TÚL AZ ANYAGI ÉS SZELLEMI ERÕKÖN

Az utóbbi idõben egyre gyakrabban bukkannak fel nálunk az úgynevezett kézrátétellel gyógyítók, fõleg a külföldiek. Vannak kis csoportok, közösségek, akik valamilyen képzést követõen gyakorolják ezt a gyógyítási formát: a mahikarisok, reikisek és a „hittel gyógyítók”. A „fényadók”-at is ebbe a csoportba sorolják, amit tevékenységük külsõ látszata indokol, ám

ez a „gyógymód” alapjában különbözik az összes többitõl. BIEGELBAUER PÁL, a fényadás módszerének kidolgozója ezt tisztázandó írta az alábbi gondolatokat. Remélve, hogy világossá teszi céljukat, tevékenységüket, és eloszlatja a jó szándékú félelmeket, aggódást amiatt, hogy a fényadók végzetesen kimerülhetnek.

„Minden ember szemébõl mindenség néz rám”

TÚL AZ ANYAGI ÉS SZELLEMI ERÕKÖN — gondolatok az eszköztelen gyógyításról, 1. rész — zük fel.) Tudományos terminológiával fogalmazva — s ez egy rádióadás alkalmával el is hangzott — ez az energia „az n-edik térdimenzió energiája”, ahol mind a hatványkitevõként szereplõ „n”, mind a tér, mind a dimenzió csak analóg fogalmak, lévén, hogy a szellemi létsík téren és idõn túli természete csak az anyagi létsíkban érvényes szóhasználattal közelíthetõ meg. Kevésbé tudományosan hangzik, de ugyanazt fejezi ki, amikor a kozmikus energiák közvetítésérõl esik szó. E létsík energiáit az anyagi létsík befolyásolására használni az emberiség történelmének legõsibb és mindmáig tartó törekvése. Leegyszerûsítve, de a lényeget megõrizve ezt a törekvést a mágia szóval fejezhetjük ki legátfogóbban. Mind a bioenergiát, mind a szellemi létsík energiáját egyaránt jóra és rosszra lehet használni. Létük önmagában indifferens, azaz közömbös, a szabad létezõ szabad döntése révén válik jó vagy rossz irányban felhasználhatóvá. A szellemi létsík energiáit csak a beavatottak ismerik. Kivételes személyek, akik egy mester vezetésével több évtizedes tanulás és gyakorlás, valamint beavatások során sajátítják el tudományukat, amelynek során elképesztõ hatalom birtokába kerülnek. Sohasem a tanítvány választja a mesterét, hanem a mester a tanítványt, illetve ajánlja fel számára a tudás megszerzésének lehetõségét. A mester rendkívül ügyel arra, hogy magas erkölcsiségû tanítványt válasszon, és a képzés során ezt az attitûdöt csak mélyíti tanítványában. Mégis, mindezek ellenére van fekete mágia, hisz szabad akarattal rendelkezõ létezõk vagyunk. A fentiekbõl kiderülhetett, hogy azok a gyorstalpaló tanfolyamok, amelyek e létsík energiáival való gyógyításra készítenek fel, nem veszélytelenek. Szerencsére az oktatás folyamán a pszichés kondicionálással csak a pozitív irányultságot erõsítik, és magas erkölcsi szintet követelnek a hallgatóktól. A veszélyekre és azok kiküszöbölésére is felhívják a figyelmet. Ez utóbbiak elkerülését szolgálják a szigorú rituális elõírások, a részletesen elõírt cselekvési sorrend, a korlátozások. Ezek betartásával a veszélyek valóban a minimumra csökkenthetõk, sõt elkerülhetõk.

