UIVERSITATEA BUCUREŞTI FACULTATEA DE LIMBI ŞI LITERATURI STRĂIE CATEDRA DE HUGAROLOGIE
TEZĂ DE DOCTORAT
COMUICATIVITATEA TEXTULUI Î MASS-MEDIA AUDIO-VIZUALĂ MAGHIARĂ DI ROMÂIA
CODUCĂTOR ŞTIIŢIFIC Prof. Dr. Murvai Olga
DOCTORAD agy A. Éva
2008
BUKARESTI TUDOMÁYEGYETEM IDEGE YELVEK ÉS IRODALMAK FAKULTÁSA HUGAROLÓGIA TASZÉK
DOKTORI DISSZERTÁCIÓ
A SZÖVEG KOMMUIKATÍVITÁSA A ROMÁIAI MAGYAR AUDIO-VIZUÁLIS MASS-MÉDIÁBA
Tudományos vezető: Prof.Dr.Murvai Olga
Doktorandusz agy A. Éva
2008
2
TARTALOM
MOTTÓ(k): .................................................................................................................. 7 ELŐSZÓ ...................................................................................................................... 8 BEVEZETŐ ............................................................................................................... 10 1. Az információ radikális felértékelődése .............................................................................. 10 2. Változások a kommunikáció jelenségszférájában ................................................................ 11 3. A kommunikáció egy új fogalmáról ..................................................................................... 15 4. A társadalom szerkezetével kapcsolatos következményekről ............................................. 17 5. A kultúrával kapcsolatos következményekről...................................................................... 20 6. Kommunikációtan ............................................................................................................... 23 7. A kommunikáció-kutatás szakaszai ..................................................................................... 26 7.1. A kommunikáció-kutatás jelenlegi irányvonalai............................................................................... 26 7.2. A kommunikációkutatás kezdetei, általános kommunikációs modellek ............................................. 28 7.2.1. A telekommunikáció ................................................................................................................... 28 7.2.1.1. A modern telekommunikációs eszközök kialakulása és elmélete ...................................... 28 7.2.1.2. A telekommunikációs modell ............................................................................................. 30 7.2.2. A tömegkommunikáció ............................................................................................................... 35 7.2.2.1. A tömegkommunikációs eszközök elterjedése ................................................................... 35 7.2.2.2. Tömegkommunikációs modellek ........................................................................................ 36
8. Mi a teendő az információs társadalomban? ....................................................................... 38
I. AZ ELHAGZÓ BESZÉD ...................................................................................... 40 1. A beszéd általános jellemzése ............................................................................................. 40 2. Norma és/vagy kommunikatίvitás....................................................................................... 41 3. A kommunikáció feltételei................................................................................................... 42 4. A helyes beszéd .................................................................................................................. 42 5. A tömegkommunikáció tipológiája ...................................................................................... 45 6. „Előadásos” kommunikáció a tévében és rádióban ............................................................. 48 7. A tömegkommunikáció szimmetrizálása ............................................................................. 49
II. SZÖVEGMŰFAJ, SZÖVEGFORMA, .................................................................... 50 SZÖVEGÉRTELMEZÉS, SZÖVEGMODÁS ........................................................... 50 1. Szövegek világa.................................................................................................................... 50 2. Megszólalás, megszólaltatás................................................................................................ 53 2.1. A nyílvános megszólalás .................................................................................................................... 53 2.2. A beszéd és az írás ............................................................................................................................. 53 2.3. A beszéd és a felolvasás ..................................................................................................................... 54 2.4. A meggyőzés és a beszédszituáció ..................................................................................................... 54 2.5. A szövegalkotás szerkezeti-szerkesztési kérdései ............................................................................... 56 2.6. Gondolatkifejezés és gondolatközlés ................................................................................................. 56
3
2.7. Információ és kommunikáció ............................................................................................................. 57 2.7.1. A kommunikációs alapgörbe ...................................................................................................... 57 2.7.2. A kommunikációs "mező", a szöveg és a hangzás kapcsolata .................................................... 58 2.8. A megszólaltatás kérdései.................................................................................................................. 59 2.9. A szöveg és a hangzásforma kapcsolata ............................................................................................ 60 2.10. A műfaj és az akusztikus stílusideál ................................................................................................. 61 2.11. A szöveg(mondatok) hangzásának (intonálásának) szerepe ............................................................ 61 2.11.1. A szöveg és a szupraszegmentális eszközök kapcsolata a szöveg megszólaltatásakor ............ 62 2.12. A szövegértés fejlesztésenek elmélete és gyakorlata ........................................................................ 63
III. YELV, BESZÉD, RÁDIÓ, TELEVĺZIÓ ............................................................. 69 1. A rádió, televízió hangjáról általában .................................................................................. 69 2. A rádiós, televíziós beszéd fő akusztikus kategóriái:............................................................ 69 3. A rádiós/televíziós alaphelyzet ............................................................................................ 70 4. Intertextualitás (Szövevényesség) ....................................................................................... 71 4.1. Elsődleges kapcsolatok ...................................................................................................................... 72 4.2. Másodlagos kapcsolatok.................................................................................................................... 72 4.3. Az alany és a társadalmi formáció .................................................................................................... 73
5. Kérdezéstechnika - a kérdezés művészete ........................................................................... 74 5.1 . A kérdezés művészete ........................................................................................................................ 74 5.2. A kiválasztott kérdéseket hogyan tesszük fel? .................................................................................... 75 5.3. A kérdések tempója, ritmusa .............................................................................................................. 76 5.4. A tartalom ......................................................................................................................................... 76 5.5. A jó kérdések titka ............................................................................................................................ 77 5.6. „Igent” és „nemet” mondani ............................................................................................................ 78 5.7. Feltáró, rávezető, beugrató, manipulatív/álkérdések ....................................................................... 79 5.8. Kérdések – receptre ........................................................................................................................... 81 5.9. A dialógus dramaturgiája.................................................................................................................. 81 5.10. Fel nem tett kérdések ....................................................................................................................... 84 5.11. Elköszönés ....................................................................................................................................... 85
IV. A RÁDIÓ, TV-HÍREK .......................................................................................... 87 1. A hírközlés ........................................................................................................................... 87 2. A rádió/tv-hírek sajátosságai ............................................................................................... 88 2.l. A hír a híradás része .......................................................................................................................... 89 2.1.1. A híradások típusai ..................................................................................................................... 89
3. A hír fogalma ....................................................................................................................... 90 3.l. Tájékozódás ........................................................................................................................................ 91
4. Hírtipusok ............................................................................................................................ 92 5. A hír részei ........................................................................................................................... 95 5.l. A bevezetés típusa szerint lehet: ........................................................................................................ 95 5.2. A hírek szerkezeti típusai: .................................................................................................................. 96
6. Hírszerkesztés ...................................................................................................................... 97 6.l. A szövegezés ....................................................................................................................................... 98 6.2. A hír megszólaltatása ........................................................................................................................ 99
7. A rádió/tv-hírek megfogalmazása és mondhatósága ......................................................... 101 7.l. A “kétarcú” szerkezet ....................................................................................................................... 102 7.2. A hírmondatok látható tagolása (írásjelek, kötőszók) ..................................................................... 103 7.3. A hírek logikai építkezése (szórend, mondatsorrend, szövegkohézió) ............................................. 103 7.4. Az „átlátszó hír” - a hírek külalakja ............................................................................................... 104
4
7.5. Szöveg és kép egyeztetése a tv-híreknél ........................................................................................... 105 7.6. Típushibák ....................................................................................................................................... 105 7.7. A rádió/tévéhírek kommunikatívitása ............................................................................................. 107 7.8. Következtetések a hírbemondáshoz.................................................................................................. 111
V. AZ ELHAGZÓ BESZÉD SZÖVEGFOETIKAI ESZKÖZEIEK REDSZERE ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A MAGYARBA ..................................................................113 1. A szöveg hangzása és hatása ............................................................................................. 113 2. A tiszta hangképzés .......................................................................................................... 114 2.1. A hangszínezet (hangminőség) ........................................................................................................ 116 2.2. A hangmagasság (hangterjedelem) ................................................................................................. 118 2.3. A hangerő-terjedelem (hangsúly) .................................................................................................... 122 2.4. A beszédtempó tartománya .............................................................................................................. 127 2.5. A szünetek tartománya ..................................................................................................................... 129
3. A szituáció, a szöveg és a szándék együttese, mint a beszéd hangzásának determinánsa . 133
VI. A MODATFAJTÁK DALLAMA ........................................................................137 1. Az egyszerű mondat dallama ............................................................................................. 137 1.1. A kérdő mondat dallama.................................................................................................................. 137 1.1.1. A kérdő mondat terjedelme ..................................................................................................... 138 1.1.2. A kérdő mondat módosulásai ................................................................................................... 138 1.1.3. Morfémával jelzett eldöntendő kérdések ................................................................................ 139 1.2. Az idéző mondat dallama................................................................................................................. 139
2. Az összetett mondatok dallama......................................................................................... 140
VII. A HAGLEJTÉS HELYE A YELVI REDSZERBE ....................................142 1. A hanglejtés jellemzése ..................................................................................................... 142 2. A hanglejtés tagolása ......................................................................................................... 145 A. A szólamok dallama ........................................................................................................................... 147 B. Szintagmák dallamformái................................................................................................................... 148 C. Esetragozás és hanglejtés .................................................................................................................. 149 D. Értelmezés vagy felsorolás ................................................................................................................ 150 E. A felolvasás dallama .......................................................................................................................... 150 F. A közbeékelés ..................................................................................................................................... 151 G. Irásjelek hanglejtése .......................................................................................................................... 152
3. Konvencionális-e a beszéddallam? .................................................................................... 154 4. A hanglejtés funkciói ......................................................................................................... 155
VIII. BESZÉDTECHIKAI ÉS KIEJTÉSI PROBLÉMÁK A RÁDIÓ/TV. BEMODÓIAK GYAKORLATÁBA .....................................................................157 IX. ESETTAULMÁYOK.......................................................................................162 1. Általanos gondolatok......................................................................................................... 162 2. A riport, mint keret ............................................................................................................ 163 3. A “Hír-mag” ....................................................................................................................... 163 4. Narratív szerkezet/ A Narrátor hangja ............................................................................... 178 5. A nyelv ............................................................................................................................... 179 6. Álló és/vagy mozgó képek ................................................................................................. 181
5
X. KÖVETKEZTETÉSEK .........................................................................................182 BIBLIOGRÁFIA .......................................................................................................187 MELLÉKLET
6
MOTTÓ(k):
„em lehet nem kommunikálni” (Buda Béla)
„ A kommunikáció információ, gondolatok, érzelmek, jártasságok átadása szimbólumok – szavak, képek, grafikai alakzatok stb. - használata révén.” (Berelson-Steiner)
„A kommunikáció akkor jön létre, amikor a befogadó reagál egy szimbólumra.” (Cronkhite )
„A kommunikációnak sajátos viselkedési helyzetei vannak, amelyekben a kommunikátor átad egy üzenetet a befogadónak azzal a tudatos céllal, hogy befolyásolja a befogadó viselkedését.” (Miller)
7
ELŐSZÓ
“SZÓL” A RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ, DE EM MIDEGY, HOGYA
Minthogy a nyelv szakadatlanul változik, és egy időben is használatában sokféle, e dolgozatban az volt a célom, hogy a rádiós és tévés szöveg helyes és helytelen mérlegelésére, az alkalomhoz illő árnyalt kifejezés kialakításának módszereire vezessem rá az olvasót, mindezt példákkal támasztva alá. Dolgozatomnak egyes fejezetei, hol ismereteket közölnek anyanyelvünkről, hol példákat tárnak fel, vagy a szép és helyes ”előadás”, “fogalmazás” kérdését taglalják. A televíziózás elterjedésével ideig-óráig felvetődött a kérdés: vajon a TV nem fogja háttérbe szorítani a rádiót? Az eltelt időszakban beigazolódott, hogy mindkettőre szükség van – nem egymás ellen, hanem egymást kiegészítve léteznek, mindkettőnek jól behatárolt (műszakilag is mérhető) helye van a médiában. Az azonban biztos, hogy a rádiósoknak éppen a televízió hatására kellett újragondolniuk a maguk műfaját. Meg kellett újulnia a rádiós szövegek formanyelvének. A tévé szöveg nélkül, csupán a képek nyelvén is tud információt közvetíteni, míg a rádióban az auditív hatás teremti meg a potenciális élményt. Ez képszerűbb, szemléletesebb fogalmazásra kényszeríti a rádiós nyelvet, hiszen végül is a rádiós szöveg látványinformációt “utánoz” hanggal. A rádióból szóló hang színe, ereje, magassága, a beszédtempó, az artikuláció, a hangsúlyozás mind-mind része az információnak. Ezért fejlődhetett külön úton a rádiós szöveg és a rádióbemondó beszéde, mint a médiatudomány ága. Beszélni minden egészséges ember tud, de különféle beszédszituációban az alkalomnak megfelelően megszólalni, a beszédhelyzetet hangszín, hangerő, beszédtempó stb. segítségével “hallatni/láttatni” a hallgatóval már csak a profik, a szakmabeliek tudják. (…) A nyilvános megszólalásnak megvannak a maga szabályai: mennyire kell átélnie a szöveget a bemondónak, mi jobb, ha azonosul vele, vagy ha távolságtartóan kívül álló? Tud-e parancsolni az érzelmeinek, vagy az emóció hatására gyorsabban lélegzik és fokozza a
8
beszédtempót, emeli a hangot, növeli a hangerőt (például sportközvetítéskor)? kérdez-e a kérdő mondatával, és mennyi szünetet kell/szabad beiktatnia a folyamatos szövegbe? Mi az értelmi/logikai, illetve az érzelmi hangsúly szerepe? Hogyan befolyásolja a beszéd dallamát a szó-, a mondat- és a szöveghangsúly? Mindezen kérdésekre keresek választ e dolgozatban, a teljesség igénye nélkül.
9
BEVEZETŐ
Az információs társadalom koncepciójától az információ kultúrája felé 1. Az információ radikális felértékelődése Új kihívást regisztrálhatunk az utóbbi években, évtizedben a magyar társadalomban: az információ radikális felértékelődését. Ennek a kihívásnak a sajátos szerkezetét két különböző tényezőben láthatjuk: - egyrészt úgy látszik, hogy a legtöbb kihívástól eltérően ez az életnek nem egy vagy néhány területén jelenik meg, hanem szinte minden területén, vagyis általános jellegű: s így nagyon könnyű azt hinnünk, hogy magával a társadalommal van kapcsolatban, következésképpen akár a szakadatlanul változó társadalmi valóság egy új állapotról van szó: ezt nevezték el információs társadalomnak; mindazonáltal manapság már mégsem lehet magától érthetőnek tekinteni ezt az elgondolást; - másrészt úgy látszik, hogy ez a kihívás raktározható, akárcsak az erdőirtásból eredő kihívás: a manapság gondatlanul kivágott erdő negatív gazdasági-társadalmi következményeivel unokáink találják majd tovább halaszthatatlanul szembe magukat, nem pedig mi, akik kivágtuk az erdőt. A magyarországi társadalomszervezés/közigazgatás láthatóan ezt teszi az információ felértékelődéséből adódó kihívással: egyrészt nem fordít rá elég figyelmet, másrészt azt sem teszi jól - manapság legalábbis -, amit tesz. Lehet, hogy a napról-napra folyó változások olyan kicsinyek, hogy a súlyos napi gondokkal küzdő magyar társadalom nincs abban a helyzetben, hogy foglalkozzék ezzel a(z információs) kihívással. Lehet, hogy akárcsak az úgynevezett információs társadalom is oly távolinak tűnik ma még a közigazgatás számára, hogy feleslegesnek tűnik fel a vele való érdemi foglalkozás. Pedig várhatóan igen lényeges társadalmi sőt kulturális változások elé nézünk a technológiain túl (amelyre természetesen ugyancsak fel kell készülnünk), s túlzások nélkül állítható, hogy közülük egyeseknek a
10
jelentősége a nyomtatás feltalálásának és főként elterjedésének társadalmikulturális hatásával érnek fel. 2. Változások a kommunikáció jelenségszférájában Az ember megjelenését követően eddig négy kommunikációs forradalom, pontosabban a kommunikációs eszközöknek (a technológiának) négy forradalma zajlott le. Ezek utalásszerűen a következők: (1) a beszélt emberi nyelv megjelenése (ez a pleisztocén végére tehető, 30-40 évvel ezelőttre, a Willendorf-i Vénusz keletkezésével egy korszakra): innen számítható az orális kultúrák korszaka; (2) a beszéd rögzítésére szolgáló eljárások (pl. hieroglifa, piktogram, írás) megjelenése (mintegy 6e évvel ezelőtt): ez az írásbeliség első korszaka; (3) a nyomtatás megjelenése (mintegy 500 éve): ez az írásbeliség második korszaka, avagy a Gutenberggalaxis korszaka; (4) az elektronikus (tömeg)kommunikáció (rádió, televízió) megjelenése (a múlt század elejétől). Most éljük az ötödiket, az elektronikus kommunikáció második forradalmát: a számítógépes hálózatok, vagy másként a számítógépek közvetítette kommunikáció [CMC: computer-mediated communication] - egészen pontosan a(z információra) nyílt rendszerek összekapcsolásának - megjelenését szokás újabban ötödik kommunikációs forradalomnak tekinteni. A manapság működő összekapcsolt nyílt rendszer az Internet. Ennek nincs központja, de van egy folyamatosan bővülő (és bizonyos értelemben változó) saját szabványrendszere [RFC: request for comment] és van egy irányító testülete, voltaképpen egy szövetség, az Internet Society, amely nagyhírű szakemberekből önkéntes bizottságokat hoz létre az Internettel kapcsolatos kérdések (szabványok) megvitatására, problémák felvetésére. A kommunikációs eszközök (technológia) forradalmai néhány szempontból jelentős változást idéztek elő a kommunikáció szűken vett eseményeiben. A. Jelentősen lokalizáltsága:
megváltozott
a
kommunikátumnak
térben
való
* az orális kommunikátum (egyszerűen szólva a beszéd) térben szigorúan
11
lokalizált (pl. a delphoi jósdába el kellett menni, a közvetlen emberi kommunikáció mindennapi eseteinek vagy helyben részesei vagyunk vagy csak beszámolót hallhatunk róluk); * az írásos feljegyzés, a könyv, a fotó, a film ugyan lokalizált, de nem szigorúan, mert szállítható, másolható; * a hálózaton jelen levő kommunikátum voltaképpen nem lokalizálható, egyegy egysége (például válaszként egy kereső kérdésre) esetenként, alkalmilag áll össze esetleg a hálózat igen távoli pontjairól. B. Jelentősen megváltozott a kommunikátum elérhetőségének módja és jelentősen lecsökken az elérési idő: * az orális kommunikátum szignifikánsa elillanó természetű; az orális kultúrákban a tudás (szignifikátum) birtokosát, a kútfőt fel kell kérni a megnyilatkozásra, vagyis arra, hogy tegye tudását elérhetővé; a kútfőnek ezt a kérést el kell fogadnia és teljesítenie is kell: vagyis adott esetben jelentős fizikai távolság leküzdése szükséges valamely tudás elérhetővé válásához; a kútfő és a kérdező (mint a kommunikáció ágensei) kölcsönös személyes emberi helyzetét kezelni kell tudni legalább a kérdezőnek; a szignifikátum tárolását tekintve pedig az információ egy adott kútfőnél legfeljebb a kútfő élethosszáig elérhető és így tovább; * a könyvtárban tárolt írott (nyomtatott) információk elérésének módját tekintve jelentős az elszemélytelenedés, ami ez esetben azt a pozitívumot jelenti, hogy az elérhetőség biztonsága növekedett; továbbra is le kell küzdeni a fizikai távolságot a tudást igénylő ágens és a kommunikátum között; az elérés módja és időszükséglete viszont sztenderdizálódott, amelyet végsősoron a könyvtár használatának szabályzata rögzít; ugyancsak szabályzat rögzíti, hogy van-e az olvasó elől elzárt része a könyvtárnak, vagy csak bizonyos típusú olvasók számára elérhető része (amelynek igen sok oka lehet a titkosnak minősített dokumentumok elérésének korlátozásától az állomány fizikai védelméig), az információ tárolását tekintve: noha az irat vagy a nyomtatvány mint tárgy élethossza korlátozott, a másolhatóság következtében ez elvben mégsem jelent időbeli korlátot;
12
* a kommunikátum elektronikus úton (elvben fénysebességgel) képes eljutni térben a hálózat bármely pontjára (akár úgy, hogy áttöltik, akár úgy, hogy letöltik), illetőleg az információ elvben tetszés szerinti ideig tárolható; * a második világháborút követően elterjedt nagygépes számítástechnikában archiválásra (külső memóriaként) használt mágnesszalag (vagy mágneslemez) a hozzáférési időt a perc nagyságrendjére szorította le; * újabb nagyságrendi változás következett be a hozzáférési idő tekintetében a szokásosan winchesternek nevezett merevlemezek megjelenésével; * az elérhetőséget tekintve meg kell különböztetni az on line eseteket az off line esetektől: az előbbiben az információ 'helye' - a zug(ok egyike) a hálózaton, ahol adott esetben a szignifikáns fizikailag van - rá van kapcsolva a hálózatra, míg az utóbbinál nincs rákapcsolva: nyilvánvaló, hogy az elérhetőség szempontjából egészen mást jelent az egyik eset, mint a másik; a hálózati kommunikáció esetében a korábbiakhoz képest élesebb különbséget kell tennünk a kommunikátum elérhetőségével kapcsolatban a szignifikáns elérhetősége és a szignifikátum elérhetősége között: az on line helyű kommunikátum elérhetősége egyrészt korlátozható úgy, hogy a kérdező, információt kérő fizikailag nem jut el a kommunikátum helyéig a hálózaton, mert gátak vannak állítva elé: ekkor a kommunikátum birtokosa korlátozza az elérhetőséget, valamilyen általa kibocsátott jogosítványhoz köti az elérhetőséget; másrészt korlátozható úgy is, hogy a szignifikátum elérhetősége van korlátozva valamilyen titkosítási eljárással. C. Jelentősen megnövekedett egy adott információt (a kommunikátumot) elérő ágensek száma: * az orális kommunikáció korában a dialógus-típusú esetekkel (a közvetlen emberi kommunikáció eseteivel), vagyis kommunikációs eseményként csak néhány résztvevővel kell számolni; * noha az írás és még inkább a könyvnyomtatás következtében lehetővé vált, hogy 'ugyanazon' kommunikációban résztvevők száma akár tömeges is lehessen; mindazonáltal ez mégsem jelent valóban új helyzetet az orális
13
periódushoz képest: minthogy a létrejövő kommunikációs események eltérnek ugyan az oralitásban megfigyelhetőktől, de ez az eltérés nem szünteti meg a kommunikáció alapvetően dialógus jellegét (hiszen: a levél vagy a könyv írója és az éppen olvasó kerül kapcsolatban a művön, a kommunikátumon keresztül); * a nyomtatott sajtó azonban ténylegesen új helyzetet teremtett: egyrészt valóban lehetővé vált, hogy az 'ugyanazon' kommunikációban résztvevők száma tömeges lehessen, másrészt azonban a döntően új helyzet abból ered, hogy a résztvevők számára a kommunikáció voltaképpen egyidejűvé vált; * az elektronikus forradalom aztán teljesen átalalkítja a kommunikációs helyzetet és egyre inkább a korlátlan elérés és a résztvevők számára elérhető kommunikátumok (a tudás) azonossága lesz a jellemző. D. Jelentősen átalakult a kommunikátumnak a struktúrája: * az orális kommunikátum megkülönböztető sajátossága az írásossal szemben a klisék, pontosabban a ritmikus struktúrák szerepének fontossága (a közel azonos dolgoknak közel azonos ritmikus struktúrájuk van az orális kultúrákban); * az írásbeliség megjelenését követően a struktúrák továbbra is alapvetően lineárisak maradnak, de egyrészt komplexebbé, másrészt differenciáltabbá válnak a grammatikai (más értelemben, mint a beszéd esetében), a logikai, illetőleg a retorikai, a mitológiai, a narratív [a kommunikatív] természetű komponensek; megjelenik továbbá az utalás is, mint nem-lineáris struktúraképző eszköz, noha kezelésének technológiáját tekintve nehézkes; * az elektronikusan rögzített adatstruktúrák (amely egyaránt lehet elektronikus levél, címjegyzék vagy például egy egészségbiztosítási pénztárban a biztosítottakról nyilvántartott adatállomány) szervezésének szabadságfoka még tovább nőtt az íráséhoz képest: nemcsak lineáris struktúrák működnek és nem csak a papír két dimenziója mentén lehet nem-lineáris struktúrákat létrehozni, de egyrészt ténylegesen és könnyen használhatóvá vált az utalásokkal való struktúrateremtés: ennek egyik legújabb és igen hatékony
14
megnyilvánulása a hypertext, másrészt maguk a képezhető struktúrák sem eleve adottak: jó példát szolgáltat erre az a tény, hogy az intelligens adatbázislekérdezésekben a kérdést feltevő ágens igénye szerint strukturált, nem pedig valamilyen előzetes struktúra szerinti információ jelenik meg válaszként. E. Jelentősen megváltozott a kommunikátum által igényelt befogadói attitűd: * az oralitás korábban egy kommunikátum megértésének feltétele, vagyis annak feltétele, hogy mikor szól a kommunikátum a világról és ha szól, annak mely részéről szól, a szükséges tudások mellett - egyszerűen szólva - a befogadó fantáziájának működése volt: megértette, ha el tudta képzelni; * az írásbeliség, egyrészt meghagyta ezt az alapfeltételt, másrészt segítette is a fantázia működését például illusztrációkkal, általában képekkel: amely segítség más összefüggésben valójában korlátozást is jelent, minthogy az elképzelés az illusztrációból származó plusz determináció révén korlátok közé szorult; * az elektronikus (tömeg)kommunikáció korában, de ennek különösen második szakaszában, a hálózati kommunikáció világában a megértés alapfeltétele továbbra is érvényes, de a képzelet terepe még inkább korlátok közé szorított: szinte a passzív befogadás víziója felel meg a viszonyoknak a leginkább: jól érzékelteti a probléma mélységét és jelentőségét a(z alkalmanként multimédiát is használó) virtuális valóság-jelenség és a róla szóló diszkusszió. 3. A kommunikáció egy új fogalmáról A kommunikáció (technológiájának) előzőekben említett forradalmi átalakulásai elvezettek a kommunikáció egy új fogalmához. A humán kommunikáció, természetesen, mindig társadalmi kommunikáció, vagyis a kommunikáció nem egyszerűen az individumok (az ágensek) informálásának, vagy tágabban fogalmazva: nem egyszerűen az
15
ágensek kölcsönös befolyásolásának, hanem a társadalmi kohézió létrehozásának és fenntartásának eszköze; a kommunikáció a problémamegoldáshoz szükséges tudás megszerzésének/terjesztésének eszköze (amely tudásba egyaránt bele kell érteni a mi [van a világban] típusú ['tárgyi'], a hogyan [lehet megcsinálni] típusú ['szabály'] és a melyik [a jobb] típusú ['érték'] tudást); a kommunikáció minden változása új lehetőségeket gerjeszt és így közvetlen kiváltója kulturális vagy éppen társadalmi változásoknak. Ma már Shannon tranzakcionális felfogásával, illetőleg az interakciót középpontba helyező modellel szemben egyre inkább egy eredetileg G. Gerbnertől származó koncepció mentén látszik megérthetőnek a kommunikáció legkülönfélébb jelensége (eseménye). Ezt a felfogásmódot szokás a kommunikáció kultivációs koncepciójának nevezni. Végeredményben a kommunikáció koncepciójában az elérhetőséget célszerű középpontba állítani, mely elérhetőségnek társadalmi értelemben szerkezete van. A kommunikáció korábbi és manapság is közkézen forgó fogalmai eddig azt a ténylegességet tekintették kiindulópontnak, hogy valaki átadott (vagy éppen átad) valaki másnak egy információt (kommunikátumot); avagy éppen közös eredményre (kommunikátumra) jutnak. Ebből következően kommunikációról csak akkor beszéltek, ha ez sikeresen megtörtént: ha az egyik fél által kezdeményezett (kommunikatív) esemény kontextusában a másik felet az információ elérte és ha ez a másik fél megértette ezt (a kommunikátumot). Ma szerencsésebbnek látszik a tényleges elérés helyett az elérés lehetőségére, az elérhetőségre helyezni a hangsúlyt és a kommunikációt nem feltétlenül egy esemény megtörténteként érteni, hanem inkább lehetőségként tekinteni rá, amely lehetőség bármikor ténylegessé válhat vagy váltható át, ha ez a kommunikációban résztvevő ágens számára szükségessé válik. S valaki épp attól válik részesévé a kommunikációnak, ha az információ elérhetővé válik számára: mert hozzáférése van, mert tudatában van a hozzáférés lehetőségének, mert ismeri (tudja) a hozzáférés módját. Ez a kommunikáció participációra alapított fogalma. A kommunikáció jelenségszférájában bekövetkezett változások hatása, úgy látszik, nem marad meg a kommunikáció-fogalom változásának keretei között. Egyre világosabban látszik, hogy van következménye ennek a társadalomelméletre általában is. Ma bizonyosan másként kell (vagy esetleg csak célszerű) a társadalomról gondolkodni, mint korábban: a részletek igen
16
messze vezetnének, de annyi megjegyzés talán megengedhető, hogy ma már világos: a társadalmi tevékenységnek nem egy, hanem két paradigmája van. A munka mellett a kommunikációt is ennek kell ugyanis tekintenünk, vagyis úgy kell vennünk, hogy a nyilvános emberi aktivitásnak legalább két egymásra vissza nem vezethető alapformája (típusa) van. 4. A társadalom szerkezetével kapcsolatos következményekről A kommunikáció (technológiai) forradalmának hatásai nem korlátozódnak a kommunikációs eseményekre magukra; néhány szempontból jelentős változást hívnak ki (idéznek elő, illetőleg már eddig is: idéztek elő) a kommunikáció tágabb környezetében, vagyis magában a társadalomban. Az alábbiakban ezek közül lesz szó néhány fontosabbnak tűnőről. a.) Minden kétséget kizáróan a számítógépes hálózatokkal folytatott kommunikációt tömegkommunikációnak kell tekintenünk. Ez a médium ugyanis teljesíti mindazokat a kritériumokat, amelyeket a tömegkommunikációs média egyébként teljesít. A hálózaton elvben elérhető kommunikátumok jelentős hányadával kapcsolatban az elérhetőségnek nincs semmi korlátozása (pontosabban oly mennyiségű korlátozás nélkül hozzáférhető információ áll rendelkezésre, hogy igen nehezen lehetne - speciális igényeket nem számítva - reális hiánynak tekinteni az elérhetőségében korlátozott kommunikátumokat. Jelenleg nincs áttekintés arról, hogy a hálózaton levő információnak hányad része érhető el korlátozás nélkül és mennyi a korlátozottan elérhető. A hálózati (tömeg)kommunikáció megjelenésével nyilvánvalóan átrendeződés várható a tömegkommunikáció különböző formái között. Pontosabban súlyponteltolódás várható: egyre nagyobb lesz ugyanis a nyílt rendszerek súlya a társadalmi kommunikáción belül. Ez egyrészt a hálózati kommunikáció útján megszerzett információk volumenének folyamatos emelkedésében jelenik meg; másrészt pedig abban a tényben, hogy a 'klasszikus' tömegkommunikáció (mind a nyomtatott, mind pedig az elektronikus) egyre inkább megjelenik a hálózati kommunikáció részeként is, sőt a multimediális megoldások jóvoltából ezek az egyébként önálló médiumok másokkal együtt egy integrált egységes rendszer keretében válnak
17
elérhetővé. Vagyis mindenképpen a használat (fogyasztás) újra-rendeződésére kell felkészülnünk. b.) Az információ lokalizálatlansága, illetőleg a hozzáférés módjának radikális változása következtében várhatóan megváltozik az egyes társadalmi szerepek tartalma (illetőleg a korábban megkezdődött változások tovább folynak): átértékelődik például a nyilvános/privát oppozíció legalábbis az otthon/munkahely jellegének és ennek következményeinek újraértékelődése formájában. Ezzel összefüggésben jelentek meg egyébként a problémamegoldó és a csoportos döntéseket támogató módszerek is, illetőleg a csoportmunka segítését célzó, immáron önálló kategória névvel is rendelkező software rendszerek, a groupware-ek. Noha egyelőre ez az újraértékelődés csak bizonyos foglalkozási körökben figyelhető meg, ezek a változások ma már széles körben és az életmódot is meghatározó módon vannak jelen: a napi időbeosztás megváltozásától kezdve odáig, hogy a munkahelyek infrastrukturális működtetésének költségei manapság részben a munkavállaló - mondjuk így saját rezsijének részeként jelenik meg, miközben az efféle költségelszámolás, mint rendszer még eléggé kialakulatlan; vagy odáig, hogy alighanem rövidesen szükségessé válik a városra vonatkozó kulturális koncepciónk újragondolása. c.) Igen jelentős mértékben átalakulóban van a legkülönfélébb ipari termékek és szolgáltatások kereskedelme. A katalógusáruházaktól, a directmailen át, általában pedig a marketing-kommunikációig egyre nagyobb mértékben tör be a hálózatba a kereskedelem. A hálózaton keresztül történő rendelésektől/vásárlásoktól a legkülönfélébb bankműveletekig egyre inkább mód van csupán a hálózaton keresztül „érintkezni a világgal”. d.) Az előzőekben említett átalakulásoknak mintegy másik perspektívából való megfogalmazásaként mondható, hogy a társadalmilag hasznos tevékenység legnagyobb hányada egyre inkább információ-feldolgozó lesz; és a megoldandó problémák komplexitása növekszik. Ennek is következményeként az információ ma már gazdasági értéket is képvisel: valójában már ma is lehet információgazdaságról beszélni: az egyik szélső
18
esetet alighanem a hálózaton küldött 'elektronikus csomag' (a szignifikáns) mozgatásának ára jelenti, a másikat talán azon hálózaton keresztül folytatott tőzsdei tevékenység, amely adott esetben, ha átmenetileg is, de képes megrendíteni akár egy nemzeti valutát is. e.) Miközben jelentősen megnehezedett és a jövőben tovább nehezedik az információk elérhetőségével kapcsolatos korlátozások ellenőrzése éppen az elérhetőség tömegesedése miatt, a társadalom szervezettsége és irányítása felett gyakorolt ellenőrzés (hatalom) egyre inkább információ feletti ellenőrzés (birtoklás) függvényévé válik. A birtoklásnak ez a fajtája jelentősen különbözik a birtoklás más formáitól. f.) Mindezek várhatóan a társadalom nyilvános életének olyan módosulását idézik elő, amelyben a polgár (a munkavállaló) beleszólása a hatékonyság érdekében megnövekedhet, illetőleg hozzáférhetővé tesz olyan tudásokat, amelyeknek korábbi (jelenlegi) korlátozott tudása társadalmi egyenlőtlenségek forrása volt (még ma is az). új változata jelenik meg következésképp - a társadalmi esélyegyenlőség problémájának: a literacy/illiteracy kérdéséről van szó (a vonatkozó kompetencia, illetőleg skill elsajátításának problémáiról): egy új hátrányos helyzet(típus) kialakulásának lehetőségére kell felkészülni. g.) Kétségtelen, hogy mindezek miatt egyre inkább lehet jogos információs társadalomról beszélni attól függetlenül, hogy van-e szó a hatalmi viszonyokról, a döntések szélesebb körbe való kiterjedéséről, vagyis a 'klasszikus' politikai viszonyokról, vagy nincs. Minden bizonnyal a hierarchikus szervezetek helyett egyre inkább horizontális kapcsolatokon alapuló társulások jelennek meg a jövőben. Ennek nemzetközi vonatkozásokban is lesznek, sőt vannak következményei: ide számítható például a régiók szerepének felértékelődése az európai térségben, miközben az EU-tagságra államok pályázzanak, illetőleg államközi szerződések formájában jönnek létre a társulások. h.) Jelentős átrendeződés várható a centrum/periféria vonatkozásában: amelyből egyaránt következhet az olyan térségekre, mint Magyarország, hogy
19
a lemaradásnak akár újabb formái is megjelen(het)nek, de az is, hogy esély adódik a felzárkózásra. Az átrendeződést esetleg tovább bonyolítja az, hogy nincs semmi garancia arra, hogy az átrendeződés területi elven történik majd (akár teljes társadalmak, akár régiók helyét is értjük ezen), mert mutatnak jelek arra, hogy az átrendeződés társadalmi szerkezetek mentén történik: így például lehetséges, hogy a perifériának csak az elitje lesz abban a helyzetben, hogy csatlakozzék a centrumhoz. i.) Minden bizonnyal mindezek következtében előbb-utóbb újra kell gondolni, sőt újra kell szabályozni egy sereg kommunikációval kapcsolatos jogot, ráadásul nemzetközi keretek között: az adatvédelmet, az információhoz való jogot, a szerzői jogot, a személyiségi jogok egy részét és így tovább. Mindemellett a szükségessé váló jogi újraszabályozások a nyilvános (társadalmi) viselkedésmintákkal kapcsolatban a kommunikációs kihívásokra adandó válaszoknak csak egyik aspektusát jelentik. Egy másik, a szükségessé váló aspektus etikai újragondolásokban jelenik meg. Ennek több mint nyomai ma már letagadhatatlanul jelen vanak. 5. A kultúrával kapcsolatos következményekről A kommunikáció forradalma az elektronikus korban nem csak szociológiai kategóriákban megragadható makrostrukturális társadalmi képleteket alakított át vagy alakított ki. Legalább ennyire fontosak, ha nem fontosabbak, azok a változások, amelyek e kommunikációs forradalom hatására a kultúrában magában következtek be vagy várhatóan bekövetkeznek a közel jövőben. Most ezek közül kerül szó néhány fontosabbról. a.) A szabványosítás voltaképpen nagy múltra tekint vissza. Már az sem számít újdonságnak, hogy az ipari vonatkozásokon túl a mindennapi élet legkülönbözőbb területeire behatolt a szabványosított (konfekcionált) termék. Akár úgy is vélekedhetnénk, hogy a mértékegységek megjelenése jelentette annak idején a döntő fordulatot. A 20. századot szokás olyannak tekinteni, amelyben a szabványosítás elvben az élet minden területére teljeskörűen kiterjed, s mint korábban utaltam rá, voltaképpen a hálózati kommunikáció lehetőségét is szabványok biztosítják.
20
Mindez, legalábbis látszólag, összebékíthetetlenül ellentétben áll azzal a manapság is érvényesnek vélt kulturális koncepcióval, amely a kultúra fontos entitásait illetően akár a személyeket tekintve, akár pedig bizonyos (történelmi) eseményeket vagy éppen artefactumokat, pontosabban: ezek lényegét individualitásukban látja. Az egyedinek, mint egyszerinek és megismételhetetlennek, illetőleg mint másra vissza nem vezethetőnek az értéke mindazokban az esetekben, amelyekben ez egyáltalán szóbakerülhetett, megkérdőjelezhetetlennek tűnt és részben tűnik most is. A szabványosnak, vagyis olyan individualitást nélkülöző egységnek a megjelenése legalábbis azt kétségbevonja, hogy az individualitás másra vissza nem vezethető: az individuálisat, mint szabványosból konstruált sajátos konfigurációt tekinti, amely éppen ezért elvben megismételhető. Egyelőre nem látszik semmi, ami útját volna képes állni ezen 'logika' érvényesülésének. b.) Az előző pontban említett individuális/szabványos oppozíciótól függetlenül, de nem annak ellenében új kulturális koncepció van kialakulóban a szerzőséggel kapcsolatban is. A szövegekhez való különböző viszonyok már korábban létrejöttek: a középkortól folytonos a auctor és a commentator megkülönböztetése vagy az auctor és a compillator közötti különbségtevés. Ami merőben új az a compillatornak az auctor funkciójában való megjelenése. c.) Láthatóan új értelmet kap a befejezettség kulturális koncepciója is: korábbi kulturális koncepciónkban előkelő helyet foglalt el a dolgoknak a befejezettség értelmében való egészlegessége: mindennek volt eleje és vége, alfája és omegája. Manapság azt kell regisztrálnunk, hogy a szövegvariánsok soha le nem záruló folyamatában élünk, amely alighanem a befejezés: a kézirat-lezárás korábbi (nyomtatás) technológiai kényszere alól való felszabadulás következménye, s talán az egyik legnagyobb kulturális változás forrása lesz. Mindennek következtében korábbi koncepciónk a szövegről igen radikálisan felülvizsgálatra szorulónak mutatkozik: egy adott szöveget manapság egyre inkább eseménytörténeti kategóriákkal azonosítható egységként kell tekintenünk az állandóan változó intertextuális térben. d.) Szokásos szövegfogalmunk még egy egészen más módon is újragondolásra szorul. A vizuális irodalom jelensége több évtizedre tekint
21
vissza. A multimediális szöveg koncepciója viszonylag friss és jól mutatja, miként születnek meg a (kulturális) válaszok a kommunikáció (technológia) kihívásaira. e.) Korábban teljesen ismeretlen megismerési, illetőleg tájékozódási, valamint tudás-szervezési stratégiák kialakulását tették lehetővé a mesterséges intelligencia kutatások egyik eredményeként létrejött szakértői rendszerek, voltaképpen sajátos tudás-reprezentációk, amelyek alkalmasak tudásgyűjtésre, feldolgozásra és tudás-lekérdezésre. Jelentőségüket abban lehet látni, hogy a korábbi információhordozókkal (szignifikáns-típusokkal) megvalósítható tudás-reprezentációkhoz képest jelentősen komplexebb struktrúrák is reprezentálhatók, s főként 'felhasználó-barátabb' körülmények között, vagyis egyszerűbben és gyorsabban. Ezen struktúrák közös jellemzője talán a nagymérvű nem-linearitás (főként a korábban szigorú linearitás helyett): a jelenleg ismert támogató software-ek, vagy pl. a hypertext ennek vélhetően csak első jelei. A szakértői rendszerek eredetileg nem igényeltek hálózati kommunikációt. A 'surfing the net' voltaképpen ugyanazt kínálja, de alapvetően hálózati kommunikációs környezetben, elosztott tudás-bázisokkal és nyitott módon. f.) Mind a szakértői rendszerekben, mind a keresőrendszereken a következtetések, vagyis a reprezentált tudás feldolgozása (a felhasználó igényei szerint) koherencia szabályok alapján történik, amelyeknek lényege, hogy az információk kiértékelése azon alapszik, hogy ezek mennyire egyöntetűek, mennyire összefüggőek egymással és más korábban már elfogadott információkkal. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha az információk olyanok, amelyekkel kapcsolatban nincs előzetes tudásunk, vagyis megértésünk szokásos alapfeltétele nem tud működni, s így a szokásos módon nem tudunk valósághűségükről, hitelességükről képet alkotni. g.) A kultúra dematerializálódása (esetleg: redukció a perceptuális modalitásokban) tovább folytatódik, a cyberspace-ben elvesznek a korábbi szignifikánsok. Ez azt jelenti, hogy például a grafikában megszünnek a
22
méretekből, a papír minőségéből adódó 'kifejező eszközök', miközben még nagyobb szabadsággal lehet a szignifikáns felületét kialakítani. h.) A nyilvános és a privát átértékelődése a társadalmi szerepek szempontjából csak egyik vonatkozása a kihívásnak. A nyilvánossal és oppozíciójaként megjelenő priváttal kapcsolatos kulturális koncepciónknak is át kell alakulnia annak nyomán, hogy a hálózati kommunikációban bármilyen módon korlátozott kommunikátum nem tud abszolút korlátozást jelenteni; legfeljebb arról lehet szó a mai hálózati (technológiai) viszonyok között, hogy az elérhetőség vagy teljesen korlátozatlan vagy pedig az elérhetőség kisebbnagyobb mértékben meg van nehezítve. Nem jelent abszolút védelmet a hálózatról átmenetileg lekapcsolt (off line) egységben tárolt információ (kommunikátum) sem. i.) Minthogy új értelmet kapott a kommunikátum lokalitása: nem meglepő, hogy a jelenlét, a szomszédosság, az elérhetőség kulturálisan új fogalmának kialakulását lehet rögzíteni. Hatásának tovagyűrűzése egyelőre beláthatatlan, mindenesetre az ide tartozó hatások alkalmanként összekeverednek az ún. globalizáció kérdéseivel.
6. Kommunikációtan A kommunikációt tudományosan vizsgáló tan, a kommunikációelmélet - mint diszciplína -, jelekből és kódokból építkező tudományág. Róka Jolán írja Kommunikációtan című átfogó tankönyvében, hogy a jelek artefactumok, vagyis mesterséges úton létrehozott tárgyi tények vagy cselekedetek, amelyek túlmutatnak önmagukon, vagyis szignifikáns konstruktumok, jelentéssel rendelkező képződmények. A kódok pedig azon jelszerveződési rendszerek, amelyek előírják, meghatározzák a jelek kiválasztásának és kombinálásának a módját, a jelhasználati szabályokat. A jelek és kódok alkalmasak átadásra és befogadásra, és általuk tekinthető a kommunikáció a társadalmi kapcsolatteremtés gyakorlatának. Minden kultúra létrejöttének és működésének elsődleges feltétele a kommunikáció, nem létezhet egyik a másik nélkül (Róka 2002: 7).
23
Tehát kommunikáció széles értelemben az információ, az üzenet átadásának folyamata, de szinte ahány kutató, annyiféle álláspont létezik a kommunikáció természetét illetően. A meghatározások elsősorban a definiáló tudományág milyenségétől függnek. Róka Jolán fent említett könyve nyomán következzenek az angolszász kommunikációelméleti szakirodalom közismert definíciói a kommunikáció fogalmára: - „A kommunikáció a szervezet megkülönböztető válasza egy ingerre” (Stevens 1950) - „A kommunikáció nem más, mint egy válasz kiválasztása a verbális szimbólumok segítségével” (Dance 1957) - „A kommunikáció információ, gondolatok, érzelmek, jártasságok átadása szimbólumok – szavak, képek, grafikai alakzatok stb. - használata révén” (Berelson-Steiner 1964) - „A kommunikációnak sajátos viselkedési helyzetei vannak, amelyekben a kommunikátor átad egy üzenetet a befogadónak azzal a tudatos céllal, hogy befolyásolja a befogadó viselkedését” (Miller 1966) - „A kommunikáció akkor jön létre, mikor a befogadó reagál egy szimbólumra” (Cronkhite 1976) - „Üzeneteken át zajló társadalmi interakció” (George Gerbner 1966, idézi Róka Jolán 2002: 9, Infante-Rancer-Womack 1993: 9-13 nyomán). A fenti meghatározások jól példázzák a kommunikáció fogalmának, létrejöttének, folyamatának és hatásának sokoldalú megközelítését és sokféle interpretálását. Az első definíció, Stevens meghatározása például a vevő vagy befogadó válaszreakcióját hangsúlyozza. Berelson és Steiner a kommunikációt szimbólumok továbbításának a folyamatában ragadja meg. Dance és Cronkhite ugyancsak vevő-központú meghatározása szerint a kommunikátor által választott szimbólumok determinálják a befogadó válaszát, tehát itt már a nyelvi aspektusra kerül a hangsúly. Miller a feladó felől közelíti meg, a kommunikáció szándékoltságát emeli ki, melynek célja a megfelelő hatás elérése, Gerbner pedig, a magyar származású médiakutató társadalmi összefüggéseiben értelmezi a kommunikáció jelenségét, szimbolikus és interaktív jellegére helyezve a hangsúlyt (Róka 2002: 9).
24
Róka Jolán, Infante-Rancer-Womack nyomán (Infante-Rancer-Womack 1993: 9-13) számbaveszi a kommunikáció főbb ismérveit. Ezek a következők (Róka 2002: 9): - A kommunikáció társadalmi folyamat, alapegysége a jel, amely lehet szimptóma (vagyis véletlenszerűen jön létre) és szimbólum (akaratlagosan, szándékosan jön létre). - A kommunikáció mindig szimbolikus folyamat, a szimbólumok szándékos cseréjét jelenti az emberek között (az észlelésből nem mindig jön létre kommunikáció, mindössze ingerként szolgálhat). - A kommunikáció koorientációt feltételez (a kommunikáció alapfeltétele, hogy a kommunikáló felek kölcsönösen tudatában legyenek egymás kommunikációs szándékának). - A kommunikáció mindig egyéni interpretációt vált ki (jelentése: minden egyén a maga számára fejti meg a szimbólumokat). - A kommunikáció megosztott jelentést feltételez (azért vagyunk képesek egymással kommunikálni, mert a jelek jelentését hasonlóan értelmezzük, amennyiben azonos kód (például a természetes nyelvek valamelyike) birtokában vagyunk, azonos kultúra tagjaiként). - A kommunikáció mindig kontextusban jön létre. A kontextus vagy szituáció lehet: interperszonális (két személy közötti), csoportos (néhány fő részvételével), szervezeti (szervezeten belüli vagy szervezetek közötti), közéleti (retorikai alaphelyzet), médiakommunikáció (valamilyen technikai médium közvetítésével jön létre, például a nyomtatott, ill. elektronikus sajtó), kultúrközi (különböző kulturális közösségek között). A fenti megállapításokhoz még hozzá kell tennünk a kommunikáció szükségszerűségének ismérvét, amit Buda Béla (Buda 1994, 2000) úgy fogalmaz meg, hogy „nem lehet nem kommunikálni”, vagyis az ember az interakciós térben bármit tesz is, kommunikál. Még a kommunikáció hiánya is jelentésközvetítő: a szituációhoz való viszony minősítésére szolgál. Ami a kommunikáció történetét illeti, Walter Ong médiakutató három korszakot különít el: az elsődleges szóbeliség (primary orality), az írásbeliség (literacy) és a másodlagos szóbeliség (secondary orality) korszakát (Ong 1982: 136, idézi Bódi: 2). A másodlagos szóbeliség korszakát Ong a hangrögzítés és -átvitel feltalálásától számítja, hiszen ettől kezdve mind
25
térben, mind időben jelentősen kitágult a szóbeli kommunikáció hatóköre. Ong szerint a másodlagos szóbeliség a televízió széles körben való megjelenéséig és elterjedéséig tart, ez utóbbi ugyanis már nem a szóbeliség, hanem az új képkorszak kezdetét jelzi, aminek egy további megvalósulása az internetes média. Nyíri Kristóf ezt a folyamatot a következőképpen fogalmazza meg: „Az interaktív számítógép-hálózatok térhódításával az írott-nyomtatott szöveg egyeduralma megrendülésének, a multimediális kommunikáció visszatértének vagyunk tanúi. Visszatérésről kell beszélnünk, hiszen a multimediális kommunikáció - az egyszerre több közegben történő, egyszerre több érzékszervre ható közlés-érintkezés - az ember természetes életvilágához tartozik. Az írásbeliség előtti korok kultúrája merőben multimédia-kultúra: a beszéd cselekvésbe-ágyazott, gesztusokkal kísért; s különösen a hosszabb szövegek, megjegyezhetőségüket segítendő, ritmikusak és dallamosak, a bárd játékától, tánctól, rituális mozdulatoktól keretezettek. (...) Ehhez képest az írásbeliség megjelenésével, (...) az alfabetikus írás elterjedésével a kommunikáció csatornái beszűkülnek. A művelt gondolkodás struktúráit a lineáris szöveg logikája határozza meg. Nem egészen enyészik el a hangzás dimenziója, hiszen az olvasni-írni-tanulás, illetve a hangos olvasás és írás a látott és hallott szöveg egyfajta integrációját újra meg újra létrehozza...” (Nyíri 2003: 400-401). A kommunikáció kutatása ma már egyre inkább a multimédia kutatását jelenti, a multimédia problematikájának vizsgálata viszont mindenekelőtt a képek logikájának felfedezését vagy újrafelfedezését, s kivált a szöveg-képintegráció lehetőségeinek elemzését jelenti (Nyíri 2003). A kommunikáció folyamatának a vizsgálata tehát – a jelenség összetettségének következtében nem egyetlen tudományág kutatási területét jelenti, ezért a kommunikáció teljes jelenségkörének feltárásához, értelmezéséhez a tudományok komplexitására van szükség. 7. A kommunikáció-kutatás szakaszai 7.1. A kommunikáció-kutatás jelenlegi irányvonalai A kommunikációkutatásban mára kialakult két fő irányzatról Róka Jolán összefoglalását közöljük (Róka 2002: 12-13), az alfejezeten belül további hivatkozások nélkül (bővebben ld. Em Griffin Bevezetés a
26
kommunikációelméletbe című könyvét, Budapest, Harmat Kiadó, 2003). Az egyik kommunikációkutatási iskola a kommunikációt üzenetátadásnak tekinti, kutatásainak homlokterében az áll, hogy az üzenet kibocsátója és befogadója hogyan kódol és dekódol, valamint, hogy az átadók hogyan használják a különböző csatornákat és a kommunikáció médiáját a közlés pontos és hatékony továbbítására. A kommunikációt a beszédpartner viselkedésének vagy lelkiállapotának befolyásolására szolgáló folyamatnak tekinti, és ha a hatás nem felel meg az elvártnak, akkor ez az irányzat kommunikációs zavarról beszél, és annak okait kutatja. Ezt az irányzatot nevezi a szakirodalom folyamatiskolának. Elsősorban társadalomtudományokon – főként a pszichológián és szociológián – belül folyó kommunikációs kutatásokat foglalja magában. A kommunikációkutatás másik irányzata a kommunikációt a jelentéskialakulás és –csere jelenségeként értelmezi, az üzeneteknek a befogadóra gyakorolt szemantikai hatását vizsgálja, tehát a szövegek kulturális szerepével foglalkozik. Alapfogalma a jelentés, a szignifikáció. A félreértést nem kommunikációs zavarnak tekinti, hanem az üzenet kibocsátója és befogadója közti kulturális különbségből eredezteti. Ez az irányzat a szemiotikai iskola néven vált ismertté, mivel kommunikációkutatáson a szöveg és kultúra együtthatásának vizsgálatát érti, kutatási módszerét pedig a jeltudománytól kölcsönzi. A folyamatiskolával ellentétben a nyelvészeti és esztétikai alapokon álló kommunikációs kutatásokat jelenti, vizsgálódásának középpontjában a kommunikáció termékei állnak. Mindkét iskola azonos módon, üzeneteken keresztül zajló társadalmi interakcióként definiálja a kommunikációt, két ponton azonban eltérnek: 1. Eltérnek a társadalmi interakció fogalmának értelmezésében: a folyamatiskola felfogásában a társadalmi interakció olyan folyamat, amelynek során az egyik ember befolyásolja a másik ember viselkedését, lelkiállapotát, érzelmi reakcióját, és ez a folyamat megfordítható. A szemiotikai irányzat szerint éppen a társas kapcsolatok révén válik az egyén egy adott társadalom tagjává. 2. A két kutatási irányzat az üzenet fogalmának értelmezésében is eltér egymástól. A folyamatiskola felfogása szerint az üzenetet a kommunikációs folyamat közvetíti, és ebben meghatározó szerepe van a szándéknak is, vagyis csak akkor funkcionál a jelzéskibocsátás üzenetként, ha megegyezésen
27
alapuló szándékolt cselekvés. Üzenet tehát az, amit a kommunikátor valamibe beleért, belefoglal vagy kifejez különböző eszközökkel. Ezzel szemben a szemiotikai iskola számára az üzenet jelképződmény, amely jelentést generál a befogadóval való interakció során. A kommunikátor jelentősége itt már háttérbe szorul, a hangsúly a szövegen van és annak dekódolásán. Ez utóbbi az a folyamat, amelynek során a befogadó értelmezi a szöveget konstituáló kódokat és jeleket, és ebben felhasználja a maga kulturális előismereteit is. Ennek következtében az eltérő társadalmi vagy kulturális közeghez tartozó befogadók/olvasók ugyanazt a szöveget másként értelmezik, ez a jelenség pedig nem a kommunikációs zavar jele. A szöveg alkotása és befogadása, a kódolás és dekódolás egymással párhuzamos folyamatok, és ebben a kapcsolatrendszerben azonos hely illeti meg őket.
