TUDOMÁNY ÉS KRISZTUS

1

Pierre Teilhard de Chardin

TUDOMÁNY ÉS KRISZTUS P. Rezek Román fordítása /Részletek/ A francia eredeti gyűjtemény címe: Science et Christ, Editions du Seuil, 27, rue Jacob, Pris 6 1965, 293 lap

São Paulo, 1966.

Tartalomjegyzék Előszó ……………………………………………………………………………….4 Figyelmeztető ……………………………………………………………………….11 MIBŐL ÁLL AZ EMBERI TEST? ………………………………………………..12 JEGYZET AZ EGYETEMES KRISZTUSRÓL

………………………………...14

TUDOMÁNY ÉS KRISZTUS vagy ANALÍZIS ÉS SZINTÉZIS…………………..18 I. Analitikus kutatómunkája során a Tudomány nem lelhet Istenre …………18 II. A „tudományos” visszatérés az isteni központba …………………………23 VILÁGMINDENSÉGEM

………………………………………………………...26

I. Filozófia. A Teremtő Egyesülés

…………………………………………27

A. Alapvető elvek 1/ A tudat elsősége

………………………………………………...27

2/ Hit az életben.

………………………………………………...28

3/ Hit az abszolútban …………………………………………………28 4/ Az egészé az elsőség

…………………………………………29

B. A teremtő Egyesülés…………………………………………………30

2 II. Vallás. Az Egyetemes Krisztus

…………………………………………34

A. Krisztus nem más, mint az ómega ………………………………….35 B. Az Ómega-Krisztus befolyása. Az Egyetemes Elem …………..37 C. A Világot az Egyetemes Krisztus járja át élettel …………………..38 III. Erkölcs és misztika. Előzetes odatapadás …………………………..41 A. A Világ meghódítása. A kibontakozás ………………………….42 B. Elszakadás a Világtól. A kisebbedés. ………………………….43 1. Halál a tevékenység révén………………………………….43 2. Halál a szenvedőleges magatartás által. ………………….44 C. A Misztikus Miliő. - Az egyesülés ………………………….45 IV. Történelem. A Világ Evolúciója…………………………………………48 A. A Múlt B. A jövő

…………………………………………………………48 …………………………………………………………49

AZ EMBERI JELENSÉG

………………………………………………………….52

1. 2. 3.

Az emberi jelenség tudományos valósága Az emberi Jelenség sajátos természete Az emberi Jelenség alapvető fontossága

………………………….53 ………………………….55 ………………………….56

A KERESZTÉNYSÉG A VILÁGBAN 1. Vallás és Emberiség ………………………………………………….58 2. Az Élet célját kutatva ………………………………………………….60 3. Tegyük mérlegre a vallásokat …………………………………..61 4. A Kereszténység lehetősége ………………………………………….62 5. A holnap vallása ………………………………………………….63 A MODERN HITETLENSÉG IGAZI OKA ÉS ORVOSLÁSA 1. 2.

…………………..66

A baj ………………………………………………………………….66 Az orvoslás …………………………………………………………..67

NÉHÁNY GONDOLAT A VILÁG PÁLFORDULÁSÁRÓL 1. Hogyan áll ma a Világ pálfordulójának problémája. A születő Világ. …………………………………………………………..68 2. A születő Világ látszólag keresztény-ellenes. A két vallás konfliktusa. …………………………………………………..69 3.Általános módszer az ellentét megoldására: nem elítélés, hanem megszentelés.70 4. Az újnak és a réginek szintézise: az Egyetemes Krisztus. ……………………………………………………70 5.A Kereszténység számára új kor jöhet el: belső fölszabadulás és kiterjedés ..72 6. Meg kell tennünk egy döntő lépést: a keresztény optimizmus …………………………………………………….73

MENTSÜK MEG AZ EMBERISÉGET Gondolatok a jelenlegi válságról

……...74

3 1. 2. 3. 4.

Hinnünk kell az emberi Jövőben ……………………………………...75 Meg kell látnunk, hogy az Emberiség összpontosul ……………………...79 Meg kell alkotnunk az emberi frontot ……………………………...81 A Kereszténység helye ……………………………………………...83

SZUPER-EMBERISÉG, SZUPER-KRISZTUS, SZUPER-SZERETET…………………85 I. Szuper-Emberiség…………………………………………………………….87 1. 2. 3.

Valósága……………………………………………………………87 Alakja………………………………………………………………89 A Szuper-Emberiség máris hat ránk a/ A Tevékenység új követelményei………………………………91 b/ Egy új Világegyetem……………………………………………92

II. Szuper-Krisztus 1. A Omega-Krisztus ………………………………………………93 2. A Kibontakoztató Krisztus ………………………………………94 III. Szuper-Szeretet ………………………………………………………95 Következtetés: összefüggés, serkentő hatás, igazság.

………………………97

TEVÉKENYSÉG ÉS MAGASFOKÚ CSELEKVÉSRE-SERKENTÉS Akció és aktiváció 1. 2.

A maximum elve ……………………………………………………..98 A maximális serkentőhatás elve Elsődleges következmények ………99

3.

A maximális serkentőhatás elve Másodlagos következmények

4.

Cselekvés és egyesülés

………………………………………………103

KATOLICIZMUS ÉS TUDOMÁNY

………………………………………………105

………100

AZ EVOLÚCIÓ ESZMÉJÉNEK TUDOMÁNYOS BIZTOSSÁGI FOKAIRÓL………..107

ÖKUMENIZMUS

………………………………………………………………………110

A KUTATÓMUNKA VALLÁSI ÉRTÉKE ………………………………………………111 EMLÉKEZTETŐ JEGYZET AZ EMBERISÉG BIOLÓGIAI STRUKTÚRÁJÁRÓL 1. Minden természetes kozmikus elem két-fókuszos természetű………………..115 2. A társadalmi jelenség szerves értéke ………………………………………116 3. Az Emberiség önmagára-hajló szerkezete ………………………………117 MI AZ ÉLET ………………………………………………………………………………117

4 HA TELJES KÖVETKEZETESSÉGGEL KIDOLGOZZUK A BIOLÓGIÁT, ELVEZETHET-E MINKET ODA, HOGY ELJUTUNK A TRANSZCENDENSHEZ? ..117 KUTATÁS, MUNKA, IMÁDÁS ………………………………………………………119 1. Tudományos szellem és hit az Előttünk-Lévőben……………… 120 2. A Vallás és a Tudomány Konfliktusa, és a megoldás……………121 3. Gondolnunk kell egy praktikus megoldásra: sajátos vallási nevelést kell adnunk azoknak, akik laboratóriumban vagy gyárban fognak dolgozni…………122 FÜGGELÉK ………………………………………………………………………………124 A fordító feljegyzése ………………………………………………………………………125

Előszó A Teilhard de Chardin hátrahagyott írásait közzétevő sorozatnak ebben az új kötetében - az eddig megjelent kötetektől eltérően - főleg vallási problémák találhatók. Ha nem számítjuk Az Isteni Miliő c. könyvét, amely önálló művet alkot, akkor azt mondhatjuk, hogy eddig lehetőleg olyan tanulmányok és értekezések kerültek közlésre a Művei c. sorozatban, amelyek főleg tudományos vagy természetbölcseleti témákat tárgyalnak. A közbe-közbe előkerülő vallási témákat jórészt csak érintette és gondolatkörének lényegében tudományos vagy természetbölcseleti keretébe fűzte. Ma már összegyűjtve és időrendi sorba állítva tehetjük közzé azokat az írásait, amelyek közvetlenül tárgyalnak vallási problémákat. Mivel sok ilyen értekezése van és elég nagy helyet foglalnának el, ezért két kötetet kellett rájuk szánnunk. E IX. kötet után közlésre kerülő másik (vallási témájú) kötetben főleg önéletrajzi írásokat fogunk összegyűjteni. Hogy az alábbi szövegeket jól megértsük, talán nem lesz fölösleges figyelmeztetnünk olvasóinkat, hogy ezeknek az írásoknak sajátos jellegük van. Bizonyára nem kell már hangsúlyoznunk, hogy Teilhard de Chardin elsősorban a tudomány embere volt, a geológia, a paleontológia területén végzett szakmai kutatómunkát. Sosem szándékozott valláspszichológus, vallás-történész vagy még kevésbé teológus lenni, bár tény az is, hogy szívügye volt a vallási témakör és érdekelte a kereszténység kibontakozása és előbbre jutása. Mivel Teilhard de Chardin tudós volt, éppen ezért világosan látott sok olyan dolgot, ami ismeretlen terület, nem nagy fontosságú témakör maradt olyanok számára, akik kevésbé barátkoztak meg a tudományok mai nívójával és más szellemi atmoszférában fejlesztették ki világképüket. Tudós beállítottsága miatt bukkantak fel előtte olyan problémák és nehézségek, amelyek - meggyőződése szerint - éppen azért nem kaptak kielégítő megoldást, mert az arra hivatottak nem számoltak jelentőségükkel vagy talán nem is sejtették, hogy ilyen kérdések is léteznek. Oktalanság lenne Teilhard szemére vetni, hogy élesen fölvetette ezeket a problémákat, figyelmes tanulmányozásukra sürgette azokat, akik vallás-szociológiával és

5 teológiával foglalkoznak, s közben megoldást keresett maga számára és azoknak, akik tanácsot kértek tőle; de el is várta, hogy nála illetékesebbek vállalkozzanak e kérdések tanulmányozására. Ugye - éppen ellenkezőleg - el kell ismernünk, hogy ezáltal szolgálatot tett a teológusoknak, hiszen tudatosított bennük olyan problémákat, melyeknek létezése vagy legalább is fontossága igen sokszor elkerülte figyelmüket? S ezen kívül fel is használhatták Teilhard hitének gazdag meglátásait és azokat a megoldásokat, amelyeket maga számára talált. Vagyis az itt következő lapokon nem szabad valódi teológiai módszerrel fölépített értekezéseket keresnünk, még kevésbé valami magabiztos új teológiát. Viszont ezekben az írásokban egy kiváló tudósnak és nagy kereszténynek tanúságtételét fedezhetjük fel, aki hitének teljes épségével és Krisztus őszinte szeretetével fogott neki olyan problémák megoldásának, melyekkel élete folyamán találkozott. Nem szándékunk, hogy a most közlésre kerülő témákat egymás után elemezzük ebben az előszóban. De had emeljük ki mégis a következő néhány szempontot. Ha átfutunk az itt szereplő írások különféle témáin, könnyen oszthatjuk fel őket három csoportra. Valóban: találunk köztük olyan értekezéseket, amelyek a vallás-szociológia területére sorolhatók; más írásaiban a kereszténységnek valamiféle fenomenológiáját vázolja fel; és találkozunk olyan tanulmányokkal is, melyek sajátosan teológiai problémákkal kapcsolatosak. Vagyis amikor ezeket az írásokat olvassuk, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy Teilhard háromféle szempontból közelíti meg a kereszténység vizsgálatát. 1. A szociológiai jellegű témakörbe tartoznak azok a különféle eszmélődések, melyeket az emberiség jelenlegi vallási helyzetére és sajátosan a kereszténységre vonatkozóan dolgoz ki Teilhard. Világosan élte át azt a kritikus állapotot, amellyel a mai világban szembe kell néznie a keresztény világképnek. Igen sokszor próbálta fölfedni e válság okait és igyekezett megmutatni, hogy mik lennének a gyógyítás eszközei. Lehet, hogy egyesek csak „töredékes, egy-egy részlet-problémát elemző” jelzővel illetik ezeket az értekezéseit és bár sz7emélyes benyomásokat fejeznek is ki ezek az írások (hiszen nincs szó sajátos értelemben vett szociológiai kutatómunkáról), azt mégis el kell ismernünk, hogy elgondolásai megérdemlik, hogy felfigyeljünk rájuk, mert igen gyakran tanúskodnak a mai ember gondolatvilágának finom megérzéséről. Teilhard de Chardin szellemi képzettsége és munkássága is tudományos beállítottságú, tehát rendkívül érzékenyen tapasztalta, hogy a vallási tudatvilágra mennyire hatnak tudományos elgondolások. A vallási tudat egyébként is szorosan kapcsolódik az általános világképhez. Az a felfogás, melyet az ember a világegyetemről és a benne elfoglalt helyéről alkot meg magának, befolyásolja azt a módot, ahogyan felfogja Istent és meghatározza meggyőződését földi feladatára vonatkozóan, amit be kell töltenie. Ez magyarázza meg azt, hogy a világszemlélet nagy forradalmai mindig egybeesnek az emberiség vallási felfogásainak feszültségeivel; ezek a feszültségek pedig gyakran alakulhatnak valódi válsággá. Azok a tudományos eredmények, amelyek az elmúlt két évszázad /XIX-XX./ során mutatkoztak, szinte kinyilatkoztatás-szerűen hatottak a modern ember gondolatvilágára: a kozmosz fantasztikus nagysága és szerves összefüggése tárult az ember elé. „Az emberek vallási érzelemvilágának jelenlegi történetét (akármiféle emberekről legyen is szó) szerintem valamiféle kinyilatkoztatás ejti hatalmába: az ember annak tudatára ébred, hogy a Világegyetem egy és óriási.” (Jegyzet az Egyetemes Krisztusról,

6 1929.) Ebből az új világlátásból a természetes vallásosságnak új formája származott, ami az elmúlt századokban teljesen elképzelhetetlen valami volt: „… Szinte azt mondhatjuk, hogy ismeretlen vallási forma csírázik a modern ember szívében, az Evolúció eszméjével feltáruló barázdában. (S ez olyanfajta vallás, amilyent eddig senki el nem képzelhetett, sem leírni nem volt képes, mert akkor még nem volt elég nagy és szerves a Világegyetem, hogy magába foglaljon egy ilyen vallási elgondolást)”. (A Világegyetem alapszövetanyaga, 1953.) A mai emberiség nem istentagadó, ahogy azt egyesek állítják. Éppen ellenkezőleg: a mai ember valamiféle új természetes vallásosságot dolgozott ki s ez arra ösztönzi, hogy csodálja és tisztelje azt a kozmoszt, amely felszította benne ezt az érzést: a földi életben grandiózus hivatás rejlik, a világ uralmunkba vételének és beteljesítésének feladata. „Bármit mondanak is, a mi századunk /XX./ vallási beállítottságú, - valószínűleg vallásosabb, mint eddig bármikor… Csakhogy még nem találta meg azt az Istent, akit imádhatna” (Az 1952. december 10-i levelében. V. ö. Cuénot: Pierre Teilhard de Chardin c. könyvének 448. lapját, Plon kiadása, 1958.) Még a mai ateizmusban is sokszor rejtőzik tudatalatti vallási tényező s én is azt hiszem, hogy inkább valami ki nem elégített teizmusról kell beszélnünk, mint valódi ateizmusról. Ugye, hogy már egy olyan könyvnek sikere is, mint John A. T. Robinson: Honest to God című munkája, világosan mutatja, hogy a modern ember mekkora szenvedélyes szeretettel harcol saját Isten-eszméjéért? Sokkal azelőtt, hogy az anglikán püspök leírta volna a jelen helyzetet, Teilhard már papírra vetette a következő nagyszerű sorokat: „Körös-körül valami pesszimizmus állandóan azt hajtogatja, hogy világunk Ateizmusba süllyed. Hátha inkább azt kellene mondanunk, hogy szenvedésének oka a ki nem elégítő teizmus?” (Mozgósított Energiák, a Művei sorozat 7. kötetének 248. lapján). Világosak az emberiség ilyen vallási helyzetének következményei: „Elhihetjük, hogy a mi nemzedékünk számára véglegesen s egyszer s mindenkorra úgy tárult fel a Világegyetem, mint szerves Egész, amely egyre több szabadság s egyre nagyobb személyiség felé halad. Már e tény miatt i9s csakis olyan vallást kívánhat és fogadhat el ezentúl az Emberiség, amely igazolni, magához idomítani és lélekkel áthatni képes a kozmikus Haladást, amint az Emberiség előrejutásában rajzolódik ki” (Bevezetés a keresztény életbe, 1944). Ugyanakkor fölvetődik az a kérdés, hogy a kereszténység - mint ma a világban mutatkozik miként tölti be ezt a feltételt. Az kétségtelen, hogy a keresztények elvileg elismerik a tudományok értékét s a belőlük származó új világképet. Gyakorlatban viszont még most is úgy fejezik ki magukat, mintha mozdulatlan világban és tudomány-előtti éghajlat alatt élnének. Azt a benyomást keltik, hogy nem vettek részt a lélektani fejlődésben, sőt mintha nem is fogadnák el teljesen. Szinte kedvük telik az emberi remények lekicsinylésében s mintha kárörömmel emlegetnék a társadalom és a tudomány gyöngeségei8t, tökéletlenségeit. Hitük nem hevíti korunk legfőbb vágyait. Így hát antinómia származott az „Istenben hinni” és a „világban hinni” magatartás között. S a bajnak ez az egyre inkább növekvő oka (A modern Hitetlenség, 1933.). Sem a tudományos felfedező munka nagyszerűsége, sem azoknak a szociális vágyaknak értéke, melyek a gazdasági és kulturális elidegenítéstől akarták akarták fölszabadítani az embert, nem talált olyan visszhangra és megbecsülésre egyházi körökben, mint amit joggal elvárhatott. „Legyünk csak őszinték: az Egyház csak lassan értette meg, mint ahogy mi ma megértjük, hogy milyen nagyszerű valami az ember önbizalma és a kutatás szenvedélyes láza” (Az Emberi8 Érzék, 1929). Ennek következménye az lett, hogy napjaink világa és az Egyház között tragikus elhajlás történt… „A modern hitetlenség legelső okát abban a jogtalan szakadásban kell keresnünk, amely a Reneszánsz ótas kettészakította a

7 Kereszténységet és azt a valamit, amit természetes EMBERI vallási áramlásnak nevezhetünk”(A modern Hitetlenség). Íme ilyen a jelenlegi vallási helyzet. A most dühöngő vallási válság magyarázatát egyrészt abban kell keresnünk, hogy új vallási érzés született a modern világszemléletből; másrészt pedig hogy a keresztények gondolatvilágát és cselekvési módját igen hosszú időn át jellemezte konzervativizmus. Ezen csak az segíthet, ha gyökerestül átformáljuk a keresztények viszonyát a tudományhoz. „Az asszimiláció munkája sosem szűnik meg az Egyházban és soha sincs elég korán, hogy végrehajtsuk!” - írja H. de Lubac S.J. (Az ateista humanizmus drámája, Paris, 1945.). Világos, hogy nemcsak Teilhard jutott el a baj ilyen megállapításához. Vele együtt sokan mások beszéltek hasonló módon. Nemrégiben D. Dubarle O.P. szólt arról, hogy a hit aktusában nemcsak a tudomány adataival kell számolnunk, hanem a benne foglalt szellemi és értelmi magatartás tényeivel. A hívő értelemnek magáévá kell tennie nemcsak azt, amit a tudomány anyagi szempontból mond nekünk a valóságról, hanem bizony a tudomány belső szellemét is, valamiféle átélt, ösztönös filozófiát, melyet a tudomány magában hord és szépen ki is tud bontakoztatni, valahányszor csak szüksége van rá. Ha a tudományos ismeretektől elszakítjuk ezt a szellemet, ezt a filozófiát, akkor a tudomány tanításának lényeges részét tennénk útfélre… S lehet, hogy leginkább azt vetik szemére a vallásnak, hogy ennek fontosságáról nem tud…(D. Dubarle: A marxizmussal párbeszéd, Edd u Cerf, 1964). Ahol nem ismerik fel ennek szükségességét, ott a vallás történelem-előtti korból maradt csökevénynek, az emberiség gyermekkorából itt ragadt emléknek tűnik. Szociológiai nyelven kifejezve: a kereszténységnek csak abban az esetben van jövője, ha számol ezekkel a következményekkel s ezáltal be tud szerveződni az élet modern felfogásába. 2. Teilhard de Chardin vallási témájú eszmélődéseinek másik csoportja a kereszténységet mint történeti tényt igyekszik megközelíteni. Mert hát a kereszténységet úgy is tanulmányozhatjuk, mint jelenséget más jelenségek között, szinte kívülről vizsgálva s nem is beszélve természetfölötti jellegéről. Itt tehát kizárólag történeti jelenségről van szó, melynek elemezhetjük kiterjedését, hatását és főleg a jellemző vonásait, lelki struktúráját, aztán összehasonlíthatjuk más tapasztalati adatokkal. Ugyanily módszerrel tanulmányozhatjuk akármelyik nagy vallást, amely ma tért hódít a világban. Ha ezt a munkát már elvégeztük, akkor az a kérdés áll elénk, hogy vajon belső struktúrája révén melyik vallás társul egy olyan világ alapvető struktúrájával, melyet összpontosuló fejlődés jellemez. Más szavakkal kifejezve: vajon melyik vallás egyeztethető legjobban össze a fejlődés vallásának tudomásulvételével. „A ’keresztény jelenség’ kifejezés azt jelenti, hogy az Emberiségben tapasztalati tényként létezik egy olyan vallási áramlat, amelyet a következő tulajdonságok jellemeznek: feszült életerő, különös ’alkalmasság’, amely - más vallásokkal ellentétben - azt teszi lehetővé, hogy legjobban - és főleg - a Nooszféra növekedési zónájában fejlődjék ki; végül pedig figyelemreméltó egybevágás dogmatikai szempontok területén… mindazzal, amit az emberi Jelenség tanulmányozása elénk tár” (Az 1948-as Hogyan hiszek c. írásában). Persze a vallásoknak és sajátosan a kereszténységnek fenomenológiája nem új valami. De ahogyan Teilhard alkalmazta ezt a módszert, abban volt eredetiség. Nemcsak arról a nagy vitalitásról és hajlékonyságról van szó, melynek révén a kereszténység magába tud szervezni mindent, ami fontos és be tud fogadni minden előrejutást a lelki életben; Teilhardnak sikerült kiemelnie a kereszténység néhány olyan alapvető igazságát, melynek

8 révén annak a világnak eszmei vallását alkotja, amelynek fejlődés során kell elérnie végső egységét és beteljesedését. Nem valami olcsó konkordizmusról van itt szó, hanem olyan őszinte kísérletről, amely a kereszténységet annak a világnak egészébe akarja állítani, ahol megnyilvánul; s ezáltal tárgyilagos elemzés során mutatja ki, hogy harmonikus összefüggés van e vallás és minket burkoló világ között. Arról sincs szó, hogy mesterségesen kössünk össze heterogén elemeket, hanem a jelenségek elemzéséből valódi tényhelyzet áll előttünk. Most csak néhány olyan alapvető elemet említünk a kereszténység struktúrájából, amely lényegesen jellemzi s ami más vallásoktól megkülönbözteti. A személyes Istenbe vetett hiten kívül a következő vonások vannak meg a kereszténységben: 1/. az a tény, hogy egy történeti Személy foglalja el benne a tökéletesen központi helyet. Krisztus nemcsak vallási mozgalomnak alapítója és nemcsak hirdet egy eszmei hivatást, küldetést; de ennek a jó hírnek ő maga a tartalma. Nem az a keresztény, aki meghatározott tant fogad el vagy gyakorol is egy bizonyos erkölcsöt, hanem az, aki Krisztussal egyesül, az Ő Testének részévé válik. Keresztény az, aki „Krisztusban lakozik” (Szent Pál mondja ezt). Ez így nem található meg a többi világ-vallásokban. Buddha és Mohamed fontos vallási áramlatok alapítói, de ők csak egy-egy üdv-rend hordozói és hirdetői. A buddhista elfogadja Buddha filozófiáját és követi a „nyolcas ösvényt”. A mohamedán szent könyvként fogadja el a Koránt és megtartja az előírásokat. Egyébként is a „mohamedán” elnevezést maguk a mohamedánok nem használják, azt csak az európaiak találták ki. Saját maguk „muzulmánoknak” nevezik magukat s vallásuk az Iszlám, az Allahra bizalommal ráhagyatkozás vallása. 2/. Krisztus történeti személye4 kijelentette, hogy a történelem megkoronázásaként és befejezéseként fog visszatérni az idők végén. A kereszténység mélységesen eszkatológikus, azaz előre tekint a végső célokra. Ezért híveit nem a múlt, hanem a jövő felé irányítja. Azt tanítja nekik, hogy várják a világ végét és az ismét eljövő dicsőséges Krisztusra fordítsák tekintetüket. A buddhizmus egyik-másik szektájában van ugyan szó arról, hogy Buddha ismételten megtestesül, de sem Buddha, sem Mohamed nem jelezte előre, hogy a történelem lezárójaként fog visszatérni az idők végén. 3/. Krisztus dicsőséges visszatérését a misztikus Test lassú felépülésének kell előkészítenie, mert a teljes (totális) Krisztus a Fejet és a tagokat is magába foglalja (Totus Christus, caput et membra - Szent Ágoston kifejezése ez a pár szó). Az egész világ alkotja Krisztus „plérómáját”, beteljesülését: ami csak égen és földön létezik, mint benne „rekapitulálódik”, kapja meg fejét, egyetlen Fő alá kerül, Krisztus alá, s így mindörökre egyet alkot vele (Az Efezusiakhoz írt levélben, 1,9-10. E témakörre vonatkozólag lásd L. Cerfaux könyvét: Le Christ dans la théologie de saint Paul, Éd. du Cerf, 1951, a 318-319. lapokon). 4/. A keresztény erkölcs legfőbb törvényét az Isten szeretete és a felebarát szeretete foglalja össze. A keresztény nem elégedhet meg azzal, hogy nem árt felebarátjának (ez csak passzív szeretet lenne), hanem arra kell törekednie, hogy jót tegyen és az egész emberiség boldogságát segítse megvalósulni (ez már aktív szeretet). Mindezek a vonások lényeges jegyek a kereszténységben és megkülönböztetik más vallásoktól. Ha e lényeges tulajdonságait összehasonlítjuk a fejlődés általános struktúrájával, könnyen észrevesszük, hogy ez a vallás miért oly harmonikus módon szerveződik és szövődik a világmindenség egyetemes rendjébe, melynek legfelsőbb rendű központot és alapvető törvényt ad, amik teljesen megfelelnek szükségleteinek és igényeinek.

9 Ha még jobban elmélyítjük ezt az ésszerű belátást, akkor „valami felsőrendű összhangot” fedezünk fel, amelynek nagyszerűségét és gazdagságát Teilhard állandóan hirdette és magasztalta. Az a harmónia, amely a kereszténység alapvető struktúrája és az összpontosuló fejlődés követelményei között megvan, Teilhardnál olyan jelentős, hogy a hit egyik ésszerű igazolásának alapja (Az 1934-es Hogyan hiszek c. írásában). Egyébként is az összhang az igazság fő jellemzője. Persze mindennek még nincs vonatkozása a szoros értelemben vett teológiával. Legföljebb olyan apologetikának első vonásait láthatjuk meg benne, amely megfelel a modern gondolkodásmódnak. A sajátos teológiai munka csak akkor kezdődik, amikor a hívő a hit által megvilágosítva igyekszik elmélyíteni a kinyilatkoztatás tartalmát. 3. Teilhard mindig mint hű keresztény és mint hívő tudós elmélkedte végig hite tartalmát és jelentését. Ne felejtsük el, hogy a teológia - bár a tárgya természetfölötti igazában mindig emberi tudomány és egyfajta emberi erőfeszítés, amely igyekszik pontosan megragadni a kinyilatkoztatást s próbálja érthető módon megfogalmazni. Mint minden emberi gondolat, akként a teológiai eszmélődés is mindig bizonyos konkrét helyzetből kiinduló gondolat, amit több más dolgon kívül sokféle szociológiai és kulturális körülmény is meghatároz. A teológiai munka bensőségesen van összekötve az emberrel, ezért vég nélkül folyik s mindenegyes újabb generációnak tovább kell vinnie. Teilhard de Chardin szerint a jelenlegi emberi tapasztalat főleg három lényeges követelménnyel lép a teológiai szemlélődés elé. Először is az szükséges, hogy a teológia minden túlhaladott fogalomtól és formulától szabadítsa fel a hit-igazságot s ezáltal érthetővé tegye a mai ember számára. Azután különösen figyelnünk kell az Isten és a világ viszonyának problémájára: a világot a mai tudományos felfogás szerint kell értelmeznünk. Végül szükségünk van a munka s az emberi erőfeszítés teológiájára és ezt konkrét módon kell alkalmaznunk a tudományos kutatómunkára és a technikai alkotások területére. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a hármas követelményt. a/. Világos, hogy a kinyilatkoztatás olyan kultur-történeti fázisban történt, amikor a kozmoszt még csak zárt és álló világként fogták fel. Tehát a kinyilatkoztatás szükségszerűen olyan szellemi elgondolások és fogalmak köntösében öltött formát, amelyek a korabeli egyetemesen elfogadott világszemlélettel szorosan összefüggtek. Vagyis az a hagyományos teológia, amelynek alapjait az elmúlt évszázadok során vetették meg, már a dolog természete alapján is föltétlenül magán hordja az illető történelmi körülményeknek nyomait. Az egyházatyák és a középkori teológusok a saját kulturális helyzetükből kiindulva mélyítették el a kereszténységet s az akkor életkörülményekből vett fogalmakkal fejtették ki. Nem lenne helyes, ha ezeket a fogalmi képeket minden változtatás nélkül vennénk át, s ha azt mímelnénk, hogy azóta semmi sem változott világszemléletünkben. Tehát Teilhard azt sürgeti, hogy „a Kozmosz fogalmaival kifejezett hagyományos látásmódot formáljuk át komogenetikus távlatú látásmóddá (1951-i levelében, C. Cuénot id. könyvének 330. lapján). Egy ilyen fogalmi áttétel feltételezi, hogy meg lehessen különböztetni a változatlan igazságot és ennek az igazságnak változó kifejezését: „Más dolog a hit-alapban benne foglalt régi tanítás lényege és megint más dolog az a megfogalmazás, amit magára ölt” (XXIII. János pápa beszéde a II. Vatikáni Zsinat megnyitásakor, 1962. október 11-én). Nyilvánvaló, hogy ilyen nagy feladatot nem valósíthat meg teljesen egyetlen ember, aki mellesleg nem is volt szakmabeli (ex professo) teológus. Teilhard valódi szándéka az volt, hogy figyelmeztessen: végleg el kell tüntetnünk mindent, ami csak kevese3t is emlékeztet a

10 régi világszemléletre. Ezért igyekezett új formában kifejezni a hitet, olyan fogalmakkal, amelyek határozottan számolnak a modern világképpel. A teremtés, az eredeti bűn, a megváltás, az Úr végső eljövetele (parúzia) stb. fogalmával kapcsolatos elgondolásai és tanácsai mindenképp megérdemlik figyelmünket és azt is, hogy alaposan elmélkedjünk rajtuk. Értékes anyagot szolgáltatnak a modern világszemléletnek jobban megfelelő teológia felépítéséhez. b/. Teilhard teológiai gondolatvilágában az egyik legfőbb probléma Isten és a fejlődő világ viszonyára vonatkozik. „Igazán itt lenne az ideje, hogy most, amikor az emberi szellem egy önmagában (per se) Egészként kezdi felismerni a Kozmoszt, egy kissé elgondolkozzunk azokról a viszonyokról, amelyek ezt az egészet Istenhez kötik” (Jegyzet az Egyetemes Krisztusról, 1920). - „Itt az ideje, hogy a szent tudomány (a teológia) minden ágában imádságos lélekkel és komoly tanulmányok során kutassuk fel azt a régiót, ahol Isten és a Kozmosz érintkezik” (Az új Idők evangelizálása szolgálatában írt jegyzet, 1920). Mert nemigen lehet tagadnunk, hogy pl. a teremtés-elméletet egy kissé másképp kell megfogalmaznunk abban az esetben, ha - esetleg - álló valaminek képzeljük el a világot, amely Isten teremtő akaratára egyszerre állt elő s aztán csak rá volt bízva, hogy megmaradjon (teremtés, szembeállítva a fenntartással); avagy ha - ellenkezőleg - dinamikus valóságként tekintjük, melyben szinte olyan állandó teremtés folyik, amely csak az idők végével fejeződik be. Ha ezt a teremtő aktust ex parte Dei (Isten oldaláról) Istenből kiindulva nézzük, be kell vallanunk, hogy teljesen elképzelhetetlen és meg nem érthető (hiszen Istennek kellene lennie annak, aki realizálni akarná, hogy mi is egy Teremtő Isten). Viszont ha a világból kiindulva vizsgálódunk, vagyis amennyire ez a világ a teremtett valóságok alapján megismerhető, akkor jgosan tekinthetjük úgy, mint szemünk láttára konkrét módon egyesítő művet, olyan fokozatos felépülést, amelyben a sokféle valóság egy végső egységbe szerveződik. Világos, hogy a „teremtett létező” metafizikai meghatározása - mint relatio radicalis dependentiae: gyökeres függést kifejező viszony - egyáltalán nem szenved csorbát emiatt. A hívő számára mégis Krisztus személyében adódik meg az Isten és a világ között megkévő legfőbb találkozási pont. S ekképp az Isten és a világ viszonya Krisztus és a világ viszonya felé irányul. Következésképp a teológusnak arra kell törekednie, hogy „azt elemezze és határozza meg, hogy Krisztus és a Világmindenség között milyen viszony létezik, s hogy ennek mi a befolyása” (Kereszténység és Evolúció, 1945). Az elmúlt századok során arról volt szó, hogy alaposan megvizsgáljuk és megfogalmazzuk a Krisztus és a Szentháromság között fennálló viszonyt; itt van már az idő, hogy elmélyítsük Krisztus és a világ viszonyát. Azokat az elmélkedéseket, amelyeket Teilhard e téren kidolgozott, a következő vonások jellemzik: 1). Krisztust igyekszik beállítani a modern világképbe, mert olyan Krisztológiára vágyik, amely „kiterjed az Idő és a Tér új dimenzióira (A keresztény Jelenség, 1950.); és 2). a Krisztus és a világ között fennálló viszonyt nem joginak vagy erkölcsinek akarja felfogni, hanem organikusnak, azaz Krisztusnak a kozmosz együttes egészében azt a szerves szerepet igyekszik adni, melynek alapján Ő az iránya (értelme), végpontja és mozgatóereje minden evolúciónak, „s ekképp a Krisztogenezis az egész Kozmogenezis magas fokra emelkedéseként (szublimációjaként) mutatkozik” (Jegyzet a keresztény tökéletesség fogalmáról, 1943). Teológiai szempontból nem lehet semmit sem ellene vetni ennek a törekvésnek - mint szándéknak. A fogságból írt leveleiben Szent Pál is kozmikus dimenziót tulajdonít a Megtestesülésnek. A katolikus teológiában mindig megvolt az a törekvés, hogy kiemelje a Krisztust a világhoz kötő szerves viszonyt, melynek alapján a világ felismeri, hogy benne létezik s az általa létrejövő egység felé tart (lásd erre vonatkozólag

11 Szent Pálnak a Kolosszeiekhez írt levelét, 1,15-*20; az Efezusiakhoz írt levelét, 1,10 stb.). Tehát Teilhard joggal írhatta, hogy „nem teszek mást, …csak fizikai valóságot kifejező fogalmakkal fejezem ki azokat a jogi fogalmakat, amikre az Egyház a hitét alapozta” (Az 1934-es Hoigyan hiszek c. tanulmányban). Teilhard biztos és szilárd alapokon áll, amikor Krisztus elsőségét állítja (A protestáns teológiára vonatkozóan lás Karl Heim igen fontos könyvét: Der evangelische Glaube und das Denken des Gegenwart, 6. kötet; főleg a 3. kötet, amelynek címe: Jesus der Weltvollender, Hmburg, Furche-Verlag, 1952, 3. kiadás). Viszont az is világos, hogy ez a szintézis, amelyet tudományos és krisztológiai távlatokra épített, részben függ világképétől. A teológusnak pedig semmi illetékessége sincs, hogy ezt a világképet megítélje. c/. Jeleztük már, hogy Teilhard - harmadik követelményként - azt várja el a teológiától, hogy újra gondolja át az emberi munkának, erőfeszítésnek és főleg a tudományos kutatásnak s a technikai alkotómunkának vallási értékét. Döntő fontosságú teológiai kérdésről van szó, mert ennek az eszmélődésnek eredményétől függ majd, hogy a kereszténynek milyen lesz a magatartása a modern kultúrában. Persze ennek a teológiai problémának végiggondolása manapság már nem jelent kivételes esetet, Teilhard korában viszont kétségtelenül ritkább jelenség volt. De ő e téren egyébként is új meglátásokat hozott s ezek megérdemlik, hogy felfigyeljünk rájuk és újra átelmélkedjük. Intuíciói logikusan csatlakoznak azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket krisztológiai téren tárt fel. Vázlatosan így foglalhatnánk össze gondolatmenetét: mivel az ember szabad közreműködésének kell beteljesítenie az összpontosuló evolúciót, azért ebben a szemléletmódban a munka, a tudomány s a technika rendkívül jelentőssé válik, s ezeket az embernek legfőbb kötelességként, szent küldetésként kell tekintenie. A munka, a tudomány és a technika szükséges ahhoz, hogy az ember fölfelé jusson, egyre nagyobb egység és szellemivé-válás irányában. A keresztény számára pedig még egy új dimenzió is feltárul. Mert ha elfogadjuk, hogy Krisztus az egész teremtésnek végpontja s mi9ndennek benne kell megtalálnia befejezését és megkoronázását, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a világ a maga egészében is szent és hogy bensőségesen irányul Krisztus felé minden, ami csak hozzájárul a teremtés jövendő kibontakozásához. Ha pedig tekintetbe vesszük a munka, a tudomány és a technika rendkívüli jelentőségő szerepét, belátjuk, hogy ezek az emberi tevékenységek lényeges, bár önmagában elégtelen, mégis szükséges feltételei az Isten országa kiépülésének. Elégtelen, hiszen az ember üdvössége végeredményben csakis a kegyelem műve lehet; de szükséges feltétel, mert Isten szándéka szerint tölt be helyettesíthetetlen szerepet. A keresztény ekként talál új bátorítást Krisztus szeretetében, hogy harcoljon a kultúra haladásáért és földi hivatásának jobb betöltéséért. Teilhard felfogása az emberi munka értékéről: csak logikus következménye krisztológiájának: „Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus az Evolúciónak végpontja és mozgatója, …akkor ezzel már azt ismerjük el, hogy Ő érhető el az Evolúció egész folyamatában és működésén keresztül” (Felsőrendű Emberiség, Legfelső Krisztus, legnagyobb szeretet c. tanulmányában, 1943). Ha teljesen elmélyítjük ezt a szemléletmódot, akkor belátjuk, hogy mennyire termékeny lehet a kereszténység és a modern világ új találkozása számára. Azok a tanulmányok, amelyeket Teilhard a kereszténység szociológiai, fenomenológiai és teológiai szempontjainak szentelt, szinte csak vázlatok, mégis gazdag és ösztökélő gondolatokat hoznak elő: megérdemlik, hogy nyomukon továbbvizsgálódjunk. Igen

12 szűk látókört árulna el az az ember, aki minden további nélkül félredobná. Azt se felejtsük el, hogy az ember a vallás területén is csak tapogatózva érheti el az igazságot.

N. M. Wilders, teológiai doktor

Figyelmeztető Teilhard de Chardin Műveinek ebben a kilencedik kötetében megismételjük azt a figyelmeztetőt, amelyet már közöltünk a hatodik kötet elején: Az itt összegyűjtött írásokat nem nézte át és kiadásra sem készítette elő szerzőjük, tehát ismét csak munkaeszközként adjuk olvasóink kezébe. E tanulmányokról általában - többé-kevésbé - azt lehet mondanunk, amit Teilhard határozott meg az egyik esszé bevezető soraiban (Kereszténység és Evolúció; ez a tanulmány abban a kötetben fog megjelenni, amelyet kifejezetten a vallási írásainak szánunk): „E tanulmányt csak azért írom, hogy magam részéről is hozzájáruljak a keresztény öntudat közös munkájához. Azokat az igényeket szándékszom kifejezni, melyeknek kielégítésére vágyik a fides quaerens intellectum, az értelmet kereső hit - az én egyéni esetemben. Javaslatokat adok, nem pedig állításokat vagy tanítást”. - Ezért hát „ami az én gondolatvilágomban termékeny lehet, vagy - ellenkezőleg - bírálatra szorul, világosabban fog előtűnni. Az, ami élő benne, így jobban számíthat, hogy fennmarad és gyarapszik. S ezzel el is értem szándékomat”.

A francia kiadó megjegyzése

„Jómagam meg vagyok győződve, hogy a vallási élet számára nincs hathatósabb természetes táplálék, mint a helyesen értelmezett tudományos valóságokkal való kapcsolat (…) Az Anyag fölé hajló Embernél jobban senki sem érti meg, hogy Megtestesülése által Krisztus mennyire bensőségesen benne van

13 a Világban: belégyökerezet még a legparányibb atom szívébe is. (Tudomány és Krisztus, 1921 február 27) „Megdöbbent az a tény, hogy az Egyháznak nincs is kutató-szerve (ellentétben mindazzal, ami körülötte él és fejlődik). Pedig fiai és a kívülállók számára is csak akkor fogja ragyogón megőrizni a Hitet, ha törekszik olyan kutatómunkára, ami élet vagy halál kérdését dönti el. Tehát a Tanító Egyház ellenőrzése alatt meg kell szerveződnie, ki kell bontakoznia a Kereső Egyháznak”. (Levél P. Fontoynont-hoz, 1917 július 26)

MIBŐL ÁLL AZ EMBERI TEST? (A) Ha valaki akárcsak egyetlen egyszer is próbálta meghatározni, hogy miből áll egy élőlény teste, máris észrevehette, hogy bár gyakorlati téren igen világos ennek az „állagnak: az én testemnek” mibenléte, elméletben mégis igen-igen nehéz lerögzíteni és elhatárolni: • vagy az történik, hogy a testet vissza akarják szorítani azokra az elemekre, amelyek kizárólag az élőlények életéből élnek - s ezzel az embert teljesen az idegszálak nyalábjára korlátozzák… • avagy pedig mindarra ki akarják terjeszteni a testet, ami csak a léleknek vezérlő és szervező hatalma alatt áll - ekkor viszont a testhez kell számítanunk a megszokott értelemben kifejezetten élettelen elemeket is (például a csontoknak és a vérnek holt sejtjeit is), vagy a teljesen autonóm élettel rendelkező elemeket is (amőbákat), amelyekről pedig nehezen állíthatjuk, hogy az élőnek személyes, közölhetetlen tulajdona. (B) A nehézség újabb és kirívóbb formát ölt, amikor egy akármilyen testtől Krisztus Testére irányul figyelmünk. Jézusban milyen test van alávetve az unio hypostaticanak, mi az imádásra méltó anyag? Vajon imádnunk kell-e azokat a vércseppeket, amelyeket a Mester otthagyott a keresztút tövisein? S azoknak a sejteknek, amelyek csaknem függetlenül járták át a földön Krisztus testét (mint minden ember testét), kijutott-e az a kiváltság, hogy a maguk amőba-életükben hiposztatikusan egyesültek az Igével? - vagyis akkora volt-e a kiváltságuk, amilyen még a Boldogságos Szűz Máriának sem jutott osztályrészül?...

14 (C) Mindezek a lehetetlen és bizarr kérdések napnál világosabban bizonyítják, hogy az „emberi test” megszokott fogalmát nem lehet filozófiai kritikának alávetni. Azt ugyan megpróbálhatjuk, hogy az imént fölvetett problémák élét enyhítsük, más oldalról kerüljük meg, de ez igazában meddő fáradozás. Azok a részlet-magyarázgatások és hajszálfinom öltések, amiket egymásra halmozunk, hogy filozófiai síkon megmentsük a „Test” tapasztalati fogalmát, csak öreg posztóra varrt foltok. Az Anyagra vonatkozó okoskodásainknak éppen az alapja ingatag. Másképp kell megértenünk a testeket, mint ahogy eddig tettük. - De hát hogyan? Talán a következőképpen: (D) Eddig legtöbbször azt mondogatták, hogy a test (vagyis a mindenegyes lélekhez közölhetetlen módon szövődő Anyag) a Világmindenségnek egy parányi töredéke, egy olyan morzsányi darabka, amely megfelelő módon vált le az Egészből s rá lett bízva egy szellemre, amely aztán átformálja. (E) Most már azt mondjuk: a Test a Dolgoknak éppen az Egyetemessége; vagyis a Dolgok egy éltető szellemre vannak központosítva, ezt a szellemet befolyásolják; s ugyanakkor ezeket a Dolgokat befolyásolja és fönntartja ez a szellem. Testtel rendelkezni: ez annyit jelent: egy lélek gyökeret vert a kozmoszban (enkékosmismóne). (F) Az kétségtelen, hogy az egyéni tevékenység egy igen sajátosan mozgékony szerves központból sugároz ki, - alsórendű, jobban összefogott monádok csoportjából. De az immanens működési szféra igazában kiterjed az egész Világmindenség valami részére. (G) Az én testem nem ilyen vagy amolyan sejtek, amelyeket én sajátítok ki magamnak; az én testem az, ami a sejtekben és a Világ teljes többi Részében az én befolyásom alatt áll és ellenem visszahat. Az én Anyagom nem egy része a Világegyetemnek, amely részt teljesen birtokolok, hanem maga az egésze a Világmindenségnek, amit én részlegesen tartok hatalmam alatt. (H) Tehát azok a határolt, tapintható részletek, töredékek, amiket hétköznapi nyelven monádoknak, molekuláknak, testeknek nevezünk, ezek nem végleg beteljesült létezők. Ezek csak magjaik, berendezkedési központjaik (contra économique). A testeknek valódi kiterjedése - mindegyikük számára - : éppen a Világmindenség dimenziói. (I) E szempontból nézve a Világ már nem egymással összeforrott elemek halmaza, hanem olyan egyetlen szféra, amelynek számtalan szemléleti és tevékenységi központja van. A Világ sokféle és sok elemből áll, de nem kőrakás módjára (a kőrakás csak egymásmellé rakott részek summája), hanem mint gáz-vegyület (elegy), melyben mindenegyes gáz a vegyüléknek egész térfogatát elfoglalja (persze ez a hasonlat szánalmasan durva). Mivel mindenegyes elem a szó szoros értelmében kiterjed (koextenzív) minden többi elemre, az egészre, ezért mindegyikük valóban egy-egy mikrokozmosz. Egyetemes Világ = Péterre központosult Világ + Pálra központosult Világ…, stb. (Nem találtunk dátum-jelzést e tanulmány végén. Lehet, hogy ezekről a lapokról van szó abban a levélben, amelyet Teilhjard 1919 szeptember 5-én írt unokahugának, Marguerite Teilhard-Chambon - nak:

15 „Mostanában írtam nyolc oldalt, témája: hogyan kell elgondolnunk az emberi test határait. Ezt azért írom Neked, mert Valensin-nek igen-igen tetszik ez a kis írásom és el akarja küldeni Blondel-nek…” /A Genése d’une pensée c. levélgyűjtemény 402. lapján, éd Grasset/ Viszont e szöveg rövidsége problémát okoz: lehet, hogy csak összefoglalója vagy első vázlata annak a szövegnek, amelyről Teilhard az 1919 szeptember 5-i levelében beszél. A francia kiadó megjegyzése).