A kézrátétetes gyógyítás gyakorlói kilencvenkilenc százalékban bioenergiát adnak a betegnek. A bioenergia minden élõ sajátja. Az embernek is van. Ugyanúgy, ahogy a testi, szellemi adottságai csak õt jellemzik, bioenergiája mind mennyiségét, mind minõségét illetõen teljesen egyedi. A bioenergia tartalmazza az adott élõre vonatkozó valamennyi bio(élet-) információt. A bioenergia egy adott határon belüli halmaz, amely jó fizikai állapotban nagyobb, gyengébb állapotban kisebb. A halál állapotában zérus. Vannak kivételes személyek, akiknek a bioenergia-halmaza messze meghaladja az átlagét. Ezek az emberek, ha megismerik a kézrátételes gyógymódok valamelyikét, feleslegükbõl kockázatmentesen és igen eredményesen adhatnak bioenergiát bioenergia-szegény embertársaiknak. Természetesen nemcsak e kivételezett emberek képesek erre, hanem azok is, akikre azt mondják: szinte „hálni jár belé a lélek”. azaz a bioenergia. Ennek azonban óriási veszélyei vannak! Az „adó” személynek ugyanis minden esetben csökken a bioenergiája, olykor a létfenntartáshoz szükséges szint alá süllyedhet, megbetegedhet, sõt meg is halhat. Igaz, vannak olyan technikák, amelyekkel pótolni, sõt növelni lehet a bioenergiaszintet, de a kézrátételes gyógyításnak ez a formája csak kivételesen magas energiaszintû emberek lehetõsége. A bioenergia adásának még más veszélyeztetõ tényezõje is van: a bioenergia tartalmazza a kezelõ bioinformációit, s ezek befolyásolják a beteg állapotát. Ha a bioinformáció a beteg számára kedvezõtlen, a hatás sem lehet kedvezõ. Az illetõ gyógyulás helyett rosszabb állapotba kerülhet. Magas bioenergia-szintû beteg esetén pedig az is elõfordulhat, hogy az õ hibás bioinformációi ártanak a gyógyítani szándékozónak. A fényadás nem bioenergia és nem is a szellemi létsík energiájának közlése Vannak iskolák, amelyek nem bioenergiával dolgoznak, hanem a szellemi létsík energiáit használják fel. Közvetítik az energiaszegény beteg számára. (A szellemi létsik valósága és természete külön tanulmányt igényelne, amelyet terjedelmi okokból ezúttal kénytelenek vagyunk mellõzni, most ismertnek télelez1

A fény a mindenség szívébõl árad A fény közvetítése ember mivoltunk leglényegibb összetevõjének, a megismerhetõ (anyagi és szellemi) létsíkokon túli, végtelenbe ágyazottsága révén válik lehetõvé. Ugyanis nemcsak testi es szellemi valóságunk van. Mindkettõ állandó változás állapotában létezik. Mi sohasem vagyunk ugyanolyanok, mint elõzõ létpillanatainkban, ám mi mindig ugyanazok vagyunk. És ez az „ugyanazság”, ez a bennünk lévõ állandó, amely révén azok vagyunk, akik, túl van a megismerhetõség határán, ez a lényegi énünk, amely szervesen kapcsolódik a megismerhetõ létsíkokon túli abszolútumhoz, a mindenség szívéhez. Ez a lényegi összetevõnk a mindenség szívének élete bennünk. A fényadás nem más, mint a mindanség szíve életének árasztása a másik ember felé. A fényadó „közvetítõ edény”. Nem a magáét adja, nem is az esetleges létsíkok (anyagi, szellemi) energiáival használ. Túllép ezen, túllép megismerhetõ önmagán, túllép az anyagi és szellemi „erõkön”, túllép a megkülönböztetésen, túllép az igazságon alapuló

viszonzásváráson, túllép a részen, hogy legbelsõ önmagában az egészre találva: mindenféle válogatás nélkül, feltételszabás nélkül, abszolút viszonzásvárás nélkül, egyedüli valós mertékegységével, a teljességgel odafordul a másikhoz, elfogadva õt annak aki, olyannak, amilyen. Ennek az alapállásnak ad kifejezést, amikor a kezét a másik fölé helyezi vagy ráteszi, de akik gyakorolják, tudják, hogy nemcsak a kéz által, hanem testünk bármely pontján közvetíthetõ a fény. Ehhez nem kell kiválasztottnak lenni. Nem kell az átlagost meghaladó bioenergia-szinttel rendelkezni. Ehhez nem kell beavatott mester évtizedes oktatása. Erre minden ember képes. Mert mindannyian a végtelenbe ágyazottan a mindenség szívének életét hordozzuk. Minden ember szemébõl a mindenség néz rám. A fény nem erõ és nem energia. A fény a mindent és mindenkit elfogadás, a megkülönböztetés és ítélet teljes hiánya, a teljes nyitottság, éppen ezért védtelenség és kiszolgáltatottság. Egyirányú átadás, amely semmi viszonzást nem kér. Csak van. És védtelensége, kiszolgállatottsága, gyengesége a legigazibb, leghatékonyabb erõ.