7.2. A kommunikációkutatás kezdetei, általános kommunikációs modellek A neves magyar kutató, Buda Béla írja A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei című könyvében, hogy a modern kommunikációkutatás kialakulása körülbelül arra az időszakra tehető, amikor a különböző tudományágakban megjelent a kommunikáció koncepciója, és tágabb értelmet kapott, tehát nemcsak egyfajta közlési csatorna megjelölésére szolgált - nemcsak a beszédre vagy az egyezményes jelváltásra alkalmazták megnevezésként. Ez a korszak a harmincas évek végére, a negyvenes évek elejére következett be. Ez volt az az időszak, amikor több különböző diszciplínán belül vált kutatási területté a kommunikáció. Ezek azonban igen eltérő jellegűek voltak, volt közöttük új tudományág, új kutatási irányzat, de volt olyan új társadalmi vagy szakmai gyakorlat is, amely valamilyen technikai eszköz révén alakult ki. Ilyen tárgyterületek a következők voltak:
7.2.1. A telekommunikáció 7.2.1.1.
A modern telekommunikációs eszközök kialakulása és
elmélete Mivel a kommunikáció etalonjának mindmáig a multimediális közvetlen emberi kommunikációt tekintjük, a kommunikációs technológiák mindegyike
28
arra törekedett, hogy a kommunikáció hatókörének bővítése mellett meg is őrizze annak értékeit, ennek folytán egy-egy technológia értékét aszerint ítéljük meg, hogy az milyen mértékben képes szimulálni a közvetlen emberi kommunikációt, mondja Benczik Vilmos A gyökerek közelében maradni – Gondolatok az emberi kommunikáció alaptermészetéről című írásában. Ebből következik az, hogy a telekommunikációs eszközök technikai és társadalmi vonatkozásai egész sor olyan kérdést vetettek fel, amelyeknek megválaszolása során a kutatók mintegy a természetes, mindennapi emberi kommunikáció tényezőit és szabályszerűségeit fejezték ki, öntötték matematikai formulába, vagy pedig kezelték tudományos kategóriaként (Buda 1994, 2000). A telekommunikációs eszközök lényegében véve az interperszonális kommunikáció technikai eszközökkel kiterjesztett működését valósították meg. Az emberi és a gépi kommunikáció analógiái vezettek a jelenség általánosításához és a kommunikáció koncepciójának kialakulásához, a telekommunikáció társadalmi alkalmazási területei pedig tovább bővítették az általános kommunikációelméleti vonatkozású kérdéseket (Buda 1994). A kommunikációs technológiák sorában döntő lépés volt a telefon feltalálása. Ez az eszköz tette lehetővé első ízben a személyközi kommunikáció három dimenziója közül kettőnek, a szupraszegmentális és szegmentális, illetve vokális és verbális nyelvi dimenziónak a térbeli korlátokat legyőző együttes működtetését, az emberi hang kódolás nélküli, eredeti formájában történő továbbítását, írja Benczik Vilmos. A telefonos kommunikáció természetességét azonban nagy mértékben csökkenti a vezetékes hálózat állomásainak helyhez kötöttsége, így “hosszas műszaki fejlődés eredményeként a 20. század utolsó évtizedében kialakuló mobil telefónia óriás lépést jelent a közvetlen emberi kommunikáció tökéletes szimulálása felé, sőt, a közvetlen emberi kommunikációnak virtuális módon bármilyen technológiájú kommunikációban jelenlevő elemei ténylegesen is mind inkább megjelennek” (Benczik: 1). Egyben ez a folyamat lett annak második a kommunikációtörténeti korszaknak a kezdőpontja, amelyet Ong másodlagos szóbeliségnek nevez. „... a szóbeliség ekkor tör ki először a partnerek egyidejű és egy helyen való jelenlétét feltétlenül megkövetelő közvetlen emberi kommunikáció színfalai közül, miközben átment a kitágított kommunikációs térbe a közvetlen emberi kommunikáció három dimenziója közül kettőt. Ezekkel a kvalitásokkal magyarázható a telefon szédületes karrierje: a feltalálását követő néhány évtizeden belül a telefonkábelek behálózzák az egész civilizált világot. Hosszú időn át a civilizált világ határait
29
éppenséggel az jelentette, ameddig a telefonkábelek elértek. A telefon - az írógéppel együtt - a civilizáció talaján kibontakozó, s a civilizáció egyik megteremtőjének is tekinthető hatékony hatalmi bürokrácia legfontosabb kellékévé, mintegy szimbólumává vált” (Benczik: 5).
7.2.1.2. A telekommunikációs modell A telekommunikációs eszközök vizsgálata nyomán jött létre a legáltalánosabb kommunikációs elmélet, Claude Shannon és Warren Weaver műve, A kommunikáció matematikai elmélete (1949), amely a kommunikációkutatás egyik korai előfutárának tekinthető. A ShannonWeaver-féle modell azonban egy ideig kizárólag technikai alkalmazási szinten maradt, és csak lassan vált ismeretessé más diszciplínákban. A Shannon-Weaver-féle elmélet a folyamatiskola trendjébe tartozik. E modell fejezte ki első ízben, hogy a kommunikáció a fogalom legtágabb értelmében információtovábbítás, függetlenül az információküldő és befogadó, valamint a jel és a kód természetétől (Buda 1994, 2000: 23). A modell kidolgozóinak célja az volt, hogy megtalálják a telefonkábelen és rádióhullámokon keresztül zajló üzenetátadás minél hatékonyabb módját. Ezt a modellt Wilbur Schramm egészítette ki később a kódolás és dekódolás fogalmaival (Róka 2002: 14). Ennek az elméletnek a kulcskérdése az volt, hogyan lehet minél több információt továbbítani egy adott csatornán keresztül, és milyen módon lehet a csatorna információtovábbító képességét mérni. A kommunikációt magát lineáris és egyirányú folyamatnak tekintették, amelynek három fázisa van: prekommunikáció szakasz, tényleges kommunikáció szakasz és posztkommunikáció szakasz.
30
Shannon és Weaver egyszerű, lineáris kommunikációs modellje:
jelzés ------------------------------- kapott jelzés
Információforrás
átadó
csatorna
befogadó
végcél
Kommunikációs zaj
Shannon és Weaver a kommunikációkutatás feladatainak sorában három szintet különít el, melyeknek lényegét a következő kérdésekben fogalmazták meg (Róka Jolán összefoglalása, Róka 2002: 14-15): - technikai kérdés: a szignálrendszert illető alapvető probléma az, hogy a kommunikációs szimbólumokat mennyire pontosan tudja továbbítani - szemantikai kérdés: a továbbított szimbólumok mennyire pontosan közvetítik a kívánt jelentést - hatékonysági kérdés: a befogadó viselkedését milyen hatékonysággal befolyásolja a kapott jelentés. Az első kérdés megoldása nem ütközött nehézségekbe, mivel modelljük a technikai probléma megoldását célozta, a szemantikát illető kérdés viszont már összetettebb, ugyanis Shannon és Weaver szerint a jelentést maga az üzenet hordozza, tehát amint tökéletesedik a kódolás, azzal együtt növekszik a kifejezés pontossága is. Csakhogy ez a felfogás nem számol a jelentés kultúrába ágyazottságával, ami legalább annyira fontos összetevő, mint maga az üzenet. A harmadik kérdés pedig, a hatékonyság problémája azt sugallja, hogy ez a modell a kommunikációt szükségszerűen manipulációként értelmezi (Róka 2002: 14). A Shannon-Weaver-modell a telekommunikációs és tömegkommunikációs folyamat mellett alkalmas az interperszonális kommunikáció modellálására is.
31
A folyamat elemeit Róka Jolán nyomán vázoljuk, további hivatkozások nélkül a szövegrészen belül (Róka 2002: 15-18).
Ezek az alábbiak: Stimulálás (a kommunikáció folyamatát valamilyen külső vagy belső inger indítja el: az információforrást külső vagy belső inger éri, és ez váltja ki az üzenetátadás szándékát).
Kódolás (az átadó kódolást hajt végre azért, hogy az üzenet a csatornán való áthaladásra alkalmas jelformát öltsön).
Csatorna (fizikai eszköz: a hanghullám, fénysugár, rádióhullám, telefonkábel, idegrendszer). Ha a továbbítás közvetlenül megy végbe, akkor a kommunikáció interperszonális, ha közvetett módon, akkor tömegkommunikációról beszélünk.
Dekódolás: személyközi kommunikációban a befogadó hallja és/vagy látja az üzenetet, de a tömegkommunikációban az üzenet elsődleges vevője egy berendezés, mely dekódolja, majd visszaállítja a jelzésekből az üzenetet, a humán befogadó pedig a technikai berendezés által közvetített üzenetet dekódolja. Mindig az emberi befogadóhoz kötődik a kommunikációs aktus, a befogadó pedig tudatosan dolgozza fel (internalizálja) az információt.
Internalizáció (az üzenet tartalmának feldolgozása): a tömegkommunikációs dekódolás fázisaként végbemegy egy második dekódolás, amelynek alapján az üzenet érthető lesz. A folyamat sikerességéhez a befogadónak ismernie kell a kódolásban használt kommunikációs formákat. Ez azt jelenti, hogy a forrásnak és a vevőnek azonos kódot kell használnia, és közel azonos háttértudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy az üzenet legyen a kívánt hatásnak megfelelően dekódolható.
Kommunikációs zaj: csatornazaj (mikrofonhiba), környezeti zaj (külső zaj), szemantikai zaj (nyelvhelyességi, stiláris hiba, fogalmazási és
32
beszédhiba, akcentus), melyek mind csökkentik az üzenet befogadásának hatékonyságát. A tömegkommunikáció leghatékonyabb ellenszere a zajjal szemben az ismétlés, ebből adódik, hogy ritka az a reklám, amelyet csak egyszer sugároznak, és a televíziós vagy rádiós hírösszefoglalókat is megismétlik.
„Feedback”: utólagos kiegészítésként került bele Shannon és Weaver modelljébe (Schramm egészítette ki 1954-ben), ugyanis a tömegkommunikáció sem egyirányú folyamat, mint ahogy azt kezdetben ábrázolták. A visszacsatolás visszaható folyamat, amikor az üzenet befogadója a dekódolást követően válaszol, ebből következik, hogy a befogadó a dekódolást követően kommunikátorrá válik, és válaszát kódolja, majd az adott médiumon keresztül továbbítja az eredeti kommunikátornak. Interperszonális kommunikációban a visszacsatolás közvetlenül megy végbe, míg médiakommunikációban késleltetett a folyamat, és a lehetőségei is korlátozottak.
Információ (hírátadás): mértékegysége az üzenet alapegysége, a bit (2-es számrendszerű számjegyek elnevezése), ez a gyakorlatban az "igen – nem" választást jelenti. Ez az oppozíció a számítógépes nyelv alapja, de számos pszichológus szerint agyunk is hasonló alapon működik. Shannon és Weaver modelljében alapkérdés, hogy a csatorna milyen számú jelzést tud továbbítani.
Redundancia: a redundancia és az információtartalom fogalma szorosan összefügg, ugyanis a redundáns közlés hordozója a magas fokon előre meghatározható közlemény, amely alacsony információtartalommal rendelkezik.
Entrópia: a redundancia ellentéte, vagyis alacsony fokon előre meghatározható közlemény magas információtartalommal. A redundanciának két fő funkciója van: az egyik technikai jellegű (Shannon és Weaver modellje magyarázza ezt), a másik pedig társadalmi dimenziót biztosít a kommunikációnak.
33
A kommunikátorok folyamatosan ellenőrzik az üzenet pontosságát, pontos jelentését, amit azonban a befogadónak a kódról, a kontextusról és az üzenettípusról szerzett tapasztalatai határoznak meg. A redundancia a szemantikai zajt is csökkenti, elsősorban az ismétlés révén. Tehát a redundancia forrása a konvenció, eszköze pedig az ismétlés. Vele szemben az entrópikus üzenet a szakmai közönség felé használatos. Az entrópikus üzenet feloldásának eszköze a körülírás, a magyarázat. Nagyközönségnek redundáns, szakmai közönségnek entrópikus üzenet közlése a célszerűbb. - médium: a médium azon technikai és fizikai eszközök összessége, amelyek lehetővé teszik, hogy az üzenet olyan szignálokká alakuljon, amelyek alkalmasak a csatornán való áthaladásra. Róka Jolán felosztása szerint a médium fajtái: prezentáló, reprezentáló, valamint mechanikus médiumok, amelyek azonban több ponton érintkeznek is egymással. Prezentáló média: a közvetlen emberi kommunikációban realizálódó verbális és nonverbális nyelvet használja üzenetátadásra, ennél fogva kötelező eleme a kommunikátor jelenléte. Itt a kommunikátor a médium. Kommunikációs aktust teremt (pl. az emberi test: gesztusokkal, mimikával stb.). Reprezentációs média: a kulturális és esztétikai konvenciókat használja fel szövegalkotásra (szöveg lehet egy falfirka, reklám, plakát, frizura stb.). Olyan szövegeket hoz létre, amelyek a kommunikátortól függetlenül léteznekk (könyv, fotó, írás, festmény). Mechanikus média: médiaeszközök, telekommunikációs eszközök (telefon, fax, rádió, tv), amelyeket a műszaki technológia hoz létre. Itt a legnagyobb a kommunikációs zaj létrejöttének esélye. - kódok: a kód közös jel- és jelentésrendszer egy adott kultúra vagy szubkultúra tagjai számára, jelekből, valamint jelhasználati szabályokból építkezik, és előírja, hogy milyen társításokban használhatók e jelek ahhoz, hogy létrejöjjenek a komplex üzenetek (Róka 2002: 20). Különböző típusai lehetnek attól függően is, hogy milyen kommunikációs csatornát használunk, illetve hogy maga a kód milyen eredetű. Más típusnak tekinthető a nyelvi kód, mint a nem verbális, nem szűkebb értelemben vett nyelvi kommunikáció kódja. Ezen belül egy kódtípusnak különféle fajtái lehetnek, így például a nyelvi kódon belül a különböző nyelvek fajtákat képviselnek (Csákvári-Malinák 1998, Buda 1994,
34
2000). „A kód mindig „szupraindividuális”, az egyéntől függetlenül létező, az egyénnek kell ebbe a kódrendszerbe bekapcsolódnia, ezt megtanulnia” (Buda 1994, 2000: 36).
7.2.2. A tömegkommunikáció
7.2.2.1. A tömegkommunikációs eszközök elterjedése A telekommunikációs eszközök fejlődése révén vált lehetségessé az olyan technikai rendszerek kidolgozása, amelyek segítségével megvalósulhatott a műsorszórás, ami egyidejűleg teszi lehetővé sok ember számára az igen bonyolult tartalmak közlését. „Ilyen közlésekre addig csak a sajtó révén volt lehetőség, de csak korlátozott távolságokra, és az egyidejűség teljes biztosítása nélkül. Az életszerű, eleven kommunikáció társadalmi érdeklődést és igényt teremtett, az emberek mind nagyobb hányada törekedett arra, hogy (...) a telekommunikáció befogadója lehessen. Ennek nyomán azonos hírtartalmak egyidejű vétele olyan méreteket öltött, amely a sajtó feltételei közepette elképzelhetetlen lett volna. Az ilyen telekommunikációs rendszereket nevezték tömegkommunikációs eszközöknek, és ezek közé később a sajtót is besorolták. Tömegkommunikációnak minősült a film is, amely a századfordulótól kezdve terjedt el rohamosan és vált népszerűvé, hatásmechanizmusában azonban hasonlított a sajtóra. Valódi tömegkommunikációs eszköz viszont a rádió és a televízió, amely mára már rendkívüli elterjedést ért el, a föld lakosainak többsége rádióhallgató és televíziónéző lett” (Buda 1994, 2000: 23). A tömegkommunikáció meghatározó szerepet játszik a modern társadalomban, hiszen a tömegkommunikációs eszközökön keresztül tájékozódik a ma embere a világról, a világ eseményeiről, ennek következtében bővül a világról alkotott tudása, kibővül világképe, de a látotthallott események értékelésének szempontjait külső forrásokból kapja, következésképpen világképe csak elenyésző mértékben alapul saját érzéki tapasztalatain és információszerzésén, többnyire a különböző médiumok (televízió, rádió, nyomtatott sajtó) által átszűrt, redukált, szelektált és továbbított információkon nyugszik. A személyiség valóságosan megélt, érzéki tapasztalatokon alapuló világképe és az ennél lényegesen tágabb
35
globális világkép között szakadék keletkezett, és ezt a szakadékot a tömegkommunikációs eszközök hidalják át (Csákvári-Malinák 1998). A tömegkommunikációs lehetőségek révén a társadalom mintegy az információs hálózat elemévé válik, olyannyira, hogy a rádió- és televíziós műsorok jelensége minden olyan tudományágban probléma lett, amely az emberrel és a társadalommal foglalkozik. Maguk a tömegkommunikációs eszközök is egyre bonyolultabb szerkezetekké váltak, működtetésükhöz már sajátos szakmai ismeretek és külön kutatások kellettek (Buda 1994, 2000). A tömegkommunikáció ma is egyik fő forrása (sőt egyre inkább az) a kommunikáció iránti általános társadalmi és tudományos érdeklődésnek, hiszen a mindennapi életnek egy olyan eleme, amely még ma sem vált természetessé az ember számára, hiszen a tömegkommunikációs eszközökön keresztül történő közlés szabályai több ponton eltérnek a közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségeitől (Csákvári-Malinák 1998). A második világháború idején nyilvánvalóvá vált politikai jelentősége is (Buda 1994, 2000). Olyan vizsgálatok kezdődtek el, „amelyeknek a célja az ellenséges tömegkommunikációs rendszerek műsortartalmaiban rejlő titkos szándékok, rejtett törekvések felfedezése volt. E vizsgálatokban a kommunikációs tartalmak formai jellegzetességeiből próbáltak következtetni a rejtett interakciókra. Kialakult a tartalomelemzés módszere. A tartalomelemzésben a (...) kommunikáció szempontjából az a fontos, hogy nyíltan megfogalmazódik az a tétel, hogy a kommunikációs forma rejtett közléstartalmakat hordozhat, és ezek a közléstartalmak a közlő fél kommunikációs pozícióját világosabban tükrözik, mint maga a közölt tartalom (...). A globális tartalom egyes összetevőinek vagy a tartalom egyes elemeinek gyakoriságát vizsgálják, ami azonban összességében a "kommünikének" inkább formai, mint a szó szoros értelmében tartalmi karakterisztikuma” (Buda 1994, 2000: 24).
7.2.2.2. Tömegkommunikációs modellek A tömegkommunikációra irányuló kutatásokban viszonylag korán körvonalazódott a kommunikáció általános modelljének igénye, amely tartalmazza azokat a szempontokat, melyek a Shannon-Weaver-féle telekommunikációs modellből kimaradtak, ugyanis a Shannon-Weaver-modell a kommunikációs formák többségére alkalmazható, de hiányoznak belőle
36
olyan sajátosságok, amelyek kizárólag a tömegkommunikációra vonatkoznak. * A koncentrikus körmodell
1974-ben Ray Hiebert, Donald Ungurait és Thomas Bohn megalkotta a koncentrikus tömegkommunikációs modellt (Róka 2002: 22). A modell 8 koncentrikus körének középpontjában a kommunikátor, vagyis a kódoló forrás áll. A külső körök egyike a hallgatóság, a befogadó közeg, közöttük pedig számos, a tömegkommunikáció tekintetében meghatározó elem helyezkedik el. Egyik a „kapuőr”, aki változtathat a közönség felé tartó üzeneten, vagy meg is gátolhatja továbbítását (pl. a hírszerkesztők és az olvasószerkesztők is "kapuőrök", hiszen az adott médium számára a legmegfelelőbb szövegeket válogatják ki a többi lehetséges közül). Másik a „regulátor”, amely alakítja vagy újraformálja a tömegkommunikációs üzeneteket, mielőtt még azok eljutnának a befogadókhoz. A harmadik a „szűrő”, az információs filter, amely az üzenetek megformálására használt kódokat vagy szimbólumokat jelenti. Ezenkívül vannak fizikai és pszichikai stb. szűrők is (dekódoláskor a befogadóra számos filter hat egyidejűleg). Egy további eleme a modellnek a „médiaerősítés”. Ez az a folyamat, amelynek során a tömegkommunikáció azáltal kölcsönöz bizonyos témáknak és személyiségeknek státuszjogot, hogy beemeli őket közléshelyzeteibe, említést tesz róluk, és ez a hatás lehet kedvező és kedvezőtlen is egyaránt (Róka 2002: 22-23). Ez a modell már komplexebb Shannon és Wiever modelljénél, de még mindig végletesen leegyszerűsíti a valóságot. A tömegkommunikáció jelensége ugyanis igen sokrétű, már a kódolás is munkatársak százait igényli, a befogadók ezreit pedig egyéni módon, előismereteiknek, szociális és réteghelyzetüknek, lelkiállapotuknak megfelelően dekódolják az üzenetet. A tömegkommunikációs eszközök által továbbított üzenetek célja a megfelelő hatás elérése, erre a hatásra pedig a befogadók reagálhatnak is bizonyos mértékben, akár a magánszférában (közvetlen társalgás során), akár a köztérben (pl. közvélemény-kutatások alkalmával), következésképpen a történések, események, jelenségek értelmezése és magyarázata az eredeti üzenet új, módosult változatait hozza létre, amely folyamatban több média is részt vehet egyidőben (Róka 2002: 23-24).
37
* A spirálmodell
Frank Dance 1967-ben alkotta meg spirálmodelljét, hogy jelezze a több média együttes hatásának komplexitást. Dance modellje a valóságot spirál formában ábrázolja, melyben a társadalmi kommunikáció, és vele együtt a tömegkommunikáció is, több szinten zajlik, folyamatosan újratermelődve és gerjesztve önmagát (Róka 2002: 23-24).
* Lasswell tömegkommunikációs modellje
A fenti tömegkommunikációs modellek kiindulópontja Harold Lasswell tömegkommunikációs modellje volt, aki 1948-ban megalkotta a tömegkommunikációs folyamat narratív modelljét (Róka 2002: 24-25). Lasswell ismert tétele, úgynevezett "paradigmája" szerint a kommunikációra irányuló kutatások alapkérdése a következő: ki - mit (mond) - kinek - milyen csatornán át - milyen hatással. Ez tulajdonképpen a Shanon – Weaver modell verbális változata, felépítése is lineáris. A kommunikációt üzenetek folyamatos átadásával jellemezte. A hatás megfigyelhető, változatos és mérhető. Ha az egyik elem változik, akkor a hatás is változni fog. Változhat a kódoló, az üzenet, a csatorna (Buda 1994, 2000, Róka 2002). E modellek átdolgozásra, kibővítésre szorultak, a személyiség jelentőségének felismerésével egyidejűleg, és ha nem is kimondva, de implicit módon ki kellett egészíteni azokat az interaktív mozzanattal is.
8. Mi a teendő az információs társadalomban? Mindenek előtt annak világos megértése, hogy a társadalmi makrostruktúrák megváltozásánál, vagyis az információs társadalom fokozatos létrejötténél fontosabb változások azok, amelyek a kultúrában napról-napra lezajlanak. Azért fontosabbak, mert észrevétlenek, s észrevétlenek maradhatnak, vagyis diszkontálhatók. S mert diszkontálhatók felkészületlenül találjuk/találhatjuk szembe magunkat velük. De azért is
38
fontosabbak, mert ezek azok, amikkel mindannyian, mindennap találkozunk (akár elfogadjuk, akár elutasítanánk őket). A (mindennapi) kultúra változása, a változásokra való felkészület, úgy látszik, megelőzi, a priori (sőt, alighanem egyenesen megalapozza) a társadalmi makrostruktúra megváltozását, az információs társadalom létrejöttét. Ennek a felismerésnek a jelentőségét éppen az adja, hogy korábban másként látszott mindez: oly formán, hogy majd ha átléptünk az információs korszakba, akkor van tennivalónk a mindennapokban. Manapság tehát ezt éppen fordítva helyes látnunk, és ennek megfelelően tennünk.
39
I. AZ ELHAGZÓ BESZÉD
1. A beszéd általános jellemzése A beszéd a legtökéletesebb kifejező mozgás. A beszédet nem örököljük, hanem szüleinktől, illetve gyermekkori környezetünktől tanuljuk. A beszéd többcsatornás kifejező rendszer. A szavak általános tartalma gyakran megváltozik a hanglejtéstől, a hangszíntől, a hangsúlytól, a beszédtempó, hangerő, artikuláció hatására. A nyelv és a beszéd fejlődésében, tisztán tartásában jelentős szerepet játszik a média. A rádióban és televízióban például, nem egyszer lehet hallani olyan előadást vagy felolvasást, amelynél érezni lehet, hogy a beszélő kínosan ügyel arra, hogy jól megformálja a magán-, a mással- és a kettős hangzókat, a szólamokat, vigyáz a ritmusra, a hangváltásokra, az interpunkcióra, pontra, vesszőre stb. Mindezt igen jól lehet hallani - mint amikor valaki egy zeneművet kottáról az első látásra lejátszik -, csak egyet nem: gondolatokat. Amikor a helyes kiejtésről, szépbeszédről van szó, nem szabad elfeledni, hogy minden kiejtési gyakorlat csak kellék, segédeszköz és sohasem válhat céllá abban a törekvésben, hogy gondolatainkat egymással a köznyelv kialakult szabályainak az ismeretében és megtartásával minél kulturáltabban közölhessük. Habár a televízióval szemben a rádió nem tud képpel láttatni, neki is megvan a maga sajátos, képteremtő formanyelve, a képzeletre is ható kifejezőeszköze: az emberi hang, a hangos beszéd. A közlés „kellő" szófűzése, a szöveg jelentésbeli és fonetikai. árnyaltsága, plasztikussága új minőségbe csap át: az auditív hatás vizuális élményt is nyújt. Ez a „belső látás" a művészi nyelvhasználatban a legélesebb. De anyanyelvünk mindenki számára „hozzáférhető" gazdagsága kimeríthetetlen forrása a szókép és „képszó" teremtésének, a láttató beszédnek. Ma már világos: a televízió nem nyomja el a rádiót. Kedvezően (is) hat rá. Például úgy formálja a „rádiósnyelvet", hogy - mivel működése folytán nőtt a képernyőgazdák vizuális kultúrája és igénye - képszerűbb, szemléletesebb fogalmazásra ösztönzi a rádiósokat. A „szemrevaló" beszéd tetszik a hallgatóknak. Ízig vérig, vagyis teljes műfaji azonosulással korszerű
40
rádiós az, aki helyes, tiszta és szépbeszédével ki tudja vetíteni a „látványinformációt" a hallgatók belső kép(zelet)ernyőjére. A szó olyan megjelenítő eszköz, mint a festő kezében az ecset, amellyel a síkon a dimenziókat képes érzékeltetni. A látványt szavakkal is lehet ecsetelni, lefesteni. Mert mindenre „képes" a beszéd, csak képes legyen az ember a szavak ügyes használatára. 2. orma és/vagy kommunikatίvitás Az elhangzó nyelv (a felolvasás is), különösképpen a spontán élőszó mindig személyiségkötött, szituatív, szituáció- és partnerfüggő, s többnyire emfatikus is. És csaknem mindig totális kommunikáció. Az elhangzó beszédben az artikuláció mellett segít a tágabb értelemben vett kiejtés: a mondat- és szövegfonetikai eszközök együttes és alternatív használata. A spontán beszéd szövegkohéziója és szövegszerkezete jóval pongyolább, mint az írásos kommunikációé. Éppen ezért a verbális és grammatikai elemek nem mindig elegendőek. Helyükre, pótlásukra, kiegészítésükre a mondat- és szövegfonetikai elemek lépnek, ráadásul több funkciósan teremtik meg az intonációs kohéziót. Deme László szerint “A kommunikációs viszony az információs kapcsolatnak sajátos - a valóságban elkülönült és ezért a vizsgálódásban is elkülönítendő - fajtája. Igaz: az információnak is, a kommunikációnak is “adó” és “vevő” a két pólusa. Ám részvételük a beszédaktusban már eltérő, a kapcsolat két fajtájában más és más.” A kommunikáció természeténél fogva dialógus, mert partnernek szól, s ha monológ is, nem az önkifejezés pusztán az alapszándék benne, hanem a magamegértés. Azt lehet mondani: az információnak első sorban oka van, a kommunikációnak célja; az információs kapcsolatban a vevő “megfejtő”, a kommunikációs viszonyban azonban a “partner”, sőt “címzett”. S a valódi kommunikáció éppen ezért interaktus, melyben “adó” és “vevő” bármikor cserélhet. A kommunikáció tehát közvetlen, szoros és egyenrangú kapcsolat beszélő és hallgató között.
41
3. A kommunikáció feltételei a. A valóság, a megnyilatkozás tárgya: eleve objektív, erről szól a megnyilatkozás, de az objektív valóság a partnerekben szubjektív valóságként jelenik meg. A kommunikáció akkor lesz sikeres, ha a szubjektív valóságoknak (Vl,V2…Vn) van közös részük, ha találkoznak. Az interakció alapja tehát a közös valóság. Ha nincs meg a közös valóságalap az interakció közben meg kell teremteni. (Ez adja, adhatja a témát és a mondanivalót, amely tulajdonképpen a partner tájékoztatása a magunk valóságáról). b. A közös nyelvűség: a megnyilatkozás, a gondolatcsere eszköze; a partnereknek olyan nyelven kell beszélniük, amelyet mindegyikük egyformán megért. (pl. közös szakmai nyelv). Ha hiányzik a közös nyelv, korlátozódik a megértés. c. Közös előismeretek a valóságról, a beszéd tárgyáról. Ha hiányoznak, nem jöhet létre a megértés. d. Közös előzmények: az a - partnerek számára - közös ismeret, tudnivaló, élmény, amelyre az adott kommunikáció épül, mely alapja az adott kommunikációs folyamatnak. e. Az adott beszédhelyzet, beszédszituáció (intertextus): ebben zajlik le a kommunikáció, a gondolatcsere, melynek során a partnerek “szövegei” kialakulnak, megfogalmazódnak, összeépülnek. f. A partnerkapcsolatnak megfelelő szöveg (kontextus), a verbális és/vagy nem verbális eszközökkel kifejtett közlemény vagy üzenet, melynek megfejtője és társformálója a kommunikációs partner.
4. A helyes beszéd Beszéd közben, elsődleges célunk természetesen az, hogy megértsenek bennünket. De mivel a beszéd maga igen bonyolult idegi-
42
fizológiai folyamat, melynek számos összetevője van, nem lényegtelen, hogy beszéd közben még kiejtésünkre is tudatosan kell-e figyelnünk, vagy nem. Az évek során a beszédhelyzetet, kommunikációs szituációt megváltoztatta a rádió és a televízió, és az utóbbi időben az e-mail és az internet is: a közvetlen kommunikáció helyébe a közvetett vagy áttételes kommunikáció lépett. A „címzettek” majdnem mindig a „nagyközönség”, amelynek összetétele – a rétegműsorokat nem tekintve – sohasem homogén, műveltségi, tájékozottsági szintje pedig majdnem mindig az átlagos vagy az alatti. De a közvetlen kommunikációs beszédhelyzetben is változik a címzettek összetétele. A rádió és televízió korlátozottan kódolt, áttételes közlésegységeinek időtartamai (pl. hírek, riportok, tudósítások stb. esetében) általában 30 másodperc és 3 perc között mozognak, a fő hírek esetén 10 perc. (Persze más a helyzet pl. a híradók, krónikák vagy a rétegműsornak szánt kerekasztalbeszélgetések, interjúk és egyebek esetén, bár ezek egy része szintén 1–3 perces egységekből áll össze.) A magyarázat: a hallgatóság ennél hosszabb időtartamban nem tud egy dologra figyelni, nem tud sok információt befogadni, megjegyezni. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a rádió és a tévé is számos, korábban írásos műfajt is retorizálva szólaltat meg, tehát kibővültek a retorikai, a szóbeli közlés műfajai is. Mindezek pedig a szerkesztésbeli, stílusbeli, a retorikai eszköztár megváltozását is eredményezték. Ugyancsak megváltoztatták a retorika némely területét bizonyos „rétegműsorok”. Rengeteg itt a megvizsgálandó kérdés. És a feladat!! Gondoljunk csak bizonyos kereskedelmi adók szövegelésére. Megvizsgálta-e valaki, mi a hatásuk titka!? S megvizsgálta-e valaki, mit, hogyan kellene cselekedni legyőzésükre!? A kommunikációs helyzet és a partnerviszonyok kérdése A kommunikációs „alaphelyzetet” azzal a sémával szoktuk bemutatni, melyben a közös valóság, a közös nyelvűség, a közös (elő) ismeretek, a közös előzmény és a közös beszédhelyzet megléte vagy megteremtése alapfeltétele az eredményes kommunikációnak. A legfontosabb két szempont: a partnerviszony és a kommunikációs helyzet kérdésköre.
43
Lényeges, hogy: a) A kommunikációs partnerek (a kommunikáció megnyilatkozói) közül az adófél, a szónok, milyen szerepben (magánszemélyként, hivatalos személyként, magánszerepben vagy hivatalos minőségben és milyen helyzetben) szólal meg. b) A nyelvhasználatban (mind a szókincs és a frazeológia felhasználásában, mind pedig a mondat- és szövegszerkesztési formák használatában), stílusban más követelményeket támaszt mind a közlő, mind a címzett irányában az, hogy a kommunikációs folyamat most már a partnert, a címzettet tekintve egyenrangú partnerek között zajlik-e vagy valamilyen szempontból nem egyenrangú partnerek között, és hogy milyen a hallgatóság összetétele, azaz a rétor nagy közönség vagy kis közönség előtt szólal-e meg, s ezen belül hallgatósága valamilyen tekintetben homogén vagy heterogén összetételű-e, tehát életkorban, érdeklődésben, műveltségben, ismeretekben stb. egységes vagy vegyes közönség előtt és számára nyilatkozik-e meg a szónok c) Meghatározó az is, hogy élőszóbeli (totális) kommunikáció formájában megy-e végbe a kommunikációs folyamat, tehát mind a verbális, mind a nonverbális kommunikációs eszközök szerepet kapnak-e. d) Ezen belül az sem közömbös, hogy a valódi, totális kommunikációs folyamatban zajló közlés során a jelen lévő partnerek jelen is aktív szereplői-e a kommunikációs folyamatnak. Azaz a párbeszédes kommunikációban a kommunikációs szerepek cserélődnek-e, hogy mindkét partner aktív „társformálója”, olykor alkotója-e a szövegnek. A partnerek mindegyike teljes személyiségével vesz részt benne: minden verbális és nonverbális kommunikációs eszközt felhasznál a kommunikáció sikere érdekében (a nyelvet, annak orális változatát, a látványt, ezen belül a gesztust, mimikát stb.). A kommunikációs távolság ritkán nagyobb karnyújtásnyinál. A tekintet többnyire a partner fejét fogja be, de irányulhat az egész testre, illetőleg annak bármelyik részére is. A közleményt, noha általában az egyik félé a vezető szerep, végső soron közösen formálják, hiszen a partner társformáló: ha a közlő (adó) fél nem fejezi ki magát pontosan, érthetően, az éppen hallgató közbeszól: kérdez, eltéríti a témától vagy éppen visszairányítja hozzá a beszélőt. Valóban négy lépéses totális
44
kommunikáció ez: közlés–vétel–visszajelzés–újraszabályozás a közlő részéről és újra: közlés stb. A tévében ennek a formának csak „látszatával” találkozunk. Nyelvi következmény: általában sok hiányos, pontatlan szerkezetű mondat, szukcesszív vagy közbeékeléses mondatszerkezetek, „el-elcsavargó” szövegszerkezet, sok gondolati kitérővel, fél szavakból is értjük egymást mindenféle utalásokkal, sok töltelékelemmel (nyögés, kérem szépen, nomost stb.). Felkutatatlan terület ez a mondattan, a diszkurzuselemzés, a kérdezéstechnikai vizsgálat számára. Az előadásos beszédhelyzetben a címzett csak nonverbális visszajelzéseivel „társformálója” a szövegműnek, inkább csak „passzív” befogadója a közleménynek. Más a helyzet a formailag totális, valójában korlátozott kódú, illetőleg az áttételes kommunikációval, melynek során a partnerek, pontosabban a valódi címzettek egyáltalán nem találkoznak. A rádiós és tévés produkciók tartoznak ide. A rádióban, televízióban a riportműsorok, kerekasztal-beszélgetések csak látszatra közvetlen és totális kommunikációk. Valódi címzettjeik nem az egymással beszélgető partnerek, hanem a hallgatók, nézők. A riporter az ő nevükben kérdez, a riportalany, nyilatkozó hozzájuk szól, még akkor is, ha erről a tényről megfeledkezik és – látszólag – a riporternek válaszol, hozzá intézi szavait. A nyelvi következmény ugyanaz, mint a párbeszédes kommunikáció esetén. A rádióban, televízióban azonban az ilyen produkciókban ritkán hangzanak el a szó szoros értelmében vett spontán szövegek, hiszen többnyire minden riport „kozmetikázva” kerül adásba: a riporter „megvágja”, rövidíti a felvételt: a közvetlen kommunikáció során a spontán beszéd szerkesztésmódjában született szövegből kihagyja a nyögéseket, szókereséseket, a redundáns részeket. Ezért a hallgatóhoz, nézőhöz eljutó közlemény nyelvileg gyakran „hibátlan”, tömör. 5. A tömegkommunikáció tipológiája A nyelvnek nem önmagában vannak funkciói, hanem mindig szövegben érvényesülve, valamilyen kommunikációs közegben. E funkciók módszertanilag különíthetők el, a gyakorlatban általában összetetten jelentkeznek.
45
A szöveg és kommunikáció egymást feltételezi, a funkciónak értelemés szerkezetformáló hatása van, a szöveg mint értelmi egység pedig visszahat a funkcióra. A kommunikáció nem egyszerű információátadás, hanem jelentéselőállítás, jelentés-tulajdonítás, tudásra és cselekvésre-késztetés. A szöveg és kommunikációs közeg egymást alakítja. A statikus modell a szöveg kommunikációs közegének legfontosabb elemeit nevezi és határozza meg szerkezeti összefüggéseikben. Ezek a beszédhelyzet, a cselekvés, a kontextus, a tudás. A beszédhelyzet az a viszonyállapot, amelyben a kommunikáció résztvevői információkat kapnak – s ez által attribúciókat alakítanak ki egymás társadalmi jellemzőiről, motivácóiról, cselekvéseiről, s ezek az ismeretek hozzájárulnak a nyelvi kommunikáció, a szöveg értelméhez és formájához. Thomas Luckmann a cselekvést produkciónak, reprodukciónak és kommunikációnak tartja. A cselekvés során a cselekvők értelmet kapcsolnak össze, a cselekvő által szándékolt értelem mások viselkedésére vonatkozik. A cselekvés és a kommunikáció ezért rokon természetű jelenség. A kontextus a szöveg vagy a szövegrészlet valamely elemének közvetlen értelmi környezete, amely szorosan összefügg a létrehozás vagy a megértés elmebeli folyamatával. A tudás (a világról való tudás) a szöveg beszédhelyzetétől független értelmi összetevőinek létrehozását és megértését teszi lehetővé, akár egyszerű reprezentáció, akár öszetett séma formájában. Az interakció az a folyamat, amelynek során a szöveg cselekvések keretében folyamatként megvalósul. Az interakció kerete fogja egybe a szöveget kommunikációs szempontból a beszélgetők számára, s e kommunikációs szempont teszi lehetővé a szöveg műveleti leírásának megalapozását. A kommunikáció legsajátosabb formája a tömegkommunikáció. Ide soroljuk a televíziót, a rádiót és a nyomtatott sajtót. Az információ továbbítása ez esetben mindig szakemberek által feldolgozott formában, valamilyen technikai eszköz közbeiktatásával történik. A tömegkommunikációs eszközökön keresztül történő közlés szabálya számos ponton eltér a közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségeitől.
46
A tömegkommunikációban megnő a résztvevők száma, az üzenetek egyre kevésbé személyesek. A tömegkommunikációban nem az egyén, hanem az intézmény bocsátja ki az információt. Az információs lánc is hosszabb, mint közvetlen kommunikáció esetén. A televízió – csakúgy, mint a film -, összetett, komplex technikai médium. Benne az emberi kommunikáció három legfontosabb formája ( kép, hang, és szó) egyszerre van jelen. A televízió, tévénéző, tévénézés szavak arra utalnak, azt sugallják, hogy a tévé elsősorban vizuális médium. Az audiovizuális média is szövegeket állít elő, melyeknek az értelmezése éppen olyan aktív folyamat lehet, mint az olvasás. A rádiós, tévés szövegeket ugyanúgy dekódolni kell, mint a szavakat és mondatokat, az értelmező folyamat azonban másfalyta kreativítást igényel. Manapság az egyre növekvő információtömeg rögzítésében és továbbításában az elektronikus média meghatározó. A rádió, televízió bekapcsolása a világ eseményeiben való részvételt jelenti. Bármit látunk, hallunk, rólunk van szó, hiszen a Tv a távolságok áthidalásával az emberiséget világméretű közösséggé, ún. „világfaluvá” (M.Mc.Luhan kifejezése) tette. Ez óriási lehetőségeket, nagy veszélyeket is rejt magában. a. TV, rádió és szó – A televízió a kép és a szó kommunikációs funkciója szempontjából a rádió és a film között foglal helyet, benne a két kommunikációs csatorna egyenrangúan vehet részt a jelentés létrehozásában. A beszélt nyelv ugyan lényeges alkotóeleme a tévének, a mai gyakorlatban azonban túlzott szerepe van a jelentés közvetítésében. Igy a képnek gyakran csak kísérő szerep jut. b. Televíziós, rádiós szövegek: – – – – – – – –
hírműsor fikció (a valósáőghoz való viszonya bizonytalan marad) játékelvű szövegek (vetélkedő) meggyőzésre irányuló szövegek reklámfilmek talk-show sportműsor szappanopera
47
– szituációs komédia – szövegfajták keveredése – dokumentumfilm c. Audiovizuális kommunikáció (a kép, a hang és a szó) hat kódja ismert – analóg kép, digitális kép, alfanumerikus jelek, zaj/zörej és szó. A televízión és a filmen mind a 6 kód jelen van. Az audiovizuális szöveg képi és hangzó csatornája között a szó helyezkedik el, amely, mind képi, mind hangzó jellemzővel rendelkezhet. A TV-műsorok a kép és hang segítségével egyszerre egy üzenetet továbbítanak. Az audiovizuális szöveg információtelítettsége nem lehet tetszőleges, mivel a címzettek meghatározott médiaérzékelési és értelmezési kapacitással rendelkeznek. A néző a képet és a hangot mindig egymásra vonatkoztatja, együtt észleli és értelmezi. (Ifj.Csákváry József, Malinák Judit) 6. „Előadásos” kommunikáció a tévében és rádióban A valódi címzettek nem „beszélgetőpartnerek” (a jelenlévők, technikai személyzet, rendező stb.), hanem a (jelen nem lévő) hallgatók, nézők! Itt sincs visszajelzés a (valódi?) partner (?!) részéről. A nyelvi következmény: az ilyen előadások többnyire írott szöveg megszólaltatásai: felolvasások. A szövegszerkezet és a szövegforma tehát az írásosság műfaji és stílusbeli követelményeknek felel meg, a hangzásforma pedig az értő/értető megszólaltatás követelményeinek. Ha jó! Ezeknek egy része teljesen spontán szövegalkotású élőszó, mégpedig részben párbeszédes, részben előadásos szövegalkotással és látszólag ezeknek megfelelő beszédhelyzettel; rádióban, televízióban vágással „gyógykozmetikázott” szöveggel, részben pedig írásos alapról felhangzó beszéd, mégpedig felolvasás, interpretáció, színészi előadás: monológ, pl. vers és prózamondás, valamint dialógus, pl. hangjáték, dráma stb. A televízióban/rádióban megszólaló hang mellől elmaradnak azok a nonverbális kifejező eszközök, amelyek a hallgató partner számára segítik a megértést: a mimika, a gesztus; az, amit a beszélő látványa ad hozzá a szöveghez. Mindezt a beszélőnek a hangjával és előtte a megszövegezés módjával kell(ene) pótolnia. A televízió látványt is közvetít. De ez a látvány, a Tv közvetítette kép, többnyire vagy kiegészítője a szövegnek: verbálisan ki
48
nem fejtett többletinformációt vagy valamilyen illusztrációt ad. Az ilyen vizuális élmény általában fölébe nő a verbális információnak („maszkjelenség”) és elnyomja azt, vagy a beszélő indulattalan arcát mutatja. A pódium lehetőséget ad a nonverbális eszközök közül a látvánnyal való kommunikációra (teststilizáció, mozgás, gesztusok stb.). 7. A tömegkommunikáció szimmetrizálása A járulékos információk közvetítésével a szubjektív értelmezéseket a szándékolt irányba terelhetik. Ezeket a járulékos adatokat, amelyek a közlési tengelyen közvetített információk kísérik, az adó által létrehozott metaszövegeknek nevezzük. A tömegkommunikáció szimmetrizálása a címzettek által létrehozott metaszövegek segítségével történik. A metaszövegeknek, metainformációknak úgy kell működniük, hogy a címzettek a kommunikátort megfelelően el tudják helyezni. (Ifj.Csákváry József, Malinák Judit)
49
II. SZÖVEGMŰFAJ, SZÖVEGFORMA, SZÖVEGÉRTELMEZÉS, SZÖVEGMODÁS
1. Szövegek világa
A szövegek világában élünk, szövegek folyamában, szövegek özönében. Mikor beszélünk vagy írunk, megnyilatkozásainkkal szövegeket hozunk létre. Az ember, az anyanyelvi beszélő nem szavakban vagy mondatokban beszél, hanem megnyilatkozásokban. (a legismertebb meghatérozés szerint két hallgatás, ayay szünet között létrehozott beszédmennyiség). Mikor e megnyilatkozésokat valamilyen okból valamilyen formában rögzítjük, akkor beszélünk szövegről. A szövegnek számos külső (nem nyelvi, pragmatikai) összetevője ötvöződik a belső, nyelvi (szemantikai és szintaktikai) összetevőkkel, létrehozván a lineáris előrehaladást, melyet globális összetevők (szerkezet, téma, jelentéshálózat, utalások) szerveznek egységes egésszé. Az összetevők rendszerét módszertani szükségszerűségből szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szintre bontjuk. A megnyilatkozás komnmunikatív, csakis külső tényezők bevonásával érthető meg. A szöveg szintjei – szemantikai, szintaktikai, pragmatikai. Ezért a szöveg valójában interdiszciplinárisan, több tudomány együttműködésével közelíthető meg. (Petőfi, 1988). A szöveg megalkotásához vagy megértéséhez nemcsak a nyelvről való ismereteinkre, hanem a világról való ismereteinkre és megismerő képességeinkre is szükség van. A szöveg pragmatikai szintje Ma legismertebb a Roman Jakobson által összeállított modell – emotív/referenciális, poétikai, fatikus, metanyelvi/kognitív.
50
Mindegyik esetben valamilyen jellegzetes cselekvéssort és helyzetet ismerünk fel, amelyben megnyilatkozások hangzanak el, s e jellegzetes cselekvéssorhoz és helyzetekhez jellegzetes, megszokott formájú megnyilatkozások, mindig a korábbiakhoz hasonlítható szövegek vagyis szövegtípusok kapcsolódnak. Igy ismerhető fel a rádió találomra bekapcsolt adásában a hír, így különíthető el a kommentártól, a riporttól, a beszélgetéstől, a rádiójátéktól, a reklámtól, stb. A szövegalkotást és szövegmegértést alapvetően befolyásolja a beszélő (közlő) és a hallgató (befogadó) személye. Számít a beszélők nyelvi és történeti meghatározottsága. A nyelvi érintkezésben (kommunikációban) külön meg kell említeni egy tényezőt, a közönséget. A megnyiltkozás soha nem statikus jelenség, hanem önmagában is cselekvés, s általában valamilyen eseménynek a része. A beszédhelyzet – a hely és az idő, azaz a viágban, annak folyamatos történetében kijelölt mérőszámok nemcsak a megnyilatkozásnak adnak keretet, hanem a vele együttjáró cselekedeteknek is. A beszélő és a hallgató közti nyelvi kapcsolat kétféle lehet – szóbeli és írásbeli. A megnyilatkozásnak célja van. A szövegnek témája van, és beszélhetünk rejtett jelentésről is. Ilyet hordoz a pragmatikai előfeltevés, a bennfoglalás és a következtetés. A szöveg szemantikai szintje - ezen a szinten a szöveg jelentését vizsgáljuk általában, illetve e jelentésnek az összetevőit, a szerkezetét, a felépítését, összefüggéseit. A szöveg szintaktikai szintje – ezen a szinten mondatgrammatikai jelenségekkel találkozunk. A szöveg szerkezete, alkotása, megértése – a szövegek mind szóban, mind írásban kisebb egységekre, fejezetekre, bekezdésre tagolódnak. A szöveg az interakcióban – az interakciót az emberi kommunikációban az együttműködési alapelv irányítja. A szövegtani szakirodalom egy része (pl.Bencze–7986-87, Petőfi– 1988) három különböző tipusú összetartó erőt nevez meg (szintaktika/konnexitás,szemantika/kohézió, ragmatika/koherencia). Szövegtípus egyesíti a külső kommunikációs funkciót, a belső szerkezetet és jelentésrendszert, valamint a kettőhöz együttesen illő stílusváltozatot. A szövegtípusok nyitott kategóriák, melyekhez az egyedi megnyilatkozások többé-kevésbé hasonlítanak.
51
A megszólalók, a megnyilatkozásban részt vevők száma és egymáshoz való viszonya alapján megkülönböztetünk monologikus és dialogikus szövegfajtákat. Funkciójuk szerint beszélünk leíró, elbeszélő és érvelő szövegfajtáról. A kommunikációs terek szerint lehet a mindennapi élet, a szóbeli hagyomány, az intézmények, a sajtó, a tudományos, didaktikai és szépirodalmi szövegtípusok. A sajtó szövegtípusai: – Vezércikk – valamilyen lényeges esemény, eszme, gondolat, érték összefoglalása az újságíró nézőpontjából. Felépítése többnyire retorikus, a leírás és az érvelés egyaránt szerepet kap benne. – Az interjú a kérdés-felelet formájára alapozott beszélgetés, melyet a spontán linearitásból az újságíró szerkeszt írásművé. – A riport nem csupán egy esemény történetleírása, hanem a körülmények és a szereplők leírása s egyben. – A kommentár megtörtént eseményekről alkotott vélemények érvelő szövegtípusa. – A hír az újságírás alapegysége. Lényegi jellemzője a rövid történetelmondás, leíró jelleggel, a történeti sorrend és az oksági viszonyok bemutatásával. – A műsorleírás – rádió és Tv.-műsorok, filmek, operák, könyvek, rendezvények tartalma különböző újságokban. A beszélt sajtónyelvi szövegtípusok közül számos megegyezik az írottakkal általános szövegtani jellemzőiket tekintve ( a hír teljes mértékben, a riport, az interjú szintén majdnem teljesen. (Tolcsvay Magy Gábor)
52
2. Megszólalás, megszólaltatás
2.1. A nyílvános megszólalás Sokszor halljuk ma, hogy napjainkban a hangos beszéd, az élőszó egyre nagyobb területet hódít vissza az írástól, amely jó időre félreszorította. S mintha csakugyan így volna: a rádió, a televízió, a hangosfilm szövegei valóban nem a szemünket, hanem a fülünket érik; a műveltség javainak hangos közvetítése mennyiségében megnövekedett. De élőbeszéd-e minden, ami hang alakjában hat ránk? Az alkalmi hozzászóló valóban beszél, de túlnyomó részben felolvasnak a rádióban és elég gyakran a televízióban is. Minden hang útján hat persze; de aki „beszél", az itt a szöveget nem „produkálja", nem helyben alkotja, hanem csak „reprodukálja", azaz az írott forma alapján hangosan megjeleníti, de szerkezetében változatlanul hagyja.
2.2. A beszéd és az írás Az emberek egymás közötti érintkezésének a hangzó forma, az élőbeszéd az elsődleges és természetes közege. Az élőbeszédben, magának a beszédnek a folyamatában, mintegy együtt és egyszerre születik a gondolati tartalom és az azt hordozó nyelvi forma. A végiggondolásnak feltétele, vagy legalábbis jó segítője a nyelvi végigformálás. Ennek azonban a fejlődés mai fokán már nem a hangosbeszéd az egyetlen formája. E mellé kialakult egy másik is: az írás. Az írás a beszédnek rögzítő eszközeként született. Az írás a beszéd hatását térben és időben egyaránt messzire terjeszti. Az élőbeszéddel szemben megvan az a sajátossága, hogy javítható; s így a gondolat az írásbefogadás során kerekebbre csiszolható, mint élőszóban; letörölhetők róla a születés kínjai. Ámde valóban mindig a kereken, szépen, előre megfogalmazott szöveg-e a leghatásosabb? Nem minden arany, ami fénylik.
53
2.3. A beszéd és a felolvasás A szóbeli meg az írásbeli fogalmazás nemcsak úgy kerül szembe egymással, mint kétféle szövegalkotási mód, hanem mint két egymástól eléggé eltérő érintkezési forma. A beszélő hallgatónak fogalmaz, az író viszont olvasónak. S az olvasó sok tekintetben előnyösebb helyzetben van a hallgatónál (főleg a beszámolók, előadások meg a rádió- és televízióműsorok hallgatójánál). Hiszen ahogy kezébe veszi a szöveget, egy pillantással át tudja fogni a nagybetűtől a pontig tartó részeket, azaz mindig felméri, hogy mekkora szövevénynek indul neki. Az írásjelek sűrűségéből pedig azt is megsejtheti, hogy az adott mondat mennyire tagolt (vagy ritkaságukból, hogy milyen mértékben zsúfolt, feszített). Nem így a hallgató: annak semmi sem jelzi, hogy egy-egy új mondatával a beszélő mekkora egységbe kezdett. Pedig a szöveg - legalábbis a jó szöveg - olyan, mint a lánc: egymásba kapcsolódik minden szeme, illetőleg minden mondata. S ha egy szem elszakad, azaz egyetlen mondat is kimarad a megértésből, maga a lánc szakad el; s azután nehéz már az elveszett gondolatmenetbe visszakapcsolódni. Figyelem a felolvasásnál, a hallásra nehezen követhető mondatokra. Kétszeresen kell vigyázni arra, hogy hallgatónak írunk, hogy beszédet fogalmazunk, nem pedig értekezést, vagy éppen vezércikket. Szinte „hangosan" kell gondolkodnunk, belülről figyelve a szöveg hangzását, s azután átolvasni a beszédet a hallgató szemszögéből, vagy inkább „fülszögéből". Csak ha érezzük a tartalom és a hangzás együttlüktetését, akkor nyugodhatunk meg benne, hogy beszédünk valóban beszédként hat majd.
2.4. A meggyőzés és a beszédszituáció Beszédtevékenységünk meggyőző hatása függ az adott helyzet, körülmény sajátosságainak (lehetőleg minél teljesebb) figyelembevételétől. Kisebb vagy nagyobb embercsoporthoz, illetőleg tömeghez szólva, csak akkor léphetünk fel a siker reményében, ha a hatáskeltés lélektani eszközeit összhangba tudjuk hozni a beszédszituáció konkrét feltételeivel. Ez olykor nagyobb szakmai hozzáértést és emberismereteket követel, mint esetleg a beszéd szövegének előzetes, gondos kimunkálása. A meggyőzés lélektanának
54
azért egyik legbonyolultabb kérdése a beszédszituáció, mert a helyzet, amelyben a szóbeli ráhatás megvalósul, a viszonylagosan állandó és a dinamikusan változó összetevők rendszerét foglalja magába. A beszélőnek, ha másokat egyénileg vagy csoportosan meg akar győzni valamiről, tisztában kell lennie azzal, hogy céljának eléréséhez szükséges az aktuális beszédfunkciónak megfelelő közlési forma helyes megválasztása. A beszédtevékenység összetettsége lélektani szempontból jelentős hatást gyakorol a beszélő és a hallgató kölcsönös viszonyának alakulására. Ebből a szempontból a beszédszituáció valódi karakterét a beszélő és a hallgató egymásrahatását tükröző viszonyrendszer adja meg. A meggyőzés eredményessége szempontjából fontos mozzanat az, hogy a beszélő mennyire képes elérni a célhoz vezető viszonymódosítást. Büky Béla a következőképpen jellemzi ennek egyik lehetséges módozatát: „Ha a beszélő úgy tud beszélni, ha olyan beszédjellegzetességeket tud produkálni, melyek láttára a hallgató egy bizonyos véleményt alakít ki beszédéről, illetve személyiségéről, akkor az ilyen látszatkeltések és ügyeskedések révén kezébe kerül a hallgató véleményalkotásának irányítása, noha ugyanakkor a hallgatónak az a téves meggyőződése lesz, hogy a véleményalkotást saját maga végezte. Ez a rejtett viszonymódosítás megvalósítási folyamatának lényege." A beszédszituáció olyan rendszernek fogható fel, amelynek összetevői állandóan változnak, alakulnak, módosulnak. Az élőszavas meggyőzésben kétségtelenül indokolt a beszédtevékenység (a közlés tartalma, stílusa, hangsúlyozottsága, intonációja stb.) vezetőszerepének kiemelése. De a beszéd meggyőző jellegének érvényesülése még sok tényező adott szituációhoz kapcsolódó konkrét hatásától is függ. Ilyenek például a hallgatóság összetétele, érdeklődési köre, a témával kapcsolatos előképzettsége, tapasztaltságának szintje stb. Ismert, hogy mennyire csökkentheti egy érdekes témájú, logikusan felépített és hatásos, mély benyomást keltő stílusban elmondott beszéd meggyőző hatását olyan látszólag jelentéktelennek tűnő mozzanat, mint például az előadó mondanivalójának tartalmával ellentétes hanglejtése. A meggyőzés és beszédszituáció kölcsönös kapcsolatának jellemzője, hogy a beszédtevékenység alakítja a szituációt és a szituáció is visszahat a beszédtevékenységre. A dinamikusan változó beszédszituáció különböző elemei más és más módon hatnak a beszédtevékenység alakulására.