JEGYZET AZ EGYETEMES KRISZTUSRÓL Az Egyetemes Krisztus számomra ezt jelenti: Krisztus, mint az egész Világmindenség szerves központja: • szerves központ, azaz fizikailag végeredményben rajta nyugszik, tőle függ minden kibontakozás, még természetes kibontakozás is az egész Világegyetemben; • az egész világegyetemnek szerves központja, aza nemcsak a Földnek, az Emberiségnek, de a Sziriusznak, az Androméda-ködnek, az angyaloknak, minden Valóságnak, amitől közelről vagy távolról fizikailag függünk (azaz bizonyára minden létben-részesült Létnek); • az egész világegyetemnek központja, azaz nemcsak az erkölcsi és vallási erőfeszítésnek, hanem mindannak, amit ez az erőfeszítés feltételez, vagyis a test és a szellem növekedésének is. Ez az Egyetemes Krisztus ugyanaz, akit az Evangéliumok mutatnak be, főleg pedig Szent Pál és Szent János. Ugyanaz a Krisztus, akiből éltek a nagy misztikusok. De nem mindig az a Krisztus, akivel legtöbbet foglalkozott a Teológia. Barátaimnak szánom ezt a jegyzetet, azoknak, akik nálamnál jobban jártasak a szent Tudományban és jobban is hathatnak az emberek szellemére. Szeretném felhívni figyelmüket, hogy jelenleg mennyire életbevágóan szükséges annak az annyira katolikus eszmének kifejtése, amely szerint Krisztus az Alfa és Omega. A/. Mindenekelőtt azt látom (ezt másutt már kifejtettem), hogy az emberek (bármiféle emberről van is szó) vallási érzésének jelenlegi történetét olyanféle fölfedezés,

16 megnyilvánulás, „kinyilatkoztatás” uralja, ami az emberi tudatban az egy és nagy Világegyetemről alakul ki. A mi nemzedékünk szeme elé konkrét végtelenség tárul. Ennek láttára egyesek (a hitetlenek) eleve elfordulnak Krisztustól, mert Róla olyan Formát mutatnak be nekik igen sokszor, amely szemlátomást kisebb, mint a Világ. A többieket (sok hívőt) , akik szellemileg jobban képzettek, szintén meglep az az érzés, hogy őbennük is élet-halál harc folyik. Számukra ki lesz nagyobb, tehát inkább imádásra-méltó. Krisztus - vagy a Világmindenség? A Világmindenség folyton-folyvást növekszik, határtalanul. Tehát föltétlenül szükséges, hogy Krisztus hivatalosan, kifejezetten minden mérték fölé kerüljön. Hogy az elsők (a hitetlenek) hinni kezdjenek, s hogy a többiek (a hívők) továbbra is hegyjenek, ehhez az szükséges, hogy odaállítsuk az Emberek elé az Egyetemes Krisztus Alakját. B/. Egyesek szemében indokolatlannak, mesterségesnek, szubjektívnek tűnik az Egyetemes Krisztus utáni vágy. Ők nem érzik szükségét. Ezeknek egyszerűen így válaszolok: minden egyéni vágytól függetlenül is, számotokra is szükséges az Egyetemes Krisztus. Ő az a Valóság, aki in se - önmagában adhatja meg a Dogma egyensúlyát. Krisztust (kezdettől fogva és szerencsénkre minden kedvező alkalommal) elhalmoztuk az egyetemes Közvetítőszerep tulajdonságaival: „Omnia in ipso, per ipsum”: minden benne és általa… Figyeltünk-e már arra, hogy a mi Klasszikus Filozófiánk és Teológiánk számára milyen súlyos teherré válnak ezek a jellemvonások, amint a Világmindenség egyre óriásibbnak tárul fel kötött erőivel (determinizmusaival), múltjával és kiterjedésével? Valami elemista elképzelésű parányi Krisztus foszlik köddé az ilyen szakadatlan lét-folyam hatására, amit elővarázsol a Tudomány; de feltárul és követelő erővel áll elénk a Hagyománynak és a Misztikának nagy Krisztusa. Ehhez az utóbbihoz kell fordulnunk. C/. Tehát az Egyetemes Krisztust tanulmányozni: ez nemcsak annyit jelent, hogy vonzóbb valakit állítunk a Világ (hitetlen és hívők) elé. Már azt is jelenti, hogy szükséges átöntésnek vetjük alá a Teológiát (dogmatikát, misztikát, morálist). Csakhogy ez az átöntés (új ötvözet-formálás) automatikusan, életbevágóan, simán, megszakítás nélkül meg fog történni, már ama egyszerű tény következtében, hogy a keresztény gondolatvilág igyekezni fogja előtüntetni annak az Egyetemes Krisztusnak vonásait, akit mindig is imádott, de nem értette meg elég határozottan, hogy mi is ennek a jellemvonásának végtelen értéke. Mert hát: 1. Hogy Krisztus valóban egyetemes legyen, ahhoz az kell, hogy a Megváltás - tehát a Bukás is - az egész Világmindenségre terjedjen ki. Ennek következtében az eredeti bűn kozmikus természetet ölt; a Hagyomány mindig ilyennek ismerte el; d emert mi már új dimenziókat ismerünk a Világmindenségben, ezért gyökerestül át kell formálnunk azt a történeti elgondolást és a Bukás tovaterjedésének (túlságosan csak jogi) módját, amilyennek mi általában elgondoljuk. 2. Hogy a Világmindenséget teljes egészében érhette, légyen olyan baleset, ami néhány lélekben lejátszódott - ehhez az ekll, hogy közönséges elképzelésünknél végtelenszer nagyobb legyen az összefüggése (kohéziója), „in unitate materiae et in unitate spiritus”: az anyagnak egységére és a szellem egységére vonatkozóan. Hogy a Világ eleget tehessen a dogmatikai adatoknak, már nem lehet egymásmellé rakott dolgok halmaza; nagy, egybefont és szervesen fejlődő Egésznek kell felismernünk. - A Kereszténység elméleti szakembereinek

17 az Egy és a Sokaság egész Metafizikáját újra kell alkotniuk, ha azt akarjuk, hogy Filozófiánk megfeleljen Teológiánk követelményeinek. 3. Ha Krisztus egyeteme (azaz lassan-lassan éri el teljességét minden teremtményből kiindulva), akkor ebből az következik, hogy Országa lényegesen túlárad a szoros értelemben természetfölöttinek nevezett élet területén. Az emberi tevékenység nemcsak a maga jó szándékának, hűségének, engedelmességének hozzáadásával (hozzájárulásával), hanem munkájának anyagi részével is hozzátartozik Krisztushoz, közreműködhet Krisztus beteljesedésében. Minden haladás - akár a szerves életben, akár a tudományos ismeretek terén, akár esztétikai képességeivel, akár a szociális felelősség növekedésében - tehát még tárgyát illetően is kereszténnyé tehető (krisztusivá alakítható), mert hiszen minden haladás - in se, mint haladás - szervesen ojtódik be a szellembe, a szellem pedig Krisztusnak van fenntartva. E nagyon egyszerű látásmódnak köszönhető, hogy leomlik az a sajnálatos választófal, amely jelenlegi elgondolásainkban mégiscsak ott van a keresztény Erőfeszítés és az emberi Erőfeszítés között. Mivel az emberi Erőfeszítés megszentelhető lesz nemcsak in operatione (mint munka), hanem in opere is (mint munka eredménye: alkotás, mű /Tevékenységem értékét nemcsak jó szándékom tisztasága, hanem végeredményének tárgyi helyessége is méri: „Aki igazságban cselekszik, az jut el a fénybe” Jn.3,21. Ebben Az Isteni Miliő egyik főtételét ismerhetjük fel. A francia kiadó megjegyzése./), ezért a keresztény ember számára a Világ teljesen istenivé válik. - S ezzel az egész Aszkézis és az egész Misztika is megújul. 4. Végül pedig hogy Krisztus beteljesedése ilyen munkájának teljes egészében meg legyen az értelme s hogy megérje azt a fáradságot, amibe Istennek kerül, - ehhez az kell, hogy annak a titokzatos Együttesnek, amit Krisztus és a Világmindenség (a Krisztusra központosult Világmindenség) alkot, sajátos, rendkívüli értéke legyen. Az Egyetemes Krisztus imádása ama - igen fontos és mégis sokszor oly felületesen eltusolt - kérdés felé fogja irányítani a keresztény gondolatvilágot, hogy in se - önmagában - mi a lelkek értéke, vagyis mi a Világ értéke, azaz egyszóval kifejezve: a Teremtés „miért”-je felé. Legfőbb ideje lenne, hogy most, amikor az emberi szellem önmgaában-Egészként kezdi felismerni a Kozmoszt, elgondolkozzunk egy kicsit azokon a viszonyokon, amelyek azt az Egészet és Istent összekapcsolják. Igen könnyedén intéznénk el a kérdést, ha hirtelen úgy válaszolnánk: szeretetből teremtett, külső dicsőség jár érte. Vajon nincs-e még más valami is a Kinyilatkoztatásban? Tehát láthatjuk, hogy az Egyetemes Krisztus kérdésének fölvetése végeredményben annyit jelent, hogy az egész keresztény lelkivilág természetes központjára, a jelenlegi Egyház életének velejére irányítjuk eszmélődésünket, imánkat, a haladást. Ha ezt megértjük és ha összehasonlítjuk, hogy a Hagyomány miként bontakoztatta ki - például az angyali üdvözlet „kekharitómené” („malaszttal teljes”) szavának jelentését és az Egyetemes Krisztus elgondolását, amint Szent Pál több fejezeten át kifejti - elámulunk, mert amott egy kicsinyke, oldalt kihajtó rügyből származik egy bőségesen szertelombozó ág; emitt magának a keresztény élet fájának sudara, életnedvtől duzzadóan, s ugyanakkor szinte változatlanul az Egyház első százada óta. Mivel magyarázhatunk egy ekkora s ilyen mélyreható különbséget? Én ezt válaszolom: mindenekelőtt az emberi szellem kibontakozásának folyamatával. A keresztények egyre inkább kifinomultak, érzékenyek és emberiek lettek, s

18 ezzel máris nagyobb odaadással tudták szeretni Miasszonyunkat. Ezt a fokot a Középkortól kezdve érték el. Hogy pedig nagyobb szenvedéllyel tudják szeretni a nagy Mindenséget és azt is megérezzék, hogy Krisztusnak uralkodói igénye ennek a Mindenségnek magára-öltése, ehhez hosszantartó megfigyelésre, önmaguk uralmára volt szükségük az embereknek. Ezek az új nagyságrendi érdeklődési irányok ma még éppen hogy csak kezdik határozottan fölkelteni figyelmünket. Véleményem szerint van még egy másik, kevésbé mélyreható, de még közvetlenebb oka is annak a mozdulatlanságnak, amibe Szent Pál óta merevedett az Egyetemes Krisztus eszméje: ez pedig éppen az, hogy a filozófiában jogtalanul duzzadtak fel a logikai, erkölcsi és jogi fogalmak. Családi és szociális viszonyokkal könnyebb, biztosabb (tutius) és hasznosabb kifejezni az Isten és az ember között fennálló kapcsolatokat (a mi Urunk Jézus adott rá példát). Ezek az analógiák helytállóak, mert a Krisztusban történő egyesülés személyek között történik. Csakhogy ezek az analógiák elégtelenek. Hogy az igazit elérhessük, ahhoz a valóban természetes, fizikai valóságoktól kölcsönzött analógiákkal kell finomítanunk ezeket az analógiákat. Isteni barátság, isteni örökbe-fogadás: ezek olyan kifejezések, amelyek a Világmindenség gyógyíthatatlan hozzá-alkalmazásának, átalakulásának, szerves újraöntésének felelnek meg. Az Isten szabad akarata: ez a Kozmosz minden megkötöttségének (determinizmusának) sajátos hozzáidomulását jelenti. Amíg jogi és erkölcsi viszonyok könnyű alkalmazási területén maradunk, addig nemigen zavar, hogy Krisztus egyetemes uralmát megmagyarázzuk egyes teológusok gyermekded filozófiájában (mert hát elég úgy elképzelni, hogy a Világ külsődleges módon van Jézusnak szánva /pl. olyan „rendeltetése” van, mint amilyen a mi „tulajdonjogunkhoz” hasonlít/). - De ha a „szervesnek” szemléletmódját fogadjuk el, Krisztus központi méltósága máris óriási, mindent magába fogó Valóságnak mutatkozik, saját szolgálatára formál át, kovácsol újra minden hitet, minden vallási gyakorlatot és minden rendszert. Én azt gondolom, hogy a teológusok azért maradhattak oly sokáig érzéketlenek az Egyetemes Krisztus alapvető misztériuma iránt, mert gondolatvilágukat nem uralta eléggé az az elv, hogy a szervesnek elsőbbsége van a jogi fölött. Ha a „népi”, emberi és keresztény öntudat tölti be azt a feladatot, hogy figyelmeztesse Izrael mestereit: soha, de soha nem lesz jogunk végleg karba tett kézzel pöffeszkednünk valami tan fölött, még ha olyan nagyon kényelmes is. „Az Egyet, a szerveset akarjuk, mert Krisztus így tűnik elő szívünk mélyén” - manapság így beszél már igen sok lélek. Vajon nem azért van-e ez, mert eljött az a pillanat a fának még alvó hajtása számára, hogy ismét növekedni kezdjen? Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az Egyház számára új, az emberiség jelenkorának csodálatosan megfelelő ciklus kezdődik: a Világegyetemen keresztül imádott Krisztus ciklusa! S akik hallják már a Mester lépteit, virrasszanak, vágyódjanak utána és dolgozzanak.

Párizs, 1920 január

19

TUDOMÁNY ÉS KRISZTUS vagy ANALÍZIS ÉS SZINTÉZIS

Néhány megjegyzés: az Anyag tudományos vizsgálata miként segíthet és kell is hogy segítsen ahhoz, hogy felemelkedjünk egészen az isteni központig. Barátaim! Nélkülözhetetlen, hogy a „Tudomány és Vallás” két területének kölcsönös viszonyait a lehető legvilágosabban lássák azok az emberek, akik - mint Önök is - arra hivatottak, hogy egyetlen emberélet keretében társítsák a tudományos munkát és a keresztény erőfeszítést. Ez a határozott látás azért is szükséges, mert az Apologetika idevágó próbálkozásai nem mindig voltak eléggé kiegyensúlyozottak. A hitvédelem szakemberei néha ellentéteket támasztottak kétségbevonhatatlan fölfedezésekkel szemben; máskor pedig a tudományos tényekből olyan filozófiai és teológiai következtetéseket vontak le, amelyeket a jelenségek tanulmányozása nem adhat meg. Egyszer úgy mutatják be a Tudományt, mint valami rossz, kísértő, rosszat elővarázsoló Erőt; máskor pedig isteni fényként magasztalják, mint olyan nemes erőfeszítést, amelyre a kereszténynek törekednie kell. Most nem szándékszom kifejezetten elemezni azt a problémát, vajon a Tudomány a keresztény ember teljes kibontakozásához miért szükséges, nélkülözhetetlen, jó valami. Ehhez az alapvető kérdéshez csak bevezetőt szeretnék adni, s ezért azt kísérlem meg, hogy keresztény módon megszerettetem Önökkel a Tudományt. S ezért a következő tételeket állítom Önök elé: 1/. A Világ tudományos vizsgálata lényegesen analítikus jellegű, s ezért kezdetben az isteni valóságokkal ellenkező irányba visz minket. 2/. Másrészt viszont a dolgoknak ugyanaz a tudományos átelemzése feltárja számunkra a Világ szintetikus szerkezetét s ezért arra késztet, hogy forduljunk vissza: a dolgokba hatoló tudományos kutatómunka természetes meghosszabbodása a Dolgoknak egyetlen Központja felé, a mi Urunk és Istenünk felé röpít minket.

I. Analitikus kutatómunkája során a Tudomány nem lelhet Istenre Bármit mondjanak is a túlzó pragmatisták, a mindenben csak hasznot kereső emberek, az Ember egész élete során a tudást keresi és még a kenyérnél s az anyagi jólétnél is inkább kutatja. Életünk lényege sem az, hogy jobblétre törekedjünk, hanem hogy egyre teljesebben igyekezzünk élni. Van bennünk valami ösztönös vágy, amely a kétkedők és álbölcsek minden kerékkötő okoskodásánál is erősebben szólal meg bennünk: hogy egyre teljesebben lehessünk, ahhoz először is az kell, hogy mindig többet tudjunk. Szellemünk velejébe fúrja gyökereit az a meggyőződésünk, hogy valahol körülöttünk titokzatos Tűz rejtőzik; s hogy boldogok lehessünk, ezt a Tüzet kell

20 megkaparintanunk; - van valami láng, amely a világ mély értelmére világít rá, s látásunk ennek segítségével veheti hatalmába és öntheti újjá a dolgokat. Az emberiséget mindig az a hajlíthatatlan remény éltette, ma is élteti, hogy a természet felkutatása révén megtalálhassa a Valóság titkát, rátehesse kezét a Létezők növekedésének rugóira: fölfedezze a Titkot, meglelje a Forrást. - S a tudásnak kutatómunkáját, még ha annyira pozitivista is, ahogy ő állítja, föltétlenül színezi, átszövi, vagy még inkább gyökereiben élteti valami misztikus remény… Tehát szellemünk lényeges törekvése az, hogy próbál behatolni a Világ szívébe. De hát merre kell tartanunk, hogy elérkezzünk arra a vágyva-vágyott pontra, ahol minden homály fénnyé változik és minden antagonizmusnak az emberi tevékenység engedelmes szolgájává kell átalakulnia? Lehet, hogy bizonyos időn át azt képzelhették az Emberek, hogy a világ Titka távoli földrajzi helyen rejlik: bizonyára rátalálhatunk a Lelkek vagy az Istenek honára - így képzelték - , ha eljuthatunk a Föld legtvolabbi vagy járhatatlan régióiba, megmászhatjuk az Olympusz csúcsát, behatolhatunk erdők mélyébe, elérünk nagy folyók forrásához, megvethetjük lábunkat a pólusokon, leszállhatunk az áthatolhatatlan föld talajának gyomrába. Ekként a dolgoknak valamiféle meghosszabbodását, vagy éppen másik arcélét érhetnénk el. Egy nagy utazás, bátor vállalkozás máris eljuttathat a titokhoz, ami annyira izgat. Az istenit csak a testek homálya vagy a látóhatár köde fátyolozta el szemünk elől. Barátaim, még messze voltunk attól, hogy a módszeres kutatómunka befejezte volna földkörüli útját s elvégezte volna a mélységek feltárását, s máris mosolyogtunk e gyermekded elképzeléseken. Maga a józanész sugallta, hogy a Világmindenség felszínén járva mindig csak hozzánk hasonlóra lelhetünk. A Világot egymásra következő zónák alkotják, a létezők koncentrikus szféráival emeletesen fölépülő síkok, amelyek egymást vezérlik. Hogy többet tudhassunk, ahhoz el kell hagynunk azt a kört, amelyen mozog a jelenlegi élet. A fény csak mélyben található meg, s akkor fog felragyogni, ha elhagyjuk a létezők dióhéját és azt sikerül fölfedeznünk, ami bennük rejlik, a mélyben. Az Ember megértette, hogy hiába kerülgeti a dolgokat, semmire sem fog találni, ami érthetővé tenné őket számára. Ezért hát elhatározta, hogy beléjük hatol. De igazában mit jelent az a metafora, hogy „behatolni a dolgok mélyére”? Minden létezőnek két pólusa van: egy alsó, ahonnan kiindul és egy felső, ahová tart. Hogy megleljük a létező magyarázatát, hogy beléje hatoljunk, melyik irányba kell tartanunk? Vajon azon a határozott úton, ami a testek titkába száll alá? Avagy azon a fátyolos ösvényen, amely a lélek meghosszabbodásai felé irányul? Az emberek nagy része számára látszólag föl sem merül ez a kérdés. Hiszen ha meg akarjuk tudni, hogy mi van egy szobában, kinyitjuk az ajtót. Ha ismerni akarjuk az óra belsejét, szétszedjük. Ha tudni akarjuk, hogy mi van a dióban, széttörjük. Ha a szellem tudni akarja, h9ogy miből áll egy dolog, akkor első mozdulata az, hogy szétszedi részeire, analizálja. Az egész Tudomány ebből az ösztönös gesztusból indult ki. A Tudomány lényegében analízis, elemzés. Kutatómódszerét, következtetéseit az az elv vezérli, hogy a dolgok titka az elemeiben rejlik; tehát ha meg akarjuk érteni a világot, hát elég eljutnunk azokhoz a legegyszerűbb pontokhoz, ahonnan kiindult. Önök is, akárcsak én is, ismerik azt a bámulatos sokféle előrejutást, haladást, amit az ember ebben a században (XX.) megvalósított a Valóság elemző kutatómunkájával. 1/. Az élettelen Anyag területén sikerült rendkívüli látási élességgel szétválasztanunk az Anyag felsőbb és alsóbb elemeit, - a fejünk fölött létező

21 Világegyetemnek csillag-szerkezetéről már van valami elgondolásunk (s ezt igen pontos méréseknek köszönhetjük, amelyek lehetővé teszik, hogy az égitesteket el tudjuk helyezni a térben, meg tudjuk mérni sebességüket, mert felnagyító és fényképezési módszereink egyenkint meg tudták határozni a csillagködök elemeit s ezrével fedeztek fel új csillagokat az égbolton). „Szétmorzsolva” érezzük magunkat, mert fölfedezzük, hogy a világ felső, „makroszkopikus” egysége, jelenleg ismert legnagyobb molekulája a spirál-köd, amely millió és millió Tejútból áll, s ezek ott keringenek a térben, ameddig csak elér szemünk. Amikor pedig a mikroszkopikus területre vittük át elemző munkánkat, szemünk elé tárult Pascal második végtelenje. Előbb vizuális téren, majd bámulatos leleményességű és pontosságú módszerekkel, vagyis közvetett módon fedeztük fel az Anyag mélyén az egyre parányibb természetes egységek egész csodálatos sorát: ultra-mikroszkóp alatt táncoló kolloid-szemcséket, elektrolitokban keringő molekulákat vagy gázban nyüzsgő molekulákat, elektromos töltésű atom-részeket, amelyeket már számlálni és mérni is tudunk, és követni bírjuk keringésük parányi fázisait. 2/. Azt a szétkülönítő munkát, amelyet optikai és kémiai módon a nyers Anyagban elvégzett, a Szerves Anyag területén is megvalósította a Tudomány. Az élőlény először úgy tárult szemünk elé, mint sejtekből álló valami; aztán a sejtek maguk is: mint protoplazmából és sejtmagból álló létezők. Azt gondoltuk talán, hogy vége van a szétkülönítő munkának… Egyáltalán nem. A sejtmagot most már végtelen bonyolultnak látjuk; nukleáris szerkezete hihetetlenül összetett és olyan „proteikus”-nukleáris szerkezetű épületen nyugszik, amit még nem elemeztünk szét eléggé, de már pontosan körülírtunk. Íme tehát még testünk mélyén is nemcsak sejtekből álló, hanem kémiai sokaságot fedeztünk fel. S ennek az összekapcsolódásnak révén az élő szubsztancia csatlakozik a molekulák és elektronok egyre mélyebbre nyúló sorához. 3/. A Tudomány tehát feltárta és osztályozgatta a Világ anyagi elemeit. De ugyanakkor szétszedte energetikai rugóit is. A fizikai-kémiai mozgások hihetetlen bonyolultságát - kezdve azokkal, amelyek méltóságteljes mozgás látszatát keltve hajtják az égitesteket, egészen azokig a mozgásokig bezárólag, amelyek a kutatásaink során eddi9g elért korpuszkulákat késztetik vibrálásra, - lassacskán néhány, aránylag egyszerű összetevők csoportjára vezette vissza. A világ egész egyensúlyát pár olyan egyenlet-csoporttal kifejezhetjük, amelyek két energiát tartanak számon: az elektro-magnetikusat és a gravitációsat; s az egyensúlyt visszavezetik néhány föltételre, melyeket négy-változó-tényezős egyenlet-csoportok fejezhetnek ki. A tömegek elemzése és az energiák elemzése egymást támogatta, s ekként a dolgok természetes elemeinek szétkülönítését olyan messzire hajtottuk, hogy már nem tudunk a világ végső szöveteként mást megkülönböztetni, mint csak a vég nélkül leegyszerűsített partikulák hihetetlen sokaságát; ezekről pedig már képtelenség megmondani, hogy mi különbözteti meg őket egymás között, vagy hogy mi választja el attól a miliőtől, amiben fürdenek. Ezek a végső részecskék olyan óriás számúak, oly kevéssé vannak egyedi vonásaik, hogy szinte teljesen folytonos energia-szőnyeget alkotnak. 4/. Nos hát egy másik módszer is biztosít arról, hogy az a végtelenül szétosztogatott Világ, amelyet feltárt előttünk a tudományosan elvégzett tapasztalati analízis, nemcsak elképzelt valami, nem mesterséges agy-terméke a Valóságon elvégzett műveleteinknek. Ha a jelenleg megfigyelt testek térbeli vizsgálatát kiegészítjük időbeli tanulmányozásukkal, vagyis történeti megfigyelésükkel, akkor azt vesszük észre, hogy megint ugyanazon törvény szerint oszlanak szét, szedhetők darabokra. Mert hát nincs olyan szerves (vagy szervetlen) létező, amelyik már készen, már teljesen kialakulva jelenne meg; de mindig úgy mutatkozik a

22 tapasztalat számára, mint előző állapotok végeláthatatlan sorára támaszkodó létező (ezek az előző állapotok pedig az Anyag sűrűsödésének különféle fokai, az Élet által megkísérelt fokozati formák). Próbáljuk csak egészen az eredetéig követni ezeknek az egymásra következő állapotoknak láncolatát: egy bizonyos Múltba-visszafordulás végén (amit csak ahhoz a kicsinységbe-visszatekintéshez hasonlíthatunk, amit a kémiai analízis valósított meg, amikor az anyagi tömegeket elemezte) meginta partikulák világával találkozunk. A Múlt történeti analízise csatlakozik a Jelen fizikai-kémiai analíziséhez. Akár tudományos módszerekkel megyünk vissza a Világ időbeni kezdete felé, akár a jelenlegi szerkezetének titkaiba hatolunk, minden hasonlóképp visszatér elemek nyüzsgő sokaságához, amelyeket csakis a nagy számok és a véletlen statisztikai törvényei irányítanak. Íme, barátaim, a tudományos analízisnek próbálkozásai ennyire, minden reményt túlszárnyalva sikerültek. Fel akartuk törni a tojáshéjat, meg akartuk nyitni a Dolgokat, s íme a dolgok elképesztő könnyen engedtek a nyomásnak. Ahogy egymásután különböző oldalról hulltak rá csapásaink, ezek a dolgok fokozatosan vezetődtek vissza olyan valamire, amiről már nem tudjuk megmondani, vajon Anyag-e vagy Erő. Minden valamiféle energiává olvadt, aminek kezdetleges tömege és szinte csak szerkezet-vázlata van s ami egyszerre jelenti a Világ jelenlegi szubsztanciáinak legegyetemesebb formáját s ugyanakkor azt az őskezdeti tartályt, ahonnan nyilván az egész múltja előkerült. Ennek a sikerekkel annyira elhalmozott nagy erőfeszítésnek végén vajon közelebb jutottunk-e ahhoz a központhoz, amit el akartunk érni? Közelebb érkeztünk-e a dolgok szívéhez, Titkához, Forrásához? Végre rátapintottunk-e arra, ami megmagyarázza őket? Igen, csakhogy nem úgy, ahogy gyakran elgondoljuk. Az az ember, aki a tudományos analízissel az Anyag legalsó határaihoz jutott el, kezdetben arra gondol, hogy az Anyag utolsó partikulái révén csakugyan kezében tartja a Mindenség sok gazdagságának magát a lényegét. „Az elemek a teljes egésznek erejét tartalmazzák; akinek tehát kezében vannak az elemek, az birtokolja a teljes egészet” - íme szavakkal talán meg sem fogalmazva - ezt az elvet fogadja el sok tudós, sőt filozófus is… Ha ez az elv lenne igaz, akkor azt kellene mondanunk, hogy a Tudomány a materializmusba szorít minket vissza. Mert hát ahogy egyre jobban előrejutott a tudományos analízis, lassacskán úgy tűnt, hogy mindaz, ami „lélek”, ködhöz hasonlóan tűnik el látásmódunkból: az a teremtő és gondviselő hatalom, amely irányítja a Világot, evolútív tények nyalábjává foszlott szét a Tudomány szemében; a szabadság sokféle determinista megkötöttségre; a szerves élet fizikai-kémiai jelenségekre; a fény rezgésekre; a molekulák elektronokra. Istenség, erkö9lcs, élet, érzékelés, folytonosság… egymás után halványodtak el, hogy egyre személytelenebb elemek nyüzsgésének adjanak helyet. Ha az analízis csakugyan elvitt minket a dolgok központjába, vagyis valóságuknak és szilárdságuknak végső pontjára, hát akkor vége a szellemnek, vége a szellem uralmának, a szellem elsőségének! Végeredményben minden csak sokaság és tudatnélküliség. Mit kell erre válaszolnunk? Barátaim, hogy széttörjük a materializmus halálos igézetét, hogy rátaláljunk a szellemi Világra s közben meg ne tagadjuk a Tudományt, csak ezt kell állítanunk: Az analízis szükséges és jó. De nem vitt el minket oda, ahová gondoltuk. A materializmus alapvető perspektíva-tévesztésből születik: sokszor azt képzeltük, hogy a Tudomány révén a Világ lényeges szféráiba érkeztünk, a Mindenség legsűrűbb régióiba, a Szilárd Állandóság és az Abszolút honába; igazában pedig csak a Valóság legalsó határaihoz jutottunk el az

23 analízissel: oda, ahol a létezők a legszegényebbek s alehető legjobban morzsaszerűek és ritkák. Egységet, szintézist akartunk találni; meg is leltük az egységet is meg a szintézist is, de nem a gazdag felsőrendű szintézist, nem az összpontosulás egységét. Csak olyan egység van kezünkben, ami az egyveretűbe-senyvedő egységet jelenti, a jellemvonások elhalványulásának szintézisét (amit tudományos „szintézisnek” neveznek /v.ö. a tömegvonzás sugárzásainak általános elméletét/, az nem más, mint a Valóságnak visszavezetése egy közös kisebb elemre). Vessünk csak egy szempillantást arra, amit végeredményben meghagyott számunkra a Tudomány, hogy megszervezhessük a Világot: olyan atomokat, amelyek többé-kevésbé szétolvadnak valami alaktalan energiába. Ez édeskevés. Ez igen alsórendű valami. De vajon ez már legalább valami? Szilárd-e, határozott, halhatatlan, abszolút valami? - Egyáltalán nem. Ha jól megnézzük azt a végső anyagi üledéket, ahol jelenleg megállt analízisünk, el kell ismernünk, hogy csak valami alsórendű köd gomolygása: valami határozatlan. Lehet, hogy a Valóság szételemzését sosem bírjuk továbbvinni a most elért ponton túl. Ebből ne arra következtessünk ám, hogy megtapintottuk a dolgok ellenállásának mélypontját, az első elemet, valami tovább nem bontható egyszerűséget, örök szubsztrátumot. Minden tudományos kísérletünk arra figyelmeztet, hogy az elektron alatt, az energia alatt még tovább analizálható az Anyag, határtalanul tovább bontható természetes elemekre, időben és térben, s hogy a szó etimológiai értelmében nincsenek is atomok (nincsenek szétvághatatlanok). Az Anyag lényegében határtalan sokaság, por: tehát lehetetlen rá építeni; s aki véges-végig az Anyagot akarná követni, anyagi útján, az a semmibe tartana. Az Anyag nem szilárd alapja a Világnak: az Anyag az az irány, ahol a dolgok egyre inkább eltűnnek, amint apránkint veszítenek egységükből. Egészen az „atomokig” kellett leszállnunk, hogy megértsük ezt az igazságot; de most már soha többé nem szabad elfelejtenünk: az analízis során kifolyt ujjaink közül éppen az, ami a létezők értéke és szilárdsága; a dolgok egyetlen szilárdságát szintetikus elemük adja meg, vagyis az, ami - többé-kevésbé tökéletes fokon - a lelkük, szellemük. Kritikai szándékkal térjünk csak vissza az analízis munkájára, amely a szellemi élet magaslatairól egészen az elektronok szemcsés nyüzsgéséig vitt el minket. Eljárásmódunk a fokozatos részekre osztogatás volt. Ennek során mindenegyes esetben két elemet választottunk külön: egy rendező, súlytalan, elemezhetetlen szintetikus elvet és a rendezett (mérhető) elemeket. Éppen az analízis értelmében következett be az, hogy minden esetben ködbefoszlott a rendező elv. Tehát a rendezett elemekre irányult figyelmünk, mert úgy tűnt, hogy szilárdabb természetűek. De aztán ezek is engedtek az analízisnek, feladtak egy új rendet és alsóbb fajta elemekre tértek vissza. És így tovább. Ekként tettük útfélre a szobrot, hogy a márvány-szemet tanulmányozzuk. Félreraktuk a fény érzéklését, hogy megőrizzük az éter-rezgést. Szögre akasztottuk a sejt életét, hogy kémiai csoportosulásokat tartsunk meg helyükben stb. Azt véltük, hogy ilyen módon a szilárdabb felé tartunk, valamihez, ami a nemrendezett első elem lesz. Ez az eljárásmód képtelenségnek bizonyult. Az igaz, hogy fölfedeztünk vele egy olyan törvényt, amely a valóság szerkezetét fejezi ki: rangsort, hierarchiát kifejező törvény és egyre nagyobb bonyolultság az egységben. De bizony maga a Valóság, a legeslegfontosabb Valami, amit el akartunk érni, kicsúszott kezünkből, sőt mindenegyes analízissel csak egyre távolabb kerültünk, akárcsak a fény tűnik el annak szemében, aki a fényvisszaverődést kutatja. Bizony abban az irányban haladtunk előre, ahol minden darabokra esik szét, homályba borul; az Abszolút, a Megragadható viszont a központban van, abban az irányban, ahol minden kiéleződik és végül csak egyet alkot.

24 Mindenegyes dolog több-valami, mint azok az elemek, amelyek alkotják. S éppen ez a többvalami, ez a lélek az igazi összefogója ama dolog szilárdságának. Azt mondhatjuk, hogy a dolgok szerkezete - akár egyedekként, akár teljes együttesükben nézzük őket - kúphoz hasonlít. A kúpon van csúcs és alap, összpontosulási központ és határtalanul széttartó régió. Az a megfigyelő, aki a kúp tengelyét követi s a csúcs felé tart, végül elér egy olyan pontot, ahol minden szerkezeti vonal találkozik és egybefonódik. Viszont ha ellenkező irányba tart ez a megfigyelő, akkor a kúpelemek határtalan szétválás felé tart. Nos hát a Világ analitikus felkutatásakor a kúp alapja felé mentünk: a Világ ezért látszott szétfoszlani kezünk között. Ez nem jelent bukást, sőt inkább komoly fölfedezés. Mivel megláttuk, hogy körülöttünk egyre i9nkább porrá foszlanak a létezők, e figyelmeztető jel alapján végre meghatározhatjuk a Világegyetemnek azt a pontját, ahová elérkeztünk, megérthetjük szerkezetét, helyes perspektívát alkothatunk a dolgokról s elhatározhatjuk, hogy milyen irányban rejtőzhet az, amit keresünk. Most már tudjuk, hogy mit is jelent „behatolni a dolgok szívébe”. Hogy eljussunk a Világ fényes, szilárd, abszolút zónájába, ahhoz nem arra van szükségünk, hogy a lefelé legmélyebb és hátunk mögött legtávolabb lévő felé tartsunk, hanem afelé, ami legbensőségesebb a lélekben és legújabb a jövőben. Az Elemiben és a Múltban annyira nincs titok, akárcsak a kontinensek és a szakadékok földrajzi fenekén. Csak délibábos elképzelés miatt gondoljuk azt, hogy a dolgok igazi titka az eredetükben rejlik. A „kezdet” mindig úgy fut el szemünk elől, akárcsak a látóhatár széle. A dolgok eredetét ugyanúgy nem lehet megtalálni, mint ahogy képtelenség megmarkolni egy folyó forrását: crescit eundo: úgy növekszik, ahogy egybegyűlnek a vízcseppek és amint előrehalad a vízerecske. A Világ magyarázatát és szilárdságát felsőrendű, egyre jobban vonzó és megszilárdító Lélekben kell keresnünk, aki nélkül a Világegyetem gyökeres porfelhős állapota sosem jutott volna ki a kezdeti sokaság állapotából. Aki látni tud, annak az Anyag azt nyilatkoztatja ki, hogy az elsőség, a főhely a Szellemé. II. A „tudományos” visszatérés az isteni központba Barátaim, milyen lesz módszerünk, vezetőnk, hogy behatolhassunk a Valóságba abban az új irányban, amely a keresés és a feltalálás igazi útjaként mutatkozott számunkra? Leszálltunk már azon a lejtőn, amely automatikusan visz el a legelemibb, a leginkább szétosztott felé; ezek után hogyan ismerhetjük fel azokat az előreláthatatlan és bonyolult ösvényeket, amelyek a leginkább szintetikus s a legjobban új felé emelkednek? Vajon kérhetjük-e a Tudománytól, hogy megint ő vezessen eme új nap folyamán? Már levitt a dolgok szétfoszlásának pólusára. Vajon képes-e arra is, hogy felvigyen a végső társulásuk csúcsára is? Sokan azt hiszik - s önök is bizonyára hallották már sokak szájából - : ”A Tudomány elég erős, ő egyedül is meg tud menteni minket”. Mivel mindent szétszedett, a Tudománynak kezében van az a titok, hogy miként kell össze is rakni: rátette hát kezét arra az erőre, ami Isten kiváltságának tartottunk. „Nézzék csak - mondogatják - mekkora eredményeket értünk már el. Már tudjuk (vagy nemsokára képesek leszünk) tetszésünk szerint vibráltatni az étert, végtelen bonyolult szerkezeteket összeállítani, amelyek a szerves Anyag útján járnak. Valamikor talán oda is eljutunk, hogy sikerül mesterségesen előállítanunk olyan körülményeket, melyek közt tetszésünk szerint fakaszthatjuk fel az életet. Miért ne tehetnénk rá kezünket a még szentebbeknek tartott energiákra is? Az orvosi és a lélektani tudományok

25 még tapogatóznak tapasztalati téren. De még nem mondták ki az utolsó szavukat. Ha uralmunk alatt tartjuk majd a testnek és a léleknek energiáit, vajon nem sikerül-e módszeresen fölszabadítani magunkat szervezetünk határai alól, hogy tudományosan alakítsuk magunkat szellemivé?...” Imént találkoztunk azzal a kísértéssel, azzal az illúzióval s igyekeztünk le is győzni, amely azt akarta velünk elhitetni, hogy csak anyagból vagyunk. Hogyan fogunk eme új, áltudományos perspektíva fölé kerekedni, amely szerint olyanok lettünk, mint az istenek? Jól tudom, hogy oktalanság lenne előre meghatározni a tudományos szintézis útján egy olyan pontot, amit sosem fog átlépni. Tehát óvakodom attól, hogy ilyenfajta jövendölésekre támaszkodjam, amiket egyébként a tények már igen gyakran meghazudtoltak. Sőt még ezt is állítom: emberi kötelességünk úgy cselekedni, mintha nem is lennének határai hatalmunknak. Létezésünk révén tudatos munkatársai lettünk egy olyan Teremtésnek, amely bennünk folyik tovább, hogy minden valószínűség szerint elvigyen valami (még földön is adódó) cél felé, ami jóval magasztosabb és távolibb is, mint gondolhatjuk; segíteni kell tehát Istent minden erőnkkel s úgy kell bánnunk az anyaggal, mintha csak saját ügyességünktől és szorgalmunktól függne üdvösségünk. Ezt vallom én. De mégis teszek egy megjegyzést. S aki ezt helyesen megérti, annak szemében a Világ tudományos meghódításából minden gőg és merevség el fog tűnni: bármekkorák legyenek is a Tudomány sikerei az Anyag uralmunkba-vétele terén s az élet erő fölfakasztásának ügyességében, attól nem kell tartanunk, hogy a haladás ilyen lépései bármikor is logikusan arra kényszerítenének minket, hogy fölengedjük az erkölcsi és vallási erőfeszítés rugóit; éppen ellenkezőleg: biztosak lehetünk, hogy a tudományos sikerek még követelőbb erővel fogják bennünk megfeszíteni ezeket a rugókat. Ha gondolkodunk, hát lehetetlennek, ellentmondónak mutatkozik az a próbálkozás, hogy - mint a Titánok - erkölcs nélkül vagy erkölcstelen módon feszegessük a több-lét kapuit. A szerves egység felé irányuló erőfeszítés már a lényege (struktúrája) alapján társul a szívnek s az akaratnak bizonyos benső magatartásával. Szinte azt mondhatjuk, hogy az Ember tudományos szintézise olyan szükségképp folytatódik erkölcsi haladással, mint ahogy a primitív szubsztanciák kémiai szintézise biológiai megnyilvánulásokban hosszabbodik meg. Titánkodni? Lehetetlen! Miért? Mert 1/. az egyesítő szintézis már önmagában (in se) = alfa erény; és 2/. mert az egymással egyesítő (inter se) szintézis = alfa központ. Még mindig hajlandók vagyunk úgy tekinteni az élet erkölcsösségét, a dolgok misztikus látását, mint felszínes szubjektív jelenségeket, valamiféle alsórendű fizikai szövetanyag energiáit. Pedig valóságosan és közvetlenül hosszabbítják meg bennünk azokat az erőket, amelyek a teremtő áram hatására a Világ egymásra következő köreit alkották meg. Erkölcs és misztika: a szellem igazán szerves szintézisének jele, mértéke, tényezője. Az anyag útjain minél jobban előrejutunk szervezetünk tökéletesítésében, annál inkább lesz szükség arra is, hogy a lényünk által meghódított egység úgy nyilvánuljon meg és teljesedjék is be tudatunk idegszálain, mint a szellem uralma a test felett, és szenvedélyeink összhangba hozása, magasabb fokra emelése (szublimálása). S erőfeszítéseink szorgalmas összpontosítása révén minél jobban közeledünk ahhoz a közös központhoz, ahová tartanak a Világ elemei, annál inkább lesz kötelező az is, hogy mi, a Világmindenség gondolkodó atomjai, „szerkezetileg” rendeljük alá magunkat egyre

26 hatalmasabb kapcsolatoknak, az egyre jobban ismert központ vezérként irányító egyetemes befolyásának - vagyis egyre jobban kell imádnunk. Barátaim, halvány szándékom sincs, hogy a keresztény dogmákat pusztán azoknak a tulajdonságoknak vizsgálatából vezessem le, amelyeket eszünk felismer a Világ szerkezetében. Mi azt valljuk, hogy Krisztus a Világmindenséget beteljesítő teljesség, szintézist teremtő elv; tehát több-valami, mint ennek a Világnak minden eleme együttvéve; vagyis Őt nem levezetni a Világból, annak ellenére sem, hogy a Világ Őreá vár. Ami jogos és erősítő, s amit mi is meg fogunk tenni, az a következő: látni fogjuk, hogy a keresztény szempontok milyen összhangot teremtve válaszolnak arra, amit keresünk. Már láttuk, hogy a Tudomány éppen analiti9kus erőfeszítésének képtelenségével mutatta meg, hogy abban az irányban, ahol a dolgok egységbe szerveződve bonyolódnak, kell lennie összpontosulást létrehozó és Szilárdságot adó legfelső Központnak, amiben minden összefonódik s ami által minden fennáll. Ujjonghatunk (ez nem túlzott kifejezés), amikor azt tapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus a maga teljesen megalapozó erkölcsiségével és lehető legbiztosabb tulajdonságaival milyen csodálatos módon tölti be azt az űrt, amelyet az egész Természet várakozása jelez. Jézus a tisztaságot, a szeretetet, az önmegtagadást hirdeti. De hát mi más lenne a tisztaság sajátos gyümölcse, ha nem a lélek sokféle képességének központosítása és magasabb fokra emelése (szublimálása), magának az Embernek egységessé alakítása? - S a szeretet is mi mást ér el, minthogy egyetlen testté és egyetlen lélekké forrasztja a sokféle emberi egyént, egymás között egyesíti az Embereket? - Végül mi mást jelent a keresztény önmegtagadás, ha nem éppen azt, hogy mindenegyes Embert egy tökéletesebb és még jobban szeretett Létező érdekében kiemel a saját központjából és mindegyiket egyetlen egészben egyesíti? És kicsoda maga Krisztus? Nyissák ki a Szentírást, olvassák csak el legfontosabb és leghitelesebb lapjait. Kérdezzék meg az Egyházat, hogy melyek a leglényegesebb hittételei. Ezt a választ fogják kapni: Krisztus nem olyan járulék, amit a Világ nyakába lehetne akasztani, nem díszruha, nem olyan király, aminek mi képzeljük el, nem nagybirtokos… Ő az alfa és az ómega, kezdet és vég, alapkő és a boltozat szerkezeti kulcspontja, Teljesség és Beteljesítő. Ő zár le mindent és mindennek megadja a saját szilárdságát. Ő a Világ Élete és Fénye. Minden teremtett szellem egyetemes összpontosulása általa történik és küszködve, erejét megfeszítve tart Őfeléje. Ő az egyetlen nagy-nagy értékű és szilárd Központ, amely a Világ eljövendő csúcsán ragyog, azoknak a sötét és örökké lefelé zuhanó régióknak ellenpólusán, ahová lekalandozik a Tudomány, amikor az Anyagnak s a Múltnak útján lefelé tart. Barátaim, íme keresztény szemünk elé tárul az a mélységes összhang, amely összeköti és egymás alá rendeli a sokaságnak és az egységnek zónáját, a Tudománynak lényegesen analitikus területét és a Vallás magas fokú szintetizáló régióját. S ezt látva én azt gondolom, hogy levonhatjuk azt a néhány következtetést, amely ennek a hosszúra nyúlt előadásnak erkölcsi tanulsága: A legelső az, hogy mi, keresztények ne ijedjünk meg és ne kiabáljunk kígyót-békát, amikor a tudományos kutatómunka eredményeit látjuk, akár fizikában, akár biológiában, vagy történeti területen. Egyes katolikusok elképednek, ha szemük elé tárjuk, hogy a Gondviselés törvényei determinista megkötöttségekre és a véletlen játékára ágaznak szét, vagy leglelkibb képességeink alján igen bonyolult anyagi épületek rejtőznek, vagy hogy a keresztény vallásnak gyökerei az emberi tudat természetes vallási kibontakozásába nyúlnak le, - vagy

27 hogy az emberi test föltételezi az őt megelőző szerves kifejlődések egész óriási sorát. Ezek a katolikusok vagy tagadják a tényeket, vagy elrémülnek tőlük. Ez bizony nagy hiba. A Tudomány és a Történet elemzései igen sokszor pontosak, de egyáltalán semmit sem vesznek el az isteni mindenhatóságból, sem a lélek szellemiségéből, sem a Kereszténység természetfölöttiségéből, sem az Embernek az Állatok fölött meglévő elsőségéből… A Gondviselés, a lélek, az isteni élet: szintetikus valóságok. Mivel szerepük az ”egyesítés”, ezért feltételezik, hogy önmagukon kívül és önmaguk alatt elemek rendszere létezik; csakhogy ezek az elemek nem alkotják magát a Gondviselést, a lelket, az isteni életet, hanem - éppen ellenkezőleg - tőlük várják, hogy „lélek járja át őket”. Tehát a tudományos analízisek nem zavarhatják meg hitünket. Éppen ellenkezőleg: segíteniük kell minket, hogy jobban megismerjük, jobban megértsük és jobban értékeljük Istent. Magam részéről meg vagyok győződve, hogy a vallási élet számára nem akadhat hathatósabb természetes táplálék, mint a helyesen értelmezett tudományos tényekkel szőtt kapcsolat. Biztos vagyok, hogy az az ember, aki megszokottan él e világ elemeinek társaságában, személyesen tapasztalja meg a dolgok lenyűgöző végtelenségét és szánalmas szétesésüket, - bárkinél élesebben tudatosíthatja magában egyrészt azt az óriási egységvágyat, ami egyre előbbre űzi a Mindenséget, másrészt azt a hallatlanul kitáruló jövőt, ami még reá vár. Az Anyag fölé hajló Embernél jobban senki sem érti meg, hogy Megtestesülése révén Krisztus mennyire bensőségesen benne lakozik ebben a Világban, egészen belé gyökerezett, még a legparányibb atom szívébe is. - Imént kúp szerkezetéhez hasonlítottuk a Világegyetem struktúráját… Nos hát csak az értékelheti jól a kúp csúcsában összefoglalt gazdagságot, aki előbb fölmérte azt is, hogy milyen széles és mily hatalmas a kúp alapja. Következésképp meddő dolog - és igazságtalan is lenne, ha a Tudományt és Krisztust szembeállítanánk, vagy két, egymás számára idegen területként választanánk el őket. A Tudomány egymagában nem fedezheti fel Krisztust, Krisztus viszont betölti azokat a vágyainkat, amelyek a Tudomány iskolájában járják át szívünket. Az a ciklus, amely leviszi az Embert a teljes Sokféleségben kavargó Anyag legbensejébe, hogy aztán onnan fölemelje a szellemi egységesítés központjáig: természetes ciklus. De azt is mondhatjuk, hogy isteni ciklus, mert először az a Valaki járta végig, akinek előbb „le kellett szállnia a poklokig”, hogy aztán fölemelkedjék az égbe s mindent betöltsön: Quis ascendit nisi qui descendit prius, út impleret omnia (Teilhard szabadon idéz Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből, 4,9-10).