Közhelynek tûnik az a megállapítás, hogy a betegség az egészség hiánya. Ám ha a közhelyek mélyére pillantunk, meghökkentõ igazságokra lelhetünk. A magyar nyelv páratlan zsenialitással tapint a lényegre, amikor az emberi személyiség teljes egyensúlyi állapo-

tát EGÉSZ-ségnek nevezi. Igen: betegség esetén az EGESZ-SÉG szenved csorbát. A betegség testi mûködészavar. A betegség az ember EGÉSZ-ének ügye. Akár testileg, akár pszichésen érint bennünket bármily hatás, az EGÉSZ emberi mivoltunkat érinti.

„A beteg ember mindannyiunk terhét hordozza”

FÓKUSZBAN

AZ

EMBER

— gondolatok az eszköztelen gyógyításról, 2. rész — Jelen korunkban kimondatlanul bár, de lényegét lekintve csaknem valamennyi gyógyító eljárás és módszer mechanikusan szemléli az ember életmûködését. Ha olajozottan mûködik a „gépezet”, egészséges, ha akadozik, beteg. Ez utóbbi esetben meg kell „javítani”, vagy ki kell cserélni a hibás alkatrészeket (gyógyszerelés, mûtét), ha pedig az alkatrészek ugyan jók, de lerakódások akadályozzák a teljes hatásfokú mûködést, meg kell tisztítani az oda nem való felesleges anyagoktól, ki kell „pucolni” a dugulófélben lévõ járatokat. E szemléletmód rendkívül fontosnak tekinti a „gépezet” energiaellálását biztosító anyagok milyenségét, az állandó karbantartást. Tiszteletre méltó erõfeszítéseket tesz az optimális mûködés biztosítására, bámulatra méltó technikákat fejleszt ki a mûködészavarok felderítésére (diagnózis), és káprázatos arzenálját teremti meg a hibaelhárítás, kiküszöbölés módozatainak (terápiák). Az erõfeszítések azonban korántsem arányosak az elért eredménnyel, hatásfokuk elkeserítõen alacsony. Hajszálpontos diagnózis, briliáns technikával végrehajtott mûtét: az operáció sikerült, a beteg

meghalt. Érthetetlen. Ugyanúgy, akár a legkiválóbb gyógyszerekkel kezelt betegek kórságának makacs maradandósága. Hibás lenne ez a szemléletmód? Korántsem. Hisz testi mûködésünk valóban „gépies”, érvényesek rá a biológiai mechanizmus törvényszerûségei. Miért, hogy mégsem érvényesül maradektalanul az imént vázolt mechanikus szemléletmód? Nem hibás, hisz igaz. Csakhogy részben igaz. Féligazság. Hiányos. Nem az ember EGÉSZ-ét veszi figyelembe, hanem csak RÉSZ-összetevõjét. Csak az ember testi mivoltát lekinti, annak mûködéstörvényei határozták meg cselekvésirányultságát. Ne higgyük, hogy ez a szemléletmód csak az orvostudományra jellemzõ. Nem mentes tõle sem a népi, sem a természetgyógyászat. Csak a módszerek térnek el egymástól. Ez utóbbiak mind diagnosztikájukat, mind terápiájukat tekintve kímélõbb, inkább testbarát eljárások. Kétségkívül a csak mechanikus szemlélet sohasem volt jellemzõ a népi és természetgyógyászatra. Sõt az orvostudomány története során is fel-felbukkan, és az utóbbi évtizedekben 2

egyre inkább erõsebbé lett a komplex szemléletre való törekvés. A gyógyítás figyelmének fókuszában a szenvedõ EMBER áll. Nem tagadja, ellenkezõleg: fontosnak tartja a betegségek felismerésére és kiküszöbölésére irányuló technikákat, azok megismerését és alkalmazását. A fényadók között több orvos és igen sok természetgyógyász is van. Az eszköztelen gyógyítás szemszögébõl a betegség nem csupán testi mûködészavar, hanem az egész embert, sõt a létezés egészét érintõ ügy. Kiváltó okát elsõsorban nem egy élettanilag kedvezõtlen környezet ártalmas hatásában vagy egy szerv meghibásodásában látja, hanem az ember lét-lényegi egyensúlyvesztésében, amely nemcsak valamely hibás döntése következményeként jöhet létre, hanem a kollektív teherviselés megkerülhetetlen tényének következménye is lehet. E nézõpontból a betegségokozat, tünet, a léthazugságok tömegétõl egyensúlyát vesztett univerzum embertestben felhangzó jajkiáltása. A beteg ember mindannyiunk terhét hordozza.