55
Ebben az összefüggésben különösen fontos annak figyelembevétele, hogy a gyakorlat, az emberekkel való érintkezés, a környezet eseményei váratlan helyzetek elé állíthatják a beszélőt és a hallgatót is. Ílyenkor pedig közbelép a rögtönzés, amelynek sikere attól függ, hogy mennyire ismerjük a meggyőzés technikáját.
2.5. A szövegalkotás szerkezeti-szerkesztési kérdései A nyilvános beszédet - a legkisebbtől a legnagyobbig - nemcsak előkészíteni kell, hanem meg is kell alkotni: meg kell szövegezni. A beszélés és a beszédírás is mindig szövegalkotás: gondolatunknak nyelvi formába öntése. De nem akárhogyan, hanem azzal a céllal és szándékkal, hogy e szöveg segítségével a hallgató tudata azonos töltést kapjon a miénkkel. A szövegalkotás gondolatainknak közlő és befolyásoló szándékú kifejezése.
2.6. Gondolatkifejezés és gondolatközlés A szöveggel, mint a gondolatközlést megvalósító közeggel, az alkotója (az író, illetőleg a beszélő) egészen más vizonyban van, mint a címzettje (az olvasó, illetőleg a hallgató). A beszélőnek egy kerek gondolategészet kell részekre bontania, majd a részeket nyelvi formára áttenie. A hallgatónak viszont a nyelvi formától a részletekbe érkező tartalmát kell egy gondolategészbe foglalnia. A beszéd szövegének megalkotásakor egyik kérdés az, hogy a forma híven tükrözi-e a tartalmat, azaz azt mondjuk-e valóban, amit gondolunk. A másik fontos kérdés az, hogy a forma a hű tükrözés mellett híven közvetíti-e a mondanivalót, pontosan betölti-e a hallgató tudati-értelmi, érzelmi, akarati-áthangolásának feladatát. Ez a kettő egymásra épül, de nem azonosítható. Lássunk egy példát: Az imprinting - mint minden kritérium tekintetében - korántsem merev és irreverzibilis. Ez a mondat tökéletesen tükrözi a szerző gondolatát. Sőt közvetíti is, de csak egy szűk körhöz: a szakemberekhez. E példa tartalmi ismeretekben igen sok közös előzményt kíván és feltételez a szövegalkotó és címzett között. Ezzel alaposan leszűkíti azoknak a körét, akiktől a szöveg megértése elvárható. Ez nem baj akkor, ha valóban szakemberhez szól. A baj ott kezdődik, ha a példa újságszövegbe
56
kerül vagy rádióban (televízióban) hangzik el. Mert a most jelzett helyzetben nem kommunikáció: nem képes kapcsolatot teremteni az író és az olvasó, illetőleg a beszélő (felolvasó) és a hallgató között. A kommunikáció sikerének alapfeltétele a jelrendszer közös ismerete: az azonos nyelvűség. Minden beszédcselekvés ennek függvényében működik. De az egybehangoltság, az „egy nyelven beszélés" nem nyelvi kérdés csupán, hanem azon belül is ismeretekre és előzményekre vonatkozik.
2.7. Információ és kommunikáció Az információ - a szó legtágabb értelmében - ismeretszolgáltatás, illetőleg erre támaszkodó ismeretszerzés. Ebben az esetben a szövegalkotásnak két módja van. Lehet informatív és lehet kommunikatív. Az első formában a mondanivaló áll a központban, a másodikban a hallgató, akinek számára a mondanivaló formát kap. Tehát a kommunikatív fogalmazás a szövegalkotásnak az a módja, melyben a beszédnek hallgatóját legalább értelmileg egyenlő partnerként igyekszünk bevonni, a gondolat követésére bírni, fokozottan ügyelve arra, hogy a bennünket összekötő kommunikációs lánc egy pillanatra sem szakadhasson meg. (A - B képletet próbáljuk elérni.)
2.7.1. A kommunikációs alapgörbe Ha az írásmű szerkezetét bevezetés, tárgyalás (előkészítő rész, kifejtő rész) és befejezés felépítésben tanultuk, a beszédmű részegységéről is tudjuk, hogy gyakran egy tételmondattal indul, befejezését meg egy konklúziómondat adja. Ami a kettő között áll, arra érvényes az az általános elv, hogy a közlésnek az ismeretről az ismeretlenre kell haladnia, tehát kellő előkészítés után kell tetőznie. Ez a szerkezet (előre-vetítés - felvezetés tetőzés - lezárás), ha kicsiben is, eléggé hasonlít az írásműéhez.
57
Ez a görbe - mondja Deme László - "egységes egész, de részegységekből - mondatokból- áll... Ám a mondatoknak a szöveg nem puszta összege, hanem megszerkesztett együttese... A mondatot [ugyanis] nemcsak megszerkesztettsége jellemzi, hanem beszerkesztettsége is. Ettől lesz szöveg. A beszerkesztettséget az önálló mondatok egymáshoz kapcsolódása biztosítja... Ami a mondat szerepét illeti, az kettős. Egyrészt minden mondat hozzáad valamennyit a szöveg tartalmához,... másrészt a szövegnek egységét, egész voltát is biztosítja az által, hogy kapcsolódik az előzményekhez és átvezet a továbbiakba." (Szónokok kkve, 1974, 129) A mondatok meg- és beszerkesztett voltára figyelve azt is tapasztaljuk, hogy a szövegszerkezet nem szoros és soros egymásutániság. A szövegmondatok ráadásul nemcsak magába a szövegbe vannak beleszerkesztve, hanem a beszédhelyzetbe és a (szöveg)előzménybe is. A mondatoknak kontextuális meg- és beszerkesztettségük mellett megvan intertextuális beszerkesztettségük is. Az írott szövegek megszólaltatásakor éppen erről az intertextuális függésről szoktunk megfeledkezni. A szövegben lévő kataforikus és anaforikus nyelvi eszközök is gyakran éppen ezekre a nyelven kívüli elemekre utalnak.
2.7.2. A kommunikációs "mező", a szöveg és a hangzás kapcsolata Ahhoz, hogy bármely szöveg úgy működhessen mint szöveg, ahhoz a nyelvileg pontosan megfogalmazott szövegen kívül kell az a többlet, amely a beszédhelyzetből, az előismeretekből stb. adódik, amelyet ezek biztosítanak. Ezek nélkül s persze a nyelvi formában, például a stilisztikumban, a motívumokban rejlő és azokból felsejlő, asszociációkat keltő tudattartalom nélkül a szöveg egymagában nem tudja betölteni a maga kommunikációs funkcióját. Még a jól megszerkesztett szöveg sem. Ha tudná, nem lenne két- vagy több értelmű, másképpen is magyarázható, értelmezhető szöveg. Nem lenne lehetséges az sem, hogy hiányos, kihagyásos, töredékes kommunikátum is - nehezen bár, de - betölthesse kommunikációs funkcióját. Az említett elemek hatnak a szöveg hangzására is. A jó szövegnek tehát az is az egyik fő ismérve, hogy, mintegy magában hordozza vagy létrehozza a közös előismeretekre való ráépülést, a közös előzményekhez való kapcsolódást, és megteremti a közös beszédhelyzetet.
58
A szövegbeli vissza- vagy előremutató, kapcsoló funkciójú elemeket a spontán beszédben automatikusan és többé-kevésbé jól, természetszerűen szoktuk használni és hangoztatni: a szokotthoz vagy a „szabályoshoz" viszonyítva valamilyen akusztikus többlettel (megnövelt vagy csökkentett hangerővel, fekvés- vagy ritmusváltással stb) különítjük el őket a beszéd átlagos "síkjától". A reproduktív interpretatív beszédben, különösen a felolvasásban ez gyakran elmarad, mert általában nem a szöveg, szövegmondatok összefüggésére, kapcsolódására ügyel a felolvasó, hanem többnyire csak az írott mondatoknak - mechanikusan alkalmazott felolvasási szabályok szerinti intonációjára. A felolvasó nem is nagyon lát túl a mondatok, sőt az írásjelek határain. Ezért sem a kataforikus, anaforikus utóelemek nem emelkednek ki a mondatokból; sem a megnevező, illetőleg az újságoló, sem a kapcsoló funkciójú részek nem különülnek el egymástól, hogy az ismertet, magától értetődőt hordozó részek „lesüllyedjenek", az újságolók, főhangsúlyosok pedig kiemeltre nőjenek a mondatok sorozatából. A felolvasásos tolmácsoláskor a hallgató számára elvesznek a szövegkohéziót biztosító akusztikus elemek.
2.8. A megszólaltatás kérdései A szöveg hangzásának, megszólaltatásának vizsgálatakor két alapvető kérdés vetődik fel. a. Az egyik: mi is az, milyen is az a ,,szöveg", amelynek megszólaltatásakor meg kell keresni megfelelő hangzási formáját. b. A második: rejlenek-e a szövegben olyan meghatározók, amelyek valamilyen módon „megszabják" vagy irányítják, miként kell valamely szöveget helyesen, a „szöveg természetének" megfelelően megszólaltatni (s ha igen, miről és hogyan ismerhetjük fel őket), vagy esetleg a szöveg felett vagy a szövegen kívül kell-e őket keresni. A szöveg mivoltának meghatározásai közül két nézetet meg kell említenünk. Az egyik: szöveg minden információt, közleményt tartalmazó írásban rögzített vagy akusztikus formában elhangzó - nyelvi produktum, parole jelenség, amely gondolatokat, érzelmeket, szándékokat: információt közvetít. Kifejez valamit, tájékoztat valamiről és célja is van mindezzel.
59
Eszerint szövegnek tekinthető minden írás- és beszédmű. Legfeljebb egy részük rossz szöveg, mert nem felel meg a kommunikáció és a szöveg követelményeinek. A másik nézet szerint a szöveg olyan nyelvi produktum, ami lezárt, kerek, egységes nyelvi, logikai egész, és valamilyen (rendszerezett) előgondolkodási folyamatnak eredményeként jön létre, megfelel a szövegalkotás szabályainak, a szövegség követelményeinek. Az ilyen szöveg rendszerint írott formában, írásműként jelenik meg, s hangzó változata többnyire reprodukció vagy interpretáció eredménye.
2.9. A szöveg és a hangzásforma kapcsolata Kísérletek igazolják, hogy még a kifejezetten beszédre írott és fogalmazott, sőt még a spontán fogalmazásból írásba áttett szövegeket sem lehet a természetes élőszó dallamával és ritmikájával megszólaltatni, újrainterpretálni. A hangzásforma elárulja, hogy a megszólaltató egy korábbi nyelvi produktumot reprodukál vagy interpretál. Bizonyos határon túl azonban a jól megfogalmazott szövegek is „ellenállnak" az "erőszaknak". Annak, hogy „szövegidegen" módon és személyiség-, szituáció- és műfajidegen módon hangozhassanak. S ha az interpretáló a „szöveg ellenére" dolgozik, azaz „szövegellenes" vagy „mondanivaló-ellenes" akusztikus megoldásokkal szólaltatja meg a szöveget, akkor az eredmény kétféle lehet. Az egyik antikommunikatívvá, bizonyos értelemben iskolás felolvasássá válik a beszéd, s megszűnik vagy csökken a kommunikációs hatása: értelmileg torzul, érzelmileg pedig elszűkül. A másik eredmény: ha a kontraszt olyan erős, az akusztikus formák annyira „ellentettek" vagy „rendhagyók", a tartalom és a forma olyannyira ellent mondanak egymásnak, akkor a szöveg interpretátora sajátos stílushatást ér el: a hangzásvilág segítségével groteszket, karikatúrát, paródiát hoz létre. Mindezekből következik, hogy a szöveg a legfőbb determináns. Ezen kívül szerepe van a kommunikációs szituációnak, a(z) (anya)nyelvi ismereteknek, az anyanyelvnek mint ismeret- és tudáshordozónak, a gondolkodást segítő rendszernek, a tárgyra vonatkozó előismereteknek és előzményeknek, a kommunikációs és partnerviszonyoknak s magának a konkrét szituációnak is. Ezek ugyanis a relativitás határai között bizonyos
60
(szövegszerkesztési, mondatszerkesztési) rákényszerítik az írót, majd a megszólaltatót.
megoldásokra
is
szinte
2.10. A műfaj és az akusztikus stílusideál Az írott szövegek megszólaltatásakor értelmezési és beszédstílusbeli, „Hangvételbeli" gondok jelentkezhetnek. Ugyanis minden megnyilatkozás besorolható valamilyen (sokszor merev) műfaji, műnemi és stíluskategóriába (pl.szépirodalmi stílus, társalgási stílus; vagy próza, költemény stb.). Ezekhez a kategóriákhoz a „kollektív tudatban" valamilyen „generál"akusztikum is tartozik, melyet így szoktunk jellemezni: szónoki, rétori, prózamondó, versmondó, pódiumstílus stb., majd hír-, kommentár, műsorvezetői stílus. E szövegek akusztikumbeli "stílusjegyeknek" a maguk helyén természetesen megvan a maguk kommunikatív funkciójuk. De a „generál"-akusztikum abból is adódik, hogy az előadók egy tekintélyes része nem a szöveg természetének és értelmének megfelelő és a szöveg stílusjellemzőiből is adódó akusztikus jegyeket keresi és szólaltatja meg, hanem mintegy kívülről viszi rá, s ráerőszakolja a szövegre; függetlenül annak tartalmától, szándékától, belső szerkezetétől (logikai, szerkezeti építkezésétől, a szövegmondatok grammatikai szerkezetétől stb.), tartalmi, nyelvi kohéziójától. A műfajra, nőnemre vagy a helyzetre jellemző akusztikum így elszakad a szövegtől és önállósul. Az eredmény legtöbb esetben, valamiféle hamis, modoros hangzás, valamiféle „csináltság" lesz.
2.11. A szöveg(mondatok) hangzásának (intonálásának) szerepe A szöveg szövegmondataiban ott feszül az összetartó erő, a mondatés szövegkohézió. Ez a szövegszerkezet logikai rendjéből, a részek összefüggéséből is adódik. És éppen ez a tartalmi, szövegszerkezeti, grammatikai kohézió az, aminek az (akusztikus) érzékeltetése elmarad a hibás, nem kielégítő tolmácsolásakor, a mechanikus felolvasáskor. A mondatintonáció - a szövegből kiragadott, önálló mondaté -, a mondaton belüli, de csak a mondat tartalmából adódó súlyviszonyokat és a mondaton belüli szintaktikai szerkezetet tükrözi. A mondatok már a mondatok közötti-fölötti, a mondatláncon, sőt a szövegen belüli tartalmi-szerkezeti
61
összefüggéseket és súlyviszonyokat is tükrözik; szöveg- és kommunikációt szervező szerepük van. A szövegfonetikai eszközöknek, azaz a szövegmondatok intonációjának feladatai a következők: a. hogyan érzékeltesse a szövegmondatok belső információs súlyviszonyait: elkülönítse és megkülönböztesse az új és ismert, a fontos, kevésbé fontos vagy a magától értetődő részeket; b. a szövegmondatok (grammatikai) szerkezetének, tartalmi és „grammatikai" kapcsolódásának kifejezése, jelzése a hallgató számára c. a mondatok közötti logikai-szerkezeti összefüggések érzékeltetése; d. bizonyos kommunikációt szervező funkció ellátása. Az olyan „szöveg", amely neutrálisan megszólaltatott önálló (szöveg)mondatok sorozatából áll össze, sokszor (viszonylag) értelmesen is hangzik. Egyes mondatok mégsem állnak össze olyan hangzású beszéddé és szöveggé, mint amilyet mi a köznapi, mindennapi, interperszonális kommunikáció beszédhelyzeteiben természetes beszédként megszoktunk. A szöveg szétesik „hangosított" mondatok sorozatává. Bár a szöveg írott mondataiban megjelenik a nyelvi szövegszervező erő: a mondatokat grammatikai és lexikai eszközök segítségével szöveggé összekötő „szövegkohézió", (mely által a mondatok mondatlánccá, majd szöveggé rendeződnek-), akusztikus változatából hiányzik az a valami, ami hangzásával szöveggé tenné a szöveget. A szöveget összefogó hangzóeszközök egyrészről a hangképzési folyamat jellegében figyelhetők meg. Abban, hogy a beszélő az interakció egészében vagy egyes részeiben milyen tipikus vagy tipizálható ejtési variánsokat szólaltat meg (a beszédképzézs folyamata artikulációs jellegének következményeként). Másrészről ezek az eszközök a beszéd szupraszegmentális síkján mutatkoznak meg: milyen intonációs eszközöket választ ki, milyen prozodéma variánsokat használ fel a beszélő.
2.11.1. A szöveg és a szupraszegmentális eszközök kapcsolata a szöveg megszólaltatásakor Az artikulációs és intonációs eszközök a beszéd- vagy közlésfolyamat egészét tekintve a mondatokban jelennek meg, de értelmüket
62
és funkciójukat csak a szövegösszefüggésben, sőt a kommunikációs mezőben nyerik el. Felhasználásukat is ez szabja meg. Az adekvát megszólaltatás szempontjából nem elegendő tehát a kisebb közlésegységeknek az elemzése. Szükséges tanulmányozni a szövegegészben a bekezdéseknek, a szövegegységrészeknek tagolódását, kapcsolódását. Fontos a közlésfolyamatnak, a megfelelő összefüggésekre rámutató részeknek és elemeknek a figyelenbevétele, s mindezek összefüggéseinek vizsgálata is. Természetesen mindig a szövegegészre fordított figyelemmel, és a szövegegészből, sőt a beszéd- vagy közlésszituációból kiindulva kell elemezni.
2.12. A szövegértés fejlesztésenek elmélete és gyakorlata Az elmúlt évtizedekben megváltozott az olvasás fogalma, elsősorban a kognitív tudományok hatására. Az olvasáskutatást sokáig a viselkedés-lélektani irányzatok olvasásfelfogása határozza meg. Eszerint az olvasás egyfajta dekódolás, amelynek során gondolattá és/vagy hangzó nyelvvé alakítjuk a vizuálisan kódolt információkat,azaz reprodukáljuk a jelentést. A megértés folyamatát a szöveg vezérli, sikerének kulcsa az alapvető készségek automatizáltsága. A behaviorista alapokon kibontakozó olvasáskutatás középpontjában ennek megfelelően a dekódolási készségek, a betű- és szófelismerés vizsgálata állt. Az olvasás kognitív felfogása szerint az olvasó nem passzív befogadó, nem egyszerűen megérti, hanem aktívan teremti, konstruálja a jelentést, mégpedig meglevő tudása, tapasztalatai bázisán, vagyis a jelentésszöveg és olvasó együttműködésének, interakciójának eredménye (Iser 1996), egyszersmind az egyéni olvasatok személyes konstrukciók. Mindez egybevág azzal a mindennapi tapasztalattal, hogy ugyanaz a szöveg mást jelent a különböző olvasónak, sőt egy bizonyos olvasónak is, más időben olvasva ugyanazt a művet. A jelentésteremtés folyamatában az olvasó hipotéziseket, jóslatokat fogalmaz meg a szöveg várható folytatásával kapcsolatban, következtetéseket von le, ideiglenes jelentéseket tételez fel, nyomon követi azok érvényességét, szükség esetén korrigál, elhárítja a megértés akadályait (pl. megpróbálja kitalálni egy ismeretlen szó jelentését a kontextusból), vagyis problémákat old meg. Mindeközben felhasználja tapasztalatait, világismeretét. Az olvasás
63
kognitív szemléletű felfogásában tehát a megértés aktív és produktív folyamat, amelyben kitüntetett szerepe van az olvasó előzetes tudásának (Czachesz 1999). Az olvasás, megértés eredményeképpen az egyén tudásrendszere módosul, átalakul. Ez nem csak a tanuláscélú olvasás esetében van így. Plasztikusan ír erről Eszterházy Péter az Élet és Irodalom 2002. október 25-i számában: „...Kertész Jegyzőkönyvének köszönhetem annak példaszerű megélését, hogy mire jó az irodalom. Az ő pillantása révén lett nekem is tekintetem, az ő érzékenysége teremtette meg az enyémet, s láthattam rá a saját kiszolgáltatottságomra, sőt talán szenvedélyemre, melyet amúgy észre sem vettem volna.” S bár nem tud mindenki – Márai kifejezésével élve – ilyen erővel, életre-halálra olvasni, a hatékony olvasás mindenképpen feltételezi, hogy az olvasó személyes kontextusába építse és reflektálja az olvasottakat. Ez a fajta olvasásfelfogás áll a PISA-vizsgálatok hátterében is. A PISA-felmérések által vizsgált „literacy” – magyarul olvasástudás vagy még inkább olvasáskultúra – „az írott szövegek megértésének, használatának, értékelésének képessége annak érdekében, hogy az egyén képes legyen céljai elérésére, tudásának fejlesztésére, a társadalmi életben való részvételre”(Csapo:2002). Összefoglalva az eddigieket: az olvasás mibenlétéről vallott nézetek jelentős mértékben módosultak az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy az olvasás komplex, bonyolult képesség, amelynek elsajátításához és a mindennapi élet különböző színterein és helyzeteiben való sikeres alkalmazásához sokféle tudásra, valamint a kognitív funkciók, képességek megfelelő fejlettségére és működésére, együttműködésére van szükség. Az olvasás legfontosabb összetevőit, tényezőit szemlélteti az alábbi modell (Tóth: 2002).
64
1.ábra. Az olvasás kognitív összetevői
Olvasásmegértés
Nyelvi megértés
Dekódolás
Nyelvi tudás
Jelkulcs ismerete
Lexikai tudás
Háttertudás Szintaktikai tudatosság Fonológiai tudatosság
Betűismeret
Szemantikai Fonématu- Alfabetikus tudatosság datosság elvi ismeretek Szövegmechanikai ismeretek
Tóth László: Az olvasás pszihológiai alapjai
65
Mindegyik összetevőnek megvan a maga jelentősége, szerepe az olvasó folyamatában. Az egyik legfontosabb tényező, amellyel az olvasásszövegértés fejlesztése során számolnunk kell, a háttértudás, hiszen amennyiben az olvasó nem rendelkezik a téma szempontjából adekvát, illetve elégséges tudással, a jelentésteremtés elakad. Érdemes még megemlíteni e model kapcsán, hogy Tóth László a nyelvi megértés három szintjét különbözteti meg. Az explicit megértés a közöltek szó szerinti felfogása. Az implicit megértés a ki nem mondott, rejtett gondolatok megértését jelenti, alapvetően következtetéseként alapul, s a következtetések levonásában döntő szerepe van a kontextusnak. A kritikai megértés szintjén az egyen értékeli is az elhangzottakat, illetve az olvasottakat. Tóth szerint az olvasás, a szövegértés szinvonalát, eredményességét nemcsak ezen a tényezők befolyásolják, hanem az olyan kognitív funkciók is, mint például a figyelem, az emlékezet, a képzelet, a gondolkodás stb. A gyenge olvasók megpróbálják a kontextus használatával kompenzálni szófelismerési problémáikat, ám ezt kevésbé sikeresen teszik, mint a jó olvasók, ráadásul ez kerül gondolkodási folyamataik fókuszába, nem a szöveg kifejtett vagy rejtett jelentéseinek létrehozása.
66
2. ábra. Az olvasásképesség szerveződése (agy L.: Olvasástanítás: a megoldás stratégiai kérdései. Iskolakultúra 2004/3)
Szövegfeldolgozó, -értelmező készség – motivátorok, szövegsémák Szövegolvasó, -értő készség – motivátorok, szövegsémák -
Olvasáskészség (olvasástechnika) Olvasástechnikai készségek: Beszédhanghalló k. Betűolvasó k. Mondatolvasó k. betűfelismerő k. beszédhang-felismerő k. betüző mondatolvasó k. beszédhang-kiemelő k. betűkapcsoló k. rutinszerű mondatolvasó k.
Szóolvasó k. betüző szóolvasó k. rutinszerű szóolvasók. sémakövető
mondatolvasó k.
Segítők: hangoztató és szótagoló készség Rutinok: beszédhang-felismerő, -kiemelő, hangzó-felismerő, betűfelismerő, betűkapcsoló, betűszó-felismerő
Ismeretek: gondolatok, gondolathálók-fogalmak, fogalomhálók-szövegek
67
A szövegértés sikeres fejlesztésének legvontosabb előfeltételei, elősegítői Nagy egyetértés van a tekintetben, hogy a szövegértés alapja a szilárd olvasástechnika, a gyors és pontos dekódolás. Számos kutató úgy találta, hogy a szókincs és a megértés szoros korrelációban van. A szövegértés fontos feltétele a megfelelő háttértudás, világismeret. Komoly szerepet játszik a szövegértés fejlődésében az olvasás gyakorlása különböző célokkal, s ennek megfelelően sokféle olvasnivaló biztosítása. Jó néhány kutató jutott vizsgálatai során arra a következtetésre, hogy a szöveg szerkezetének vizsgálata, tudatósítása mélyebb megértéshez vezet. Azok a kérdések, illetve feladatok vezetnek mélyebb megértéshez, amelyek magasabb szintű gondolkodási folyamatokat váltanak ki. Jó hatással van a szövegértés színvonalára a változatos, érdekes szövegfeldolgozó módszerek, technikák átgondolt használata. Számos tanulmány bizonyítja, hogy a különböző együttműködésen alapuló munkaformák rendszeres alkalmazása mélyebb megértéshez vezet. A sikeres fejlesztés kulcsfontosságú tényezője az egyéni fejlettséghez, igényekhez igazodó differenciálás. A probléma esetén mielőbbi szakszerű intervencióra van szükség.
68
III. YELV, BESZÉD, RÁDIÓ, TELEVĺZIÓ
1. A rádió, televízió hangjáról általában A rádió, televízió műsorszórásának gazdagsága, változatossága következtében gazdag az a hang és változatos, sokféle az a beszéd, amely a hallgatók felé áramlik. De a gazdagság és változatosság nemcsak a műsortípusok sokféleségéből adódik, hanem abból is, hogy szinte műsoronként változik, módosul a hangvétel, a beszédstílus a műsor tartalmának, céljának megfelelően is. A rádióban, televízióban elhangzó beszéd két nagy hangzási stíluskategóriára/műfajtípusra válik szét: az irodalmi igényű beszéd és az informatív stílus rétegére. 2. A rádiós, televíziós beszéd fő akusztikus kategóriái: a. irodalmi igényű beszéd b. informatív stílus - ez az az akusztikus és nyelvi stíluskategória, melybe a mass-médiában elhangzó beszéd túlnyomó részét besorolhatjuk (ha tipizálásra törekszünk) az informatív jellegű adásokból kiindulva, a következő beszélt nyelvi típusokat, rétegeket különböztetjük meg: • az igényes, irodalmi nyelvi kiejtés a legválasztékosabb, legigényesebb formája a hangos megnyilatkozásnak • a közlő prózai stílus az előbbinek szélesebb körű megvalósítása, hangzásában, bizonyos mértékig szürkébb, de még igényes változata • a közéleti stílust a (kis- és közép) közélet személyiségei beszélik • a tömegkommunikációs stílus: a TV és rádió “hivatalos” prózai műsorainak hangzása tartozik e csoportba, mely több kisebb rétegre oszlik.
69
3. A rádiós/televíziós alaphelyzet A kommunikációs viszony az információs kapcsolatnak sajátos - a valóságban elkülönült fajtája. A kommunikáció közvetlen, szoros és egyenrangú kapcsolat beszélő és hallgató között. A televíziózás, rádiózás, bármennyire is hasonlít rá formailag, hiszen ugyanúgy akusztikus csatornán terjed embertől emberig, ennek már többszörösen elidegenített - mégpedig az információs viszony irányába “visszaidegenedett” - formája. A nyílvános - politikai vagy ismeretterjesztő - felolvasásban az írásnak és élőbeszédnek látszólag a pozitívumai egyesülnek. Hiszen az előadó a szövegnek előre való megírásával lehetőséget kap rá, hogy gondolatait szigorúbban rendezze, mondatait kerekre csiszolja, mondanivalóját zártabbra fogja; a néző (hallgató) meg visszakapja a személyes jelenlét, a közvetlen kapcsolat előnyeit. A beszélő és hallgató közti eredeti kapcsolattípus ez volt: BESZÉLŐ --- fogalmaz --- HALLGATÓNAK De már áttételes ez is ÍRÓ --- fogalmaz --- OLVASÓNAK De még ez is szintbeli kapcsolat. A szintváltást - az elidegenedésnek most már harmadik fokozatát - a felolvasás jelenti, amelynek során: IRÓ --- fogalmaz --- HALLGATÓNAK, ugyanis a szövegalkotásban az írásnak fejlettebb, bonyolultabb lehetőségei érvényesülnek. Ezt a szövegformát azonban a kisebb teherbírású, az akusztikus csatorna közvetíti. Aki a televízióban, rádióban más szövegeit olvassa fel, az már nem “beszélő”, a szónak abban az értelmében sem, hogy önmaga és a partner között szellemi kapcsolatot létesít. A televízió, rádió tehát - a történelmi és társadalmi fejlődés vetületének tükrében - “felolvasó”, „képes”, rádióvá (Tv-vé) fejlődött, amelynek alapvető jellemzője a szövegnek előre való írásos rögzítése, majd írásból való felolvasása. Ez adja akusztikumának - hangjának és hangzásának
70
- alapszintjét. Ezt az “élő” és “egyenes” szereplések (műsorvezetés, helyszíni riport stb.) árnyalhatják, de nem válthatják fel: e művészi jellegű adások pedig élvezetesen váltogatják, de befolyásolni aligha képesek. Ha a televízió, rádió „beszédét” vizsgáljuk, nem művészi, hanem szélesebb értelemben vett - “tájékoztató” műsorokról van szó. S ezek túlnyomó részükben felolvasottak. A felolvasásnak pedig két - szorosan összetartozó, de külön-külön születő és vizsgálódó tényezője is van: a szöveg és a hang. Mérlegelendő tehát: milyen ma a “hang”, és hogyan tehető a mainál “hallgatóhoz/nézőhöz szólóbbá”, s milyen ma a hanggal megjelenítendő “szöveg”, és mi módon formálható a mainál “megjeleníthetőbbé”. 4. Intertextualitás (Szövevényesség) A szövevényesség nem a rádió, televízió saját tulajdonsága, de sajátos televizuális módozatai vannak. Barthes gondolata, miszerint a kultúra az intertextualitás hálója, amiben minden szöveg (text) csupán utal egy újabb szövegre (text) és soha nem állapodik meg utalásainál, mint végső valónál; nagyszerű keretet biztosít ahhoz, hogy elinduljunk. Felhívja a figyelmünket arra a gondolatra, hogy a reprezentált események és karakterek, csakis azok szövevényes (intertextuális) viszonyaikban érthetők meg szóval, például a „gyilkosság” egy bűnügyi filmben csupán a hírműsorok gyilkosságbeszámolóinak, vagy az újságok és más ábrázolások (regények, filmek, színház, mesés történetek stb.) viszonyában kaphatnak értelmet. A kultúra, mint szövevényes (intertextual) értelmek hálózata, nem vesz tudomást műfaj vagy médium határokról. Ehhez hasonlóan egy ilyen intertextuális figura az „elhanyagolt anya”. Ez a fajta intertextualitás nem a szöveg (text) értelmeinek részleteiben való elmélyedését és ennek más szövegekhez (text) való kapcsolódását szolgálja, hanem sokkal inkább egy olyan értelem potenciált, ami a szövegek (texts) közötti térben jön létre, egy olyan kulturális adatbank, amelytől a szövegek (texts) és azok olvasói (readers) elvonatkoztathatnak, vagy amihez csatlakozhatnak, egyenlő joggal, de különböző módokon. Barthes teóriája fontos, hiszen tagadja mind a szöveg (text) egyedülállóságát, mind pedig értelmeket meghatározó hatalmát. De ez az általános elmélet részletes kifejtésre szorul, amennyiben alkalmazni kívánjuk a rádio, televízió tanulmányozásához.
71
4.1. Elsődleges kapcsolatok Ezek azok a kapcsolatok, amelyeket Barthes elméletében kifejtett. Minden reprezentációs szöveg (text) és ezek olvasói egyenlően elérhetik ezt az adatbankot, ahol a szövegek egymáshoz nem közvetlenül viszonyulnak, mint ahogy a régi irodalom, hanem közvetett módon, ezen szövevényes (intertextual) potenciál útján. Egyik oldalról nézve ez felszámolhatja a műfajok és médium határait, de más oldalról a műfaj és a médium koncepciói szervezik, irányítják és ebből kifolyólag korlátozzák ezen szövevényes kapcsolatokat.
4.2. Másodlagos kapcsolatok Kultúránk elsődleges szövegeinek (primary text) végtelensége és nyitottsága létrehozta az ezekre építő másodlagos szövegek iparát, amelyek népszerűsítenek, reklámoznak, kritizálnak és válaszolnak a televízió, film, irodalom és egyebek elsődleges szövegeire/képi szövegeire (text). Ezek kapcsolatai közvetlenek és specifikusak az elsődleges szövegekkel, hiszen a másodlagos szövegek egy adott elsődleges szöveghez kötődnek és ezen intertextuális viszonyaik az egyetlen raison d'étre. Céljuk, hogy bizonyos értelmeket hozzanak működésbe, másokkal szemben, illetve, hogy adott élményeket legitimáljanak másokkal szemben. Ezek egy olyan széles skálán helyezkednek el, aminek egyik végén a gyártói érdekek, másik végén pedig a nézői igények vannak. Az első esetében a stúdió-nyilvánosság és reklámhadjáratai kapnak szerepet, amelyek olyan értelmeket és élményeket vihetnek át, amilyeneket a gyártók szeretnének nézőiknek sugallni, annak érdekében, hogy közönségüket így árucikké alakítsák. A másik végen a nézők rajongó leveleiből összeállított magazinokkal osztják meg véleményüket más rajongókkal. Valahol a kettő között vannak a hivatásos kritikusok, akik a nézőkért szeretnének beszélni, de ezzel általában kudarcot vallanak, hiszen a formális kritikai párbeszéd olyan társadalmi közegben hat, amire elég kevés néző van jelen. Sokkal hasznosabbak és szélesebb körben elterjedtek azok a cikkek, amik a szereplők magánéleti hétterével vagy belsős viszonyairól szólnak, vagy a gyártás körülményeiről, a stúdiós üzletről és ehhez hasonlókról. Mindezek a másodlagos szövegek (secondary text) működésbe hozzák, sőt sokszor még ki is bővítik az elsődleges szövegek értelmeit. Ezek
72
az összefonódások lehetőségének megalkotói. A szappanoperákban játszó színészek életrajzaival kapcsolatos pletykák jól mutatják ezeket az intertextuális lehetőségeket. Ez vonzza a rajongókat, hogy felfedezzék a reprezentáció és a valóság közti intertextuális kapcsolatokat, vagy jobban mondva, inkább hangsúlyosabb vagy hiányosabb módon bemutatott dolgok között. Az életrajzok szinte hangsúlyosabban kezelt szövegek (text), mint a szappanoperák maguk, így a színészek életrajzának „igazi életük” tekintetében megtudott részletei érvényesíthetik vagy kétségbe vonhatják a reprezentált karakter hitelességét. Ezek a gyártás körülményeibe is bepillantást adnak, kitárgyalják a szereplő színész képességeit, a befektetett kemény munkát és az előadás körülményeit. Belsős információkkal szolgálnak a színészek kereseteiről és szerződéseiről, ezzel megnövelve a rajongók élvezetének lehetőségeit, a másodlagos szövegek bővítésével. A rajongók megjósolják a szereplők jövőjét, amit nem csupán a szappanból szerzett tudásukra alapoznak, hanem olyan ismeretekre is, amelyekkel csak a másodlagos szövegek szolgálhatnak. (Például amikor egy szereplő a „valós életében” terhes, vagy amikor valaki túl sok pénzt kér szerződése meghosszabbításáért.) A másodlagos szövegek, még egy ún. „szellem-kép szöveget” („ghost text”) is képesek létrehozni, hasonlóan ahhoz, amit a rossz vételű tévékészüléknél látunk. Így például a „Cagney and Lacey” nézői megérthetik és élményt is szerezhetnek a két eljátszott karakter között kialakuló kapcsolatból, éppúgy, mint a két színész között létrejövő viszonyból. Az elsődleges és másodlagos szövegeknek többmódon kapcsolódó és szövevényes játéknak az összetettsége folyamatosan táplálja és el is távolít a valóság képzetétől. Ezek a szövegek megnövelik a nézők hatalomérzetét az elsődleges szövegek/képi-szövegek (text) által felajánlott értelmek és élmények felett, hiszen a reprezentációs módokhoz való hozzáférhetőséget és a részvétel lehetőségét adja nekik. Az értelemgyártás élménye, nagyobb, mint az adott-értelemé.
4.3. Az alany és a társadalmi formáció A valós társadalmi tapasztalatnak a textualizálás útján adunk értelmet, a kultúra diszkurzív összefüggéseivel. Egy adott társadalmi tapasztalat megfelel egy szöveg elolvasásának. Ez nem jelenti persze azt, hogy a kétfajta olvasásmód azonos lenne, hiszen egyértelműen nem az, mivel mindkettő különböző módon működik. A szövegből/képi-szövegből (text)
73
fakadó élmény valamilyen mértékig a szöveg adottságainak tudatosítása. A reprezentált és a valós között létrejövő határral játszó élmény, bevonja ezek eltéréseinek és azonosságainak a felismerését. A szövegből/képi-szövegből (text) származó tapasztalat és a társadalmi tapasztalat egymástól különböznek, de teljesen nem elválaszthatók. Az a diszkurzív készlet és sajátos képesség, ami mindkettő értelemadó jellegzetességeiben megtalálható, folyamatosan átfedi és áthatja a másikét. Ugyancsak ezek a diszkurzív források határozzák meg a szubjektív értelem-gyártó képességeket, vagyis az alany interdiszkurzívitását, s így a szubjektivitás a textualitáshoz hasonlóan adott pillanatban, adott módon jelentkezik. A textuális tapasztalat, a társadalmi tapasztalat és a szubjektivitás közötti összefüggések, a módszertan tekintetében nehezen megközelíthetők, mégis elméletileg és politikailag a legfontosabbak között szerepelnek. Ezek a szövevényes (intertextual) kapcsolatok szinte végtelenül összetettek és sokfélék. A (tévé)nézés pillanataiban jönnek létre, ezért a (tévé)nézés folyamata csupán ezeknek viszonyaiban írható le. Külön-külön nem részei az adásnak/szövegnek/képi szövegnek (text), sem a nézőnek, hanem a kulturális folyamatok interaktív résztvevői. Ezek hordozzák az adás (text) áthatóságát, ami jelentős szemiotikai munkát igényel a nézőtől, avagy ennek lehetőségét biztosítja neki. Ezeknek bizonyos (személyre szabott) módokon való felhasználásában gyakorolhatja a néző „kulturális autoritását” az adás felett, szóval gyártói szerepével él. 5. Kérdezéstechnika - a kérdezés művészete 5.1 . A kérdezés művészete A tudományon kívül a mass-média az a terület, ahol a leginkább érvényes Voltaire frappáns megállapítása, mely szerint egy ember jobban megítélhető a kérdései, mint a feleletei alapján. Az interjú-műfaj elvi és gyakorlati problémáit tárgyaló tankönyvekben, riporteri vallomásokban nemegyszer találkozunk azzal a hangzatos megállapítással, amely szerint az interjú – a kérdezés művészete. Gyakorló újságírók ugyanakkor pontosan tudják, a kérdezés nem az interjúkészítők privilégiuma. A tömegkommunikációs műfajok mindegyike (talán a publicisztika kivételével) kérdésekből, illetve a kérdésekre adott válaszokból születik. Kérdéseket fogalmaz meg, tesz fel a tudós a
74
laboratóriumban, kérdésekkel jut közelebb a beteg sorsát, gyógyítását eldöntő diagnózishoz az orvos, kérdésekkel közelít az igazsághoz a tárgyalásvezető bíró és az oknyomozó riportra vállalkozó újságíró. De csak az interjú az írott sajtónak és a médiának az a műfaja, ahol maguk a kérdések is nyilvánosságra, közlésre kerülnek. Célunk valójában nem különbözik a többi kérdezőétől: kérdéseivel az interjúkészítő is információt kíván, igyekszik szerezni. Információt a tényekről, megtörtént eseményekről, azok körülményeiről, indokáról, következményeiről és információt magáról a kérdezettről. Méghozzá a személyi igazolványban szereplő adatoknál bővebb és szerteágazóbb, az illető személyiségére, jellemére, múltjára és jelenére, esetleg tapasztalataira és tevékenységére is kiterjedő, következtetések levonására alkalmas tájékoztatást. Esetleg egy-egy, a kérdezett kompetenciájába tartozó ügyről, témáról, eseményről, konfliktusról szerzett tapasztalatát, arról (azokról) alkotott véleményét. A céloknak ezt a sokaságát nyilvánvalóan nem egyetlen, hanem tucatnyi jól feltett – tehát céltudatosan szerkesztett és fogalmazott – kérdéssel lehet elérni. És akkor még nem szóltunk a kapcsolatot, a bizalom megteremtését szolgáló, és az olvasói, hallgatói, nézői kíváncsiság kielégítésére hivatott kérdésekről. A szakirodalom is, jeles pályatársaink is egybehangzóan és egyértelműen állítják: minden a kérdéseken múlik. Valójában, mint minden kategorikus sajtóismereti tétel, ez is megkérdőjelezhető: egészen más eredményt kapunk, ha ugyanazokat a kérdéseket egy színes egyéniséggel rendelkező, jól fogalmazó, kommunikatív partnernek, vagy egy dogmákban gondolkodó, zárkózott bürokratának tesszük fel. Okos kérdésre is születhet semmitmondó, a lényeget megkerülő válasz. 5.2. A kiválasztott kérdéseket hogyan tesszük fel? A fentiek tudatában a tankönyvírók néha hozzáfűzik: az sem mindegy, hogy a kiválasztott kérdéseket hogyan tesszük fel? Induljunk ki tehát abból a ténynek tekinthető tételből, hogy mindkét kérdéskör origójában indítékként az újságírói kíváncsiság szerepel. Jót és jól akkor kérdez az újságíró, ha valóban érdekli is a válasz. Lehetőleg nemcsak őt, hanem minél több olvasóját. Ehhez el is kell hitetnie interjúalanyával, hogy
75
valóban kíváncsi a válaszaira. Ez a többnyire megfogalmazatlan szerződés a garancia arra, hogy a partner hajlandó a válaszadásra, hajlandó a riporterrel való kooperációra, ami az interjú feltétele. A megállapodás – afféle lélektani gentleman aggreement – eredménye a kölcsönös bizalom, ami nélkül kár kérdezni is. A megkövetelt bizalom legfontosabb feltételei között mindenképpen említendő a megbecsülés, a szavahihetőség, a riporter kompetenciájának és felkészültségének elismerése. De hivatkozhatunk arra is, amit a nagytapasztalatú rádióriporter, Tóbiás Áron ötvenhatos kor- és sorstársaival folytatott, kötetbe gyűjtött beszélgetései előtt bevezetőben hangsúlyoz: hogy mennyire meghatározó az, hogy a kérdező és a kérdezett azonos hullámhosszon legyenek, hiszen ez nagyon hat a beszélgetés tartamára. Arra, hogyan kell – érdemes – feltenni interjúkészítés során a kérdéseket, nem érdemes teóriákat gyártani. Már-már közhely, ha elismételjük: feltétlenül pontosan, türelmesen tegyük fel, egyiket a másik után… Ezt az utóbbit, szakmabeli számára magától értetődőnek tűnő követelményt azonban Wacha Imre professzor külön kiemeli és meg is indokolja: „Az interjúalanyt nem szabad terhelni egyszerre több kérdéssel, mert részben nem tudja azonnal eldönteni, melyikre is válaszoljon, melyik a legfontosabb, részben pedig – a tapasztalat ezt mutatja, választás közben vagy megfeledkezik a kérdések egy részéről, vagy olyanformán kanyarodik el a válasz, hogy nem tud visszatérni a kérdésekre, s azok megválaszolatlanok maradnak.” (A korszerű retorika alapjai, Szemimpex, 1996.) 5.3. A kérdések tempója, ritmusa A kérdések tempójára, ritmusára sincs külön szabály. Hiába tanítanák a riportereket arra – mint némely tankönyv –, hogy célszerű a kérdéseket lassan feltenni a partnernek, ha a dialógus résztvevői mindketten, vagy legalább egyikük, az átlagosnál gyorsabb beszédű és felfogású, és a kérdezett temperamentuma az interjú során is megköveteli az értelmét és érzékeit a megfelelő módon lekötő dinamizmust. 5.4. A tartalom A tempónál természetesen fontosabb a tartalom. Kérdéseivel csak az a riporter tudja lekötni, gondolkodásra és feleletre ösztönözni partnerét, aki
76
eléggé felkészült, és aki a beszélgetés kezdetétől képes meggyőzni a másikat a maga felkészültségéről. Ez a két követelmény összefügg egymással, ámde nem azonos. Akadnak intelligens, hozzáértő riporterek/szerkesztők, akiket a gátlás, vagy valamiféle rosszul értelmezett szerénység visszatart attól, hogy érzékeltessék is saját kompetenciájukat. Még sokkal rosszabb a helyzet, ha ez a megkövetelt kompetencia, a riporter/szerkesztő személyisége és magatartása révén is hitelesített felkészültség eleve hiányzik. Borotvaélen táncol az az interjúkészítő, aki nem rendelkezik ugyan a feladat megkövetelte műveltséggel, tájékozottsággal, de az itt-ott sebtében felszedett információkkal, imponáló utalásokkal vagy idézetekkel, esetleg a felkészítő stáb által gyűjtött tények felvillantásával igyekszik lenyűgözni partnerét és a közönséget. Ilyenkor a leleplezés veszélye önmagában is feszélyező, de különösen kínossá válik, ha a riporter/szerkesztő megérzi, hogy vagy a partnerét, vagy az interjú „fogyasztóit” nem sikerül becsapni. Rendszeresen látott, nagyjából azonos szerkezeti felépítésű tévéműsorok nézői számára sokszor érzékelhető, de néha nagyon is szembetűnő a riporteri felkészültség különbsége. A jó riporternek/műsorvezetőnek/szerkesztőnek órára kész információkkal kell rendelkeznie, melyeket az adott műsorhoz és a műsorra előkészített dokumentumokra kell alapoznia. Hírlapi interjúk és kötetek bizonyítják, hogy túlnyomórészt a kérdéseken, kisebb részt a kérdezés módszerén, hangulatán múlik, hogy sikerül-e a riporternek/szerkesztőnek a beszélgetés során egy-egy embert – Kepes András szóhasználatával élve – ”kinyitni”. 5.5. A jó kérdések titka A jó - tehát célravezető, érdekes, frappáns – kérdések titkát egy életen át keresik a riporterek/műsorvezetők/szerkesztők. Van akinek előbb, van akinek utóbb, vagy csak a pálya csúcsán – esetleg alkalomszerűen – sikerül megtalálni. (A végleges és végletes kudarcokról, a kérdezés kommunikációképtelen antitalentumairól most nem beszélünk.) De léteznek a kérdezésnek viszonylag könnyen elsajátítható szabályai, és a gyakorlatlan interjúkészítők eligazodását megkönnyítő tilalomfái. Áthághatatlan aranyszabály, hogy különösen híres interjúalanytól nem illik
77
olyan tényeket tudakolni, amelyek ismerete nélkül igazából találkozót sem kérhetett volna az újságíró attól, akinek személye és tevékenysége a nyilvánosság előtt zajlik. Nem lehet megkérdezni egy országgyűlési képviselőtől, melyik párt tagja. (Civiltől, orvostól, iskolaigazgatótól viszont nem illik.) Színésztől, hogy melyik filmben, darabban játszott főszerepet. Írótól legújabb regénye címét; botrányt keltő színházi előadás rendezőjétől, hogy vajon milyen volt a fogadtatás? Összefoglalva, ne kérdezzük azt, ami a Ki kicsodában, vagy a napi, heti sajtóban egyszerűbben megtalálható. De ne rohanjunk ajtóstól sem a házba, különösen nem feleslegesen indiszkrét kérdésekkel. Miért nincs – tízévi, kiegyensúlyozottnak mondott – házasság után gyermekük? Igaz-e, hogy nagyobbik fiukkal azért van annyi gond, mert adoptálták? , stb. Kerüljük az először, harmadszor, huszadszor még érdekes, századszorra viszont már feltehetetlenné koptatott kérdéseket, mint például: amikor neves közéleti emberektől kérdezték meg, hogy „Mikor sírt Ön utoljára?” De, amikor sorozatban halljuk ugyanezt a kérdést, előbb egyhangúvá, később idegesítővé válik. Valódi emberi érdeklődés, a megismerés vágya helyett a kiürült rutin bizonysága lett. 5.6. „Igent” és „nemet” mondani Jó interjúkészítő nem tesz fel olyan kérdést, amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Az eldöntendő kérdés, ha egyáltalában választ provokál, elriaszt, vagy legjobb esetben is leállítja a beszélgetést. A tömör, egyszavas válasz után a riporter kínlódhat, amíg partnere újra felveszi a beszélgetés fonalát. Wacha Imre is szakmai hibának ítéli, „ha a riporter tudásával kérkedve úgy fogalmazza meg a kérdéseket, hogy beszélőtársa csak igennel vagy nemmel felelhessen” (i. m.). Alapjában helyesen állapítja meg Domokos Lajos Press című könyvében, hogy „Az eldöntendő kérdést ugyanúgy lehet használni, mint bármi mást, de ilyenkor már a második, harmadik kérdéssel is készen kell állnia a riporternek, mert bizony kínos helyzetbe kerülhet egy lakonikus »igen« vagy »nem« után.” Szemléletes a tankönyvi példa is: „– Igaza volt az ellenzéknek. – Igen!… aztán csak a néma csend. Ennél is szörnyűbb helyzetet teremthet a kérdés: – Kommentálná? – Nem.”
78
Nemzedékek tapasztalata igazolja, hogy a riporterek/műsorvezetők/szerkesztők tájékozódását, az információszerzést és az interjú menetét legjobban az olyan nyitott kérdések szolgálják, amelyek lehetőséget adnak beszélgetőpartnerünknek a terítéken levő téma kibontására. Előfordul, hogy a riporter ugy kérdez, hogy felszólít: „Elmondaná nekünk, hogy mi történt, amikor a szurkolók összeverekedtek!” Máskor akár kérdés nélkül, a beszélgetésből következő (saját) reflexióval ösztönzi partnerét a téma kibontására, vagy éppen ellenvetésre. „Maga nem tett ugyan semmi látványosat sem, csak éppen írt és nem állt szóba velünk” – állapítja meg a tényeket Mészöly Miklóssal beszélgetve V. Bálint Éva, abban a biztos tudatban, hogy az író helyeslő, vagy ellentmondó véleménnyel, vagy a témához kapcsolódó történettel, de mindenképpen reagálni fog a megjegyzésre. (Rendiség a romokon, Pesti Szalon Kiadó, 1994) 5.7. Feltáró, rávezető, beugrató, manipulatív/álkérdések E címbéli felsorolás minden, csak nem tudományos rendszerezés. Még osztályozásnak is vitatható. Hiszen valójában annyiféle kérdés létezik, ahány újságíró, ahány interjú. Bár az egyes kérdéstípusok között érzékelhető némi különbség, köztük éles választóvonalat csak a fejüket sajtótudományra adó bürokraták húznak, nem a gyakorló interjúkészítők. Feltáró kérdésnek leginkább az igazság felszínre hozatalát, a konfliktus megvilágítását szolgáló kérdést nevezzuk. A sugalmazó kérdés egy létező, de semmiképpen nem helyeselhető riporteri módszer eszköze. Tanulságos példát kínál e módszer alkalmazására és következményeinek érzékeltetésére Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép című könyvében. A kérdezés-technika közismerten szuggesztiós metodikája ez esetben a manipulációs módszerek és lehetőségek bizonyítását és leleplezését is szolgálja. John Brady könyvében a beszélgetés kulcskérdéseinek gondos megfogalmazására hívja fel pályatársai figyelmét. Nem mindegy, hogy a riporter éppen csak megkérdezi, sztrájkfelhívás esetén csatlakozna-e beszélgetőpartnere a megmozduláshoz, vagy a feltett kérdéssel szuggerálni kívánja interjúalanyának a választ, valahogy így: „ön, mint szakszervezeti tag
79
nyilván köteles csatlakozni, ha a szervezet kimondja a sztrájkot?” Ellenkező előjelű, tartalmú manipuláció történhet akkor is, amikor az interjúkészítő belefojtja partnerébe a szót. Hozzátartozik a kérdezés művészetéhez a kérdések lényegre törő, pontos, szellemes megfogalmazása is. Szószátyár, a konfliktust kerülő, avagy tiszteletlen kérdésre aligha érkezik igazán jó válasz. De még ennek a régi igazságnak a tudatában is meglepett a Friderikusz-stáb egyik, színészből lett „álriporterének” a nyilatkozata, amiből kiderül, hogy az illető legfontosabb feladata a műsorban elhangzó interjúkérdések „meglepő és mulatságos” fogalmazása volt. Ha valaki matematikailag – mondjuk pontozással – összegezné a kérdések és válaszok színvonalát, nem biztos, hogy az eredményesség mutatói mindenkor arányosan minősítenék a kérdező munkáját. Hiszen, ha a kérdező sikeresen „támad”, a válaszadó sokszor okosan és eredményesen „védekezik”. Magnóra felvett, lehallgatott párbeszédek (is) tanúsítják, hogy az interjúk során korántsem minden kérdés kerül megválaszolásra. Az interjúkészítő által feltett kérdésre gyakran hallgatás, még sokkal gyakrabban mellébeszélés helyettesíti a választ. Mert kérdezhet a riporter bármilyen technikával és felkészültséggel, partnere csak arra válaszol, amire akar, amire hajlandó. És ha eleve elhatározta, hogy bármit kérdez a riporter, ő akkor is előre elkészített, vagy legalábbis végiggondolt forgatókönyvéhez tartja magát, akkor mindenképpen azt fogja felelni, amit közhírré kíván tenni, amit el akar mondani. Ha ügyes és diplomatikus, akkor megtalálja a kapcsolatot a kérdés és a saját előre eltervezett válasza között. Ha járatlanabb a kommunikációs módszerek és trükkök világában, akkor vállat von, és a látszatra sem hederítve – mondja a magáét. A riportalany által fogalmazott kérdéssor lehet kellemes, kényelmes, még jó is, de izgalmas – soha. Az önkiszolgáló interjúmódszer eleve kiküszöböli a dialógusból adódó feszültséget. Jellemző, hogy Illyés Gyula, akinél elbűvölőbb, bölcsebb interjúalany nemigen szerepelt a magyar közéletben, egyetlen kötetben megjelent öninterjújában konvencionális kérdésekre korrekt választ ad, és ezzel meg sem közelíti még a közepes újságíróknak adott, valóságos interjúkat sem. (Három hónap külföldön, In: Hajszálgyökerek, Szépirodalmi Kiadó)
80
Kilátástalan vállalkozás az interjú olyankor, amikor az újságíró eleve igyekszik elkerülni minden rázós, fogas kérdést, és csak mikrofonállványként szolgálja, álkérdésekkel „ostromolja” magas rangú partnerét. E műfaj hagyománya és gyakorlata is jellemző volt a pártállam sajtójára. De sajnos, nem csak arra. Napjainkban Lévai Júlia publicista tette szóvá, milyen szakmai következményekkel jár, ha a tévériporter álkérdéseket fogalmaz, a válaszolni hivatott vendég pedig kérdez, és az adás végére a nézőben az a benyomás alakul ki, hogy „nem a média közvetített információkat az interjúalanyról, hanem ez utóbbi közvetítette gát nélkül önmagát.” (Lévai Júlia: A társalkodónő ösztönössége, Népszabadság, 1998. augusztus 21.) Sarokba szorítani a partnert akkor kell, akkor érdemes, ha a kérdések valóban az elleplezett igazság felderítését, a felelősök leleplezését szolgálják. Ha a képernyős (vagy hírlapi) Össztűzben a riporter képes érvekkel és tényekkel szembesíteni „áldozatát”. Ez történhet nyílt színen, a műsorra tűzött tévéinterjú folyamán is, vagy oly módon, hogy a riporter a már felderített igazság egyes (a tettes számára is új) mozzanatokkal szembesíti a kérdezettet. Gyakran alkalmazott riporteri módszer, hogy a kérdező kisebbnagyobb súlyú tények felemlegetésével jelzi, hogy valójában már mindent, vagy majdnem mindent tud a szaunában megizzasztott, össztűzben megperzselődött interjúalanyáról. Ilyenkor az interjúalany, a további leleplezéstől való félelmében felfedi kártyáit.
5.8. Kérdések – receptre A médiaban nem érvényesek a sablonok, értéktelenek és alkalmatlanok az előre gyártott sémák. Vannak persze sztereotip helyzetek és ezekhez kapcsolódó kérdések is. Sztárok lelkét, titkát persze nyilvánvalóan más kulcs nyitja, mint a sarki gesztenyesütő néniét, vagy a Nobel díjas tudósét.
