá. Tommy számára unalmas volt. Többnyire csak ültek és nézték a többieket. Most is Wendy mellett ült a pádon, és figyelte, ahogy Mr. Alvarez a szerencsétlen és nyakigláb Kim Karloffot bátorítja, és megpróbálja rávenni arra, hogy végre egyenesen tartsa az ütőt. Úgy tűnt, a lány pusztán az ütő súlyától eldől. – Ez annyira béna! – jelentette ki. Wendy nem válaszolt. Nagyon csöndes volt egész délelőtt. Tommy kinyújtotta a karját és megbökte a lányt, hogy lássa, életben van-e még. A „Wendy” és a „csendes” szó nem fért meg egy mondatban. – Mi a baj veled? – kérdezte. – Apa hazajött tegnap este. – Általában örülni szoktál, ha az apukád hazamegy. – Nagyon későn ért haza – felelte Wendy. – De meghallottam. Így hát felkeltem, de mire a lépcsőhöz értem, már veszekedtek anyával. – Ó! – Tommy csak ennyit tudott kinyögni. Az ő anyukája mindig veszekedést próbált kiprovokálni az apukájával. – Anya csak kiabált apára, hogy nem jött haza aznap éjjel, amikor megtaláltuk a halott hölgyet. Apa meg azt mondta, hogy nem tehette. Anya megkérdezte tőle, hol a pokolban volt? Mert megpróbálta felhívni a szállodájában, de ott azt mondták, hogy még csak be sem jelentkezett. Aztán apa azt mondta anyának, hogy ezt tévedésből mondták, hiszen

vissza is hívta. Anya pedig erre rávágta, hogy apa hibázott, és jobban el kellene tüntetnie a nyomait. – Mit jelent ez? – Azt hiszem, anya azt hiszi, hogy apának viszonya van valakivel – magyarázta Wendy. – Tudod, szerelmi viszonya valami másik nővel, mint a Dallasban meg a Dinasztiában. Az embereknek mindig viszonyuk van valakivel. Tommy nem tudta. Nem nagyon engedték meg neki a televíziózást otthon, és pláne nem nézhetett olyan műsorokat, amikről Wendy egyfolytában mesélt. Néha megnézhette a MacGyvert, MacGyvert azonban nem érdekelték a lányok. Túlságosan elfoglalta az, hogy más embereket mentsen meg. – Miért tenne ilyesmit apukád? – Fogalmam sincs – felelte Wendy elkeseredve. – Miért tesznek az emberek egyáltalán bármit is? Miért ölte meg valaki azt a hölgyet? – Apa azt mondja, hogy senki nem érti igazán, miért válik valakiből sorozatgyilkos. – Ez rémisztő – szögezte le Wendy. A pad túlsó vége felé nézett, ahol Dennis Farman gyötörte Cody Roache-ot. Valamivel bökdöste. Cody megpróbált elhúzódni, de soha nem tudott elég messzire vagy elég gyorsan elmenekülni előle. – Azt hiszem, Dennisből is sorozatgyilkos lesz, ha felnő. Tommy az osztálytársukra pillantott. – Valószínűleg. – Szerinted mit csinált vele Miss Navarre? – Nem tudom – vont vállat a fiú. – Miss Navarre kedves. Valószínűleg megpróbált valami értelmet beszélni bele. – Haha! Mintha lenne erre bármi esély! Dennis észrevette, hogy figyelik. Tommy felnyögött: – Remek! Most idejön, és bennünket zaklat majd. – Ne hagyd, Tommy! Szállj szembe vele! Alig mondta ezt ki, Dennis ökölbe szorította a kezét, és gyomron vágta Codyt. A szemüveges fiú hétrét görnyedt. – Hogy lerúgja a fejem? – kérdezte Tommy. Dennis megvető, gúnyos vigyorral az arcán odapáváskodott hozzájuk. Bal kezében papír zsebkendőbe bugyolált valamit tartott.

– Ide nézzenek! – gúnyolódott. – A turbékoló szerelmespár. Szexeltetek már? Tommy úgy tett, mint aki nem is hallja. Wendy szeme megvillant. – Kuss legyen, Dennis! – Miért, megver a buzi haverkád? – csúfolódott tovább Dennis. – Degenerált idióta vagy! – csattant fel Wendy. – Olyan degenerált vagy, hogy még a többi degenerált sem bír elviselni! – Jelentőségteljesen Codyra nézett, aki összegörnyedve feküdt a füvön és hányt. Dennis arca vörösödni kezdett. Tommy nagyot nyelt, ám Wendy már olyan dühös volt, hogy képtelen volt abbahagyni. – Ha nem lennél olyan degenerált, nem kellett volna évet ismételned, és akkor nem lennél nagyobb a többieknél, és akkor valaki jól seggbe rúgna! Dennis még vörösebb lett. Közelebb lépett a lányhoz. – Hülye picsa! Wendy felállt a padra, így most magasabb volt Dennisnél. Tommy Mr. Alvarez felé nézett, hogy vajon meghallotta-e a p betűs szót. Most már Wendy is nagyon dühös volt. Ökölbe szorította a kezét. – Hülye vagy! Hülye vagy, és mindenki utál! Dennis a következő pillanatban megragadta a karját és lerántotta a pádról. Előrelendítette a zsebkendőbe takart valamit, és a lány arcába nyomta. – Megetetem veled! – kiabálta. A zsebkendő leesett, és Wendy felsikoltott. Dennis a padra szorította a lányt, és megpróbálta letuszkolni a torkán a megfeketedett valamit. Wendy kétségbeesetten rángatta a fejét jobbra-balra, hogy elkerülje azt a dolgot. Tommy leeresztette a vállát, és emberi faltörő kosként Dennis Farmannek rontott. Dennis azonban már őrjöngött, és bár oldalra tántorodott kissé, továbbtuszkolta Wendy szája felé azt a fekete valamit. Tommy ökölbe szorította a kezét, és kalapácsként használva lesújtott vele Dennis fejére, aki erre sarkon perdült. Tommy szájon vágta, és felrepesztette az ajkát. Vér fröccsent.

– Te kibaszott kis köcsög! – süvöltötte Dennis. Nagyot lendített a karjával, és keményen Tommy arcába vágott, aki azonnal a földre zuhant. Dennis cipője telibe találta a gyomrát. Elakadt a lélegzete. Tommy megpróbált labdává gömbölyödni. A kezével eltakarta a fejét, hogy védje magát, miközben Dennis rúgta, ahol érte. Aztán egyszerre csak eltűnt a támadója. Mr. Alvarez húzta vissza a gallérjánál fogva, aki kiabált valamit, amit azonban Tommy nem értett. Egyetlen ép szeme előtt csillagok keringtek. Wendy zuhant mellé a porba. – Tommy! Jól vagy? A fiú köhögve próbált felülni. – Nem – krákogta. Mindketten Dennis felé néztek, akit teljesen elvakított a düh: sikoltozva átkozódott, hadonászott és rúgkapált Mr. Alvarez felé. Egymásra néztek, majd a talajra, ahova Dennis azt a valamit ejtette, amit megpróbált Wendy szájába erőltetni: félig elrothadt emberi ujj hevert előttük, ami teljesen megfeketedett, mint egy túlérett banán.

30. Dr. Peter Crane rendelője gyönyörűen felújított, fehér vakolatú, spanyol stílusú épületben volt egy forgalmas, gyönyörűen elrendezett, fákkal szegélyezett sétányon, nem messze a főiskolától. Vásárolni indulók barangoltak ide-oda a divatos és elegáns butikok és galériák között a három háztömböt felölelő övezetben. Az út menti kávézókat és cukrászdákat diákok, felnőttek és nyugdíjasok kavalkádja töltötte meg. A könyvesbolt előtti pádon gitáros játszott klasszikus zenét. Szép város, gondolta Vince, aki épp egy chicagói stílusú pizzát reklámozó olasz éttermet tanulmányozott. Úgy érezte, elborítja az olívaolaj és a fokhagyma illata. Beléptek a rendelőbe, és Vince feltérképezte a bőrfotelekkel és az egyik falba épített hatalmas, sósvízi akváriummal berendezett várótermet. Még a dohányzóasztalra kihelyezett magazinok is hivalkodóak voltak: Town & Counlry, Archileclural Digesl, Scienlific American. Mendez felvillantotta a jelvényét az ívelt fapult mögött ülő elegáns afroamerikai nő előtt. A nő felvonta hajszálvékonyra szedett szemöldökét. – Miben segíthetek, nyomozó? – Meg tudná mondani, hogy múlt csütörtökön járt-e itt önöknél kezelésen egy Karly Vickers nevű nő? A recepciós visszalapozott néhányat az előjegyzési naptárban. – Igen. Négyre volt időpontja tisztításra és általános vizsgálatra. 15.55-kor érkezett. – Beszélnünk kell dr. Crane-nel és azzal, aki a tisztítást végezte! A nő egy rendelőbe vezette őket, hogy ne a páciensek előtt várakozzanak. Vince azonnal beletelepedett a nagy kezelőszékbe. – Az anyám azt akarta, hogy fogorvos legyek – mondta a mennyezet freskóját tanulmányozva: pufók, fehér felhőket kék égbolton. –Akkora a kezem, mint egy fogadójátékos kesztyűje. El tudod képzelni, hogy egy ekkora valami matat a szádban?

A következő pillanatban férfiarc takarta el előle a pufók, fehér felhőket. Jóképű fickó volt, a harmincas éveinek elején, sötét hajú, sötét szemű. Vince felült. – Mendez nyomozó – rázta meg Crane Mendez kezét. – És? – Leone nyomozó – mutatkozott be Vince. – Ava azt mondta, egy páciensről akarnak néhány kérdést feltenni. – Igen, Karly Vickersről – válaszolta Mendez, és előhúzta a zsebéből a nő fényképét. – Itt járt önnél csütörtök délután. Crane elvette a fényképet, és egy pillanatig csak bámulta. – Másmilyen volt a haja, de igen, emlékszem rá. Fogtisztításra jött, ami után megvizsgáltam a fogait. Néhány röntgenfelvételt is készítettünk. Szüksége van egy-két koronára, de ez még nem bűn – mondta, és visszanyújtotta a képet. – Megkérdezhetem, miért érdekli ez önöket? – Miss Vickers eltűnt – válaszolta Vince. – Talán ön volt az utolsó személy, aki találkozott vele. Crane arcára őszinte zavar ült ki. – Eltűnt? És úgy vélik, tudhatok erről valamit? Én csak a fogait vizsgáltam meg. – Csupán megpróbáljuk feltérképezni az utolsó napját – nyugtatta meg Vince. – Tudomásunk szerint az ön rendelője volt az utolsó hely, ahova aznap bejelentkezett. Nem említette véletlenül, hogy hova készül, miután itt végeznek? Talán hogy vacsorázni megy egy baráttal, vagy valami hasonló? – Szentséges isten! – hüledezett Crane. – Először gyilkosság, most meg eltűnik egy nő. Errefelé nem történik ilyesmi. – Valóban felkavaró – értett egyet Vince. – Van összefüggés a két eset között? – Még nem tudjuk – válaszolta Mendez. – Valószínűleg nincs – tette hozzá Vince. – Nagyon ritka típusú bűnözőről beszélnénk, ha a két eset között lenne összefüggés. Rendkívül kicsi a valószínűsége ennek. – Már felmerült a sorozatgyilkosság lehetősége – emlékeztette őket Crane. Vince éles pillantást lövellt Mendez felé, aki kissé zavartan nézett vissza rá. – Elméletben – felelte végül.

– Elgondolkodtam a tegnapi beszélgetésünk után – szólalt meg ismét Crane. – Nagyjából egy éve… nem találtak a városhatár közelében egy másik meggyilkolt nőt? Mit gondolnak, az a gyilkosság kapcsolatban áll a mostanival? – Nem áll módomban feltételezésekbe bocsátkozni – tért ki a válasz elől Mendez. – Nem is tudom, melyik válasz lenne a rosszabb – morfondírozott Crane. – Az, hogy több átlagos gyilkos kószál szabadon, vagy az, hogy egy átlag feletti. – Mi a C-válaszban reménykedünk: egyik sem – szólt közbe Vince. – Az a nő a parkban – vette vissza a szót Crane –, tudják már, hogy ki volt? – Igen, sikerült azonosítani. Lisa Warwick, ápolónő… – Lisa Warwick? – kiáltott fel az orvos döbbenten. – Nem létezik! – Ismerte? – Ahhoz eléggé, hogy köszönőviszonyban legyünk. A Thomas Központban dolgozott. Ó, ember, ez borzasztó! – Sokat dolgozik a központ számára? – kérdezte Vince. – Csak megkönnyíteni egy kicsit az ügyfelek és az ott dolgozók életét – válaszolta Crane. – Méltó ügy. A feleségem is önkénteskedik náluk. Ő ruhaadományokat szervez és sikeres üzletasszonyokat hív meg hozzájuk. – Találkozott Ms. Warwickkal az utóbbi időben? – kérdezte Mendez. – Nem. Nem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára. – Az egyik pultnak dőlt, keresztbe fonta a karját a mellén és megrázta a fejét. – Hogy halt meg? – Még várjuk a boncolás eredményét – válaszolta Mendez. – De úgy tűnik, megfojtották. Crane lehunyta a szemét és megdörzsölte a homlokát, mintha a puszta tudat is fájna neki. – Remélem, nem szenvedett – szólalt meg csöndesen. – Kedves lány volt. – Hogy van Tommy? – váltott témát Mendez. – Meglehetősen kiborítja az eset. – Dr. Crane fia is azok között a gyerekek között volt, akik megtalálták a holttestet – magyarázta Mendez. Crane élesen Vince-re pillantott.

– Városon kívül voltam aznap este – reagált az ügynök könnyedén. – Milyen borzasztó látvány ez gyerekek számára! – Tommy nem bírja felfogni, hogy teheti egy ember ezt egy másik emberrel – mondta Crane. – Tegnap este megkérdezte tőlem, hogy a férfi, aki megölte azt a hölgyet, őrült-e vagy csak nagyon haragudott rá. – És mit válaszolt? – Azt, hogy szerintem nem nagyon érti senki, miért lesz valakiből gyilkos. – Ez nem túl megnyugtató – vélte Vince. – A fiam tízéves és elképesztően okos, nyomozó. Felismeri, ha valaki hazudik. Megmagyaráztam neki, hogy nem kell aggódnia emiatt, mert maga az a tény, hogy valami rossz történt azzal a nővel, nem jelenti azt, hogy bármi rossz történne vele is. Meg hogy sok ember vigyáz a biztonságára. – Ez hatott? – Nem hiszem – felelte Crane őszintén. – Emlékszik, mikor ment el innen múlt csütörtökön, Ms. Vickers? – kérdezte Mendez. – A tisztítás és a vizsgálat rendszerint egy órát vesz igénybe, így öt körül kellett lennie. Ava majd megmondja pontosan – ajánlotta. – Ava mindenre emlékszik. – Milyennek tűnt Miss Vickers az ön számára? Az orvos vállat vont. – Nem nagyon figyeltem meg. Tátott szájjal ült, én pedig a fogait bámultam. Felkavarta egy kicsit, amikor azt mondtam neki, hogy két koronára lesz szüksége. Másnap kezdte volna az új munkáját a Quinn és Morgan ügyvédi irodában. Aggódott amiatt, hogy már az, elején el kell kéretőznie. De megnyugtattam, hogy ez nem lesz probléma. Mindenkit ismerek annál a cégnél. Azt javasoltam neki, hogy beszéljen az irodavezetővel, és közösen majd kitalálunk valamit. Talán beugrott hozzájuk útban hazafelé. – Van a rendelőnek saját parkolója, dr. Crane? – érdeklődött Vince. – Három parkolóhely az épület mögött. Ha mindegyik foglalt, akkor a pácienseknek a nyilvános parkolót kell használniuk. – Nem gond, ugye, ha körülnézünk ott egy kicsit? – kérdezte Vince. – Van hátsó kijárat, igaz? – Persze. Megmutatom önöknek.

Végigvezette őket a folyosón át az ajtóig, ami egy árnyékos utcácskára nyílt az épület mögött. Vince befogadta a látványt – a környező épületeket, az emberek hiányát. A szomszédos épület falán hatalmas tábla jelezte, hogy KIADÓ. Alatta a JAMESON INGATLANKÖZVETÍTŐ felirat az ügynökség telefonszámával és egy csinos, mosolygós ügynök fényképével. A dr. Peter Crane nevével fémjelzett három parkolóhely közül kettő foglalt volt. Az egyik helyen egy sötétkéken csillogó négyajtós Jaguar állt, a másikon pedig fehér Toyota Celica. – Nem tudom, hogy itt parkolt-e Miss Vickers – szólalt meg Crane. – Ava talán ezt is tudja. – Vannak itt biztonsági kamerák? – kérdezte Vince, miközben tekintete a kis sikátor épületeit pásztázta. – Nem tudom. Nekem nincs. Kinyílt a rendelő ajtaja, és a mindentudó Ava dugta ki a fejét rajta. – Elnézést a zavarásért – szólította meg a kis csoportot –, de Miss Navarre telefonált, dr. Crane! Valami incidens történt az iskolában. Azt kérdezi, hogy el tud-e menni Tommyért. – Incidens? – ismételte meg a szót Crane. – Mi történt már megint? – Nem részletezte. – Elnézést, fiúk! – sóhajtott fel Crane. – Mennem kell. – Természetesen – helyeselt Vince. – A család az első. Ava az orvos felé nyújtotta annak kocsikulcsát, de Mendezre és Vince-re nézett. – Robin, a fogtechnikusunk bent lesz holnap. Ő csinálta Miss Vickers tisztítását. – Csak a papírforma kedvéért kérdezem, dr. Crane – fordult még egyszer az orvoshoz Mendez. – Hol tartózkodott múlt csütörtök éjjel? – Otthon, a családommal. Hívjanak fel, ha bármi kérdésük lesz még! – kérte Crane, és elindult a Jaguar felé. – De őszintén úgy gondolom, hogy nem leszek túl nagy segítség maguknak. Biztos vagyok benne, hogy nem én láttam utoljára Karly Vickerst aznap. – Miből gondolja ezt? – kérdezte Vince. – Mert annak kellett őt utoljára látnia, aki elrabolta, és biztosan tudom, hogy ez a személy nem én voltam. – Kinyitotta a kocsi ajtaját, aztán megtorpant. – Elrendelték már a földi keresést? – Még nem – felelte Mendez.

Crane összeráncolta a homlokát. – Nem lenne itt az ideje? Egy nő már meghalt. Egy másik eltűnt. Borzasztó lenne, ha azért kellene meghalnia, mert senki nem indult a keresésére. – Keressük, ne aggódjon! – zárta rövidre a témát Mendez. – Megvan a névjegykártyám arra az esetre, ha bármi az eszébe jutna, ugye? – Tudod, igaza van – szólalt meg Vince, ahogy Crane autója eltűnt a sikátorban. – Lehet, hogy Karly Vickers odakint van valahol, és ebben a percben is ketyeg az órája… feltéve, hogy még nem halt meg. Valószínűleg azon tűnődik, hogy keresi-e valaki, észrevették-e egyáltalán, hogy eltűnt. – Lisa Warwick pénteki napon tűnt el – érvelt Mendez. – Tizenegy nappal később találtak rá. Karly Vickersnek múlt csütörtökön veszett nyoma. Reméljük, hogy a gyilkos tartja magát az időrendjéhez. Vince komoran nézett a fiatal nyomozóra. – Én nem mernék egy emberi életben fogadni erre.

31. Mendez a pad előtt a porban heverő, bomlásnak indult emberi ujjra meredt. Legyek lepték el, és még több zsongott körülötte. Olyannyira elrothadt már, hogy a bőr felrepedt, és elkezdett lemállani a csontról. A pádon üldögélő Vince-re pillantott. Ahogy Crane rendelőjében végezve visszaültek az autóba, a központból azonnal megkapták a hívást. Haladéktalanul menjenek az Oak Knoll-i általános iskolába. Valószerűtlen bűnügyi helyszínnek tűnt. És az incidens sem hangzott olyasminek, ami miatt zsarukat kellene hívni – egy kölyök elpüfölt egy másikat a tornaórán. Vince-nek azonban el kellett ismernie, hogy a szétroncsolódott emberi ujj más fénybe helyezte a történteket. Egy apró, fehér üvegcséből néhány tablettát rázott a tenyerébe, majd a fejét hátrahajtva bekapta őket. – Jól vagy? – érdeklődött Mendez. – Fejfájás – magyarázta. Mintha fejszével hasogatnák a fejem, gondolta. – Mit gondolsz erről? – Az áldozatodnak hiányzik a mutatóujja. Itt van egy mutatóujj. Nem kell Sherlock Holmesnak lenni a megfejtéshez. Hicks is az ujj fölé hajolt, és elhessegette róla a legyeket. Két másodperc múlva újból ellepték. – Ember, ez súlyos! Tuti, hogy ezt a Farman kölyök kedd éjjel gyűjtötte be a helyszínről. – A kislány azt mondta, hogy megfogta a tetemet – idézte fel Mendez. – De azt nem, hogy letépte az egyik ujját és zsebre vágta. – Zacskózzátok be, és menjünk, beszéljünk a fiúval! – javasolta Vince, és talpra kászálódott. – Alig várom, hogy megtudjam, mi mondanivalója van a történtekről.

A tárgyalóteremben gyűltek össze. Dennis az egyik széken ült mogorván. Az ajka felrepedt, a ruhája piszkos volt. Egy szót sem szólt azóta, hogy Mr. Alvarez berángatta az épületbe. A tornatanár azt mondta Anne-nek, hogy jó tíz percbe telt, míg sikerült lecsillapítania a gyereket a baseballpályán. – Egyre csak rúgkapált, hadonászott, és ilyen mocskos beszédet még életemben nem hallottam! – mesélte. – Mintha megszállta volna valami. Semmit nem tudtam vele kezdeni, csak lógtam rajta, hogy ne érhesse el a többieket. Ez már önmagában is rémisztő, gondolta Anne. Dennis nagyobb ugyan a többi tanulójánál, de akkor is csak egy kisfiú. Paco Alvarez pedig robusztus, mint egy tűzcsap, hatalmas, izmos karokkal. – Azt hiszem, ha nem lettem volna ott, hogy megállítsam, megöli Tommy Crane-t – suttogta a testnevelő tanár, és olyan gyanakvóan pillantott Dennisre, mintha azt várná, bármelyik pillanatban felpattanhat az asztal mellől és vadállat módjára újra támadásba lendülhet. Dennis fölemelte a fejét és rájuk pillantott, mintha csak azt kérdezné: Mit bámultok? Aztán újra az asztallapra szegezte a tekintetét. – Nagyon súlyos dühkitörése volt – folytatta Alvarez. – Tudod, a kölyöknek vérben forgott a szeme. Mint a harci kutyáknak. Anne semmit nem tudott a harci kutyákról. Kezdte azt hinni, semmiről sem tud semmit. Nem kellett volna észrevennie a figyelmeztető jeleket Dennis Farman viselkedésében? Vagy észrevette, de elhárította őket: Dennis bizonytalan, Dennis féltékeny, Dennisnek az alaptermészete ilyen zsarnoki. De talán nem is voltak figyelmeztető jelek. – Nem tudom, mit mondjak, Paco – szólalt meg halkan. – A fiú problémája súlyosabb, mint amit én kezelni tudok. Kinyílt az ajtó, és Garnett igazgató masírozott be a terembe Mendez nyomozóval és két másik férfival – az egyikük vörös hajú harmincas volt, rendőrjelvénnyel az övén, a másik pedig egy a negyvenes évei végén járó magas, jóképű ember. Erő sugárzott belőle, és tekintetét egyenesen Anne-re szegezte. Otthagyta a többieket, a tanárnőhöz lépett és kinyújtotta felé a kezét. – Ön bizonyára Miss Navarre – mondta. A férfi keze nagy volt és meleg, szinte eltűnt benne az övé. – Leone nyomozó vagyok.

Anne hátrafordult, hogy bemutassa Alvarezt is, ám a tornatanár már Mendezzel beszélgetett. Úgy tűnt, ismerik egymást. – Nyomozó. – Megrázó élményben volt ma része – szólalt meg a férfi, még mindig a kezében tartva a tanárnő kezét. Anne nem tiltakozott. A nyomozó nagydarab férfi volt – a sovány fajtából, ám ennek ellenére olyan megnyugtató szilárdságot sugárzott, mintha azért lenne ott, hogy mindenről gondoskodjon – ez a tulajdonság pillanatnyilag rendkívül vonzó volt számára. – Jól van? – kérdezte a férfi. – Kicsit megrázott a dolog – vallotta be Anne. – Kint volt az udvaron, amikor az incidens történt? – Nem – húzta el végül a kezét a férfiéból. – Mr. Garnett irodájában voltam, és pont Dennisről beszéltem vele. Ezt rajzolta délelőtt. Úgy fordult, hogy a fiú ne láthassa meg a füzetet, amit a kezében szorongatott. Kinyitotta az erőszakos rajzokat ábrázoló lapon. Leone nyomozó komoran elfintorodott, amikor meglátta a képeket. – Ma rajzolta őket? – Igen, délelőtt – válaszolta Anne. – Egész délelőtt nagyon felkavart volt. Ő is azon gyerekek között van, akik megtalálták a holttestet. – Farman seriffhelyettes fia. – Igen. Feltételezem, ismeri a seriffhelyettest. Leone semmitmondóan hümmögött, azonban minden figyelme a rajzra irányult. – Hány éves a fiú? – Tizenegy. A harmadik osztályt meg kellett ismételnie. – Mondott valamit arról, hol vagy miképp tett szert az ujjra? – Nem. Meg sem mukkant azóta, hogy Mr. Alvarez behozta a tornaóráról. – Nagyon nyugtalanító – állapította meg a férfi lágyan. Végül a rajzról a tanárnőre emelte a tekintetét. – És a kis hölgyre támadt ma délután elsőként? – Igen. Wendy Morganre. Aztán Tommy Crane-re. – Korábban is előfordult, hogy erőszakosan lépett fel lányokkal szemben?

– Nem jobban, mint ahogy az átlagos ötödikes fiúk teszik – válaszolta Anne. – Legalábbis az én tudomásom szerint. Ma délelőtt azonban hevesen nekem támadt. Elmesélte az ügynöknek, mi történt az osztályteremben, és előző este Farmanéknál, amikor váratlanul betoppant hozzájuk. – Azt hiszem, engem hibáztat azért, mert bajba került – szögezte le végül. – A szüleinek fogalma sem volt arról, hogy ellógott az iskolából. Azt hiszem, az apja megverte érte. Egész délelőtt nem volt hajlandó leülni. – Kérhetek fénymásolatot erről a lapról? – kérdezte Leone. – Néhány darabot. – Természetesen. – A holttestet megtaláló többi gyerek is az ön osztályába jár? – Igen. Nagyon megterhelő hét volt ez számunkra. – Szeretnék beszélgetni önnel a gyerekekről – mondta váratlanul a nyomozó. – Ráér ma este? – Hm… hm… Persze, természetesen – felelte Anne, és már abban a pillanatban átfutott a fején, hogy Franny ezért megöli. A csütörtök mindig a közös kínai vacsoráké volt. – Remek. Vacsora hétkor? A Piazza Fontanában? – Randevúra hív, nyomozó? – kérdezte Anne, kissé megdöbbenve a férfi vakmerőségén… és valami máson. – Az nem lenne helyénvaló részemről. De nem is tagadta. – Távol voltam egy ideig – folytatta aztán. – Csupán tegnap éjjel érkeztem vissza. Szeretnék komplex képet kapni arról, hogy mi történt kedden. Nagyra értékelném, ha megismerhetném a véleményét. Az ön kellemes társasága pedig a bónusz – tette hozzá. Mendez csatlakozott hozzájuk, Leone pedig megkérte Anne-t, hogy mutassa meg kollégájának Dennis rajzait. – Jézus Krisztus! – tört ki a nyomozóból, majd észbekapott. – Elnézést, asszonyom! – Értesítette az iskola a fiú szüleit? – kérdezte Leone. – Farman rendőr már úton van – válaszolta Anne, azt kívánva, hogy az igazgató bárcsak Dennis anyját hívta volna fel inkább.

– Szerintem még azelőtt kérdezzük meg a kölyköt az ujjról, hogy az apja ideér! – fordult Mendez Leonéhoz. – Ha nem emelünk vádat ellene, akkor nincs szükség szülői jelenlétre a kikérdezésnél. – Ahogy gondolod – vont vállat Vince. – Megeshet azonban, hogy Crane-ék ragaszkodnak a vádemeléshez. – Csak az ujjról kérdezem meg. – Elindult az asztal felé, azonban eszébe jutott valami és visszafordult. – Köszönöm, Miss Navarre! Igazán sokat segített. – Magával maradok. – Tessék? – Magával maradok, amíg beszél Dennisszel! – jelentette ki Anne. – Amíg az épületben van, ő az én felelősségem! – Felőlem – vont vállat Mendez. A nyomozó ismét elindult, ám a tanárnő megragadta sportkabátja ujját. A nyomozó megperdült, és a nőre nézett. – Nem akarom, hogy megemlítse a rajzokat! – közölte Anne halkan. – Nem tudja, hogy nálam van a füzete. És nem akarom, hogy azt higgye, elárultam. Segíteni akarok rajta… ha lehetséges. Együtt léptek az asztalhoz, és leültek, hogy kikérdezzék Dennis Farmant. Dennisnek azonban semmi mondanivalója nem volt. Egyetlen szó sem. Nem volt hajlandó elmondani, miképp tett szert az ujjra. Nem volt hajlandó semmit sem mondani, és semmilyen mértékű fenyegetés vagy hízelgés nem tudta megmásítani az elhatározását. Némán meredt az asztallapra, és csak Isten volt a megmondhatója, mi kavargott az elméjében.

Hicks visszament a hivatalba, hogy ellenőrizze, beérkezett-e már a Thomas Központ alkalmazottairól valami háttéranyag. Vince és Mendez kiment az iskola elé, hogy a járdán várják meg Frank Farmant. A többi gyereket már jóval azelőtt elvitték a helyszínről, hogy ők odaértek volna – Tommy Crane-t az apja azonnal elvitte a kórházba kivizsgálásra. Wendy Morganért is az édesapja jött el. – Ez aztán az erőszakos fantáziavilág, tekintve, hogy egy gyerek fejében fogalmazódott meg! – jegyezte meg Vince, rágógumival kínálva Mendezt. – Nagyon mélyen gyökerező harag él benne. Mitől van így?

Nem ilyen érzelmekkel jönnek a kölykök a világra. Tanult magatartásról van szó. Kitől tanulhatta? – Frank kissé túl vonalas – válaszolta Mendez. – De soha nem láttam még, hogy nőket rajzolt volna, akiknek kés áll ki a melléből. – A fiú tökéletes jelölt arra, hogy elinduljon a lejtőn, aminek a végén tényleg bántalmaz valakit. Oda kell figyelned rá a következő években. – Remek! Remélem, Crane-ék ragaszkodnak a vádemeléshez. Akkor bepakolhatnánk egy javítóintézetbe. – És angyal lesz belőle, ha kikerül – vágta rá Vince szarkasztikusan. Néhány percig csöndben álldogáltak egymás mellett, mindketten a saját gondolataikba merülve. – A tanárnő nagyon bájos – szólalt meg végül Vince. – Az. – Igazán bátor, ahogy kiáll a kölykök mellett. Ez tetszik nekem – folytatta Vince, majd a szeme sarkából Mendezre pillantott. – Elhívtad már randizni? Mendez szinte ijedten nézett az ügynökre. – Hogy mi? Dehogyis! Egy ügy kellős közepén vagyok. Vince vállat vont. – A férfiembernek ennie kell. – Tegnap találkoztam vele először. – És akkor? Én csupán egy órája ismerem. Mendez az ügynökre meredt. – Randevúzni hívtad? A lányod lehetne, olyan fiatal! – Valóban – vigyorgott Vince. – De nem a lányom. – Nem hiszem el, hogy randira hívtad! Ennek az egésznek a kellős közepén elhívtad randizni? – Csak vacsorázni megyünk. Hogy a gyerekekről beszélgessünk – tette hozzá Vince. – Szóval ő nem tudja, hogy randevúra megy. – Annyit tud, hogy vacsorázni megy egy elbűvölő úriemberrel egy nagyon szép olasz étterembe. – Még mindig nem hiszem el! A tanárnő a nyomozás része. – Nem áldozat. Nem is szemtanú. És nem ő az elkövető – mutatott rá Vince a lényegre. – Nincs összeférhetetlenség. Az élet rövid, fiatal kollégám. Carpe diem!

Rendőrkocsi állt meg előttük a járdaszegély mellett, és Frank Farman szállt ki belőle. Arca kemény és rezzenéstelen volt, mint az acél. – Nem hiszem el – morogta maga elé félhangosan. – Egy ujj volt nála? – Lisa Warwick teteméről kellett, hogy leszedje – felelte Mendez. – A boncoláskor hiányzott a nő egyik ujja. – Az isten szerelmére! – vágta Farman csípőre a kezét. – Nem tudom, mi a baj ezzel a gyerekkel. Megpróbálok embert faragni belőle, erre ilyeneket művel! – Elég csúnyán összeverte a Crane fiút – folytatta a rossz híreket Mendez. – Lehet, hogy a szülei vádat akarnak emelni. – Jézus Krisztus! – Farman úgy nézett balra majd jobbra, mintha azt várná, kérésre tényleg alászáll közéjük Jézus. Jézus nem jött el. Viszont megkapta helyette Anne Navarre-t. A tanárnő szilárd eltökéltséggel masírozott ki az épületből. – Mr. Farman! Válthatnék néhány szót önnel? – Igazán nincs most időm… – Nincs ideje megbeszélni azt a tényt, hogy a fia egy emberi ujjat hozott ma az iskolába? Mi sürgősebb dolga akadhat ennél? – Munkám van, Miss Navarre. – Való igaz. Úgy hívják, szülői gondoskodás. A gyerekkel jár együtt. Magának semmit nem számít, hogy a fia nagyon súlyos problémákkal küzd? Vince látta, hogy Farman arca elvörösödik. A seriffhelyettes nem fogja lenyelni, hogy bárki is megleckéztesse a kollégái előtt. Anne Navarre szemmel láthatóan mit sem törődött ezzel. Úgy állt a hatalmas férfival szemben, mint mérges kisegér az oroszlán előtt. – Dennisnek segítségre van szüksége. Szakember segítségére! Farman a nő fölé magasodott, a méretével próbálta megfélemlíteni. – Nem kell kioktatnia arról, hogy neveljem a saját gyerekemet! A feleségem hamarosan itt lesz, és majd ő foglalkozik Dennisszel. – Rendkívül örülök ennek! – vágta rá a tanárnő. – Legalább addig sem veri senki a fiút! – Hogy merészel? – hörögte Farman, és fenyegetően közelebb lépett. Vince közéjük állt. – Hagyjuk itt abba, emberek! Higgadjanak le mindketten! Néhány lépéssel odébb terelte Anne Navarre-t, és Sharon Farman kocsija ebben

a pillanatban állt meg a rendőrautó mögött. Frank Farman nagy levegőt vett, és lassan engedte ki magából, mintha kuktából akarná kiengedni a túlhevült gőzt. – A feleségem majd gondoskodik Dennisről! – fordult Mendezhez. – Mennünk kell! – Hova? – Most jött rádión a jelentés – válaszolta Farman. – A légi kutatás megtalálta Lisa Warwick és Karly Vickers autóját. Dixon azt akarja, hogy menjünk ki a helyszínre.

32. A két autó egy mezőn állt, több száz másikkal együtt, így tulajdonképpen nyílt terepen rejtették el őket. A földterület egy Gordon Sells nevű ócskavas-kereskedőé volt. Mendez kiszállt az autójából, és egy cirkusz kellős közepén találta magát. A seriffhivatal saját helikoptere a földön vesztegelt, azonban a levegőben három másik gép körözött. Különböző Los Angeles-i televíziós csatornák lógói díszelegtek rajtuk. Hírcsatornák zárt furgonjai torlaszolták el az országutat, operatőrök és riporterek lepték el felbolydult szúnyograj módjára a környéket, éhesen arra, hogy lecsapjanak valami szaftosra. Frank Farman mintegy fél tucat rendőr felé üvöltözött parancsokat, akik sárga helyszínelőszalaggal próbálták elzárni a területet. Dixon Karly Vickers aranyszínű Chevy Novája mellett állt, és a rendőrségi fényképészt és operatőrt instruálta, akik minden lehetséges szögből megpróbálták lefilmezni az autót, az autó körül lévő többi autót, és az autó körül lévő talajt. – Tony! Jó, hogy megérkeztek! – köszöntötte őket Dixon. – Átvontatjuk az autókat a saját parkolónkba, és ott végezzük el a vizsgálatokat. – Rendben. Merre van Lisa Warwick kocsija? – Két sorral feljebb. – Néhány egyenruhás rendőr irányába mutatott, akik őrt álltak a szóban forgó kocsi körül. – A pilóta azt mondta, holtbiztos, hogy az a kocsi a földútról került a birtokra, a hátsó kapun keresztül. Föntről még ki tudta venni a keréknyomokat a fűben. – Tehát az elmúlt néhány napban került ide – szögezte le Mendez. – És most itt a nyakunkon a sajtó is! – panaszolta Dixon. – Valaki megtudta, hogy Warwick és Julie Paulson szemét és száját is leragasztották. – A francba! Tégla van az őrsön? – Nem tudom, ki szivárogtatta ki.

– Megeshet, hogy maga a gyilkos – vélte Mendez. – Vince úgy véli, a fickó publicitást akar. – Hol van most? – A szállodában. A profilon dolgozik. És a randevúra készül Anne Navarre-ral, gondolta, némiképp még mindig kiborulva ezen, jóllehet semmi köze nem volt hozzá, és nem is igazi randevúról volt szó. Leone tiszta képet akart kapni a gyerekekről. Crane apja volt az utolsó ember, aki Karly Vickerst látta. Wendy Morgan apja kapcsolatban állt Lisa Warwickkal. A Farman kölyök pedig bimbózó sorozatgyilkos-jelölt, aki szuvenírként megtartotta magának az áldozat egyik ujját. A tanárnő által nyújtott minden információ hasznos lehet számukra. – Vajon ő is besegített a publicitásba? – kérdezte Dixon. – Vince? Hogy leinformálta volna a sajtót? Kizárt – vágta rá Mendez automatikusan. – Ne legyen ebben olyan biztos, fiam! Annak a fickónak megvan a maga híre. – Mint a világ egyik legjobb profilkészítője. – És mint az egyik legismertebb profilkészítője. Ezt pedig nem a szerénységével meg a zárkózottságával vívta ki magának. Nekünk talán azt mondja, hogy most a radar alatt dolgozik, de nem ez jellemző rá. Mendeznek nem tetszett a jellemrajz. – Ezt nem tudhatjuk. A lényeg, hogy itt a sajtó. Tudnak, amit tudnak. Nekünk pedig megvan a magunk dolga. Beszélt már valaki a birtok tulajdonosával? Mi az ő sztorija? – Néhány kolléga vigyáz rá. Magára és Hicksre várnak. Azt akartam, hogy legelőször az autók legyenek biztosítva. – Bemegy a kocsikkal? – Igen. – És még ki? – érdeklődött a nyomozó. – Miért fontos ez? Mendez olyan arcot vágott, mintha rossz lenne a szájíze a témától. – A Farman gyerek ma Lisa Warwick félig elbomlott ujjával állított be az iskolába, hogy dicsekedjen vele. – Hogy mi? – kerekedett el Dixon szeme. – Így igaz. A csomagtartómban van, egy barna zacskóban. Megpróbálta megetetni az egyik osztálytársával.

– Szentséges isten! – A kölyök valószínűleg a helyszínen gyűjtötte be, de hogy veszi ez majd ki magát a lapokban? A fiú megszerzi az áldozat ujját, és ezután mi még megengedjük az apjának, hogy beüljön az áldozat autójába. Nem akarom felhozni Frank előtt, de nem hiszem, hogy jól venné ki magát. Egy jogász nagyon ki tudná forgatni a dolgot. Dixon egy pillanatig emésztgette a hallottakat. A közel húsz évet a szakmában eltöltött nyomozó szemszögéből elemezte a helyzetet. Nem számít, milyen jól ismeri Frank Farmant. Mint ahogy az sem, hogy Farman múltja makulátlan. Ez most ügyrendi kérdés volt. – Értem az álláspontját – felelte végül. – Menjen, beszéljen a tulajdonossal! Én pedig foglalkozom Frankkel. Tud a fiával történt incidensről? – Igen. Mendez felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Átballagott a mezőn Lisa Warwick autójához, ahol Hicks álldogált és beszélgetett néhány rendőrrel. – Beszélnünk kell a tulajjal – tájékoztatta. – Megemlítetted Dixonnak az ujjat? – Igen. Azt mondta, ő majd lerendezi Frankkel. – Jobb, ha ő teszi, mint ha te. Beszálltak Mendez kocsijába, és a mezőn áthajtva kikanyarodtak az útra, az ócskavastelep riporterek és rendőrök által elzárt főbejárata felé. Mendez türelmetlenül nyomkodta a jármű dudáját. Hicks a jelvényét lobogtatta. Egy fényképész lekapta őket. – Gondolom, most tudjuk meg, hogy zajlanak a dolgok nagyban – állapította meg Hicks. – Nagyon úgy tűnik, az egész csak egy újabb púp a hátunkon. A telep irodája egy rozsdás lakókocsi volt, melyben szemmel láthatóan laktak is. Mendez és Hicks belépett, és azonnal hunyorogni kezdett a cigarettafüsttől megsárgult, csempézett mennyezetre szerelt éles neonvilágítástól. A hely koszos volt és rendetlen. Savanyú izzadság- és hagymaszagtól bűzlött. A konyhaasztalnál egy rendőr ült egy férfival, akit Mendez Gordon Sellsnek vélt. A negyvenes évei közepén járó, kopaszodó férfi arcát megviselte az élet. Foltos trikója peremén túlcsordult hát- és mellszőrzete.

– Mr. Sells – nyújtotta a férfi felé a kezét Mendez. – Mendez nyomozó vagyok. Ő itt a társam, Hicks nyomozó. Az udvarias közeledés cseppet sem hatotta meg Sellst, aki mogorván a nyomozóra nézett: – Nem csináltam semmit azokkal a kocsikkal. Azt sem tudom, hogy kerültek ide. Mendez leült az egyik székre. Hicks a zsúfolt konyhapultnak dőlt, és arrébb hessegetett egy macskát, mely ételmaradékra vadászott a mosatlan edények között. – Nem is látta korábban azokat az autókat? – érdeklődött Mendez. Sells megrázta a fejét. Mendez elképzelte, miként reagálhat egy nő erre a fickóra. Ami kevés haja megmaradt, az is ápolatlan volt. Állát körülbelül négy-öt napos szakáll keretezte. – Hogy lehetséges ez, Mr. Sells? – kérdezte. – Hiszen kerítéssel van a birtoka körülvéve, vagy tévedek? – Azzal. – Így hát valakinek ki kellett nyitnia a kaput, hogy azok a kocsik behajthassanak! – Nem tudok erről semmit. Mendez kabátja zsebéből előhúzta Karly Vickers fényképét. – Látta már ezt a nőt? A fickó hanyag pillantást vetett a képre. – Nem. – Mond magának valamit a Lisa Warwick név? – Nem. – A szóban forgó két autó tulajdonosa ez a két nő. Az egyikük meghalt. A másik eltűnt. – Nem tudok semmit – hajtogatta Sells, akit csöppet sem hozott ki a sodrából a borzalmas információ. – Vannak alkalmazottjai, Mr. Sells? – kérdezte Hicks. – Csak én és az unokaöcsém dolgozunk itt. Ő sem tud semmiről. – Ő hol van most? Sells elordította magát: – Kenny! Gyere ide! Kenny feje kibukkant a szomszédos szobából: hatalmas termetű, talán húszéves, mamlasz tekintetű kölyök volt. Úgy festett, mintha

egyenesen a Gyilkos túra forgatásáról érkezett volna: kertésznadrágja egyik pántja lelógott, száját folyamatosan tátva tartotta. Mendez felállt, és újra bemutatkozott. Kenny bambán bámult rá. – Látta már ezt a nőt? – mutatta fel ismét Mendez Karly Vickers fényképét. Kenny vállat vont. – Nem tud az semmit! – szólt közbe Sells türelmetlenül. – Félhülye. – Nem is – tiltakozott Kenny nehézkes hanghordozással. – Ez a nő eltűnt – magyarázta Mendez. – A másik nő, akié a kocsi volt, meghalt. Meggyilkolták. Sells felmordult: – Mondtam már, hogy nem tud… Mendez az asztalra csapott a kezével, és a tulajdonos felé hajolt. – Fogja már be a mocskos pofáját! Kurvára nem akarom még egyszer hallani, hogy nem tud semmit, maga tudatlan bugris! – Nem vagyok letartóztatva! – kiabált vissza Sells. Mendez lekapta az övéről a bilincset. – Változtatni akar ezen? Ezt a kívánságát azonnal teljesíthetem! Hicks nyugodtan előrelépett, és megfogta a nyomozó karját. – Higgadj le, Tony! Biztos vagyok benne, hogy Mr. Sells csupán nem látja át a helyzet súlyosságát. – A gyilkossági vád melyik része nem világos számára? – mérgelődött Mendez. – Állítsd le magad! – szólt Hicks erőteljesen a kollégájára. Mendez nyugtalanul járkált fel-alá a hűtő előtt. Komisz, fenyegető megjegyzéseket mormogott az orra alá spanyolul. Sellsnek egy szót sem kellett értenie a nyelven ahhoz, hogy tudja, semmi jó nem hangzik el Mendez szájából. Hicks leült az asztalhoz és bizalmas hangnemben megszólalt: – Elnézést kérek a partnerem kirohanásáért, Mr. Sells, de a meggyilkolt nő az unokahúga volt, így… Sells szeme gyanakodva összeszűkült. – Ez itt spanyol. Láttam azt a nőt a tévében… – Házasság révén az unokatestvére – pontosított Hicks szemrebbenés nélkül. – Ha megtudom, hogy akár csak egy ujjal is hozzáért… – kezdte Mendez, a mutatóujját Sellsre szegezve.

Hicks felemelte a kezét: – Tony, kérlek! – Nagyot sóhajtva visszafordult Sells felé: – Tudja, Mr. Sells, ha úgy vette valakitől azokat a kocsikat, akkor nincs bajban – hazudott, mint a vízfolyás. – Minket csupán az érdekel, hogy megtaláljuk a gyilkost és a másik lányt, mielőtt valami rossz történik vele is. Sells egyikről a másikra nézett. Mendeznek az az érzése támadt, hogy találkozott már a jó zsaru/rossz zsaru trükkel. Valószínűleg nem először akadt dolga a rendőrséggel. Sells Hicksre nézett, majd megismételte: – Nem tudok semmit azokról a kocsikról. Mendez a társa felé biccentett, aki felállt, és az unokaöcs felé fordult. Ő maga kinyitotta az egyik bilincset, majd Sellshez lépett. – Választhat, hogy feláll, Mr. Sells – közölte –, vagy pedig én rángatom ki a székből. Ahogy ön szeretné. – Milyen alapon? – követelte Sells, de közben elkezdett feltápászkodni. – Letartóztatom lopott magántulajdon birtoklásáért.

Külön kocsikkal szállították Sellst és unokaöccsét a seriffhivatalba. Sells egy URH-kocsi ráccsal elválasztott hátsó terében, Kenny pedig Mendez négyajtósának hátsó ülésén utazott. Azért választották szét őket, mert azt remélték, így megered a kölyök nyelve. Nem így történt. Hicks bezárta Sellst az egyik kihallgató szobába, és magára hagyta. Mendez a szomszédos helyiségbe tuszkolta a fiút. Aztán a két rendőr kényelmesen elindult a folyosón, hogy kávét készítsen magának. Hosszú éjszaka előtt álltak. – Mit gondolsz? – kérdezte Hicks. – Kiráz a fickótól a hideg – válaszolta Mendez. – Utánanéztél már? Biztos vagyok benne, hogy priuszos. – Még nem, de egyetértek. – Kért már ügyvédet? – Még nem. – Gépkocsilopásért bent tarthatjuk, és ujjlenyomatot is vehetünk tőle. Kérek házkutatási engedélyt. Hicks elfintorodott.

– Alig várom, hogy a bútorok alá kukkanthassak azon a helyen. – Majd én megteszem, de akkor tiéd a fürdőszoba! – Ó, ember… Elkészült a kávé, és ők az asztalukhoz ballagtak. Sells és az unokaöccse hadd gondolkozzon csak. Hicks átfutotta az asztalán hagyott üzeneteket, majd felmutatott egy papírlapot. – Greg Usher, Karly Vickers volt barátja a Los Angeles-i megyeiben ül, mert füvet termesztett a lakásában. – Húzd ki a listáról! – Találtam valami érdekeset. A Thomas Központ egyik karbantartójának priusza van. Jelenleg álnéven dolgozik. – Miért van priusza? Hicks felvonta a szemöldökét. – Többek között autólopásért. – Bármi erőszakos? – Családon belüli erőszak egy volt barátnő ellen, hat éve. – Be tudjuk hozni valami ürüggyel? Hicks felnevetett. – Rég lejárt határidejű parkolási és gyorshajtási bírságai vannak, mintegy négyszázötvennyolc dollár értékben. Mendez megrázta a fejét. A vonalas telefon, melyen ketten osztoztak, megcsörrent az asztalon. Hicks felvette és csak hallgatta a vonal túlsó végén beszélőt, majd letette a kagylót, és végre megszólalt: – Megvan az adu ász az autó tolvajod ellen. Gordon Sellsnek valóban van priusza. Erőszakos nemi bűncselekmény miatt.

33. – Nem randi? – erősködött Anne. – Pedig jobban jársz, ha az! A kínai vacsorás este szent és sérthetetlen! – magyarázta Franny, ahogy a belvárosi parkolóból a pláza felé tartottak. – Dögös Detektívvel találkozol? – Egy másik detektívvel – válaszolta közönyösen Anne. – Ő is dögös? – Elég öreg ahhoz, hogy az apám lehessen – felelte Anne, bár egyáltalán nem úgy reagált a férfira, mintha az apja lenne. Különben is, az apja vagy harminc évvel idősebb Vince Leonénál. – Óóó, kanos, de tökéletesen megértem! – bólogatott Franny. Anne sokatmondó pillantást vetett rá. – Köszönöm. Örülök, hogy ilyen kalandos szexuális életet élek a fejedben. – Valahol kell. Amúgy is ez az egyetlen hely, ahol van szexuális életed! Anne nem tudott vitába szállni ezzel. – Vonzódsz hozzá – jelentette ki Franny kajánul. – Átöltöztél! – Te is. – De én nem Nancy Apácanövendék vagyok, aki egyszerre feszülős pulóverben mutogatja a helyes kis melleit. – Borzasztó vagy velem! – panaszkodott Anne. – Nem ezért nyaggatsz állandóan? Hogy más ruhákat hordjak? – Korábban viszont nem hallgattál rám! – mutatott rá a lényegre Franny. – Ez egy nagyon is visszafogott pulóver – morogta Anne. És közvetlenül lapos sarkú, barna csizmája felett végződő zöld szoknyája is tökéletesen visszafogott volt – jóllehet enyhén követte az alakját. A járdák és az utca is forgalmas volt. Főiskolások kis csoportjai sétáltak fel-alá nevetgélve és beszélgetve, be-betértek egy-egy könyvesboltba vagy kávézóba, a lányok számára ingyenes Buddha

Bárba. Az éttermek zsúfoltak voltak. Utcai zenészek szórakoztatták a járókelőket aprópénzért. – Én is eljövök az étterembe – jelentette ki Franny. – Nem, nem jössz! Elmész kínai kajáért. – Nem ehetek kínait nélküled! Nem lenne helyénvaló. – Igazán ne fogd vissza magad miattam! – Nem válaszoltál még a kérdésemre. Tényleg dögös? Nem a dögös volt a megfelelő szó. Mendez az volt. Leone a maga nyers módján jóképű volt, és kifinomult is egyben… Anne érezte, hogy pír önti el az arcát, és ezen ő maga döbbent meg leginkább. – Nem. – Hazudós! – kiáltott fel nevetve Franny, aki szemmel láthatóan kiválóan szórakozott. Anne megállt és komolyan a férfira nézett. – Miért is állok még veled szóba? Franny cuppanós puszit nyomott az arcára. – Azért, mert elterelem a figyelmedet arról a tényről, hogy ifjabb Sade márkit babusgatod az osztályodban. Most pedig fuss, Anne Marie! Nem akarjuk megvárakoztatni az úriember barátodat! Anne a fejét csóválva indult a Piazza Fontana felé, a nem-randijára.

– Ez még nem randevú – morogta maga elé Vince, ahogy megigazította a nyakkendőjét a férfimosdóban. Mi a fenét gondolt? Anne Navarre valószínűleg még meg sem született, amikor ő az FBI-hoz csatlakozott. Elment az esze. Talán most jött el az ideje, hogy elkezdje szedni az antipszichotikus gyógyszert. És pont az itt zajló események kellős közepén jutott mindez az eszébe… az iskolában – egyértelműen az agykárosodás jele. A golyó az oka. A homloklebenyt ért károsodás legjellegzetesebb mutatója: impulzív viselkedés. Ideges volt, az a fajta napvégi, fáradt, gőzkieresztős izgatottság uralkodott el rajta, ami többnyire a nagy viharokat szokta megelőzni. Sikerült egy kicsit pihennie, miután Mendez kitette a szálloda előtt, és a szépségszalon szolárium helyiségében is elszundikált, de ez nem volt elég. Körülbelül tizenhét órányi alvásra lett volna szüksége. Most

legalább egészséges szín uralkodott az arcán – a szoláriumnak és könnyen barnuló olaszos bőrének köszönhetően. – Talán csak öregszel, Vince – mormogta. Ellenben viszont halottnak kellene lennie. Akkor meg mi az ördögért nyavalyog? Miért ne vacsorázhatna együtt egy kedves, intelligens, húsz-egynéhány éves hölggyel? Anne pont akkor lépett az étterembe, amikor ő kinyitotta a mosdó ajtaját. Azonnal észrevette. Nagyon… eltökéltnek tűnt, döntötte el Vince. Eltökélte, hogy komoly lesz, és komolyan is veteti magát. Feszes pulóverével és stílusos szoknyájával azonban sokat levetkőzött általános iskolás tanárnős kisugárzásából. – Miss Navarre! – köszöntötte legelbűvölőbb mosolyával. – Csodásán néz ki. – Nyomozó… – Vince, kérem. Hosszú nap volt ez mindkettőnk számára. Tegyük félre a formalitásokat, rendben? A főpincér az étterem belsejébe vezette őket, egy csöndes, elkerített sarokasztalhoz. Miss Navarre kérdő tekintetet vetett az ügynökre. – Nem akarunk fültanúkat – magyarázta Vince. – Nem a nagyközönség fülének való az, amiről beszélgetni fogunk, ha mindent figyelembe veszünk. Egy üveg pinot grigiót rendelt, és két poharat hozzá – nem mintha ő egy cseppet is ihatott volna a rengeteg gyógyszer miatt, de színlelheti az ivást addig, amíg a bájos Anne fölenged egy kicsit. A tanárnő kissé gyanakvónak tűnt. – Ihat ön munka közben? Vince elvigyorodott. – Drágám, túl rövid az élet ahhoz, hogy megfosszuk magunkat a bortól! – Rendben. Nos, ami azt illeti, nekem kifejezetten jót fog tenni! – Nem szokott hozzá ahhoz, hogy zsaruk lepjék el az iskoláját, igaz? – Ezt a hetet leszámítva valóban nem. – Mióta tanít? – Már öt éve. – Úgy tűnt, ezzel le is zárja a témát, ám gyorsan mégis hozzátette: – De két fő szakom volt a főiskolán, ami plusz egy évvel járt, aztán elvégeztem egy évet az egyetemen is.

Szóval kicsit idősebb, mint amennyinek tűnik. Anne huszonhét vagy huszonnyolc éves kell, hogy legyen. Vince a szíve szerint elmosolyodott volna azon, hogy a tanárnő ilyen gyorsan tisztázni akarta ezt a dolgot, ám visszafogta magát. – Mi volt a másik fő szakja? – Pszichológia. Gyerekpszichológus akartam lenni, de… – harapta el a mondatot, hogy ne tűnjön olyan buzgónak. – Az élet… hm… más irányba vitt. – Soha nem lehet előre tudni. Anne felnézett, nagy levegőt vett és felsóhajtott. Vince úgy vélte, zavarban van. Valószínűleg nem szokta csak úgy kitálalni az életét vadidegeneknek – vagy ami azt illeti, akár ismerősöknek. Arra tippelt, hogy olyan típusú nő, aki egyetlen barátban bízik meg, ha megbízik egyáltalán valakiben. Óvatos, mint az öreg lelkek – vagy a sebzettek. Megérkezett a bor. Vince megkóstolta, majd bólintott, hogy rendben lesz. Kiválasztották a fogást, és lassan kortyolgatták az italt. – Anne! – szólalt meg a férfi. – Be kell vallanom önnek valamit. Nem a seriffhivatalban dolgozom. Az FBI különleges ügynöke vagyok. Pillanatnyilag azonban jobb, ha ezt nem tudja mindenki. Sorozatgyilkosok profilkészítése a specialitásom. Anne nem szólt semmit, csak a szeme kerekedett el. – Nem tudom, mennyit mondott el önnek Mendez nyomozó – folytatta Vince –, de jó okunk van azt hinni, hogy Lisa Warwick, akit a diákjai találtak meg a parkban, egy legalább három gyilkosságból álló sorozat utolsó áldozata volt. – Ó, istenem! – És egy újabb nő tűnt el. Most már ön is érti, mennyire fontos, hogy a lehető legtöbbet tudjunk meg minden egyes rendelkezésünkre álló forrásból. – Nem tudom, hogy segíthetnék – válaszolta Anne. – Ötödikeseket tanítok. – Mendez nyomozó azt mesélte nekem, hogy ön nagyon jól kiigazodik a gyerekeken, akiket tanít. Ma délután jómagam is ezt tapasztaltam. Anne felnevetett, ám hangjában nyoma sem volt a vidámságnak. – Ó, valóban! Olyannyira jól, hogy fogalmam sem volt Dennis Farman gyilkolás! fantáziaképeiről.

– Miért lett volna? – kérdezte Vince. – Hány ember tekintene egy ötödikes kölyökre potenciális jövőbeli gyilkosként? Ez rendkívül abnormális viselkedés lenne. Normális gondolkodású ember nem kutat ilyesmi után. – És itt jön a képbe ön? Vince félmosolyt villantott a lányra. – Igen. Meglehetősen nagy tapasztalatom van a nem normális gondolkodás terén. Hosszú időt töltöttem gyilkosok tanulmányozásával, hogy megtudjam, miért lettek azzá, és mi indítja be őket. – És hogy tud aludni ennyi szörnyűséggel a fejében? – Remekül – ismerte el a férfi. – Egészen addig, amíg szedem a gyógyszereimet. – Miért csinálja ezt? – Talán, mert ha elég jó vagyok benne, akkor megmenthetem néhány ártatlan ember életét. Talán kiszúrok egy Dennis Farmanhez hasonló kölyköt, és rá tudom venni a megfelelő embereket arra, hogy figyeljenek oda rá. Biztos vagyok abban, hogy ezzel ön is egyetért. Anne bólintott, ám elfordította fejét, hogy ne látsszon, ahogy könnybe lábad a szeme. – Sajnálom, hogy bele kellett merülnie ebbe a világba, Anne – szólalt meg Vince, és valóban sajnálta. A fiatal nőnek valószínűleg még voltak ideáljai, és valószínűleg hitte, hogy a világ majd igazolja azokat. – Tudom, mennyire nehéz most önnek. – Attól félek, az emberek nem fognak odafigyelni Dennisre – felelte Anne. – Különösen most nem. Ki fogják csapni az iskolából. Iránymutatás és felügyelet nélkül lebzsel majd, céltalanul. Kinek kellene terelgetnie? A szülei dolgoznak. És még ha otthon is vannak, akkor is borzalmas szülők kell, hogy legyenek, különben nem lenne ilyen a fiuk. Vince felsóhajtott. Egyetértett volna a tanárnővel, de nem akarta, hogy végigsírja az estét. Tulajdonképpen az volt az igazság, ha szemináriumot tartana, és Dennis Farmant hozná fel példaként, akkor azt mondaná, valószínűleg már túl késő megmenteni a fiút. A kollégái Quanticóban ugyanezt mondanák. Elfaxolta nekik Dennis Farman rajzait. Holnap majd beszél velük, azonban már most tudta, mit fognak mondani. Azt, hogy Dennis Farman már most szilárdan rögzült, erőszakos, antiszociális magatartásmintával rendelkezik. Rajzai szadista

fantáziaképekről árulkodtak – szadista, szexuális vonatkozású fantáziaképekről egy olyan gyerek esetében, aki még a pubertáskort sem érte el! Szinte biztos, hogy nem lehet már megjavítani, bármi is romlott el a kölyökben. De nem állt szándékában ezt elmondani Anne-nek. – Igaza volt abban, amit az apjának mondott! – erősítette meg e helyett a tanárnő viselkedését. – A fiút el kellene vinni pszichiáterhez. – És milyen hadsereg győzi meg erről az apját? – vágott vissza Anne. – Frank Farman feltehetően azt hiszi, ki tudja verni a rosszat Dennisből. A nap eseményei még mindig fogva tartották Anne-t. Vince átnyúlt az asztal felett, nagy tenyerét a nő apró kezére helyezte, és finoman megszorította. – Ne adja fel, Anne! Még ne! Ma harcba szállt azért a fiúért. Szembeszállt Mendezzel és velem, szembeszállt az apjával. Legalább egy pártfogóra szüksége van. Egyetlen kristálytiszta könnycsepp csillant meg Anne szempilláján, majd gördült le az arcán. Zavarba jött, és elnézett az ügynök mellett. – Ugyan már! – nógatta Vince lágy hangon. – Nincs itt helye a sírásnak. Tönkreteszi a Casanova hírnevemet. A megjegyzés jutalma halvány mosoly volt. – Ön Casanova-típus? – Minden a hölgyön múlik – ismerte el. Anne elpirult és megint félrenézett, de a szája szegletében ott ragadt a halvány mosoly. Elhúzta a kezét a férfié alól, letörölte a könnycseppet az arcáról, és a füle mögé igazított egy barna hajtincset. – Sajnálom – szabadkozott. – Általában nem hullok darabokra ilyen könnyen. – Fogadni mernék, hogy soha nem hullik darabokra – erősítette meg a férfi. – De nem is szokott az egyik tanulója félig elbomlott emberi ujjal iskolába menni. Azt hiszem, kicsit engedékenyebb lehetne önmagával. – Igen. Talán. Megérkezett az étel. Anne-é Caprese saláta, a férfié rakott ziti. Vince Anne elé tolta a tányérját.

– Kóstolja meg! – parancsolta. – Egyen a zitiből! Olasz anyám gyógymódja mindenre. Egyre csak ezt hajtogatná: Avete bisogno della vostra resistenza! Ci e niente a voi! Anne-re szemmel láthatóan mély benyomást tett az ügynök cikornyás, olasz szóáradata. – Mit jelent? – Meg kell erősödnöd! Túl sovány vagy! Az anyám meg van győződve arról, hogy száz kiló alatt mindenki sovány. Az egy pillanatig sem érdekli, hogy bármikor fél kézzel felkapom. – Hány éves? – Nyolcvankettő. És az öné? – Meghalt. – Lesütötte a szemét, és piszkálni kezdte a tésztát a tányéron. – Néhány évvel ezelőtt. Hasnyálmirigyrákban. – Sajnálom – mondta Vince. A másik irány, melybe Anne Navarre élete fordult. Meghalt az anyja. Ő pedig otthagyta az iskolát. – És az apja? – Állítólagosán gyenge egészsége ellenére mindkettőnket túl fog élni. – Anne nem tűnt túlságosan boldognak ettől a kilátástól. – Még mindig nem mondta el nekem, hogy tudnék a nyomozásban segíteni – váltott aztán témát. Vissza a hivatalos dolgokhoz. Az ügynök belenyomta a villáját a tésztába a tányér hozzá közelebb eső részén. – Meséljen nekem Tommy Crane-ről! Anne Vince-re nézett, ám tekintetében ismét megjelent a gyanakvás. – Miért akar Tommyról hallani? – Egy ilyen esetet minden lehetséges oldalról meg kell vizsgálnunk – válaszolta Vince. – Érti? – Igen. – Ezen a ponton még nem merném kijelenteni, hogy ilyen vagy olyan irányt vesz a nyomozás. Még mindig azon dolgozunk, hogy rekonstruáljuk Karly Vickers, az eltűnt lány utolsó napját. Miss Vickers fogorvosnál járt múlt csütörtökön. Ez volt az utolsó találkozó, amit előre egyeztetett. – Peter Crane-nel. – Pillanatnyilag ő az utolsó személy, aki látta… amiről tudunk. – Csak nem gondolja, hogy érintett az ügyben? – csodálkozott el Anne. – Ő a legkedvesebb ember a földön. Tommy imádja az apját.

– Nem mondtam, hogy gyanúsított. A nyomozás eme szakaszában még csak nincs is az érdeklődési körünkben – magyarázta Vince. – De akkor is ő az utolsó ember, aki látta ezt a fiatal nőt. El kell tudnia számolni azzal, hogy hol töltötte azt az éjszakát. És a lehető legdiszkrétebben szeretném ezt megtudni. – Nem tudok semmit mondani erről önnek – felelte a tanárnő. – Csak azt tudom, hogy csodálatos apának tűnik. Szemben Tommy anyjával… – Nehéz eset? – A Szívkirálynő az Alice Csodaországából. Kérdezze csak meg Mendez nyomozót! – És milyen fiú Tommy? – Imád baseballozni, zongorázik, és jobb matematikából, mint én – mosolyodott el hamiskásan. – Éles eszű, figyelmes, csöndes. Minden anya álma. – Extrovertált? – Nem. Inkább megfigyelő típus – válaszolta Anne, aki elemébe került, hogy egy diákjáról beszélhet, és kielemezheti, mi és hogyan motiválja. Ebben a tekintetben nem is különböztek olyan nagyon egymástól Vince-szel. A tanárnő is be akart férkőzni tanulói pici fejébe, meg akarta ismerni őket. – A háttérben marad és megfigyeli az eseményeket, mielőtt eldönti, hogyan cselekedjen. – Ma azonban hagyta, hogy szétrúgják a fenekét. – Azért, mert meg akarta menteni Wendyt… a kislányt, akit Dennis megtámadott. És mindeközben pontosan tudta, hogy Dennis ezért szét fogja rúgni a fenekét. Vince elmosolyodott. – A lovagiasság tovább él. – Ilyen fiú. És ami azt illeti, ilyen az apja is. – Korrekt magyarázat – mondta Vince. – De tegyen meg nekem egy szívességet, kérem! Megkérdezné Tommyt a múlt csütörtök estéről? Otthon volt-e az apukája, vagy esetleg elment valahova aznap éjjel? Anne-nek nem tetszett az ötlet. Az ügynök azonnal észrevette a tanárnő növekvő ellenállását. – Egyszerű kérdések ezek, és valószínűleg a válaszok is azok – érvelt. – Csak úgy vélem, jobb, ha ön teszi fel őket. Nincs szüksége

arra, hogy egy FBI-ügynök megijessze azzal, hogy az apukájáról faggatja. Önben megbízik. Anne felvonta egyik szemöldökét. – És ezért manipulálnom kellene? – Nem arra kérem, hogy manipulálja! Csak tegyen fel neki néhány kérdést a kedvemért! Ez minden. – Miért nem kérdezi meg Mrs. Crane-t? – A Szívkirálynőt? – vetette be a férfi Anne saját fegyverét. – A feleségnek mindig vannak hátsó gondolatai. A gyerekeknek nincsenek. Anne elgondolkodott a hallottakon, és lerítt róla, hogy nem igazán bízik az ügynökben. Mint valami spártai harcos, úgy védte magát egy láthatatlan pajzzsal, és Vince nem volt egészen biztos abban, hogy csak védeni akarja magát, vagy esetleg fejbe is kólintja vele, ha végül úgy dönt, hogy ez az okosabb megoldás. – Nem arra kérem, hogy szakmai titkokat csenjen el! – ügyeskedett a villájára egy kis tésztát Vince. – Csupán arra, hogy kérdezze meg egy kisfiútól, merre járt az apukája múlt csütörtök éjjel. – Gondolom, ennyit megtehetek – adta be Anne vonakodva a derekát. – És mit tud a Morgan családról? – tért át a következő családra Vince. – Kedves emberek. Az apuka, Steve, ügyvéd. Sara néha művészetet tanít a közösségi továbbképző program keretében. Az ideje túlnyomó részében azonban háztartásbeli anyuka. Egyetlen gyerekük van, Wendy. – Jó a házasságuk? Anne vállat vont. – Amennyire én tudom, igen. Csak azt ne mondja, hogy Steve Morgan a gyanúsított! – Lisa Warwick barátja volt. Ellenőriznünk kell. Rutineljárás csupán. Valószínűleg érezné a kislányon, ha nem stimmelne otthon valami, igaz? – És mit kapok azért, hogy kihallgatom a tanulóimat? – kérdezte Anne. Meglepte vele a férfit. – Beszélek az igazgatóval! – ajánlotta fel. – Megkérem, hogy biztosítson néhány magánórát Dennis Farman számára. Talán eltölthet a fiú napi néhány órát az iskolában, feltéve, hogy nem megy be az

osztályterembe, sem ki az udvarra, a többi gyerek közé. Így ön továbbra is kapcsolatban maradhatna vele. Hogy hangzik? – Nagyra értékelném a támogatását ebben az ügyben. Quid pro, quo, gondolta Vince. Talán a tanárnő megtud valami hasznosat, de az is lehet, hogy semmi értelmes nem sül ki az egészből… hacsak nem egy újabb vacsora… esetleg kettő. Ismét átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezét, mely kicsi volt, lágy, ám erős is egyben. Olyan nőé, aki tudja, hogy mit akar. És ez tetszett neki. – Áll az alku? – kérdezte. – Áll.

Ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje Anne-t a kocsijáig, aki csak kevéssé tiltakozott ez ellen. Egy potenciális sorozatgyilkossal a városban nem ez volt a megfelelő alkalom a nők számára, hogy visszautasítsák a biztonságukat szolgáló ajánlatokat. Vince kinyitotta a nő sportos kis vörös Volkswagenje ajtaját, megvárta, míg beszáll, majd lehajolt a lehúzott ablakhoz. – Zárja be az ajtókat, és ne álljon meg senkinek! – utasította. – Igen, uram! – És ne hívjon uramnak! Az az érzésem támad tőle, hogy túl öreg vagyok. – Túl öreg mihez? – kérdezte Anne halvány Mona Lisa-s félmosollyal és huncut csillogással a szemében. Vince a gondolkodási folyamatok abszolút mellőzésével előrehajolt és szájon csókolta. – Ehhez – suttogta. Átkozott golyó! A nő nem vágta pofon. Ez jó jel volt. – Köszönöm a segítségét, Anne! – mondta végül. Anne analitikus agya még mindig a csókot próbálta feldolgozni. – Köszönöm a zitit – szólalt meg végül. Vince nézte, amint eltűnik az éjszakában, és nem igazán merte a reményeit abba az irányba engedni, amerre menni akartak. Majd az utcán átballagva befordult a kis sikátorba, melynek végében Peter Crane rendelőjének hátsó kijárata nyílt.

Anne töltött magának egy pohár bort, majd kiállt a hátsó verandára, közvetlenül a konyhaajtó mögé. Még mindig Vince óvatosságra intő figyelmeztetése töltötte be a gondolatait. Gyilkos portyázik az utcákon. Ám az ő udvarát kerítés védte, a hold pedig fényesen sütött, és neki szüksége volt néhány percre, hogy átgondolja az estét, mielőtt lefekszik. Megérintette a felső ajkát. Még mindig érezte a férfi bajszának csiklandozó simogatását, ahol megcsókolta. Megpróbálta felidézni, mikor csókolták meg utoljára. Nemcsak hogy nem randizott korábban, hanem igazság szerint ő maga kerülte a randizós életet. A közvetlen társadalmi körében lévő férfiak nem férfiak voltak, hanem nagyra nőtt gyerekek, akik még mindig videojátékokkal szórakoztak. A másodlagos körbe pedig tanítványai szülei tartoztak, akiknek a többsége nős volt, ha nem is boldog. A saját gyermekkori élményei alapján úgy vélte, a házasság és a gyerekek nem egészen azt jelentik, amit kellene, és a családi idill előbbutóbb amúgy is darabokra hullik. Épp ezért ő maga soha nem sietett beköttetni a fejét. Ám el kellett ismernie, hogy volt valami Vince Leonéban, ami a puszta megjelenésén túl vonzotta. Erős volt, intelligens, tisztában volt a céljaival. Ha meglátott valamit, amire szüksége volt, akkor elvette. Kár, hogy nem marad sokáig. Befejezi a munkáját, és visszamegy Virginiába, hogy újabb förtelmes bűnügybe ássa bele magát. Nem tudta elképzelni, hogy folyamatosan a halál és a gonosz birodalmába alámerülve éljen. Három nap bőven elég volt neki belőle. Még most is – amikor a langyos, testes cabernet-be kortyolt – beleremegett a gondolatba, hogy a gonosz itt van nem messze, és prédára vadászó farkas módjára rója az utcákat. Felidézte, mit csinált hétfő este – dolgozatot osztályozott, óravázlatot készített, Phil Collinsalbumot hallgatott – miközben valaki megkínozta és megölte Lisa Warwickot. Az igazak álmát aludta, mialatt a gyilkos eltemette a holttestet a parkban, a fejét gondosan szabadon hagyva, hogy aki megtalálja, kellőképpen megdöbbenjen és halálra rémüljön. Amíg ő ott áll a verandán, a gyilkos odakint van a következő áldozatával. Olyan dolgok történtek, melyekbe soha nem akart belegondolni.