Az az emberiség egész történetén végigvonuló és törvényszerûen kudarcot szenvedõ, meddõ törekvés, hogy megváltoztassuk a (hibás álláspontú, rossz úton járó, „gonosz” stb.) másikat teljesen hiányzik a fényadók irányultságából. Nem a másik ember, hanem önmaga megváltoztatására, elfogadóvá tételére törekszik, hisz betegségeink mélygyökere el nem fogadottságunk, változtatásprésbe nyomorítottságunk, eredendõ szabadságunk „jó szándékú” semmibevételébe ágyazott. Az eszköztelen gyógyítás számára a betegség — tünet. Tünete a másik és önmagunk elfogadáshiányának. Mindannyian szenvedünk tõle. Éppen ezért a fényadás elsõsorban nem a betegség, hanem a kiváltó ok felé fordul. Nem meg- és legyõzni akar, hanem elfogadásra törekszik. Tudja. hogy a szocializációnk során belénk sulykolt „erõ”-szemlélet a másik legyõzésére irányul, és azt is, hogy ez az erõ(szak) a létproblémák megoldásához elégtelen, sõt új problemák megteremtõje. Tudja, hogy ennél sokkal nagyobb erõfeszítésre van szüksége: önmaga elfogadóvá tételére. Mert ehhez nem mást, hanem a másiktól berzenkedõ önmagát kell legyõznie.

Az elõzõ töprengések során részben szó esett a fényadáshoz szükséges emberi hozzáállásról, arról, hogyan válhatunk a mindenség szíve életének közvetítõjévé.

Az alábbiakban a szerzõ megkisérli részletesebben kifejteni ezt az alapállást.

„Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki nem, az önmaga sivár életû foglya”

FÉNYADÁS:

TA L Á L KO Z Á S

— gondolatok az eszköztelen gyógyításról, 3. rész — szeretetével”, hanem az, aki a kiszolgáltatottság kockázatának fel nem vállalása zártságában, biztonságában a másik szeretetére várva nem ismeri fel, hogy a másik szeretetének befogadásához is elengedhetetlenül szükséges a vedtelenséget vállaló nyitás. A fényadás valós és teljes találkozás a másik emberrel.

A fényadásban megéljük a találkozás csodáját. Hisz minden találkozás ugyanúgy, mint minden ember a világmindenség történetének megismételhetetlen, soha nem volt, soha nem lesz csodája. Minden találkozás lehetõség arra, hogy létem és életem csodájának üzenetét közvetítsem a másiknak, és az õ élete és léte csodájának ajándékával gazdagodjam. Lehetõség arra, hogy a mindegyikünk lelke mélyén ordító, Ady Endre által oly leplezetlen õszinteséggel megfogalmazott vágy: „Szeretném ha szeretnének” kielégítésének valós lehetõségét is felismerjem: nem várni, hogy engem szeressenek, hanem tenni, hogy szeressem a másikat. Hisz csodamivoltunk lényege a szabadságunk, én is, a másik is szabadon dönt. És én csak a magam döntését irányíthatom. Ez a valóság. Magányom puszta ürességét valósan csak az én, a másik felé tett lépésem oldhatja fel. És ezzel a lépéssel lerombolom a magam köré védekezésül emelt falat, amely a magányba zárt. Nyitottá, ám védtelenné váltam. A másik általi el nem fogadottság lehetõségének kiszolgáltatottjává. Mert aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki pedig nem, az önmaga sivár életû foglya. Nem az a vesztes, aki önmagán túllépve nyitottá, védtelenné válik, és úgymond „visszaélnek a