5.9. A dialógus dramaturgiája Még aki nem fogalmazza meg előre, s nem veti papírra a kérdéseket, az sem mulaszthatja el a lefolytatandó beszélgetés tartalmának,
81
tehát a kérdésekkel együtt az elvárható válasz anyagának előzetes átgondolását. Aki kizárólag partnerében és az Úristenben, a pillanat ihletében bízik – hogy „majd csak lesz valami” –, ahhoz az olajkutatóhoz hasonlít, aki minden előzetes elemzés és vizsgálat nélkül kezdi fúrni a földet, hátha olajra bukkan. Előfordulhat, hogy vállalkozását ily módon is siker kíséri. De ennek valószínűsége jóval kisebb, mintha előzetes talajminták vétele, geológiai kutatások és mérések alapján indítja el a várható olajlelőhelyen a munkát. Ám jobbnál jobb kérdésekkel a tarsolyában az újságíró még mindig nem tud választ adni a legfontosabb kérdésre: mikor (és hogyan) lesz az eltervezett érdekes, ötletes kérdésekből értékes és szerves interjú? Ha az előre eltökélt sorrendben valamennyit felteszi? Ha a helyzet hangulatában és önmagában bízva, a spontaneitás jegyében sodortatja magát kérdésről kérdésre? Avagy, akkor van igazán esélye a sikerre, ha tervszerű előkészítő munkával teremti meg az improvizáció látszatát? Vannak, akik a tervszerűség jegyében szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy a kérdező kész (írott) kérdéslistával érkezzen meg az interjú színhelyére. Azzal érvelnek, hogy az előre kialakított program – a beszélgetés viszonylag részletes vázlata – megóvja az interjúkészítőt a véletlen és ötletszerű, vagy éppen mellékes kérdésektől, megkíméli a pillanatnyi rövidzárlat kínjától és a váratlan csendektől. Biztosítja, hogy minden lényeges témára sor kerüljön és a találkozás értékes perceit valóban tartalommal, munkával töltse ki a riporter. Csakhogy a valóság, két ember együttes, vagy párhuzamos gondolkodása, kapcsolata nem tűri a kalodát. Hiába rendezte a riporter világos logikai rendbe a maga tizenkét kérdését, bármikor előfordulhat, hogy partnere – aki a harmadik téma után az ötödikbe, a tizedik után a másodikba kap – könnyen felboríthatja a kérdések logikai alapon felépített kártyavárát. Ilyenkor az újságíró megtehetné - de szerencsére nem igen teszi meg –, hogy az eredeti elképzeléshez ragaszkodva, visszarángatja partnerét a vázlathoz. A gyakorlatban azonban szerencsére ez ritkán következik be: a riporter
82
többnyire megfelelő empátiával magáévá teszi és elfogadja a válaszadó logikáját, és azt követve folytatja az interjút. Ha ennek nyomán viszont kusza és logikátlan vagy nehezen követhető lesz az interjú, az újságíró hajlamos arra, hogy maga helyett partnerében keresse a hibát. Csakhogy a dialógus dramaturgiája, felépítése – a kérdező felelőssége. Neki kell vállalnia, hogy a válaszokra reagálva, a vázlatot sutba dobva előre szalad, vagy visszakanyarodik, közbevet, visszakérdez, de közben az élő dialógus által megteremti a beszélgetés új kompozícióját. Mert a lényeg soha nem a riporteri „tervfegyelem,” hanem a jó interjú nyersanyagát kínáló, eleven beszélgetés. A kérdések számát és sorrendjét illetően is megoszlanak a vélemények. Van, aki azt vallja: általában tíz kérdés alkotja a riporter munkahipotézisét, ennyi a kiindulópont, ennyit kell előre végiggondolni, mielőtt a beszélgetésbe fognánk. Más, maximalista szakmabeliek, ezzel szemben semmilyen korlátot nem állítanak képzeletük útjába. Azt vallják, hogy minél több a kérdés, annál izgalmasabb, teljesebb lesz a beszélgetés. Külön vitatéma lehetne a tervezett kérdéssor felépítése. Mi a célszerűbb: in medias res kezdeni, és a továbbiakban lassan, kényelmesen végigporoszkálni a kérdések útján, vagy a téma pereméről, felületéről indulva, egyre mélyebbre ereszkedni a problémák kútjába. A gyakorló újságírók e téren nem kerülnek valódi választás elé: általában a téma, a helyzet diktálja a tennivalókat. Feltéve, hogy az újságírónak füle is van, és főként érzéke a dialógus dramaturgiájához. Mert az újságíró és a választott partnere között dialógusnak – akár egy színpadi jelenetnek – megvan a maga optimális dramaturgiája. Ennek szabályai közé tartozik, hogy a nehezen oldódó interjúalanynak illik megkönnyíteni a beszélgetést. Először a lehető legegyszerűbb, konvencionális kérdésekkel, saját, a témához csak lazábban kapcsolódó élményeinkkel közelítjük meg, s csak ezután vágunk a dolgok közepébe. A tárgyilagos, csak a tényeket becsülő interjúalanyt viszont nem kényszeríthetjük hosszú elbeszélésre, és kár untatni saját fecsegésünkkel is. Építsük a cikket az ő precíz és tömör, célratörő közléseire, valószínűleg jól járunk. Aki viszont szívesen mesél és már a bevezető kérdésre elénk tárja mindazt, amiért jöttünk, azt hallgassuk meg türelemmel, s csak annyira avatkozzunk be előadásába, amennyire az elkerülhetetlen. A ránk zúduló szózuhatag megzabolázását – a vállalkozás veszélyének tudatában – minél
83
tapintatosabban kell elvégezni, mindvégig szem előtt tartva partnerünk érzékenységét. Jó újságíró tartózkodik az indiszkréciótól, a nyilvánosságra nem tartozó, nem közérdekű dolgok firtatásától, riportalanya érzékenységének megsértésétől, de nem hátrál, amikor a közérdekről, a közvéleményre tartozó problémáról van szó. És ne felejtsük el, hogy a következetesség és rámenősség között az újságírói cél húzza meg a választóvonalat. A kérdéseket tartalmazó notesz akkor is biztonságot ad, ha a beszélgetés során bele sem néz a kérdező. De még ha így történik is, ha az interjú látszólag „spontán” párbeszédből alakul, akkor sem árt a beszélgetés befejezése előtt belepillantani az előre elkészített vázlatba: gyakran előfordul, hogy a riporter ilyenkor – búcsúzóban – teszi fel az utolsó, legfontosabb kérdést. Akár úgy, hogy jelzi, túlságosan elkanyarodtak a témától, vagy bevallja: a kötetlen beszélgetés során elfeledkezett valamiről, amire pedig a lap olvasói, az adás nézői igényt tartanak. A kérdezett megnyerésére és megnyugtatására is alkalmas, bevált módszer, hogy elmenőben a riporter még felajánlja: ha van olyan lényeges kérdés, probléma, amire nem került sor, a beszélgetésben még itt az utolsó, alkalmas pillanat! A riporter készséggel felteszi azt az utolsó kérdést, amit a válaszadó fogalmazott meg, és amit voltaképpen helyette szegez a partnernek. Az esetek többségében a partnerek nem élnek ezzel a felkínált lehetőséggel, inkább még meg is nyugtatják az újságírót, hogy minden fontosat megkérdezett. De ahol sor kerül a pótlásra, ott ez általában az írás javára válik. Mindenesetre a riporternek számolnia kell azzal a kockázattal, hogy esetleg a búcsút követően még hosszú percekig, negyedórákig folytatódik (a válaszadó szája íze szerint) a beszélgetés.
5.10. Fel nem tett kérdések Eddig, a cél érdekében, a feltett és a feltehető kérdésekről beszéltünk. Hiszen a közhit szerint ezek alkotják, jellemzik az interjút. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Minden újságíró, és nagyon sok újságolvasó/rádió hallgató/tv-néző is tudja, hogy számtalan esetben a fel nem tett kérdések minősítik az interjút. Bűnügyi históriákban a félben maradt képernyős beszélgetések mentsége a nyomozati titok. A néző
84
kénytelen elhinni, hogy a riporter nem mehetett tovább még a maga-feltárta nyomon sem, mert ezzel esetleg veszélyeztetné a nyomozás sikerét. Más témáknál, más alkalmakkor viszont ingerli és dühíti a nézőt, az olvasót, ha a riport ott ér véget, ahol kezdődnie kellene. Ha az interjúkészítő – felületességből, óvatosságból vagy érzéketlenségből – nem teszi fel azt a kérdését, ami mindenki másban megfogalmazódik. Csakhogy ez koránt sincs így. A kérdezőnek reális kockázatokat vállalva fel kell tennie minden, a témához tartozó fontos kérdést, akkor is, ha az válasz nélkül marad. 5.11. Elköszönés A kérdező és a kérdezett közös érdeke, hogy a beszélgetés ne haraggal, hanem kölcsönös megelégedéssel záruljon. Ilyenkor szokta az újságíró írásban udvariasan megköszönni a beszélgetést. Szóban ehhez rendszerint még a kérdezett „viszontköszönete” járul. A konvenciók olyan erősek, hogy nem ritkán a kérdező és a válaszadó egyszerre köszönik meg egymásnak a beszélgetést. Ez végül is nem rossz, és nem is indok nélkül való: utóvégre a riportalany tette lehetővé az újságírónak az interjút, és ugyanakkor a meginterjúvolt jazz-énekes vagy taxisofőr, adószakértő vagy miniszteriális illetékes számára sem volt közömbös a megszólalás lehetősége, az újságíró képviselte nyilvánosság. Csakhogy, amíg az élet számtalan változatot kínál a fenti köszönet-váltásra, nyomtatásban túlságosan is gyakori az uniformizált búcsú, a „Köszönöm a beszélgetést.” Nyelvtanilag korrekt, tartalmilag elfogadható, bevált záróakkordja ez a születendő írásnak. Csak éppen frázissá kopott, és ennek következtében, mint a búcsú legsematikusabb formája, mára már olyan, mintha ott se lenne, untatja az olvasót/hallgatót/nézőt. Formális udvariassága nem pótolja a valóságos emberi gesztust, a találkozás tartalmi lezárását. Mennyivel tartalmasabb és eredetibb Aragon és Dominique Arban kötetnyi párbeszédének záróakkordja, ahol a riporter felkínálja az írónak a számvetést, és amikor megkérdezi: Vannak-e olyan megközelíthetetlen területek, amelyekről partnere soha nem fog beszélni? Az őszinte igen pedig további kérdésre ösztönzi: Fontosak? Mire Aragon, a tőle elvárható eleganciával, kérdéssel válaszol: „Ha nem lennének fontosak, miért is lennének megközelíthetetlenek?" (Aragon beszélget, Európa Könyvkiadó, Modern Könyvtár é. n.)
85
A búcsú után már igazán semmi dolga a riporternek: „csak” meg kell írnia (adott esetben) – pontosan, hitelesen, hűségesen, tömören és élvezetesen – a lezajlott beszélgetést. Utóvégre nem saját szórakozására, épülésére, hanem az olvasók, a hallgatók, a nézők nevében és az ő kedvükért beszélgetett.
86
IV. A RÁDIÓ, TV-HÍREK
Sokan kísérelték meg a hír meghatározását. Az alábbiakban idézek néhányat a különböző meghatározásokból: “A hír – az első beszámoló olyan fontos eseményről, ami érdekes a közönseg számára” – igy fogalmaz Erie C. Hopwood szerkesztő. “A hír véleményünk szerint, bármilyen biztos tény, vagy szabatos gondolat, ami az olvasók jelentős számára érdekes”- írja Dean M. Lyle Spencer /News writing.- Hírszerkesztés “Hír minden időszerű közlés, amit a hírszerkesztőség közlésre kiszemel, mert érdekes a hírt közlő újság olvasói számára” – állapítja meg William S. Manlsby /Getting the News. – A hírek megszerzése “A hír pontos, pártatlan beszámoló olyan időszerű esemény tényeiről, amely érdekes és fontos az olvasó számára, vagy azzá válhat,” – véli Dr. Willard G. Bleyer /Newspaper Writing and Editting. – Újságírás és szerkesztés Minden megfogalmazásban szerepel ez a szó: érdekes. De vajon hogyan ismerhetjük fel mi érdekes? Milyen tényezőktől függ ez? Douglas Wood Miller A hir jelentősége és a riporter cimű tanulmányában négy tényezőt említ: 1. 2. 3. 4.
a hír frissesége a hír eredetének helye a hír közlésének helye a hír tartalma
1. A hírközlés A sajtó, a rádió és a TV., azaz a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás alapvető rendeltetése, hogy másokat értesítsen a jelenségekről és eseményekről, valamint azokat magyarázza és ezáltal hozzásegítsen helyes értelmezésükhöz, a megfelelő álláspontok kialakításához. Az újságíró - legyen az írott sajtó vagy a rádió, TV.
87
munkatársa -, akarva nem akarva közéleti dolgozó. Részt vesz ugyanis a közvélemény tükrözésének, befolyásolásának, a vélemények cseréjének bonyolult folyamatában. Mint ilyen a közéleti nyílvánosság előtt “szólal” meg, akár írásban teszi ezt, mint a sajtó munkatársa, akár “élőszóval”, azaz elhangzó beszéddel. A tömegtájékoztatás munkatársának feladata, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket, a jelenségeket és azok tömegéből kiválassza a jelentőseket, amelyek általános érdeklődésre tarthatnak számot, és azokról megfelelő módon tájékoztassa a közvéleményt. Tehát a tévés, rádiós újságíró valahol, valami módon, valamiből, valakitől megtudott valamit - ez a hírközlés alapfeltétele - , és feladata, hogy ezt ( az olvasó vagy a tévénéző, vagy a rádióhallgató), azaz a közönség elé tárja. 2. A rádió/tv-hírek sajátosságai A rádió/televízió és a hír különös kettős kapcsolatban van. A rádió/televízió lehetőségei a legideálisabb közlési formát, közeget biztosítják a hírekhez, a hír pedig a rádió/televízió egyik legfontosabb műfaja, a hírközlés a rádió/televízió egyik legfőbb feladata. A hír gyors beszámoló a legfrisebb eseményről és ma már a rádió mellett, a televízió is gyorsan tudja tájékoztatni az embereket, s még képi élményt is tud nyújtani. Ma már külön hírcsatornákon óráról órára közvetítenek híradót. Ügyelni kell a híradás egységére, hogy az egész a hírek célratörő és hatásos sorozata legyen. A legegyszerűbb, legrövidebb híradás is 5-6 hírt kell tartalmazzon. Ügyelni kell arra, hogy ezek logikusan kövessék egymást, s ha lehet, már a bevezetőben érződjék a kapcsolat a hírek közt, s lehetőleg, legyen átmenet.
A tv-hírek sajátosságait végülis két körülmény határozza meg: a. A rádióban/televízióban nem önálló hírek, hanem híradások hangzanak el, a hír az egész híradás szerves része. b. A rádió/tv-hír nem nyomtatásban jelenik meg, hanem elhangzik, elmondják. Egyszeri közlés ez, egyidejüleg sok néző/hallgató számára.
88
2.l. A hír a híradás része A nyomtatott sajtóban: újságokban, hetilapokban, folyóiratokban egyedi történetek, beszámolók, tudósítások, hírek szerepelnek. A lap bármilyen csoportosításban is találja cikkeit, bárhogy is tördeli, az olvasó maga választja ki /tudatosan vagy ösztönösen, aszerint, hogy mi ragadja meg figyelmét, hogy mit olvas el és maga dönti el ezek sorrendjét is. A tévénéző, rádióhallgató viszont nem térben, hanem időben csoportosított híreket kap. Nem választhatja meg azok sorrendjét, egyidejüleg csak az adott, meghatározott szöveget/képsort figyelheti (vagy kapcsolhatja ki). A hírek egymásutánisága sokkal szigorúbb szerkezet, sokkal átgondoltabb, logikusabb szerkesztést követel, mint az egymásmellettiség. Ennek azonban rendkívül nagy előnyei is vannak, hiszen a csoportosítás asszociációkat vált ki a nézőben/hallgatóban, képzettársításra kényszeríti.
2.1.1. A híradások típusai A különböző híradásokat négy csoportba sorolhatjuk: a. Szalaghírek: egy-két mondatos, tömör, friss hírekből állnak. Időtartamuk: l-3 perc. b. Rövid, tájékoztató hírek: rövid, lényegretörő és szinte kizárólag először elhangzó, friss eseményeket közölnek, legtöbbször csak lead-ekben, kizárólag a legfontosabb tényekre szorítkozva. Időtartamuk: l-5 perc. c. Összefoglaló hírek: Az előző napszak, vagy az egész nap lényeges híreit foglalják össze, a részletekre is kitérve. Az egyes események hátterét is felvázolják, felidézve a megértéshez szükséges korábbi eseményeket is. Időtartamuk: 5-2o perc. d. Krónika vagy híradó: az előző napszak, vagy az egész nap híreit, eseményeit ismertetik, a rádiós, tévés újságírás valamennyi eszközét, műfaját igénybevéve.
89
3. A hír fogalma A tévé és rádió legfontosabb feladata mindenütt a világon a tájékoztatás, ennek rendel alá minden más műsort. A világ szinte valamennyi rádiója szigorú törvénynek tartja, hogy a nemzeti főadó, a hírekkel bármilyen körülmények között is hajszálpontosan jelentkezzék. Egy-egy országban tesznek csak olyan engedményt, hogy hírek kiszoríthatják vagy késleltethetik a híreket. Tehát pl. egy nagyon fontos sportesemény vagy egy politikai megnyílvánulás helyszíni közvetítése eltolhatja a soron következő híradást. Az informálás pillére az 5 W szabálya:
Who - ki (kivel történt) ? What - mi ( mi történt) ? When - mikor (mikor történt)? Where - hol (hol történt)? Why - miért (történt)?
Minden jó hírnek választ kell adnia a felsorolt öt kérdésre vagy legalábbis az első négyre. Idővel az 5W kiegészítője lett a How (hogyan, mily módon történt) kérdés is. Van, ahol hetedik elemként elvárják a hírforrás megjelölését is. Régebben megkövetelték az újságírótól, hogy ezekre a kérdésekre egyetlen mondatban válaszoljon. Ez a követelmény ma is él az újságok és az audio-vizuális l-2 perces rövid hírekben. Mivel azonban a hírkészítés egy követelménye a világosság, (köz)érthetőség, semmiképpen sem szükséges a feltüntetett hírelemeket egy mondatba sűríteni. Egy-egy hír terjedelmét általában két tényező szabja meg: a. tömören, érthetően közöljön minden lényeges mozzanatot, b. olyan hosszú legyen, amekkora terjedelmet (a lap rovatterjedelme, ill. a műsoridő) megenged. Az 5W szabályához tartva magunkat a rövidhírben sokszor lényegtelen, hogy melyik hírelem kerül előtérbe: a hír élére, ill. a hangsúlyos helyére. Gyakran azonban meghatározott kérdésre kell elsőként válaszoljon. A tévé és rádió-hírekre jellemző a legfontosabb mozzanatnak a hír élére
90
dobása, mondva, hogy “erre kapja fel a fejét a néző/hallgató”. Ez igaz. De az is való, hogy a néző/hallgató, aki gyakran csak “háttértévézik/rádiózik”, ekkor még nem figyel, csak felfigyel a közlésre, ezért nem is tudja igazán megjegyezni az “elkapott” információt. A tv/rádióhírek esetében (még az egymondatos rövidhírekben is) inkább a hírmondat második felébe célszerű elhelyezni a legfontosabb információt. Más a helyzet, ha a mondat 3-5 mondatos (megírt) hír élén áll lead-ként, azaz figyelemfelhívó tételmondatként, melyet majd a továbbiakban a hír kifejt és részletez. Persze ez sem merev szabály. Mindig magának az eseménynek kell megszabnia, mi kerül a hírmondat élére, illetőleg a lead- vagy a headline-mondatba. Lényeges szempont: a jó hír jellegzetessége nemcsak a logikus felépítés, hanem a világosság és a tömörség is. Ugyanakkor a hírnek nem szabad tútzottan tömörnek sem lennie, nehogy felesleges fejtörésre késztesse a befogadót. A tv/rádióhírekben pedig némi redundanciára (ismétlésre) is szükség van, hiszen a hallgató nem tud visszalapozni, ezért nem árt némely gondolatnak a (szinonimikus) megismétlése.
3.l. Tájékozódás A tévé, rádió hírszerkesztőjének rendszerint kiterjedt kapcsolatai vannak, ezek segítségével szerzi meg a legtöbb belföldi hírt. A legtöbb tv/rádióállomás hírszerkesztőségének külön személyzete van, amely kizárólag hírek megszerzésével foglalkozik, de a kisebb állomásokon is egy-két embernek csak ez a munkája. A hírforrásokat három csoportra osztják: - Az első csoportba tartoznak azok, amelyeket naponta személyesen felkeresnek, mint pl. a fontosabb minisztériumok, a megyei tanácsok, stb. - A második csoportba tartozó intézményeket, pl. a kevésbé fontos minisztériumokat, a nagyobb szállodákat, a mentőket, stb. minden nap telefonon hívják fel. - A harmadik csoportba taroznak azok az intézmények, amelyeket vagy előre meghatározott napokon, vagy szükség esetén keresnek fel, pl. a különböző tervbizottságok, a nyugdíjintézet, stb.
91
Számítanak ezenkívül a közönség tájékoztatására is beérkező telefonok, amelyeket a hírcsoportnál feljegyzik. Ezeknek a hírszerző csoportoknak külön is felszokták hívni a figyelmét, hogy a beszélgetések során lehetőleg minél több adatot: nevet, címet, stb. vegyenek fel; hogy az anyagfelvételnél lehetőleg pontosan ellenőrizzék a nevek helyes írását és tudják meg a helyes kiejtést is. Másodlagos források - a legtöbb másodlagos forrás valamennyi hírszekesztőségében a távirati telex anyaga és a lehallgató szolgálat jelentése a külföldi tv/rádióállomások híranyagáról. A híreknek kb. egyharmada az, amit valamennyi nagy hírügynökség (természetesen a maga tálalásában) felhasznál, a többi hírt egy-egy távirati iroda közli csak, a többiek nem veszik át.
4. Hírtipusok A híreket különböző szempontok szerint osztályozhatjuk: A hír tartalmát tekintve van: kül- és belpolitikai hír, kulturális hír, gazdasági hír, rendőrségi hír, bűnügyi hír, bírósági hír, sporthír, stb. A hírnek terjedelmétől, megfogalmazási módjától függően is több változata van: A gyorshír vagy kishír Amikor maximális gyorsaságra vagy rövidségre van szükség, nem kell az “előírt” öt elemet beépíteni a hírbe; a legtömörebb formában, csak a leglényegesebb információkat közöljük (rendszerint egyetlen mondatban). Ezt nevezzük gyorshírnek (flash-nek). Célja a tájékoztatás arról, hogy valami fontos dolog történt. A gyorshír nemcsak sürgős vagy váratlan eseményt,
92
fejleményt jelenthet, hanem valaminek az első, jelentős tényét is. Például azt, hogy valami történt, de az eseményekről még nem áll rendelkezésre semmilyen vagy részletesebb tényanyag. Később persze részletes híranyag követi a kis- vagy gyorshírt, mely tehát csupán a legalapvetőbb információt adja meg. Mégis válaszolnia kell legalább 4 kérdésre: kivel (mivel), mikor, hol, mi történt? A megírt hír Több adatot tartalmaz. Felel már a hogyan, miért, milyen következmények várhatók? kérdésekre is. Nagyobb terjedelmű tehát, sok adatot tartalmazó hír. A gyorshírhez képest már részletes, több szempontra is kitér. A közlésanyagnak ez a megnövekedett halmaza rendezettséget és belső szerkezetet követel meg. A rádióban/tévében ez a műfaj meglehetősen ritka. A kisinformáció Az információ lényegét a lead-ben, azaz a bevezetőben kell leadni, és csak a továbbiakban lehet rátérni a többi mozzanatra. A leadet, az információ magvát jól meg kell fontolni és a lehető legnagyobb gondossággal kell megfogalmazni. Ez a bevezető dióhélyban tartalmazza magát a hírt. (A megfogalmazás értelmező szövegmondás tanításával foglalkozó magyar szakirodalom a leadet tételmondatnak nevezi.) Az ezt követő részt nevezhetjük az információ törzsének. Az összefoglalt lead (a tömör bevezető) után az információ további kibontása, tagolása függ a tárgytól, a megkívánt terjedelemtől (rádióban, tévében az adásidőtől), a hír jellegétől, valamint a rendelkezésre álló adatoktól. “Törvény” erre nincsen. Gyakorlatilag a kisinformáció hírtörzse kezdődhet a második legfontosabb ténnyel, azt követheti a harmadik, stb. A lead egyébként fontos szerepet kap a hírblokkban, ill. a krónika típusú adásokban. Ezekben ugyanis az egyes hírek leadjéből állítja össze a szerkesztő a műsort bevezető és záró, ún. headline-t, rövid tartalomjegyzéket, amely rendszerint ilyen bevezetővel hangzik el: “A tartalomból…” vagy “Híradásunk tartalmából…”, ill. “Főbb híreink voltak…”.
93
A nagyinformáció Bővebb téma kifejtésére alkalmasabb forma a nagyinformáció. A leadmódszer alkalmazásával aránylag könnyen és gyorsan csoportosíthatók a nagyinformáció tényei. A nagyinformációnak saját formája hallható a rádióban (látható tévében) az olyan műsorokban, amelyekben egy szakértő dolgoz fel egy időszerű, problematikus kérdést. Ennek során adatait, bizonyítékait nem maga adja elő, nem maga fogalmazza meg, mint a sajtó munkatársa, hanem riportrészleteket, egyes megnyialtkozásokat, írott dokumentumokat mutat be (ilyenek pl. A hét, a Panoráma). A nagyinformáció a retorikai műfajok közül a kiselőadásnak, némileg az értekezésnek felel meg. A hírcsokor Közös érdeklődésre számot tartó, azonos témával foglalkozó hírek együttese. Abból kell kiindulni, hogy bár az egész hírcsokor egy problémakörről szól, az egyes hírek részei annak, ezért a témakört más-más oldalról kell megvilágítani. Ez azt jelenti, hogy az egyes híreken belül máson és másutt legyen a hangsúly. Ezt alcímek is jelezhetik. A hírblokk Kis hírek vagy nagy hírek együttese. Elemei között nincsen szükségszerű vagy logikai kapcsolat. Főleg rádiós (tévés) műfaj., egy hírmondás alkalmával elmondott hírek együttese. Általában 3-5 perc alatt 6-lo rövidhír hangzik el. A hírblokkot gyakran az ún. headline vezeti be és zárja le. Ez is segíti a jelentősebb hírek, információk megjegyzését, hiszen így ezek egy híradásban háromszor is elhangzanak: a headline-ban, a részletes hírekben és a főbb hírek megismétlésekor a híradás végén. Ezek az ún. krónika típusú vagy arra emlékeztető összetett tájékoztató, informáló műsorok sajátos változatát képezik a rádió és tévé adásában a tájékoztató műfajnak. A hírösszefoglaló A kül- vagy belpolitika egy meghatározott időegység (pl. egy hét) alatt lezajlott eseményeinek, valamely azonos témakörbe tartozó híreinek tömör
94
összefoglalása. Többnyire az események időrendjében halad, de az események közül a leglényegesebbeket emeli ki (tehát válogat) és bemutatja az események közti összefüggéseket is. Gyakran hivatkozik az eseményeket kommentáló kül- és belföldi lapokra, és szembesíti is e lapok nézeteit. 5. A hír részei A hír fő részeit a bevezetés (lead) és a taglalás (body) képezik. A bevezetés válaszol a hat fő kérdésre vagy ezek egy részére. Kiemeli az esemény, a hír legfontosabb, legérdekesebb részét. A személyek, helyszínek és események gyors azonosításával, előrebocsátásával érthetővé teszi a történetet. A taglalás részletes beszámoló az eseményről. A bevezetésben említett tényeket fejti ki bővebben, alaposabban, és újabb, kevésbé fontos tényeket közöl.
5.l. A bevezetés típusa szerint lehet: Típus szerint a bevezetés tíz fajtáját különböztetjük meg. Hogy, mikor, melyiket használjuk, azt szándékunk és az anyag jellege határozza meg. Természetesen ennek megfelelő a hír tónusa, hangvétele is. Ime a változatok: Meglepő bevezető - közepes terjedelmű - 25-3o perces, amelynek célja, hogy váratlan, meglepő, ugyanakkor nem világrengetően fontos közléssel felkeltse a hallgató figyelmét. “Kartács” bevezető - kis távon, hatásosan célbatalál. A rendkívül rövid bevezető rögtön a hír lényegét közli tömören (pl.Meghalt a romániai brassóban Kiss Balázs, a 95 éves képviselő). Irodalmi bevezető - hétköznapi hírek bevezetésére éppúgy használható, mint különleges eseményekre, beszámolókra. Egy-kettő-három bevezető - bonyolult, több egyenlő értékű részből álló hírnél használják. Pl. Felsoroló bevezető - hasonlít az előbbihez, de rendszerint nem egy esemény különböző részleteit emeli ki, hanem különböző összefüggő eseményeket.
95
Fedő bevezető - Az előző (felsoroló) bevezetőnek szinte pontos ellentéte. Csak a témára utal. Pl. “Öt halálos közlekedési baleset történt ma Bukarestben.” Átütő bevezető - átmenet a “meglepő” és a “kartács” lead között. Főleg akkor használják, amikor tömören akarnak elmondani egy önmagában nem túlságosan izgalmas vagy szenzációs hírt. A “meglepő” bevezetőnél rövidebb, a “kartács”-nál bővebb és mindkettőnél szelídebb. Kérdő bevezető - a “feldobós” bevezetők csoportjába tartozik. Késlelteti ugyan a tényleges információ közlését, de azzal, hogy váratlan, fordulatos módon előrevetít, érdeklődést kelt. Szokatlan történetek előtt éppúgy lehet használni, mint rutinszerű hírek elején. Idéző bevezető - főleg beszédek, nyilatkozatok, meghatározott forrásból származó hivatalos közlemények esetében használják. Ha ezekből ki tudjuk emelni a leglényegesebb, legérdekesebb részt, fokozhatjuk a figyelmet. Fejlemény bevezető - Elsősorban a rádió és tévé használja. Az előző híradást, híradót követő időben bekövetkezett változással kezdjük, ezt követően tálaljuk magát a teljes történetet. Például: “Megtalálták az eltünt férfi holttestét. Néhány órával ezelőtt a rendőrség körözést adott ki Tóth Lajos ellen, aki négy nappal ezelőtt eltűnt lakásáról. Azóta bejelentés érkezett.”
5.2. A hírek szerkezeti típusai: “Ki” bevezetőjű - a cselekvés, a tárgy alanyát helyezi középpontba. Pl. “Elhunyt Méliusz József romániai író.” “Mi” bevezetőjű - rögtön arra a kérdésre ad választ, mi történt, bár lehetőleg más körülményeket is tartalmaz. Pl.”Ujabb politikai per kezdődött a görög fővárosban.” “Hol” bevezetőjű - akkor használják, amikor az esemény, a történés helyszínének különleges jelentősége van. Pl.”Egész Bihar megyét egyméteres hótakaró borítja.”
96
“Mikor” bevezetőjű - ma már a hírekben kevésbé érdekes. Különös esetben ennek is lehet jelentősége. Pl. “Alig egy nappal megválasztása után az új amerikai elnök bejelentette, hogy…” “Miért” bevezetőjű - Akkor használjuk, ha tudjuk az események okát, s tanulságosnak, hasznosnak tartjuk elmondani. Pl.”Ittasan vezette gépkocsiját, felszaladt a járdaszigetre a Modern szállónál és elütött három várakozót.” “Hogyan” bevezetőjű - Akkor használjuk, ha a hírt a körülmények teszik érdekessé Pl. “Harminc késszúrással megölte, majd benzinnel leöntötte és meggyújtotta feleségét.” “Vak” bevezető - A mi-csoportjába tartozik tulajdonképpen A lényeges részletek többségét mellőzi az első mondatban, hogy tömörségével figyelmet keltsen. Pl. “Leégett egy bukaresti gyár. Ma hajnalban tűz ütött ki.” “Kapcsoló” bevezetőjű - szinte kizárólag a rádió és televízió használja, amely nem különálló híreket közöl, hanem teljes híradásokat. Ha két egymást követő hír között van valamiféle összefüggés, erre a második hír bevezetője utal.Ez a kapcsolás. Pl.”Most pedig hallgassák meg beszámolónkat az itthoni időjárásról.”
6. Hírszerkesztés Deme László tanulmányaiban a hírek hangzásában tapasztalható elszürkülés okait elemezve a következőket emelte ki: “Az alapbántalom maga a szöveg; tehát nem a felolvasókat kell elsősorban arra biztogatni, hogy tegyék meg a lehetetlent, azaz leheljenek élő hangzást azokba a szövegekbe, amelyek ezt nem hordozzák magukban…, hanem a szövegezőket kell arra bírni: igyekezzenek megtenni a lehetőt, azaz nem olvasásra fogalmazni, hanem felolvasásra.” A hírek először verbálisan és az írott kódnak megfelelően megfogalmazódnak, majd egy későbbi időben akusztikus kódra áttéve hangzanak el. A hírközlés tehát nem szinkron, nem is szimultán tevékenység
97
és folyamat, mint a közvetlen kommunikáció, hanem időben késleltetve lezajló és többszereplős folyamat.
6.l. A szövegezés A hírek a hírügynökségnek stb jelentéseiből írott formában - nagyon gyakran hevenyészett fordításban, tehát nyelvileg nyersen - érkeznek a hírszerkesztőségbe. Ezekből az anyagokkból válogatja össze és fogalmazza meg a hírszerkesztő az adásba kerülő hírt. Ez a “fogalmazási” folyamat is kétlépcsős és írásos tevékenység: a hírszerkesztő átolvassa a beérkezett híreket, értelmezi (azaz dekódolja) őket, majd azt, amelyiknél szükségesnek látja, átírja (átkódolja), amelyiknél erre nincs szükség, változatlan nyelvi formában hagyja. Ez az “újrakódolás” írásos tevékenység. A hír írója a közleményt az írásos fogalmazás szabályai szerint írja-fogalmazza meg (újra). E tevékenysége során csak a mondanivalóra, tartalomra és a lehetőleg tömör nyelvi formára ügyel, hogy mondatai röviden, tömören, pontosan fejezzék ki mondandóját. “Megfeledkezik” azonban arról, hogy szövege nem papíron kerül címzettjéhez, hogy címzettje nem az olvasó, mégcsak nem is a felolvasó, hanem a néző/hallgató, akihez akusztikus formában jut el a közlemény, mégpedig úgy, hogy a leírtak egy későbbi időpontban szólalnak meg. Mivel a hír szerkesztője írásos tevékenységet folytat, sorra fogalmaz, nem elhangzási időre. Arra törekszik, hogy tömör legyen: az írásosság szabályainak megfelelően rendszerint “balra bővít”: azaz feszes, tömör szószerkezetekbe sűríti mondandóját. Lehetőleg kerüli a terjedelmet növelő mellékmondatos szerkezetet, mely sorra nyújtja a szöveget. Az írásos fogalmazás közben megfeledkezik azonban arról, hogy ezeket a “feszes, szimultán szerkezeteket” elmondani és megérteni is nehéz: a hallgató nehezen tudja követni füllelértelemmel. Sokkal könyebb mondani és megérteni a nem túl bonyolult mellékmondatos szerkezetű hírmondatokat. Bármennyire paradoxként hat is: az információs helyzetnek ellensúlyozója lehet a felolvasandó szöveg “kommunikatív” megfogalmazása. Ez arra utal: írásban is lehet tekintettel lenni a felolvasóra, akinek a szöveget mintegy sajátjaként kell rerprodukálnia; s ezen keresztül a hallgatóra is, akinek a szöveget első hallásra meg kell értenie.
98
A fogalmazónak tehát tudnia kell: a szöveg lánc, mely a hallgatót/nézőt összeköt/het/i vele. A lánc szemei a mondatok. A lánc akkor köt össze tartósan és igazán, ha minden szeme zárt és erős önmagában, de jól kapcsolódik az egészbe is. Ha csak egy szem is elszakad (azaz egy mondat kimarad a megértésből), az egész lánc elszakadt. A nézőnek/hallgatónak és egyben a felolvasónak fogalmazunk. A legfontosabb annak biztosítása, hogy a néző/hallgató (aki esetleg nem is teljes odaadással figyel) minden részmozzanat után pontosan érezze: mit tudott már meg, s milyen oldalról várhat még ahhoz kiegészítő folytatást. Azaz, hogy relatíve lezárt kis egészekben kapja a részleteket, világosan lássa kapcsolatukat, egymáshoz épülésüket, s így át tudja fogni a nagy egészet is vele tartva és vele haladva a beszélővel (így szövegezve akár a felolvasóval is), akinek ez a formálásmód lehetőséget ad arra, hogy a kész szöveg megjelenítése a szónak eredeti értelmében legyen re-produkcó: újra átélő újraalkotás.
6.2. A hír megszólaltatása A megírt, megszerkesztett hír(blokk) a felolvasóhoz (a megszólaltató hírszerkesztőhöz vagy bemondóhoz) kerül. Ennek feladata, hogy a leírt szöveget dekódolja (átolvasva tartalmát, mondandóját, szekezetét, nyelvi formáját “megfejtse”, megértse), majd áttegye akusztikus kódra (azaz értelmesen, stílusosan megszólaltassa, és ne csak felolvassa vagy hangosítsa. Ez időigényes és nehéz munka még akkor is, ha a szerző saját maga olvassa fel saját szövegét. Mert egyrészről kihűlt benne a közlési “indulat”, elidegenedett saját írásától, ráadásul a szöveg írott nyelvezete nem felel meg mindig a beszélt nyelvhasználatnak. Még nehezebb a dolog, ha más szerző írását kell megszólaltatni, s a helyesírás sem teljesen egyértelmű (még ha számítógépen készítették is). A dekódolónak először a tartalommal, szerkezettel, majd az ő nyelvi rendszerétől idegen nyelvi formával kell megbarátkoznia, ahhoz kell a neki, azaz a szövegnek-tartalomnak és a hírmondás stílusának megfelelő - adekvát - akusztikus formát megkeresnie. (Még akkor is, ha a hírek idejében megérkeznek.) Különösen nagy gondot jelent ez akkor, ha a hírek nyelvezete nem felel meg a beszéd követelményeinek, ha nehezen kimondható, nehezen megfejthető “tömör” mondatokból áll a hír. S különösen akkor, ha egy-egy
99
hírblokkban több nehezen megszólaltatható, ún. szimultán szerkezetű hír (mondat) van. A bonyolult szószerkezeteket ugyanis csak lassan tagolva lehet kimondani. Ennek következtében azonban lelassul a hírmondás, megnehezül a helyesen kiemelő értelmezés, ha hanggal (hangerővel, hanglejttéssel, ritmussal) nagy és feszes szószerkezeteket kell összefogni. Az ilyen - a nyelvi forma és a biztonságra törekvő olvasás miatt kiegyenlített, összeszűkített hangterjedelemmel és dinamikával elmondott - közleményt a néző/hallgató is nehezebben tudja követni, mert figyelme egy pillanatra sem pihenhet meg, hiszen a beszélő a hosszú szószerkezeten és a feszes mondaton belül egy pillanatra sem “engedélyezi” sem önmagának, sem hallgatójának a figyelem lankadását, a megpihenést. Sem a beszélő, sem a hallgató nem tudja “rövidre zárni” a közlést, a megkezdett gondolat nem fejeződik be, hogy az ún. “hozzátolódó” információnak adja át a helyét, hanem “végehallhatatlanul” sorakozik egymás után. A beszélőnek először szemével kell szételemeznieösszefognia önmaga számára a bonyolult szószerkezeteket, azután a hallgató számára hanggal-dinamikával kell összefognia a hosszúra sikerült szószerkezetet. Ez a tevékenység azonban nehezen fog sikerülni, s nem is hozza meg a várt eredményt, még a közlemény sikeres átkódolása esetén sem. Egyrészről a hosszú szószerkezeteket önmagukon belül is tovább kell tagolni. Ez pedig nagy figyelmet, finom árnyalást kíván a beszélőtől. Korábban pedig ugyancsak tőle a szószerkezetnek (szerkezeti) tagolását és információértékbeli súlyozását, hogy ti. a szerkezet melyik tagja hordozza a fontos(abb) információt, mert ennek megfelelően kell hangsúlyozni. (Az előbbi grammatikai tudást, nyelvtani ismereteket igényel, az utóbbi alapos tárgyi tudást, napra kész tájékozottságot az események múltjában, jelenében.) Ráadásul a”balra bővített szerkezet” rendszerint “alászerkesztett” szerkezet is. Ez azt jelenti, hogy egyes elemei a mondat fő információs síkja alá kerülnek. Ennek következtében nagyon gyakran vagy elhangsúlyosodnak, vagy túlhangsúlyossá, vagy pedig agyonhangsúlyozottá válnak. Igaz, hogy az ilyen szószerkezetes szerkesztésmód gyakran egyszerű és viszonylag rövid vagy csak egyszeresen összetett mondatokat eredményez. De ezek csak formailag egyszerűek. Valójában azonban mégis nehezen követhetők a hallgató számára, mert a “főnevesített” szószerkezet “nem akar véget érni”. Náluk könnyebben mondhatók és kommunikatívabbak meg az alá és a fölérendelt mondatok is, mert ezekben az információdarabok szukcesszívan következnek egymás után. Az így következő elemek
100
fennmaradnak a mondat első információ síkján. Ráadásul az ilyen “kötelezően” használt kapcsolóelemek (kötőszók, utalószók, mutató névmások, személyragos igék stb.) megkönnyítik a nézőnek/hallgatónak az előre- és visszakapcsolást. Ehhez járul az is, hogy a magyar nyelvű hallgató - talán a nyelv természetéből adódóan - nem szereti a sokelemű szószerkezeteket. Négy elemű szószerkezetet meg tud jegyezni. Még az öt-hat elemű szerkezetet is követni képes - bár nehezen -, de az ennél hosszabbakat már nem. Különösen akkor, ha nem tartalmaznak mellérendelést, azaz párhuzamos szerkezeteket, vagy pláne, ha nem tagolhatók kisebb, de arányos egységekre. Ráadásul az élőszóbeliség is ezt a szukcesszív szerkesztésmódot kívánja és mutatja is (a spontán beszéd vizsgálata hívta fel erre a figyelmet). Vagy a sorozatos mellérendelő összetett mondatokat, vagy a ritmikusan szerkesztett vegyes összetett mondatokat, vagy a sorozatosan “hozzátoldó” jellegű alárendelt mellékmondatos szerkesztésmódot. Általánosságban azt lehet mondani, hogy - különösen a néhány évtizeddel korábbi állapotokhoz viszonyítva - javult a hírek nyelvezete, kommunikatívitása. Sok a jól megfogalmazott, közérthető hír. Ha azonban a hírek hangzó változatát figyeljük, nem ilyen jó a helyzet. A hírek ugyanis “nem élnek” eléggé: kitartott, kiegyenlített a szövegmondásuk dinamikában, ritmusban, hangterjedelemben egyaránt. Ha ennek az okait keressük, sajnos a hírek megszövegezéséhez kell visszakanyarodnunk. Mert amennyi a jól megfogalmazott tv./rádióhír, csaknem ugyanannyi a nehézkesen megfogalmazott is, s ezek - ha nyelvileg, nyelvhelyesség tekintetéből nem hibásak is - valamilyen szempontból buktatót rejtenek magukban, óvatoskodásra késztetík a szövegmondót még a könnyen mondható hírek, a jól megfogalmazott szövegek esetén is. Hosszas megfigyelés alapján megállapítható, hogy alig-alig akad olyan hírblokk, amelyben legalább három, buktatót rejtő hír ne lenne. 7. A rádió/tv-hírek megfogalmazása és mondhatósága A rádió/tv-hírek jórészének megfogalmazása nem kommunikatív, hanem informatív: a megjegyezhetőségnek, követhetőségnek nyelvi akadályai vannak; a szövegszerkezet túlzsúfoltsága, mondataink bonyolult grammatikai szerkezete nehezíti az elhangzottak percipiálását és appercipiálását.
101
7.l. A “kétarcú” szerkezet Megnehezítik a szöveg megszólaltatását az ún. “kétarcú” vagy “bizonytalan” szerkezetek is. Ezek azért jelentenek gondot, mert az első pillantásra nem egyértelmű vagy legalábbis félreérthető a hírszövegek egyikmásik mondata vagy több szószerkezetek megfogalmazási módja, nyelvi formája. Az ilyen szószerkezetek helyes értelmezését megállapítani, következésképpen helyes akusztikus formájuk megválasztásában dönteni ezért csak az egész mondat, olykor pedig az egész mondatsor ismeretében lehet, mégpedig annak nyelvtani elemzése alapján. Így lehet eldönteni, hogy a mondat egyes alkotóelemei (az egyes szavak, szószerkezetek) milyen mondattani viszonyban állnak egymással, mi az egyes szavaknak mondattani szerepük (például, hogy egy ragtalan szó alany-e, birtokos jelző-e vagy részes határozó-e; vagy egy múltidejű igealak: múltidejű állítmány-e vagy igenévi jelző stb.). Tudnillik ettől függ a mondategész tagolása és hangsúlyozása, következésképpen jelentése is. Ha a felolvasó “félreértelmezi” a “nyelvtani” alakot, értelmetlenné válik a mondat, esetleg “félrekapcsolást” eredményez. Ez a tény megnehezíti a szöveg megszólaltatását, lelassítja a szövegmondást, mert biztonsági felolvasásra kényszeríti a felolvasót, szeme ugyanis az írott szöveget megszólaltató felolvasási úzus következtében gyakran értelemellenes tagolásra készteti. Esetleg rögtönzésszerű helyesbítésre, mely azután később lemerevíti vagy hibák sorozatába viszi bele. Példa: „Petre Roman, volt román miniszterelnök pártja (,) a Demokrata Párt tagjaival tárgyalt a soronlevő kormányátalakításról'." A szövegmondót a hírmondás után egy pillanatra megzavarta a hír kétarcúsága, ugyanis a mondat úgy is értelmezhető, különösen azok által, akik kevésbé járatosak a politikában, hogy Petre Roman pártja egy másik párt tagjával tárgyalt. De úgy is értelmezhető (és ez a helyes), hogy Petre Roman saját pártjának tagjaival ült le tárgyalni. Példa: „Jasszer Arafai palesztin vezető az amerikai kormányzat képviselőinek kijelentette, hogy az izraeli akciónak súlyos következményei lehetnek a közel-keleti békefolyamat szempontjából. Mindazonáltal a Palesztíniai Felszabadítási Szervezet elnöke annak a véleménynek adott
102
hangot, hogy haladást értek el az Izraellel folytatott tárgyalásokon a palesztin autonómiáról. A négyórai megbeszéléseket követően Mabil Shaat elmondta: a felek ezúttal a hebroni palesztínek biztonsági kérdéseire helyezték a hangsúlyt.*" E hírből nem tűnik ki világosan, hogy Jasser Arafai palesztin vezető azonos-e a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnökével, nem is beszélve arról, hogy a hírszerkesztő elfelejtette közölni velünk ki (is) Nabil Shaat, aki tájékoztat a megbeszélésekről. Nem a nyelvi jelek (pl. egy -nak, -nek rag hiánya), hanem a nyelvi elemek bősége okoz kommunikációs zavart azoknál a híreknél, amelyeket Wacha Imre például “arisztokratikus hírek”-nek szokott nevezni. A henye ismétléstől való félelem szülte azt a sztilisztikai babonát, “mely szerint kerülendő mindenfajta szóismétlés” - mondja Wacha Imre A retorika vázlata című munkájában. E babona eredménye, hogy egy-egy hírben ugyanazon személyt olykor négy-öt féle titulus illeti meg. Ilyen esetben viszont nagyon nehéz a hallgató számára ebből az egyébként könnyen mondható, jól megfogalmazható hírből kihámoznia, hogy tulajdonképpen mikor, kiről is van szó, és hány személyről.
7.2. A hírmondatok látható tagolása (írásjelek, kötőszók) A hírek kézirataiban általában, sajnos, sok a helyesírási hiba. Nem a szavak betűképe, az egybe- és különírás szabályai tekintetében. (Bár a hírekben ezen a téren is találunk kívánnivalót.) Sokkal inkább az írásjelek használatával van baj. Következetlen az interpunkció: főleg a mondaton belüli, a tagmondatok közötti írásjelnek, a vesszőnek a használata megtévesztő. Pontosvessző, gondolatjel, zárójel pedig alig-alig lelhető fel a hírszövegekben, noha ezek logikai és akusztikus jelek is lehetnének. A vessző használata pedig teljesen ötletszerű, majdnem fordítva rendszeres, mint ahogy a helyesírási szabályzat előírja.
7.3. A hírek logikai építkezése (szórend, mondatsorrend, szövegkohézió) Számos esetben az nehezíti meg a hírek megszólaltatását és befogadását, hogy nem világos a hír (nyelvi) logikája, ezért nehéz a hírt dekódolni és átkódolni: érzékeltetni hanggal a mondatok közötti kapcsolatot,
103
illetőleg elválasztani a hírnek tételmondatszerű részeit a “nem fontos” vagy illusztráló, emlékeztető, magyarázó, de mindenképpen máshogyan mondandó részétől stb. Ennek gondjai rendszerint a megfogalmazás hiányosságaiból adódnak: hiányzik vagy félrevezet valamely nyelvi elem, mely a mondatok, mondatrészek közötti viszonyt vagy kapcsolatot tükrözhetné; vagy a szövegben hibás valamelyik szövegkohéziós eszköz; vagy egyszerűen csak rossz a mondatoknak, illetve a mondatokban a mondatrészeknek a sorrendje. Példa: “…következményei erőteljesen érezhetők mindannak ellenére, hogy a kommunista rendszer Európábani szétesésétől több mint hat év telt el. És ugyanattól a momentumtól kezdődően új demokratikus mentalitás kialakulási folyamata indult be.” A hírben több olyan nyelvi forma is van, amely zavart idéz elő.
7.4. Az „átlátszó hír” - a hírek külalakja Nagyon sok a hírszövegekben a kézzel beírt javítás: pótlás, húzás. Ezek olykor rejtvényfejtésre késztetik a felolvasót, akinek amúgy is kevés idő áll rendelkezésére, hogy alaposan megismerkedhessék a hír tartalmával és nyelvi formájával. Erre annál inkább szüksége volna, mert a javítások következtében nem egyszer egyeztetési hibák, rossz vonzatok maradnak a szövegben, s olykor az egész mondat rendberakása is kárát látja a “javításnak”. Szép számmal találunk kézzel írt, olykor olvashatatlan javításokat a hírszerkesztő híreiben is. Különösen fontos a központozás. Ha a vessző a mondatban rossz helyre kerül, elmarad vagy fölöslegesen szerepel, az olyan hibákba sodorhatja a bemondót, amelyeket utóbb nehezen tud helyrehozni. A hírek szövegében bizonyos írásjeleket nem használunk. Felkiáltójelnek csak az esetleges lejátszási vagy kiejtési utasításokban van helye. A zárójel helyett minden esetben gondolatjelet használunk, mégpedig lehetőleg két kötőjelből és a kellő szóközzel. A sorszámnevek utáni pontot az érvényes helyesírással ellentétben - lehetőleg az “-ik” toldalékkal helyettesítsük. A százalékot és esetleges más jeleket betűvel írjuk ki. A pénznemet sem rövidítjük, és rövidítéseket - a közismert betűszókat, mint pl. ENSZ, leszámítva - általában nem használunk. A rövidebb számneveket inkább betűvel, mint számmal írjuk.
104
7.5. Szöveg és kép egyeztetése a tv-híreknél A tv-hírek esetében, a szöveget kép kíséri, vagyis a szöveget le kell „fedni” az illető „eseményen” filmezett képekkel (vágóképek). Ez kifejezőbbé, érthetőbbé teszi a híreket, mint a rádió esetében, viszont több munkát igényel. Ez azonban a televízió „varázsa”, ez a „látható” hír.
7.6. Típushibák A hírek kézirataiban több esetben is sok a helyesírási hiba. Nem a szavak betűképe, az egybe- és különírás szabálya tekintetében. Bár a hírekben ezen a téren is találunk kívánnivalót. Sokkal inkább az írásjelek használatával van baj. Következetlen az interpunkció; főleg a mondaton belüli, a tagmondatok közötti írásjelnek, a vesszőnek a használata megtévesztő. Pontosvessző, gondolatjel, zárójel pedig alig-alig lelhető fel a hírszövegekben, noha ezek logikai és akusztikus jelek is lehetnének. A vessző használata pedig teljesen ötletszerű, majdnem fordítva rendszeres, mint ahogy a helyesírási szabályzat előírja. Főleg az és kötőszó zavaró a kéziratok írásjelzésében. A mellérendelt mondatrészeket kapcsoló és előtt gyakori a vessző a hírek kézirataiban (ide pedig nem kellene tenni a Magyar Helyesírás Szótára szerint). Elmarad viszont a vessző -nagyon gyakran- a tagmondatokat kapcsoló és előtt, ahol bizony ki kellene tenni. Igaz, a vessző nem okvetlenül akusztikus jel, de az is lehet, és főleg logikai jel. Az írott kódot megfejtő felolvasó számára tehát a mondat szerkezeti, következésképpen logikai tagolásának, tagoltságának a jele. Elmaradása vagy felesleges kitétele megzavarhatja a szövegértelmezést is, az akusztikus átkódolást - azaz a megszólaltatást- is. Az írásjelek hiánya azt bizonyítja, hogy a hírszerkesztők nem füllel fülre írják a szöveget. Nem hallják a leírt mondatokat. (Egyébként a „hallom, amit leírok" fogalmazás hiányát a bonyolult szószerkezetek is jelzik.) Nagyon sok a hírszövegekben az és-sel kapcsolt mellérendelő tagmondat. Egy részükben teljesen felesleges az és-sel való kapcsolás, mert csak nyújtja a mondatot, nem engedi lezárni a közlést; nem pihenhet meg sem a bemondó hangja, sem a hallgató figyelme, mert a beszélő hangjának lebegtetésével (az által, hogy a beszéddalllamot nem engedi leereszkedni alacsonyabb fekvésbe)
105
a közlés folytatását ígéri. A folytatásból azonban nem derül ki, hogy valójában miért is volt szükség erre a kapcsolásra, hiszen a két tagmondat között legfeljebb az idő egymásután kapcsolata van meg; nincs igazi logikai összefüggése vagy pedig az és nem az igazi összefüggést jelzi. Ha az és-sel kapcsolt mondatot külön indítanánk, a figyelem is megpihenhetne, a beszéd ritmusa is megperdülhetne, ezáltal szorosabbá válna a mondatok közötti kohézió is.(Az és kötőszó felesleges használata szintén azt bizonyítja, hogy a hírszerkesztő nem hallja, amit leír; nem szájra, fülre fogalmazza a szöveget.) Az és kötőszók egy jelentős részét sokszor olyan kötőszóval kellene felcserélni, mely a tagmondatok (mondategységek) közötti valódi logokai viszonyt tükrözi, például: „Romániában a kormány naponta elemzi az ország energiahelyzetének alakulását. A villamosenergia-termelésben az év jelentős részében nem teljesítették a tervet és különösen a széntüzelésű erőműveknél vannak hiányok Romániában. Októbertől négy ezer dolgozót irányítottak különböző iparágakból a Zsil-völgyi bányákba és azt szeretnék, ha ezek az emberek ott letelepednének, mert újabb és újabb munkaerőre van szüksége a romániai bányászatnak." A hírben mindkét „és” elhagyható lenne. Helyettük új mondat kezdődhetne. Inkább a második mondat második tagmondata és a harmadik mondat közé kerülhetne egy ezért kötőszó: „különösen a széntüzelésű erőműveknél vannak hiányosságok Romániában. Ezért októbertől..." Természetesen nemcsak az és kötőszó használata jelent gondot. Más viszonyítószók is megnehezítik a hírmondat dekódolását, például: „A Suceavamegyei Illesd községben három cigány összeverekedett egy román lakodalmasmenet tagjaival. A cigányok egy embert megöltek és további hármat pedig súlyosan megsebesítettek. A rendőrség a támadókat őrizetbe vette." - Fölösleges az és kötőszó és a pedig halmozása. Nem világos a logikai szerepe az ugyanis-nak a következő hírben: „Néhány napon belül már a második román olajszállító hajót éri támadás a Perzsa-Arab öbölben. Öbölmenti hajózási források is megerősítették az akció tényét. [Ennek] A 90 ezer tonnás hajónak a kapitánya ugyanis segélykérőjelzéseket adott le és rádión közölte, hogy a támadást követően tűz ütött ki a fedélzeten." Megnehezíti a mondat logikai összefüggéseinek felismerését, a szószerkezetek és tagmondatok kapcsolását a sok és kötőszó a következő hírben például: „A Korunk tavalyi II-es, autonómiával foglalkozó és a Látó ugyancsak tematikus, a fogolylét és a szabadság kérdéskörét taglaló száma
106
precedenst nyújtott a szerkesztő és munkatársak gondolatébresztő vitájára szabadság és autonómia, erkölcs és önismeret kapcsán."