Ismét megremegett és egész teste libabőrös lett. Kibámult az udvarán túli sötétségbe, és úgy érezte, a gyilkos talán ott van a közelben, őt nézi, és csupán a pázsitja szélessége választja el annak az őrültnek a világát az övétől. Sarkon fordult, visszament a házba, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót… fogalma sem volt a holdfény sugarán éppen hogy csak kívül helyezkedő alakról, aki minden mozdulatát figyelte.

34. – Szóval, Gordon! – Mendez leült Gordons Sellsszel szemben a kis asztalhoz a kihallgató helyiségben. Sells savanyú képet vágott. – Nem engedtem meg, hogy így hívjon! – Én pedig nem kérdeztem – vágott vissza Mendez közömbösen, és beletemetkezett a magával hozott papírokba. – Szóval, Gordon, úgy látom, priusza van. Maga pedofil. – Nem vagyok az. – Az esküdtszék úgy döntött, hogy igen. – Azok a lányok hazudtak. Nem csináltam velük semmit! – Csak mutogatta magát nekik, simogatta magát előttük, benyúlt a bugyijukba… – Soha nem tettem ilyesmit! – És gondolom, gyerekpornó-gyűjtemény sincs a lakókocsijában. Itt az áll, hogy százharmincegy fényképet gyűjtött össze különböző mértékig levetkőzött, kiskorú lányokról. – A JC Penney katalógusból! – kiabálta Sells. – Az unokahúgaimnak akartam rendelni néhány cuccot karácsonyra! – És huszonhét fénykép, melyen kiskorú lányok létesítenek szexuális kapcsolatot felnőttel. Ezt a gyűjteményt kinek akarta odaadni karácsonyra? Sells elvesztette az önuralmát, felpattant és elindult az ajtó felé. Mendez is fölkelt, és elállta az útját. – Maradjon a saját oldalán, Gordon! És üljön le! Sokáig itt leszünk ma. Lapozott a vaskos aktában, mely Gordon Sells életét és szokásait volt hivatott részletezni. Valójában azonban csupán egyetlen oldalnyi információja volt Sellsről. Az akta többi részét egy három hónappal korábban lezárult támadásos esettől kölcsönözte. – Tizenkét évig a kaliforniai állami fegyházban vendégeskedett, Wascóban. – Mendez felnézett a papírokból, szinte úgy tűnt,

szórakozik. – Fogadok, hogy jó móka volt. Semmit nem szeretnek a rabok jobban, mint megerőszakolni egy gyerekeket megerőszakoló másik rabot. De lehet, hogy maga azt is élvezte. Sells elvörösödött és ismét felugrott a székről. – Nem akarok magával beszélni! A másik fickót akarom! Mendez megőrizte a hidegvérét. – Itt senkit nem érdekel, hogy mit akar. Üljön le és maradjon nyugton, különben a falhoz bilincselem! Sells vonakodva engedelmeskedett. Erősen zihált. – Visszakerül a dutyiba! – ígérte Mendez. – Ezúttal azonban nem Wascóba megy, hanem Folsomba, ahol egy egész intézetnyi új rabbal ismerkedhet meg! – Nem megyek börtönbe! – tiltakozott Sells. – Nem csináltam semmi rosszat! – A helyszínelők nem találnak több képet kislányokról, ha felforgatják azt a disznóólát, amiben lakik? – érdeklődött Mendez. – Ne feledje, csak feltételesen van szabadlábon. Pusztán ezért visszaküldhetjük. Aztán ott a lopott autó meg a gyilkosság… – Nem öltem meg senkit! Mendez vállat vont. – Én kinézem magából. Magánál van az áldozat autója. Ha a helyszínelők Lisa Warwicknak csupán egy hajszálát is megtalálják az otthonában, magának vége! És ha cseppnyi igazság van a földön, még a tárgyalása előtt visszahozzák a halálbüntetést. Sells lángoló tekintettel meredt a nyomozóra, és szó szerint köpködte a szavakat: – Baszd meg, te rohadék spanyol! Mendez felpattant a székről és áthajolt az asztalon. Sells olyan gyorsan ugrott hátra, hogy kibillent a széke, ő pedig háttal a padlóra zuhant. – Ha megbocsát – szólalt meg Mendez – szükségem van egy kávéra. Ez a beszélgetés olyan nyögvenyelős, hogy halálra unom magam. A hóna alá kapta Sells aktáját, és kiballagott a helyiségből a folyosóra, ahol Hicks és Dixon monitoron követte a kihallgatást. – Hogy tetszik? – kérdezte Mendez. – Ez a fickó a leggusztustalanabbak közé tartozik. – Elképesztő! – értett egyet vele Hicks.

– Beérkeztek már az autók? – kérdezte Mendez, és egy csésze kávét töltött magának. – Igen – bólintott a kissé megviseltnek tűnő Dixon. – Amint kivilágosodik, összehívok egy földi keresőcsapatot Karly Vickers felkutatására. – Feltéve, hogy nem találjuk meg ma éjjel Gordon Sells garázsának egyik kétszáz literes hordójában – vélte Mendez. – A helyszínelő egység még odakint van, igaz? – Napokba telik, amíg csupán a lakókocsit átvizsgálják – felelte Dixon. – A fickó egy állat. – Ez inzultus az állatok világa ellen! – tiltakozott Hicks. – Milyen kapcsolatban állhatott a Thomas Központtal? – morfondírozott hangosan Dixon. – Talán csak véletlen egybeesés, hogy mindkét áldozatnak köze volt a központhoz. – Három áldozatnak – javította ki Dixon. –1984-ben Julie Paulson is ott volt rövid ideig. Aztán otthagyta a programot. Jane akkor épp külföldön tartózkodott, ezért nem rémlett neki a név. Háromszoros egybeesés már nem lehet véletlen. Honnan ismerhette ezeket a nőket? Hogy rabolhatott el három nőt úgy, hogy senki nem vett észre semmit? Ha nő lennél, és ez a fickó megpróbálná rád tenni a kezét… – Ötmérföldes körzetben minden ember hallaná a sikításomat – fejezte be a mondatot Hicks. – De talán nem ő vitte el őket. – Hanem Bambajóska a másik szobában? – vetette fel hitetlenül Mendez. – Nehéz elképzelni. Valószínűleg azt sem tudja egyedül kitalálni, hogy tekerje le egy kocsi ablakát, nem is beszélve arról, hogy meggyőzzön egy nőt, szálljon be mellé. – Nem – magyarázta Hicks. – A központ karbantartójára gondolok. – Milyen karbantartóra? – kérdezte Dixon. – Hamilton kiderítette, hogy a fickónak autólopás és családon belüli erőszak miatt priusza van. – Lehetetlen! – tiltakozott Dixon. – Jane minden alkalmazottját ellenőrzi. Soha nem venne fel egy ilyen embert. – A fickó a bátyja nevét és személyazonosságát használja – magyarázta Hicks. – Együtt laknak. Hamilton elment hozzájuk, hogy kikérdezze a fickót, Doug Lyle-t, ám az a Doug Lyle, akivel ő beszél, életében nem dolgozott a Thomas Központban. Az öccse, Dave

használta Doug adatait, mert attól félt, senki nem alkalmazna egy frissen szabadult egykori autótolvajt. – Jézusom! – sóhajtott fel Dixon. – Jane ki fog borulni, ha ezt megtudja. Annyi erőfeszítést tesz azért, hogy a hozzá kerülő nők biztonságban legyenek, és most kiderül, ő maga nyitotta ki a tyúkól ajtaját a róka előtt. – És hogy kerül Doug Lyle és Gordon Sells egy kalap alá? – kérdezte Mendez. – Az elméletem szerint – kezdte Hicks – Lyle ellopja az autókat, lepasszolja őket Sellsnek, aki elszállítja, és megosztoznak a hasznon. – És eközben még megölnek egy-két nőt is? – Miért ne? A Los Angeles-i hegyvidéki fojtogatóról is kiderült, hogy nem egy fickó, hanem kettő dolgozott össze. – Elképzelhető forgatókönyv – vélte Dixon. – Ellenőrizzék, hogy kapcsolatba lehet-e hozni Sellst Lyle-lal. Bill, szorongassa meg egy kicsit! Addig nyaggassák, amíg ügyvédért nem könyörög! Hicks magához vette a „Sells aktát”, és elindult a kihallgató helyiség felé. Mendez belekortyolt a kávéba, alig várta, hogy a koffein hatni kezdjen a szervezetében. – Mit gondol, Tony? – kérdezte Dixon. – Maga szerint a fickó az emberünk? Mendez a képernyőre bámult, és csak nézte, ahogy Sells az orrát piszkálja, amíg kinyílik az ajtó és Hicks be nem lép. – Túl könnyű megoldás lenne. Ha össze tudnánk hozni Lyle-lal és bebizonyosodna, hogy Lyle lopta el az autókat, satöbbi. – De? Mendez vállat vont. – Sells pedofil. Azok pedig nem szoktak felnőtt nők ellen bűncselekményt elkövetni. Gyerekekre hajtanak, mert ők sebezhetőbbek, mert nem tudnak szembeszállni velük, és mert van valami a saját életükben, ami miatt a szexuális ösztönük egy bizonyos korcsoport felé hajtja őket. – Talán a másik fickó a mi emberünk. – Talán.

Figyelmük a monitor felé irányult, és csendben hallgatták, ahogy Sellst a Doug Lyle-lal való kapcsolatáról faggatja Hicks. Sells mindent tagadott. – Behozatja a karbantartót? – Már kiküldtem érte egy egységet. – Tudni akarok arról, ha megérkezik! – rendelte el Dixon, és elindult az ajtó felé. – Rendben. Találtunk valamit a kocsik belsejében? A seriff megállt az ajtóban, majd lassan megfordult. Mintha az egész világ súlya nehezedett volna a vállára. – Karly Vickers kesztyűtartójában gyorshajtási bírság volt az eltűnése napjára dátumozva – mondta. – Igen? És? – Frank Farman állította ki.

35. 1985. október 11., péntek 12.47 Karlynak fogalma sem volt arról, mennyi idő telt el fogvatartója legutóbbi látogatása óta. Talán egy nap. De lehet, hogy csak néhány óra. Kezdte elveszíteni a józan gondolkodási képességét. Kimerült volt és fáradt, és időnként hallucinációkba zuhant. Maga előtt látta Szirmot, amint a helyiségben járkál, időnként odamegy hozzá, és kérdőn ránéz. Karly meg akarta simogatni, ám rádöbbent, hogy nem tudja mozdítani a karját, bár nem értette, hogy miért. Aztán Szirom beszélni kezdett hozzá. – Nem állhatsz fel! Meg kell ölnünk téged! – azzal a kutya a torkának ugrott és megpróbálta feltépni. Ezúttal, amikor a hallucináció rátört és a kutyához akart lépni, hogy megsimogassa, szabad volt a keze. Bárcsak így is lenne! – gondolta. Aztán a kutya eltűnt, és leereszkedett a sötétség, és a lány arra gondolt, talán valóban eszméleténél van. A keze pedig még mindig szabad volt. A másik keze is. És tudta mozgatni a lábát! A valóságban történik mindez, vagy megint álmodik? Lassan, óvatosan megpróbált felülni. A hasába és bordáiba nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt, de ennek ellenére felült. Úgy tört rá a szédülés, mint ahogy a víz kavarog a vécécsészében. Meg kellett várnia, amíg elmúlik. Addig forgolódott, míg azt nem érezte, hogy a lába lelóg az asztalról. Egyedül van? Vagy figyeli valaki? Még csak azt sem tudhatta, hogy a kínzója magára hagyja-e bármikor is. Meglehet, hogy most is itt van, az asztalnál ül, a reggelijét eszi, miközben nyugodtan bámulja őt, tudván, soha nem lesz képes kiszabadulni a markából.

De ez nem jelentette azt, hogy nem fogja megpróbálni! Olyan sokat küzdött azért, hogy maga mögött hagyja a múltat. Nem igazságos, hogy ellopják tőle a jövőjét is. Össze kell gyűjtenie a benne élő haragot. Meg kell próbálnia segíteni önmagán. Miss Thomas mindig azt mondta, hogy Isten megsegíti azokat, akik segítenek saját magukon. Meg kellett próbálnia segíteni önmagán. Fogalma sem volt arról, milyen magasan van a padló fölött, ezért óvatosan kezdett lecsúszni az asztalról, a lába ujjával tapogatva ki maga alatt a talajt. És egyszer csak ott volt! A maga hideg valóságában! Fájdalom hasított a lábába, végigfutott a gerincén, egészen fel az agyába. A talpát többször is megvágták. A félig behegedt sebek azonnal felszakadtak, ahogy súly nehezedett rájuk. Olyan rég állt már a saját lábán, hogy úgy érezte, nem engedelmeskednek neki. Az asztal szélébe kapaszkodott, és minden erejével azért küzdött, hogy ne ájuljon el vagy zuhanjon a padlóra. Nem törődhet a fájdalommal. Küzdenie kell! Lassan elindult. Egyik lépést tette a másik után. Szorosan az asztallapba kapaszkodva araszolt előre. Ha elér a falig, akkor azt követve eljuthat az ajtóig. Ha pedig ez megtörténik, akkor ki is lép azon az ajtón. A látás és hallás képessége nélkül nehezére esett az egyensúlya megőrzése. Úgy érezte, mintha hatalmas és súlyos tekegolyó ülne a feje helyett a nyakán. Ahogy megmozdult, a tekegolyó oldalra billent, ő pedig túlkorrigálta a mozgást, így rögtön a másik oldalra billent át. Pánik tört rá, amikor tudatosult benne, hogy az asztal nem a fal mellett áll. Nyílt téren kell áthaladnia, ha el akarja érni a falat. Három lépés múlva nem tudta megmondani, hol van a fent és a lent. Megingott, majd a karjával cséphadaróként hadonászva előredőlt. Egészen addig nem tudatosult benne, hogy esik, amíg a padlóra nem zuhant. Mivel elvesztette tájékozódó-képességét, még csak meg sem próbálta a karjával tompítani az esést. A koponyája érte először a padlót, olyan erővel, hogy kétszer is visszapattant, mielőtt Karly elájult. Amikor magához tért, el sem tudta képzelni, mennyi ideig volt eszméletlen. Nem is számított. Ki kellett jutnia! Az ajtó mögött talán egy lakott negyed húzódik, és valaki azonnal észreveszi, és segítséget hív… De az is lehet, hogy a vadonban köt ki, céltalanul bolyong majd,

és a hideg meg a kimerültség végez vele. Ám az legalább a saját döntése következménye lenne. Karly négykézlábra küzdötte magát, és kúszni kezdett. Jobbnak látta, ha a padló közelében marad, ennek ellenére újra meg újra elvesztette az egyensúlyát és elesett. Aztán egy szekrénynek ütközött, és belekapaszkodva lassan álló helyzetbe tornázta magát. A keze sima felületet tapintott – egy pultot, mely különféle tárgyakkal volt tele, talán szerszámokkal. Talán akad itt valami fegyvernek való dolog is! Egymás után vette fel a tárgyakat, és tapogatta ki az ujjaival, míg egy csavarhúzó akadt a kezébe. Ez megteszi! Csavarhúzóval le lehet szúrni egy embert. Talán ki tudja vájni a szemét is: megvakítja, ahogy ő vakította meg őt. Talán bele tudja mélyeszteni a testébe és belevájhat a belső szerveibe, ahogy ő tépte fel az ő húsát. Adrenalin öntötte el a szervezetét a bosszú képeire. Esztelen öröm árasztotta el. Kacagás gurgulázott fel-alá a mellkasában. A nevetés hisztériába csapott át. Nem lesz így jó! Vissza kell rángatnia magát ennek a mentális szakadéknak a pereméről. Folytatnia kell. Mennie kell tovább. Ki kell jutnia innen! Most, hogy megtalálta a falat, visszaereszkedett a padlóra, és újra mászni kezdett. Kell, hogy legyen itt egy ajtó. Neki pedig ki kell jutnia rajta.

36. A hajnal fénye halvány ezüstcsík volt csupán a láthatáron, amikor Mendez bekanyarodott Gordon Sells roncstelepének udvarára. A korai napszak ellenére a helyszínen méhkaptárszerű nyüzsgés zajlott. Két megye helyszínelői és a Bűnügyi Tudományok Hivatala állami szervezetének munkatársai vállvetve dolgoztak a birtokon. A lakókocsi melletti közvetlen terület garázsokkal és düledező raktárépületekkel volt telezsúfolva – mindegyik különféle gépekkel, alkatrészekkel, autókkal és egyéb limlommal tele. A roncstelep mögött düledező pajta meg egy akol állt, ez utóbbi vagy húsz-harminc disznóval telezsúfolva. Mintha maga a roncstelep és a lakókocsi nem lenne már önmagában is elég visszataszító. Mendez Dixon keresésére indult. A nyomozócsapat magja egy órán belül összeül, és tájékoztatást kapnak a házkutatás eddigi eredményéről. Végigsietett a kocsikkal telt mező mellett. A harmattól nedves fű eláztatta a cipőjét és a nadrágja szárát. Az első sorok végében kisebb tömeg gyűlt össze. Rendőrök, utcai ruhát viselő emberek, negyven vagy ötven önkéntes mentőmellényben és széldzsekiben. Tanácstalanul lézengtek, arra várva, hogy valami történjen végre. Hat különböző tévéállomás fényképészei és operatőrei rögzítettek minden pillanatot, élőben tudósító riporterek ácsorogtak a hordozható reflektorok vakító fényében, kommentálva az eseményeket a kora reggeli hírműsorokat nézők számára Los Angeles, Santa Barbara és csak Isten a megmondhatója, még milyen körzetben. Jane Thomas és Steve Morgan az éles fénynyalábok kereszttüzében álldogált. Szirom Jane lábánál ült. Dixon az operatőr és segítői mögött állt keresztbe font karral. Mendez odalépett hozzá. – …ahogy ön is láthatja – magyarázta Jane Thomas egy szőke nőnek, aki mikrofont szorongatott a kezében –, földi kutatást készítünk elő, és a keresőcsapat hamarosan meg is kezdi a munkát. Arra kérem a nézőket, hogy aki teheti, jöjjön és segítsen! Immár egy hete nem tudunk

semmit Karly Vickersről. Életbevágóan fontos, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a felkutatására. – Úgy tudom, az ön által üzemeltetett központ jutalmat ajánl a megtalálónak – szólalt meg a szőkeség. – Igen. A Thomas Központ a Nőkért tízezer dollár jutalmat kínál a nyomravezetőnek, aki olyan információt szolgáltat, ami elvezet bennünket Karlyhoz és segít bíróság elé állítani az elrablóját. – Erre a célra egy külön telefonvonalat is felállítottak… – Hogy van? – kérdezte Mendez csöndesen. – Egy kicsivel jobban érzi magát most, hogy csinálhat valamit – válaszolta Dixon. – Megszervezte a központban a forródrótos ügyeletet, plakátokat gyártat, és élelmiszert meg innivalót biztosít a keresőcsapatnak. Egy riporter bemutatta Steve Morgant. Az ügyvéd a Thomas Központ helyi közösségre gyakorolt jótékony hatásáról beszélt, és arról, hogy számos szakember – mint ő is – az idejével és a szolgálataival segíti a központ működését. – A lelkem mélyéből remélem, hogy nem találják meg odakint a holttestét – szólalt meg Dixon. – Minden nappal egyre kisebb az esélye annak, hogy élve bukkanunk erre a lányra – válaszolta Mendez komoran. – De nem kizárt. Talán Sells, feltéve, hogy ő az emberünk, úgy látta, hogy egy ideig meg keli húznia magát, és bezárta valahova. Talán ezzel a lánnyal jobban esett neki eljátszadoznia, mint a többiekkel. Talán úgy döntött, hogy megtartja. Mendez számára egyik felvetés sem tűnt túlságosan valószerűnek, ám ezt nem kötötte a főnöke orrára. – Sells még mindig nem hajlandó beszélni? – kérdezte Dixon. – Nos, annyit mondott, hogy menjek és basszam meg magam, de gondolom, nem ezt akarta hallani. – Micsoda rémálom! – sopánkodott Dixon. – Azért költöztem ide, hogy az efféle őrületektől megkíméljem magam. – A rossz mindenütt ott van, főnök. Az ég már kivilágosodott annyira, hogy ellássanak a reflektorfényeken túlra is. Az autók mögötti mezők kizöldelltek az előző héten hullott esőtől, és azok a hatalmas tölgyfák nyúltak rajtuk az ég felé,

amikről a környék a nevét kapta. Szép vidék volt, az a fajta, ahol az emberek piknikezni akarnak, nem pedig holttestet keresni. – Beszélt Farmannel? – kérdezte Mendez. – Igen. – És hogy ment? – Ahogy várni lehetett – válaszolta Dixon. – Irodai szolgálatra rendeltem. Nem tettem túl boldoggá. De nem is nagyon volt más választásom. A hibának még csak a látszatát sem engedhetem meg ebben a nyomozásban! Ha ezek az ügyek egyszer bíróságra kerülnek, nem akarom, hogy valami védőügyvédke kiálljon, és azzal érveljen, hogy egy potenciális gyanúsított vett részt a nyomozásban. – Gyanúsítottnak tekintsük? – Nem, dehogy! – A felesége kapcsolatban áll a Thomas Központtal. Dixon a nyomozóra nézett. – Milyen minőségben? – A Quinn és Morgannél titkárnő. Dixon elkomorodott. – Megkérdeztem Frankét a Karly Vickersnek felírt gyorshajtási céduláról. Azt felelte, nem emlékezett rá, ezért nem szólt róla egy szót sem. – Nem emlékezett arra, hogy lekapcsolta azt a nőt, akit teljes erőbedobással keresünk? – hitetlenkedett Mendez. – Két napja mindannyian a fényképével kelünk-fekszünk! Egy tízéves, aranyszínű Chevy Nova után kutatunk. Megállította azt az autót, azzal a nővel benne, és nem emlékszik rá?! Dixon felsóhajtott és megdörzsölte a halántékát. – Tudom. Kínos. Nem értem, miért ne mondhatta volna el. Frank fél tucat büntetőcédulát oszt ki naponta. A munkájával jár. – Miért állította meg? – Mert huszonkilenccel hajtott egy huszonötös zónában. – Mekkora seggfej! – állapította meg Mendez. De ez volt Farman: szabálykövetés mindenekfelett, irgalom nélkül. – Hány órakor írta meg azt a cetlit? – Tizenöt harmincnyolckor. – A fogorvosi vizsgálat előtt. Ez jó hír.

Az utolsó nap időrendi rekonstrukciójánál tehát nem Farman lesz az a személy, aki utoljára látta Karlyt. Nem mintha túl sokat számítana. Farman patyolattiszta volt. Senkinek nem lehetett rá semmi oka, hogy gyanúsítottat lásson benne. Az a tény volt csupán a komplikáló tényező, hogy a fia birtokában találták Lisa Warwick ujját. Minden, a fizetésére érdemes védőügyvéd adu ászként használná ezt a tényt, hogy elültesse az ésszerű kétely magját. Mert mi van akkor, ha a kölyök nem a helyszínen szedte össze a nő ujját? A védőügyvédek semmit nem imádnak jobban, mint befeketíteni a zsarukat. A föld alól is előkerítenének valakit, aki eskü alatt vallja, hogy hallotta Farmant lekicsinylőén beszélni nőkről – ami, tekintettel arra, hogy mekkora soviniszta, nem is lenne nehéz feladat. Átvizsgálnák az összes közúti bírságot, amit életében kiosztott, és gyártanának egy olyan statisztikát, ami azt igazolja, hogy Farman nőket zaklatott. Berángatnák Anne Navarre-t is, és rávennék, mondja el, hogy véleménye szerint Farman veri a gyerekét, így nyilván erőszakos természetű. Mendez el tudta képzelni, hogy Frank elnáspángolta a fiát, amiért lógott az iskolából – és ki hibáztathatná érte? Kisfiúként az ő fenekét is elpáholták néhányszor, amikor rajtakapták valami csínytevésen – ő tanult a leckékből. Kétség sem férhet hozzá, hogy Farman zsarnok, de hogy brutálisan meggyilkoljon egy nőt? Mr. Törvényvégrehajtás? Kizárt. Dixon sóhajtott, és megrázta a fejét. – Talán Sells ma beismerő vallomást tesz. De talán cigánygyerekek is hullnak majd egyszer az égből – gondolta Mendez, ahogy a disznóól mellett az autója felé ballagott.

Egy órával később hat nyomozó és Vince Leone gyűlt össze a konferenciateremben, amit mostanra teljesen kisajátítottak a nyomozás számára. A fényképeket leszedték a kisebbik falitábláról, és átrakták a háromlábú parafa táblára, amelyet a terem túlsó végében állítottak fel. A nagy táblára időgrafikon került. Mendez krétát vett a kezébe, és bejelölte a grafikonon Karly Vickers eltűnésének napját. Aztán kiegészítette: 15.38 – gyorshajtási cédula F. Farmantől.

A csütörtöki naphoz is került egy bejegyzés: L. Warwick mutatóujja D. Farmannél. Leone lépett előre, és felvont szemöldökkel megkocogtatta a gyorshajtási cédulánál az időgrafikont. – Igen – nézett Mendez a mentorára. – Jól nézel ki ma! Végre van egy kis szín az arcodon. Vince elvigyorodott. – Csodás estém volt, köszönöm, hogy megkérdezted. – Nem kérdeztem – házsártoskodott Mendez. – Szépen kérlek, kímélj meg a részletektől! – Az étel kiváló volt. Miss Navarre pedig elbűvölő vacsorapartner. A diákjairól beszélgettünk. Aztán visszakísértem az autójához, én pedig elballagtam a fogorvos rendelője mögötti kis utcába. Mendez úgy döntött, meg sem hallja a randevúra vonatkozó részt, és azonnal az ügyre tereli a szót. – Igen? És találtál valamit? – Egy üres épületet a szomszédban, jó nagy, automata garázsajtóval, amin teherautóval is át lehet hajtani. Ideális hely, ha délután öttől sötétedésig el akarsz rejteni egy áldozatot. – A fogorvos nem gyanúsított – felelte Mendez. – Egyetlen dolgot tudunk felmutatni vele szemben: azt, hogy aznap késő délután látta Vickerst. Bárki elragadhatta azt a lányt a sikátorban. És Sellsnél voltak az autók. – Mit súg az ösztönöd Gordon Sellsszel kapcsolatban? Mendez körözött néhányat a vállával, mintha fizikailag is kellemetlenül érintené, hogy a Sells-elmélet mellett érveljen. – Határozottan nem stimmel valami a fickóval. De pedofil. Az áldozataink pedig felnőtt nők. Leone elégedetten bólintott. – És visszatérve a fogorvosodhoz: igen, bárki elkaphatta azt a fiatal lányt a sikátorban. És bárki betuszkolhatta abba az üres épületbe. Van ugyan lakat az ajtaján, de nem működik. Ám ha kiszemelt célpont volt, akkor bárki is legyen az elrablója, tudnia kellett arról, hogy időpontja van a fogorvosnál. Mendez elgondolkodott. Karly Vickers a fogorvoshoz tart, amikor Farman megállítja. Megkérdezi tőle, miért megy olyan gyorsan. A lány elmondja neki, hogy fogorvoshoz siet, megbeszélt időre… Crane

nyilvánvalóan tudott arról, hogy nála lesz, csakúgy, mint a központban és a szépségszalonban dolgozók… Dixon lépett a terembe, és tájékoztatta a csoportot Frank Farman kényszerű áthelyezésének okáról. Senki nem tudta, hogy reagáljon a hírre. – Történetesen megállította Karly Vickerst az eltűnése napján – magyarázta Dixon. – Iktatta a büntetőcédulát, meg sem próbálta leplezni. A kiállítás időpontja 15.38 volt. Több mint egy órával Ms. Vickers eltűnése előtt. – A fia meg egy halott nő ujjával a zsebében mászkált – szólalt meg Hamilton nyomozó. – Kurvára elbaszott ez az egész! – A fiúnak viselkedészavara van – ismerte el Dixon. – Farman rendőrt további értesítésig irodai szolgálatra osztottam be. Mindeközben van egy legitim gyanúsítottunk. Azt javaslom, koncentráljunk Gordon Sellsre! – Hozott valami használható eredményt a házkutatás? – kérdezte Mendez. – Eddig semmit, ami közvetlen összefüggésbe hozná az áldozatokkal – felelte Dixon. – A lakókocsi maga a megtestesült veszélyes biológiai hulladéktelep. Hónapokba is beletelik, amíg minden mintát feldolgozunk. – És olyasmit sem mondott, ami ő magára nézve terhelő lenne – vette át a szót Mendez. – Hogy finoman fogalmazzak, kevéssé együttműködő típus. – Tegnap éjjel meddig tartott a kihallgatása? – kérdezte Vince. – Hat órán keresztül. Hicks és én felváltva dolgoztunk rajta. – És nem kért ügyvédet? – Nem – válaszolta Hicks. – Nem bízik a kirendelt védőkben. Azt állítja, a legutolsó miatt került börtönbe. – Talán igazat mondott – vélte Vince. – Végül is pedofil. Képtelen vagyok felfogni, hogy egy tisztességes ember miként képes egy hozzá fogható szarházit védeni. – Milyen tisztességes ember? – értetlenkedett Trammel nyomozó. – Azt hittem, ügyvédekről beszélünk. Erre mindenki felnevetett. Semmi nem vidítja fel úgy a zsarukat, mint az ügyvédek szekírozása. – Börtönben is ült – vette vissza a szót Vince. – Mivel vádolták?

– Három tizenkét éves kislány elleni erőszakkal, de csak az egyikből lett bírósági tárgyalás. Sells kialkudta magának, hogy szemérem elleni erőszakért és gyerek pornográf anyagok birtoklásáért ítéljék el – ismertette Mendez. – Az alku nyolc-tizenkét évről szólt. Minden napját leülte. Az áldozat anyja az összes feltételes szabadlábra helyezési tárgyalásra elment. – Erőszakot is alkalmazott? –kérdezte Leone. – Használt fegyvert? – Minden alkalommal, késsel fenyegette az áldozatát. – De nem történt tényleges nemi erőszak? – Orális szexben utazott, ám tizenkét éve volt arra, hogy gondolkodjon róla. – És a tizenkét év alatt feltehetően minden tesó az orra alá dörgölte ezt a dutyiban, amikor felnyomta a seggébe a lompost – gondolkodott el hangosan Trammel. – Épp elég indok arra, hogy bosszút akarjon állni a nőkön. – Ez igaz – vélte Vince. – Ám a Sellshez hasonló fickók többnyire nem változtatnak célpontot. Amikor elfogták, már hosszú ideje tizenkét évesekre volt bekattanva… valószínűleg kamaszkora óta. Pubertáskorú kislányok indítják be szexuálisan, akiket könnyű manipulálni és megfélemlíteni. A gyerekmolesztálás többnyire nem kifinomult bűnözési forma. – Szóval úgy véli, nem ő az emberünk? – kérdezte Dixon bosszúsan. – Mindaz, amit elmondtak nekem róla, nem illik a profilhoz. Véleményem szerint maguk egy harminc-egynéhány éves fehér férfit keresnek, aki iskolázott, intelligens és módszeres. Úgy vélem, tiszteletre méltó vagy hatósági pozíciót tölt be, vagy az áldozatai személyesen is ismerték. Mind ez idáig úgy néz ki, mintha az áldozatok köddé váltak volna: nincs felfordulás, nincs szemtanú. Ez azt sejteti, hogy önszántukból követték a gyilkost. Nem hinném, hogy megfenyegette őket. – Vagy pedig gyorsan és hatékonyan tette őket védekezésképtelenné – vetette ellen Dixon. – Valami félreeső helyen cserkészte be őket. Nincs szemtanú. – Ez is lehetséges – helyeselt Vince. – Ám a mód, ahogy Lisa Warwickot kitette az erdőben, azt sugallja, hogy figyelmet akar. Közönséget. Elismerést a munkájáért. Nagy az egója. Valószínűnek tartom, hogy megpróbál bekerülni a Karly Vickerst keresők csapatába,

és részt venni Lisa Warwick temetésén. Ezek az események megsokszorozzák majd a hatalomtudatát. – A hiányzó ujjat leszámítva a Warwick lány megtalálásának helyszínén minden tiszta volt és rendezett. A holttesten lévő vágások is rendezett mintát alkotnak. Az első áldozat, Paulson, tetemén is hasonlóan határozott vágásokat találtak. Gordon Sells életében pedig semmi sem szervezett, az alapján, amit elmondtak róla. Egy lepukkant nyomortanyán él a városon kívül, távol az emberektől, nem vonzza magára a figyelmet. – Mindkét nő autóját nála találtuk meg – érvelt Dixon. A seriff úgy érzi, sarokba szorították – gondolta Mendez. Kétségtelen, ő is kimerült volt, mint mindenki más, talán egy kicsit jobban is, figyelembe véve Jane Thomashoz fűződő személyes kapcsolatát. A nő biztosan nyaggatja amiatt, hogy mihamarabb zárja le az ügyet. Mendez látta, hogy Leone ugyanígy érez a főnökével kapcsolatosan. Vince fölemelte a kezét. – Hé, seriff, tiszteletben tartom a pozícióját! Nagy nyomásnak van kitéve, és Sellsszel már madárka is van a ketrecben. De nem az a munkám, hogy mindenben helyeseljek önnek! Igen-emberként nem leszek a hasznára. Csak azt mondom, amit a tapasztalataim alapján tudok – folytatta. – Ám ez nem jelenti azt, hogy a fickó nem lehet kivétel a szabály alól. Csak azt mondom, amit tudok. Az autókkal elkapta. Tartsa bent! Ám nyomatékosan azt javasolnám, hogy keressen más potenciális gyanúsítottakat is. Dixon felsóhajtott, bólintott, majd megdörzsölte kezével az arcát. – Van még valakinek mondanivalója? – Lisa Warwick nyaralási tervének átvizsgálása sem hozott semmit – szólalt meg Hamilton. – Ám a hívásrészletezője szerint sokat telefonált a Quinn, Morgan és Társainak. Kétszer is felhívta őket az eltűnése napján. – Bírósági képviselőként segített a központ ügyfeleinek – magyarázta Mendez. – Morgan foglalkozik a családjogi perek többségével. Azt hiszem, a nő érzett valamit iránta. A fickón nehezebb eligazodni. A feleségével még nem beszéltem. – Még nem láttam becsületesebb embert, mint Steve Morgan – jelentette ki Dixon.

– Ő a fényképen lévő pasas? – kérdezte Trammel. – Igen – bólintott Mendez. – Tegnap este végre sikerült beszélnem a közvetlen szomszéddal – vette át a szót Trammel. – Minden lében kanál vén szipirtyó. Azt mesélte, hogy időnként, látott egy fickót jönni-menni Lisa Warwicknál. Szokatlan órákban, késő éjjel. Ő maga, mármint a szomszéd, elmondása szerint a faridegzsábája miatt nem tud aludni. Megmutattam neki a fényképet. Nem mert volna megesküdni arra, hogy a két fickó ugyanaz, mert mindig sötét volt, de úgy vélte, nem kizárt. Egyezik a magasság és a testalkat. – Mikor látta utoljára? – kérdezte Mendez. – Nem tudta pontosan megmondani. Azt hiszem, iszik a faridegzsábája miatt, de úgy vélte, talán a Warwick eltűnése előtti este. Dixon halkan elkáromkodta magát. – Tony, beszéljen újra Morgannel! – Behoztuk a Thomas Központ karbantartóját is – jelentette Hicks. – Tagadja, hogy bármi köze lenne akár a lopott kocsikhoz, akár a két nőhöz. Miss Vickers barátnője azonban azt mondta, mustrálgatta Karlyt, akinek ez nem nagyon volt ínyére. – Öt évet ült Wascóban kocsilopásért… – Ott ült Gordon Sells is – jegyezte meg Mendez. – Lyle azt állítja, fogalma sem volt arról, hogy Sells is ott ül, de járt már Sells roncstelepén. – És Lyle ellen emeltek vádat a barátnője bántalmazásáért is? – kérdezte Dixon. – Hat hónapot kapott érte. – Itt van még? – kérdezte Dixon. – Bírói elfogatási paranccsal tartjuk bent hátralékos közúti szabálysértésekért. Hacsak nem találjuk meg az ujjlenyomatait legalább az egyik autón, akkor nincs ellene semmink. Kifizeti a büntetéseit, és szabadon elmehet. – Beszéljen vele újra! – rendelte el Dixon. – Ha semmire sem jutunk vele, engedjük el, de tartsuk szemmel! Hamilton, Stuart, fésüljék át a Peter Crane rendelője körül lévő épületeket! Eddig ez az utolsó hely, ahol Karly Vickerst bárki is látta. Trammel, Eaton, járjanak végig minden egyes házat Gordon Sells lakóhelyének félmérföldes körzetében!

Mendez Leonéhoz fordult. – Velem jössz? Beugróm az iskolába beszélni a Crane fiúval és Wendy Morgannel, hátha tudják, hogy tett szert a Farman kölyök arra az ujjra. – Nem – válaszolta Vince. – Fel kell hívnom Quanticót. De add át üdvözletemet Miss Navarre-nak! – tette hozzá kaján vigyorral. – No persze! – válaszolta Mendez. – Mindjárt egy csókot is nyomok majd a szájára.

37. Tommynak mindene fájt. Óriási monokli éktelenkedett a szeme alatt. A koponyája hátsó fele lüktetett, mert arra esett rá, amikor Dennis felöklelte. A baleseti osztályon a röntgenvizsgálatot elvégző orvos azt mondta, hogy ugyan nem tört el egy bordája sem, de csúnyán megzúzódtak. Az egész has- és gyomortájéka kékes-feketében úszott ott, ahol Dennis cipője elérte, és a lélegzés őrült fájdalommal járt. Mégis, igen büszke volt magára, amiért szembeszállt Dennisszel. Nyilvánvaló volt, hogy Dennis szétrúgja érte a fenekét, ám ennek ellenére nekiment. Apja azt mondta, helyesen tette, hogy megvédte Wendyt. A férfinak mindig meg kell védenie a nőket. Anyja természetesen kiborult. Az este túlnyomó részében Dennis Farmanről és Dennis Farman szüleiről sikoltozott, most pedig vádat akart emelni ÉS perelni – perelni Farmanéket, az iskolát, Mr. Alvarezt. Apja higgadtabban viselkedett, ám őt is feldúlták az események. Miután Tommy anyja új célpontot keresett, és már nem sikoltozott vele tovább, felhívta Garnett igazgatót, és rengeteg kérdést tett fel neki arról, hogy mi lesz Dennisszel. Anyja börtönt javasolt, de Tommy tudta, hogy nem küldenek gyerekeket börtönbe azért, mert összeverekednek a tornaórán. Tommy úgy vélte, Dennist kicsapják majd, ami jó volt, azt leszámítva, hogy azután szabadon garázdálkodhat és támadhat meg bárkit, ha véget ér a tanítás. És kétsége sem volt afelől, hogy ő biztos céltáblája lesz Dennisnek. Dennis mindenért őt hibáztatta. Nem számít, hogy egy hulla elrothadt ujját akarta lenyomni Wendy torkán. Ez több mint elég ahhoz, hogy kirúgják. Dennis azonban másként látta. Tommy és Wendy a külső irodahelyiségben várakoztak, amíg anyukáik Garnett igazgatóval beszéltek. Tommy hallotta saját anyja hol dagályos, hol dühöngő szónoklatát. Bár a folyosó túlsó végén, csukott

ajtó mögött történt, mégis kihallatszott a hangja. Sajnálta Garnett igazgatót. Önmagát is sajnálta. Attól félt, anyja hamarosan kiviharzik az igazgatói irodából és hazarángatja magával, pusztán azért, mert mérges. Már amúgy is azzal fenyegetőzött, hogy átíratja egy másik iskolába, ő azonban egyáltalán nem akarta ezt. A mellette üldögélő Wendyre pillantott, és türelmetlen fintort vágott. A lány éppen hogy csak ránézett. – Jól vagy? – kérdezte Tommy. – Nem – hangzott a válasz. Wendy halkan beszélt, hogy ne vonja magukra a titkárnők figyelmét. – Dühös vagyok! Dennis egy halott ujját akarta a számba dugni! Egy halott ember ujját nyomta az arcomhoz! Totál kivagyok. – Ó! – Több esze volt annál, semhogy túl sokat beszéljen, amikor egy lány tényleg dühös. Wendy arca megenyhült. – Te jól vagy? Úgy nézel ki, mint akinek mindene fáj. – Ez így is van, de úgy teszek, mintha nem fájna semmi, különben anya nem engedi meg, hogy eljöjjek otthonról. Nem akarok otthon lenni vele. Őrült. Valahol az irodában ajtó nyílt. Tommy a hang irányába kapta a fejét, és azonnal felszisszent a fájdalomtól. Az anyja viharzott ki a folyosóra, arca vörös, mint a kosztüm, amit aznap viselt, a szeme kidülledt üregéből. Tommy összerezzent. Azt várta, hogy karon ragadja és elvonszolja. Miért is nem volt annyi esze, hogy elbújjon a vécében? Anyja azonban elszáguldott mellette, magas sarkú cipője erőteljesen kopogott a padlón. Még csak rá sem nézett. Tommy tátott szájjal bámulta. Aztán jelentőségteljesen összenézett Wendyvel. – Megúsztad – szögezte le a kislány. Az anyját igen, de a többieket nem, gondolta, ahogy Mendez nyomozó is kilépett a folyosóra, és egy mozdulattal azonnal magához intette őket. Óvatosan talpra kászálódott, és megpróbált odafigyelni arra, hogy ne vegyen túl nagy levegőt. – Helló, Tommy! – köszöntötte a nyomozó, ahogy Wendyvel csatlakoztak hozzá a folyosón. – Úgy hallom, ha kell, állod a sarat.

Mit kellene erre mondania? – Gondolom. A tárgyalóterembe mentek. Garnett igazgató az ajtónál állt, vörös fejjel, túlságosan is zihálva. – Ezt már meghagyom magának, nyomozó – szólalt meg. – Fel kell hívnom az iskola ügyvédjét. – Ez nem hangzik túl jól – suttogta Wendy. Wendy anyukája lépett hozzájuk. Ő is feldúltnak tűnt. – Hívass fel valakivel az irodából, ha haza akarsz jönni! – mondta Wendynek. Wendy bólintott. Édesanyja megpuszilta az arcát, és indulni készült. – Mrs. Morgan – szólította meg Mendez. – Válthatnék néhány szót önnel négyszemközt, mielőtt elmegy? A gyerekekkel néhány percen belül végzünk, ha nem okoz gondot, hogy egy kicsit várnia kell. Wendy anyukája nem tűnt túl boldognak, mégis így felelt: – Természetesen. Odakint leszek. Miss Navarre is megérkezett, és falfehér lett, amikor Tommyra nézett. – Tommy! Szentséges isten! Nem kellene hazamenned inkább? – Jól vagyok – jött a válasz. – Voltam orvosnál. – Nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Úgy nézel ki, mint akinek otthon, ágyban lenne a helye. – Tommy kemény fiú – kelt a védelmére Mendez. – Azt tette, amit kellett. Férfi módjára viselkedett. Miss Navarre rosszallóan nézett rá, és halkan megjegyezte: – A férfiak hülyék. Mindannyian leültek az asztal köré. – Mendez nyomozónak lesz néhány kérdése hozzátok a tegnap történtekkel kapcsolatban – kezdte Miss Navarre. – Úgy van – vette át a szót a nyomozó. – Gyerekek, tudtátok, hogy Dennisnél van az az ujj? – Nem! – felelték egyszerre. – Wendy, korábban említetted, hogy Dennis megérintette a parkban a holttestet. Nem láttad, hogy elemelte azt az ujjat? – Ez durva! – kiáltott fel a kislány. – Dehogyis! Mindenképpen elmondtam volna! – És te, Tommy?

Tommy olyan erővel rázta meg a fejét, hogy csillagokat látott tőle. – Dennis egy szóval sem említette? Sem a parkban, sem azt követően? – Ha egy mód van rá, nem beszélünk Dennisszel – válaszolta Wendy kimérten. – Azért, mert zsarnokoskodik? – Azért, mert undorító ÉS zsarnokoskodik – magyarázta Wendy. – Rossz szaga van, csúnyán beszél, és mindig valami gusztustalan dolgot cipel magával, például összelapított békát vagy valami döglött állatot, amit az út mentén szed össze. Hátborzongató, beteg és nagyon gáz – foglalta össze. – És hülye. Gyors, izgatott pillantást vetett Miss Navarre felé, mint aki attól tart, bajba kerül ezen utolsó mondata miatt. – Tommy, te is ugyanezt gondolod? – Csak szűk körben – ismerte el a fiú. – Különben megint így végezném. – Szóval egyikőtök sem látta, hogy eltette volna az ujjat – ismételte Mendez nyomozó, ám inkább csak magának, semmint a gyerekeknek. Felsóhajtott. – Szokott Dennis beszélni az apjáról? – Igen – válaszolta Wendy. – Ilyeneket, hogy: Az én apukám egyenruhás rendőr, és bármikor letartóztathat benneteket! Az én apukám egyenruhás rendőr, így olyan gyorsan hajt, amilyen gyorsan csak akar! – Fintorogni kezdett. – Hánynom kell. – Említette Dennis valaha, hogy az apja bántja vagy megbünteti? – kérdezte Miss Navarre. Mindketten megrázták a fejüket. Mendez nyomozó az órájára pillantott. – Rendben. Köszönöm, gyerekek és Miss Navarre! – állt fel az asztaltól. – Mennem kell. Miss Navarre egy szót sem szólt, csak a tekintetével követte, ahogy kiment az ajtón. Aztán a gyerekekhez fordult. – Nehéz hetetek volt, az egyszer biztos! – szólalt meg. – Jó, hogy már péntek van. Csak el akartam nektek mondani, milyen büszke vagyok mindkettőtökre. Olyan dolgokon mentetek keresztül ezen a héten, amivel a legtöbb felnőtt is nehezen birkózott volna meg, ám ti kiválóan helyt álltatok. Nagyon bátran viselkedtetek! Tudnotok kell, ha

van bármi, amiről beszélni szeretnétek, vagy amit el akartok mondani, én mindig itt vagyok nektek! – A zsaruk dutyiba zárhatják Dennist? – kérdezte Wendy. – Dennis nem megy börtönbe – válaszolta Miss Navarre. – Dennis nagyon sok problémával küszködő kisfiú. Remélem, egy jó szakember kezébe kerül. – De nem jön vissza az iskolába? – kérdezte Tommy. – Nem. A félév hátralévő részére eltanácsolták. – Ó, remek! – mormogta maga elé a fiú. – Te nem akartad, hogy eltanácsolják? – Miss Navarre-t szemmel láthatóan összezavarta a fiú reakciója. – Tommyt fogja hibáztatni – magyarázta Wendy. – Tommyt fogja hibáztatni azért, mert eltanácsolják amiatt, hogy megverte Tommyt? – Gyűlöli Tommyt – folytatta Wendy. – Azt hiszi, Tommynak mindene megvan. Tommy okos. Tommy nagy házban lakik. Tommy tud zongorázni. Tommynak király szülei vannak. És király autóik. Blabla-bla… – Féltékeny – foglalta össze Miss Navarre. – És mindenki Tommy segítségére sietett, miközben Dennist kicsapták. – Így igaz. – Tommy, neked mi a véleményed erről? A fiú vállat vont. Az emberek tényleg kiálltak mellette. Senki nem állt Dennis mellé. A tanárok őt mindig is kedvelték, Dennist soha. Tommy apja menő. Dennist pedig talán veri a sajátja. Talán jogos Dennis féltékenysége, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy összeverjen másokat. – Dennis nem tud semmit – felelte végül. Miss Navarre ennyiben hagyta a dolgot. Wendyre nézett. – Igazán hátborzongató volt tegnap az az ujjas dolog. Tudtál aludni éjjel? – Nem nagyon – ismerte el a kislány. – És mi a helyzet veled, Tommy? Te hogy alszol éjszakánként? Tommy úgy döntött, hogy a felnőttek az alvás megszállottjai. Mintha a világ jobb hely lenne akkor, ha mindenki többet aludna. Az anyja szinte megőrült azért, hogy ő eleget aludjon. Az allergiás gyógyszerével tömte, hogy elaludjon tőle. Néha lenyelte, néha nem.

– Jól vagyok – felelte. Fel akart kelni a székről, ki akart menni ebből a helyiségből, és normális kölyökként élni. Egyáltalán nem akarta ezt a sok figyelmet és rengeteg kérdést. Azt kívánta, bárcsak eljött volna kedd délután érte az apukája, és soha nem esett volna arra a halott hölgyre. Ám apja golfozott kedd délutánonként, az anyja pedig elfoglalt volt. – Rendben – hagyta rá Miss Navarre. – Wendy, menj vissza, kérlek, az osztályba! Meg szeretnék néhány dolgot beszélni Tommyval. Tommy úgy érezte, sziklaméretű csomó nehezedik a gyomrára. Ő, egyedül egy helyiségben Miss Navarre-ral. Egek! Wendy elment. Tommy mindenhova nézett, csak Miss Navarre-ra nem. – Tommy, nézz rám, és ezúttal az igazat akarom hallani! Elég jól vagy ahhoz, hogy itt maradj az iskolában? Egyenesen a tanárnő szemébe nézett, és megpróbált nem pislogni: – Igen, tanárnő. – Nincs futkosás ma ebédidőben, és kihagyod a tornaórát is! És azonnal szólsz nekem, ha nem érzed jól magad, rendben? – Igen, tanárnő. – Édesanyád rendkívül feldúlt a történtek miatt. – Tudom – felelte Tommy. – Tegnap egész este kiabált. És ma reggel is. Néha azt hiszem, egyszer csak kiugrik a szeme a helyéről, amikor így kiabál. – Sokszor megesik ez odahaza? Tommy vállat vont. – Attól függ. – Veled is kiabál? A fiú ismét vállat vont és lesütötte a szemét. – Néha. Amikor valami rosszat teszek, vagy megbolygatom az időbeosztást. Az jutott eszébe, hogy az anyja igen mérges volt rá ezen a héten, amiért arra a halottra bukkant, amiért hagyta magát megverni, és emiatt meg kellett változtatnia a terveit és be kellett jönnie az iskolába, ahol úgy érezte, mindig kiabálnia kell az emberekkel. – Bárcsak soha ne történt volna meg mindez! – mondta végül, majd legnagyobb rémületére úgy érezte, mindjárt kibuggyannak a könnyei.

Miss Navarre megkerülte az asztalt, és leguggolt mellé. Csinos, virágos szoknyája harangalakban terült el körülötte. Úgy nézett rá, mintha keresne valamit rajta. – Én is ezt kívánom, Tommy. De te nem tehetsz semmiről, nem a te hibád volt, ugye tudod? Nem azért mentetek a parkba, hogy megtaláljátok azt a holttestet. És nem szándékosan mulasztottad el a zongoraórát. Nem te kérted Dennis Farmant, hogy verjen meg. Nem a te hibád! Tommy nem szállt vitába, de tudta, hogy az ő hibája volt minden. Ő döntött úgy, hogy a parkon keresztül megy haza. Ő nézett akkor Dennisre, amikor nem kellett volna. Az anyja azért volt feldúlt, mert ő ennyi bajba keverte magát. Miss Navarre felállt, majd keresztbe font karral járkálni kezdett. Tommy tapasztalata azt súgta, hogy általában akkor viselkedik így valaki, ha olyasmit készül mondani, amit senki nem akar hallani. – Emlékszel a múlt csütörtök estére? – kérdezte. – Emlékszel arra, hogy mit csináltál aznap este? Otthon voltak a szüleid? – Azt hiszem – felelte kissé meglepetten Tommy. – A Cosby Show-t néztük apával. – Azt én is szeretem – mosolyodott el halványan Miss Navarre. – Anyukád is szokta nézni? – Nem. Ő semmit nem talál viccesnek. – Kár, hogy így érez. – Nem túl boldog ember – állapította meg a kisfiú. – És mi a helyzet az apukáddal? Ő boldog embernek tűnik. – Többnyire az – válaszolta Tommy, de arról nem szólt, hogy milyen, amikor anyja éppen dühöng, és az apján tölti ki a mérgét. Azt sem említette meg, hogy az apukája néha szó nélkül elmegy, mert nem bírja tovább, és csak órákkal később jön vissza. Nem érezte helyesnek ilyesmiről beszélni. Még Miss Navarre-nak sem. Ez családi ügy volt. Nem illik más embereknek családi dolgokról beszélni. Mintha valamilyen törvény lenne ez. Az embernek elsősorban a családjához kell hűnek maradnia! – Az édesanyám mindig azt mondta, hogy ennek is vége lesz egyszer – szólalt meg ismét Miss Navarre. – Mit jelent ez?

– Azt, hogy minden rossz véget ér egyszer. És az összes őrült dolog, ami a héten történt, már elmúlt, mögöttünk van. Előre kell néznünk. Lehet, hogy a következő hét valami nagyszerűt tartogat számunkra. Remélem – gondolta Tommy, és lecsusszant a székről, majd karját fájó bordájára szorítva követte a tanárnőjét kifelé a teremből. – Nagyon remélem.

38. – Nem hiszem el, hogy ez történik! – tiltakozott Sara Morgan, és szorosabbra húzta magán rózsaszín kardigánját, mintha fázna, jóllehet a reggeli levegő gyorsan melegedett. Csinos nő volt a maga élettől duzzadó atletikus módján. Feszes fekete nadrágot viselt és szürke lábmelegítőt a vádliján, mintha aerobicórára készült volna. Olyan haja volt, amelybe minden férfi szívesen beletúr – sűrű, aranyszínű csigák és hullámok tömege. Néhány hajtűvel próbálta kordában tartani a fürtöket, ám csak olyan tessék-lássék módon. Az iskola előtti járdán álltak. Mendez az orrára tolta Ray-Ban szemüvegét, hogy védje szemét a naptól. – Egy héttel ezelőtt olyan szép volt az életünk! – szólalt meg a nő. – És egyszerre minden tönkrement. A könnyeivel küzdött – részben a tárgyalóteremben lezajlott beszélgetés miatt. Mendez meg tudta érteni. Janet Crane egyedül is bőven elég indok volt arra, hogy ő maga is kis híján elsírja magát. – Sok mindenen ment keresztül – felelte. – Tegnap beszéltem a férjével. Úgy tudom, nem tartózkodott a városban, amikor a gyerekek megtalálták a holttestet. – Nem, nem volt itthon – válaszolta az asszony, ám tekintetébe gyanakvás fészkelte be magát. – Beszélt Steve-vel? Miért? – A gyilkosság áldozata, Lisa Warwick önkéntesként dolgozott a Thomas Központban. Bírósági képviselőként. Gyakran dolgozott együtt az ön férjével. Arra gondoltunk, talán megosztott vele valamit, ami zavarta. Ismerte őt? – Igen – felelte. – Találkoztam vele néhányszor. – Ennyi? – kérdezte Mendez meglepetést színlelve. – Soha nem járt maguknál, hogy megbeszéljen valami ügyet a férjével? – Steve nem hozza haza a munkáját. – Hm… Nos, gondolom, ez jó dolog, de nem jár azzal, hogy a férje kénytelen sokat éjszakázni az irodában?

– Steve rendkívül elkötelezett – válaszolta a nő hűvösen. – A munkához visszatérve – váltott témát Mendez –, nem zavarja önt, hogy a férje oly sok időt szentel a Thomas Központnak? – Méltó célra áldoz. A nő elnézett mellette, majd leemelte nagy lencséjű napszemüvegét a fejéről és az orrára biggyesztette, hogy elrejtse a búzavirágkék szemében megcsillanó feszültséget. – Ön is besegít a központnak? – érdeklődött a nyomozó. – Nem. Engem más dolgok foglalnak le. Például az, hogy ne roppanj össze, gondolta Mendez. Egy héttel ezelőtt olyan szép volt az életünk! – Mrs. Morgan! – váltott komoly hangnemre. – Nem tudom a következő kérdésemet tapintatosan megfogalmazni: a férjének volt kapcsolata Lisa Warwickkal? Romantikus kapcsolata? – Nem! – vágta rá a nő kicsit túlságosan is gyorsan, és szorosan összefonta a karját a mellkasán. – Ellenőriztük Ms. Warwick híváslistáját. Sokszor telefonált az ön férje irodájába. Sokszor a munkaidő vége után. – Ön mondta, hogy sok ügyön dolgoztak együtt. Mendez nem erőltette. Kegyetlenség lett volna részéről, ha erőszakkal veszi rá Sara Morgant arra, hogy nyíltan elismerje a viszonyt. A férje hűtlen volt hozzá. Épp eleget szenvedhetett már emiatt. – Van még valami – váltott ismét témát a nyomozó. – Nem emlékszik véletlenül, merre járt a férje múlt csütörtökön a kora esti órákban? – Itthon volt, a városban – felelte. – Emlékszem rá. Minden második csütörtök este művészeti órát tartok. Már otthon volt, amikor hazaértem. – És mi a helyzet az öt és hét óra közti időszakkal? – Ritkán ér haza hét előtt. Én pedig hatkor megyek el az órára. Ami azt jelentette, hogy az asszony nem tudta igazolni a férje hollétét Karly Vickers eltűnésének idejére. Mendez azt várta, Sara Morgan megkérdezi, hogy miért akarja ezt tudni, ám a nőnek elege volt. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mrs. Morgan – vetett véget a beszélgetésnek. – Most már elengedem. Szép napot kívánok önnek!

Az asszony – immár úton az autója felé – felnevetett, ám nem volt vidám a hangja.

– Beszéltem Sara Morgannel – kezdte Mendez, amint belépett a tárgyalóba, ahol Vince az egyik sarokban kisajátított magának egy helyet egy asztalka mellett. Az ügynök olvasószemüvege fölött felpillantott a jegyzeteiből. – És? – Fogadni mernék, hogy Steve Morgannek viszonya volt Lisa Warwickkal. Mrs. Morgant kifejezetten kényelmetlenül érintette a téma – húzott egy széket az asztalhoz Mendez. – De nem ismerte el nyíltan, hogy a férje megcsalta? – Nem. Bár nem tudta elég gyorsan cáfolni. Minden erejével azon küzdött, hogy ne omoljon össze – mesélte Mendez. – Fájó pont számára, hogy a fickó olyan sok időt szentel a Thomas Központnak. – Más nőkkel – erősítette meg Vince. – Sebezhető nőkkel, olyanokkal, akiknek hősre van szükségük. Nagyon gazdag vadászterület ez a rossz típusú fickóknak. – Mindenki azt mondja, hogy ő a megtestesült kiscserkész. Vince felvonta a szemöldökét. – És a cserkészeknél miféle jelvényt adnak manapság házasságtörésért? – Skarlát betűt? – Jó válasz! – díjazta Vince a szellemes megjegyzést. Levette, majd félretette a szemüvegét. – Tegyük fel hát, hogy az ügyvédnek viszonya volt az áldozattal! Ez azért még nagyon messze van attól, amit a gyilkosa elkövetett ellene. – Talán megfenyegette, hogy beárulja az asszonynak, és olyan ultimátumot nyújtott be, amit nem tudott megemészteni. – Igen, ez valóban megfelelő motiváció egy gyilkossághoz. De egy ilyen fickó a pillanat hevületében öli meg a szeretőjét. Aztán megszabadul a holttesttől. Nem faragja ki, mint valami totemoszlopot, és nem temeti el egy parkban úgy, hogy iskolás kölykök essenek benne hasra. – Talán álcázni akarja a tettét. Azt sejtetni, hogy valami mániákus őrült tette.

– A Paulson-gyilkosság részleteiből mennyi került nyilvánosságra? – kérdezte Vince. – A fojtogatás? A vágások? A megnémítás? A leragasztott szemek? – Szinte semmi – ismerte el Mendez. – De az is igaz, hogy a feleség nem tudott alibit biztosítani a férjének Karly Vickers eltűnése idejére. Gondolom, meg kellene tudnunk, hogy találkozott-e valaha Julie Paulsonnal. – Volt priusza a nőnek, ugye jól emlékszem? – Néhány prostitúció miatti feljelentés, egy másik körzetben. – Nézz utána! Talán szerencsénk lesz. – Körbetelefonálok. Te megtudtál már valamit Quanticótól? – Az egyik ügynöknek volt egy esete Ohióban, ahol a fickót egy tízéves kislány meggyilkolásáért ültették le. A szabadulása után kis termetű, gyerekekre emlékeztető prostikra váltott át. Az emberek azonnal észreveszik, ha gyerek tűnik el. Ha egy kurvának veszik nyoma, c'est la vie. – Karly Vickers kis termetű – állapította meg Mendez. – Lisa Warwick azonban meglehetősen formás volt. Őt nem lehet gyereknek nézni, vagy úgy tenni, mintha az lenne. – Menjünk, látogassuk meg a te Mr. Sells-ed! – javasolta Vince, és lassan felállt a székről. A feje tetejére igazította az olvasószemüvegét, és felemelt egy mappát az asztalon lévő rendezett halom tetejéről. – Dixon engedélyezte, hogy kihallgassam. Meg akarom tudni, milyen gombokra ugrik.

Ahogy beléptek a kihallgató helyiségbe, Gordon Sells azonnal Mendezre szegezte a tekintetét, és felé bökött az ujjával: – Semmi mondanivalóm nincs a te számodra, te rohadék spanyol! Mendez Vince-re pillantott, és vállat vont. Az ügynök az ajtó felé intett a fejével. Nem akarta feldühíteni Sellst pusztán azért, mert nem kedvelte a nyomozót. Vince leült, az orrára illesztette az olvasószemüvegét, és lassan lapozni kezdte a Gordon Sellsről összegyűjtött anyagot. Sells gyanakodva méregette, és ahogy a percek teltek, egyre kényelmetlenebbül izgett-mozgott a székén. Vince végül felsóhajtott és felnézett.

– Mr. Sells! – szólította meg barátságos mosollyal. – Nem érdekel, hány lopott autót juttatott át Mexikóba. Sells nem tiltakozott. – Nem lényeges. Sem nekem, sem magának. Más dolog sokkal fontosabb – magyarázta. – Az évek során számos magához hasonló fickóval beszéltem. Olyanokkal, akiket hasonló… vonzalom… mozgatott. Tudja, egyikük sem akarta ezt a vonzalmat. Mint ahogy valószínűleg maga sem. Úgy értem, mindannyian tudjuk, hogy társadalomellenes, de nem maga kérte, hogy ez így legyen. Nem a maga hibája, hogy olyan lányokat kedvel, akik fiatalabbak annál, mint amit más emberek elfogadhatónak tartanak. – Ki maga? – kérdezte Sells. – Agyturkász? – Valami hasonló – hagyta rá az ügynök. – Vince vagyok. – Átnyúlt az asztal fölött, hogy megrázza Gordon Sells koszos kezét. – És most, Gordon… Hívhatom Gordonnak? Sells vállat vont. – Tőlem. – Tehát, Gordon! Mendez nyomozó úgy gondolja, magának valami köze van egy nő halálához… Lisa Warwickéhoz. – Soha nem hallottam róla. – És egy másik eltűnéséhez. Őt Karly Vickersnek hívják. – Semmit nem tudok róla. Vince felállt, a falhoz lépett, és egy bűnügyi helyszínen készített fekete-fehér fényképeket ragasztott fel rá, Julie Paulson félig elbomlott földi maradványairól. – Jöjjön, nézze meg ezeket! Sells odaballagott, egy pillantást vetett a hátborzongató fotókra, majd a kezét felemelve elfordult. – Ember, ez beteg! Nincs nekem ehhez gyomrom! Lehet, hogy az én időmben csináltam néhány dolgot, ami nem helyes, de nem ilyet! – Látja? Így gondoltam én is! – felelte Vince. Visszament az asztalhoz, és ezúttal néhány pornográf képet vett elő, fiatal, húszegynéhány éves, telt idomú nőkről. A többi mellé ragasztotta ezeket is. – Szükségem van egy kávéra – mondta aztán. – Hozzak magának is, Gordon? – Igen, persze. – Mindjárt visszajövök.

Azzal kilépett az ajtón, és elindult a folyosón. Dixon a tekintetével követte, ahogy bemasíroz a megfigyelőszobába, és egyenesen a kávégéphez tart. – Mi értelme van ennek? – A pornónak? – kérdezte Vince, miközben kitöltötte a két adag kávét. – Majd meglátja. A saját kávéját négy kanál tejszínporral javította fel, és az italt kevergetve a monitorhoz lépett. A másik szobában Sells a falhoz lépett, vagy egy percig nézegette a pornóképeket, majd szemügyre vette a többit is, aztán ellépett. Mendez kinyitotta a kihallgató szoba ajtaját, és beengedte az ügynököt. Vince Sells kezébe nyomta a poharat. – Feketén hoztam. Nem tudtam, hogyan szereti. Én kénytelen vagyok egy rakás tejszínnel elrontani. Rossz a gyomrom. Sells elvette a kávét és belekortyolt. – Nézze, azt mondtam Mendez nyomozónak, hogy magát nem érdekli az ilyesmi – bökött hüvelykujjával a falon lévő képek felé. – Ez nem magáról szól. Maga nem erőszakos ember. Maga nem akar nőket bántalmazni. – Így igaz – helyeselt Sells. – Soha nem bántok senkit. Vince visszaballagott a falhoz és leszedte a fényképeket. Három újabbat biggyesztett ki, ezúttal egy tizenkét éves, éretlen testű, meztelen lányról, akinek a szervezete épp most kezdett valami gazdagabb formába bimbózni. A kislány egyenesen a gép lencséjébe nézett, és provokatívan érintette meg magát. Vince visszalépett az asztalhoz, és azzal a lendülettel fel is borította a kávéját. – Ó, a francba! Nézzenek oda! Ó, ember… – Felkapta a mappát, melynek borítójáról patakokban csörgött a kávé. – A fenébe! Elnézést. Hozok néhány törlőkendőt! Kisietett a helyiségből, át a folyosón, és útközben az első szemetesbe pottyantotta a mappa borítóját. Csatlakozott a monitor előtt álló Dixonhoz, Hickshez és Mendezhez, akik némán figyelték, ahogy Gordon Sells az ajtóhoz lép és kikukucskál rajta, van-e valaki a folyosón. Aztán visszament a helyiségbe és a fényképeket kezdte meredten bámulni. Fél perc sem telt el, amikor buggyos nadrágján

keresztül simogatni kezdte magát. Újabb harminc másodperc, és teljes erekciója volt. – Sátrat lehetne verni azon a rúdon! – állapította meg Vince. – Nem ő a maguk fickója. Mielőtt Dixon válaszolhatott volna, Trammel nyomozó robogott a helyiségbe. – Találtunk valamit Sellsnél! – jelentette be izgatottan. – Csontokat! Emberinek tűnnek.

39. Immár nem Karly Vickers földi keresése volt a nap címlapsztorija. A hír, hogy emberi csontokra bukkantak a Gordon Sells roncstelepe mögötti disznófarmon, futótűzként terjedt a médiában. Mendeznek és Hicksnek valósággal úgy kellett végigverekednie magát a riportereken és sleppjükön, hogy elérjenek a sárga kordonnal elkerített helyszínre. A disznókat remekül elszórakoztatta a felhajtás, meg az, hogy a helyszínelők egyenruháját és térdig érő gumicsizmát viselő emberek gázolnak át egyre-másra a territóriumukon. A karám szélére húzódott csordából időnként előretört egy-egy példány, és büszkén röfögve az emberek felé rontott, majd visszaviharzott a csorda biztonságos tömegébe. Visításuk fülsiketítő volt. – Ez majdnem olyan büdös, mint a lakókocsi – fintorgott Mendez. – Örülök, hogy nem helyszínelő vagyok – állapította meg Hicks a technikusokat elnézve, akik szisztematikusan fésülték át a terepet a több centiméter mély sárban, disznóürülékben és – vizeletben tocsogva. – A nagyapám is tenyésztett disznókat odafent Sacramentóban. Kölyökkoromban nyaranta segítettem neki az egyik ólból a másikba terelni őket. Szavamra mondom, nem könnyű lemosni azt a szagot! Dixon az egyik karám hátuljában felállított asztalkához noszogatta őket. A leleteket – emberi combcsontnak és néhány bordának tűntek – lemosták, és egy vízálló vászonra terítették. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Mendez. – Kizárt, hogy megtudjuk, kinek a csontjai ezek. Még a nemét sem tudjuk megállapítani, hacsak nem találják meg a medencecsontot. – A BFS-csapat viszi be őket – felelte Dixon. – Behívnak egy antropológust is. Mendez a kezébe vette a combcsontot, és alaposan szemügyre vette. A csont mindkét végén karcolásokat fedezett fel: mintha kés okozta volna őket. – Bárki is volt, Sells feldarabolta, mielőtt kihajította volna.

– És tiszta munkát végzett – állapította meg Hicks. – Ezt itt közvetlenül az ízület mellett vágta meg. – Remélem, az áldozat már halott volt, amikor feldarabolta – jegyezte meg gyászosan Dixon. – Lehet, hogy nem illik bele Leone profiljába, de egyértelműen egy gyilkos került a kezünk közé. – Egy gyilkos – kontrázott Mendez. – De ő lenne a gyilkos? – Itt találtuk meg az autókat. És most emberi maradványokat is. – Még nem kaptunk visszajelzést arról, hogy Sells ujjlenyomatai rajta vannak-e azon a két kocsin, ugye? – kérdezte Mendez. – Most végzik az összehasonlítást – felelte a seriff. – Délutánra kiderül. Ahogy kinézett a szarban tapicskoló helyszínelőkre, megrázta a fejét. – Ez a rohadék szemernyit sem tiszteli az emberi életet. Megöl valakit, feldarabolja, aztán kidobja, mint a szemetet. A disznók közé. – Tudja miért, ugye? – kérdezte Hicks. Dixon csak nézett a nyomozóra. – A disznók mindent megesznek. Mendez lerakta a combcsontot és kiment. Az egyik helyszínelő elkiáltotta magát: – Megtaláltuk a koponyát!

Vince nem ment ki a Sells szeméttelepén zajló helyszínelésre. Nem volt a többieknek szüksége rá a csontok nézegetése közben. Arra meg pláne nem volt szükségük, hogy az ott hemzsegő médiakeselyűk közül valaki felismerje. Dixon belátása szerint cselekedhetett. Az ügye épp most érte el a hollywoodi filmek státusát: az undorító, börtönviselt pedofil – aki az idillikus egyetemváros peremén tengődik még undorítóbb, kísérteties ócskavastelepén – embereket gyilkol, majd tetemüket eledel gyanánt odaveti a farmon tenyésztett állatoknak. Semmi szüksége nem volt még egy profi profilkészítőre is az FBItól, így is időzített bomba távirányítóját tartotta a kezében. Vince-nek pedig semmi szüksége nem volt arra, hogy a hivatal nagykutyái megpillantsák az ő arcát mindennek a kellős közepén. Csontok ide vagy oda, még mindig úgy vélte, hogy nem Gordon Sells gyilkolta meg Lisa Warwickot. A Gordon Sellshez hasonló

rohadékok amennyire csak lehet, megpróbálják kivonni magukat a nyilvánosság hatósugarából. A fickó alaptermészeténél fogva pedofil volt. Vince-nek az volt az elmélete, hogy a pedofilok túlnyomó része szégyelli ezt a jellemvonását, függetlenül attól, hogy mennyi ideje az, vagy, hogy mennyi lányt bántalmazott. Amit tettek, azt senki nem tudta szentesíteni számukra – még önmaguk sem. A Sellshez hasonló férfiak titokban, rejtőzködve tevékenykednek. Arra utasítják az áldozatukat, hogy ne mondják el senkinek – vagy gondoskodnak arról, hogy ne tehessék meg. Eltüntetik a nyomokat maguk után és megszabadulnak minden bizonyítéktól. A Gordon Sells-elméletet Lisa Warwick meggyilkolásáról és Karly Vickers elrablásáról be lehetett csomagolni egy nagy, piros masnis díszdobozba a sajtó számára, ám ha kinyitják, előbb-utóbb kiderül, hogy a doboz üres. Azon tűnődött, hogy vajon miképp reagál majd a valódi gyilkos, ha a sajtó Sellst kiálltja ki a nagy, csúnya sorozatgyilkosnak. Szórakoztatja majd? Vagy feldühíti? Újabb lépésre készteti, hogy bebizonyítsa, mekkorát tévedtek? Vince tapasztalata azt súgta, hogy ennek a fajta gyilkosnak nagy az egója, amit táplálni és simogatni kell. Valószínűleg nem nyeli le egykönnyen, hogy más arassa le a babérokat az ő munkájáért. Ez még jól jöhet a nyomozás számára, mert lépésre készteti a gyilkost. És igen rossz lehet Karly Vickers számára, feltéve, hogy még életben van. Vince Mendez kocsijával a helyszínelő autók mellé állt be, a Gordon Sells birtokával szemközti útra. Napszemüveget vett és Dodgers baseballsapkát húzott a homlokába. Nyakkendőjét és sportzakóját az Oak Knoll-i Softball Liga széldzsekijére cserélte, és magában megköszönte Mendeznek, hogy ilyen vállas ember. Két sebtében felvert sátor alatt üdítők és szendvicsek sorakoztak. Egy harmadik sátor alatt Karly Vickers fényképével ellátott szórólapok. Látta ezt a nőt? Karly fiatal volt. Csinos a maga egyszerű és természetes módján. Dauerolt, szőke haját rövid, huncut frufru tette érdekesebbé. Nyakláncot viselt, rajta apró függővel – egy női alakot ábrázolt, aki diadalmasan a levegőbe emeli a kezét. Ez volt a Thomas Központ lógója.