Személyválogatás nélkül Nem szab/hat/om meg, ki az, akivel találkozom, hisz minden kizárással, korlátozással én lennék szegényebb, megfosztva magam a másik csodájában való részesedéstõl. Feltételszabás nélkül Nem szab/hat/om meg, MILYEN legyen, akivel találkozom. Elfogad-e, vagy sem, rokonszenves-e, vagy ellenszenves. Illetéktelen vagyok a másik milyenségének megítélésében, hisz amit tudok róla elenyészõ, és ha mindent, ami megismerhetõ benne is ismerném (a soha fel nem lebbenthetõ titokfátyol mögött rejtõzõ lényegi énjét), lénye legmélyebb zónaját soha. A szívek titka mindig titok marad. A másik ember iránti tisztelet az, amely kizár minden feltételszabást. 3

Abszolút viszonzásvárás nélkül

felszínzónájában siklunk el egymás mellett, ahelyett, hogy találkoznánk.

Egyedülvaló mivoltom, azaz az a tény, hogy én én vagyok, meghatározza azt, hogy minden tettem egyirányú: belõlem, tõlem indul ki, és más felé irányul. Szabadon teszem azt, amit teszek, és szabadon cselekszik a másik is. Minden tettem önkéntes ajándék a másiknak, és a másiké is az. A viszonzásvárás létlényegi egyirányúságunkat figyelmen kívül hagyva léthazugságba süllyeszt. Kétirányúvá csak a másik szabad döntése révén válhat. A viszonzásvárás a másik szabadságának semmibevétele. Az elvárásból fakadó viszonzás kényszerszülte tett kicsikart eredménye nem gazdagít, hanem kifoszt. Az önmagam lényegivé válását, valós gazdagodását — amely az önkéntességen alapuló emberi kapcsolatok révén lehetséges — teszem lehetetlenné, kölcsönös veszteséggel záruló kettõs könyveléssé silányítva azt, amiért egyedül érdemes élni: a szeretetben való kiteljesedést. A fényadó tudja, hogy viszonzásvárás nélkülisége ellenében a legtöbbet kapja, amit ember kaphat: a teljességet.

Elfogadva õt annak, aki Az elfogadás hiányában, az elfogadásra való képtelenségben megbetegedett ember számára ez az egyetlen segítség. Ez a fényadói alapállás summája, ebben rejlik „gyógyító mechanizmusa”. Ha végiggondoljuk az alapállásban megfogalmazottakat, esendõségünk tapasztalata azt sugallja: megvalósíthatatlan. Felmerül bennünk, hogy csak akkor adhatok majd fényt, ha elértem ezt a tökéletességi szintet. Ez az álláspont, bár rendkívül tiszteletreméltónak tûnik, éppen ezért a legveszélyesebb csapda. Éppen attól tart vissza, amire törekszünk. Azon a téveszmén alapszik, hogy a megismerés határán túl, végtelenbe ágyazott lényegi énünkre is vonatkozik a testi, szellemi mivoltunkra jellemzõ fokozatosságelv. Mert lehetek erõsebb, okosabb. De lényegi énem alapirányultságát tekintve, a teljes elfogadást illetõen nincs fokozat. Itt vagy elfogadtam a másikat, vagy nem. Itt már a mindenség szívének mértéke, a teljesség mértéktelensége a mérték. A tökéletesség birtoklása számunkra csak az a felé való törekvésben lehetséges. De ez azt is jelenti, hogy ha törekszem felé, már birtoklom is. És a tökéletesség felé vezetõ út nem hosszú, nem fokozatos. Hanem egylépésû. Ha léptem, már ott is vagyok. Mert túlléptem a tér és idõ határát. Ezt mutatja, sõt erre kényszerít minket az idõ is. Hisz az idõ életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan, a cselekvés lehetõségét kínálóan csak egy, a jelen pillanat adott. Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem nem megtetté, amit pedig nem tettem meg, nem tehetem megtetté. Elmúlt. A bármely pillanatban bekövetkezhetõ egyetlen (!) bizonyosságom, a halál pedig a jövõ létpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetõvé. Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetõségem valós keretét térben az ITT, idõben a MOST adja. Nem várhatok, mert a jövõ bizonytalan. Nekem mindig most, a jelen pillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, viszonzás nélkül teljesen a másik felé fordulva elfogadja annak aki, olyannak, amilyen.