7.7. A rádió/tévéhírek kommunikatívitása A megírt, megszerkesztett hír(blokk) a felolvasóhoz (a megszólaltató hírszerkesztőhöz vagy bemondóhoz) kerül. Ennek feladata, hogy a leírt szöveget dekódolja (átolvasva tartalmát, mondandóját, szerkezetét, nyelvi formáját "megfejtse", megértse), majd áttegye akusztikus kódra (azaz értelmesen, stílusosan megszólaltassa, és ne csak felolvassa vagy hangosítsa!) Ez időigényes és nehéz munka még akkor is, ha a szerző saját maga olvassa fel saját szövegét. Mert egyrészről kihűlt benne a közlési "indulat", elidegenedett tőle az írás, ráadásul a szöveg írott nyelvezete nem felel meg mindig a beszélt nyelvhasználatnak. Még nehezebb a dolog, ha más szerző írását kell megszólaltatni, s főleg ha a helyesírás nem teljesen egyértelmű (gyakori az ilyen helyzet is). A de- és átkódolásnak először a tartalommal, szerkezettel, majd az ő nyelvi rendszerétől idegen nyelvi formával kell megbarátkoznia, ahhoz kell a szövegnek, -tartalomnak és a hírmondás stílusának megfelelő adekvát akusztikus formát megkeresnie. Erre pedig kevés idő áll rendelkezésre. Különösen nagy gondot jelent ez akkor, ha a hírek nyelvezete nem felel meg a beszéd követelményeinek, ha nehezen kimondható, nehezen megfejthető „tömör" mondatokból áll a hír, különösen akkor, ha egy-egy hírblokkban több nehezen megszólaltatható, ún. szimultán szerkezetű hír (mondat) van. A beszélőnek ugyanis először a szemével kell szételemeznie összefognia- önmaga számára a bonyolult, hosszúra sikerült szószerkezeteket, azután a hallgató számára hanggal - dinamikával (hangerővel, hanglejtéssel, ritmussal) kell felfoghatóvá tenni őket. Ennek következtében azonban megnehezül a helyesen kiemelő értelmezés, mert a nyelvi forma és a biztonságra törekvő olvasás miatt kiegyenlített, összeszűkített hangterjedelemmel és dinamikával hangzik el a közlemény. Ezt a hallgató nehezebben tudja követni, mert figyelme egy pillanatra sem pihenhet meg, hiszen a beszélő a hosszú szószerkezeten és a feszes mondaton belül egy pillanatra sem ad „fogódzót", s ezáltal nem „engedélyezi" sem önmagának, sem hallgatójának a figyelem lankadását, a megpihenést. Sem a beszélő, sem a hallgató nem tudja „rövidre zárni" a közlést, a megkezdett gondolat nem
107
fejeződik be, hogy az ún. „hozzátoldó" információnak adja át a helyét, hanem "végehallhatatlanul" sorakozik egymás után. Ez a tevékenység azonban nehezen fog sikerülni a beszélőnek. S nem is hozza meg a várt vagy kívánt eredményt még a közlemény sikeres átkódolása esetén sem. Egyrészről a hosszú szószerkezeteket önmagukon belül is tovább kell tagolni. Ez pedig nagy figyelmet, finom árnyalást kíván a beszélőtől. Korábban pedig ugyancsak tőle a szószerkezetnek szerkezeti elemzését, tagolását és információértékbeli súlyozását: azt kell felismernie, hogy a szerkezet melyik tagja hordozza a fontosabb) (rész)információt), mert ennek megfelelően kell hangsúlyozni. (Az előbbi grammatikai tudást, nyelvtani ismereteket igényel, az utóbbi alapos tárgyi tudást, naprakész tájékozottságot az események múltjában, jelenében.) A magyar nyelvű hallgató -talán a nyelv természetéből adódóan-, egyébként sem szereti a sokelemű szószerkezeteket. Négyelemű szerkezetet meg tud jegyezni. Még az öt-hat elemű szerkezetet is képes követni - bár nehezen -, de az ennél hosszabakat már nem. Különösen akkor, ha nem tartalmaznak mellérendelést, azaz párhuzamos szószerkezeteket, vagy pláné ha nem tagolhatók kisebb, de arányos egységekre. Ráadásul az élőszóbeliség is ezt a szukcesszív szerkesztésmódot kívánja és mutatja is (a spontán beszéd vizsgálata hívta fel erre a figyelmet), vagy a ritmikusan szerkesztett vegyes összetett mondatokat, vagy a sorozatosan „hozzátolódó" jellegű alárendelt mellékmondatos szerkesztésmódot. Következésképpen nem azt akarjuk hangsúlyozni, hogy egyáltalán ne használják a hírszerkesztők a tömör szószerkezeteket, de csak módjával éljenek velük, s elemezzék mondhatóságukat - ajánlja Wacha Imre. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a korábbi állapotokhoz viszonyítva javult a hírek nyelvezete, kommunikativitása. Nagyon sok a jól megfogalmazott, közérthető hír. Ha azonban a hírek hangzó változatát figyeljük, korántsem ennyire jó a helyzet. A hírek ugyanis "nem élnek" eléggé": kitartott, kiegyenlített a szövegmondásuk dinamikában, hangterjedelemben egyaránt. Ha ennek az okait keressük, sajnos a hírek megszövegezéséhez kell visszakanyarodnunk. Mert amennyi a jól megfogalmazott hír, csaknem ugyanannyi a nehézkesen megfogalmazott is, s ezek - ha nyelvileg, nyelvhelyesség tekintetében nem hibásak is -, valamennyi szempontból buktatót rejtenek magukban, óvatoskodásra késztetik a szövegmondót még a könnyen mondható hírek, a jól megfogalmazott szövegek esetében is.
108
A következőkben nézzük meg a legáltalánosabb hibatípusokat, és néhányuknak átfogalmazásával próbáljuk meg érzékeltetni azt is, miképpen lehet a hibatípusok felismerése és javítása révén a híradások hatékonyságát fokozni. Persze "fülre" fogalmazni nem könnyű. Kínlódnak is velük a hírek szerkesztői. Ezt bizonyítandó érdemes összevetni két hírváltozatot. Természetesen szövegszerkesztési, szövegszerkezeti szempontból, különösen pedig a szövegmondást és a megértést (appercepció) nehezítő-könnyítő megszövegezés és újrafogalmazás szenpontjából hasonlítjuk össze a két híradást, illetőleg annak párhuzamos vagy ismétlődő részeit. Az első 1988 február 8-án 15 órakor hangzott el a Petőfi adón, a második ugyanazon a napon 16 órakor a Kossuthon: 1.a. „Az osztrák államfőt nem lehet bűnös magatartással vádolni. Ezt annak a nemzetközi bizottságnak a tagja jelentette ki, amelyik Kurt Waldheim háborús múltjáról készített jelentést. Messer Schmidt nyugatnémet történész a Die Welt című lapnak adott interjújában azt mondta, hogy el kell utasítani azokat a vádakat, amelyek szerint Waldheim elnök részt vett háborús bűnök elkövetésében, még akkor is, ha tudomása volt arról, mi történik körülötte. l.b. ,,Az osztrák elnököt háborús múltjáért nem lehet bűnös magatartással vádolni. Erre a következtetésre jutott az a nemzetközi történészbizottság, amely Kurt Waldheim második világháborús tetteit vizsgálta. A bizottság egyik tagja kijelentette, hogy a háborús bűnökben való részvételre vonatkozó vádakat el kell utasítani, még akkor is, ha Waldheim tudott arról, ami körülötte történt." Tartalmában, felépítésében (belső szerkezetében) szinte teljesen azonos a két hír. Szóhasználatában, részletezésében azonban vannak különbségek. (Például a második hír első mondata pontosabban exponálja a témát.) Az első két mondat szerkezetileg - mindkét hírben csaknem azonos: az első egyszerű bővített mondat: mindkettőben (csaknem) azonos a mondatrészek sorrendje; a második mondat mindkét hírben a főmondattal kezdődik, egy alárendelt tagmondatban folytatódik. Mindkettő könnyen mondható, könnyen érthető. Mindkét hírben a harmadik mondat jelenti az interpretálási és appercepciós gondot. Mindegyik mondat lényege, hogy: " Waldheim elleni vádakat még akkor is el kell utasítani, ha Waldheimnek tudomása volt annak idején arról, ami körülötte történt."
109
Az első mondat megfelelő részében a közlemény szempontjából főhangsúlyos, újságoló rész (el kell utasítani) a közlés élére kerül (tulajdonképpen helyes ez az elgondolás). Az is helyeselhető, hogy ezt a tárgy követi, s ennek részletezése egy alárendelt mellékmondatba kerül (azokat a vádakat, amelyek...). A részletező mellékmondat (...melyeket...) azonban szétszakítja a mondat információtartalma tekintetéből fontos és szorosan összetartozó részeket, melyek a lényeget hordozzák (el kell utasítani, még akkor is ... ). A hosszú, közbevetésszerű résiz megnehezíti még a néma olvasónak is, de különösképpen a felolvasónak, hogy hanggal, dinamikával, hanglejtéssel vissza- és összekapcsolja a "még akkor is" részt a korábban elhangzott "el kell utasítani" részhez, a közbevetést pedig meggyorsítva és ejtve különválassza. Mivel ezt emeléssel, ill. süllyesztéssel nem sikerül megvalósítani, a hallgató számára szétesik a mondat, ill. a "levegőben lóg" a mondatot záró rész; a hallgató rosszul köt vagy nem tudja hova kösse az elhangzott információt. Ezen a helyzeten próbált segíteni a második változat megfogalmazója. A mondat átszerkesztésével - mint a hír aláhúzott részében is látható - egymás mellé hozta a mondat fő közléssíkjába tartozó részeket. De, amit nyert a réven, elvesztette a vámon (Wacha Imre); a közbeékelődő alárendelt mondategységet, amely gátolta kapcsolást, most egy hat szóból álló, tömör és ezért nehézkes szószerkezetté alakította át (a háborús bűnökben való részvételre vonatkozó vádakat). Ezt a feszített, előkészítő szakaszt a szövegmondó alig-alig tudja felfuttatni (nincs közben lehetősége a szószerkezet tagolására). Ezért azután a hallgató, mivel a szószerkezet négy szónál több elemből áll, alig-alig tudja megjegyezni. Nem szólva arról, hogy a szószerkezetben - a szóismétléstől való félelem miatt - nincsen olyan nyelvi elem, amely ezt az előző mondatban említett Waldheimhez kötné. A szóismétlésektől, ha funkcionálisak, nem szabad félni, mert hangzó szövegben szükség van rájuk, épp a kapcsolások, azonosítások szempontjából." azért is, mert gyakran könnyebbben mondhatóvá teszik a szöveget: ritmusváltást tesznek lehetővé. De még a szóismétlést is el lehetett volna kerülni egy ilyen megoldással: "hogy Waldheimnek a háborús bűnökben való részvételére vonatkozó vádakat el kell utasítani, még akkor is, ha ő tudott arról..." A jó megoldást azonban egy másfajta, erőteljesebb átszerkesztés adta volna: "A bizottság egy tagja kijelentette, hogy ha Walheim tudott is arról, ami körülötte történt, még akkor is el kellene utasítani azokat a vádakat,
110
melyek háborús bűnökben való részvételére vonatkoznak." Ezáltal a hír teljessé és követhetőbbé vált volna. A rádió híradásaiban a leggyakoribb, a legáltalánosabb az ún. szimultán szerkezetek használata. Ezek nem szerenscések olyan szövegekben, melyeket felolvasásra szánunk, tehát a címzettnek hallás útján kell megértenie. A hat szónál hosszabb alárendelő szerkezeteknél - mint már említettük a hallgató figyelme nem tudja követni az elhangzottakat. Különösen akkor nem, ha a siószerkezet olyannyira "feszített", hogy nincs mód logikus, könnyed belső tagolásra, vagy egy híren belül nemcsak egy, hanem olykor 3-4 ilyen szerkezetet tartalmazó mondat is van. Az ilyen - többszörös alá- és mellérendeléses szószerkezetekkel megtűzdelt - mondatokat a kommunikativítás érdekében szukcesszívvé kellene tenni: legalább a szerkezetek egy részét mellékmondatokban kellene feloldani. Következésképpen, erőteljesebb kísérletet kellene tennünk a rádióhírek, a rádiós közlemények megfogalmazóinak annak érdekében, hogy az elhangzó szövegek nyelvileg egyszerűbbé, könnyen mondhatóvá, könnyen követhetővé, s ez által kommunikatívvá váljanak.
7.8. Következtetések a hírbemondáshoz Az eredmények alapján a rádióknak/tévéknek legjobban arra kell figyelniük, hogy beszédhibás hírbemondót ne alkalmazzanak. A normál beszédtempó betartása minden rádióban/tévében nagyon fontos, függetlenől attól, hogy kereskedelmi vagy közszolgálati adóról van szó. Hiába beszélnek gyorsan a fiatalok, a túl gyors beszéd, kis mértékben, de rontja a beszédmegértésüket. A túl lassú beszédről pedig elmondható, hogy még a lasabb beszédű idősek hírértését is akadályozza. Ha a rádió/tévé célcsoportja fiatalokból áll, akkor lassú beszélőt nem szabad mikrofon elé engedni, mert a hallgatók az első mondat után más frekvenciát keresnek. Ugyanez elmondható, ha idősekből áll a célcsoport, csak túl gyors beszédűre vonatkozóan. Bizonyos kutatások eredményei azt mutatják, hogy jobb, ha csak a hírolvasó hangjára figyelhetnek a hallgatók/nézők és nincsen háttér zene. Bár ez a fiatalok megértési teljesítmányét nem rontja olyan nagy mértékben, mint az idősekét.
111
A grammatikailag hibás szöveg félreértéseket generál. Ezért a hírszerkesztőknek kötelességük, hogy a lehető legpontosabban, nyelvtanilag hibátlanul szerkesszék meg a híreket és vigyázzanak a tiszta, normál tempójú szép magyar beszédre. (Rákli Veronika: Rádióhírek megértése). A hírek megfogalmazásának alapszabálya szerint a hír szent, a vélemény szabad – ami azt fejezi ki, hogy a hírt kötelező elválasztani annak kommentárjától, értelmezésétől. A nézőnek, hallgatónak (olvasónak) egyaránt előbb világosan és pártatlanul a tudomására kell hozni, hogy mi történt, majd meg lehet (kell) szólaltatni az eseményről eltérően gondolkodó érintetteket, a befogadóra bízva a következtetést. (Hartai László-Muhi Klára)
112
V. AZ ELHAGZÓ BESZÉD SZÖVEGFOETIKAI ESZKÖZEIEK REDSZERE ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A MAGYARBA
1. A szöveg hangzása és hatása Ahhoz, hogy mondanivalónk, gondolataink hatni tudjanak, még nem elegendő bármilyen jó (szabatos, helyese) és hatásos megfogalmazásuk. El kell jutniuk a hallgatóhoz: a hallgatók füléhez és a hallgatók tudatához. A jól megszerkesztett, helyes nyelvi formába öntött gondolatsor az elhangzás, a hangok sora által valósul meg,válik beszéddé. Az viszont nem közömbös, hogy a nyelvi formába öntött gondolatok miképpen hangzanak el, milyen akusztikus formában jutnak el a hallgató füléhez és tudatához. A beszédmű helyes, jó és szép akusztikus formája ugyanis megkönnyíti, elősegíti gondolataink meghallását és megértését, esetleg még esztétikai örömöt is szerez a hallgatónak, aki a beszéd hallgatásakor (például a rádió esetében) eléggé erőteljes, intenzív munkát végez, hiszen számára ismeretlen logikai rendszerbe és nyelvi formába öntött gondolatokat, fejtegéteseket kell meghallania, megértenie, elsajátítania. A hallgató számára a meghallás (megértés) és felfogás nehéz munkáját akkor könnyítjük meg (ami nagyon szükséges a rádióbemondó esetében) ha mondanivalónkat tisztán, könnyen érthetően és könnyen megérthetően mondjuk el, és ráadásul hangunk színe még kellemes, természetes is. Akkor, ha emellett lehetővé tesszük még azt is, hogy beszédünk szavai, mondatai közül a hallgató könnyen ki tudja választani a fontosat, a lényegeset; azaz, ha a hallgató nemcsak egymás után elhangzó mondatokat hall, hanem egymáshoz kapcsolódó gondolatokat is. E feladatnak akkor tudunk megfelelni, ha egyrészről helyes beszédtechnikával, másrészről pedig a helyes magyar kiejtés szabályainak, törvényeinek megfelelően szólunk, harmadrészről pedig mondanivalónkat a megszólaltatás, az életrekeltés tekintetében is értelmesen, világosan közöljük. Vagyis helyesen, jól, szépen használjuk fel orgánumunkat a gondolatok kifejezése, közvetítése érdekében.
113
2. A tiszta hangképzés Ha azt akarjuk, hogy beszédünk érthető legyen, tisztán kell artikulálnunk az egyes beszédhangokat. Miután írás közben tollal kiformáljuk az egyes betűket, akként kell beszéd közben, ajkunkkal kiformálnunk az egyes beszédhangokat is. Ez annyit jelent, hogy sohasem szabad merev, mozdulatlan ajakkal, összeszoruló fogsorral, merev, lustán mozgó nyelvvel beszélnünk. A helyes légzés mellett az érthetőségnek a tökéletes hangképzés a feltétele. Ennek pedig a szájüreg, a nyelv és az ajkak a szervei. A helyes magyar hangképzésnek fontos sajátossága, hogy a magánhangzók képzésében nem vesz részt az orrüreg, s a mássalhangzók közül is csak az „m”, az „a” és az „ny” orrhangú. Vigyázni kell arra is, hogy a hangok időtartamát határozottan érzékeltessük, tehát világosan megkülönböztessük a hosszú és a rövid magán- és mássalhangzókat. A rádióbemondó beszédében is találkozunk ilyen nyelvhelyességi hibákkal. Íme néhány példa: körút helyett kőrút, övezetben helyett ővezetben, pedig helyett peddig stb. Helytelen és nagyon fülsértő, olykor jelentésmegkülönböztető a rövid hangok megnyúlása. E jelenség ellen igen erősen kell küzdenünk, mert hangrendszerünk egy fontos sajátosságát veszélyezteti. Ezenkívül éppen az egyes beszédhangok sajátos időtartama a (relatív) hosszúság-rövidség váltakozása adja meg a magyar beszéd sajátos ritmusát is, amely ha hiányzik, beszédünk idegenszerűvé, esetleg, ellenszenvessé: pattogóvá vagy vontatottá válik. A beszéd közben kimondott artikulált hangsorokkal tulajdonképpen nyelvi formába ”öntött” gondolatokat és érzéseket közlünk: információt adunk át hallgatóinknak. Ehhez azonban - hogy élőszóval gondolatokat közölhessünk- nem elég az őket hordozó hangsorokat érthetően, hallhatóan elmondani. Azoknak értelmesen kell elhangzaniuk, úgy, hogy a hallgató ne csak fülével, hanem elméjével is felfoghassa ezeket a gondolatokat. A nyelvi formában és a mögötte meghúzódó gondolatoknak kifejezését, megértésüket a hangsúlyozás, hanglejtés, beszédtempó és szünet teszik lehetővé. Ezek az ún. prózai- vagy mondat és szövegfonetikai eszközök, amelyek a beszédhang fó tulajdonságaira épülnek. A hallgató ugyanis hátrányosabb helyzetben van, mint az, aki leírt szavakat, szöveget olvas. Az olvasó - ha nem érti meg azonnal a leírt gondolatokat - többször is újraolvashatja a szöveget. A hallgatónak egyetlen hallásra kell felfognia, megértenie az elhangzottakat. Ezt segítik elő az említett mondat- és szöveg-
114
fonetikai eszközök, amelyeknek helyes használata a különböző súlyú és fontosságú részeknek az elkülönítését, szétválaszthatását teszik lehetővé. A fonetika a legnagyobb vizsgálati egységnek általában a mondatot tekinti, mint a nyelvi egységnek - közlésre alkalmasan megszerkesztett- legmagasabb formáját. A mondatfonetikai eszközök vizsgálata és ismerete azonban nem nyújt elegendő támpontot az elhangzó beszéd jellegének és stílusának a vizsgálatához. Ennek segítségével ugyanis nem lehet meghatározni, felismerni és leírni azt az akusztikus többletet, amely az elhangzó szöveg jellegét, stílusát megadja. A helyes kiejtés, az érthető beszéd érdekében túl kell lépni az artikuláláson a mondatfonetika felé. Deme László A kiejtés törvényeinek tanítása és tanulmányozása című cikkében többek között azt írja, hogy a kiejtés kérdésköre nemcsak a hangképzésből áll. Legalább ennyire fontos a mondatfonetikai eszközök területe a hangsúlyé, hanglejtésé, szüneté és beszédtempóé. "A helyes kiejtésnek ez ... alapkérdése. Mert a hangképzés csak a külsőt jelenti; a belső, az értelem a mondatfonetikai eszközök révén emelkedik ki vagy sikkad el. A hangos beszéd tényezőinek az értelemmel, s ezen keresztül a logikus gondolkodással való kapcsolata eltéphetetlen. Magasabb szervezettségű mondatokat, azaz bonyolultabb gondolatokat árnyaltan átadni csak ezeknek az eszközöknek megfelelő használata révén lehet. Sőt, megismerni is csak jó ismeretükben lehet. A mondatfonetikai eszközökkel tehát kommunikáció és információbeli súlyviszonyokat tükrözünk, amikor beszélünk; illetóleg ezeket fogjuk fel, amikor valamit meg kell értenünk. De persze csak akkor, ha produkciónk, illetőleg reprodukciónk jó: ha 'ezeket az értelem mélyébe hatolást segítő eszközöket a szöveg természetének megfelelő árnyalással ismerjük és használjuk." (Deme László: Nyr 94:272-3) Az elhangzó beszéd stílusának vizsgálatakor nem elég és nem is szabad megállni a mondatnak, mint legnagyobb nyelvi egységnek a határainál. Egy nagyobb, újabb egység felé kell lépni. Ez a nagyobb egység -a nyelvet mint a beszélőközösség társadalmi produktumát tekintve, s a közösség felől vizsgálva- a beszéd egésze, valamint a beszéd egészének zeneisége, akusztikuma. Azaz a fonetika, mondatfonetika után egy további új területre kell irányítanunk figyelmünket. Ez az újabb terület a szövegfonetika. Azoknak az akusztikus jeleknek és jelszerű elemeknek a készlete és összessége tartozik ide, melyek a beszédfolyamat egésze során a szöveghez viszonyítva valamilyen információbeli többletet hordoznak, amelyeknek kollektív
115
használatuk, a nyelvet beszélő közösség számára azonos jelentésük vagy kollektív információs értékük van, s mint ilyenek még konvencionálisak is. A beszédszöveg a hangképzés feletti részének középpontjában az akusztikumot tekintve -akár egyéni, akár kollektív oldaláról vizsgáljuk is meg a kérdést- az orgánum áll. Az orgánum ugyan minden esetben egyéni adottság, mégis a beszéd prozódiai és akusztikus "zenei" elemeinek, szövegfonetikai eszközeinek vizsgálatakor az orgánumból kell kiindulni. Mert minden beszélő az orgánum megszabta határok között -viszonylagosanhasználja fel azokat az akusztikus-prozódiai elemeket, mondat- és szövegfonetikai eszközöket, melyeknek segítségével a gondolatokat ki tudja fejezni. A hallgató is mindig a beszélő orgánumához viszonyítva elemzi a beszédet, a szöveg szövegfonetikai elemeiből egyrészt az egyénit (s az által azonosítja az egyént), másrészről pedig azt az általános érvényű és jelentésű jelrendszert, amelyet a beszélő orgánumának határai között felhasznál a gondolat, érzelem kifejezése, közvetítése érdekében. A kollektívum által szentesített konvencionális akusztikus - prozódiai - zenei elemek, jelek, azaz a mondat és szövegfonetikai elemek tehát mindig az egyéni orgánum határai között realizálódnak. Az említett orgánum (amelyre az elhangzó beszéd épül, s amely mindig egyéni) a következő lényeges elemekből, "sajátosság-tartományokból" tevődik össze: a. hangszínezet (hangminőség) b. hang(magasság)-terjedelem c. hangerő-terjedelem d. beszédtempó e. szünethasználat f. rezonáló képesség (vivő-erő)
2.1. A hangszínezet (hangminőség) A hangszínezet vagy hangminőség a beszédhangnak egyénenként változó, s rendszerint az egyén alkati felépítésétől függő sajátossága. A közösség szempontjából a kommunikációs folyamatban az egyéni hangszínezetnek önmagában nincsen különösebb szerepe az akusztikus stílusnak, illetőleg a beszéd jellegének kialakításában, sem a gondolat
116
közvetítésében. Nincsen olyan kommunikációs vagy információs szerepe, nincsen olyan jelentése, mely az éppen elhangzó szöveg tartalmára vonatkozna. Nem fejez ki gondolatot, értelmet, érzelmet. Mégis hordoz bizonyos információkat. Olyanokat, mint a beszélő kora, neme, alkata, jelleme, egyénisége, temperamentuma, származása (például a székelyeknek a hangfekvése magasabb). A rádió hírolvasó-bemondójától például - a hírek súlyának, fontosságának megfelelően - elvárjuk a komolyabb, mélyebb hangszínt, a könnyed hangvételű műsorok közreműködőitől pedig vidámabb, könnyedébb, "mosolygós" hangszínt. A hangszínezet azonban, még ezen túl is fontos lehet. Ha a hang kellemetlen, ellenszenves egyénre utal, a hallgató nem figyel rá szívesen. Ebből következik, hogy nem is nagyon -vagy csak fenntartással, ellenérzésselfogadja el, amit a hang tulajdonosa mond. Megjegyzendő, hogy a téma fontos volta, súlya, érdekessége ellensúlyozhatja ezt. Az egyéni hangszínezetnek a személy, egyén, egyéniség megjelenítésén kívül tehát nincs különösebb kommunikációs szerepe. De van, mégpedig eléggé jelentős - ezen akusztikus tartomány kisebb, belső részének- a hangszínezésnek, a hangszínezet váltásainak. Ezek a beszéd szándékait; a beszéd szituációit, illetve attitűtdjeit jelzik, fejezik ki. Az érzelem, a szándék kifejezéses a közömbös jellegű közlés átlagos hangszínének megváltoztatásával, de már kollektív jelentésű formák felhasználásával történik. A hallgató a megváltozott hangszínezetből a nyelvi közösség által szentesített, szokásos jelek alapján következtet a beszélő szándékaira. A beszéd általában egy olyan sajátos hangszínezeten zajlik le, mely az adott beszédhelyzetnek, szituációnak felel meg. Ezt a hangszínezetet intonációs hangszínezetnek nevezzük. A beszédfolyamat során ezt tovább színezik -a célnak,szándéknak (attitűdnek) vagy ezek változásainak megfelelően- a kisebb érzelmi mozzanatok hangszínezet váltásai, mindig a beszéden belüli kisebb-nagyobb érzelmi-értelmi-szándékbeli egységnek megfelelően. Meg kell jegyezni, hogy a felolvasás és a kötetlen beszéd dallama, hangszínezete között eltérések észlelhetők. Az írott szöveg hatására emelkedik a hangfekvés. A beszélgetéshez képest mintegy terccel magasabban fekszik a felolvasott hírek dallamának felső határa. Még feljebb tolódik a mondatok dallama az "emelt hangú" prédikációkban. Az átlagos hangmagasság mintegy
117
terccel emelkedett a beszélgetéshez képest a felolvasásban, bővített kvarttal a prédikációban.
2.2. A hangmagasság (hangterjedelem) Az orgánum összetevőinek ebbe a tartományába azok az egyéni akusztikus, hangi sajátosságok, adottságok tartoznak, amelyek az egyén alkatától függnek. A hang(magsság)-terjedelem vagy a dallamformák tartományán belül különböző "résztartományok" helyezkednek el, s ezeknek használata, a "zeneiség" különböző elemeinek, a különféle zenei eszközöknek a felhasználása, ha egyéni formákat, realizálódásokat mutat is, mindig kollektív igényű, kollektív jelentésű és mindig kollektív formáknak felel meg, azokra épül. A legelső ilyen résztartomány az intonációs magasság, vagy a beszédfolyamat egészének intonációs hangterjedelme. Beszéd közben nem mindig -sőt rendszerint nem- használjuk ki az orgánum biztosította egész hangterjedelmet. A beszéd egy viszonylagos hangmagasságon (bizonyos intonációs hangszínnel és hangerővel) szólal meg, és ezen az átlagos és relatív hangmagasságon, az intonációs magasságon és az ennek megfelelő hangterjedelemben, az intonációs hangterjedelemben zajlik le a beszédfolyamat egésze. Ez az ún.intonációs magasság és hangterjedelem nem állandó. Helye, terjedelme (tágassága, szélessége) a beszéd szituációjának és attitűdjének megfelelően változik; ez jellemzi, meghatározza az egész beszédfolyamatot. A hallgató számára ez jelzi a beszélő szándékát.: a beszéd szituációit és attitűdjeit; ezek határozzák meg, hogy a kollektív gyakorlatnak, szokásnak megfelelően milyen intonációs magasságon és hangterjedelemmel kell beszélni. A hírfelolvasás mondatainak hangterjedelme szekund, terc, ritkábban kvart. Egy hosszabb mondat világos tagolásához nagyobb hangterjedelem kell, ahogyan nagyobb térre lenne szükségünk ahhoz is, hogy a hosszú mondat rétegeződését, hierarhiáját pároson érzékeltessük. Világosan megmutatkozik a mondat hosszának és hangterjedelmének összefüggése, ha a felolvasott és a beszédben elhangzott mondatokat szótagszámuk szerint csoportosítjuk és
118
külön-külön meghatározzuk az egyes csoportokhoz tartozó mondatok terjedelmét.
119
A tervezett hosszabb mondatra mélyebb belégzéssel készülünk fel. A mélyebb lélegzetvétel következtében megnövekszik a gége alatti térségben a légnyomás. A nagyobb szubglotális légnyomás pedig általában megemeli a hangot. A rádióriporterek közös panasza, hogy a riportalanyok hangja természetellenesen megemelkedik, amint eléjük teszik a mikrofont. A mennyiségileg meghatározható különbségek alapján is érthető, hogy habozás nélkül meg tudjuk átlapítani: beszédet hallunk-e vagy felolvasást. Valóban rögtönzött választ ad-e a riportalany a feltett kérdésre, vagy papírról olvassa fel az előre sejtett kérdésre adandó választ. A hírfelolvasás dallamformái A felolvasás dallama nemcsak magasabb hangfekvésben, szűkebb hangterjedelmében különbözik a beszéd dallamától. A felolvasott mondatok általában hosszabbak, de rövidebb szólamokra tagolódnak. Ez részben azzal is összefügg, hogy a hírfelolvasó gyakran nem látja előre a teljes mondatot, a beszélő viszont tudja, hogy mit akar mondani. Nemcsak rövidebbek a szólamok, hanem szabályosabbak is. A hírfelolvasásban szinte egyenlő időközökben követik egymást a hasonló súlyú nyomatékok. A nyomatékos szótagokat többnyire két, három vagy négy hangsúlytalan szótag választja el egymástót. A szabályos nyomatékeloszlást követi a dallam is. Sohasem változik olyan szeszélyesen, mint a nyomaték súlyát szabadabban változtató, igen különböző terjedelmű számokat létesítő spontán beszédben. A hírfelolvasás hagyományossá vált vezérmotívuma középmagas hangfekvésű, szekundon belül mozgó dallam. A szólamok is szintet tartanak, s a hang csak az utolsó szólamban lép le az alaphangra.
Gyakori a kétszintű megoldás is. A dallam ezúttal felső és alsó szinten mozog. A két szint közötti távolság kvart vagy kvint. Több változata is van e témának. Gyakran egy-egy szólam alkotja a felső és alsó dallamvonalat, amely csak a szólamok végén ereszkedik enyhén. Példák: ,,...E viszonyt tovább örökölték a leszármazottak is...”
120
„...Különös megelégedéssel távoznak Bukarestből...” Máskor rövidebb szólamokból tevődik össze a két dallamvonal, például: "Műsorunk folytatásaként a „Gyökerek" című rovatot sugározzuk." Többszörösen is szintet válthat a hang. A szekunddal alapszint felett lebegő második szólam után visszatér a felső szintre, mielőtt az utolsó szólamban ismét az utolsó szintreszáll. Például: "Románia Észak-nyugati részén fekvő Nagyváradon..."* Olykor a harmadik szóla a felső és alsó szint között helyezkedik el, mint például: "Még mindig nem tudni azonban, hogy mi lesz a közgyűlés napirendje."* Jellegzetes a tagadó mondat dallamának váratlan esése. A nem szó kevésbé "célszerű" semlegeshangú felolvasásban felső szinten állna.
Elevenebb, változatosabb egy harmadik "téma". A nyomatékos szótagot mintegy szűkített kvint lelépés követi az első szólamban. Ez a lelépés visszhangszerűen ismétlődik a következő szólamokban, hangterjedelme azonban fokozatosan csökken.
Beszéd közben az említett magasságok és terjedelmek még tovább árnyalódnak. Az érzelmek magasságára és hangterjedelmén belül, a logikaigondolati egységeknek megfelelően, szintén különböző magasságban mozog a beszéd dallama. Elsősorban a gondolati egységeknek a hanglejtése mozog mámás magasságba. Ezek az egységek írásban külön bekezdést alkotnak. Ezeken belül a mondatoknak és kisebb egységeiknek, a kisebb-nagyobb hangsúlyszakaszoknak, szólamoknak, valamint a közbeékelődéseknek a hanglejtése is más-más fekvésbe kerülhet. Rendszerint három fekvést: mély-, közép- és magas fekvést különböztetünk meg és használunk, természetesen az értelemnek, a mondanivalónak, a mondatszerkezetnek, a szöveg logikájának megfelelően. Ezek a fekvésváltások jelzik az értelmi, logikai összefüggéseket, kapcsolatokat. Ezekkel különítjük el, zárjuk közre a közbevetéseket, a mondanivaló szempontjából mellékes vagy kevésbé fontos, vagy magától
121
értetődő részeket stb. Például, beszédünkben a közömbös részek szokásos átlagmagasságát egy ún. középső fekvés jellemzi. A zárójelben, a gondolatjel között levő részeket, a közbevetéseket ennél mélyebb fekvésben mondjuk ki, az idézőjeles részeket magasabb hangfekvésben, stb. E kisebb, mondatnyi, tagmondatnyi, szólamnyi, hangsúlyszakasz nagyságú egységeken belül a nyelvi formának, a mondatok megszerkesztettségének és az érzelmeknek megfelelően követi egymást, ill. változik az egységnyi részek hanglejtése, dallamformája, a lejtés(formák) tendenciája - Csűri Bálint szavaival -, a hangnem. (MNy.TÁ 22:9)
2.3. A hangerő-terjedelem (hangsúly) A dallamtípusok, hanglejtési formák nemcsak a lejtés vonulatának tendenciájában különböznek egymástól. A hanglejtésformák hangközei sem állandóak: folyton változik a hanglejtés tágassága. A kiemelésnek egyik leggyakoribb, leginkább használatos eszköze a hangsúly, hangsúlyozás. A magyar beszédben a hangsúly általában a szó első szótagjára esik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden szó első szótagja hangsúlyos, illetve, hogy hangsúlyozni kell. Annyit jelent csak, hogy mivel a magyarban bármely szó lehet hangsúlyos vagy hangsúlytalan, ezt a hangsúlyt általában az első szótagján kapja, ha valamely szó hangsúlyossá válik a beszédben. Hogy e mondatnak milyenek a hangsúlyviszonyai, melyik szóját kell szóhangsúllyal, melyik részét kell szakasz-, illetve mondathangsúllyal kiemelni, azt írott szöveg felolvasásakor a szövegelemzés dönti el. Így állapítjuk meg, hogy a beszéd során elhangzó szöveg mondataiból mi a fontos, mi az új, mi a magától értetődő és mi az, amit ismerünk. Kevesen tudják (még a rádióbemondók esetében is), hogy a mondatokban általában a mondat eleje, a mondat vége, de leginkább -az állítmány szórendjétől függően- az állítmány vagy az állítmányt megelőző hely szereti "magához vonzani" a hangsúlyt. De mindettől függetlenül is az állítmány helye és főleg szórendje szabja meg azt, hogy mi, melyik mondatrész lesz a mondatban a mondathangsúlyos, tehát hangsúlyában leginkább kimelkedő rész. Például: "Több hónapos tárgyalássorozat után tegnap délután végre megszületett a döntés..."
122
Hosszabb szövegben -a mondanivaló sajátos megfogalmazása miattgyakran egy-egy több szóból álló, ún. szószerkezetet kell kiemelni, például "Hosszas viták után született meg a döntés." Előfordul az is, hogy éppen a könnyebb megértés végett a mondat szerkezetének tagoltságát kell a hallgatóval világosan érzékeltetnünk ahhoz, hogy magát a mondatot, a mondat mögött meghúzódó gondolati tartalmat világosan felfoghassa. A szép beszédet megtanulni - fontos dolog -, csak gyakorlással lehet. Itt a gondolatjel elkülöníti a közbevetést. Ha halljuk, könnyen félreérthetjük abban az esteben, ha valamilyen módon nem tudjuk érzékeltetni a hallgatóval azt, hogy a mondatnak szorosan összetartozó két részét megszakítottuk, elválasztottuk egymástól egy közbevetéssel, amely tulajdonképpen nem egyenlő fontosságú a fő mondanivalóval. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a lényeges mondanivalót tartalmazó részt teljes egészében valamivel nagyobb hangerővel, hangosabban, a gondolatjelek közé zárt közbevetést pedig rövid szünetpárral közrezárva, hallkabban mondjuk el. Ezáltal a mondat elejét és végét az azonos hangerővel össze tudjuk kapcsolni. Nagyon fontos, hogy mekkora gondot fordítunk a szöveg nyelvi megformálására. Helytelenül, hibás nyelvtani szerkezetekkel, rosszul megkonstruált mondatokkal megfogalmazott szöveget nem lehet jól, pontosan elmondani. Mindezek ismeretében is érdemes megemlíteni néhány olyan hangsúlyozási módot, amely -különösen előre megírt szöveg elmondásakor(például a rádióbemondó esetében is) sok gondot jelenthet, s az esetek többségében hangsúlyozási hibához vezethet. A leggyakoribb hiba az ún. agyonhangsúlyozás. Az előadók gyakran vagy mert minden egyes szavukat fontosnak tartják, vagy mert úgy érzik, nem tudnak megbirkózni a hangsúlyozási gondokkal- úgy akarják e gondokat elkerülni, hogy mondanivalójuk minden szavát hangsúlyozzák, minden szónak megnyomják az első szótagját. Viszont az, aki minden szót hangsúlyoz, az tulajdonképpen semmit sem emel ki. E hibának a következménye az, hogy a hallgatóság a sok kopogó hangsúly zsongító hatására, és mivel az egyformán hangsúlyozott szavak közül nem tudja kiválasztani a lényeget, hamar kifárad, figyelme lanyhul. Egy másik gyakori hiba a szavak ragjainak hangúlyozása. Megemlítjük itt főleg a -ban, -ben, -ba, -be helyhatározó ragok helytelen használatát. Íme néhány példa: "adás közbe" – „közben” helyett; "a továbbiakba", „továbbiakban" helyett, "övezetbe" - "övezetben" helyett; 16 éves „korába" "korában" helyett; "a 4o-es „évekbe" –„években" helyett, stb.
123
Nagy gondot jelent, ezért sok hiba forrása a minősítő és birtokos jelzős, valamint a határozós szerkezetek helyes hangsúlyozása. Az örök visszatérő gond itt, hogy mit kell hangsúlyozni -illetőleg kiemelni-, a jelzőt vagy a jelzett szót, a határozót vagy az igét az ilyen típusú szerkezetekben, mint: kék autóbusz; gyorsan fut. Egyértelmű szabályt e tekintetben nem lehet kimondani. Az egyetlen szabály: azt a tagot kell hangsúlyozni, amely tartalmilag az újat, a nem magától értetődő jelentést, a fontosabb jelentéstartalmat hordozza. Hasonló a helyzet a határozós szerkezeteknél is. Tehát, ha a mondanivaló úgy kívánja, a jelzős és határozós szerkezetekben hangsúlyozhatjuk a jelzett szót is, vagy azt, amelyre a határozó vonatkozik. Ez rendszerint olyankor fordul elő, ha nem a jelző vagy a határozó hordozza a fontosabb jelentéstartalmat. Másfajta szószerkezetek hangsúlyozásában általános a névutók, illetőleg a névmások, a határozószók hangsúlyozása akkor is, amikor ezek nem fejeznek ki szembenállást. Ha ez a szembenállás nincsen meg a mondatban, felesleges a névmás, a névutó vagy a rag hangsúlyozása. Rossz tehát a "visszaküszködte magát"; "nem kevesebb cáfolatot találunk benne" stb. Kerülni kell azt a helytelen hangsúlyozási formát, amelyet "ráütő" vagy illogikus hangsúlynak lehet nevezni. Ezt az jellemzi, hogy egy nyelvi-logikai egységet alkotó szakaszban nem azt a szót emeli ki a beszélő, amely a szólam vagy a mondat fő jelentését hordozza, hanem a hangsúlyszakasszal egybeeső szólam utolsó tagját emeli feljebb és nyomja meg (rendszerint indokolatlanul), például a "részt vesz", "helyet kap", "eszmecserét folytat" szerkezetek esetében. Beszéd közben ugyanis az értelmi mozzanatokat a lejtés formája festi alá. A beszélő gondolatait, a beszéd attitűdjeit azonban ezzel nem lehet eléggé jelezni. Ezt a nyelv részben a dallamok sajátos lejtésformájának módosításával, részben pedig a dallam hangközeinek módosításával jelzi oly módon, hogy a lejtés tendenciája megmarad ugyan, de a lejtésben résztvevő hangoknak egymástól való távolsága, a hangközök tágassága változik meg. A lelépések, szökések, zárak hangközei nőnek vagy szűkülnek. Természetesen a fogalomnak és a jelenségnek nagy szerepe van. Az egyiket a hanglejtés, a lejtésformák tendenciája, a dallamforma kifejezésekkel jelöltük, a másikat a hanglejtésformák hangközei, a hanglejtés tágassága terminussal.
124
A hanglejtés formájának tendenciája, a tágabb értelemben vett hanglejtés a beszéd zenéjének egymásután következő, lekottázható hangokból álló sorozata. Ezek a hangok valamilyen dallamvonalat adnak időbeli (illetve lekottázva térbeli) egymásutánjukban, tendenciájukjban. Így ilyen alapon beszélünk ereszkedő dallamról, lebegő vagy lebegtetett hanglejtésről, emelkedő-leereszkedő lejtésről, emelkedő-eső lejtésformáról; másrészt kijelentő, kérdő dallamról; "felkapásról", fordított lejtésről', "éneklésről". A hangterjedelemnek az egyéni hangszínezettől eltérően már lényeges szerepe van a beszédfolyamat jellegének, stílusának kialakításában és a gondolatok kifejezésében. Éppúgy, mint a hangszín esetében, a hangterjedelem is adva van egyénenként, s a beszélő csak ennek határain belül tud megszólalni, beszédhangjával modulálni. A hallgató itt is tudomásul veszi ezt a helyzetet, s az első szavak, mondatok elhangzása után regisztrálja, meghatározza, hogy mekkora lehet a hang tulajdonosának a hang(magasság)terjedelem tartománya. Meghatározza, hogy ezen belül melyik az átlagos hangmagasság, hangfekvés. Megállapítja azt is, hogy hang(magasság)terjedelmén belül milyen intonációs magasságban és terjedelemben, ezen belül pedig általában hány fekvésben szólal meg a beszélő. Egyéni és egyedi sajátosság/tulajdonság az egyéni hang(magasság)terjedelem. Ezen túl azonban, hogy a beszélő az egyéniben milyen formákat realizál, az már kollektív jelentéseket és tendenciákat jelez. Tudniillik a beszélő az adott beszédhelyzetben gondolatai közléséhez, kifejezéséhez a kollektív dallamformák közül a nyelv "dallamkincséből" válogat -általában automatikusan és ösztönösen s csak nagyon ritkán tudatosan. Ezek a kollektív tendenciák, formák visszahatnak a beszélőre: ezek szabják meg, hogy átlagos egyéni hangmagasságához, hangterjedelméhez, a lejtésformához, lejtésének tágasságához viszonyítva, milyen relatív fekvésekben mozog lejtése, milyen kollektív tartalmú és típusú lejtésformákkal él, s a lejtési formák milyen relatív hangmagasságú határok között, mekkora relatív hangközökben mozognak, realizálódnak beszédében. Tehát a hanglejtés, valamint a beszéd hangfekvése, tulajdonképpen csak egy kis része a gondolatközvetítés szolgálatába állíthaó és állítandó melodikus eszközöknek - s a beszédstílus problémájának is. Noha nem az egyetlen, de az egyik legjelentősebb tényezője. A beszéd átlagos hangereje rendszerint a beszédhelyzetet, valamint a beszélő érzelmeit, szándékait jelzi: a szituációt, az attitűdöt. Ez az átlagos
125
hangerő ugyanazt a szerepet tölti be, mint a hangterjedelemtartomány részei közül az intonációs hangmagasság és hangterjedelem. Éppen ezért intonációs hangerőnek is nevezhetjük. Az intonációs hangerőhöz viszonyítva a beszédfolyamat során hangosabb, halkabb részek váltogathatják egymást a relatív hangerőn, a beszédfolyamat átlagos, intonációs hangerején belül annak megfelelően, hogy az egész kommunikációs folyamat során (a hallgató "visszacsatolására”) miként változnak az érzelmek és szándékok, a szituációk és attitűdök. Ezeken a váltásokon belül -olykor velük együtt- jelentkeznek azok a hangerőváltások, amelyek az egész beszédszövegen belül figyelhetők meg, s a beszédmű egészéhez viszonyítva -viszonylag nagyobb gondolati, logikai egységeket különítenek el. A további erőváltások hangosabb-halkabb megoldások, amelyek mostmár főleg mondatnyi, ritkábban tagmondatnyi, nyelvi-logikai egységekre, hangsúlyszakaszokra, szólamokra terjednek ki. Ezek a váltások már az értelmi, logikai összegüggéseket fejezik ki. Ezért e váltásokat, helyüket rendszerint -a mondattípusoknak megfelelően- a mondatszerkezet határozza meg. A hangerő tartományának egy újabb rétegét jelenti a hangsúlyoknak, nyomatékoknak eloszlási aránya, részben a beszédfolyamat egészén, részben pedig a kisebb-nagyobb hangerővel, a hangosabban vagy halkabban kimondott logikai, nyelvi, szerkezeti egységeken belül. Arról az arányról van szó, hogy egy mondatnyi vagy kisebb nyelvi egységre hány és milyen hangsúly (mondat- vagy szakaszhangsúly, ill. fő- vagy mellékhangsúly, esetleg ritmikai hangsúly) esik; azokról az arányokról, melyeket a fő-, a mellék- és ritmikai hangsúlyok száma, gyakorisága, mennyisége között figyelhetünk meg. A hangsúlyok ereje, száma részben független is lehet a mondatok nyelvi konstrukciójától. Ebben az esetben a nyomatékoknak, hangsúlyoknak, ül. helyüknek azon eloszlási aránya, hogy milyen mértékben esnek logikai szempontból hangsúlyos, ill, hangsúlytalan helyzetben levő szó(tag)ra, az már a beszélő szándékától függ. Eppen ezért a "rendhagyó" hangsúlyok a beszéd körülményeinek, az attitűdöknek, érzelmeknek, szándékoknak a kifejező eszközei. Például a magyarázó stílusban jóval több az egyenlő erejű nyomaték, majdnem minden szóra esik egy hangsúly. Gyakori a
126
mellékhangsúly és a ritmikai hangsúly is, valamint a szólam utolsó(előtti) szótagának nyomatékolása. A hangsúlyok eloszlásán belül nem közömbös a hangsúlyoknak egymáshoz és a beszéd egészéhez viszonyított hangereje sem. A különböző súlyú nyomatékok részben a mondat logikai összefüggéseit, értelmi mondanivalóját emelik ki, s ebben az esetben a mondat szerkezetének a függvényei, részben pedig a beszélő érzelmeit, a beszédfolyamat különböző attitűdjeit fejezi ki. Természetesen a beszélő hangerőterjedelme is adva van egyenként. A beszélő csak ennek határai között tud megszólalni, modulálni. A hallgató is tudomásul veszi ezt a tényt. Az első szavak, mondatok elhangzása után meghatározza, kikövetkezteti, mekkora a beszélő hangerő-terjedelme, azaz mikor beszélhet a legnagyobb hangerővel, s mikor a leghalkabban. Megállapítja, hogy ezen a tartományon belül mekkora az átlagos hangerő, melyen gondolatait közvetíti a beszélő. Kikövetkezteti azt a hangerőt, amelyen a beszélő neutrális közlésben megnyilatkozik. Ehhez viszonyítva egyrészt azt az intonációs hangerőt, amelyben a beszélő az adott beszédhelyzet során gondolatait elmondja, másrészt a dinamikai változásokat, amelyeknek célja és feladata a logikai összefüggések jelölése, kifejezése. Ezeken belül, de ezekhez viszonyítja a nyomatékok erejét (mely részben a logikum, részben az érzelem közvetítője), valamint a nyomatékok eloszlását, amely a beszélő érzelmeit tükrözi. Ahhoz az intonációs hangerőhöz viszonyítja azokat a dinamikai formákat, amelyeknek relatív változatai az egyénben realizálódó közösségi formák a beszélő megnyilatkozásában megszólalnak.
2.4. A beszédtempó tartománya A beszéd zeneiségének negyedik nagy részterülete a beszédtempó tartománya. Ide azok az akusztikus, helyesebben ritmikai tényezők tartoznak, amelyek főleg az egyén vérmérsékletétől, temperamentumától, lelki állapotától stb. függnek. Ez szabja meg ugyanis alapvetően az egyén átlagos beszédtempóját. Ez a tempó azonban nem állandó, ugyanis a különböző beszédhelyzetekben megváltozik: a neutrális közléshez viszonyítva, hol felgyorsul, hol pedig lelassul, természetesen az egyéni realizálódás határai között, a kollektív érvényű és jelentésű formáknak megfelelően.
127
A beszédtempó, ill. a beszédtempóval való játék a kiemelésnek fontos eszköze. Azonos hosszúságú mondatot különböző, hosszabb vagy rövidebb idő alatt lehet elmondani. Ezt a viszonylagos időtartamot, ill. a beszédnek ebből kialakuló ritmusát nevezzük beszédtempónak vagy beszédsebességnek. Az átlagos beszédtempó -a gyors vagy lassú beszéd- részben vérmérséklet dolga, részben a gondolkodás gyors vagy lassú voltának tükrözője, de lehet a helyzettől, körülményektől megszabott pillanatnyi idegállapot függvénye is. Máskor a rendelkezésünkre álló idő szabja meg a beszéd iramát, tehát az alkalom jellege is diktálja, milyen gyorsan beszéljünk. Mindezeken túl azonban nagyon nagy mértékben függ a beszéd sebessége -ezen belül a beszéd ritmusa- a mondanivaló természetétől, a mondat szerkezetétől, felépítettségétől. A mondatnak a mondathangsúlyos részeit, a mellékes részeket, összetett mondatokban például a tagmondatokat, a közbevetéseket gyorsabban mondjuk ki. Éppen ezért mindenképpen kerülendő az az eléggé általános szokás, hogy az előadó beszédét mindvégig egyenletes (lassú vagy gyors) tempóval mondja el. Az ilyen "előadás" mindig unalmas és szürke. Minden beszédfolyamatot egy bizonyos átlagos sebesség, átlagos tempó jellemez, ez az intonációtempó. Ez rendszerint az adott szituációtól függ, annak felel meg, s az egész adott beszédfolyamaton végighúzódó szándékot fejezi ki. Ezen belül a szándékok megváltozásának, hullámzásának megfelelően, az egyes logikai egységek elmondásának tempója is változhat, relatíve gyorsabb vagy lazább lehet, mint az intonációs tempó. Ugyancsak más-más tempóval különülnek el az egész beszédmódon belül a nagyobb gondolati egységek, amelyek írásban rendszerint külön bekezdést alkotnak. A mondatnyi vagy annál kisebb nyelvi egységek újabb ritmikai változatosságot mutat(hat)nak, hiszen a mondatokon belül a logikai összefüggéseket, közbevetéseket általában tempóváltással (is) szoktuk érzékeltetni. A dallamtartomány megfelelő részéhez, a hangfekvéshez hasonlóan ez is nagyjából három fokozatot mutat. Magának a mondatnak átlagos, közepes tempóját; a beillesztett, közbevetett részeket, (melyek egy kissé gyorsabbak) és a legfontosabb kiemelt szakaszokét, melyek az átlagoshoz mérve némileg lassabbak. Az élénkséget, pergést nem a gyorsaság, a "hadarás" adja, hanem az értelemnek megfelelő változatosság, az a tempójáték; melyben a gyorsabb és
128
lasúbb részek -természetesen a gondolatot szolgálva- szinte meglepően váltogatják egymást.
2.5. A szünetek tartománya A beszéd zeneiségének ötödik nagy részterülete a szünetek tartománya. Ítt is megtalálható az a "hierarchikus" felépítés vagy rendszer, amelyet a fentebbi négy szövegfonetikai eszköznél felvázoltunk. A beszédszünet tartományába azok a rövidebb-hosszabb "csendek" tartoznak, melyek idején a kommunikációs folyamat, ill. a beszédtevékenység megszakad. Ezek is a többi eszközhöz hasonlóan egyéni adottságoktól függenek, s az egyéni beszédben átlagos hosszúkat ismét csak egyéni adottságok szabják meg. Amikor beszélünk, fiziológiai kényszerűség, hogy a beszéd folyamát időnként megszakítsuk, hogy szünetet tartsunk, hiszen az elfogyott levegőt pótolnunk kell. Ezt a kényszerűséget azonban össze kell hangolni a beszéddel, a beszéd tartalmával és a mondatok szerkezetével, mert beszéd közben nem tarthatunk akárhol szünetet, nem vehetünk akármikor levegőt. Ugyanis a beszédszünetnek is megvan az értelmi és érzelmi szerepe. Az értelem az, hogy beszéd közben szünettel (is) tagoljuk, s ez által elhatároljuk egymástól a mondatokat, tagmondatokat, szerkezeteket, illetőleg azáltal, hogy nem tartunk szünetet, összekapcsoljuk az összetartozó részeket. Erőteljes eszköze a szünet a kiemelésnek is: a rövidebb szünet kevésbé fontos, a hosszabb szünet (hatásszünet) fontosabb mondanivaló következését jelzi. A bonyolult mondatok megértését is nagymértékben megkönnyítjük a hallgató számára, ha a tagmondatok határán vagy közbevetések előtt és után szünetet tartunk, s így érzékeltetjük a mondat szerkezetét. Egyébként a szünet legfontosabb eszköze a mondanivaló tagolásának. A szünetek elmulasztása vagy rossz helyen való alkalmazása a mondanivaló hibás tagolásához vezet, s ez a hallgatóban érzelmi zavarokat idézhet elő. A szünetek átlagos hossza a különböző beszédhelyzeteknek, az érzelmeknek és a szándékoknak megfelelően a beszédfolyamat során (meg)változik. Minden beszédfolyamat egészére jellemző egy bizonyos átlagos szünethossz, az íntonációs szünethasználat. Ez rendszerint az adott szituáció
129
függvénye és a beszédfolyamat egészén végighúzódó szándékokat, a beszéd jellegét jelzi, fejezi ki. Az intonációs szünethasználaton belül a szándékok megváltozásának, hullámzásának, ill. a beszéd jellegének megfelelően, rövidülhet vagy megnyúlhat a szünetek hossza, száma pedig csökkenhet vagy gyarapodhat. Például hosszabb- rövidebb szünet van a mondat vagy gondolati egység („bekezdés") végén, közbevetés előtt és után, stb. A nagyobb gondolati-logikai egységeken belül meghúzódó szünetek helye és száma is kifejező lehet. Jelezhetik a szünetek (vagy szünetpótlók) a beszéd logikainyelvi egységeinek határát és kapcsolódását, így a szólamok, nyelvi frazeológiai egységek, mondatok, gondolati egységek határát, a közbevetést (szünetpác, előszünet, utószünet). Például az élőszóban a logikainyelvi egységek határán általában többször siklik át szünet nélkül a beszéd, mint például a felolvasásban. Ebben például, a mondatot kapcsoló kötőszók (és, hogy, aki, amely stb) előtt, míg az élőszóban rendszerint -vagy legalábbis gyakrabban- utánuk tartunk szünetet. E kisebb nyelvi egységeken belül figyelhetjük meg a hangsúlyozásnak, a "kimelésnek" megfelelő hatásszünetet vagy előszünetet, amelynek segítségével egy-egy fontos szó súlyát adjuk meg. (Összefoglalésként lásd a következő oldalon levő táblázatot.) Deme László 1970-ben a leíró nyelvtannak a mondatfonetikával foglalkozó részeiben a mondatfonetikai eszközök (hangsúlyozás, hanglejtés, beszédtempó, szünetek) összefüggéseről a következőket írja: "...a mondatfonetikai eszközök használatában természetes alapállás a négy eszköznek együttes jelentkezése, azaz konkomitenciája. Az átlagmagasság, az átlagtempó és az átlagszünet sorsa a beszédben összekötődik egymással, s nem utolsósorban az átlagos hangerővel. A négy sajátosság együtt szolgálja a kiemelést és a süllyesztést; azaz konkomitens természetű." A konkomitancia ma már csak alapállás. Ez azt jelenti: a négy elem együttes jelentkezése szokásszerű ugyan, de nem föltétlenül szükségszerű. Az együtt jelentkező négy mondatfonetikai sajátosság nem mind főfunkciós, s így indokolt esetekben elválhatnak egymástól. Együttjárásukkal a nem főfunkciósok úgyis csak másodlagos biztosítékként vannak jelen... A mondatfonetikai sajátosságok (tehát) alaptermészetüknél fogva konkomitánsak, azaz együttjárók..., de különleges árnyalatok jelzésére nemcsak, hogy szétválhatnak, hanem alternatíva, azaz egymást váltogatva, egymást helyettesítve is megjelenhetnek." (Wacha Imre - Nyr. 94:277-8)
130
Csak a szövegfonetikai eszközök fentebb bemutatott rendszere segítségével lehet felismerni, elkülöníteni, s lehet majd meghatározni az élőszónak, az elhangzó beszédnek, az elhangzó nyelvnek, mint megnyilatkozási formának a következő felosztását: l. Az élőszó, a spontán, kötetlen beszéd, azaz annak a szövegnek és szövegfonetikai formának az együttese, mely gondolataink születésekor vagy gondolatban előre megfogalmazott közölnivaló elmondásakor hangzik el. Olyan helyzetben tehát, mikor a gondolkodás és a beszéd agyidőben megy végbe, vagy csak rövid idővel -pillanatokkal- előzi meg az utóbbit. 2. A felolvasás az előbbinek ellenpólusa. Tulajdonképpen nem más, mint egy olyan szövegnek a hangos elmondása, melyet vagy a beszélő, vagy más valaki már korábban papírra vetett. 3. A reproduktív vagy interpretatív beszéd előre, a beszélő vagy más által megalkotott, leírt szövegnek olyan jellegű szó szerinti megszólaltatása, mellyel a beszélő azt az illúziót akarja kelteni, hogy az elhangzó szöveg közvetlen beszédtevékenység, spontán beszéd terméke. 4. A „fél-reproduktív” beszéd az a beszédtevékenység, amely egy, rendszerint az előadó által korábban és részletesen megfogalmazott, elmondásra szánt és írt szövegen alapul. E főkategóriákon belül több olyan kisebb kategóriát, stílusréteget kell elkülöníteni, melyek a beszéd stílusát, jellegét megadják. Ezek jellegükből adódóan, valamilyen egységet alkotnak az egész magyar beszéden belül: - az igényes, irodalmi nyelvi kiejtés (legválasztékosabb, legigényesebb kifejezési formája a szóbeli megnyilatkozásnak.) - a közlő próza rétege és stílusa (az előbbinek széleskörű megvalósítása) - a köznyelvi beszéd rétege, ill. stílusa - a regionális köznyelv vagy nyelvjárásias színezetű „ízes” beszéd rétege, ill. stílusa - nyelvjárás, ill. nyelvjárásias beszéd (tájegységek lakóinak jellegzetes és jellemző beszédmodora) - a provinciális jellegű, erőteljesen, túlzóan táji színezetű beszéd - vulgáris vagy pongyola stílus, jelleg (a legigénytelenebb beszédmodor).