Előadás Párizsban, 1921 február 27-én.

VILÁGMINDENSÉGEM (Ez már a második tanulmány, amelynek Világmindenségem a címe. Az első 1918ból való és Mlle. Alice Teilhard-Chambon közölte az Írások a háború idejéből c. kötetben, amely a párizsi Grasset kiadónál jelent meg. /A francia kiadó megjegyzése/)

28 Tanulmányom semmiképpen sem akar végleges magyarázatot adni a Világról. Nem is akar kifejezetten összeállítani semmiféle általános elméletet sem a gondolkodásról, sem a tevékenységről, sem a misztikáról. Nem akarja azt a látszatot kelteni, mintha az itt feltárt távlatok azonnal kötelezőek lennének mindenkire, még másfajta látásmódok ellenére is, amelyek esetleg (jogosan vagy alaptalanul) mások számára hagyományosabbnak és jobban elfogadottnak tűnnének. Csak azt a személyes világnézetet szeretném itt kifejteni, amelyhez fokozatosan jutottam el emberi és keresztény öntudatom elkerülhetetlen kibontakozása során. A keresztény igazságok és a keresztény gyakorlati élet olyan folyamat révén hatottak egyéni természetemre, melytől teljesen függetlennek éreztem szabadságomat; s íme így mutatkoztak azok az eredmények, melyeket elsorolni próbálok. Tanulmányomnak legfőbb értéke ez a determinizmus (vagy ha inkább úgy tetszik, hát ez az ellenállhatatlan spontaneitás). Persze értelmi síkon könnyen bírálni lehet rendszeremet. De ilyen kritikák semmiképp sem fosztják meg sajátos értékétől, ami éppen abból áll, hogy kikezdhetetlen lélektani tanúságtétel. Ha talán többé vagy kevésbé ügyes is a filozófiám, az mégis tény, hogy egy huszadik századi közember, éppen mert természetes adottságként vett részt kora szellemi és érdeklődési világában, belső életére csakis fizikai és egységesítő világképben és Krisztus-elgondolásban talált egyensúlyt, s ezáltal határtalan béke és kitárulás lett osztályrésze. Csakhogy ennek a valódi sikernek már önmagában is megvan a fontossága: azt viszonyítja, hogy bár ügyetlen és csak megközelítően pontos a fogalmi készletem, mégis olyan szellemi törekvés igyekezett bennem formát ölteni, amit később mások majd nálam szerencsésebben ki fognak fejteni. Bizony azt érzem, hogy nem én fogalmaztam e lapokat, hanem bennem egy nálam nagyobb Ember, akit százszor és százszor mindig ugyanannak ismertem fel magam körül. Ha talán igen korlátolt volt is tapasztalatom az elmúlt tíz év során, azt mégis bizonyította számomra, hogy akár a Kereszténységben, akár azon kívül hihetetlen sok ember (többé-kevésbé öntudatosan) táplálkozik ugyanazokból az intuíciókból és megérzésekből, mint amelyek az én életemet töltötték ki. Mivel a sors engem a Világnak olyan kiváltságos út-találkozására állított, ahol papi és tudományos kutatói minőségemben rendkívül magas és változatos fokon éreztem magamban keresztüláramlani az emberi és az isteni erők kettős folyamát; mert ilyen szerencsés helyzetben két világ határán rendkívüli barátokra találtam, akik megnyitották szellememet és hosszú alkalom adódott, hogy világképem megérjen és megszilárduljon: ezért azt gondolom, hogy hűtlenséget követnék el az Élettel szemben és azok iránt is, akik rászorulnak segítségemre (mint ahogy nekem is szükségem volt mások segítségére), ha nem is kísérelném meg közölni velük annak a nagyszerű Világképnek vonalait, amely huszonöt éves eszmélődés és sok-sok fajta tapasztalat során tárult elém. Ismétlem: ez csak vázlat lesz. De az lesz életük boldogsága, mint ami az enyém is: ha szüntelenül próbálják kirajzolni ennek a vázlatnak vonalait. A kifejtésre kerülő szemléletmódnak az adja meg vonzó és békét teremtő hatását, hogy belőle kiindulva végeláthatatlanul és lénye legmélyén, simán és könnyedén kapcsolódik össze, rendeződik el és kölcsönösen egymást világítja meg a fizikai, erkölcsi, szociális és vallási Világ számtalan eleme. Egész „apologetikám” abból fog állni, hogy rámutatok erre a szilárd, természetes, teljes összefüggésre (koherenciára). Nem fogok elmaradozni részletkérdések vitatásával. Nem sokat törődök posztulátumok szaporításával. Még azzal sem fogok sokat bajlódni, hogy utolsó ízig levonjam azokat a végső következtetéseket, amelyek nagy számban fognak előtűnni a csak durva vonásokkal megrajzolt vezérfonalak során. Csak arra szándékszom rámutatni, hogy ha egy bizonyos szemszögből közelítünk a Dolgok óriási rendszertelenségéhez, akkor homályuk és szétesettségük miként válik hirtelen valami kimondhatatlan rezgéssé, végtelen finom árnyalatú és hangskálájú, kimeríthetetlen

29 gazdagsággá, határtalanul tökéletes egységgé. Ha csak egy kicsit is sikerül megértetnem és másokkal is megosztanom ezt az elért eredményt, máris legjobb bizonyítékot adom majd arra, hogy csak az Igazság valósíthatja meg könnyedén a Valóság Szintézisét.

I. Filozófia. A Teremtő Egyesülés

A.

Alapvető elvek

Mielőtt összefüggően kifejteném azt a filozófiát, amelyen nyugszik és felépül erkölcsi és vallási elgondolásaim épülete, hasznos lesz kiemelni néhány alapvető Elvet és Posztulátumot; bennük már előtűnik az a „szellem”, melyben született és kibontakozott Világképem. 1/ A tudat elsősége Az említett elvek között logikusan és lélektanilag is első az a meggyőződés, hogy a létezés jó, azaz a/ többet ér a létezés, mint a nem-létezés, b/ többet ér a több-lét, mint a kisebb-lét. Ha kisegítő elvként azt is elfogadjuk, hogy a „beteljesült” lét a tudatos lét, akkor az első elvnek praktikusabb és világosabb formát adtunk, vagyis: a/ többet ér tudatosnak lenni, mint nem-tudatosnak, b/ többet ér a jobban tudatos létezés, mint a kevésbé tudatos. Első pillantásra talán maguktól értetődnek vagy terméketlennek tűnnek ezek az állítások. A valóságban viszont roppant termékenyek és kötelező erejűnek mutatkoznak, mihelyt végső következményeikig igyekszünk őket eljuttatni. S a gyakorlati életben meglepetve tapasztaljuk, hogy a tettek vagy az elmélet területén milyen gyakran vonják kétségbe ezeket az elveket az agnosztikusok, a pesszimisták, az élvezethajhászók, a gyávák. Lehet, hogy jó és rossz Emberek, kiválasztottak és elvetettek között a nagy elválasztó határt az vonja meg, hogy a nagyobb tudat abszolút értékének, illetve nem-abszolút értékének adják meg a főhelyet, az elsőséget. 2/ Hit az életben. Belső életem eme első alapköve (a Tudat elsősége) mellett azonnal ott találok egy másikat is: az Életbe vetett hitet, azaz azt a megdönthetetlen bizonyosságot, hogy a teljes egészében vett Világegyetemnek a/ célja van, b/ és sem utat nem téveszhet, sem meg nem állhat útközben. Sajnos, a Világ elemei elszigetelten nem érnek sikert! Legföljebb csak szánalmasan parányi módon. Legyőzhetetlen meggyőződésem, hogy ezt a teljes esendőséget nem lehet kiterjesztenem kollektív egészükre. Nem tudom elfogadni, hogy a Világmindenség bukást szenvedjen. Most nem számít, hogy ez a kiváltság (a siker biztonsága) fölöttünk álló gondviselő tevékenységnek köszönhető-e, vagy olyan szellemi energia befolyásának, amely

30 magában az egészben van benne (valami Világ-lelkének), - avagy egy olyanfajta tévedhetetlenségnek, amely nem jár ugyan ki az elszigetelt próbálkozásoknak, de osztályrészül jut a végtelenszer ismételt és újra próbált kísérleteknek („a nagy számok tévedhetetlenségének”), - avagy inkább e három tényező együttes és rangsor szerinti tevékenységéből származik. Minden magyarázgatás előtt hiszek abban a tényben, hogy a Világnak a maga egészében biztos a sikere, azaz hogy (az első Elv értelmében) elérkezik valami felső tudat-állapothoz. S ezt én a tényekből következtetve hiszem: mert hát a Világmindenségnek mindeddig sikerült megvalósítania azt a valószínűtlennek tűnő munkát, hogy ti. megszületni késztette az emberi gondolatot a szemünk számára véletlenekből és balszerencsékből álló elképzelhetetlen hálózat ölén, - ez azért lehet, mert legmélyén valami olyan hatalom vezérli, amely teljes hatalommal uralkodik alkotóelemein. De ezt azért is hiszem, mert szükség van rá: hiszen ha kételkednénk, hogy az a szubsztancia, mellyel sorsközösségben élek, nem tud ellenállni bármi próbának, akkor tökéletesen elveszettnek érezném magam és elveszteném minden reményemet. Végül azért is - és főleg azért hiszek a Világ sikerében, mert szeretem, nagyon-nagyon szeretem ezt a Világmindenséget, amely átfog engem. Annyira szeretem, hogy lehetetlen nem bíznom benne. 3/ Hit az abszolútban Mivel a Világ sikert ér el (második Elv), és mert a siker a tudatosabbá-válást jelenti (első Elv), ezért én arra következtetek, hogy - imént láttuk már - a Mindenség önmagában érleli meg egy bizonyos Tudatnak gyümölcsét. Milyen lényeges tulajdonságot várunk el ettől a magasabb tudattól, ettől a felsőrendű létmódtól, hogy valóban elismerjük sikerét? Azt fogjuk megkívánni tőle, hogy mindörökre tartó állapotot érjen el, vagyis abszolút tökéletességet. Bizony teljesen világos, hogy száz ember közül kilencvenkilenc sosem veti föl ezt a határozott kérdést: „Érdemes-e élni”? Számukra ez nem probléma, mert még automatikusan sodorja őket az élet, mint ahogy magával ragadta azokat a tudattalan létezőket, amelyek az Ember megjelenése előtt egyedül vitték tovább az evolúció munkáját. Csakhogy elvileg létezik ez a probléma s bizony előre is látható, hogy egyre követelőbb erővel áll az Emberiség elé, amint egyre költségesebb s egyre súlyosabb lesz az emberi mű megvalósítása. Vajon csakugyan remélhetjük, hogy maradandó művön dolgozunk, avagy csak hamut gyúrunk és alakítgatunk? A szellemmel együtt a földi Világban megjelent a Világot kritizáló félelmetes hatalom. Az állatok passzív módon és vakon húzzák a Haladás igen súlyos szekerét. Az Ember viszont - még mielőtt továbbfolytatná a közös feladat megvalósítását - megkérdezheti és kell is hogy megkérdezze, vajon megéri-e azt a fáradságot, amit megkíván: megéri-e az élet érdekében vállalt munkát és a halállal szemben érzett rémületet. Ámde csakis olyan ellenérték elégíthet ki minket (s itt arra a becsületes gondolkodásra hivatkozom, amire minden ember képes, ha leszáll saját maga mélyére), amely biztosítja, hogy küszködéseink megtapintható eredménye - a benne rejlő valami révén - egy olyan Valóságban gyűl össze, melyben semmiféle féreg és rozsda nem kezdheti ki. Ez a követelmény talán túlzottnak tűnik. Én viszont az Ember számára teljesen természetesnek találok ilyen igényt, mert annyira világosan olvasom szívem mélyén, hogy képtelen vagyok azt elfogadni, hogy elvileg ne jusson bármelyik embertársamnak osztályrészül. Minél inkább gondolkodom, annál jobban látom, hogy lélektanilag lennék képtelen a legkisebb erőfeszítésre is, ha nem hihetnék abban, hogy ebben az erőfeszítésben valami abszolút érték rejlik. Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy egy szép napon semmi sem

31 marad alkotásomból, mert nemcsak az egyén fog meghalni, s nemcsak a Föld, hanem az egész Mindenség is - hát bizony akkor megöli bennem minden tevékenységem rugóját. S ígérjenek bár számomra ezer és ezer évet a magam személyes életének, vagy hogy nálamnál Nagyobb valami fogja mindezt felhasználni emberfölötti módon - de ha e hosszú időszak végén mégiscsak megsemmisülés vár rám, hát számomra mindez csak annyit jelent, mintha már holnap semmisítene meg a halál: s ekkor a kisujjamat se mozdítanám meg, hogy jobbá legyek. A szabad-akarat a legparányibb dolgot is csak akkor képes megmozdítani, ha végleges eredmény vonzza, valami „örökre szóló mű” …, amire számíthat erőfeszítésem. S mivel (a második Elv értelmében) nem tudom elfogadni, hogy a Világ rosszul van megszerkesztve, fizikailag ellentmond önmagának és hogy képtelen kielégíteni az általa szült lények lényeges éhségét, - ezért szívvel-lélekkel bízom abban, hogy az Élet a maga egészében egy új és örök Föld kialakulása felé tart. 4/ Az egészé az elsőség Mármost milyen vonásokkal képzelem el azt a végső egyedül értékes Valóságot, amely magába gyűjti munkám és az Élet munkájának minden abszolút mozzanatát? Föltétlenül valami óriási Egységként gondolom el. Mivel az Élet nem az elemeiben, hanem egész együttesében tévedhetetlen (második Elv): s mert a Világ növekedésétől elvárt gyümölcsben a mindenegyes monád által kidolgozott Életnedv színe-javának kell kikristályosodnia (harmadik Elv), ezért annak az Abszolútnak vonásai, amely felé emelkedünk, csakis az egésznek, kitisztult, magas fokra szublimált, „tudatossá vált” Egésznek vonásai lehetnek. Íme az egyén értékébe vetett hitem fokozatosan így öltött határozott alakot, vált egyre gazdagabbá, míg végül valami egyetemesen várt Valóság lába elé térdelek. Az értelmi folyamat logikus. Abban is biztos vagyok, hogy szellemem történeti szempontból másfajta úton járt. Az Egészet nem aprólékos munkával fedeztem fel. De valami „kozmikus tudat” révén az Egész tárult elém követelő erővel. Bennem mindent az ő vonzása mozgatott meg, mindent ő járt át élettel, mindent ő szervezett meg. Mivel szenvedélyesen átérzem és szeretem az Egészet, ezért hiszek a létezés elsőségében, ezért nem fogadhatom el az Élet végleges bukását, s ezért nem is vágyhatok kisebb ellenértékre, mint magára erre az Egészre. További gondolataink is szüntelenül azt fogják megmutatni, hogy a Világban filozófiailag és lélektanilag minden csak az Egészből kiindulva, az Egészben érthető.

B.

A teremtő Egyesülés

Az áttekintett néhány elv körülírja azt a területet, amelyen belül kell keresnünk az élet problémáját, de még nem ad magyarázatot a Világra. Én a teremtő Egyesülés elméletével próbáltam eljutni ilyen magyarázathoz. A teremtő Egyesülés nem kifejezetten metafizikai elgondolás, inkább tapasztalati és pragmatikus kifejtése a Világegyetemnek. Abból az igényből született meg bennem, hogy szilárdan egybefogott rendszerbe hangoljam az Evolúció tudományos szempontjait (amelyek lényegükben végleg elfogadottak) és azt a velem született törekvést, amely Isten keresésére ösztönzött. Ezt a rendszerbe hangolást én nem a fizikai Világgal szakítva, hanem az Anyagon keresztül, valamiképp az Anyaggal egyesülve igyekeztem megvalósítani.

32 A Dolgok ilyen kifejtéséhez egészen egyszerűen azáltal jutottam el, hogy elmélkedtem azokról az annyira izgató viszonyokról, melyek a szellem és az anyag között fennállnak. Ha van jól megalapozott tapasztalati tény, hát ez éppen az, hogy „Minden ismert élőlényben minél magasabb fokú a pszichizmus, annál bonyolultabb szervezethez kötődik”. Minél szellemibb a lélek, annál összetettebb és törékenyebb a teste. - E különös megfelelőség törvénye nemigen keltette fel a filozófusok figyelmét, legföljebb arra adott nekik alkalmat, hogy még jobban elmélyítsék azt a szakadékot, amit szívesen vájnak a Szellem és az Anyag közé. Én úgy láttam, hogy ez a törvény egyáltalán nem valami paradoxális vagy esetleges viszony, hanem igen könnyen tárhatja fel a létezők titokzatos szerkezetét. Tehát ahelyett, hogy nehézséget vagy ellenvetést fabrikáltam volna belőle, éppen a Dolgok magyarázó elvévé alakítottam. A teremtő Egyesülés az az elmélet, amely szerint a Kozmosz jelenlegi evolúciós fázisában (mert mi csak ezt ismerjük) minden úgy történik, mintha az Egy a Sokféle sorozatos egyesüléseiből alakulna, - s hogy az Egy annál tökéletesebb, minél tökéletesebben központosít magába minél több Sokfélét. A lélek által egy testbe csoportosított elemek számára (amiket már a csoportosulás ténye magasabb lét-fokra emel): „plus esse est plus cum pluri9bus uniri”: a több-lét annyit jelent, hogy minél több elemmel minél jobban egyesül. A lélek számára pedig így fejezhető ki az egységelv: „plus esse est plus plura unire”: a több-lét annyit jelent, hogy minél nagyobb számú elemet minél jobban egyesít. Mind a test elemei, mind a lélek számára: befogadni és közölni az egységet, - ez annyit jelent, hogy Isten teremtő hatása alatt áll, „qui creat uniendo”, aki egyesítéssel teremt. Ezeket a formulákat gondosan kell mérlegelnünk, mert másképp talán helytelenül magyaráznánk. Nem azt jelentik, hogy az Egy a Sokféléből áll, vagyis hogy a magába csoportosított elemek egybeömléséből sztületik (hiszen ebben az esetben vagy nem lenne valami teremtett, vagyis egészen új dolog; vagy pedig a Sokféle elemei fokozatosan megszűnnének, ami pedig a tapasztalatnak mond ellene). Ezek az elsorolt formulák csak azt a tényt fejezik ki, hogy az Egy csakis a Sokféle nyomán mutatkozik számunkra, uralva a Sokfélét, hiszen az Egynek éppen az a lényeges, formális akciója, hogy egyesít. - Ez pedig megengedi, hogy megfogalmazzuk a következő alapvető elvet: „A teremtő Egyesítés nem olvsztja fel egymásba azokat az elemeket, amelyeket csoportosít. (ugye, hogy maga a boldogság, amit az egyesítés teremt, éppen abból áll, hogy az egyik elem a másikkal eggyé válik, de úgy, hogy megmarad saját maga?) A teremtő Egyesítés megőrzi azokat az elemeket, amelyeket egyesít, sőt be is teljesíti őket, mint ahogy az élő testekben látjuk, ahol a sejtek annál inkább specializálódtak, minél magasabb rendű létezőhöz tartoznak abban az állati sorozatban. Mindenegyes magasabb rendű lélek differenciálja, jobban kiemeli azokat az elemeket, amelyeket egyesít”. A történeti vagy tapasztalati kutatásaink számára hozzáférhető területen igen kielégítően igazolhatók a teremtő Egyesülés törvényei. A tudat fokozatosan emelkedik egyre szélesebb és egyre magasabb élő anyag-piramis fölé: íme e szavakkal fejezhetjük ki legtárgyilagosabban és leginkább kielégítő formában azt a Valóságot, amely olyan messzire kiterjed és olyan mély, amennyire csak elérhetjük érzékszerveinkkel. - Csakhogy az emberi szellem éppen akkor boldog, ha perspektíváinak összhangját már minden közvetlen látáson túlra igyekszik meghosszabbítani maga körül. A rekurrencia törvénye pedig - ami maga a teremtő Egyesítés - csodálatos hatékonysággal ajánlkozik ehhez a nagyszerű törekvéshez. S íme a legtávolabbi Múltnak és a legvégső Jövőnek sötét tömegébe elhozza a szerveződés nagy vonalait.

33 A Dolgok alsó határán, minden elérhető pontnál mélyebben, valami határtalan sokaságot tár elénk - a teljes egység-nélküliséggel járó teljes sokféleséget. Ez az abszolút sokféleség igazában a semmi lenne már, és sosem létezett. De azt az irányt jelzi, ahonnan számunkra előjön a Világ: az idők kezdetén úgy tárul elénk a Világ, hogy Sokfélével átitatva és Sokfélétől patakzóan („lucskosan”) merül elő ebből a Sokféléből. Pedig ekkor már elkezdődött az egységesítés munkája, hiszen már van valami. Első elképzelhető stádiumain a Világot már réges-rég ostromolja a sok-sok elemi lélek, amelyek maguknak akarják megkaparintani porát, hogy ezt a port egyesítve létezhessenek. Abban nem kételkedhetünk, hogy a merő anyagnak mondott Anyagban minden bizonnyal már van valami élet - persze a maga módján. Tökéletes külsőségesség /valami „benső”-nélküliség/ vagy teljes „tranziencia” (teljes kötetlenség): ugyanúgy egyet jelentenek a semmivel, akárcsak az abszolút sokféleség. Atomok, elektronok, elemi korpuszkulák - bármilyenfélék legyenek is (föltéve hogy valamik legyenek már rajtuk kívül) : föltétlenül rendelkezniük kell valami kezdetleges immanenciával (bensővel, kezdetleges szerkezettel), vagyis valami szellem-szikrával. Mielőtt a Földön a fizikai-kémiai feltételek megengedték volna a szerves élet születését, a Világmindenség vagy még semmi sem volt önmagában, avagy pedig már valamiféle tudat-ködöt alkotott. A Világ mindenegyes egysége - föltéve hogy természetes egység - egy-egy monád. Az anyagvilágban a monádok kevéssé és gyöngén egyesülnek, ezért annyira aránytalan nagyon szilárdak a szó szoros értelmében vett élőkhöz viszonyítva. Az állatokban már jobban egyesülnek: ahhoz már eléggé, hogy törékenyek legyenek; de még kevéssé, s ezért nem tudnak ellenállni a rájuk leselkedő szétesésnek. Eddigi ismereteink szerint csak az Emberben egyesíti a szellem maga köré oly tökéletesen a Világmindenség egész egyetemét, hogy szerves támpontjának pillanatnyi szétesése ellenére sem rombolhatja le semmi sem azt a működési és tudatos „vortexet” (önmagára központosuló örvénylést), melynek ő a megmaradó központja. Az emberi lélek az az első végleges támpont, amibe kapaszkodhat a Teremtés által Egység felé emelkedő Sokféle. Körülöttünk eddig jutottak el a dolgok a Világmindenségben. Mint számtalan központból sugárzó szféra, az anyagi Világ ma ekként függ össze az emberek szellemi tudatával. Mit mond nekünk a teremtő Egyesítés ennek a rendszernek egyensúlyáról és jövőjéről? - Határozottan figyelmeztet, hogy a látható világ még igen-igen labilis és befejezetlen: labilis (instabil), mert a Kozmoszban lévő (élő, vagy már a Földről eltűnt) soksok millió lélek olyan ingatag sokaságot alkot, amelynek szinte mechanikailag van szüksége egy Központra, hogy „megállhasson”, fennmaradhasson; és befejezetlen, mert éppen sokaságuk - amely gyöngeséget is jelent - erőt és a jövő reményét képviseli, a szellemben később megtörténő egységesítés igényét és vágyát. S íme az elmúlt fejlődés egész óriási súlya kényszerít minket, Embereket, hogy még magunknál is magasabbra nézzünk a lelki rangsorok közt. Igen, az ember-alatti Világot a mi lelkünk szilárdítja meg; de az emberi Világot is csak úgy foghatjuk fel, hogy azt meg a mienknél óriásibb és erősebb tudatos központok tartják fenn. S ekként lassan-lassan (az inkább sokfélétől a kevésbé sokféle felé haladva) oda érkezünk, hogy elgondolunk egy első és legfelső Központot, egy ómegát, amelyben a Mindenség minden szála, fonala, szervező vonala egybekapcsolódik. Ez a Központ még alakulóban van (virtuális), ha magát azt a beteljesítő mozgást nézzük, amelyet ő irányít; de ugyanakkor már valóságosan létező Központ is, mert valóságos vonzása nélkül nem tudná fölfelé emelni a Sokfélét az egyetemes egyesítő ár. Tehát azt látjuk, hogy a teremtő Egyesítés fényénél olyan óriási kúp formáját ölti magára a Világegyetem, melynek alapja határtalanul nyúlik hátra az éjszakába, míg csúcsa egyre följebb emelkedik és összpontosul a fényben. Föntről lefelé ugyanaz a teremtő hatás

34 dolgozik, de egyre tudatosabban, tisztábban, bonyolultabb formában. Kezdetben homályos rokon vonások sodorják az Anyagot, aztán nemsokára érezhető az élőlény vonzása, aminek alsóbb formái ugyan csaknem mechanikusan mozognak, de ami az emberi szívben végtelen gazdag és félelmetes szerelmi erővé változik; végül még magasabban: megszületik az emberi köröket is túlszárnyaló Valóságok szenvedélyes szeretete, s mi érezzük, homályosan sejtjük, hogy bennük úszunk. A Tudománynak szükségképp az a rendeltetése, hogy főleg azokkal az anyagi elrendeződésekkel foglalkozzék, amelyeket sorozatosan alakít ki az Élet mozgása. S amikor ezt végzi, csak a Dolgok héját látja. A Világ igazi evolúciója a lelkekben játszódik le, s a lelkek egyesülésében. Bensőséges tényezői nem mechanikai jellegűek, hanem pszichikaiak és erkölcsiek. Íme az Emberiség később bekövetkező fizikai kibontakozásait (erről majd beszélünk még), vagyis kozmikus és biológiai evolúciójának igazi meghosszabbodásait olyan tudat-növekedésben kell keresnünk, amelyet a pszichés egyesítő erők működése valósít meg. A teremtő Egyesülés néhány következménye Ha a föntebb összefoglalt Világképet elfogadjuk, meglepetten tapasztaljuk, hogy a teremtő Egyesülés következményeként milyen könnyedén adódik egész sor rendkívül értékes megállapítás a Világ jobb megértésére és helyesebb felhasználására vonatkozóan. 1/ Legelső következményként, elsőrendű fontosságú igazságként mutatkozik az az alapvető elv, hogy „minden szilárd állandóság a Szellemtől származik”. Ez magának a teremtő Egyesülésnek meghatározása. Pedig mintha a Világ közvetlen és nyers megtapasztalása ennek ellentétét akarná velünk elfogadtatni. A szervetlen dolgok szilárdsága, a test törékenysége azt akarná elhitetni, hogy minden szilárd állandóság az Anyagtól származik. Határozottan visszájára kell fordítanunk a Dolgoknak ilyen durva szemléletmódját, melyet maga a Fizika is kezd megdönteni, mivel fölfedezi, hogy azok az amyagok, amelyeket elpusztíthatatlannak véltünk, lassan elpusztulnak. - Nem, semmi sem marad meg másképp, csak szintézis eredményeként, vagyis végeredményben a Szellem visszfényeként, még ha igen kicsinyke szintézisről van is szó. Ezért tény az, hogy az a materialista filozófus, aki a Világegyetem szilárd elvét a lélek alatt keresi, csak port fog kezébe, ami aztán szétmorzsolódik ujjai között. Emiatt van az is, hogy az az érzéki ember, aki nem saját lénye fölemelését célozva próbálja átölelni szenvedélye tárgyát, vagyis aki kettejük egyesülése révén nem törekszik gazdagabb és magasabb rendű lelket alkotni - az ilyen érzéki ember gyógyíthatatlan szétszakadás forrását oltja egyesülésének megkísérlésébe: az anyagi élvezet minden újabb lépése csak eltávolítja szerelme tárgyától. „Minden föntről kapja szilárdságát”, végig az egyetemes sokféleség óriási hálózatán, kezdve a legparányibb elemtől egészen a legnagyszerűbbig, a Természet leganyagibb szervezeteitől szellemünk hajszálfinom alkotásáig, a monádok legkisebb társulásától egészen a hatalmas szervezett együttesekig 2/ Minden fentről kapja szilárdságát. Ebből először is az következik, hogy körülöttünk minden valóság (bármily lelki legyen is) vég nélkül felbontható olyan részekre, amelyek a saját természeténél alacsonyabb rendűek. Mindenegyes élő szervezet a maga módján vezethető vissza fizikai-kémiai elemekre: - a tudományos hipotézis többé-kevésbé nyers tényekre; a szabad tett determinista megkötöttségekre; az intuíció szillogizmusokra; a hit értelmi hit-alapokra; a szent inspiráció hosszú és türelmes emberi előkészítő munkára… De minden újabb fok, amelyen a szellemi tényt a sokfélére visszük vissza (elanyagiasítás) egy-egy lelket veszít el. Az analízis, ez a csodálatos és hatalmas eszköz, amely a valóságot szétszabdalja, egyre kevésbé érthető s egyre szegényebb elemeket hagy csak kezünkben.

35 Föltárja a dolgok szerkezetének törvényét, de működésének maradékai, üledékei bizony egyáltalán nem adják meg a Világ szilárd lényegét, hanem egyre közelebb kerülnek a semmihez. 3/ Ismétlem: minden föntről kapja meg szilárdságát. Ez az elv minden elé helyezi, fölmagasztalja a Szellem uralmát. De ugyanakkor megmenti és megnemesíti az Anyagot. Mert bár a Szellem állandóan húzza és fönntatja az Anyagnak a Tudat felé törő fölemelkedését, viszonzásul az anyag teszi lehetővé, hogy fönnmaradjon a szellem, mert szüntelenül szolgáltat neki cselekvési talajt és táplálékot. Már mondottuk, hogy a mindent fönntartó szellemnek is csak azáltal van létjogosultsága és szilárdsága, csak azáltal „tart össze”, csak annak révén „áll meg”, hogy „összetart”. A szellem végtelen finomsága és gazdagsága ahhoz a szervezett sokféleséghez kötődik, amit „szilárd keblére” ölel. A létező lelki csúcsának tisztasága az alapjának anyagi bőségével arányos. 4/ A teremtő Egyesülés rendszerében egyébként sem lehet már durván szembeállítani Szellemet és Anyagot. Mert aki megértette azt a törvényt, hogy a „lelkivéválás egyesüléssel történik”, annak számára nincs többé két szakasz a Világmindenségben, nincs már külön Szellemek és külön Testek területe, hanem csak ugyanannak az útnak két iránya (a rossz sokfelé-morzsolódás iránya és a jó egyesülés iránya). A világban minden létező annak a hegyhajlatnak valamelyik pontján van, amely a homályból a fény felé emelkedik. Előtte: rá vár az erőfeszítés, hogy uralmába vegye és egyszerűbbé tegye saját természetét; mögötte pedig: könnyű ráhagyatkozás erőinek fizikai s erkölcsi szétesésére. Ha előretart, a Jóval találkozik: számára minden a szellemet jelenti. Ha visszacsúszik, csak rosszat és anyagot talál lába alatt. - Vagyis az abszolút Rossz (azaz a semmi, a teljes sokféleség, amibe az ember visszahull) és a végső Jó között (vagyis ama egyetemes összpontosulási Központ között, ahová törekszünk) rengeteg létrafok van; lehet, hogy néhány magaslati szint választja el ezeket a fokokat (Pl. ami az állatot az Embertől, vagy az Embert az Angyaltól választja el), de ugyanazt az egyetemes mozgást rajzolják ki. És mindenegyes foknak jellemzője a Jónak és a Rossznak, a Szellemnek s az Anyagnak sajátos megoszlása. Az, ami számomra rossz, anyagi, lehet jó és lelki olyan valaki számára, aki utánam jön. S aki előttem jár a hegyen, összetörné magát, ha azt használná fel, ami engem egyesít. Anyag és Szellem nem két dologként, nem két természetként áll szemben egymással, hanem mint két fejlődési irány a Világon belül. 5/ Ekként foszlik szét az a számtalan nehézség, amivel találkoziok minden filozófia, ha a monád elszigetelt elemeiből kiindulva akarja fölépíteni a Világot, ahelyett, hogy a Világegyetem alapvető és lényeges egységét választaná vezérelvül. A Szellem és az Anyag kölcsönös egymásra hatása, a létezők inter-akciója, a „külső” Világ megismerése csak akkor megoldhatatlan kérdések, ha azzal a hamis és lehetetlen problémával állítjuk szembe magunkat, hogy a Mindent ennek az Egésznek részecskéiből akarjuk megérteni s közben nem vesszük tekintetbe az Egésznek sajátos tulajdonságait (mintha a természetes Egész nem is lenne több a részeinél). Ezek a filozófiai aporiák („cruces philosophorum”) dlibábként tűnnek el, mihelyt megértjük, hogy a Kozmoszban végeredményben csak egyetlen alakuló fizikai valóság létezik, egyetlen Monád. Nincs már szükség arra, hogy „hidat” keressünk a természetek vagy a Dolgok között olyan Világegyetemben, ahol az egység (s következésképp a teljes egymásra-hatás) az az egyensúlyi állapot, amely felé tartanak a szellemivé alakuló létezők. Igen, a befejezetlen és rangsort alkotó szubsztanciák egyforma organikus törvényt követve kapcsolódnak össze, s ebben a viszonyban találják meg egyéni különféleségük és

36 hatás-erejük teljességét. Ez az elgondolás persze elképeszti azokat, akiknek szellemét túlságosan intellektualista és geometrikus ontológia ferdítette el. Megbotránkoztatja azokat, akik a Valóságot szubsztanciákra (egyformán szubsztanciális lényegekre) és akcidensekre (járulékokra) osztják szét. Ezeken nem lehet segíteni. Az igazi bölcsesség abban áll, hogy a Világ homályos foltjait oda állítjuk, ahol valóban léteznek és nem rakjuk át őket mesterségesen más helyre - azzal az ürüggyel, hogy megőrizzük azokat az elveket, amelyek csak látszólag világosak (vagy amelyek csak a fejlődése végpontjára eljutott Világegyetemre érvényesek). Ha jó helyre állítunk egy titkot, ugyanolyan termékeny lesz a hatása, akárcsak a legalaposabban kivizsgált igazságoké. Ilyen például a teremtő Egyesülés elméletében az az elv, hogy „in natura rerum” - a természetben - nincsenek befejezett s ennek következtében elszigetelt dolgok, hanem mindegyiket Szubsztanciákból álló Szubsztancia-sorok tartanak fenn, amelyek viszont egymást tartják fenn fokról fokra, egészen a végső Központig, ahol minden összpontosul. A „befejezetlen Szubsztancia” és a „Szubsztanciákból álló Szubsztancia” eszméje nélkül akármelyik filozófia összefüggéstelen és zavaros marad. Ha viszont elfogadjuk ezt a két fogalmat, minden világos magyarázatot kap, s körülöttünk minden rendkívül élesen rajzolódik ki - nemcsak a Metafizikában, de talán még inkább az Erkölcs és Vallás területén. II. Vallás. Az Egyetemes Krisztus Ha a Világegyetem múltjának elképzeléséről van szó, akkor igen valószínűnek mutatkoznak azok a perspektívák, melyeket a rekurrencia törvénye (amit teremtő Egyesülésnek nevezünk) tár elénk. De ezek a távlatok kicsit fantasztikusnak tűnnek, ha a jövő titkai felé fordulunk. Azt elfogadni, hogy az emberi monádok valami felsőrendű szerves szintézis elemei, - azt állítani, hogy az a rendeltetésünk, hogy ami lelkünknél szellemibb léleknek testét alkossák: mindez túlságosan meghaladja képzeletünket s ezért szükségesnek érezzük, hogy néhány pozitív adattal támogassuk zavaró extrapolációnkat (előretekintő következtetéseinket). Vágyai és vonzódásai nevében sok pogány misztikus ingadozás nélkül tette meg a döntő lépést: ráhagyatkozott annak a hitnek igézetes mélységére, amely szerint a világnak lelke van. A Kereszténynek viszont csak el kell gondolkoznia Hitvallásáról s az elfogadott Kinyilatkoztatásban máris minden reményt fölülmúló megvalósulást talál arra a reményre, amelynek küszöbére logikusan vezette őt el a filozófia. Ebben a fejezetben arra szeretnék rámutatni, hogy a Kereszténység annyira megkapja teljes értékét a teremtő Egyesülés eszméinek keretében, hogy a teremtő Egyesülés elméletét már nem olyan filozófiának kell tekintenünk, melyet megerősítenek és amelyet felváltanak a keresztény szempontok, hanem inkább azt érdemli meg, hogy a Megtestesülés hitének filozófiai kiterjesztéseként tekintsük. Rövidítés céljából nevezzük ómegának azt a legfelső rendű kozmikus végpontot, amelyet feltárt a teremtő Egyesülés. Mondanivalóm lényegét három pontba foglalom: A/ A kinyilatkoztatott Krisztus nem más, mint az ómega. B/ Krisztus mint ómega mutatkozik minden dologban megtapinthatónak és kikerülhetetlennek.

37 C/ S végül: mivel Ő lett az ómega, ezért a Megtestesülés szenvedései révén Reá hárul az a feladat, hogy meghódítsa és lélekkel járja át a Világegyetemet. A.