Teljes odafordulás a másik felé A „teljes” egyetlen valós mértékegységünket jelenti. Hisz alapvetõ irányultságunk is a teljesség felé mutat. Semmivel nem elégszünk meg, ami rész. Nekünk minden, a teljesség kell. Tudjuk, önmagunkat csapjuk be, ha azt mondjuk: „Ha ezt meg ezt elértem, már nem fogok másra vágyni.” Mert ha elértük a kívánt célt, az öröm lecsengése után új megszerzése felé tartunk. Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami bennünk mérhetõ: testi adottságaink, szellemi képességeink, teljesítményeink, egyben valamilyen skálán is elhelyezhetõk. Testi, szellemi adottságainknál fogva sok szempontból többek, más szempontok szerint kevesebbek vagyunk a másik embernél, mert nekem van testem, szellemi mûködésem, emberi mivoltunk fontos tényezõje kamatoztatandó ajándék, mérhetetlen és a végtelenbe ágyazott. Itt nincs értelme semmiféle mértéknek. Én, az ember a mindenséggel mérhetem csak magam. Ez az én egyedüli mértékegységem. Lényegi „mértéktelenségünkben” mindnyájan egyformák vagyunk, mindannyian azonos, végtelen értékû csodák. Éppen ezért a másik felé fordulásunk csak teljes mértékû lehet. Ha nem az, a lényegtelen

4

ki nem mondott gondolatok is helyet kapjanak. E sorozat befejezéseképp néhány, az elõzõ részekben csak utalás szinten meglévõ töprengésmorzsát teszek belsõ gyarapodásunk fénnyel terített asztalára.

Egy cikksorozat keretei nem teszik lehetõvé, hogy a részletekre is kitérjünk. A keret kívánta tömörség a legfontosabbak közlését engedi meg csupán, s bár rejtetten „minden” benne van, olykor szükséges, hogy a

„Ha már mindent megtettünk, marad a létünk titka iránti alázat”

CSELEKVÕ

SZERETET

— gondolatok az eszköztelen gyógyításról, 4. rész — mindent, minden lehetõségünkre álló eszközt meg kell ragadnunk! És, ha mindent megtettünk, akkor marad a létünk titka iránti alázat. Az alázat, ami nem bárgyú önkisebbítés, hanem a valóság elfogadása. Ha mindent megtettünk, akkor jutottunk el a titok kapujáig, amely mögött a gyógyulás és a halál csodájának lehetõsége rejtezik. Hogy melyik lép ki rajta? Azt nem a mi bányabéka-perspektívájú vágyunk és nézõpontunk szabja meg. Titok. A mindenség szívének titka. Üzenet, amely akár a gyógyulás öröme, akár a veszteség fájdalma, mindenképp lehetõséget ad arra, hogy elfogadásával gazdagabbá váljunk.

Az eszköztelen gyógyítás természetébõl, lényegébõl eredõen nélkülöz minden technikai elemet. A fényadás nem más, mint a cselekvõ szeretet. A szeretetbõl fakadó cselekvés nem szorítható semmiféle megszabott sorrendiség Prokrusztész-ágyába. Mert a szeretet szabad. Egyetlen technikai utasításként Aurelius Augustinus (Szt. Ágoston) gondolalát idézhetjük: „Szeress, és tégy amit akarasz!” Hisz a fényadás a másik iránti teljes elfogadásunk alapállásának kifejezésre juttatása. A fényadó kurzusokon elsajátítható „módszerek” csupán ajánlások, hogy miképpen fejezhetem ki a másik iránti teljes odafordulásomat, mi módon érzékeltethetem találkozásunk csodáját. Mindannyian egyedi és megismételhetetlen csodák lévén, mindannyian más és más módon, személyiségjegyeinknek megfelelõen, a másikra teljesen odafigyelve, a számára az adott pillanatban legmegfelelõbb gesztussal fordulunk a másik felé. Ezért van, hogy minden fényadónak más és más a „módszere”.