Közel nyolc napja tűnt el. Valószínűleg már nem él. Egy nő lépett hozzá és megkérdezte, segíthet-e valamiben. A karcsú, gesztenyevörös hajkoronával megáldott nő harminc körüli lehetett, és a Thomas Központ rózsaszín pólóját viselte. – Steve Morgant keresem – válaszolta Vince, és visszatette az asztalra a szórólapot. – Nem látta? – Steve és Jane épp interjút ad a médiasátorban – felelte, a tőlük mintegy tizenöt méterre álló sátorra nézve. – Hamarosan végeznek. Tudok bármi másban segíteni? – Ön is a központban dolgozik? – kérdezte Vince. – És maga a seriffhivatalban dolgozik? – kérdezett vissza a nő. Vince felvillantott egy mosolyt. – Mivel árultam el magam? – A bajszával – felelte a nő, kissé felengedve. – Tűzoltókból és rendőrökből álló családban nőttem fel. – Nem túl nehéz kiszúrni bennünket. – Nem. Maureen Collins vagyok. – Leone nyomozó. Mióta dolgozik a központban? – Három éve. Családjogi tanácsadást végzek. – Akkor ismeri Miss Vickerst. – Persze. Nagyon kedves lány. Nem tudom elhinni, hogy ez történt vele. – Miss Warwickot is ismeri? – Igen. Lisával is elég jóban voltam. Biztosan ön is tudja, hogy önkéntes bírósági képviselőként tevékenykedett. Több ügyön is dolgoztunk együtt. – Steve Morgannel? – Igen. Steve a mi hősünk – mosolyodon el. – Tud arról, hogy Miss Warwick járt volna valakivel? – kérdezte Vince. – Jó okunk van azt hinni, hogy igen, de nem találtunk senkit, aki ezt megerősítette volna, nem is beszélve arról, hogy az illető kilétét megtudjuk. A nő csupán a pillanat törtrészéig habozott a válasszal. – Fogalmam sincs. Lisa végtelenül visszahúzódó személy volt. – Nem különös ez? – morfondírozott Vince. – Mi szükség van ekkora titkolózásra? Hacsak a szóban forgó lovagnak nem lett volna szabad randevúznia vele.

A nő a médiasátor felé nézett: – Úgy tűnik, végeztek. – Nagyon köszönöm. Vince a sátorhoz ballagott, és mélyen lehajtotta a fejét, ahogy egy riporter és fényképész sietett el mellette. Jane Thomas másfelé indult el. Steve Morgan egy falitábla előtt állva tanulmányozott néhány papírlapot. – Nagyon sok médiafigyelmet kapnak! – szólította meg Vince, és behúzódott a nyitott oldalú sátor vászontetője alá. Morgan felpillantott. – Minél több, annál jobb, nem igaz? Valakinek kellett látnia valamit. Ha csak egyetlen ember fut be valami használható nyommal… – Igen, néha tényleg csak ennyi kell – helyeselt Vince. – Egyetlen ember, aki olyasmit látott, amit aztán különösnek vélt. Mint például egy férfit, aki rendszeresen meglátogat egy nőt az éjszaka leple alatt. – Magamra kellene vennem a megjegyzését, nyomozó? – Lisa Warwick szomszédja úgy véli, látta magát nála. – Sötétben. Az éjszaka közepén. – Ha viszonya volt vele, jobban teszi, ha most tisztázza magát, és elmondja nekünk. Előbb-utóbb úgyis megtudjuk, és nem veszi jól ki magát, hogy ön megpróbálta eltussolni. Morgan ismét a táblán lévő papíroknak szentelte a figyelmét. Vince leült az interjúkhoz kikészített néhány magas háttámlájú szék egyikére. – Spermát találtunk a lány ágyneműjén – folytatta. – Ebből pedig megtudjuk az illető vércsoportját. – Nem én öltem meg Lisát – jelentette ki egyszerűen Morgan. – Nem is ezt mondtam. Pusztán az a tény, hogy vele aludt, még nem teszi magát gyilkossá. – Nem aludtam vele. – A felesége ezt nem így gondolja. Morgan olyan tekintetet vetett az ügynökre, amivel ölni lehetett volna. – Beszélt a feleségemmel? – Mondtam, hogy felkeressük. – És ő azt mondta maguknak, hogy szerinte viszonyom volt Lisával. – Meglepi?

– Hazudik. Sara soha nem mondana ilyet. Vince azért hagyta, hogy egy percig elrágódjon ezen. Végül felsóhajtott. – Tudja, Steve, ezt mint férfi a férfinak mondom magának. Nem érdekel, hogy vele aludt-e vagy sem. Ha tönkre akarja tenni a családi életét, az nem az én dolgom. Az viszont az én dolgom, hogy a tagadásával a mi időnket vesztegeti. Az is az én dolgom, hogy további időveszteséget okoz nekünk azzal, ha végig kell nyálaznunk az elmúlt fél éve minden egyes átkozott napját, áttúrnunk a számláit, összehasonlítanunk a naptári bejegyzéseit és a sacramentói szállodák kimutatásait, melyekben állítása szerint üzleti ügyek miatt tartózkodott, ám ahol nem járt, mert valójában itt volt a városban és a szeretőjét dugta. Ez már nagyon is az én dolgom! Morgan szögletes állán megfeszültek az izmok. – Befejezte? – Nem – hajolt előre Vince. – Az is nagyon érdekel majd, ha kiderül, hogy valóban viszonya volt ezzel a lánnyal, aki most meghalt, és maga akkora seggfej, hogy azt az időt vesztegeti, amit a gyilkosa megtalálására fordíthatnánk, pusztán azért, mert túl gyáva férfiként viselkedni. Mert a saját seggét akarja védeni. Jelentett egyáltalán az a lány valamit magának? Steve Morgan hosszú percekig hallgatott. Hátat fordított az ügynöknek és merev arccal bámulta az előtte elterülő mezőt. Vince-nek csak sejtései voltak arról, hogy mit lát vagy gondol. Talán a családját látta elsiklani mellőle, a feleségét, amint elválik tőle, a lányát, amint megutálja. Talán Lisa Warwickra emlékezett, és arra, mennyire szerette. Talán a Lisánál tett legutolsó látogatására gondolt, azon tűnődve, hogy vajon tényleg annyira gondatlan lett volna, hogy nyomokat hagyott maga után? – Nézze, Steve, nem azért jöttem, hogy a seggét rugdossam. Talán tényleg szerette azt a lányt, de elment, és nem akarja vele együtt a családját is elveszíteni. Hacsak nem maga ölte meg, akkor nem tartozik senkire. Megpróbáljuk titokban tartani. – Egy médiacirkusz kellős közepén! – nevetett fel Morgan. – Úgy hallottam, őrizetbe vettek egy gyanúsítottat – tette hozzá halkan. – Ezen a birtokon megtalálták Lisa és Karly autóját is. Emberi maradványokra is bukkantak.

– Van egy lehetséges gyanúsítottunk – hagyta rá Vince. Morgan bólintott. – Akkor gondolom, jobban teszi, ha az ő vércsoportját vizsgáltatja meg! – mondta, majd választ sem várva elsétált.

40. Az alsó állkapocs hiányzott a koponyáról – még mindig a disznókarám mocskában kallódott valahol. A felső rész azonban teljes volt, hiánytalan fogsorral. Mendez és Hicks barna papírzacskóba csomagolták, majd a helyszínelő kordon túloldalára száműzött riporterek kiáltozására és hívására rá sem hederítve visszasiettek a kocsijukhoz. Gépkocsi konvoj követte őket vissza a seriffhivatalba. Ahogy leálltak a parkolóban, tévés riporterek és operatőrök rohamozták meg a pázsitot, hogy lefoglalják a forgatási helyet jövőbeli riportjaikhoz. Keselyűk – gondolta Mendez, miközben partnerével az épület folyosóinak útvesztőin bolyongott, hogy kiérjen a garázsba, ahol a kollégák most vizsgálták át másodszor Karly Vickers és Lisa Warwick autóját. – Van valami újdonság? – kérdezte Mendez. – Két sorozat ujjlenyomat mindkét autón – tájékoztatta Marta, a barna hajú kollegina a látens ujjlenyomat-keresőktől. Karly Vickers Novája mellett állt, és figyelte, ahogy egy másik kolléga végigfésüli a sofőrülés előtt lévő szőnyeget. – Két azonos sorozat ujjlenyomatminta mindkét autón, semmi más. Harmadik személytől még csak részlegesünk sincs. – Sells és Doulg Lyle? – tippelt Hicks. – Sells és az unokaöccse? – Walter most végzi el az összehasonlítást. – Az áldozatok ujjlenyomatai? – kérdezte Mendez. Marta megrázta a fejét. – Semmi. Őket már kizártuk. – Valaki megtisztította a kocsikat – vonta le a következtetést Hicks. – Mi van a zacsiban? – kérdezte Marta. – Hoztál nekem ebédet? – Nem akarod tudni – felelte fanyarul Mendez, és az ajtó felé lépett. – Miért törölte volna le Sells az áldozatok ujjlenyomatait, ha a sajátjával nem foglalkozik? – tűnődött hangosan Hicks.

– Nem ő törölte le őket. Valaki más vitte oda a kocsikat, letakarította és otthagyta. – Sells és az unokaöccse meg megtalálja őket a mezőn, és azt hiszik, idén korán jött a Jézuska. Gyorsan biztonságba is helyezik az ajándékot. Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Hicks, ahogy beszálltak a garázs mögött parkoló autóba. – Azt, hogy ha Sells nem ölte meg Lisa Warwickot, és nem is rabolta el Karly Vickerst, de ő darabolta fel azt, aki a zacskóban van, akkor egynél több gyilkosunk van – felelte Mendez. Csendbe burkolózva hajtottak vissza Peter Crane rendelőjéhez, ahol beálltak a fogorvos Jaguarja mögé. – Épp, hogy elcsíptek! – fogadta őket Crane, és a folyosón át egy üres vizsgálóba invitálta őket. – Most ígértem meg Steve-nek, hogy nem rendelek délután, és csatlakozom a keresőcsapathoz. – Steve Morgannek? – kérdezett vissza Mendez. – Igen. Biztosan maguk is tudják, hogy Steve oroszlánrészt vállalt a keresési előkészületekben, és Jane Thomasnak is sokat segít a médiaügyek kezelésében. – Jó barátok? – Mi ketten? Igen. Ha tehetjük, elmegyünk golfozni. A gyerekeink is jóban vannak. Steve szervezett be engem is a központba – mesélte Crane az egyik pultnak támaszkodva, karját a mellkasán összefonva. – Nem tudja véletlenül, hogy volt-e barátnője? – kérdezte Mendez. Úgy tűnt, Crane minden izomrezdülésére odafigyel a válasznál. – Steve nős ember. És boldog. – Igen, ezt tudjuk. Ez azonban nem változtat a kérdésen. Jó okunk van azt hinni, hogy ő és Lisa Warwick esetleg randevúztak. – Steve és Lisa? – A fogorvos úgy bámulta a padlót, mintha ott próbálná maga elé képzelni a párt. – Nem tudok semmit erről. Pocsékul hazudott. – Nem akarjuk felelősségre vonni emiatt – magyarázta Mendez. – Pusztán tiszta képet kell kapnunk arról, hogy miképp zajlott az élete, mielőtt megölték. Ez minden. Crane vállat vont. – Sajnálom. Nem segíthetek ebben. Mi másban tudok esetleg segíteni önöknek, nyomozók? – A ma reggeli házkutatás során néhány maradványt találtunk

– váltott témát Mendez. – Hogy egész pontos legyek, egy emberi koponyát. Azt reméltük, hogy ön összehasonlítja nekünk a röntgeneket Miss Vickers múlt héten készült felvételeivel. Crane a barna papírzacskóra meredt, amit Hicks a pultra helyezett. – Hadd keressem elő az anyagát! Mendez kivette a tasakból a koponyát és kitette a pultra. Piszkosfehér színű volt, és teljesen tiszta. Valószerűtlennek tűnt, hogy a személy, akihez tartozott, életben volt még egy héttel korábban, hogy ez a burok egykor agyat tartalmazott, arc fedte és haj koronázta. Egykor élő, lélegző emberi lényhez tartozott, egy gondolatokkal és véleménnyel bíró személyhez, akinek céljai voltak azzal az élettel, melyet oly váratlanul megszakított valaki. Crane visszaért a röntgenfelvételekkel, és a falba ágyazott világítódobozra erősítette, majd mélyet lélegzett, óvatosan a kezébe vette a koponyát, és lefelé fordította, hogy szemügyre vehesse a fogsort. – Nem egyezik – jelentette ki szinte azonnal. – Miss Vickers felső őrlőfogaiban több amalgámtömés is volt. Látják? – mutatott az érintett fogakról készült felvételekre. – Ennek a fogsornak – mondta, és úgy fogta a kezében a koponyát, mintha félbevágott dinnye lenne – azonban nem ártott volna egy alapos kezelés. Néhány fog jelentős szuvasodást mutat. A tömést ebben a kisőrlőben ki kellett volna cserélni. Ez a másik őrlőfog pedig letört. – Mit tud megállapítani egy személyről pusztán a fogai alapján? – kérdezte Mendez. – Be tudja határolni a korát? – Mint a lovaknál? – kérdezett vissza Crane. – Nem egészen. Ám ez itt teljes fogsor, így az áldozat minimum tinédzserkorú kellett, hogy legyen. A fogai nem koptak még el, így sokkal öregebb sem lehet. Meglehetősen elhanyagoltak, így azt mondanám, a szerényebb anyagi hátterűek közé tartozott. A fogak meglehetősen kicsik, az állkapocs szűk, és maga a koponya is elég kicsi, nem kiugró a szemöldökcsont, így azt mondanám, nőé volt. – Még a nevet és címet is legyen szíves, ha kérhetném – szólalt meg Hicks ámulva. Crane gyengéden letette a koponyát. – Ez a maguk szakterülete, uraim. Megkérdezhetem, hogy hol találták? – Sells roncstelepén, a város mellett.

– Azt a fickót tartják őrizetben, igaz? Nála találták meg a két nő kocsiját. Ma reggel láttam a hírekben. Azt hiszik, ő a gyilkos… – Kihallgatjuk – mondta Mendez. Crane a koponyára meredve megrázta a fejét. – Ez a nő nem Karly Vickers. Ki volt akkor? Másvalaki is eltűnt? – Legjobb tudomásunk szerint nem – felelte Hicks. – Elküldjük a maradványokat a Törvényszéki Tudományok Hivatalába, hátha ott tudják azonosítani. – Szóval tényleg sorozatgyilkossal állunk szemben – vonta le Crane a következtetést. – Hála istennek, hogy őrizetbe vették! – Igen – hagyta rá Mendez. – Hála istennek. – Nagyon köszönjük a segítségét, dr. Crane! – szólalt meg Hicks. – Bármikor. – Akkor csatlakozik a keresőcsapathoz? – kérdezte Mendez. – Igen. – Crane ismét a koponyára nézett. – Maguk is tudják… Remélem, még nem túl késő. – Ez egy rémálom! – fakadt ki Dixon. – Teljesen biztosak az ujjlenyomatokat illetően? – Egyeznek Sells és az unokaöccse mintáival – erősítette meg Hicks, és a tonhalas salátájáért nyúlt. Úgy rendelték az ebédet, és most a konferenciaasztalnál ülve ettek, miközben megbeszélték a legújabb részleteket. – Valaki a hátsó kapun át vitte ki Sells birtokára azokat az autókat – összegezte Mendez –, végigtörölte, aztán otthagyta őket. – Mégis hogyan? – kérdezte Dixon. – Visszasétált a városba? Volt egy társa, aki visszavitte? Vagy esetleg Sells lenne ez a társ? – Ki kell vennünk Sellst a Warwick és Vickers egyenletből – szólalt meg Vince. – Sells nem az a fickó, aki partnerrel dolgozik. A saját dolgát saját maga végzi, a saját territóriumán, a saját udvarában szabadul meg még az áldozatától is. Ez nyilvánvaló. Mint ahogy az is, hogy ez a gyilkosság és Lisa Warwick két teljesen különböző dolog. – Két gyilkosunk van – állapította meg Dixon. – Kurvára hihetetlen! Nem bírt ülve maradni: felállt és járkálni kezdett. Egyenruhát viselt, mely a mögöttük álló nehéz nap ellenére kifogástalanul állt rajta. – Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne szivárogjon ki a médiába – szólalt meg ismét. – Gordon Sells őrizetben van. Egy ideig csámcsogjon ezen a sajtó!

– És reménykedjünk abban, hogy a gyilkosuk nem kapja fel ezen a vizet – jegyezte meg Vince. – Sells babérjai cselekvésre késztethetik. – Sehogy nem jöhetünk ki jól ebből a szituációból – állapította meg Dixon. – Ha elismerjük, hogy még mindig odakint kószál egy sorozatgyilkos, azzal megsimogatjuk az egóját, és még többet akar. Ha többet akar, akkor többet is dolgozik érte… igaz? – Valószínűleg – értett egyet Vince. Dixon elkáromkodta magát és megrázta a fejét. – Három gyilkosság, egy eltűnt személy és minimum két elkövető egy olyan megyében, ahol máskor egy év alatt nem követnek el összesen három gyilkosságot. A végére kell járnunk ennek! Trammel és Campbell, ellenőrizzék ötmegyényi körzetben az összes eltűnt személyről készült bejelentést, és ha kell, bővítsék ki a kutatási övezetet! Meg kell próbálnunk nevet adni Sells áldozatának. A Törvényszéki Tudományok Hivatalában dolgozik egy festőművész, aki a koponya alapján javaslatot tud tenni az áldozat megjelenésére vonatkozóan. És gyakoroljanak egy kis nyomást az unokaöcsre, hátha megtörik! A két nyomozó összepakolta az ebédjét, és visszamentek az asztalukhoz telefonálni. – Ha levesszük Sellst a palettáról, akkor hogy állunk a Lisa Warwick-üggyel? – kérdezte Dixon. – Sehogy – felelte Mendez. – De nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy viszonya volt Steve Morgannel. Ma délelőtt Peter Crane-t is megkérdeztük erről, ő és Morgan haverok, és majd belehalt az igyekezetbe, hogy tagadja. – Ma reggel én is beszéltem Morgannel – mondta Vince. – Nem hajlandó magára vállalni. Hidegvérű fickó. Elmondtam neki, hogy spermát találtak Lisa Warwick lepedőjén. Azt válaszolta, hogy akkor jobb lesz, ha megvizsgálják Gordon Sells vércsoportját. Hicks összeráncolta a homlokát, letette a salátáját és beletúrt egy papírhalomba, ami aznap délelőtt került az asztalára, amikor odakint járt a helyszínen. – Tudom, miért mondta ezt! – mutatott fel egy jelentést. – A spermanyomokkal kapcsolatosan azonnali visszajelzést kértem a labortól. Nem azonosítható a vércsoport. Bárki is hagyta ott a mintát, a nem szekretor alcsoporthoz tartozik. Egy másodpercig sem aggódik

amiatt, hogy ellenőrizzük-e a vércsoportját vagy sem, ha tudja, hogy a spermája nem tartalmazza a vércsoportját meghatározó antigéneket. – Hány ember tudja, hogy szekretor-e vagy sem? A legtöbben még csak a jelentését sem ismerik! – jegyezte meg Mendez. – Ráadásul a lakosság mindössze húsz százaléka nem szekretor. Nem olyan, mintha vagy-vagy alapon blöffölne. Tudnia kellett. – Egy viszonytól még nem lesz senki szexuálisan aberrált, szadista, öldöklő mániákus – kelt az ügyvéd védelmére Dixon. – Ellenőrizték már a hátterét? – kérdezte Vince. – Került korábban bármilyen összetűzésbe a törvénnyel? Honnan került ide? Mit tudnak róla? Rengeteg időt tölt veszélyeztetett nőkkel. Ez akár az Év Férfija címre is avanzsálhatja, ám ugyanezek a körülmények egy ragadozót is idevonzhatnak. Volt a központból más nővel is kapcsolata? – Jane soha nem engedné meg – felelte Dixon. – Ha csak megszimatolná körülötte az illetlenséget, a központ közelébe sem mehetne. A világ nem szűkölködik az ügyvédekben. – Amikor megkérdeztük dr. Crane-t, hogy tudja-e, hova készült Karly Vickers a vizsgálat után, felvetette, hogy talán beugrott a Morgan és Quinn irodába, hogy megkérdezze, kap-e szabadidőt a fogait rendbe rakatni – vetette fel Vince. – Utánajárt ennek valaki? – Ha ötkor hagyta el a rendelőt, akkor az ügyvédi iroda már zárva volt – érvelt Mendez. – Az ajtón lévő tábla szerint fél ötkor zárnak. – Fél ötkor zárják be a kapukat. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki haza is megy ekkor – mutatott rá egy lényeges pontra Vince. – A megbeszélések általában elhúzódnak. Az ügyvédek pedig imádják a pluszban kiszámlázható munkaórákat. – Ellenőrizzék! – rendelte el Dixon. – Valószínűleg soha nem tette ki a lábát a fogorvosi rendelőből. Valószínűleg Janet Crane ölte meg, aztán megette – jelentette ki Mendez. – Ő a legsmucigabb nő a földön. Nem is értem, Crane hogy vehette el feleségül, azt meg pláne nem, miért van még vele. Sikeres, művelt, jóképű fickó. Miért ragadna le egy ilyen szörnyeteg mellett, aki előbb-utóbb úgyis impotenssé teszi? – Talán ő látja az énje szebb oldalát is – vélte Vince. – De az is lehet, hogy mazochista. El tudod képzelni azt a nőt bőrszerkóban és tűsarkú csizmában? – Csak ha rémálmokat akarok éjjel.

– Ne keverjenek még egy gyilkost a képbe! – rótta meg őket Dixon. – így is elég a bajunk. Ha nem találnak senkit a Quinn és Morgannél, aki látta Karly Vickerst a fogorvosi találka után, tudják meg, merre járt Peter Crane! – Otthon volt a családdal – válaszolta Mendez. – Ez az alibije. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, hacsak nem találkozott vele valaki máshol. – Ma délután meglátogatom a feleségét. Megpróbálok kiszedni belőle valamit – vetette fel Vince, és egy döbbent tekintetet zsebelt be ezért Mendeztől. – Kíváncsi vagyok! Mit mondhatnék? Ráadásul ő a férje rendelője melletti épület ingatlanközvetítője. Kiváló hely egy újdonsült lakos számára, aki vállalkozásba akar kezdeni… vagy egy emberrabló számára, hogy elrejtse az áldozatát, amíg alibit szerez magának. Kiderítem maguknak! – Felhívtam az oxnardi rendőrséget – jegyezte meg Mendez. – Itt tartóztatták le Julie Paulsont prostitúcióért. Értesítenek bennünket, ha találnak olyan krapekot, akit rajtakaptak azon, hogy táncba vitte. – Steve Morgan sokat időzik Sacramentóban – szólalt meg gyászos arccal Dixon. – Szólok az egyik ottani barátomnak, hátha odafent is történt valami. Istenemre mondom, remélem, nem! – Ha már a pontokat tesszük fel az i-kre – vette át ismét a szót Mendez –, akkor valakinek ellenőriznie kellene Frank Farman alibijét is múlt csütörtökre. Különben azt a látszatot keltjük, hogy vele engedményeket teszünk. – Beszéljen a feleségével! – pillantott Dixon az órájára. – Elmagyaráztam Franknek, hogy úgy kell a mostani esetben eljárnunk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ő tudja a legjobban, hogy ez mit jelent. Majd megbirkózik vele. A híres utolsó szavak – gondolta Mendez később. Egyelőre azonban nem volt több egy újabb elintéznivalónál a gyilkossági nyomozás teendőinek listáján.

41. Vince bekapott néhány pirulát, és helyben palackozott szénsavas narancslével öblítette le az ízét. Szép város – gondolta, ahogy a sétányon ballagott. Ideális hely a letelepedésre – a sorozatgyilkost leszámítva. A kiürült üdítőspalackot egy kovácsoltvas díszekkel borított szemetesládába dobta, és szemügyre vette magát az egyik parkoló autó ablaküvegében. Elegáns galambszürke öltönyében és narancsszínű olasz nyakkendőjében piszok jól nézett ki egy halottaiból feltámadt fickóhoz képest. Janet Crane már várta a férje rendelője melletti épület előtt. Az ajtón tábla jelezte, hogy a fogorvos pillanatnyilag nem rendel, és mellette egy Karly Vickers fényképével ellátott, LÁTTA EZT A NŐT? feliratú szórólap lógott. Janet Crane harminc-egynéhány éves, barna hajú, csinos nő volt, feltupírozott, merevre lakkozott hajjal, vörös kosztümben, magas sarkú cipőben, és ezer wattos mosollyal. – Ön bizonyára Vince! – rázta meg az ügynök kezét. Kissé félrebillentette a fejét, és megrebegtette a szempilláit. Kicsit túlságosan izgatottnak, túlságosan buzgónak tűnt, és a kézfogása kissé túl erősre sikeredett. – Janet Crane vagyok. Annyira örülök, hogy találkoztunk! Remek, hogy megmutathatom önnek ezt a fantasztikus helyet! – Végtelenül örülök a találkozásnak, Ms. Crane. Rokonságban áll a szomszédos fogorvossal? – Peter a férjem – válaszolt a nő, és elengedte Vince kezét. Most, hogy a férfi rövidre vágta a flörtölési lehetőségeket, a mosolya is gyengült néhány wattnyit. – Ismeri? – Csak megláttam a nevét az ajtón. – Nos, szerény véleményem szerint ő a város legjobb fogorvosa. Ha kibérli ezt a helyet, csak a szomszédba kell átugornia, ha a szükség úgy hozza.

– Ne vegye a szívére, de remélem, nem lesz rá szükség – villantott fel Vince egy ragyogóan fehér, vakító mosolyt. – Nézzük hát meg, mit tud nyújtani ez a hely! – Ahogy ön is látja, ez itt a fő eladótér – magyarázta a nő, ahogy beléptek az ajtón. – Mint ahogy a legtöbb épület a téren, ez is az 1920as évek közepén épült, és az eredeti elemek máig megmaradtak, mint például a boltívek, a padlóburkolat és a tetőszerkezet. Az elektromos vezetékeket és a vízvezeték-hálózatot azonban felújították. Ön újonnan érkezett Oak Knollba, Vince? – Tulajdonképpen csak látogatóba jöttem, de nagyon megfogott a maguk kis városa. El tudnám képzelni az életemet itt. – Honnan jött? – Chicagóból. – Nos, akkor hiányolni fogja a teleket, már most tudom! – nevetett fel a nő a saját viccén. – De csodálatos itt a közösség! Van saját főiskolánk, egy nagyon jó, emberi léptékű kórházunk, kiváló éttermeink és a kulturális lehetőségek tárháza. Közel van Los Angeles és Santa Barbara is. – És mi a helyzet a bűnözéssel? – kérdezte Vince. A nő mosolya az arcára fagyott. – Általában nem nagyon van miről beszélni. – De beszéltek valamit a híradóban egy eltűnt nőről és egy másikról, akit holtan találtak az egyik parkban – vetette fel Vince. – Meglehetősen komolynak tűnik. – Igen, de ez a kivétel, ami erősíti a szabályt – felelte az asszony. Nem tetszett neki, hogy a férfi eltereli a tárgyról a szót. – Milyen üzletet szeretne nyitni? – Olasz importáru-kereskedést. Olívaolaj, ínyenc élelmiszerek, fazekasáru – felelte, mintha már régóta töprengene az elképzelésen. – Azt hallottam, a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz. – Van egy kiváló serifhivatalunk is, ami nemcsak a város, hanem az egész megye védelmét ellátja – vágta rá Mrs. Crane. – Ön nős, Vince? – Egyedül élek, de van két lányom. Milyenek az itteni iskolák? – Kiválóak. A méretük ellenére a legjobbak az államban. – Gondolom, semmi rendkívüli nem zajlik ott – viccelődött Leone, mert eszébe jutott Dennis Farman és a félig elbomlott ujj. Janet Crane állán megfeszült egy izom.

– Az égvilágon semmi. – Így hát csupán a sorozatgyilkos miatt kell aggódnunk. A nő kezdett feldühödni. Vince abból látta, ahogy megfeszült a válla, felgyorsult a lélegzése, és a csalódottság apró, L alakot formázó vonalat rajzolt a két szemöldöke közé. A férfi nem hagyta magát manipulálni, és ez nem tetszett neki. Felnevetett: – Ne aggódjon, Mrs. Crane! Nem lehet ilyesmivel elijeszteni. Végül is nem kifejezetten illek az áldozatok célcsoportjába, nem igaz? A hideg mosoly ismét felbukkant. – Nem, valóban nem. – Mégis, borzasztó, ami történt. – Úgy hallottam, őrizetbe vették a férfit, aki felelős a történtekért. – A hírekben azt mondták, hogy „kihallgatják”. Még csak nem is gyanúsított. Nem tudom, a rendőrség szerint mit követhetett el az a férfi – felelte Vince. – Olvastam egy keveset a sorozatgyilkosokról. Nagyon okos emberek, tudja? Gyakorlatilag emberi kaméleonok. Ez a fickó sikeres üzletember is lehet, vagy a közösség egy köztiszteletben álló tagja, csak éppen van az énjének egy sötét oldala is. Hallottam olyan nőkről, akik sorozatgyilkosok feleségei voltak, és fogalmuk sem volt a férjük másik életéről. – Nehéz elképzelni. – Tudom, de ezután csak megfordul az ember fejében, hogy a férje valóban pókerezni megy-e csütörtök esténként, nem igaz? – Fenntartás nélkül megbízom a férjemben! – felelte kimérten a nő, és a feszültségtől még lejjebb görbült természeténél fogva amúgy is lefelé ívelő szája. – De jól teszi-e? – kérdezte Vince. – Ez itt a kérdés. – Kellemetlen helyzetbe hoz, Mr. Leone! – figyelmeztette a nő velősen az ügynököt. Vince megdöbbenést színlelt: – Ó, nem! Annyira sajnálom! Nem akartam… Ó, istenem, nem! Én vagyok az utolsó fickó… Igazán! – Felnevetett. – Higgyen nekem, Mrs. Crane, a szerető típusba tartozom, nem a harcosba. – Nem akartam azt sejtetni… – Nem, természetesen nem – helyeselt az ügynök. – Azzal a rengeteg dologgal, amit összehordanak a hírekben…

– Megértem. És ha nem akarja folytatni a bemutatót… – Nem, nem, jól vagyok, igazán! – sietett megnyugtatni potenciális vevőjét a nő, bár látszott rajta, hogy kissé zavarban van. Megpróbálta egy apró viccel elütni a dolgot, ám valójában nem is volt az. – Akárhogy is van, a főnököm tudja, hogy itt vagyok önnel. Felnevetett. Vince is. Vince azonban, aki túl sok időt töltött gyilkosok között, nem tudott megszabadulni a gondolattól: Honnan tudja, hogy nem álnéven mutatkoztam be neki? Ahogy mögötte lépdel az épület hátuljában, miért hiszi azt az asszony, hogy nincs veszélyben? Pusztán azért, mert barátságos, jó a humorérzéke, és bocsánatot kért, amiért megijesztette? Körülbelül négy percbe telik megfojtani valakit. Könnyedén megtehette volna, hogy aztán otthagyja az épület hátsó részében, és békésen kisétáljon a szűk sikátorba. Fogalma sem lenne senkinek arról, hogy mi zajlott odabent. A nő felnyitotta a garázsajtót, és napfény árasztotta el a sötét teret. – Ahogy látja, hatalmas a raktér itt hátul, és a szállítókocsik is könnyen beállnak ide. – És van egy másik ajtó is itt… – A saját parkolókhoz lehet kijutni. Sajnos csak kettő van. Ez az egyetlen hátránya annak, hogy sétálóövezetben vagyunk… a parkolóhelyek hiánya. Azonban a gyalogosforgalom bőven kárpótol ezért a kellemetlenségért. Az ajtó egyúttal Peter Crane parkolóhelyeihez is szabad utat biztosít, állapította meg Vince. Könnyen megeshetett, hogy Karly Vickers a fogorvosi rendelő hátsó ajtaján távozott, megragadták és bevonszolták ebbe a raktárba. Az üres épület elülső ablakai takarták a kilátást – senki nem láthatott be oda hátra. A kőépület falait vastag, régimódi gipszvakolat borította – tökéletesen hangszigetelt volt. Vince körbejárta az üres teret. Keresett valamit, bármit, amit az áldozat vagy elrablója elejthetett. Rágógumipapírt, cigarettacsikket, hajszálakat. Semmit sem talált. A betonpadlót az évek során kiömlött olaj- és festékfoltok tarkították. Egy fröccsentés itt, egy csepp ott. Emlékeztetett bármelyik is vérre? Nem. Két falat a padlótól a mennyezetig polcok borítottak. Korábbi bérlők hátrahagyott cuccai sorakoztak rajtuk: régi festékesdobozok, rongyok,

dobozokba rendezett kacatok. Semmi olyasmi, ami kapóra jöhetett volna egy gyilkosnak. Feltett néhány tipikus kérdést, de csupán fél füllel hallgatta Janet Crane magyarázatát, miközben azt próbálta elképzelni, mi történhetett, ha Karly Vickerst a sikátorban támadta meg elrablója. Karly ismeri a tettest. Biztonságban érzi magát, talán még boldog is. Izgalmas napot tudhat maga mögött. Egészen addig fogalma sincs az őt fenyegető veszélyről, amíg a fickó be nem fogja a száját, és be nem rántja az üres épületbe. Csupán néhány másodpercre van szüksége ehhez. Bevonszolja az épületbe és megkötözi. Összeragasztja a száját, hogy ne tudjon sikoltani. Sötétedésig magára hagyja, majd visszajön érte, és elviszi arra a helyre, ahol megkínozza, megerőszakolja, és végül megöli. Életképes elmélet volt – feltéve, hogy Karly Vickers a rendelő hátsó ajtaján távozott. Ám dr. Crane mindentudó recepciósa aznap épp akkor ugrott ki a sarki postaládához feladni néhány levelet, és nem látta a fiatal nőt távozni. Ha Vickers hátul ment ki, a támadó pedig valóban olyan szervezett és módszeres volt, mint amilyennek Vince képzelte, akkor Karly Vickers nem a véletlen áldozata lett. Támadója kiválasztotta őt. Tehát a fogorvosnál tett látogatásáról is tudott. Ez pedig jelentősen leszűkítheti a gyanúsítottak körét: egy, a Thomas Központtal kapcsolatban álló személy, valaki, aki kihallgathatta a szépségszalonban vagy a fogorvosnál, Frank Farman, aki kiállította neki a gyorshajtási büntetőcédulát a fogorvoshoz menet. De talán megemlítette az egyik barátjának, vagy meghallhatta valaki egy étteremben vagy a boltban, sorban állás közben… Talán nem is olyan rövid az a lista. Legördült a garázsajtó. – A bérleti díj pedig hatszáz dollár havonta – mondta Janet Crane. – Remek! Nagyon méltányosnak hangzik – villantotta Vince széles mosolyát a nőre. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mrs. Crane! – rázta meg ismét az asszony kezét. – Mindenképpen elgondolkodom az ajánlatán. – Nagyszerű! – felelte a nő, ismét egy kicsit túl lelkesen. Fontos volt, hogy az utolsó benyomás kellemes legyen a potenciális ügyfélben. – Csodás lenne az üzlete a téren! Én pedig boldogan mutatok meg önnek

néhány gyönyörű lakóházat is a városban, ha úgy hozza a sors! Remélem, hallok még önről. Hamarosan! Az üzlet főbejárata felé indult, és Vince még egyszer utoljára körbenézett. Melegsárga falfestés, régi típusú polcokon olasz importáruk, kávézó a sarokban… Ahogy képzelete szárnyra kapott, úgy vélte, nem is olyan rossz ötlet ez az üzlet dolog.

42. Anne a diákjait követve kiballagott az iskola elé, és figyelte, amint egymás után szállnak fel a buszokra vagy a rájuk várakozó autókba. Egy gyereknek sem engedték meg, hogy egyedül menjen haza. Wendyért az apja jött el, Tommyért Janet Crane. Anne az ajtó mögé húzódott, hogy ne kelljen velük beszélnie. – Csirke! – ragadta meg Franny hátulról a derekát, Anne pedig felsikkantott meglepetésében. – Az a szerencséd, hogy nem tanultam harcművészetet! – pirongatta meg barátját a tanárnő. – Nem lenne szabad nők háta mögé osonnod, amikor egy elmebeteg gyilkos rohangál odakint! – Valószínűleg nem az Oak Knoll-i általános iskolában dolgozik – vágott vissza Franny. – Ki elől bujkálsz? Anne elfintorodott: – Janet Crane elől. Még soha nem láttam senkit ilyen rosszindulatúan, vagy ami azt illeti, ilyen eszementen viselkedni, mint ahogy ő tette az irodában ma délelőtt. Mindenkinek azt visította, aki csak a szeme elé került, hogy be fogja perelni… többek között engem is. – Téged? Te mit vétettél? – kérdezte Franny, már magán az elképzelésen is felháborodva. Anne akár fejszével is lemészárolhatott volna valakit, ő akkor is az elsők között kelt volna a védelmére. – Csupán annyit, hogy az irodában voltam. – Meg kéne csókolnia a lábad nyomát is! – A szájához emelte a kezét, azt színlelve, hogy a távolodó autók után kiált. – Találkozunk jövő kedden, Janet Ringyókirálynő! Anne kuncogva oldalba bökte. – Csss! Mi lesz, ha Mrs. Barkow is meghallotta? – intett finoman a fejével a harmadikosok járdán fel-alá sétáló tanítónője felé. – Ó, az isten szerelmére! Megvan vagy százhúsz éves – méltatlankodott Franny. – Valószínűleg belehalna az izgalomba, ha

valaki így nevezné. Jó rég használhatta az övét, már biztosan bepókhálósodott neki. A feledésbe merült vidék. – Ó, istenem! Borzasztó vagy! – próbálta Anne megállni nevetés nélkül, sikertelenül. – Szeretlek! – Annyira szeretsz, hogy segítesz berúgni? – kérdezte. – Hosszú napod volt? – Édesem, óvodásokkal foglalkozom! Minden nap hosszú – viccelődött. – Ma az egyik megette a krétát, a másik ráhányt a rajzasztalra, a harmadik pedig belekakált a homokozóba, aztán betemette, mint a macska szokta. Arnie, a portás kénytelen volt magára ölteni az egészségügyi űrhajósruháját, hogy feltakarítsa, utána meg el kellett magyaráznom Garnettnek, hogy miért is kell lecserélnünk a homokot hétfőre. És neked hogy telt a napod? – Azután, hogy megfenyegettek és halálra sértegettek, azzal töltöttem a napot, hogy megpróbáltam tizenhét tízévesnek elfogadható magyarázatot adni arról, miért volt az egyik osztálytársuknál egy félig elrothadt emberi ujj, miért ölik meg egymást az emberek, aztán megnyugtatni őket, hogy egyáltalán nem kell aggódniuk emiatt – mondta, és érezte, ahogy a nap minden egyes perce mázsás teherként nehezedik a vállára. – Eközben Dennis Farmanen járt az agyam, meg azon, hogy mi történhetett vele tegnap este, és hol van ma. Van vele valaki? Vagy egyedül maradt? Kap segítséget? – Semmit nem tehetsz Dennis Farmanért, kedvesem – jelentette ki Franny komolyan. – Nem rajtad múlik. – Nagyon úgy tűnik, hogy én vagyok az egyetlen, akit érdekel a sorsa – felelte Anne. – És ettől megszakad a szívem! Garnett és az igazgatósági testület csak az iskola felelősségre vonhatósága miatt aggódik. A seriffhivatalt meg csak a büntetés érdekli. A szülei tették olyanná, amilyen. És valószínűleg a gyámhatóság sem tesz majd semmit, mert nincs bizonyíték a bántalmazásra. – Kihívtad a gyámhatóságot? – képedt el Franny.– Farmanékhez? – Úgy éreztem, termem kell valamit – válaszolta Anne. – Talán, ha befut hozzájuk egy panasz, akkor kimennek Dennishez, beszélnek vele, és végül talán megmozdítja valaki a kisujját, hogy segítséget szerezzen neki.

– Kiküldted a gyámhatóságot a seriffhelyettes házához? – Franny még mindig nem akart hinni a fülének. – Elment az eszed? Láttál már filmet női börtönről? – Nem félek Frank Farmantől. – Nos, pedig jobban tennéd! Az a legkevesebb, hogy csődbe visz a gyorshajtási bírságokkal. Garnett tud erről? – Nem. – Töményre van szükséged – állapította meg Franny. – És nekem is. Mégpedig sokra! Anne bólintott és megpróbált elmosolyodni, tudván, az ő egyetlen alternatív opciója az lenne, hogy lefeküdne, és vörösre sírná a szemét. – Margarita a Cantina Mariában? – Lehet, hogy utánad kell mennem – mondta Anne, mert ebben a pillanatban Vince Leone parkolt le a járdaszegély mellett és szállt ki az autóból. Franny felszisszent: – Szentséges istenem, Ő AZ! Anne méltatlankodva nézett a barátjára. – Ne pisild össze magad, Francis! Hogy magyarázom meg? – Kifogástalan – jelentette ki Franny, le nem véve a tekintetét Leonéról. – Jóképű. Kissé a viharvert oldalról, de kifinomult. Jól öltözik. – Elég öreg ahhoz, hogy az apám lehessen. – Nem, nem az. Az apád őskövület. Mellesleg pedig nem is buksz a korodbeli fickókra! – emlékeztette Anne-t. – Május-decemberi termés… nem igazán… május-szeptember az igazi. Jaj, de romantikus! Le kell feküdnöd vele! – Csak tegnap találkoztunk! – Ugyan már! Legyél spontán! Csak egyszer az életben. Szórakozz egy kicsit, mielőtt Frank Farman elveszejt a süllyesztőben! Csak ennyit mondhatok. Nem kell megtartanod, kedvesem, de az isten szerelmére, rúgd már be azt a motort és menj egy kört a ház körül! Anne halálos komolysággal Frannyre nézett. – Maradj csendben, és meg NE próbálj követni! Ahogy elindult Vince felé, el kellett ismernie, hogy a férfi vonzó. Mondjuk ráfért volna néhány kiló. Szürke öltönye kissé lötyögött rajta,

de tökéletesen követte magas, szikár alakját, és a színe tökéletesen illett a hajába és bajszába vegyülő acélszürke csíkokhoz. Mindemellett FBI-ügynök, aki arra használja őt, hogy egy tízéves kisfiún keresztül a családja után kémkedjen, emlékeztette önmagát. – Ügynök… nyomozó… – Vince – kérte a férfi, aki épp csak egy leheletnyivel állt meg túl közel hozzá. Sötét tekintetében vidámság csillant. – Meglep, hogy itt látom – mondta Anne. – Ma nem találtunk egyetlen gazdáját vesztett testrészt sem. – Örülök, hogy látom. Hogy telt a napja? – Épp inni készülök… de csak azért, mert ez olcsóbb és társadalmilag elfogadottabb a heroinnál. – És legális – tette hozzá az ügynök. – Feltéve, hogy nem készül nehézgépeket kezelni utána. Szüksége van segítségre? Legalább olyan jól vezetek Volkswagent, mint bárki más. – Helló! Francis Goodsell vagyok. Anne legeslegjobb barátja ezen a világon. Anne elpirult, ahogy Franny közéjük toppant, hogy jól megrázza Leone kezét. Vince elvigyorodott. – Örülök, hogy találkoztunk, Francis! Vince Leone. Anne jövőbeli udvarlója. – Miként lehetséges, hogy még nem futottunk össze a városban? – kérdezte Franny. – Abszolút mindenkit ismerek Oak Knollban, akit érdemes ismerni. – Sokat utazom – válaszolta Vince. – Idehaza vagy külföldön? – Franny… – szólt rá összeszorított fogakkal Anne. Vince azonban boldogan ment bele a játékba. – Mindkettő. – A titokzatos nemzetközi férfi – állapította meg Franny. – Tetszik. És tisztességesek a szándékai? – Franny! – Abszolút. Franny elfintorodott. – Nos, ez ellen még tennünk kell valamit. A lánynak szüksége van egy kis szórakozásra.

Anne a vállánál fogva megragadta a barátját, és az épület felé taszította. – Viszlát később, Francis! Franny hátravigyorgott a válla fölött. – Örülök, hogy találkoztunk, Vince! – Szintúgy! Ahogy Anne visszafordult az ügynökhöz, úgy látta, az kiválóan szórakozik. – Sétáljon egyet velem! – kérte, majd a derekára csúsztatta a kezét, és elindult a járdán. – Szeretném, ha megmutatná, hol találtak a gyerekek a holttestre. – Mendez nyomozó nem tud ebben segíteni? – Más dolga van, és közel sem ilyen csinos. – Mi folyik itt? – kérdezte Anne, és felvette a férfi járásának ritmusát, a bókra azonban nem reagált. Az ügynök természetéből adódóan flörtölős típus. Nem tehetett ellene semmit. – Megtalálták már az eltűnt nőt? Jólesett a férfi kezének súlya a derekán, de nem lett volna szabad ezt éreznie. Nem szokta csak úgy megengedni az embereknek, mégsem tett most semmit ellene. – Nem. Még nem. – De letartóztattak valakit, igaz? – nézett fel a férfira Anne. – Láttam reggel a híradóban. – Igen – hangzott a semmitmondó válasz, amit semmitmondó arckifejezés kísért. – De? Az ügynök felvont szemöldökkel nézett le rá: – Nem áll módomban folyamatban lévő nyomozásról beszélni. – Ó! Az viszont igen, hogy belerángasson! Vince lecsapott a témára: – Beszélt a fiúval? – Igen, és álszent besúgónak is érzem magam, köszönöm, hogy megkérdezte! – Nem kértem volna meg, Anne, ha nem lenne fontos. – Úgy hiszi, otthon volt az apja, mert együtt nézték a Cosby Show-1. Egy kisfiú és szerető, odaadó apja leülnek a tévé elé, hogy megnézzenek egy valamirevaló családi műsort.

– Mi a helyzet az anyukával? – Nincs humorérzéke. De biztos előbb hinném el róla, hogy sorozatgyilkos, mint a férjéről. Vince nevetett ezen. – Úgy hallottam, kissé izgatott volt ma reggel. – Ezen a héten rá kellett jönnöm, hogy Janet Crane képtelen kissé izgatott lenni. – Pedig olyan kedves volt hozzám ma. Biztos a kisugárzásom és a megdöbbentően jó kinézetem az oka! – cukkolta a tanárnőt. Anne szája szegletében halvány mosoly derengett fel, ahogy a férfira nézett. – Minden bizonnyal. Itt is vagyunk. A bűntett helyszínét még mindig sárga szalag fogta körbe. Vince átbújt alatta, és a sekély sírhanthoz lépett. Néhány percig csak álldogált: egy szót sem szólt, elmélyülten és végtelen komolysággal vette szemügyre a terepet. – Mennyire ismeri a parkot? – kérdezte aztán. – Hat háztömbnyire nőttem fel tőle. – Ide lehet más útvonalon is jutni, mint amin mi jöttünk? – A dombon túl vagy húszméternyire van egy földút – mutatott a férfi háta mögé. – A seriffhivatal úgy negyedmérföldnyire lehet tőle. Bár még körülbelül két órájuk volt napnyugtáig, a fák között gyorsan sötétedett. És kifejezetten hűvös lett. Anne összefonta a karját, és megpróbálta nem elképzelni, milyen lenne, ha egy gonosz szörnyeteg idevonszolná, hogy itt temesse el. – Sajnálom! – lépett mellé Vince. Kibújt a zakójából, és Anne vállára tette. A nő szinte elveszett benne, de kellemes szantálfa és férfiillata volt. – Látom, fázik. Menjünk innen! Hosszú volt a hete. – Igen. Pont itt kezdődött. – Nagy sokk lehetett az ön számára. – Gondolom, maga már hozzászokott. Vince megrázta a fejét. – Nem lehet hozzászokni. Meg lehet tanulni érzelmileg lezárni a kapukat, de soha nem könnyű. Nem akarom, hogy valaha is könnyű legyen. Valami megzizzentette a földre hullott falevélszőnyeget. Anne szinte belefeszült, hogy kivegyen valamit a sír túloldalán sűrűsödő

félhomályban. Úgy vélte, majdnem meglátott az egyik fa mögött egy félig elrejtőzött alakot. – Valaki figyel bennünket! – mormogta. Valószínűleg Franny – gondolta, ám a bőrén felkúszó érzés hátborzongató volt, és ez nem volt rendjén. Az a valaki is megérezte, hogy megpróbálják kiszúrni. Újra megzörrentek a levelek, majd egy alak rontott ki az egyik fa mögül egy másik felé. Pici alak. Gyerek. – Dennis? – kiáltotta el magát Anne és elindult a sír felé. – Dennis, te vagy az? Még több levélzörgés, és az alak egy következő fa mögé suhant. Anne futni kezdett felé. Vince kabátja lecsúszott a válláról. – Dennis, gyere elő! Nincs semmi baj! Gyere elő! Újabb villámgyors mozdulat. Anne az ágakat kerülgetve felgyorsította a lépteit. A szíve a torkában dobogott az erőfeszítéstől. Utol akarta érni a gyereket – utol kellett érnie –, szó szerint és átvitt értelemben is, mielőtt végleg eltűnik előle. – Dennis! Még egyszer utoljára megpillantotta, aztán végleg eltűnt a szeme elől. Csak a léptei zörejét hallotta. Anne még gyorsabban rohant. – Anne! – kiáltott rá Vince, aki lassanként felzárkózott mögötte. – Anne! Hagyja menni! Úgy tűnt, mindenki hagyta Dennist menni. Nem a fiú saját érdekében, hanem mert túl nagy problémát jelentett vele foglalkozni. Valakinek ki kell tartania mellette, különben valóban el fog veszni. – Anne! Papucscipője orra beleakadt egy kiálló gyökérbe, és következő pillanatban Anne hasra zuhant. Elveszíti! A talajnak csapódott. – Anne! Vince a következő pillanatban már ott is volt mellette. – Jól van? Nem – gondolta. Remegni kezdett, ahogy a történtek súlya a vállára nehezedett – egy velejéig rothadt hété, melynek tetőpontján kicsapták azt a gyereket az osztályából, akinek a legnagyobb szüksége lett volna segítségre. És ez a gyerek most vadállat módjára bujkál az erdőben, és egy olyan sírhant környékén kísért, melynél valahogy sikerült ellopnia egy halott nő ujját.

– Hé! – szólongatta Vince, ahogy a vállánál fogva fölsegítette. – Hiszen ön remeg. – Jól vagyok – motyogta Anne. Jól volt, de könny szökött a szemébe, és szíve mélyéből remélte, elég sötét van már ahhoz, hogy a férfi ne vegye észre. – Hadd vigyem haza, kedves! – szólalt meg az ügynök lágyan, és kisöpörgette a leveleket és gallyakat a hajából. – Kimerült. Kedvessége csak rontott a helyzeten. Anne olyan kemény tudott lenni, mint az acél, ha kellett, de a kedvesség… azzal nem tudott mit kezdeni. Akármilyen erősen szorította össze a szemét, az a könnyforrás csak nem akart elapadni. – Gyere ide! – suttogta Vince. Átkarolta és óvatosan magához húzta, mintha csak porcelánból lenne. – Minden rendben van. Sok könnyet látott már ez a váll. Anne azon a héten először szabadjára engedte az érzéseit. Hagyta, hogy az önuralom utolsó, rojtos szálai is kicsússzanak az ujjai közül, és kiszakadjon belőle a napok óta halmozódó nyomás. Hagyta, hogy Vince a karjában tartsa és a mellkasán ringassa, és azt suttogja, hogy minden rendben lesz, elmúlik majd ez is. Egy idegen embernél keresett menedéket, és mégsem érezte úgy, hogy zuhan. Úgy érezte… védett helyen van, biztonságban. Ám még az is beletelt néhány pillanatba, amíg rájött egyáltalán, hogy miként érez. Vince patyolattiszta zsebkendőt varázsolt elő, és finoman felitatta a könnycseppeket az arcáról, de úgy tűnt, nem nagyon siet elengedni őt. És Anne-nek nem nagyon volt kedve elhúzódni. Felemelte az állát és a férfira nézett. Nem érdekelte már, hogy mit lát meg a másik a szemében – szomorúságot, sebezhetőséget, vágyódást. Vince ajka az övéhez ért, és ez a csók hosszú volt és mély. Amikor pedig véget ért, Anne a férfi mellkasára szorította a fejét, és hosszasan hallgatta a szívdobogását.

43. – El fogtok válni? Gondolkodás nélkül tört fel belőle a kérdés, mint a csuklás vagy a köhögés. Wendy kinyitotta a száját, és a szavak egyszerűen kibuggyantak. A hátsó udvaron voltak az úszómedence mögött, távol a háztól, ahol anyja vacsorát főzött. Az apja ment érte az iskolába, majd hazaérve felvetette, hogy labdázzanak egyet, mert már rég nem tették. – Mert soha nem vagy itthon! – közölte Wendy az apjával. Fáradt volt és rosszkedvű. Úgy tűnt, a feje tetejére állt az élet azóta, hogy megtalálták azt a holttestet a parkban, és már soha nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Az iskola nem volt ugyanolyan. Tommy sem. Senki nem bánt vele úgy, ahogy korábban. Szívás volt az egész. Apja labdát tartó keze dobás közben dermedt meg, ahogy a kérdés eljutott a tudatáig. Döbbentnek tűnt, ami megint csak igazolta, mennyire nem gondolnak a felnőttek semmire. Mintha azt hinnék, hogy a gyerekeknek nincs füle, vagy talán egy másik házban laknak, vagy totál hülyék, és nem fogják fel, mi zajlik körülöttük. – Nem – felelte, és odalépett hozzá. Megpróbálta nevetéssel elfedni a dolgot… mintha egy ilyen kérdésen bármikor is nevetni lehetne. – Dehogyis! Miből gondolod ezt, Wendy? A kislány szeme elkerekedett. – Apa, nem vagyok óvodás! Tisztában vagyok vele, hogy mi folyik itthon. – Mi folyik itthon? – kérdezte az apja, és leült egy kőpadra. Lehúzta a baseballkesztyűjét és arrébb tette. Wendy is. – Az emberek viszonyt folytatnak egymással – jelentette ki. – Mindent tudok róla. Persze, hogy nem tudott mindent. Nem igazán. Nem nyert értelmet számára a dolog. Azért házasodik meg az ember, mert szereti a párját, akkor meg mi értelme viszonyt folytatni? Abból, amit a televízióban

látott, azt szűrte le, hogy soha nem éri meg, és mindenki szenved tőle, akit csak érint. Apja megvakarta a fejét. Azon tűnődött, mit is mondhatna erre. – Édesanyád mondott neked valamit? – Nem, mert mostanában semmi egyebet nem csinál, csak sír és megpróbálja eltitkolni előlem. – Drágám, édesanyádat felkavarták a hét eseményei: az, hogy ti megtaláltátok azt a holttestet, amit a Farman kölyök tett veled… – Hallottalak benneteket veszekedni! – játszotta ki Wendy az adu ászt. Apja nem tudhatta, hogy pontosan mennyit hallott a beszélgetésből. Az ügyvéd lehunyta a szemét és felsóhajtott, előrehajolt, és alkarjával a combjára támaszkodott. Kézfeje szabadon lógott a térde között. Fáradtnak tűnt, és talán egy kicsit mérgesnek. – Vannak dolgok, amiket anyukád egyszerűen nem ért meg – mondta kimérten, szinte üzletszerűen. – Vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Néha távol kell lennem egy ideig. Így működik ez. Mostanra már hozzá kellett volna szoknia, de az elmúlt hét nagyon nehéz volt. De nincs semmi, ami miatt neked aggódnod kellene, drágám. Rendben? Wendy tiltakozni akart, de az volt az érzése, hogy az apja megharagudna érte. Mellesleg pedig az anyja abban a pillanatban lépett ki a tornácra, hogy behívja őket vacsorázni.

Tommy beballagott a nagy családi nappaliból nyíló folyosó végén lévő dolgozószobába. Szeretett ebben a szobában lenni, az apja íróasztala és a bőrszékek közelében. A polcok roskadásig voltak mindenféle könyvvel. Szeretett felmászni a létrán, és találomra leemelni egyet-egyet, hogy megtudja, miről szólnak. A kedvence az Encyclopaedia Britannica volt. Kötetről kötetre, oldalról oldalra új információt tartalmazott, tulajdonképpen az egész világ felhalmozott tudását. Találomra ki szokott választani egy betűt, majd letelepedett a sarokban álló hatalmas, pufók bőrfotelbe és egymás után falta az oldalakat. Apja most az íróasztalnál ült és időnként belekortyolva a poharába újságot olvasott. Anyja a konyhában foglalatoskodott a vacsorával.

– Mit olvasol? – kérdezte Tommy, majd ujját az íróasztal faragott szélén futtatva megkerülte a bútordarabot. Apja nem nézett fel. – A friss híreket. Meg akarod nézni te is? Van itt egy kép arról a helyről, ahol ma délután jártam. Tommy az apja mellé lépett és a fényképre nézett. Egy rakás ember ácsorgott egy mezőn. A főcím nagybetűkkel harsogta: TOVÁBB KERESIK AZ ELTŰNT OAK KNOLL-I NŐT. – Az ott Wendy apukája! – mutatott Tommy az ujjával egy képre, melyen Wendy apja merült el mély beszélgetésben egy szőke hölggyel. – Igen. – Ki az a hölgy? – Jane Thomas. Ő vezeti a női központot. – Megtaláltátok az eltűnt hölgyet? – Nem. Még nem. – Valószínűleg meggyilkolták – jelentette ki Tommy ünnepélyes komolysággal. – Ezt teszik a sorozatgyilkosok. – Remélhetőleg nem – felelte az apja, és belekortyolt az italába. Whisky. Tommy szerette az illatát és a színét is. Egyszer azonban talált egy poharat, melynek az alján maradt egy kevés, és megkóstolta. Az íze borzasztó volt. Egyszerre köhögött, fulladozott és öklendezett tőle, és ki kellett rohannia a konyhába, hogy egy pohár vízzel lemossa az égető érzést. – Apa, megnéztük mi múlt héten a Cosby Show-1? – Múlt héten? Nem emlékszem. Miért? – Nem tudom – felelte Tommy. – Miss Navarre megkérdezte ma tőlem, hogy itthon voltunk-e múlt csütörtökön. Szerintem itthon. – Miért érdekelte? Tommy vállat vont, majd összerezzent, mert még mindig fájtak a bordái, ha megmozdult. A figyelme már másvalamire irányult. Elkezdte olvasni a kutatásról szóló cikket. Felismerte a fényképen lévő helyet. Ő és az apja jártak egyszer ott együtt, hogy alkatrészt keressenek a garázsban millió darabban heverő, nyitott tetejű Mustang számára. A maga kísérteties módján vagány volt az a hely. – Furcsa kérdés. – Úgy tűnt, apja nem hagyja annyiban a dolgot. – Az osztályban mindenkitől megkérdezte ezt? Tommy megrázta a fejét.

– Nem. Csak tőlem. – Huh! Tommy megfordult és az apjára nézett. – Apa, ugye nem kell elmennem másik iskolába? Kedvelem Miss Navarre-t. Igazán nagyon jó tanár! És csinos. És jó az illata. És igazán törődik vele. Ezt azonban nem osztotta meg az apjával. Nős, öreg meg minden, valószínűleg nem is emlékszik arra, hogy milyen érzés kedvelni egy lányt. – Nem, fiam! Édesanyádat csupán felzaklatták a tegnap történtek. Majd megnyugszik. Az nem érdekli, hogy én mit éreztem? – tűnődött el Tommy. Anyja halálra aggódta magát miatta a kórházban, miután Dennis félholtra verte – amikor sok ember nyüzsgött körülötte –, azóta azonban nem sok mondanivalója akadt számára. Túlságosan lefoglalta, hogy másokra haragudjon. Tommy azonban ezt sem osztotta meg az apjával. – Azt hiszem, a Dodgers nyer holnap! Szerinted? – váltott inkább témát. Apja felállt az íróasztala mellől, a könyvespolchoz lépett, és újabb adag italt töltött magának. – Remélem. – Ha nyernek holnap, akkor már csak egy meccs van hátra, és bekerülnek a nagydöntőbe! – kiáltotta Tommy lelkesen, és a levegőbe öklözött, ahogy a bajnokok szoktak. Aztán gyorsan le is engedte a karját, mert pokolian fájt a mozdulat. Inkább egyhelyben pörgött egy ideig, amíg el nem szédült. – Megnézem, hogy áll a vacsora! – vetette fel az apja. Elgondolkodva megborzolta Tommy haját, majd kisietett a szobából. Tommy nem vesztegette az idejét azzal, hogy felmásszon a nagy, forgó bőrszékbe. Egy nap majd neki is lesz íróasztala és ilyen széke, és ő is valami fontos dologgal foglalkozik, mint az édesapja. Visszatért az újságban lévő cikkhez, hogy lássa, megemlítik-e az apját is benne. A 21 éves, kaliforniai származású (Simi-völgy) Karly Nicole Vickerst legutoljára október 3-án, csütörtökön délután 17.00 óra körül látták a helyi fogorvos, dr. Peter Crane rendelőjében…

44. Sharon Farmannek mintegy öt percébe telt, hogy kinyissa az ajtót. Mendez és Hicks a lépcsőn ácsorgott, és felváltva kopogtak meg nyomogatták a csengőt. A Quinn és Morgannél azt mondták nekik, hogy Mrs. Farman otthon maradt aznap, hogy a fiára vigyázzon. Gesztenyebarna kisteherautója a ház előtt állt. – Miért nem nyitja ki legalább a kölyök az ajtót? – morfondírozott Hicks. – Biztos a radiátorhoz bilincselték – vágta rá Mendez. – Vagy elvágta az anyja torkát és lelépett. Mendez ismét rácsapott a csengőre, majd azonnal dörömbölt az ajtón is. – Frank ki fogja verni a balhét emiatt – szögezte le Hicks. – Nincs más választásunk. Ha nincs rejtegetnivalója, akkor neki is jobb, ha befogja a száját, és hagyja, hogy végezzük a munkánkat. – Igen. Pont ezt fogja tenni! Kinyílt az ajtó. Sharon Farmanen egyértelműen látszott, hogy aludt. Tupírozott haja kócos volt, jobb oldalon kissé lelapult, és az arca gyűrött. Tekintete enyhén zavaros. A rúzsa is elkenődött. – Mrs. Farman? Mendez és Hicks nyomozó – mutatta fel Mendez az igazolványát. – Fel kell tennünk önnek néhány kérdést. Az asszony zavartan bámult rájuk. – Miről van szó? Dennisről? – Nem, asszonyom. Bejöhetnénk néhány percre? Az asszony reakciói még mindig lassúak voltak: beletelt néhány másodpercbe, míg félreállt az ajtóból. Mendez alaposan szemügyre vette. Némiképp bizonytalanul állt a lábán, és a nyomozó eltűnődött, hogy az alváson kívül talán más is lassítja a reakcióidejét. Mrs. Farman az ebédlőbe vezette őket. – Jól érzi magát, asszonyom? – kérdezte Mendez, amint körbeülték az asztalt.

– Elszundítottam – nyúlt az asszony a cigaretta után. A keze enyhén remegett, ahogy meggyújtotta a szálat. – Elnézést, amiért megzavartuk a napját! – szólalt meg Hicks. – Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni, és már itt sem vagyunk. – Miről? Crane-ék vádat akarnak emelni ellenünk? – kérdezte idegesen. – A kölykök összeverekednek néha. Talán meg kellene tanítaniuk a drága kis angyalkájuknak, hogyan védje meg magát. A hosszabb mondat elárulta. A beszéde enyhén vontatott volt. Ivott. – Nem a fiáról van szó, asszonyom! – magyarázta Hicks. – Tisztáznunk kell néhány dolgot azzal kapcsolatosan, hogy merre járt a férje múlt héten csütörtökön. – A férjem? Frank? Az isten szerelmére, hiszen együtt dolgoznak! Miért nem kérdezik meg tőle? – Ennél kényesebb a helyzet – ismerte el Mendez. – A férje gyorshajtási cédulát állított ki Karly Vickers számára az eltűnése napján. Ezért biztosnak kell lennünk afelől, hogy igazolni tudja, merre járt az ezt követő időszakban, hogy hivatalosan is kizárhassuk a potenciális gyanúsítottak közül. Sharon Farman kijózanodott. Kissé kihúzta magát. Cigarettája leégett az ujjai közt. – Gyanúsított? Azt hiszik, Franknek köze volt hozzá? – Nem igazán, asszonyom – válaszolta Mendez. – Farman seriffhelyettes hírneve önmagáért beszél. Szerencsétlen volt az időzítés, ez minden. Formalitás csupán. Az asszony keze ismét remegni kezdett, ahogy elnyomta a csikket a hamutartóban. – Nem igazán érzem magam jól ebben a helyzetben – szólalt meg aztán. – Talán először beszélnem kellene a férjemmel. – Nem nagy dolog, asszonyom! – szólalt meg Hicks könnyedén. – Csak fel kell vázolnunk azt a napját. Emlékszik arra, hogy mikor ért haza aznap? – Pontban fél hétkor vacsorázunk – felelte az asszony. – Mindennap. – Az órájára pillantott, aztán a következő pillanatban a maradék szín is kiszökött az arcából. – Szentséges istenem! Nézzék, mennyi már az idő! Fogalmam sem volt, hogy ilyen késő… Ó, ne! Még a fagyasztóból sem vettem ki a húst! Miért nem ébresztettek fel a lányok? Hol vannak? –

Úgy nézett körbe a szobában, mintha a gyerekek bármelyik pillanatban megjelenhetnének. 17.09 volt, állapította meg Mendez. Sharon Farman őszintén kétségbeesett, nem csak őket akarta a jelenettel kipaterolni a házból. – Frank másmilyennek tűnt esetleg az elmúlt héten? – kérdezte Hicks. – Nem volt feszült? – Dehogynem volt az! – csattant fel az asszony. – Nézzék meg, mi történt: gyilkosság, emberrablás, a fiunk holttestet talált! Mindannyian feszültek vagyunk, nyomozó! – Igen, asszonyom. – Emlékszik arra, hogy a férje itthon volt egész este aznap? Vagy esetleg elment valahova vacsora után? – kérdezte Mendez. – Nem tudom – felelte türelmetlenül az asszony. – Egy hete volt. Csütörtök esténként pedig találkozóra járok. Abban biztos vagyok, hogy itthon volt, amikor elmentem, és akkor is, amikor hazajöttem. Mindig itthon van. – Megint az órájára nézett, majd felállt. – Neki kell állnom a vacsorának. Van még valami más is? – Nincs, asszonyom! – állt fel Mendez is. – Köszönjük, hogy szánt ránk egy kis időt! Kitalálunk. Sharon Farman szó nélkül sarkon fordult, majd füstölgő cigarettáját a hamutartóban hagyva eltűnt a szomszédos helyiségben. – Hát ez bizarr volt! – jegyezte meg Hicks, miközben az autó felé lépkedtek. – Szerinted mi történik, ha nem rakja elé pontban fél hétkor a vacsorát? – Nem tudom – felelte Mendez. – Haditörvényszék? De tudom, hova jár csütörtök esténként. – Hova? – Az Anonim Alkoholisták csütörtök esténként találkoznak a Piedra sugárúton lévő presbiteriánus templomban. Arra járok kocogni. Általában ott cigarettázik az összes az udvaron, amikor elfutok a templom előtt. – Az biztos, hogy felhajtott néhány pohárral, mielőtt kiértünk hozzá. – Igen. Egy túrót szundított el! Ki kellett aludnia a piát. Az autóhoz értek. Hicks vállat vont. – Ha én lennék Frank felesége, én is innék.

Amikor visszaértek, Farman már Dixon irodájában volt. Nem tűnt túl boldognak ettől. Isten hozott a klubban – gondolta Mendez, ahogy Hicksszel belépett a helyiségbe. – Csupán formalitásról van szó, Frank? –csitította Dixon. – Inzultus! – csattant fel Farman. – Hány éve dolgozunk együtt, Cal? – Régóta. – Tizenkettő. Tizenkét éve, és ezt teszed velem? Ez hülyeség! – Nem teszek veled semmit, Frank! Egy eljárást követünk, az előírásnak megfelelően. Ha én írtam volna azt a cetlit annak a lánynak, ugyanezt megtetetném a nyomozókkal. Ha Mendez írta volna a büntetést, akkor is ugyanezt tenném… te pedig azt mondanád, helyesen cselekszem! Farman nem tudott erre mit mondani, mert a seriffnek igaza volt. Ő lett volna az első a hivatalban, aki elkezdi verni az asztalt, hogy úgy kezeljék Mendezt, mint bármelyik potenciális gyanúsítottat. De zavarba hozták és csorba esett a büszkeségén, és Mendez ezt is meg tudta érteni. A Frankhez hasonló fickók a munkájuknak élnek. A hírneve volt mindene. – Nincs ebben semmi személyes, Frank! – szólalt meg. – Csak elvarrjuk a szálakat. Farman azonban ránézni sem volt hajlandó. Mendez felsóhajtott. – A Vickers lányt aznap 15.38-kor írtad fel – szólalt meg Hicks, hogy előrelendítse a beszélgetést. – Csak meg kell néznünk, mit írtál a munkanaplódba a műszak hátralévő részére! Farman összefonta a mellkasán a kezét. Dixon a helyettese íróasztalán heverő napló felé intett. Hicks a kezébe vette és átlapozta. – Nem találkoztál korábban a lánnyal, igaz? – kérdezte Mendez. – Te minden cetlire emlékszel, amit életedben kiosztottál? – vágott vissza Farman. – Nem – válaszolta Mendez higgadtan. – Tíz perccel később sem emlékeztem a lányra. Csak egy bírság volt a sok közül. Mendeznek nehezére esett ezt elhinni, de annyiban hagyta. – Szóval soha nem találkoztál vele azelőtt. – Nem.