Krisztus nem más, mint az ómega

Ennek az alapvető állításnak igazolására elég utalnom Szent János, de főleg Szent Pál szövegeinek hosszú sorára, ahol csodálatos kifejezések erősítik meg Krisztus fizikai hatalmát a Világmindenség fölött (lásd Szent Pál leveleit, főleg: a Római levél 8,18 s köv.; 14,7.9; az Első Korintusi levél 4,22; 6,15 s köv.; 10,16; 12,12; 15,23-29.39 s köv.; a Második Korintusi levél 3,18; 4,11; 5,4; a Galata levél 3,27.28; az Efezusi levél1,10.19-23; 2,5.10.13.14; 3.6.18; 4,9.12.13.16; a Filippi levél2,10.11.20.21; a Kolosszei levél 1,15-20.28; 2,9.10.12.19; 3,10; az Első Tesszaloniki levél 4,17; a Zsidókhoz írt levél 2,7.8… /A francia kiadó megjegyzése/). Itt most nem sorolhatom el ezeket a szövegeket. Mind visszavezethető erre a két lényeges állításra: „In eo omnia constant” - minden Benne áll fönn (Kol.1,17) és „Ipse est que replet omnia” - Ő tölt be mindent, Ő teljesít be mindent (Kol.2,10 vö. Ef. 4,9) s ezért „Omnia in o9mnibus Christus”: mindenben Krisztus a minden (Kol. 3,11). Ez pontosan az ómega meghatározása! Igen, én is jól tudom: a félénk szellemek azt képzelik, hogy két egérúton elszökhetnek ezeknek az állításoknak hatalmas realizmusa elől: vagy azt erősítgetik, hogy Szent Pál Krisztusának kozmikus jellemvonásai csak Istenre érvényesek; avagy pedig azzal próbálják lecsökkenteni e szövegek erejét, hogy feltételezik: csak jogiak és erkölcsiek, a tulajdonosnak, családapának vagy vállalati főnöknek jogait jelentik csak a kötelékek, amelyek a Világ függőségét, Krisztus hatalmát fejezik ki. Ami az első próbálkozást illeti, egyszerűen csak utalok a szövegösszefüggésre, amely világos és határozott: már a Kolosszei levél 1,15ben s az azt követő szövegben kifejezetten Krisztus mint Isten-Ember áll Szent Pál szeme előtt; a megtestesült Krisztusban formálódott ki előre a Világegyetem. - Ami pedig az Apostol szavainak legyöngített magyarázatát illeti: ezt én egészen egyszerűen elvetem, mert kevéssé felel meg annak a szentpáli szellemnek, amely Leveleinek egészét áthatja, s nem felel meg az én általános Világképemnek sem. Arról viszont lemondok, hogy megtérítsem azokat, akik ennek a meggyőződésnek ellene vannak. Ahhoz a szilárd állásponthoz érkeztem el, hogy az Emberek két, egymásra vissza nem vezethető kategóriába tartoznak: vagy „fizicisták” (ezek a „misztikusok”), vagy jogi szemléletűek. Az elsők számára a lét csak akkor szép, ha szerves kapcsolatban mutatkozik; tehát a szuverén hatalommal vonzó Krisztusnak fizikailag kell ragyognia. Jogos ez az elgondolás, amely feltételezi, hogy Krisztus Valóságát fokozatosan határozza meg a mi Eszményünk növekvő igénye. Azt állítanunk, hogy „ez szebb, mint az:

38 tehát ez tartozik Krisztushoz, s az nem” - ezt állítanunk nem azért van jogunk, mert Krisztus az abszolút legeslegszebb létező (egyáltalán lenne-e értelme ennek?), hanem mert hozzánk viszonyítva Ő a legszebb (hiszen Ő teljesít be minket). A keresztény gondolkodásmód nehéz feladata (a dogma fejlődésének rugója) éppen az, hogy Krisztusban minden percben meg tudjuk őrizni a következő három jelleg teljességét: egyszerre történeti, s ugyanakkor egyetemes és eszményi létező. Az „eszményi” létező: egyfajta egyetemes létmód: olyan valaki, aki minden időben megfelel az Emberiség vágyainak. Azt is mondhatnánk - az előző állítással párhuzamosan - , hogy Krisztusnak egyetemesnek kell lennie, mert a mi eszményképünk az, hogy ilyen legyen. A másik csoportba tartozó emberek szemében viszont a létező nyugtalanítóvá válik, mihelyt magában rejt valami hatalmasabbat s kevésbé meghatározhatót, mint a mi emberi társadalmi kapcsolataink (már ami mesterséges vonás van bennük). S emiatt számukra Krisztus csak uralkodó király vagy földesúr. - Ezek az emberek (a jogász szelleműek) nem eléggé logikusan gondolkodnak kegyelemtanuknak megfelelően: a „misztikus” jelzőt (a misztikus testben) mindig úgy fogják értelmezni, mint családi vagy baráti közösségnek analogikus, de egy kicsit fölerősített fogalmát. Az előzőek viszont (a fizicisták) a „misztikus” jelzőben olyan fizika-fölötti (szuperszubsztanciális) viszony kifejezését fogják látni, amely erősebb, s ennek alapján jobban is tiszteletben tartja a benne-foglalt egyedi vonásokat, mint az élő organizmus sejtjei között működő viszony. A jogász szelleműek és a fizicisták sosem fogják megérteni egymást. E két magatartás között nem ész-elvek alapján kell dönteni, hanem egyszerűen azért, mert az ember lát. Jómagam réges-rég és visszavonhatatlanul döntöttem. Ösztönösen vagyok fizicista. S ezért ha olvasom Szent Pált, lehetetlen, hogy szavai alatt kiáltó erővel elő ne tűnjék a megtestesült Ige egyetemes és kozmikus hatalma. Azt se felejtsük el, hogy a Kozmosz semmiképp sem lehetett volna elgondolva, megvalósítva egy legfelső lelki szilárdságú Központ nélkül. Nemcsak a teremtő Egyesülés sajátos formulái miatt, de akármelyik helyes Metafizikában is képtelenség lenne elgondolni egy atomnak vagy egy monád-csoportnak elszigetelt megteremtését. Ami a Teremtésben először el lett határozva és meg is alkotva, az éppen az Egész és csak benne és utána a többi. Akárhogy is képzelnénk el, ahhoz, hogy a Világ elgondolható legyen, föltétlenül központosítottnak kell lennie. Következésképp: annak a tényne, hogy csúcspontján ómega van, semmi köze sincs ahhoz a tényhez, hogy „természetfölötti magaslatú”. Éppen az alkotja a Világ „csodálatos szép” vonását, hogy az egyetemes Központ helye nem az Isten és a Mindenség között létező akármelyik felsőrendű létezőnek jutott osztályrészül, hanem hogy maga az Istenség foglalta el, s ezáltal „in et cum Mundo” /a Világban és a Világgal/ bevezetett minket immanenciájának hármas mélységébe. Ezt azért szögeztem le, hogy határozottabban jellemezzem teológiai álláspontomat. Ezek után pedig most már közelebbről, teljes fizikai erejében szemléljük Jézus Misztériumát. B. Az Ómega-Krisztus befolyása. Az Egyetemes Elem Mivel azt láttuk meg, hogy Szent Pál Krisztusa (a misztikusok nagy Krisztusa) egybeesi8k az ómegával, az egyetemes végponttal - amelyet filozófiánk előre sejtett - , ezért legnagyszerűbb és legsürgősebb tulajdonaként azt ismerhetjük el, hogy fizikai és legmagasabb fokú befolyása van az egész kozmikus valóságra (kivétel nélkül). Azt már felismertük, hogy a Világegyetemben az egyszerű józanész számára minden csak valami szintézist teremtő elem által, azaz egy lélek révén, vagyis föntről nézve érthető,

39 élő, szilárdan állandó. A Kozmoszban minden elem ontológiailag függ össze egymással, valódi létének (vagyis tudatának) növekvő rendje szerint; s az egész Kozmoszt mint egyetlen nagy tömböt tartja fenn, alakítja, „informálja” egy felsőrendű és egyetlen Monádnak hatalmas energiája, amely minden alája tartozó dolognak megadja végleges érthetőségét, tetterejét és visszaható-képességét. Nos hát ezt az energiát, „qua sibi omnia possit subjicere” /amely által képes mindent uralma alá fogni - Fil.3,21/, ezt az erőt kell ingadozás nélkül elismernünk a megtestesült Igében, mert másképp olyan Világot hagyunk növekedni, mindent elborítani Jézus alakja körül, amely szebb, méltóságteljesebb, szervesebb és inkább méltó imádásra, mint Ő. - Jézus nem lenne Szent Pál Istene, de az én szívem Istene sem, ha nem mondhatnám el a legparányibb, leganyagibb Teremtménnyel kapcsolatban: „Ezt a dolgot nem tudom másképp megragadni, megérteni, nem is érinthet meg engem teljesen, ha nem szerepel Annak a Valakinek hatásaként, aki teljes valóságot, végső meghatározást ad annak a természetes Egésznek, amelynek ez a dolog is része. Mivel Krisztus az ómega, ezért az Ő emberfölötti természetének hatása fizikailag itatja át a Világegyetemet, még anyagi velejét is. A megtestesült Ige jelenléte egyetemes Elemként jár át mindent. Minden dolog mélyén ez a jelenlét ragyog, mint végtelenül bensőséges Központ, s ugyanakkor végtelenül távoli Központ is (mert az egyetemes beteljesüléssel esik egybe). A Világegyetemet éltető, szervező befolyás, amiről beszélünk, lényegében a kegyelem. De már kezdjük észrevenni, hogy a Kegyelemnek ezt a csodálatos valóságát a teremtő Egyesülés szempontjából mennyivel nagyobb feszültségűnek s messzebbre kiterjedőnek kell tekintenünk, mint ahogy általában szokták. A teológusok igyekeznek kifejezni, hogy a kegyelem mindig valamiképp sajátunk, s ezért besorolják az „akcidensek” (járulékok) nyomorúságos kategóriájába, a hang-hatás, a színek vagy a lélek jó tulajdonságai mellé. A teológusokat szolgai módon köti meg filozófiájuk, s ezért a kegyelemből valami lényeg-alatti /infra-szubsztanciális/ dolgot csinálnak (a misztikusok állandó gyakorlatával ellentétben. (Bár Szent Tamás azt állítja, hogy a kegyelem valamiféle minőség - „akcidens” - , hiszen a léleknek ragyogó dísze, mégis előszeretettel nevezi új természetnek is, amely „az embert valamiképp részesíti az isteni természetben, valamiféle új születés és új teremtődés révén” /Summa Theologica I-II. q. 110, art. 4./ A francia kiadó megjegyzése). Láttuk már, hogy ez azért van így, mert nem akarnak elfogadni befejezetlen, rangsorban elhelyezkedő szubsztanciákat, azaz Szubsztanciákból álló Szubsztanciákat. Mi viszont ezt az új lét-fajtát Világképünk alapjára állítjuk, s ezért azt mondjuk, hogy a kegyelem mibennünk nem kevésbé bensőséges, nem is kevésbé lényeges, mint az Emberség. Sőt még bensőségesebb és még lényegesebb. Amikor megkereszteltetünk a kozmikus Anyagban és a szentségi vízben, akkor mi inkább Krisztus vagyunk, mint sajátmagunk. S éppen azért remélhetjük, hogy valamikor saját-magunkká leszünk, mert a Keresztség révén megkapjuk azt a feltételt, hogy Krisztus uralkodik rajtunk mindenekfölött. Íme ezt mondhatjuk a Kegyelem fizikai feszültségéről. „Morfogénikus” hatásának kiterjedése pedig határtalan. Krisztus az ómega, tehát szervező hatását lényünknek nemcsak egyik zónájára terjeszti ki, - nemcsak a szentségi viszonyoknak és erényes habitusainknak területére. Hogy lelkünk csúcsán önnönmagához tudjon minket egyesíteni, be kellett töltenie azt a szerepet, hogy teljes egészünkben segít minket sikerre, még testünket is. Vezérlő és alakító hatása ezért járja át az emberi munkáknak, az anyagi determinizmusoknak és a kozmikus kibontakozásoknak teljes skáláját. A Világegyetemnek ezeket az alsóbb fajta mozgásit „természetesnek” szoktuk nevezni. Pedig még legjobban megtapintható

40 valóságunkat is célszerűség, természetfölötti élet járja át, hiszen Krisztus a Kozmosz Feje. Körülöttünk minden fizikailag „krisztusivá válik”, és - látni fogjuk - egyre jobban lehet krisztusivá. Könnyen beláthatjuk, hogy ebben a pán-krisztusi tanban egyáltalán nincs hamis panteista vonás. A panteizmus hibája rendszerint abból áll, hogy az egyetemes Központot a tudat alá és a monádok alá állítja, s ezért az ómegát szellemi szétesésnek, beleolvadásnak, tudattalanságnak, kisebb erőfeszítésnek központjaként tekinti. Ha viszont helyreállítjuk a dolgok valódi perspektíváját - mint ahogy mi tettük - , akkor azonnal eltűnik minden nehézség. Mivel a mi ómegánk - Krisztus - a tudatos szellemivé-alakulás legfelső végpontján van, ezért az Ő egyetemes befolyása egyáltalán nem old szét, hanem megszilárdít, - nem kever össze, hanem kiemeli a személyeket (differenciál), - a lelket nem zsibbasztja homályos vagy lusta egyesülésbe, hanem egyre magasabbra hajtja a tevékenység határozott útjain. Eltűnt a hamis panteizmusok veszélye. De meg is őrizzük a vallási életnek azt a pótolhatatlan erejét, amit a panteisták jogtalanul sajátítanak ki maguknak. Körülöttünk Krisztus fizikailag dolgozik, hogy mindent rendbe szedjen. Szüntelenül élteti - de nem zavarja meg - a Föld minden mozgását, kezdve a legelemibb atom forgásától egészen a legmagasabb misztikus szemlélődésig; a levegőt átjáró legkisebb rezdüléstől egészen a legparttalanabb élet-áramig és szellemi szárnyalásig. S ugyanakkor fizikailag hasznot is húz mindegyikből: ami jó csak létezik a Világegyetemben (azaz ami fáradozva tart az egységesülés felé), azt a Megtestesült Ige saját táplálékául fogadja el, magához asszimilálja, átalakítja, istenivé teszi. Összegezve: ha így értelmezzük Krisztust, Ő az a miliő (erőtér), akiben és aki által számunkra konkrét formában realizálódik az isteni végtelenségnek (elvont) jellege. - Ilyen óriási lefelé és fölfelé szálló kettős mozgással folyik a Pléróma kialakítása (vagyis a Világegyetem óriási folyamata). Ha a hívő ember ezt tudatosítja magában, kimondhatatlan fényre és erőre talál erőfeszítésének irányításához és táplálásához. Az egyetemes Krisztusba vetett hit kimeríthetetlenül termékeny az erkölcs és a misztika területén. Majd külön fejezetben fogjuk tanulmányozni rendszerünknek ezeket a gyakorlati következményeit. Egyenlőre azt kérdezzük, hogy milyen állomások során alakul ki, miféle működésből áll az a csodálatos ciklus, amely egész története folyamán dinamikusan köti össze az Eget és a Földet, a Szellemet és az Anyagot.

C. A Világot az Egyetemes Krisztus járja át élettel A Sokfélét az ómega legfelső szerves egységébe központosítani: ez igen nagy munkába kerül. Mindenegyes elem a maga foka szerint vesz részt ebben a fáradságos szintézisben. De annak az erőfeszítésnek, ami az egységesítés Végpontjára hárult, minden más küzdelemnél nagyobbnak kellett lennie. Az Ige Megtestesülése ezért volt végtelen sok küszködéssel és szenvedéssel tele. Méltán szimbolizálja a kereszt. A Megtestesülés első aktusát - a Kereszt első megjelenését - az jelzi, hogy az isteni Egység belemerül a Sokfélének alsó mélységeibe. Semmi sem léphet a Világegyetembe, ha nem belőle jön elő. Minden csak az Anyag útján vegyülhet a dolgok közé: azáltal, hogy kiemelkedik a sokaságból. Lehetetlen elképzelni, hogy Krisztus valami mellékúton ojtódott volna a Világba. A Megváltó csak úgy hatolhatott a Kozmosz szövetanyagába, csak úgy áradhatott át a Mindenség vérébe, hogy előbb beleojtódott az Anyagba, hogy aztán megszülessék belőle. „Integritatem Terrae Matris non minuit, sed sacravit”: a Megváltó

41 nem csökkentette, hanem megszentelte a Föld-Anya teljességét. krisztus-kisded a bölcsőben, meg a sok-sok kis dolog, ami megelőzte megjelenését az Emberek között: nemcsak alázatosságra intő erkölcsi figyelmeztetés; de mindenekelőtt a születés törvényének alkalmazása, s ennek következtében azt is jelzi, hogy Jézus végleg hatalma alá veszi a Világot. Mivel Krisztus beojtódott az Anyagba, ezért már soha többé nem választható el a Szellem növekedésétől, - annyira velejévé vált a látható Világnak, hogy soha többé ki nem szakítható belőle a Mindenség alapjainak megrendülése nélkül. Józan filozófiámban fölvethetjük ezt a kérdést: hátha a Világ mindenegyes eleme egészen a Múlt végső határaiig fúrja le gyökereit. Ezt a titokzatos előbb-létezést mennyivel inkább elismerhetjük Jézus számára! - Nemcsak in ordine intentionis (az elhatározás rendjében), de in ordine naturae (a természet rendjében) is omnia in eo condita sunt: minden Őbenne kapta meg alapját. Azok a csodálatos idők, amelyek megelőzik az első Karácsonyt, nem üresek, belőlük sem hiányzik Krisztus; őket is hatalmas befolyása járja át. Fogantatását készítik elő a kavargó kozmikus tömegek és ennek érdekében rendeződnek a bioszféra első életárjai. Születésének előkészítése miatt gyorsul meg az ösztön fejlődése, s a Földön érte feslik ki a gondolat virága. Balgatag módra ne türelmetlenkedjünk amiatt, hogy időtlen időkig kellett várnunk a Messiás eljövetelére. Hogy Jessze törzse kihajthasson s az Emberiség kivirágozhassék, ahhoz sok minden kellett: az ősember gigászi és névtelen küszködése, Egyiptom hosszan érlelődő szépsége, Izrael nyugtalan várakozása, a keleti misztikák lassan fölszálló illata, a görögök agyonfinomult bölcsessége. Mindez az előkészület kozmikusan, biológiailag volt szükséges, hogy Krisztus az Emberiség színpadára léphessen. S mindezt a munkát az Ő lelkének aktív és teremtő hajnala serkentette, mert ez az emberi lélek volt arra kiválasztva, hogy új élettel járja át a Mindenséget. Amikor Krisztus megjelent Mária karján, akkor az egész Világot kezdte fölemelni. Számára akkor kezdődött az erőfeszítésnek és a keresztre-szegezettségnek második fázisa, - mi csak ezt vagyunk képesek egy kevéssé megérteni, mert csak ez felel meg jelenlegi tudat-állapotunknak: az emberi szimpátia fázisa, az Anyagba-ojtódás (Kenózis) fázisa után. Hogy Krisztus meghódítsa az emberi életet, hogy saját életében vegye hatalma alá, ahhoz nem volt elég, hogy csatlakozzék hozzá, hanem magához is kellett asszimilálnia, vagyis meg kellett tapasztalnia, át kellett élnie, le kellett igáznia saját-maga mélyén. Tehát nem értenénk meg történeti létezését, meghamisítanánk és elprofanizálnánk, ha csak gigantikus párharcot látnánk benne, amely a legfelső egység Királya és az egyesítésre szoruló Sokféle között játszódott le. Krisztus először is sajátmagában tapasztalta meg az egyéni emberi szívet, azt, amely kínjainknak és boldogságunknak forrása. De Benne nemcsak egy ember volt, hanem az Ember; nemcsak a tökéletes, az ideális Ember, hanem a totális Ember, az, aki saját tudata mélyén minden embernek tudatát egyesítette. Ezért az egyetemest kellett megtapasztalnia. Próbáljuk csak egyetlen Óceánba gyűjteni mindazt a rengeteg szenvedést, reményt, félelmet, küszködést, boldogságot, aminek mindenegyes ember csak egy kis cseppje. Ebbe a határtalan tengerbe merült bele Krisztus és minden pórusán át az egészet szívta magába. Hatalmas szívébe ezt a háborgó tengert hagyta özönleni, s aztán saját életének ritmusához mérten fogta igába szilaj habjait és árjait. - Íme ez a jóságos és imádkozó Krisztus szeretettől izzó életének értelme. Ez az Ő agóniájának megfejthetetlen titka. Ez a Kereszthalálának mindent fölülmúló érdeme is. A halál önmagában csak botránykő és bukás. Az elemek vak visszavágása az autonómiájukat zavaró lélek ellen, amikor még nem kerültek eléggé a szellem uralma alá.

42 Úgy lép a Világba, mint a legszánalmasabb gyöngeség s a legkomiszabb az ellenségek között. De mégis, leverő ősi terhe ellenére is felhasználásra kerülhet és minden reményt túlszárnyaló értelmet kaphat a teremtő egyesülés útjain. A létező számára a halál rendszerint azt jelenti, hogy visszahull a Sokfélébe. De lehet sorsában az az újraöntés is, amely nélkülözhetetlen, ha magasabb rendű lélek uralma alá kerül. A kenyeret megesszük s látszólag felbomlik bennünk, pedig igazában testünkké válik. Miért ne lehetnénk olyan szétszakító állomások, amikor az elemeket továbbra is uralma alatt tartja egy olyan egység, amely csak azért veti őket széjjel, hogy újraöntse? Minden egyesülésben ugyanazt látjuk: az az elem, amely az egyesítő hatás alá kerül, csak akkor válik eggyé az uralkodó elemmel, ha előbb megszűnik önmaga lenni. Könnyen belátjuk, hogy amikor a világ végleg egyesül Istennel az ómegában, akkor - hogy istenivé váljék - el kell veszítenie látható formáját, bennünk is, meg a világ teljes egészében is. A keresztény ember szemében ezt az életet fakasztó szerepet tölti be az emberi halál, mert Jézus halála erre képesíti. Hogy a fiziológiai halál (ami bennünk a Sokféle hatalmának maradéka) az egyesülés eszközévé válhassék, ahhoz az volt szükséges (fizikailag megkívánt feltétel), hogy azok a monádok, amelyeknek el kell viselniük, alázatosan, szeretettel és főleg nagy-nagy bizalommal fogadják. Kellett, hogy értelmünkkel és vitálisan győzzük le azt a borzadályt, amit a szétesés vált ki bennünk. - Krisztus teremtette meg látásmódunknak és félelmünknek ezt a nagy pálfordulóját, mert sajátmagán tapasztalta meg az egyéni halált és szentül viselte el a Világ halálát. Legyőzte a Halált. Fizikailag tette átváltoztató erejűvé. S a halál révén Jézussal Istenbe hatolt a Világ. És aztán föltámadt Krisztus. - Igen sokat bajlódunk azzal, hogy a Föltámadást hitvédelemre használható és pillanatnyi eseménynek tekintsük, mint Krisztusnak valamiféle kis egyéni bosszúját a sír felett. Pedig a Föltámadás egészen másvalami. Ennél sokkalta több. Krisztus Föltámadása világrengető esemény: azt jelzi, hogy Krisztus végleg kezébe vette azt a hatalmat, hogy egyetemes Központként hasson. Azelőtt inkább csak olyan volt, mint a magzat-elemeit nehezen összegyűjtő lélek. Most már úgy ragyog az egész Mindenségen, mint magabiztos öntudat és teljhatalmú erő. Kiemelkedett a Világból, miután benne keresztelkedett meg. Előbb még a Föld pokoli fenekéig hatolt, most már felér az égig: Descendit et ascendit ut impleret omnia - leszállt és fölemelkedett, hogy betöltsön mindent /Ef.4,10/. Amikor szembenézünk a Világegyetemmel, amelynek fizikai és szellemi határtalanságát egyre szédítőbbnek látjuk, s ha elrémülünk, mert egyre több és több növekvő energiát és dicsőséget kell Mária fiára ruháznunk, hogy ezentúl is jogosan imádhassuk, - ilyenkor gondoljunk a Föltámadásra. A Megtestesülés a Teremtésnek látható arcéle: a Teremtéshez hasonlóan szintén a Világ egész tartamára terjed ki. Jelenleg hogyan jut el hozzánk az egyetemes Krisztus befolyása? - Az Eucharistia által. De az Eucharistiát is egyetemes hatalmával és egyetemes realizmusában kell felfognunk. A keresztény hit kezdettől fogva Krisztus megváltói és egyesítő aktusának természetes folytatását (meghosszabbodását) látja és boldogan imádja az Eucharistiában. De vajon elmondhatjuk-e, hogy ezen a téren (mint sok más téren is) teljesen kielégíti a hívek vallási igényét az a magyarázat, amit manapság egyes formulák adnak a Szentáldozás után vágyódó növekvő vonzalmára? Ugye, hogy a Szent Ostyát (vagyis Krisztus valóságos jelenlétét) még ma is igen gyakran úgy mutatják be, mint valami helyhez kötött és külső elemet, amelyhez - még ha naponta áldozunk is - igazában csak néha-néha közeledünk, vagyis ennek következtében szinte mindig távol kell élnünk tőle? - Hogy méltóképpen értelmezzük

43 azt az alapvető helyet, melyet az Eucharistia valóban elfoglal a Világ üdvrendjében, és hogy kielégítsük azoknak jogos vágyát, akik - mert szeretik Jézust - egy pillanatig sem bírnak létezni Őrajta kívül, - én azt gondolom, hogy a keresztény gondolatvilágban s a keresztény imaéletben nagy helyet kell adnunk az Eucharistikus Jelenlét valóságos és fizikai kiterjedéseinek. Igen, a Szent Ostya elsőször és elsősorban az az anyag-töredék, amelyben - az átlényegülésnek (transsubstantiatio) köszönhetően - közöttünk, azaz a Világegyetem emberi zónájában ver gyökeret, kapaszkodik meg a Megtestesült Ige Jelenléte. A Szent Ostyában valóságosan szilárdul meg Krisztus személyes energia-központja. S mint ahogy sajátos értelemben testünk-nek nevezzük szellemi sugárzásunk helyi Központját (bár lehet, hogy testünk nem nagyobb mértékben miénk, mint akármilyen más anyag), hasonlóképpen azt kell mondanunk, hogy Krisztus teste kezdetben, elsősorban a kenyérnek és a bornak színeire korlátozódik. De vajon Krisztus megmaradhat-e erre az elsődleges Testre korlátozva? Nyilvánvaló, hogy nem. Mivel Ő mindenekelőtt ómega, azaz a Világnak egyetemes formája, ezért csak akkor találhatja meg szerves egyensúlyát és teljességét, ha misztikusan magához asszimilál mindent, ami körülveszi (föntebb már mondottuk, hogy milyen fizikán-túli /hüper-fizikus/ értelmet kell adnunk a misztikus szónak). A Szent Ostya izzó tűzfészekhez hasonlít, ahonnan kisugároz és szétterjed a láng. Mint ahogy a száraz bozótba dobott szikrát csakhamar széles tűz-kör veszi körül, akként a szentségi Ostya a századok során (mert csak egyetlen Szent Ostya van, amely egyre növekszik az egymásra következő papok kezében) - mondom, ez a kenyér-Ostya egyre bensőségesebben veszi magát körül végtelenül nagyobb Ostyával, ami nem más, nem kisebb valami, mint maga a Világegyetem: az a Mindenség, amelyet fokozatosan magába szív az egyetemes elem. Tehát amikor elhangzanak a szentségi szavak: Hoc est Corpus Meum /ez az én testem/, akkor a Hoc /ez/ primario /elsősorban/ a kenyeret jelenti. De secundario /másodsorban/, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus, s ezt Ő saját korának beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: Hoc est Corpus Meum - ez az én testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelebbről vagy távolabbról a Világegyetem konszekrációját /átszentelését/ segítse. Ha helyesen értjük meg ezt az igazságot, akkor benne találhatunk legszilárdabb alapra és legerősebb vonzásra, hogy dolgozzunk a jó és a haladás érdekében. III. Erkölcs és misztika. Előzetes odatapadás A teremtő Egyesülés szempontjából egyetlen szabályba (ami nagy reményt is jelent) foglalható minden (akár erkölcsi, akár fizikai) jónak törvénye és eszményképe. Minden dologban előmozdítani és magunkon hordani (elviselni) a Világ szerves egységét. Előmozdítani: amennyiben ti. az elemek közreműködésére van szükség, hogy beteljesedjék a Világ. Magunkon hordani (elviselni): mert a Világ egységének megvalósulása mindenekelőtt a mi erőnket túlszárnyaló szintetizáló hatalomnak eredménye. Amikor a Megtestesülésbe vetett hit megerősíti, határozottá teszi és átalakítja ezt a cselekvési szabályt, akkor igen nagy

44 sürgető erővel áll elénk és kimondhatatlanul drága értéke lesz; ez a szabály minden további nélkül fejeződik ki közvetlen és gyakorlati kötelességeinknek egész sorában. Mindjárt látni fogjuk, hogy annak a kereszténynek szemében, aki a Világnak Krisztusban egyesítésére szenteli magát, az erkölcsi és misztikus benső élet munkája teljes egészében visszavezethető két lényeges, egymást kiegészítő mozzanatra: meghódítani a Világot, és e Világ fölé emelkedni. Ez a két mozzanat természetszerűen születik meg egymásból, s ugyanannak a törekvésnek két, egymásba fonódó formáját jelenti. Ez az egyetlenegy szándék pedig: Istenhez kapcsolódni a Világon keresztül. A.

A Világ meghódítása. A kibontakozás

Azt hiszem, hogy olvasóim már az előbbiekből is megérthették, hogy az Ómega vonzása az az első impulzus, amely az Egység felé indítja a Sokfélét: az ómega az a mélyből forrásozó energia, amely a kozmikus egységesülésnek és lelkivé-alakulásnak teljes folyamatát élettel járja át. Ha nem léteznék a Létnek ez az ingyenes (gratuit: teljesen az Ő tetszésétől és jóságától függő, általunk ki nem érdemelt) vonzása, és ha az egyesülést nem előzné meg ez a belőle fakadó vágy, akkor bizony az egyetemes gépezet mozdulatlan maradna, a Világ elemei nem lépnének ki végtelenül széteső sokaságukból. De ha az ómega megfogantatása a monádokban egyszer már fellobbantotta azt a vágyat, hogy a Szellemmel egyesüljenek, máris türelmetlenül kezdenek sürögni-forogni ezek a monádok s érzik, hogy valami serkenti őket a munkára. Isten első szándéka az Élet lendületével fejeződik ki mivennünk; s ez az első akarat azt célozza,, hogy teremtményei növekedjenek és sokasodjanak. Az élőlények sokasodása nem jelent visszaesést a sokfélébe, hanem olyan felsőbbrendű Sokfélének kialakulása (valami új-Anyagnak keletkezése), aminek az a rendeltetése, hogy új lelket hordozzon. Bármennyire haladó és lelkivé-alakító is ez a sokasodás, mégis veszélyt rejt magában: mivel tömeget hoz létre, ezért új lehetőséget hoz a Világba (s ez az eshetőség az előzőknél súlyosabb): általa válik lehetővé az őrült kiszakadás és lázadás. Ez már a léttel együtt járó kockázat. Ha a teremtmények hűségesek szándékoznak maradni, akkor ki kell magukat fejleszteniül és meg kell hódítaniuk a világot. Már beszéltünk a jogász-beállítottságú emberekről. Az imént említett kötelességet ők úgy értelmezik, mint valami engedelmességet, amellyel egy főnök többé-kevésbé kívülről jövő és fantáziaszerű parancsával szemben tartozunk. Ha egyesek szavára adnánk, szinte azt hihetnénk, hogy az Embernek csakis azért kellene dolgoznia, hogy bebizonyítsa jó szándékát s hogy azok az alkotások, amiket itt a földön meg kell valósítanunk, csak törékeny agyagvázák; sirsuk az lesz, hogy összetörnek és porba hullnak, s ez nem jelent semmit! Szerintük nem az emberi munka anyagi eredményei számítanak, hanem csak az az engedelmesség, amellyel bebizonyította, hogy szívesen alkot - semmirevaló dolgokat… Ezt a szánalmasan szegény és lelohasztó látásmódot bizony mily csodálatosan átalakítja az a tény, hogy a keresztény ember fölfedezte ezt a nagyszerű igazságot: Krisztus az ómega! - Mert hát ha Krisztus az ómega, akkor az Ő egyetemes testének fizikai fölépítéséhez minden hozzátartozik. A Világban minden pillanatban egymást éri az anyagi vagy élő mozgásoknak végeláthatatlan folyamata. Ennek az óriási árnak bármelyik pontján nézzük csak akármelyik aktivitást: ha az egységesítés érdekében történik, akkor legyen bár akármilyen parányi és észrevétlen is ez a tevékenység, mégis egy atomnyival több létet valósít meg; s ezt a pirinyó kis értéket, ami benne van, máris azonnal és mindörökre magába asszimilálja a totális Krisztus. A Világegyetemben minden anyagi növekedést jelentő mozgás végeredményben a szellemért van; minden szellemi növekedés pedig végső soron Krisztusért

45 történik. Ebből következik, hogy akármilyen is - durva vagy fenséges, unalmas vagy szenvedélyesen érdekes - az a munka, amivel e percben foglalkozom, mindig ujjongó boldogsággal gondolhatok arra, hogy Krisztus vár munkám gyümölcsére. Ezt mondom: gyümölcsére vár Krisztus, tehát nemcsak tevékenységem jó szándékára, hanem alkotásom fogható eredményére: Opus ipsum et non tantum operatio - Krisztus magát a munka eredményét és nemcsak munkálkodásomat várja el tőlem. Ha jogos ez a remény, akkor a kereszténynek cselekednie, sokat kell cselekednie, s ugyanolyan komolyan kell cselekednie, akárcsak a Föld leghűbb munkása tevékenykedik, hogy körülötte egyre jobban szülessék meg Krisztus a Világban. Minden hihetetlennél jobban kell tisztelnie és előmozdítania az emberi erőfeszítést, minden lehetséges formában, s főleg azt az emberi munkát, amely közvetlenebbül növeli az Emberiség öntudatát (azaz az Emberiség létét). S itt az igazság tudományos kutatására és a jobb szociális kapcsolatok szervezett keresésére gondolok. Akik szeretik az Egyetemes Krisztust, azokat ezen a téren soha senki sem múlhatná fölül reménységben és bátorságban. Mert a kereszténynél több alapja senkinek sincs arra, hogy higgyen a Mindenségben s nekilásson hatalmába-vételének. Attól pedig ne ijedezzünk, hogy ha ezek az emberek így dolgoznak önmaguknak s a Világnak kibontakozásán, odaragadnak a Földhöz. Éppen ellenkezőleg: elszakadnak tőle, amikor benne éretté válnak. Mert egyrészt (s erre még visszatérünk) az Anyagban és az Élet előrehaladásában nem közvetlenül az Anyagot vagy az Életet hajszolják, hanem egyesegyedül csak azt az inteni Fényt, amely ott ragyog a Valóság áttetsző fodrain, s amelyet csak úgy lehet elérni, ha szívvel-lélekkel belemerülünk a kozmikus alakulás mély vizeibe. Másrészt pedig (éppen ama titkos mozgás révén, amit az őket uraló egység rajzol a dolgokba) maga a gesztus, amellyel megragadják a Világot, közvetlenül azt eredményezi, hogy fokozatosan föléje kerekednek, kilépnek ebből a Világból. B. Elszakadás a Világtól. A kisebbedés. 1. Halál a tevékenység révén Bizony a tevékenység élő logikája csak úgy engedi meg önmagunk meghódítását és növekedését, ha lassacskán meghalunk. Mondottuk, hogy méltóképp és hasznosan cselekedni: egyesülést jelent. Az egyesülés viszont abból áll, hogy nálunk nagyobbá alakulunk át. Tehát a tevékenység során végeredményben kilépünk az Anyagból, a közvetlen elérhetőből, az önző magatartásból, hogy a megszületni készülő egyetemes Valóságba jussunk. Ezek a kicsit bonyolult kifejezések csak a legbanálisabb s életünk során legáltalánosabban tapasztalt tényt fejezik ki: az erőfeszítés küszködéssel jár. Nincs olyan keresztre-feszítő valami, mint az erőfeszítés, főleg a szellemi erőfeszítés. Kérdezzétek csak meg az aszkézis embereit, melyik a legelső, legbiztosabb és legmagasabb fokú önmegtagadás. Mind egyformán azt fogja válaszolni, hogy a belső kibontakozás munkája, melynek révén kiszakítjuk magunkat önmagunkból, túllépünk magunkon, elveszítjük saját énünket. Minden hűségesen élő egyéni létezés tele van elhagyott csigaházakkal, amiket egymásr következő átalakulásaink során vetettünk le, - s maga a Világmindenség is mindig a háta mögött hagy egész sor olyan állapotot, amiben talán szívesen tetszelgett volna, de amit a növekedésnek kérlelhetetlen szükségessége folyton leválaszt róla. Fölfelé tartani ilyen szüntelen megfosztódásban: ez már a Kereszt útja.

46 Az Embert folyton-folyvást arra ösztökéli valami, hogy állandóan hagyja el önmagát, hogy saját maga végpontjához jusson, vagyis elérkezzék a Világ Végpontjához. S ha eközben az Ember hűségesen tart előre (az ómega vonzására) a Világmindenség természetes hegyoldalán, hát bizony egyre kevésbé érdekli őt az egyéni siker (mint egyéni eredmény). Azelőtt önnönmagáért kívánt tökéletesedni. Most már saját személyi valóságánál magasabb rendű, szélesebbre táruló, tartósabb és az abszolúthoz közelebb fekvő valóságokat kezd szeretni, fokozatosan vágyódik egyre nagyobb valóságok után. Földi cél, amivel társul egy Eszem védelme; nemzeti, emberi vagy kozmikus szépség szemlélete és meghódítása: íme már ilyen ragyogó célok mögött villan elő s egyre jobban megtapintható lesz számára az Istenség. A Világ struktúrája (vagyis a Krisztus felé tartó egyetemes összpontosulás) hozza magával, hogy a hűséges odaadással dolgozó Ember lassacskán már nem gondol saját magára. Nemsokára már csak olyanféle tudatos atomnak tekinti önmagát, amely tudja, hogy nagy feladatra hivatott, s érzi, hogy ezt a hivatását csak akkor tölti be méltóképpen, ha egyre finomultabb energiákhoz fordul. Régebben talán főleg a testek iránt volt érzékeny s elsősorban azok a kézzelfogható növekedések érdekelték, amelyek biztosítják a Világ anyagi eszközeit; most már végzetszerűen sodródik olyan feszült állapot felé, hogy csak a lélek előrehaladása köti le figyelmét. Természetszerűen hajlik arra, hogy gondjait és bizalmát lelki erőkre fordítsa, mint pl. az Istennel egyesítő ima, a lélek idegszálait eggyé szövő tisztaság, az emberi monádokat szervesen összekapcsoló szeretet… S tettvágya és önmaga megerősítése ugyanakkor észrevétlenül átfordul benne önátadássá és azzá a vággyá, hogy másnak hatalma alá kerüljön. 2.

Halál a szenvedőleges magatartás által.

Ezt így kívánja a teremtő Egyesülés. Természetünk mélyén még alig kezdett önmaga tudatára ébredni Krisztus eleme (ami külön-külön sajátmagunk vagyunk), máris ezzel egyszerre felcsillan benne az a vágy, hogy egyesüljön az őrajta uralkodó Erőforrással. S ha már hűségesen és sokat tettünk saját magunk kibontakozása érdekében, íme ezért kutatunk nyugtalanul egy olyan mindenható kéz után, melyet imádhatunk, ha csakugyan elérjük (si forte attrectent Eum). Kétségtelen, hogy a keresztény számára végtelen boldogító a Krisztusért növekedés (annál jobban boldogító, mivel önmagunk legmélyén maga Krisztus akar fölpirkadni és növekedni testünkben és lelkünkben: a lét izzó szeretete és az élet vágya már mag is a passzivitás egyik fajtája!). De ennek a növekedésnek végeredményben csak annyiban van értelme és célja, amennyiben lehetővé teszi, hogy tágasabb hely ajánlkozzék az isteni érintkezés számára. Most ezt az érintkezést kell megtalálnunk. De hát hol lelhetünk rá? Ugye hogy miszteriózus, szokatlan, kényes és távoli valami ez a találkozás?... Hogy átadhassuk neki magunkat valami nagyon magas vagy nagyon mély régióba kell jutnunk?... Oh dehogyis! A valóság sokkalta egyszerűbb és szebb is, mint ahogy mi elképzeljük! In eo vivimusm movemur et sumus : Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Azon a hívőn, aki cselekedni és hinni tud, Krisztus dolgozik, Ő hat rá élő erővel a Világ egész felszínén és teljes mélységén keresztül. Minden pillanatban Krisztus ölel át és gyúr meg minket életünk minden passzivitásában és korlátoltságán át. Ezen a ponton vigyázzunk és gondosan tegyünk különbséget ama két fázis között, ahogyan körülöttünk kialakul Isten akarata, vagyis amint a másodrendű okok életre kelnek az egyetemes Krisztus befolyására. A Világnak-alávetettség, - főleg azok a kellemetlen dolgok, amik zavarnak ,létünket lefokozzák, vagy ölnek minket, önmagukban közvetlenül nem

47 isteniek, és Isten semmiképp sem akarja őket. Ezek a nyűgjeink és gyötrődéseink csak azt jelzik, hogy mennyi befejezetlenség és rendetlenség kínozza a még tökéletlenül egyesített teremtményt. S ezek így Istennek sem tetszenek; a dolgok első fázisában Isten velünk együtt (és bennünk) küzd e bajok ellen. Valamikor majd Ő fog diadalmaskodni felettük. De mert egyéni életük tartama aránytalanul rövidke a totális Krisztus lassú kialakulásához viszonyítva, ezért elkerülhetetlen, hogy földi napjaink során még ne láthassuk meg a végső győzelmet. Növekedésünkért küzdő erőfeszítésünket minden percben egy kicsit aláássa, megtorpedózza valami, - s előbb vagy utóbb mindnyájan találkozni fogunk az elöregedéssel és a halállal. Krisztus viszont nem szenvedhet vereséget. Hát akkor az Ő kozmikus szerepéből adódó mindenhatósága valamiképp hogyan kárpótolja magát és miként sikerül megmentenie és boldogítania minden olyan elemet, amely simulékony lélekkel tartozik növekvő Testéhez? Csodálatos átalakítással éri ezt el Krisztus. Ütődöttségeinken és lét-csökkenéseinken, amiket a Kozmosz egyetemes menete nem enged neki eltüntetni, a megtestesült Ige uralkodik, mert (akárcsak az ügyes szobrász a márvány hibáit) lényünk magasabb rendű lelkivéalakításába szervezi (de nem változtatja meg őket!). Íme ezért van az, hogy amikor már utolsó leheletünkig küzdöttünk kibontakozásunk és sikerünk érdekében és falként állnak elénk vagy lebunkóznak a Világ erői, akkor - ha hisszük - egy csapásra megszűnik vak és gonosz erőként dolgozni az az energia, amibe nyögve ütközünk bele. Ködbe foszlik az ellenséges Anyag. S helyében ott találjuk a Világ isteni Mesterét, aki az események külső színei és látszatai alatt (akármiféle esetekről legyen is szó) alakít minket, megfoszt önzésünktől s belénk hatol. Opertet illum crescerem nos autem minui: Neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem (vö. Jn.3,30). - Ez az egyetemes Krisztus legnagyszerűbb követelménye: hatalma van, hogy bennünk dolgozzék, nemcsak az élet természetes lendületével, hanem a csapások és a halál felháborító rendetlenségén át is. Ismétlem: ez a csodálatos átalakulás nem történik meg egyszerre és közreműködésünk nélkül. Csak akkor van jogunk beletörődni a bajba, ha előzőleg már utolsó leheletünkig ellene szegültünk. Tehát sok-sok küzdésbe kerül, hogy alávessük magunkat Isten akaratának. Isten nem akárhol van az élet ütközőpontjain és passzivitásaiban, de csakis azon az egyensúly-ponton, amely a növekedés érdekében vállalt nyakas erőfeszítéseink és a külvilág ama ellenállása között található, amit mi akarunk legyőzni. S még ezt is hozzá kell tennünk: ebben az egyensúlyi zónában is csak abban a mértékben születik meg Isten, amennyiben hisszük, hogy ezt az egyensúlyt Ő teremti meg: Diligentibus, omnia convertuntur in bonum: akik szeretnek, azoknak válik javukra minden. De ha egyszer eleget teszünk ennek a két föltételnek (becsületesen küzdünk és bizalmunk teljes), akkor a Világ legsötétebb és legszörnyűbb régiója is mindennél ragyogóbbá és istenibbé válik. A Világ számtalan szolgasága és csalódása mögött felvillan Krisztus mindent meggyúró (plazmatikus) hatalma, átformál minket és helyünkbe lép. Nyomorúságainkat, balszerencséinket néha arra használja fel Krisztus, hogy magasabb utakra térítsen, ahol tapasztalatilag, szemmel láthatóan válunk jobbá. Hány szent vált éppen azért szentté, mert vereséget szenvedett valami földi dologban? - De az is gyakran előfordul, hogy lét-csökkenéseinket, kudarcainkat látszólag semmiféle - még lelki - haszon sem kárpótolja. Ezek azok az esetek, amikor legeslegjobban kell bíznunk Istenben. A Világ csak akkor érhet el Istenhez Jézus Krisztusban, ha teljes újraöntésen esik át, aminek során látszólag teljes egészében, minden földi megtapasztalható kárpótlás nélkül süllyed alá. Amikor ilyen - gyors vagy lassú - halál hatol majd belénk, tárjuk ki szívünket teljesen az

48 egyesülés reményei felé: s ha akarjuk, hát olyan mesteri kézzel fog dolgozni rajtunk a Világ életfakasztó hatalma, mint még soha máskor. C.

A Misztikus Miliő. - Az egyesülés

Cselekvés, szenvedőleges magatartás: életünknek ez a két fele, természetünknek ez a két légzési ritmusa átalakult és kibontakozott a teremtő Egyesülés sugaraiban. Bármit teszünk, Krisztust építjük. S bármit elszenvedünk, Krisztus cselekszik bennünk. - A keresztény lelkiélet minden korban táplálkozott az egyetemes és állandó egyesülésnek ezekkel a szavaival. De vajon mindig merészkedett-e arra, hogy megadja e kifejezéseknek hatalmas realizmusát, amire Szent Pál óta joga van? Aki csakugyan komolyan, minden valódi vallási törekvésnek megfelelően akarja értelmezni a Kinyilatkoztatás szavait, annak szemében fokozatosan fénybe borul a Világmindenség teljes egésze. S mint ahogy az Anyag alsó határain a Tudomány olyan éterfolyamot tár föl, melybe minden belemerül s ahonnan minden előbukkan, - akként a Szellem felső határain misztikus miliő tárul elénk, amelyben minden benne úszik s ahová minden összpontosul. Ebben a gazdag és élő erőtérben a ragaszkodásnak és elszakadásnak, az aktív munkának és a szemlélődésnek, az egynek és a sokfélének, a szellemnek és az anyagnak (látszólag olyan ellentétes) tulajdonságai könnyedén hangolódnak egybe, a teremtő Egyesülés szempontjainak megfelelően. Minden úgy válik eggyé, hogy saját-maga lesz. A Világhoz és saját magamhoz ragaszkodom, amikor azon fáradozok, hogy előbbre vigyem a Mindenséget, mert Jézus számára olyan testet akarok előkészíteni, amely már kevésbé méltatlan Őhozzá; - de ugyanakkor el is szakadok ettől a Világtól, mert maga ez a világ - kivéve Krisztust és az Ő fényét - sötétnek tűnik szememben és már nem vonz. Zónáról zónára fut előttem a fény s hogy híven követhessem, el kell jutnom olyan régiókba, ahol legmesszebbre ér el a tevékenység minden vágya, szempontjai legkevésbé önzőek és Egyesülést remélő álmai a legtisztábbak. S amint így fölfelé menetelek, a tárgyak mindig világosan rajzolódnak elém, hiszen általuk válik Krisztus számomra megtapinthatóvá. Őrajtuk keresztül ér el hozzám és szintén a tárgyakon keresztül érint meg engem. Tehát nem tehetem magam túl a valóságos dolgokon. S teljesen logikus, hogy én leszek a legelső a realisták között, hiszen csak a Világ beteljesedésekor érhetem el az Istent. - De bár fáradhatatlanul kutatom és beteljesíteni igyekszem a teremtményeket, ezt csakis abban a reményben teszem, hogy bennük azt az isteni Tüzet ragadom meg, amely ott villog bennünk, akárcsak tiszta kristályon. Ugye hogy az Új Föld elemei a mennyei Jeruzsálemben lesznek oly áttatszőek és annyira ragyogóak, hogy szinte semmi más sem marad meg, csak Isten Dicsőségének bennünk testet öltött (materializált) sugarai? A misztikus szerzők vitatják, vajon a cselekvésnek elő kell-e készítenie a szemlélődést, avagy pedig túláradó isteni bőségként kell felfakadnia a szemlélődésből. Megvallom, hogy nem értek ilyen problémákhoz. Akár dolgozom, akár imádkozom, kitárom lelkem a szorgalmas munkának, vagy Isten vesz hatalmába a kívülről és belülről engem érő hatások révén, én mindig abban a tudatban élek, hogy egyesülök. A misztikus aktivitás „formálisan” ilyen öntudatos állapot. Akár kézzelfogható vágyaim aktívan hajtanak a kibontakozás felé, akár fájdalmak közt őrlődöm anyagi kötelékek alatt, vagy imádságos kegyelmi erők látogatnak - én mindig egyformán benne mozgok a misztikus miliőben.

49 Először benne vagyok Jézus Krisztusban és csak aztán cselekszem, szenvedek, vagy szemlélődöm. Ha pontosabb nevet kellene adnunk a misztikus miliőnek, hát azt mondanám, hogy Test, - hiszen megvan benne mindaz a tulajdonság, ami tapinthatóságot, birtokbavételt és szüntelen átalakulást jelent. Mivel a Világot az egyetemes Krisztus élteti, ezért ez a Világ olyan aktív és annyira meleg, hogy minden hatása, ami csak elér hozzám, egyre jobban istenivé alakít („informál”) engem. A Világ óriási organizmus; azzá alakít engem, aki őt élteti. Nissai Szent Gergely mondotta, hogy az Eukarisztikus kenyér erősebb, mint a mi testünk, s ezért amikor vele táplálkozunk, akkor ő alakít minket önmagává, nem pedig mi őt önmagunkká. De ugyanakkor úgy tűnik, hogy ez az átalakult Világ, ez az egyetemes test bármennyire közel van is és bármennyire meg is érinthető - csak messzi távolban ragadható meg. Ha tiszta és nemes szenvedély egyesíti a férfit és a nőt, csak lelki növekvésük végpontján találkoznak. Az emberi egyesülés törvénye: kozmikus egyesülésünk törvénye is. Krisztus a természetnek leganyagibb szálaival tart minket kezében. S teljesen mégis csak akkor fogjuk, ha személyi létünk és a Világ velünk együtt fokról fokra elér egyesítésének végső határára. Abszurd dolog lenne e hosszú idő, e lassú folyamat miatt panaszkodni. Igazában nincs itt szó sem tetszőleges próbatételről, sem büntetésről. Csak a szellem fejlődésének törvénye érvényesül ebben az esetben is. Krisztus az egyesített Sokféleség fölött születik meg, egyetemes és ragyogó Testének ezért van rengeteg zónája, köre, sok-sok lakása. A misztikus Miliő elvész mindannak számára, ami lefelé süllyed a Sokfélének lejtőjén a kisebb erőfeszítés és az önzés miatt. De fölragyog (már isteni formájában) minden olyan valóság körül, amely fölfelé törekszik és egyesülni akar. A moralisták gyakran bajban vannak, ha (főleg a Művészet terén) hitelesnek akarnak nyilvánítani néhány olyan emberi alkotást, melyet a Teológia erkölcstanának abszolút és merev szabályai elítélnek, de melyeket az emberi élet persze nem mellőzhet. Azért találkoznak ilyen problémával, mert nem értették meg, hogy a Jó és a Rossz nem két külön csoport, hanem az emberi tevékenység két iránya (vö. A teremtő Egyesülés néhány következménye c. fejezetünket). - Számodra, lelkibbé vált ember, általában bűn lenne visszatérni bizonyos látványokhoz, élvezetekhez, kételyekhez (bár az is lehet, hogy egyes esetekben még szükséged van rájuk, hogy bennük szilárdítsd meg lelked gyökereit). Sokak számára viszont ezek a valóságok, amelyek már elmaradtak mögötted, még a fény útján találhatók; ezeknek az embereknek tehát át kell haladniuk ezeken az alsóbb elemeken, mielőtt magasabbra hágnának. - Valaki szemében vagy valami számára minden valóság rejt valami dinamizmust, Krisztusból áradó valami vonzóerőt; és minden (akár az egyes egyének, akár az egész együttes) csak úgy érkezik el a szellemhez, ha határozott vonalgörbét fut be az anyagon keresztül. A pályán nem lehet kihagyni egy-egy állomást, egy-egy szakaszt. Egyenkint kell átmenni mindegyiken. S bizony nehéz lenne azt megmondanunk, hogy alattunk még milyen mélyre fúródnak le a szellem gyökerei. Tehát ha azzal dicsekedtek, hogy már csak fényből tudtok élni, igazában - s anélkül, hogy sejtenétek - abból az igen nyers életnedvből táplálkoztok, amit mások alázatos szívvel tisztogatnak az anyag mélységeiben. Krisztus Teste az egész Világegyetemből táplálkozik. A misztikus miliő összegyűjt mindent, ami energia. A Világban csak az erőtlen és csak az méltó ítéletre, ami hátat fordít a szellem egységesítésének. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a lelkek megszentelődése - bármennyire személyi jellegű is - lényegében kollektív marad. Sajátmagunk az egész együttes lelkivé-

50 válásával válunk lelkivé. Krisztussal úgy egyesülünk, hogy mindenkivel egyesülünk. Olyan kiválasztottság üdvözít minket, amely az Egészet választotta ki. S a végső boldog látás (visio beatifica) nem annyira lesz egyéni szemlélődés, mint inkább a misztikus Test sajátos aktusa, melyben az isteni mindnyájunk számára Krisztus szemén át fog megnyilatkozni. A hívő szemében nagy Testként tárul fel a Világmindenség. Ez a megállapításunk visszavisz azokhoz a meggondolásainkhoz, amelyekkel az egyetemes Krisztusról szóló elmélkedésünket végeztük (vö. A világot az egyetemes Krisztus járja át élettel c. fejezetünket). A misztikus látásmód csak föltárja, a misztikus tevékenység pedig csak előmozdítja a Világ egyetemes és szentségi megszentelését (konszekrációját). Ezért tehát a keresztény számára a lelkiélet végeredményben a következőre vezethető vissza: megszentelni (konszekrálni) a Világot olyan teljes hittel, amely a másodrendű okok vég nélküli hálózatában Krisztus szerves befolyását láttatja meg vele; és egyesülni a Világgal olyan teljes hűséggel, amely minden alkalmat megragad a növekedés érdekében és elfogadja mindig, ha halni hívják. Aki megértette a dolgoknak ilyen végtelen egyszerűségét; aki az egyetemes zajongás mögött meghallotta az egyetlen Dallamot, az az ember már kezében tartja a Világot. Igen, bensőségesen vegyül a dolgok közé, azzal az izzó vággyal, amely a valóságok megértésére és beteljesítésére sürgeti; de már nem tapasztalja meg nyüzsgésüket és tülekedésüket. Megérinti a dolgokat, de már Istent éri el rajtuk keresztül. Teljesség árad rája már abból is, hogy a Mindenen keresztül készíti elő Istenhez tapadását. De nem tudná megmondani, hogy ebben a teljességben melyik a csodálatosabb e két kegyelem közül: az-e, hogy Krisztust találta meg s ezzel élet járja át az Anyagot, - avagy az-e, hogy rátalált az Anyagra, amely lehetővé teszi számára, hogy Krisztus egyetemesen érinthető meg. Az Isten jelenlétéről alkotott szokásos, közismert elmélettől csak az a különbség - de viszont lényeges különbség választja el ezeket az elgondolásokat, ho9gy a mi szemléletmódunk szerint Isten csak Krisztus Teste által (és csak Krisztus testében) ér el a Világ elemeihez. IV. Történelem. A Világ Evolúciója Mindeddig a Világ benső szerkezetének fölfedezésével foglalkoztunk, de nem próbáltuk egyetlen látomásba foglalni történetének nagy vonalait. A teremtő Egyesülés elméletének összefoglalásaként és alkalmazásaként próbáljuk megrajzolni azokat a vonásokat, amelyeket ennek az elméletnek fényénél magára ölt a Kozmosz belső evolúciója, amibe mi is belemerülve élünk. A.