A fényadó imája A fényadás találkozás. Személyválogatás, feltétel-szabás, viszonzásvárás nélküli teljes odafordulás a másik felé elfogadva õt annak, aki, olyannak, amilyen. Mindegy, hogy ki fordul hozzánk. Agresszív, gyanakvó, ápolatlan, riasztó, ostoba, elutasító vagy kedves, elfogadó, nyitott. Az EMBER fordul hozzánk. Esetleges riasztó külseje, támadó agresszivítása csak torz segélykiáltás. Ezt nem meghallani csak nyitottsághiányunk végzetes süketsége képes. Ezért jó fényt adni, mert nyitottságra „kényszerít”. Kinyitja szemünket a látszat mögötti valóság megpillantására, megnyitja fülünket a hamis hangok mögötti halk, kétségbeesetten gyötrõdõ, szelíd kérésre: szeress, hogy szerethessek. Meggyõzõdésem, hogy a megfogalmazott gondolatok önmagukban semmit sem érnek. Értéküket a tettfedezet adja. Nem önmagam megfogalmazottsága, hanem tetteim kerülnek a lényeg mérlegére. De meggyõzõdésem, hogy a gondolatok segíthetnek a cselekvéshez, gazdagíthatják tartalmát. Ezért merem csak leírni a leírhatatlant, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, azt, ami a fényadást megelõzõ belsõ csendben ki nem mondott szavakkal árad. Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk. Szeretlek. Elfogadlak — akárki vagy, akármilyen vagy. Nem várok Tõled semmit. Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad. Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem a Benned és bennem lakozó mindenséget, azt, hogy a mindenség szívében egyek vagyunk. BIEGELBAUER PÁL

A fényadás tárgya A FÉNYADÁS NEM TESZI FELESLEGESSÉ, NEM HELYETTESÍTI AZ ORVOSI VAGY MÁS (népi, természetgyógyászati) KEZELÉST! Az eszköztelen gyógyítás figyelmének a fókuszában nem a betegség, hanem a (beteg, szenvedõ) ember áll. Az elfogadottság, az elfogadáshiány, azaz az egyensúlyvesztés oka felé irányul. Az EGÉSZ ember a fényadás irányultságának a tárgya. Lényegének mond ellent, ha nem veszünk tudomást a valóságról, arról, hogy az anyagi létsíkba ágyazottságunkból eredõen annak törvényei maradéktalanul vonatkoznak testünkre, és e törvények ismerõi és alkalmazói, az orvosok, a népi és természetgyógyászok tevékenysége az egészség helyreállításában fontos szerepet játszik. Minden gyógyító tevékenység, még ha látszólag csak a tünetre is irányul, az egészet célozza. A fényadás a betegség okát, míg a gyógykezelések az okozatot számolják fel. MINDENT meg kell tennünk a gyógyulás érdekében! Az eszköztelen gyógyítás, a másik teljes elfogadásának okfelszámoló gyógyító hatása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már a betegség, azaz a tünet felszámolására irányuló gyógyító eljárások elégtelennek bizonyulnak, amikor már a tudomány korlátait felismerve bevallja, hogy nincs segítség. Amikor már mindent megtettünk, és már „csak” a fény marad. De addig 5

„Azért vagyunk, hogy másokért lehessünk”

F É N Y: A G Y Ó G Y Í T Ó S Z E R E T E T haladnánk a kötelezõ pontokon — a harmadik szemen, az öreglyukon és a vesék két pontján — és utána összpontosítanánk csak a konkrét betegségre, egy embert akár egy-másfél órán át is kezelhetnénk. De az eljárást lerövidítjük, és a fényt egyenesen a gyógyítandó testrészre adjuk. A fény úgyis megtalálja a maga útját. Pál Endréné jelenleg 135 kartonozott gyógyítót tart nyilván, akik a fõváros minden pontján felkereshetik a betegeket, hiszen nem mindenki képes elmenni a Haller (régebben Hámán Kató) utcába. A további tervekben viszont az az elképzelés szerepel, hogy kialakítják a fényadók országos hálózatát, jóllehet a tér- és idõfüggetlen fényt a távolba is el lehet küldeni, s az a tapasztalatok szerint meg is érkezik: a címzettek megérzik. Ennek ellenére akadt olyan vidéki beteg, aki naponta feljárt kezelésre a fõvárosba, és két hónap alatt jelentõsen csökkentek a fájdalmai. — A legkülönfélébb panaszokkal fordulnak hozzánk, a mozgásszervi bántalmaktól a légúti gondokig — sorolja Pál Endréné —, a legidõsebb betegünk nyolcvan év fölött jár, de az egyik kollégám egy pár hónapos babát is kezel. Mi tiszteljük az orvostudományt, de senkitõl nem vitalható el az a joga, hogy a mi tanácsunkat is kikérje. Nemrégiben az egyik osztálytársunk kórházba került, minden nap bejártunk hozzá, és éreztük, hogy helytelen a diagnózis. Késõbb átkerült egy másik intézménybe, ahol kiderült, hogy nekünk volt igazunk, és nagy hiba lett volna megoperálni. Mivel mi ingyen dolgozunk: hittel és szeretettel, fenntartás és válogatás nélkül fordulva a másik felé, még soha senki nem mondta, nem mondhatta ránk, hogy kuruzslók lennénk. Szeretetet adunk, és ennek óriási gyógyító hatása van. A mûvelõdési házban szervezett fényadótanfolyamon végzettekbõl alakult meg a Pontkör, amelynek tagjai mindannyian nyakukban hordják a csoport jelképét: az alfa és az omega, azaz a kezdet és a vég, a semmi és a minden összekapcsolódását szimbolizáló kis medált. Akad olyan tag, akit nyáron még kezelni kellett, most viszont már maga fogadja a betegeket, igazolva a csoport „gyógyulj, hogy gyógyíthass” jelszavának tartalmát. A pontkörösök legtöbbje foglalkozik más természetgyógyászati eljárásokkal is: reflexológiával, gyógynövényekkel, kézrátétellel, varázsvesszõvel, agykontrollal. Több orvos is van soraikban. Sokan elvégezték a kézfej-diagnosztikai tanfolyamot, és tanultak anatómiát, íriszdiagnoszikát a továbbképzésen.