– Nem szeretném, ha kiderülne, amikor végignyálazom a bírságfeljegyzéseket, hogy már korábban is megbüntetted. Farman megvetően a nyomozóra nézett: – Mekkora fasz vagy! – Frank! – figyelmeztette Dixon. – Csak felhívom rá a figyelmedet, Frank! – magyarázta Mendez. – Mindenki jobban jár, ha most elmondod, semmint ha meglepetésként ér bennünket. – Baszd meg! Mendez uralkodott magán. Eszébe jutottak Vince szavai arról, hogy miként szedje ki az emberekből azt, amire szüksége van – még a világ Frank Farmanjeiből is. A szeme sarkából megpillantotta, hogy a naplóbejegyzéseket olvasgató Hicks összeráncolja a homlokát. – Frank, itt az áll, hogy aznap öt és hat között mentél el vacsorázni. – És akkor? – A feleséged azt mondta, hogy minden este fél hétkor vacsoráztok, otthon. Farman talpra ugrott, és paprikavörösre színeződött az arca. – Beszéltetek a feleségemmel? Úgy mentetek el a házamba és beszéltetek a feleségemmel, hogy nem szóltatok előtte? – Standard eljárás, Frank – válaszolta Mendez. – Hallottál már általános udvariasságról, te arrogáns kis szarkupac? Dixon is felállt. – Frank, elég volt! Mendez egy lépést tett Farman felé, úgy érezte, valahol meg kell húznia a határt. – Eleget lenyeltem már tőled, Frank! – szólalt meg halkan és higgadtan. – Azért viseltem el, hogy a lehető legtapintatosabban kezeljük a dolgot. A nehezebb utat választod? A te döntésed! Ha úgy akarod, felveszem a kesztyűt, és akkor járjuk a nehezebb utat! Végigtelefonálhatom az összes ismerősödet, szomszédodat, az embereket, akikkel templomba jársz, és valamennyit kifaggatom rólad. Iszik? Baszakodik a feleségével? Veri a kölykeit? Ezt akarod? – kérdezte Mendez. – Vagy ruházzuk át a dolgot egy másik hivatalra, hogy tényleg ne érhesse szó a ház elejét! Akkor aztán kaphatsz egy olyan arrogáns kis szarkupacot, aki végigtúrja az életedet, akit nem is

ismersz, és aki szemernyit sem lojális ehhez a hivatalhoz! Esetleg ezt a megoldást szeretnéd? Farman nyakán annyira kidagadt az ér, hogy félő volt, szétrobban. Ennyit arról, hogyan kell megszerezni, amire szüksége van. – Frank, ülj le! – parancsolta Dixon. – Legyünk túl rajta! Farman leült és az íróasztal elejére szegezte a tekintetét. – Aznap este későig dolgoztam – mondta. – Sok volt a papírmunkám. A feleségem tévedett. – Itt voltál? – kérdezte Hicks. – Rendben. Ám alighogy kimondta, sokatmondóan Mendezre pillantott. Farman a szeme sarkából elkapta a pillantást. Hicks felé fordult. – Mi van? Hicks szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Négy harminckor kijelentkeztél. Fix a fizetésed. A túlórák nincsenek kifizetve. Miért írtad be a naplóba, hogy elmentél vacsorázni? – Megszokásból – vágta rá Farman. Hicks Dixonra nézett. – Magamnál tarthatom néhány órára? – emelte fel a munkanaplót. – Kurvára nem tudom elhinni! – morogta Farman maga elé, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Felállt. – Végeztem itt. Hazamegyek. Mendez az órájára pillantott. 18.26 volt. Sharon Farman érdekében nagyon remélte, hogy elkészült a vacsora.

45. – Közúti bírság is van a leveleid között! Anne a bejárati ajtó mögött a padlóra dobta a táskáját és a pénztárcáját, és az apjára pillantott. – Hogy mi? – Valami gondatlan vezetésről és birtokrongálásról szól. Azt hittem, ennél jobban megtanítottalak vezetni. – Anyától tanultam vezetni! – vette ki Anne apja kezéből a papírost. Frank Farman írta a büntetést, mert a pázsitján fordult meg, miután ő beállt mögé és elzárta az útját. Szemét. – Minden bizonnyal egy másik nőtől született lányodra gondolsz! – Mit akar ez jelenteni? – Pontosan tudod te is. Azt jelenti, hogy semmi szükség arra, hogy újraírd az életem történetét. – Nem kell aggódnod a büntetés miatt! – intett apja a levél felé. – Minden évben adok a seriffhivatal jótékonysági gyűjtésébe. Ismernek. Szemet hunynak felette. – Szerintem ez nem így működik, apa. Százötven dolláros bírság. Remek. – Természetesen így működik. Mit műveltél a kormány mögött? Ittál? – Nem, de erősen gondolkodom azon, hogy felveszem ezt az új szokást. Apja nem reagált, soha nem figyelt rá. A Dick Navarre-ral való beszélgetésben a másik személy szerepe kizárólag arra korlátozódott, hogy elüsse az időt, amíg a férfi kitalálja, hogy mit mondjon legközelebb. Házassága alatt körülbelül a három százalékát hallotta meg annak, amit Anne anyja mondott. Sem a felesége, sem Anne véleménye nem jelentett számára semmit. Anne-nek eszébe jutott, hogy úgy kilencéves lehetett, amikor az anyja vacsora előtt beküldte a nappaliba, hogy

beszélgessen az apjával. A kislány már akkor látta, teljesen hiábavaló a próbálkozás. – Igazán, édesem! – rótta meg szelíden az anyja. – Apád szeretné tudni, hogy telt a napod az iskolában. Anne felnézett tökéletesen fésült, tökéletesen sminkelt anyjára, aki mindezt a férjéért tette, azért a férjért, aki cselédként bánt vele, majd megszólalt: – Anya, azt sem tudja, hányadikos vagyok! Azonnal megbánta a szavait, mert őszinteségével fájdalmat okozott az anyjának. Az apja valószínűleg most sem tudná megmondani, hányadikosokat tanít, mert soha nem érdekelte, mivel foglalkozik a lánya, annak ellenére sem, hogy ő maga is tanár volt. A tökéletes nárcista: csak az érdekelte, hogy Anne gondoskodik számára azokról a dolgokról, melyekre neki szüksége volt. – Későn jöttél haza! – szólalt meg az apja. – Ismét! Mára mi a kifogásod? – Beszervezett egy FBI-ügynök, hogy titkokban dolgozzak neki ebben a gyilkosságos nyomozásban. Apja bosszúsnak tűnt: – Az FBI nem alkalmaz nőket! – De igen. 1985-öt írunk! Már jogunk van szavazni meg minden. – Ha! Nagyon vicces – morogta az apja, majd arrébb csoszogott. – Szavazati jog. Anne az ebédlőasztalra dobta a hivatalos levelet, és elindult a konyhába. Apja után kiáltott: – Bevetted a gyógyszereidet? – Természetesen be! Nem vagyok szenilis. Nem kell megmondanod, hogy mit tegyek. – Remek. Ebben az esetben jövő héten elköltözöm. A műanyag tokra pillantott, melyben apja a napi gyógyszeradagját tárolta. A felét nem vette be. Ha megkérdezné tőle, hogy miért nem, kétségkívül azt válaszolná, hogy egyszer – miközben a bőrgyógyásza rendelőjében arra várt, hogy eltávolítsanak róla egy anyajegyet – olvasott egy cikket a New England Journal of Medicine-ben, és így nyilvánvalóan több ismerete van a gyógyszerészet témakörében, mint a három szakorvosnak együtt, akikhez járt.

– Talán szert tehetnél egy barátnőre! – vetette fel Anne, és a markába öntötte a tablettákat. – Akkor olyan lenne, mint a régi szép időkben! – Nem tudom, miért kell ilyeneket mondanod! – zúgolódott az apja. – Nagyon jó férj voltam. – Igazán? – lépett vissza Anne az ebédlőbe. – Kié? – Mindig az anyád pártját fogtad. – így igaz. A fenébe is, milyen kár, hogy nem örököltem a te erkölcstelen génjeidet! Annyival könnyebb lenne az életem. – Befejezted? – kérdezte jegesen az apja. –Átmegyek a szomszédba tévézni: a Mindent vagy semmit lesz. Iverék olyan kedves emberek. Anne-nek elkerekedett a szeme. – Gyűlölöd Judith Ivert! Kedd este buta tehénnek nevezted! – De nem mondtam a szemébe. – Nos, ez valóban nagy különbség! Tessék! – nyomta a kezébe a maréknyi gyógyszert egy pohár víz kíséretében. – Nem engedlek addig ki az ajtón, amíg be nem veszed őket! – Nem tudom, miért izgatod magad – panaszkodott az apja. – Boldogabb lennél, ha meghalnék. – Igen, de olyan nyilvánvaló gyanúsított lennék. – Biztos vagyok benne, hogy az új barátaid az FBI-nál gondodat viselnék – horkant fel az apja, és egy Shakespeare-karakter színpadi testtartását öltötte magára: Sir Richard, Fajankók grófja. – Egy hálátlan gyermek sokkal rosszabb, mint kígyót melengetni a keblen! – Jaj, kérlek! – állította le apját Anne, miközben átfutotta a többi levelet. – Végtelenül hálás vagyok a szülőmnek. Csak az történetesen nem te vagy, ennyi. – Elmegyek! – jelentette be az apja. Megsértődött. Legalább lesz miről beszélnie Judith Iverrel és az unokaöccsével. Elpanaszolhatja, milyen rosszul bánik vele a lánya, aztán bezsebel félórányi vigasztalást, miközben földbe döngöli őket a tudásával a Mindent vagy semmit kapcsán. Anne a szobájába sietett, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. A Thomas Központ gyertyafényes virrasztást szervezett Karly Vickersért és Lisa Warwick emlékére, és úgy érezte, ott kell lennie. Nem volt hajlandó beismerni magának azt a tényt, hogy arra számít, Vince is ott lesz, mint ahogy abba sem volt hajlandó túlságosan belegondolni, hogy

a férfi megcsókolta. Pontosabban ő engedte meg neki, hogy megcsókolja. De csak azért, mert gyengének és sebezhetőnek érezte magát, és ezzel szemben a férfi olyan erősnek és magabiztosnak tűnt. Anne pedig meg akart bízni benne. Lénye legmélyebb, legprivátabb része érzelmi elszigeteltségben rejtőzött szinte egész életében. Ám a gyengeségnek abban az egyetlen pillanatában le akarta dobni azokat a védőpajzsokat, hogy egy rövid ideig a sajátja mellett érezze egy másik lélekvigasztaló jelenlétét. A férfi mély, érdes hangja melegen csendült a fejében, ahogy megállt a fürdőszobája tükre előtt. Minden rendben van… Sok könnyet látott már ez a váll. Szinte fájt belegondolnia, hogy milyen nagy szüksége volt már arra, hogy valaki ezt mondja neki. Elhessegette az érzést, mégpedig azzal az indokkal, hogy nem gyakorlatias és időpocsékolás. Rengeteg teendője volt, és az érzelmi szükség nem az elsők között szerepelt a prioritási listáján.

A Thomas Központ fehér stukkódíszítéssel bevont épület-együttes volt, melyben a húszas és a hatvanas évek között katolikus lányiskola működött. A régi spanyol missziók stílusában elrendezett épületeket belső udvarok választották el egymástól, szökőkúttal és lélegzetelállító, mégis egyszerű kertekkel a tekervényes kősétányok között. Nappal gyönyörű hely volt. Gyertyafénynél varázslatos. Apró fények százai táncoltak az éjszaka sötétjében. Az udvar szinte teljesen megtelt. Franny már Anne megérkezése előtt feltérképezte a terepet, és ki is választott egy helyet, ami optimálisnak tűnt a hallgatózáshoz. – Ez lesz ma estére a szórakozásom! – közölte Anne-nel, amikor odaért mellé. – Kihagytam a Miami Vice-ot, csak hogy itt lehessek! – Nos, a te érdekedben remélem, autós üldözés is lesz a ma esti programban – felelte Anne. – Beérem Don Johnsonnal élőben! Vagy a te Mr. Leonéddal! – vetette fel, majd lábujjhegyre pipiskédéit, hogy szemügyre vegye a tömeget. – Mit csináltatok ennyi ideig odakint az erdőben, Anne Marie? Egy kis vízszintes hókuszpókusz belefért?

– Hát persze. Magán a sírhanton! – súgta vissza Anne. – Mutass egy kis tiszteletet, kérlek! Halotti megemlékezésen vagyunk. – A te vaginádért kell majd megemlékezést tartanunk, ha passzolod az olasz csődört. Néhány fej fordult feléjük. Anne megragadta a barátja karját és erősen belecsípett. – Viselkedj! – Tetszett, ahogy a derekadra tette a kezét – folytatta Franny. – Nagyon birtokló mozdulat. És HATALMAS a keze, tenném hozzá. Anne lepisszegte, majd megmagyarázta magának, hogy azért önti el a hőhullám, mert zavarba hozták, és semmi köze Vince Leone érintésének emlékéhez. Jane Thomas lépett az udvar végében felállított apró emelvényre, és megköszönte minden résztvevőnek, hogy eljött. A program rövid volt. Egy vers Lisa Warwick emlékére. Felhívás a jelenlévők felé, hogy ha bármelyik üggyel kapcsolatosan rendelkezik valaki bárminemű információval, akkor jelezze. Bejelentés a központ által kitűzött jutalomról a nyomravezető számára. A Lisa emlékére felajánlott adományokat a központ szeretettel elfogadja. Egy helyi népdalénekes felállt és rázendített egy dalra, ami mindenkinek könnyeket csalt a szemébe. Vége. Anne és Franny a többiekkel együtt sodródott a kijárat felé. Szárnyra kapott az aznap délután a roncstelepen felfedezett leletek híre. A váratlanul napfényre került bűnténysorozat spekulációkat indított arról, hogy a gonosz északra húzódása Los Angeles felől egyértelműen az egykor oly kiváló közösség hanyatlását jelzi. – Szükségem van egy eszpresszóra! – jelentette ki Franny, ahogy kiértek a járdára. – Ez a sok szomorúság teljesen kikészített. Ahogy a sétány felé vették az útjukat, Anne valami vöröset pillantott meg a szeme sarkából. Janet Crane rontott felé támadni készülő anyatigris módjára. A szeme szokatlanul tágra meredt. Grimaszba torzuló ajka összeszorított fogsort engedtek látni. Anne szíve a gyomrába zuhant, majd a torkába ugrott. – Miss Navarre! – A nő úgy köpte ki a két szót, mintha romlott étel lenne. – Szeretnék beszélni önnel!

Anne nagyot nyelt. Ne mulass félelmei! Kilépett a tömegből és az asszonnyal szembe helyezkedett. Csak remélni tudta, hogy nyugodtabbnak tűnik, mint ahogy érezte magát. Janet Crane addig nem állt meg, amíg csupán harminc centiméter nem választotta el őket egymástól. – Mrs. Crane… – Hogy képzeli?! – A hangját éles sziszegéssé halkította, hogy mások ne hallják meg, de kiáltás erejét hordozta magában. – Hogy merészeli felhasználni a fiamat? Anne mentálisan teljesen leblokkolt, képtelen volt válaszolni. Bűnösnek érezte magát. Nem volt joga védekezni. Tommyra pillantott, aki elgyötörtén és megbántottan állt az anyja mellett. Nem volt hajlandó a szemébe nézni. A fiú arckifejezése jobban szíven ütötte, mint bármilyen szóbeli támadás, amivel az anyja előrukkolhatott. Janet Crane szavai rosszul működő rádióadásként, szaggatottan jutottak el Anne tudatáig. Térdre akart esni Tommy előtt, és a bocsánatáért esedezni. – …azt sejtetni a kisfiámmal, hogy az apja esetleg valamiféle szörnyeteg… Végletekig felháborító… A férjem ennek a közösségnek köztiszteletben álló, kiemelkedő tagja! Hogy merészel célozgatni… Anne úgy érezte, testen kívüli élményben van része. Vagy talán csak ezt szerette volna. Sem megmozdulni, sem beszélni nem volt képes. Tudatában volt annak, hogy az emberek bámulják őket, hogy Franny úgy bámulja, mint reflektorfényt a szarvas. Aztán balról egy férfihang csendült fel. Mély, érdes, ismerős. – Valami probléma adódott, hölgyeim? Egy percbe is beletelt, amíg a vörös köd felszállt Janet Crane szeméről. Úgy pislogott Vince-re, mintha az égből csöppent volna közéjük. – Ó. Ó! Mr. Leone! – dadogta. Anne szó szerint maga előtt látta, ahogy a nő agyában lévő kerekek satuféket fognak, majd csikorogva megpróbálnak más irányba fordulni. – Mr. Leone! Milyen meglepő önt is itt látni! – Úgy véltem, ha én is a közösség része akarok lenni, itt az ideje elkezdeni a részvételt – felelte a férfi könnyedén. – Minden rendben?

Úgy tűnt, egy kis nézeteltérésük támadt – mondta, meglengetve a mutatóujját a két nő között. – Nem. Nem! – villantott fel Janet Crane egy túlságosan is ragyogó mosolyt. – Egyáltalán nem! Minden a legnagyobb rendben. Mr. Leone, ő itt Anne Navarre. Anne az Oak Knoll-i általános iskolában tanít. – Ami azt illeti, már találkoztunk – ismerte el a férfi. – Ó! Nos, ez csodálatos. Vince elbűvölően Anne-re mosolygott. – Nagyon remélem, hogy az lesz. Igazság szerint azt reméltem, válthatok önnel néhány szót ma este, Miss Navarre! – mondta, és ismét Anne derekára helyezte a kezét. – Meg kell beszélnem valamit önnel! Ugye megbocsát nekünk, Mrs. Crane? Janet jéghideg mosolyt villantott rá, amitől Anne-nek az az érzése támadt, hogy darabokra töri az arcát borító vékony álarcot, mely alól a következő pillanatban hüllőszerű idegen bújik elő vicsorogva. – Természetesen! – felelte. – A fiam és én hazafelé tartottunk. Kellemes estét önöknek! Örülök, hogy találkoztunk, Anne. Hideg futott végig a tanárnő gerincén. – Édes jó istenem! – sóhajtott fel Franny, aki Janet Crane távoztával újra megtalálta a hangját. – Azt hiszem, épp most mentették meg a lelked attól, hogy egy szörnyeteg folyékony halmazállapotúvá változtassa és kiszippantsa belőled! – A maga hibája! – fordult Anne feldúltan és haragosan Vince felé. – Van fogalma arról, hogy mi történt az imént? Épp most vesztettem el annak a kisfiúnak a bizalmát! Van fogalma arról, hogy mit jelent ez nekem? A férfiban volt annyi becsület, hogy bocsánatot kérjen. – Sajnálom. – Sajnálhatja is! Ki fogja venni Tommyt az osztályomból! – mondta, majd haragosan letörölte azt a könnycseppet az arcáról, amelyik volt olyan vakmerő, hogy ki merjen buggyanni. – Olyasvalaki vagyok, akiben meg kellene bíznia, és most az anyja elviszi, és akkor ki marad neki? – Anne… – Hazamegyek! – jelentette ki. Sarkon fordult, majd elindult a nyilvános parkoló felé, ahol az autóját hagyta. Úgy érezte, Janet Crane egyenesen a mellkasába nyúlt és kitépte a szívét. És még csak nem is

hibáztathatja érte. Hallgatnia kellett volna az ösztönére, és nemet mondania az ügynöknek! – Anne! – fogta meg Vince a karját. – Várjon! – Nem! – szakította ki magát a férfi kezéből, és lassítás nélkül továbbsietett. – Mérges vagyok, és még azelőtt hazamegyek, hogy végképp vásári látványosságot csinálok magamból az utca kellős közepén. – Rendbe hozom! – szólalt meg a férfi. – Rendbe hozza? – Anne megtorpant és hitetlenkedve az ügynökre nézett. – Mégis hogyan? Hogy veszi rá azt a kisfiút, hogy újra megbízzon bennem? – Újra meg fog bízni magában – ígérte a férfi. – Mert meg akar bízni magában. Szüksége van arra, hogy bízzon magában. Mert az biztos, mint a halál, hogy az anyjára nem számíthat. Vissza fog menni magához. És nem is megy el másik iskolába. Majd én gondoskodom Janet Crane-ről. Anne felvonta a szemöldökét. – Gondoskodik róla? Ilyeneket a gengszterek szoktak mondani! – Nos, valóban Chicagóból származom, de biztosíthatom, csakis az utca napfényes oldalán dolgozom. – Ne próbáljon szórakoztató lenni! – csattant fel a nő. – Nem vagyok szórakozós hangulatban. – Elnézést. – És miből gondolja, hogy meg tudja állítani Janet Crane-t, ha egyszer elhatározza magát valamire? – kérte számon a férfit csípőre tett kézzel. – Nem gondolom. Tudom – felelte az ügynök. – Janet Crane-nek sok mindene van, ami azt jelenti, hogy sokat is veszíthet. A státusát például. A közösség megbecsülését. Megvan a képességem ahhoz, hogy egy csapásra megszüntessem ezeket a dolgokat. Csak egy riporterrel kell beszélnem. Anne szeme elkerekedett. A férfi komolyan beszélt. – Tartozom önnek – folytatta. – Mellesleg pedig, az emberek nem szórakozhatnak azokkal az emberekkel, akiket kedvelek. Janet Crane nem tud kitolni velem, mert nem tud mivel megfogni. Nincs mivel megfenyegetnie. Nálam van a hosszabb pálca, és használni is fogom.

Anne elgondolkodott egy pillanatra. Soha senki nem sietett azelőtt a segítségére, nem is beszélve az ellenség megsemmisítésének ígéretéről. És szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi meg is teszi, amit mond. Arcán szinte kegyetlenül kemény kifejezés ült. Erő és hatalom sugárzott belőle. Egy kicsit úgy érezte magát, mint aki felébresztette az alvó oroszlánt. – Hadd kísérjem haza! – kérte Vince, akinek megenyhült egy kicsit az arca. – Én is haza tudok vezetni – felelte Anne. – Tökéletesen tisztában vagyok vele – húzta össze a férfi a szemöldökét sötét szeme felett. – De jobban érezném magam, ha hazakísérhetném. Feldúlt, és ezért nem a vezetésre fog koncentrálni. Gyilkos járkál szabadon. És most, hogy elbasztam… bocsásson meg, rossz a franciám, a kapcsolatát a tanulójával, úgy tűnik, az a legkevesebb, hogy gondoskodom a biztonságáról. Megfelel ez önnek? Anne anélkül, hogy túl sokat elemezte volna a döntése mellett szóló érveket, a férfi kezébe nyomta a kocsija kulcsát.

46. Anne mutatta a lebetonozott gyalogjárón az utat a házhoz, melyben felnőtt. Robusztus, Craftsman stílusú, sötétre festett fából és kőből épült ház. Lágy, melegsárga fényű lámpa világította meg a bejárati ajtót. A feljárót rózsabokrok szegélyezték, melyek virágai fehérben tündököltek a holdfényben. Vince követte a lányt a lépcsőn, és élvezettel legeltette tekintetét annak kék farmernadrágján. – Egyedül lakik itt? – Az apámmal. Állítólag ápolóra van szüksége. – Értem. Említette, hogy gyenge az egészsége. Mi a baja? – Rossz a szíve – felelte Anne. – Szó szerint és átvitt értelemben is. – Hány éves? – Hetvenkilenc. – Anne kinyitotta az ajtót, és beléptek. Felpillantott a férfira, és elcsípte annak meglepett tekintetét. – Apám egyetemi tanár volt, elkalandozós tekintettel. Anyám az egyik nála sokkal fiatalabb diákja volt. Vince befogta a száját. Hálát adhat az égnek, hogy a lány apja hetvenkilenc, nem pedig negyvenkilenc. Anne elindult a sötét folyosón, ám az ügynök finoman megfogta a karját. – Ne olyan sebesen, kedvesem! Ne szaladgáljon sötét folyosókon! – figyelmeztette. – Zárva tartja az ajtókat és az ablakokat? – A hét elejétől fogva igen. Vince felkattintotta az előszobái világítást. – Nem lehet elég óvatos! Még nem tudjuk, hogy ki a gyilkos, de biztosan nem a sitten ülő fickó. Talán olyasvalaki, akit ön is ismer. – El sem tudom képzelni. – És pont erre alapoz az ilyen típusú ragadozó. A nyilvánosság szeme előtt rejtőzik, és szabadon járkál fel-alá, mert pontosan tudja, hogy senki nem gyanakszik rá. – Kiborító! – felelte Anne, és az érzés tisztán tükröződött barna szemében, ahogy felnézett az ügynökre.

– Jobb, ha tisztában van vele. Nem illik tökéletesen az áldozati profilba, de megfelelő korú, és isten a megmondhatója, nagyon csinos! – simított végig mutatóujjával a tanárnő hetyke, fitos orrán. – Bár nem áll kapcsolatban a Thomas Központtal, de nekem sincs kristálygömböm. Akár máshonnan is ismerheti, és akár úgy is dönthet, hogy épp eléggé beleillik az elképzeléseibe. – Megijeszt! – suttogta a lány. – Csak azt akarom, hogy óvatos legyen, drágám! Ha olyan szituációba kerül, melyben kényelmetlenül érzi magát, annak oka van. Azonnal tűnjön el onnan és hívjon fel! Akár éjjel, akár nappal. Vagy hívja a seriffhivatalt és kérje Mendezt. Rendben? Anne komolyan bólintott és ismét felnézett a férfira, akinek a tekintete elidőzött a lány telt alsó ajkának ívén. Még mindig érezte a csók ízét a szájában. Vibrált közöttük a levegő. – Körbevezetem – ajánlotta Anne kissé elakadó lélegzettel, majd megfordult és elindult a folyosón. Az első ajtó egy kényelmes könyvtár- és dolgozószobához vezetett, mahagóni asztallal és súlyos borszékekkel berendezve. Férfias helyiség. Az apja szobája, melynek padlótól mennyezetig érő polcai roskadoztak a könyvektől. Vince az ablakhoz lépett és ellenőrizte, valóban be van-e zárva. A folyosó utolsó ajtaja alól fény szűrődött ki. Az apja hálószobájából. Anne bekopogott, majd rögtön be is nyitott. – Megjöttem! Apja meleg árnyalatú barna pizsamában olvasott az ágyban. Oxigéntartály állt az ágya mellett, melyből átlátszó cső vezette a levegőt az orrába. Még csak nem is nézett a lányára, csupán felmordult, hogy meghallotta, amit mondott. – Bevetted a gyógyszereidet? Ismét felmordult, ami bármit jelenthetett. – Csak mert ha nem, egy FBI-ügynök van itt velem, ő majd beveteti veled. Az öregembert még ez sem vette rá a válaszra. Anne becsukta az ajtót és elfintorodott: – Túláradó a szeretet, nem igaz?

Olyan száraz szarkazmussal mondta ezt, hogy Vince úgy vélte, a lányt már réges-rég nem érdekli, érez-e iránta bármit is az apja. – Beszédproblémája van? – kérdezte Vince, ahogy elindultak visszafelé a folyosón. – Nem. Szimplán seggfej. – Ó! Ennek ellenére megszakította a tanulmányait és a választott karrierjét, hogy hazajöjjön és ápolja. Miután az anyja meghalt. Nem volt nehéz összerakni a történetet abból, amit Anne előző este a vacsoránál mondott, és amit ő maga látott most. Minden bizonnyal azért jött haza, mert az anyja megkérte rá. A puszta tény, hogy az öregember iránt táplált érzései ellenére megtette, köteteket mesélt arról, hogy milyen nő Anne Navarre. – Most azt gondolja, hogy borzasztó lány vagyok, igaz? –kérdezte. – Nem. Ami azt illeti, az futott át a fejemen, hogy milyen rendkívüli teremtés. Anne-t kényelmetlenül érintette a megjegyzés, és elkerülte a férfi tekintetét. – A fenébe! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy összefutott-e néhány elmebeteg gyilkossal idehaza! – Ez különben is az én dolgom – mosolyodott el Vince. Anne megmutatta a ház többi részét is, ám kicsit elbizonytalanodott, amikor az ő szobájához értek. – Fél beengedni? – évődött vele Vince az ajtó előtt. – Nem! Természetesen nem! – tiltakozott. Vince szerette nézni, amikor a lány zavarba jön vagy meghökken. Mérges kiscicára emlékeztette, készen arra, hogy felpúposítsa a hátát és az arcába fújjon. Épp egy leheletnyivel hajolt túl közel a füléhez, és belesúgta: – Ígérem, tökéletes úriember leszek. Anne türelmetlenül felsóhajtott, majd benyitott az ajtón. A szoba csinos volt és takaros, nőies, de nem fodros-bodros. Vince szíve szerint elidőzött volna egy kicsit, hogy magába fogadja a környezetet, tudván, hogy amit itt talál, az tengernyi információt mesélne róla, a nő azonban nem engedte meg. Még azelőtt kihátrált a helyiségből, hogy Vince megszólalhatott volna, és elindult lefelé a lépcsőn.

– Úgy tűnik, a hely tiszta, asszonyom! – szólalt meg az ügynök, ahogy Anne mögött lépdelt. – Micsoda megkönnyebbülés! – felelte a lány és belépett a konyhába. – Nem vagyok túl jó vendéglátó. Legalább egy itallal meg kellene kínálnom, amiért gondoskodott arról, hogy ne hullaként végezzem ma éjjel. Kér valamit? Bort? Teát? Van arzén is, de azt apám születésnapjára tartogatom. – Egy kis bor soha nem jöhet rosszkor – felelte Vince. – Nincs behűtve semmi, de a helyi pincészetből van egy jó kis cabernet-m. Vince felvillantotta széles mosolyát. – Imádom Kaliforniát! Anne elővett két poharat, majd ügyesen kihúzta a palackból a dugót, és öntött mindkettejüknek. – Tetszik az a veranda ott hátul – jegyezte meg Vince, ahogy Anne odaadta neki a poharát. – Biztonságban leszünk odakint? – kérdezte a lány a férfira nézve sűrű szempillája alól. Szinte flörtölős – gondolta a férfi. Azon tűnődött, vajon Anne tisztában van-e ezzel. – Velem van – felelte. – És van fegyverem. Anne huncutul elmosolyodott. – Mi egyebet akarhat egy lány? A hátsó veranda az elülsőnek a tükörképe volt, ám az előbbit nyírfavesszőből font, vastag, virágos párnákkal kibélelt kerti bútorok tették kényelmessé: valóságos szabadtéri szoba volt, karosszékekkel és dohányzóasztallal meg egy nagy, buja páfránnyal. Anne összegömbölyödött a veranda egyik végében elhelyezett nyírfavessző kanapén, ahol a fény olyan gyenge volt csak, mint a gyertyaláng. Vince a heverő másik végébe ült le, egy kis teret hagyva kettejük közt. – Mire célzott akkor, amikor azt mondta Janet Crane-nek, hogy maga is a közösség része akar lenni? – kérdezte Anne. – A hölgy pillanatnyilag úgy hiszi, hogy a környéken letelepedni vágyó üzletember vagyok – magyarázta. – Ma délután megmutatott egy ingatlant. – Akkor nem csoda, hogy annyira örült magának! – Azt gondolja, hogy csak a pénzem kell neki? Porig vagyok sújtva!

– Inkább megkönnyebbültnek kellene lennie, hogy nem akarja fejjel lefelé kifüggeszteni az odújában és magába rakni a petéit. Vince halkan kuncogott. – Az biztos, hogy jó esettanulmány lenne belőle. – Én máshogy fogalmaznék, de nem lényeges. – Anne belekortyolt a borába és komolyra váltott. – Mi folyik itt, Vince? A múlt héten ez volt a világ legbékésebb vidéke. Most meg lehet, hogy két gyilkos is van a környéken. – Nagyon úgy tűnik. Anne megrázta a fejét. – Nem történik errefelé ilyesmi. – De igen, kedvesem! – felelte, majd kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a tarkóját. Mintha selymet tapintott volna. – Mindenfelé történik ilyesmi. – Úgy érzem, éveken át csak nézegettem ezt az ékszerdobozra emlékeztető csodás kis kertet, és most rá kell döbbennem, hogy kígyók is vannak a fűben. – Ez is elmúlik majd – mondta Vince. – Idővel ezeket az ügyeket is megoldják és lezárják. Még mindig több a jó fiú, mint a rossz. Anne maga elé mosolygott, de nem boldog mosollyal, ahogy ide-oda forgatta a poharat az ujjai közt. A bor kecsesen keringett az üveg falán, és cseppfolyósodott rubinként csillogott a borostyánszínű fényben. – Én is ezt mondtam ma Tommynak. Hogy elmúlik majd. Vince közelebb húzódott hozzá. Elég közel ahhoz, hogy megnyugtató érintésként a vállán tarthassa a kezét. – Visszakapja őt, Anne! Ezzel az anyával nem sok stabilitás van az életében. Szüksége van magára. A nő bólintott, de nem tűnt túl meggyőzöttnek. Nem akart erről többet beszélni, különben megint feltolulnak benne az érzések, és azzal együtt jön a feldúltság és sebezhetőség, efelől kétsége sem volt. Abba a típusba tartozott, aki az érzelmeit ugyanolyan rendezetten és takarosan tartja, mint a házát, vélte Vince. És valószínűleg azért tette ezt, mert gyerekként az ő életében sem volt elegendő mértékben jelen a stabilitás. Ez megmagyarázta erős érzelmi kötődését Tommy Crane-hez. Annak a kislánynak a szemével nézte a kisfiút, aki ő maga volt egykor.

A gondolattól, hogy Anne magányos kislány volt egykor, szíve szerint a karjába kapta és magához szorította volna, hogy biztonságban érezze magát. Anne a szeme sarkából rápillantott. – Meséljen egy kicsit önmagáról! Csak annyit tudok, hogy az FBInál dolgozik, és friss a rendőrszakmában. – Én? – mosolyodon el a férfi. – Öreg zsaru vagyok Chicagóból. Nagy és hangos olasz családban nőttem fel. Elváltam és van két lányom… Amy és Emily. – Hány évesek? – Tizenöt és tizenhét. – Kissé közelebb hajolt, mint aki titkot készül elmondani. – Én negyvennyolc vagyok, és nem számít. Még a gyenge fényben is jól ki tudta venni, hogy Anne elpirul, és idegesen elmosolyodik. – Én meg huszonnyolc vagyok, és csak tegnap találkoztam magával. – Igen. És meglehet, hogy holnap elüti valamelyikünket a busz. Az élet kiszámíthatatlan, kedvesem. Úgy kellene élnünk minden napunkat, mintha az lenne az utolsó. Mintha csak emlékeztetőre lett volna szüksége arról, hogy mennyire igaz ez az utolsó mondat, kisebb robbanás történt az agyában, mintha látványos elektromos kisülés történt volna. Elakadt a lélegzete, és önkéntelenül is előrehajolt, kezébe temetve a fejét. A következő pillanatban Anne mellette térdelt, és a hátára tette a kezét. – Jól van? Vince! Mi történt? – Fejfájás – felelte összeszorított fogakkal. – Hűha! – Tehetek valamit? Hozzak jeget? Aszpirint? – Jól vagyok. Lassan és felületesen lélegzett, a száján keresztül, így próbálva elűzni a biztosan érkező hányingert, melyet holtbiztosán követett a második fájdalomhullám. Átkozott golyó. Átkozott időzítés! – Nem néz ki jól. – Csak adjon egy percet! – kérte. Végigfuttatta az ujjait a haján és masszírozni kezdte a fejbőrét, hogy enyhítsen valamit a megfeszült izmok görcsösségén. – Migrén? – kérdezte Anne nyugtalanul. – Nem szabadna vörösbort innia!

– Golyó – felelte, a fájdalom csillapodásával immár ellazultabban. Gyengeség tört rá. Hátradőlt, majd a lány felé fordította a fejét. Anne zavartnak tűnt. – Tessék? – Golyó – ismételte. – A múlt télen bekerültem a bűnügyi statisztikába. Egy drogos megpróbált kirabolni, és közben úgy döntött, hogy inkább fejbe is lő. – Istenem! – A golyó nagyobbik része még idebent van. Az a szerencsém, hogy amúgy sem használtam soha az agyam azon részét. – Golyó van a fejében? – kérdezte Anne, mintha azzal, hogy saját maga mondja ki, több értelmet nyerne az egész. – Hogy lehet ez? Nem kellene halottnak lennie? – De igen. Annak kéne lennem – felelte. – De nem vagyok az. Ehelyett csak egy fickó vagyok, akinek gyakran fáj a feje, és élnem kell tovább. – Nem tudják kivenni? – Nem, hacsak nem akarom, hogy nyáladzó zöldség legyen belőlem. – De mi lesz, ha odabent marad? Vince vállat vont. – Nem tudom. Gondolhatja, hogy nincs sok esettanulmány, amit meg tudnának vizsgálni. Eddig a legrosszabb mellékhatás a fájdalom. Kedve szerint jön és megy. Nem tudom irányítani. Az a lényeg, hogy azon az éjszakán meg kellett volna halnom. Most már teljesen máshogy látom az életet. Most körülnézek, meglátom, hogy mit akarok, és megvalósítom. Nincs majd egyszer. Itt és most van. Hosszú éveket töltöttem a karrierembe temetkezve… nem mintha nem szerelném… de sok olyan dolgot feláldoztam, amit nem kellett volna, mert azt hittem, hogy lesz rá idő később. Sajnálom – ismerte be. – Tönkrement a házasságom. Távoli nagybácsiként ismerem a lányaimat, nem az apjukként. Nem vagyok hajlandó így élni tovább. És magának sem kellene – nézett Anne-re. – Húsz év előnye van hozzám képest. Rengeteg hibát elkerülhet. Anne a férfival szemben ült. Egyik lábát maga alá húzta a kanapén, a másik a padlón pihent. Vastag kardigánt húzott a hűvös esti levegő elleni védekezésképp, melyet most szorosan összehúzott magán, ahogy tekintete találkozott a férfiéval. Sötét szeméből szomorúság sugárzott.

– Az anyám negyvenhat évesen halt meg – kezdte csendesen. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elmegy. Mindig azt hittem, az apám megy el előbb, és ő itt lesz még nekem hosszú, hosszú ideig… Azt hittem, ott lesz az esküvőmön, a gyerekeimnek, nekem… És egyszerre csak elment. Egyik pillanatról a másikra. – Az élet az a dolog, ami aközben történik velünk, hogy más terveket kovácsolunk – mondta Vince. – A köztük lévő távolság ellenére érezte a lány fájdalmát. Kinyúlt felé: – Gyere ide! – suttogta. Önszántából ment hozzá. Hozzábújt, nem menekült el az érzései elől. Vince átölelte és lehajolt a szájához. Megcsókolta, hogy vigaszt nyújtson neki, hogy elűzze a szomorú emlékeket, hogy betöltse szíve magányos csücskét. Lassan, mélyen csókolta, ízlelte a bort a nyelvén, itta az érzést, hogy a lány teste az övéhez simul. Anne beleolvadt az ölelésbe, önként adta át magát, elfogadta, amit a férfi, nyújtott számára és viszonozta. A vigasz fokozatosan átadta helyét a vágynak, a figyelemelterelés az éles összpontosításnak és mély tudatosságnak. Vince kisimította a haját az arcából, nagy keze felfedezte arca, álla, nyaka finom vonalát. Anne beleremegett, ahogy ajka követte a keze által felfedezett ösvényt. Kardigánja szétnyílt, a férfi pedig megtalálta blúza gombjait, és egyesével oldotta ki őket. Felsóhajtott, ahogy Vince a tenyerébe fogta a mellét, hüvelykjével végigsimított rajta, és újra felsóhajtott, ahogy a szája összezárult feszes bimbóján. Anne felemelte a csípőjét, hogy Vince lehúzhassa a farmerját. A férfi nevét suttogta, miközben gyengéden széttárta a lábát, és Vince megkereste a szájával, és mélyen belecsókolt legnőiesebb részébe. Anne a kezével a hajába markolt és magához szorította, majd feljebb húzta, hogy megízlelje a saját ízét az ajkáról. Vince ledobta a kabátját, a pisztolyát, a ruháit, ám néhány másodpercnél tovább soha nem hagyta magára. Semmit nem akart kettejük között, csak a testüket és vágyat. És amikor meztelenül odalépett hozzá, és Anne kinyújtotta a kezét és körbezárta rajta, azt hitte, belehal a boldogságba. Többször szerelmeskedtek, hol lassan, hol sietősen. Szavak nélkül, ám sóhajokkal, nyögésekkel és egymásba mélyesztett tekintettel tökéletesen kommunikálva. A testük összehangoltan mozdult és feszült

a másikénak. Összegabalyodtak, birkóztak és simogatták egymást. Anne feszes volt, forró és nedves a férfi körül, aki mélyen, mélyen belétolta magát, és együtt jutottak el a csúcsra, ahol a valóság helyet adott az áldásnak. Aztán összegabalyodva feküdtek, izzadtan, zihálva, gyengéd pillantásokkal, lágy mosolyokkal és édes csókokkal kommunikálva. Vince amiatt aggódott, hogy Anne-nek talán eszébe jut, hogy két napja még nem is ismerték egymást, és megbánja, de nem így történt. Ő maga egyetlen másodpercet sem sajnált. Talán a golyótól lett impulzív a természete. Talán egy évvel ezelőtt nem közeledett volna hozzá ilyen gyorsan, ilyen követelőzően. Egyvalamit tudott csak kétséget kizáróan: egyáltalán nem bánta, hogy így alakult. Régóta nem érzett semmit ilyen kielégítőnek és helyénvalónak. Anne haja nedvesen tapadt az arcára. Vince hátrasimította és lágyan megcsókolta. A lány fölemelte a kezét és megérintette a férfi arcát. Apró lába lassú mozdulatokkal simogatta a vádliját. – Ez rendkívül illetlen volt tőled – suttogta csillogó szemmel. Halkan felnevettek és megcsókolták egymást. – Annyira gyönyörű vagy, Anne! – suttogta a férfi. – Olyan különleges. Visszafojtotta a lélegzetét, hogy mondjon még valamit, ám a személyi hívója hangja megtörte a varázst. Halkan káromkodva lenyúlt a kanapé mellett heverő kabátjáért. Kivette a zsebéből a készüléket, majd a kijelzőre pillantva ismét elkáromkodta magát. – Mendez – nézett le Anne-re és felsóhajtott. – Sajnálom, kedvesem. Vissza kell hívnom. – Nincs semmi gond. – Dehogy nincs! – morgott. – A karomban akarlak tartani egész éjjel. Szerelmeskedni akarok veled újra… és újra. Anne rámosolygott: mindentudó, csábító és végtelenül nőies volt ez a mosoly, és Vince-et ismét elöntötte a forróság. A személyi hívó megint felberregett. – Hív a kötelesség! – mondta Anne. – Használhatom a telefonodat? – A konyhában van.

Vince vonakodva fölkelt, majd magára kapkodta a ruháit. Anne is felült és belebújt a vastag kardigánba, majd maga alá húzta csupasz lábát. A füle mögé tűrt egy rakoncátlan hajtincset, és halványan a férfira mosolygott, amitől annak gyorsabban kezdett verni a szíve. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy áthajítja a személyi hívót a szomszéd udvarba, ám az harmadszor is felcsörgött. Beballagott hát a konyhába, megkereste a telefont és visszahívta Mendezt. – Mi az? – kérdezte türelmetlenül, köszönés helyett. – Megzavartalak valamiben? – Remélem, jó okkal. – Jó okkal – ígérte Mendez. – Most jött a távirat az oxnardi rendőrségtől. Julie Paulsont legutoljára egy általános ellenőrzés során állították elő prostitúció miatt. Találd ki, ki akadt még fenn a hálón? – Ki? – Peter Crane.

47. Az udvar egyik szegletébe ültetett oleander bokrok mögül figyelt. Onnan, ahol állt, tökéletes rálátás nyílt a hátsó verandára. Látta, hol ültek le. Mindent látott. Látta, ahogy a férfi megcsókolta. Látta, ahogy lehúzza a nadrágját, ahogy lemegy a lába közé és belecsókol a puncijába. Látta, ahogy a férfi levetkőzik, rámászik, és megbassza. Ő pedig hagyta. Hagyta, hogy ezt mind megtegye vele. És tetszett neki! Hallotta a nyögéseiből. Neki kellett volna a tökéletesnek lennie. A tökéletes tanárnak. A tökéletes példaképnek. A tökéletes nőnek. De ő is csak egy kurva, mint az összes többi…

48. – Valaki tartozik némi magyarázattal – állapította meg Mendez, miután Vince beszállt az autóba. – Igen. Nem szeretnék dr. Crane helyében lenni. Mendez sokatmondó pillantást vetett az ügynökre: – Nem a fogorvosról beszéltem. Leone összeráncolta a homlokát, de nem nézett fiatal kollégája szemébe. Volt benne annyi tisztesség, hogy legalább egy kicsit úgy tegyen, mintha zavarban lenne. – Hogy kerültél ide autó nélkül? – kérdezte Mendez, ahogy elindult Anne Navarre háza elől. – És miért kellett háromszor rád csipognom, amíg visszahívtál? – Hazakísértem Miss Navarre-t az esti virrasztásról, és… a többihez semmi közöd – válaszolt Vince, és széles, önelégült vigyor terült el az arcán. – Nem akarom tudni! – nyögött fel Mendez. – Egy úriember nem beszél a csókjairól, fiatal kollégám. – Épp most tetted meg! – dohogott Mendez. Atyaég, ez a fickó nem teketóriázik! Úgy repült rá Anne Navarre-ra, mint valami kibaszott hőkövető rakéta. A nő pedig tárt karokkal fogadta. – Nagy kujon vagy. – Nem – vágta rá az ügynök halálos komolysággal. Az arcán megjelenő kifejezésbe némi figyelmeztetés is vegyült. – Nem! Mendez felvonta a szemöldökét. – Rendben. – Mesélj a fogorvosról! – Megjött a távirat, és azonnal felhívtam az Oxnardiakat. Sikerült beszélnem az egyik nyomozójukkal. Néhány körös sepregetést végeztek a kábítószeresek és prostituáltak körében. Nyolcvanhárom őszén. Semmi nagyszabású, csak a szokásos utcatakarítás. Az összegyűjtöm, és a járőrkocsiba terelem őket dolog. – Crane-t Julie Paulsonnal kapták el?

– Érdekes, de nem. De Crane is a kuncsaftok között volt, Paulson meg az egyik kurva a sztoriban. A fogdában töltötte az éjszakát, reggel azonban óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Később megjelent a bíróságon, de nem tiltakozott semmi ellen, szó nélkül kifizette a bírságot. – És emlékezett rá a nyomozó? – Csak azért, mert Crane volt az egyetlen, aki nem hisztizett és nyüszített, amikor elkapták. – Akkor nem ez volt az első esete. – Lekértem a státusát. Majd meglátjuk. – Mekkora volt a razzia? – Huszonöt letartóztatás. Valami fesztivál volt. Gondolom, valaki túl sokat csintalankodott odalent Oxnardban. Ki tudja? – Milyen messze van innen? – Harmincöt-negyven percre, attól függ, milyen a forgalom a 101esen. – De nem a ti körzetetekbe tartozik. – Nem. Az már Ventura megye. – Mennyi idő telt el a razzia és a Paulson-gyilkosság között? – Hét hónap. Paulson körülbelül hat héttel a halála előtt bukkant fel a Thomas Központban. Elég gyorsan otthagyta a programot, ezért tartott ilyen sokáig azt is kideríteni, hogy egyáltalán járt itt. – Crane egy másik megyébe jár szórakozni – kezdett el Vince hangosan töprengeni. – Ha elkapják, nem kerül be a helyi lapokba. Oxnardban csak egy a sok dugni vágyó közül. Aztán a kurva egyszer csak megjelenik itt. Mégpedig a Thomas Központban. – Megzsarolta? – vetette fel Mendez. – Talán. De megkérhetnénk a Ventura megyei kollégákat, hogy lapozzák át az eltűnt személyekről tett bejelentéseket és a megoldatlan gyilkossági ügyeket. A második gyilkosság egy másik körzetben történt, igaz? – Igen. Innen keletre. Bekanyarodtak Crane-ék kocsifeljárójára. A ház előtt egyetlen autó sem parkolt, de a földszinti helyiségekben égtek a lámpák. Valaki otthon volt.

– Hicks nem sokkal ezelőtt idetelefonált és megpróbálta dr. Crane-t elérni – informálta Mendez az ügynököt. – Janet Crane azt mondta, nincs itthon, és csak késő éjjel várja haza. – Nem gond – felelte Vince, és kiszállt az autóból. – Ami azt illeti, tökéletes. Úgyis kell néhány szót váltanom Mrs. Crane-nel. – Már most kihívjam neked a mentőket, vagy várjak még egy kicsit? – kérdezte Mendez. – Ne aggódj miattam, kölyök! Hadd mutassam meg, hogy kell kezelni Janet Crane-t. – Jobb, ha te foglalkozol vele, és nem én – hagyta rá Mendez, majd elindultak a ház felé. – Maradj mögöttem! – kérte az ügynök. – Nem akarom, hogy azonnal meglásson, ahogy kinyitja az ajtót. Utána pedig csak gyere utánam! Vince a Crane család házának bejáratához lépett és megnyomta a csengőt. Gyönyörű otthon. Mr. és Mrs. Kalifornia lakott itt. A tökéletes pár, tökéletes otthonnal, tökéletes munkahellyel és tökéletes gyerekkel. Tökéletes napbarnítottság és tökéletes hófehér mosoly. Csinos külcsín. Az évek során Vince megtanulta, hogy számos nem olyan tökéletes dolog gyakran tökéletes külső mögé rejtőzik. Janet Crane kikukucskált az oldalablakon, és arca egy szempillantás alatt váltott bosszúsból túláradóan örömtelivé. Üdv a határeseti személyiségzavar világában – gondolta Vince. – Mr. Leone! – nyitotta ki a nő az ajtót. Kissé zavartnak tűnt, és ez az érzelmi megnyilvánulás nem illett hozzá. Honnan tudta a férfi, hogy itt lakik? És miért látogatja meg ilyen későn? – Micsoda meglepetés! Vince felvillantotta a harminckét fogas mosolyát. – Mrs. Crane, elnézést, hogy ilyen későn zavarjuk, de fel kell tennünk önnek néhány kérdést. – Tennünk? Az ügynök félreállt, hogy a nő megláthassa a mögötte álló Mendezt. Megszimatolta a veszélyt, és kedves mosolya azonnal megkeményedett. – Nyomozó! – tekintete ide-oda cikázott a két férfi között. – Mi ez az egész? – Nos, egy apró vallomással tartozom önnek – kezdte Vince nyájasan. – Valószínűleg jobb lenne, ha bejönnénk, és mindannyian

leülnénk. Nem szeretnénk, ha a szomszédai éjjel tizenegy órakor mindenféle fickót látnának az ajtaja előtt. A nő csak annyi ideig habozott, amíg Vince egy lépést tett feléje, majd ösztönösen hátralépett, és az ügynök a következő pillanatban már a hallban is volt. Mendez követte. Mrs. Crane vörös, hatalmat sugárzó kosztümjét rózsaszín melegítőre cserélte, ám a sminket nem mosta le az arcáról és fekete haja is merev volt a lakktól. – Kicsit össze vagyok zavarodva, Mr. Leone. Miért érzi úgy, hogy nyomozót kell hoznia az otthonomba? Vince bűnbánó képet vágott és lehajtotta a fejét. – Ez az a pont, ahol vallomással tartozom önnek. Attól tartok, ma délelőtt nem voltam teljesen őszinte. A nőn egyértelműen látszott, hogy nem tetszik neki, amit hall. Nem szerette, ha ő az, akivel játszanak. – Nem csak látogatóba jöttem – ismerte el Vince. – Hivatalos ügyben vagyok itt. Előhúzta az igazolványát, és felmutatta, hogy a nő is jól lássa. Mrs. Crane szemügyre vette, és arca óvatos, semmitmondó kifejezésbe dermedt. – Az FBI-nak dolgozom – folytatta Vince. – Azért vagyok itt, hogy a nyomozásban segítsek. – Mit akarnak tőlem? – kérdezte a nő, és szorosan összefonta karját a mellkasán. – Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni – nyugtatta meg Vince. – Mivel kapcsolatosan? – Itthon van a férje, asszonyom? – szólalt meg Mendez is. – Pillanatnyilag nincs. Miért? – Nem tudja véletlenül, hogy merre van? Neki is fel szeretnénk tenni néhány kérdést. – Kártyázik. Péntek esténként kártyázni szokott. Hazudik – állapította meg Vince a nő testbeszédéből és abból, ahogy megismételte a kijelentését. Mintha csak meg akarta volna erősíteni, hogy jól hangzik. – Kivel kártyázik? – kérdezte Mendez, a füzete felett készenlétben tartott tollal a kezében. – Barátokkal. Akikkel golfozni is szokott. Nem ismerem őket.

Vince kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem ismeri a férje barátait? – Nem mindet – védekezett a nő. – Nem kártyázom, és egyértelműen nincs időm golfozni. Ezek Peter hobbijai és az ő barátai. – De találkoznia csak kellett már velük – erősködött az ügynök. – Soha nem jönnek át ide kártyázni? Nem szokott harapnivalót készíteni számukra? Janet Crane kezdett magához térni. A szeme résnyire szűkült. – Nem vagyok sem pultoslány, sem pincérnő. Ügyelek arra, hogy ne legyek a közelben, amikor Peter a férfibarátait szórakoztatja! Mendez összeráncolt homlokkal, halkan hümmögve jegyzetelt. – Akkor minden bizonnyal önnek is megvan a saját hobbija – mondta Vince. – Szerintem ez nagyon egészséges. A pároknak nem kell állandóan egymás nyakán lógniuk. – A város több bizottságában és vezetői testületében is tevékenykedem – felelte a nő. – Nincs időm hobbikra. Vince elfintorodott: – Csak a munka, és semmi szórakozás… – Nem értem, miért érdekli ez magukat! – jelentette ki a nő hirtelen. A beszédstílusa is megváltozott: hanglejtése feszesebb, pattogóbb lett. – Azt hallottam, hogy őrizetbe vettek már valakit. – Sajnos nem áll módunkban a nyomozás részleteit megbeszélni önnel! – mondta Vince. – Nem értem, miképp segíthetnék maguknak. – Hol volt a férje október harmadikán, csütörtök este? – Itthon. A fiammal csütörtök esténként együtt tévéznek. – Igen, a Cosby Show-t szokták nézni – vágta rá Vince. – A fia megemlítette ezt a tanárának, Miss Navarre-nak. – Annak a nőnek nincs joga ilyesmit kérdezni Tommytól! – vágott vissza az asszony, egy fokkal ismét indulatosabban. – A fiam rendkívül zaklatott lett emiatt! – Mégis miért, Mrs. Crane? – kérdezte Vince. – Nekem csupán egy ártatlan kérdésnek tűnik. Miért gondolná ezt a fia másként? Nem voltam ott, de bátran merem feltételezni, hogy Miss Navarre nem azt kérdezte meg Tommytól, hogy az apja sorozatgyilkos-e. – Kitalálta, hogy aznap este tűnt el az a lány. A fiam nagyon okos.

– Gondolom – felelte Vince. – Már most be kellene szerveznem a hivatalba, mert ez igen nagy ugrás egy tízéves logikai rendszeréhez képest. Honnan tudott egyáltalán Karly Vickers eltűnéséről? – Az újságban olvasta. – A maga ötödik osztályos fia leül, és újságot olvas esténként? – Az apja olvasta. – Nem érdeklődik a férje szokatlanul élénken az ügy részletei iránt? – Nem jobban, mint a város bármely más lakosa. – Megtartja a cikkeket? – Miért tartaná? – Ő találkozott utolsóként aznap Miss Vickersszel – szólt közbe ismét Mendez. – Tudott erről, Mrs. Crane? – Igen. Ettől még nem lesz bűnöző. – És nem emlékszik, hogy aznap este itthon volt? A nő villámló szemmel nézett a nyomozóra: – Mondtam már, hogy itthon volt! – De arra nem emlékszik, hogy később elment-e? – Biztos vagyok benne, hogy nem ment el – hangzott a válasz. – Peter nem jár el gyakran itthonról. – Leszámítva a golfot és a kártyázást olyan emberekkel, akiket ön nem ismer, olyan helyeken, melyekről önnek fogalma sincs! – vágott vissza Vince, immár keményebb, hidegebb hangnemben. – Akárhogy is nézem, furcsa ez nekem, Mrs. Crane, mert ön olyan nőnek tűnik számomra, aki szereti rövid pórázon tartani a férfiakat. Janet Crane szeme újból kikerekedett. – Elnézést, hogy mondta? – Ön uralkodó típus – jelentette ki Vince egy csepp neheztelés nélkül. – Maga kell, hogy legyen a főnök. Fogadni mernék, ha bemennék a konyhájába vagy a mosókonyhájába, találnék egy hatalmas naptárt, melyen minden bejegyzés színkóddal van ellátva. Igazam van? Janet Crane minden egyes másodperccel dühösebb lett. – Semmi rossz nincs abban, ha valakinek szervezett az élete? – Valóban nincs. A szervezettség és az uralkodásvágy azonban két különböző dolog – magyarázta. – Az uralkodásvágy azt jelenti, hogy begurul, ha valaki nem sorakozik fel maga mögött, ha nem követi a maga elképzeléseit, ha olyan kérdéseket tesz fel, melyekre magának nincs kedve válaszolni. – Vince a Mr. Jófiú álarc utolsó darabját is

hagyta lefoszlani. – Ez az a kapcsoló, amitől robban, és amitől maga azt hiszi, hogy jogában áll másokkal üvöltözni és megfenyegetni őket, és ettől válik első osztályú ribanccá mindenki számára, alá keresztezi az elképzeléseit. Janet Crane-nek leesett az álla. Elképedt azon, hogy él ember a földön, aki ilyen hangnemet enged meg magának vele szemben. – Elnézést, hogy mondta? – kérdezte újra. – Maga nem akarja az én elnézésemet – gúnyolódott Vince. – Pillanatnyilag szíve szerint tökön rúgna, nem igaz? Mert én nem fogom azt tenni, amit maga akar, és nem fogom azt hinni, amit maga el akar velem hitetni pusztán azért, mert így akarja. Nagyobb vagyok magánál és aljasabb is, és nem fogom bevenni a szövegelését! – ígérte. – Nem egy kis ötödikesekkel foglalkozó tanárnő vagyok, akit ide-oda lökdöshet és megfélemlíthet. Janet Crane arca már lilásra színeződött, a szeme majd kiugrott az üregéből. Vince szinte azt várta, hogy a haja is az égnek mered a következő pillanatban. A nő az ajtóra mutatott. – Kifelé! Takarodjanak a házamból! Vince felnevetett. – Miért, különben mi lesz? Zsarut hív? – Hüvelykujjával Mendez felé bökött. – Hoztam egyet magammal. Hol a szemtanúja? Ki tanúskodik majd maga mellett? A gyerek, akit begyógyszerezett, hogy mielőbb elaludjon, mert nem akarja, hogy a terhére legyen? Az asszony Mendez felé fordult. – Semmit sem tesz ellene? Mendez maga volt a megtestesült érdektelen közömbösség. Olyannyira hidegen hagyta a nő mindenféle szükséglete, hogy még a vállát is csak féloldalasan vonta fel a válaszhoz. – A feljebbvalóm. – Felhívom a férjemet! – jelentette ki és a halion át egy gyönyörű dolgozószobába viharzott, melyet két íróasztal és plafonig érő, hófehér könyvespolcok díszítettek. – Szóval mégiscsak tudja, hogy hol van – állapította meg higgadtan Vince. A nő villogó szemmel meredt rá, ahogy felkapta a telefonkagylót. – Az autójában van mobiltelefon.

– Igazán? Mégis, minek? Hogy elérhető legyen azokhoz a végtelenül sürgős fogtisztításokhoz? – kérdezte Vince. – Extravagáns játékszer… – És akkor mi van? – csattant fel a nő, és elkezdte beütni a számot. – A férje egész nap egy a háztól tízpercnyire lévő rendelőben dolgozik. Miért van szüksége mobiltelefonra? Maga mondta, hogy alig hagyja el a házat, ha nem dolgozik. Mikor nem áll azonnal a maga rendelkezésére? – Például most sincs itthon – vetette ellen Mendez. – Való igaz – felelte Vince. – De kétlem, hogy ő és a haverjai a kocsijában kártyáznak, és miért cipelné azt a telefont magával, ha kártyázik? Hiszen ahhoz egy egész bőröndöt kell magával hurcolnia! – Valóban nem tűnik túl ésszerűnek – helyeselt Mendez. – Hacsak nincs ennyire megfélemlítve. – Erről lenne szó? – kérdezte Vince és kihúzta a készülék csatlakozóját a konnektorból, megszakítva ezzel a hívást. – Valóban ennyire meghunyászkodik maga előtt a férje? Az asszony most már olyan dühös volt, hogy könnybe lábadt a szeme, a szája pedig reszketett, ahogy megpróbálta visszafogni magát. Gurgulázó hang szakadt fel a torkából. – Ez a fajta zsarnoki, önkényesen uralkodó magatartás meglehetősen csúf reakciókat generálhat ám a kapcsolatban részt vevő másik fél részéről! – magyarázta Vince. – Edmund Kemper – vetette fel Mendez. Vince bólintott, majd Janet Crane-re nézett: – Edmund Kemper felett oly sok éven át uralkodott az anyja, hogy végül halomra gyilkolta a főiskolás társait és levagdosta a fejüket, hogy enyhítse a benne tomboló pszichológiai nyomást. – A férjem NEM GYILKOS! – sikoltotta a nő. – Miért olyan biztos benne? – kérdezte Vince. – Ő látta utoljára Karly Vickerst az eltűnése napján. Lisa Warwickot a Thomas Központból ismerte. És kiderült, hogy Oxnardban pedig letartóztatták, mert szexet vásárolt Julie Paulsontól. Ez a három nő mostanra vagy halott, vagy eltűnt. Janet Crane lecsapta a kagylót, és mereven állt az íróasztal mellett. – Hazudik! A férjem a helyi közösség oszlopos tagja. Köztiszteletnek örvend. Az emberek csodálják. Tökéletes férj és apa!

– Valóban? – kérdezte Vince. – Mert Ventura megyében csupán úgy ismerik, mint az egyik kanos fickó, aki Oxnardba jár kurvákat dugni. – Felháborító! Hogy merészel ilyet mondani? – És akkor mit mondana Mrs. Crane, ha kihúznám az asztal fiókját, és megmutatnám a három bűnesetről összegyűjtött újságcikkeket? – Takarodjon a házamból! – sziszegte a nő. – Takarodjon, különben ügyvédet hívok! Vince összenézett Mendezzel. – Jobban teszi, ha nem veszekszik az ügyvédjével – tanácsolta Vince. – Soha nem lehet tudni, milyen hamar lesz szüksége a szolgálataira. Egy pillanatig hagyta, hogy csönd telepedjen közéjük. A nő erősen zihált, ami lassan hiperventilációba fordult át. A keze annak ellenére remegett, hogy ökölbe szorítva tartotta az oldalánál. Remek. – Gondolkozzon el ezen, Mrs. Crane – szólalt meg halkan az ügynök. – Minden egyes alkalommal, amikor a férje kikerül a látóteréből. Amikor nem veszi fel azt a mobiltelefont. Minden egyes percben, amikor nem kell hallgatnia a maga vég nélküli kárálását. Hol lehet? Minden alkalommal, amikor apró ajándékot hoz önnek: vajon honnan szerezte? Amikor besegít a Karly Vickers után kutatóknak. Igazából miért teszi? A nő nem válaszolt: némán, üveges tekintettel meredt az ügynökre, és reszketett a dühtől. – Még valami! – mondta Vince, és egy lépést tett felé, majd még egyet. Suttogásig halkította a hangját. – Ha megtudom, hogy ki próbálja venni a fiát Miss Navarre osztályából, vagy hogy be akarja perelni a tanárnőt, vagy hogy az utcán zaklatja, akkor nekem felel a tettéért, Mrs. Crane! Csak annyit kell tennem, hogy elejtek valami riporternek néhány szót arról, hogy maga tud valamit a parkban talált áldozatról, amit talán nem kellene tudnia, vagy arról, hogy a férje előszeretettel tölti az idejét kurvák társaságában, és a státusa, amit olyan nagyra értékel, pillanatok alatt összeomlik. – Fenyeget? – Nem – lépett az ügynök egy lépéssel beljebb az asszony személyes terébe, majd fölé hajolt, így a nőnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy megőrizze a szemkontaktust. – Csak elmondom, mi fog történni. Ebben a harcban én vagyok a nagykutya, Janet! Ne pisáljon a kerítésemre!

Nem várta meg a választ. Pontosan végrehajtotta mindazt, amit eltervezett. A nő reakciója teljesen lényegtelen. Hátat fordított neki és kiment a házból. Nem tudatosult benne, mennyire kimelegedett, amíg ki nem lépett a hideg levegőre. Izzadt és erősen zihált. Meglehetősen primitívnek érezte magát. A társát védő alfahím: tesztoszteronáradat zúdult végig az ereiben. A fejében vadul lüktetett egy ér, és egy másodpercig komolyan aggódott amiatt, hogy esetleg agyvérzést kap. Jézus! Ahogy az autóhoz értek, Mendez kinyitotta az ajtót, majd egy pillanatra megállt és a tető felett az ügynökre nézett. – Ember, tudnod kell valamit! – mondta. – SOHA nem veszek össze veled! Vince félmosolyt erőltetett az arcára: – Ahogy Chicagóban mondjuk: ő maga hozta a saját fejére a bajt.

49. Amikor Mendez nyomozó és a másik férfi kilépett az ajtón, Tommy visszaosont a lépcsőn – de csak annyira, hogy ne láthassák meg. A szíve úgy zakatolt, hogy attól tartott, talán szétrobban, és összevérez mindent. Az anyja őrülten dühös lenne rá, ha összevérezné a szőnyeget. A házban minden az övé volt. Ne vérezd össze a szőnyegemet! Ne löttyintsd ki a gyümölcslét a tiszta padlómra! Ne piszkold össze a kanapémat! Sokszor úgy érezte, a ház neki és az apukájának nem az otthona. A lépcsőn ült most, a lenti fénysugár hatókörén éppen csak kívül. Minden ízében reszketett, egyszerre volt ijedt és dühös. Annyi őrült, vegyes érzelem kavargott benne, hogy attól félt, megint hányni fog. Ez volt élete legrosszabb éjszakája. Még annál is rosszabb, mint amikor megtalálták a halott hölgyet, bár nem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy ha nem esik a halott hölgyre, akkor a többi borzalom sem történik meg. Anyja teljesen kiborult, amikor megtudta, hogy Miss Navarre kérdéseket tett fel neki. Azt mondta neki, hogy Miss Navarre nem a barátja. És egy rakás olyan csúnya dolognak nevezte, hogy ha Tommy használja őket, akkor büntetésképp ki kellett volna mosnia a száját szappanos vízzel. És ő is bajban volt – mert válaszolt Miss Navarre kérdéseire. De mi mást kellett volna tennie? A tanára volt, és megkérdezett tőle valamit. Különben is: miért volt az annyira rossz kérdés? Azért, mert Miss Navarre szinte azzal vádolta meg az apját, hogy sorozatgyilkos. Tommy nem így gondolta, de mi van akkor, ha mégis? Akkor úgy érezné, hogy Miss Navarre elárulta őt. Maga az elképzelés is annyira fájt, mintha késsel vágta volna meg magát. Azt kívánta, bárcsak beszélhetne Miss Navarre-ral most! Ő okos és törődik vele, és általában tudja, mit kell tenni. Mindig azt mondja, hogy

segíteni akar neki, és ha beszélni szeretne bármiről, bármiről az égadta világon, akkor nyugodtan hívja fel. Fel akarta hívni. Félt felhívni. Azt mondta, hívja fel. Bármikor. Eszébe jutott, hogy a héten milyen sokszor volt ott mellette Miss Navarre, hogy segítsen neki, hogy megvigasztalja. Még akkor is, ha félig-meddig szerelmes volt belé, érzékelte, hogy a tanárnő inkább úgy bánik vele, mintha az anyja volna. Milyen erősen kívánta, hogy olyan anyja legyen, mint a tanárnő, vagy mint Wendy anyukája! Mrs. Morgan mindig mosolygott meg nevetett, és ok nélkül megölelt és megpuszilt mindenkit. Ilyennek kellene lennie egy anyukának, gondolta, aztán bűntudata támadt. Az ő anyukája nagyon boldogtalan ember volt, neki pedig sajnálnia kellene őt. Ezt ő maga szokta mondani neki néha, amikor nagyon rátört a szomorúság. Mostanában több időt töltött dühöngéssel, mint nem dühöngéssel. Aznap már jóval vacsora előtt elkezdte: haragudott Tommyra, haragudott az apjára. Aztán nem volt hajlandó megszólalni egész vacsora alatt. Úgy kocogtatta a tányérhoz az ezüst evőeszközöket, mintha a rakott tonhalra is haragudna. Felsóhajtott, és vég nélkül ciccegett, arra várva, hogy valaki megkérdezze tőle, mi a baj. Senki nem tette. Apja és ő is pontosan tudták, ha megkérdezik, azzal csak újabb szónoklatáramlatot zúdítanak a saját fejükre. Amikor végeztek, azonnal lekapta a tányérokat az asztalról, és durván bevágta a mosogatóba. Aztán az apja elkövetett egy végzetes hibát: közölte az anyjával, hogy jobban tenné, ha lehiggadna, mert nem számít, mit gondol Miss Navarre. Egek! Ez volt az igazi olaj a tűzre. Mi a baj az apjával? Hogy gondolhatja, hogy nem számít? Miért nem áll ki saját magáért, érte, A CSALÁDJÁÉRT? Soha nem származott semmi jó abból, ha az anyja nagybetűkben és felkiáltójelekben kezdett beszélni. Azt jelentette, hogy a siránkozás áradat hosszú ideig fog tartani. Hosszú ideig tartott. Apja végül megelégelte: egyszerűen kisétált otthonról, beszállt az autójába és elhajtott, ismét magára hagyva Tommyt, hogy oldja meg a

problémát ő az anyjával. Tommy úgy érezte, hogy ez nem szép tőle, hiszen ő még csak gyerek, az anyjától pedig a felnőtt férfiak is félnek. Anyja ezután tipikus nyughatatlan hangulatába került, elrángatta magával a belvárosba, és úgy parádézott vele, mint valami díjnyertes kutyával. A haragos állapotból hirtelen túlságosan boldog állapotba került amiatt, hogy emberek veszik körül, és túlságosan is büszkélkedni akart vele, mint a tökéletes gyerekkel. Tommy ettől mindig kényelmetlenül érezte magát. Biztos volt benne, hogy az emberek kibeszélik a háta mögött, és azt gondolják, nyámnyila, amiért hagyja, hogy az anyja így bánjon vele. Aztán nekitámadt Miss Navarre-nak. Az utca közepén, annyi ember előtt. Akkorra már Tommy olyan fáradt volt, annyira összezavarodott és olyan sokáig hallgatta anyja dühöngését, hogy nem tudta, mit gondoljon. Csak azt tudta biztosan, hogy nem akar ott lenni. Zavarban volt, sértett és dühös, és el akart szaladni, hogy egy másik családnál keressen menedéket. Amikor hazaértek, anyja azonnal felküldte a szobájába, hogy vegye fel a pizsamáját. Aztán be kellett vennie az allergia elleni gyógyszerét, azt a hányingerkeltően édes, lila tablettát, de buta volt, mert megmondta az anyjának, hogy nem akarja bevenni. Olyan hangosan kezdett visítani vele, hogy belefájdult a füle. Végül lenyelte a pirulát, de alig tette ki a lábát anyja a szobájából, Tommy kiosont a saját fürdőszobájába, és addig dugdosta le a fogkeféjét a torkán, amíg kihányta a gyógyszert. Most azt kívánta, bárcsak ne tette volna, így átaludta volna az iménti incidenst. Amikor meghallotta a lentről felszűrődő hangokat, leosont a lépcsőn, hogy megnézze, mi történik. A nagyobb, öregebb férfi az FBI-tól jött! Az FBI jött el hozzájuk, hogy kérdéseket tegyen fel az apjáról. És Mendez nyomozó is itt volt. Tommy figyelte, ahogy az FBI-os ember egyre jobban feldühíti az anyját, aki hazudott, amikor azt mondta, hogy Tommy apja kártyázni ment. Persze, hogy nem mondja el az igazságot! Nem vallhatja be, hogy annyira kiállhatatlan, hogy az apja csak ennyit bír elviselni belőle. Amikor eltűntek a hallban, Tommy a fenti folyosóról lesietett a hátsó lépcsőhöz, majd a konyhán keresztül a kis fürdőszobába osont, melynek

egyik fala közös volt a dolgozószobáéval. Ott ült a vécén, és dermedten hallgatta a túloldalon elhangzó szavakat. Borzalmas volt. Az FBI-os ember azt hitte, hogy az apja a gyilkos. Az ő apukája nem sorozatgyilkos! Az ő apukája a legjobb apuka a világon! Mi van akkor, ha ő látta utoljára azt a hölgyet? Valakinek az utolsónak is kellett lennie, mielőtt elrabolták. Mellesleg pedig az apukája aznap este otthon volt. Tommy korábban nem volt ebben teljesen biztos, most azonban százszázalékosan. Az apukája hazajött, labdáztak egy kicsit az udvaron, aztán közösen megnézték a Cosbyt. Jól érezték magukat, és az volt a legjobb este! Így emlékezett most, és ezt el is fogja mondani mindenkinek, ha megkérdezik tőle – még az FBI-nak is.

Wendy az ebédlőben állt, a nappaliba nyíló kétszárnyú ajtónak préselődve. Senki nem tudta, hogy ott van. Az ebédlőben sötét volt, a szülei pedig meg voltak arról győződve, hogy ő az igazak álmát alussza odafent. Amúgy is túlságosan belemerültek a veszekedésbe ahhoz, hogy bármi mást is észrevegyenek maguk körül. A felnőttek bolondok, döntött végül. Vagy naivak – a szót Tommy tanította neki. Azt gondolják, ha szépen mosolyognak meg negédesen beszélnek, akkor a kölykök mindent bevesznek tőlük. Ez legalább akkora ostobaság, mint az, amikor kiskorában azt hitte, ha macskának tetteti magát, akkor előbb-utóbb úgy is néz ki, és az emberek is macskának nézik majd. Arra figyelt most, amit a szülei egymás fejéhez vagdostak. Bántó dolgokat. Szomorú dolgokat. Olyan dolgokat, melyekből semmi jó nem származik. – Mit akarsz, mit tegyek, Sara? Menjek szállodába? Ez az otthonom! Te vagy boldogtalan. Miért nem mész el te? – Te vagy az, aki megcsal… – Ez hülyeség! Nem bízol bennem! Szerinted hogy esik ez nekem? Azt hiszed, Sara, hogy csak te vagy itt a sértett fél! És mi van velem? – Te vagy az, akiről a nyomozók kérdezősködnek! Hogy menynyire jól ismerted Lisa Warwickot! Hol voltál, amikor az a másik lány eltűnt? – Te pedig azt a következtetést vonod le mindebből, hogy gyilkos vagyok?