A Múlt

Ameddig csak elér szemünk a múltba, azt látjuk, hogy a sokfélének hullámai törnek elő, mintha csak a lét negatív pólusáról fakadnának föl. Mondottuk már, hogy Világegyetemünk szélső foszlányai anyagi és tudattalan sokaságba vesznek. Ennek az óceánnak nincsenek tapasztalati határai, mint ahogy a minket körülvevő térnek sincs vége. Sokszor beszélnek a Világ első pillanatáról. Ez rossz kifejezés és meddő vállalkozás! A teremtő aktus nem iktatódik előzmények láncolatába, hanem rajta van a Világegyetemen, annak teljes térbeli kiterjedésén és egész időbeni tartamán. Tehát a Világ eleme nem mehet ki

51 a Világból, nem is érkezhet el a Világ alsó határához; képtelen arra, hogy (józanul) elgondolja a Világ fizikai végét, vagy hogy (ésszerűen) elképzelje a Világ egyik elemének elszigetelt, a Világtól független vagy Világon kívül történő teremtését. (Teilhard mindig kétségbe vonta a tapasztalati tudománynak azt a képességét, hogy akárcsak hozzávetőlegesen is meg tudná határozni és időben megjelölni a világ kezdetét. Vajon a létrehozó okság arisztoteleszi fogalmával fölszerelt emberi ész - ha lefelé száll a történelem folyamába - „el tud-e képzelni egy természetes kezdetet, valamiféle természetes zéruspontot, egy (időn és téren kívüli) mélyben-eltünési-pontot, ami a folyton kitáguló Világmindenség ’kezdeti’ formája?... Én igen-igen kétlem”. Szent Tamás - más szempontból szemlélődve - szintén kételkedett ebben: ő azt vallotta, hogy az ész bizonyíthatja a teremtést, de annak bizonyítására képtelen, hogy a világ nem ’ab aeterno’ /nem öröktől fogva/ teremtett. /A francia kiadó jegyzete/) Ameddig csak ellát szemünk, körülöttünk mindenütt időbeni és térbeni sorozatok szövete ragyog: vég-nélküli, kibogozhatatlan szövetanyag; annyira egy darabból áll, hogy nincs benne egyetlen öltés, ami ne függne az egész együttestől. - Isten nem elszigeteltnek akarta a napot, a földet, a növényeket, az Embert (s nem is gyárthatta volna őket különálló darabokként). Isten akarta az Ő Krisztusát; s hogy Krisztusa meglegyen, meg kellett teremtenie a lelki világot, nevezetesen az Embereket, akik közé ojtódik be Krisztus. Hogy pedig meglegyen az Ember, Istennek meg kellett indítania a szerves élet óriási folyamatát (ami tehát nem valami fényűző dísz vagy luxus, hanem a Világnak lényeges szerve). Hogy megszülessék a szerves élet, ahhoz az egész kozmikus nyüzsgő mozgásra volt szükség. Az érzékelhető Világ kezdetén a Sokféle volt; s ez a Sokféle egyetlen szétvághatatlan blokként már a szellem felé tartott annak az egyetemes Krisztusnak vonzására, aki ebben a Sokfélében fogantatott meg. Csakhogy a Sokféle lassan és küszködve emelkedett a szellem felé, mert a Sokféle már akkor is rossz volt - valami miatt, ami benne rejlett. Honnan származik a Világmindenség eredeti foltja? Miért kellett valamiképp azonosítanunk Rosszat és Anyagot, Rosszat és Determinizmust, Rosszat és Sokféleséget? Talán csak azért, mert a Világmindenségnek és az Egyesülésnek alsó zónái -lelkünkhöz viszonyítva - már túlhaladott tehát tilos terület, amelyben a visszakozás megromlást jelent? Hátha inkább azért kell azonosítanunk Rosszat és Anyagot stb., mert - amint határozottan mutatja is a Biblia - az őseredeti Sokféle, egy már-egyesített létezőnek (az Első Ádámnak) szétszakadásából született, s ezért jelenlegi periódusában a Világ nem emelkedik, hanem igazában visszatér Krisztus (a Második Ádám) felé? Ebben az esetben a (szellemnek anyagból kifelé) jelenlegi evolúciós fázisa előtt a (szellemnek az anyagban történő) involúciós (befelé-forduló) fázisa létezett; persze ez a fázis tapasztalaton kívül eső valami, mert a Valóságnak másfajta irányában alakult. Akármilyen hipotézist fogadunk is el a Rosszra vonatkozólag: pl. hogy a Rossz megosztotta, sokféle széthúzó elemre osztotta a Világot valami bűnös tett folyományaként (csak egyetlen Rossz van = az egység megszakítása. „Erkölcsinek” nevezzük, amikor a lélek szabad zónáit éri. De a Rossz még akkor is fizikai lényegű marad, akárcsak a Jó, amely ’egyesít’), - vagy hogy a Világ (mert sokféle, tökéletlen és állandóan fejlődő) az első pillanattól fogva kitermelte a Rosszat, akárcsak egy tárgy a saját árnyékát, - az mégis kétségtelen, hogy a teremtő Egyesülésnek megvan az a sajátos vonása, hogy megváltó Egyesülés.

52 (A skolasztikusok azt tanítják, hogy a rossz lét-hiány, megfosztottság a léttől; az ember vonalán pedig: olyan tökéletességnek visszautasítása, amelyet az ember szellemi természete megkövetelne. A francia kiadó megjegyzése.) Szinte Isten nem is teremthetett anélkül, hogy harcba ne szállt volna a Rosszal, s ugyanakkor a Sokfélével. A Világot az Egyetemes Krisztus járja át élettel c. fejezetben már beszéltünk a Megtestesülésnek és a Megváltásnak történeti sorsfordulóiról. Lépjünk hát túl a Világ Evolúciójának eléggé világos periódusán, - menjünk ki a hajó orrára, hajoljunk a korlát fölé és szinte félálomban próbáljunk áttörni az éj sötétjén, amely lassan-lassan kivilágosodik, ahogy előbbre jut a Világ. Custos, quid de nocte? - virrasztó, mit látsz az éjszakában? B.

A jövő

Jaj, milyen sötét van előttünk! Nem világítanak a csillagok, amikor fel kell mérnünk a Világmindenséget. - De valami mégis biztos. Halljuk a hullámok zaját: s benne nemcsak a hajó oldalára verődő habok rendkívüli zúgása kavarog, hanem az a sajátos sima hang is, melyet a hajó orra alatt csúszó víz okoz. Igen, lehet hogy ismeretlen az a földrész, amely felé hajózunk. Nem számít. Az a lényeges, hogy nem vagyunk olyan tárgy, ami vaktában lebeg a véletlen vizén. A dolgoknak iránya van. Előre tartunk. Haladunk. Az okos koponyák gúnyosan mosolyognak, vagy haragosan morognak, ha haladásról beszélünk nekik. Szinte kéjesen sorolják el a jelen botrányait, vagy az eredeti bűnnel érvelnek. Azt akarják bizonyítani, hogy a Földről nem származhat semmi jó. Hagyjuk magukra ezeket a pesszimistákat; úgy látszik, sosem faggatták kérdéseikkel sem a történelmet, sem az emberi észt, sem szívüket. Sejtik-e egyáltalán ezek az emberek, hogy szkepticizmusuknak az lenne logikus következménye, hogy érthetetlen a Világ, s hogy megölnék bennünk a tettvágyat? - Mert ha valaki azt állítja, hogy a tudat nem ér többet a tudattalanságnál; vagy hogy az emberi cselekvéshez nem szükséges az, hogy tudjunk erőfeszítésünk hasznosságáról… Aki ezt vallja, az tagadja a Haladás tényét és szükségességét. De ilyen elméletekkel egy csapásra megsemmisíti életünk igazi alapjait. Mi a szerves kibontakozások útvesztőjében csak a pszichés képességek fokozatos központosulását ismerjük el vezérfonalul; számunkra a több-lét nem föltétlenül rejlik a komfortban vagy az erényességben, hanem a Világ egyre nagyobb uralmunkba-vételében, melyet a szellem teremt meg (vagyis hogy - akár Rosszra, akár Jóra - egyre növekszik az erő); szerintünk nem érné meg a fáradságot az olyan munka, amelyben semmi sem maradhat meg mindörökre kezünk alkotásaiból; mi hiszünk a haladásban, s körülöttünk a haladást ismerjük fel a tudományos fölfedezések térhódításában, a kollektív szervezetek terveiben, az embert komolyan szerető érzelmeknek s az egyetemes iránt vonzó szimpátiák hajnalfényében. Egyesek ezt hajtogatják: „Mennyiségileg van haladás: sok egymásra halmozódó ismeret, ennyi az egész!” - Mi ezt válaszoljuk: „Valóban minőségi és szerves haladás!” Ti azt képzelitek, hogy már leállt az Evolúció, pusztán amiatt, mert - úgy tűnik - olyan pontra jutott, ahol a haladás már nem az (érett fokára eljutott) egyedi emberi testben folytatódik, hanem az emberi lélekben, vagy még inkább talán az emberi lelkek közösségében… Egyáltalán nincs igazatok. Minden tudat-növekedés szükségszerűen formálja át a monádoknak s a Világnak fizikai létét. Tehát hogy látásunk érzékenysége csodálatosan kiterjed a Kozmoszra; hogy „egységesítő” viszonyaink szüntelenül szaporodnak a dolgok minden területén: mindez elkerülhetetlenül jelenti azt, hogy a Mindenség lényegesen gyarapszik. Az

53 az Egységesítő Munka, amely manapság oly feszült erővel folyik az emberi szellemben s az emberi közösségben: annak a biológiai folyamatnak valóságos meghosszabbodása, amely az emberi agyat eredményezte. Így kívánja meg a teremtő Egyesülés. Tehát ma hová irányítsuk erőfeszítésünket, hogy a leghathatósabb legyen? Nyomásunkra melyik irányban enged a Világ? Kétségtelen, hogy az Igazság együttes kutatása terén. Még túlságosan korai lenne azonnal megszüntetni a háborús erők erőteljes, bár igen brutális megnyilvánulásit. Még mindig szükségünk van egyre erősebb ágyúkra, folyton nagyobb csatahajókra, hogy anyagi téren valósítsuk meg a Világot meghódító erőinket. - De előrelátható és remélhető is, hogy ezek a hatalmi és hódító eszközök fokozatosan átadják helyüket hasonló erejű támadóerőknek, de ezek már hatalmasabb és szellemibb téren fognak dolgozni. Századunkban (XX.) még azzal vannak lekötve az emberek, hogy fáradságos gonddal szervezzék meg testi táplálékaikat és előnyös módon osszák szét a Földtekén az ellátási eszközök növekvő tömegét. Még azzal is szórakoznak, hogy örömük telik azoknak a dolgoknak leltározásában és helyes felhasználásában, amiket közvetlenül tár eléjük a Természet. - De ez a korszak csak rövid ideig fog tartani. Előbb vagy utóbb meg fog szerveződni a Társadalom. Ki fognak merülni a Föld tiszavirág-életű érdekességei. Akkor aztán az Emberek világosabban fogják érezni azt a lényeges igényt, hogy a több-lét érdekében tudjanak; szemben fogják találni magukat hatalmasabb, sürgetőbb, jobban fölvetett problémákkal, s akkor végre olyan izzó lelkesedéssel fognak csoportosulni a kutatómunkára, mint ahogy ma aranyat keresnek vagy egymást ölik. A szellemi munka nem lesz már dilettánsok szórakozása, amatőrök időtöltése. Elsődleges és közösségi méltósága lesz. Az Emberiség tudatára fog ébredni, hogy elszigetelten áll a Kozmoszban és kollektív veszélyek fenyegetik - s akkor vagy fölfedeznie kell, vagy meg kell halnia. Ekként fog beköszönteni ebbe a Világba a Tudomány korszaka; és igen valószínű, hogy ezt egyre jobban át fogja hatni Misztika (nem azért, hogy irányítsa, hanem hogy lelket adjon belé). Az Emberiség haladó szárnya egyre jobban Isten keresésének és várásának fogja átadni magát, mert az erőfeszítés logikája és az Anyag titokzatos dinamizmusa egyre egyetemesebb remények felé fogja hajtani, s mert kérlelhetetlen világossággal fogja látni, hogy abszurd dolog lenne folytatnia olyan emberi művet, amelynek ne lenne jövője. S akkor jön el az az idő, amikor Krisztus a Teremtésben még soha nem tapasztalt hatalommal fog rendelkezni - hogy gyűlöljék, avagy szeressék Őt. Mert a számszerinti növekedés és a kapcsolatok megsokszorozódása miatt az Emberek egymáshoz fognak préselődni; egymáshoz fognak simulni, mert közös erő virrad fel bennük és közös szorongás fogja őket fojtogatni; s ezért a jövő Emberei valamiképpen már csak egyetlen tudatot fognak alkotni. S ha majd átesnek a kezdeti fokon, fel fogják mérni eggyé-szövődött szellemük hatalmát, a Világmindenség határtalanságát, meg a börtönük szűk földi falait is, akkor csakugyan felnőtt, nagykorú lesz majd tudatuk. - Vajon nem gondolhatjuk-e el azt, hogy akkor először végső döntésként sor kerül egy valóban emberi és totális aktusra is? : az igen vagy nem kérdése Isten iránt… s ezt mindenki személyesen fogja megválaszolni, ha már teljesen kibontakozott benne az emberi szabadságnak és felelősségnek érzése. Elég nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen lehet majd a Világ vége. A Földet, mint égitestet érő katasztrófa eléggé hasonló lenne egyéni halálunkhoz. De ez csak a Föld végét jelentené, nem a Kozmosz halálát - márpedig a Kozmosznak kéne eltűnnie.

54 Minél többet töprengek ezen a misztériumon, annál inkább ölti magára - ahogy elképzelem - valami tudatos pálfordulásnak formáját: úgy látom, mint a belső élet vulkánszerű kitörését, mint valamiféle extázist… Azon hiába törjük fejünket, hogy a Világegyetem óriási anyagi tömege valaha is miként semmisülhetne meg. De hogy azonnal megváltozzék a Világ formája, ahhoz elég, hogy a szellem befelé forduljon, zónát változtasson. Ha majd eljön az idők vége, szörnyű szellemi nyomás fog nehezedni a Valóság határaira, mert feszíteni fogják azok a végsőkig hangolt lelkek, amelyek ki akarnak majd jutni a Földről. Ez a feszültség egyetemes lesz a Földön. De a Szentírás azt is mondja, hogy ugyanakkor mély szakadás is fogja átjárni: egyesek azért akarnak majd kilépni önmagukból, hogy még inkább uralkodjanak a Világon; mások viszont Krisztus szavára figyelve szenvedélyes szeretettel fogják várni a Föld halálát, hogy a Földdel együtt Istenben teljesedjenek be. S akkor bizony az egyesülési képességeinek végső fokára jutott Teremtésben meg fog történni a Parúzia, Krisztus végső dinamikus eljövetele. Végre nyilvánvaló lesz az az egyetlen asszimilációs és szintetizáló folyamat, amely az idők kezdetétől fogva alakult, s akkor az Egyetemes Krisztus villámfényként fog megjelenni a lassan megszentelődött Világ felhőiben. - Az angyalok harsonái csak gyönge szimbóluma annak, ami történni fog. A monádokat valami elképzelhetetlen szerves vonzás fogja hajtani (maga a Világmindenség kohéziós ereje) s ennek nyomására fognak odazuhanni, ahová a Dolgok teljes érettsége s a Világ egész történetének kérlelhetetlen visszafordíthatatlansága végleg szánja őket: egyesek lelkivé vált anyagként az örök Egyesülés határtalan beteljesedésébe; mások pedig anyagivá vált szellemként valami vég-nélküli szétesés tudatos bugyraiba. S akkor - így mondja Szent Pál az első Korintusi levél 15,23 és köv. verseiben Krisztus majd kiüresít minden teremtett hatalmat (kivetve belőlük azt, ami szétszakító tényező; és magas lelki fokra emelve az egyesítő erőt), be fogja teljesíteni az egyetemes egységesítést: teljes és felnőtt Testét végre egészen megvalósult Egység Erejével fogja átadni az Istenség ölelésének. Ekként fog megvalósulni az Isten és a Világ szerves együttese, a Pléróma, titokzatos valóság, melyet ugyan nem mondhatunk Istennél szebbnek (hiszen Isten meg lehetett volna a Világ nélkül is), de amit mégsem mondhatunk abszolút tetszőlegesnek, abszolút mellékesnek, mert ezáltal érthetetlenné tennénk a Teremtést, abszurddá az Úr Krisztus Szenvedését és érdektelenné a saját erőfeszítésünket. Et tunc erit finis: s akkor lesz a vég. A Lét óriási tengerárként öleli majd karjába a vibráló létezőket. Nyugodttá simuló óceán ölén fog véget érni a Világ rendkívüli nagy vállalkozása. De ebben a tengerárban minden vízcsepp tudni fogja, hogy saját maga maradt. Minden misztika álma, az örök panteista vágy végre meg fogja találni teljes és jgoso kielégülését. Erit in omnibus omnia Deus: Isten lesz minden mindenben. Tientsin, 1924 március 25.

55

AZ EMBERI JELENSÉG 1928 (Ez az 1928-as tanulmány más, mint az 1930-as írás, amely A Múlt szemlélete c. kötetben jelent meg, ugyanezzel a címmel /szintén Az Emberi Jelenség címmel/. Teilhard még egy harmadik alkalommal is - 1938-ban - ezt a címet adja egyik művének, annak a nagy munkájának, amely a Művei sorozat első köteteként jelent meg a Seuil kiadónál /a francia kiadó megjegyzése/) A Világ különféle részlegei egymásután kerülnek a Tudomány egyesítő befolyása alá. A csillagködöktől az atomokig, az elektromosságtól a szerves anyagig - ma már közös perspektíva-központra vezethetők vissza a főbb természetes egység-csoportok és energiacsoportok. Majdnem csak az Ember esik még kívül a Világ történeti és energetikai rendszerezésén. Igen, vna összehasonlító Anatómiánk és Antropológiánk, hogy tanulmányozza testünknek az állatokkal való viszonyait. Csakhogy ezek a vizsgálatok arra vonatkoznak, ami bennünk legalsóbb-rendű, legrégibb, tehát legkevésbé jellemző. Igen, van Pszichológiánk, Nyelvészetünk, Szociológiánk, Gazdaságpolitikánk, Emberföldrajzunk stb., hogy foglalkozzék azokkal a problémákkal, melyeket a reflexív tevékenység világa vet föl. De ezek a tudományágak még zárt, szinte Természeten kívül fekvő csoportot alkotnak, még ha szótáruk és módszereik annyira követik is a laboratóriumok módszereit és nyelvezetét. Úgy kezelik az Embert, mint valami külön kis kozmoszt, elszakítva a Világegyetem többi részétől. Egész sor tudomány foglalkozik az Emberrel. De az, mi lényegesen emberi az Emberben, még nem jutott be a Tudományba. Pedig elég egy kicsit elgondolkodnunk azon a csodálatos eseményen, amit a Gondolat kirobbanása jelent a Föld színén, s máris kétséget kizáróan belátjuk, hogy ez a nagyszerű valami nemcsak egy rész a Természet általános rendszerében, hanem elsőrendű fontosságú helyet kell benne elfoglalnia a Világegyetem rugóinak felhasználása és megértése szempontjából is. Következő eszmélődéseim tárgya: szeretnék olyan szempontot ajánlani, melyből kiindulva az Emberről szóló tudományok a Tudományhoz kapcsolódnak, úgy hogy meghosszabbítják. Az Emberiség a Kozmoszban természetes jelenség, sui generis /egészen sajátos/, döntő jelentőségű tény; és mint ilyen, megérdemli, hogy (még ha szempontjaink bizonyos fajta általános átépítése árán is) a Tudomány legfőbb ágát alapozza meg. Íme ebben a tanulmányomban erre szeretném felhívni a figyelmet, annak tudatában, hogy szigorúan tapasztalati téren maradok.

1.

Az emberi jelenség tudományos valósága

Azt gondolom, hogy nem annyira az akadályoz meg minket az Ember - mint természetes jelenség (akárcsak a fény vagy az egyszerű testek) - vonásainak könnyű megértésében, hogy az emberi fokon igen sajátos természetű energiák mutatkoznak, hanem inkább az, hogy ezek az energiák különös szög alatt jelentkeznek.

56 Megszokásból azt gondoljuk, hogy egy jelenség annál inkább fizikai (tárgyilagos, valóságos), minél inkább egyetemes kiterjedésű elemben található, vagy minél jobban felel meg a nagy számok eredményének. Szemünkben az igazi tudomány az éternek és az atomoknak, - vagyis olyan Világmindenségnek tudománya, melyben a központok (már amennyiben léteznek) csak statisztikai törvények hordozóiként mutatkoznak: tömegük révén és kívülről. Mindmáig még a Biológiáról is azt gondolták, hogy csak annyiban igazi tudomány, amennyiben egyetemes feszültségeket és kollektív determinizmusokat, vagyis az anyagi megkötöttségek visszfényét igyekszik fölfedezni a szerves Világban. Bizony azt is elmondhatjuk, hogy az Anyagról és az Életről alkotott jelenlegi Fizikánk (már amennyiben még beszélni lehet az Élet Fizikájáról) teljes egészében az egyedivel, tehát a spontánnal és tudatossal ellenkező irányban alakul. Az Emberiséget tárgyaló tudományok pedig szükségszerűen fejlődnek teljesen más irányban. Mihelyt az emberi Világba lépünk, a mi Világunkba, nagyságrendi és önző meggondolások miatt máris az atom (jelen esetben a személy) tolakodik érdeklődési körünk és kutatómunkánk középpontjába. Az egész együttesnek tényeit már nem vesszük észre, avagy másodlagos síkra kerülnek. Az emberi kérdések területén, a Fizika szempontjainak teljes átfordulása következtében, az egyedi - s emiatt a szabadságnak és benső élménynek szempontjai - kötik le figyelmünket s aztán irányítják is kutatómunkánkat. Jelenleg két ellenkező irányban vizsgálják a Valóságot az Emberrel foglalkozó Tudományok és a Természettudomány. Íme ezért tűnik úgy, hogy tárgyköreik paradoxális módon két különböző Világegyetemhez tartoznak. S íme ezt kell és már elég is helyrehoznunk, ha természettudósként és fizikusként akarjuk látni az emberi Jelenséget. Próbáljuk csak meg, hogy most már ne ember-szemekkel nézzük az Emberiséget, vagyis ne elszigetelt egyedekként és ne belülről, hanem olyan megfigyelőként, aki bizonyos távolságból és kintről vizsgál egész együtteseket. Ha ezt megtesszük máris olyan alakot ölt magára az Emberiség, amely - ha nem is ugyanolyan, de rokon vonásokat mutat minden többi nagyságrenddel, melynek egybegyülekezése a Kozmosz. Tehát szemléletmódunk átneveléséről van szó. Ennek első foka abból áll, hogy az emberi világban ama társadalmi viszonyok hálózata mögött, ahol általában meg szokott szakadni figyelmünk, már azt vesszük észre, hogy megfigyelhető azoknak a főbb törvényeknek folytatása, amelyek az Életnek az ember-alatti zónáit irányítják. A növekedés szabálytalanságának törvénye: a fejlődés mindegyik sajátos területen zökkenőkkel és ugrásokkal jön létre, hol itt, hol meg ott halad előre, néha gyorsan, máskor lassabban. A születés törvénye: mindenegyes gondolat, szándék vagy új csoportosulás egy szűk mag megnövekedésével és különféle vonások kifejlesztésével alakul ki, s ezáltal egy szép napon szerteágazó képességek öltenek testet az emberi miliőben. A váltások törvénye: egy-egy szociális egység vagy intézmény nem megy határtalanul előre egy bizonyosfajta tökéletesedés útján, hanem csakhamar ránehezedik viszonylagos mozdulatlanság állapota, s ekko egy másik csoport váltja fel őt. És így sorolhatnánk tovább… Alkalmazkodás, mutációk, átöröklés, parallelizmusok, párhuzamosság, ortogenezis… A Biológia a szerves Anyag általános mozgásainak tanulmányozása során megfigyeli a jelenségeket, megállapítja a törvényeket; köztük egyetlenegy sincs, aminek megfelelőjét föl ne ismerhetnénk a szociális emberi komplexumban. S ha teljes egészében nézzük ezt a komplexumot, hát ez is egyre jobban mutat olyan különös analógiákat, melyek arra ösztökélnek, hogy egyetlen szervezett valóságként kezeljük. A nagy népi csoportok szemünk láttára keresik egymást és olvadnak egybe. Ebben a tömegben anyagi és emberi áramlatok keletkeznek, s körülölelik a Földet.

57 Fémek, tüzelőanyagok, gabonafélék, pénz, könyvek, koncertek, tudósok, kereskedők, politikusok… számtalan elem erjed és kerül bevetésre a Földgolyó eme aktív burkának hatására és keretén belül. Életnedvként, vérként táplálják azt a Társadalmat, amelynek legszellemibb élete minden nap egyre jobban függ a folyton bonyolultabbá váló egyetemes vérkeringéstől. - Az Emberiség fokozatos kialakulása és működése: olyan valóságok, amikről megállapíthatjuk, hogy az Élet többi részének általános kibontakozásával folytonosságban vannak: íme ez az első ténymegállapítás az emberi Jelenség megfigyelésekor. Most pedig menjünk egy fokkal előbbre, s próbáljuk meg messzebbről nézni az Emberiséget. Már ne azt nézzük, ami benne kifejezetten vitális vagy egyedi, hanem csak az elemek mozgó együttesét próbáljuk megkülönböztetni (szinte úgy, amint folyékony vagy gáz halmazállapotú tömeg vizsgálatakor szoktuk tenni). Azt fogjuk megállapítani, hogy valamiféle új Anyagnak személytelen és geometrikus fátyla terül rá arra a világra, amely oly csodálatosan spontán, érzékeny és a mi létfokunkon oly sok emberi viszonytól színes. Ebből az új távolságból nézve, ilyen magasról vizsgálva: rengeteg folyam árja és morajló zúgás. Születések, halálok, balesetek szüntelen sora, amit a Statisztika tart nyilván. Népek özönlenek a még el nem foglalt területekre, és nyomják egymást. A szellemek is végső fokig feszülnek meg, s közben folyton csökken az erőtlenség és a tudatlanság. Egyének és nemzetek egymáshoz vonzódása. Tömegek képesek továbbadni értékeket, vagy pedig tunyák és érzéketlenek. Intézmények szilárdulnak meg, aztán megkeményedve merevvé válnak. A gondolkodó tömeg egyensúlyba kerül, szélsőségek feszítik, vagy belső összhang táplálja őket. Mindezek a tények azt súgják nekünk, hogy a nagy számok, a maguk matematikai kifejezésével és tirannusságával, de csodálatos energia-tartalékukkal és termékeny tapogatódzásukkal is, bizonyos fokig irányítják az emberi Társadalom általános mozgásait, s ezért olyan tárgyat alkotnak belőle, amely már nemcsak a Biológiába tartozik, hanem a Fizikába is. Semmi csodálnivaló nincs ebben a kapcsolatban. A különféle szaktudományok - a fizikától a zoológiáig - egyre inkább összekötődnek, mint ugyanannak az óriási Történetnek különböző fejezetei. Ugyanegy hatalmas folyamatnak - a Világegyetem kibontakozásának mechanizmusát, fázisait és meghosszabbodását kutatják. A tapasztalat területének egyik végétől a másikig azt fedezzük fel, hogy egyetlen óriási jelenség van folyamatban. Az Ember nem eshet kívül e jelenségen. Tehát az Embert is tanulmányozhatjuk Jelenségként. Ezért hogy lebontsuk azt a falat, amely jogtalanul választja el az Emberről szóló tudományokat és a Természettudományt, végeredményben nincs egyszerűbb és radikálisabb módszer, minthogy tudatosítjuk a kozmikus evolúció egységességét.

2.

Az emberi Jelenség sajátos természete

Azokat a működési vagy élettani analógiákat, melyeket imént elsoroltunk, már elég sokszor észrevették az emberi világban. De be kell vallani, hogy mindmáig olyan szerencsétlen módon magyarázták ezeket a hasonlóságokat, hogy inkább erősítették, mintsem kiküszöbölték azokat az antropocentrikus előítéleteket, amelyek az Embert a Tudomány többi tárgyán kívül akarják rekeszteni. Ugye hogy még mostanában is minden fenntartás nélkül nagy géphez vagy óriási állathoz szokták hasonlítani az emberi Társadalmat?

58 E sajnálatos eltérések oka az a feledékenység, hogy nem vetjük alá lényeges helyesbítésnek szempontjainkat, valahányszor a Világmindenség új körében próbáljuk követni a Valóság valamelyik vonalát. A Világ körről-körre átváltozik, benső gazdagodás és átöntés éri, s ezért mindenegyes esetben új állapotot ölt, melyben az előző tulajdonságok összessége részben megmarad, részben megújul. Íme ezt felejtik el igen sokan, amikor az Evolúció mellett (vagy ellene) beszélnek, pedig talán még meg sem értették az átalakulás ilyen fogalmát. Tehát aszerint hogy atomoknak, vagy sejteknek, vagy állatoknak, vagy emberi egyedeknek csoportjáról van szó, a rokonság törvényei s az elemek között fennálló kapcsolatok természete egyrészt hasonlónak, másrészt másnak mutatkozik. Nem szabad őket sem szétszakítani, sem összekeverni. Például abszurd dolog lenne,, ha a Földet Gépnek, Állatnak, vagy Személynek képzelnénk el. De ugyanilyen téves lenne tagadni, hogy minden ismeretünknek összpontosuló útjai egyre inkább arra késztetnek, hogy a Föld gondolkodó burkát (akárcsak az egyszerűen csak élő burkát is) már ne csak halmaznak vagy erkölcsi egységnek tekintsük, hanem sui generis /sajátos/ szerves Egésznek, ami igazában még csak sajátmagához hasonlíthat. S ez máris elég, hogy az Embert és megjelenését a Természet jelenségei közé soroljuk. Egészen világos, hogyha az így meghatározott emberi Egészre jellemző lét-módokat és cselekvési módokat akarjuk kifejezni, akkor kénytelenek vagyunk általánosítani gondolatformáinkat és új fogalmakat kell alkotnunk. De ugye hogy értelmi kategóriáinknak ilyen kitágítása a szellem legszebb erőfeszítése és eredményeink legjobban hitelesíthetik is? Ami kezdetben meghökkent, elijeszt a szellemi munkában, az hamar válik megszokott vendéggé és termékeny kutatás forrásává. Gondoljunk csak a geometriában az irracionális vagy a végtelen nagyságrendek megjelenésére… Tehát hogy felfogjuk az emberi Jelenséget, az nem pusztán csak annyit jelent, hogy elismerjük a szociális tények kozmikus természetét (szövetét), vagyis hogy kapcsolatuk van a Világ általános történeti kibontakozásával; ugyanakkor azt is jelenti, hogy értékeljük és végre is hajtjuk azt a fogalmi átépítést, melynek alá kell vetnünk azokat a szerves-fizikai törvényeket és fogalmakat, amelyeket először a merő Anyag világára, aztán az élő Anyag világára alkalmaztunk, amikor végre átlépünk abba a Világba, amelyet a reflexió sajátosan emberi hatalma újított meg, vagyis ha az emberivé-vált világot vizsgáljuk.

3.

Az emberi Jelenség alapvető fontossága

Az Ember még nem szerveződött b ele eléggé a Világ épületébe (minden megkívánt fenntartással, de valódi elem címén), inkább még csak kezd óriási értéket jelenteni a Tudomány számára. De mihelyt nem tekintjük epifenoménnek vagy parafenoménnek (látszatjelenségnek vagy jelenségen túllévő valaminek), minőségileg is mennyiségileg is föltétlenül elsőrendű jelenség lesz a Mindenségben. Most ezt a harmadik megjegyzést akarom kifejteni. Először is az Ember minőségileg, kiváltságos fokon, tehát könnyen tanulmányozható formában nyilvánítja ki a Világ egyfajta sajátos energiáját: tapasztalatunk számára végső fokát annak az erőnek, amit a Világegyetem pszichés áramának nevezhetnénk. Mint ahogy például a rádium - aktivitásának kivételes feszültsége révén - az Anyag egyetemes tulajdonságát nyilatkoztatta ki a Fizikának, akként - mivel emberi téren előtérbe kerülnek a

59 benső spontaneitás jelenségei - a tudat kozmikus értékű tényezőként jelentkezik még legfelsőbb formájában is (vagyis mint szabadság). A pszichés tények megfoghatatlanok az atomok világában, néha el is hanyagolhatók a szerves létezők világában, de határozottan fő jelenséggé válnak az Ember világában. S ezért tudományosan kérnek helyet a Tudományban. Ez számunkra kétségbevonhatatlan; s még akkor is biztos lenne - én úgy gondolom - , ha valaki nem fogadja el az itt következő gondolatokat. Már az a tény is határtalan mennyiségi értéket ad az emberi Jelenségnek, hogy egyetemes tulajdonságnak sajátos kiemelkedését képviseli. De még van másvalami is. Az Emberiség úgy fejlődik, hogy akkora kiterjedésű természetes egységet alkot, mint maga a Föld (s éppen az az egyik legérdekesebb fizikai jellege). Sokféle emberi dologgal bajlódunk, s ez megakadályoz, hogy felmérjük ennek az óriási eseménynek jelentőségét. Pedig szemünk láttára játszódik le. Az emberi tömeg napról-napra egyre jobban kezébe veszi saját sorsát; szervezkedik; anyagi, közlekedési, szellemi szervezettségből dolgoz ki sűrű hálózatot a Földgolyó körül. Annyira benne úszunk ebben az árban - hozzá is szoktunk - , hogy nem fizikainak nézzük, s ezért nem is figyelünk rá. De végre vegyük már szemügyre, mint ahogy egy kristályt vagy egy növényt szoktunk vizsgálni. Azonnal észrevesszük, hogy litoszférájához, atmoszférájához, bioszférájához stb. a Föld egy újabb réteget csatol, s ezt miáltalunk éri el: minden eddigi zónájánál nagyszerűbbet, az utolsót: a gondolkodó zónát, a nooszférát, a szellem szféráját. Ha az emberi Jelenség együttes eredményét és evolúciójának formáját nézzük, azt mondhatjuk, hogy nagyságrendje földi. Térbeli méretei a bolygó méretei. És időbeni dimenziói is. Vajon az Ember már természeténél fogva is nem él-e sorsközösségben a Földdel, és nem a Föld egyetemes történetéből került-e elő? Imént azt mondottuk, hogy az emberi Jelenség - akárcsak a rádió-aktivitás - lehetővé teszi a Tudomány számára, hogy behatoljon a Világ elemi rugóinak titkába. Most pedig már geológiai események (kiterjedésbeli) mértékét és (tartambeli) mélységét ölti magára. Írjuk le újra a föntebb használt egyik kifejezést és most már jobban meg is értjük: az Emberiség csakugyan az emberivé-vált Föld (sőt azt is mondhatnánk, hogy az emberivé-vált Természet). Csakhogy a Világ ilyen emberivé-válásával együtt jár valami igen különös sajátság (s ehhez a gondolathoz akarunk elérkezni), ami arra késztet, hogy az Emberben tudományosan fedezzünk fel valami még érdekesebb dolgot, mint kozmikus sajátságnak megnyilvánulását vagy egész égitestre kiterjedő fejlődés eredményét. Ez a sajátság pedig nem más, minthogy az emberré-válás visszafordíthatatlan. Mily messzire csak követni tudjuk a tuadat jelenségét, mindig úgy mutatkozik, mint egyre egyetemesebbé váló és fokozódó jelenség ezen a Földön. A psziché előrehaladó lépései föltételeznek kezdetleges bizonytalanságokat, de ezek ellenére is Világunkban folyton növekedett a pszichés elem. Az Emberiség pedig éppen ennek jelenlegi feszült csúcspontját mutatja. Mit jelent ez a visszafordíthatatlanság? Lehet, hogy ezt: az emberi Jelenség akkor fizikai perspektívákra terjed, hogy talán csak ahhoz a kegyetlen Fizikai-Kémiai probábilisabb felé özönléshez hasonlítható, amit Entrópiának nevezünk. Eddig ahhoz volt szokva a Tudomány, hogy a fizikai Világot csak olyan elemekből építi fel, amelyeket a véletlennek és a nagy számoknak törvényei a fölcserélhető energiák növekvő elgyöngülése felé, vagy pedig szervetlen szétszóródás irányába sodorják. De mihelyt elfogadjuk azt, hogy az Emberiséget fizikai jelenségnek kell tekintenünk, ezzel az egyetemes áramlással szemben dolgozó vagy azt keresztező másik alapvető visszafordíthatatlanságot kell végérvényesen elfogadnunk: azt, amely a probábilissal ellentétes irányban, egyre imporbábilisabb és egyre óriásibb méretekben épített szerkezetek felé viszi. Lehet, hogy az

60 Entrópiának mérhető folyamata mellett - és azzal keresztben - létezik a Szellem meg nem mérhető áramlása, amit ugyan elrejt az anyagi valóság, de ami kezd kivirágzani a szervesben s főleg az emberi jelenségben látható meg. Nem akarok belemerülni annak a problémának tárgyalásába, vajon ez a két áramlás mennyire nem vezethető vissza egymásra egy harmadik és egyetemesebb mozgás révén. Azt sem akarom most elemezni, vajon pl. az Entrópia Világa - ahelyett hogy maga az alapvető Világ lenne, mint ahogy a fizikusok képzelik - hátha inkább csak anyagi arcél, amelyet a nagy számok hatásaként magára ölt miriád és miriád elemi spontaneitás. Ebben az esetben a Világmindenség alapja nem mechanikus erőkből állna, hanem szabadságokból. Az bizots, hogyha az Emberiség csakugyan e két áramlás ütközőpontját jelenti, hát itt áll szemünk előtt az emberi jelenség méltósága és páratlanul patetikus ereje, ami kinyilatkoztatja, belülről megtapasztalni engedi legalábbis egyikét annak a két elemi lendületnek, ami tovasodorja a Világot. Egyik - gyökerekig nyúló mozgása révén - a Világmindenség bukkan föl tudatunkban és küzd akaratunk mélyén. Ha ezt tudományos tényként fogadjuk el, két fontos következtetésre jutunk. Az egyik inkább elméleti, a másik pedig gyakorlati. Elméleti síkon olyan kulcs van a kezünkben, amely (számon tartva a megkívánt analógiákat) lehetővé teszi, hogy belülről kutassuk fel azt a Világegyetemet, amelyet a Fizika mindeddig kívülről próbált megragadni. Ha - amint már említettük is - a merő Anyag törvényei és az élő Anyag külső folyamatai csakugyan egymásra következnek, elérnek egészen hozzánk és bennünk emberivé-lett állapotban találhatók, hát ez azért lehet, mert visszafelé tartó irányban is próbálhatjuk megérteni őket, leszállva hozzájuk a bensejük vizsgálata során, hogy végül sajátmagunkat ismerjük fel anyagi formában. Például nemrégiben mutatott rá M. Le Roy, hogy az Élet területén milyen hasznos lehet a feltalálás fogalma, ha fényt akarunk deríteni a szerves fejlődés folyamatára /Az idealista követelmény és az Evolúció ténye, Párizs, Boivin, 1927-1928./. Gyakorlati szempontból pedig: felelős letéteményesei vagyunk az egyetemes energia egy részének, amit meg kell őriznünk és tovább kell növelnünk. Ez az energia nem akármilyenféle, hanem bennünk a kifinomultság sajátos felső fokára ért el. Bármily hidegen és tárgyilagosan nézzük is a dolgokat, azt kell mondanunk, hogy az Emberiség előretolt kozmikus front-élt jelent. Ez pedig először is azt az új és nemes lehetőséget adja kezünkbe, hogy hasznot húzhatunk mindabból az erőből, amit szolgáltat a Föld, hogy ezáltal elősegítsük az Improbábilisnak útjait. Csakhogy az anyagi energiák hatalmunkba-vétele még csak másodrendű feladat. Hogy megmaradjon és előbbre is jusson az a szellemi áramlat, amit ma az Emberiség képvisel, ahhoz még az is szükséges, hogy mindenekelőtt arra vigyázzunk, hogy az emberi tömeg megőrizze belső feszültségét, vagyis ne engedje szétpazarolni, sem csökkenni magában az Élet megbecsülését, lendületét - az életkedvet. Mert ha csökken ez a lendület, akkor máris hervadozik és elpusztul az, amit nooszférának neveztünk. Ezen a téren új energetikát látunk előre (az emberi vágyak és szenvedélyek megőrzése, mederben tartása és növelése), s ebben egymásra találna Fizika, Biológia és Erkölcs. Igen érdekes lehet majd ez a találkozás, de elkerülhetetlen annak szemében, aki megértette az emberi Jelenség valóságát. Íme ezzel a néhány gondolattal próbálnánk siettetni azt a pillanatot, amikor a Tudomány határozottan bele fogja szervezni az Emberiséget a Földbe és a Világba. Nyilvánvaló, hogy ezek az elgondolások hozzávetőlegesek és kezdetleges formájúak. Mégis nehéz lenne elkerülni a belőlük folyó két előretekintő szempontot:

61 1/ Hogy a Fizika az a tudományos kozmogónia lehessen, aminek elérésére törekszik, egyre kevésbé szabadna ráhagyatkoznia olyan jelenségek külső vizsgálatára, amelyeket a nagy számok törvényei irányítanak s az Entrópiának vannak alávetve. Viszont olyan bonyolult szimbólumokhoz és működésekhez kellene folyamodnia, melyekben a dolgok másik arcéle és másikfajta áramlata fejeződik ki, vagyis az elemek egyéni spontaneitása és fokozatosan előbbre haladó szerveződése. S az elemeket bentről kellene vizsgálnia. A dolgoknak ez a másikfajta áramlata ugyan nem vethető alá méréseknek és számításoknak, de azért nem kevésbé fizikai, mint a másik arcél. 2/ Az Emberiséget sokáig tekintették tudományos szempontból másodlagos vagy utat tévesztett elemeknek a Világegyetemben. Ennek ellenére végül is alapvető jelenségnek fog mutatkozni: a jelenség lesz, a Természet elsőrendű jelensége, amelyben - az anyagi és erkölcsi tényezők különös összetettségében - számunkra nemcsak megtapasztalható, hanem átélt valóság, már az egyetemes evolúciónak egyik legfőbb ténye. Párizs, 1928 szeptember.