131
Ezeket a rétegeket nem mindig keresztezhetik, ill. a beszéd jellegét tovább színezhetik az akusztikumban is megnyilvánuló nagyobb hatások, tendenciák. Ezek főleg az elhangzó beszéd külső eredményeiből, a mondanivalóhoz való viszonyból adódhatnak. Ezekbe a beszéd jellegét, általános stílusát megadó egymás alatt, felett elhelyezkedő vagy nemegyszer egymással többszörösen összekeveredett rétegekbe ágyazódnak bele további színezetként, de az egész beszédfolyamat összképét, jellegét csak kis mértékben módosítva, a beszédfolyamat kis vagy kisebb részeiben (egy-egy szóban, szókapcsolatban, mondatban) jelentkező akusztikus elemek, amelyek az attitűdöket tükrözik.
•
A tömegkommunikációs beszéd
Eléggé összetett kategória, hiszen a hírolvasó-bemondó értelmezve a felolvasó beszédét a saját szövegét elmondó, azt gyakran félreproduktív módon megalkotó és elmondó műsorvezetői beszéden át a teljesen kötetlen riporteri beszédig, az akusztikumok (és alapjának a szövegalkotásnak, kommunikációs helyzetnek) sokféle árnyalatával találkozunk. Általánosabb jellemzői: a hangképzés folyamatában és realizálódásában általában igényes, a hangállománybeli nyelvjárásiasság legfeljebb nyomokban, leginkább a hírközlő szervek vidéki munkatársainak beszédében fedezhető fel. A beszéd ritmusában -a normalizálthoz viszonyítva- a hosszúrövid beszédhangok időtartamának eléggé erőteljés ingadozását tapasztalhatjuk A hangfekvés a felolvasók többségénél a természetesnél hol magasabbra, hol pedig mélyebbre csúszik; a beszéddallam hangterjedelme is összeszűkül kissé, noha a megnyilatkozók megpróbálják az élőszó felé közelíteni a beszéd hangzását. Ez lehet az oka annak is, hogy a reproduktívinterpretatív beszéd nagyon sokszor "fabrikált" lesz: éneklésbe, kántálásba csúszik, természetellenes, illogikus dallamvezetéssel és értelemáttoló hangsúlyozással. Az igényes beszélők többségének dallamvezetése, kiemelése (hangsúlyozása) azonban az értelmet szolgálja. Jellemzője, hogy viszonylag kevés az ún. "szökőzár", eléggé gyakori a tagmondatoknak a lezárása, az ún. "biztonsági-ponthanglejtéssel”. A beszédtempó, ritmus két fő formát mutat. A felolvasások többségében viszonylag egyenletesen gyors, (gyakran már hajszolt) tempójú; az élőszóhoz közelítő beszédben többé-kevésbé igyekszik követni az élőbeszéd gondolkodásának lüktetését, olyan formában, hogy a
132
közrezárt mondategységeket, bizonyos alászerkesztett vagy nem lényeges információt hordozó szószerkezetek, mondategységek kimondásának tempója a többihez viszonyítva felgyorsul. A felolvasók, beszélők törekszenek a szöveg grammatikai szerkezetének érzékeltetésére (a hangsúlyozás, hanglejtés, tagolás segítségével). A felolvasásban az "elegáns" értelmező dallam- és hanglejtésformák dominálnak. A spontán beszédben gyakoriak az emelkedő, végén szökő dallamformák. Vannak azonban nem követendő formái is: pongyola, elkent artikulálás; sok rádiós munkatárs beszédhibás, gyakran illogikus hangsúlyozás és vele párhuzamosan éneklésbe csúszó beszéddallam, öncélúan melodizált hanglejtés, a hajszolt beszédtempó. Ez utóbbiak abból adódnak, hogy a szöveget, megszólaltatója megpróbálja "feldobni", "eladni", kivűlről rávitt hangi eszközökkel akarja érdekessé, figyelem felkeltővé tenni. 3. A szituáció, a szöveg és a szándék együttese, mint a beszéd hangzásának determinánsa A fonetikai kutatások hosszú idő óta vizsgálják a nyelvnek (langue), illetőleg a beszédnek (parole) hangzó oldalát. A beszédfolyamat alaptényezőit elemezve részeire bontották, szegmentálták az egyes beszédhangokat is. Az "artikulált" hangsorokat intonáció (hangsúlyozás, hanglejtés) is kíséri: a mondatok kijelentésként, kérdésként, felszólításként is hangzanak. Mindez azonban még korántsem igazi beszéd. Mert, bár az egyes mondatok önmagukban értelmesen, kifogástalanul "korrektül" hangzanak, akusztikailag mégsem állnak össze mondatlánccá, különösen nem szöveggé. Noha a szöveg mondataiban megjelenik a szövegszervező erő: a mondatok grammatikai eszközök segítségével szöveggé összekötő "szövegkohézió", akusztikus változatukból még hiányzik az a valami, melyet intonációs kohéziónak nevezhetünk, s amely nem minden esetben az intonációs eszközök korrekt használatának az eredménye. Ezek az intonációs eszközök, melyeket mondat- és szövegfonetikai eszközöknek szoktunk nevezni, a beszédfolyamat egészét tekintve a mondatban, s azon belül szavakon, szóelemeken (szótagokon) jelennek meg, de értelmüket csak a szövegösszefüggésben, sőt a kommunikációs mezőben nyerik el. A teljes beszédfolyamatban az intonációs elemek használatát mondat feletti, nagyon gyakran pedig szövegen kívüli tényezők határozzák meg.
133
Olyan tényezők, amelyek rendszerint meghatározói magának a szövegnek, a szövegformának (műfajnak, stílusnak) is; pontosabban létrejöttekor a szövegalkotási, más esetekben a szöveghangoztatási (megszólaltatási), ismét más esetben a szövegalkotási és megszólaltatási folyamatnak. Tudjuk a nyelvnek két fő realizálódási formája van: az írott beszéd és az elhangzó beszéd. Az írott parole létrejöttének legfőbb jellemzője, hogy a kommunikációt előkészítő folyamatok után a gondolatok megfogalmazása és rögzítése egy viszonylag hosszabb és rendszerint elmélyült alkotói folyamat vagy cselekvéssor. Ennek során az adó, a kommunikátor "gondolkodva fogalmaz", azaz a mondanivalójának megfelelő nyelvi formát úgy alkotja meg, hogy tudatosan is és öntudatlanul is állandóan latolgatja, megfelelőek-e a szavak, kifejezések, grammatikailag helyes-e, pontos-e a mondatszerkezet, elég tömör-e a kifejezésmódja, alkalmazkodik-e annak a műfajnak, műnemnek stílusi szabályaihoz, amelyben gondolatait elmondja. S főleg arra ügyel megfelel-e szövege az írásosság szabályainak. Az így megfogalmazott írásművet az jellemzi, hogy sok benne a tömör, ún. szimultán mondat. Példa: "George Jouwlan az Európai Szövetségi Erők parancsnoka ma Bukarestben közzétett nyilatkozatában elmondta, hogy Romániának az ÉszakAtlanti Szövetségbe való belépése a két fél politikai határozatának ügyét képezi, a Békepartnerség pedig egy olyan viszony, amely a jövőben fog kiteljesedni." A beszélt, pontosabban elhangzó parole realizálódásának két fő változatát különböztetjük meg. Ezek közül az egyik közvetlen kommunikáció során elhangzó beszéd vagy élőszó. Szövegalkotási folyamatának és vele együtt hangzásvilágának jellemzői közül az a legfontosabb, hogy a közvetlen (interperszonális) kommunikáció során a beszélő (adó) -legalábbis az interakció kezdetekor- csak beszédszándékának, beszédcéljának, valamint a "globális közlemény"-nek van birtokában. A közlemény átadásához vezető nyelvi utat és nyelvi formát az interakció keresi és alkotja meg; "fogalmazva gondolkodik", nem egyszer mintegy közösen beszédpartnerével (a vevővel), annak verbális és nonverbális visszajelzései-visszacsatolásai segítségével. Az ilyen szövegben sok az ún. hiányos vagy megszerkesztetlen, ún. nem teljes mondat. Sok az olyan mondat, sőt mondatsor is, amely -főleg grammatikailag- nincsen feszesen, pontosan szerkesztve, hanem nyelvileg is, következésképpen akusztikailag is csak, többé-kevésbé lezárt (olykor
134
akusztikailag teljesen lezáratlan) megnyilatkozásokból áll össze. S éppen a "fogalmazva gondolkodás" eredményeképpen tele van nyitva hagyott szerkezetekkel. Így a mondat szerkezete mintegy indázva, bonyolult kanyarokkal, közbevetésekkel, visszacsatolásokkal halad. Mindez a hangzásban ίgy jelentkezik, hogy bár grammatikailag ugyan meg van szerkesztve, le van zárva a mondatok egy jelentős része, a mondatok többsége azonban akusztikailag -intonációja tekintetében- mégis nyitva marad. Mintegy a folytatásnak és a gondolatsor lezáratlanságának jeleként a lebegő, nyitva tartott előremutató hanglejtés jelzi, hogy a beszélő még nem ért a gondolatsor végére, folytatni kívánja a beszédet. Gyakran a folytatás intonációs formája érzékelteti azt, hogy tulajdonképpen új megnyilatkozási egység kezdődött el. A beszélt, az elhangzó parole realizálódásának egy másik fontos változata a felolvasás vagy reprodukció, vagy az interpretálás. Ennek lényege az, hogy az elhangzó parole minden körülmények között egy korábbi, kötött szövegű írásos kommunikációra épül. Először a gondolatok nyelvi formába öntése (megszerkesztése, fordítása) az írásosság, az írásos kommunikáció törvényszerűségeinek megfelelően készül el, majd a "közvetlen interperszonális kommunikáció" során a "befogadó" nem a szöveg írásváltozatával találkozik, hanem annak hangzó (felolvasott vagy betanultan interpretált) változatával. S az írásművet ráadásul nem is mindig a szerző szólaltatja meg, hanem nagyon gyakran hírolvasó, előadóművész stb. változtatja át az írásos kódot akusztikus kóddá. Az ilyen elhangzó parole megjelenhet közvetlen interperszonális kommunikációban (például előadás, ünnepi beszéd stb. felolvasásakor), s megjelenhet közvetett, áttételes vagy kevert kommunikáció formájában is. Ílyen közvetett kommunikáció elhangzó parole formájú a rádió és televízió adásainak többsége. Az íly módon elhangzó beszédet azért kell elkülönítenünk a spontán élőszótól, mert a megszövegezés módja az írásos mondatszerkesztés szabályainak felel meg, ezért a szöveg grammatikai megszerkesztettsége pontosabb, feszesebb, mint a spontán élőszóé. Következésképpen hangzásvilága (intonációja, ritmusa) is más: az írott szöveg rejtett dallamvilágának felel meg. Ez azt jelenti, hogy a felolvasott (vagy interpretált) szöveg hanglejtése emelt hangfekvésben, szűkebb hangterjedelemben, de nagyobb ívekben kiénekelt" dallamokkal mozog, és a dallamvezetés "jóslásértéke" erőteljesebb, mint az élőszóé. Az intonáció összefogja és tagolja a szó és a mondatszerkezeteket, értelmezi, elkülöníti a kétarcú szószerkezeteket. Ugyanakkor világos előrejelzést ad a mondat szerkezetének felépítésére,
135
hosszára, lezáródására s a következő mondat kapcsolódására. Az is jellemzi a felolvasás hangzásvilágát, hogy ritmusa, tempója kiegyenlítettebb, s a szövegnek szünettel vagy intonációval - hanglejtéssel való tagolása szinte mindig szerkezeti határra (a szószerkezetek vagy a tagmondatok határára) esik. Az is jellemzi az ilyen írott szövegre épülő reprodukciót, hogy a beszéd attitűdjét vagy az attitűdök változását jelző váltások (hangsúlyozás, ritmusváltás, fekvésváltás stb.) mindig kimódoltabbak, tudatosak, ezért szinte sohasem hatnak spontánul. A felolvasás ezen általános jellegzetességeit színezik tovább azok a beszédszándékok, amelyekkel a megszólaltató hangosítja a szöveget: reális közlés igénye, a teljes azonosulás érzékeltetése, a "kívülállás" vagy elhatárolás kifejezése, azután idézés, spontán beszédhez közelítés, magyarázás, stb. Ezek azonban messze vezetnek. Néhány szándék kivételével azonban sohasem tudják felkelteni a spontán beszéddel és a szöveggel, tartalommal való teljes azonosulás képzetét.
136
VI. A MODATFAJTÁK DALLAMA
1. Az egyszerű mondat dallama
1.1. A kérdő mondat dallama A mondatfajták közül a kérdő mondat az, amelyet legrégebben különböztetnek meg írásjellel a többi mondatfajtától. Bizonyára összefügg ez a kérdőmondat markáns jellegével. A kérdő dallamok ez az -íráson is átütőmarkáns jellege pedig a kérdő hanglejtés kitüntetett szerepét tükrözi. A hanglejtés legfontosabb feladata monoton nyelvekben a feleletet váró kérdés megkülönböztetése a feleletet nem váró mondatoktól. Ha a kérdőjelleg morfémák segítségével van kifejezve, a kérdőmondat elveszíti sajátos dallamát. A jelöletlen (morfémával nem jelzett) kérdő mondatok többségének dallama visszavezethető a háromszótagú egyszavas eldöntendő kérdés hanglejtésére. A kérdés tényén kívül egyebet ki nem fejező háromszótagú prototípusban a hang mintegy terccel lép fel a második szótagban és mintegy kvarttal lép le a harmadikban. A kétszótagú (jelöletlen eldöntendő) egyszavas kérdőmondatban a fellépés is a második szótagban kövekezik be. Az egyszótagú kérdő mondatban a lelépés elmarad. A hang a szótag zöngés szakaszában mintegy tercet emelkedik. Ha a kérdő mondat több szóból áll vagy (és) három szótagnál hosszabb, a kérdő dallam hordozója az utolsó szólam (hangsúlyozási szakasz). A három, két vagy egy szótagból álló utolsó szólam dallama megfelel az ugyanolyan szótagszámú egyszavas kérdő mondat dallamának. A három szótagnál hosszabb szólamban az utolsó három szótag a dallam hordozója. A három utolsó szótag dallama megfelel a háromszótagú egyszavas kérdő mondat dallamának. A dallam alakulását általában nem befolyásolja, hogy az utolsó szólam hosszabb vagy rövidebb egy szónál. Máskor két "utolsó" szólamot képez a kérdő mondat egyforma erővel hangsúlyozott két szótagja, s mind a kettőben emelkedik a hang:
137
A nyomatékos utolsó szótag hanglejtése emelkedő-ereszkedő-emelkedő is lehet, például:
A dallam a két szótag mezsgyéjén ereszkedik csak le, hogy a másodikban ismét emelkedhessék.
1.1.1. A kérdő mondat terjedelme A mondatok utolsó szólamának, kérdő-magjának hangterjedelme változó. A normatív mondat (kvart) hangterjedelménél érzékelhetően nagyobb vagy szűkebb hangterjedelemben azonban sajátos mondanivalója van. Ez az ingadozás tehát nem cáfol rá arra, hogy a kérdő mondat magjának terjedelme kötött. Sőt ellenkezőleg: feltételezi ezt. A hallgató, a "rejtjelfejtő", ehhez a normához méri (önkéntelenül) az egyes kérdő mondatok hanglejtését, s így "fejti ki" az eltérés alapján a dallamban rejlő második (járulékos) "közleményt". Visszavezeti a hallott formát a semleges alapformára, és megállapítja (egyfelől a kontextus: a dinamika, a ritmus, a hangszín; másfelől a helyzet figyelembevételével), hogy a beszélő a hangterjedelem növelésével milyen indulatának nyit utat. A fonetikai indulat határozza meg azt is, hogy a félelem szűkíti-e a hangterjedelmet vagy a ringató gyengédség.
1.1.2. A kérdő mondat módosulásai A mennyiségi különbség minőségibe csaphat át. A "bal szárny" további emelésével kiegyenesedik a dallamvonal, a fellépés elmarad. Máskor (ritkábban) a lelépés marad el. Az erélyes "Így volt?" kérdésben elmarad a lesiklás a szólam második szótagjában a hang fennakad.
138
Olykor a fellépés is, a lelépés is minimumra csökken. Így a "hivatalos személyek" kérdéseiben adatfelvétel alkalmával ellaposul, kiegyenesedik a kérdő dallam a közöny hatására. Befejezett, befejezetlen kérdő mondatoknak van egy szökőzáros változata is. Ezek a mondatok éppen azáltal váltak kérdő mondatokká, hogy a kijelentő mondat befejezetlen maradt, („De hogyha ..., akkor ...,"; De mind a kettő egyszerre, az már ...") s így mástól várjuk a választ.
1.1.3. Morfémával jelzett eldöntendő kérdések A nyelv ökonómiájával magyarázható, hogy az -e kérdőszócskával jelzett kérdő mondatok dallamformája nem tér el lényegesen a kijelentő mondatokétól. Ugyanez történik a kérdő mondatoknál is, melyekben ugye szó szerepel. Az ugye azt jelzi, hogy a beszélő csaknem bizonyos a feleletben, s amit mond, inkább (tényleges vagy formális) megerősítésre szoruló állítás, semmint kérdés. Ezek nevezhetők ellenőrző kérdésnek.
1.2. Az idéző mondat dallama Általános megfigyelés szerint a hangnemet nem eresztjük le az idéző mondat végén ("a kettőspont előtt"), hanem nyitva hagyjuk, lebegtetjük. Deme László azonban úgy látta helyesnek, ha általában leeresztjük a hangot. Egyik erre vonatkozó cikkében a következőt írja: " A kettőspont és a pontosvessző tagoló eszköz, de a mondaton belüli tagolásé; érzékeltetésére inkább a szünet való, mintsem a hanglejtési egység lezárása: a hanglejtésforma ezeknél legtöbbször lebegve "nyitva marad". Ílyenkor a hanglejtésnek mintegy "előre jelző" szerepe van, hiszen arra utal, ami még ez után következik." (NYr.89:198) Deme László nyilvánvalóan csakis a "mondaton belüli" kettőspontra vonatkoztatta ezt a megállapítást, az idéző mondat végén levő kettőspontra nem, hiszen később világosan kimondja: "S ha a befejezetlen töredék nyelvi megformálása kétségtelenné teszi, hogy a mondanivaló még folytatódik, a befejezetlen rész hanglejtése akár le is záródhat,, végződhet a mély ponton." Példa: "Azok, akik testvérré váltak a következő szavakat mondták el:
139
Testvérem, testvérem, vajon meddig leszel testvérem. Halálomig testvéred leszek. "Az idéző mondat hanglejtésformájának megítélésében a mondatnak nem csupán alaki - szerkezeti jellegére, "nyelvi megformálására" kell figyelni, hanem funkciójára is. Példa: "George Youlwan... nyilatkozatában megjegyezte, hogy "Románia jelentős lépéseket tett a hadsereg és a civil társadalom demokratizálódásának útján" Ítt nem eresztjük le a hangot az idéző mondat végén; a "megjegyezte" állítmányt középmagas hanghordozással lebegtetjük. 2. Az összetett mondatok dallama Ha a mondat szerkezetéből nem lehetne a mondat tipikus dallamára következtetni, elegendő lenne a szólam és a (teljes, lezárt beszédegységet képező) mondat hanglejtésével számolni, s a mondatok nyelvtani szerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyhatnánk a beszéddallam leírásakor. De a helyzet nem ilyen egyszerű. A mondat szerkezete nem határozza meg ugyan egyértelműen a mondat dallamát, ez a dallam azonban mégsem független a mondat szerkezetétől. •
NÉGY DALLAMFORMA
A konkrét mondatok, a lehetséges szerkezetek sokfélesége ellenére a semleges hangú összetett mondatok dallamát jól megközelíthetjük négy dallamséma segítségével:
A (2) séma eleve alkalmatlan a tagmondatok határának jelzésére, hiszen egyetlen szólamba foglalja a teljes mondatot. Nem alkalmas erre az 1-es rajz sem, mivel nem árulja el, hogy melyik szólammal kezdődik az új tagmondat. Ezt csak módosított formája sejtheti.
A kétszintű dallam (4) élesen jelzi a határt, feltéve, hogy a tagmondatok határán következik be a szintváltás. A (3)-as sémában az egyik szólam megemelkedése vagy emelkedő dallama jelzi, hogy új tagmondat következik.
140
Az összetett mondatok legjellegzetesebb hanglejtésformája:
A második mondatot, fenntartott, figyelem felkeltő hangsor előzi meg. Az utolsó szólam megemelése különböző módon történhet: a. A megemelt utolsó szólam hangterjedelme szűkül, de alakja hasonló a többi szólaméhoz. b. A megemelt szólam dallama kiegyenesül. c. A megemelt szólamban emelkedik a hang.
A csak enyhén megemelt 3/a típusú dallam átmenetet képez az első és a harmadik főtípus között. Bármikor helyettesítheti az elsőt, s felolvasásokban gyakran lép a helyébe. Így például, azokban a mellérendelő mondatokban is, ahol az 1-es típus dominál spontán beszélgetés folyamán. Példák: Behozta az ab-roszt és meg-terí-tett. ___________________________ (élőszó) Be -hozta az ab-roszt és megterített. ____________________________ (felolvasás) Nem beszélhetünk alárendelő és mellérendelő hanglejtésről, azt sem állíthatjuk, hogy bármelyik mondatfajtának sajátos dallamformája van. De az is kétségtelen, hogy a dallam nem viselkedik közömbösen a különböző melléés alárendelő szerkezetekkel szemben- bizonyos mondatfajtákban vagy bizonyos fajta mondatok előtt ez vagy az a dallamforma gyakoribb a többinél - s ezáltal a hanglejtés megkönnyíti a mondatszerkezet felismerését. A következő mondathoz idomuló dallam előre sejteti a beszélővel a még ki nem mondott szavakat. A mondatdallamnak ez a kísérő, kisegítő szerepe magában rejti már a megkülönböztető képesség csíráját.
141
VII. A HAGLEJTÉS HELYE A YELVI REDSZERBE
1. A hanglejtés jellemzése A hanglejtés nem más, mint a beszédhangnak különböző (zenei) magasságokban való mozgása. A beszédnek az a sajátossága, hogy az egyes hangokat, szótagokat, szavakat, szókapcsolatokat nem azonos, hanem másmás hangmagasságon mondjuk ki. A hangmagasság hullámzásának, azaz a hanglejtésnek vagy a beszéddallamnak a segítségével is képesek vagyunk kifejezni értelmi különbségeket, érzelmi-hangulati árnyalatokat éppúgy, mint a hangsúlyozással. A hanglejtés az érzelmek kifejezésére szolgál. A magyar mondat hanglejtése ereszkedő jellegű (azaz első szavának első szótagja van a legmagasabban, majd onnan ereszkedik a mondat végéig); a vesszőnél felvisszük a hangot, a pontnál pedig leeresztjük. A kérdő mondat végén, ha a kérdőjelet látjuk, felkapjuk, majd hirtelen leeresztjük a hangot. A rádióbemondó beszédében leggyakoribb a kijelentő mondat, tehát a hanglejtés általában ereszkedő. Híreknél, kommentároknál, beszámolóknál, kijelentő mondatokat használunk. A kérdő mondatok ritkábbak, esetleg olyan rovatnál, mint például "A nap kérdése", és természetesen az interjúk készítésénél, ahol a riporter "kimondottan" kérdéseket tesz fel. Meg kell jegyezni, hogy a magyar hanglejtés legkisebb egysége nem a mondat, hanem a hangsúlyszakasz. Ebből az ereszkedő jellegű hanglejtési egységekből (melyekben az első és a második szótag között nagyot esik a hang, hogy azután egyenletes lassúséggal ereszkedjék vagy egy magasságon mozogjon a hangsúlyszakasz végéig) áll össze a magyar mondatok többségének dallama. Ettől a formától csak akkor tér el a mondat dallama, ha ezt valamilyen nyelvi, tartalmi vagy érzelmi ok szükségessé teszi. Ez utóbbiaké azonban csak akkor, ha a kérdő jelleget semmilyen más nyelvi eszköz nem fejezi ki. Ha tehát nincsen a mondatban valamilyen kérdőszó (ki, kicsoda, mikor, hol, merre, kinek, miért) vagy nincsen ott az -e kérdőszócska. Ílyen mondatoknak, mint "Ki járt itt?; Mikor kezdődik az értekezlet?; Hol voltál?" stb. a hanglejtése ugyanolyan mint a kijelentő mondatoké, hiszen kérdő jellegükre nyelvi jel utal.
142
Ha azonban ilyen kérdést teszünk fel: Megvitatták már a javaslatot?", akkor, mivel másképpen nem tudjuk kifejezni a kérdő jelleget, a mondat utolsó előtti szótagját kissé megemeljük: "Megvitatták már a javaslatot?" A hanglejtés azonban nemcsak a mondatok egészének tartalmára, jellegére utalhat, mint az eddigi példákból láthattuk. Nagyon gyakran segítségére siet a kiemelésnek. A hanglejtés szorosan kapcsolódik a hangsúlyozáshoz: a mondat azon szavainak első szótagjában, melyekre hangsúly esik, magasabbról indul a hanglejtés. Mint ahogy a hangsúlyok a mondatban egymáshoz és a beszéd hangerejéhez viszonyítva változó erősségűek lehetnek, ugyanúgy változhat a hang magassága is. Más más hangmagasságban -ún. hangfekvésben- mozoghat a beszéd dallama. Minél fontosabb valamely mondatrész, annál magasabban mozog a hanglejtés. Általában a mondathangsúlyos rész kerül a legmagasabbra. Például: A be- ruházásokról ma tár-gyalunk. A hanglejtés tehát nemcsak egy magasságban mozoghat. A mondat különböző hanglejtési szakaszai a mondatszerkezettel és a mondatok logikai kapcsolódásától, összefüggésétől meghatározott módon, több hangmagassági szinten vagy fekvésben is mozoghatnak. (A közbeszédben három viszonylagos szintet, fekvést szoktunk megkülönböztetni.) A hangfekvések, hangmagasségi szintek magassága hanglejtési szakaszonként más és más lehet. A több szakaszból álló mondatokban a közbevetést mély fekvésben kell mondanunk. Ennek elmulasztása akár félreértésekhez is vezethet. Olykor a dallamvonal bizonyos magasságban minimális eséssel (majdnem egy szinten) is mozoghat. E magasségi szinteknek, magassági váltásoknak éppen a lényeges részek, az egymástól távolabbra került, de összetartozó szakaszok kiemelésében, összekötésében van nagy szerepük, sőt ez a szerepük. A bonyolultabb szerkezetű mondatok tagoltságát, összefüggéseit tehát a hanglejtés több hangfekvésben való mozgásával tesszük világossá hallgatóink számára.
143
Természetesen a különböző magasságban mozgó részek hanglejtése - az adott magasságon (fekvésen) belül -, az értelemnek megfelelően mozog. Beszédünket gyakran éppen ezeknek a melodikus, hangmagassági változásoknak az elhangzása teszi szürkévé, s ezért nehezen érthetővé, monotonná. Nagyon gyakran szürkeség a következménye a hanglejtési hibáknak is. Különösen a felolvasásokban gyakori hiba, hogy a felolvasó (rádióbemondó) minden esetben a mondat első hangsúlyos szavát indítja a legmagasabb pontról (függetlenül attól, hogy így kívánja-e a mondat értelme), a mondat végét akkor is "lejti", mély fekvésben mondja el, ha esetleg lényeges információt hordoz. Példa: Bécsben
ma délelőtt megtartják az plenáris ülését.
eu-
rópai haderőcsökkentési
konzultáció
első
Az ilyen hanglejtéstől éppúgy iskolássá, gyakran éneklőssé válik a közlés, mint amikor minden hanglejtési szakasz végén felvisszük a hangot. A hanglejtési hibák elég tekintélyes része -különösen akkor, ha papíron előre rögzített, leírt szöveget kell felolvasni- az írásjelekhez kapcsolódik. Felolvasás (beolvasás) közben gyakran nem tudjuk, milyen hanglejtéssel érzékeltessük az írásjeleket. A vessző, a kérdő mondat "hanglejtése" mellett nagy gondot jelent a kettőspont. Ennek kétfajta lejtésformáját szoktuk megkülönböztetni. Ha a kettőspontot szó szerinti, ún. egyenes idézet követi, és az ezt bevezető idéző mondatban szerepel valamilyen tárgy, akkor az idéző mondatot olyan hanglejtéssel fejezzük be, mintha a végén pont lenne, hangunkat tehát leeresztjük. Ha az idéző mondatban nincsen tárgy, csak ráutaló szó van, a mondat végét általában lebegtetve nyitva hagyjuk, mintha vessző lenne a kettőspont helyén: azaz hangunkat nem eresztjük le a mélypontra, hanem közepes magasságban tartjuk: "Beszédében utalt rá:...", "Mint beszédében mondotta:" Gyakori az olyan eset is, mikor valakinek a beszédét nem szó szerint, csak tartalmában idézzük. Ilyenkor általában nem teszünk kettőspontot és idézőjelet, hanem az idézetszerű részt, az ún. függő idézetet, vagy csak
144
vesszővel választjuk el az idéző mondattól, vagy pedig az idéző mondathoz egy hogy kötőszóval kapcsoljuk: Be-
szédében elmondotta, mi-lyen gondokat jelent..." "A to- vábbiakban kifejtette, hogy a ..."
Az ilyen bevezető mondatoknak a hanglejtése olyan, mint a közönséges mondatokban a vessző érzékeltetése. Persze azért ezekben a mondatokban is okoz némi gondot a megfelelő hanglejtés. Éppúgy, mint az olyan összetett mondatokban (esetleg többszörösen összetett mondatokban), amelyekben az egyes tagmondatokat valamilyen kötőszó (és, vagy, de, hogy, aki, amely, ami, amikor stb.) vezeti be. Gyakran lehet hallani, hogy a beszélő, felolvasó (bemondó) a hogy, aki, ami, amely stb. előtt vessző után megáll, hangját leereszti, mintha pontot mondana, s ráadásul még elég hosszú szünetet is tart. Semmiképpen sem szerencsés, hiszen a mélyreszálló pont-hanglejtéssel és a szünettel széttörjük az összetartozó gondolatot. Ezt a biztonsági pontnak" nevezett eljárást csak akkor alkalmazzuk, ha a kötőszóval bevezetett részt "rá tudjuk vágni" az előző mondatra, azaz a hang leeresztése után a kötőszóval kezdődő részt szünet tartása nélkül, kissé gyorsabb tempóval hozzá tudjuk kötni az előző mondattaghoz. A "rávágással" tulajdonképpen vesszővé "értékeljük át" a pontot. Ha ez a megoldás nem lehetséges, célszerűbb az, aki, amely stb. kötőszók előtti vesszőnél nyitva tartani, lebegtetni a hanglejtést. Következtetésként, az említett és azokhoz hasonló hibák azoknál fordulnak elő a leggyakrabban, akik nem saját gonfolataikat fejezik ki, hanem idegen szöveg interpretálására, felolvasására vállalkoznak, s nem értik meg, vagy félreértik a szöveget. Eppen ezért van nagy szükség a logikai, tartalmi szövegelemzésre is. Ennek célja az, hogy megkeressük a mondatokban azokat a részeket, amelyek a mondat tulajdonképpeni mondanivaklóját hordozzák. 2. A hanglejtés tagolása Az osztályozási nehézségek, ellentmondások részben abból adódnak, hogy a dallamot is úgy akarjuk tagolni, ahogyan a hangsort szokás. Az egymást követő beszédhangok lényegében egyes fonémákat jelenítenek meg, s legfeljebb a szomszédos fonémák jelzéséhez járulnak hozzá. A fonémák sora tehát a megfelelő hangsorban testesül meg.
145
A disztinktív, az érzelmeket kifejező, a határjelző dallamformák azonban nem ilyen szép sorjában, egymást követve realizálódnak a beszédaktusban. Egymásba ékelődnek, egymásra rétegződnek. A tiráda ideális dallamívébe beépülnek a kijelentő, kérdő, felszólító dallamformák; a modalitást és a mondatok (tagmondatok) egységét jelző hanglejtésképletekbe beékelődnek az egyes szintagmákat megkülönböztető és elhatároló dallamok. A grammatikális jellegű hanglejtéskomplexumot pedig -a grammatikai egységek terjedelmétől független- érzelmeket jelző dallamformák és más pragmatikus jellegű dallamképletek módosítják. A konkrét beszéddallam egyes szakaszai ennek következtében egyes dallamformák önálló reprezentánsai, s ugyanakkor egy másik beszédszakasszal vagy más szakaszokkal együtt jelenítenek meg további dallamformákat. Gyakran két különböző mondatfajta hanglejtésformájának interferenciája nyomán áll elő a konkrét hanglejtés. Minél komplexebb a beszéddallam, minél több és minél ellentétesebb tartalmú dallamformákat egyesít, annál többet mond, annál nagyobb szó mindennapi értelmében vett hírértéke. A kevésbé várt jelnek egy adott szöveghez ritkábban asszociált dallamnak nagyobb a hírértéke. A hallgatók pedig az elhangzott egyéni, komplex dallamú mondat szövegéhez tipikus, egyszerű dallamot párosítanak, annak ellenére, hogy a hallott komplex dallamot akarják reprodukálni. De hírértékről csak feltételes formában, sejtelmekben beszélhetünk, amíg jóformán semmit sem tudunk az egyes dallamformák kombinációinak gyakorisági eloszlásáról. A dallamsűrítés leplezett formája a dallammetafora. A metaforikus dallam összetett. Nemcsak a valóságosan megfogalmazott dallamformát képviseli ilyenkor a hanglejtés, hanem az adott helyzetben és kontextusban várt dallamot. A metafora szóban is jelzett átvitel, helycsere, természetesen a felcserélt dallamok esetében sem közömbös a mondat tartalma szempontjából. A dallam névértéke és helyértéke közötti ellentmondás feszültséget szül és az ellentmondás feloldására készteti a hallgatót, aki az átvitt dallam mozgását követve kapcsolatot létesít a várt és a ténylegesen elhangzott dallam jelentése között. A dallamformáknak ez az egymásra rétegeződése eleve problematikussá teszi a mondatdallam egységekre bontását. Amikor a beszédfolyamatot hangsorként fogjuk fel, az egyes szegmentumokat a fonémarendszer egyik vagy másik elemével azonosítjuk. A konkrét beszédfolyamat tagolását, az ún. lineáris, szintagmatikus tagolást az teszi lehetővé, hogy a fonémarendszer meghatározott számú elemből áll,
146
amelyek egymástól világosan elhatárolhatók. A beszéd tagolásának előfeltétele a nyelv tagoltsága, a diszkrét elemekből átló jelkészlet. A nyelvi szinten, a paradigmatikus szinten mutatkozó homály nyomot hagy a szintagmatikus síkon. A szökőzár affektív jelleget kölcsönöz a magyar kijelentő mondatoknak. A dallam emelkedésének mértéke, szöge, tempója, dinamikája szerint különböző attitűdöket tükrözhet. Minden érzékelhető fokozati különbség más érzelmi árnyalatot fejez ki. Ennek alapján kontinumnak tekinthető nyelvi szinten a beszéddallam.
A. A szólamok dallama Hogyan alakul a szólamok egyes dallama. "Bármilyen tartalmi jellegű legyen is a mondat, szakaszain a magyar beszéd alapvető jellemzője, az elől eső hanglejtés jelenik meg." - írja Deme László" A magyar nyelv rendszerében". Általános megfigyelések alapján -beszédben és felolvasásban egyaránt- a dallam a nyomatékos szótag után általában esik, pontosabban: kettőnél több szótagú szólamban az első szótagot követő esés hangterjedelme többnyire nagyobb, mint a további szótagban ereszkedő dallamé. Sémája a következő lenne:
Semleges hangú szóbeli közlésben és felolvasott mondatokban a hangterjedelem mindenekelőtt a nyomaték súlyától és a szólam mondatbeli helyétől függ. A nyomatéktól függő, a nyomatékot jelző hangmagasság-ingadozást Martingit joggal rekeszti ki a hanglejtés fogalmából. De a hanglejtéshez tartozik a nyomatékeloszlástól független tagoló jellegű hangmagasságváltakozás. A szólamon belül rendszerint -ha nem is rendszeresen- a lépcsőzetesen eső hangmagasság jelzi a szavak határát, olykor egy összetett szón belül is. Általában "lelépés" jelzi az olyan szavakat vagy morfémákat, melyek az adott esetben -egy kiemelt szó után vagy eredeti jelentésük elhalványulása
147
folytán elveszítették ugyan nyomatékukat, de más alkalommal vagy más kontextusban hangsúlyosak is lehetnek. Az előbbi esetben a dallamszintváltozás csak alkalomszerűen hellyettesíti a nyomatékot. Az utóbbi esetben pótolja. A hangsúlytalan morfémák határának jelzése tendencia és nem általános érvényű szabály, például: „... a felek kö-zös pohárból bort ittak.” „... a felek közös pohárból bort ittak.” A szólam dallammenete függ a beszédmegnyílvánulás " műfajától" is. A lépcsőzetes megoldás gyakoribb felolvasásban, mint beszélgetés folyamán. A szólamnyitó szótagok nyomatékának súlyán kívül tehát a szólamok szerkezetét, tartalmi tagozódását is figyelembe kellene venni a mondat dallamának "megszerkesztésekor", hogy a "lelépés" terjedelmét és az ereszkedés vonalát valószerűen határozzuk meg. Az ereszkedő és egyenes dallamvonalú szólamhoz hasonlóan, az emelkedő dallam megjelenését sem határozza meg általános érvényű szabály. Azt lehet mondani, hogy bizonyos szerkezetekben, bizonyos mondatokban nem kevésbé gyakori vagy éppen gyakoribb az emelkedő dallam, mint az ereszkedő.
B. Szintagmák dallamformái A mondaton belül egyes szavak tartalmi szempontból szorosabb egységet alkotnak: a jelző és jelzett szó, az állítmány és a határozó, az állítmány és tárgya, két kötőszóval egybekapcsolt azonos mondatrész stb. Összetartozásuk egyes nyelvekben a szavak alakjában is kifejezésre jut. Az ilyen szerkezetek leggyakoribb dallamformálya:
Ez a dallamforma a szószerkezetek normatív nyomatékeloszlásán alapul. Ezt az alapmotívumot különféle tényezők befolyásolhatják: a szintagma helye a mondatban, a szintagma egyes tagjainak szófaji és alkalmi "súlya" vagy éppen az alapmotívum módosításával kifejtett mondanivaló.
148
A mondat elején álló szószerkezetek második szólama viszonylag ritkán ereszkedik mélyebbre, mint az első. Példa: "A testvérréválás két vagy több fiú, és két vagy több leány közti eskütétellel járt." A második szólam hangfekvése lényegében a közlés viszonylagos önállóságától függ. Ha a szószerkezet önálló hírértéke csekély, ha a figyelem a következő szavakra összpontosul, a második szólam hangterjedelme összeszűkül, s magasabb lesz a hangfekvése: Amint men-tünk az ország- ú-ton... _____________________________________
Éppen ez a dallammenet jelzi, hogy a lényeget még nem közöltük. O.v.Essen progrediens (továbbmutató) dallamnak nevezi (1956, 32 és k.). A nyomatékeloszlás határozza meg a kiemelt elő- vagy utótagú szerkezetek dallammenetét is. Az előtag kiemelésével a két szólam egybeolvad: "Biztosan eljönne, ha...." • Szó és szószerkezet
Az eltérő nyomatékeloszlás és a hozzá simuló dallam különböztet meg a valóságos jelzős szintagmát a vele egyébként homonim összetett szótól, így például, a "szép asszonyt" a "szépasszony"-tól.
C. Esetragozás és hanglejtés Péchy Blanka tapasztalata alapján, a beszéd zenei elemei valamiképpen jelzik, megkülönböztetik a morfémával nem jelölt birtokviszonyt, és így a személyrag nélkül jelentkező birtokos is felismerhetővé válik. Ezek szerint, amikor odáig jutunk a mondatban, hogy " George Joulwan, amerikai tábornok ...", a hallgató már tudja, vajon az Európai Szövetségi Erők parancsnoka a mondat alanyaként szerepel-e (és ennek megfelelően az állítmányt várja
149
esetleges bővítményeivel), vagy birtokos jelzőként (és ennek valamilyen tevékenységéről, pl. romániai látogatásáról hallunk-e a továbbiakban). Megkülönböztető a -nak személyraggal jelölt birtokos jelző a homonim részeshatározótól is. Amikor tehát a felolvasó odáig jut a mondatban, hogy " A Román Rádió Nemzetközi Szolgálatának..." már jeleznie kell, hogy a Nemzetközi Szolgálatának a magyar nyelvű adásáról, vagy meghívottjáról lesz szó. A birtokos szerkezetben a tempó gyorsul, ahogyan a birtokostól a birtok felé közeledünk: ''G.Joulwan tábornok megbeszéléseket folytatott..." A "megbeszéléseket" accelerató-ja hallhatóan különbözik az alanyos szerkezet „megbeszéléseket”-nek fékezett tempójától. Ami magát a dallamot illeti: a "megbeszéléseket" hangfekvése a birtokos szerkezetben általában mélyebb, mint amikor a személynév alanyként áll.
D. Értelmezés vagy felsorolás Írásrendszerünknek egy másik súlyos hiányossága: vesszővel választjuk el az egymás mellé rendelt szavakat a felolvasásban, és ugyancsak vessző választja el a két szót akkor is, ha a második az elsőnek értelmezője. A beszéd zenei elemei reagálnak erre a különbségre is.
E. A felolvasás dallama A felsorolt szavak összetartozása a dallam és a dinamika párhuzamosságában jutott kifejezésre. Dallamuk egyenletesen ereszkedő vagy emelkedő. A szólamon belül ugyancsak egyenletesen csökken vagy fokozódik a hangerő. Az emelkedés, ill. ereszkedés hangterjedelme terc vagy szekund. A szólamok hangterjedelme alig függ a szólam szótagszámától. A beszédben - a felsorolás kötöttsége, szabályossága ellenére is - változékonyabb az egyes szólamok dallamának terjedelmét, kiindulási szintjét tekintve, mint a - különösen monoton, szűk terjedelmű - felolvasott felsorolásban. A felsorolásra a szólamok azonos dallamiránya, megközelítően azonos kiindulási szintje és terjedelme jellemző. A spontán beszédben némi ingadozást tapasztalunk. A felsorolás végéhez közeledve gyakran szűkül a hangterjedelem, s hogy a felsorolás utolsó előtti "és"-el kapcsolt tagjának
150
dallama olykor enyhén módosul az előzőéhez képest. Általában az emelkedő jellegű felsorolásokban az utolsó előtti szólamban enyhén lefelé fordul a dallam. Az "és"-el egymás mellé rendelt két szólam a kötőszó felett és alatt helyezkedik el: „A két ország elnöke hamarosan megköti majd a kölcsönös együtműködési és barátsági szerződést."' •
Tagmondatok felsorolása
Amikor szavakat vagy szószerkezeteket sorolunk fel, azt akarjuk zenei eszközökkel kifejezésre juttatni, hogy folytonosan változóban van valami, ami mindvégig változatlan marad. Nemcsak szavakat és szószerkezeteket, de tagmondatokat is egybefűzhet egy azonos szempont és azonos forma. A tagmondatok felsorolásának zenei sémája igen egyszerű:
A szószerkezetek felsorolásával láttuk, hogy egyes szavak kiemelése érdekében arra hajlunk, hogy a jelzett szót kísérő jelzőt, általában a kiemelt szót megelőző beszédszakaszt háttérbe szorítjuk, trambulinként használjuk. Ez a mechanizmus érvényesül a tagmondatok felsorolásánál.
F. A közbeékelés A mondatok közti kapcsolatot morfémák (kötőszavak) jelzik. A hanglejtés szerepe a tagmondatok határának jelzésében, a tagmondatok közti kapcsolat meghatározásában másodrendű. A mondatok félbeszakításából, összetartozó szószerkezetek szétválasztásából - a közbeékelésből, közbevetésből - eredő "dekódolási zavarok" megértési nehézségek kiküszöbölése viszont a nyelv zenei elemeire hárul, ezek között is a hangsúly és a hanglejtés játsza a legfontosabb szerepet. Az írásban gondolatjel hívja fel a figyelmet arra, hogy a mondat megszakad, s így az olvasó a gondolatjelek közötti részt áthidalva, helyreállíthatja a szétválasztásból és az eredő szó között megszakadt
151
kapcsolatot. A közbeékelt részbe iktatott mondatot pedig zárójelbe tesszük. A közbeékelt mondatoknak ezt a "kiiktatva magatartást" egy többvonalas modell segítségével érzékeltethetjük a leghívebben:
Példa: "E szokások csoportjába tartozik a testvérré válás rítusa és a testvérek - de nem édes testvérek - egymásratalálásának rítúsa." Az olvasónak módjában áll a mondatot kétszer, háromszor elolvasni, fokozatosan egészítve ki az eredeti mondatot a közbeékelt közlésekkel. A hallgató általában egyszer hallja a mondatot. A beszélőnek ezért úgy kell a mondatot ejtenie, hogy a mondat rétegződése egyszeri hallásra is érzékelhető legyen. Ez többféleképpen érhető el. Fokozhatja a beszédtempót a közbeékelt rész folyamán, jelezve ezáltal, hogy gyorsan túl kíván jutni rajta, hogy nem ez a voltaképpeni mondanivalója. A közbeiktatott rész csekéjebb jelentőségét a hangerő csökkentése is jelezheti. De leginkább a hanglejtés menete tükrözi a "fiókos", réteges mondatszerkesztést. A beszélő hirtelen leereszti a hangját, amint a betoldott részhez ér. A fenti lineáris modellünktől eltérően, a beszédben a közbeszúrt szakasz vége felé már megemelkedik a hang, jelezve ezzel, hogy a közbeiktatott rész végéhez érünk, és ismét visszatérünk a félbehagyott mondathoz. Ugyancsak előre jelzi a hang, hogy közbeiktatott mondat következik. A közbeékelt részt megelőző mondatszakasz dallama szokatlanul szűkített, középső hangfekvésben kitartott. Olykor enyhén emelkedő. „Az értekezlet # mely teg-nap fejez-te be ülé-sét # fon-tos hatá-roza-tokat hozott.
G. Irásjelek hanglejtése A vessző, a pont, a kettőspont, a kérdőjel, a felkiáltójel és a többi írásjel arra hivatott, hogy a néma szövegben a hanglejtés, a beszédszünetek feladatát lássa el, amennyire ez lehetséges. Az írás, az írott szövegek önállóságának megnövekedésével az írásjelek is bizonyos önállóságra tettek szert. A hanglejtésre való utalás nélkül is érthető a vessző, és a szavak közötti üres tér másképp és más céllal tagol, mint a beszédszünet. A kettőspont
152
jelentésgazdagsága érzékelteti talán a legjobban egyes grafémák függetlenségét és jelentőségét. A graféma és a hanglejtés kapcsolata kettőspont esetében visszájára fordul. Nem az a kérdés most, hogy milyen dallamformát jelez a kettőspont, hanem megfordítva: hogyan érzékeltethető a felolvasás során. Hogyan különböztethetjük meg a közvetett idézetet (a tárgyi alárendelt mondatot), előkészítő főmondatot, a vesszőt, a közvetlen, szószerinti idézetet jelző kettősponttól a beszédben: l. Mindegyiktől megkérdezte, hogy ott volt-e. 2. Mindegyiktől megkérdezte: "Ott volt-e?" A függő kérdést enyhén megemelt és szűkített szólam készíti elő minden esetben. A "kettőspont"-nak többféle zenei megoldása van. Határozottan eltér az alárendelő főmondat hanglejtésétől az első mondat dallamának két szintre tagolása, mely felkészít az ugyancsak élesen tagoló kettőspontra. A főmondat egyszólamba való sodrása a közlés előkészítő jellegét húzza alá, s ez is jó összhangban áll a figyelmet az idézetre irányító kettőspont-technikával. A kettőspont azon kevés írásjel közé tartozik, amelyben több lehetőség, több mondanivaló rejlik, mint a kettőspontot megszólaltató beszéddallamban. Írott és irodalmi forma. Vannak prímér grafémáink - ilyen írásjelek, mint a hiányjel (,) vagy az idézőjel ("..."), amelyek a hangos beszédtől függetlenül jöttek létre és közvetlenül fejeznek ki valamilyen mondanivalót. A hiányjel érzékeltetésére nem alakult ki semmiféle eljárás a hangos beszédben. Lényegesebb funkciót tölt be az idézőjel. Amikor egy vagy több mondat kerül idézőjelbe, az előadó (felolvasó) kisebb vagy nagyobb mértékben változtatja meg, emeli vagy mélyíti a hangját az idézett személy neme, kora vagy az idézett szöveg jellege szerint. A mondaton belül idézőjelben álló szavak ejtése az idézőjel funkciója, jellege szerint különbözőképpen alakulhat. Akad bemondó, aki a címben szereplő szavak mindegyikének egyenlő nyomatékot ad és ezzel jelzi, hogy nem szabad szószerkezettel van dolgunk ahogyan a helyesírás is nagybetűvel hívja fel a figyelmet a tulajdonnévre. A felolvasók gyakran változtatják meg az idézőjelhez érve a hangfekvést és a beszédtempót, hogy ezzel is éreztessék: a közlésnek ez a része más szinten fekszik, mint a többi. Ugyancsak az "idézőjeles" hanggal (erősebb nyomatékkal, a hangszínt megemelésével, a tempó lefékezésével) fejezzük ki, ha a szóval jelölt tárgy
153
helyett magát a szót értjük. Például: "A kétoldalú viszonyokat kitűnőknek értékelte." Az idézőjel azt is jelezheti, hogy a macskakörmök közé tett szavak nem a mi véleményünket tükrözik, mások szavai. Ilyenkor a szó kiemelésén túl a hang gúnyos fel- és lesiklása crescendó - descrescendodinamika is elárulja, hogy semmiképpen sem vehetjük szó szerint, amit hallunk. 3. Konvencionális-e a beszéddallam? A beszéddallam ellentmondó sajátságokat mutat: tagolatlan is, tagolt is. Ezek az ellentmondó sajátságok egy mélyebben fekvő ellentmondásban gyökereznek. A szavak hangalakja konvencionális és (az esetek többségében) önkényes. A mondatok hanglejtése konvencionális, de nem önkényes. Minden mondat hanglejtése nyelvi kód által meghatározott dallamformákon alapul. A dallamrendszer, a nyelvi rendszer egyik része és önállósága csak viszonylagos. A hanglejtés szorosan összefügg például a nyomatékeloszlással és a szórenddel. A magyar mondatban a hang az utolsó szólam elejétől kezdve meredeken esik. Az egymással nem rokon nyelvekben, a zenében (és táncokban is) tapasztalható formai egyezések egy nyelv előtti természetes kódon alapulnak. Ennek az archaikus kódnak alapvető sajátossága, hogy jelei nem önkényesek. A tartalom és a tartalom kifejezési formája között szimptomatikus vagy szimbolikus kapcsolat van. Bizonyos külső ingerek például, "izgalmi állapotot" idéznek elő, melynek következtében meggyorsul a szívműködés, a légzés, fokozódik a kilégző izmok tevékenysége, a belső gégeizmok tónusa: gyorsul a beszéd, erősebb a nyomaték, magasabb a hangfekvés. A hallgató a kifejezési formából visszakövetkeztethet a stimulusra, hiszen a kettő közötti összefüggést saját tapasztalatából is jól ismeri. Magasabbrendű tudati tevékenységet tételez fel a szimbolikus jelek felismerése. A szorongó félelem hatására nagymértékben szűkül a hangterjedelem: a dallam alighanem a szorongó embernek a test terjedelmének csökkentésére, összeszűkítésére való törekvését helyettesíti, szimbolizálja. A hanglejtésből sohasem hiányzik teljesen a kifejező mozgás, amire a szóban rejlő metafora is utal. Bizonyos fokig magában hordja jelentését. Ebből pedig az is következik, hogy bármely érzékelhető dallamkülönbség jelentős a szó szoros értelmében. Ezért alkotnak kontinuumot a természetes
154
kódon alapuló jelek, ellentétben azokkal a jelekkel, amelyek önkényes kódnak köszönhetik jelentésüket. A nyelvi változások története szerint is, a mozgás, a változás megnyílvánulási formája az ellentmondás. A hanglejtés alapvető ellentmondásai arra utalnak, hogy a hanglejtés alakulóban, fejlődőben levő rendszer. Átmenetet képez az archaikus, természetes kifejezési mód és a fejlettebb, önkényes jelrendszer között. Ez az "átmeneti" jellege, ez a "tökéletlensége" teszi éppen lehetővé, hogy a fogalmi szintet el nem érő "tökéletlen" tudattartalmak kifejezésével egészítse ki a gondolatközlést. 4. A hanglejtés funkciói A hangos kilégzés közben folytonosan változik a gége alatti légnyomás. A beszélő a lehetőségek határain belül a kifejezendő gondolataihoz idomítja a ki- és belégzést. Tartalmi egységek határán vesz levegőt és igyekszik a kisebb vagy nagyobb tartalmi egységek végéig biztosítani a beszédhez szükséges légnyomást. Tudjuk, hogy a hangmagasság azonos körülmények között a gége alatti légnyomással nő vagy csökken. Az értelmi egységek végén két okból is ereszkedik a hang: egyfelől a légnyomás csökkenése, másfelől a hangszalagot feszítő izmok ellazítása következtében. A dallam esése, "alaphangra" való ereszkedése a nyugalmi helyzethez való közeledést jelzi önkéntelenül is. Széles íve egybefoglalja a nagy tartalmi egységeket, de érzékelteti ezen belül is az egyes elemek összetartozását, a nagyobb egységek tartalmi tagolódását. A hangmagasságnak és a közlés értelmi tagolásának természetes, szükségszerű kapcsolata predesztinálja a hanglejtést erre a határjelző szerepre. A nyomaték támogatása nélkül jelzi a hanglejtés a mondatnál nagyobb és a szólamnál kisebb értelmi egységek határát. Helyettesíti a határjelző nyomatékot bizonyos kérdő mondatokban. A nyomatékkal és a beszédtempóval együtt sejteti a dallam kétértelműsorozatok nyelvi-logikai szerkezetét, megkülönbözteti az alanyt a birtokos jelzőtől, jelezheti, hogy egy határozó egy vagy több állítmányhoz tartozik-e stb.; hogy határozó-e vagy közbeékelt mondat; hogy mondat-e vagy értelmezős szerkezet. A dallam lezáratlansága különbözteti meg a szándékosan "nyitva hagyott" mondatot a teljes kijelentéstől. Bizonyos esetekben utal a dallam az elhatárolt egységeknek egymás közötti kapcsolatára. Eldöntheti, hogy egy szó (vagy szószerkezet)
155
értelmezője-e az előtte állónak, vagy azzal azonos nyelvtani szerepet betöltő tagja-e a mondatnak. Jelezheti tagmondatok vagy egymást követő teljes mondatok párhuzamosságát, a közlés felsoroló jellegét. Kötőszó híján, kivételes esetekben sejtetheti az egymást követő tagmondatok viszonyát is. A hanglejtés elsőrendű feladata a beszélő magatartásának kifejezése. A beszélő lélegzetet vesz mielőtt belekezdene a mondatba. Kisebb vagy nagyobb lélegzetet: aszerint, hogy milyen hosszú mondatra készül fel. Részben ezzel függ össze, hogy a mondat első szólama is sejteti már, hogy rövid vagy hosszú, egyszerű vagy összetett mondatot hallunk majd. A beszéddallam teljes mondatokat és teljes mondatoknál is nagyobb egységeket fog egybe. Összefüggő, komplex alakzat, melynek részei kölcsönösen függnek egymástól. Ez a másik oka annak, hogy a hallgató az elhangzott szólamok dallamából a későbbiekre is következtethet. Tudhatja vagy sejtheti, hogy felsorolás következik-e az elhangzott állítmány után; hogy a felsorolás első tagját továbbiak követik-e még, vagy rövidesen lezárul-e a mondat, stb. Sőt azt is érezteti néha a dallam, hogy milyen jellegű tagmondat következik. A hanglejtés előrejelző, lényegesen megkönnyíti a bonyolultabb szerkezetű mondatok megértését. A dallam nem pusztán "továbbutaló", de egyúttal le is szűkíti a lehetőségek körét. Mondanivalója van a köznyelvi sémától rendszeresen eltérő, rétegnyelvi dallamoknak is. Akárcsak a rétegnyelvi szavak, bizonyos miliőt idéznek, elevenítenek fel; egy meghatározott réteghez, egy "céh"-hez való tartozást jelzik. A hanglejtés ilyenkor evokatív funkciót tölt be.