– Nem! De… – Ez őrültség! Azért tesznek fel kérdéseket, mert nem tudják a válaszokat! Úgy hívják ezt, hogy nyomozás. Ez a dolguk! – Tudom, hogy éreztél valamit Lisa iránt. És azt is, hogy ő is irántad… – Szóval azt hiszed, hogy éreztem valamit iránta és megcsaltalak vele… És azt is, hogy megöltem? Ennek semmi értelme! – Semminek sincs értelme! Olyan jó volt eddig minden! Olyan szép volt az életünk… – És ezután is az lesz, ha nem viselkedsz úgy, mint egy eszelősen féltékeny liba! – Hagyjátok abba! – rohant be Wendy a nappaliba. – Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Hagyjátok abba a veszekedést! Mindkét szülője döbbent csendben meredt rá. – Soha nem vagy itthon, apa – panaszolta, majd az anyjához fordult. – Amikor pedig itthon van, akkor mást sem csináltok, csak veszekedtek! Hagyjátok abba! Anyja a kezébe temette az arcát és sírva fakadt. Apja egyikükről a másikra nézett, majd a lányára. – Sajnálom, édesem – mondta végül Wendynek. – De azt hiszem, jobb, ha elmegyek ma este. Te talán észhez tudod téríteni az édesanyádat. Wendy anyukája a férfira nézett: döbbenten és haragosan. Felkelt a kanapéról és egyenesen hozzá lépett: – Hogy merészeled ezt tenni a lányoddal? – kérdezte feszült és kimért hangon, úgy, ahogy akkor szokott beszélni, amikor igazán dühös volt. – Hogy merészeled? Apja arcán kemény, hideg kifejezés jelent meg, ami komolyan megrémítette Wendyt. – Két ember kell mindenhez, Sara! Gondolkodj el ezen! – Azzal megfordult és kisietett a szobából. Egy perccel később hangosan becsapódott a bejárati ajtó. Elment.

50. – Mi az ördög bajod van? Dennis elsőként az apja hangját hallotta meg, amikor beosont a hátsó ajtón. Mintha kifelé menet megnyomta volna a pillanatstop gombot. Szülei ugyanazt a beszélgetést folytatták, mint mikor korábban kiszökött a házból. Valahogy sikerült elsurrannia a vacsoraasztaltól anélkül, hogy magára vonta volna az apja figyelmét, ami önmagában is kisebb csodaszámba ment – különösen azért, mert idióta nővérei nem voltak itt, hogy eltereljék róla a figyelmet. A középiskolai csapat futballmeccsére mentek, és mindketten barátoknál töltik majd az éjszakát. Ostoba, szerencsés tehenek! Dennis nem tudta felfogni, hogy lehet az, hogy nekik vannak barátaik, neki pedig nincsenek. Hiszen olyan ostobák! Akárhogy is, de Dennisnek sikerült úgy lecsúsznia a székéről és kijutnia az ebédlőből, hogy nem vette észre senki. Apját túlságosan lefoglalta a panaszkodás: mennyire elárulták a munkahelyén, és Dixon egyáltalán nem értékeli őt. Úgy tűnt, hangosan gondolkodik, mintha csak megpróbálná kitalálni, hogy történhetett az egész, és nem igazán számítana, figyel-e rá valaki vagy sem. Időnként azonban odaszólt valamit Dennis anyjának, akinek válaszolnia kellett, hogy bizonyítsa, figyel a férjére. Dennis épp eleget kapott apja figyelméből előző este, amikor megbüntette azért, hogy elvitte azt az ujjat az iskolába. Apja őrjöngött emiatt. Dennis kínos helyzetbe hozta őt a munkahelyén. Megparancsolta a fiának, hogy az alsónadrágját leszámítva vetkőzzön meztelenre, és így kellett állnia az ebédlő egyik sarkában, amíg a család többi tagja vacsorázott. – Megaláztál! – jelentette ki. – Most én is megalázlak téged. Órákon keresztül kellett ott állnia, amíg már annyira ki kellett mennie, hogy összepisilte magát.

Miután feltakarított maga után, aludni küldték. Megvárta, amíg bejön valaki ellenőrizni, hogy tényleg lefeküdt-e, aztán kimászott az ablakon, majd leereszkedett a ház mellett álló tölgyfán. Órákat töltött azzal, hogy más emberek ablakain át leskelődött. Őt soha nem látták meg, Dennis azonban mindenfélének lett a szemtanúja. Mintha saját televíziója lett volna, melyen az összes csatornát nézheti! Többnyire a hálószobák ablakain szeretett belesni, ahol végignézhette, ahogy a lányok meg a felnőtt nők levetkőznek. Szerette nézni a cicijüket: mindegyik más formájú és méretű volt. Néha sikerült elcsípnie, ahogy az emberek szexeitek, ami egyszerre volt undorító és hátborzongatóan izgalmas. Leginkább azt szerette, ahogy a férfi megragadja a nőt, és ide-oda lökdösi, olyan dolgokat csináltat meg vele, amit ő akar, és a nő nem mondhat nemet. Sok nő még sikoltozott is meg effélék, amikor a fickó azt tette vele. Dennisnek tetszett ez a rész. Nagyon furcsa volt Miss Navarre-t nézni meg az öreg nyomozót. Dennis soha nem gondolt igazán bele abba, hogy a tanárnőjének is van melle, vagy, hogy miképp nézhet ki ruha nélkül. Nem is tekintette nőnek. Soha nem gondolt úgy rá, hogy ő is megcsókolhat egy férfit, vagy, hogy megengedi egy férfinak azt csinálni vele. De megtette, az holtbiztos. Mekkora kurva! Dennis most a sötét konyhában állt, és az ebédlőben lévő szüleit figyelte. Nem tudott úgy felmenni a lépcsőn, hogy az apja ne vegye észre. Ki kell mennie újra, és fel kell másznia a fán, ha vissza akar jutni a szobájába. Egyelőre azonban a szüleit figyelte az ajtóban állva, mintha színielőadást vagy hasonlót nézne. Apja még mindig az ebédlőasztalnál ült, még mindig az egyenruháját viselte, még mindig ivott és beszélt. Anyja mozdulatlanul ült a széken. A tányérok, az étel meg a többi vacsorakellék még mindig az asztalon vesztegelt. Apja azonnal inni kezdett, ahogy hazaért a munkából. Ez soha nem jelentett túl jót. Az étel nagyon rosszra sikeredett. Félig kiolvadt fasírt. Apja egyetlen falatot evett, eltorzult az arca, aztán felállt az asztaltól, felkapta a tányért a fasírttal együtt, a hátsó ajtóhoz lépett és kivágta az egészet az udvarra. Keményen dolgozott. Nem akart semmi mást a nap végén, csak egy tisztességes vacsorát.

– Túl nagy kérés ez? – kérte számon Dennis anyját. Hiszen egész nap otthon lebzsel! Miért olyan lusta, hogy az egyetlen dolgot sem képes megtenni, amire a férjének szüksége van? – Hülye vagy? – kérdezte most. Dennis anyja csöndben sírdogált. – Sajnálom, Frank. Mit kellett volna tennem? – Első körben annyit, hogy addig nem beszélsz velük, amíg engem meg nem kérdezel! – felelte, és annak ellenére, hogy órák óta ivott, beszédén alig érződött az alkohol hatása. Az apja aztán tudott inni! – Bolondot csináltál belőlem azelőtt a faszfej Mendez előtt! – Sajnálom, Frank. – Dixon meg ellenem fordul, mint egy kígyó! Végigdolgoztuk együtt ezt a sok évet, és ellenem fordul, mint valami kibaszott kígyó! – Jobban kellene tisztelnie téged. – A múltam makulátlan! Makulátlan! És ez egy fikarcnyit sem számít majd, csak mert megállítottam azt a hülye kis kurvát, és megbírságoltam gyorshajtásért – dühöngött. Megdöbbent arra a gondolatra, hogy egy ilyen jelentéktelen apróság ekkora kihatással lehet az életére. – Tudom, Frank. Nem igazságos – mormogta az anyja. – Dixon kivett a nyomozásból – magyarázta apja a pohárban lévő whiskynek –, mert Dennisnél volt az az ujj. És mert írtam egy gyorshajtási büntetőcédulát annak a szutykos szajhának. Kurva volt. A kurvákkal pedig rossz dolgok történnek. – Megfordult és Dennis anyjára nézett: – Nem így van, Sharon? – De igen, Frank. – Ők hozzák a saját fejükre a bajt. – Igen, Frank, tökéletesen igazad van. – És most te is rossz színben tüntetsz fel. Csak azért, mert nem tudod befogni azt a hülye szádat! – Sajnálom, Frank. Hülye voltam. Nem gondolkodtam. – Soha nem gondolkodsz. Olyan hülye az anyja! Az apja nagyon büszke volt arra, amit elért az életben. Büszke arra, hogy a seriff első számú helyetteseként dolgozik. Az emberek tisztelték és felnéztek rá. Az anyjának több esze is lehetett volna annál, mint hogy rossz színben tüntesse fel mások előtt.

Az apja még több whiskyt öntött a pohárba, majd belekortyolt. – Standard eljárás – morogta. – Ne vedd a szívedre, Frank! Standard eljárás csupán. Hátralökte a székét, felállt, majd elkezdett fel-alá járkálni, kezében a csordultig telt pohárral. A whisky a következő lépésnél kilöttyent, és nagyot placcsanva elterült a fapadlón. – Standard eljárás! – ismételte. – Rohadék spanyol! Soha többé ne merj beszélni azzal a kibaszott kis faszfejjel. Megértetted?! – Igen, Frank. – Anyja hangja olyan halk volt és annyira remegett, hogy alig lehetett hallani. – Mi? – emelte apja a füléhez a kezét, még több whiskyt loccsantva a padlóra. – Nem hallom, te kibaszott, hülye tehén! Válaszolj rendesen, hogy halljam! – Igen, Frank. – Az a kis kurafi megpróbálja rám kenni azt a gyilkosságot. Majd meglátjuk, mire jut! – fogadkozott. – Te is azt hiszed, hogy gyilkos vagyok? – Nem! – hördült fel az anyja, és kigúvadt szemmel meredt a tányérjára. – Nézz rám, és úgy mondd! – parancsolta Farman. – Azt hiszed, gyilkos vagyok? He? VÁLASZOLJ! A nő a férjére nézett, reszketve és rettegve. Könnyben úszott az arca. – Nem! Lehetett valami az arckifejezésében, ami nem tetszett Farmannek, mert szitkozódni kezdett és fenyegetően fölemelte a kezét. Újabb lépést tett a felesége felé, és belelépett a kiloccsant whiskybe, mire kicsúszott a lába alól a talaj, ő pedig hatalmas puffanással a padlóra zuhant, beütve a könyökét és a fejét. Pohara szilánkokra tört. – BASSZA MEG! BASSZA MEG! BASSZA MEG! – dühöngött. Ahogy felemelte a fejét, tekintete egyenesen Dennisre szegeződött. Nem volt menekvés. – Te meg mit csinálsz itt? – csattant fel, és esetlenül megpróbálta négykézlábra tornászni magát. Egy pillanatra sem vette le a szemét a fiáról. Dennis mozdulatlanná dermedt. – Mi a faszt csinálsz te itt? – S-s-semmit. – Leskelődsz utánunk? – N-n-nem! – rázta meg Dennis vadul a fejét.

Most már félt. Ismerte apjának ezt a tekintetét, amikor elsötétült, kegyetlenné és hideggé vált, mint amilyen a cápa szeme. Apja felállt és elindult felé. – Ne merészelj hazudni nekem, te rohadt kis szarzsák! Itt álltái és hallgatóztál! Mi az ördög baj van veled? – N-n-nem tudom – dadogta Dennis, és könnyek csorogtak le az arcán. Meg akart fordulni és elrohanni, de félt megtenni. Talán, ha mozdulatlanul áll, akkor az apja lehiggad. Ha elrohan, valószínűleg üldözőbe veszi, és ha utoléri, a lelket is kiveri belőle. – Semmire nem vagy jó, te kis patkány! Megpróbálok tisztességes embert nevelni belőled, te meg ellopod egy halott nőről az ujját! Mi a fasz bajod van neked? Dennis nem válaszolt elég gyorsan. De talán ha sikerül neki, az sem változtatott volna semmin. Apja már túljutott azon a ponton, melynél még képes lett volna lehiggadni. A vörös köd teljesen elborította az agyát. Semmi nem állíthatta meg. – Kérdeztem valamit! – üvöltötte. – Válaszolj! De annyi időt sem hagyott Dennisnek, hogy egyáltalán megpróbálhasson válaszolni. Olyan erősen ütötte meg az arcát, hogy a fiú a földre zuhant, majd belerúgott: egyszer, kétszer… csizmája orra pörölyként csapott le Dennis hátára és fenekére. – Frank! Hagyd abba! – kiáltott rá az anyja. – Hiszen csak egy kisfiú! Apja sarkon pördült. Tomboló dühe új célpontot talált. Dennis talpra kászálódott és kiiszkolt a hátsó ajtón. Gyorsabban próbált rohanni, mint ahogy a lába vinni tudta, ezért megbotlott és lebukfencezett a hátsó betonlépcsőn. PUFF! PUFF! Álla nagyot csattant az egyik lépcsőfokon, majd a másikon. Felhasadt a bőre. Elharapta a nyelvét, és amikor végre földet ért, megérezte a vér ízét is a szájában. A házból anyja kiáltását hallotta, majd az ebédlőasztalról a padlóra zuhanó tányérok csörömpölését. Egy percig nem mozdult. Csak feküdt a nyirkos fűben, és arra gondolt, hogy elsírja magát. De mintha valami megszakadt volna benne, nem érzett semmit. Felállt, majd elbicegett a ház oldalánál magasodó tölgyfához. Nehezebb volt felmászni a fára, mint le. Háromszor is felugrott, hogy megpróbálja elkapni a legalsó ágat. Végül sikerült

megkapaszkodnia benne. Nyögve és tekergőzve jobb fogást talált rajta, és felhúzta magát. Ha az apja most kilép a házból, akkor neki annyi. A félelem erőt adott neki ahhoz, hogy felhúzza a lábát is. Végre fenn volt a fán. Lassan mászni kezdett. Nem számított, hogy sötét van. Minden egyes ágat ismert. El kellett tűnnie. Olyan helyre kellett bújnia, ahol az apja nem talál rá. Elrejtőzik a titkos helyén, és ott várja ki a vihar végét. A szabad levegőbe kellett kinyúlnia, hogy elérje szobája ablakának párkányát. Ha megcsúszik és leesik, valószínűleg meghal. Ebben a pillanatban ez nem is igazán érdekelte. A nyitott ablakon fóka módjára átcsusszanva nagy puffanással landolt szobája padlóján. Alulról felhallatszottak a veszekedés hangjai. Apja üvöltése, anyja sírása. CSATT! CSATI! Dennis feltápászkodott és a ruhásszekrényéhez lépett, melynek mennyezetén létrával ellátott csapóajtó volt, ami a padlástérre vezetett. Felmászott a létrán, majd gondosan felhúzta maga mögött. Az egyik ablakon át kijuthatott a tetőre. Végre elért a rejtekhelyére. Hátát az öreg téglakéménynek vetve elüldögél majd a tető rézsútjának takarásában. Senki nem láthatja meg odalentről. Apjának eszébe sem jutna itt keresni. Legalábbis eddig soha nem jutott eszébe. Dennis hosszú-hosszú ideig ült odafent. Fázott és reszketett. Amikor az apja megrugdosta, bepisilt. Ajka felszakadt, álla pedig vérzett, de nem törődött vele. Nem gondolt semmire. Nem gondolt arra, hogy mi történik alatta, a ház belsejében. Csak bámulta a zsindelyen megmegcsillanó holdfény pettyeit. Jóval később meghallotta a hátsó ajtó csapódását, aztán apját az udvarban, amint szitkozódva őt keresi. Aztán visszament a házba, és néhány perccel később Dennis a hálószobájából hallotta a lépteit és a káromkodását. Hallotta a tompa puffanásokat és becsapódásokat, ahogy apja átkutatta érte a szobát: felborogatta a bútorokat, összetörte a tárgyait és vég nélkül azt követelte üvöltve, hogy bújjon elő. Dennis azonban meg sem moccant, néma csendben kuporgott tovább. Nem gondolkodott, nem érzett. Meg sem fordult a fejében, hogy az anyja vajon miért nem jön a keresésére.

Végül a hálószobájában elhalt a zaj. Telt-múlt az idő. Megint meghallotta a hátsó ajtó csattanását, majd egy pillanattal később felberregett egy autó motorja. Anyja furgonja volt. A motorhang apja járőr kocsijáéhoz képest gyenge játékszer hangjának tűnt csupán. Talán ha az anyja most elmegy, soha nem jön vissza. Jelentene ez neki, Dennisnek valamit? Semmit. Amikor az autó elhajtott, csönd telepedett a házra, és végre minden lenyugodott, Dennis kissé magasabbra mászott a tetőgerincen, ahol szabadon ellátott a látóhatárig, és azt kívánta, bárcsak ő maga is legalább olyan messzire lenne onnan. Éjjel és távolról szép helynek tűnt a világ. Nem lehetett látni a rossz dolgokat. Rejtve maradt minden, ami csúnya. Amikor éjjel benézünk az emberek ablakain, minden család boldognak tűnik, és minden gyereket szeretnek. Bárcsak…

51. 1985. október 12., szombat 01.47

Karly annyiszor körbemászta már a helyiséget, hogy nem tudta volna megmondani, hány saroknál fordult el. A helyiség egyetlen nagy téglalapnak tűnt. Balra fordul, balra fordul, balra fordul. Csak mászott körbe és körbe – mászott, elájult, aztán megint mászott, megint elájult – hogy megtalálja a kiutat ebből a pokolból, de csak arról bizonyosodott meg, hogy nincs kiút. Holtfáradt volt, szédült, érzelmileg kimerült és rettenetesen fázott. A betonpadló minden cseppnyi testmeleget kiszívott meztelen testéből. Úgy érezte, hozzánőtt a padlóhoz, mintha a szövetek és izmok szerteágazva gyökeret eresztettek volna. Úgy érezte, képtelen elmozdulni arról a helyről, ahol feküdt. És talán nem is lenne olyan rossz, ha nem ébredne fel újra, miután megint úrrá lesz rajta az öntudatlanság. A rátörő kétségbeesés lehengerlő volt. Csak feküdt, azt képzelve, hogy sír, aztán Szirom lép oda hozzá és lenyalja a könnyeit. Szomjúság gyötörte. Úgy érezte, összetapad a torka. Aztán a fuldoklással az életösztön győzött, köhögni kezdett és küzdeni a lélegzetért. Ha kínzója nem öli meg hamarosan, akkor a kihűlés vagy a kiszáradás végez vele. Nem tart ki addig, hogy éhen halhasson. Bárcsak lenne ereje felállni! Talán kitapogathatná az utat egy csaphoz vagy valami tartályhoz, amiben víz van. Talán tisztábban tudna gondolkodni, ha egy korty innivalóhoz jutna. Ha tisztábban tudna gondolkodni, talán szembeszállhatna a hóhérjával, ha visszajön. Ha szembe tudna vele szállni, talán azonnal megölné, és legalább úgy halna meg, hogy megpróbálta, nem pedig magára hagyott, ketrecbe zárt állat módjára.

Akaratereje utolsó morzsáit összeszedve Karly labdává gömbölyödött, majd a kezére és térdére támaszkodott. Maga alá húzta az egyik lábát és elkezdte talpra küzdeni magát, miközben igyekezett nem törődni a rettenetes fájdalommal, ami ezernyi borotvapengeként hasított belé. A csavarhúzót még mindig a kezében szorongatva kinyúlt, hogy kitapogassa a falat. Ahogy talpra állt, maga elé emelte a bal karját… és megérintette a gonoszt.

52. Figyelte a küszködését, szórakoztatta, hogy ilyen erős benne a túlélési vágy. A legutolsó túl könnyen feladta. Ez a mostani nagyobb kihívás volt. A nő talpra állt és közvetlenül előtte kinyújtotta a karját. Ujjait tapogatózóan szétterpesztette. Közelebb lépett, lehajolt és megnyalta a tenyerét. A nő sikoltani próbált, de túl berekedt már ahhoz, hogy erőteljes hangot adjon. Ő persze ezt nem tudhatta, mert nem hallott. Visszarántotta a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Rémülten megfordult és a falnak ütközött. Amikor megragadta a vállát, visszaperdült és felé lendítette a jobb karját. Csavarhúzót szorongatott a kezében. Az utolsó pillanatban ugrott félre, a szerszám lapos éle épp csak elkerülte a mellkasát. Ezt már nem találta annyira szórakoztatónak. Előhúzta a selyemsálat a zsebéből és két végét a két kezére tekerte. A nő vakon botorkált, nekiütközött az asztalnak, felborította a széket, és cséphadaróként hadonászott a csavarhúzóval, mintha abban reménykedne, mellészegődik a szerencse, és lecsaphat vele. A szerencséje azonban elfogyott. Mint ahogy a tigris cserkészi be a zsákmányát, elrablója úgy került a nő mögé, és nekilendült, hogy gyilkoljon.

53. Hajnali 03.23-kor Jane mereven ült az ágyában. Földöntúli, vérfagyasztó vonítás riasztotta fel kimerült, nyugtalan álmából. Egy pillanatig azt hitte, felrobban a szíve, olyan hevesen, olyan gyorsan zakatolt. Violet, a mopszlija leugrott az ágyról, és ugatva kiviharzott a szobából. Jane felkelt és felkapta az éjjeliszekrényén veszteglő női Smith & Wessont. Lisa holttestének megtalálása óta éjjelente égve hagyott minden lámpát a házban. A kinti lámpák is teljes pompában ragyogtak. Rendőrautó cirkált óránként a ház előtt. Mindennek ellenére a keze ügyében tartotta a fegyvert. Szirom és Violet a hátsó ajtónál ugatott megállás nélkül. Szirom újra és újra nekirontott az ajtónak, hiábavaló kísérletként arra, hogy kijusson. – Lányok! Lányok, nyughassatok! – csitította őket Jane, és a mosógépre rakta a pisztolyát. Megragadta Szirom nyakörvét, és majd kiszakadt a karja a vállából, ahogy vagy három másodpercig megpróbálta visszafogni az állatot. A pitbull maga volt a megtestesült tömör izomtorpedó. – Nyugodj meg, kedvesem! – kiáltotta Jane, ám a nevetséges felszólítás süket fülekre talált. Szirom újra és újra az ajtónak vetette magát, csaholva, vicsorgó agyarakkal, készen arra, hogy darabokra szaggassa, bármi – vagy bárki – is volt odakint. Jane hátralépett. Megrázta a kutya vadsága. Kinézett a mosógép feletti ablakon, de semmit sem látott a megvilágított pázsitszakaszon. Ismét magához vette a fegyverét, és a konyhába sietett. Lekapcsolta a lámpát, majd a mosogató feletti ablakhoz lépett. Kinyitotta, és hallgatózni kezdett, ám először csupán a mosókonyhában ugató kutyák hangját tudta kivenni. Aztán a távolban felcsendült a kísérteties

háttérzene: prérifarkasok csaholtak veszetten a birtoka mögötti folyónál, egy szerencsétlen élőlény halálát ünnepelve. Gyűlölte ezt a hangot. Nem a vadon félromantikus vonítása volt, amit az emberek többsége az állatvilágnak tulajdonít. A falka féktelen, eszeveszett hangkakofóniája volt ez, és a zsákmány darabokra tépését és felfalását előjelezte. Jane tarkóján felállt az összes pihe és libabőrös lett a karja. A kutyák őrjöngeni kezdtek a gyászos koncert hallatán, ám Jane soha nem engedte ki őket póráz nélkül. Violet tökéletes előétel lenne egy prérifarkas számára. Még Szirom sem vehetné fel a harcot az egész falkával. A vakmerő és ravasz kojotok előszeretettel csalják el a kutyákat a számukra biztonságos zónán túlra. A falka egyik tagja addig ugrabugrál és hívogatja a kutyát játszani, amíg az nekiindul és követi, majd az első adandó alkalommal lecsap rá a készenlétben várakozó falka. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd becsukta és gondosan bezárta az ablakot, aztán visszament az ágyába. Nem aludni, hanem nyugtalanul üldögélni és olvasást színlelni. Violet végül csatlakozott hozzá: felugrott mellé az ágyra, majd apró dervisként pörgött egy ideig, mielőtt elhelyezkedett az alváshoz. Szirom nem mozdult a hátsó ajtó mellől, de ugatása lassan szívszaggató nyüszítésbe csapott át. Jane azon morfondírozott, hogy felhívja Calt, ám végül elvetette az ötletet. A kutyák lassanként elcsendesedtek, és a prérifarkasok győzelemittas koncertje is elhalt. Az ajtók és ablakok zárva voltak. Nála volt a fegyvere. Miért lenne szüksége a férfira? Azért, hogy megnyugtassa, és erős karjával átölelje. A kapcsolata Dixonnal már régóta ingadozott a barátság és valami több között, de soha nem billent át a mérleg nyelve egyik irányba sem. Jane választása volt ez. Ma éjjel ismét amellett döntött, hogy nem lendíti ki a mérleg nyelvét. Egy ponton a kimerültség megnyerte a csatát, és Jane elaludt, csak hogy álmában foglyul ejtse és megkínozza egy őrült. Hálás volt, amiért a felberregő ébresztőóra kirángatta ebből a pokolból. Még mindig abban a pulóverben és melegítőben, melyben olvasás közben elaludt, felkelt, és a fürdőszobába ment. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd megfésülte és lófarokba kötötte hosszú haját. Violet jelent meg az ajtóban, és ugrabugrálni kezdett, mint egy kis bolha.

– Tudom, tudom! – csitította a kutyust Jane. – Jövök már. A kutya az élet folytonosságának nagy tudatosítója. Nem számít, mi történt előző nap. Amikor a nap felkel, a kutyának ki kell mennie a szabadba. Az élet megy tovább. Megcsörrent a bejárati ajtó csengője, és ő elindult, hogy megnézze, ki az. Steve Morgant pillantotta meg az ajtó üvegezett részén keresztül. Micsoda kincs ez az ember ebben a pokoli megpróbáltatásban. A sajtó átvállalásával annyi terhet levett a válláról. Megbeszélték, hogy kora reggel találkoznak és átbeszélik az eddigi eredményeket, összeraknak minden információdarabkát, amit eddig sikerült megtudniuk Lisa meggyilkolásával és Karly eltűnésével kapcsolatban, hogy felkészüljenek a kilenckor esedékes sajtótájékoztatóra. – Szia, Steve! – nyitotta ki Jane az ajtót. – Gyere be! Ki kell engednem a kutyákat. Elnézést. – Semmi gond – felelte a férfi, és elindult mögötte a házba. – Hoztam fánkot. Úgy gondoltam, egyikünknek sem árt egy jó nagy adag zsír és cukor, így a nap kezdetén. – Én meg főzök kávét – ajánlotta Jane, miközben beballagtak a konyhába. Szirom még mindig a hátsó ajtónál ült, amit az éjszaka során szilánkosra kapart. A két kutya úgy zúgott ki az udvarba, mintha csúzliból lőtték volna ki őket, és a következő másodpercben belevesztek a kert buja növényzetébe. Jane kilépett a kikövezett belső udvarra, és keresztbefonta a karját KUTYÁKKAL ALSZOM feliratú pólója fölött. A nap épphogy csak felkelt, még nem melegítette át a levegőt. Steve-re pillantott, és észrevette a férfi szeme alatt a sötét karikákat, és a szája szegletében felerősödő ráncokat. – Úgy nézel ki, mint aki legalább annyit aludt az elmúlt éjjel, mint én – mondta. Valahol a kert végében a kutyák megint őrjöngeni kezdtek: ugattak, vonítottak, csaholtak. – Mi az ördög? – nézett értetlenül Jane, majd elindult a zűrzavar felé. Útközben felkapott a pad mellől egy ásót, és visszapillantott a válla fölött. – Ha kígyó, akkor a te segítségedre hagyatkozom!

– Inkább passzolnám, ha lehet. A rózsaágyásnál jobbra fordult, és rémálomba botlott. Ott, a kertje leghátsó csücskében, a kálák közé temetve Karly Vickerst pillantotta meg.

54. Jane nem hallotta a saját sikoltását. A sokk leblokkolta a hallását és a beszédkészségét is. Tudta, hogy rohan, de nem érezte a lábát. A frissen megbolygatott földhalom mellé vetette magát, és őrült tempóban ásni kezdett a kezével, ujjai azonban nem érezték a talajt. Karly Vickers arcát szabadította ki először, mely sápadt kékesfehéren világított a sötét földből, de nem érezte a valóság iszonyatát. – Édes istenem! – kiáltott fel mögötte Steve Morgan. – Hívj segítséget! Hívj segítséget! – sikoltotta Jane, őrjöngő állat módjára ásva tovább. Kiszabadította a lány nyakát és az egyik vállát. Hátranézett a válla felett, ám Steve földbe gyökerezett lábbal állt, nem mozdult. – Hívd a 911-et! – üvöltött a férfira. – Meghalt, Jane. – Nem! – Meghalt. – Nem! Mintha rémálomban lettek volna. Az ügyvéd nem mozdult, szemmel láthatóan nem fogta fel, milyen sürgető a helyzet. Jane talpra ugrott és elrohant mellette, vissza a házba. Agya nem volt hajlandó befogadni azt, hogy Karly Vickers meghalt. Vadul reszkető kézzel felkapta a telefont, és tárcsázta a 911-et. – Mentőautóra van szükségem! Mentőautóra van szükségem az Arroyo Verde 589-ben! Siessenek! – Mi a probléma, asszonyom? – kérdezte higgadtan az operátor, amiről Jane-nek az villant a fejébe, hogy a fickó megőrült. –Szükségem van egy mentőautóra! Süket maga? Küldje már azt az átkozott kocsit! A választ meg sem várva megszakította a hívást, majd azonnal tárcsázta Cal Dixon személyi hívójának számát, és üzenetként csupán a saját számát és a 911-et hagyta meg rajta. Ösztönösen cselekedett. Kirohant a kertbe és felkapott egy ásót.

– Jane, nem lenne szabad megbolygatnunk a helyszínt! – próbálta az útját állni. Jane habozás nélkül meglendítette az ásót és a boldogabbik végével rávágott a férfi sípcsontjára. Az ügyvéd elugrott és kiabált valamit azonban ő nem hallott meg. Olyan gyorsan hányta félre a fellazított földet, ahogy csak bírta kiszabadította az egyik lábat és kart. A távolban szirénák sikoltottak. Jaj, istenem, jaj, istenem! – kántálta magában némán, újra és újra. Hát ezért voltak olyan őrültek a kutyák az éjjel. Azt hitte, csak a prérifarkasok okozzák a cirkuszt. Itt járt a kertjében az az őrült? Miért nem jött ki körülnézni? Miért nem hívta fel Calt? Mi lesz, ha most már túl késő bármit is tenni, azért, mert ő nem reagált időben? Jaj, nem, jaj, istenem, jaj, istenem! A mentősök futva bukkantak fel a rózsasövény mögött, majd mozdulatlanná dermedtek: – Jézus Krisztus! – Szentséges szar! Jane ledobta az ásót és rájuk kiáltott: – Segítsenek rajta! Az isten verje meg magukat, segítsenek rajta. A két férfi habozva közelebb lépett. Jane megragadta az egyikük karját. – Segítsen rajta! – Itt már nincs mit segíteni, asszonyom – felelte a mentős. – Elment. A másik letérdelt a földre, és két ujját Karly Vickers összezúzott torkára helyezte. – Istenem! – kiáltott fel. – Azt hiszem, van pulzusa! – Kizárt. – Nem kizárt! Gyere ide! Jane hátralépett, és a munkába lendülő két férfit figyelte. Megállíthatatlanul reszketett. – Mi az ördög?! Megfordult és Cal Dixont pillantotta meg, aki döbbenten és az arcára nyíltan kiülő iszonyattal rohant felé. Valahogy sikerült addig tartania magát, amíg a férfi elég közel ért hozzá, hogy el tudja kapni. Akkor elájult.

55. Mendez parkolni tilos övezetben hagyta az autóját, majd beszáguldott a Mercy General kórház sürgősségi osztályára. A mentőautó közvetlenül előtte vitte be Karly Vickerst. Lehetséges, hogy életben van. Felvillantotta a személyzet előtt az igazolványát, de nem figyelt oda rájuk és nem is beszélt velük. A napnál is világosabb volt, hol zajlanak az események. Fél tucat műtősruhába öltözött ember zsúfolódott össze az első vizsgálószoba asztalán kiterített véres, piszkos, meztelen nő körül. Az orvos dandártábornokokat megszégyenítő eréllyel harsogta az utasításokat. Akaszd fel, told oda, vegyél vért! A lányt egy sor sípoló, zümmögő gépre kötötték. Csövek lógtak róla mindenhonnan. Egy ember a kék lélegeztető ballont nyomkodta, mely a torkán vágott lyukon keresztül biztosította tüdeje oxigénellátását. A helyiség padlója egészségügyi szeméttel volt tele – véres gézcsomókkal, műanyag csomagolóanyaggal, tubusokkal, fecskendőkkel. – Kamrafibrilláció lépett fel! – Defibrillátort! Töltés! Kisüt! BUMM! A lány teste megugrott az asztalon. – Töltés! Kisüt! BUMM! Az eljárást újra és újra megismételték, és mindeközben az életmentő csapat tagjai hol káromkodtak, hol Karlynak könyörögtek. – Gyerünk már, az isten verje meg! – Rajta, Karly, tartson ki! BUMM! – Van szívritmusunk! – Rendben, Karly, most már nehogy meghaljon itt nekünk! – kiáltotta az orvos. – Sok pénzben fogadtam magára! Statisztikát! Pulzus. Vérnyomás. Tüdőkapacitás. Minden túl alacsony. – Még egy liter infúziót! A legnagyobb sebességen!

Mendez az egyik mentőshöz fordult, aki a nővérállomásnál a szükséges adminisztrációt végezte éppen. – Túléli? – Kétlem – felelte a mentős. – De már akkor sem kellett volna életben lennie, amikor megtaláltuk. Gondolom, minden azon múlik, hogy akar-e még küzdeni. Erre pedig más nem tud válaszolni – gondolta Mendez. Még nem látta Karly Vickerst közelről, amióta bekerült a kórházba, ám ha a gyilkos követte a formulát, akkor megvakította, a dobhártyáját pedig kiszúrta. Többszörösen megvágta. Szexuálisan megkínozta és megcsonkította. Vajon akarna így élni? Remélte. Legalább addig, amíg elmondja, ki a gyilkosa. Dixon a szomszédos vizsgálóhelyiségben volt Jane Thomasszal, aki állig takarókba bugyolálva ült a vizsgálóasztalon, és erősen reszketett, mintha sokkos állapotban volna. Ha egy árnyalatnyival sápadtabb lenne, akkor láthatatlanná válna. – Mi történt? – kérdezte Mendez, és előhúzta a jegyzetfüzetét. – A lányt Jane kertjében találták meg, eltemetve – felelte Dixon. – Ugyanúgy, mint Lisa Warwickot. Csak a feje látszott ki a földből. – Jézusom! – Az volt az egyetlen szerencséje, hogy Jane nem hitte el, hogy meghalt. – Ugattak a kutyák – szólalt meg Jane halk, remegő hangon. A padlóra meredt, mintha az segítene a koncentrálásban. – Tegnap éjjel. Szirom felébresztett. Az órára néztem. 03.23 volt. Teljesen magánkívül volt, vonított és ki akart menni. Azt hittem, a folyónál lévő prérifarkasok miatt. Álmomban sem gondoltam volna… Bárcsak kimentem volna… – Jane, megbeszéltük már ezt! – csitította Dixon, és a nő vállára tette a kezét. – Nem tudhattad, és az biztos, mint a halál, hogy nem lett volna szabad egyedül kimenned. – Felhívhattalak volna – felelte, és kövér könnycsepp gördült le az arcán. – De azt sem tettem. – Nem az ön hibája, Ms. Thomas! – nyugtatta Mendez is. – Annak a férfinak a hibája, aki elrabolta és bántotta. Senki másé. – Hála istennek, hogy Steve érkezése miatt korán fel kellett kelnem – folytatta Jane. – Hol van? Eljött ide?

Úgy nézett körbe, mintha a férfi bármely pillanatban testet ölt-hetne a szobában. – Steve Morgan? – kérdezte Mendez. – Igen. Hétre jött át hozzám. Megbeszéltük, hogy egyeztetjük a mondandónkat a sajtótájékoztatóra. – Elkerekedett a szeme. – Szentséges ég! A sajtókonferencia! Hány óra van? – A helyedben én nem aggódnék most a sajtó miatt – jegyezte meg Dixon. – Amikor készen állsz rá, fejvesztve rohannak ide. Sokkal fontosabb, hogy itt legyél most. Rendben? Ha Miss Vickers magához tér, te akarsz tudni róla elsőként. – Igen, igaz – mormogta, és ismét megremegett a takaró alatt. – De valakinek értesíteni kell őket. – Gondoskodni fogunk róla. És azt akarom, hogy valaki mindig rajtad tartsa a szemét! – nézett figyelmeztetőn a nőre Dixon. Jane nem tiltakozott, és újabb reszketésroham rázta meg a testét. – Nem segített – mondta aztán. – Ki nem segített? – Steve. Olyan volt, mint egy rémálomban: próbálsz valakinek mondani valamit, de az nem érti, mit beszélsz. Csak állt ott. Dixon ellépett mellőle. Mendez követte. – Egy órán belül legyen mindenki a konferenciateremben! Mendez bólintott. – A média megőrül, ha ez kiderül. – Semmi mondanivalónk nincs számukra. Vagy van? – Ez most kérdés vagy parancs? – Kérdés. – Vannak nyomok, amiket követhetünk. Pillanatnyilag nem tudunk megnevezni potenciális gyanúsítottat – jelentette Mendez. Vince-nek igaza volt. A fickó elismerést akar a munkájáért. – És hülyének akar beállítani bennünket. – Mind ez idáig sikeresen. – Nem volt rajta a nyaklánca – szólalt meg Jane a hátuk mögött, mintha csak magában beszélne. Dixon a nőre nézett: – Hogy mondtad?

– Karly – felelte a nő. – Nem volt rajta a nyaklánca. A központ-lói kapta a program sikeres elvégzése után. Soha nem vette le. Kell szereznem neki egy másikat. Be kell mennem az irodába. – Az várhat még egy kicsit. Jane azonban megrázta a fejét, és lemászott a vizsgálóasztalról. – Nem, nem várhat. Kell szereznem neki egy másikat. – Jane, le kell ülnöd! Elájultál. – Majd én bemegyek érte – ajánlotta fel Mendez. – Csak hívjon fel valakit, hogy készítsék ki a recepcióra. Dixon felsóhajtott: – Köszönöm, Tony! – De nada. Ez a legkevesebb, amit a nap hősnőjéért megtehetek. Kifelé, útban az autója felé Mendez rálesett a szombati LA Times címlapjára. A főcím a következőket harsogta: ÜGY LEZÁRULT? LETARTÓZTATTÁK AZ OAK KNOLL-I GYILKOSSÁG GYANÚSÍTOTTJÁT.

56. Dennis korán felkelt, farmert és hosszú ujjú rögbispólót húzott. A ruhásszekrényéhez lépett, és belekotort a szennyes ruhák közé, hogy előkeresse a szivardobozát. Kivette belőle a zsebkést, amit apja éjjeliszekrényéből emelt el, és farmerzsebébe csúsztatta. A kés volt legbecsesebb kincse. Szeretett eljátszani azzal a gondolattal, hogy az apja adta neki születésnapjára. Azt kívánta, bárcsak ez igaz lenne, azonban az apja még csak azt sem tudta, hogy mikor van a születésnapja. Az anyja erszényéből elcsent öngyújtó következett, amit a fél tucat cigarettával együtt hátizsákja egyik cipzáras zsebébe rejtett. Még nem cigarettázott azelőtt, de talán itt az ideje elkezdeni. Szinte utógondolatként lökte a kiszáradt csörgőkígyófejet is a zsákba – csak mert az övé volt. Aztán felvette kék farmerdzsekijét, félvállra akasztotta a hátizsákját és elindult lefelé. A házban tökéletes csend uralkodott. Dennis anyja ilyenkor már rendszerint ébren volt, hogy reggelit készítsen. Apja még a hétvégeken is szeretett korán reggelizni. Elfoglalt ember lévén a szabadnapjain is rengeteg fontos dolga akadt. De Dennis sehol nem látta az anyját. Nem hallotta visszaérkezni az autóját, pedig egész éjjel ébren volt. Még akkor sem akart aludni, amikor végül visszamászott a tetőről a szobájába. Nem mintha rossz álmoktól félt volna, hanem mert nem érzett semmit. Nem érzett fájdalmat. Nem érzett szomorúságot vagy haragot. Nem érzett fáradtságot. Mint valami rabló, úgy osont végig a házon, hogy megnézze, mi történt. A földszint úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna odalent: a konyha és az ebédlő padlója tele volt ripityára tört holmival. Anyjának nyomát sem látta. Apjának sem. Dennis magára maradt. Az éjszaka hátralévő részén az ágyán feküdt és a mennyezetet bámulta.

Most, a reggeli fényben még nyilvánvalóbb volt, hogy a konyha maga a megtestesült felfordulás. Mosatlan edények halmozódtak a mosogatóban. Egy tál sajtos makaróni terült szét a padlón. Ezernyi hangya tolongott a ragacsos masszában. A villanykapcsoló mellett vöröses cucc kenődött el a falon. Vér – gondolta Dennis. A pacát bámulta, és nem érzett semmit. Az étkező sem nézett ki jobban. A padlót törött poharak és tányérok szilánkjai borították. Holtbiztos, hogy az anyja nem jött haza. Soha nem menne el úgy lefeküdni, hogy ilyen állapotban hagyja a házat. Mindent tisztán és takarosan tartott, mert az apja így szerette. Dennis keresett egy tálkát, és gabonapelyhet meg tejet töltött bele. Félig megette már a reggelijét, amikor az apja lépett a konyhába. Úgy nézett ki, mint akinek mindene fáj. Másnapos volt. Dennis meg tudta állapítani a bőre színéből és a szeme alatti karikákból. Apja nem rúgott be túl gyakran, ám amikor megtette, nem próbálta elrejteni, mint Dennis anyja. A fiú tisztában volt azzal, hogy anyja szinte mindennap iszik, mert tudta, hol rejtegeti az üveget. Ám ez az anyja titka volt, és az esetek többségében az apja sem tudta megállapítani. Dennis abbahagyta az evést és némán bámulta az apját. Nem tudta, mire számítson tőle. Normális lesz? Vagy még mindig dühös? Apja olyan arcot vágott, mint akinek rossz a szájíze, majd a kávéfőzőhöz lépett és az üres kiöntőcsészére meredt. Aztán Dennisre. – Hol az anyád? Dennis vállat vont. Apja az ablakhoz lépett és kinézett a kocsibeállóra. – Nincs itt az autója. Nem hallottam tegnap este megjönni. Én pedig nem hallottalak téged megjönni – gondolta Dennis, de csak újra megvonta a vállát. Minden idegszálával azt várta, hogy az apja nekiront és elnáspángolja az övével, amiért nem válaszol tisztességesen – mint előző este –, de nem bántotta. – Azt hiszem, elment – szólalt meg az apja, továbbra is kifelé bámulva az ablakon. Dennis nem felelt. Még mindig nem érzett semmit. Furcsa volt ez az egész. Olyan, mintha valami burokban lenne. Észlelte a világot maga körül, ám az nem tudott hozzáférkőzni. Tetszett neki így.

Apja sarkon fordult és kiment. Dennis hallotta, amint felballag a lépcsőn. Amikor elhalt a nesz, a vállára vette a hátizsákját és kilépett a házból. Nem állt szándékában visszajönni ide soha többé.

57. – Mimózát! – közölte Franny a pincérnővel. – És hozza őket folyamatosan, drága! Szombatonként az Ivy Gardenben reggeliztek, a sétány egyik népszerű vendéglátóegységében, melyben a kertre emlékeztető belső térből az asztalok valóságos kerthelyiségbe kígyóztak ki. A szabad tér közepén pompás tölgyfa nyújtózott az ég felé mesebeli látomásként, árnyékot vetve az asztalokra nappal, és pislákoló fények baldachinját szolgáltatva este. – Szükségem van az alkoholra – magyarázta Franny élénksárga kendőjével babrálva, melyet lila Ralph Lauren pólóinge felett viselt (természetesen álló gallérral). A kendő színe megegyezett a póló mellrészére hímzett pici lóéval. – Még mindig megremegek, ha belegondolok a tegnap estébe. Jól vagy? Mindig is tudtam, hogy az a nő ribanc, de ISTENEM! Egy kibaszott őrült! A szomszéd asztalnál ülő két idősebb hölgy rájuk nézett. Franny rájuk fintorgott. – Aggódom Tommy miatt – szólalt meg Anne. – El tudod képzelni, hogy egy ilyen KIBASZOTT RIBANC az anyád? – Többé-kevésbé. – A te anyád szent volt. – De az apám faszfej. – Lehet, hogy az apád egy faszfej, de nem őrült – kontrázott Franny. – Elakadt a szavam tegnap este, és ez azóta nem fordult elő, hogy… soha nem fordult még elő. Hála istennek, hogy megérkezett Vince. Vince. Franny legújabb legjobb barátja. – Hol van most? – kérdezte. – Hazavitt tegnap este? Vele aludtál? Anne elpirult és lehajtotta a fejét. – Ó, istenem, VELE ALUDTÁL! – kiáltott fel Franny elragadtatottan. – Te kis boszorkány! Olyan büszke vagyok rád!

– Hagyd abba! – sziszegte Anne és meglegyintette a szalvétájával. – Hagyd abba! – El kell mesélned mindent! – Nem mesélek el semmit. Nyilvános helyen vagyunk, és ötödikeseket tanítok. És amúgy sem mondanám el, mert nem olyan lány vagyok. – Nos, nyilvánvalóan olyan vagy. – Nem erről szólt. Franny az asztalra könyökölt és ragyogó szemmel előrehajolt. – Hanem miről szólt? Édes romantikáról vagy forró, vad, állatias szenvedélyről? – Semmi közöd hozzá! – csattant fel Anne nyersen. – De ez annyira érdekes! – tiltakozott Franny. – Jimmy Carter elnöksége óta nem aludtál férfival. – Ezt határozottan cáfolom. Az első Reagan-kormány óta… és az nem is volt olyan régen. – És mi lesz most? Hol van? Nálad maradt éjszakára? – Dolgozik, és a beszélgetés ezen szakaszának vége – jelentette ki Anne. A pincérnő megérkezett az italukkal. – Áfonyás-citromos rakott palacsintát kérek – nyújtotta a lány felé Franny az étlapot. – És a barátnőm is. Múlt éjjel sok kalóriát égetett. Anne szó nélkül hagyta. Ha nem harap rá a csalira, Franny előbbutóbb elunja magát. Barátja koccintásra emelte a poharát. – Egészségedre, Anne Marié! Csak ennyit mondhatok. – Remek. Akkor a reggeli hátralévő része kellemes csöndben telik el – vágott vissza Anne, és kiemelt egy kukoricalisztből készített muffint az előttük lévő kosárkából. Nem állt szándékában nagy kinyilatkoztatásokat tenni a Vince Leone-témában. Még neki magának is rendszereznie kellett az érzéseit azzal kapcsolatban, ami előző éjjel kettejük között történt. Azt biztosan tudta, hogy nem bánta meg. Akármennyire furcsának hangzott önmaga számára is, jónak és helyesnek érezte, hogy megosztotta az ágyát egy férfival, akit alig ismert, és aki valószínűleg egy hét múlva már nem is lesz a városban. Beletelik egy időbe, amíg mindez valami értelmes dologgá áll össze.

– Aggódom Tommy miatt – tért vissza eredeti témájához. – Szeretnék vele beszélni, de hogyan tudnám megtenni? – Nem mehetsz el hozzájuk! – jelentette ki határozottan Franny. – Az a lény beránt a barlangjába, kiszívja az összes vért a testedből, és fogpiszkálót farag a csontjaidból. – Tudom. De akkor várjak hétfőig? Olyan megbántottnak tűnt tegnap este! Azt hittem, beleszakad a szívem. Ki tudja, mivel tömte tele az anyja a fejét? Azt mondta, hogy állítólag miattam hiszi Tommy azt, hogy az apja sorozatgyilkos. – Ez igaz? – Nem! Vince megkért, hogy kérdezzem meg Tommyt, otthon volt-e az apja Karly Vickers eltűnésének az estéjén. Csak ezt kérdeztem meg tőle. Franny szeme elkerekedett. – Vince azt hiszi, hogy Peter Crane g-y-i-l-k-o-s? – Ugye tisztában vagy azzal, hogy a legtöbb felnőtt tud betűzni? – kérdezte Anne. – A szóbetűzés még nem akadályozza meg a hallgatózást. – Nem, de jobban oda kell figyelniük – jelentette ki Franny hangosan, és az idős hölgyekre bandzsított. – Nem tudom, mit tegyek, Franny. – Hívd fel Vince-et! Lehet, hogy nincs kész válasza, de attól még megdolgoztathatod az agyát. – Ne akard elterelni a figyelmemet! – rótta meg Anne, pontosan ismerve barátja szándékait. – Valós problémáról beszélek neked! – De nem tudom, miként segíthetnék, drágám – vallotta be Franny. – Annak örülnék a legjobban, ha egyáltalán nem folynál bele ebbe az egészbe. – Mr. Franny! Franny egyik óvodása rontott az asztalukhoz. Világos szemű, bájos kis kölyök volt, göndör, barna hajjal. Franny azonnal óvóbácsi üzemmódba kapcsolt: hatalmas meglepetést színlelve az arcához kapta mindkét kezét. – Uram, atyám! Hiszen ez CASEY! Hogy vagy ma? Reggelizni jöttél?

– Már meg is reggeliztem. Palacsintát ettem. – Mindezt a kisfiú arcán és Franny kezébe kapaszkodó ujjacskáin elkenődött szirup is igazolta. – Én is palacsintát eszem – mesélte Franny. A szülők is megérkeztek, és váltottak Frannyvel néhány udvarias mondatot. Aztán elmentek, Franny pedig visszafordult Anne-hez, dilis fintort vágott és megszólalt: – A homokozóba kakálós. Megyek, lefertőtleníteni magam. Amikor pedig visszajövök, legalább egy órára ejteni fogjuk az előző témát, fiatal hölgy! Itt az idő, hogy igyál egyet!

58. – A lány kritikus állapotban van – jelentette be Dixon. – Nem valószínű, hogy túléli. Ahogy Lisa Warwick esetében, az ő szemét és száját is leragasztották. Majdnem halálra fojtogatták. A fickó valamiért nem végzett teljes munkát. De csak isten a megmondhatója, mennyi ideig nem kapott oxigént az agya. Súlyosan kiszáradt és lehűlt. A terem elejében állt, nyomozói és a két szomszédos megyéből érkező kollégák figyelmének kereszttüzében. Mendez új szórólapokat adott körbe, melyen közeli felvétel mutatta be a nyakláncot, amit Karly Vickers az elrablásakor feltehetően viselt. – Úgy véljük, ez a lánc volt a nyakában – folytatta Dixon. – A medál a Thomas Központ lógója. Minden nő kap egy ilyen aranyláncot, aki sikeresen elvégzi a programot. Az alkalmazottak ugyanilyet viselnek, csak ezüstből. Karly Vickersen nem volt rajta az övé, amikor megtaláltuk. Lehet, hogy a tettes megtartotta emléknek. – Warwickon rajta volt? – kérdezte Hamilton. – Lisa Warwick akkor már nem állt a központ alkalmazásában. De neki is kellett, hogy legyen egy ilyen lánca. Nézzenek körül a lakásán! – Arra volt ideje, hogy eltemesse a Vickers lányt, de arra nem, hogy meggyőződjön róla, tényleg megölte-e? – hitetlenkedett Hicks. – Ennek így nem nagyon van értelme. – A lánynak alig volt pulzusa – felelte Dixon. – Valószínűleg csak nem vette észre. – De az is lehet, hogy nem véletlen – szólt közbe Vince. – Talán azért hagyta életben, hogy még jobban kicsúfoljon bennünket. Életben hagyja az áldozatát, és mi ennek ellenére sem tudjuk nyakon csípni. A mindenhatóságát bizonyítja. – Hogy reagáljunk erre? – kérdezte Dixon. – Ez a fickó istennek képzeli magát. – Üzenjék meg neki, hogy hibázott! Álljanak ki a sajtó elé és jelentsék be, végzetes hibát követett el, így csak idő kérdése, hogy mikor kapják el.

– Blöff – állapította meg Mendez. – De mi van akkor, ha rájön? – Átkozottul jó blöffnek kell lennie. Olyasminek, amit sem bizonyítani, sem megcáfolni nem tud. Olyasminek, ami befészkeli magát a bőre alá, amitől aggódni kezd egy kicsit. – A fickó intelligens. A tudományos alapú bizonyíték felkelti majd az érdeklődését. Olyasmivel kell előrukkolnunk, aminek fizikai bizonyítékokhoz van köze, vagy el kell ejteni, hogy az FBI új elemzési módszert fejlesztett ki: például azt, hogy emberi testről is tudunk már ujjlenyomatot venni, vagy megtaláltuk a DNS-ét az áldozatán. Még nem igazán áll a rendelkezésünkre ez a technológia, de hamarosan bevezetik. Az biztos, hogy már beszélhetünk róla, és ez pont elég ahhoz, hogy egy kicsit ráijesszünk. És ez az, amit akarunk – jelentette ki Vince. – Azt akarjuk, hogy könnyelmű legyen vagy aggódjon. Akkor fog hibázni! – De kinek a kárára? – kérdezte Mendez. – Mert így újabb áldozatot keres magának, nem igaz? – Azt mindenképpen megteszi, akár odadobjuk neki a kesztyűt, akár nem. Olyan terepen ügyködik, ahol úgy gondolja, okosabb, mint mi mindannyian együtt. Megrészegíti a hatalom. – Tegyük félre egy időre ezt az elképzelést! – kérte Dixon. – Be kell fejeznünk Jane-nél a vizsgálatot. Talán a helyszínelők előrukkolnak valami kézzelfogható dologgal, és akkor alapja is lesz annak a blöffnek. – Egy kis igazság minden hazugságot elad – helyeselt Vince. – Mi a helyzet Gordon Sellsszel? – kérdezte Dixon. – Továbbra sem beszél – felelte Trammel. – Az unokaöccse tegnap este ügyvédet fogadott, és valószínűleg meg akarnak állapodni az államügyésszel. A fiúnak nem tetszik, amit a börtönökről hallott. – Na és az áldozat? – Körülbelül fél tucat potenciális áldozat van a megvizsgált körzetekben eltűnt személyek között – jelentette Campbell. – A nemet (feltételezve, hogy nő), a testmagasságot (a talált combcsont méretéből kiindulva) és az életkort (tizenkét-harminc éves korosztály) figyelembe véve. A BFS végzi a fogminták összehasonlítását. Nyomozókat küldtek ki, akik kikérdezték Jane Thomas szomszédait, hátha látott valaki arra járó autót hajnali három körül. A város azon szakaszán járőröző rendőröket behívták jelentést tenni.

Feltehetően nem a vak véletlen vezette a gyilkost pont a járőrkocsi elhaladta után Jane udvarába. Figyelnie kellett valahonnan az ellenőrzés ciklusát, tudnia kellett, hogy a rendőrök legalább egy óráig nem mennek vissza. – Tony! – fordult Dixon a fiatal nyomozó felé. – Mi a programja mára? – Ki akarok menni a helyszínre, aztán beszélek Steve Morgannel. Be akarom hozni Peter Crane-t, hogy kikérdezzem Julie Paulsonról meg a balul elsült etyepetyéről. A tegnap éjszakájával is el kell számolnia. Dixon bólintott. – Délben sajtótájékoztatót tartok Karly Vickersszel kapcsolatban. Itt lesz, az épület előtt. Próbáljuk távol tartani őket a kórháztól. A Mercy General minden kijáratához állítottam embereket, de kétségem sincs afelől, hogy ennek ellenére is megpróbálnak bejutni. – Hol van Miss Thomas? – kérdezte Vince. – Még mindig a kórházban. Nyugtatót kapott. Nagyon megrázta a reggeli eset. – Tartsa rajta a szemét valaki, seriff! – figyelmeztette az ügynök. – Ha ez a fickó úgy dönt, hogy eljött a nagybemutató ideje a következő áldozattal, ő az egyértelmű választás.

Vince, Mendez és Hicks együtt mentek ki a Thomas-házhoz, melynek utcája már híradós furgonokkal volt zsúfolt, és riporterek nyüzsögtek az épület előtti füves területen. Vince mélyen a szemébe húzta baseballsapkáját és hátra maradt. Hagyta, hogy a két nyomozó magára vonja a média figyelmét, és amíg ők morogva ismételgették, hogy nem nyilatkoznak, addig ő átcsusszant a ügyelő tekintetek kereszttüzén. Ha Dixon úgy dönt, hogy itt az ideje provokálni a gyilkost, akkor amúgy is elég hamar ki fog kerülni a reflektorfénybe. Ám színre lépése az ő feltételei, nem pedig a médiáé szerint fog alakulni. Jane Thomas birtoka az átlagosnál kissé nagyobb volt. Két oldalról keskeny, sekély, fákkal sűrűn benőtt vízmosás szegélyezte. A gyilkos a hátsó kerten át könnyedén megközelíthette a házat, a szomszédok semmiképp sem láthatták meg. Karly Vickers kistermetű nő – a

jogosítványa szerint ötvenkét kiló –, egy jó formában lévő, átlagos termetű férfi könnyedén elbírja. A házból sem lehetett észrevenni, ha a kert hátuljában ásott. Mi több, ha ismerte a kertet, még csak ásót sem kellett magával hoznia. A kert tulajdonosa nagylelkűen a rendelkezésére bocsátott egyet. Mégis, vakmerőbb lépés volt ez, mint a park, ahol Lisa Warwick holttestét megtalálták. Pimasz. Teátrális. Személyes? Lehet, hogy Jane Thomasszal akarja összeakasztani a bajszát? Talán Jane Thomasnak van ellensége, nem pedig az áldozatoknak. Érdekesnek találta, hogy olyan nőket szemelt ki áldozatul, akik javítani akartak az életkörülményeiken, nem pedig olyanokat, akik megrekedtek a társadalom peremén. A prostituáltak azért tartoznak a sorozatgyilkosok kedvenc célcsoportjába, mert rendszerint megvetendő, a társadalom számára szükségtelen teremtéseknek tartják őket, akik ráadásul könnyű zsákmánynak számítanak. A spektrum másik végén az a gyilkos áll, aki a köztiszteletben álló, tiszta, jó hírnévnek örvendő nőkre vadászik. Középiskolás és főiskolás lányokra, fiatal, egyedülálló nőkre. Ez a gyilkos olyan nőket választott, akik megpróbálták lerázni magukról a nehéz életkörülmények igáját. Megpróbálják elhitetni a környezetükkel, hogy jobbak, mint aminek látszanak? Ez lenne az, ami nem tetszik neki? Vagy egyszerűen a központtal való kapcsolatuknak köszönhetően ők a legsebezhetőbbek és legkönnyebben megközelíthetők? A motiváció soha nem ennyire egyszerű. Steve Morgan a kikövezett belső udvar egyik asztalánál üldögélt és a körülötte sürgölődő rendőröket figyelte. Vince odasétált hozzá és leült vele szemben. – Pokoli eset, nem igaz? Morgan az ügynökre nézett, ám arca kifejezéstelen maradt. – Mindenesetre nem olyasmi, amivel az ember szívesen kezdi a napját: egy félig eltemetett embert találni a barátja kertjében. – De életben van! – Hihetetlen. – Eszébe jutott valami, mert megrázta a fejét. – Hallottam Jane sikoltását. Elment megnézni, hogy miért ugatnak a kutyák. – Hol vannak most?

– Jane asszisztense eljött értük. Miért? – Mintát kell vennünk a bundájukból arra az esetre, ha találunk szőrszálat Miss Vickers testén. Egy ismeretlen forrásból származó nyom új irányt adhat a nyomozásnak. Talán az elkövetőnek van kutyája vagy macskája. Egyetlen eltévedt szőrszál is nyomra vezethet. Tudja, egyetlen meglazult szál már elég ahhoz, hogy felfejtsünk egy egész pulóvert. – Ennyit fejlődött a tudomány? – kérdezte az ügyvéd. – El sem tudja képzelni, mi mindent kotyvasztanak az FBI laborjaiban odafent Washingtonban, milyen messzire jutottak a fizikai és a DNS-bizonyítékok elemzésében. Hamarosan létrehozzák az országos DNS-adatbankot, melyben szerepelni fog az összes, Államokban elítélt bűnöző DNS-kódja. – Ez kissé orwelli, nem gondolja? – A Nagy Testvér figyelni fogja a bűnözői populációt, ez biztos, mint a halál – felelte Vince. Aztán vállat vont. – De önnek semmi oka az aggodalomra. Feltéve, hogy nem tett semmi rosszat. Hátradőlt, és a jobb térdére fektette a bal bokáját. Úgy szemlélgette a helyszínen zajló bizonyítékgyűjtést, mintha csak egy átlagos, hétköznapi szombat délelőttön pihengetne a kertben. – Jó, hogy ilyen hamar megérkezett reggel – mondta aztán. – Jane-nel megbeszéltük a találkozót. Sajtótájékoztatót kellett volna tartanunk ma reggel. – Öt, legfeljebb tíz perc késlekedés, és a lány valószínűleg meghal. Így van némi esély arra, hogy elmondja, ki rabolta el. – Azt olvastam, hogy Lisa szemét leragasztotta – érvelt Morgan. – így nem láthatta. Ugyanezt tette Karlyval is? – Szerintem nem azért tette, hogy ne lássa meg – felelte Vince, és feszült figyelemmel tanulmányozta az ügyvédet. – Szerintem inkább a fantáziájához van köze. Nem lát rosszat, nem hall rosszat, nem mond rosszat: a lány a szemnek jóleső látvány, de nincs vele gond. A pasik többsége amúgy is azon a véleményen van, hogy ha egy nő kinyitja a száját, azzal mindent elront. Morgan egyetértően biccentett. – Hogy van a családja, Steve? – Az ügynök kérdése meglepte az ügyvédet. – A lánya… hogy kezeli mindazt, amit látott?

– Wendy meglepően rugalmas. – És ön? Most, hogy pontosan tudja ön is, milyen lehetett a lányának belebotlani abba a holttestbe az erdőben. – Természetesen azt kívánom, bárcsak ne történt volna ilyesmi vele. – Hát igen. Mendez ballagott feléjük a sírhelytől. A noteszába firkált. – Néhány használható cipőnyomot találtak az arroyónál. – A hol? – kérdezett vissza Vince. – Kölyök, én Chicagóból jöttem. Ne mondj nekem ilyen csúnyaságokat! – Arroyo. Lent, a domboldal alján, a fák között van egy patak. A talaj épp csak annyira nedves, hogy megőrizze a nyomokat. – Nagyszerű! – Mr. Morgan! – fordult az ügyvédhez Mendez. – Meg kell kérdeznem öntől, hogy hol tartózkodott tegnap éjjel. – Ágyban, mint minden épelméjű ember. Jane úgy véli, talán hallotta a fickót… vagyis inkább a kutyái… egy kicsivel három után. – És ön mikor érkezett? – Közvetlenül hét előtt. – Pokoli mázli, nem igaz? – kérdezte Mendez. – Életben találni a lányt. – Az. Pokoli mázli. – Megtört öregember módjára tápászkodott fel. A szeme alatti sötét karikák egy újabb hosszú éjszakáról árulkodtak. – Hacsak nincs rám szükségük, uraim, kimennék tájékoztatni a keresőcsapatot a fejleményekről. A kutatásnak vége. A két rendőr némán figyelte, amint befordul a ház sarkánál és eltűnik a szemük elől. – Tudod – szólalt meg Mendez –, a kisujját sem mozdította, hogy segítsen Jane-nek. Az asszony kirohant ide, megtalálta a félig eltemetett lányt, elkezdte kiásni, Morgan pedig csak állt és nézte. Nekem ez kicsit különös. Neked nem? – De az – értett egyet Vince. – De lehet, hogy a döbbenettől nem tudott megmozdulni. – Vagy élvezte a műsort. Vince hátba veregette a fiatalembert. – Kezdesz úgy gondolkodni, kölyök, mint a profilkészítők.

59. Wendy korán felkelt, és világoskék garbót és kertésznadrágot húzott. Két vastag fonatba fésülte a haját, úgy, ahogy az apja szerette. Azt tervezte, hogy leszökdel a konyhába, és segít neki elkészíteni a reggelit. Szombatonként mindig így tettek: korán felkeltek és reggelit készítettek, amíg anyukája még aludt. Palacsintakülönlegességeket gyártottak, például sütőtököset vagy karamellásat, aztán süteményvágóval mindenféle formát varázsoltak belőlük. Imádta a szombat reggeleket az apukájával. Aztán eszébe jutott, hogy az apukája elment. De biztosan hazajön ma reggel, mert szombat van, és ez az ő hagyományuk. Lehet, hogy megharagudott az anyukájára, de vele nem veszett össze. Hát persze, hogy hazajön palacsintát sütni. Utána pedig elmennek a parkba. Meg akarta neki mutatni a helyet, ahol minden történt. Meg akarta vele osztani azon elképzelését, hogy könyvet és/vagy mozifilmet ír a történetből. Ez volt a terve. Apja azonban nem volt a konyhában, amikor lement. A ház csöndes volt, csak a hűtő zümmögése neszezett. Wendy szíve tonnákat nyomott a mellkasában. Olyan igazságtalan volt mindez. Nagyszerű család volt az övék. Minden barátja ezt mondta. Mindenki irigyelte a szüleiért. Anyukája olyan művészi, jófej és laza. Apja pedig olyan jóképű és vicces. Olyan szép volt az életünk – mondta az édesanyja. Volt – a múltban. Önzőek – gondolta Wendy. Kiabálnak egymással, megbántják egymást, de egyikük sem gondol őrá. Rendben hát! Ha önzőek akarnak lenni, akkor legyenek azok! És jöjjenek rá maguktól, hogy ő is ember, az ő véleményét is figyelembe kellene venni. Jöjjenek rá maguktól, hogy ő elment, és hogy ők milyen önzőek voltak.

Visszasietett a szobájába és összepakolta a hátizsákját. Aztán lábujjhegyen leosont a lépcsőn, ki az ajtón, és elindult a parkba.

A város egy másik részén Cody Roache-ot anyjának úgy kellett kituszkolnia a házból. A szomszédságban lakó egyik apuka a parkba készült a környék gyerekeivel. Nem arra a részre, ahol a halott hölgyet megtalálták, hanem egy másikra, ahol a játékok is voltak – mászóka, hinták és lengőteke. Cody nem akart elmenni. Ideges volt. Anyja azonban azt mondta, soha nem teszi túl magát a történteken, ha nem megy ki a házból, nem csinál normális dolgokat, és nem játszik, mint a normális gyerekek. Mintegy tíz gyerek szorongott a szomszéd kisteherautójában. Cody úgy gondolta, biztonságban lesz tíz másik kölyökkel és egy apukával odakint. Így hát még egy pillantást vetett az anyjára, majd bemászott a járműbe. Meg sem fordult a fejében, hogy talán nem jön vissza többé.

60. Anne addig könyörgött, míg Franny beleegyezett, hogy kihagyja a bevásárlókörutat meg a délutáni borozgatást a barátaival Santa Barbarában. – Épp elég izgalmas volt a hetem – magyarázta az étterem előtti búcsúzáskor. – És meg kell tudnom, mi a helyzet Tommyval. Franny elfintorodott. – Maradj ki a bajból, kérlek! És ígérd meg, ha nem vagy túlságosan elfoglalt ma este… és az elfoglalt alatt azt értem, hogy vadul szerelmeskedsz Vince-szel, átjössz hozzám megnézni az Öreglányokat. – Az Öreglányokat? – nézett nagyot Anne. – És madzsongozunk is utána? – Ne gúnyolódj a kedvenc műsoromon! – Álmomban sem mernék. – Anne arcon csókolta a barátját és megígérte, hogy később felhívja. Franny elindult a parkolóba, Anne pedig az utcán felfelé a pláza felé vette az útját. Úgy érezte, némi céltalan kirakat nézegetés segíthet az agyának rendszerezni a Tommy Crane-problémát… feltéve, hogy képes elhessegetni az újra meg újra befurakodó gondolatokat Vince-ről. Könnyebb megfogadni, mint megtenni. A gondolataiban elmerülve majdnem észre sem vette Peter Crane-t, amikor elsétált mellette. A fogorvos épp az „eltűnt Karly Vickers” szórólapot szedte le rendelője ajtajáról. – Megtalálták? – kérdezte Anne reménykedve. Crane a papírral a kezében megállt. – Igen. Ugyanúgy, ahogy Lisa Warwickot. – Ó, nem! – De életben van. Ez aztán a sztori. Anne a Peter Crane kezében lévő poszteren Karly Vickers fényképét bámulta, miközben a fogorvos a hallottakat ecsetelte. A lány félénknek tűnt, ám boldognak is egyben. Mint mindenki más, Anne is az újságban olvasott Karlyról. A fiatal nő keményen küzdött azért, hogy maga

mögött hagyja korábbi élete nehézségeit. Az arany nyaklánc, rajta a Thomas Központ lógójával a karját diadalittasan az ég felé nyújtó nőről, köteteket beszélt arról, milyen nagy utat tett meg Karly. Most pedig azért kell minden erejével küzdenie, hogy egyáltalán életben maradjon. Karly történetének fényében Anne zavarban érezte magát, amiért azon aggódik, hogy mi zajlik az ő életében. – Örülök, hogy összefutottunk, dr. Crane! – mondta. – Azt hiszem, félreértés történt, amit nagyon szeretnék tisztázni. Isten tudja, mit hablatyolt neki össze a felesége az előző éjszakáról. A legkevesebb, amit Anne megtehetett, hogy elmondja a maga verzióját. – Természetesen – felelte készségesen a fogorvos. – Miért nem megyünk be a rendelőbe? Kinyitotta az ajtót Anne előtt, majd belépett mögötte, és elhúzta a tolóreteszt. A nő szíve nagyot dobbant. – Nem jönnek kéretlen látogatók – magyarázta az orvos, mintegy mellékesen. Úgy tűnt, egyedül vannak. A recepciós nem dolgozott, és a váróterem hatalmas akváriumán kívül sehol nem volt világítás. – Szombatonként nem szokott rendelni, igaz? – kérdezte Anne, aki egy leheletnyit még mindig kényelmetlenül érezte magát. – Csak sürgős eseteket látok el – felelte a férfi, és lehajolt az ajtó postanyílásán át bedobott levelekért. Anne most vette csak észre, hogy farmernadrágot és farmeringet visel, és tornacipőt hozzá. – Csak a papírmunka miatt jöttem be. El vagyok maradva vele. Miért nem foglal helyet? A váróterem felé intett, ahol mindketten elhelyezkedtek egy-egy kényelmes bőrfotelban. – A nyomozók megkértek, hogy kérdezzek meg néhány dolgot azoktól a gyerekektől, akik megtalálták a holttestet a parkban – vágott Anne egyenesen a közepébe. – A kérdések meglehetősen ártalmatlannak tűntek, de… – Nem kell szabadkoznia, Miss Navarre! – vágott a szavába a fogorvos. – Jómagam is úgy véltem, meglehetősen fura, hogy pont ön teszi fel ezeket a kérdéseket, ám úgy, ahogy mondta, meglehetősen ártalmatlanok voltak.