A Ferencvárosi Mûvelõdési Közponi információs tábláját elborítják a természetgyógyászati hirdetések. A rengeteg ajánlat között szerényen húzódik meg az a tanfolyamfelhívás, amelyben az eszköztelen gyógyítás módszereit ígéri elsajátítani a fényadás eljárásának kidolgozója, Biegelbauer Pál. A fényadótanfolyam korábbi résztvevõi ma már mindannyian a panasszal hozzájuk fordulók rendelkezésére állnak. A mûvelõdési központ igazgatója hetente egyszer ingyen bocsátja rendelkezésükre a „rendelõt”, kedden délutánonként fél négy és fél nyolc között fogadják a gyógyulni vágyókat. Kora délután még nincsenek sokan, de estefelé, a munkaidõ végeztével sorra érkeznek a betegek, a folyosón alig lehet lépni. Elõfordult, hogy a fényadók még este tizkor is dolgoztak. — Azért vagyunk, hogy másokért lehessünk; ez áll a terem bejáratánál a táblánkon, ez a tevékenységünk lényege — mondja Pál Endréné, akit itt csak Biegelbauer Pál jobbkezeként emlegetnek. Az intézmény titkárnõje elvégezte a fényadókurzust, most már maga is gyógyít, és egyben a tanfolyam egykori résztvevõibõl megalakult Pontkörnek is a szervezõje. — Mi nem bioenergiával dolgozunk, és a módszerünk nem is vallásosságon alapszik, de a hit elengedhetetlen hozzá. Elért eredményeink a beteg hitétõl függnek. Annak idején azt tanultuk, hogy ha az illetõ állapota nem javul, annak részben az az oka, hogy nem fogadja be az általunk közvetített fényt. Vannak ugyanis olyan betegek, akik egyszerûen nem akarnak meggyógyulni, mert például élvezik, hogy mindenki körülöttük szorgoskodik. De az ilyen eseteket nem szabad csalódásként felfogni, hiszen mi nemcsak pénzt, ajándékot nem fogadunk el, hanem azt sem várjuk viszont, hogy a másik meggyógyuljon. Mi „csak” vagyunk, teljesen nyitottan a másiknak, és a másik azt kezd a szeretetünkkel, amit akar. Kedd délulánonként gyógytea, aprósütemény kerül a fényadók termének asztalára, gyertyák világítanak, a körben elhelyezett székeken pedig leülnek egymással szemben a párok: gyógyítók és gyógyulni kívánók. A fényadó koncentrálva megteremti belsõ csendjét, majd munkához lát: kezét a beteg testrész fölé emeli. — Ha az ember végighúzza a kezét a páciens teste fölött, érzi az auraerõt, azaz a másik energiaburkának állapotát. Az elváltozást mindnyájan másképpen érzékeljük — folytatja Pál Endréné —, van, aki csontig hatoló hideg, de én póldául bizsergelõ forróság formájában. Ha az elõírás szerint végig-

6