156
VIII. BESZÉDTECHIKAI ÉS KIEJTÉSI PROBLÉMÁK A RÁDIÓ/TV. BEMODÓIAK GYAKORLATÁBA
Vannak olyan sajátos tényezők, amelyek csak a rádióban/televízióban okoznak gondot. Ilyenek például a beszéd dinamikai változásai. Ezeket a mikrofon érzékenyen "veszi" és továbbítja a hallgatónak. Ugyancsak fontos a légzéstechnikai megoldások legfinomabb árnyalatainak kidolgozása, hiszen a mikrofon a levegő súrlódásának zörejét felerősíti, akár az inspirációs levegő okozza azt, akár a beszéd levegőnyomásának intenzitása. Ezekhez még hozzávehetjük azokat a lélektani hatásokat is, amelyek a láthatatlan közönséghez szóló szöveg értelmi és érzelmi megelevnítése közben hatnak az előadóra. A rádió/tv.-bemondó feladata általában az, hogy írott szöveget mondjon el. Látszólag, mi sem könnyebb ennél. Valójában azonban alapos felkészülést, hosszas előtanulmányokat igénylő feladat éppen az írott és a beszélt nyelv különbözősége miatt. A rádió/tv.-szerűséget mint műfajt, a rádió/tv. részére dolgozó írók, újságírók vagy más téren működő szakemberek nagy része nem mérlegeli. Az írott, vizuálisan is követhető értekezés, előadás, hír, kommentár, glossza vagy vezércikk elbírja a többszörösen bővített mondatokat, a körmondatos tudományos nyelvezetet. Élőbeszédre azonban csak a tő- vagy az egyszrű bővített mondat alkalmas, a többszörös alá- vagy mellérendelés nem. Az írott szöveget a rádió/tv. műfajában alá kell rendelni az igényes beszélt nyelv követelményeinek. Ez a nyelvi norma tekintetében a "közlő próza" szintjén funkcionál, amely fogalmazásban és artikulációban precízebb forma, és amelynek alapja az auditív hatásokat elsődlegesen értékelő "ideális szórendi képlet", ahogyan Deme László mondja. A tapasztalatok révén, a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy kevés olyan ember van, akit minden beszédtechnikai előképzés nélkül a rádió/tv. mikrofonja elé állíthatnánk. Ahhoz, hogy szépen tudjunk beszélni, először meg kell tanulnunk jól, helyes technikával beszélni, és csak azután foglalkozhatunk kiejtési problémákkal.
157
A rádió/tv. bemondóinak esetében szükség van arra, hogy állandó figyelemmel kísérjék egymás munkáját is, és szakszerű irányitással csiszolják az időszakonként jelentkező és a köznapi életből óvhatatlanul átkerülő hanglejtési, hangsúlyozási billenéseket. A kiejtésben a helyesírási szabályzat előírásaihoz kell igazodni. Miért fedezhetünk fel a hivatásos előadók beszédében bizonyos hibákat? A legfőbb okok a következők: a. A felkészülés korlátolt lehetőségei. Egy híranyag átolvasására általában egyszer van lehetőség, és ez nem elegendő ahhoz, hogy a szöveget a mondanivaló követelményeinek megfelelően tudjuk emlékezetünkben rögzíteni. Amíg az előadó megtanulhatja, a színész többször is elpróbálhatja szövegét, a bemondónak bizonyos mértékig - a megoldások szempontjából improvizálnia kell. Egy komplikáltabb mondatszerkezet így könnyen kizökkentheti ritmusából, ez pedig az esetek többségében hanglejtési rendellenességekben jelentkezik, sőt hangsúlyeltolódást is okozhat. b. A szereplés lámpaláza, az izgalom, a testi és lelki görcs nemcsak a nyelvbotlást -a közismert "baki"-t szüli, de bénitólag hat a beszédfolyamatot létrehozó szervek összmunkájára is: hadarásra késztet vagy egyébb aritmikus beszédre. Fokozza a lámpalázat a felelősség érzete, javításra ugyanis alig van lehetőség. c. Kisebb alkati hiba, néha a kellő rátermettség hiánya zavarja a magasabb fokú beszédtechnika helyes kifejlődését. Például légzéstechnikai nehézségek, artikulációs merevségek vagy a gége rendellenes működése. d. Stiláris nehézségek is gátolhatják a könnyen pergő, szép beszédet. A készen kapott szöveg megelevenítése mindenkor nehéz, de különösen akkor, ha stílusa inkább olvasásra, mintsem elmondásra alkalmas. Gyakran lapossá teszi a fogalmazást a hosszú éveken át egyazon témakörben mozgó szöveg anyaga egyben sematikussá magát a bemondói munkát. Köztudomású, hogy bármelyik bemondó képes öt percig fejből "híreket" mondani. e. Az író/számítógépeken hiányoznak az ékezetek (í, ú, ű stb.) f. A hivatásos beszélő is rendszerint az ország átlagos beszédműveltségi színvonaláról indult, s ez ma még nem mondható magasnak. g. A külső hatás, a közélet napi beszédakusztikai élménye oly erős, hogy csak az állandó beszédtechnikai gyakorlat képes azok erejét ellensúlyozni. Az említett kiejtési hibák közül ime néhány szó a legfontosabbakról és a rádió/televízió bemondóinak gyakorlatában leggyakrabban ismétlődőkről. Az első csoportba foglaljuk a beszédhangok ejtési hibáit. A szép beszéd kindulópontja a beszédhangok színének tiszta ejtése. Nagyon sok
158
hangtorzulást tapasztalunk. Közismert és nagyon elterjedt az é-bé háló, ún. rikkancs á: újság. De ha a torzulás nem is ilyen fülsértő mindig, azért a magyar magánhangzók kisebb-nagyobb színeltérése eléggé gyakori jelenség. Néha a szájüreg alkata már eleve elősegíti a színtorzulást, s ilyenkor a javítás is nehezebb. Máskor pedig enyhe artikulációs működés következtében az egyes magánhangzók nyitottabban szólalnak meg. Fokozottabb mértékben nyilvánul ez meg az ajakkerítéses hangoknál; ilyeneket lehet hallani: "Ítt voltam. Odvarhelyre otazott." Ennek ellentéte a zártszájú beszéd, s ez igen sűrűn kapcsolódik az affektáltnak minősített kiejtéshez. Ílyenkor a magas állkapocsállás együtt jár a magas nyelvállással, s a "kedves hallgatóink"-ból, "kédvés hallgotúink" lesz. Kétségtelen, hogy tájnyelvi emlékek is belejátszanak a már nagyjából köznyelvvé vált kiejtésbe, de ha a zalai vagy székely parasztember ízes nyelvjárású nyilatkozatát elfogadjuk is, a Rádió és Televízió bemondójától és riporterétől irodalmi igényű köznyelvi kiejtést várunk. A mássalhangzók hibás ejtését a szigmatizmus néven ismert "népbetegséggel" kell kezdeni. Az sz, z, s, zs réshangok és a c, dz, cs, dzs affrikáták torzult megjelenésének száma szinte lemérhetetlen. Javításuk azért olyan nehéz, mert az így beszélők túlnyomó többsége még a hiba bemutatásakor sem érzékeli a helyes és a rossz közti különbséget. A rádióban/televízióban még nehezebbé teszi a javítómunkát az, hogy a mikrofon nem egyöntetűen jelzi a sziszegő hangok hibáit. Ezeknek a hangoknak a levegőnyomása oly mértékben befolyásolja a mikrofonvételt, hogy, némely torzult sziszegőt helyes hangszínnel közvetít, viszont máskor az első beszédben tisztán megszólaló szigmát torzultan adja vissza. Ezért a mikrofon közvetítésével megszólaló szigmatizmust különleges módon kell kezelnünk és javítanunk. Fontos megemlíteni a mássalhangzók időtartamának teljesen szeszélyes ejtési módozatait. Különösen a hosszú mássalhangzók rövid megjelenési formája harapódzott el: eben, aban, ere, ara, halotam, kelene. Szintén gyakoriak az édessen, kedvessen ujjabb, órakkor, önnáló, tölle, bellöle alakú ejtések. Teljes zavart tapasztalhatunk a hivatásosok (például rádiósok, tévések) beszédében is az egy szó és továbbképzéseinek ejtésében. Tudjuk, hogy hosszú gy-vel ejtjük a következőket: együtt, egyes, egyet stb. Ugyancsak hosszú gy-vel ejtjük az egyelőre, de röviddel az egyenlőre szót.
159
Irodalmi igényű ejtésben megengedhetetlen az á hang utáni hosszú 1 rövid ejtése: állam helyett álam. Egy másik közismert betűejtési hiba az l+j kiejtése. Nagyon nehezen különböztetik meg a kötelező teljes hasonulást (mint például az igéknél: éljen, váljon, halljuk - helyes kiejtéssel: éjjen, vájjon, hajjuk; kivétel a tolja, melyet így ejtjük is) a nem hasonuló 1+j-tól (karneválja, ideálja, stb) és szinte alig halljuk a harmadik (mintegy átmeneti) ejtési mód helyes megoldását az ilyen és hasonló szavak kiejtésében: aljas, teljes (a két hang nem hasonul teljesen, de nem is válik tökéletesen ketté). A magyar nyelvű rádió- és televízióadások kiejtési problémái között előkelő helyet foglal el az idegen nevek és szavak kiejtése és hangsúlyozása. A legfontosabb szempontok a következők: az idegen szavakat sem fonetikusan, sem hanglejtésükben nem ejtjük tökéletesen úgy, ahogyan az, az átadó nyelvben rejlik. A helyes ejtés fonetikusan közelíti meg az eredetit: Bétoven, Sékszpir stb. Az eredeti fonetikai ejtés és dallamvonat affektáltnak hat és kívül esik azon a határon, amelyet a magyar fül még egységes magyar beszédnek fog fel. Az idegen név különösen akkor okoz kiejtési gondot, ha mondatbeli, esetleg ragozott szerepében beszédtechnikailag nehezen oldható meg, például az ilyen mondatban: "... útban Genf felé." majdnem érthetetlen. A megoldás az, hogy lelassított tempóval hosszú é-ket ejtünk, s a hang másik felét új nyomatékkal indítjuk. Ez az egyetlen példa is arra figyelmezteti a szerkesztőket, hogy másképpen lehet írni olvasásra szánt szöveget és másképpen kell fogalmazni az elmondásra szánt textust. A közéletű idegen szavakat magyarosan kell ejteni: akadémia, balett. A rádió/ televízió egyes adásainak rendezőire, szerkesztőire vár az a feladat, hogy az idegen szavak, nevek ejtését megbeszéljék a „szereplőkkel”. A beszédfolyamat hibái az előzőnél sokkal több egyéni, alkati, beidegzési problémát vetnek fel. Ebbe a csoportba tartoznak a hadarás, pattogás, a tempó és ritmus egyéni hibái, valamint más, a hangadással, mint folyamattal kapcsolatos rendellenességek. A pszihézis eredetű kisebb hadarási tünetek megjelenése általánosnak mondható. Tudjuk, hogy hadaráson nem gyors beszédet értünk, hanem aritmikus beszédfolyamatot: hangokat, szótagokat, néha egész szavakat nyelnek el a beszélők. Így lesz például "rendességek", "rendellenességek" helyett.
160
A pattogásnak nevezett ritmushiba úgy keletkezik, hogy a beszélő nem különbözteti meg ejtésében a hosszú és a rövid szótagokat, s nagyjából minden szótagot röviden ejt. A leppegés éppen ennek ellentéte: minden szótag megközelítőleg egyforma hosszúsággal jelenik meg. Érdekes megfigyelni, hogy a gemináták ebben a nyújtot ejtésben aránylag röviden hangzanak: "Aban látom enek fontoságát". Ferenczy Géza főleg nők beszédében figyelte meg a "nyekergésnek" mondott hibát. Ez abból keletkezik, hogy némelyik női hang nem képes a mondatvégek "pont"-megoldásainak mélységét érzékeltetni; bizonyos mélységen alul már nem zárnak a hangajkak. Emiatt a fonációs hiba miatt a hangajkak már nem tudnak hangmagasságot érzékeltető zöngét létrehozni, csak zörejt okozó bizonytalan magasságú rezgőst: ez a recsegés, vagyis a nyekergés, amely a mikrofon előtti mélyebb és halkabb beszédben sűrűn jelentkezik. Ez a kisebb feszültség okozza néha a szóvégek, mondatvégek elnyelését is. Egy másik csoportba tartoznak a hangsúlyozási s a vele szoros kapcsolatban levő hanglejtési hibák. A fő és a mellékhangsúlyok helytelen elhelyezése magyartalan dallamvonalat alakít ki. Elterjedt mód a mikrofon előtt a magyaros hanglejtéstől távol álló, egyetlen magasságban mozgó, monoton dallamvonal. A mikrofon közelsége nagyon csábít erre az egyhangúságra, a beidegzett séma pedig tönkreteszi a gondolat szuggesztív közlésének lehetőségét is. Mindezen megállapításokból következik, hogy nem elég a hibák tételes felsorolása, a "diagnózis" megállapítása. A baj az, hogy az illető személy nem hallja a hibát, mert olyan belső hallása alakult ki, amely saját beszédének minden rendellenességét is helyesnek érzi. Így a diagnózis megállapítása után a legfontosabb munka kell, hogy következzen: a gyógyítás, az átalakítás, a tanítás módja, a "terápia". Nagyon fontos lenne, de a mai napig sem állapítottak meg semmiféle beszédminimumot, amely mérce alatt senki sem juthatna mikrofonhoz. Ez természetesen a külső előadókra és néha még a riportalanyokra is vonatkozna. Írók, tudósok, művészek, különböző szakemberek között meg lehetne találni azokat az előadókat, akik nemcsak hivatásukat, szakmájukat képviselnék magas színvonalon, de akiknek előadói, tehát beszédbeli képességük is megfelelő lenne.
161
IX. ESETTAULMÁYOK TV-műsorok – “Gazdasági Fórum” TVR1 – Magyar adás
1. Általanos gondolatok A televíziós műsorok egyik jellegzetes típusa a gazdasági rovat, amely adott hírekre épül fel (hírekből indul ki). A Román Televízió Magyar adásában 2005. szeptemberében indult be a Gazdasági Fórum elnevezésű rovat, amely a romániai gazdasági élet és a román-magyar gazdasági kapcsolatok tükrében sugároz riportokat, tudósításokat, (olykor beszélgetéseket), Románia különböző régióiból. Ezt bizonyítja a műsor szerkezete is, amelyben a szerkesztő-műsorvezető egyben riporter is. Az általa készített riportok mellett, vidéki tudósítások egészítik ki a rovatot. Így ezen gazdasági műsor minden alkalommal bemutatja az ország különböző vidékeinek aktuális és sajátos gazdasági, kereskedelmi aspektusait. Ezekben a húsz perces havi műsorokban tényfeltáró, valamint elemző riportok szerepelnek, abból a célból, hogy tájékoztassák/informálják a nézőket az aktuális gazdasági kérdésekről, megszólaltatva román és magyar szakértőket, politikusokat, köztisytviselőket, vállalkozókat és mindennapi embereket. A riportok képei és a feliratok pedig vizuálisan tükrözik a “szöveget”, hiszen TV-ről és nem rádióról van szó. Ezek az “elemek“ megkönnyítik a néző helyzetét, ugyanis “hallgatás“ közben látja is az interjúalanyt és annak nevét, beosztását. A műsorban elkülönülő formák/logikák mentén létrejövő különféle jelentések összekapcsolódva alkotják/működtetik a gazdasági rovat reprezentációjának folyamatát. A riportok értelmének alapvonalait a következő, jórészt műfaji adottságként (azaz a szerkesztők számára kötelező érvényű normaként) jelentkező faktorok határozzák meg: - a riportforma; - a narráció és a riportalanyok szavainak viszonya; - a kép és a beszélt szöveg viszonya;
162
- a szereplők megjelenésének képe, mint a szöveg centrális eleme; - a hírérték, célcsoport, közszolgálat.
2. A riport, mint keret A Gazdasági Fórum sajátos jellege, hogy a műsor nem más, mint riportok sorozata, azaz, ha a rovatot a gazdasági helyzet megismerési eszközének tartjuk, akkor egymás mellé helyezett esettanulmányok sora képezi, a bemondó-műsorvezető bekonferáló/felvezető szövegének megszakításával. Hogy miért éppen riportokból áll a Gzdasági Fórum (és nem például, egy asztal mögött ülő személyt hallgathat a néző fél órán át), azt jelen dolgozatban nem részletezzük, ám a riport, mint sajátos forma „szükségszerű” faktorait, érdemes röviden számba venni. A Gazdasági Fórum elsősorban azért áll riportokból, mert a rovat célja, hogy röviden/lényegre törően és minél ”színesebben" téjékoztassa a nézőket a gazdasági élet aktualitásairól. Az interjúkra épülő rovat célja az, hogy „érdekes” és nem „unalmas” formában tájékoztassa a nézőt. Ezen elv szerint a körülöttünk lévő gazdasági világ érdekes lehet a néző számára. A Gazdasági Fórumban sugárzott riportok főszereplőinek problémái szinte sosem jelennek meg társadalmi-strukturális kontextusban. Ezt ebben a tényműfajban dominánsnak tekinthető – reprezentációs eljárást, esszencializált ábrázolásnak nevezhetjük, amelynek fő jellemzője, hogy a riportok az emberek problémáit kizárólag közvetlen élettörténetük kontextusában tükrözik.
3. A “Hír-mag” Minden riport egy bizonyos hírből indul ki, az ún. “hírmagra” épül rá. A hír alapképlete, lényege – köztudottan – a négy w-re (who, what, where, when) megadott válasz. Ennek nyomán, magyarul alliteráció nélkül kérdezzük ugyanezt: kivel, mi, hol és mikor történik (az esemény)? Azután az egyszerű hír bővítése is további kérdésekkel – a hogyan?-nal és a miért?-el – bővül. Mint dolgozatomban már említettem, „minden” a kérdéseken múlik.
163
Nagyon fontos, hogy a kiválasztott kérdéseket hogyan teszi fel a riporter. Figyelmet kell fordítani a kérdések tempójára, ritmusára, de főként tartalmára. Riporter: „Miért éppen Romániát választotta a cég terjeszkedésében?” Interjúalany: „Ez egy természetes folyamat. Jelen vagyunk Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Horváthországban, Szlovéniában, és úgy, ahogy az Unió is terjeszkedik, úgy terjeszkedünk mi is.” Riporter: „Miért fontos a cég számára, hogy alapító tagja legyen a Román-Magyar Vegyes Kereskedelmi Kamarának?” Interjúalany: „A cég szempontjából az érdekképviselet nagyon fontos, mert egy gazdasági kamarai tagság mindig a gazdasági résztvevőknek az érdekeit védi, képviseli és tolmácsolja a különböző kormányzatok felé, ezért úgy gondoljuk, hogy ennek a felvállalása fontos számunkra.” Riporter: „Hogyan látja az ingatlan-befektetéseket a turizmus terén Romániában?” Interjúalany: „Azt hiszem, akik most itt még jelen vannak és befektetnek, azok nagyon jól fognak járni, mert a mi példánk is azt mutatja, hogy az ingatlanok értéke elég jelentősen emelkedik. Persze nem mindenhol és nem minden, hanem valószínű, hogy egy igazi arányosság fog belépni, tehát a jó helyek sokkal drágábbak lesznek, más helyek pedig lehet sokkal kevesebbet érnek most.”
164
Off: „A Turizmus és ingatlanbefektetések Székelyföldön üzletemberek mondták el sikertörténetük titkait.”
téma
kapcsán
Interjúalany: „A turizmus az egyik olyan fontos eleme a cégcsoportomnak, amire igazából hosszútávon számítok. Nagyon fontos, hogy, amikor vállalkozásban a turizmust tűzi ki valaki magának célul, akkor legyen egy elképzelése és arra építse stratégiáját.” Off: „A rendezvényen elhangzott az is, hogy a szállodaipari befektetések összehangolása az európai piac igényeivel elemi kérdés az EU-csatlakozás küszöbén.” … (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 ápr.4-i részét.) A szerkesztő tehát, az adott hírt riporttá bővíti ki, interjúk és kommentárok révén. Így hírértékű információból riport lesz. Az ábrázolási képlet a következő: „hírmag” ------ interjú/összekötő-szöveg ------riport. Erre az elvre épülnek az általam szerkesztett Gazdasági Fórumok is, amelyeknek egyes szövegét és képeit dolgozatomba “szőttem”. A továbbiakban ezekből elemzek néhányat. A 2006 április 4.-i rovat témái: magyar–román kereskedelmi kamara megalakulása Kolozsváron, faipari szakkiállítás Brassóban, román-magyar turisztikai ingatlanbefektetési konferencia Marosvásárhelyen. Az első riport a Kárpátia Magyar-Román Kereskedelmi Kamara alapító rendezvényén készült Kolozsváron. Az erről szóló riport a felvezetőben elhangzó hírre épül fel:
165
„Több évi tárgyalássorozat és számos próbálkozás után, március elején Magyar-Román Vegyes Kereskedelmi Kamara alakult Kolozsváron, a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok további fejlődése érdekében. 2005-ös adatok szerint több, mint 5000 magyar tőkével működő cég van bejegyezve Romániában, ezzel Magyarország a hetedik legnagyobb befektető ebben a térségben. A magyar kormány 20 millió forinttal támogatta az intézmény létrehozását.” Ennek a „felvezetőnek a „hírmagja” az, hogy Magyar-Román Vegyes Kereskedelmi Kamara alakult Kolozsváron. Ebből a tényből kiindulva, készültek az interjúk az avató-ünnepségen jelenlévő illetékes személyekkel és üzletemberekkel, majd a téma fontosságát hangsúlyozni hivatott „összekötőszöveggel” lettek összeállítva a „megvágott” interjúk. Tehát a „hírmag” köré épülnek az információk, vagyis az interjúalanyok véleményei és a szerkesztő észrevételei. Így lesz a hírből riport. Szövegszerkesztési szempontból a súlypont mindig a „hírmag” kulcsszerkezetére esik. Ebben az esetben „Magyar-Román Kereskedelmi Kamarára”. (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 ápr.4-i részét.) A második riport a Brassóban évente megrendezésre kerülő faipari szakvásáron készült. Ennek a riportnak is a lényege benne van a felvezetőben: “A szakemberek, a hozzáértő látogatók körében aratott siker új minősítést hozott a szintén márciusban megrendezett EXPOWOOD-nak: az ország második legnagyobb nemzetközi fa- és bútoripari szakvására gyökeret eresztett a Cenk alatti Brassóban. Hatékony helyszín-választás, a tavalyihoz képest megduplázott kiállítási felület, 79 kiállító cég, és több mint 2800 látogató.” Itt a “hírmag” az, hogy a nagy jelentőségű szakvásár bővült az előző kiadáshoz képest és a látogatók száma is megnőtt. Minderről nyilatkoztak a szervezők és kiállítók. (lásd: Melleéklet, Gazdasági Fórum 2006 ápr.4-i részét.) A harmadik riport a marosvásárhelyi román-magyar turisztikai vásáron készült. Ennek a témának “hírmagja” az, hogy, milyen jó befektetési lehetőségek vannak a turizmusban. Mindez, természetesen kiderül már a felvezetőből:
166
„A turizmus a jövő üzlete”. A Marosvásárhelyen Vendéglátás, turiztikai ingatlanbefektetések Erdélyben az EU küszöbén címmel, március végén megszervezett román-magyar Befektetési BooM rendezvényen magyarországi és romániai szakértők és üzletemberek vettek részt. Előadások hangzottak el arról, hogy mit hozhat az EU-integráció a turizmus terén. „Átok vagy áldás-e az EU?” A szakértőkkel és vállalkozókkal készített interjúk kibővítik a “felvezetőben” tett kijelentéseket. A szakértők, vállalkozók és résztvevők nyilatkozatai egy “egészet” alkotnak, s így lesz egy hírből, kerek riport. (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 ápr.4-i részét.) A 2oo6 máj. 9.-i gazdasági műsor a következő “hírekre” épült fel: - interjú a magyar külgazdasági diplomatával a külpiaci átszervezésének tükrében - kiállítás és Üzletember-találkozó a Szentgyörgy-napokon - sikeres magyar vonatkozású cégek Sepsiszentgyörgyön
hálózat
Az első riport azon “hírmag” köré szövődik, hogy a hatékonyabb működés céljából, átszervezték a magyar külpiaci hálózatot. E téma lényegét tükrözi már a riportot felvezető “video-szöveg” is: “Lezárult a magyar külpiaci hálózat átszervezése, melynek célja a hatékonyság növelése volt, azaz eredményesebb működés, szolgáltatás, illetve jobb költséggazdálkodás: az eddigi 59 helyett 54 állomáshelyen dolgoznak ez évtől külgazdasági szakdiplomaták – a létszám 14 százalékkal csökkent az eredeti felálláshoz képest. Így csökkent a létszám Bukarestben is. Az új képviseleti rendszer a korábbi, a nagykövetségeken működő külgazdasági attasék, illetve a Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Közhasznú társaság (ITD-H) külföldi irodáinak, összevont hálózatát jelenti. Az új, egységes állami külgazdasági rendszer a magyar külképviseleti rendszer részeként működik. Az irodahálózat szakmai irányítását, a Magyar Gazdasági és Közlekedési Minisztérium közvetlenül végzi, a munkáltatói jogokat az említett tárca, valamint a Külügyminisztérium közösen gyakorolja. Az operatív befektetésösztönzési és kereskedelemfejlesztési tevékenység irányításába a Gazdasági Minisztérium
167
bevonja az intézmény felügyelete alá tartozó ITD-H-t is. Erről szól a bukaresti iroda új vezetőjével készített interjú.” Szövegszerkesztési szempontból a súlypont itt is a „hírmag” kulcsszerkezetére esik. Ebben az esetben “a magyar külpiaci hálózat átszervezésére”. (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 máj.9-i részét.) A szóban lévő rovat második riportja a 2oo6-os Szentgyörgy-expon felvetett kérdésből indul ki: “Mi kell a jó üzletkötéshez? – tevődik fel a kérdés gazdasági körökben, amelyre máris meg van a válasz: mindenek előtt kapcsolatteremtés, kommunikáció az emberek, vállalkozók között. Erre pedig jó alkalom adódik a kiállításokon, vásárokon, üzletember-találkozókon. Ennek érdekében az idei Szentgyörgy-napokon is megszervezték az immár hagyományossá vált Szentgyörgy-expot, amelyen 70 hazai és külföldi, főként magyarországi cég mutatta be termékeit, szolgáltatásait. Ugyanakkor a szervezők üzletember találkozón biztosítottak megfelelő légkört az expón jelen lévő vendégkiállítók és lehetséges hazai partnereik számára, hogy üzletkötésről, kereskedelmi-gazdasági együttműködésről, tapasztalatcseréről tárgyaljanak. Erről szól a most következő összeállítás.” – hangzott el a “felvezető-szövegben”, majd következnek az interjúk a szervezőkkel és kiállítókkal. Ezekből és az “off-szövegekből” áll össze egy újabb riport. (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 máj.9-i részét.) A 2oo6 máj.9-i rovat harmadik riportja sikeres erdélyi magyar vállalkozókkal készült. A téma lényege ez alkalommal is, már a felvezetőből kiderül: “Rovatunk utolsó perceiben újabb sikeres, erdélyi magyar érdekeltségű cégek vezetőit hallhatják-láthatják a képernyőn. Ez alkalommal sepsiszentgyörgyi vállalkozókkal beszélgettem el.” A riport “hírmagja” a siker titka, a cég működésének bemutatása. (lásd:Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 máj.9-i részét.)
168
A 2006 július 4-i gazdasági rovat egyik riportja Borszék-fürdő turisztikai fellendítéséről szólt. Itt a “hírmag” szintén a felvezetőben is elhangzó, fejlesztési program beindítása. „A „borvizek királynőjéről” híres Borszék-város Románia egyik legszebb fekvésű fürdőhelye Székelyföld Keleti határánál. A számos temészeti adottsággal rendelkező fürdőváros a Monarhia idején virágkorát élte, az évek során azonban, siralmas állapotba került. A Románia és Magyarország közötti gazdasági-turisztikai együttműködés révén turisztikai fejlesztési stratégiát indítottak el Borszékon, június végén, azzal a céllal, hogy a fürdőváros visszakapja egykori arculatát.” A hírből kiindulva (turisztikai fejlesztési stratégiát indítottak el Borszékon), interjúkat készítettem a külföldi befektetővel és az önkormányzat illetékeseivel, körbejárva azt a kérdést, hogy miért jutott siralmas helyzetbe az egykori híres fürdőváros, kik a mostani fejlesztési program kezdeményezői és, kik a befektetők. Az információk ebben a riportban is a „hírmag” köré épülnek, vagyis az interjúalanyok véleményei és a szerkesztő észrevételei köré. Így lesz a hírből riport. Szövegszerkesztési szempontból a „hírmag” súlypontja: a fejlesztési program beindítása. Interjúalany: „Gyerekkorunkban Borszék maga volt a csoda, csak odakívánkoztunk. Véletlenül jutottam oda, egy egyetemi kollégával, s azon voltam, hogy ez az álmom valóra váljon. Az elején tehát nem üzlet volt számomra, hanem személyes álmom magvalósítása. Emlékeztem még a valamikori Borszékre, és nem arra a romhalmazra amivé mostanra vált, s feltettem magamban, hogy visszaváltoztatjuk azzá, ami volt. Igy indult be ez a projekt, mások is jöttek utánam, nem románok mint én, de azok is azonnal beleszerettek.” Interjúalany: „A patinás fürdővárosi hangulatot, a régi kort szeretnénk vissza állítani ezen a
169
településen, és ehhez szeretnénk ezt a stratégiát szolgálatba állítani. Klimatikus gyógyhelyet szeretnénk ebből a kiváló adottságú településből és környékéből készíteni. Ezek a fő attrakciók, a fő elemei a programnak. Szeretnénk hozni fejlesztőket, befektetőket. Szeretnénk ehhez kérni a város segítségét is.” Interjúalany: „Borszék az épített környezetével egyedülálló fürdőtelepülésként jelenhet meg a romániai piacon. Szeretnénk egy „Világörökség”-projektet elindítani, hogy ezek a házak meg a reprezentatív villák a Világörökség részévé válljanak.” Riporter : „Sikerült befektetésükkel izraeli turistákat idevonzani ?” Interjúalany: „Csoportos kirándulások Izraelből a tavaly indultak be, éppen e beruházásoknak köszönhetően. Nyolc csoprt járt itt, Borszéken szállásoltuk őket, így jelent meg Borszék, húsz év óta először, Izrael turisztikai céljai között és nagy sikere van. Izraelben még mindig mintegy 450 ezer romániai származású ember él, akik közül sokan emlékeznek még a hajdani Borszékre.” Interjúalany: „Remélem, hogy az év végére elkészül egy olyan befektetési kadaszter, amiből bárki, bármely országból akar jönni, szeretne beruházni itt, akkor fogja tudni a jogi feltételeket és azt, hogy hol vannak olyan lehetőségek, adottságok, amelyek őt érdeklik.” Interjúalany: „Mi úgy képzeljük, hogy ezzel a stratégiával megszületett az az elképzelés, amelyet nagyon rég szerettünk volna kivitelezni, ahol tudjuk, hogy a következő 15-20 évben mit szeretnénk Borszéken, milyen képpen képzeljük el
170
a turizmus fejlesztését, ne úgy, hogy, amit ma teszünk, holnap megbánjuk, hanem minden lépésnek meg legyen a helye és, amikor a végén összeáll az egész stratégia, akkor Borszék nézzen ki úgy, mint egy civilizált, elismert turisztikai fürdőváros.” Elválasztó (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 jul.4-i részét.) A 2006. aug. 1-i Gazdasági Fórum témái a következők: - Gazdasági növekedés Romániában - Magyar érdekeltségű és afrikai befektetők Székelyföldön - Gazdasági kérdések a Tusványos idei kiadásán A rovat első riportjának „hírmagja” Románia gazdasági növekedése. Itt is e hírből kiindulva készültek el az interjúk gazdasági szakértőkkel. Az általuk nyújtott információk köré szövődnek az „off-szövegek” és így jön létre a riport. Video: „Egy nemrégiben elvégzett gazdasági felmérés szerint Romániának 30 éven keresztül kell gazdasági növekedést mutatnia ahhoz, hogy EU-s szinvonalú élet legyen az országban.” Szinkron - Geréb László közgazdász: „Románia gazdasági növekedése tavaly 4,5%-os volt. A Nemzetközi Valutaalap előrejelzései szerint ez az idén 5%-os lesz. Ezzel az 5%-os gazdasági növekedéssel Románia pár évtized alatt utólérheti az EU-s átlagot.” Off-szöveg: „Annak, hogy Románia gazdasági növekedése csak 4,2-4,5 százalékos volt az elmúlt években, több oka is van. Legfontosabb az ország infrastruktúrájának állapota. ...”
171
(Lásd:Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. aug.1-i részét.) A 2006. augusztusi rovat egy másik témája a tusnádi Nyári Egyetemen megvitatott gazdasági kérdések. Ez a “hírmag”, amely köré épulnek a romániai és magyarországi résztvevőkkel készített interjúk. Ezeket kötik össze az “off-szövegek” a riport összeállításához. Video: „Mint minden évben, a Tusnádi Nyári Szabadegyetem idei programjában is szerepeltek gazdasági előadások, műhelyek, amelyeket romániai és magyarországi szakemberek tartottak. Lássuk, miről is volt szó.” BETA Off-szöveg: „A XVII. Tusnádi Nyári Szabadegyetem gazdasági előadásainak egyik fontos témája volt, hogy mind a kormány mind a vállalkozó meg kell tegye azt, ami az ő feladata a vállalkozói versenyképesség javítása érdekében. A kormány feladata a megfelelő vállalkozói keret létrehozása, fenntartása. A vállalkozó ezen belül kell vállalja a kockázatot és be kell fektessen. A kormány arra is kell gondoljon, hogy a vállalkozó képes és hajlandó is legyen megtenni azt, ami vállalkozása sikeréhez szükséges.” Szinkron - Szatmáry Kristóf országgyűlési képviselő, Magyarország: „Minden állam, így a román és a magyar állam is döntő hatással van abban, hogy, milyen gazdasági környezetet teremt a vállalkozók számára adópolitikáján, kiszámíthatóságán, stb. keresztül. Magyarországon mi úgy érezzük, hogy a magyar kormány szűkíti a versenyképességet, szűkítette a nemzetközi értékeléseket – 10-11 hellyel lejebb értékelődött az elmúlt négy évben Magyarország, s mi úgy látjuk, hogy Románia ilyen szempontból nagyon szép eredményeket ért el az elmúlt években, hiszen a gazdasági növekedési rátája bővült és egyáltalán gazdasági tere az EU-csatlakozás előtt szélesedik. Ezért komoly esélye van, mint Szlovákiának is, hogy a csatlakozás után, Magyarországról Románia irányába komoly beruházói áttelepülésekkel
172
és a gazdasági aktivitás növekedésével lehet majd számítani.” ... (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. aug.1-i részét.) A Gazdasági Fórum 2007. jan.8-i kiadás témái ahhoz kapcsolódnak, hogy Románia az Európai Unió tagja lett. Ebben az esetben, az egész rovat „hírmagja” közös, hiszen országunk EU-tagsága, új gazdasági életet jelent a lakosság számára. Tehát a közös „hírmagból” indulnak ki a különböző riportok. Viszont, ezeknek is megvan külön-külön a saját „hírmagjuk”. Mindez kiderül már a felvezető video-szövegből: Video: „Köszöntöm nézőinket és sikerekben gazdag, szerencsés Új Évet kívánok kedves mindnyájuknak. 2007 új szakaszt jelent életünkben, hiszen január elsejétől Románia az Európai Unió tagja lett. Ez elsősorban gazdasági szempontból jelent változásokat országunkra, mindennapjainkra nézve. Ezért, természetesen rovatunkban is szó lesz e kérdésről, miután szakértők az elmúlt évet elemzik gazdasági szempontból. Kellemes és hasznos tévézést kívánok.” Az első „anyagban” a gazdasági miniszter elemzi az előző évet. Ez a hírmag”, amit a felvezető szöveg is tükröz. Video: „Országos szinten, összességében 2006 jó év volt gazdasági szempontból. A következő percekben Winkler Gyula gazdasági és kereskedelmi megbízott miniszter a kormány tevékenységének szempontjából elemezi az elmúlt esztendőt.” BETA Szinkron - Winkler Gyula megbízott miniszter, Gazdasági és Kereskedelmi Minisztérium: „Pozitív volt az, hogy egy igen jelentős mértékű gazdasági növekedést
173
könyvelhetett el az ország és az is, hogy makrogazdasági mutatók szempontjából nemcsak a gazdasági növekedés, hanem az infláció csökkenése, illetve a gazdasági stabilitás mederben maradtak és ez egyrészt lehetővé tette, hogy egy pozitív gazdasági trenddel tudjunk csatlakozni az Európai Unióhoz. Romániában a gazdfasági növekedés folytatódni fog, a következő minimum 5-6 esztendőre meg van alapozva egy nagyon komoly, tartalmas és fenntartható növekedés. ...” (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. jan.8-i részét.) A második riport “hírmagja”, hogy a Román Nemzeti Bank az Európai Központi Bankhoz csatlakozott. Ebből indul ki a Dr. Nagy Ágnes bankszakértővel készített interjú. Video: „2007 januárjával, úgy, ahogy az ország az Európai Unióba integrálódott, a Román Nemzeti Bank az Európai Központi Bankhoz csatlakozik. Szakértők szerint ezt Románia nagyon jól kezdte el, elsősorban teljesen új bankjegyekkel és pénzérmékkel.” BETA Szinkron - Dr. Nagy Ágnes egyetemi adjunktus, a Román Nemzeti Bank Igazgatótanácsának tagja: „Az új lej bevezetésével nemcsak az infláció csökkenéséhez járultunk hozzá, hanem ahhoz is, hogy olyan áraink legyenek, amelyek ár szintje kompatibilis az EU-ban levő termékek áraival. A régi bankjegyeket az elkövetkezendő periódusban, januárban végig és – véleményem szerint meg fogjuk hosszabbítani februárra is – bármilyen hitel intézetben díjmentesen be lehet váltani. Utána pedig a nemzeti banknak a négy fiókjában – Temesváron, Kolozsváron, Iasiban és Bukarestben – lehet beváltani térítésmentesen, meghatározatlan időig. ... „ (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. jan.8-i részét.)
174
A harmadik téma “hírmagja” is Románia EU-csatlakozásából indul ki, a határmenti kisrégiós gazdasági projektek kapcsán. Video: „A határmenti kisrégiós gazdasági projektek jelentősége lényeges, mivel az Európai Unió országunk csatlakozásával egyidőben a határon átnyúló kisrégiós terveket is támogatja, ebből a szomszédos Románia és Magyarország számottevő előnyöket élvezhet. Arad megye szerepe ebben a kérdésben többszörösen is megnőtt.”
BETA Off-szöveg: „A kormány aradi képviselője Horváth Levente alprefektus, 2007-ben három nagyobb lélegzetű kisrégiós terv elindítását tarja fontosnak, amelyeket a novemberi közös román-magyar kormányülésen is támogattak. Ezek a határmenti folyók vízügyi kérdéseit, az EU-s normák szerinti környzetvédelmet, valamint a határforgalom többirányú kiszélesítését érintik.” Szinkron - Horvát Levente alprefektus, Arad megye: „Úgy gondoljuk, hogy létezik két olyan csatorna, melyik vízgyűjtő szerepet tölt be jelen pillanatban Arad megyében: a szárazi és a malom-árok csatorna. Ezeknek a magyarországi hasznosításáról komoly projektekben már az ottaniak előrehaladtak...” (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. jan.8-i részét.) A 2oo7. jan.8-i rovat negyedik riport “hírmagja” a csatlakozás utáni versenyképes cégek pályázási lehetőségei. Ennek kapcsán Bihar megyei vállalkozóval készült interjú.
175
Video: „Az uniós csatlakozás után csak az a vállalkozás, és az az önkormányzat tud fejlődni, amely él a pályázási lehetőségekkel. A partiumi Szalárdnak sikerült azt a tempót felvennie, a 4000 lakosú községben 8 vállalkozás 850 ezer eurót nyert el a Saphard alapokból, és az önkormányzat 8 beruházási terve is nagyrészt uniós támogatásokból valósulhat meg.” Off-szöveg: „Szalárd területén a vállalkozók a Sapard alapokból szőlőtelepítésre 450.000, mezőgazdasági gépek vásárlásra 220.000, méhészet fejlesztésére 60.000, hűtőház kialakítására 120.000 eurót kaptak. Az 50 százalékos önrésszel együtt így 1.700.000 eurós beruházást hajtottak végre a község területén. A legnagyobb, összesen 500 ezer eurós befektetést az a vállalkozás eszközölte, amelyik öntözőberendezéseket és mezőgazdasági gépeket traktorokat tárcsákat, ekéket vásárolt, 30 hektárnyi területet művel meg és a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt saját hűtőházban dolgozza fel.” Szinkron - Bejusca Ioan cégvezető: „Zöldséget gyümölcsöt fagyasztunk dolgozunk le, 6-8 tonna közt fagyasztunk naponta. Földiepret, málnát szedret, ribizlit, pirosat, feketét áfonyát. zöldségből csemegekukoricát, padlizsánt, padlizsánkrémet fagyasztunk. ...” (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006. jan.8-i részét.) A Gazdasági Fórum 2007. márc. 6-i összeállításban a Kis- és Középvállalatok Ügynökségének elnöke, az EU-s pályázatokról, lehetőségekről, projektekről tájékoztatta a nézőket. Egy másik téma a Kárpátmedence gazdasági lehetőségei, Románia EU-csatlakozása után. Továbbá sikeres erdélyi, magyar vonatkozású vállalkozók mutatták be cégeiket, mondták el tapasztalataikat és azt, hogy mit jelent vállalkozásukra nézve országunk integrációja. Végezetül pedig riport készült az aradi ingatlanberuházásokról.
176
Az első téma “hírmagja” az EU-s pályázatok lehetőségei. Ennek kapcsán az illetékes intézmény elnöke mondta el a lehetőségeket. Ez stúdióbeszélgetés formájában volt ismertetve. (Lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2007. Márc.-6-i részét.) A Gazdasági Fórum 2007. máj.7-i kiadásának témái a következők: -
a munkaerővándorlás a kis és középvállalkozásokra vonatkozó nemzetközi program turisztikai befektetések virágkiállítás és virágtermesztés építőipari vásár Bukarestben
Ebben az esetben is riportok készültek szakemberekkel, befektetőkkel, kiállításszervezőkkel és kiállítókkal. Szövegszerkesztés szempontjából a “hírmagok” köré épülnek az interjúk és “off-szövegek”, s így született meg az öt riport. (Lásd: Melléklet című fejezet, Gazdasági Fórum 2007. máj.7-i részét.) A Gazdasági Fórum szinte állandó témája a romániai sikeres magyar érdekeltségű cégek bemutatása riport formájában. Ebben az esetben tehát a “hírmag” sikeres magyar érdekeltségű cégek. Ezen riportok elkészítésekor forgatócsoportunk felkereste a kiválasztott cégek székhelyét és interjút készített a vállalat vezetőjével és alkalmazottaival, s ezekből született meg a riport. Video: Rovatunk utolsó perceiben újabb sikeres, erdélyi magyar vonatkozású cégek vezetői nyilatkoznak vállalkozásuk sikertitkairól. Ez alkalommal marosvásárhelyi cégvezetőket kerestünk fel.
177
Interjúalany: “90-ben indult a cég, rögtön a változás után. Az első vendégeket a saját lakásunkban fogadtuk. Ott volt egy kis fodrászat berendezve, de hamar rájöttünk, hogy a vállalkozás teljesen külön kell legyen a családtól. Ezt a garzont megvásároltuk és átalakítottuk. Kezdetben csak a férjemmel dolgoztunk, aztán elkezdtünk fejlődni, új kollegákat kitanítani, és így indult el a mi iskolánk is, és próbálunk a mai napig saját szakmai fejlődésünkbe fektetni, hogy megőrizzük azt a helyet, amit a munkánkon keresztül kiharcoltunk város szinten. Szeretem ezt a szakmát és úgy érzem, hogy az életem…. - Hány alkalmazottal működik a cég? - 4 alkalmazottunk és 11 tanulónk van. - Tekintheti-e magát sikeres vállalkozónak? - Igen, én úgy érzem, hogy sikeres vállalkozók vagyunk, mert azt tudjuk csinálni, amit szeretünk. – Mit ajánlana most induló, kezdő, fiatal vállalkozóknak? - Azt, hogy igényesek legyenek szakmai szempontból saját magukkal és, hogy szeressék azt, amit csinálnak. …” (lásd: Melléklet, Gazdasági Fórum 2006 máj.29.-i részét.) 4. arratív szerkezet/ A arrátor hangja Egy másik lépésként érdemes áttekinteni egy átlagos Gazdasági Fórumriport narratív szerkezetét abból a szempontból, hogy ki, mit és hogyan mondd el, és, hogy e nyilatkozások, milyen képi megjelenítésekkel kölcsönhatásban nyerik el értelmüket. Mindegyik riport tengelyét egy tény képezi, amelyet a riport egy vagy több főszereplője ad elő. A riportot ugyanakkor a narrátor kommentárja vezeti. A narrátor és a főszereplő szavai sajátos viszonyban vannak egymással, amelynek lényege, hogy a narrátor mondja el, mi történt a ”szereplővel”. Ennek szavai és a fedő-képek lényegében bizonyítékul szolgálnak arra, amit a narrátor mondd. A riport háttérnarratívája fontos szempontok szerint kapcsolódik a műsorvezetők által elmondott felvezető szöveghez. A szöveg és a riportot lezáró rövid kommentár, mint összegezés és tanulság, egyaránt tartalmaz határozott utalásokat a riport „megfelelő” értelmezésére. Többnyire még el
178
sem kezdődik a riport, és már a felvezető video szövegben elhangzik valamilyen utalás arra nézve, hogy mi a riport témája, mi a „hírmag”, és ki az alany. Ezen „ajánlott értelmezés” gyakran megjelenik a műsorvezető gesztusaiban, mimikájában is. A riportban a szerkesztő-riporter hangja semleges kéne legyen, hogy ne befojásolja a riportalany válaszát, de nem tud az lenni, mert hangsúlyoz. A szavak általános jelentése pedig gzakran megváltozik a hanglejtéstől, a hangszíntől, a hangsúlytól, a beszédtempó, a hangerő, artikuláció hatására. A riporter kérdésében fontos szerepe van a hanghordozásnak, amelynek lehet felkiáltó vagy felszólító vetülete is. Mindezek a szerkesztői technikák, a képi és narratív keretekkel együtt azt eredményezik, hogy a Gazasági Fórum riportjainak szerkezete létrehoz egy egyértelmű, egy pontba rögzített nézői pozíciót, amelyből szemlélve kevés kétértelműség, bizonytalanság és kétség merül fel a szövegben elhangzottakkal kapcsolatban. A háttérnarratíva által dominált reprezentációs stratégia zökkenőmentesen simul hozzá a korábban említett esszencializált probléma- és emberábrázoláshoz. 5. A nyelv Azt hiszem, szükségtelen bizonygatnom, hogy a nyelvhasználat mennyire hozzájárul egy ember megítéléséhez. Saját tapasztalatunkból is tudjuk ezt, bár a beszélők a kiejtést földrajzi származásuk (melynek elvileg neutrális faktornak kellene lennie), a morfológiát, szintaktikai és lexikai változókat pedig társadalmi státusuk jelzésére használják, Romániában az erős normatív szemlélet miatt a dialektusok használata is stigmatizálttá vált. Ezért a nyelvjárásias beszéd, azaz nyelvjárásias szavak, formák vagy ejtésmód ugyanúgy stigmatizált, mint bizonyos nyelvhelyességi hibák. Ez utóbbiak közé tartozik a -ba használata -ban helyett lativusi szerepben, a nákolás, a végett helytelen használata, hangzó-elharapás (pl. azér) stb. A nyelvhasználatnak meghatározó szerepe van. Az esetek többségében hasonló helyzetben van a riport és az interjú alanya is. Ez utóbbi a riporter kérdéseire válaszol, hozzá szól, vele beszélget, de az ő mondandója is – valójában – a jelen nem lévő arctalan hallgatóságnak szól voltaképpen. Ráadásul, ha nem gyakorlott előadó, feszélyezi a szokatlan beszédhelyzet: mikrofon „jelenléte”, a nyilvánosság tudata, hangfelvételnél a
179
„bakik” esetén a javítások, ismétlések, egyenes adásban pedig az „időtábornok”: a szűkösre szabott másodpercek, a „javíthatatlanság” tudata és az antagonisztikus ellentmondás a tömör fogalmazás elve és az élőszó lazább szerkesztésmódja között. Ha jó a riporter, “alanya” hamar megfeledkezik a „szokatlan” beszédhelyzetről, de könnyen elfeledkezik gondolatainak jelen nem lévő „valódi” címzettjeiről is. Következésképpen a riporterrel beszél, hozzá szól, neki mondja el gondolatait. Ennek a nagy műfajcsaládnak a kommunikációs alapsémáját így adhatjuk meg: riport, interjú >
A <===== B hallgató A riport, interjú műfajcsaládba tartozó beszédhelyzeteket is és a bennük elhangzó megnyilatkozásokat (legalábbis egy részüket) talán inkább riportmonológnak lehetne nevezni. Ezek ugyanis nem annyira beszélgetések, kérdezz–felelek riportok, hanem valamilyen rövid riporteri, tudósítói kérdésre adott inkább hosszabb, mint rövidebb válaszok. Többnyire valamely felelős vagy hivatalos személytől adott tájékoztatások, a kérdésekre adott kifejtő magyarázatok, olykor szinte tudománynépszerűsítő kis-előadások. Tehát inkább egy korábban említett kommunikációs szituációba, a beszélő műfajok közé kellene sorolnunk őket. Mégis ide tartoznak, hiszen a közlés (a szöveg) természetes beszédhelyzetben, a riporter kérdésére válaszolva és élőszóban fogalmazódik meg. Az más lapra tartozik, hogy a szerkesztő-riporter a felvétel előtt többé-kevésbé megbeszélte, miről is szóljon a nyilatkozó-szakértő, és hogy később vagy ő, vagy a szerkesztő „megvágja”, esetleg sorrendiségében is átszerkeszti a felvett anyagot, akár oly módon is, hogy saját kérdéseit kivágja a felvételből.
180
6. Álló és/vagy mozgó képek Amint már említettem, hogy a televízió esetében a kép megkönnyíti az ún. adó és vevő közötti kommunikációt, el kell mondani azt is, hogy a “szem logikája” álló és mozgó képeket kér. Az álló kép nyelvi realizációjában vesz részt azzal, hogy a mozdulatlanságot implikálja. És ahhoz, hogy a szemnek “ideje legyen” a részletek díszeiben gyönyörködni, a képet “rögzíteni kell”, azaz álló képet kell “szerkeszteni”. Ezzel kapcsolatban el kell mondani még, hogy a látási képzetekből felépített “leírás” csak konkrét elemekből építkezik. De valójában az álló kép sem minden esetben statikus, ugyanis vannak helyzetek, amikor az álló interjúalany, bemondó mögött az ún. háttér, mozgó kép, pl. járó-kelők, kivetített képek, stb. A közlés pedig sohasem statikus. Amennyiben mégis megragadható, csak egy mozgó kép stabilitása jöhet számításba.