– Mrs. Crane nem így gondolta – felelte Anne. – Tegnap este összefutottam vele a megemlékezés után. Nagyon feldúlt volt. Azt mondta, Tommy miattam véli önt gyanúsítottnak. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy vehette ezt az elképzelést tőlem. Az biztos, hogy semmi ilyesmi nem járt a fejemben. – Örömmel hallom – mosolygott rá Crane elbűvölően. – Az emberek anélkül is eléggé rettegnek a fogorvostól, hogy esetleges sorozatgyilkosnak gondolnák. Anne kissé megnyugodott. – Tényleg nem haragszom, és nem is sértődtem meg – folytatta az orvos. – Janet sokkal inkább hajlamos az effélére. Nehezen viselte a hét eseményeit. És azt is tudom, hogy nem könnyű személyiség. – Nem fogok ellentmondani önnek – válaszolta Anne őszintén. – Mindannyian ismeretlen terepre tévedtünk az elmúlt hét eseményeinek feldolgozása kapcsán. Az iskolában mindenki a lehető legjobbat próbálja kihozni egy rossz helyzetből. – Tudom – felelte Crane. – Úgy vélem, mindent tekintetbe véve ön csodálatra méltó munkát végzett. És igazán értékelem, hogy annyira a szívén viseli a fiam érdekeit, Miss Navarre. – Köszönöm. – Ami a feleségemet illeti… Janet olyan személy, akinek irányítania kell a környezetét. Megvan ennek is a jó oka. Nyilván nem mehetek bele a részletekbe, de gyerekkorában nagyon sok mindenen kellett túltennie magát, és stresszes időszakokban… Nem mindig kezeli jól ezeket a helyzeteket. Anne-nek semmi kedve nem volt megérteni Janet Crane-t. Nem számít, min kellett keresztülmennie az életben, Janet már felnőtt, és jobban kellene viselkednie, mint ahogy tette. De nem ő állt Anne figyelmének középpontjában. – Ami azt illeti, aggódom Tommy miatt – ismerte el. – Attól tartok, valamiért úgy hiszi, hogy elárultam őt. – Tommy a csillagokat is lehozná az égről a maga kedvéért. – Jobban élezném magam, ha személyesen győződhetnék meg erről. Nagyon szeretnék leülni és elbeszélgetni vele négyszemközt. Szeretném, ha tudná, hogy bármikor számíthat rám. Ön szerint van arra lehetőség, hogy találkozzak vele, de ne zaklassuk fel Mrs. Crane-t?

A fogorvos eltöprengett egy pillanatra a felvetésen, kétségtelenül azt latolgatta, mennyi előnnyel jár Tommy számára mindez, és mekkora a kockázata annak, hogy magára vonja felesége dühét. – Meglátom, mit tehetek. Felhívhatom később? – Természetesen. Nagyon hálás lennék érte. – Sajnálom, hogy Janet nehéz pillanatokat okozott önnek. – Jól vagyok – állt fel Anne. Önmagánál jobban sajnálta a fogorvost és Tommyt. Mert Janet Crane nekitámadhat, de ő a nap végén akkor is hazamegy. Peter Crane és a fia azonban kénytelen együtt élni a nővel. – Csak Tommy miatt aggódom. Felberregett a bejárati ajtó csengője, és Anne összerezzent a hang hallatán. Crane felállt és ellépett mellette. Kinyitotta az ajtót, melyet Mendez és Hicks nyomozó alakja töltött ki teljesen. Mendez Anne-re villantotta a tekintetét. – Dr. Crane! – szólalt meg. – Meg kell néhány dolgot beszélnünk önnel. Bejönne velünk az őrsre?

61. Dennis bement a fák közé: nem a park felől, hanem hátulról, az út felől. Az út túloldalán a seriffhivatal volt. Ahol a jó fiúk dolgoznak. Ezt mondta harmadikban a tanítónője, amikor az osztállyal kéz a kézben, párokban felsorakozva erre sétáltak. Mrs. Barkow nem tudta, hogy Dennis apja veri az anyját, veri őt. Dennis amúgy mindig is azt hitte, hogy az apja jó fiú, és vele van valami baj, amiért annyira fel tudja mérgesíteni őt. Rossz volt, hülye volt és agykárosodott, az anyja pedig csupán egy iszákos, hülye picsa, aki megérdemelte azt, amit kapott. Talán mindez igaz is volt, ám többé már nem úgy gondolt az apjára, mint azelőtt. A hátizsákja súlyos volt a konyhából magával hozott élelmiszerektől – többkonzervnyi leves, tonhal és bab –, olyan cuccoktól, melyekre szüksége volt az önálló élethez. Céltudatosan trappolt előre a lehullott faleveleken, és úti célján kívül semmi másra nem gondolt. A sárga szalag helyenként meglazult, és ez olyan hatást kölcsönzött a környéknek, mintha senki nem foglalkozna már vele. Ez jó volt. Akkor senki nem jön ide, hogy zaklassa. Dennis a földre dobta a hátizsákját, majd leült a kőre, ahol a halott hölgy pihentette a fejét. Ebédidő volt, és ez volt az a hely, ahol enni akart: a sírban.

Wendy nem ment be a fák közé. A parknak azon a részén maradt, ahol gondosan nyírták a füvet, és nem voltak lehullott faágak, galagonyabokrok meg sírok. Keresztbe tett lábbal üldögélt az egyik pádon és szórakozottan firkálgatott a jegyzetfüzetébe. Csönd honolt itt: az a fajta csönd, melyet madárcsicsergés színez a háttérben, meg az ösvény túloldalán felállított szökőkút csobogása. Nem olyan, mint az otthoni csönd. Azon tűnődött, hogy az apukája vajon a városból is elköltözik vagy csak otthonról? Úgy tűnt, sokat jár Sacramentóba, de talán csak ezt mondta, amikor elment viszonyt folytatni. Eltűnődött, hogy vajon a

Másik Nőnek vannak-e gyerekei, és ha igen, ismeri-e őket? Mi van akkor, ha vele egy iskolába járnak? Mi van akkor, ha olyan gyerekek, akiket ő nem szeret? Mi van akkor, ha Dennis Farman lesz a féltestvére? Ezeket a dolgokat a felnőttek soha nem gondolják végig. Úgy tűnt, nem számít nekik. Ő természetesen az anyukájával él majd továbbra is. Ott maradnak az otthonukban. Talán az anyukájának el kell mennie dolgozni. Wendy születése előtt volt már munkája. Volt egy kép a családi nappaliban az anyukájáról és az apukájáról: az egyetemi diplomaátadó ünnepségen készült, mindketten talárt viseltek, kezükben a bizonyítvány. Ez azt jelentette, hogy jó munkát kaphat. Vagy pedig – gondolta Wendy és az erdő felé pillantott – megírhatná azt a könyvet arról, ahogy ő és Tommy megtalálták a holttestet. Ha mozifilmet készítenének belőle, biztosan sok pénzt kapnának érte. Az apja pedig majd sajnálhatja, hogy elment. Cody ide-oda ugrált a mászókán: azt játszotta, hogy ő is majom. A majmok jók. Mindig is ők voltak a kedvencei a Santa Barbara-i állatkertben – különösen a fehérkezű gibbonok, ahogy hosszú, hosszú karjaikkal könnyedén lendültek egyik ágról a másikra. Azt játszotta most, hogy ő is fehérkezű gibbon, és hangos, majomszerű hangokat hallatva ide-oda lendült a rudakon. A világon semmi mást nem akart jobban – az űrhajósságot leszámítva –, mint elmenni a San Diego-i állatkertbe. Anyja azt mondta neki, hogy jövő nyáron talán lesz egy igazi családi nyaralásuk, és akkor elmennek. Fogadni mert volna, hogy a San Diego-i állatkertben mindenféle majom van. Cody örült, hogy eljött a parkba. Már egyáltalán nem félt. Leugrott a mászókáról, majd a lengőtekéhez szaladt, és játszani kezdett egy fiatalabb kölyökkel az utcájukból. Igen. Nagyon örült, hogy eljött a parkba.

Kint az erdőben Dennis kihalászott egy babkonzervet a hátizsákjából, és elővette a zsebkését is. Nem tudta kitalálni, hogy kell használni azt a valamit rajta, aminek a konzervnyitónak kellett volna lennie. Nem hasonlított semmilyen korábban látott konzervnyitóra.

Hosszasan próbálkozott, de csak annyit ért el vele, hogy behorpasztotta a konzervet, aztán a dolog lecsúszott az oldalán. És minden egyes próbálkozással egyre jobban tudatosult benne, hogy mennyire éhes. Aztán egy másik érzés is kezdett teret nyerni. Elkezdett újra érezni. Ahogy ügyetlen ujjaival megpróbálta visszahajtani a konzerv-nyitót, megvágta magát. Élénkvörös vér fröccsent az ujjából. Egy ideig csak bámulta, aztán lenyalta. Kinyitotta a kés nagy pengéjét, és erősen a konzerv fedelébe döfte. Majd újra meg újra, és egy idő után a szósz, amiben a bab volt, elkezdett kilövellni a lyukakon. Újra beledöfött, és érezte, hogy az eddigieknél valami komolyabb érzés kezd el nőni a mellkasában. Ahogy a bádogot döfködte a késsel, kitört belőle az összes megrekedt fájdalom és az összes harag. Újra lecsapott. Újra és újra…

62. – Szentséges ég, ez nagyon kínos! – nyögött Peter Crane és a fényképes letartóztatási jelentésre meredt, melyet Mendez csúsztatott elé az asztalon. Felsóhajtott, majd másfelé nézett. – Az ön dolga, hogy mit kezd a szabadidejével, dr. Crane. Nem akarok magyarázkodást – tájékoztatta Mendez. – Nem tudja meg a felesége sem. Nem akarok még egy gyilkossági ügyben nyomozni. Ön túl rendes fickónak tűnik. Az egyetlen problémám ezzel az éjszakával, hogy ugyanezen az akción tartóztatták le Julie Paulsont is. – Ki az a Julie Paulson? – Julie Paulson prostituált volt. Nem sokkal az oxnardi letartóztatása után felbukkant a Thomas Központban. És nem sokkal azután holtan találták. – Erről nem tudok semmit! – kiáltott fel Crane döbbenten. Mendez fájdalmas arcot vágott. – Dehogynem tud, doktor. Tulajdonképpen maga hozta fel ezt a gyilkosságot, amikor legelőször beszéltünk. Crane egy pillanatra összezavarodott. – Ő az a lány, akit tavaly meggyilkoltak? Akit a város mellett találtak meg? Az újságban olvastam róla. – Ezt nehezemre esik elhinni – válaszolta Mendez. – Nem hiszek a véletlen egybeesésekben. Különösen akkor, amikor elkezdenek halmozódni. Julie Paulson oxnardi prostituált volt. Magát Oxnardban letartóztatják, mert rajtakapták egy prostituálttal. Julie Paulson Oak Knollba jön. Ön Oak Knollban lakik. Bejelentkezik a Thomas Központ programjára. Ön a Thomas Központ ügyfeleinek fogait kezeli. A nő meghal. Karly Vickers eltűnik. Ismerte Lisa Warwickot… Látja, hova vezet mindez, dr. Crane? Crane megdörzsölte az arcát. – Ó, istenem! Mendez hagyta egy ideig a saját levében főni, csak a tollával kopogtatta az asztalt, ahogy a másodpercek ketyegtek.

– Nem ismertem Julie Paulsont – jelentette ki végül az orvos. – A lányt, akivel a letartóztatáskor voltam, Candace-nek hívják. Valóban meglátogattam néhányszor. – Azt mondja tehát, hogy rendszeres vendég volt odaát? Crane lehunyta a szemét, mintha erős fejfájás tört volna rá. – Nem vagyok rá büszke. És nem arról van szó, hogy nem törődöm a feleségemmel. Csak… Janetnek van néhány… dolga… – Erről igazán nem akarok tudni – vágta rá Mendez. – Igazán. – Tudom, hogy maguk csak a legrosszabbat látták belőle – magyarázta Crane. – Ez a hét valódi rémálom volt. Nem rossz ember ő. És nem is csalom meg a szó legigazibb értelmében… – Nem érdekel. Igazán nem. Ha Peter Crane feloldozást akar, akkor paphoz kell mennie. Mendeznek semmi kedve nem volt belemenni a hűtlenség fogalmának értelmezésébe. A fickó más nőt dugott a felesége mellett – ez meglehetősen jól definiálta az ő számára a fogalmat. Crane felsóhajtott. – A letartóztatás után nem jártam vissza. – Csak Julie Paulson költözött ide – felelte Mendez. – Ezzel nem segít magán, dr. Crane. – Csak azt mondom, ami történt! – magyarázta a férfi hevesen. – Nem tehetek arról, hogy az a lány ideköltözött. Szabad országban élünk. Talán volt itt egy barátja, de nem én, az biztos. – És ön abbahagyta az oxnardi kirándulásokat. – Igen. – És… Mi történt? Abbahagyta a prostituáltak látogatását? Abbahagyta a szexet? – Én… nekem… ó, istenem – mormogta és lesütötte a szemét. – Nekem… van egy… megegyezésem… egy nővel, Venturában. Mendez papírt és tollat csúsztatott a fogorvos elé. – Szükségem lesz a nevére és a telefonszámára. Úgy tűnt, Crane bármelyik pillanatban elhányja magát. Mr. Tiszteletreméltó Becsületes Mintapolgár rendszeresen prostituáltakat látogat. Amint leírta a kért információt, Mendez azonnal elvette előle a papírt. – Mindjárt visszajövök. Kér egy kávét addig?

– Nem. Köszönöm – felelte Crane az asztalra meredve. Mendez kiment a folyosóra és Hicks kezébe nyomta a papírt. Vince és Dixon a képernyőn keresztül figyelték a helyiséget. Crane a kezébe temette a fejét. – Jó munka, kölyök? – dicsérte meg Vince.– Jól megszorongattad. – Ember, izzad, mint egy ló! – mesélte Mendez. – El tudod képzelni, mit tenne vele a felesége, ha megtudná, hogy merre járkál a közösség büszkesége? Hicks felnevetett. – Ez az! A büszkesége már megjárta az egész közösséget! – Bár aligha lehet a fickót hibáztatni érte – folytatta Mendez. – Egy ilyen feleséggel… Olyan lehet, mint egy kibaszott medvecsapda. – Faggasd ki egy kicsit a tegnap éjszakáról! – kérte Vince. – Kérdezd meg tőle, milyen volt a kártyaparti. Mendez töltött magának egy csésze kávét, majd visszament a kihallgató helyiségbe. – És milyen volt a tegnapi kártyaparti? – A mi? – A felesége azt mondta tegnap este, hogy azért nincs otthon, mert elment kártyázni. – Ó! – Merre járt? Venturában? – Nem. Janet és én veszekedtünk. – Mivel kapcsolatosan? – Mérges volt amiatt, hogy Tommy tanára kérdéseket tett fel az otthoni életünkről. Biztos vagyok benne, hogy nem kell ecsetelnem önök előtt, milyen nehéz személyiség tud lenni a feleségem egy vitában – magyarázta. – Hosszú hét áll mindannyiunk mögött. Egyszerűen elegem lett, így elmentem otthonról. – Hova? – Az O'Brien Pubba. Megvacsoráztam és megnéztem a baseballbajnokság egyik meccsét. Steve úgy kilenc körül tévedt be… – Steve Morgan? – Igen. Zárásig ott maradtunk és sört vedelve siránkoztunk. – Neki mi volt a baja?

– Összeveszett a feleségével. Mi más lehetett volna? Kidobta az asszony. – Miért dobta ki? – Azzal vádolta meg, hogy viszonya van valakivel. Lassan már szokássá alakul ez nála. – És ez igaz? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Crane nem válaszolt egy ideig. A megfelelő szavakat kereste, megpróbált gondosan fogalmazni. – Steve bonyolult fickó. – Nem érdekel – intette le Mendez. – Tudni akarom: viszonya volt Lisa Warwickkal? Peter Crane az asztalra könyökölt és lehajtotta a fejét. Legyőzöttnek tűnt. – Ne próbáljon szórakozni velem, dr. Crane! – szólt rá Mendez élesen. – Azt a nőt meggyilkolták. Tehát: viszonya volt vele az ügyvédnek? – Igen.

63. Dennis kommandósként vágott át az erdőn: mélyre görnyedve, időnként a hasán kúszva. Álcázásképpen besározta az arcát, és rongydarabbal kötötte át a homlokát, mint Rambo. Hallotta a hangokat a parkban. Felnőttek beszélgettek, gyerekek nevettek. Normális életet élő emberek. Gyűlölte őket. Az erdő szélénél egy fa mögé bújva figyelte őket. Kiskölykök, nagyobb kölykök, néhány felnőtt. Kicsit közelebb kúszott. Jól érezték magukat. Boldogok voltak. És köztük volt Cody is, akinek a barátjának kellett volna lennie. Ott játszott egy negyedikes kölyökkel. – Hé, Cody! – szólította meg. A park legszélén állt, a fák és a füves terület határmezsgyéjén. Cody felé nézett és elfintorodott. – Hé, Csótány, gyere ide! Cody úgy tett, mintha nem hallaná. – Gyere már! – nógatta Dennis. – Mutatok neked valami vágányát! Cody kicsit közelebb ment, és idióta, meggörbült, ragasztott szemüvege mögül gyanakvó pillantást vetett rá. – Nem szabad játszanom veled, Dennis. Anyukám megtiltotta. Dennis elfintorodott: – Ugyan, gyere már! Találtam valamit. Tényleg vagány. Cody visszanézett az emberekre, akik a parkba hozták. A kölyök, akivel eddig játszott, átszaladt a hintákhoz. – Gyere már! Ne legyél ilyen anyámasszony katonája – nógatta Dennis, majd tett egy lépést a fák felé. – Nem szabad bemennem az erdőbe. – Jaj, de anyámasszony katonája vagy. – Nem vagyok az! – Dehogynem. Codyt elkapta a kísértés, de nem volt biztos a dolgában. – Azt hittem, barátok vagyunk – mondta Dennis.

– Gonosz vagy. – Te meg hülye – vont vállat Dennis. – De ahogy tetszik. Elmulasztod a mókát, ennyi. Félig elfordult és elindult vissza, a fák közé. Cody visszanézett a játszótérre, aztán Dennisre, majd megint a játszótérre. Dennis lépett még néhányat, és visszafordult. Aztán meghallotta maga mögött a felzizzenő falevelek neszét. Dennis Codyra pillantott és futni kezdett. Cody a nyomában trappolt. Felszaladtak egy kis emelkedőn, és már el is tűnt a szemük elől a játszótér. Dennis megállt. Nevetett. Cody utolérte. Ő is nevetett. Aztán Dennis még mindig nevetve megfordult, és tövig beledöfte a kést Cody Roache hasába.

64. Wendy a pádon ült a parkban és a fákat nézte. Noteszában már készített egy vázlatot a helyszínről – a dombról, amin legurultak, a sziklákról, a fákról, no meg a sírról. A halott hölgy fejét nem merte lerajzolni, attól tartott, hogy a rajz valahogy életre kel, és a fej beszélni kezd hozzá. Ez persze butaság volt. Ha Tommy ott lenne, megmagyarázná neki, milyen buta ötlete támadt. Bár a filmben lehet, hogy jól jönne, amolyan igazi hátborzongató, vérfagyasztó elemként: a halott hölgy feje kísérteni kezdi őket, szellemalakban követi minden lépésüket, és úgy mondja el, mi történt vele. És rajta meg Tommyn kívül senki nem látná őt. Hacsak ő maga nem akarna láthatóvá válni, hogy megijessze az embereket, például Dennist vagy a gyilkost. A filmben talán Dennis lehetne a gyilkos. NA EZ igazán hátborzongató lenne! Egy filmben nincs rémisztőbb a gonosz kölyöknél. Dennisnek még csak színészkednie sem kellene – gondolta. Azt kívánta, bárcsak felhívta volna Tommyt, hogy jöjjön el vele a parkba. Most, a gyönyörűen napos idő mindent átható fényében nem is tűnt olyan ijesztőnek a kis erdő, és vissza akart menni, hogy rekonstruálja annak a végzetes napnak az eseményeit. De sokkal jobb lenne, ha Tommy is ott lenne és segítene neki felidézni a történteket. Wendy mérges volt Tommy anyukájára a szigorúsága miatt. Mindig valami órára vagy előadásra kellett mennie. Nem engedte meg neki, hogy egyszerű kölyök legyen, aki játszik is néha. Előre meghatározott időre itt vagy ott kellett lennie, aztán otthon sötétedés előtt, és nem tehette ezt, meg nem tehette azt. Pedig Tommy nem olyan, mint Harlan Friedman, aki gyengének tettette magát és azt játszotta, hogy mindenre allergiás, csak hogy ne kelljen tornaórára mennie vagy terepgyakorlatra. Tommynak bejöttek ezek a dolgok. Csak nem szeretett bajba kerülni. Wendy nem volt olyan hangulatban, hogy óvatoskodjon. A szülei amúgy is őrülten dühösek lesznek, amiért engedély nélkül jött el. Ennyi

erővel már bármit tehet, amit akar, mielőtt elkapják. És még ha el is kapják, mit mondanának neki? Papolhat-e az apja bármit is a szabályok megszegéséről, amikor ő maga szegte meg a legfontosabb szabályt? Az indulattól vakmerővé vált Wendy leugrott a pádról, hóna alá vágta a jegyzetfüzetét és elindult. Hamarosan letért az ösvényről, és nyakába vette az erdő azon szakaszát, melyen kedden rohantak át, amikor Dennis és Cody üldözte őket. Eszébe jutott, hogy Fingógépnek nevezte Dennist, és eltűnődött, vajon bekerülhet-e ez a szó a filmbe. Valószínűleg. A felnőttek hagyják az embereket káromkodni a filmekben – bár nem azokban, amiket ő megnézhetett, de akkor is… Aztán eszébe jutott, hogy visszanézett a válla felett, és Tommy rákiáltott: Ugorj! Aztán zuhantak: csúszva, hömpölyögve, ide-oda vetődve. Wendy ezúttal a hosszabb utat választotta a helyszínhez, majd amikor leért, felnézett a töltésre. Mintha levesestálba zuhantak volna, gondolta. Gyorsan ki is nyitotta a füzetét, hogy ezt lejegyzetelje. Még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében, ahogy egyszerre próbált írni, menni és figyelni maga körül a terepet. Tommy gurult a legmesszebbre, és amikor megállt, pont… A levegőbe hasító sikoly olyan gyorsan és ösztönösen tört fel, hogy Wendyben nem is tudatosult, hogy a saját tüdejéből származik. A sírban, ágakkal és lehullott falevelekkel félig beborítva Cody Roache ült. Arca, keze és hasa vérben úszott. Egyenesen Wendyre nézett és felzokogott: – Dennis megölt! A következő pillanatban Dennis rontott elő egy fa mögül. Egyik hajfonatánál fogva megragadta Wendyt, és ahogy a kislány futásnak eredt volna, a földre rántotta. A notesz messzire repült. Négy-kézlábra esett, és épp csak annyira tudott oldalra hengeredni, hogy Dennis csupán hajszálnyival vétette el, amikor lecsapott a késsel. Wendy megpróbált talpra kászálódni. A válla felett hátranézett Dennisre és nekiütközött Codynak. Mindketten elestek. Wendy is csupa vér lett, majd legurult a fiúról és Dennis Farmannel a sarkában rohanni kezdett. Dennis nagyobb és erősebb volt ugyan, Wendy azonban gyorsabb. Minden alkalommal, amikor a fiú utánanyúlt, sikerült kisiklania a markából – egészen addig, amíg egyenest bele nem rohant egy fa kiálló gyökerébe.

Hatalmasat esett. Még a lélegzete is elakadt a fájdalomtól. – Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! – sikoltotta Dennis újra meg újra. Térdre vetette magát a lány fölött, ám ahogy csapásra lendítette a karját, a kés messzire repült vértől sikamlós kezéből. Mintha észre sem vette volna. Újra és újra lecsapott a karjával, azt képzelve, hogy a kést vágja belé. Ökle olyan erővel csapott le a lány mellkasára, hogy Wendy még így is csillagokat látott minden ütés után. A kislány látása homályosulni kezdett. Nem kapott levegőt. Dennis teljes súlyával ránehezedett. Meg fog halni.

65. Tommy egész nap mintha tojáshéjon járt volna. Kiválóan értett ehhez, mert már nagy gyakorlatra tett szert ezen a téren. Mindig is tudta, miképp értelmezze anyja hangulatváltozásait – vagy bárkiét, ami azt illeti. Soha nem értette meg azokat az embereket, akik nem voltak képesek erre. Apja nagyon korán elment otthonról segíteni az eltűnt hölgy felkutatásában. Tommy megkérte, hadd kísérje el, ám apukája elmagyarázta neki, hogy gyerekeket nem engednek oda. Tommy nem igazán értette, hogy miért, hiszen a gyerekek legalább olyan jól tudnak keresni, mint a felnőttek – valószínűleg még jobban is. Közelebb vannak a talajhoz, és jobban odafigyelnek a környezetükre. Mellesleg pedig ő már látott korábban holttestet, így nem fenyegette az a veszély, hogy megijed, ha egy újabbat lát. De mindez nem számított, mert az apja ismét magára hagyta, hogy oldja meg a helyzetet az anyjával, aki a felébredése pillanatától fogva dühöngött: ajtókat és fiókokat csapdosott és magában motyogott. Ez volt a legrosszabb: amikor olyan mérgesen, kemény és hideg tekintettel maga elé meredve motyogott magában. Végigszáguldott a házon, hogy az ő szavajárásával élve „kitakarítson”. Ide-oda dobálta a dolgokat, a padlóra borította a fiókok tartalmát – magazinokat, újságokat, leveleket. Aztán a konyha következett, ahonnan az ételt dobálta ki. A hűtő tartalmának nagy része rendszerint a mosogatóban kötött ki. Később, amikor lehiggadt, a pusztítás nyomán haladva ismét végigjárta a házat, és gondosan eltüntette „takarítása” nyomait. Mire az apja hazaért, a ház tökéletesen tiszta és takaros volt, mintha semmi sem történt volna. Tommy a cirkusz túlnyomó részében a szobájában maradt, de tudta, anyja előbb-utóbb oda is betör, és ha nem áll glédában a helyiség, akkor NAGY bajba kerül. Az anyja ilyenkor letépte az ágyneműt az ágyáról, kidobta a játékait, összetépte azokat a papírokat, melyeket az iskolából

hozott haza, hogy eltegye emlékbe, mert csillagot kapott Miss Navarretól vagy megdicsérte néhány sorban a munkáját. Tudta jól, hogy anyja különösen nagy figyelemmel kutatja ezeket a papírokat, mert még mindig dühös Miss Navarre-ra. Korábbi haragjára Mendez nyomozó és az FBI-os ember látogatása csak rátett egy lapáttal. Tommy mindent megtett, hogy elrejtse a számára legértékesebb dolgokat: a papírlapok többségét a matraca és az ágy rácsozata közé préselve őrizte. Azt kívánta, bárcsak elég bátor lenne ahhoz, hogy elmenjen, de nem volt. Ehelyett kiosont a szobájából és kéthelyiségnyi távolságban követte az anyját, és gondosan ellenőrizte, hogy dühöngésében nem dob ki semmi értékeset. Néha órát, ékszert, pénzt vagy csekkeket mentett meg, olyan dolgokat, melyeket anyja soha nem dobna ki, ha nem uralkodik el rajta valamelyik hangulata. A mai nap sem volt kivétel. Tommy kiválogatta a jó dolgokat, majd visszatette a helyükre. Könyveket, magazinokat és poháralátéteket a nagy családi szobában. Kerámia-szobrocskákat és fényképeket a nappaliban. A szülei szobájában – ahol kifejezetten ügyelnie kellett arra, nehogy észrevegye az anyja – megmentette apja főiskolai gyűrűjét és egy maréknyi összegubancolódott ékszert, amit anyja nagyvonalúan a szemetesbe vágott. Amikor befejezte az ámokfutást, a dolgozószobában maradt, és a padlón térdelve zokogott egy halom papír, levél és kivágott újságcikk között. És mint mindig, amikor anyja sírni kezdett, Tommy most is bement hozzá, leült mellé és megfogta a kezét. Azt mondta neki, hogy nagyon sajnálja őt, és reméli, hamarosan jobban érzi magát. Nem gyereknek való feladat, de ezt hozta számára az élet. Azt kívánta, bárcsak ő is kimehetne szombatonként a parkba, mindenki máshoz hasonlóan.

66. – Steve soha nem ölte volna meg Lisát! – mondta Crane. – Szerette azt a lányt. – Annyira, hogy csak az éjszaka leple alatt volt hajlandó találkozni vele? – kérdezte Mendez. – Nem ismeri el senkinek, és nem engedte meg neki sem, hogy bárkinek beszéljen róla? – Nős ember. – Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy lehúzta a cipzárt a sliccén – jelentette ki Mendez. Crane felállt, majd csípőre tett kézzel járkálni kezdett. – Igazán kényelmetlen számomra erről beszélni. – Azt mondta, hogy Steve bonyolult fickó. Milyen értelemben? – faggatózott Mendez. – A barátja, emberi Meséljen róla! – Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy Steve nagyon motivált. Szenvedélye lett a központnak végzett munka. Nehéz háttérből érkezett: egyedülálló anyuka, kevés pénz, nehéz idők. Meg kellett küzdenie azért, hogy az legyen, aki: beleértve a házasságát is, Sarával. Sara jó családból származik, művelt, gyönyörű. – Trófea számára? – Nem! Nem tudom. – Az orvos megrázta a fejét és lehunyta a szemét. – Jobban tettem volna, ha befogom a számat. Miért nem kérdezi meg Steve-et? Biztos vagyok benne, hogy mindent elmond, amit tudni akar. Nincs semmi rejtegetnivalója. – Egy szeretőt leszámítva – vágta rá fanyarul Mendez. – Mikor jött el az O'Brien'sből? – Fél kettő, háromnegyed kettő körül. – Hova ment onnan? – Haza. Steve pedig a Holiday Innbe jelentkezett be. – Rendben – kelt fel Mendez a székről. Crane némiképp gyanakodva nézett a nyomozóra. – Elmehetek? Mendez széttárta a karját.

– Persze. Peter Crane megkönnyebbülten felsóhajtott és elindult az ajtó felé. Aztán amikor a kilincsre tette a kezét, megtorpant és visszafordult. – Hogy van Karly Vickers? – kérdezte. – Van valami fejlemény az állapotáról? – Sokkal jobban – hazudta Mendez. – Kemény fából faragták a lányt. Az orvosai szerint hamarosan magához tér. – Igazán? – Gondolom, utána nem sok tisztázatlan kérdés marad. – Gondolom, nem. Az ajtó kívülről nyílt ki, és Hicks dugta be a fejét rajta. Gyászosan Mendezre nézett: – Mennünk kell. Késelés történt az Oakwoods Parkban. Több áldozat.

A mentőegység már a helyszínen volt, és a mentősök épp egy hordágyat toltak be az autóba, amikor Mendez és Hicks bekanyarodott a parkolóba. – Ki az áldozat? – rohant oda hozzájuk Mendez, még mielőtt becsukhatták volna a kétszárnyú ajtót. – Egy kölyök. Elvérzik, ha nem megyünk. Indulás! – kiáltott a mentős a sofőrre. – Gyerünk! Gyerünk! Néhány rendőr becsapta a hátsó ajtókat, a mentőautó megfordult, felharsant a szirénája, és a bámuló sokaságot szétugrasztva elviharzott. – Mi a pokol történt? – üvöltötte Mendez a jelvényét villogtatva. Az egyik egyenruhás rendőr válaszolt: – Késeléshez hívtak ki bennünket. Két áldozat van. Mindkettő gyerek. A Mercy Generalbe vitték őket. – Tudja valaki, hogy mi történt? – kérdezte Hicks. – Néhányan arról számoltak be, hogy egy kislány sikoltását hallották, és iderohantak – mutatott az erdőre, abba az irányba, ahol Lisa Warwick holttestét megtalálták. – Amikor ideértek, a támadó a kislányt verte. Vér borított mindent. – Jézus Mária! – hüledezett Mendez. – És a támadó? – Nem fogja elhinni – ígérte a rendőr, és a járőrautóhoz vezette őket.

A hátsó ülésen megbilincselt kézzel Dennis Farman ült véresen, koszosán, és üres tekintettel bámult maga elé.

Egyenesen a kórházba hajtottak. Hicks telefonon értesítette Dixont, Mendez pedig némán figyelte, ahogy az egészségügyi csapat a kisfiú életéért küzd. A Karly Vickerst is ellátó orvos adogatta az utasításokat, a személyzet pedig villámsebesen engedelmeskedett. Vér borított mindent. Túl sok vér ahhoz, hogy egy ilyen pici ember túlélhesse – gondolta Mendez. Jézus Mária! Azt eddig is tudta, hogy Dennis Farman problémás gyerek, de ki az ördög láthatta ezt előre? A kölykök elpüfölik egymást a játszótéren, de nem rántanak kést és támadnak egymásra mindent elborító dühvel. Mi késztethet egy gyereket ilyen mértékű erőszakra? Sokkal több kellett, hogy legyen a Farman-háztartás tarsolyában egy időnként iszogató anyánál és egy kiképzőtiszt stílusú családfőnél. Dennis nem azért jutott ilyen mélyre, mert az apja elnáspángolta, amiért ellógott az iskolából. Az orvos hirtelen elkiáltotta magát: INDULÁS! Fél tucat ember lendült akcióba, és kitolták a hordágyat a vizsgálóteremből a folyosóra. Mendeznek félre kellett ugrania, különben nekimennek. Az orvos lehúzta véres köpenyét és kesztyűjét, és undorodva a padlóra dobta őket. – Hogy van? – kérdezte Mendez, és felmutatta a jelvényét. – Nagyon sok vért vesztett, és a vérzést még mindig nem sikerült elállítani. Azt hiszem, a penge megsértette a lépét. – Túléli? – Most viszik a műtőbe. Lép nélkül boldogan elélhet. Kevesebb, mint ötvenszázalékos vérmennyiséggel azonban nem. Egy órán belül kiderül. Van valami elképzelésük arról, hogy ki tette ezt vele? – Egy másik kölyök – felelte Mendez. – Hol a másik áldozat? – A hármas szobában. Egy másik kölyök? Merre tart ez a világ? – Nem jó felé. Tud valamit Karly Vickersről? – Odafent van, az intenzíven. Stabil az állapota. – Tudatánál van? – Ne legyen mohó! Kómában van. Halottnak kellene lennie.

Kitárult a nagy üvegajtó két szárnya, és egy kétségbeesett pár – Renee Roache és a férje – sietett be rajta. Mrs. Roache megállíthatatlanul zokogott. – Ez a Roache házaspár lesz – állapította meg az orvos. – Jobb, ha megyek és beszélek velük. Mendez megfordult és elindult a másik irányba a folyosón. – Frank nem dolgozik ma – csatlakozott hozzá Hicks. – Dixon minden szabad emberrel őt keresteti. Hogy van a kölyök? – Egy órán belül kiderül. Most vitték fel a műtőbe. A másik áldozat idelent van. Wendy Morgan az asztalon ült és véres arcával, kezével, ruhájával úgy nézett ki, mint az egyetlen túlélő valami horrorfilmben. Mendez megmutatta a mellette álló, és kezét a sajátjáéban tartó nővérnek a jelvényét. – Wendy! – szólította meg a kislányt, őszinte aggodalommal a hangjában. – Hogy vagy, kedvesem? Megsérültél? Kövér könnycseppek buggyantak ki a búzavirágkék szempárból: – Dennis megölte Codyt! – Nem, édesem. Cody csúnyán megsebesült, de nem halt meg. – Dennisnél kés volt! – kiáltott fel Wendy. – Megpróbált megszúrni vele, de azt hiszem, elejtette vagy ilyesmi, mert csak az öklével ütött meg újra és újra, és nem kaptam levegőt… és mintha csillagokat láttam volna magam előtt, és azt hittem, meg fogok halni, de aztán valaki megragadta Dennist és elrángatta, és annyira szeretném, ha itt lenne az anyukám… – Hamarosan megérkezik, kedves – csitította a nővér. – És az apukám is. – Nem tudom, hogy őt sikerült-e értesíteni, Wendy – magyarázta a nő. – De anyukád bármelyik percben itt lehet. – Maradj itt, Wendy! – szorította meg bátorítón a nyomozó a kislány vállát. – Mindjárt visszajövünk hozzád. – A világ szántalpon csúszik a pokol felé – jegyezte meg Hicks, ahogy kiléptek a folyosóra. – Azért menjünk még fel az emeletre, mielőtt odaér – javasolta Mendez. – Talán vannak még csodák, és Karly Vickers meg tudja nevezni nekünk a gyilkost. Azt akarom, hogy a fickó még a végítélet előtt a pokolba kerüljön.

Lifttel mentek fel a negyedik szintre, majd az üvegajtókon áthaladva bementek az intenzív osztályra. Az itt uralkodó néma csöndet csak az ellenőrző műszerek gépies sípolása és a lélegeztető gép monoton zöreje törte meg. Ahogy a nővérpulthoz közeledtek, Mendez önkéntelenül is halkabbra fogta a hangját, mintha templomban vagy könyvtárban lenne. Mindketten megmutatták a jelvényüket, majd Mendez megszólalt: – Karly Vickers állapotáról szeretnénk érdeklődni. Tudunk beszélni az orvosával? – Pillanatnyilag egy másik betegnél van. – Megvárjuk. – Abban a szobában van – mutatta a nővér. – Addig bemehetnek hozzá. Egy barátja van vele. – Barátja? – kérdezett vissza Mendez, akinek azonnal Jane Thomas jutott eszébe. Ám amikor beléptek a szobába, az üveg válaszfal mögül Karly Vickerst bámuló ember nem Jane Thomas volt. Hanem Steve Morgan.

67. – Legálisan nem beszélhet a fiúval egyetlen nyomozó vagy ügynök sem a szülő vagy a gyám jelenléte nélkül – jelentette ki Dixon. – Mindenki Farmant keresni, de eddig semmi nyoma. Mint ahogy Mrs. Farmannek sincs. A kávézóhelyiségből figyelték Dennis Farmant a monitoron keresztül. A fiú meg sem moccant azóta, hogy leültették a szobában. Anne Dennis fekete-fehér képmását bámulta, és úgy vélte, a fiú nagyon kicsinek látszik a magasan a falra szerelt kamera nyújtotta szögből. Ujjával az asztallapra rajzolgatott, és furcsán higgadtnak tűnt. Vince jött el a tanárnőért. Épp indulófélben volt otthonról, hogy bevásároljon. Végre valami normálisát akart csinálni, valami hétköznapit, erre egyszerre csak egy FBI-ügynök arra kéri, hogy menjen el vele a seriffhivatalba és beszéljen az egyik tanulójával, aki állítólag megkéselt két gyereket a parkban. Kezdte azt hinni, hogy soha nem tapasztalja meg többé a „normális” szó jelentését. – Felhívtam a gyámhatóságot, azonban Vince azt mondta, ön valószínűleg minden más szóba jöhető személynél kvalifikáltabb a gyerekkel való kommunikációt illetően – magyarázta Dixon. – Az biztos, hogy mindenki másnál jobban ismeri. Hicks nyomozó mondta meg neki a Dennis által megtámadott két gyerek nevét: Cody és Wendy. Codyt épp most műtik. Anne csak találgatni tudott, mennyire rémült lehetett a kisfiú. Wendynek nincs életveszélyes sérülése. Codyhoz képest szerencséje volt. Ám Dennisszel már megjárta egyszer a poklot, amikor le akarta tuszkolni a torkán a halottról elcsent ujjat. Most meg ez… – Nincs képesítésem erre – mondta. – Egy játszótéri verekedést tudok kezelni. De ezt… – Több képesítése van erre, mint bármelyikünknek, Anne – szólalt meg Vince. – A fiúnak szüksége van valakire, aki a kezét nyújtja felé.

Legalább addig, amíg a szülei megérkeznek. Egy szót sem szólt, amióta behoztuk. Anne a monitoron keresztül Dennisre meredt. Tizenegy éves, és megpróbált megölni két másik gyereket. – És mi lesz, ha valami rosszat mondok? Amivel tovább rontok a helyzeten? – Megkéselt egy tízéves gyereket – érvelt Vince. – Mit lehet még ezen rontani? Anne-nek a csütörtök jutott eszébe – szent isten, csak ennyi idő telt el? Két nap csupán? Az, ahogy Dennis kirohant ellene, aztán az, amit ő mondott a fiúnak, amikor ketten az osztályteremben maradtak. Azt mondta neki, hogy Dennis számíthat rá. És azt is tudta, hogy a fiú senki másra nem számíthat. – Rendben. Vince elkísérte az ajtóig, majd nagyot sóhajtott, ahogy a férfi kinyitotta előtte a kihallgató helyiség ajtaját. – Itt leszek, ha szükséged van rám – suttogta a férfi. Anne bólintott és belépett az ajtón. Dennis nem nézett rá. A csupasz asztallapot bámulta és mintákat rajzolt rá az ujjával. Anne a fiút figyelte, és azon tűnődött, észrevette-e valaha, milyen vörös a haja, hogy a fülei a feje közepénél kissé lejjebb helyezkednek el. Valaki levetette vele a véráztatta pólót és kabátot, és most egy a seriffhivatal emblémájával ellátott férfipólóban üldögélt, melyben szinte elveszett. – Dennis – szólalt meg lágyan, és olyan óvatosan ült le a fiúhoz legközelebb eső székre, mintha attól tartana, hogy vadló módjára kitör. – Tudom, hogy valami nagyon rossz történt ma. De nem igazán tudom, hogy miért. – Hangja kedves volt és halk. Ilyen hangon szokták elmondani az esti mesét is, vagy valami ártatlan titkot egy jó barátnak. – Nem fogom eljátszani, hogy tudom, min mész keresztül. Fogalmam sincs róla. Az az érzésem, hogy olyan dolgokat láttál és olyan dolgokat éltél át, amiket én még elképzelni sem akarnék. A fiú felemelte a fejét és a nőre nézett. Véraláfutás kezdett szétterjedni a bal arcán, elfeketítve a bőrt a szeme alatt. Alvadt vér tapadt megduzzadt alsó ajkára. – Mikor mehetek haza?

A kérdés mellbe vágta Anne-t. A fiú nem viccelt. Nem gúnyolódott. Egy órával korábban olyan súlyosan megkéselte a játszótársát, hogy az belehalhat a sérülésébe, és Dennis nem akar mást, csak hazamenni. – Dennis, nem mész haza – felelte Anne. – Nagyon súlyosan megsebesítettél valakit. – Csak Codyt – felelte a fiú olyan hangon, mintha Cody Roache nem jelentene többet egy eltört játéknál. Anne nem tudta, mit mondjon. Nem tudta eldönteni, hogy ez Dennis Farman lelke megroncsolódott részének megnyilvánulása, vagy a nap traumájának mellékterméke. Lehet, hogy tényleg ennyire nem törődik az egyetlen fiúval, aki az életében megpróbált a barátja lenni? – Nagyon sajnálom, Dennis – szólalt meg ismét. – Bárcsak hamarabb segíthettem volna neked! Bárcsak lenne fogalmam arról, miképp segíthetnék neked most, de nincs. Annyit tehetek csupán, hogy itt maradok melletted, amíg egy olyan ember jön, aki többet tud nálam. – Mi lesz velem? – kérdezte Dennis. Bármilyen szörnyűséges is volt a tette, Anne úgy érezte, megszakad a szíve a fiúért. Nem tudta, hogy a képzelet játszik-e vele, vagy a terem éles világítása és mérete az oka, de most kisebbnek látta Dennist, mint az iskolában. Ahogy ült mellette és nézte, az a végtelenül hátborzongató, szomorú érzés kerítette hatalmába, hogy a fiú a szeme előtt válik egyre és egyre kisebbé, és a szeme előtt halványodik egyre jobban a benne pislákoló fény, mely hamarosan teljesen eltűnik. – A seriff már keresi az anyukádat, aki hamarosan megérkezik, és itt marad melletted – mondta Anne. – Nem tudod, merre lehet? A fiú ismét a tanárnőre nézett. – Meghalt – közölte a legparányibb érzelem nélkül a hangjában. Elnézett Anne mellett, és tekintetét egyenesen az ajtó üvegberakására szegezte. Anne megfordult, és Frank Farman nézett vele farkasszemet az ablakon keresztül. – Ő ölte meg.

68. – Azt hittem, a kórházi szabályzat szerint csak felhatalmazott személyek és családtagok tartózkodhatnak itt – szólalt meg Mendez. Morgan megfordult, és a detektívre nézett. – Nyomozó. Jane-nek pihenésre volt szüksége. Pontosabban fogalmazva én vettem rá, hogy pihenjen egy kicsit. Odalent van a családi váróteremben. Megígértette velem, hogy nem mozdulok innen, és azonnal értesítem, ha bármi változás történik. – Miss Vickers családja nem ért még ide? – kérdezte Hicks. – Nem. – Az ügyvéd megfordult és ismét az ágyon fekvő lányt nézte. – Egyszerűen nem tűnik helyesnek magára hagyni. Pedig nincs semmi értelme itt lenni, nem igaz? Úgy értem, nem tudja, hogy itt állunk. A mostani ismereteink szerint nem tud semmiről, és nem észlel semmit. – Vagy most éli újra a történteket – vetette fel Mendez. – Azt, hogy mi történt vele, hogy ki tette ezt vele. És ha át tudja verekedni magát a ködön, el is mond majd nekünk mindent. – Mi az esélye annak, hogy bármire is emlékezni fog? – kérdezte Morgan. – Az orvos azt mondta, már az is csoda, ha egyáltalán túléli. Én nem vennék mérget arra, hogy kézhez kapja tőle az egész sztorit. – Épp ebben rejlik a munkám lényege, Mr. Morgan – mondta Hicks. – Még a halott áldozatok is megosztják a történetüket… így vagy úgy, de megosztják. Csak tovább tart megérteni. – Mindig elkapja az emberét? Mert mindannyian ezt reméljük. – Ki kell űznünk innen, Mr. Morgan – szólalt meg Hicks. – Szükség van önre a baleseti ambulancián.

A két nyomozó lekísérte az ügyvédet az ambulanciára, majd a háttérből figyelték a Morgan család drámáját. Sara Morgan megérkezett, és a lányát vigasztalta. A szülőknek sikerült többé-kevésbé leplezni a köztük lévő feszültséget. Wendy került a figyelem középpontjába, és előadta a történteket.

Mendez a legjobb tudomása szerint válaszolt a Dennis Farman további sorsát firtató kérdésekre, bár elismerte, emberölési ügyben még soha nem találkozott ilyen fiatal elkövetővel. Fogalma sincs arról, hogy az igazságszolgáltatási rendszernek van-e precedense az ilyen esetekre. Egyvalamit tudott teljes bizonyossággal, mégpedig azt, hogy Dennis Farman nem megy haza aznap este, sem az elkövetkező időszak bármelyik estéjén. Az orvos tájékoztatta őket arról, hogy Wendy hazamehet. Megzúzódtak a bordái és a szegycsontja, de figyelembe véve azt, ami Cody Roache-csal történt, szerencsés kislánynak mondhatja magát. – Cody meggyógyul? – kérdezte Wendy. – Néhány napig a kórházban marad, de a végén kutya baja sem lesz! – ígérte az orvos, a jelenlévők általános megkönnyebbülésére. A sebészek összevarrták a lépét, és sikerült elállítani a belső vérzést is. Szerencsés kisfiú. – A fickónak igen fura elképzelései vannak a szerencséről – morfondírozott Hicks, miközben a Morgan család távozására várva az előcsarnokban őgyelegtek. – Első körben az lett volna a szerencse, ha nem fut bele Dennis Farmanbe. Kiballagtak a Morgan család után a parkolóba, ahol Steve kiemelte Wendyt az ilyen esetekben kötelezően használandó tolószékből, és óvatosan beültette Sara mikrobuszába. – Hazajössz, apa? – kérdezte a kislány, nagy, reménykedő szemmel bámulva az apjára. – Hamarosan utánatok megyek, drágám. Ne aggódj! Ám ahogy Sara és Wendy Morgan elhajtott és Steve Morgan a saját autójához lépett, Mendez az útjába állt. – Lenne még néhány kérdésünk, Mr. Morgan! A férfi egyetlen másodpercig habozott, aztán megkerülte Mendezt. – Hosszú volt a nap, nyomozók. Hazamegyek. Mendez azonban nem hagyta magát lerázni. – Amikor ma reggel megkérdeztem öntől, hogy merre járt hajnali háromkor, elfelejtette megemlíteni, hogy az ágy, amiben állítólag aludt, egy motel ágya volt. – Nem kérdezte.

– Igazán nem jó ötlet szórakozni velünk, Mr. Morgan! – lépett Hicks Morgan másik oldalára. – Azt a benyomást kelti bennünk, hogy ön arrogánsán viselkedik egy együttműködést igénylő helyzetben. – Nem arrogáns vagyok, hanem ingerült – felelte higgadtan Morgan. – Az életem egy jelentős részét áldozom a Thomas Központnak és ügyfeleinek. Nem igazán tudom értékelni, hogy gyanúsítottként kezelnek a nagylelkűségem miatt. – Nem ezért keressük a társaságát, ha ettől jobban érzi magát – vette vissza a szót Mendez. – Hanem azért, mert a minimálisnál is kevésbé együttműködő, és mert tudjuk, hogy viszonya volt az egyik áldozattal. – Nem tudják… – De igen. Peter Crane meg is erősítette. Ő mesélte el azt is, hogy az elmúlt éjszakát a Holiday Innben készült eltölteni, mert a felesége kidobta. Morgan megtorpant lapos, fekete Trans Am sportkocsija mellett. – Nem tartozik magukra a házasságom! – Még indítéknak is jó lehetne – vélekedett Hicks. – Ha Lisa Warwick nyomást gyakorolt magára, esetleg azzal fenyegetőzött, hogy elmondja a feleségének… – És mi az indítékom Karly megtámadására? – Talán egyszerűen csak élvezi – vetette fel Mendez. Benézett az autó hátsó ülésén: fekete Members Only dzseki és néhány baseballsapka. Egy kartondoboz, tele Karly Vickers-es szórólapokkal. A padlón egy pár poros túrabakancs. Nem volt nyoma kínzásra alkalmas eszköznek, az áldozatoktól származó szuveníreknek. Semmi olyasmit nem látott, ami ürügyként szolgálhatott volna az autó átvizsgálására. – Megértem, hogy a munkájukat végzik – felelte Morgan. – De értékes időt vesztegetnek velem, miközben inkább a saját portájuk körül kellene söpörniük. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Hicks. – Kérdezze Dixont. Mondjuk azt, hogy némely kollégájuk érdeklődése a központban ápolt nők iránt nem kimondottan emberbaráti jellegű. A két rendőr szó nélkül figyelte, ahogy elhajt a kocsijával. – Most mi legyen? – kérdezte végül Hicks.

– Azt hiszem, ha Dixon el akarna mondani nekünk valamit, akkor már rég megtette volna. – Úgy van – értett egyet Hicks, és elindult vissza a kórház felé. – Kérdezzük meg Jane Thomast.

69. – Hazudik! – süvítette Farman. – Frank, ülj le és maradj csendben! – utasította Dixon. A Dennis melletti szomszédos kihallgató szobába mentek, míg a fiú, aki épp most nyilvánította gyilkosnak az apját, a másik helyiségben maradt. Dixon parancsa ellenére egyikük sem ült le. A két széles vállú férfi keresztbe font karral nézett farkasszemet egymással. Mindkettő igényt tartott a saját territóriumára a szobában. Vince a monitoron át figyelte őket, és tudta, semmi jó nem sül ki a beszélgetésből. – Értesítettek, hogy verekedés történt – szólalt meg Farman. – Vagy ez is hazugság volt, hogy idecsaljatok és megvádolhass valamivel, Cal? Mi a fene történik itt? – Dennis nem verekedésbe keveredett, Frank. Megtámadott két gyereket az Oakwoods Parkban. A fiút megkéselte. Lehet, hogy belehal. Dennist letartóztattuk. Farmannek leesett az álla. – Hogy mi? Mit csinált? – Megkéselt egy fiút. Most műtik. Lehet, hogy nem éli túl, Frank. Farman most leült, mintha a lába képtelen lenne tovább viselni a súlyát. Kábának tűnt. – Nem értem – motyogta, mintegy magának. – Nem értem, mi a baj vele. Tudod, Sharon ivott, amikor terhes volt vele. Soha nem volt százas. – Behívtam a tanárnőjét, mert tudom, hogy elég jól megértette magát a fiúval. – Hát ez remek! – csattant fel Farman. – Azt a harapós kis kurvát? Ki tudja, mivel tömte tele a gyerek fejét?! Gondjai vannak a férfiakkal… – Állítsd le magad, Frank! – dörrent rá Dixon. – Ne térj el a tárgytól! Arról beszéltünk, hogy a tizenegy éves fiad súlyos bűncselekményt követett el. Azt próbálom kitalálni, hogy hol helyezzem el. Túl fiatal még a fiatalkorúak börtönéhez, nem is beszélve a felnőttekéről.

– Ez… Nem hiszem el, hogy ez történik. – Hol a feleséged, Frank? – kérdezte Dixon. – Megpróbáltuk elérni. Most pedig azt mondja a fiad, hogy meghalt. – Ez nevetséges. – Miért találna ki ilyesmit? – Miért hinnél neki? – tiltakozott Farman mérgesen. – Jézusom, Cal! Tizenkét éve ismerjük egymást. Együtt mentünk át mindenen. És most kibaszott kígyóként fordulsz ellenem? Nem értem. Egy héttel ezelőtt még barátok voltunk. Én voltam az átkozott jobbkezed. – Nem fordultam ellened, Frank – emelte fel a hangját Dixon is. – Szerinted nekem mennyire nehéz ez? A jobbkezem gyanúsítottként viselkedik! A jobbkezem nem tudja igazolni a hollétét abban az időben, amikor egy lányt elraboltak! A jobbkezemnek fogalma sincs, hogy került egy gyilkosság áldozatának ujja a fia tulajdonába! Így hát ne gyere nekem ezzel a megsértett barát hülyeséggel! Vince átsietett a folyosón, majd bekopogott az ajtón, mielőtt bedugta volna a fejét. – Seriff, telefonon keresik. Sürgős. Dixon egy utolsó gyilkos pillantást vetett a jobbkezére, aztán kiviharzott a helyiségből. Az arca vörös volt, és erősen fújtatott. – Miért hívtak? Mendez az? – Az az üzenet, hogy „Ki kell szállnia, főnök!” – mondta Vince. – Ez nem vezet semmi jóra. Dixon csípőre vágta a kezét és mélyeket lélegzett. Megpróbált úrrá lenni az indulatán. – Hadd beszéljek vele én – kérte Vince. – Nekem nincs múltam vele. Még csak hallomásból sem ismerem. Én könnyebben megszerezhetem tőle azt, amire szüksége van. Dixon bólintott. Vince kezében a kávéjával beballagott a kihallgató szobába, letelepedett az asztal melletti székre, majd kicsit kifelé fordította, hogy kényelmesen keresztbe rakhassa a lábát. – Mi a faszt keres maga itt? – vicsorgott rá Farman. – Örülnie kellene, hogy itt lát, Frank – válaszolta Vince érzelemmentes hangon. – Én vagyok a kibaszott Svájc. Nem ismerem magát. Nincs múltam magával. Nincs közös konc, amin osztoznunk kellene.

Épp ezért nincs is személyeskedés ebben a beszélgetésben. Nekem van néhány kérdésem. Magának van néhány válasza. Minden szép és jó. Farman nem válaszolt, Vince azonban látta, hogy némileg megnyugtatja az elképzelés. Mindenképpen meg kell válaszolnia azokat a kérdéseket. Jobb, ha érzelmek bevonása nélkül kerül erre sor. – Tehát… hol a felesége? – kérdezte Vince. – Neki is részt kellene vennie a fiukról szóló beszélgetésen. Kerítsük elő, és zárjuk rövidre ezt a témát! – Elment – felelte Farman. – Hova ment? – Nem tudom. Összeszólalkoztunk tegnap este, és elment. – Látja? – tárta szét Vince a karját. – Mindig van magyarázat. Hát olyan nehéz volt ez? Farman nem válaszolt. – Mi történt? – kérdezte Vince. – Felhúzta magát, és lelépett az anyjához? Valami ilyesmi történt? – Nem tudom, hova ment. Elismerem, túl sokat ittam a vacsoránál. Seggfejként viselkedtem. Később kidőltem. Amikor reggel felkeltem, már nem volt otthon. – Lakik a közelben valakije? Barát, testvér vagy valaki? Farman megrázta a fejét, bár inkább csak magának, mintha belső beszélgetést folytatna önmagával, megrágva és elvetve a válaszokat. – Nem ismerem a barátait. – Dennisen kívül vannak gyerekeik? – Sharonnak van két lánya az első házasságából. Barátoknál aludtak az éjjel. Kamaszok. Meg sem próbálom számon tartani, merre járnak. – Maga is látja, Frank, hol bűzlik az a hal – magyarázta Vince következetesen. – Senki nem tudja, hol van Sharon, a fia meg azt állítja, hogy meghalt, és maga ölte meg. Ha nem viselne egyenruhát, maga szerint mi történne most? – Ha okos lennék, kérnék egy ügyvédet – felelte Farman csendesen. – Ezt akarja tenni? Maga is tudja, Frank, hogy mi történik akkor. Minden a nagykönyv szerint megy majd. Töviről hegyire ismeri a szabályzatot. A kommunikációs csatornák lezárulnak. Vagy pedig megengedi, hogy az emberek kimenjenek a házához, körülnézzenek, és a saját szemükkel győződjenek meg arról, hogy minden rendben. Maga előkeresi Sharon barátainak és családtagjainak a telefonszámát,

megtaláljuk, és minden jó lesz megint. De ha most lezárjuk a kommunikációt, akkor maga is tudja, miképp okoskodik mindenki. Maga túl sokat ivott, mert feldühödött amiatt, hogy Dixon kivette a csapatból. Összeveszett az asszonnyal, aki rosszat talált szólni, maga meg elvesztette az önuralmát. Az egyik dologból következett a másik, a helyzet irányítása kicsúszott a kezéből, pánikba esett… Farman nagy levegőt vett és még nagyobbat sóhajtott, majd egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Gyerünk, gyerünk… nógatta magában Vince, aki érezte, hogy a rendőr majdnem kimond valamit. A pillanat a levegőben lógott, egyre súlyosabban és súlyosabban. Aztán tovaszállt. – Ha Dixon át akarja kutatni a házamat, hát legyen – jelentette ki Farman, bár egyértelmű volt, hogy nem tetszik neki az elképzelés. – Nincs semmi rejtegetnivalóm. Vince bólintott: – Rendben. – De neki magának kell elvégeznie! Nem akarom, hogy Mendez még egyszer betegye a lábát a házamba. – Korrekt kérés. – És most látni akarom a fiamat. – Maga is tudja, hogy ez addig nem fog megtörténni, amíg elő nem kerül a felesége. – Akkor elmegyek – jelentette ki Farman, és felállt. – Ügyvédet kell szereznem a fiúnak. Vince bólintott és ő is felállt. – Ez egy nagyon nehéz helyzet, Frank. Sajnálom. Lehet, hogy a fickó faszkalap. Talán még annál is rosszabb. Ettől azonban még nem lesz kisebb tragédia az, ami a fiával történt. Ha a rendőrben a legcsekélyebb emberség is lakozott, akkor fájt neki. Farman bólintott, majd kilépett a folyosóra. Anne abban a pillanatban nyitotta ki a másik helyiség ajtaját. – Maga ültette ezt el az agyába, igaz? – támadt Farman a nőre. Anne kihúzta magát. – Hát persze. Mégpedig azért, mert maga megbüntetett amiatt, hogy a pázsitján vezettem. Bosszúból rávettem a fiát, hogy késeljen meg egy másik gyereket, majd vádolja meg magát gyilkossággal!

– Megmondtam korábban, hogy foglalkozzon a saját dolgával! – hörögte Farman és Anne felé bökött az ujjával. – A maga fia az én dolgom is. Valakinek már réges-rég be kellett volna avatkoznia és tenni valamit! Nézze csak meg, mi történt vele! – Nem az én hibám! – vitatkozott Farman. – Nem lehet a maga fia anélkül, hogy maga ne vállalna felelősséget érte – harciaskodott Anne. – Nem véletlenül lett ilyen. – Te rohadt kis kurva! – Farman szinte suttogta a szavakat, és a következő pillanatban a falhoz nyomta a tanárnőt. A jelenlévők adrenalin szintje az egekbe szökött. Vince közéjük lépett, Farman vállára tette a kezét, és olyan erővel taszította a szemközti fal felé, hogy beverte a fejét. – Odabent kedves voltam magához. Frank – mutatott a kihallgató szoba felé. – Ha megnehezíti ennek a hölgynek a dolgát, akkor nem leszek kedves. A füléig felrúgom a seggét. Most pedig jobban teszi, ha még azelőtt elmegy, hogy ez bekövetkezik. – Elmegy? – hitetlenkedett Anne, ahogy Farman kimért, peckes léptekkel odébbállt. – Nem tartóztatják le? – Nincs semmi, amivel benntarthatnánk, egy mentálisan zavart tizenegy éves gyerek kétségbe vonható állításán kívül – érvelt Vince. – Nem tudjuk, hogy Sharon Farman meghalt-e. Lehet, hogy még csak el sem tűnt. Ideértek már a gyámhatóságtól? – Igen, bent vannak Dennisszel – sóhajtott nagyot Anne. – Azt akarja tudni, hogy mikor mehet haza. Vince látta, hogy legszívesebben elsírná magát Dennisért. A folyosón át lekísérte a földszintre, majd a hátsó ajtón át kimentek az épület melletti kis udvarra. Megálltak az egyik távolabbi tölgyfa mögött az árnyékban. Átölelte, és csak tartotta a karjában – és Anne csak állt és hagyta, hogy Vince a karjában tartsa. Úgy ölelte át a férfi derekát, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Büszke vagyok rád – szólalt meg halkan Vince. – Büszke? Miért? – kérdezte, és olyan könnyedén bújt ki az ölelésből, mint ahogy korábban belesimult. – Harcos kisegér vagy, aki nagyon bátran szembeszállt Farmannel. Anne elfintorodott:

– Csak nézd meg, milyen rombolást vitt végbe maga körül. Dennisnek soha nem lesz normális élete, igaz? Akár börtönbe kerül, akár nem. Soha nem lesz képes túltenni magát ezen, nem igaz? Vince megrázta a fejét. – Nem. Sajnálom, kedvesem. Bárcsak mást mondhatnék, de a tapasztalataim alapján… Valami megtört benne, és valószínűleg nem lehet helyrehozni. – És akkor most mi a teendő? – kérdezte Anne. – Dobjuk el? Nem tetszik ez a lehetőség. – Tudom, de nincs jobb ötletem. – Kinyújtotta Anne felé a kezét, aki habozás nélkül elfogadta. – Talán egy nap ott leszel azok között, akik megtalálják a megoldást. – Valakinek meg kell próbálnia – makacskodott Anne. – Tudom. Komolyan mondtam. Remekül bánsz a gyerekekkel. Szenvedélyesen próbálod megérteni őket és segíteni nekik. Nem mintha a tanítás nem lenne fontos munka. Nagyon is az. De nagyobb hatással is lehetnél azoknak a gyerekeknek az életére, akiknek komoly segítségre van szükségük. – Csak meg akarok tenni értük mindent, amit tudok. Vince lehajolt és lágyan megcsókolta. – Elképesztő nő vagy, Anne. – Ezeket a szavakat mondta, nem pedig azokat, melyek valamiért kikívánkoztak belőle: Kezdek beléd szeretni. Negyvennyolc éves volt és golyóval a fejében ismeretségük harmadik napján kezd beleszeretni Anne Navarre-ba. Kissé őrülten hangzott még az ő számára is. De ez volt az igazság… ő pedig nem akart hazudni önmagának.

70. – Pedig panaszkodtam Calnek emiatt – mesélte Jane Thomas, és egy csésze kávét töltött magának. – Úgy éreztem, rendkívüli gyakorisággal igazoltatják a központ ügyfeleit. Azt mondta, képzelődöm. – És ön mit felelt erre? – kérdezte Mendez. – Azt mondtam neki, hogy először nézze át a bejegyzéseket, és utána megvádolhat üldözési mániával, de előtte nem. – Mikor történt ez? – kérdezte Hicks, miután elhagyták a családi várótermet, és elindultak visszafelé az intenzív osztályra. – Nyolc-kilenc havonta rendszeresen előkerül a téma – felelte a nő. – Cal váltig azt állítja, hogy a számok normálisak, és talán az ügyfeleim között van rendkívüli mennyiségű rossz sofőr. – Az ügyfelei panaszkodtak valaha egy bizonyos járőrre? – érdeklődött Mendez. – Kettő vagy három rendszeres szabálysértő van csak közöttük. Kérdezze meg a főnökét. – Említette bármelyik ügyfele, hogy az őt megállító rendőr bármilyen módon helytelenül viselkedett vele? Thomas éles pillantást vetett a nyomozóra. – Azt képzeli, hogy a saját embereik közül… – Nem, asszonyom – felelte Hicks. – Csak egy futó megjegyzésnek akarunk utánajárni. Az asszony elfintorodott, majd megállt Karly Vickers szobája előtt, és az üvegablakon keresztül figyelte a lányt. Semmi nem változott. Karly az ágyon feküdt, csövek és drótok csatolták mindenféle gépekhez, folyadékhoz és vérhez. Olyan vékony és sápadt volt, mint valami szellemlény, mint egy látomás, ami egy óvatlan pillanat alatt tovatűnhet. – Az orvos azt mondta, valószínűleg soha nem lesz képes sem látni, sem hallani – tájékoztatta a többieket Jane csendesen. – El tudják képzelni, mit érezhetett? Milyen iszonyatos lehetett soha nem tudni,

hogy az a szörnyeteg ott van-e mellette vagy sem, soha nem tudni, hogy mi lesz a következő lépése? Belereszketett a gondolatba, majd belekortyolt a kávéjába. Mendez észrevette, hogy bal kezében már ott szorongatja a nyakláncot, amit reggel kért. Ugyanolyan önfeledten simogatta a női alakot ábrázoló medált a mutató- és hüvelykujja között, ahogy az anyja szokta a rózsafüzérét. A mozdulat némi vigaszt nyújtott, és talán egy csepp reményt. – Hamarosan megérkezik az anyja – pillantott Jane az órájára. – Meg kellett várnia az egyik barátját, aki elhozza ide kocsival. Mit mondjak neki? Azt, hogy a lánya segítségért fordult hozzám, és ez lett belőle? – Nem hibáztathatja önmagát, asszonyom! – érvelt Hicks. – Hiszen ön mentette meg ma reggel az életét! – Nagyon remélem – mormogta. Egy ápolónő lépett a kórterembe, hogy ellenőrizze a kijelzőket, és papírra vesse az eredményeket. Amikor megérintette Karly Vickers karját, hogy ellenőrizze a pulzusát, elszabadult a pokol. A kómában lévő nő erőszakos vadsággal tért vissza az életbe, karja és lába vadul kapálózott. A kijelzők megbolondultak. Az ápolónő felsikoltott és hátraugrott. Jane Thomas berohant a szobába és Karly nevét ismételgette, megfeledkezve arról, hogy szavai süket fülekre találnak. A személyzet beviharzott a helyiségbe. Egy orvos nyugtatóért üvöltött. Pánikroham – gondolta Mendez, ahogy az eseményt figyelte. Karly Vickers felébredt a kómából, és azonnal súlyos pánikrohamot kapott. Nem tudhatta, hogy hol van. Nem tudhatta, ki ér hozzá. Nem hallhatta, amint nyugtatgatják, hogy most már minden rendben lesz, és biztonságban van. Végül Jane Thomasnak sikerült megnyugtatnia. A kezébe nyomta az arany nyakláncot, és ujjait a női alakra szorította, aki diadalmasan emelte az ég felé a karját.

71. A Dodgers aznap 4-2-re kapott ki a St. Louis Cardinalstól a döntő harmadik meccsén. Valamilyen oknál fogva Tommyban élete hátralévő részére úgy ragadt meg ez a mozzanat, mint annak a napnak a legtisztább emléke. Bob Welch volt a vesztes dobó. Danny Cox vitte a pontot, Ken Dayley pedig mentett. Tommy Herr, a St. Louis második bázisfutója a második inning elején ütötte a meccs egyetlen hazafutását. Akkor azonban ez nem tűnt túl fontosnak. A Dodgers még mindig 21-re vezetett összesítésben, Tommy pedig randira készült – vagy valami affélére. Mialatt a meccset nézték, apja megosztott vele egy titkot: elmennek és találkoznak Miss Navarre-ral, amíg Tommy anyja végtelen hosszúságú gyűléseinek egyikén vesz részt. Ez rendkívül izgalmas volt, mert Miss Navarre maga beszélt az apjával és megkérdezte tőle, találkozhat-e Tommyval, hogy elbeszélgessenek a hét eseményeiről. Amiatt aggódott, hogy ő esetleg rosszat gondol. Még csak nem is iskolanap volt. Miss Navarre külön erőfeszítést tett azért, hogy hétvégén találkozhasson vele. Tommy negyedik osztályos kora óta nem érezte magát ennyire különlegesnek, azóta, hogy megnyerte a reáltantárgyak versenyét. Megvárta, amíg anyja többé-kevésbé elkészül, majd gyorsan megfürdött, és magára húzta a szebbik szürke nadrágját, inget és pulóvert. Különleges alkalom volt ez. Ha Miss Navarre a hétvégi szabadidejét rá áldozza, akkor a legkevesebb, amit megtehet, hogy jól néz ki. Még ajándékot is visz neki, bár abban már nem volt biztos, hogy elég bátor is lesz-e ahhoz, hogy odaadja. Agya vég nélkül az előző nap eseményein zakatolt, és végül úgy döntött, az anyjával van a baj, nem Miss Navarre-ral. Anyukája azért ferdítette el Miss Navarre szándékait rossz irányba, mert így működött az agya. Miss Navarre nem gondolta az apukájáról, hogy sorozatgyilkos, különben nem beszélt volna vele aznap. Ennek következtében helytelen

volt mindaz, amit az anyja művelt előző este – hogy Miss Navarre-ra kiabált az emberek előtt. Bocsánatkérésképpen igazán megérdemel egy kis ajándékot. És talán nagyon is helyes, hogy az anyjától jön ez az ajándék – többé-kevésbé. Apró, négyszögletes dobozba tette – amilyenbe a gyűrűket is szokták –, majd a dobozkát maga csomagolta be egy darab színes papírba, amit abban a konyhafiókban talált, melyben az anyja az üdvözlőkártyákat meg efféléket szokta tartani. A kabátzsebébe dugta, nehogy észrevegye, mert akkor IGAZÁN megharagudna rá. Nem számít, hogy olyasmit akart elajándékozni, amit anyja saját kezűleg dobott el. Ha úgy döntött, hogy Miss Navarre ellenség, és Tommy nem osztotta ezen nézetét, akkor Tommy IS ellenség volt. Senki nem tudta, milyen nehéz az élete az anyja miatt. Bár úgy vélte, ha Miss Navarre-nak elmondaná, ő megértené. Az emeleti hall ablakából figyelte, ahogy anyja elhajt az esti megbeszélésre. Néhány perccel később az apja kiáltott fel a lépcső aljáról. – Hé, Sportember, indulhatunk? Tommy úgy érezte, mintha a fellegekben járna.

72. – Ki kellett kötözni, és nyugtatót is kapott – magyarázta Mendez. – Annyira hadonászott, hogy félő volt, kitépi a lélegeztető gép csövét. Az orvosa úgy véli, még képtelen lenne egyedül lélegezni, mert a fojtogatás miatt túl sok a zúzódás a torkán. – Jézusom! – suttogta Dixon, és megrázta a fejtét. – Kikötözték? Jane biztosan nem örült ennek. – Nem, de megértette. A lány anyjával felváltva őrködnek mellette. Nem akarják megkockáztatni, hogy amikor legközelebb felébred, megint egy idegennel legyen. Vagy egyedül. – Gondolom, most annak kell örülnünk, hogy felébredt a kómából – mondta Dixon. – De hogy az ördögbe tudunk meg tőle bármit is, ha nem hallja, amit kérdezünk tőle? Mendez vállat vont. Mendez, Hicks, Dixon és Vince a kórház fölszintjén lévő családi váróterem egyik sarkában üldögélt. – Alszik most? – kérdezte Vince. – Igen. – Szeretnék egy gyors pillantást vetni rá, ha lehetséges. Meg akarom nézni, hogy ugyanaz a minta rajzolódik-e ki az ő sebeiből, mint Lisa Warwickéból. A konzisztens minta valami jelentéssel kell, hogy bírjon az elkövető számára. Ha meg tudjuk fejteni a jelentést, talán elvezet bennünket valahova. – Járjon utána – mondta Dixon. – Feltéve, hogy el tud surranni a Jane nevű őrző-védő kutya mellett. Leone kiment a helyiségből. Mendez szíve szerint vele tartott volna, de meg kellett még beszélnie valamit Dixonnal. – Miért nem mondta el nekünk, hogy Miss Thomas panaszkodott önnek arról, hogy az ügyfeleit rendszeresen megállítják közúti szabályszegésért? – kérdezte. Dixon a nyomozóra nézett. Kissé meglepettnek tűnt, mintha olyan témáról lenne szó, ami már rég lekerült a napirendről.