A KERESZTÉNYSÉG A VILÁGBAN 1. Vallás és Emberiség A múlt század (XIX.) folyamán elterjedt az a gondolat, hogy a vallások az Emberiségnek primitív és már túlhaladott állapotát fejezik ki. És sok kortársunk új hitvallása is ezt hajtogatja: Valamikor az emberek azért képzelték el az Istenséget, hogy igazolják azokat a természeti jelenségeket, amelyeknek nem ismerték az okait. A Tudomány fölfedezte ezeknek a jelenségeknek tapasztalati magyarázatát, s ezáltal fölöslegessé tette Istent és a Vallásokat. Alaposan vissza kell vágnunk eme látásmódnak, amely szűk szemellenzővel érti meg a Világban az Isten-eszme születését és történetét. Az kétségtelen, hogy a vallásos érzés régi formái nagy részben zavarosak voltak. A Vallás sokáig minden szellemi nívó megkülönböztetése nélkül járt át bonyolult pszichológiai tömeget, amelyből sajátos módszereivel és eredményeivel szakadt ki a tapasztalati Tudomány, a Történelem, a civil Élet stb. … De az abszolút igénye (amin alapszik minden vallás) távolról sem tűnt el e sokféle ágra különülés során. Rá fogunk mutatni arra, hogy elég ha elfogulatlan (azt mondhatnánk: pozitivista) szellemben nézzük a mai Világot és főleg azt a válságot, amelyet most vészel át, s máris meggyőződhetünk az ellenkezőjéről. Akárcsak a rügy, melyről most hullanak le a rügylevélkék, a vallási mag is, melybe az emberi életnedv színe-java központosul, éppen most bontakozik ki szemünk láttára, határozottabban és élettől duzzadóbban, mint ezelőtt bármikor. Hogy helyesen érthessük meg a vallási probléma eredetét, kibontakozását és aktualitását, legalább egyelőre mellőznünk kell minden rítus-kérdést és másodlagos magyarázatot és szembe kell néznünk azzal a biológiai megrázkódtatással, amit a földi világban az Embernek - azaz a Gondolatnak - megjelenése okozott. - Az Ember előtt minden

62 élet-energiát minden pillanatban gyakorlatilag fölemésztett a táplálkozás, a szaporodás, a morfológiai evolúció munkája: az állatok - akárcsak agyonterhelt munkások - szinte állandóan belemerültek közvetlen erőfeszítésük gond-tengerébe. Sem idejük, sem belső képességük nem akadt, hogy fölemeljék fejüket és gondolkozzanak. Az Emberben viszont (mintha csak mélyfúró valami mély rétegre talált volna rá) hirtelen világra jött valami túlcsorduló hatalom. Pszichológiai szervezete révén az Ember minden pillanatban - a térben, melyet fölmér, s az időben, amit előrelát - túlszárnyalja azt a munkát, melyet állati származása megkíván. Rajta keresztül a szabad energiának egész óceánja igyekszik beborítani a Földet (s ez az energia ugyanoly valódi és kozmikus, akárcsak a többi energia, mellyel a Fizika foglalkozik). Felső formái révén a meg-nem-kötöttbe (az indeterminéltba) nyúlik az Élet, s ki van téve annak a veszélynek, hogy űrben forog. Nyilvánvalóan szükséges, hogy kapcsolatok rendszere és megfelelő ellenőrzés szerveződjék meg benne. Az Erkölcs, amelyet igen sokszor csak merőben mesterséges (fizika-alatti vagy fizikán-kívüli) szerkesztménynek tekintenek, igazában nem más, mint többé-kevésbé kialakult kifejezése a Gondolat ilyen Energetikájának. A Vallás pedig, amelyet nagykegyesen szoktak igen gyakran a Metafizikába szorítani, éppen azt a szerepet kell hogy betöltse, ami az Erkölcs megalapozását jelenti: a gondolkodó atomok nyugtalan és fegyelmezetlen sokaságába rendező vezérelvet és mozgási tengelyt kell vinnie; meg kell alkotnia, tisztelettel félnie és szeretnie kell valami felsőrendű valóságot. Tehát a Vallás elsősorban nem valami lusta visszahatásként keletkezett; nem az volt a célja, hogy védőlemezként szerepeljen ama megoldhatatlan nehézségek és váratlan találkozások ellen, amik a szellemet érik öntudatvirradásakor. A Vallás igazi lényege az, hogy biológiailag (majdnem azt mondhatnám: mechanikusan) szükséges megfelelője annak a ténynek, hogy a földi szellemi energia fölszabadult: a Természetben megjelenése révén az emberi létezés ugyanoly szükségképien hozza magával a kiegyensúlyozó isteni pólus megjelenését és jövő felé irányító szerepét, akárcsak a Fizika által felkutatott szemcsés világban egybekapcsolódnak az Anyag pozitív és negatív elemei. ha így van, akkor a vallási jelenséget nem tekinthetjük valamiféle átmeneti állapot megnyilvánulásának, ami arra lenne szánva, hogy legyöngüljön, majd végleg eltűnjék az Emberiség növekedésével. Az az energia-fölszabadulás, amit a földi rendszerben az emberi zoológiai típus kialakulása ér el, folyton növekszik a korok során, meghatározza és fölméri mindazt a valóságot, ami a haladás szó alatt rejlik. Ama szociális szervezkedés révén, amely elosztja és mindenkire kirója a közös munkát, az Ember állandóan növeli azt a függetlenséget és szabad lehetőséget, amely minden állampolgárnak kijár. A gépesítés által az Ember hirtelen és félelmetes módon megnövelte ezt a bőségszarut. Az egész emberi gazdaságpolitika (ha jól értelmezi az egész Földre kiterjedő /planetáris/ feladatát) nem tűzhetne maga elé más célt, mint hogy a Földön állandóan növelje a pszichés erőket az anyag felett. Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy a Vallásnak - mint az ilyen szellemi bőség lelkesítőjének és hivatás szerinti szabályozójának - hasonló ütemben és ugyanolyan mértékben növekednie kell és egyre határozottabbá kell válnia. Mert ha eltérés mutatkozik a tudatos energiának fölszabadítása és a vallási érzék feszültsége között, máris kezdődik a rendetlenség; s ez annál veszélyesebb lehet, minél felnőttebb az Emberiség. Ugye hogy manapság pontosan ez történik? Saját szemünkkel láthatjuk…

2.

Az Élet célját kutatva

63 Munkanélküliség. E szónak teljesen felszínes és szinte érzékelhető jelentése azt a válságot fejezi ki, amelyet most vészel át a Világ; ugyanakkor utal annak a bajnak mély okára is, ami miatt nyugtalankodunk. Az Emberiség már attól az első perctől kezdve lekötetlen, munkanélküli volt (vagy legalábbis ilyenné lehetett), mihelyt az új-szülött szellem felszabadult a közvetlen érzékléstől és a közvetlen tevékenységtől, hogy aztán távoli és lehetséges dolgok birodalmába kalandozzék. Még nem érezte egészen mélyen, hogy lekötetlen, munkanélküli (ténylegesen, de főleg elvileg), amíg önnönmagának egyik uralkodó része alá volt vetve annak a munkának, amely fölemésztette erőfeszítő-képességének legnagyobb részét. De most már számos jelből ismeri fel, hogy lekötetlen, munkanélküli, és hogy ilyen lesz egyre jobban, mert az egyensúly végleg megbomlott az anyagi igények és a termelő-erők között, s ezért elméletileg nem is lenne más teendője, mint járatni a fölszabadító gépet - és közben malmozni ujjaival. A jelenlegi válság sokkal több valami, mint nehéz átmenet, ami mellékesen érint egy sajátos fajta civilizációt. Esetleges és helyi tünetek mögött azt fejezi ki, hogy elkerülhetetlenül elérkeztünk ahhoz az egyensúlyvesztéshez, amit a Gondolat megjelenése hozott az állati életbe. Az Emberek ma már nem tudják mire használni karjuk erejét. Főleg azt nem tudják, hogy milyen egyetemes és végső cél felé kell irányítaniuk lelkük lendületét. Már sokszor mondták, de nem hatoltak elég mélyen a szavak értelmébe: a jelenlegi válság lelki válság. Az anyagi energia azért nem kering elég jól, mert nincs eléggé erős szellem, amely megszervezné és magával sodorná tömegét; a szellem pedig azért nem elég erős, mert mindig csak rendszertelen tülekedéssel pocsékolja szét önmagát. Fejezzük ki más formában ezeket a megállapításainkat, felhasználva az előző fejezetben tett megfigyeléseinket: hatalma csúcspontján állva is azért ingadozik és szenved a mai Emberiség, mert nem határozta meg szellemi pólusát. Mert nincs Vallása. Elemezzük csak részletesebben ezt a hiányt, hogy ezáltal felismerjük a várva-várt Messiás vonásait. Föntebb ezt mondottuk, hogy a vallás funkciója, szerepe ugyanolyan irányban s ugyanabban a mértékben növekszik, mint az emberivé-válás. De ugyanakkor sajátos, egyre jobban határozott formát is ölt az Emberiség mindenegyes új fázisában. Melyek azok a föltételek, amelyeket ki kell elégítenie annak a sajátos Vallásnak, ami megmenthet minket, ha meg akar felelni biológiai életető-szerepének? Ezeket a föltételeket egészen egyszerűen levezethetjük egy pszichológiai jelenség megfigyeléséből, amelyek - bizonyára jóval inkább, mint a jelenlegi rendkívüli anyagi átalakulások - segítik majd a jövő történészeit, hogy jellemezzék korunkat. Egyetlen évszázad leforgása alatt a Történelem, a Fizika, a Filozófia, a Szociológia együttes hatására azt fedeztük föl, hogy az egész Világmindenség valami együttes mozgással (vagy evolúcióval) sodródik tova, s hogy ebben a tudat sajátos változásának megvan a maga határozott helye. Az Időt most már nem szerteágazó vagy körforgásos különfélévé-válásoknak állandó kereteként látjuk, hanem valamiféle kozmogenezis tengelyeként. A dolgok nem ismétlődnek, de a Világ előrehalad. Ezek az evolútív szempontok sokkal jobban átitatták mély pszichés életünket, semmint általában gondolni szoktuk. Hatásukra sajátosfajta vallási igények szállták meg az Emberiséget. Akár mert értelmileg ragadtuk meg a mozgó Természetet, - de az ezzel összefüggő tettvágyunk miatt is, most már semmiféle olyan ellenőrt nem tudunk elfogadni cselekvésünk szabályozásában, amely nem a Világ beteljesítése érdekében dolgozik, éspedig egy olyan Világért, amely önnönmagunkat kell hogy beleszervezzen saját beteljesedésébe.

64 Azt a szabad, gondolkodó energiát, amit a Föld megszületni engedett, már nem képes irányítani semmiféle olyan esemény, amit elviselnünk és megőriznünk kell. Erkölcs és Vallás (akárcsak az egész társadalmi rend is) számunkra már nem valami Statikus (Mozdulatlan, Álló) dolog. Hogy meghódítson és megmentsen minket, az Erkölcsnek és a Vallásnak Dinamikusnak kell lennie. Nem akarunk többé szabályokat ismételgető Vallást. Hódító vallásra vágyunk. Amikor ezt hangsúlyoztuk, akaratlanul is nagy lépéssel haladtunk a hit felé - modern hitetlenségünkön keresztül és azt túlszárnyalva. Közhellyé vált már, hogy materialistának nevezik a nyugati Civilizációt, az új Emberiségnek ezt a forrását, fókuszát, tűzfészkét. El sem lehet képzelni helytelenebb véleményt. Igen, Nyugat már sok bálványt lerombolt. De mert fölfedezte a Világmindenség dimenzióit és haladó pályáját, hatalmas Misztikát indított el. Mert bizony valóban Misztika az, hogy - miután a Fizika és a Történelem a megtapintható Vég-nélküliség tudatára ébresztett minket - már csak úgy létezik számunkra érték és vonzóerő, ha sikerül azonosítanunk ennek a Végtelennek beteljesedésével. Most már minden attól függ, vajon sikerül-e meghatároznunk annak a Jelenlétnek igazságát és nevét, amelyet kezdünk megérezni a lángra-gyúlt Világmindenség mögött. Ha ez az érzésünk csak álom (vagyis ha semmi végleges nincs erőfeszítésünk végén), akkor egyszer s mindenkorra semmit sem ér a szép emberi lángolás. Ekkor a Föld szabad energiája nem is találhat módot arra, hogy értékesen használja fel lobogó erőit. És az Emberiség eleget élt már, hogy meggyőződjék: egyes-egyedül az hiányzott neki a világon, amiért érdemes lett volna élni… Úgy tűnik, hogy ezt a hipotézist jó lesz visszautasítanunk, mert értelmetlenné tenné a Világegyetemet. - Ha viszont a kozmikus tartam másik végén csakugyan van Valami vagy Valaki, aki felé haladunk, akkor jobban meg kell ismernünk természetét, hogy jobban tudjuk imádni.

3.

Tegyük mérlegre a vallásokat

A Vallás biológiai szerepe abból áll, hogy formát ad a Világ szabad pszichés energiájának. S az egyetlen forma, amit az Emberiség kibontakozása elfogadhat: szervező és hódító mozgás, amely a Világegyetem valamiféle felsőrendű egységesítésében ér véget. Ha ezt a kettős kritériumot a sokféle vallásra, sőt a laikus erkölcstanokra is alkalmazzuk, amelyek szakadatlanul egymásra következtek a történelem folyamán, hát bizony óriási hekatombát láthatunk. Elvileg csaknem egyik sem állja meg helyét - mint ahogy a valóságban is alig marad meg közülük valamelyik. Először is egyetlen tömbként félrerakhatjuk a különféle -valódi vagy közvetett formájú - agnoszticizmusokat, amelyek pusztán szociális tapasztalatra vagy éppen merőben egyéni esztéticizmusra próbálták alapozni az Erkölcsöt, hiszen határozottan kizártak mindenfajta hitet, amely a Világ jövendő beteljesedésére vonatkozik. Még ha nem is beszélünk sajátos elégtelenségükről, megállapíthatjuk ezeknek a különféle rendszereknek közös hibáját: elfojtják annak az életnedvnek keringését, melyet mederben tartaniuk és fölfelé segíteniük kellene. Sem a Konfucionizmus, amely szépen biztosította a társadalomnak egyhelyben-keringését, sem Marcus Aurelius bölcsessége, amely széppé varázsolta az Emberiség karzatait, sem a - még ma is annyira hirdetett - bezárt belső élvezet és tökéletesség kultusza… semmiben sem felel meg már szervező és hódító eszményünknek. Az Ég meghódítására kell minket elindítani. Másképp letesszük fegyvereinket.

65 Ha a két kritérium szerint vizsgáljuk meg az iszlám csoportot, semmi se marad meg; minden szétfoszlik - s lehet hogy még az előzőnél is teljesebben. Az Iszlám megőrizte Isten létének és nagyságának eszméjét (s az is igaz, hogy ebből a csírából valamikor minden újjászülethet). De ugyanakkor - szinte szemfényvesztőként - annyira hatástalanná és terméketlenné tette ezt az Istent, mintha csak merő Semmi lenne mindaz iránt, ami a Világ megismerésére és jobbá tételére vonatkozik. Miután már sok mindent lerombolt, és helyenkint alkotott is tovatűnő szép dolgokat, ma az Iszlám merevség és egyhelyben topogás forrásaként szerepel. Teljesen elképzelhető viszont az is, hogy javulás következik a valódi erőtlenség helyett, s ez lényegében a Kereszténység felé fordulást jelentené (lásd alább). Állítólag már meg is kezdődött ez a mozgalom egy magas nívójú és modern gondolkodású csoport keretében. De amíg ez az újjászületés meg nem valósul, addig a Korán Allahja Beduinok Istene marad és képtelen maga felé irányítani a valóban civilizált ember erőfeszítéseit. S íme most itt van előttünk a hindu és a keleti misztikák lenyűgöző tömege. Kelet, a Szellem első szentélye és - állítják egyesek - még ma is élő lakhelye a léleknek. Kelet… Még ma is mennyi nyugati ember gondol arra, hogy nála fogja megőrizni az Életbe vetett hitét. Menjünk csak közelebb ezekhez a hatalmas építményekhez; s anélkül, hogy bemennénk a templom belsejébe s megéreznénk, hogy milyen tömjén ég még most is ott, vizsgáljuk csak a falak ellenálló képességét, - nem régészként vagy költőként, hanem mint a jövő építészei. Mihelyt egyszer már alaposan megismertük Ázsiát, nem ingadozhatunk: ezek a lenyűgöző oszlopok teljesen képtelenek arra, hogy elbírják világunk jelenlegi lendületét. - A keleti vallások páratlan nagysága abból állt, hogy bármelyik vallásnál erősebben élt bennük az Egység szenvedélyes vágya. Ez az alaphang, amely minden misztikának lényeges jegye, annyira át is hatotta őket, hogy még most is varázslatos szóként zeng fülünkben egy-egy keleti istenség neve. Csakhogy a hindu bölcsek azt képzelték, hogy az Ember akkor éri el ezt az Egységet, ha föltétlenül lemond a Földről, szenvedélyeiről, aggodalmairól és erőfeszítéséről. Kijelentették, hogy az a Sokaság, amelynek ölén küzdünk, csak lázálom szülötte. Szüntessétek meg ezt a látszat-világot, fojtsatok meg minden zajt, s akkor majd fölébredtek a lényeges Űrben, ahol nincs már sem hang, sem forma, sem szerelem - tanították a hindu bölcsek. Ez elvileg a szenvedőleges magatartásnak, az én felolvadásának, a dolgoktól visszahúzódásnak tana. Gyakorlatban pedig: halott vagy tettre képtelen. Pontosan az ellentéte annak, amit a valódi emberi misztika remél, hogy kibontakozzék: fordítottja annak a Nyugaton született misztikának, melynek számára az imádásra méltó Egység a végponton jelenik meg; nem a valóság gyilkosaként vagy felszívójaként, hanem egyetemesen összpontosuló erőfeszítés csúcsaként. Isten nem tagadja meg a Világot, hanem meghosszabbítja. Sose hódítson el az óriási - de hamis keleti hit. Folytassuk csak tovább utunkat. Lássuk, hátha akad a Nirvánától különböző Isten, aki ránk vár Nyugat útján. 4.

A Kereszténység lehetősége

Igazában már csak a Kereszténység áll még ma is talpon, és egyedül ő képes megmérkőzni azzal a szellemi és erkölcsi világgal, amely Nyugaton a Reneszánsz óta született. Nem hiszem, hogyha valakit mélyen megérintett a modern kutúra és a modern meglátások, lehetne még őszintén konfucionista, buddhista vagy muzulmán (hacsak nem él kettős benső életet, vagy nem módosította át teljesen vallása fogalmait a maga személyi használatára). De a modern ember még mondhatja és vallhatja is magát teljesen kereszténynek. Mi az oka ennek a különbségnek?

66 Én azt hiszem, hogy az a tény, hogy minden létező hitvallás-forma közül egyedül a Kereszténység az egyetemes haladás vallása, - még néhány látszat ellenére is, amit akár barátai, akár ellenségei oly kéjesen szoktak kiemelni. Igen, az biztos, hogy a Kereszténység is, akárcsak a Buddhizmus, hirdeti az elszakadást; aszkézisre nevel; benépesítette - legalábbis kezdetben - a sivatagokat (mint ahogy most is látogatja őket…); kinevelt olyan szenteket és adott kezünkbe olyan szövegeket is, melyek a fakírok életére és tanítására emlékeztetnek. Néhány vonás utánozva követi a keleti vallásokat s az is lehet, hogy rajta van egy-két hatásuk nyoma, vagy benne rejlik néhány csírájuk, amelyek közbe-közbe kihajtanak. De az Oszlopos Szentek bámulatánál vagy Kempis Tamás Krisztus Követésének antiintellektualizmusánál jóval mélyebb benne a Föld föltámadásába vetett hit és annak várása, hogy a Világegyetem Jézus Krisztusban fog beteljesedni. Nos hát ennek a reménynek élő logikája igen messzire kihat, még annál is sokkalta messzebbre, mint az Egyházak hivatalos vezetői gondolnák vagy óhajtanák. Ha egyszer a Világnak sem szélessége, sem hosszúsága, sem magassága nem eshet ki Krisztus hatalma alól, hát akkor a Keresztény számára nem arról van szó, mint a Buddhista számára: kiszakadni a Világból, elfutva a dolgok elől. A Kereszténynek túl kell jutnia a dolgokon azáltal, hogy véges-végig felkutatja, felméri és meghódítja őket. S ezt saját maga érdekében teszi talán, hogy élvezze őket? Egyáltalán nem. Vagy azért, hogy szinte kipárolja belőlük és Istenhez vigye szépségüknek és lelkiségüknek teljes lényegét? Ez már igen! - Ismétlem: lemondás, de úgy lemondani a dolgokról, hogy átmegyünk rajtuk; és olyan lemondás, amely teremt valamit, s amelyben a küszködés csak jele az erőfeszítésnek. Mi nem olyan lemondást hirdetünk, amely szétszakít, vagy korlátozná a dolgokkal való érintkezést. Az ilyen lemondásban elferdülő lélek a szenvedésnek adna abszolút értéket. A valódi keresztény pontosan a keleti megoldás ellenpólusain keresi a misztikus probléma nyitját: az isteni Egységet nem a Világ megtagadásával, hanem magasabb lelki fokra emelésével (szublimálásával) érhetjük el; s ez az isteni Egység olyan tisztulásnak csúcspontján ragyog, ami egyetemes összpontosulást jelent. Ez viszont a modern szellem lényeges követelménye, azaz annak a Vallásnak posztulátuma, melyet az Élet kibontakozásáról alkotott nyugati felfogás magába foglal. Ezek után nem kell csodálkoznunk, hogy az a Keresztény, aki eléggé ismeri hitét, mert a néha igen sok szöveg alatt is behatolt szellemébe, egyáltalán nem veszíti el a talajt a lába alól, hanem feje és szíve teljes szabadságát megőrizve fejlődik a modern gondolatvilág tengerén, akárcsak szülőföldje megszokott környezetében. A Kereszt nem halál árnyéka, hanem haladás jele. A Kereszténység nem a kézlegyintő passzivitás ópiumát terjeszti, hanem annak a nagyszerű valóságnak élesen látó szédületét, amelyet a Világmindenség teljes arcvonalán előretörve kell fölfedeznünk. Annak ellenére, hogy el-elkövetett egy-két elkerülhetetlen melléfogást, mindez ideig nem embertelenekké, hanem magasrendű emberekké tett minket, s ezután is erre törekszik. Íme ezért fogadhatja el hitvallásként egy olyan nemzedék, amely nemcsak azt várja el a vallástól, hogy jóknak őrizzen meg minket és hogy bekösse sebeinket, hanem hogy kritikus érzékűvé, lelkesedőddé, kutatókká és hódítókká tegyen. De hogy a Kereszténység elfogadható és lehetséges, ez még nem sokat jelent. Vajon ő-e az egyedül lehetséges, ahogy ezt maga állítja?... Igen, elfogadjuk, hogy a Világ összpontosuló perspektívája nélkül, aminek a keresztény típus egyik példája, összeomlás fenyegeti az emberi tevékenység alkotta épületet, mert hiányozna a boltívét összetartó záróköve. Csakhogy ebben az esetben ki akadályoz meg minket abban, hogy elképzeljünk és

67 várjunk sok más olyan Megváltót, amilyen Krisztus? Mi kötelez minket arra, hogy úgy csatlakozzunk a keresztény mozgalomhoz, mintha csakis ő lenne igaz?... A Jövő vallási problémája teljesen erre a kérdésre sűríthető. 5.

A holnap vallása

Ha teljesen elfogadjuk ,hogy a Kereszténység nemcsak kielégítő, hanem igaz is, ezzel nemcsak arról tanúskodunk, hogy szabad tevékenységünket biológiailag kedvező irányba vezeti, hanem hogy jogos az a szándéka is, hogy ne csak jelképesen, hanem tapasztalaton-túli módon is (előkészítő vagy vázlatos formában) magának a Világnak központjával hozzon minket kapcsolatba. Hogy megalapozzák ezt a kiváltságos jelleget, a klasszikus apologéták főleg a csodákra támaszkodtak, amelyeknek feltűnése szerintük az igazi vallásnak sajátos ismertető jele. Egyáltalán nem tagadjuk, sőt teljesen távol is áll tőlünk kétségbe vonni annak lehetőségét, sőt nagy valószínűségét is, hogy az igazi vallás körül váratlanul hajlékonnyá válnak a determinista megkötöttségek, s ez annak köszönhető, hogy valami isteni sugárzás hatására magasfokú életre jut el a Természet. Azt mégis el kell ismernünk, hogy a csoda szempontja már nem hat eléggé szellemünkre. A csoda megállapítása olyan sok történeti vagy fizikai nehézséget vet föl, hogy manapság bizonyára igen sok keresztény nem a Szentírásban elmondott csodák miatt, hanem azok ellenére marad hívő. (Szent Tamás szerint az igazság csak annak képessége szerint fogadható be (s tehát adható is tovább), aki befogadja: Nihil recipitur in aliquo nisi secundum proportionem recipientis (I Sent.8,55,30). - A teológiai tekintély e téren megerősíti Teilhard kijelentését: mert hát teljesen nyilvánvaló, hogy az evangéliumi csodák csak a kor kezdetleges ismeretei szerint kerülhettek közlésre a Szentírásban. Innen származik az a nehézség, amit néhány csoda szentírási elbeszélése okoz a mai ember szelleme számára. /A francia kiadó megjegyzése./) Szellemünkre jobban hat annak a rendkívüli megfelelőségnek számbavétele, amelynek az idők folyamán sikerül megmaradnia a keresztény Isten és a mai emberi eszményképünk legfinomabb mozzanatai között. Amikor egy tárgy közvetlenül nem ragadható meg (például egy atom tömege), akkor a Tudományokban az illető tárgy valóságának bizonyítékaként ismerjük el azt, hogy különféle módszerek egész során át mindig ugyanannak tudjuk fölfedezni. Az a tény, hogy egy dolog azonosnak mutatkozik a kísérletek változatos során át, olyan biztosan ír körül egy természetes magot, akárcsak az érintés vagy a látás. - Úgy látszik, hogy így van ez Krisztusra vonatkozóan is. Kétezer év óta millió és millió ember (s a legkiválóbbak közül) élte át és most is ezen a titokzatos Tárgyon éli át a pszichológiai megtapasztalás hajszálfinom és mélységesen mélyreható igazolását. E Krisztustól sok-sok szellem és szív kérte legigényesebb és agyonfinomult vágyának teljesítését. S Ő sohasem hagyott cserben senkit sem. Éppen ellenkezőleg: ebből a próbatételből (amihez hasonlónak valószínűleg soha a világon semmi más valóság sem volt még alávetve) Ő mindig úgy került elő, hogy összes képességeinknek még csodálatosabban szintetikus erőfeszítését volt képes fölszítani maga körül. Csakugyan csodálatos Tárgy Ő, akit úgy ragadhatunk meg, mint egy megtapasztalható elemet; úgy követhetjük, mint eszményképet; úgy szerethetjük, mint személyt; és úgy imádhatjuk, mint a Világot. Végtelen az Ő képessége, hogy Világmindenségünk minden fizikai és pszichológiai

68 nagyságrendjével egybevág. Ennek pedig csak egy magyarázata lehet: az a Krisztus, aki folytonosan fedi föl magát a keresztény gondolatvilágnak, nem képzelet-szülemény, nem is jelkép (hiszen akkor kimerülne vagy valahol hibán kapnák rajta); de Ő annak valósága - vagy legalább is bevezeti annak valóságát -, amit az emberi tevékenység egész struktúráján át várva-várunk. (Vö. Szent Pálnak a Zsidókhoz írt levelét /11,1/: A hit reményeink alapja és a nem-látott dolgok igazolása. /A francia kiadó megjegyzése./) Ugyanehhez a következményhez jutunk egy másik úton is, melynek az az előnye, hogy a Világegyetem olyan általános analógiáin vezet át, amelynek együttes összhangja gyakran sokkal jobban győzhet meg minket, mint bármelyik szillogizmus konkrét ereje. Föntebb azt mondottuk, hogy a vallási tény olyan biológiai jelenség, amely a földi pszichés energia növekvő fölszabadulásával közvetlen kapcsolatban áll. Pálya-görbéje tehát nem egyéni, nem nemzeti, nem is faji, hanem emberi. Szinte azt mondhatjuk, hogy a vallásnak akárcsak a Tudománynak és a Civilizációnak - olyan ontogenezise (sajátos fejlődése) van, amely az Emberiség egész Történetére kiterjed (koextenzív az Emberiség Történetével). Tehát az igazi vallás (ezzel azt a vallási formát jelöljük, amiben valamikor a tudatos földi Tevékenység egyetemes tapogatózása fog végződni) ugyanúgy osztozik egy filum (evolúciós törzság) természetében, mint bármelyik más planetáris (az egész földre kiterjedő) nagyságrend. Kezdeteit követni kell tudnunk visszafelé, egészen az idők kezdetéig. Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy az emberi idők bármelyik pillanatában (főleg ha túl vagyunk már a magzati korszakon) a vallási gondolat kiváltságos áramlatának kellett képviselnie - és ma is képviselnie kell - azt az élő ágat, amely (többé-kevésbé határozottan) tartalmazza a Hitet, melyben végérvényesen ki fog virágozni a Jövő. Tehát nem mindig és nem minden vallási áramlat egyforma értékű, mint ahogy az állatok múltjában sem volt minden törzság arra szánva, hogy följusson az Emberségig; d e Föld történetének mindenegyes lapján közülük egy (vagy legalábbis egy csoportjuk) képviseli azt a régiót, amelyben hatásosabban lehet előmozdítani és befogadni a Világ megszentelődésének előbbre jutását. S mi bizony ugyanúgy nem vagyunk szabadok e körülmény megváltoztatására, mint ahogy nem változtathatjuk meg tetszőlegesen egy kristálynak vagy egy élő testnek tengelyét. Alkalmazzuk ezt a mi mai Világunkra. Föntebb azt mondottuk, hogy jelenleg egyetlen vallási áramlat mutatkozik képesnek, hogy megfeleljen a modern szellem követelményeinek és vágyainak; ma egyetlen vallás lehetséges és ugyanakkor törzságat is képvisel (filetikus): a Kereszténység. Ebben nem lehet kételkedni. Benne húzódik a keresett vonal - hiszen egynek legalább kell lennie. S hogy a Kereszténység jelenleg csakugyan az egyetlen lehetséges vonal, ez azért van így, mert elvileg ő az egyedül létező. Az Istenit nem nélkülözheti az Emberiség, mert másképp visszahull a porba. Ez az Isteni számunkra csak úgy található meg, ha szorosan hozzátapadunk ahhoz az áramlathoz, amelyből fokozatosan kibontakozik Krisztus. Ezek után miként sejthetjük előre a földi Hit legközelebbi kibontakozását? Kétségtelen, hogy az emberi imádási képesség lassú központosulásaként; s ez olyan Kereszténység körül fog létrejönni, amely fokozatosan jut el a Vallás a Kutatás és Erőfeszítés érdekében állapothoz. Az első nagy esemény. ami be fog következni (s ez az esemény már kétségtelenül folyamatban is van): szakadás a Világ Jövőjében hívők és nemhívők között: az utóbbiak - magától értetődik - elvesztek minden Hitvallás számára (hiszen számukra egyiknek sem lesz sem szerepe, sem tárgya) és minden hódítás számára is (hiszen szemükben céltalanná, értéktelenné vált minden erőfeszítés). Azok viszont, akik hjisznek a Világ Jövőjében, biológiailag sodródnak előre, hogy olyan egyetlen vallási organizmushoz csatlakozzanak, amelyben a Világba vetett Hitet ez a két vonás jellemzi: végtelen összefüggés

69 (koherencia) a tényekkel, és kiterjedés az egész Tartamra, amely két vonás a valóságos dolgok jellemzője. A Világnak egész tömegében végre kell hajtania valami pálfordulást, avagy pedig pszichológiai szükségességgel fog elpusztulni. S ha végrehajtja ezt a pálfordulást (megtérést), hát ez olyanfajta Cselekvés Vallása körül fog kijegecesedni, amely fokozatosan azonosul azzal a Kereszténységgel - és annak hatása alá is kerül - , amely hűségesen valósítja meg önmagát, vége-végig kifejlesztve saját lényegét. Ebből végül is az a következtetés vonható le, hogy a Világban a Kereszténység nemcsak egyetlen, Nyugaton kivirágzott, átmeneti civilizációt képvisel - amint ezt még maguk a keresztények is képzelik néha-néha. Akárcsak a Nyugati Szellemiség (amelynek misztikáját fejezi ki és amelynek reményeit igazolja9, akként a Kereszténység is sokkal inkább jelent egyetemes távlatú tényt, amely az emberi rétegben új vitális nagyságrend megjelenését jelzi.

Peking, 1933 május

A MODERN HITETLENSÉG IGAZI OKA ÉS ORVOSLÁSA A Vie Intellectuelle c. folyóirat megtisztelt azzal a kérésével, hogy körkérdése keretében válaszoljak a hitetlenség jelnlegi okaira vonatkozóan. Nagyon szívesen válaszolok, hiszen húsz év óta kapcsolatban és jó barátságban vagyok hitetlen körökkel, s ezért csak olvasnom kell emlékeim közt, hogy megkíséreljek választ adni a fölvetett problémára. Senkinek nevét nem fogom említeni, nem fogok idézni egyetlen könyvet sem, de azt hiszem, hogy megbízhatnak tanúságtételem tárgyilagosságában. Ez a tanúságtétel rövid lesz. Véleményem szerint a modern hitetlenség legelső forrását (ami annyira általános, hogy sok szellemi területen csak kivételesen találkozunk hívőkkel) abban a jogtalan szakadásban kell keresnünk, amely a Reneszánsz óta a Kereszténységet fokozatosan elválasztotta attól. amit az Emberiség természetes vallási áramlatának nevezhetnénk. A mai világ - már amennyire én ismerem - nem gyökeresen hitetlen és nem vallástalan. Csakhogy természetes imádási képessége jelenleg olyan Tárgy felé - a Világegyetem felé - sodródik, amit ellentétben állónak vél a keresztény Istennel. Innen származik a baj - és persze orvossága is. Megmagyarázom, hogy mit akarok moindani. 1.

A baj

A Reneszánsz óta, de igen határozottan alig százötven éve nagy változás (mondhatnánk azt is, hogy forradalom) történt az emberi szellem legmélyebb zónáiban. A tapasztalat és a gondolkodás minden útján tudatára ébredtünk, hogy a Kozmosz páratlanul

70 óriási és hogy az Időnek szerves jelentősége van. Egy és fél évszázad alatt a Világmindenség méreteire érvényesnek bizonyultak, egyetemessé váltak a születésnek és kibontakozásnak törvényei, melyeket eddig egyes élőlényekre és bizonyos határolt területekre korlátoztunk. Szemünk előtt ezentúl Múlt és Jövő áll, vagyis a Világ bizonyosfajta növekedése. Körülöttünk és bennünk már nemcsak kész dolgok óriási mozdulatlan csoportosulásaként tárul fel a Világegyetem, hanem sajátos Egészként, amely szerves kibontakozásra képes. Tudományos és filozófiai szempontból persze fontos következményei vannak ennek a szemléletmód-változásnak. Vajon megfigyeltük-e eléggé, hogy föltétlenül visszhangot kellett keltenie, és csakugyan meg is rengette a lélek legmélyebb vallásos alapjait? A Föld valamiféle természetes egységként tárult elénk, végig az idők távlatain. S ezért a szellemi kutatómunkában nemcsak egy dimenzióval többel rendelkezik, hanem az emberi egyeddel szemben felsőbb értékű és nagyobb méltóságú tárgyként mutatkozik, amely elvárja, hogy alávessük és neki szenteljük magunkat. Közeli és kézzelfogható végtelensége kétségtelenül vonz s megremegteti bennünk az imádásnak mindig vibrálni kész húrjait. Ne sajnáljuk a fáradságot, figyeljük csak meg a tényeket. Ne zavarja meg figyelmünket, hogy az új Hit látszólag olyan sokformájú és gyakran gyerekes módon fejezi ki magát. Az Emberiség néhány nemzedék időtávlatában a szó szoros értelmében önként fordult valami Világ-Valláshoz, amelynek ugyan zavarosak a dogmái, de erkölcsi alapigazodása teljesen világos és a következő vonások jellemzik: az egyén fölött az Egésznek elsőbbségét ismeri el; szenvedélyes hit az emberi erőfeszítés értékében és lehetőségeiben; igen élénken érzi, hogy a kutatómunka minden vonalon szent valami. Mivel a modern Ember tudományosan fedezte föl a Világ természetes egységét és óriási kiterjedését, ezért már csak valami haladás vagy egyetemes érlelődés meghosszabbításaként (talán ezt is mondhatnánk: színei alatt?) képes felismerni Istent. Mármost hogyan mutatkozik szemében a keresztény Isten? Akik nem ismerik igen jól, azokban a Kereszténység kétségtelenül azt a hatást kelti, hogy elkerülte, sőt ellenzi is azt a pszichológiai forradalmat, amit imént elemeztem. Nem határozza el magát, hogy őszintén, egyetemességük és szellemük szerint fogadja el a kozmikus kibontakozásnak perspektíváit (amit rajta kívül mindenki vall). Mintha abban tetszelegne, hogy semmibe veszi az emberi reményeket, és társadalmunk gyöngeségeit hangsúlyozza. Megveti a haladást és a fölfedező munkát, vagy pedig fél tőlük. Végeredményben nem szenteli meg és nem növeli a mai Ember legnagyszerűbb és leginkább átélt vágyait. - Íme a látszatok, - igen, mi, a kereszténységen belül élők jól tudjuk, hogy ezek csalóka látszatok, de szörnyen lehangolják azokat, akik minket kívülről néznek. A Pogányok ránk figyelnek, amikor nevet keresnek ama ismeretlen Isten számára, akit megéreznek. S aztán elfordulnak egy olyan Evangéliumtól, amely - úgy vélik - nem válaszol sem Világunk perspektíváira, sem kérdéseikre, sem reményeikre. Az Egyház mai berendezettsége nem azért talál ellenállásra, mert dogmái igen magasan szállnak és mert erkölcsi tanítása túlságosan nehéz. Ezt csak egyesek mondogatják. Az ellenállás igazi oka az, hogy az emberek már nem ismerik fel mibennünk az ő vallási és erkölcsi eszményképüket, s valami jobbnak reményében - eltávolodnak.

2.

Az orvoslás

71 Ha helyes ez az analízis, vagyis ha a modern hitetlenségnek oka csakugyan az, hogy a Világ-Isten homályosítja el a Kinyilatkoztatott-Istent, akkor a ránk nehezedő baj orvoslásának közvetlen módja azonnal előtűnik. Meg kell állapítanunk, hogy a mai kutatásaink során elénk táruló Világmindenség egyáltalán nem homályosítja el a keresztény Istent, hanem csak arra vár, hogy ez az Isten alakítsa át és teljesítse be. Akarjuk-e, hogy az emberek éppen annak az áramlatnak erejével jöjjenek vissza Istenhez, amely látszólag eltávolítja őket Tőle? nyissuk hát meg szellemünket és szívünket az új szempontok és új remények előtt, hogy kezünkbe vegyük s aztán kereszténnyé tegyük őket. Először is vegyük őket kezünkbe. S itt tartsunk csak lelkiismeretvizsgálatot. Vajon mi, keresztények nem voltunk-e túlságosan idegenek annak az Emberiségnek szelleme iránt, amelyet meg kell mentenünk? Az Egyház figyelmeztetései ellenére nem szivárgott-e szellemünkbe Bayo felfogása (az eredeti bűn túlságos hangsúlyozása, a földi értékek túlságos megvetése), amikor gyakorlatilag ítéltük meg az eredeti Bűn hatását erre a Világra? - Nem hagytuk-e (idézek) vallásunkban túlságosan elburjánzani a bűnnek és az egyéni üdvösségnek szempontjait? - Nem fordul-e elő igen gyakran, hogy a Keresztnek csak az árnyékát adjuk tovább, ahelyett, hogy fényét sugároznánk?... Bizonyára nem minden rossz abban a hódító optimista áramlatban, amely áthatja az emberi tömeget. Mi a csudának védekezünk ellene? Vajon az Evangélium nem élesztő-e, amit éppen a Világ szívébe kell oltanunk? Non veni solvere, sed adimplere: nem felbontani jöttem, hanem beteljesíteni. Beteljesíteni: ez annyit jelent, hogy kereszténnyé tesszük. Érezzük, hogy ebben az átalakításban nem lehet elég a pusztán értelmi és negatív kritika, amely félreállítja a hamis materialista és panteista rendszereket. Küldetésünk abból áll, hogy egész természetességében öltsük magunkra (induere) a mai Világ vallási lelkületét, teljesen és őszintén éljük át keresztény síkon. A modern Humanitarizmus vallási vágyai szánalmasan homályosak és fejletlenek. Nekünk kell - szóval és tettel - megmutatnunk, hogy egyedül Krisztus konkrét Valósága képes arra, hogy megszilárdítsa, megszervezze és megmentse. Ha majd Kereszténységük erejével, szeretetük építő aktivitásával, lemondásuk alkotó gazdagságával, természetfölötti látásuk bizodalmas bátorságával - a keresztények meg fogják mutatni, hogy ők az elsők az emberek között a földi értékek megszentelésében és a Jövő felé előretörő utakon, akkor az emberi hitetlenségnek legjobb - azaz legveszélyesebb - része a lelke mélyén is leteszi támadó fegyvereit. A La Vie Intellectuelle által fölvetett kérdésre egyetlen javaslat foglalhatja össze válaszunk lényegét: A Világ önként fordul a Világmindenségnek valamiféle természetes Vallása felé: ebből áll hitetlensége. Fordítsuk át egy fokkal magasabbra éppen ezt a fordulóját: mutassuk meg neki egész életünkkel, hogy csakis Krisztus - in quo omnia constant /akiben minden megkapja szilárdságát/ - képes lélekkel átjárni és irányítani a Világegyetemnek most megsejtett életútját. S akkor éppen annak továbbfejlesztéséből, ami a mai hitetlenséget alkotja, talán meg fog születni a holnap hite. Válasz egy körkérdésre. A La Vie Intellectuelle c. folyóirat, 1933 október.

72

NÉHÁNY GONDOLAT A VILÁG PÁLFORDULÁSÁRÓL (Ezt az írást a Kínában működő apostoli delegáció egyik tagja kérte Teilhard-tól, azzal a szándékkal, hogy Rómába továbbítja egy egyházi személynek. Ezért olvashatjuk Teilhard kéziratán ezt a megjegyzést: egy egyház-fejedelem részére.)