181
X. KÖVETKEZTETÉSEK „Ha a nyelv valóban gépnek volna tekinthető, ez a gépezet a legbonyolultabb szerkezet volna, melyhez viszonyítva a technika legravaszabb, legnehezebben áttekinthető, legsokoldalúbb csodája egyszerű gyerekjáték. De hát ez a hasonlat nem vág minden részletében. A gép szerkezetében állandó úgy, ahogy megépítették, működik, míg baja nem támad, s akkor megjavítható vagy ócskavassá válik. A nyelv azonban szakadatlanul változó, épülő, átalakuló, fejlődő valami, melyet az egész népi közösség állandóan formál, tökéletesít. S ha megismerjük is szerkezetét, amelynek segítségével társadalmi funkciójának, a gondolatok kölcsönös közvetítésének megfelel, a szerkezet sokszor érthetetlennek, szeszélyesnek tűnik föl.” (Bárczi Géza: Magyar Hangtörténet)
Idézettel kezdtem, idézettel fejezem be e dolgozatot, amelynek lényege, hogy változó világunkban a nyelv is állandóan változik. Az újabb és újabb normákat a média képviselőinek nagyon fontos tiszteletben tartaniuk, a beszéd tökéletesítése érdekében mindig egyre nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a rádió/televízió „szereplőinek”. Fontos az, hogy, aki mikrofon elé kerül (legyen az riporter, szerkesztő, műsorvezető, vagy éppen interjúalany) ékes, szép magyar nyelven szóljon a rádió/televízió hallgatójához/nézőjéhez. Ezért szükséges lenne az, hogy létezzen egy bizonyos mérce, amely alatt senki sem juthatna mikrofonhoz. Sajnos ez a mérce még nem létezik. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a kommunikáció kizárólag a társas térben jöhet létre, mégpedig akkor, ha a kommunikáló felek úgy használják a társadalmi tényeknek tekintett szimbólumokat, hogy azok jelentést közvetítsenek. A kommunikáció tehát kétpólusú rendszer, feltételezi egyrészt a közlés kibocsátóját, a kommunikátort, másrészt a befogadót, természetét tekintve pedig szimbolikus, és az esetek többségében közlési
182
szándék vezérli létrejöttét. Beszéd közben, mindenek előtt az a cél, hogy megértsenek bennünket. De mivel a beszéd maga igen bonyolult folyamat, amelynek számos összetevője van, nem lényegtelen, hogy beszéd közben még kiejtésünkre is tudatosan figyelünk-e, vagy nem. Ami a híreket illeti, hosszú megfigyelés alapján joggal állítható, hogy csaknem minden hírblokkban van legalább három olyan hír, amely nyelvileg nem rossz ugyan, csak kommunikatíve nem jó, mert nehezen fejthető meg, vagy mert nehezen mondható, vagy mert kétarcú szerkezet van benne, vagy mert nem világos a mondatszerkezet, mert meghökkentő a szóhasználat, mert nem világos a mondanivalója, mert nem egyértelmű a logikája, mert olyan előismereteket kíván, tesz fel, amelyek csak kevesek birtokában vannak, mert túl erős a szinoníma használata, vagy mert csak közvetlen az interpunkciója, stb. Ezek - azért is, mert nem lehet kiszámítani, melyikkel találkozik a felolvasó - óvatosságra késztetik még akkor is, ha van megfelelő ideje a felkészülésre. (Nagyon gyakran nincs, néha csak öt perce, legjobb esetben tíz perce, s ez még egy harminc perces hírösszefoglalóhoz is kevés.) Az óvatos haladás következtében a felolvasó nem mer kiemelni, ellenpontozni, süllyeszteni, tehát a hallgató sem tudja a hír fő vonalát követni, mert nem tudja megjegyezni az elhangzottakat. Megszűnik a hír kommunikatívitása. Mivel a tv/rádió hírszolgáltatása, hírközvetítése többszereplős műfaj, megjavítása érdekében nagyobb figyelmet kellene fordítani a szereplők együttműködésére, összjátékára, arra, hogy a szereplők egymás munkáját segítsék, megkönnyítsék. Ez a hírszerkesztőség tagjaira nézve azt jelent/het/i, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a hírek megszövegezésére: szájra, fülre kell megfogalmazni a híreket, s nem a szemnek írni. (Ez nehéz munka, mert az, aki ír, öntudatlanul is tömörít. Gyakran kétszer kellene ugyanazt a hírt megfogalmazni: először tömören, majd ezt szájra-fülre átírva.) Ennek érdekében meg kell tanulni az oldottabb - mellékmondatos - nyelvi formák használatát, mert ennek követhetőbb mondatszerkezet, pergőbb ritmus lehet az eredménye. (Némi késleltetéssel csak, mert a szöveg megszólaltatójának is át kell állnia!) A hírek időtartamát nem a sorszám, hanem az idő alapján kellene kiszámolni.(Wacha Imre: Beszélgessünk a beszédről. L978. 57-73). A szöveg megszólaltatóinak több felkészülési időt kellene adni. Ugyanakkor nem ártana az sem, ha a hírszerkesztők nem tévés újságírói, hanem tévés újságbeszélői
183
továbbképzést kapnának. Ennek egyik része lehetne a szájra-fülre fogalmazás követelményeinek megismerése, másik része beszédtechnikai és beszéd-stílus tanfolyam, hogy a hírírók füle, belső hallása is kifejlődjön a beszédírás érdekében. Ugyancsak ehhez a kérdéskörhöz tartozik, hogy állandó (tovább)képzéssel tanítani-nevelni kell az új munkatársakat. (Még olyan formában is, hogy minden új munkatársnak meg kellene ismerkednie a tévés/rádiós írás és beszéd eléggé gazdag irodalmával.) Nem utolsó sorban pedig, egy nem új és már többször is kudarcba fúlt javaslat: párbeszédet kellene kialakítíni néhány bemondóval, olyanokkal, akik a kölcsönös és közös gondokról érdemben és gyakorlatban tudnak szólni, akikkel meg lehetne beszélni a közös gondokat. Jó tapasztalni, hogy az interjúalanyok felvétel előtt pozitívan reagálnak arra, hogy elmondják véleményüket, tapasztalataikat, hogy mikrofon/kamera elé álljanak. Az is pozitív tapasztalat, hogy jók a visszajelzések a hallgatók/nézők részéről. Érdekesnek, színesnek vélik páldául az RTV magyar gazdasági rovatát. Még a román nézők részéről is az a visszajelzés, hogy olyan dolgokról tájékozódnak ezekből a műsorokból, amelyekről máshol nem hallanak, nem látnak semmit. Szereti a néző ezeket a rovatokat, mert rövid, lényegretörő riportokban érdekes és hasznos információkat szerezhetnek. Ugyanakkor szerencsés helyzet az is, hogy a nézők visszajelzései (negatív/pozitívak) újabb perspektívákat tárnak a szerkesztő-riporter elé, ugyanis a “jelek” szerint fejleszthetik a műsort, választ keresve a nézők kérdéseikre, észrevételeikre. Ezek mindig oda vezetnek, hogy újabb és újabb interjúalanyok kerülnek mikrofon elé, a témakör bővül, újabb riportok születnek. A szerkesztő választ ad egy bizonyos kérdésre, az észrevételek alapján pedig újabb kérdések születnek, s így kialakul az a bizonyos “bűvös” kör. Ok – okozati viszony jön létre. Nyelvészeti szempontból az RTV magyar gazdasági rovata például egy színes világot tár a néző elé, mivel az interjúalanyok az ország különböző régióiból kerülnek mikrofon elé, tehát különböző vidékek nyelvjárásain szólalnak meg. „A televízió textualitása, a megértés és az ebből fakadó élmények kialakításának szövedékessége (intertextuality) csak akkor jelentkezhet, ha az
184
emberek saját történetüket és saját nézőpontjukat beolvasztják a tévénézés folyamatába. Nincs adás (text), nincs közönség, csupán a tévénézés folyamata létezik, a TV képernyője előtt történő »kultúráló aktusok« sokasága.” Ülünk a televíziókészülék előtt, enyhén hajtott hátak a kanapéba süppedve, ital és keksz a kezekben, képernyőre tapadó tekintetek, vagy azt is mondhatnám, a televízió és közönségének megszokott modellje. Ami a képernyőn látható, az az adás (text), ezt nézik az emberek, és ezt több milliószor megsokszorozva kapjuk a közönséget. Nem túl régen léteztek teóriák mind az adásról (text), mind a közönségről, amelyek sajnos ezt a modellt vették alapul feltételezéseikhez, és amit ez a modell mutatott, azt tekintették jellemzőnek és valósnak. Ennek problémája abban rejlik, hogy a nézőket egyszerűen a „közönség”, a képernyőt pedig az „adás” (text) kategóriába szorítja. Mindkét kategóriát szeretném feloldani. Először is nem létezik olyan dolog, mint, hogy a „televíziós közönség”, tapasztalatilag megismerhető tárgyként definiálja, amin túl nem léteznek egyéb jelentőségteljes kategóriák, hiszen akkor mi lenne a „televízió közönségén kívüliekkel” ezen a Földön? A televíziós közönség nem társadalmi kategória, mint az osztályok, fajok, vagy a társadalmi nemi szerep, képtelenség kategóriák közé szorítani, hiszen mindannyian különböző formákban férünk bele, adott alkalmaknak megfelelően mindenki más és más módon határozza meg az „ehhez” való viszonyát – más közönség vagyunk, amikor kedvenc focicsapatunkat nézzük, mint amikor gyermekünkkel a „The A Team”-et nézzük, vagy amikor a társunkkal a „Days of Our Lives”-t. – A kategóriák a hasonlóságokra irányítják a figyelmünket, pedig az emberek tévézése legjobban az eltérések sokaságával lenne leírható. Ehhez hasonlóan, a televíziós adás (text), vagy a műsor sem valamiféle egységes egész, ami ugyanazt, ugyanúgy közli teljes „közönségével”. Amit a nappaliban levő készülék közvetít, a „televízió” értelmeket és élményeket adó képességekkel rendelkező, látható és hallható jelek összessége. Ez a képesség, a textualitásában rejlik, amely a nézés különböző pillanataiban, különböző módon kerül alkalmazásra. A textualitás a megértetésben és az élmények előállításában kap szerepet, ahol ugyancsak központi helyen van kultúránk kikerülhetetlen szövedékessége (intertextuality). Most csak arra szeretnék utalni, hogy az itt említettekkel tulajdonképpen leromboltuk az „adás” (text) és a „közönség” közötti elválasztó határt. A televízió textualitása, a megértés és az ebből fakadó élmények kialakításának szövedékessége (intertextuality) csak akkor jelentkezhet, ha az emberek saját történetüket és saját
185
nézőpontjukat beolvasztják a tévénézés folyamatába. Nincs adás (text), nincs közönség, csupán a tévénézés folyamata létezik, a TV képernyője előtt történő „kultúráló aktusok” sokasága. (John Fiske: Milyenek vagyunk Tv. előtt?) Mivel a kultúra folyamatában történő nagy változások sorában a telekommunikációs és tömegkommunikációs eszközök megjelenése és elterjedése jelentette a legnyagyobb áttörést, ezeknek hatására jelenhetett meg a rádió, televízió. Napjainkban pedig ezek fejlődése játssza a legnagyobb szerepet. Nem zárják ki, hanem kiegészítik egymást. A médiakutatók, médiaszociológusok, esztéták és filozófusok évtizedek óta kutatják és értelmezik azt a folyamatot, ahogyan a tömegkommunikációs rendszerek terjedése befolyásolja a gondolkodást. Különös fontosságot nyer az irásbeli, szóbeli és vizuális kultúra különböző jellegzetességeinek aprólékos megfigyelése. A SZÖVEG KOMMUIKATÍVITÁSA tehát, továbbra is olyan téma marad A ROMÁIAI MAGYAR AUDIO-VIZUÁLIS MÉDIÁBA, amely bármikor kutatási terület lehet ezen kérdéssel foglalkozó kutatók számára.
186
BIBLIOGRÁFIA Acsay Ferenc: A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókay Lajos kiadása, 1889 Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig, Seneca Kiadó, 1998 Albertné Herbst Mária: A társalgáselemzésről. Magyartanítás, k.n., 1992. 2. sz. 11-3. Albertné Herbst Mária: Tankönyvi dialógusok társalgáselemzési szempontú vizsgálata. Magyartanítás, k.n.,1992. 3. sz. 14–7. Albertné Herbszt Mária: A társalgás néhány jellemzője és szabálya. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, JGYTF Kiadó, Szeged, 1992 Andok Mónika: Kultúraközi kommunikáció, http://komm.ektf.hu/segedanyag/andok/Kult.komm4.doc Angelusz Róbert: Kommunikáló társadalom, Goldolat, 1983 Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény – Gondolat, Budapest, 1979
Az alkotó látás pszichológiája.
ÁYT. X. 1974. 203-16 ÁYT. X. 1976. 51-69 Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1997 B. Fejes Katalin: Hangzáskép, íráskép (Juhász Gyula: Anna örök). Néprajz és Nyelvtudomány 38: 7-13, k.n., 1997
187
Bahtyin, Mihail M.: A beszéd és a valóság. Gondolat. Budapest, 1986 Balázs Géza: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón, A-Z Kiadó, Budapest, 1998 Balázs Géza: Lehetséges nyelvi szabványok, A-Z Kiadó, Budapest, 2000 Balázs Géza: A mondatból kimutató jelek 64-81. In: Murvai Olga-Balázs Géza: A szöveg szövés-mintái. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2002 Balázs János: A szöveg. Gondolat kiadó, Budapest, 1985 Balogh Jenő: A vizuális ítélet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990 Balogh László: Irodalom és kommunikáció. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1975
I-II.
Budapest,
Bańczerowski Janusz: A kötőszók, mint mintaszövegbeli operátorok, Nyr. 129. Évfolyam 2005. október-december 4. Szám, 488-495 Bańczerowski 1998.15–20.
Janusz: A nyelvhasználat elvi és etikai dimenziói. Nyr.
Bańczerowski Janusz: A nyelvhasználat erkölcse. EFF, 23. 1998, 19–29. Bańczerowski Janusz: A világ nyelvi képe, mint a szemantikai kutatások tárgya. Magyar Nyelv, XCV. évf., 1999. június, 2. sz., 188-194. http://www.c3.hu/~magyarnyelv/99-2/banczer.html Barthes, Roland: A kép retorikája, In: Filmkultúra, k.n., 1990, 26/5. 64-72. Bánkúti G.: Híreket mondunk, Budapest, l990, k.n. Bánréti Zoltán: A szöveg interpretációja és témája. Nyelvtudományi Közlemények 81: 323-338, 1979
188
Bánréti Zoltán: A szempont a szövegépítkezésben. In: Szathmári IstvánVárkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 154:77-82, 1979 Beaugrande, Robert de: Text Production: Toward a Science of Composition. Ablex Publishing Corporation. Norwood, 1984 Bedő Iván: Hírkönyv. Budapest, 1999, k.n. Belinszki Eszter: A kritikai kultúrakutatás a médiaelemzés gyakorlatában. Médiakutató. 2000 ősz. http://www.mediakutato.hu/cikk/2000_01_osz/06_a_kritikai_kulturakutatas_a _mediaelemzes_gyakorlataban/05.html Bencédy József: Nyelvművelő tanácsok, Tankönyvkiadó, Budapest, 1977 Bencédy József: Nyelvhelyesség és stílus, Tankönyvkiadó, Budapest, 1978 Bencédy József: A hatékony rádiózásért l., Budapest, 1993, k.n. Bencédy József: A hatékony rádiózásért 2., A rádió nyelvi bizottságának elemzéseiből, Budapest, 1994, k.n. Bencze Lóránt: Emlékezés, szövegalkotás, szövegtípus. In: Petőfi S. JánosBékési Imre-Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan. JGYTF Kiadó. Szeged 8: 9-34, 1995 Bencze Lóránt: Mikor, miért, kinek, hogyan – Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban 1–2. A hét szabad-művészet könyvtára, Corvinus Kiadó, 1996 Benczik Vilmos: A gyökerek közelében maradni - Gondolatok az emberi kommunikáció alaptermészetéről. http://21.sz.philinst.hu/Benczik/benczik.htm Berger, J.: Mindennapi képeink. Corvina, Budapest, 1990
189
Békési Imre: A gondolkodás grammatikája – Szöveg- és mondatszerkezeti elemzések. Tankönyvkiadó, 1986 Békési Imre: Mondat és szövegszerkezeti párhuzamok. Nyelvtudományi Értekezések 104: 225-228, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980 Békési Imre: Szövegszerkezeti alapvizsgálatok. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1982 Békési Imre: A szövegmondatoktól a szöveg egésze felé. Szemiotikai szövegtan, 2. 35-44. JGYTF Kiadó. Szeged, 1992 Békési Imre: Jelentésszerkezetek interpretációs megközelítése. JGYTF Kiadó. Szeged, 1993 Béres István - Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Osiris, Budapest, 1999 Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbéli előadás tudománya. Pest, k.n., 1827 Boda Edit: Médiafogyasztók klubbja. In: Kárpáti Andrea (szerk.): Bevezetés a vizuális kommunikáció tanulásához, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1995 Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Animula, 1994 Buda Béla: A kommunikáció és az emberi kapcsolatok pszichológiája. Valóság, 1966, 6. sz. 16-27. Buda Béla: A kommunikáció pszichológiai aspektusai. Szecskő-Szépe (szerk.), k.n., 1970 Buda Béla: A tömegkommunikáció szociohygién jelentősége és szerepe. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1970
190
Buda B. - László J.: Beszéd a szavak mögött. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1981 Carnegie, Dale: A hatásos beszéd módszerei. HVG Rt, k.n.,1990 Clarke, David D. – Argyle Michael: Beszélgetési szekvenciák. In: Pléh– Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997, 565–602. Csáky István: A tárgyalástechnika. Exel Kiadó, 1992 Csákvári József – Malinák Judit: Média-galaxis. Szimbiózis, Budapest, 1998 Cserés M.: A rádió a tömegkommunikáció eszköze, Budapest, k.n., 1977 Csorba Piroska: A próza. Az én tankönyvem sorozat II. kötete. Szeptember Kiadó, é.n. Csorba Piroska: Műnemek és műfajok. Az én tankönyvem sorozat III. kötete. Szeptember Kiadó, é.n. Dániel Ágnes: Sző – szöveg – szer – szervez. A szöveg szerveződésének vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990 Deme László : Szónokok Kézikönyve, Budapest, l964 Deme László: Hangsúly, szórend, hanglejtés, szünet. A mai magyar nyelv rendszere, Akadémia Kiadó, 1970 Deme László: Mondatszerkezeti Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971
sajátságok
gyakorisági
Deme László: A bemondói munka mondatfonetikai kérdéseiről. In: A rádióbemondó beszéde, Budapest, k.n., 1973
191
vizsgálata.
Deme László: Szövegszerkezeti alapformák és stílusértékű változataik. Nyelvtudományi Értekezések 83: 114-118, 1974 Deme László: Bevezető. A szövegalkotás szerkezeti-szerkesztési kérdései. In: Deme László (összeállította): Szónokok, előadók kézikönyve. Kossuth, Budapest. 9-24, 116-151, 1975 Deme László : A beszéd és a nyelv, Tankönyvkiadó, Budapest, 1976. Deme László: Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Kossuth, 1978 Deme László: A rádióhírek szövegezése és elmondása. Budapest MRT TK Tanulmányok X., 1978 Deme László: A szöveg alaptermészetéről. In: Szathmári István-Várkonyi Imre (szerk): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 154: 57-65, 1979 Deme László: Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987 Deme László: A szövegmondásról- és a szövegről. Egyetemi Fonetikai Füzetek 1: 47-54, 1988 Deme László: Megjegyzések a szövegről és a szövegtanról. Fekete Péter – V. Raisz Rózsa (szerk.) 54-58, k.n., 1993 Deme László: A nyelvi értekezésformák problémái a rádiózásban. Budapest: MR Rt. Oktatási Osztály. 1997 Deme László: A rádió hangjáról. MRT.TK. IV.évf. L. sz., Budapest, é.n. Deme László: A rádióban elhangzó beszédről. MRT.TK. VIII. évf. 4. sz., Budapest, é.n. Dijk, Teun A van: Aspects of Text Grammars: A Study in Theoretical
192
Linguistic and Poetics. Mouton, The Hague-Paris, 1972 Dijk, Teun A van: Pragmatikai kötőelemek. In: Penavin Olga-Thomka Beáta (szerk.): Szövegelmélet. Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék. Tanulmányok 15: 83-90, 1982
Dorc, John: A beszédaktusok elsajátításának feltételei. In: Pléh–Síklaki– Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997, 603–626. Duncan, S.C.: A nyelv, a paralingvisztikai jegyek és a testmozgás a beszélgetés szerkezetében. In: Pléh Cs.-Terestyéni T. (szerk.): Beszédaktus, kommunikáció, interakció. Budapest, k.n., 1979, 294–319. o. D. Mátai Mária: A szófajtörténet történeti problematikája, Magyar Nyelvőr 129. Évfolyam 2005. október-december 4. szám, 495-510 Eco, Umberto: A látás szemiológiája. In: Hoppál Mihály – Szekfű András (szerk.): A mozgókép szemiotikája. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1974 Ekman, P.-Friesen, W. V.-Ellsworth, Ph.: Emotion in the Human Face: Guidelines for Research and an Integration of Findings. Pergamon Press, New York, 1972 Eőry Vilma: Szövegtipológia, stílustipológia, In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika?, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996 Eőry Vilma: A szövegszerkezeti alapegységek és a szövegtipológia. In: R. Molnár Emma (szerk.): Absztrakció és valóság. JGYTF Kiadó. Szeged. 91-96, 1996 Erdélyi Ágnes: Nyelvi kommunikáció, hermeneutika. ÁNYT. VIII. 39-52, 1972
193
Erdélyi Ildikó: A televízió a családban, Budapest, Tömegkommunikációs kutatóintézet, 1998 Ervin-Tripp, Susan: A szociolingvisztikai szabályokról: váltogatás és együttes előfordulás. In: Pléh Cs. – Síklaki I. – Terestyéni T. (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Tankönyvkiadó. II., 1972/1988 145–86. Esslin, Martin: 1974. A televízió a modern ember népművészete? In: Ungvári Tamás, (szerk.): A dráma művészete ma. Budapest, Gondolat, 1974 Fábricz Károly: A beszélt nyelvi szövegalkotás kérdéseihez. In: Kontra Miklós (szerk.) Beszéltnyelvi tanulmányok. Linguistica, Series A., k.n., 1988, 76-89. Fehér Erzsébet: Az írott nyelv vizuális aspektusai. In: Sándor Géza (szerk.): Emlékkönyv Fábián Pál 70. születésnapjára, ELTE, Budapest, 1993. Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben. Tudománytörténeti vázlat, 2000, k.n. Fekete P.: A szöveg szerkesztése, megértése, kidolgozása és megszólaltatása, MNyTK196. Budapest, 1993. 63-9. Felicite, Annabelle: A média felelőssége. In: Róka Jolán (szerk.): Média az ezredfordulón, Szegedi Tudományegyetem, 2000 Fercsik Erzsébet – Raátz Judit: Kommunikáció szóban és írásban, Krónika Nova Kiadó, 2000 Ferenczy Géza: A rádióbeli, közelebbről, a bemondói beszéd. In: Rádióbeszéd, 45-69, 1973 Fischer Sándor: Retorika. Kossuth Könyvkiadó, 1975 Fischer Sándor: A beszéd művészete, Gondolat, Budapest, 1982
194
Fodor László: A tömegkommunikáció néhány kérdéséről. MS. 171-4, 230-4, k.n., 1978 Fonetikai füzetek 2. Sz., 7- l3
3. Sz., 22l- 239
Fónagy. K. - Magdics I.: A magyar beszéd dallama, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967 Fülei-Szántó Endre: A testmozdulatok jelrendszere. MNy., 1980 Fülei-Szántó Endre: A verbális érintés, MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1994 Frydman, Marcel: Televízió és agresszió. Budapest, Pont Kiadó, 1993 Gaál Anna: Beszédtechnikai gyakorlatok, jegyzet és szöveggyűjtemény, JATE Budapest, Média Intézet, 1999 Gáspári László: Retorika. Egységes főiskolai jegyzet. Tankönyvkiadó, 1987 Gáspári László: Stilisztika. Tankönyvkiadó, 1992 Gáspári László: Egy új retorika és stíluselmélet vázlata, In: Hol tart ma a stilisztika (szerk. Szathmári István), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996 Gászpor Réka: Verbális és nonverbális kommunikáció, Pontfix Kiadó, 2003 Gelencsér Gábor (szerk.): Képkorszak. Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásához. Korona Kiadó, Budapest, 1998 Gósy Mária: A lexikális hozzáférés. In: Gósy Mária - Siptár Péter (szerk.) Beszédkutatás. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1993 Gósy Mária: A magyar beszéd tempója és a beszédmegértés. In: Nyr. 129–39., 1997
195
Gósy Mária: A beszédtervezés és a beszédkivitelezés paradoxona. In: Nyr. 1998. 3–15. Greenberg, B. S.: A kommunikátor és a befogadó érzékelésének dimenziói. Tömegkommunikációs Kutatóközpont Közlemények, 2. évf. 10. sz., 1979 Grétsy L.: A rádióbemondói szövegek és rádiós riportok a nyelvész szemével. In: A rádióbemondó beszéde, Budapest, é.n. Grétsy László (szerk.): Nyelvészet és tömegkommunikáció I–II. Membrán könyvek. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1985 Grice, H. P.: A társalgás logikája, In: Pléh – Síklaki – Terestyéni: Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris, Budapest, 1999 Grice, Paul: Jelentés. In: Pléh, Síklaki, Terestyéni (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés I. 203–14., Tankönyvkiadó, Budapest, 1988 Griffin, Em : Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat Kiadó, Budapest, 2003 Gülich, Elisabeth: Textsorten in der Kommunikationspraxis. In: Kallmeyer (szerk.): Kommunikation tipologie. Pädagogischer Verlag Schwann-Bagel. Düsseldorf. 15-46, 1986 Hajas Tibor: A kép hatalma, Jelenlét, 1–2., 1989 Halász László (szerk.): Vége a Gutenberg-galaxisnak? Gondolat, Budapest, 1985 Halász László: A képernyő tekintete. Budapest, Gondolat, 1976 Hartai László: Mozgóképkultúra és Médiaismeret, Tanári kézikönyv, Budapest, Korona Kiadó, 1998
196
Hartai László: Mozgóképkultúra az iskolában, In: Kárpáti Andrea (szerk.) Bevezetés a vizuális kommunikáció tanulásához, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995 Harre, Rom: Meggyőzés és manipulálás. In: Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 627–641.,1997 Hartai László – Muhi Klára: Mozgókép és médiaismeret, Korona Kiadó, 2002 Heltai Pál-Gósy Mária: A terpeszkedő szerkezetek hatása a feldolgozásra, Magyar Nyelvőr 129. évfolyam 2005. október-december 4. Szám, 473-488 Hernádi Sándor: Beszédművelés, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995 Hernádi Sándor: Tankönyvkiadó, 1995
Újfajta
beszédművelő
gyakorlatok,
Nemzeti
Hill, apoleon – Holland, Roll: Gondolkozz és gazdagodj! Bagolyvár Kiadó, 1992 Hoppál Mihály: Gesztus-kommunikáció. ÁNyT. VIII., 71–84., 1972 Hoppál Mihály: A tér, a közösség és a kommunikáció, MRT.TK., Budapest, 1977 Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ. Gyorsuló idő, 1975 Horányi Özséb – Szépe György (szerk.): Budapest, 1975
A jel tudománya. Gondolat,
Horányi Özséb: Adalékok a vizuális szöveg elméletéhez. ÁNyT. XI., 187– 206, 1976 Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció I–II. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1977
197
Horányi Özséb: Az információs társadalom koncepciójától az információ kultúrája felé. In: Európai Szemmel 1997 /1, 12-27. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/media/hozseb1/hozsb1.mek http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/media/hozseb1/hozsb1.htm (2002. júl. 29) Hull, Raymond: A sikeres nyilvánosbeszéd alapjai. Bagolyvár, 1997 Huszár Ágnes: Az együttérzés beszédaktusai. Studia Nova 1: 99-109, 1994 Hymes, Dell: A beszélés néprajza. In: Pap Mária, Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1975, 91-145. Hymes, Dell: Kommunikatív kompetencia. In: Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció. 2. kötet. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975 (1978) Hymes, Dell: A nyelv és társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In: Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997 Imre Angéla: Különböző műfajú szövegek szupraszegmentális jellemzői, Magyar Nyelvőr 129. évfolyam 2005. október-december 4. Szám, 510-521 Jaffé, A.: Vizuális művészetek szimbolizmusa. In: M.-L. von Franz (szerk.): Az ember és szimbólumai. Göncöl, Budapest, 1993 Jakab Zoltán: Kik szólalnak meg a rádióban és TV-ben? MRT.TK. Közlemények, Budapest, 31. Sz., 1972 Jakobson, Roman: A nyelv és egyéb kommunikációs rendszerek viszonya. In: Hang – jel – vers. Budapest, 93–111, k.n., é.n. Jakusné Harmos Éva: A kereskedelmi és a politikai propaganda nyelvi eszközei, Magyar Nyelvőr 129. Évfolyam 2005. Október-December 4. Szám, 419-437
198
Jel-Kép: Kommunikáció, közvélemény, média, MTA-ELTE, Kommunikáció, elméleti Kutatócsoport folyóirata, 2001/4 John, Fiske: Milyenek vagyunk Tv előtt, k.n., é.n. Jókai Anna: Nyelvművészet, nyelvbűvészet. MNy. 1998 Józsa Péter: Társadalmi kommunikáció, k.n., Budapest, 1974 J.J.Von Cuilenburg, O.Scholten, G.W.oomen: Ştiinţa comunicării-în lb.română de Tudor Olteanu, Humanitas, Bukarest, 1998 Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris – Századvég, Budapest, 1995 Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Tömegkommunikáció. MÚOSz, 1999 Kassai Ilona: A fonetikai háttér. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 581-665, 1994 Katz, E – Lazarsfeld, P.S.: Különféle nézetek a tömegkommunikációs folyamatról. In: Józsa P. (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Tankönyvkiadó, 1974 Kálmán Béla: Szövegtan és tipológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984 Kálmán C. György: A beszédaktus-elmélet szövegfelfogása. In: Literatúra 2. 1991, 140-147. Kálmán László-ádasdy Ádám: A hangsúly. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. 393467, 1994 Károly Sándor: A szöveg és a jelentés szerepe kommunikációs szemléletű nyelvészeti törekvéseinkben. In: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban, Budapest, 23-32, 1979
199
Kárpáti Andrea: Vizuális nevelés világszerte. Budapest, Tankönyvkiadó, 1984 Kárpáti Andrea (szerk.): Bevezetés a vizuális kommunikáció tanításába. Nemzeti tankönyvkiadó Rt., Budapest, 1995 Kemény Gábor (szerk.): Normatudat – nyelvi norma. In: Linguistica Series A 8, Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 49–105, l992 Kemény- Szántó: G.Kemény- J. Szántó, Mondd és írd!, Budapest, l992, k.n. Kenesei István: A társalgás szabályai: a nyelvtudomány egy határterületének újabb eredményei. In: Az idegen nyelvi nevelés-oktatás néhány iránya és lehetősége. Okt. Kut. Int. Budapest. 149-166, 1986 Kepes György: A látás nyelve. Gondolat, Budapest, 1979 Kertész András: Nyelvészet és tudományelmélet, k.n., 2001 Kiefer Ferenc: A szövegelmélet grammatikai indokoltságáról. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 11: 197-222, 1976 Kiefer Ferenc: Szövegelmélet – szöveggrammatika – szövegnyelvészet. Nyr. 103. 216-225, 1979 Kiefer Ferenc: A kérdő mondatok szemantikájáról és pragmatikájáról. In: Rácz Endre-Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1983 Kiefer Ferenc: A szöveg időszerkezetéről. In: Petőfi S. János-Békési Imre (szerk): Szemiotikai szövegtan. JGYTF Kiadó. Szeged, 4: 40-55, 1992 Kiss Éva: A televízió káros hatásai az ifjúság fejlődésére. Család, gyermek, ifjúság, 1998, 1. sz. 15-18. p., k.n. Kiss Ulrich: A kommunikáció teológiája. http://web.295.ca/~gondolkodo/talalkozo/irasok/KissUlrichHU02.html http://www.socialscience.t-mobile.hu/dok/2_kiss.pdf
200
Kiss Ulrich: Kommunikációról és közösségről. Távlatok 1997/1. http://wap.phil-inst.hu/nyiri/kiss_u.htm Klapper, J.T.: The Effects of Mass Communication, N.Y., Free Press, 1960 Kocsány Piroska: Szövegnyelvészet vagy a szövegtípusok nyelvészete. Filológiai Közlöny 35: 26-43, 1989 Kocsány Piroska: Szöveg, szövegtípus, jelentés: A mondás, mint szövegtípus. 2002 Kontra Miklós (szerk.): Beszéltnyelvi tanulmányok. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes 1. MTA Nyelvtudományi Intézet, 1988 Kontra Miklós és Hattyár Helga: Magyarok és nyelvtörvények, Budapest, 2002 Kozma Endre: Az információ és a szórend kapcsolatáról. MNy. 72:69-80, 1976 Kókay György - Buzinkay Géza - Murányi Gábor: A magyar sajtó története, MÚOSZ, Budapest, 1994 Kugler óra: A módosítószók funkciói, k.n., 2003 Kunt Ernő: Vizuális kultúra és vizuális művészetek. Hermann Ottó Múzeum Évkönyve XXVII., Miskolc, é.n. L. Aczél Petra: Retorika. A szóból épült gondolat. Gyakorlókönyv, Krónika Nova Kiadó, 2001 Labov, William –Faushel, David: Beszélgetési szabályok. In: Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997, 627–641.
201
Larke, David D. – Argyle, Michael: Beszélgetési szekvenciák. In: Pléh–Síklaki– Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997, 395–435. László Miklós: Példa-kép. Jelkép, Pont Kiadó, Budapest, 1993. 3. sz. Lengyel Zsolt: Szöveglingvisztikai kérdések a pszicholingvisztika tükrében. In: Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok, JGYTF Kiadó, Szeged, 1992, 157-160. o. Linkemer, Bobbi: A jó értekezlet titka. Park Kiadó, 1989 Lotman, Jurij M.: Szöveg a szövegben. In: Kovács Árpád-V. Gilbert Edit (szerk.): Kultúra, szöveg, narráció. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó. Pécs, 57-81, 1994 Malkovics Tibor: A média, mint válságjelenség. In: Róka Jolán (szerk.): Média az ezredfordulón, Szegedi Tudományegyetem, 2000 Martinkó András: Az elbeszélő ritmusa, a cselekmény, a tér és az idő vetületében. In: A novellaelemzés új módszerei, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971 Máté Jakab: A szövegnyelvészeti kutatás történetéhez. Szemiotikai szövegtan, 6. Petőfi S. János – Békési Imre – Vass László (szerk.) 177-204. JGYTF Kiadó, Szeged, 1993 Mieke Bal: A leírás, mint narráció. In: Narrativák 2. Történet és fikció. Kijárat Kiadó, Budapest, 1998, 135-173 Miklós Pál: Kép és kommunikáció. MÚOSZ Oktatási Igazgatósága, Budapest, 1980 Miklós Pál: A vizuális kultúra. Magvető, Budapest, 1976 Milo O. Frank: Hogyan érveljünk hatásosan. Bagolyvár, é.n.
202
Moholy-agy László: Látás mozgásban. Műcsarnok-Intermédia, 1997 Montágh Imre: Beszédtechnikai ismeretek, Népművelési Intézet, 1962 Montágh Imre: Tiszta beszéd, Budapest, Holnap Kiadó, 1976 Montágh Imre: Mondd ki szépen! Budapest, k.n., 1986 Montágh Imre: Figyelem vagy fegyelem?! Az előadói magatartás, Kossuth Kiadó, 1986 Montágh Imre: Nyelvművesség Budapest, 1989 Montágh Imre – Montághné Riener elli – Vinczéné Bíró Etelka: Gyakori beszédhibák a gyermekkorban, Budapest, 1990 Montágh Imre: Tiszta beszéd, Calibra Kiadó, 1998 Murvai Olga: Szöveg és jelentés. Kriterion, Bukarest, 1980, 86 Murvai Olga: A szöveg szintaktikai és szemantikai dimenziójáról in: Petőfi Békési - Vass (szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. JGYTF, Szeged, 167-170. Murvai Olga-Balázs Géza: A szöveg szövésmintái. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2002 agy Andor: A „képernyő tanár úr”-tól a médiapedagógusig, Eger, E.K. TK. 1994 agy Éva: Szöveg és interpretáció a mass médiában. Pontfix Kiadó, (Sepsiszentgyörgy) és a Pont Kiadó (Budapest) közös kiadásban, 2005 agy Ferenc: Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981
203
agy L. János: Rendszer-hangzás – hangzás-rendszer. Magyar Nyelv 48-56, 1993 eményiné Gyimesi Ilona: Hogyan kommunikáljunk tárgyalás közben. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1993 émeth Erzsébet: Közszereplés. A modern retorika eszköztára. Osiris, 1999 yelvtan – stílus – szónoklás. Kossuth Könyvkiadó, 1960 yíri Kristóf: Bölcsészettudományok az írásbeliség után. Világosság, 1996/6: 3–16. yíri Kristóf: A gondolkodás képelmélete, In: Neumer Katalin (szerk.): Kép, beszéd, írás, Gondolat, Budapest, 2003, 264–278. o. yíri Kristóf: Bevezetés a kommunikációfilozófiába, In: Virtuális egyetem Magyarországon, szerk. Nyíri J. K., Kovács G., Budapest, Typotex, 2003, 400-438. o. yíri Kristóf: Bevezetés a kommunikációfilozófiába. Stúdiumvázlat. In: Virtuális egyetem Magyarországon (szerk. Nyíri J. K., Kovács G.). Typotex, Budapest, 2003, 400-438. o. yr.
1o4. 198o; 85-99 113. 1989; 412-425, 283-29o 114. 199o; 129-142
Oláh Miklós: A média helyzete az ezredfordulón. In: Róka Jolán (szerk.): Média az ezredfordulón, Szegedi Tudományegyetem, 2000 Olson, D.R.: Nyelvhasználat a kommunikációban, az oktatásban és a gondolkodásban. In: Pszicholingvisztika és kommunikációkutatás. Vál.: Pléh Csaba. Budapest, 1977, 55–95. Ong, Walter J.: Látom, amit mondasz: - az értelem értékanalógiái. In: Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998. 167-188.
204
Ong, Walter J.: A szöveg, mint interpretáció. In: Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998. 143-165. Ong, Walter J.: Az elsődlegesen szóbeli kultúrák legújabb kori felfedezése. In: Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998. 39-55. o. Ong, Walter J.: Nyomtatás, tér, lezárás. In: Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998. 245-267. Panofszky Erwin: A jelentés a vizuális művészetekben. Gondolat, Budapest, 1984 Pavel Câmpeanu: Rádió, televízió, közönség. MRT.TK. Budapest, 1974 Pease A. – Garner A.: Szó-beszéd, Park Kiadó, 1989 Pease A.: Testbeszéd, Park Kiadó 1994 Petőfi S. János: Szöveg, diszkurzus. In: Penavin Olga-Thomka Beáta (szerk.): Szövegelmélet. Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete. Újvidék. Tanulmányok 15: 9-17, 1982 Petőfi S. János: Szövegkompozíció makro- és mikroszinten. Híd. 6. 856-875, 1984 Petőfi S. János: A szöveg, mint interdiszciplináris kutatási objektum. Nyr. 112. 219-229, 1988 Petőfi S. János: A nyelv, mint írott kommunikációs médium: a szöveg. Magyartanítás 4-6., 249-288, 1989 Petőfi S. János: Szemiotikai textológia – Didaktika. Szemiotikai szövegtan, 1. 7-22. JGYTF Kiadó, Szeged, 1990
205
Petőfi S. János: Szöveg, szövegtan, műelemzés. Textológiai tanulmányok, OPI, Budapest, 1990 Petőfi S. János: A szövegnyelvészet helye és feladata a szemiotikai textológiai kutatásban. Szemiotikai szövegtan, 5. 177-196. JGYTF Kiadó, Szeged, 1992 Petőfi S. János: A szemiotikai szövegtan, mint határtudomány. In: Békési Imre – Jankovics József – Kósa László – Nyerges Judit (szerk.): Szövegtani kutatás magyar nyelvi és szociokulturális háttérrel.1203-1217, k.n., 1993 Petőfi S. János: A szövegösszefüggőségre utaló nyelvi elemek vizsgálatához. Magyar Nyelv 19-30, 1994 Petőfi S. János: A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról. Magyar Műhely, Párizs-Bécs-Budapest. 41-46, 1994 Petőfi S. János - Benke Zsuzsa: A szöveg megközelítései. Kérdések válaszok. Bevezetés a szemiotikai szövegtanba. Budapest, Iskolakultúra, 1998 Petőfi S. János : A verbális és képi összetevőből felépített kommunikátumok tipológiájához. In: Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László (szerk.): Szemiotikai szövegtan. - Kép és szöveg. JGYTF Kiadó, Szeged, 2001, 61–5. Petőfi S. János–Benkes Zsuzsa: A multimediális szövegek megközelítései. Kérdések-válaszok. Bevezetés a statikus ’verbális elem + kép/diagram/…’ típusú komplex jelek szemiotikai szövegtanába. Iskolakultúra, Pécs, 2002 Péchy Blanka: Beszélni nehéz, Magvető Kiadó, Budapest, 1974 Péntek János: Teremtő nyelv. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988 Péter Mihály: A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai, Tankönyvkiadó, 1991 Péter Mihály: A publicisztika nyelvéről, In: Emlékkönyv Fábián Pál 70. születésnapjára, ELTE, Budapest (szerk. Sándor Géza), 1993
206
Pintér Jenő: Magyar nyelvvédő könyv, k.n., 1938 Plett, Heinrich F: Știința textului și analiza de text. Semiotică, lingvistică, retorică. Editura Univers, București, 1983 Plett, Heinrich F: Intertextualities. In: Plett, Heinrich F (Hrsg.): Intertextuality: New Perspectives in Critisism. Berlin-New York, de Gruyter, 1991 Pléh Csaba - Radics Katalin: Beszédaktus-elmélet és komminikációkutatás, ÁltNyTan. XIV. 1982, 87-108 Pléh Csaba – Terestyéni Tamás: Beszédaktus – Kommunikáció –Interakció (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1973 Pléh Csaba: Pszicholingvisztika és kommunikációkutatás (Szöveggyűjt.), 1977 Pléh Csaba: A pszicholingvisztika horizontja, Budapest, k.n., 1980 Pléh Csaba: A szöveg, mint aktualizált nyelv. In: Radics Katalin-László János (szerk.): Dialógus és interakció. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest. 134-165, 1980 Pléh Csaba: A szaván fogott szó. In: Austin, John L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó. Budapest. 7-25. 1990 Pléh Csaba – Síklaki István –Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997 Pléh Csaba: Mondatmegértés a magyar nyelvben. Budapest: Osiris, 1998 Pratkins és Aronson: A rábeszélőgép. AB OVO, 1992 Radics Katalin-László János (szerk.): Dialógus Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1980
és
interakció.
Raisz Rózsa és Zimányi Árpád: Feladatok és módszerek az anyanyelvi nevelésben a XXI. század elején. XIV. anyanyelvoktatási napok. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2002
207
Rácz Endre: A rádió hangjáról. AM.R. belső kiadványa, Budapest, 1960 Rácz Endre – Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar szövegtan köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1983 Rácz Endre: Az egyeztetés a magyar nyelvben, Budapest. l991 Reboul A. – Moeschler J.: A társalgás cselei, Osiris Kiadó, 2000 Revzin I.: A nyelv kommunikatív aspektusának szerepe a modern nyelvtudományokban. MRT.TK. Módszertan IV. 2, 1973 Ritoók Zsigmond Clare et distincte (Nyelv–nyelvvédelem–oktatás). Magyar Tudomány, 2. sz. (2002) Lásd még: http://www.matud.iif.hu/02feb/ritook.html Róka Jolán: A tömegtájékoztató szövegek vizsgálatának módszertani alapelvei, in: Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből (szerk. Rácz Endre és Szathmári István), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1983 Róka Jolán: Az újságszövegek szerkesztési és stílus tipológiája, Budapest, k.n., l986 Róka Jolán: A nem verbális és vizuális kommunikáció stíluslehetőségei. In: Szathmári István (szerk.): Hol Tankönyvkiadó, Budapest, 1996
tart
ma
a
stilisztika?
Nemzeti
Róka Jolán: Média az ezredfordulón, Szeged, 2000 Róka Jolán: Kommunikációtan, Századvég, 2002 Rónai-Kerekes: Nyelvművelés és beszédtechnika, Budapest, k.n., é.n. Sapir, E.: Az ember és a nyelv. Budapest, Gondolat, 1929/1971
208
Saussure, Ferdinand de: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Gondolat, Budapest, 1967 Scheflen A. E.: Body Language and the Social Order. Communication as Behavioral Control. Englewood Cliffs, N. J., 1972 Schveiger Paul: A szövegnyelvészet néhány elméleti kérdése. In: Szabó Zoltán (szerk.): A szövegvizsgálat útjai. Kriterion, Bukarest, 1982 Sebestyén Árpád: Értsünk szót! Útvesztők és útjelzők mindennapi nyelvhasználatunkban, Debrecen - A KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 1994 Schweiger, Paul: A szövegnyelvészet néhány kérdése. In: Szabó (szerk.), 1252, k.n., 1982 Sebeok, T. A.: Egy jel csupán egy jel. (Az index típusú jelek - indexicality) In: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris – Századvég, Budapest, 1995 Seregy Lajos, Bíró Ágnes és mások: Mi a szaknyelv? In: Szaknyelvi divatok, Gondolat, Budapest, 13 – 27, 1989 Seregy Lajos, Bíró Ágnes és mások: A számítógép nyelve. In: Szaknyelvi divatok, Gondolat, Budapest, 76 – 88, 1989 Shannon Claude - Weaver Warren: A kommunikáció matematikai elmélete, k.n., 1949 Shegloff, Emanuel A.: A beszélgetés néhány kérdéséről és kétértelműségéről. In: Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.): Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, 436–457, 1997 Simonyi Zsigmond: Helyes magyarság. A hibás kifejezések, a kerülendő idegen szók s a helyesírás szótárával. 210 o. Athenaeum, Budapest, 1993 Soltész Katalin: Az ősi magyar igekötők. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959
209
Starobinski, Jean: A szövegek keletkezésének megközelítései. Helikon, 1989 Sugár Gusztáv: A néprádiótól a műholdas televíziózásig. Ajtási Dürer Kiadó, Budapest, é.n. Sugár Gusztáv: Megszólal a rádió, Ajtási Dürer Kiadó, Budapest, é.n. Süle Jenő: Idegen szavaink nyelvhasználatunkban, ahogy ma látjuk. Magyar Nyelvőr, 102, 8 – 26, 1978 Szabó Zoltán: A szöveg történetisége. In: Petőfi S. János-Békési Imre (szerk.): Szemiotikai szövegtan. JGYTF Kiadó. Szeged. 4: 34-39, 1992 Szabó G. Zoltán–Szörényi László: Kis magyar retorika – Bevezetés az irodalmi retorikába. Tankönyvkiadó, 1988, 1999 Szabó József: A mondatszerkesztés nyelvszociológiai vizsgálata a nagykónyi nyelvjárásban. Akadémiai Kiadó, 1983 Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon, Kossuth Kiadó, 1997 Szabó T. Attila: Anyanyelvünk életéből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970 Szabó T. Attila: A szó és az ember. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1971 Szabó T. Attila: Nyelv és múlt. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972 Szabó Zoltán: A szövegvizsgálat új útjai, Kriterion, Bukarest, 1982 Szabó Zoltán: Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988 Szabó Zoltán: Egy lehető szövegstilisztikáról, Magyar Nyelvőr 129. Évfolyam 2005. Október-December 4. Szám, 437-452 Szakács István: Videokonferencia-alkalmazások a szemináriumi munkában. http://www.szote.u-szeged.hu/mmkonf/cikkword/34.doc.
210
Szathmári István (szerk.): A magyar stilisztika útja. Gondolat, 1961 Szathmári István: A rádiós műfajok stílusáról. In: A rádióbemondó beszéde, Budapest, 1973 Szathmári István: Nyelvünk alakulása az utóbbi három évtizedben, Magyar Nyelvőr, 71, 279-280 Szathmári István: Stílusról, Tankönyvkiadó, Budapest, 1994
stilisztikáról
napjainkban,
Nemzeti
Szathmári István és Várkonyi Imre: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979 Szálkáné Gyapay Márta: Gyakorlati retorika. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999 Szántó Jenő: Anyanyelvi közérzetünk. Népszabadság, 1976 Szecskő, Szépe: T.Szecskő, Gy.Szépe, Nyelv és kommunikáció, 1-2. kötet, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 1970 Szecskő T.: A rádiózás lélektani és szociológiai problémái, A Magyar Rádió kiadása, Budapest, 1966 Szecskő T.: Kommunikációs rendszer - köznapi kommunikáció. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971 Szeli István: Nyelvhasználatunk etikája. Újvidék: Forum Könyvkiadó (Nyelvművelő füzetek), 1985 Szende Aladár: Szóról szóra. Budapest, Gondolat, 1965 Szende Aladár: A szakszerűség nyelvi vetülete a közoktatás tankönyveiben. Magyar Nyelvőr, 117. évfolyam, 4. szám, 586 – 589, 1993 Szende Tamás: A szó válsága. Gondolat, Budapest, 1979
211
Szende Tamás: Megérthetjük-e egymást? Korunk kommunikációs zavarai. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987 Szépe György: A nyelvészeti diszciplinák és a kommunikációkutatás In: Nyelv és kommunikáció II. 127-157, Budapest, 1969 Szikszainé agy Irma: Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó,1999 Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna: Az intertextualitás tanításának lehetősége, Magyar Nyelvőr 129. Évfolyam 2005. Október-December 4. Szám, 462-473 Szűts László: Az újonnan átvett idegen szavak beilleszkedése szókincsünkbe. In: Linguistica, series A, Studia et dissertationes, 8. Normatudat - Nyelvi norma. Szerkesztette: Kemény Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 193-203, 1992 Takács Ferenc: A rádióműsor szerkesztése. MRT.TK., Budapest Tannenbaum, P.M.: A televíziózás szociálpszichológiája, Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1985 Terestyéni Ferenc: A fogalmazás művészete. In: Nyelvtan – stílus – szónoklás, Kossuth Könyvkiadó, 1960 Terestényi Ferenc (szerk.): Nyelv – Kommunikáció - Cselekvés, Osiris Kiadó, 1997, 565–602. Terestyéni Ferenc (szerk.): Nyelv - Kommunikáció - Cselekvés. Osiris Kiadó, 1997, 395–435. Terestényi Ferenc: A beszéd és a tömegkommunikációs eszközök. In: ÁNyT, VIII., Budapest. 1972 Terestyéni Tamás: Konvencionális jelentés – Kommunikációs jelentés. Budapest, 1981 Terestyéni Tamás: Kommunikáció, szándék, jelentés. ÁltNyTan. XV. 1984. 331–62.
212
Terestyéni Tamás: Szövegelméleti tézisek. In: Petőfi S. János-Békési Imre (szerk): Szemiotikai szövegtan. JGYTF Kiadó, Szeged, 4: 7-33, 1992 Terestyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában. Osiris-MTAELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1995. Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika. Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 1997
Osiris-MTA-ELTE
Terestyéni Tamás: A magyarországi televíziózás néhány alapvető jellegzetessége az ezredfordulón. In: Róka Jolán (szerk.): Média az ezredfordulón, Szegedi Tudományegyetem, 2000 Tolcsvai agy Gábor: Kemény és puha, avagy metafora a szaknyelvben, 1989 Tolcsvai agy Gábor, Bíró Ágnes és mások: A nyelvész mindig jól ír? In: Szaknyelvi divatok, Gondolat, 201 - 210., Budapest, 1989 Tolcsvai agy Gábor: Tematikai ugrás a szövegben. In: Kozocsa Sándor Géza-Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Budapest. 238-241, 1992 Tolcsvai agy Gábor: A szövegek világa. Tankönyvkiadó, Budapest, 1994 Tolcsvai agy Gábor: A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Könyvkiadó, Budapest, 1996 Tolcsvai agy Gábor: Nyelvi tudás és szövegtípus. In: R. Molnár Emma (szerk.): Absztrakció és valóság. JGYTF Kiadó, Szeged. 335-340, 1996 Tóth Beatrix: A szövegértés fejlesztésének elmélete és gyakorlata, Magyar Nyelvőr 130. Évfolyam 2006. Október-December 4. Szám, 457-470 Udvarhelyi Margit: Az emberi kommunikáció története, http://gportal.hu/gindex.php?pg=10271195&PHPSESSID=f362f01662afba14 beebd746ff58a304
213
Vígh Árpád: Retorika és történelem. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981 Voigt Vilmos: Szövegszemiotika és/vagy szemiotikai szövegtan. Szemiotikai szövegtan, 3. 7-12, JGYTF Kiadó, Szeged, 1991 Voigt Vilmos: Jelek a kultúrában – a kultúra szemiotikája. In: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk.” A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris – Századvég, Budapest, 1995 Wardhaugh, Ronald: Szociolingvisztika. Ford.: Pap Mária. Szerk.: Pléh Csaba. Osiris-Századvég, Budapest, 1995. (An Introduction to Sociolinguistics. 2. kiad. Blackwell, Oxford, 1992) Wacha Balázs: Időbeliség és aspektualitás a magyarban. Nyelvtudományi Értekezések 149. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001 Wacha Imre: A bemondói beszéd akusztikumának stílusgondjairól, A bemondó beszéde, MRT 1973 Wacha Imre (szerk.): A rádióbemondó beszéde. Kutatóközpont, 1973
Tömegkommunikációs
Wacha Imre: A szöveg hangos megjelenítése. In: Szónokok Kézikönyve, Budapest, l974 Wacha Imre: Az elhangzó beszéd főbb akusztikus stíluskategóriáiról. In: ÁNYT. X.2o3-l6, Budapest, l974 Wacha Imre: Az elhangzó beszéd szövegfonetikai eszközeinek rendszere és összefüggései. ALH, XXV, (25), 1975 Wacha Imre - Poór Ferenc: Képmagnetofon alkalmazása a felnőttek előadói készségének fejlesztésében. Kúltura és Közösség, 1980 Wacha Imre: Beszélgessünk a beszédről! Kossuth Kiadó, 1981 Wacha Imre: A beszédművelés a tudományban és az iskolában. Nyr 107, 1983
214
Wacha Imre - Poór Frenc: Audiovizuális eszközök alkalmazása ... különös tekintettel a képmagnetofon előadói (agitációs, vita) készség fejlesztésében való falhasználására. OOK Veszprém, 1984 Wacha Imre: Beszéd, szituáció, szöveg és hangzás együttese a rádióban és a televízióban. Nyelvészet és tömegkommunikáció. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1985 Wacha Imre: A nyilvánosság előtti megszólalás. A közéleti beszéd meghatározó tényezői. Módszertani Füzetek, 1985 Wacha Imre: Nyelvészet és tömegkommunikáció, Budapest, k.n., 1985 Wacha Imre: Retorika – Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika köréből. Kossuth Könyvkiadó, 1987/88, 1988/89 Wacha Imre: Élőnyelvi (spontán) szövegek magnyilatkozásainak (szintaktikai) vizsgálati szempontjaihoz. In: Beszélt nyelvi tanulmányok. Kontra Miklós (szerk.): Linguistica, Series A: Studia et dissertationes, 1. MTA Nyelvtudományi Intézet, 1988 Wacha Imre: A rádióhírek kommunikatívitása megfogalmazásáról és mondhatóságáról). Nyr. 113, 1989
(A
rádióhírek
Wacha Imre: A szituáció, a szöveg és a szándék együttese, mint a beszéd hangzásának determinánsa. Nyr. 113. 1989 Wacha Imre: A rádióhírek szövegformája és megszólaltatási gondjai (A rádióhírek megfogalmazásáról és mondhatóságáról). Nyr. 114, 1990 Wacha Imre: Tartalom, szöveg, szándék és hangzásforma harmóniája. (Felkészülés a szöveg értő-értető megszólaltatására) In: Szövegforma, szövegértelmezés, szövegmondás. EFF. 4., 1991 Wacha Imre: A retorika vázlata. Kéziratként, 1985, Magyar Rádió, 1992 Wacha Imre: Nyelvhasználati rétegződés kiejtésben és hangzásban. EFF. 5. 1991, 81–93. Wacha Imre: A nyelvi rétegződés kérdései. In: Normatudat – nyelvi norma. (Szerk.): Kemény Gábor. Linguistica. Series A. Studia et dissertationes 8. Nyelvtudományi Intézet, 1992
215
Wacha Imre: Szöveg és hangzás. In : A szöveg szerkesztése, megértése, kidolgozása és megszólaltatása. (Szerk.): Fekete Péter és V. Raisz Rózsa., MNYTK. 196. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1992 Wacha Imre: Beszédkultúránk gondjairól. Nyr. 116., 1992 Wacha Imre: A szövegfonetikai kutatások gondjairól. In: Tanulmányok az elméleti és az alkalmazott fonetika köréből. Beszédkutatás, (szerk.): Gósy Mária és Siptár Péter. MTA Nyelvtudományi Intézete, 1993 Wacha Imre: A retorika alapjai. A nyilvánosság előtti megszólalás legfontosabb tudnivalói. Szerk. Kovács András. Magyar Honvédség, Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, Budapest, 1993 Wacha, Imre: Szöveg és interpretáció. In: Szemiotikai szövegtan, Sigma, Szeged, l993 Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai. Szemimpex Kiadó, 1994 Wacha Imre: Van-e egységes magyar köznyelvi kiejtés? Nyr. 118., 1994 Wacha Imre: A rádióhírek megfogalmazásáról. In: A hatékony rádiózásért 2. A rádió nyelvi bizottságának elemzéseiből. (szerk.): Bencédy József. A Magyar Rádió nyelvi bizottsága, 1994 Wacha Imre: Norma és/vagy kommunikatívitás. In: A nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. (szerk.): Kemény Gábor és Kardos Tamás. Linguistica, Series A: Studia et dissertationes, 16. MTA Nyelvtudományi Intézete, 1994 Wacha Imre: Szövegszerkezet és hangzásszerkezet. In: Anyanyelvi nevelés – embernevelés. Országos anyanyelv-oktatási napok. Eger, 1994 Wacha Imre: Szöveg és hangzás. In: Ahogyan/I. Előadások a magyrországi személyközi kommunikációról. (szerk.): Lipták Ildikó, Marczibányi Téri Művelődési Központ,1994 Wacha Imre: Beszédművelés – gyakorlószövegek – beszédtechnika – szövegértelmezés – szövegmegközelítés – beszédstílus. 1995 Wacha Imre: Szövegelemzés és hangzásvilág. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 198: 101-108, 1995
216
Wacha Imre: Gondolatok a rádióhírek nyelvéről és kommunikatίvitásáról. Magyar Rádió Rt. Oktatási Osztály, Budapest, 1997 Wacha Imre: Gondolatok a szövegtan, a retorika, valamint „segéd- és határtudományaiknak” kapcsolatairól, a retorika kompetenciáiról. In: Szemiotikai szövegtan 12. sz., Sigma kiadó, é.n. Wacha Imre: Beszéd: szituáció, szöveg és hangzás együttese a rádióban és a televízióban. NyelvKomm. (Nyelvészet és tömegkommunikáció) I, é.n. Williams, R.: A televízió – technika Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1976
és
kulturális
forma.
Wéber Mihály: Szónoklattan. Népszava Könyvkiadó, 1945 Zolnai Béla: Nyelv és hangulat, Gondolat Kiadó, 1964 Zolnai Béla: A látható nyelv. Minerva Kiadó, Budapest, 1926 Zolnai Béla: A látható nyelv. In: Nyelv és stílus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1957, 53-107. Zombori Béla: A vizuális nevelés új dimenziói, In: Kárpáti Andrea, Bevezetés a vizuális kommunikáció tanításába. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995 Zrinszky László (szerk.): Szöveggyűjtemény a kommunikációelmélet tanulmányozásához. Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 1994 Zsolt Péter: Médiaháromszög. Budapest: EU-SYNERGON, 1999
217
MELLÉKLET
218