– Mert nem volt semmi jelentősége. – Miss Thomas azt mondta nekünk, hogy többször is felhozta ön előtt a témát. Hogy lehet ez jelentéktelen? – Ha úgy ítéltem volna meg, hogy bármi köze van az ügyhöz, megemlítettem volna, nyomozó! – felelte a seriff, némileg ingerülten. Felállt a kanapé karfájáról, majd a mellkasa előtt összefont kézzel járkálni kezdett. Mendez mindebből azt szűrte le, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Jane hozta ezt fel magának? – kérdezte Dixon. – Ami azt illeti, Steve Morgan – válaszolta Hicks. – Nem gondolja, hogy Jane lett volna az első ember, aki megemlíti, ha jelentősnek tartja? – kérdezte Dixon. – Azt leszámítva, hogy megbízik magában. Bízik az ön ítéletében – válaszolta Mendez. Dixon a nyomozóra meredt. – Miért, maga nem? – Ne ugorjon nekem, főnök! Csak azt a munkát végzem, amire felvett. – Úgy tűnik, néhány kolléga sokszor megállította a központ ügyfeleit – magyarázta Dixon. – De olyan rendőrökről van szó, akik amúgy is rengeteg cédulát osztanak ki. A számokat nem találtam kiemelkedően magasnak. Az pedig biztos, mint a halál, hogy nem mondom azt az embereimnek, hogy szemernyivel is másként bánjanak a Thomas Központ ügyfeleivel, mint a lakosság bármely tagjával. – Csak egy dolgot szeretnék tudni – felelte Mendez, aki előre rettegett feltenni a kérdést, hiszen úgyis tudta a választ. – Az egyik kolléga Frank? Dixon nagyot sóhajtott. – Igen. Természetesen. Frank vezet minden statisztikát a közúti bírságok osztogatásában. No meg a felírt emberektől érkező panaszokban. Ez aligha újdonság. – Látni akarom az aktáját – jelentette ki Mendez. – Már átnéztem. – Igen? Nos, akkor is látni akarom. – Azt hiszi, védeni próbálom?

– Azt hiszem, ön és Farman hosszú utat tettek már meg együtt, és sem nem helyes, sem nem korrekt önnel szemben, ha ön foglalkozik ezzel. Uram. Félig-meddig arra számított, hogy ezzel kiveri Dixonnál a biztosítékot. A főnöke törvénytisztelő és a szabályokat követő fickó volt, aki mindeddig tartotta a kötelező határokat Farmannel szemben, de a barátság és a közös múlt elhomályosíthatja a pontos határvonalat, még a Cal Dixonhoz hasonló emberek esetében is. Dixon azonban uralkodott magán. Megállt: a padló szürke, olcsó szőnyegét bámulta. – Frank felesége eltűnt – szólalt meg halkan. – A fia azt mondja, Frank ölte meg. Mendez úgy érezte, testének minden csepp vére szabadesésben zuhan a talpa felé. Hicks felpattant a kanapé túlsó karfájáról, és csak ennyit bírt kinyögni: – Hogy mi? Dixon tájékoztatta őket mindarról, ami délután történt, amíg a két nyomozó a kórházban volt Wendy Morgannel és Cody Roache-csal. – Hol van most? – kérdezte Mendez. – Otthon – felelte a seriff. – Nem tudjuk, hogy Sharon meghalt-e vagy egyáltalán tényleg eltűnt-e. Megkértem Trammellt és Hamiltont, hogy telefonálják körbe a nő barátait és rokonait. Frank azt állítja, a nő lelépett. A fiú pedig nem beszámítható. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy a valóságot reálisan érzékeli-e. Többnyire szinte katatónikusnak tűnik. – Azt a részt leszámítva, amikor azt mondta, hogy az apja megölte az anyját – egészítette ki Mendez. – Frank beleegyezett, hogy átkutassam a házát – folytatta Dixon. – Semmi rendkívülit nem találtam. – Különben nem egyezett volna bele a házkutatásba – mutatott rá Mendez a lényegre. – Huszonkettes csapdája – összegezte Dixon. – És maga is átkozottul jól tudja, hogy egy ilyen vádnál nincs barátság. Egyszerűen semmi jel nem mutat arra, hogy bűncselekmény történt volna. Nincs semmink, amivel bent tarthatnánk. Mendez a fejére tette a kezét és megfordult a tengelye körül. – Mekkora elbaszott egy ügy ez!

Vince olyan csendes tisztelettel közelített Karly Vickers szobájához, mintha templomban járna. Jane Thomas a lány ágya mellett ült, és az arany nyakláncot tartó kezét fogta. – Nagyon szerencsés, hogy ön itt van mellette – szólalt meg az ügynök lágyan. – Nem tudom, hogy fogja ezen túltenni magát – vallotta meg Jane. – Olyan sok mindenen ment már keresztül azelőtt is, hogy a központba jött volna. – Élni akar – mondta Vince. – Különben nem lenne most itt. Megtalálja majd a módját, hogy túl legyen rajta, ön pedig azt, hogy miképp segíthet neki. Könnyek csillogtak a nő zöld szemében, és úgy nézett az ügynökre, mintha ő tudná a választ: – Miért kell ilyen nehéznek lennie? – Nem tudom. És csak a saját részemet tudom, az pedig nem más, minthogy segítsek megtalálni azt az állatot, aki ezt tette vele. Segítene nekem ebben? Jane Thomas segített az ügynöknek számba venni a sebeket, melyeket kínzója Karly Vickers testébe vésett. Vince azzal az ígérettel hagyta el a helyiséget, hogy tőle telhetően mindent elkövet azért, hogy ezt az őrültet az igazságszolgáltatás elé állítsák. Kiballagott az intenzív osztályról, és ugyanaz a kérdés járt a fejében: Miért kell ilyen nehéznek lennie?

73. Amikor Anne megpillantotta a pizzéria előtt várakozó Tommyt, minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne mosolyodjon el szélesen. A fiú ünneplőbe öltözött: csinos szürke nadrágot viselt, gombos inget és tengerészkék pulóvert Dodgers-dzsekije alatt. Ha nyakkendőt is húz, úgy festett volna, mint egy miniatűr egyetemi előkészítős. – Nagyon csinos vagy ma, Tommy. – Köszönöm. Ön is, Miss Navarre – válaszolta borzasztóan komolyan. – Köszönöm. – Szívesen. A kisfiú kifogyott a mondanivalóból. Felsóhajtott és megpróbált úrrá lenni az izgatottságán. Anne felnézett az apjára: jóképű volt és nyugodt. Kedves mosoly húzódott a szája szegletében. – Dr. Crane, köszönöm, hogy ezt lehetővé tette számunkra. – Nem probléma – felelte a férfi. – Nagyra értékelem az igyekezetét, hogy helyrehozzuk a történteket. Miért nem megyünk be? Képtelen vagyok tovább ellenállni ennek a finom pizza illatnak. Bementek az étterembe, és találtak is egy üres boxot. A hely majdnem tele volt már a rendszeres szombat esti látogatókkal – főiskolásokkal, családokkal, csapatokban lógó tinédzserekkel. Játékgépek sípoltak és zörögtek az üzlet hátuljában. Tommy tágra nyílt szemmel itta magába a látványt. – Nem járunk túl gyakran ide, igaz Tommy? – szólt oda Peter Crane a fiának. Tommy megrázta a fejét. – Tommy anyukája az élelmiszer-rendőrség tagja – magyarázta Crane. – Csak egészségeset, a nap huszonnégy órájában! – Fogorvosként ön minden bizonnyal egyetért ezzel – vélte Anne.

– Szerintem néha-néha belefér egy pizza. Tommyval időnként elszökünk harapni valami nyalánkságot, nem igaz, Sportember? Tommynak mintha csomót kötöttek volna a nyelvére. Csak bólintott. – Mit kérsz a pizzádra, Tommy? – kérdezte Anne. – Sajtot. – Azt én is. Mit szólsz a pepperonihoz? Tommynak ezúttal a szája szegletében maradt a mosoly, amikor bólintott. – És mi a helyzet a kelbimbóval? – Azt nem! – kiáltott fel hangosan, és olyan erősen rázta meg a fejét, hogy az egész törzse belelendült. Anne felnevetett. – Rendben. Nincs kelbimbó. Kijött a pincérnő és felvette a rendelést, kelbimbó nélkül. Amikor elment, Anne az asztal felett Tommyra nézett, immár komolyan. – Tommy, miután tegnap találkoztam édesanyáddal és veled, meg szeretnék győződni arról, hogy nem alakultak-e ki téves gondolataid valamiről – kezdte. – Amikor feltettem neked azokat a kérdéseket, semmi esetre sem akartam azt hitetni veled, hogy apukádnak köze van a történtekhez, vagy, hogy én ezt gondolom. Érted? – Gondolom – felelte Tommy nem túl meggyőzően. – Tudod, a nyomozóknak sok mindent meg kell kérdezniük, amikor egy bűnesetben nyomoznak – magyarázta Anne. – Sok embernek tesznek fel nagyon sok kérdést. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden embert bűnösnek tartanak, akivel beszélnek. Ennek ellenére fel kell tenniük azt a sok kérdést, hogy pontosan tudják, merre jártak az emberek, amikor egy bűntettet valaki elkövetett. Azt akarják megtudni, hogy ki az, aki biztosan nem csinálhatott rosszat, és ki az, aki talán rosszat tett. Leone nyomozó megkért, hogy kérdezzem meg tőled, otthon volt-e aznap este az apukád. Te pedig azt mondtad, hogy igen. Csupán ennyit akartak tudni. Tommy összeráncolta a homlokát. – De miért nem kérdezték meg apát? – Engem is megkérdeztek – szólt közbe Peter Crane. – De nem mindenki mond igazat a rendőröknek. Megerősítést kell szerezniük másoktól… például tőled vagy anyától. – Az apukám soha nem ölne meg senkit – jelentette ki Tommy.

– Jó ember. Még csak nem is kiabál soha… még anyára sem. Ha nem is lett volna otthon aznap este, az sem jelentené azt, hogy megölt valakit. – Nem, persze, hogy nem – helyeselt Anne, bár furcsának találta Tommy utolsó mondatát. Ha nem is lett volna otthon… – Apa segít az embereknek – folytatta Tommy. – Mert ő ilyen. Még akkor is segít, ha nem kell. – Ez nagyszerű – mosolygott rá Anne. – Igazán kiváló példakép neked az édesapád. – Anya azt mondja, ő a közösség pillére – tett rá még egy lapáttal Tommy, aki nem igazán tudta, hogy ez mit jelent, de biztos, hogy valami igen csodálatra méltó dolgot. – Biztos vagyok benne, hogy az. És abban is, hogy te is az leszel, ha felnősz – mondta Anne. – Nagyon sok mindenen mentél keresztül ezen a héten, és nagyon bátran helytálltál. Igazán büszke vagyok rád és Wendyre. Barátnője nevének említésére Tommy arca elkomorult: – Dennis Farman ma megtámadta Wendyt és Codyt a parkban. – Igen, tudom – felelte Anne, aki szívből örült volna annak, ha megússza ezt a beszélgetést. Azt remélte, lesz hétfőig egy kis ideje arra, hogy kitalálja, miként magyarázza el a tanulóinak, ami Wendyvel és Codyval történt, és ami Dennisszel ezek után történni fog. Egyelőre ő maga sem tudott értelmet adni ennek az értelmetlenségnek. Hogyan tudna ennyi őrültségre úgy választ adni, hogy egy tízéves is megértse? – Wendy felhívott és elmondta – mesélte Tommy. – Azt mondta, hogy Dennisnél egy hatalmas kés volt és megpróbálta vele kivágni Cody szívét. – Valóban volt nála kés – felelte Anne. – És valóban megsebezte vele Codyt, de Cody meg fog gyógyulni. És Wendy is – tette hozzá, felkészülve arra az esetre, hogy Wendy esetleg a saját szerepét is felcicomázta a történetben. – Anya azt mondja, hogy Dennis gonosz, és be kellene zárni, mint valami állatot. – Dennis sok rossz dolgot tett – magyarázta Anne. – De ő csak egy problémákkal küszködő kisfiú, Tommy. Bármilyen könnyű haragudnunk Dennisre, együtt is kell vele éreznünk.

– Miért? – kérdezte Tommy a gyerekek brutálisan őszinte hitetlenségével. – Fiam, nem tudhatjuk, hogy más emberek miért tesznek rossz dolgokat – szólt közbe az apja is. – Nem menthetjük fel őket a tettük alól, de meg kell értenünk, hogy a látszólagosnál valószínűleg sokkal bonyolultabb az oka annak, hogy Dennis ilyen lett. Tommy elfintorodott. – Csak nem akarom, hogy a közelembe jöjjön, ennyi. Ha felnőtt lenne, akkor börtönbe kellene mennie azért, mert megpróbálta kivágni valakinek a szívét, igaz? – Igen – felelte Anne. – És Dennisnek meg kell fizetnie azért, amit tett. Ugyanakkor azonban remélem, lesz valaki, aki segít neki megérteni, hogy miért tette ezt. – Azért, mert nem működik rendesen az agya – vágta rá Tommy tényszerűen. Megérkezett a pincérnő az italukkal. Most, hogy ilyen egyértelműen feltárta a probléma gyökerét, elunta a témát. Nagyot kortyolt a Pepsijéből, és az apjára nézett. – Apa, elmehetek Pac-manezni, amíg kihozzák a pizzát? Kérlek! – Hát persze – felelte az apja, és elkezdett negyeddollárosok után kutatni a zsebében. – Kérd el magad az asztaltól. – Elnézést kérek, Miss Navarre. – Jó szórakozást! – Anne elgondolkodva figyelte, ahogy a fiú elszáguld a játékgépek felé. – Nagyon különleges kis ember a fia, dr. Crane. – Jó fiú. Azt hiszem, meg kell köszönnöm a szerencsecsillagomnak, különösen azután, hogy megtudtam, mit művelt a Farman fiú. Nehéz elképzelni egy gyerekről, hogy ennyi düh tombol benne. – Azt hiszem, Dennis gyerekkora nem volt túl boldog – mondta Anne. – Nem igazán látunk bele abba, hogy mi zajlik mások családjában. – Valóban nem – értett egyet vele Crane. – Minden családnak megvannak a maga titkai, és ezek a titkok mélyen rejtőznek… mélyebben a hazugságoknál, mélyebben a halálnál. És a család minden tagjára kihatással vannak, mégpedig oly módon, amit kívülállókként nem tudhatunk.

– Nagyon is igaz – mondta Anne, és eszébe jutottak saját családja titkai. Apja kicsapongásai és anyja iránt tanúsított érzéketlen és szívtelen viselkedése maradandó sebhelyeket hagytak benne is, bár a Navarre családon kívül természetesen senki nem tudott erről semmit. A kívülállók számára ők voltak a mintacsalád. – Kissé aggódom Tommy miatt – vallotta meg Crane. – Az anyja nagyon negatív hatást gyakorolhat rá. Tőlem telhetően mindent megteszek azért, hogy ellensúlyozzam a feleségem személyiségének ezen aspektusát. Ennek ellenére lehetséges, hogy mégis hatással lesz Tommyra? Valószínűleg igen. Megkéseli ettől a játszótársát? Nem hiszem, de az elmúlt héten annyi szó esett sorozatgyilkosokról, hogy önkéntelenül is eltűnődünk azon, vajon mi késztet egy embert ilyen szörnyűségre. – Remélhetően hamarosan elfogják a gyilkost, és akkor már nem kell ilyesmire gondolnunk – felelte Anne, majd más irányba terelte a beszélgetést: Tommy és osztálytársai iskolai programjaira, többek között a Los Angeles-i osztálykirándulásra, ahol a Griffith obszervatóriumot készültek megnézni. Tommy különösen izgatottan várta az utat. Megkönnyebbült, hogy tisztázta a dolgokat a fiúval. Egy teherrel kevesebb nyomja a vállát. Megpróbált nem gondolni Dennis Farmanre, aki egy tábori ágyon tölti az éjszakát, ugyanabban a kihallgató helyiségben, ahol korábban beszélt vele. Igyekezett inkább élvezni a pizzát és a kellemes társaságot. Ahogy a vacsora végeztével az étterem előtt búcsúzkodtak, Tommynak hirtelen elkerekedett a szeme. – Ó! Majdnem elfelejtettem! Beletúrt a zsebébe, és egy apró, szépen becsomagolt ajándékdobozt húzott elő, amit ünnepélyesen Anne kezébe nyomott. – Önnek hoztam! Anne lehajolt és lágy mosollyal elfogadta az ajándékot. – Köszönöm, Tommy! Végtelenül kedves tőled. De nem kellett volna ajándékot hoznod nekem. Most nyissam ki? – Ne! – pirult el a feje búbjáig a fiú. – Csak amikor hazaért. – Rendben. – Anne odahajolt hozzá és megpuszilta az arcát. – Köszönöm. Hétfőn találkozunk.

A retiküljébe süllyesztette a dobozkát, és ahogy elindult a sétányon, az jutott eszébe, hogy talán mégis van remény az emberiség számára.

74. – Mivel szokta a szombat estéit tölteni, Vince? – kérdezte Hicks. A seriffhivatalban ültek, a tárgyalóteremben. Az akták és jelentések között néhány megtizedelt pizzát rejtegető doboz hevert. Dixon a kórházban maradt, mert Karly Vickers anyja végre megérkezett. – Ó, nos, szombat esténként általában Concorde-dal Párizsba utazom vacsorázni, aztán átugrom Monte-Carlóba egy kicsit kaszinózni. – Az adódollárjaink méltó helyre kerülnek – jegyezte meg Mendez. – Komolyan. – Komolyan? – Vince eltűnődött a háta mögött álló éven. A szombat estéinek túlnyomó részét ágyban töltötte, lábadozva. És azelőtt? – Többé-kevésbé azt, amit itt is csinálunk. – Ez azért komoly, ember. – Nincs feleségem. Nincs életem. Én vagyok a tökéletes ember a munkára. És mi a helyzet magával, Hicks nyomozó? – A hónap minden második szombatján borjút lehet nyerni a rodeón. Többnyire be szoktam zsebelni egy kis pénzt. Körülbelül most kezdődik a mulatság. – És mi a helyzet veled, Tony? – fordult a fiatal nyomozóhoz Vince. – Semmi különös. – Vigye el ezt az embert az FBI-hoz! – Jobb lesz, ha vigyázol, öreg barátom! – ékelődött Mendez. – Még a végén lenyúlom a munkádat. – Örömmel venném, fiatal kolléga. Én már ledolgoztam a magam idejét. Többé-kevésbé készen állok arra, hogy továbblépjek. – Te? Hogy otthagyd a hivatalt? Ki van zárva, ember! Hiszen legenda vagy. – Helyet cserélek veled. Ideköltözöm, és kényelmes, jó életem lesz. Te meg elmész keletre, és a nyakadba veszed a gyeplőt. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Mindennek meg kell fizetni az árát, de az ördögbe is, fiatal vagy… mint ahogy erre minden adandó alkalommal emlékeztetsz is.

Mintha csak a tényt akarná megerősíteni, lüktetni kezdett az agya. A szervezete jelzett, hogy elég volt aznapra. Fogadni mert volna, hogy a második körben már a pizza sem esik olyan jól. A kabátzsebéből előbányászta a pirulásüvegcsét. Hányinger ellen. Agyvérzés ellen. Fájdalom ellen. Bekapta mindhármat, majd hideg kávéval lesegítette a gyomrába. – Úgy eszed azokat a tablettákat, mintha szájfrissítő cukorkák lennének – állapította meg Mendez. – Mit szedsz? – Szájfrissítő cukorkát. – Hülyeség. – A kémia meghosszabbítja az életet – zárta rövidre az egészségét taglaló témát Vince. – Mit találtunk a közlekedési cédulákról? – Ha Frank csupán egy dollárt kapna minden egyes közlekedési bírságért, amit kiosztott, minden évben vadonatúj Cadillac-kel furikázna – mondta Hamilton. – De ezt eddig is tudtuk. – Panaszbejelentés ellene? – Néhány. – Nők tették? – Többnyire. – Helytelen viselkedés bejelentése? – Számtalan – válaszolta a nyomozó és belelapozott Farman személyes aktájába. – „Durva, lekezelő a stílusa, zsarnok, soviniszta, szexista, kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében, megjegyzést tett a seggemre.” – Szereti csesztetni a nőket – összegezte Vince. – Mrs. Farmanről van már valami hír? – Nincs. A telefonos noteszében szereplő összes számot végighívtuk. Senki nem látta, és senki nem hallott róla. – Az lenne a pokoli leosztás, ha kiderülne, hogy Frank a Nem Lát Rosszat fickó, nem igaz? – kérdezte Hamilton. – Ha Frank lenne a Nem Lát Rosszat fickó – érvelt Vince –, akkor a saját felesége meggyilkolása lenne a legutolsó dolog, amire számítanék tőle. A gyilkos arra a tényre alapozza a stratégiáját, hogy senki nem gyanakszik rá. – És mi a helyzet a publicitás iránti vágyával? – kérdezte Mendez. – Épp eleget kap. „A rendőrség tehetetlen az Oak Knoll-i gyilkossági ügyben.” „A sorozatgyilkos kiüti a seriffhivatalt” – Vince felemelt

kezével keretezte a képzeletbeli főcímeket. – Mindeközben a világ legtermészetesebb módján jár-kel közöttünk. Valószínűleg elbeszélget az esetről a szomszédokkal meg egy kávé felett az üzlettársakkal. És imádja. Az emberek ránéznek, és a tökéletes mintapolgárt látják benne, a tökéletes férjet, a tökéletes családapát, bármit. Nem fogja megölni a feleségét. – Talán csak elvesztette az önuralmát – vetette ellen Mendez. – Mint például Bundy a karrierje végén, a floridai Tallahasseeben, a Chi Omega házban. Elvesztette. Túl nagy kockázatot vállalt. Indulatból ölt. Vagy vegyük Kemper utolsó áldozatát, minden gyilkosságának az előidézőjét: az anyja volt. Addig gyilkolta szimbolikusan, míg végül ténylegesen is megtette. – Akkor miért nem találta még meg senki Sharon Farmant? – kérdezte Vince. – Ha áll az elméleted, akkor legalábbis ide kellett volna temetnie, az épület elé. Egyetlen utolsó, grandiózus gesztusként. Ed Kemper anyja tökszorongató férfigyűlölő volt, aki olyan szinten cincálta darabokra a fia idegeit, hogy végső bosszújában a konyhai szemétaprítóba dobta a gégéjét, miután kimetszette a levágott fejéből. Való igaz, hogy nem találkoztam Mrs. Farmannel – folytatta –, de az alapján, amit a férjéről tudok, hadd tapogatózzak egy kicsit a sötétben! Vesztes típus. Meglátszik rajta a kora, mert idegeskedő alkat. Dohányzik, talán titokban. Iszik, ezt biztosan stikában. Minden takaros körülötte: a ház takaros, ő maga is takaros, és takaros munkakörben dolgozik egy hatalmi pozícióval bíró takaros embernél. Fontos számára, hogy a maga biztonságos és ismert környezetében mozogjon, és nem is kívánkozik el innen. Mind ez idáig hogy haladok? – kérdezte. – Maga egy kibaszott csodabogár, ember – hüledezett Hamilton. – A Sharon Farmanhez hasonló nőket naponta verik halálra zsarnokoskodó, seggfej férjeik – magyarázta Vince. – De ez nem az a nőtípus, amelyik annyira kikészíti a férfit, hogy elszökik otthonról, és más nőket gyilkol. – Janet Crane az – szólt közbe Mendez. – Az biztos, mint a halál, hogy én előbb-utóbb gyilkolnék, ha vele élnék – értett egyet Vince. – Mit tudunk Peter Crane-ről ma este, amit nem tudtunk ma délután? – Beszéltem egy zsaruval Venturában dr. Crane hölgybarátjáról – felelte Hicks. – Az a nő közismert különleges képességeiről.

– Szado-mazo? – tippelt Mendez. – Telitalálat. – De nem hinném, hogy a Nem Lát Rosszat fickó hajlandó lenne fizetni a durva szexért – tűnődött el Mendez. Vince felvonta a szemöldökét. – Miért nem? – Mert már nem izgatná. Talán a színlelés a játékkal ment egy darabig, de most már megérezte a dolog valódi ízét. Nem akar színlelt félelmet, amikor megkaphatja élőben is. Nem elég eljátszani, hogy megfojt egy nőt most, hogy már többől is kiszorította a szuszt. – Jó elmélet. Nagyon jó. – Vince határozottan elégedett volt a pártfogoltjával. – Kanyarodjunk vissza valamihez, amit Crane mondott ma délután, amikor kihallgattad. Mendez a videóra kapcsolt tévéhez lépett, és berakta a Crane kihallgatását tartalmazó kazettát. Vince megragadta a távirányítót, és az anyag nagy részét áttekerte. Crane: …Nős ember. Mendez: Erre azelőtt kellelt volna gondolnia, hogy lehúzta a cipzárt a sliccén. Crane: Igazán kényelmetlen számomra erről beszélni. Mendez: Azt mondta, hogy Steve bonyolult fickó. Milyen értelemben? A barátja, ember! Meséljen róla! Crane: Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy Steve nagyon motivált. Szenvedélye lett a központnak végzett munka. Nehéz háttérből érkezett: egyedülálló anyuka, kevés pénz, nehéz idők. – Erről többet meg kell tudnunk! – csapott le Vince a pillanatstop gombra. – A nehéz háttérből meg az egyedülálló anyukából kisülhet valami. – Ez motiválja, hogy hátrányos helyzetű nők jogaiért küzdjön – jegyezte meg Hicks. – Lehet. De következhet belőle az ügyvéd úr egészségtelen vonzalma is a hátrányos helyzetű nők iránt – tette hozzá Vince. – Az egyházközösségbe hozott minden jó emberre két pedofil bűnbánat jut a gyóntatószék előtt. Ássanak le a Morgan család hátterének legmélyére… És Crane-ére is.

75. A gyönyörű szombat éjszakákra jellemzően a sétány és a leágazó utcák tele voltak vacsorázó, zenét hallgató és társasági életet élő emberekkel. Anne hagyta elkalandozni a gondolatait, miközben az autója felé sétált. Megengedte magának azt a lányos luxust, hogy arról a férfiról ábrándozzon, akihez vonzódott. Merre járhat? Mit csinál? Gondol rá? Aztán megszidta magát a butaságáért. A férfi, akihez vonzódik, épp egy sorozatgyilkosra vadászik, nem pedig őróla ábrándozik. Talán majd később. Felidézte a délután azon részét, amikor sikerült néhány percre kettesben maradniuk. – Hogy érzel az elmúlt éjszakával kapcsolatosan? – kérdezte Vince. Anne arcát elöntötte a pír. – Kicsit késő már szégyenlősködni – kuncogott a férfi. – Megbántad? – Nem – vágta rá Anne habozás nélkül. – Még nem jöttem rá pontosan, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de az biztos, hogy nem bántam meg. – Jó. Még mindig nem jött rá. De talán nem is volt mire rájönni. Talán egyszerűen csak felnőtt nővé érett, aki élvezte egy férfi figyelmét. És ha azon kell morfondíroznia, hogy hova vezet ez az egész… nem, nem kell. Kihajtott a parkolóból, és elindult Sycamore felé. Vince azt mondta, hogy valószínűleg sokáig dolgozik, de beugrana hozzá utána, ha nem gond. Dehogyis gond. Különösen ez után a nap után. Olyan fáradt volt. A lelke mélyéig fáradt attól, amit az elmúlt héten látott. Igazán nem lehetett elvakult optimizmussal vádolni, de öt nappal korábban sokkal szebbnek látta a világot, mint most. Úgy érezte, optimizmusát az utolsó cseppig eltemették valami kavicsbánya mélyére. Jó lett volna

beleolvadni Vince ölelésébe, és hagyni, hogy a férfi azt suttogja, minden rendben lesz, és ő majd vigyáz rá. Határozottan nem helyes így gondolkodnia egy fiatal, egyedülálló, karrierjét építgető nőnek, de akkor is így érzett. Olyan sokáig volt erős. Néhanapján átveheti ezt a terhet a válláról valaki. Ráfordult a Via Colinasra, és észrevette, hogy a mögötte lévő autó is ezt teszi. Bekanyarodott a Rojasra. A másik is így tett. Sebesebben kezdett verni a szíve. Kiért a belvárosból. Immár a csendes lakóövezet utcáin járt. Az emberek odabent tévéznek az otthonaik mélyén – mint ahogy a közvetlen szomszédai is, és senki nem figyel fel arra, amikor bekanyarodik a házuk előtti kocsifeljáróra és egyedül megy a bejárati ajtóhoz. Talán egyenesen a seriffhivatalhoz kellene vezetnie, gondolta szorongva. Ám abban a pillanatban, ahogy a gondolat megfogalmazódott a fejében, kék és piros fény kezdett villódzni mögötte. Nagyot sóhajtva lehúzódott. Biztos elfelejtett indexelni valamelyik kanyarnál. Ez lett a jutalma, amiért hagyta a gondolatait csapongani – a második közlekedési bírság egy héten belül. Letekerte az ablakot és a pénztárcájáért nyúlt. – Jogosítványt, forgalmit és biztosítási papírokat! A hang egy vakító fehér fényforrás mögül jött, és azonnali pánikot váltott ki belőle. Frank Farman.

Tommy igazán elégedett volt önmagával, ahogy apukájával áthaladtak a fogorvosi rendelőn, az épület mögött parkoló autójukhoz. Nagyon felnőttnek érezte magát, hogy vacsorával egybekötött megbeszélésen vett részt. Az anyja is mindig ilyenekre járt. – Jó este volt, igaz, Sportember? – kérdezte az apukája. – Nagyon. – És megértetted, amit Miss Navarre mondott azokról a kérdésekről, igaz? Nem akart semmi rosszat velük. Tommy bólintott, ám tartózkodott a megjegyzésektől. Azt megértette, hogy Miss Navarre nem akart semmi rosszat, de ettől még nagyon haragudott Mendez nyomozóra és az FBI-os emberre azért, amit

előző este mondtak az anyukájának. Úgy tűnt, ők minden egyes szavukat véresen komolyan gondolják, és azt mondták, hogy az apja talán gyilkos. Igaz, a munkájukkal jár a gyanakvás, de Tommy akkor is nagyon haragudott rájuk ezért. Valószínűleg ez is egyike volt azon dolgoknak, amit automatikusan megért majd, ha nagyobb lesz – a felnőttek legalábbis mindig ezt mondják. – Kedves gesztus volt tőled, hogy ajándékot adtál Miss Navarre-nak – szólalt meg ismét az apja. – Mi volt az? – Egy nyaklánc. Az apa a fiúra pillantott a műszerfal lámpáinak fényében. – Hol szereztél nyakláncot? Hiszen ki sem tetted ma a lábad a házból. Tommy szemmel láthatóan azon töprengett, hogyan vallja be apjának a történteket. – Anya eldobta. Ma reggel megint rájött a roham, és eldobta. De szép volt, és úgy gondoltam, tartozik is Miss Navarre-nak amiért tegnap este úgy rákiabált az emberek előtt, ezért jó ötletnek tűnt Miss Navarrenak adni a nyakláncot. Így hát odaadtam. Apja egy ideig némán bámulta maga előtt az utat. – Anyád eldobott egy nyakláncot? – Mindig eldobálja a cuccokat. Nem kellene szép dolgokat adni neki, ha nem vigyáz jobban rájuk – vélekedett Tommy. Azonban egy kicsi bűntudat is ébredt benne. Tudta, hogy nem lenne szabad megharagudnia az anyjára, amikor zaklatott. Nem tehetett arról, hogy rátörnek azok a rohamok. Sajnálnia kellene, nem pedig elosztogatni a dolgait. – Rosszat tettem? – kérdezte. – Nem, fiam. Jót akartál – felelte az apja. – A szándék a fontos – jelentette ki Tommy komolyan. Ez megint olyasmi volt, amit a felnőttek mondogatnak állandóan, de az ő számára nem nagyon volt értelme. Mindenesetre jól hangzott.

Anne az ablakon át Frank Farman felé nyújtotta a papírokat és a jogosítványát. – Mivel vádol, seriffhelyettes?

– Én vagyok az, aki itt kérdez – vakkantotta a rendőr. – De miért is koptatom a számat, hiszen magával mindig ez a baj, nem igaz, Miss Navarre? Soha nem tudja, mikor kell befognia a száját. – Úgy vélem, az nem ütközik törvénybe. – Szálljon ki az autóból! – parancsolta Farman. – Nem – vágta rá automatikusan Anne. Farman feltépte a Volkswagen ajtaját. – Szálljon ki az autóból! Gondatlan vezetése és ellenséges magatartása azt sugallja, hogy esetleg ittas. Tehát vagy önszántából kiszáll a járműből, vagy én rángatom ki, de akkor le is tartóztatom egyben! Majd betuszkolja a járőrkocsija hátuljába… és aztán? Lehet, hogy soha többé nem látja utána élő ember? A kép még túlságosan élénken élt a fejében: Dennis, amint azt mondja, „Ő ölte meg”, aztán megfordul és Frank Farman arcát látja meg az ajtó ablakában. Egész bensőjében reszketve szállt ki az autóból. Farman a szemébe villantott az elemlámpával. – Kihívta ellenem a gyámhatóságot! – dörögte. – Bejelentést tett ellenem! – Nem sok jelentősége van – felelte Anne. – A mai nap eseményeinek fényében. – Bekerül a szakmai életrajzomba – vágta rá a rendőr. – Kínos helyzetbe hozott, és olyasvalamit tetetett az életrajzomba, ami kihatással lehet az előléptetési esélyeimre. Anne nem tudta, mit mondjon erre. A „Normális vagy, öregem?” nem tűnt túl jó választásnak. A rendőr felesége eltűnt. A fia megpróbált megölni valakit. A fickó meg a szakmai életrajzába bekerülő széljegyzet miatt aggódik, ami talán kihathat az esetleges előléptetésére? – Kínos helyzetbe hozott – ismételte Farman. – Most én hozom magát kínos helyzetbe. Álljon kétoldalt kinyújtott karral! Hogy fogadnák az ittas vezetés vádját az iskolában, Miss Navarre? – Nem ittam. – Érintse meg az orra hegyét a bal mutatóujjával! Anne engedelmeskedett, ám Farman kinyúlt és olyan erősen megtaszította, hogy oldalra tántorodott.

– Hát, ez nem néz ki túl jól – csóválta meg a fejét a rendőr. – Tegye az egyik lábát közvetlenül a másik elé. Azt akarom, hogy induljon el egyenes vonalban. – Eleget szórakozott, seriffhelyettes – próbált Anne némi kontrolt megőrizni a helyzet felett. – Soha nem szerez pozitív szondatesztet tőlem. Ha azért állított meg, hogy megijesszen, hát sikerrel járt. A férfi továbbra is a szemébe világított a lámpával, így nem látott semmit, a hallása azonban kiválóan működött. Meghallotta a kibiztosított pisztoly kattanását. – Ne aggódjon a szonda miatt – mondta Farman. – Eleget ittam kettőnk helyett is. Pozitív lesz a tesztje. Most pedig indulás! Vissza, az autóm felé. Anne-nek most már nem csak a bensője reszketett. Halálosan rémült volt. Senki nem járt az utcán. Két háztömb között voltak – ahova nem igazán ért be a sarki lámpák fénye. Farman rászegezte a fegyverét. – Gyerünk! Anne lépett egyet. A másodiknál Farman meglökte hátulról, és ő a járdára zuhant. A kezével próbálta tompítani az ütést, így a feje helyett az horzsolódott le. Egy kocsi fordult az utcába a Via Colinasról, és reflektorai végigsöpörtek Anne-en. Felnézett, és megpróbálta a tekintetében összpontosítani az elemi rettegést, amit érzett. Kérlek, állj meg!

– Miss Navarre! – kiáltott ki Tommy az ablakon. Apja azonnal leállt a Volkswagen előtt. – Tommy, maradj az autóban! – De apa! – Azt mondtam, maradj az autóban!

Anne feltápászkodott az aszfaltról. Farman elfordult. – Maradjon az autójában! Peter Crane. A megkönnyebbülés hulláma csapott át Anne-en.

– Egy közúti ellenőrzésbe avatkozik bele – mordult a fogorvosra Farman. – Ez a nő részeg. – Nem, nem az. A fiammal épp most vacsoráztunk vele. Kezeskedem érte. Üdítőt ivott. – Elnézett Farman mellett. – Jól van, Miss Navarre? – Nem – felelte Anne. – Egyáltalán nem. – Van egy telefon a kocsimban. Felhívhatom a 911-et. Farman eddigi haragja semmi nem volt mostani dühéhez képest. Anne érezte, amint vibrál körülötte a levegő. Attól tartott, szétrobban a férfi, ám az hirtelen sarkon fordult és visszasietett a járőrkocsihoz, beszállt és elhajtott. – Szentséges ég! – Anne az autójának támaszkodott, mert attól tartott, nem tartja meg remegő térde. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Crane. – Elment az esze? – Azt hiszem, ennek megvan az esélye, igen – felelte elakadó lélegzettel Anne. A szíve még mindig a torkában dobogott. – Mit tehetek önért? – Azt hiszem, épp most tett meg mindent – felelte Anne. Azt hiszem, épp most mentette meg az életemet.

Hazakísérték Miss Navarre-t, amit Tommy egyszerre talált végtelenül izgalmasnak és fontosnak. Nem értette pontosan, hogy mi történt. Az autó belsejéből nem hallotta, mit beszélnek a felnőttek. Apja pedig nem mondta el neki, de Tommy látta rajta, hogy zaklatott, ami azt jelentette, hogy Mr. Farmannek valami köze volt a dologhoz. Miss Navarre pedig nagyon hálás volt, és vagy tízszer mondott nekik köszönetét. – Fiúk, maguk a hőseim – mondta még, mielőtt bement a házba. Tommyval madarat lehetett volna fogatni. Végigcsacsogta a hazautat, és egyre csak azt hajtogatta, hogy milyen nagyszerű csapatot alkot ő meg az apukája. Milyen király estéjük volt – majdnem randevúzott, most meg hős lett belőle. Alig várta, hogy elmondhassa Wendynek. Most már nemcsak a lánynak van mesélnivalója. Hős lett belőle. Anyja kocsija már a ház előtt állt, amikor megérkeztek, ám még ez sem tudta Tommyt lelombozni. Természetesen nem mondhat el neki

mindent. Ő és az apukája elmentek pizzázni. Ennyi tartozott rá. A többi kettejük titka marad. Micsoda nagyszerű este!

76. Követnie kellett, gondolta Anne, amikor beért a házba. Leült az ebédlőasztal mellé – az ajtóhoz legközelebb eső széken. Még mindig remegett. Frank Farmannek követnie kellett. Túl kicsi volt annak az esélye, hogy annyi ember közül pont őt állítsa meg. Valószínűleg a parkolótól követte egészen a belvárosig. És hogy a parkolótól követhesse, tudnia kellett azt is, hogy odamegy. Tehát valószínűleg órákon keresztül a nyomában volt. A rendőrnek még csak járőröznie sem lett volna szabad. Anne nem tudta elképzelni, hogy Dixon szolgálatba küldte volna a történtek után. – Elfelejtetted a jégkrémet – jelentette be az apja. Anne a folyosón át felé totyogó idős férfira nézett, aki úgy tolta maga előtt karcsú oxigéntartályát, mintha csak melegbarna pizsamája és fekete selyemköntöse elegáns kiegészítője lenne. – Pedig felírtam a listára, és te nem vettél – panaszolta – mogyoróvajas jégkrémet. A lista legelejére írtam. – Most szórakozol velem, igaz? – kérdezte Anne. – Az egyik tanulóm megpróbálta ma megölni egy másik tanulómat, te pedig amiatt reklamálsz, hogy elfelejtettem jégkrémet venni? – Nem látom, mi köze lenne egyiknek a másikhoz. – Nem. Hát persze, hogy nem. – Egy rendőr járt itt ma, és téged keresett, miután elindultál a vacsorádra – közölte elítélően az apja. – Nem úgy neveltelek fel, hogy bűnöző legyen belőled. – Egyáltalán nem te neveltél fel. – Azt akarta tudni, hogy hova mentél. – Te pedig elmondtad neki. – Természetesen. Rendkívül hálás volt érte, és a seriff alapítványának juttatott éves támogatásomért is – tette hozzá önelégülten.

– Nagyszerű. Talán téged is érdekel, hogy a szóban forgó rendőrt a felesége meggyilkolásával gyanúsítják. – Badarság. – Miért is vitatkozom veled? Még csak arra sem vetted a fáradságot, hogy megkérdezd, miért nézek így ki – nézett végig Anne felhorzsolt kezén és a fekete nadrágja térdén lévő, piszokkal körülvett lyukon. Felállt, és szemügyre vette magát a tálalópult feletti tükörben. Fehér volt, mint a fal. Észrevette, hogy az apja elfintorodik mögötte. – Azért, mert az anyádra ütöttél – vágta rá tökéletesen félreértve a lényeget. – Lefekszem. A jégkrémem nélkül. Anne a konyhába ment és egy pohár vörösbort öntött magának, hogy lecsillapítsa az idegeit. Legalább az egyik rejtély megoldódott: Frank Farman azért tudta, hogy hol keresse, mert a saját apja szabadította a nyakára. Előhalászta Vince személyi hívójának számát a pénztárcájából, és tárcsázta. A férfi azonnal visszahívta. – Hogy van a kedvenc ötödikeseket tanító tanárnőm? – Jól vagyok. – Mi a baj? – Peter Crane-nel és Tommyval vacsoráztam. – És hogy sikerült? – Jól. Megbeszéltük Tommyval a dolgokat – mesélte. – De útban hazafelé valami nagyon ijesztő történt Frank Farmannel. – Igen – felelte Vince. A hangja egyszerre más lett, hűvös és távolságtartó. Valami nem stimmelt. – Igen? Mit jelent az, hogy igen? – Igen – ismételte Vince. – Frank épp itt van a seriffhivatalban, és pisztolyt szegez Cal Dixon fejének.

77. Farman hátulról szorította Dixon nyakát és a halántékának szegezte 38-asának csövét. Olyan gyorsan, olyan egyszerűen történt. Senki nem számított rá – pedig kellett volna, gondolta Vince. Frank Farmant a karrierje határozta meg, az egyenruhája. Közel két évtizedet töltött a rendőrségnél makulátlan szakmai múlttal. Olyan területen dolgozhatott volna, amilyenen csak akar. Nyomozó lehetett volna. A kábítószer-elhárításban dolgozhatott volna. Amilyen szabálykövető volt, egyenes út vezethetett volna számára az FBI-hoz vagy akár a titkosszolgálathoz. Frank Farman azonban úgy döntött, egyenruhában marad, mert ő maga volt az egyenruha. Vince az évek során számos Frank Farmannel találkozott, egészen a haditengerészetnél eltöltött időkig visszamenően. Merevek. Szabálykövetők. Humorérzék nélküliek. Az ilyen fickók nagyon sértődékenyekké tudnak válni. Szinte elkerülhetetlen, hogy hiperérzékenyen reagáljanak a munka valamennyi aspektusára is, egészen a munkatársaik és főnökeik legapróbb megnyilvánulásaiig. Ha a munka volt a minden, akkor az életükben is minden a munkáról szólt. Ha pedig a munka valamilyen oknál fogva veszélybe került, akkor magát az ént fenyegette veszély, így a Frank Farmanhez hasonló fickók vagy valami toronyban kötöttek ki orv-lövészpuskával, vagy pedig pisztolyt szegeztek valakinek a fejéhez. Frank Farman gondosan felépített világa néhány nap alatt elkezdett darabokra hullani, és a romlás – legalábbis Farman elméjében – régi barátjánál, Cal Dixonnál gyökerezett. Egymás után kellett, hogy megérkezzenek a helyiségbe, a tanácskozóteremből kilépve a folyosón áthaladva, a mellékajtón át – Dixon elöl, Farman mögötte. Dixon – aki akkor ért vissza a kórházból, és minden bizonnyal kimerítő néhány órát tudhatott maga mögött Jane Thomasszal és Karly Vickers anyjával – valószínűleg nem figyelt. Fáradt volt, máshol jártak a gondolatai. Feltehetően még csak

körül sem nézett, mielőtt belépett az épületbe. Farman azonban csupán néhány lépéssel járhatott mögötte. Ahogy Dixon kinyitotta a tanácskozóterem ajtaját, Farman azonnal rávetette magát – kar a torok körül, fegyver a halántéknak –, belökte az ajtón, és ő maga a falnak háttal állva magához szorította a seriffet. Így álltak most is. Vince épp azelőtt hívta vissza Anne-t, amikor az incidens történt. A szemét egy pillanatra sem véve le Farmanről megszakította a hívást, letette a kagylót, majd bepötyögte a 911-et arra az esetre, ha a folyosón senki nem látta volna, hogy mi történt. Bejelentkezett egy operátor: – Kilenctizenegy. Kérem, mondja el, milyen vészhelyzet történt? – Frank! – szólította meg Vince a rendőrt hangosan. – A konferenciateremben vagyunk. Az emberek nem jönnek be a seriffhivatal konferenciatermébe fegyverrel a kezükben. Miért nem teszi le a pisztolyát? Beszéljük meg. Farman egyszerűen keresztülnézett rajta. – Mindenki álljon ahhoz a falhoz! – intett a fejével afelé a fal felé, amelybe az egyetlen ajtót építették, melyen át ki és be lehetett jutni a helyiségből. Az ajtó ablakán át látni akarta, mi történik a folyosón. Vince ott maradt, ahol volt – az ajtóval szemben. Hamilton és Hicks hagyták, hogy vezesse őket, és ők sem mozdultak, így ha Farman szemmel akarta tartani őket, meg kellett osztania a figyelmét a teremben. – A falhoz, különben szétrobbantom a kibaszott fejét! – Úgy tűnik, mindenképpen ez a terve, Frank – szólalt meg Vince. – Ki akarja nyírni a seriffet. Szándékosan nem nevezte Cal Dixont a nevén, és szándékosan nem használta a „barát” szót. Annak ellenére sem, hogy Farman és Dixon éveken át barátok voltak. Farman úgy ítélte meg, hogy Dixon elárulta őt. Semmi értelme felpiszkálni a parazsat. – Mindannyiunknál van fegyver, Frank – beszélt tovább az ügynök. – Nem tud egyszerre mindenkit lelőni. Kiiktatja a seriffet és annyi, abban a pillanatban leszedjük magát. Ezért jött ide? Hogy öngyilkos legyen egy zsaru keze által? A gyávák megoldását választja? – Nem vagyok gyáva – mordult fel Farman.

– Lője le a seriffet, és még a gyávánál is rosszabb. Mert akkor gyáva lesz és gyilkos. Ennyi egyenruhában töltött év után, Frank. Ennyi karrier- és hírnévépítéssel eltöltött év után. El akar mindent dobni magától, pusztán azért, mert felhúzta magát? Úgy tűnt, Farman nem tudja, mit válaszoljon erre. Vince úgy vélte, Farman számára az események nem úgy alakultak, ahogy idejövet elképzelte, amikor a fejét övező dicsőséges glóriáról képzelgett. A tekintete üveges volt és kissé homályos. Valószínűleg ivott – valószínűleg sokat. Mint ahogy előző éjjel is – amikor a feleségének nyoma veszett. Egy irányításban, uralkodásban létező ember számára az irányítás elvesztése pokolian félelmetes dolog, ami rengeteg alkoholt kíván, hogy elcsitítsa a rettegést és a fájdalmat. – Beszéljen velünk, Frank! – kérte Vince, és egy kicsit balra húzódott a rendőrtől. Csupán féllépésnyit, nem többet. – Kell, hogy legyen valami mondanivalója, különben nem jött volna ide. Dixon arca lilába hajlott: vagy az oxigénhiánytól, vagy mert gutaütés kerülgette. Nem lenne rossz, ha elájulna, gondolta Vince. Dixon feltehetően ugyanerre a következtetésre jutott, ám véleményét megváltoztathatta az a tény, hogy Farman és ő régi barátok voltak. Nem akarta holtan látni Farmant. Azt akarta, hogy lefegyverezzék. – Ugyan már, Frank! – szólalt meg Hicks. – Tedd le a fegyvert! Egy kicsivel többet ittál a kelleténél. Senki nem fogja ezt felhozni ellened. Hicks is balra csusszant féllépésnyit. Farman ide-oda topogott, és ő is balra húzódott. Egészen enyhén kellett csak elfordítania a fejét, és még mindig jó rálátása nyílt az ajtóra. Mendez minden bizonnyal a kávézószobából figyeli a dráma kibontakozását, gondolta Vince. Alig fél perccel azelőtt ment ki a mosdóba, hogy elkezdődött a balhé. – Mi az, amit el szeretnél mondani nekünk, Frank? – kérdezte Vince. Farman még mindig nem válaszolt, ám Vince szinte maga előtt látta, ahogy a szavakon rágódik. Már csak ki kell köpnie őket. Amíg beszél, addig nem lövöldözik. – Nem ismer engem – szólalt meg végül feszes, szinte pattogó hangon, mely hűen érzékeltette a benne tomboló feszültséget. – Makulátlan volt a múltam. – Tisztában vagyok vele, Frank – felelte Vince, és súlyát a másik lábára helyezve ismét közelebb araszolt néhány centiméterrel. –

Felnéztem magára. És utánanéztem a szakmai múltjának. A szolgálati háttere feddhetetlen. Akkor meg miért csinálja ezt? – Nem jelent semmit – felelte Farman. – Tizenhat év. És ez a tizenhat év darabokra hull, mert megbüntettem valami kurvát közúti szabálysértésért, és az ember, akivel letudtam ezt az időt, szemrebbenés nélkül hátba támad. – Tudom, hogy az ön szemszögéből ez nem volt korrekt lépés, Frank – beszélt tovább Vince. – De ezzel itt nem segít önmagán. Tegye le azt a fegyvert! – Túl késő. – Nem, még nem az. Nagy nyomásnak volt kitéve, Frank – mondta Vince. – A munkahelyén és otthon is. Mindenki megérti ezt. Tegye le a fegyvert! Megoldjuk. Pihen egy kicsit, kivesz néhány napot, egy szakember pedig segít a feszültséget feloldani. Tizenhat hibátlan év. Ez az éjszaka csupán apró rezzenés a nagy kijelzőn, Frank. Farman azonban megrázta a fejét. – Maga nem tudja… Már túl késő. – A fia itt van a folyosó másik végében, Frank. Tizenegy éves. Bajban van. Szüksége van magára, Frank. Szüksége van az édesapjára. Most már leteheti a fegyvert. Helyrehozzuk ezt a dolgot, hogy maga ott lehessen a fia mellett. – Megpróbáltam jó embert nevelni belőle – folytatta Farman. – Úgy, ahogy az öregem is tette velem. Nem tudom, mi a baj vele. – Problémái vannak, Frank – magyarázta Vince, és ismét közelebb csúszott Farmanhez. – Megesik. Ki tudja, miért? Maga az egyetlen, aki még segíthet rajta. Egy fiúnak szüksége van az apjára. Farman arcába újra vér szökött. Megigazította a fogást Dixon torkán és erősebben megmarkolta a pisztolyát. – Valóban? Nos, az a kurva a nyakamra hozta a gyámhatóságot – panaszolta. – Az pedig rákerül a lapomra. Rossz érzés kerítette Vince-et hatalmába, ahogy a fejében felcsendültek Anne szavai: Útban hazafelé valami nagyon ijesztő történt Frank Farmannel. – Nem számít, Frank! – mondta. – Félreértés csupán. Maga megtett mindent, amit tudott. Jó példát szolgáltatott a fiának, Frank. Ezt itt mindenki tudja. Ugyan már! Tegye le a fegyvert, üljünk le és oldjuk meg ezt a helyzetet. Mostanra már biztos elfáradt a karja is.

– Nem – mordult fel Farman, azonban izzadt, mint a ló, és a pisztolyt tartó keze szemmel láthatóan remegett. Vince Dixon érdekében nagyon remélte, hogy nehéz meghúzni a ravaszt.

78. Mendez épp csak a mosdóba ugrott ki a tanácskozóteremből. Túl sok Mountain Dew-t ivott. De kellett a folyadék, mert egy hétig szinte csak kávén élt. Amíg vécén volt, a feje tetejére állt a világ. A pihenőszobában lévő monitort figyelte, és magában hálát adott azért, hogy a megye nem sajnálta a pénzt az épület biztonsági berendezésére. A mosdókat leszámítva minden be volt kamerázva. Farman szolgálati fegyverét Dixon halántékának szegezte. Vince megpróbálta jobb belátásra bírni. Frank nem hallgatott rá. Mendez visszagondolt arra a beszélgetésre, amikor azt latolgatták, hogy lehet-e Frank Farman a Nem Lát Rosszat gyilkos. Vince nem tartotta valószínűnek, Mendez azonban el tudta képzelni. Ha a gyilkos motivációjában a hatalom kulcsfontosságú szerepet játszik, mégis ki személyesíti ezt meg jobban egy egyenruhát viselő tisztviselőnél? Mi több, Farman könnyedén belefolyhatott a nyomozásba is. Még akár olyan pozíciót is kisakkozhatott magának, melyben a gyanúsítottak hajkurászása közben hőssé avanzsál. – Mendez! – dugta be Trammell a fejét az ajtón. – Van egy nagy problémánk. – Igen. Épp most nézem. – Nem. Odakint. Siess! Mendez a monitorra nézett, és úgy vélte, nem kellene elmennie. Mi lehet ennél fontosabb? – Tényleg! – erősködött Trammell. – Gyere már! Leone majd szóval tartja. Ezt látnod kell! A folyosón át kisiettek az épület elé, ahol egy Harmadik típusú találkozásokra emlékeztető kép fogadta őket. A talajt felülről egy helikopter vakító fehér reflektora világította meg. Az épület előtti pázsiton a megye egyik járőrkocsija vesztegelt, nyitott ajtókkal és csomagtartóval. A rendőrök a saját testükkel képeztek kordont, hogy távol tartsák a kamerákat és az embereket. – Frank autója? – üvöltötte túl Mendez a helikopter rotorját.

– Igen. – Trammell a csomagtartóhoz vezette. – És Frank felesége. Sharon Farman holtan feküdt a csomagtartóban. Összeverve, megfojtva, összevagdosva. Szeme és szája leragasztva.

79. Dennis a szobában ideiglenesen elhelyezett ágyon feküdt. A nyomozók a pizza és üdítő mellett még egy tévét is bevittek neki, hogy nézhesse, ám ő nem akart tévét nézni és éhes sem volt. Valami csúnya, dagadt tehenészlány kinézetű rendőrnőnek kellett volna rá vigyáznia, ő azonban könyvet olvasott az asztalnál, és alig vetett rá egy-egy pillantást. Dennis igazából nem akart mást, csak hazamenni. Miss Navarre azt mondta, hogy nem mehet haza. De honnan tudná? Hiszen nem a seriffnek dolgozott. Az ő apukája dolgozott a seriffnek. Az apukája majd hazaviszi. Ám csak az üvegablakon át látta az apját, és akkor is csak egy pillanatra. Nem jött be, hogy beszéljen vagy kiabáljon vele. Csak akkor egyszer benézett az ablakon, és azóta sem látta. Talán soha többé nem fogja. Dennis nem most tűnődött el először azon, vajon milyen lenne egy igazi családhoz tartozni. Mint amilyenek a tévében vannak. Vagy mint amilyen Wendy Morgané és Tommy Crane-é. Mindig is gyűlölte Tommy Crane-t. Tommy Crane-nek mindene megvolt. Tommy Crane okos. Tommy Crane tehetséges. Tommy Crane-nek menők a szülei, akik mindent megadnak neki, amit csak akar. Mindig is gyűlölte Tommy Crane-t, ám most, ahogy a seriffhivatal egyik helyiségében egy priccsen feküdt, senki nem törődött vele és senki nem nyitotta rá az ajtót, hogy jól van-e, úgy vélte, átkozottul jó lenne Tommy Crane-nek lenni aznap éjjel. Tommy lefekvési rituáléja pontosan úgy zajlott, ahogy az elmúlt hét minden áldott napján. Anyja – még mindig borzalmas hangulatban – bevetette vele az allergia elleni gyógyszert. Ő pedig elrohant a fürdőszobájába és kihányta. Most már mérges volt rá. Bár megfogadta, a világ minden kincséért sem hagyja, hogy tönkretegye az apjával eltöltött tökéletes estét, mégis sikerült neki. Anyjának mindig a figyelem középpontjában kellett

állnia, és ennek érdekében bármilyen eszközt hajlandó volt bevetni. Általában a kiabálás volt ez az eszköz. Tommy belefáradt. Miért nem tud valaki más lenni az anyja? Vagy miért nem élhetnek ketten együtt – csak ő meg az apja? Néha titokban azt kívánta, bárcsak válnának el, ám ilyenkor megijedt, hogy mi lesz, ha az anyjával kell maradnia. A szülei veszekedtek. Tommy kimászott az emeleti haliba, addig, amíg csak mert, majd fülelni kezdett. A vita nagy részét mégsem tudta kivenni, mert szülei bementek a folyosó túlsó végén lévő hálószobájukba, és becsukták az ajtót is. Néha azonban kiszűrődött egy-egy szó. A saját neve. Miért tennéd…? Hogy tehetted…? Anne Navarre… Tommyt elfogta a hányinger, aminek azonban semmi köze nem volt az allergia elleni gyógyszeréhez. Nem akart már megint probléma lenni. Könnybe lábadt a szeme, aztán a folyosón át visszasietett a saját szobájába. Amúgy sem volt szükség a hallgatózásra. Pontosan tudta, mi következik ezután. Apjának elege lesz a veszekedésből, elmegy otthonról, és csak órák múlva jön haza. Csakhogy ezúttal nem megy egyedül.

80. Anne fel-alá járkált a konyhában, és azon töprengett, hogy mitévő legyen. Mit tehetne? Semmit. Ahogy Vince letette a telefont, felhívta a 911-et, ahol közölték vele, hogy tökéletesen tisztában vannak a seriffhivatalban lévő helyzettel. A helyzet. Frank Farman ott volt a seriffhivatalban, és fegyvert szegezett Dixon seriff fejének. Anne megremegett arra a gondolatra, hogy Frank Farman kezei között milyen közel került ő maga is a véghez. Ha Tommy és az apja más útvonalat választ… Csak most gondolkodott el azon, hogy milyen zavart lehet Frank Farman. Megölte a feleségét? Csak a feleségét ölte meg? Olyan könnyedén kipécézhette magának az áldozatait. Nincs olyan nő, aki ne állna meg egy villogó rendőrautónak. Minden nő megbízik az autóból kiszálló egyenruhás férfiban. Neki pedig semmi másra nem kellett figyelnie, csak arra, hogy egy kevéssé forgalmas útszakaszon állítsa le őket… A bizalom megszegése a lelkiismeret totális hiányát jelzi. És amikor eszébe jutott, hogy mit művelt a tettes azokkal a nőkkel… Nincs rémálom, ami iszonyatosabb lehetne ennél. A testén kis hullámokban még mindig végigsugárzó adrenalintól meg-megreszketve körbejárta az egész házat és gondosan bezárt minden ajtót és ablakot. Azt kívánta, bárcsak ott lenne Vince is. Mókás, milyen hamar lett ez visszatérő gondolat nála. Bement a nappaliba, ahol bekapcsolta a tévét, csak hogy más hangokat is halljon, és a seriffhivatal képe tárult a szeme elé. A képernyő alján futó csík ezt hirdette: OSTROMÁLLAPOT A SERIFFHIVATALBAN: LESZÁMOLÁS OAK KNOLLBAN. Az épületet a sajtó képviselői vették körül, miközben a média helikopterei reflektoraikkal nappali fénybe borították a környezetet. Anne felkapta a távirányítót és felhangosította a készüléket. Mondat közepén csípte el a jóképű Los Angeles-i riporter tájékoztatóját.

– …felesége megverésével és megfojtásával gyanúsítják, akinek holttestét állítólag kevesebb mint egy órával ezelőtt találták meg a mögöttem lévő rendőrautóban. Meg nem erősített információk szerint ez Farman seriffhelyettes szolgálati kocsija. Szentséges ég! – A sors még ennél is bizarrabb fintora, hogy a rendőr tizenegy éves fia állítólag szintén az épületben van. A mai nap folyamán tartóztatták le őt is a parkban történt késeléses eset kapcsán. Természetesen vad találgatások folynak arról, hogy vajon maga a seriffhelyettes-e a hírhedt Nem Lát Rosszat gyilkos, aki ebben az idilli egyetemvárosban portyázik… Anne csatornáról csatornára kapcsolt, ám mindegyik ugyanazt mutatta, csak más perspektívából. Egyik sem jutott be az épületbe, hogy az odabent folyó drámát közvetítse, melyben életek függtek egyetlen hajszálon.

81. – Mit tehetünk önért, Frank? – kérdezte Vince. Már harmincöt perce küzdöttek egymással. Vince, aki válaszokat próbált kicsikarni Frank Farmanből, és megkísérelte lassanként háttal az ajtó felé terelni. Farman, aki izzadt és most már remegett az erőkifejtéstől, mellyel a seriffet tartotta és a fegyvert a fejéhez szegezte. Vince-nek a saját testével is meg kellett vívnia a maga háborúját, amely tartalékai utolsó cseppjét is felélte. Érezte, hogy hamarosan ő is reszketni kezd, de csak egy kicsit kellene még Farman figyelmét lekötnie, és talán történik valami. A rendőr feladja, vagy betör a lovasság. Bármi. Az volt a lényeg, hogy beszéltesse. – Nem akar leülni? Kér inni valamit? Mit szeretne? – kérdezte Vince újra és újra, beleplántálva Farman agyába a szükségletek iránti igényt. Farman nagyot pislogott, mert az egyik homlokáról lecsorduló izzadságcsepp a szemében landolt. – Adjon nekem valami támpontot, Frank! – Mindenemet odaadtam már ennek a hivatalnak – felelte Farman, a benne tomboló érzelmektől megbicsakló hangon. – Próbáljunk megmenteni ebből valamit – javasolta Vince. – Rengeteg jót tett, Frank. Ne csessze most ezt el! Megkockáztatta, és az ajtótól elfordulva egy teljes lépést tett Farman felé. – Ne jöjjön közelebb! – figyelmeztette Farman. – Csak segíteni akarok, Frank – halkította le az ügynök olyannyira a hangját, hogy Farmannek koncentrálnia kellett ahhoz, hogy megértse. – Legyen ennek jó vége. Farman megrázta a fejét. – Túl késő. Már vége. Maga nem tudja. – Mit nem tudok, Frank? – kérdezte Vince. – Mondja el! Segítek magának, amiben csak tudok. – Túl késő – ismételte meg Farman, és könnybe lábadt a szeme. – Elment.

– Tudom, hogy elment a felesége. Megtaláljuk, Frank. Visszahozzuk magához. Beszéljen nyugodtan. Farman azonban csak megrázta a fejét. – Túl késő. Ó, a francba! – döbbent rá a valóságra Vince. – Meghalt! Ezzel mintegy megszázszorozódott annak a kockázata, hogy a helyzet katasztrófába torkollik. Ha valóban megölte a feleségét, akkor nincs visszaút számára. Börtönbe kerülne. A börtön pedig nem lehetséges választás Frank Farman számára. Inkább kívánná a halált. Vince nagyon nagyot sóhajtott. – Megértem – mondta csendesen. – Értem, Frank. – Nem akartam – suttogta Farman, akinek iszonyatos fájdalom vésett mély barázdákat az arcára. – Ne rontson a helyzeten! – kérte Vince, és újabb fél lépést tett a rendőr felé. – Hagyja menni azt az embert! A szemét egyenesen Farmanre szegezte, egy pillanatra sem rebbent meg, ahogy az ajtó némán kinyílt mögötte.

Mendez visszafojtott lélegzettel surrant be a szobába. Három gyors lépés, és Frank Farman mögött állt. Abban a pillanatban szegezte a rendőr tarkójának a pisztolyát, amikor az megszólalt: – Nem mehetek börtönbe. – Dobd el a fegyvert, Frank! – szólt rá. – Most azonnal. Vége. Három dolog történt egyszerre: Cal Dixon magatehetetlen zsákként zuhant a földre, Vince azt kiáltotta, hogy „NE!”, Frank Farman pedig a szájába vette 38-asának csövét és meghúzta a ravaszt. A golyó felfelé ívelő pályán hatolt a szájpadlásán keresztül a középagyba, és a koponyája jobb hátsó felén át távozott, súrolta Mendez arcát, majd belefúródott a falba. Farman rongybabaként hullott Cal Dixon lábára. Feje hátsó fele teljesen szétroncsolódott.

82. A jóképű Los Angeles-i riporter szerint az OSTROMÁLLAPOT A SERIFFHIVATALBAN valamiféle végkifejlethez közeledett. Lövések dördültek. A seriffhivatal taktikai egysége megrohamozta az épületet. Anne minden ízében reszketett. Nem volt rá garancia, hogy a végkifejlet mindenki számára boldog lesz. Tudta, hogy addig képtelen lesz megnyugodni, amíg Frank Farmant így vagy úgy meg nem fékezik, és a többiek biztonságba nem kerülnek. Amíg Vince biztonságba nem kerül. Valamivel el kellett foglalnia a kezét, így a nappaliba vitte a táskáját és kiborította a tartalmát a heverő-re. Még elmosolyodnia is sikerült, amikor megpillantotta Tommy kiguruló ajándékát. Pont erre volt szüksége – egy kedves meglepetésre. A dobozka körülbelül akkora méretű volt, mint amilyenben a gyűrűket szokták tárolni. Egyértelmű volt, hogy Tommy maga csomagolta be. Anne olyan óvatosan nyitotta ki, mintha hímes tojást tartana a kezében. A dobozban finoman megmunkált arany nyaklánc hevert összetekerve. Egy nyaklánc, gondolta kissé értetlenül. Honnan van egy tízévesnek pénze arra, hogy nyakláncot vegyen a tanárának? És mit tegyen, ha az ajándék túlságosan drága? Összetöri a fiú szívét, ha visszaadja neki. A kezébe borította a dobozka tartalmát, majd gondosan eligazgatta a végeit, és felemelte, hagyva, hogy magától bontakozzon ki, mint valami aranyfonal. Egyszerű aranymedál himbálózott a lánc végén. Egy női alak, aki diadalmasan az ég felé emeli a karját. Az a nyaklánc, amit Karly Vickers viselt a szórólapon lévő fényképen. Anne ereiben megfagyott a vér. A szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott, elájul. A keze annyira reszketett, hogy a kis aranyfigura szabályos táncot lejtett a lámpafényben.

Honnan szerezhette ezt Tommy? Van bármi ésszerű magyarázat arra, hogy olyan ékszer kerül a tulajdonába, amit kizárólag azok a nők kapnak, akik elvégezték a Thomas Központ programját és készen állnak az önálló életre? Úgy érezte, leblokkolt az agya, bár minden erejével próbálta megtalálni a magyarázatot. Az erdőben találhatta? Vajon Lisa Warwicknak is volt ilyen lánca? Elkeveredhetett a föld meg a lehullott falevelek között. Lehetséges, hogy Tommy akkor talált rá, amikor Wendyvel a sárga kordonon kívül üldögéltek? Akkor, amikor már megtalálták a holttestet, de ő még nem ért ki a helyszínre? Ez nem tűnt valószínűnek, de az agya mégis el akarta hitetni vele. Vicces, hogy az elme miként képes önmagától is kitekeredni, csakhogy akár hiányos információk alapján is értelmet adjon valaminek, a saját képeivel töltve ki a fehér foltokat. Ha Frank Farman volt a gyilkos – ahogy azt a riporterek spekulálták –, akkor talán eredetileg Dennisnél volt a nyaklánc, Tommy pedig valahogy megszerezte tőle. Hát persze. Mintha Dennis hajlandó lenne bármit is adni Tommynak. Inkább Dennis verte volna agyba-főbe Tommyt, hogy megszerezze tőle a láncot. A történetnek nem volt olyan verziója, ami visszafelé hitelesen működött volna. Peter Crane is felajánlotta a szolgálatait a központnak. De csak a központ programját elvégző nők kaptak aranyláncot. Még Jane Thomasé sem aranyból készült. Természetesen kell, hogy legyen egy tökéletesen ésszerű magyarázat, gondolta. Semmi oka arra, hogy nyugtalankodjon az ajándék miatt… és mégis zavarta. Az öklébe szorította a nyakláncot, és járkálni kezdett a szobában, mintha ettől valahogy beszélni kezdene hozzá. Meg kell kérdeznie Tommyt. Vagy talán az apjának kellene megemlítenie. Biztosan van rá válasz. Minél előbb, annál jobb, gondolta, és ebben a pillanatban csöngettek a bejárati ajtón. Kinyitotta, és Peter Crane állt előtte.

83. – Maradandó sebhelyed lesz – állapította meg Vince. – Csak egy? – kérdezett vissza Mendez. – Imádni fogják a nők – mutatott az ügynök a Mendez arcát átszelő mérges, vörös sebre. – Azok biztosan, akik nem látnak… Vállat vont, majd leült a kőpadra a nyomozó mellé, és a combjára könyökölt. Egyiküket sem zavarta az éjszakai levegő nyirkos hidege. Levendula- és rozmaringillat keveredett a tőlük nyugatra húzódó dombok mögötti óceán illatába. Nem puskapor- vagy halálszaga volt. A média feladta a harcot éjszakára, Dixon röviden leállította és elküldte őket. Az épületben történtek talán lenyűgöző hírként szolgáltak volna a televízióban, azonban családi tragédia is volt egyben, és ennyi felhajtás több mint elég volt egy éjszakára. A mentősök fel-alá rohangáltak. Mendez nem volt hajlandó bemenni a kórházba. Miután lemosta a vért, agydarabkákat és csontszilánkokat magáról, az arcán lévő kis vágás nem tűnt olyasminek, amire hajlandó lett volna az idejét vesztegetni. Csak hajszál híján múlt, hogy nem halott ő is, mint Frank Farman. – Nem akarsz adni egy keveset abból a gyógyszertárból, amit magadnál hordasz? – kérdezte. Vince előhalászta a kabátzsebéből a pirulásüvegcsét, és kirázott néhány darabot a tenyerébe. – A hosszú fehéret javaslom – mondta. – Hacsak nem gondolod azt, hogy agyvérzésed lesz. Akkor a rózsaszín a nyerő. Mendez meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Agyvérzés? – Itt ment be a golyó – mutatott Vince közvetlenül a jobb arccsontja alá, ahol egy szokatlanul sima, fényes, tízcentesnél is kisebb felület jelezte a bőrbeültetést. Az emberek ritkán ismerték fel a sebhelyet. Az újonnan növesztett bajusz sokkal feltűnőbb vonás volt. – Golyó?

– Visszahívjam a mentősöket? – érdeklődött Vince. – Azt ismételgeted, amit mondok. – Milyen golyó? – Bárcsak előre láttam volna, hogy jön – mondta az ügynök vágyakozva. – Elfordíthattam volna kissé a fejem, és akkor nekem is egy a tiédhez hasonló pengevékony forradásom lenne. Vagy szemtapaszom. A volt feleségem úgyis bukott a kalózokra a romantikus regényeiben. – Mi történt? – A Reader's Digest verzió: egy kábszeres ripacs olcsó .22-essel. Ez a gond a kis kaliberű kézifegyverekkel… nem mindig jön ki az áldozatból, ami bemegy. – Ólommal teli fejjel járkálsz? – Mendez még mindig nem hitt a fülének. – Sokat megmagyaráz, nem igaz? – Ami azt illeti, valóban. – Hivatalosan táppénzen vagyok. – Miért nem mondtál erről korábban semmit? – Hm… mert nem akartam, hogy bárki tudjon róla – válaszolta Vince. – Tarts nyugodtan paranoiásnak, de meggyőződésem, hogy az emberek másképp állnak olyan fickóhoz, akiről tudják, hogy golyó van a fejében. – Halottnak kellene lenned. – Igen. De nem vagyok az – mosolyodon el halványan. – Az élet tele van váratlan fordulattal. Ne vedd készpénznek, kölyök. Néhány másodpercig békésen üldögéltek egymás mellett. Pár járőrkocsi hajtott be mellettük a hátsó parkolóba. Csak egy újabb esti műszak vége. A műsor véget ért. – Tényleg ki akarsz lépni, igaz? Vince bólintott. – Ha nem is voltam biztos benne, amikor idejöttem, most már száz százalékig az vagyok. Ma este fordult a kocka. Nem akarom úgy végezni kölyök, mint Frank: az egyenruhám akasztójaként. Úgy, hogy a munkán kívül semmi más értelme ne legyen az életemnek. Hogy az határozzon meg. Hogy maga legyek a két lábon járó munka. Benne voltam, megtettem a magamét, ideje továbblépni. Ne érts félre, imádom

azt, amit csinálok – folytatta. – Szenvedélyesen szeretem, de nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen szeretőm. – Mihez akarsz kezdeni? – Egy kicsit tanítani, egy kicsi tanácsadói munkát végezni, egy kicsit toborozni a régi szép idők emlékére – felelte. – Igazából azonban egy feleséget akarok és életet. A nap végén pedig meleg otthonban puha párnát, amin álomba hajthatom golyólyukasztotta fejemet, nem pedig valami motelszobát. Itt az ideje, hogy a hozzád hasonló tehetségek belépjenek, én pedig ki. – Szerinted bekerülhetnék a magatartástudományiakhoz? – El kell némi időt töltened terepen, de igen, úgy gondolom, nincs akadálya. Jó fejed van hozzá, Tony! Amúgy is szeretném, ha elgondolkodnál erről. – Mindenképpen el fogok. – A legjobb nyomozómat fűzi, Vince? – ballagott oda hozzájuk Cal Dixon, és leült az utolsó szabad helyre a pádon. Mendezhez hasonlóan ő is lezuhanyozott és átöltözött: Frank Farman vérével szennyezett egyenruháját farmerra és pulóverre cserélte. Vince ártatlanul széttárta a karját: – Mit mondhatnék? Ilyen rohadék vagyok. Azt szeretném, ha kihozna magából mindent, ami benne rejlik. – Szemet hunyok felette – felelte Dixon. – Ma éjjel megmentette a seggemet. – Ön is hozzátette a saját részét. Én csupán nagyszájú vagyok. Az apácák épp eleget rúgták is a hátsómat ezért – mesélte Vince. Egy pillanatra elhallgatott, majd hangnemet váltott: – Sajnálom azt, ami Frankkel történt. Dixon megrázta a fejét: – Azt hiszed, megismerhetsz valakit… – Meg is ismerte – felelte Vince. – Egyszer. Az emberek azonban változnak. Az élet megváltoztatja őket. – Egyszerűen nem láttam benne, hogy képes lenne olyan szörnyűségeket elkövetni azokkal a nőkkel. – Nem Farman ölte meg őket – mondta Vince. A két oldalán ülő két férfi egyszerre egyenesedett és kiáltott fel döbbenten: – Hogy mi?