1. Hogyan áll ma a Világ pálfordulójának problémája. A születő Világ. Ma a Kereszténység teljesen új ténnyel áll szemben. Születésekor még arról volt szó, hogy meghódítson és átalakítson egy végződő Világot. Később az lett az aránylag könnyű feladata, hogy megszervezze az európai civilizáció világát, amely belőle született. Jelenleg (s nagyjából a Reneszánsz óta) új emberi hajtás jelentkezik, amely az Egyházban, de nem az Egyház zászlaja alatt tűnik fel. A görög-római és a középkori világ után egy harmadik világ, a modern világ lát napvilágot, s ez a Kereszténység margóján bontakozik ki, a Kereszténységnél erősebb emberi erőkészlettel. Mert hát ugye hogy a modern szellemből származik a Föld minden mai lendülete és kezdeményezése? Nincs már szó eretnekségekről, szakadárságokról, még pogányságról sem. A pogányok - a szó hagyományos értelmében - csökevények voltak vagy ma is ilyenek. Ma már születő emberi áramlattal állunk szemben. Új helyzet ez, tehát új támadó-módszert és új pálfordulót is kíván. 2. A születő Világ látszólag keresztény-ellenes. A két vallás konfliktusa. Hogy a problémát teljesen megértsük és megadjuk megoldását, behatóbban kell elemeznünk a születő Világ szellemét. Magától értetődik, hogy élő és haladó részét fogjuk vizsgálni, mert csak ez versenyezhet az Egyházzal. Elvileg: alakulhatott és növekedhetett volna ez a Világ hívőnek is. Mi az oka annak, hogy önállósul? A gyermek miért próbálja megverni az édesanyját és miért akar elszakadni tőle? Én úgy látom, hogy a Kereszténység és a Modernizmus között fennálló antagonizmus oka az a két lényeges fölfedezés, amiből származott s ami ma is áthatja a modern szellemet:

73 a/ Először is a Tér összefüggő végtelenségének fölfedezése, ami a mi megszokott szemléletmódunkba univerzalista vonást hozott. b/ Aztán pediga Tér összefüggő és előrehaladó végtelenségének fölfedezése, ami pedig a határtalanul lehetséges Haladás jegyét ütötte rá (futurizmus). Univerzalizmus és Futurizmus összefonódik az egészében növekvő Világegyetem megtapasztalásában (evolúció). E két jellemvonás megjellenése önmagában is nagy pszichológiai esemény, mert tapasztalatunk számára két új dimenzió megszerzését jelenti. De van még valami más is. Természetük alapján vallást képviselnek, hiszen a vallási (meghatározás alapján) azonnal megjelenik, mihelyt a Világot teljes egészében és jövendő beteljesedése szempontjából vizsgáljuk (Hit). Nos hát első pillantásra úgy tűnik, hogy ez az új vallás nem alkot összhangot a Kereszténységgel. S ez döntő pont. Nem mintha a Kereszténység lényegileg szintén nem lenne univerzalista és futurista. Hanem mert ezt a két jelzőt mindkét oldalról látszólag különböző értelemben használják. A modern világ univerzalizmusa és futurizmusa születésénél fogva panteista, immanentista, organicista, evolútív tendenciájú… a Kereszténység univerzalizmusa és futurizmusa pedig főleg a személyiség, a transzcendencia, a jogi viszonyok és a fixizmus fogalmaival fejezhető ki. Ebből ered a jelenlegi konfliktus lényege. Körülöttünk nem hitetlenek és hívők között folyik a valódi harc, hanem kétfajta hívők között. Az Isteninek két eszményképével, két felfogásával van dolgunk. A keresztény-ellenesek legjobbjai (tehát éppen a legveszélyesebbek) nem azért szakadnak el a Kereszténységtől, mert a Kereszténység túlságosan nehéz, hanem mert számukra nem látszik eléggé szépnek. Azért nem fogadják el Krisztust, mert nem ismerik fel Benne azokat a vonásokat, amiket ők imádnak és várnak. Egy Föld-Vallása alakul ki az Ég-Vallása ellen. Íme lényegében ez a helyzet. Súlyossága, de reményei is ebből származnak. 3. Általános módszer az ellentét megoldására: nem elítélés, hanem megszentelés. Itt van előttünk a keresztény hit és a modern világ ellentéte. Mit kell tennünk, hogy megmentsük a Világot? a/ Az egyik megoldás abban állhatna, hogy elvetjük, elítéljük és (ha lehet) elfojtjuk ezt az új vallást, akárcsak valami ördögi vadhajtást. Ezt a módszert valóban meg is próbálták, de az eredmény csak határozottan rossz lehetett. A modern áramlat megállítása nemcsak lehetetlen kísérlet (hiszen ez a mozgalom magának az emberi tudatnak kibontakozásához fűződik), - de már ebben a gesztusban is lenne valami igazságtalan és kereszténytelen: mert akármennyire elítélhető is a világba vetett hit néhány formája, ezek a megnyilvánulások az élet iránt érzett hűség tagadhatatlan kereséséből származnak (vagyis az Isten teremtő tevékenysége iránt vallott hűségből), s ezt tisztelni kell. A valóság az, hogy ez a mozgalom, amely semmivel sem kevesebb valami, mint az egész emberi faj természetesen vallásos lelkében (anima naturaliter religiosa) végbemenő átalakulás, már meg is hódította magát a Kereszténységet is. Nem is lehetett másképp. A Keresztények az emberi tömeghez tartoznak. Az emberi tömegben történő változás következménye őbennük az, hogy ezentúl már nem imádhatnak pontosan olyan módon, mint ahogy valamikor imádták Istent az elődeik (a Tér és

74 az Idő modern szemléletének feltűnése előtt). Ebből származik az, hogy oly sok hívő titokban elégedetlen egy olyan Kereszténységgel, amelyik azt kéri tőlük, hogy gyanúsan nézzék azokat a szempontokat és reményeket, melyeket képtelenek magukénak nem vallani. Ezért nyugtalankodik sok hívő egy olyan hit miatt, amely azt képzeli, hogy fenyegetik azok a szempont-újítások és távlat-növekedések, melyeket az Ember megalkot magának a Világegyetemről. Már sok keresztény kezdi érezni, hogy az a kép, ahogyan bemutatják nekik Istent, nem méltó az általunk ismert Világmindenséghez. b/ Ezért tehát az ész számára az elítélésnél kielégítőbb és hathatósabb megoldás mutatkozik. Ez pedig a következő lenne: felfedezni és megmutatni, hogy a modern FöldVallása lényegében nem más, mint olyan lendület az Ég felé, amely nem ismeri jól sajátmagát, - így tehát azok az energiák, melyek látszólag annyira fenyegetik az Egyházat, éppen ellenkezőleg dolgoznak, vagyis olyan új áramlatot jelentenek, amely új életet önthet az öreg keresztény törzsbe. Nem elítélni kell, hanem megszentelni és magunkhoz asszimilálni. Az világos, hogy a születő Világ (mert csak ez számít) virtuálisan egy csapásra megtérnek, ha felismernék, hogy az ő imádott új istensége éppen a keresztény Isten, - csak már mélyebben megértve. E két isteni csillag összekapcsolódása lehetséges? Én azt gondolom, hogy igen. S azt hiszem, hogy a következő lépések során történhet meg. 4. Az újnak és a réginek szintézise: az Egyetemes Krisztus. Ha a modern vallási áramlatot mélyében akarjuk elérni és átfordítani, akkor ehhez három, egymáshoz kapcsolódó lépés látszik szükségesnek: a/ Az első lépés abból állna, hogy (a Philosophia perennis vonalán: a lét elsősége, Actus és Potentia) kiépíthetnénk az Evolúció helyes Fizikáját és Metafizikáját. Meg vagyok győződve, hogy a Tudomány és Gondolkodás új eredményeinek elfogulatlan értelmezése nem materialista, hanem spiritualista Evolúcionizmushoz vezet. Az a Világ, amit mi ismerünk, nem találomra bontakozik ki, hanem szerkezetileg uralkodik rajta az egyetemes összpontosulás Személyes Központja. b/ A második lépés már dogmatikus lehetne: kifejtenénk egy olyan Krisztológiát, amely megfelel a Világegyetem jelenleg ismert dimenzióinak, vagyis elismernénk, hogy Krisztusnak nemcsak szoros értelemben emberi és isteni tulajdonságai vannak (eddig főleg ezeket vizsgálták a teológusok), hanem a Megtestesülés folyamata következtében egyetemes vagy kozmikus jellemvonásai is, s éppen ezek teszik Őt ama személyes Központtá, amit megsejt és elvár az Evolúció Fizikája és Metafizikája. Ezek a perspektívák megkapó összhangot Szent János, Szent Pál leginkább alapvető szövegeivel és a görög Egyházatyák teológiájával. c/ A harmadik lépés misztikus és erkölcsi lehetne: ez már szinte automatikusan adódnék s abból állna, hogy az emberi hódításnak valamiféle Evangéliumi szellemét bontakoztatnánk ki. Mert hát lehetetlen, hogy Krisztus egész határozottan az egyetemes evolúció csúcsaként mutatkozik, s közben a keresztények föl ne fedeznék egyre világosabban azt a természetfölötti értéket, amelyet Jézus Krisztusban tartalmaz az emberi Erőfeszítés. Egy időben talán úgy tűnt, hogy az Ég felé vivő legközvetlenebb út abból áll, hogy a lehető leggyorsabban elszakadunk a Földtől. De íme az Egyetemes Krisztus megérteti velünk, hogy az Eget csak a Föld s a Világ beteljesítésén keresztül érhetjük el (s a Föld és a Világ sokkal de

75 sokkal nagyobb és sokkal kevésbé befejezett, mint elképzeltük). S ezzel nemhogy tévútra tévednénk, de egyszerre meggazdagodnak és dinamizálódnak a keresztény élet alapvető viselkedési módjai. A Kereszt már nemcsak engesztelés szimbóluma, hanem a küszködve folyó növekedés jele. A dolgoktól elszakadás nem éppen abból áll, hogy megvessük és félredobjuk a Világot, hanem hogy átmenjünk rajta és magasabb fokra emeljük (szublimáljuk). Más szavakkal kifejezve: a mellőzés, a megfosztás már nem szinonimája a tökéletességnek. A rezignáció csak végső formája a Rossz ellen folyó harcunknak: Istenben alakítjuk át elkerülhetetlen bukásainkat. A Szeretet nemcsak azt várja el tőlünk, hogy bekössük a sebeket, de arra is serkent, hogy itt a földön alkossunk meg egy jobb világot, és elsőként vessük magunkat minden olyan küzdelembe, ami az Emberiség növekedése érdekében folyik. Plus et ego… ti emberek vagytok… Én, a keresztény, még teljesebben… S a személyi üdvözülés nem éppen azért érdekel, mert boldogít, hanem mert bennünk Világot menti meg. A filozófiai gondolkodásnak, a Dogmának és az Erkölcsnek hármas területén ekként bontakoznék ki egy olyan Kereszténység, amelyet az Egyetemes Krisztus megnyilatkozása fiatalít meg. Az is világos, hogy: 1. Ez a vallás pontosan abban a vonalban áll, amit a modern világ a saját Isteneként vár el s amit sajátos imádási formájának tekint olyan Istent, aki igazolja, beteljesíti és legmagasabb rendű tiszteletünk jeleként fogadja el azt a munkát, amely az állandóan folyó emberi beteljesedésnek (még földi beteljesedésnek is) alkotása. (Adhuc parturit…: még most is nyög és vajúdik minden teremtmény…) 2. S közben ez a vallás semmiféle megalkuvást nem jelent a Kereszténység és a modern világ között. Krisztus egyetemessé válik s ezért nem vész el a Világegyetemben (ahogy ez történt a modernizmus elítélt fajtáiban), de uralkodik fölötte és magához asszimilálja, mert megadja neki a hagyományos igazság három lényeges vonását: az Isteni személyes természetű; e legfőbb Személyiség a történelem Krisztusában nyilatkozik meg; az Istenben beteljesedő Világ földöntúli természetű. az univerzalizált Krisztus megjavítja és kiegészítve gyűjti egybe azokat az energiákat, amelyek kétségtelenül benne rejlenek a modern panteista rendszerekben. Megnövekszik de közben az marad, aki volt. Vagy helyesebben kifejezve: megnövekszik, azért, hogy az maradjon, aki volt. És bizony minél többet gondolkodunk, annál jobban észrevesszük, hogy Krisztus univerzalitása az az egyetlen mód, ahogyan megőrizhetjük lényeges tulajdonságait (Ő az alfa és ómega) a csodálatosan meg-növekedett Teremtésben. Hogy a Kereszténység megőrizhesse fő helyét az Emberiségben, valamiféle pán-krisztusi tanban kell kifejeződnie, ami igazában éppen a Misztikus Test (következetesen végig kidolgozott) eszméje, és a Világmindenségre kiterjesztése azoknak a jellemvonásoknak, amelyeket (főleg szociális szempontból) már eddig is megadtunk a Krisztus-Királynak.

5.

A Kereszténység számára új kor jöhet el: belső fölszabadulás és kiterjedés

76 Ha kibontakoztatjuk az Egyetemes Krisztus ragyogó vonásait, akkor a Kereszténység nemhogy megszűnnék tisztító víz és enyhítő olaj lenni a Föld számára, hanem még új erőt is kap. Már azzal a ténnyel, hogy egyszerre óriási, konkrét és biztos Célpontot mutat a Föld vágyainak, megmenti ezt a Földet a rendetlenségtől, a bizonytalanságtól, az életundortól, amik a holnap legszörnyűbb veszélyei. Az emberi Erőfeszítés lobogó lángjává lesz, vagyis a Hit olyan formájának bizonyul, amely leginkább felel meg a modern igényeknek: egy olyan vallás, amely a Haladásért dolgozik. Sőt azt is merném mondani, hogy éppen a Föld haladásának vallása, éppen az Evolúciónak vallása. Meg vagyok győződve, hogy egy ilyen Epifánia (egy ilyen Csillag fölvirradása) a belső fölszabadulásnak és széles elterjedésnek jele lehetne a Kereszténység számára. a/ Belső felszabadulás. Föntebb mondottuk, hogy sok keresztény elfojtva és megalázva érzi magát egy olyan Hitben, amely látszólag gyakran kever kételyt és jéghideget lehel a Föld megújhodását célzó lelkesedésükbe. Micsoda kitárulást jelntene az Egyházban, ha ugyanennek a vallásnak nevében (amely ösztökévé válna, ahelyett, hogy csak fék maradna) megérezhetnék, hogy Krisztus egyetemes uralma érdekében a Világ teljes meghódítására hivatottak! b/ S ugyanakkor mily csodálatosan nyilvánulna meg a keresztény erő az Egyházon kívül is! Kétségtelen, hogy a Kereszténység nem a megkívánt sebességgel halad előre. Bár a hit terjesztésének munkája még sosem volt ilyen nagymértékben megszervezve, mégis fölvethetjük a kérdést, vajon egészében véve, élcsapatával és élő erőivel Krisztushoz közeledik, avagy éppen Tőle eltávolodik manapság ez a világ? Véleményem szerint igen határozott oka van ennek a helyzetnek: Ahogy ma hirdetjük a Kereszténységet, úgy nem eléggé megkapó, nem eléggé hatásos, nem eléggé fertőző. Az emberek már nem értenek meg minket. Hányszor volt alkalmam hallani hitetlenek szájából ezt az őszinte vallomást: Úgy érzem, hogy lefokoznám magamat, ha kereszténnyé lennék. Vagy ezt is: Nagyon szükségünk van egy új kinyilatkoztatásra! - Egy olyan Krisztus, aki nemcsak a természetfölötti lélek üdvösségét, hanem a lelkeknek föltétlenül szolgáló teljes fizikai építmény üdvösségére ajánlja fel magát; - nem felhőkben elvesző, hanem olyan Krisztus, aki a Világba merül (Christus amictus mundo : magára ölti a világot, mint nagy köpenyt) és a Világ minden energiájától lucskosan, energiáktól patakzó testtel lép elénk; - Krisztus, aki már nem elítélője, hanem Megmentője a modern Világnak és a jövő reményeinek: egy ilyen Krisztus azonnal magához vonzaná az Emberiség teljes élő részét. Szeretete csak úgy áradna szét, ahogyan egyedül megfelel az igaz vallásnak: tűzként. Hogy a Világot átfordíthassuk, megtéríthessük, ahhoz az szükséges, hogy mi, keresztények, megsokszorozzuk misszionáriusainkat. De mindenekelőtt egész emberségünkkel újra át kell gondolnunk Vallásunkat. 6. Meg kell tennünk egy döntő lépést: a keresztény optimizmus Imént ezt mondottam: egész emberségünkkel. Szándékosan használtam e szavakat. Azt jeleztem velük, hogy szerintem mi lényeges ahhoz, hogy a Kereszténység felé fordítsa a körülöttünk megszülető ingatag erőket: a Kereszténység végre fönntartások nélkül fogadja el a Világ új dimenzióit (térbeli, időbeni, pszichológiai távlatait)!

77 Azt persze én is jól tudom, hogy mostanában az Egyház milyen sokféle módon igyekszik kibékülni a modern világgal. Csakhogy kibékülés - még nem jelent elfogadást. Félek (s most elsősorban a Pogányok oldaláról nézve beszélek), hogy a Kereszténység részéről tett részleges engedmények mögött még mindig érződik ugyanaz az alapvető ellentét vagy legalábbis ugyanaz a bizalmatlanság: mintha az Egyház nem akarná lekötelezni, nem akarná átadni magát; mintha az el-elhangzó bátorításoknál még mélyebb lenne ugyanaz a hátsó-gondolat: Ugyan, ugyan, nincs és nem is lesz soha semmi új a nap alatt. Semmi sem változtatja meg a Föld színét. Hiszen - ugyebár - a Földet folyton megterheli, megrontja az eredeti Bűn. - Mindig csak az elöregedő, kihűlő Világról beszélnek, de sosem a születő Világról… Egyszóval: az Egyház -szavakkal - elfogadja ugyan a Haladás néhány eredményét és bizonyos szempontjait, de - úgy látszik - nem hisz bennük. Néha áldásra emeli kezét, de szíve nincs ott a mozdulatában. Csakhogy ez az emberi kétkedés (sőt pesszimizmus) következményei teljesen megbéníthatják a Világ megtérésének folyamatát. Egyrészt: a kívülálló hitetlenek továbbra is úgy néznek ránk, mint nem-őszintékre. Elkerülnek vagy gyűlölnek minket, mert nem szenvedünk, nem dolgozunk, nem is remélünk velük együtt. Másrészt viszont az Egyházon belül élő hívők ezentúl is kínos zavarban vannak, mert érzik, hogy kutyaszorítóba kerültek hitük - és természetes meglátásaik vagy vágyaik között. S ezért csak legyöngülten fogadják be a körülöttük forrongó emberi erőket. Csak azt lehet átváltoztatni, amit szeretünk. Ha a Keresztény nem érez teljesen együtt a születő világgal, ha saját maga nem éli át a modern világ vágyait és szorongásait, ha nem engedi magában növekedni az emberi érzéket, akkor sosem fogja megvalósítani azt a Föld és Ég között esedékes szintézist, amiből megszülethet az Egyetemes Krisztus parúziája (végső dicsőséges eljövetele). Legföljebb csak továbbra is ijedezni fog, s el fog ítélni majdnem megkülönböztetés nélkül minden újdonságot, észre sem véve a piszkok és bajok között a születés szent erőfeszítéseit. Belemerülni, hogy aztán kiemelkedjünk föléje és magasra emeljük. Részesedni, hogy szublimálhassuk. Íme éppen ez a Megtestesülés törvénye. Ezer évvel ezelőtt a Pápák istenhozzádot mondtak a Római Világnak és elhatározták, hogy átmennek Barbárokhoz. Vajon nem ehhez hasonló és még mélyebbre ható gesztust vár-e ma a Világ? Én azt gondolom, hogy a Világ nem tér meg a Kereszténység égi reményihez, hacsak előbb a Kereszténység nem fordul a Föld reményei felé (hogy azokat istenivé tegye). Peking, 1936 október 9.

MENTSÜK MEG AZ EMBERISÉGET Gondolatok a jelenlegi válságról

78

A Nagy Háborúval kezdődött válság egyáltalán nem enyhül, hanem terjed és mélyül, s mi már kezdünk tudatára ébredni valódi természetének. Kezdetben csak gazdasági érdekek összecsapása volt, most már az emberi tömeg mélyét fölkavaró mozgalmakban nyilvánul meg. Manapság három, vagy inkább négy áramlat csap össze és lökdös minket előre. Középen: a már öreg Demokratizmus, amely nem is 50 évvel ezelőtt már végleg meghódítani látszott a Világot. Balra és jobbra: teljes növekedésében a fiatal Kommunizmus és a fiatal Fasizmus. Végül felettük (legalábbis azt hitte, hogy ott van) ijedten bámulja azokat az örvényeket, amelyeket a harc heve egészen az ő lelkéig sodor: a Kereszténység. Húsz év óta azzal próbáltuk élesztgetni reményünket, hogy zavaraink csak utórezgései annak a viharnak, amely végigtombolt rajtunk. Nemsokára minden elcsöndesül s az élet végül is szépen folytatódik, mint azelőtt - mondogattuk. Most már be kell látnunk, hogy az Emberiség valószínűleg belépett legnagyobb átalakulási korszakába, amilyent még nem látott születése óta. A kínzó baj gyökere magának a földi Gondolatnak mélyén rejlik. Valami történik a Szellem egyetemes struktúrájában. Újfajta élet kezdődik. Senki sem maradhat közömbös, ha szembenéz ekkora földrengéssel - vagy helyesebben: ha csapásai érik. Még a laboratóriumok csöndjében is érdeklődnek és szoronganak e hatalmas jelenség miatt. S ekkor mi (geológusok, paleontológusok és a történelem-előtti kor szakemberei), akiket hivatásunk hozzászoktatott, hogy a tartam nagy tereit fogjuk át tekintetünkkel és észrevegyük a messzire ható együttes mozgásokat, ösztönszerűen próbáljuk fölmérni, hogy mi is történik körülöttünk az Életben s igyekszünk kitalálni, merre sodornak ezek az események. Biológiailag mi játszódik le az emberi rétegben? Hová visz minket mindez? És hogyan lássunk világosan, miként cselekedjünk határozottan a magával ragadó árban? - Nem annyira válaszolni akarok ezekre a kérdésekre (ki tudna flelni rájuk?), inkább csak föl akarom vetni a problémákat, és példát szeretnék adni arra, hogy miként kísérelhetjük meg a megoldásukat. Elismerem, hogy ez az írásom hitvallás. De mindenekelőtt a most folyó események tárgyilagos kifejezése szeretne lenni. Úgy írtam, hogy leghalványabb szándékom sem volt másokra tukmálni szempontjaimat. Pusztán csak egyéni adattal akarnék hozzájárulni a közös kutatómunkához, mint ahogy mindegyikünk ezt szokta tenni a tudományok terén. Kérem, hogy ilyen szellemben olvassák soraimat.

1.

Hinnünk kell az emberi Jövőben

Az Emberiség jövőjébe vetett szilárd hitünknek kell ott lennie minden reakció alján, amit a jelen események kiváltanak lelkünk mélyén. Ha pedig már létezik ez a hit, akkor meg kell erősítenünk. Erre annál sürgősebben kell gondolnunk, mert a magával sodró ár alján most már mindenütt előtör a pesszimizmusnak és az életuntságnak mindig ott lappangó iszapja. Egészen érthető, hogy egyesekben ezt az érzést váltja ki a sok rendetlenség, hiszen másképp gondolják el a nyárspolgármódra szabályozott társadalmat. Másokban viszont titkos káröröm és visszavágás a haladással szemben, amely már-már bebizonyította, hogy a jövő nagyszerűbb lehet, mint volt a múlt. Fura erény eszméje él ismét másokban, akik szerint az az erős, aki

79 minél több illúziót, másképp mondva: reményt tud lerombolni maga körül. Egyesek talán annak érzik igényét, hogy olcsó eredetiséget hajhásszanak, tagadva azt, amit mások sok fáradsággal megalkottak. Manapság mi mindent hallhatunk és olvashatunk a civilizációk elkorcsosodásáról, vagy éppen a Világ közelgő végéről is… Napjaink mélyreható kísértése - szerintem - éppen ez a defetizmus (akár jellemalkatból ered, akár erőnek válik, akár spanyolfal). Azt mindenki szívesen elismeri, hogy ez pimasz és terméketlen magatartás. De be lehet-e bizonyítani, hogy hamis? - vagyis akadunke magunk táján olyan - nem ösztönös és nem szentimentális, hanem objektív és ésszerű érvekre, amelyek alapján beláthatjuk, hogy ma jobban kell remélnünk, mint eddig bármikor? Én azt gondolom, hogy igen. S először is ezt szeretném megértetni. Az Emberiség új formát öltött magára, új struktúrát alakított ki a múlt század /XIX./ rövid korszaka alatt. Szerintem ez az első indíték, aminek arra a megállapításra kell vezetnie, hogy a jelenlegi válság nem halálos betegség. három-négy generációval ezelőtt a világ még elszigetelt etnikai csoportokra oszlott, s ezeknek erőkészletei annyira különbözők voltak, hogy bármely percben bekövetkezhetett az a szörnyű lehetőség, hogy elpusztítják egymást. Ma a régi kultúrák csökevényesen megmaradt különféleségei ellenére is közös pszichológiai háló feszül az Emberiségre. Néhány év leforgása alatt a modernnek nevezett civilizáció hirtelen kifeslett és fátyolként borult a lakott Föld teljes felszínére. A világ minden országában az emberek ma lényegében ugyanazokról a dolgokról tudnak és lényegében ugyanegy irányok szerint gondolkodnak. Vajon nem a szilárdság végleges kezessége az, hogy az emberk így válnak egyenlőkké egy felső síkon? Én nagyon is hiszem. Régen egy Könyvtárba vagy egy Birodalom területére voltak összegyűjtve az Emberiség kincsei. Elég volt egy tűzvész vagy egy vesztett háború, hogy megsemmisüljenek. Manapság viszont a Föld egész színére osztják szét őket. Miféle kataklizma tudná megsemmisíteni? Talán csak magának a földgolyónak szétrombolása. S ha mindezt a népek összességére általánosítjuk, végeredményben azt mondhatjuk, hogy a civilizáció túljutott egy kritikus ponton és föléje emelkedve már nem érhetik olyan támadások, melyek miatt összeomlott Egyiptom, Róma és Athén. A mi civilizációnk már hatalmas hajóhoz hasonlít: nyugodt biztonsággal szeli át a tengereket, melyekben elsüllyedtek a régi bárkák… Ami pusztán csak nemzeti, az eltűnhet. De ami emberi, az nem veszhet el. De ez még csak negatív része annak, amit meg kellene állapítanunk. Mert hát amit a pesszimisták vagy napjaink állítólagos realistái kétségbe vonnak, az igazában nem annyira az elért eredmények értéke vagy éppen szilárdsága, mint inkább új előrejutás lehetősége. Tehát ha meg akarunk szabadulni ettől a veszélytől, még egy lépést kell megtennünk. Rendben van: nincs veszély, hogy elveszítjük az eddig elért területet. De megvan-e jövőnkben a magasabbra emelkedésnek, nagyobb győzelemnek lehetősége? Nem akadhatna-e számunkra olyan tényhelyzet, amely biztosíthatna, hogy minden látszat ellenére is nemcsak végleg elért múlt van birtokunkban, hanem hogy miénk a jövő is? Jómagam őszintén hiszem, hogy reményünknek ilyen alapja látszik. S azt gondolom, hogy abban a perspektívában találhatjuk meg, amely (bár megalkotói is csak elégtelenül bontakoztatták ki) szerintem a modern tudomány legnagyobb fölfedezése: a Szellem kozmikus kibontakozásának ténye.

80 Imént mondottam, hogy a múlt század (XIX.) folyamán az Ember megérezte, hogy körülfogja a Földet. Ez az új érzés csak kis dolog ama másik tény mellett: ugyanakkor annak is tudatára ébredt, hogy magát az Idő-Tartamot tölti be. Mindenekelőtt a Múlt tárult elénk a Történelem növekvő hatására: nem néhány ezer év, ami egy Pascal, egy Bossuet, egy Newton látóhatárát alkotta, hanem feneketlen mélység, amibe most már szemünk láttára merülnek bele a Fizika, az Asztronómia és a Biológia fölfedezte sorozatok: ameddig csak ellátunk hátrafelé. Az Ember egy ideig azt hihette, hogy független és új teremtményként lebeg ennek a kikutathatatlan óceánnak felszínén. De aztán ahogy szeme jobban látott, kezdte felismerni, hogy ezek a mélységek igazában ővele vannak tele. Aki manapság olvasni tudja a Tudomány által följegyzett tények diagramáit, annak szemében az Emberiség már nem valami esetleges jelenség, ami véletlenül tűnt fel az ég egyik legkisebb csillagán. De megtapasztalható legmagasabb megnyilatkozása annak a mélyből fakadó áramlatnak, amely fokozatosan emelte ki a Gondolatot az Anyag ölén. Sem több, sem kevesebb nem vagyunk, mint a Világ Alapszövetanyagának (Weltstoffjának) az a része, amely ön-tudatra jutott. A régi antropocentrizmus az Embert tette meg a Világegyetem geometriai és mozdulatlan (statikus) központjának. Ettől teljesen különbözik az a látásmód, hogy az emberi jelenség nem más, mint a kozmikus jelenségnek legfőbb jellegzetes formája . S ennek a szemléletmódnak kiszámíthatatlan erkölcsi hatása van: átalakítja emberi alkotásunk értékét és biztosítja örökkévalóságát, - vagy pontosabban mondva: annak a műnek értékét és időtlenségét, ami éppen mirajtunk keresztül folyik. S éppen ezt a pontot kell lényegében megvizsgálnunk, ha biztonságot akarunk szerezni szellemünknek a jelenlegi krízissel szemben. Amíg úgy tekintettük az Emberiséget, mint szerencsés anomáliát, felvillanó látszatjelenséget (epifenomént) a Természet óriási útjain, addig semmiféle tapasztalati meggondolás nem biztosíthatott minket arra vonatkozóan, amit úgy mernék nevezni: hogyan áll rendelkezésünkre a Világegyetem. Véletlen szült meg minket: egy másik véletlen vihet tovább. Egyébként is amíg az emberi pálya-görbe alakjának kiértékelésére csak az írott történelem hatezer éve állt rendelkezésünkre, addig vég nélkül vitatkozhattunk azon, hogy emelkedik vagy hanyatlik a civilizáció, esetleg mozdulatlan terepen virágzik ki, avagy talán olyanfajta elrémítő szinusz-görbét ír le, mint amilyent finom nagy ravaszsággal húzott meg Spengler. Ez a nyugtalanság és bizonytalanság mind-mind szétfoszlik, ha felemeljük fejünket és meglátjuk az emberi tény igazi természetét és valódi dimenzióit. Mert kétségtelenül itt áll előttünk a következő tény is: ha a tudat-jelenséget a Múltnak akkora mélységében vizsgáljuk, amely túllépi már az emberi Történelem és a Történelem-előtti kor határait s aztán magának a Földnek Történetét fogja át, akkor azt látjuk, hogy iránya változik, pozitív értelemben, növekszik, - persze helyi ingadozásokkal és tévedésekkel, hol itt, hol ott gyarapodva, akárcsak a folyó, amikor keresi folyása medrét - , de megállás nélkül, sfőleg egészében sosem hátrálva. Ennek a Tudat-jelenségnek csak jelenlegi, egyelőre végső kifejezése a mi civilizációnk. Másrészt pedig, ha ez az emelkedés csakugyan valami kozmikus tengerár eredménye - mert ilyennek mutatkozik - , akkor miféle helyi baleset vagy gát lenne képes megállítani folyását. S itt tűnik ki, hogy milyen nagymértékben gyerekesek azok a magyarázgatások és ellenvetések, melyekkel az emberi bukást hirdető próféták akarnának minket kétségbe ejteni. Felhánytorgatják a múlt katasztrófáit, elsorolják a dekadencia fizikai és erkölcsi tüneteit. Mit kell nekik válaszolnunk? Ezt: mindez csak szellemi vaksiság szülötte.

81 Mert hát állítsuk csak a totális jelenség keretébe ezeket az oly szörnyűséges eseményeket. Szabálytalanságuk jelentéktelenné törpül az együttes mozgás kérlelhetetlen nagyszerűsége és biztonsága mellett. Az Élet mindez ideig megfordított és visszakoztatott minden akadályt, ami millió és millió évek során elébe állt. Ennek az ellenállhatatlan áramlásnak székhelye a Világmindenség. S ti azt akarjátok, hogy éppen most - mert 1936-ot írunk - holt-vízként álljon le és kezdjen visszafelé folyni?... Lehetetlen. Annyira lassú az átalakulás, hogyha rövid időszakban figyeljük a tényeket, hát ki lehetünk téve annak, hogy meg sem érezzük ezt a metamorfózist. De az egész modern Fizika itt van tanúként, hogy azokat a leghatalmasabb áramlásokat is, amiket ma ismerünk a Világban, kezdetben a mozdulatlanság mintaképeinek tekintették. Ami ma Nyugaton annyira kritikusnak tűnik, az csak haladás eredménye elehet. Minden látszat ellenére hirdetjük és kell is hinnünk, hogy előbbre jutunk, haladunk. Íme, ez az első eredmény. Most pedig szilárdan meg kell szerveznünk emberi hitünket, messzebbre kell kiterjesztenünk kutatásunkat s fel kell vetnünk ezt az azonnal esedékes kérdést: ha egyszer haladunk, mégis milyen irányba tartunk? Persze ennek a kérdésnek semmi értelme sem lenne, ha arról lenne szó, hogy előre határozzuk meg azt a sajátos emberi állapotot, ami felé tartunk. A jövő formái természetszerűen előreláthatatlanok. De a fölvetett kérdésnek már határozott értelme van és lehetséges is megoldása, ha csak azt a problémát elemezzük, hogy milyen irányba, milyen tengelyeket követve történik az emberi átalakulás. Más szavakkal kifejezve: melyek azok a feltételek, amelyeknek eleget kell tennie a Jövőnek, hogy összhangban legyen a Jelennel és a Múlttal? Három ilyen feltételt látok. Az első az, hogy olyan szabad látóhatár tárul elénk, amelyet határtalannak tekinthetünk. Itt most nincs hely arra, hogy alaposan tárgyaljuk az emberi Tevékenység strukturális feltételeit, sem hogy kritikai szempontból megalapozzuk azt a - eléggé sosem hangoztatható - tényt, hogy akaratunk csak olyan tárgy felé indul meg, amelyben érzi az elpusztíthatatlanság illatát. Szeretném, ha megértenének azok, akik tudják, hogy mit ér az Élet és szeretik az Életet. Ezért hadd utaljak arra, hogy semmiféle haladás nem érdekelne minket, ha nem azzal a tudattal indulhatnánk feléje, hogy soha semmi sem fogja leállítani az előrejutást. Annak a Valóságnak, amely felé az Ember nekilendül, sajátmagában kell tartalmaznia valami romolhatatlant és kimeríthetetlent. A szellemivé-válás kozmikus jelenségének visszafordíthatatlannak kell lennie, mert másképp elveszti bátor erejét és automatikusan lerombolja magát. Íme az eljövendő Világ számára először is ezt a jellemvonást kell elismernünk. Legyen hát eléggé végtelenre táruló az emberi Jövő, hogy ne állítson korlátot semmi lehetséges kibontakozás elé… De hogy kielégítsen minket, eléggé megértőnek is kell lennie: ne zárjon ki egyetlen pozitív elemet sem, ami jelenleg megvan a Mindenségben. Teljesség, a visszafordíthatatlanság és megváltoztathatatlanság után: íme ez a második jellemvonás, amely nélkül a Jövő nem lenne képes megőrizni az emberi reményt. Hogy megértessem mondanivalómat, itt is elég hivatkoznom azokra a belső meglátásokra, amelyeket mindegyikünk ott talál lelke mélyén. Él bennünk valami ösztön (könnyű lenne határozott okokra szétszedni), melynek alapján csak ezt a vonzó formát adhatjuk a Világ folytatódásának: olyan központosulás legyen, amiből nem marad ki semmi szép és semmi jó sem: személyek, gondolatok, erők… Az Egyetemesnek ilyen megkövetelése be van írva lelkünk legmélyére. De felismerhetjük és igazolhatjuk az emberi tudat általános életútján, sőt

82 a kollektív és anyagi szervezetek látszóleg igen vak kibontakozásában is. Amilyen messzire csak vissza tudunk tekinteni a filozófiák és vallások történetébe, valami kialakuló Egésznek eszméje mindig mágneses pólusként vonzotta a legkiválóbb szellemeket és a legértékesebb lelkeket. S amily világosan csak beleláthatunk az embert irányító determinista megkötöttségekbe, az emberi sokaság fölé kialakuló szétvághatatlan szociális, gazdasági, lelki hálózat mutatkozik egyik legrendkivülibb jelenségének, ami valaha is csak ajánlkozott a Fizika és a Biológia elméleti területén. Ebben az esetben Szellemek és Anyag közösen arra tanítanak, hogy ellenállhatatlanul sodródunk valami felsőrendű egységesítés felé. Az Emberiség Jövője ilyen határtalan összpontosulásban fejeződik ki számunkra. De ebben egy lényeges tulajdonságot kell megkülönböztetnünk és megőriznünk, hogy szellemünkben csakugyan teljes legyen a Jövő eszméje: az a visszafordíthatatlan folyamat, ami valamiféle hatalmas szerves egységbe gyűjt minket, nem hozhatja veszélybe személyiségünket, hanem fel kell fokoznia. Íme ez a harmadik és utolsó feltétel, aminek eleget kell tennie a magával sodró mozgásnak, hogy csakugyan át is adjuk neki magunkat. E követelmény valósága számomra teljesen kétségtelen. Ezt látjuk meg, akár ha életösztönünkre hivatkozunk, akár pedig ha - erősebb kritikai érzékkel - elemezzük a Személyesnek a kozmikus jelentőségét és értékét. Sokszor beszélnek úgy a Személyről, mintha csak mennyiségileg csökkentett és minőségileg halvány formája lenne a teljes Valóságnak. Pontosan fordítva kellene értelmeznünk. A Személyes az a legmagasabb állapot, amiben megragadhatjuk a Mindenség alapszövetét. Egyébként is valami egyetlen, továbbadhatatlan, magszerű sűrűsödik titokzatos atomosságában. Tehát hogy a Világ visszakozó nélkül előrehalad s közben semmit sem veszít el magából: ez annyit jelent, hogy a Személyi minőségnek és mennyiségnek állandóan növekednie kell benne.; s ezt csak ez a formula fejezheti ki: A Világegyetem elvileg nem haladna valami szellemi totalitás felé, ha nem emelkednék önmagának és mindenegyes elemének egyre jobban ön-tudatos állapota felé. Ez viszont valóban lehetséges is. Tudom, hogy első szempillantásra a Világmindenség ilyen növekvő személyivé-válása ellenkezni látszik totalizációjának (egységesülésének) előbb elfogadott eszméjével. Hiszen az elmélet és sajnos a szociális valóság is ugye azt mutatja, hogy a kollektivitások haladása megöli és elfojtja az egyedeket?... Azt már nem! Éppen ellenkezőleg! - válaszolom én ismét. Vizsgáljátok csak meg az élőlények struktúráját, melyben a sejtek bonyolultsága együtt jár az egész szervezet központosulásával. Kutassátok csak azoknak a bajtársaknak lélektanát, akik egy nagy Eszme szolgálatában társulnak. Figyeljétek meg, miként teljesedik be kölcsönösen két ember, ha szereti egymást. Elemezzétek filozófiai szempontból azt a nem-szétoldó, hanem beteljesítő tevékenységet, amelyet egy központ kifejt az általa egybefogott elemek felett… S ekkor arra a következtetésre juttok, hogy a valóság pontosan ellenkezik az első látszatokkal. Az igazi egyesülés nem keveri össze azokat a létezőket, amelyeket egymáshoz közel hoz; hanem éppen ellenkezőleg - differenciálja őket, még jobban kiemeli egyéni tulajdonságaikat, azaz ha gondolkodó partikulákról van szó - ultra-perszonalizálja őket, felsőfokra növeli személyi tulajdonságaikat. Az Egész nem ellenpólusa, hanem éppen pólusa a Személynek. Egységesítés (totalizáció) és Személyivé-válás: két kifejezése ugyanannak az egyetlen mozgásnak. Persze itt csak felvázolok egy elméletet. Hogy teljesen világosan megértsék, ahhoz sokkal bővebben kellene kifejtenem. S íme ezzel eljutottunk vizsgálódásunk végére. Futurizmus (ami azt jelenti, hogy a tökéletesedésnek és felfedezésnek határtalan tér nyílik), Univerzalizmus és Perszonalizmus: íme ez a három jellemvonása annak a haldsának, ami tovasodor minket, a Világegyetem egész tömegével és teljes tévedhetetlenségével. S következésképp ez a három tengely is, amire

83 veszély nélkül támaszkodhat és kell is hogy támaszkodjék az emberi erőfeszítésbe vetett hitünk. Futurizmus, Univerzalizmus, Perszonalizmus: a jövendő három oszlopa. 2.

Meg kell látnunk, hogy az Emberiség összpontosul

Szilárdan támaszkodva az imént kifejtett szempontokra, most már nyugodtan térhetünk vissza azoknak a zavaroknak vizsgálatához, melyek jelenleg kínozzák a Világot. Már kezünkben vannak azok az elemek, amelyek szükségesek, hogy először is fölmérjük helyzetünk valódi természetét, aztán pedig gondoskodjunk, hogy milyen eszközöket foganatosítsunk a viharban. Most ezt kell megvizsgálnunk. De mindenekelőtt vessük fel a kérdést: igazában mi is történik ma az emberi tömeg mélyrétegeiben? Igen, haladunk előre. De miért ez a rendetlenség? Tanulmányunk kezdetén már mondottuk, hogy a Kereszténységen kívül három fő áramlat ütközik ma össze és mindegyik a Föld birtoklásáért küzd: Demokrácia, Kommunizmus, Fasizmus. E három áramlatnak honnan van ereje? - s köztük miért olyan elkeseredett a harc? Ennek az új problémának megoldását egy előzetes megfigyelés vezetheti be, amit mindenki megtehetett, de aminek megértéséhez szükséges volt tanulmányom első fejezete: az előttünk álló három tömeg mindegyikében határozottan - de tökéletlen kezdeti formában ismerhető fel ugyanaz a három vágy, amit a Jövőbe vetett hit jellemvonásaként ismertünk fel: a Jövő vágya, az Egyetemesnek szenvedélyes szeretete és törekvés a Személyes felé. Mindhármat rosszul, vagy elégtelenül értelmezik. Íme ez a három rugó feszíti ma és állítja szembe az emberi energiákat. Igazoljuk ezt a tényt, mielőtt levonnánk következtetéseinket. A Demokrácia esetében világos a helyzet. A Demokrácia elsőszülötte a Haladás forradalmi eszméjének. Abban a lelkes reményben növekedett, hogy a földi tökéletesedés határtalan. Mindenkinél közelebb van ahhoz az izzó forráshoz, amiből a modern emberi tudat származott, ezért hát most is áthatja ez a kezdeti tűz. De éppen emiatt valami alkalmazkodási hiány és egyszerűsítési hajlam is van rajta, amik gyakran jellemzik az igazság első megnyilávnulásait. Két távlati tévedés, egymással logikusan összekapcsolódva, gyengíti és rontja meg a Világ demokratikus szemléletmódját: az egyik a Perszonalizmusára, a másik pedig - következményként - Univerzalizmusára vonatkozik. A Kereszténységet kivéve még soha szellemi mozgalom nem értette meg és nem magasztalta annyira az emberi személy értékét, mint a Forradalom. 1789 apostolai9t azonban magával ragadta szabadságvágyuk, és sajnos nem látták meg, hogy a szociális elem csak attól az együttes egésztől kapja teljes eredetiségét és egész értékét, amelyben differenciálódik (ahol ennek az elemnek személyi tulajdonságai kiéleződnek). Ahelyett, hogy fölszabadult volna, függetlenné vált. S emiatt mindenegyes sejt fölhatalmazva érezte magát, hogy asját magát tekintse központnak. Ebből származott aztán a szellemi és a szociális hamis liberalizmus szétmorzsolódása, amit a tények elítéltek. De ebből származik az az ártalmas és lehetetlen egyenlőség-elvűség (egalitarizmus), amely az új Föld minden komoly alkotását fenyegeti. Mivel a Demokrácia a nép kezébe adta a haladás irányítását, látszólag eleget tett a totalitás eszméjének. Valójában annak csak kifordított formáját mutatja. Igen, az igazi Univerzalizmus csakugyan kivétel nélkül meg akarja hívni szintetikus építőmunkájára az összes kezdeményező-erőket, minden értéket és még a legszerényebb képességeket is. De az igazi Univerzalizmus lényegében szerves és hierarchikus felépítésű. Mivel a Demokrácia

84 összezavart Individualizmust és Perszonalizmust, Tömeget és Totatlitást, szétmorzsolta és egy nívóra hozta az emberi tömeget, s ezért veszélybe hozta az emberi Jövő reményeit, amelyek pedig vele születtek meg. Íme ezért kellett megélnie, hogy kivált belőle - balra - a Kommunizmus; és szembeszállt vele - jobbról - a sokféle Fasizmus. A Kommunizmusban - legalább is kezdetben - nagyszerűen fölmagasztalták az egyetemes emberi szervezetbe vetett hitet. Ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé. Az orosz újmarxizmus egy elit számára nem annyira az emberbaráti evangéliuma miatt okoz kísértést, hanem sokkal inkább azért, mert totalitárius, az Anyag kozmikus erőihez szilárdan kötődő civilizációt hirdet. A Kommunizmus igazi neve ez lehetne: Terrénizmus. Ebből a Föld erői és jövője iránt izzó lelkesedésből valódi bűvölő varázs árad. Húsz év óta minden tény meg is mutatja, hogy mekkora lelki erő rejlik Lenin evangélumában. Nem akadt még modern mozgalom, amely az újdonságnak és egyetemességnek ilyen atmoszféráját tudta volna megteremteni (legföljebb csak ideiglenes hatással). Sajnos bizony ezen az oldalon is alaposan hiányos és súlyosan eltorzul az emberi eszménykép. Mert egyrészt amikor a Kommunizmus túlságosan hevesen ront neki a Demokrácia anarchiájának, akkor oda jut el, hogy igazában elnyomja a Személyt, és termeszt csinál az Emberből. Másrészt pedig annyira egyensúlyt vesztve bámulta a Világegyetem kézzelfogható erőit, hogy elzárta minden reményét a Mindenség szellemi átalakulásának lehetősége elől. Ezzel aztán az emberi Jelenség (amelyet már láttuk - lényegében a Gondolat kibontakozása határoz meg) visszaszorult egy lélektelen kollektivitás mechanikus kialakulásába. Az Anyag fátyolozta el a Szellemet. Áldeterminizmus ölte meg a szeretetet. Perszonalizmus hiánya, ami a Jövő lehatárolását, sőt elfajulását hozza magával, s következményeiben aláássa az Univerzalizmus lehetőségét és eszméjét is… Íme minden gazdasági felfordulásnál sokkal inkább ezek a Bolsevizmus veszélyei. Most pedig fordítsuk figyelmünket a Fasizmus felé. Nem kétséges, hogy a fasiszta mozgalom jórészt a forradalminak nevezett eszmék visszahatásaként született. S ez az eredete magyarázza meg azt a terhére váló támogatást, amit folyton megkapott számos elem részéről, akik (különféle szellemi és szociális konzervativizmusból származó okok miatt) érdekelve voltak, hogy ne higgyenek az emberi jövőben. Csakhogy az emberek nem szoktak lelkesedni merevségért; s a fasizmusban van is bizonyos hév. Honnan kapja tűzét? Igen határozottan abból a hármas hitből, amely lelkesíti azokat a mozgalmakat, melyekkel olyan elkeseredetten szembeszáll. A Fasizmus nyitva áll a Jövő felé. Ambíciója az, hogy hatalmas együtteseket fog uralma alá. S abban a szilárd szervezettségben, amiről álmodik, minden más mozgalomnál gondosabban tart fenn helyet az elit megőrzése és hasznosítása számára (azaz a Személyesnek és a Szellemnek megtartása és felhasználása céljából). Tehát azon a téren, amit betölteni akar, alkotásai talán minden más szervezetnél jobban eleget tesznek azoknak a feltételeknek, melyeket alapvetőnek ismertünk fel a jövő állama számára. Az egyetlen - de aztán nagy - baj az, hogy nevetségesen szűkre szabott az a terület, amit számba vesz. A Fasizmus mindeddig szinte nem is akar tudni a kritikus emberi átalakulásról és azokról az ellenállhatatlan anyagi kapcsolatokról, melyek a civilizációt máris a Nemzetköziség fokára juttatták el. Nyakasan elzárja magát előle, hogy gondoljon a modern világra és hogy megvalósítsa. S a modern világ még most is csiszolt-kőkorszakbeli méretek szerint él őbenne. Ennek az aránytalanságnak eredménye pedig az, hogy a mi várva-várt Jövőnkről csak olyan csonka képet tár elénk, amiben pontosan az a lényeges tulajdonság nincs meg, ami elválasztja a totalitást a részlegestől, a végest a határtalantól. Lehet, hogy a Fasizmus elég sikerült vázlat-tervet ad a holnapi világról. Talán szükséges fázis is, aminek során az Embereknek szinte leszűkített terepen gyakorlatozva kell megtalálniuk emberi hivatásukat. De csak akkor lesz az, amit

85 elvárunk tőle, ha a szükséges pillanatban lemond arról a szűkkeblű nacionalizmusról, ami egyelőre arra kötelezi, hogy zárja ki alkotásaiból mindazt az elemet, ami pedig éppen a Föld méreteire készülhetne. Ez a nacionalizmus azzal az eszmével hajtja a jövő felé a Fasizmust, hogy örökre letűnt civilizációs erőkre fog rátalálni. S most álljunk meg egy pillanatra. Elemzésünk véget ért. Az a három jellemvonás (Futurizmus, Univerzalizmus, Perszonalizmus), amely az emberi növekedés értelmét határozza meg, kezünkbe adott egy kulcsot; ennek köszönhetjük, hogy a modern szociális óriás-motorok szinte nyitva állnak szemünk előtt, rugóikat csupaszra fosztottan látjuk. Most ismét fölvetem a kérdést: manapság mi játszódik le az emberi tömegben? Miért ez az erőszakos hév és miért ezek az összeütközések? - S azt hiszem, hogy már kezdem érteni. A mai széthúzásokat látva már attól tarthattunk (s a pesszimisták hada ezzel fenyegetett), hogy civilizációnk hanyatlik és szétbomlik. De most már nemcsak a priori (annak az egyetemes elvnek értelmében, hogy az emberi jelenségben van valami tévedhetetlen), hanem a posteriori is (a lejátszódó eseményeket figyelve) tökéletesen megnyugodhatunk. Először is: a körülöttünk összeütköző erők nem romboló erők, már amennyiben mindegyiküknek vannak pozitív összetevői. Másodsorban: éppen eme összetevők révén - nem eltávolodnak egymástól, hanem titokban összpontosulnak a jövőnek valamiféle közös felfogása irányában. Harmadszor pedig: mindegyikükben maga a Világ védi magát s akar eljutni a fénybe… S ez magyarázza meg, hogy olyan kérlelhetetlen-kegyetlen természetűek. Egymást kereső, nem pedig egymástól elszakadó részek. Összekapcsolódni törekvő Világ, s nem széteső Világ. Születéssel járó válságok és nem halál jelei. Lényeges rokonvonások, nem pedig végleges gyűlölet… Íme ez játszódik le szemünk láttára. S elég ha ezt észrevesszük a sodró habok alatt, meg a viharban, hogy meglássuk: miként kell eveznünk, ha meg akarunk menekülni.

3.