– Farman megölte a feleségét. De nem ő a Nem Lát Rosszat. – De hiszen minden összevág! – tiltakozott Mendez. – Majdnem. De mégsem egészen. – De Vince, én láttam, hogy mit tett a feleségével! Ugyanúgy nézett ki ő is, mint a többi… – És miért ne nézett volna ki ugyanúgy? – kérdezett vissza az ügynök. – Farman töviről hegyire ismerte a gyilkosságok részleteit. – Úgy véli, hogy csak utánozta az igazi elkövetőt? – kérdezte Dixon. – Az én történetem Frank Farmanről a következőképpen néz ki: Tegnap este Frank berúgott, előtört belőle a rosszabbik énje és megverte a feleségét. Nem először, de ezúttal rosszul sült el a dolog, és az asszony meghalt. Frank Farman azonban nem hülye fickó, és amikor másnap reggel kijózanodik, pontosan tudja, hogy sok a vesztenivalója. Úgy okoskodik, hogy a többihez hasonlóan megrendezi a felesége halálát. Rákeni az igazi rosszfiúra. Akárhogy is nézzük, baleset volt, és korábban sem tett, ezután sem tesz semmi rosszat az életben, miért menne börtönbe? Nem mehet börtönbe, hiszen ő Frank Farman, a seriffhelyettes. Még négy év hiányzik a húsz szolgálati évhez, és annyi ajánlása van, amivel folyót lehetne rekeszteni. Egy nap akár seriff is lehet belőle, az isten verje meg! Hiszen a belét kidolgozta érte. Így hát utánozza a gyilkost, összeragasztja az asszony szemét meg a száját, aztán össze is vagdossa. Már halott. Nem fáj neki. Ezen a ponton még képes megőrizni a hidegvérét. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ez most már üzlet is. Úgy okoskodik, hogy majd eltemeti valahova, ha besötétedik. Csakhogy Frank rossz napja egyre rosszabb lesz. A fia megpróbál megölni valakit, majd rámutat és megvádolja az asszony meggyilkolásával. Erre legvadabb álmában sem számított. Az általa legjobban tisztelt emberek, magát is beleértve, seriff, már amúgy is sanda szemmel méregetik a Vickers lány felírása és az ujjügylet miatt. Bármi is történt Frankkel, ezt az egyet nem képes elviselni: hogy csorba essen a hírnevén. Hiszen ő maga a megtestesült jó hírnév. Így hát az események lassan rágni kezdik belülről. Természeténél fogva nem gyilkos, ezért a felesége halála is mázsás súllyal nehezedik rá. Nem bírja elviselni azt a gondolatot, hogy az emberek rossz zsarunak vagy rossz apának tartják. Hazamegy. Inni kezd. Aztán a gyámhatóság bekopog hozzá, mert Anne Navarre felhívta őket tegnap, és potenciális gyerekbántalmazásról tett bejelentést. Újabb folt a páncélzaton. Az élet

egyre rosszabb Frank számára. A kerekek kezdenek lesiklani a sínekről, és ő képtelen megállítani a vonatot. Az ő gondolkodása szerint nem csinált semmi rosszat, azt leszámítva, hogy véletlenül megölte az asszonyt, és másvalakit hibáztat a balsorsáért. – Engem – szólt közbe Dixon. – Magát – hagyta a seriffre Vince. – Mert magának meg kellett volna bízni benne. Hinnie kellett volna neki. Ehelyett kivonta a nyomozásból. Akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Ki más hibája lenne, ha nem a magáé? És helyben is vagyunk… Dixon az ügynökre nézett: – Ez mind benne van a fejében? – Ez meg egy golyó – válaszolt Mendez. – Nem Frank volt a mumus – ismételte Vince. – Ő volt az a fickó, aki olyan feszesre húzta önmagát, hogy előbb-utóbb fel kellett robbannia. Egyszerű és tiszta ügy. És fogadok, hogy be is tudom bizonyítani-jelentette ki, és felállt. – Hova szállították Mrs. Farman holttestét?

A holttesteket az Orrison Temetkezési Vállalkozáshoz vitték: mindkét Farmant, férjet és feleséget egyaránt. Vince-nek az volt a gyanúja, hogy a szóban forgó temetkezési vállalkozásnál még soha nem találkoztak ennél bizarrabb látvánnyal. Sharon Farman zsákja nyitva volt, és Vince megdöbbent ama erőszak láttán, ami az asszonyt érte, mind halála előtt és után. – Csak a vágott sebeket nézzék! – kérte a társait. – Nézzék meg a vágások elhelyezkedését, hosszát, mélységét, valamint a széleket! Magával hozta a Lisa Warwick boncolásán készített Polaroid képeket is, csakúgy, mint azt a két vázlatot, melyen a két áldozat – Lisa és Karly Vickers – sebeinek elhelyezkedését jelölte be. A két korábbi áldozaton valamennyi seb tökéletesen azonos helyen húzódott, és tökéletesen azonos méretű volt. Egy újabb papírlapon felvázolta Sharon Farman sérüléseit is. Amikor befejezte, kirakta egymás mellé a három rajzot egy tiszta krómacél asztalra. Egyikük sem szólt, egy ideig némán tanulmányozták a rajzokat: kettő tökéletesen egyforma és egy slampos utánzat lett az eredmény. A

Sharon Farman tetemén lévő vágások hosszukban és mélységükben is váltakoztak. A sebek sem ugyanott helyezkedtek el, mint a másik két áldozaton. A vágások inkább véletlenszerűnek, semmint tudatosnak tűntek. – Nem Frank Farman ölte meg azokat a nőket – hangsúlyozta Vince. – Ezek a vágások Warwick és Vickers testén egyedi jelentéssel bírnak az elkövető számára. Pontosan ugyanott és ugyanúgy ejti őket, és megvan rá a maga oka, hogy miért így jár el. Sharon Farman összetákolt utánzat. Mendez továbbra is a rajzokat bámulta: meglátott bennük valamit, ami több volt, mint amire Vince-nek többórás fejtörés után sikerült rájönnie. Üzenetet keresett a vágások elhelyezkedésében, a hosszukban és a mélységükben. A vonalak jelentettek valamit a gyilkosnak, de még nem volt benne biztos, hogy mit. Mendez elkérte a főnöke tollát, és elkezdte összekötni a vágásokat, egyiket a másik után. Először a Lisa Warwick sebeit ábrázoló vázlaton, majd Karly Vickersén. Kellett hozzá némi képzelőerő, de a minta egyértelműen ott volt: hosszú lábak, hosszú nyak, hosszú fej… és két szárny. – Madár – szólalt meg Dixon. Vince-et elöntötte a felismerés hulláma, de hagyta, hogy Mendez mondja ki. – Daru. – Peter Crane.1

1

crane = daru, ang

84. – Dr. Crane! – Anne-t meg is lepte, hogy a fogorvost látja az ajtóban, meg nem is. Épp azelőtt gondolt rá. Vele töltötte az estét. Nem olyan kirívóan meglepő, hogy felbukkan az ajtajában, próbálta racionalizálni a helyzetet. A férfi szégyenlősen elmosolyodott: – Anne, nagyon sajnálom, hogy zavarom. – Nem, nem, semmi probléma. Az anyja arra nevelte, hogy fogadja szeretettel a vendégeket, udvariasan. Ösztönösen lépett hátra az ajtótól, és engedte be a férfit. Miért is ne tette volna? Néhány perce még a hőse volt. – Adhatok valamit inni? – Hoszteszek hosztesze. Ez az anyja szerepe volt. – Nem, köszönöm – felelte. – Nem akarom annál is jobban feltartani, mint amennyire már megtettem. Csodálatos az otthona. Eredeti? Elbűvölő, lefegyverző. A városban lakó nők fele ölni lett volna képes azért, hogy az előszobájában tudhassa. – Ezerkilencszázharmincháromban épült – felelte. – Azóta persze felújították. – De az építészeti stílus rendkívül hiteles maradt – mondta a férfi, majd körülnézett és feltérképezte magának az építészeti részleteket.. . és az sem kerülte el a figyelmét, hogy Anne egyedül volt. – Mi tehetek önért, dr. Crane? Megint a bűnbánó mosoly. Mint Tom Selleck, csak bajusz nélkül. – Kicsit kínos, de amiatt az ajándék miatt jöttem, amit Tommy adott önnek. – Ó! – Mielőtt kinyitotta az ajtót, a nadrágja zsebébe gyűrte a nyakláncot. Azt a nyakláncot, amit csak a Thomas Központ végzősei kaphattak meg. Peter Crane volt az utolsó ember, aki látta Karly Vickerst az eltűnése előtt.

Csak nem gondolja, hogy érintett az ügyben? – kérdezte korábban Vince-től. – Ő a legkedvesebb ember a földön. – Talán ki is bontotta már? Valami nem volt rendjén. Anne azonban nem tudta volna megmondani, hogy mi. Nem tudta volna úgy megfogalmazni az érzést, hogy az ne hangzott volna bután. Anélkül, hogy meg tudta volna magyarázni, miért teszi, kinyitotta a száját és hazudott: – Nem, még nem. Nem nyitottam ki. Valami baj van? A férfi kissé beljebb lépett a házban, és a világ legtermészetesebb módján könnyedén körülnézett. – Attól tartok, vissza kell kérnem – mondta tökéletesen bocsánatkérő stílusban, ám Anne karja mégis libabőrös lett tőle. – Tommy… félreértette… – Nem, igazán nem kell megmagyaráznia! – szakította félbe Anne torkában dobogó szívvel. – A konyhába tettem a dobozt. Megyek, idehozom! – Nagyon sajnálom – ismételte a férfi, ám a tekintete jobbra, a nappali felé siklott, ahol táskájának tartalma szanaszét hevert a helyiség közepén lévő nagy bőrkanapén… – Semmi gond. …és a halom tetején ott feküdt a kicsi doboz és a róla leszaggatott csomagolópapír… – Egy pillanat, hozom! A szíve gőzmozdonyként zakatolt, ahogy megfordult és elindult a konyha felé. Átmegy a lengőajtón, és továbbsiet. A kocsikulcs a telefon mellett fekszik a konyhapulton. Felkapja, és kisiet a hátsó ajtón. Az autó pedig a ház előtt áll. Még a fejében szirénázó vészjelzők ellenére is azt erősítgette benne énje egy része, hogy túlreagálja a dolgot, és csak az este hátborzongató eseményei miatt lát rémeket… Eszébe jutott, hogy Vince arra kérte, bízzon meg ezekben az ösztönökben. Amint átjutott a súlyos lengőajtón, megszaporázta a lépteit. Egyetlen szó robbant be az agyába: ROHANJ! Még szinte neki sem lendült, a férfi átrobbant az ajtón, melynek szárnyai a falnak csapódtak. A távolság csökkenni kezdett közöttük.

Anne megpróbálta felkapni a kulcsát, de csak súrolta a kezével, és az a lendülettől végigcsúszott a pulton és a padlóra zuhant. Peter Crane félkézzel lecsapott rá. Megpróbálta megragadni a vállát. Anne elugrott előle, és a hátsó ajtó tolóreteszéért nyúlt. Bezárta: a betolakodókat akarta távol tartani, ehelyett önmagát zárta be. A férfi belemarkolt a hajába és hátrarántotta. Anne hátralendítette a könyökét, és sikerült támadója bordái közé csapnia, amitől mély hörgés tört fel belőle. Újra megütötte, és ezzel sikerült kiszabadulnia. Felkapta a teaforralót a tűzhelyről, sarkon perdült és az aljával, teljes erejével lesújtott vele a férfira. Crane feje balra lendült, és vér spriccelt az orrából a fehér konyhaszekrényre. Anne a hátsó ajtó felé vetődött, elfordította a reteszt, felrántotta az ajtót és megpróbált kivetődni rajta. Ehelyett a férfi teste hatalmas erővel zuhant rá hátulról, ő pedig arccal lefelé a tornác kövére zuhant. Még a karjával sem tudta fékezni az esést, mert odaszorult a törzse mellé. A levegő kiszorult a tüdejéből. Csillagok keringtek a szeme előtt. A lábával azonban egy pillanatra sem állt le, rúgkapált, ahogy csak tudott, megpróbálta kiküzdeni magát a támadója alól. Tekergett és vonaglott, kijjebb csúszott egy centiméterrel, aztán még eggyel. Sikerült kiszabadítania az egyik karját, és tapogatózni kezdett, hátha meg tud ragadni valamit. Ujjai egy apró betontárgyra kulcsolódtak: zöldre festett béka volt, alig nagyobb az öklénél. A másik karja is kiszabadult. Amennyire csak tudta, kihúzta magát a férfi alól és megfordult. A másodpercnek abban a töredékében meglátta az arcát, és azonnal felismerte. Még a hátsó tornác gyenge, sárgás fényében is felismerte azt, hogy mi nem stimmel. A szeme – jéghideg és merev, mint az acél. Az arca nem volt már jóképű. Egy szörnyeteg meredt rá. A békával teljes erejéből állón vágta. A férfi beleöklözött a szájába, és Anne tudata elhomályosult. A mellkasára térdelve leszorította, a bal kezével pedig a torkát fojtogatta. Jobb kezével a kabátja zsebébe túrt, és előrántott egy apró tubust. A ragasztót. Anne összeszedte minden erejét, és vagdalózni, tekergőzni kezdett a testével, a fejét jobbra-balra rángatta, hogy a férfi ne tudjon a szeméhez

férni. Kiütötte a tubust a kezéből, majd a következő másodpercben meghallotta a koppanását a tornác padlózatán. Támadója lecsússzam a mellkasáról. Anne térde meglendült és ágyékon találta. A férfi összegörnyedt a fájdalomtól, Anne pedig kigurult alóla. Félig lerohant, félig lezuhant a lépcsőről. Négykézlábra esett, de továbbkúszott. Ha el tudna jutni a ház sarkáig… a szomszédig… ha valaki erre jönne… – Rohadt kurva! A szavak durván és forrón lüktettek a nyakában, ahogy Crane utolérte és a ház falának csapta. Anne sikítani próbált, de nem tudott. Csupán száraz, rekedt hörgés tört fel a torkából. A férfi gyomron öklözte, ő pedig összegörnyedt. Valahol, tudata elhomályosuló mélyén felsejlett benne, hogy közvetlenül apja szobájának ablaka alatt állnak. Ha ki tudna préselni magából egy sikolyt… Ha apja elég jól hallana ahhoz, hogy felébredjen… De nem tudott sikítani, és az apja nem ébredt fel. Aztán már túl késő volt.

85. Tommy lehúzta a fejéről a takarót, felült, körülnézett, és fogalma sem volt arról, hogy hol van. Nem autóztak többet tíz percnél, de nem tudta, hogy milyen irányban indultak el otthonról. Pizsamáját melegítőnadrágra és pulóverre cserélte. És mivel hideg volt, magára vette az aspeni téli vakáción viselt zokniját és lila sísapkáját. Mialatt a szülei veszekedtek, felkapott egy takarót, leosont a földszintre és kisurrant a házból. Bemászott apja kocsijának hátsó ülésére, bevackolta magát a padlóra és elrejtőzött a takaró alatt. Nem telt el sok idő, és apja is beszállt. Elindultak. Amikor megálltak, Tommy megvárta, amíg apja kiszáll, majd elszámolt százig, és csak azután mert felülni. A kocsi egy régebbi negyed mellékutcáján parkolt, ahol sok fa nőtt. Nagyon csendes volt minden, és nagyon sötét. Még csak eszébe sem jutott, hogy féljen. Fogalma sem volt arról, hogy mihez kezd, ha az apja kiszáll a járműből. Valahogy nem gondolt semmire, csak arra, hogy eljöjjön vele. Tommy nem akarta, hogy megint hátrahagyják, hogy az anyját istápolja egy újabb veszekedés után. Ő és az apukája társak voltak, haverok és hősök. Megmentették Miss Navarre-t. Ki tudja, mi mindenre képesek még együtt? Bárcsak visszajönne már az apja! Hirtelen egy sötét alak lépett elő a holdfényben ezüstösen ragyogó oleanderek fala mögül. Félelem hasított Tommyba, mert az alak megindult az autó felé. Magas, fenyegető árnyékalak volt… vitt valamit… egy csomagot… Tommy szíve a torkában dobogott. Összekuporodott, és a fejére húzta a sötét takarót, csak a szemét hagyta szabadon, hogy követhesse a felé közeledő látomás mozgását. A fülében hallotta a szívverését, ahogy az Árnyékember egyre közelebb lépdelt. Bárcsak visszajönne az apukája! Mi lesz, ha az Árnyékember megpróbálja ellopni az autót? Amiben ő is benne van?!

Az ajtók be vannak zárva, emlékeztette önmagát. De mi van akkor, ha Árnyékember megtámadta az apukáját és megszerezte a kulcsot? Akkor neki kell megmentenie a helyzetet. De ő még csak egy kisfiú, és a kisfiúktól nem várják el, hogy egyedül legyenek hősök.

Az öntudatlanság fekete csipkefüggönye kezdett eloszlani Anne szeméről. Biztos fojtogatta. Mintha még mindig érezte volna a kezét a légcsövén, bár a férfi már a vállán cipelte. Ahogy egyre jobban magához tért, az adrenalin gátat átszakító folyó módjára söpört végig a testén. Megugrott a férfi szorításában, mintha elektrosokkal keltették volna életre, és Anne ösztönösen küzdeni kezdett minden rendelkezésére álló eszközzel. A férfi valahogy az oldalához szorította a kezét, a lába azonban szabadon maradt, és rúgkapálni kezdett. Partra vetett halként csapdosott és tekergőzött, és Crane, akit meglepett a váratlan mozgolódás, elengedte. Anne kiszabadult a fogságából, és mivel mozgását képtelen volt irányítani, a földre zuhant. Labdává gömbölyödve csapódott a földre, majd megpróbált térdre kászálódni. Aztán felállni. Crane a háta közepébe térdelt, Anne pedig arccal a férfi kocsija hátsó ajtajához vágódott. A feje visszapattant az üvegről, és a fekete csipkefüggöny ismét megjelent a látása perifériáján. Egy szempár meredt rá az üveg túloldalán – tágra nyílt, halálra borzadt szempár. Tommy. A felismerés villámgyors volt és rövid. A fiú arcát elborító döbbenet abszolút volt és iszonyatos. Crane egyik kezével a hajába markolt, a másikkal meg a testére szorított övbe, és – mintha csak golftáska lenne – egyetlen lendülettel behajította a csomagtartóba, majd rácsapta a tetejét.

Tommy úgy érezte, bomba robbant a mellkasában. Nem tudott lélegezni, nem tudott mozdulni. Nem tudta, mit tegyen. Fájt a gyomra. Lehet, hogy hányni fog. Árnyékember elkapta Miss Navarre-t! Betette a csomagtartóba!

Aztán a szörnyeteg véres arca felé fordult – a szeme sötét volt és kemény, szája kinyílt és látni engedte az agyarait. Úgy tűnt, egy órán át bámulják egymást. – Tommy! Az Árnyékember tudta a nevét. Feltépte a kocsi ajtaját, és karomszerű kezével felé nyúlt. – Tommy! – NEEH! – sikoltotta a fiú torkaszakadtából. Kezével és lábával kapálózva, mint valami rák, úgy mászott vissza a jármű másik végébe, megragadta a nyitófogantyút és kiesett az ajtón. A lába talajt ért. Rohanni kezdett. Az életéért szaladt. Mintha rémálomban lett volna – a lába őrült tempóban mozgott, de ő nem haladt előre. A következő pillanatban Árnyékember megragadta, és úgy döntötte le a lábáról, ahogy a ragadozó madár kapja el a nyulat és száll el vele. – NEEEEÜ! – sikoltotta újra, teljes erejével rúgkapálva. Árnyékember visszaszaladt apukája autójához, bedobta a hátsó ülésre, bevágta mögötte az ajtót, ő maga pedig beugrott a volán mögé. A központi zár a kocsiban halk kattanással működésbe lépett. Csapdába esett.

86. Vince befordult Anne utcájába, remélve, hogy a tanárnő nem feküdt még le. Nem akarta megijeszteni, sem felébreszteni, de szerette volna látni. A pokolba is, ezután az éjszaka után látnia kellett! Valami szépre volt szüksége. Túlcsordult a lelke a halállal és a gonoszsággal. Ha tehette volna, később mondja el neki, amit Peter Crane-ről megtudott. Nehéz lesz Anne-nek, ha belegondol, miként érinti ez majd Tommyt, mennyire megsebzi a fiút az apja elvesztése, menynyire összetöri, ha szembesülnie kell azzal, hogy az apja szörnyeteg. És még nehezebb lesz azt elfogadnia, hogy ezután a fiú nevelése kizárólag Janet Crane-re hárul. És még fel kellett építeniük az ügyet is. A nyomozás ezen szakaszában nem állt rendelkezésükre tárgyi bizonyíték. Semmilyen bizonyíték. Volt egy roppant találóan elkészített profiljuk meg egy pontvonalas ábrájuk holmi pálcikamadárról. Egy élő áldozatuk, aki se nem lát, se nem hall. Spekulációk és feltételezések sokasága állt a rendelkezésükre, semmi egyéb. Hacsak Peter Crane nem követ el valami hibát, kitörölhetik a hátsójukat azzal, amijük van. Ha egyórás szappanoperában lennének, akkor most elmennének hozzá és letartóztatnák egy rakás megérzés alapján, a nők, akiket megölt, nem lennének valójában halottak, és a környezetében lévő életekre sem lennének az események semmilyen káros hatással. A való életben azonban nem így működik a nyomozás. A való életben okozott sérülések nem múlnak el nyom nélkül. Anne aznap vacsorázni ment Crane-nel és a fiával. Vince-nek a puszta gondolattól is ökölbe szorult a keze, hogy Anne a közelében volt. A Navarre-ház nappalijában még égett a villany, amikor Vince leparkolt a Volkswagen mögött. Azon tűnődött, vajon Anne nézte-e a híradó közvetítését a seriffhivatalban történtekről. Vajon a média torzított-e az eseményen, és ha igen, akkor mennyit?

A bejárati ajtóhoz lépett és halkan bekopogott. Az apja valószínűleg alszik. Senki nem mozdult odabenn. Kissé erősebben próbálkozott újra, aztán még erősebben, ahogy az ösztönei működésbe léptek. Megpróbálkozott a kilinccsel, és az ajtó engedelmesen kitárult. – Anne! – szólalt meg hangosan. – Anne! Vince vagyok. A nappaliban a tévé önmagát szórakoztatta csupán. Anne pénztárcája a kanapén feküdt, tartalma szanaszét szórva. Az ügynök szíve erősebben kezdett verni. Zsebkendőt húzott elő a zsebéből és óvatosan felemelte a pénztárcát. Igazolványok és bankkártyák. Nyolcvan dollár készpénz és egy kép, mely Vince szerint Anne-t ábrázolta úgy ötéves korában egy nővel, aki minden kétséget kizáróan az anyja lehetett. – Anne! – szólt újra. Nem tetszett neki, hogy nyitva találta a bejárati ajtót. Ha minden rendben van, Anne nem lett volna ilyen gondatlan. Átbeszélték már ezt nemegyszer. Ellenőrizte az öregember szobáját a folyosó végén – lekapcsolt lámpák és időszakos horkolás. Felment az emeletre, de csak üres szobák várták. Az ösztönei minden egyes elmúló másodperccel egyre hangosabban adták le a vészjeleket az agyában. A konyhában megtalálta Anne kocsikulcsát a padlón, és a súlyos teaforralót is. A fehér szekrényeket finom vérpermet borította. – Ne! – nyögött fel hangosan, ahogy megpróbálta elhessegetni a fejében automatikusan lejátszódó jelenetet. Anne a padlóra ejtette a kulcsát, miközben igyekezett eljutni a hátsó ajtóig. Ahogy elhaladt a tűzhely mellett, megragadta a teaforralót és fegyvernek használta. És… jó kislány… elég erősen odalegyintett ahhoz, hogy a támadója vérezni kezdjen. A jelenet a hátsó verandán folytatódott, ahol a küzdelem hevében félresöpörték a bútorokat. Az ökölnyi nagyságú betonbékán még több vér. Kinek a vére? Ó, szentséges isten, ne engedd! Most már minden ízében remegett. Izzadt, mint a ló. Agya lüktetett. Gyomra csomóba ugrott. Aztán a szeme megakadt valami jelentéktelennek tűnő apróságon, alig három centiméteres valami, padlóra hullott szemét talán…

Egy tubus pillanatragasztó.

87. – ÁLLJ MEG! ÁLLJ MEG! ÁLLJ MEG! – sikoltozta Tommy a hátsó ülésen. Az ülésen állt, és félkézzel a fejtámlába kapaszkodva hajolt előre, úgy püfölte másik öklével az apja autójának volánja mögött ülő Árnyékember vállát és fejét. A férfi ráordított: – ÜLJ LE! – ÁLLÍTSD MEG AZ AUTÓT! – sikoltotta Tommy a lányokéhoz hasonlóan magas hangon. Olyan erővel csapott le Árnyékember fülére, hogy úgy érezte, darabokra tört az összes ujja. Árnyékember jobbra rántotta a kormányt, majd a fékre taposott. Tommy előrerepült a hátsó ülésről, és olyan erősen beverte a fejét a szélvédőbe, hogy csillagokat látott. Legnagyobb rémületére eleredtek a könnyei. – KUSS LEGYEN! KUSS LEGYEN! A szörnyeteg fenyegetően fölé magasodott az ülésen. Arcát eltorzította a düh. Tommy a magával hozott takaróba temette az arcát és zokogott, szinte belefulladt az iszonyatos rettegésbe, ami rosszabb volt, mint bármi, amivel életében találkozott. – Az apukámat akarom! – hajtogatta zokogva. – Az apukámat akarom!

Anne megpróbált kiszabadulni a karját az oldalához préselő öv szorításából. Crane olyan szorosan meghúzta, hogy a keze teljesen elzsibbadt. A háta és a bordái tűzben égtek, és meg volt róla győződve, hogy soha az életben nem kap már rendesen levegőt. Az autó hirtelen megállt, és ő azt várta, hogy felpattan a csomagtartó teteje és Peter Crane hajol fölé. Ehelyett azonban azt hallotta, hogy Tommyra rivall, a fiú pedig sírva azt hajtogatja, hogy „Az apukámat akarom!”

Azt hitte, megszakad a szíve Tommyért. Halálra rémülhetett attól, ami történt, amit látott. Bizonyára elbújt az autóban, arra gondolva, hogy valami remek kalandban lesz része az apukájával. Hiszen az apukája remek ember. Az apukája hős. Az apukája szörnyeteg volt. Olyannyira, hogy Tommy agya képtelen volt felismerni az általa olyannyira szeretett embert a volán mögött ülő férfiban. Mi lesz vele? Anne eltűnődött. A fiú látta, ahogy az apja elrabolja a tanárát – akit hamarosan meg is öl. Vajon hogy oldhatja meg Peter Crane ezt a helyzetet – anélkül, hogy a fiát is megölné? Most Anne-en volt a sor, hogy elsírja magát.

88. Kommandósok módjára viharzottak be a Crane-házba: Vince, Mendez, Hicks és Dixon, mögöttük egy teljes SWAT taktikai egység. Nem volt túlságosan valószínű, hogy Peter Crane odavitte Anne-t, de az erődemonstrációnak amúgy is az volt a célja, hogy megdöbbentsék és megfélemlítsék Janet Crane-t, még azelőtt, hogy tudatosulna benne, mi történik. Dixon lépett előre, ahogy Peter Crane felesége kinyitotta az ajtót. – Mrs. Crane, beszélnünk kell a férjével! – közölte minden bevezető nélkül. – Lehívná nekünk, kérem? Janet Crane nyilvánvalóan aludt. Bár csinos, vörös velúr melegítőt viselt, a sminkje elkenődött az arca jobb felén, amitől úgy nézett ki, mintha ivott volna. Dixonra pislogott és megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Sajnálom, seriff – válaszolta végül. – Miről van szó? – Beszélnünk kell Peterrel – ismételte Dixon. – Miről? – Itthon van? – Nem, nincs. – Elnézett a seriff mellett, egyenesen a kocsibeállónál posztoló, állig felfegyverzett SWAT-parancsnokra. – Tudni akarom, miről van szó. Történt valami? Peter bajba került? – Jó okunk van azt hinni, hogy elrabolt ma éjjel egy nőt, asszonyom – lépett előre Mendez. – Ez badarság! – Hol van? – követelte Dixon. Vince a háttérben maradt, nem bízott magában annyira, hogy megszólaljon. Bár híres volt arról, mennyire higgadtan vezeti le a rá bízott kihallgatásokat, most a falhoz kente volna Janet Crane-t, és puszta kézzel tépte volna ki belőle az igazságot. Az asszony idegesen körülnézett, mintha azt remélné, a férje felbukkan valamelyik bokor mögül. – Én nem… nem tudom.

Dixon összeráncolta a homlokát. – Mit ért azon, hogy nem tudja? Az éjszaka kellős közepén járunk. Hol a férje? – Elment – felelte a nő. – Az el nem egy hely, Janet! – horkant fel Dixon türelmetlenül. – Bemehetünk és megbeszélhetjük ezt rendesen is, vagy bevisszük a hivatalba, és ott intézzük el a dolgot! Magáé a választás. Úgy tűnt, az asszonyt őszintén megrázta a rendőrök váratlan megjelenése. Hátrébb lépett gyönyörű otthona halijába, hagyva, hogy a látogatók kövessék. A négy férfi szinte egyként lépett be mögötte az ajtón, majd laza félkörben közrefogták. – Peter néha nem tud aludni éjjel – magyarázta az asszony. – Szeret ilyenkor elmenni vezetni egy kicsit. – Az éjszaka közepén – állapította meg Dixon. – És ezeknek a furikázásoknak van valami köze a képzelt péntek esti kártyapartikhoz, Mrs. Crane? – kérdezte Vince. – Tegyük fel, az ön elképzelése szerint? – Nem tudom, mit akarnak tőlem! – csattant fel a nő. – Már elmondtam mindent, amit tudok. – Én nem hinném, asszonyom – felelte higgadtan Mendez. – Bejegyzett ingatlanügynökként van hozzáférése a központi kulcsosszekrényhez, nem igaz? – De igen. – És ezáltal hozzáfér valamennyi eladásra szánt ingatlan kulcsához is. Igazam van? – Igen, de… – Itthon tartja a központi szekrény kulcsát? – kérdezte Hicks. – Általában nem – felelte a nő, egyik rendőrről a másikra pillantva. – De… – De ma kora este még meg kellett mutatnom egy ingatlant, és… A seriff felemelte a kezében lévő bilincset. – Janet. Egy nőt elraboltak. Veszélyben az élete. Nem akarjuk végighallgatni a napját. Magánál van a kulcs? Elő tudja venni, és ideadni nekünk? Most? Az asszony a bejárati ajtó melletti antik festésű vitrinhez lépett, kinyitotta, mintha készen állna arra, hogy kivegye a kulcsot. De nem ez történt. Elfintorodott, majd beletúrt a fiókba.

– Magánál van vagy sem? – követelte Dixon. – Nem érteni – mondta. – Itt kellene lennie. Bizonyára a pénztárcámban hagytam. – Jézus Krisztus! – hördült fel Vince. – Kattintsa rá azt a bilincset, és vigyük be! – Nem tartóztathatnak le! Nem tettem semmit! – Nem, valóban nem – lépett közelebb Vince. – Tudja, mi a legnagyobb dolog, amit nem tett meg? Egyszer sem kérdezte meg, kit raboltak el. Nem különös ez kissé, Mendez nyomozó? – De az. Hacsak nem tudja már most, hogy ki tűnt el. – Pontosan. – Nem tudok semmit az egészről! – kiáltott fel a nő. – És meggyőződésem, hogy Peter sem tud róla semmit! – Arról a Peterről beszélünk, aki képzeletbeli sétakocsikázásra indul az éjszaka közepén, az ingatlaniroda központi szekrényének kulcsával a zsebében? – kérdezte Vince, akinek hangja minden egyes szóval erősebbé vált. – Talán képzeletbeli teapartira ment Anne Navarre-ral. Erről mi a véleménye, Janet? Ha a nő ölni tudott volna a tekintetével, megteszi, de olyan ideges volt, hogy úgy tűnt, megszólalni sem tud. – Hol a fiú? – kiáltotta el magát Vince. – Talán ő tudja, merre mászkál az apja, amikor már képtelen egy levegőt szívni ezzel a nővel idehaza. Janet felszisszent haragjában, és mély levegőt vett, hogy visszavágjon. – Hol a fia, Janet? – kérdezte Dixon. – Alszik. Mendez az emeletre vezető lépcsőhöz lépett és elkiáltotta magát: – Hé, Tommy! – Ne merészeljen a házamban kiabálni! – visította Janet Crane. Félrelökte a nyomozót, és elindult fel a lépcsőn. – Nem hagyom, hogy megijessze a fiamat. – Hé, Tommy! – kiáltotta el magát Mendez ismét. Peter Crane felesége eltűnt a ház felső szintjén. Vince csípőre tett kézzel járkált fel-alá. Minden perc számít…

Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit tett Peter Crane a korábbi áldozataival. Mintha újra és újra meghalt volna a lelke, amikor eszébe jutott a kórházi ágyon vakon, süketen és némán fekvő Karly Vickers. – Tommy! – kiáltotta el magát Janet Crane is. – Tommy! Tommy, válaszolj! Mendez felfelé indult a lépcsőn. Janet kiszaladt az emeleti előtérbe, és falfehéren, elbicsakló hangon megszólalt: – Nincs itt! A fiam nincs itt! Istenem! Eltűnt a fiam!

89. Irányítani akart. Tervre volt szüksége. Ez nem szerepelt az elképzelései közt. Minden rosszul sült el. A tanárnőt soha nem választotta volna áldozatának. Mert tudta, hogy harcolni fog. Mint ahogy meg is tette. Eltört az orra, a szája pedig vérzett. Ezt nem tudja majd elleplezni. Nem tudta a szokásos módon elhallgattatni Anne-t. A rutintól való eltérés hibákat eredményez. Már el is követett néhányat. Az volt a legfontosabb, hogy visszaszerezze a nyakláncot, de mivel a nő szembeszállt vele, és mivel túl sok erőfeszítésébe telt, hogy megfékezze, megfeledkezett arról az átkozott láncról. Hol lehetett? A házában? Vajon ki találja meg? Nem tudhatta, hogy a nő megemlítette-e már valakinek, vagy sem. Mit tegyen most? Oda nem mehet vissza. Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Úgy nevelték, hogy mindig legyen terve, az elméje pedig mindig legyen rendszerezett. Ezeket az alapelveket sulykolták, sőt, verték belé mindennap, míg beleivódtak a lényébe, énje részévé lettek. Mindig volt terve, és mindig megfontoltan cselekedett. És soha nem hibázott. Ebben a gigaelbaszottságban viszont minden hiba volt: a tanár és a fiú is. A fiú. Mi az ördögöt kezdjen a fiúval? Korábban minden az irányítása alatt állt. Élete minden egyes alkotóelemét a megfelelő rekeszbe helyezte. Semmi nem csúszott össze. Mi az ördögöt kezdjen a fiúval?

Az autó most már lassan haladt. Anne úgy vélte, hogy hamarosan megállnak. Fogytán az ideje. Azon tűnődött, vajon Vince beugrott-e hozzájuk hazafelé menet, vagy túl fáradt volt már hozzá a seriffhivatalban történt megpróbáltatások után. A különbség csupán

annyi volt, hogy mostanra vagy elkezdték keresni, vagy pedig még senki sem hiányolja. De ha keresik is, merre keresik? Hogy találják meg? Félig földbe temetve? Eszébe jutott a vacsora, a fiával együtt nevető Peter Crane. Olyan elbűvölő, olyan kellemes társaság volt. Aztán az jutott eszébe, ahogy a megmentésére sietett, amikor azt hitte, Frank Farman bántani akarja. Hogy tudta akkor olyan nemeslelkűen kiszabadítani, és hogy tudott utána ennyire kivetkőzni önmagából? Hogy lehet az az ember ez a szörnyeteg? A jármű még lassúbb tempóra váltott, és a sima betonútról göröngyösebb földútra tért le. Hamarosan megáll. Megpróbálja majd megölni. Az ő kezében van az irányítás. Anne-nek tervre volt szüksége.

90. – Nem hiszem el, hogy ilyen dolgokat kérdeznek, és ilyen vádakat vágnak a fejemhez, amikor eltűnt a fiam! – kiabálta Janet Crane. – Mindenhova kiment a riasztás: megyei és állami szinten is – magyarázta Cal Dixon. – Plusz a médiának. Minden élő és mozgó ember Peter autóját keresi. Hova mehetett a férje? – Maguk szerint miért vitte el Peter Tommyt? Miért vinné el Tommyt? Ennek semmi értelme. Peter JÓ EMBER! A monitort figyelő Mendez megrázta a fejét. – Tényleg ennyire nincs fogalma semmiről? Vince az asszonyt figyelte, tanulmányozta. – Az emberek annyira tudatlanok tudnak lenni, amennyire csak akarnak. Szerinted ez a nő tudni akar arról, hogy a férje szörnyeteg? Szerinted együtt akar élni ezzel a teherrel? Ha nem bizonyítjuk minden kétséget kizáróan az ellenkezőjét, azzal a kijelentéssel száll majd sírba is, ha eljön az ideje, hogy a férje jó ember. A kezében egy aktával kisietett a helyiségből, átvágott a folyosón és bekopogott a kihallgató helyiség ajtaján. Dixon lépett ki rajta. – Hadd menjek be egy percre! – Jó ötlet ez? – kérdezte a seriff. – Tudja türtőztetni magát? – Meg tudom tenni, amit meg kell tennem – felelte Vince csendesen. – Csak egy perc, és kint vagyok. Utána az öné. – Rendben. Vince belépett a helyiségbe és az asztalra tette az aktát. Janet Crane égő tekintettel meredt rá. Keresztbe font karral, egyenesen állt. – Kérem, üljön le, Mrs. Crane! – szólalt meg Vince halk, kimért, hivatalos, tisztelettudó hangon. A nő habozott. – Kérem – ismételte ugyanabban a hangnemben. Janet Crane leült – egyenes háttal, még mindig összefont karral. Mint aki karót nyelt. – Elnézést kérek a korábbi kitörésem miatt – ült le Vince is.

– Erőszakos és tiszteletlen voltam önnel, és ezért az elnézését kérem. Hagytam, hogy az érzelmeim úrrá legyenek rajtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt most ön különösképpen megérti, amikor mindennek tetejében még azt is fel kell érzelmileg dolgoznia, hogy nem tudja, hol a fia. A nő – mint valami királynő – felemelte az állát, és az ügynök szemébe nézett. – Pillanatnyilag szinte belefulladok az érzelmeimbe. Vince bólintott és lesütötte a szemét. – Tudom. Az FBI-nál eltöltött éveim során számos szülővel találkoztam, akinek eltűnt a gyermeke. Borzasztó az a tudat, hogy nincs a szemünk előtt, nincs a hatósugarunkban az az ember, akit szeretünk. Meglehetősen kedvelem Miss Navarre-t – ismerte el. – Nagyon felzaklatott az eltűnése. És az ön fia, Tommy eltűnése is. Úgy vélem, mindketten a férjével vannak, és mindkettejüket igen súlyos veszély fenyegeti. – Peter soha nem bántaná Tommyt – emelte fel az asszony szavai hangsúlyozására a mutatóujját. – Soha! – Az a Peter, akit ön ismer, valóban nem – felelte Vince. – Az a Peter, akit ön ismer, egy tisztességes, derék családapa. Igazán kedves fickó. Találkoztam vele, beszélgettem vele. Pokolian rendben van az a fickó. – Igen. Vince nagyot bólintott egyetértése hangsúlyozására. – Igen. Mi azonban nem erről az emberről beszélünk most, Mrs. Crane. Nem a férjéről beszélünk. Az ember, akiről most beszélünk… nos, ön nem ismeri azt az embert. Még csak nem is találkozott vele. A fia sem ismeri. A nő nem válaszolt. Maga a nem válaszolás ténye köteteket mondott Vince-nek. – Az az ember tette ezt, akiről most beszélünk – szólalt meg ismét Vince. A mappából előhúzta a Lisa Warwickról a boncolás során készített teljes alakos fényképet, és Janet Crane elé csúsztatta az asztalon. A nő nem nézett félre, de minden csepp vér kiszaladt az arcából, a szeme kétszeresére tágult. Egész testében vadul reszketni kezdett.

– A férfi, aki ezt tette – folytatta Vince ugyanazon a higgadt, kimért hangon –, nem az ön férje. Viszont annál az embernél van az ön fia, aki ezt tette. Ha a legcsekélyebb elképzelése van arról, hogy hova mehetett ez a férfi, kérem, mondja meg Dixon seriffnek! Köszönöm, és kérem, bocsásson meg nekem, Mrs. Crane! Vince ugyanazzal a higgadt önuralommal ment ki a szobából, mint amivel belépett. Végigballagott a folyosón, majd benyitott a férfimosdóba. Épp hogy eljutott a mosdóig, amikor a lába megbicsaklott alatta, és ő hányni kezdett, egészen addig, amíg ájulás nem környékezte. Az az ember, aki azokat a borzalmas dolgokat művelte Lisa Warwickkal, Julie Paulsonnal, Karly Vickersszel és még isten tudja, hány nővel – az az ember most abszolút hatalommal rendelkezik a felett a nő felett, akivel az élete hátralévő részét akarta tölteni.

91. A fiú végül abbahagyta a sírást. A kezdeti hangos zokogás suttogásszerű nyöszörgéssé csitult, mely szinte örökkévalóságig tartott. Aztán végül csend lett. Áldott, békés csend. A fiút öli meg először. Ez volt a legkedvesebb, leghumánusabb dolog, amit tehetett vele. A karjába veszi, megvigasztalja, majd megfojtja a takaróval, melybe beburkolózott. Hamar túl lesznek rajta. A fiú a második és harmadik percben küzd majd leginkább – amíg az agya oxigénhiányos állapotban lesz, és ő pánikba esik –, ám hamar elveszti az öntudatát. És akkor vége lesz. Az agya egy másik részében, a másik énje összeomlik majd a fájdalomtól. De nincs más választása. Mindez azt is jelenti, hogy az ő élete is megváltozik örökre, és meglehetősen mérges volt emiatt. El fog veszíteni mindent, amiért annyit küzdött. Bárcsak minden a terv szerint haladt volna! A rendőrségnek semmi nem volt a kezében a másik nőkkel kapcsolatosan. Semmi! Tudta, mert gondoskodott róla. Annak ellenére, hogy az aláírásával is ellátta a munkáját, nem volt a kezükben tárgyi bizonyíték, ami őt bármilyen bűntetthez kapcsolta volna. A holdsarló fénye ezüstösen ragyogta be a fákkal tűzdelt, hullámzó dombokat. A földútról a mezőre kanyarodott, és ugyanazon a nyitott kapun át hajtott be a birtokra, mint amit korábban is használt. Senki nem figyeli ezt a kaput. Senki nem sejti, hogy újra lesz bátorsága használni. Most, hogy az utolsó nő keresése véget ért, a mezőt is megtisztították a sátraktól, melyek árnyékot és menedéket nyújtottak az önkénteseknek, és hátteret a tévéseknek. Egy-két napon belül visszatérnek majd, de ma este senki nem figyeli Gordon Sells roncstelepét. A Jaguarral beállt a hátsó sor végére. Itt hagyja majd a tetemekkel együtt, ő pedig a lehető leggyorsabban eltűnik Mexikóban.

Tommy abbahagyta a sírást. Az autó megállt, és csak a kipufogó csöve lövellt füstgomolyokat a csomagtartó felé. Anne szédelgett és a hányinger kerülgette a csomagtartóba szivárgó füsttől, a félelemtől és a kötelékeivel való harc közbeni hánykolódástól a hepehupás földúton, amit nem is látott. Addig tekergőzött és vonaglott, amíg sikerült kiszabadítania a karját az öv alól, mellyel Crane összekötözte. Körbetapogatózott a csomagtartóban, és talált is néhány dolgot, melyet esetleg fegyverként használhat majd. Ki kell találnia, mikor és hogyan használja őket. Valószínűleg csupán egyetlen esélye lesz. Ha elbukik… Miért nem csinál valamit a támadója? Miért nem állította le a motort? Talán zárt térben vannak, és ez a terve: kipufogógázzal öli meg őket. Vagy talán nem is ő az elsődleges célpont. Tommy! Anne abban a pillanatban rugdalózni, csapkodni és sikoltozni kezdett. Csak jönne ide, és nyitná ki ezt az átkozott fedelet…

Tommy alvást színlelt. Nagy gyakorlata volt már benne, hiszen rendszeresen kijátszotta a szüleit ezzel. Most ki kell játszania Árnyékembert is, aki kinyitotta az ajtót és most őt bámulta. Tommy magán érezte a szörnyeteg tekintetét. Ha rá merne nézni, valószínűleg vörösen izzó szempár nézne vissza rá a sötét éjszakában. Tökéletesen mozdulatlan maradt, miközben Árnyékember leguggolt a nyitott ajtó előtt és megérintette a tarkóját, megsimogatta a fejét, majd a hátára tette a kezét – úgy, ahogy az apja szokta, amikor bement hozzá az éjszaka közepén, hogy megnézze, minden rendben van-e vele. Könny szökött Tommy szemébe. Az apukámat akarom! Az apukámat akarom! Az apukámat akarom!

Egy pillanatig a fiút nézte, majd kinyújtotta a kezét és megérintette a haját. Az arcára vetülő holdfényben mintha egy kis angyal aludt volna előtte.

Megsimogatta a fiú hátát, és felkészült arra, amit meg kell tennie. Acélfüggönyt vont az elméjére, és a megfelelő rekeszbe irányította a rá váró munkát. A következő pillanatban billegni kezdett az autó, és a tanárnő visítása hasított az éjszakába.

Anne abban a pillanatban támadt, ahogy a csomagtartó fedele felpattant. Olajszagú spray-s dobozt lendített Crane arca felé, és azonnal lenyomta a kioldógombot, remélve, hogy talán sikerül megvakítania. A férfi felkiáltott. Megijedt? Megsebesült? Anne nem tudta, de nem is várhatott. Ahogy a férfi hátraugrott, azonnal kikászálódott a csomagtartóból. Rohannia kell. Fedezéket kell keresnie. Fájtak a bordái. Alig kapott levegőt. Kocsisorok mindenhol. Ha ki tudna kerülni a látóteréből… Ha be tudna jutni az egyik jármű alá… Ha legalább háromlépésnyi előnyre szert tehetne… Crane utána vetette magát, ökle keményen sújtott le a lapockái közé. Anne a földre zuhant, továbbhempergett, a végsőkig ragaszkodott az utolsó esélyéhez. A férfi teljes erejéből belerúgott. Anne úgy gömbölyödött össze, mint valami kis állat, hogy amennyire csak tudja, védje magát. Felhúzta a térdét és lehajtotta a fejét. Tommy elszörnyedve nézte az autó mellett, ahogy Árnyék-ember megtámadta Miss Navarre-t: megütötte, megrúgta, úgy rontott rá, mint egy rémálombeli fenevad. Tommy soha életében nem volt még ilyen rémült. Képtelen lett volna bármit kitalálni, ami ehhez foghatóan szörnyűséges. Olyan kicsinek és olyan magányosnak érezte magát. Hiszen ő csak egy kisfiú, Árnyékember pedig démon. Hősre volt szükségük: neki és Miss Navarre-nak. De nem volt velük egyetlen hős sem. Neki kell hősnek lennie. Neki kell segítenie Miss Navarre-on. Ezt tanította neki az apja. Összeszedte minden bátorságát, és rohanni kezdett.

– HAGYD ABBA! NE BÁNTSD! HAGYD ABBA! – kiabálta torka szakadtából, amíg a torka égni nem kezdett a fájdalomtól. Rohant, ahogy csak a lába bírta, és apró rakétaként, öklével és lábával cséphadaróként kalapálva rontott Árnyékemberre.

Anne-nek pont erre az egy másodpercre volt szüksége. Amíg Crane megperdült, hogy elhárítsa Tommy támadását, ő talpra pattant, megfordult és teljes erejével lecsapott. A kerékemelő vas hatalmasat csattant a férfi fején, és Anne azt képzelte, a csont engedett az ütés erejének. Crane oldalra tántorodott, a térde megbicsaklott, és kezével az arcához kapott. – TOMMY, ROHANJ! – sikoltotta Anne. – ROHANJ!!! SZÁLLJ BE AZ AUTÓBA! SZÁLLJ BE AZ AUTÓBA! Az emelővasat még mindig a kezében szorongatva megragadta a fiút a kabátja hátuljánál fogva és magához rántotta. – ROHANJ!! ROHANJ!! Tommy belekapaszkodott Anne szabad kezébe, ő pedig teljes erejéből rohanni kezdett, maga mögött rángatva a kisfiút. – SZÁLLJ BE AZ AUTÓBA! SZÁLLJ BE AZ AUTÓBA! Tommy átvetődött a sofőrülésen, majd továbbkúszott és meglapult az első utasülésen. Anne ott volt közvetlenül a nyomában, és berántotta maga mögött az ajtót. Látótere peremén megpillantotta a feléjük tántorgó Crane-t: egyik karját maga elé nyújtva botorkált, a másik kezét az arcához szorította. Az ülés túlságosan hátul volt, a férfi méretére beállítva. Alig érte el a pedálokat, és meg kellett kapaszkodnia a kormányban, hogy meg tudja tartani a súlyát rajtuk. – SIESSEN!!! – sikoltotta Tommy, aki labda módjára pattogott az ülésen. – JÖN!! Peter Crane az utasülés ajtajának vetette magát. Levette kezét az arcáról, hogy kinyissa az ajtót, és ekkor látták, hogy bal szeme inakon csüng alá összezúzott szemgödréből. Anne sebességbe tette az autót és rátaposott a gázra. A Jaguar kerekei megpördültek a nedves füvön, és az autó elfarolt Ciánétól, aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant.

A bezárt főkapu felé repesztettek, átszakították a szárnyait, és már kint is voltak az úton, ide-oda csúszkálva, ahogy Anne a kormánnyal küzdött. Úgy hajtott, mintha Crane ott repülne mellettük, pokolból felszálló démonként, aminek eltökélt szándéka, hogy visszarángassa őket a sötétségbe. Nem tudta pontosan, hogy merre vannak. A pislákoló fények felé vette az irányt, ami nem lehetett más, csak a város. Nem lassított és nem nézett vissza.

92. Egyikük sem szólalt meg, miközben Anne vezetett. A nő néhányszor Tommyra pillantott, azon tűnődve, hogy mikor tör rá az átélt rettenet traumája. Vagy már most is sokkos állapotban van? Vajon az apját látja a lelki szemei előtt, vagy a szörnyet, akitől megmentette Anne-t? Vajon rá kell-e valaha ébrednie arra, amit az apja el akart követni ellene? Képes lesz-e az elméje mindezt feldolgozni? Hogy lenne képes? És miért is tenné? Hiszen csak egy kisfiú, aki istenként imádta az apját. Mi haszna lenne abból neki, ha akár most, akár később megértené? Anne pillanatnyilag nem gondolt bele abba, hogy ő maga miképp teszi majd túl magát a történteken. Csak az zakatolt az agyában, hogy ereje utolsó maradékával eljussanak a seriffhivatalba. Elkezdte érezni a fizikai sérüléseit. Az összes többi sérülése meg várja ki a sorát. Bekanyarodott a parkolóba – de nem ment el egészen a bejáratig. Ha belépnek az épületbe, minden megváltozik. Az utolsó néhány pillanatot kettesben akarta tölteni Tommyval. Kiszállt az autóból, majd megkerülte és kinyitotta a fiú felőli ajtót, hogy megfogja Tommy kezét – ugyanúgy, ahogy aznap tette, amikor a gyerekek megtalálták a holttestet, és ő hazakísérte, hogy szembe kerüljön az anyjával. Letérdelt előtte és a szemébe nézett, megpróbált olvasni benne, és érezte, hogy a gyermek lelke a pillanat töredéke alatt ezer évet öregedett. Majd belehalt, úgy fájt a szíve érte: mintha Isten maga tépte volna ki a mellkasából és szorította volna össze, mint valami mosogatószivacsot. – Annyira értékes vagy, Tommy! – suttogta és könnyben úszott nemcsak a szeme, hanem egész benső énje. – És ami most rád vár, az nagyon nehéz lesz. Bárcsak megkímélhetnélek tőle! – Minden rendben lesz – válaszolt a fiú, mintha csak ő akarná megnyugtatni Anne-t.

Anne bólintott, de tudta, hogy nem így lesz. Tommy egyáltalán nem lesz rendben. És semmit nem tehetett ellene. Úgy érintette meg az arcát, mintha angyal lenne. – Te vagy a hősöm, ez tudnod kell. – Könnyek patakzottak végig az arcán. Anne magához húzta és szorosan átölelte, és a fiú is átkarolta. Aztán mindketten letörölték a könnyeiket, Anne megfogta Tommy kezét és elindultak az épület felé. És ahogy beléptek az ajtón, minden megváltozott. Emberek özönlöttek köréjük, segíteni akartak, magyarázatot vártak, kinyilatkoztatást reméltek, választ követeltek. Anne némán figyelte, ahogy Tommy elsodródik mellőle. Az anyja bukkant fel valahonnan, és a fia felé vetette magát: hisztérikusan és birtoklóan. Tommy tekintete a másodperc törtrészére találkozott Anne-ével és a nő pontosan tudta, hogy érez a kisfiú – mintha kivetették volna a szabad térbe és egyúttal a zuhanását felfogó biztonsági hálót is kihúzták volna alóla. Senkije sem volt. És ő sem volt senkié. Anne Vince felé fordult. Előhúzta szakadt, piszkos nadrágjából a nyakláncot, és a férfi kezébe nyomta, majd a karjába vetette magát. A férfi szorosan átölelte és megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, Anne pedig a mellkasára szorította a fejét és csak hallgatta a szívverését. Lehunyta a szemét, de ezzel együtt a tudata is elhomályosult. Az utolsó képen, amire vissza tudott emlékezni Tommy állt egy apró, vörös csónakban, és a szívére szorított kézzel siklott ki a látóteréből, míg semmi más nem maradt belőle, csak egy fátyolszerű kép halvány, szomorú mosolyáról.

93. Anne a kórházi szobában tért magához, a folyosóról beszűrődő hangok elfojtott suttogásként jutottak el a tudatáig. – …törött bordák… légmell… – …ó, istenem!… szerencsénk van, hogy nem h-a-l-t m-e-g… – Még tudok betűzni. Rekedt és száraz volt a hangja, és nem is túl erős, de épp elég hangos ahhoz, hogy elérje a címzettet. – Nézzenek csak, ki tért vissza közénk! – mosolygott rá Vince lágyan, ahogy az ágya mellé lépett. – Ó, Anne Marie! – kiáltott fel Franny fájdalmas arccal. – Úgy nézel ki, mint egy mosómedve! Anne a távirányítóval felemelte az ágy fejét, és megpillantotta önmagát a kis falitükörben. Két monokli. Feldagadt száj. Öltések az állán. A mosómedvék halálra sértődnének a hasonlattól. – Hé! – tiltakozott Vince. – Látnod kellene a fickót! Helikopteren kellett beszállítani Los Angelesbe. A mi kislányunk jól behúzott neki egyet-kettőt. Emelővassal még a fél szemét is kiverte! – mesélte büszkén. Franny elszörnyedt. – Ó, édes istenem! – Eltörte a koponyáját meg az orrát is… – Ki vagy te? – fordult Franny Anne felé, mintha a fiatal nőben egy sokkal erősebb entitás vette volna át a helyet attól az embertől, akit ő ismert. – Senki. Életben vagyok – válaszolta Anne egyszerűen. – Ó, édesem! – olvadozott Franny. – Azt sem tudom, mit mondjak! – Az biztos, hogy én pirossal bekeretezem ezt a napot a naptáramban – felelte Anne. – Meg szeretnélek ölelni, de attól félek, összeroppantasz. Eredetileg fordítva akartam mondani, de mivel szétverted egy ember fejét valami emelővassal, így…

Anne megpróbált elmosolyodni. Mindene fájt. A bordái, a feje, a lába. Úgy érezte, mintha traktor ment volna át rajta néhányszor. – A fogorvosom! – világosodott meg Franny. – Egy sorozatgyilkos turkált a számban! Anne Vince-re nézett. – Vallott már? Az ügynök megrázta a fejét. – Van ügyvédje. Nem nyúlhatunk hozzá. – De hát ezt tette Anne-nel! – kiáltott fel Franny mélységes felháborodással a hangjában. Nem érdekel, még ha F. Lee Seggedbe Is Pénzt Dugok sztárügyvédet is fogadja fel, akkor sem ússza ezt meg! – Nem – felelte Vince. – Nyakig ül a szarban emiatt, és ezt ő is pontosan tudja. Azt hiszem, vádalkut akar kötni majd. – Bassza meg! – kiáltotta el magát Franny. – Süssék meg a seggét! Vince megpaskolta az óvó bácsi vállát. – Tudom, hogy érzel, barátom. Bárcsak alternatíva lenne ez is! – De a gyilkosságok? – kérdezte Anne. – És Karly Vickers? – Pillanatnyilag nincs elég bizonyítékunk ellene. Ami azt illeti, szinte semmi bizonyítékunk nincs. Nem hibázott… egészen addig, amíg utánad nem vetette magát – mondta. – De hogy tettél szert a nyakláncra? Anne felsóhajtott a helyzet iróniáján. – Tommytól kaptam. Minden bizonnyal otthon találta. Azt gondolta, valami különlegeset tesz az ajándékkel, valami nagyon kedves dolgot. A kisfiú nagyon kedves gesztusa az események olyan láncsorozatát indította útjára, mely végén kiderült az apjáról, hogy szörnyeteg. Az ókori görögök sem találhattak volna ki ennél nagyobb tragédiát. – Beszéltél Tommyval? – kérdezte Vince-től. A férfi arcán megjelenő feszült kifejezés azonban már a szavak előtt megadta neki a választ. – Az anyja nem enged bennünket a közelébe. Vince ugyanolyan könnyedén leolvasta Anne arcáról a benne dúló fájdalmat, és lágyan megszorította a kezét. – Semmit sem tudsz tenni, kedvesem. Engedd el! Anne-t mély szomorúság öntötte el, mintha egy szerettét vesztette volna el. Úgy vélte, ez bizonyos tekintetben igaz is. Valahogy ott akkor tudta, hogy soha többé nem látja Tommy Crane-t. Nem mondta ki

hangosan. Úgysem hinne neki senki, de a szíve mélyén tudta. A kisfiú eltűnik az életéből. – Hoztam neked ajándékot, hogy felvidítsalak! – pakolt ki Franny egy színes ajándéktáskát az ágy melletti asztalkára. Anne gyanakodva belekukkantott a táskába. Belenyúlt azzal a kezével, amelyikbe nem csepegett infúzió, és fekete selymet és csipkét húzott ki belőle. – Vannak, akik virágot és édességet adnak ajándékba. Én fehérneműt kapok a barátaimtól. – A neglizsénél semmi nem kívánhat jobban egészséget! – jelentette ki Franny. – Én mindenesetre már jobban érzem magam – vallotta be Vince. – Látod? Anne mindjárt fintorogni kezdett volna, ha nem fáj annyira a szeme körül. Franny lehajolt és nagy nehezen talált egy szabad centimétert, ahol megpuszilhatta Anne-t. – Most hagylak pihenni – közölte, majd nagy, cinkos kacsintást küldött Vince felé. – Ez aztán a figura! – nevette el magát Vince, ahogy Franny kitette a lábát az ajtón. Anne-nek sikerült a fehérnemű felé intenie a fejével. – No, igen. Te sem panaszkodhatsz. – Komolyra fordítva a szót… Hogy érzed magad? Anne nem érezte szükségét annak, hogy bátornak mutassa magát. Könnybe lábadt a szeme és remegni kezdett, ahogy az érzelmek utat törtek maguknak. – Soha életemben nem féltem még ennyire. Vince az ágy szélére ült és átkarolta. – Engem kellett volna látnod – mormogta. – Amikor megtudtam, hogy az az állat elkapott… – Nem tartanál egy kicsit a karodban? – kérdezte Anne csöndesen. – Egész éjszaka tartani foglak – felelte Vince, és megsimogatta a haját. – Nem hiszem, hogy megengedik, hogy itt maradj éjszakára.

– Próbáljanak csak kidobni innen – jelentette ki Vince. – Nem teremtett még az isten olyan gonosz nővért, aki el tudna mellőled zavarni. És ezt komolyan mondom. Megcsókolta a homlokát, és Anne érezte, hogy máris enyhül a benne tomboló feszültség. – Komolyan mondom, Anne – ismételte Vince halkan. – Nem megyek sehova. Lehet, hogy egy mafla mélák vagyok Chicagóból, de felismerem az igazit, ha a szemem elé kerül. Szeretlek. Veled akarom leélni az életemet. Jó ez így neked? Vagy eltiltasz magadtól a jövőben? Anne elmosolyodott és megrázta a fejét. A férfinak igaza volt. Miután szembenézett a halállal, az élet választásai sokkal egyszerűbbnek és tisztábbnak tűntek. Vince előrehajolt, és lágyan megcsókolta. Anne még életében nem érezte magát ennyire biztonságban, és azt sem, hogy valaki ennyire szeretné.

94. A következő napokban átkutatták az összes olyan ingatlant, melyekhez Peter Crane-nek hozzáférése lehetett, de sehol nem találták meg a bázisát. Bárhol is kínozta és ölte meg az áldozatait, rejtve maradt – a fizikai bizonyítékokkal együtt, melyek a bűntettekhez kapcsolhatták volna. Karly Vickers állapota kezdett jobbra fordulni. Lekerült a lélegeztető gépről, ám még mindig nehézkesnek bizonyult vele a kommunikáció. Bár rekedt suttogással ki tudott mondani néhány szót egyszerre, továbbra sem látott, és nem is hallott. Nem utalt semmilyen módon arra, hogy felismerte volna a támadóját. Az orvosok abban reménykedtek, hogy a hallása bizonyos mértékig visszatér. Noha ez igazán jó hír volt, hosszú időnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy be is következzen. Vince amúgy is azon az állásponton volt, hogy a fiatal nőnek nem sok mondanivalója lenne számukra. Egy percig sem hitte, hogy Peter Crane elkövette volna azt a hibát, hogy életben hagy egy áldozatot, aki azonosítani tudja. Karly Vickers volt a mesterműve, bűnözői hozzáértésének és briliáns elméjének élő szobra. Az ő létezésével hirdette Peter Crane a világnak: Nézzétek csak, menynyivel okosabb vagyok a zsaruknál! Visszaadom nekik az áldozatot, és még mindig nem tudják, hogy ki vagyok. Lehet, hogy Crane visszaadta Karlyt, de a halálnál is biztosabban gondoskodott arról, hogy ne tudjon elmondani nekik semmit. Kísérteties volt belegondolni abba, hogy Peter Crane meddig folytatta volna még gyilkolásait. És legalább ugyanilyen kísérteties abba belegondolni, hogy vajon mekkora utat tett már idáig is. A bűntettei kifinomultak voltak, a fantáziajátéka túl finomra hangolt ahhoz, hogy ez a három áldozat legyen az első a sorban. Az FBI-t ezen a ponton már maximálisan bevonták az ügybe. Vinceet nevezték ki a nyomozás vezetőjének, és megbízták azzal, hogy derítse fel Peter Crane múltját. Ez lesz az utolsó ügye FBI-ügynökként.

Jóllehet kitűnő, fényes karriert tudhatott a magáénak, most már a jövőjére koncentrált: az életére Anne-nel. Dixon a tárgyalóteremben adott neki egy asztalt. Most is ott ült, és videokazettára vett kihallgatásokat elemzett: előretekerte, majd vissza, újra meg újra lejátszott egyes részeket. Mendez lépett be, az ebédjével a kezében. – Ma reggel Jane Thomas levitte Karly Vickerst a kórház udvarára, hogy megsimogathassa a kutyáját. Szirom lesz a történelem első vakvezető pitbullja – mondta, majd letette az ebédet tartalmazó tasakot az asztalra. A televízió felé intett a fejével. – Miért nézed ezt? – Gyere, ülj le! Azt a kihallgatást nézte, melyet Dixon folytatott le Janet Crane-nel azon az éjszakán, amikor a férfi elrabolta Anne-t. Vince elragadtatva nézte, ahogy Peter Crane felesége az orránál fogva vezeti körbe-körbe Dixont. Miután Vince kiment a szobából, a nő hisztérikus könnyáradatban tört ki, állítólag abbéli kétségbeesésében, hogy a fia egy őrült kezébe került. Dixon megpróbálta megvigasztalni, és felajánlotta neki, hogy hoz kávét vagy orvost hív, ha szükségét érzi. A nő mindent visszautasított, inkább úgy döntött, hogy tovább hisztizik. Dixon folytatta a kihallgatást. Válaszokra volt szükségük. Hova szeret Peter járni? Létezik-e egy bizonyos hely, ahol biztonságosan elbújhatott? Hol vannak azok az ingatlanok, melyeknek megszerezhette a kulcsát? Vannak-e rejtett, közúti forgalomból kieső, elhagyatott helyen lévő ingatlanok? Csak rótták a vég nélküli köröket. Dixon semmit nem kapott. Janet Crane megszerezte magának az összes figyelmet. Valószínűleg még csak nem is tudatosan csinálta. Egyszerűen így működik gyerekkora óta, gyanította Vince. Janet Crane nem tudta elhinni, hogy ez történik vele! Vele. Nem a fiával, nem Anne-nel, nem is a többi élettel, melyet a férje tönkretett vagy kioltott. – Micsoda kurva! – fakadt ki Mendez. – Micsoda esettanulmány! – javította ki Vince. – A nárcizmus mintapéldája. A világában minden őróla szól. Mi többiek csak szereplők vagyunk a színdarabjában.

Megállította a lejátszót, és visszatekerte a szalagot arra a részre, amit meg akart mutatni Mendeznek: a kihallgatásnak azt a pontját, amikor kiterítette Janet Crane előtt a Lisa Warwick boncolásán készült képeket. Mendez egy szót sem szólt. Vince megint visszatekerte és ismét lejátszotta. Aztán a pártfogoltjához fordult: – Nem néz félre. Nem néz félre, és két teljes percig megfeledkezik a hisztiről is. – Megdöbbent – vélekedett Mendez. – Élvezi. Mendez úgy nézett az ügynökre, mintha megbolondult volna. – Kizárt. Vince ismét visszatekerte a szalagot. Megint lejátszotta. Újra és újra. Aztán a kihallgatás egy korábbi szakaszára tekerte vissza. – …Tommy eltűnése is – mondta Vince. – Úgy vélem, mindketten a férjével vannak, és mindkettejüket igen súlyos veszély fenyegeti. – Peter soha nem bántaná Tommyt – emelte fel az asszony szavai hang-súlyozására a mutatóujját. – Soha! – „Peter soha nem bántaná Tommyt!” Azt nem mondja, hogy Peter soha nem bántana senkit. Nem mondja, hogy nem bántaná Anne-t – fintorgott Mendez. – Amikor aznap korábban elmentünk hozzájuk és elmondtuk neki, hogy a férje elrabolt valakit, nem kérdezett vissza, hogy kit. – Vagy tudta, vagy nem érdekelte – vonta le a következtetést Vince. – Vagy mindkettő. – Janet Crane önkéntesnek jelentkezik a Thomas Központba. Tudja, hogy az alkalmazottak ezüst nyakláncot viselnek. Azt is, hogy a programot elvégzők pedig aranyat kapnak. A fiú Anne-nek adta a nyakláncot. A házukban találta… Ha Janet Crane tudta, hogy a nyaklánc a házban van… – Mendez nem fejezte be. – Akkor azt is tudnia kellett, hogy honnan származik – Vince befejezte. – Jézusom! – mormogta Mendez a képernyőn bámulva, ahogy Janet Crane úgy játszik Cal Dixonnal, mint macska az egérrel. – Ma reggel beszéltem vele. Rá akarom venni, hogy hozza be Tommyt, hogy beszélhessünk vele. – Soha nem fogja megengedni – mondta Vince.

– Megemlítette, hogy ma elviszi a fiút pszichiáterhez Beverly Hillsbe. Lehet, hogy nem ártana ő magának is bejelentkeznie, hátha kap „kettő az egyben” kedvezményt. Tényleg azt hiszed, hogy mindvégig tudta? – kérdezte aztán. – Nem tudom – felelte Vince, és leállította a videót. – De még ha azt is mondanám, hogy igen, két teljesen különböző dolog az, amit hiszek, és az, amit bizonyítani tudok.

95. Tommy napjai egyfajta elmosódó kavargásban teltek, az agya épp hogy csak kibillentette a fókuszból a valóságot. Tompának és dermedtnek érezte magát, és ez most jó dolognak tűnt. Nem ment iskolába. Nem ment sehova. Nem mozdult el az anyja mellől. Anyjának szüksége volt most rá. Aznap, amikor elhagyták Oak Knollt, anyja azt mondta Mendez nyomozónak, hogy gyerekpszichiáterhez viszi Los Angelesbe. Ám amikor felkanyarodtak a 101-es autópályára, anyja dél helyett északnak vette az irányt, aztán megállás nélkül vezetett. Egész éjjel utaztak, és másnap is. Maguk mögött hagytak mindent és mindenkit, amit és akit Tommy ismert. Nem látta előre ezt a fordulatot, de meg sem lepte. Bármit is tett az anyja, már nem tudta meglepni vele. Anyja nem lehetett egy hírhedt gyilkos felesége. És Tommy sem lehetett a fia. És soha az életben nem engedte volna meg, hogy bíróságon tanúskodjon arról a borzalmas éjszakáról, amin ő és Miss Navarre keresztülment. Különben is, mit mondott volna? Hogy eljött az Árnyékember, és elragadta tőle az egyetlen embert, aki mindennél többet jelentett számára – az apját? Amikor az út első napjának a végén rájuk esteledett, Tommy az autó hátsó ablakán kifelé bámulva a csillagokat figyelte – azt képzelte, mindegyik egy olyan ember Oak Knollból, akit ismer. Egészen addig nézte őket, amíg apró fénypöttyökké halványodtak, majd eltűntek a szeme elől. Az utolsó kettő, amit még ki tudott venni, mielőtt álomba szenderült, Wendy volt és Miss Navarre. Most egy komp fedélzetén álltak, és ahogy a lenyugvó nap aranyszínbe vonta a háttérben húzódó felhőkarcolókat, egyre távolodtak legújabb városuktól is. Anyja levágta a haját, és szőkére festette. Egyáltalán nem emlékeztetett arra az anyjára, akit addigi életében ismert. Mintha egy filmszínésznő beszélt volna hozzá, aki azt a szerepet kapta, hogy az

anyja legyen. Azt kívánta, bárcsak így lenne, majd bűntudata támadt, amiért ilyeneket gondol. Anyja az ő haját is befestette, így amikor tükörbe nézett, egy idegen bámult vissza rá. Az új élettel most már a nevük is új volt. A Crane család nem létezett többé. Anyja a komp korlátjához lépett, és egy apró fémdobozt vett elő a táskájából. A múlt utolsó emléke, mondta. Egy pillanatig csak állt, a vizet nézte, ám tekintetén látszott, hogy a gondolatai messze járnak. Végül felnyitotta a dobozka tetejét, melyben ékszer csillant. Egyetlen könnyed mozdulattal a vízbe hajította őket. A láncok és karperecek arany- és ezüstszalagokként csillantak meg a fényben, mielőtt örökre eltűntek a nagy kékségben. – Szabadok vagyunk – suttogta. Tommy felnézett a lilás alkonyati égboltra, melyen abban a pillanatban tűnt el az utolsó apró csillag.

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megjelent 28,52 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 297 395 1