Meg kell alkotnunk az emberi frontot

Ha van valami alapja az előző gondolatoknak, vagyis ha a jelenlegi zavarok csakugyan kifejezik a modern Emberiségnek azt az erőfeszítését, hogy megtalálja lelkét, akkor kötelességünk egészen világos: minden erőnkkel segítenünk kell annak az új Világnak megszületését, amely napvilágot akar látni. Fölismertük ennek az új Földnek lényeges vonásait. Határtalan Hit olyan jövőben, melyben a civilizáció minden pozitív értéke olyan totalitásban egyesülne, amely magasra fokozza az egyéni értékeket. Magas fokú szenvedélyes szeretet, amely új szintézisbe foglalná össze és beteljesítené egyszer s mind a Személy jogainak demokratikus jelentőségét, az Anyag erőiről alkotott kommunista látásmódot és a szervezett elit csapatok fasiszta eszményképét is. Íme a negyedik szellem, amely most érlelődik, s amit mindnyájan várunk. Fejlesszük ki tudatát önmagunkban és hirdessük. Annak a viszonylagos lelkesedésnek ellenére, amely széles emberi rétegeket sodor napjaink politikai és szociális áramlataiba, az Emberiség tömege alapjában véve kielégületlen. Magam részéről nem ismerek sem jobbról sem balról olyan igazán haladó szellemeket, akik be ne vallanák részleges csalódásukat az összes jelenlegi mozgalommal szemben. Viszont

86 mindegyikük a maga helyén érzi, hogy zavarban van, csonkán és lázadón dolgozik. Mindnyájan valami messzebbre tárulót, megértőbbet és szebbet szeretnénk. Vajon ez az óriási szétfolyó nyugtalanság nem kristályosodnék ki egy csapásra, ha sikerülne kialakulnia annak a programnak, eszményképnek, amire mindnyájan vágyunk? Apáink valamikor az igazság és az emberi jogok nevében indultak a nagy vállalkozásba. Nem értették meg, nem tudhatták még, hogy annak az összhangnak megvalósulása, aminek előérzete őket megrészegítette, olyan jövő-távlatot követel, melynek eszméje még nem született meg. Ők még túlságosan pásztor-idillnek látták a világot, s nem tekintették eléggé olyan valaminek, ami hódítás és fölfedezés. Nekünk már az egész Tér és a teljes Idő áll rendelkezésünkre, hogy kialakítsuk az egyetlen lehetséges szabadságot, egyenlőséget és testvériséget (ti. azt, amely valami közös alkotásért dolgozva születik). Hát akkor miért nem kelünk föl mi is, mindnyájan együtt, a Világ jogaiért, a Jövő, az Egyetemes és a Személy nevében? - (amik nem is annyira elvont fogalmak, mint egyesek hiszik). Még ha nem is sokat beszélünk róla, mégis mindnyájunknak elege van akár a nacionalista elszigeteltségből, amely skatulyákba zárja az emberi szimpátiákat; meg a tömeg hetvenkedéseiből is, amely mélységesen antipatikus és tehetetlen, amíg el nem veszti tömegjellegét a személyivé-válással. Olyan atmoszférába vagyunk befogva, amiben lélegezni is alig bírunk. Levegőt! Nem fasiszta frontokat akarunk, nem is népfrontot, hanem Emberi Frontot. Ismétlem: hogy létrejöhessen ez a szolidaritásra és ugyanakkor cselekvésre épülő front, ahhoz az elemek már mindenütt itt vannak körülöttünk, szétszóródva a látszólag ellenséges és egymással harcoló tömegekben. Csak lökésre várnak, hogy irányt kapjanak és egyesüljenek. Essék csak le erre a porfelhőre az a jó sugár, az a hívás, amely megfelel belső struktúrájuknak, s meg fogjuk látni, hogy túl minden címkén és korláton, ami még megszokásból létezik, a Föld élő atomjai keresni fogják egymást, egymásra találni és szervezkedni fognak. Valójában csak kétfajta embercsoport van az Emberiségben: azok, akik kockára teszik lelküket egy náluknál nagyobb Jövő érdekében; és azok, akik tunyaság, önzés vagy elkedvetlenedés miatt nem akarnak előrejutni. Az egyik csoport hisz a Jövőben, a másik nem. Manapság minden politikai pártot titkosan megmérgez ezeknek az ellenkező lényegeknek keveréke. Ha kialakulna egy Emberi Front, vége lenne minden ingadozásnak. Az erők csoportosítását a létezésről alkotott alapvető meggyőződés hozná létre, s elénk tárná a Civilizáció élő energiáit. S ezáltal talán első ízben ismerhetnénk fel egymást jók és rosszak és csatasorba állnánk. Két tábor alakulna ki: az egyik hinne a Világegyetem szellemi jövőjében, a másik nem. S lehet, hogy akkor háború törne ki, az az egyetlen lényeges háború, amely önmagát kereste minden más háború alján: a végső nyílt harc a tunyaság és a haladás között; összecsapna az, ami fölfelé emelkedik és az, ami visszahull. Akkor legalább ennek a harcnak sem szépsége, sem kimenetele nem lenne kétséges. S akkor a harcosoknak (végre!) nem kellene attól félniük, hogy testvérekre lőnek. Egy ilyen párt, vagy inkább szuper-párt alakításának azt vethetik szembe egyesek, hogy megvalósulásához sokkal több kellene, mint határozott egyetemes szándék; közös ellenség kellene. Azt fogják mondogatni ezek a kritikusok, hogy az emberek sosem értenek egyet, ha építésről van szó és hogy eddig csakis a félelem mutatkozott képesnek egyetértés megvalósítására. Ebből az következik, hogy az emberi erőfeszítés földi egyetemességét nem várhatjuk a reménytől; megalkotásához egyetemes földi ellenség kellene. Magam részéről kijelentem, hogy nem hiszek a fönnmaradás ösztönének és a félelem ösztönének ilyen végső

87 hathatósságában. Nem a halálfélelem, hanem az élet vágya vitte az Embert a természet felkutatására, a levegőég meghódítására s a nagy légi utakra. Azt persze én is elismerem, hogy elvont formula nem lenne elég, hogy sorompóba állítson és eggyé kovácsoljon minket. Mágnesnek kell felszítania és megtisztítania bennünk azokat az energiákat, amelyeknek növekvő fölöslege manapság haszontalan összeütközésekben vagy elfajzott ravaszkodásokban pocsékolódik szét. S ezt a mágnest én végeredményben odaállítanám, ahol megmutatkozhat valami lényeges tárgy, aminek aranynál értékesebb és minden szépségnél vonzóbb totális gazdagsága a felnőtté vált Ember számára már az a Grál és Eldorádó lenne, amiről álmodtak a régi hódítók: valami fogható, aminek eléréséért végtelenül jó lenne odaadni életét. Íme, ha kezdene már megalakulni egy Emberi Front, a Föld erőtartalékait és kapcsolatait szervező mérnökök mellett ezért lenne szükség másfajta technikusokra is, akiknek kizárólagos feladata az lenne, ho9gy meghatározzák és tovább építsék azokat a konkrét és egyre magasabb célokat, amelyekre központosulnia kell az emberi tevékenységek erőfeszítésének. Mindeddig jogosan lelkesedtünk azért, hogy feltártuk azokat a titkokat, amelyek az Anyag végtelenül kicsiny és végtelenül nagy területein rejlenek. De a Jövő szempontjából sokkal fontosabb feladat lenne a pszichés természetű áramlatoknak és vonzásoknak tanulmányozása: a Szellem Energeti8kája. S majd a szükség visz rá minket a Világ egységének megalkotására, végül talán azt is észre fogjuk venni, hogy az a nagy mű, amit homályosan megérez és folytat is a Tudomány, nem más, mint Isten fölfedezése.

4.

A Kereszténység helye

Még ha nem is lennék keresztény, s ha nem is írnék itt keresztények számára, akkor is helyet kellene adnom a Kereszténységnek ezeken a lapokon, amelyeket az emberi áramlatok elemzésére szentelek. S ezt nemcsak azért kellene megtennem, mert a Kereszténység - akár közvetlenül, akár befolyásával - a modern civilizációnak tág terét állandóan ellenőrzi, hanem főleg azért, mert a most folyó harcban a Kereszténység léte is kifejezetten kockára van téve. Már tanulmányom elején mondottam, hogy abban az összecsapásban, amely jelenleg egymásnak ugrasztja a Fasizmus, a Kommunizmus és a Demokrácia erőit, a keresztények különös módon nyugtalankodnak. Ennek a zavarnak csak részben oka az, hogy az új intézmények erkölcsi és szociális téren esetleg olyan álláspontokat foglalnak el, amelyek ütköznek az Evangélium szellemével. Előző eszmélődéseinknek köszönhetjük, hogy most már jobban értjük meg: a most folyó harc politikai jelenségeinek mélyén igazában az Életről és a Világról alkotott általános felfogások állnak szemben egymással. Valamiféle emberi hit kezdetleges erői tűnnek elő és új vallássá akarnak szerveződni. Tehát magának az anima religiosa humana-nak /az emberi vallásos léleknek/ alapjai változtatnak dimenziót és természetet, amelyekre kétezer év óta épített az Egyház. Tehát miért csodálkoznánk, hogy ez a mélyre nyúló mozgalom megrengeti az épületet? A Kereszténységnek hogyan kell viselkednie a most folyó átalakulás kérdésében, ha nemcsak fennmaradni akar, hanem - minket megmentve - növekedni is? Befejezésül erre szeretnék néhány gondolatot adni. A Kereszténység és a Humanizmus között fennálló jelenlegi kapcsolatok problémája mindaddig homályos marad, amíg nem sikerül közös tényezőikre visszavezetnünk a két antagonista erőt. A probléma viszont - szerintem - könnyen megoldódik, ha meglátjuk azt,

88 hogy Krisztus vallásának irányvonalai pontosan azok, mint amik - megfigyelhettük már eszmélődéseink során - az emberi erőfeszítés lényegét fejezik ki: Ég, Katolicitás, lelkek Országa, azaz Futurizmus, Univerzalizmus, Perszonalizmus. Ha tehát a hit tengelyei ennyire egybeesnek Krisztus híve és a Föld híve számára, akkor pontról-pontra lehetségesnek kell mutatkoznia valamiféle összehasonlításnak, sőt egybeszövődésnek. Én ezt a módszert próbáltam követni. S íme erre az eredményre jutottam: az elemzett három pont közül kettőben (éppen azokban, ahol talán nehezen elérhetőnek látszik a megegyezés), a Futurizmusban és a Perszonalizmusban, a Kereszténység nemcsak hogy nem ellenkezik a Humanizmussal, hanem még meg is adja neki azt a kiegészítést, amely nélkül a földi hit nem bontakozhatnék ki végesvégig. Tehát a két hatalom között lehetséges a megegyezés. Lássuk csak! Először is Futurizmus. Föntebb már tényként fogadtuk el (bár nem kerestük fizikai lehetőségének föltételeit), hogy az emberi Tevékenységnek határtalan jelleggel kell felruháznia Jövőjét. Nos hát ha ezt a tulajdonságot a tapasztalati Világmindenség keretébe próbáljuk vetíteni, azt vesszük észre, hogy szétfeszíteni igyekszik a Természet jelenlegi határait. Mert hát a határtalant követelő szemünk előtt ugyan mit jelent az a néhány százmillió év, amit a legbőkezűbb asztronómusok még megadnak a Föld számára? S egyébként is egy ilyen hosszú bebörtönöztetés után milyen lehet majd az Emberiség állapota, ha már érzi, hogy helyszűke van a mi kis bolygónkon? Ha jól meggondoljuk, belátjuk, hogy igazi Jövő csak abban az esetben lehet, ha feltételezzük és reméljük is, hogy valamiféle kritikus küszöb éppen saját pszichés fejlődésének hatására viszi át ezt a Világot a most ismert állapotból különböző állapotba. De hát vajon ez nem éppen azt az igazságot jelenti-e, amit a keresztény hit tartalmaz? Az új egek és az új föld, amit az Evangélium előrelát, nemcsak az Anyag fizikájának nyit váratlan távlatokat (föltéve, hogy valaki ezeket a perspektívákat hajlandó egyveretűnek látni /homogenizálni/ a Világ modern elgondolásával), - de azt az egyedül elfogadható teret is megadja, amiben kibontakozhat pszichés létünk egyik leglényegesebb tulajdonsága: a haladásnak és vágyainknak visszafordíthatatlansága. Aztán pedig Perszonalizmus. A legnagyobb veszély, ami jelenlegi fordulóján fenyegeti az Emberiséget, éppen az, hogy végleg elfelejti a lényegest, vagyis a szellemi központosítást, amikor szembenéz a Tudomány fölfedezte kozmikus végtelenséggel, vagy pedig azzal a kollektív erővel, amit feltárt előtte a szociális szervezkedés. Ugye hogy a földi új-vallás az Istenséget valamiféle szétfoszló energiának vagy pedig szívtelen és arctalan szuper-társadalomnak zavaros formáiban képzeli el? Én azt gondolom, hogy ebben a lelkek létezését fenyegető veszélyes fázisban éppen a Kereszténység jöhet közbe és fog is dolgozni azért, hogy az emberi vágyakat arra a vonalra állítsa, amely egyes-egyedül felel meg a létezés és az élet strukturális törvényeinek. Tegnap még azt hihették egyesek, hogy semmi sem annyira elavult és emberszabású (antropomorf), mint a keresztény személyes Isten. S lám most már a legmodernebb vallásnak bizonyul a keresztény Evangélium, s éppen ezen a látszóla legöregebb, pedig Hitvallásának leglényegesebb oldaláról. Az Emberiség már-már felszívódni engedi filozófiai determinizmusainak és szociális mechanizmusainak második Anyagába azt a tudatot, amely az Élet haladó útjain már fölvirradt benne; de ott áll mellette a Kereszténység és megőrzi a reflexív Gondolatnak, azaz a személyessé vált tudatnak elsőségét. S ezt a lehető leghathatósabb módon teszi: nemcsak tanításával védi meg a központosított és ugyanakkor egyetemes tudat elméleti lehetőségét, hanem - s ez sokkalta többet jelent már misztikájában továbbadja és kibontakoztatja ennek a totális összpontosulási Központnak megérzését és valamiképp közvetlen intuícióját is. Ha manapság egy hitetlen ember megérti a

89 Világ biológiai helyzetét, hát akkor legalább azt kell elfogadnia, hogy Krisztus alakja (ahogyan nemcsak egy könyvben megálmodva mutatkozik, hanem konkrétan meg is valósulva a keresztény tudatban) mindez ideig a lehető legtökéletesebben közelít meg egy olyan végleges és totális tárgyat, amire fáradhatatlanul és eltorzulás nélkül építhet az egyetemes emberi erőfeszítés. Így tehát - a közhiedelemmel éppen ellentétben - a Kereszténység nem annyira erkölcstana, hanem éppen dogmatikája révén emberi, s éppen ezen a téren hivatott arra, hogy holnap talán megint ő mentse meg a Világot. Hát akkor honnan származik az a hitevesztettsége, melyben éppen e dogmája miatt nagyot zuhant a legnagyobb Emberiséget hirdető emberek szemében? Miért fordulnak el tőle gyanakvással? S miért gyűlölik is? A Hit és a Haladás konfliktusának egyes állomásai több bajt okoztak a Kereszténységnek, mint a legkegyetlenebb üldöztetések. Én azt hiszem, hogy ennek az ellentétnek oka az, hogy a keresztény szellem három összetevőjét (a futurista, az univerzalista és a perszonalista jelleget) nem hoztuk jól összhangba. A Kereszténység univerzalista. De vajon nem maradozott-e le középkori kozmológiában, ahelyett, hogy határozottan szembenézett volna azokkal az időbeni és térbeli végtelen távlatokkal, amelyekre éppen a tények követelményei szerint kell kiterjesztenie a Megtestesülés szempontjait? - A Kereszténység legfelsőbb fokú Futurizmus. De vajon nem éppen az általa hirdetett perspektívák transzcendenciája vitt-e arra, hogy földön-kívülinek (tehát passzívnak és elnyugtatónak) láttatta magát, pedig hát éppen dogmájának logikája révén földön-túlinak (tehát a maximális emberi erőfeszítés felszítójának) kellene lennie? - Végül: a Kereszténység sajátosan perszonalista. De itt is kérdezhetünk valamit: a lélek értékeinek megadott vezető szerep nem tett-e hajlandóvá, hogy főleg jogi rendszerként és erkölcsként mutatkozzék, ahelyett, hogy bemutatná nekünk azokat a szerves és kozmikus nagyszerű vonásokat, amelyek az Egyetemes Krisztusban megtalálhatók? Mi azt gondoljuk, hogy a jelenlegi felfordult helyzetben megszülető új emberi lélekre éppen a Kereszténységnek lehet és kell is rászállnia, hogy megadja veretét és magas fokra emelje (szublimálja). De ezt az üdvösséget csak akkor adhatja meg, ha saját elvei szerint újra-születik, vagyis ha őszintén és határozottan odaáll ama mozgalom mellé, amit Emberi Frontnak nevezünk. Ez a gesztusa ugyan nem fogja megkímélni őt azoknak támadásaitól, akik szemére vetik, hogy igen messzire vagy túlságosan magasra visz minket. De legalább véget érne az a halálos félremagyarázás, ami miatt olyan gyakran támadnak azok is, akik lelkük mélyén barátaink és fegyvertársaink. A keresztény örömmel szenvedheti el az üldöztetést, hogy növekedjék a világ. De azt már nem engedheti meg, hogy azzal az ürüggyel öljék meg, hogy elreteszeli az Emberiség útját.

Peking, 1936 november 11. E tanulmánynak rövidebbre fogott változatát A jelenlegi válság címmel közölte az Études c. folyóirat 1937 október 20-i száma; valamint Teilhard de Chardin Barátainak Társasága

90 közölte a Cahiers Teilhard sorozat 3. füzetében, amelynek címe: Teilhard de Chardin és az afrikai Politika, 1962, éd. du Seuil.

SZUPER-EMBERISÉG SZUPER-KRISZTUS SZUPER-SZERETET E három kifejezésben a szuper szó nem természetbeni különbséget jelöl, hanem a megvalósításnak (realizációnak) vagy felfogásnak (percepciónak) előrehaladottabb fokát. /A magyar fordításban azért is hagytuk meg a szuper szót, hogy láttassuk Teilhard sajátos terminológiáját. Teilhard figyelmeztetője alapján így is fordíthatnánk a tanulmány címét: Felsőrendű Emberiség, a szellemünkben végtelenre növekedett Krisztus, felsőrendű Szeretet. - Egyébként maga Teilhard is megmagyarázza e kifejezések pontos értelmét a tanulmánya megfelelő helyein. A fordító megjegyzése./ Új dimenziók a jövő számára Számos jelből (mindenféle elégedetlenségből és sokféle törekvésből) világosan láthatjuk, hogy jelenleg mély és egyetemes átalakulás folyik az emberi tudatban. Sem értelmi, sem erkölcsi, sem misztikus szempontból nem vagyunk már megelégedve azzal, ami kielégítette atyáinkat. Valami többet és jobbat várunk. - Kétségtelen maga a tény, hogy belső változás történik; de már egészen más kérdés az, hogy miként határozzuk meg természetét és okait. Évről-évre írt tanulmánysorozatban igyekeztem körülírni és különválasztani nyugtalanságunk rejtett forrását és reményeink homályos lényegét. Ez a tanulmányom csak azt tartalmazza, amit másutt már hasonló módon kifejtettem. De most új szempontból vizsgálódom. Nemrégiben (Az új Szellem c. tanulmányomban /lásd a Teilhard Művei c. sorozat ötödik kötetében, amelynek címe: Az Ember Jövője, - a 107-126. lapokon. A francia kiadó megjegyzése/) már hangsúlyoztam, hogy a letűnt nemzedékekhez viszonyítva mi azért vagyunk annyira különbözők és olyan igényesek, mert tudatunk új kozmikus dimenziójú távlatokra ébredt: megláttuk az Idő kúpját. Mondottam, hogy ebben a sajátos miliőben, amely hátrafelé (a múlt irányába nézve) vég nélkül széttart, de a jövő felé határozottan összpontosul, a Szellem javára váratlan kapcsolat mutatkozik determinizmus és szabadság, totalizáció és személyivé-válás, immanens evolúció és teremtés között. Vagyis pontosan az nyilatkozik meg, amire szükségünk van, hogy összhangba hozza bennünk azokat a látszólag

91 antagonista törekvéseket, amelyek jelenleg még szétszakítják velünk született imádási erőnket - Ember, Világmindenség és Krisztus között. Ma úgy látom, hogy ugyanezt a megoldást előnyösen be lehet mutatni kevésbé kevésbé szintetikus, de fokozottabban konkrét igényű módon: már nem a pálya-görbe változásából indulva ki, hanem abból a fokozati változásból, ami tapasztalatunk teljes egészét éri. Hátha manapság az rengeti meg oly fájdalmas és annyira szenvedélyes hatással szívünk és eszünk minden idegszálát, hogy végeredményben egészen hirtelen jutottunk át Középméretűből a Végtelen Nagyba? Vagy ha még határozottabban akarom fölvetni a kérdést, ezt kell mondanom: hagyományos szokásaink egész rendszerét hátha az zavarja föl, hogy szívünk mélyén ellenállhatatlanul eltűnt három, egymással szorosan összefüggő felsőrendű valóság (szuper-realitás): Szuper-Emberiség - a Föld méreteire terjedve; Szuper-Krisztus - e Szuper-Emberiség méreteinek megfelelően Szuper-Szeretet - egyszer s mind a Szuper-Krisztusnak és a Szuper-Emberiségnek méretei szerint… Magam részéről képtelenségnek látom, hogy ne ezt vegyem észre magamban és magam körül. Ezt próbálom most másokkal is megláttatni, nem mint spekulatív képzelődést, hanem mint szembeszökő lélektani tényt. S közben nem akarok semmiféle leértékelő hátsógondolattal illetni egyetlen hagyományos álláspontot sem. I. Szuper-Emberiség A Szuper-Emberiség az a felsőfokú biológiai állapotot jelenti, amelyet elérni hivatott az Emberiség, ha véges-végig folytatja azt a mozgást, amelyből történetileg származott, s ezáltal testestül-lelkestül sikerül megalkotnia önmaga teljes egészét. Ha így határozzuk meg, akkor a Szuper-Emberiség nem valami ideológiai vagy szentimentális képzelet-szülemény, nem álom vagy utópia, - aminek oly sokszor vélik. De anélkül, hogy az emberek nagy része akár csak sejtené is - máris olyan tudományos nagyságrendű valóságot, vagy legalább is annak küszöbön jelentkezését fejezi ki, ami ellen már ugyanolyan meddő lenne hadakozni, akárcsak a Naprendszer mozgása vagy a Föld kihűlése ellen. Ebben az első részben röviden látni fogjuk, hogy: 1/ legbiztosabb ismereteink alapján miként mutatkozik biológiailag elkerülhetetlennek, hogy Szuper-Emberiség alakul ki; 2/ milyen általános vonásokkal rajzolódik ki ez a Szuper-Emberiség; 3/ és végül: milyen új szellemi magatartást állít elénk ennek a Szuper-Emberiségnek előrelátott perspektívája. 1.

Valósága

Egymásra tornyosulnak és összpontosulnak azok a jelek, melyeknek együttese arra kötelez minket, hogy biztosra vegyük: a jövőben ki fog alakulni valamiféle Szuper-

92 Emberiség. Én erről teljesen meg vagyok győződve. Ha ezeket a jeleket logikus sorrendbe állítjuk, következőképp mutatkoznak: Mindenekelőtt történeti tény az, s a Múltban igen jól megfigyelhető, hogy az Emberiség fokozatosan jutott mindmáig magasabbra. Ez az evolúció legalábbis egyvagy kétszázezer évet fog át. Még távolról sem ismerjük minden sajátságát. De amit már tudunk róla, az teljesen elegendő ahhoz, hogy félreérthetetlenül megrajzoljuk e jelenség pályavonalát. A távoli Ember-Előttiektől kezdve (Pitekantropusz, Szinantropusz) egészen a Homo Sapiensig, a Neandervölgyi-féléknek bonyolult csoportján keresztül, határozottan megfigyelhetünk egy olyan mozgást, amely az emberi csoportot gyönge agyfejlettségű és gyöngén szocializált állapotokból magas agyfejlettségű és magas fokon szocializált állapotok felé hajtotta. Ez alapjában véve ugyanaz a valóság, csak két különféle nagyságrendben megnyilvánulva: hiszen az Ember esetében a szocializáció révén az egyedek nem tesznek mást, mint csak csoportosítják és megszervezik tudatos tevékenységüket - vagyis agyukat. Ennek az egyedi agyfejlődésnek és a szocializációnak (vagy kollektív agyfejlődésnek) gyökeres biológiai azonosságát igen helyesen meglátta Julian Huxley és sokan mások. Ezt az alapvető tudományos fogalmat az olvasónak alaposan meg kell értenie, mert máskülönben semmit sem ért meg tanulmányom további részeiből. Az Ember-Előttiekben igen alacsonyan fekvő agyak, lazán összefüggő vagy szétszórt etnikai csoportok mutatkoznak. A Modern ember oldalán viszont magasra nyúló agyak és (főleg a Csiszolt-kőkorszaktól kezdve) egyre gyorsabb iram a kollektív felé. Véleményem szerint: ha becsületes szellemű ember néz szembe a Történelem-előtti korból felkutatott eredményekkel, föltétlenül kötelezve érzi magát annak a tárgyilagos valóságnak elfogadására, hogy a Múltban létezik antropogenezis, - s ennek következtében (ez a legfőbb pont) ugyancsak kötelező erővel és ugyanolyan sürgető tényként kell elismernie, hogy ugyanez az antropogenezis valamiképpen folytatódik a Jövőben is. Amióta csak ismerjük, az Emberiség mindig állandóan előrehaladt egyre magasabb pszichés szervezettségű állapotok felé. Ha ezt elfogadjuk, akkor semmiféle alapunk sincs azt gondolni, - sőt teljesen abszurd valami lenne azt képzelni, hogy nem fog mindig is ugyanabban az irányban mozogni. Igen, hátunk mögött ott volt valamiféle Alacsonyfokú Emberiség. Ennek következtében - s ugyanoly kétségtelenül is - előttünk ott van a SzuperEmberiség, az a valóság, amely - mellesleg szólva - egyes-egyedül képes kitölteni és igazolni azokat a millió éveket, amelyek talán még rendelkezésre állnak a Gondolatnak, hogy kibontakozzék a Földön. Ismétlem: csakis az Emberi Paleontológiára támaszkodik ez a bizonyítás, amely szerint a Föld a jelenlegi állapotánál magasabb rendű pszichés állapotok felé sodródik, s ezért - újra mondom - ez a bizonyítás ugyanolyan meggyőző erejű, akárcsak azoknak a bizonyítékoknak nagy része, amelyek a legáltalánosabban elfogadott tudományos meggyőződéseinket támasztják alá. A mi bizonyítékunknak mégis megvan az a kellemetlen oldala, hogy a tényeknek aránylag rövid és szűkre szabott együttesére vonatkozik. Ellenünk szegezhetik, hogy bizony százezer év még nem nagy valami, hogy biztosan meghatározzuk az antropogenezis pályáját; s ki tudja, ha nagyobb időtávlaton figyeljük meg ezt a vonalgörbét, hátha más alakja lesz, - például lefelé szálló vagy szinuszgörbe. Meg aztán szellemi tulajdonságai révén az Ember hátha csak kivételes, egyedülálló eset, vagyis viselkedésmódja a Természetben előreláthatatlan...

93 Véleményem szerint van két olyan kisegítő megfigyelés-sorozat, amely eloszlathatja ezt a bizonytalankodást: az egyik azt állapítja meg, amit én a Koponya-agy-fejlődés biológiai törvényének nevezek; a másik pedig a Komplexitás kozmikus törvénye. Először is: a Koponya-agy-fejlődés törvénye. Akármelyik állatcsoport fejlődését tanulmányozzuk (Gerinces vagy Ember-formájú), szemünkbe ötlik az a tény, hogy az idegrendszer minden esetben az idővel együtt térfogatilag és elrendeződés szempontjából növekszik; s ugyanakkor a test elülső, agyi régiójában központosul. Ha tagjaik vagy csontvázuk részleteit figyeljük, akkor a különféle szerves típusok nagyon is különbözhetnek, mindegyik a maga saját vonalán fejlődhet, a legkülönfélébb és legellentétesebb irányokban is. De ha az agyfejlemények kibontakozását vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy minden élet, az egész Élet (többé-kevésbé gyorsan, de lényegében) egyetlen emelkedő árként sodródik a lehető legnagyobb agyak irányába. Aztán pedig a Komplexitás (központosított bonyolultság) törvénye. A FizikaiKémia hosszú időn át beleveszett az atom-szételemzés jelenségeibe, s ennek révén az Anyagot sikerült visszavezetnie a sokaságnak és a leegyszerűsödésnek egyre további állapotaira; de most végre felfigyel az ellenkező irányú mozgásra is, amely a Világegyetem közepes zónáiban - amilyen a Föld is - egyre elképesztőbben bonyolult szuper-molekulákká csoportosítja a molekulákat. Nos hát ha ezeknek a természetes szintéziseknek vonalát követjük, váratlan perspektíva tárul elénk, amelyben az Anyag Tudománya és az Élet Tudománya egybekapcsolódik. A fizikai-kémiai bonyolultság végső fokain, amelyek millió atomnyi nagyságrendet érnek el, életre kelnek a korpuszkulák. A vírus nívóján elmosódik a határ az élő és a nem-élő között. S ha mármost elfogadjuk azt, hogy ezen a határon túl a kozmikus komplexifikáció (bonyolódás folyamata) jelentős része az idegrendszerek fölépítésére központosul, akkor nemcsak hogy tovább folytatódik ez a mozgás, hanem meghosszabbodása révén pontosan egybe is esik a tőle függetlenül fölismert Koponya-agyfejlődés (Cefalizáció) folyamatával. S ebből kifolyóan - amint jeleztem is - minden kivilágosodik és minden határozottá válik a miket magával sodró evolúcióban. Mivel az Antrpogenezis (két pontja révén: az agyfejlődés és szocializáció) kétségtelenül képviseli a Koponya-agy-fejlődés törvényének szélső eredményét; és mert maga a Koponya-agy-fejlődés csak az élőlényekben történt Bonyolultságnak felső foka, ezért hát eltűnik minden bizonytalanság az Emberi Jelenség magyarázatában. Amíg az agyaknak és a tudatnak együttes növekedését csak az emberi történet szűk mezején figyelték meg, addig - mondottam is már - még kétely állhatott fenn a folyamat állandóságára vonatkozóan, sőt valóságát illetően is. Most viszont ez a pálya olyan folyamatnak természetes folytatásaként és végső feszült fokaként csatlakozik fel, amely a Föld biológiai és atomos történetének teljes egészét beborítja, s ezért első intuíciónk biztossága végleg igazolódik és megszilárdul. Nem valami helyi kedvező eset látszatától becsapottan, de a fölfelé emelkedő Világegyetem egyetemes növekedésére támaszkodva és annak erejétől továbbsodródva, mondhatjuk - kell mondanunk - , hogy Szuper-Emberiség nagy tényével állunk szemben s ez vár ránk a jövőben. 2.

Alakja

94 Bármely pillanatban előfordul, hogy meg vagyunk győződve egy valóság létezéséről (Isten, a halhatatlan lélek, vagy - hogy egyszerűbb példát mondjak: a Hold másik feléről, vagy a Föld belsejéről…), de ugyanakkor nem vagyunk képesek megmondani, hogy igazában milyen is az a dolog vagy személy. Tehát akármennyire biztosak is vagyunk, hogy kell jönnie felsőrendű emberi állapotnak, mégis nagyon könnyen lehetünk képtelenek, hogy jelenségeit meghatározzuk. A jelen esetben viszont - in casu - értelmünk számára nem annyira reménytelen a helyzet, mint amilyennek talán első pillanatra látszik. Mert hát anélkül, hogy ezirányban konkrét képzelődésekbe kalandoznánk (ezek lehetnek érdekesek, sőt tanulságosak is, de mindenképp hamisak és végül nevetségesek is), komoly valószínűséggel igen jól sikerülhet meghatároznunk azokat a föltételeket, amelyeknek - hogy lehetséges legyen eleget kell tennie a Szuper-Emberiségnek: létezésének ténye után azt is megállapíthatjuk, hogy milyen lehet majd általános alakja. S ehhez csak az kell, hogy megfelelő óvatossággal meghosszabbítsuk (extrapoláljuk) az antropogenezisnek előbb meghatározott pályáját. Mondottuk, hogy mintegy kétszázezer - vagy több - éve folyton előrehaladt az Emberiség egységes egésze: magas fokú agyfejlődés és szorosra feszülő szocializáció irányában. Ha még továbbra folytatódik ez a mozgás - aminthogy minden erre enged következtetni - , akkor milyen formában folytatódik és milyen Ember-formák felé tartunk? Ami az egyedi agyfejlődést illeti: bár semmi sem engedi meg, hogy határozottan állítsuk, mégis számos jel enged arra következtetni, hogy az emberi agy a sapiens nívóra jutásakor gyakorlatilag már elérte azt az abszolút határt, amit az Anyag korpuszkuláris törvényei szabnak meg az önmagában álló (egyedi, elszigetelt) szerves egység bonyolultsága számára. Csakugyan, az utolsó húszezer év folyamán semmi lényeges változás nem következett be ezen a téren; pusztán csak az arc állkapocs körüli részének gyönge visszahúzódása (amit a bölcsességfogak fokozatos eltűnése jelez) engedne arra következtetni, hogy az emberi koponya még most is tovább türemlik önmagára és gömbölyödik. Tehát hogy szilárd talajon maradnunk s elkerüljünk minden valótlan állítást, fogadjuk el, hogy az antropogenezis ezen az első vonalán (egyedi agyfejlődésben) pályája végére érkezett. S most már fordítsuk figyelmünket ama terek felé, amelyek még nyitva állnak a kolektív agyfejlődés vagy szocializáció számára. Ezen az oldalon óriási, határtalan látóhatár tárul elénk. Erőltessük meg gondolati átfogó erőnket: először városról-városra, aztán országról-országra, majd kontinensrőlkontinensre… a gondolkodó elemeknek milyen szédítő sokasága oszlik szét ma a Föld színén. Próbáljuk ésszel fölmérni, hogy ez a kétmilliárd - és folyton-folyvást szaporodó - ember micsoda szellemi gazdagságot és spontaneitást képvisel. S ez a sok kincs még szétszórtan hever. Ez az elképesztő sokaság legtöbbször nem is hat ránk különösen; vagy helyesebben kifejezve: igyekszünk meg se látni, mert elrémítene és fojtogatna, mint valami vak és láncát széttépett burjánzó tömeg. De mert már okultunk az Ember és az Élet múltjából, hajtsuk csak végre magunkban azt a szempont-átfordulást, amit a Koponya-agy-fejlődésnek ls a Komplexitásnak természetes törvényei javasolnak. Társítsuk csak egymással a koponyafejlődésnek és a szocializációnak eszméit. Azonnal megváltozik a Föld színe és érthetővé válik. Mert egyrészt: az, ami eddig csak zavaró emberi tülekedés volt, most már erőkészletnek mutatkozik, - s annál nagyobb potenciálnak, minél hatalmasabb még a világ szervezetlensége. Ha a földgolyó felszínén jelenleg szétszórt gondolkodó elemek számtalan tömege - a maga sokféleségével - csakugyan mindmegannyi alkatrészt jelent egy lehetséges épület számára, hát akkor mekkora óriási építmény ígérkezik a jövőben? Julian Huxley

95 megjegyzi, hogy kollektív (vagy szociális) agyfejlettség szempontjából az Ember még körülbelül a Hüllők fokán tart. Másrészt pedig sok olyan szolgai helyzet, amit eddig passzívan viseltünk el és meg se értettünk, igazolást nyer eszünk ítélőszékén és értelmessé válik. Először is a különböző nyomó-erők, amelyek bolygónk zárt felszínén egyre szorosabbra préselik azokat a gyorsan növekvő számú elemeket, amelyeknek hatósugara egyre tágul; aztán velük egyszerre a belülről támadó erők, amelyek áttörik belső életünk kapuit és - akár tetszik, akár nem minden nap egyre jobban forrasztanak közös gondolati szolidaritásba. Most már nem tűnnek rabszolgaságnak ezek a belülről és kívülről támadó erők. Cementként összekötő és egybeforrasztó rengeteg hatásuk ugye igazában az az Antropogenezis, amely folytatja emberivé-alakító munkáját. Minél inkább ebből a szempontból figyeljük az emberi tömeg szörnyű befejezetlenségét és kikerülhetetlen egymáshoz-közeledését, annál kevésbé kerülhetjük el azt a nyilvánvaló evidenciát, hogy jelenleg valamiféle kollektív típusú mély szerves átalakulásnak vagyunk alávetve. Bármilyen tökéletesedést várhatunk is még az emberi idegrendszertől, egy ilyen sajátos módosulás már nyilvánvalóan nem jelent mást, mint csak másodlagos és alárendelt eseményt az egész jelenségben. Nem az anatómiailag szupercerebralizált (magas fokú agyfejlődést elérő) egyedek irányában, hanem a szuper-szocializált csoportok irányában kell kutatnunk, ha tudományosa akarjuk meglátni a Szuper-Emberiség formáját. De ezt egy fontos megszorítással vagy elővigyázattal kell megtennünk. S ezt hangsúlyoznom kell, mielőtt továbbmennénk gondolataink során. Hogy valaki a teljes egészében tekintett Emberiséget akár agyak agyához, akár hangyabolyhoz hasonlítja: ez nem új gondolat. De ha nem akarunk durva tévedéseket elkövetni, akkor e tetszetős analógiákat csak azzal a föltétellel alkalmazhatjuk, ha tiszteletben tartjuk az emberi partikulának azt a teljesen egyedülálló tulajdonságát, hogy reflexív és önmagára-központosított magot alkot. Az Ember alatti bonyolultság létrafokain az élő egységek főleg úgy viselkednek, mint láncszemek vagy mint kerék-alkatrészek azokban a törzságakban (filumokban) és közösségi együttesekben, amelyekhez tartoznak. Inkább átadnak, mintsem egyénileg léteznek. Az Emberrel kezdődően viszont változnak a körülmények. Magának a reflexió jelenségének révén végleg magára zárul az élő partikula. Közölhetetlen, tehát átadhatatlan értékű központként kezd hatni és visszahatni. Önmagáért él, annyira és ugyanakkor, amennyiben és amikor másokért. Személlyé vált. Ez nem annyit jelent - amint néhány, tudománynak és erkölcsnek ártalmas elmélet állítja - , hogy a gondolkodásra eljutva és a gondolkodás ténye révén az emberi egyed kikerül minden további kapcsolat és kibontakozás alól filetikus vagy kollektív téren, mintha a Világmindenség benne jutna csúcspontjára. Mivel az Ember sajátos korpuszkuláris természetű, ezért - mint elem - strukturálisan képtelen arra, hogy bármilyen felsőrendű komplexitásba szilárdan bejusson, amelynek ne az lenne hatása, hogy megőrizze, sőt meg is növelje benne személyi állapotát és fokát. Tehát a kollektivizálódás, szuper-szocializáció az Ember esetében csakis szuperperszonalizációt (magas személyes fokra emelést) jelent, azaz végeredményben szimpátiát és

96 egyetértő lelkületet (mert egyedül csak a szeretet erői képesek személyessé alakítani az egyesítés által). Ezért a Szuper-Emberiséget sokkal inkább egyetlen szív irányában és egyetlen szív formájában kell keresnünk, semmint egyetlen agy irányítása alatt. 3.

A Szuper-Emberiség máris hat ránk

A Szuper-Emberiség elérkezését nemcsak mindaz biztosítja, amit tudunk a Világegyetem múlt pályájáról; haladását máris fölfedezheti mindenki, ha tud látni azoknak a politikai, gazdasági és pszichológiai kapcsolatoknak hálózatában, amelyek napról-napra inkább lehetetlenné teszik, hogy önmagunkra-szigetelten éljünk, gondolkozzunk, kutassunk, de - ha nem tévedek - közeledte már közvetlenül is megérezhető tudatunk legbenső és legmélyebb adottságainak jellegzetes átalakulásában. A növekvő emberi kollektivizáció hatására már kezdjük kritikusabb szemmel értékelni azokat a föltételeket, amelyek szükségesek szabadságunk és tevékenységünk működéséhez. Ennek következtében aztán világosabban is látjuk a valóságnak azokat a követelményeit is, amelyeknek - hogy élhessünk benne - eleget kell tennie a minket átfogó Világegyetemnek. Most ezt kell megmutatnom.

a/ A Tevékenység új követelményei Amíg az emberi egyed csak annak tudatában él és dolgozik, hogy saját számlájára cselekszik, addig nemigen látszik túlságosan számot vetni tevékenysége értékével és alkotásainak sorsával. Persze többé-kevésbé homályosan vágyik arra, hogy eljusson önmaga legmélyére, teljesen kifejlessze magát és az életben nyomot hagyjon maga után saját lépteiről. De azt is nagyon jól tudja, hogy mennyi mulandó és mily sok véletlen járja át a létezést, s ezért nem sokat henceg azzal, hogy neki, a sokaságban elveszett elemnek, minden sikerül és hogy teljesen megmarad mindene. De ahogy a tények növekvő világánál kezdi már megérteni, hogy önmagának igazi végcélja nagyon előtte és nagyon fölötte is van, vagyis emberfeletti szervezettség Végpontján, akkor jogosan érzi megnövekedni ambícióját és igényeit. - Egyéni mérce szerint csak elkerülhetetlen statisztikai esetnek tűnhet a bukás és a halál. Az Egésznek méretei szerint viszont tűrhetetlen botránykőnek mutatkozik. A totális Végpont nem ugyanolyan nagyságrendű, mint az elemi végpontok. Vagy - pontosabban kifejezve: természete éppen az, hogy nem lehet olyan vég, ami megállást jelentene és önmagára záródnék. Véleményem szerint ezzel magyarázható, hogy az emberi tevékenység mélyén fokozatosan és ellenállhatatlanul ébred fel a tévedhetetlenségnek és a visszafordíthatatlanságnak érzéke (vagy pontosabban mondva: követelménye, igénye). Az Ember egyre kifejezettebben csak azzal a föltétellel hajlandó szolgálni az Életet, ha törekvései, fölfedezései és előretörő léptei olyan haladó pályát jeleznek, amely sem el nem vetélődhet, sem vissza nem fordulhat. Jól ismerem azokat a dialektikus és pszichológiai ellenvetéseket, amelyekkel egy bizonyos agnosztikus vagy realista filozófia alá akarná ásni ennek az intuíciónak szilárdságát. De azt gondolom, hogy ezek a züllesztő analízisek nem állnak helyt a jelenség biológiailag szükséges természete előtt. Az okoskodás nem

97 akadályozhatja meg, hogy a Föld forogjon, az Élet előrejusson, az Értelem érteni igyekezzék s az Emberiség önmagában eggyé forrjon; még kevésbé diadalmaskodhat egy olyan sodrás valósága felett, amely szemünk láttára ragadja magával és alakítja át a gondolkodó Föld egész tömegét. Az édeskeveset számít, hogy e téren mit képzeltek az előttünk járt generációk, akik számára még nem létezett a Tartam Dimenziója és az Evolúció fogalma sem. De ami korunk embereit illeti, állítom, hogy mihelyt megsuhintja őket a látóhatárunkon felvirradó SzuperEmberiség első sugara, hát olyan biztosan megfulladnának a zárt és visszafordítható antropogenezisben, mintha az oxigén tűnne el a föld színéről. Lehet, hogy ez magyarázhatatlan igény, mert ősibb valami, mint tudatunk minden más adottsága, - de mindenesetre olyan követelmény, amit úgy kell elfogadnunk, mint a minket hátán hordó és magával ragadó evolúciós áramlás lényeges jellemvonását. b/ Egy új Világegyetem Amikor imént lezártuk vizsgálódásainkat az emberi Jövő formájára vonatkozóan, megjegyeztük, hogy - hipotézisként állítjuk - a Szuper-Emberiséget csakis magas fokú személyesként lehet felfognunk. Így kívánja meg ezt azoknak az emberi partikuláknak reflexív természete, amelyek - magától értetődik - nem csökkenthetik központosultságukat egy olyan átalakulás során, amelynek hatása éppen az, hogy önnönmagát viszi felsőfokú központ felé ez a Világegyetem. De íme most már előbbre jutottunk egy lépéssel, felfedeztük, hogy ugyanez a Szuper-Emberiség csak akkor alakulhat továbbra is, ha a benne szabadon társuló elemek elővillanni látják önmagukban azt az evidenciát, hogy visszafordíthatatlan az a folyamat, amiben ők is részt vesznek. Ezt így kívánja meg annak a célnak totális természete, amit el kell érniük s amelynek önmagukat alá kell rendelniük. Végezetül pedig kapcsoljuk össze ezt a két lehetőségi feltételt, amelyet a kozmikus szövetanyag ír elő az antropogenezis kibontakozása számára. Más szavakkal kifejezve: vajon végső fokon hol végződhet azoknak a személyes, tehát közölhetetlen elemeknek rendszere, amelyek egy személyivé-alakító (vagyis központosító) mozgásnak vannak alávetve, amely pedig visszafordíthatatlanul folytatódik, mindig ugyanabban az irányban, az elemeken messze túlnanra. Elég egy keveset gondolkodnunk, máris meglátjuk, hogy egy ilyen szintetizáló folyamat nem fokozható fel véghatárára anélkül, hogy az egyetemes sodródás végpontján és a Komplexitás Törvényének megfelelően elő ne tűntetne valamiféle magas fokú személyes és magas fokon személyessé-tevő központot, amelyben a Világ minden reflexív atomja végleg összegyűl, közös felsőrendű központ köré szerveződik és eléri szilárdságát. Bármily valószínűtlennek tűnik is állításunk, az antropogenezis külső és belső követelményeivel teljes összefüggésben mégis csak úgy gondolhatjuk el a Világegyetemet, ha nem veszti el összpontosuló pszichés miliő jellegét. A jövőben szükségképp valamiféle szuper-tudatos pólusban teljesedik be, s ebben tovább él és szuper-élete lesz (felsőfokú életben részesül) minden személyessé vált tudat-mag. Az Ómega-Pontban éri el csúcsát. Íme ennek elgondolására szorít rá minket a tapasztalat, ha az emberi jelenségnek vonalait természetes határuk végpontjáig hosszabbítjuk. Most pedig gyökerestül változtassuk meg szemléletmódunkat, vagyis miután már igyekeztünk lentről fölfelé haladni a Tudomány tapasztalati útjain, most már föntről lefelé nézzük a dolgokat, azokról a csúcsokról elindulva, ahová a Kereszténység és a Vallás állít.

98

II. Szuper-Krisztus A Szuper-Krisztus fogalmával egyáltalán nem egy másik Krisztusról akarok beszélni, nem egy másik Krisztusról, amely különböznék és nagyobb lenne az elsőnél. A Szuper-Krisztus ugyanazt a Krisztust jelenti, az örök Krisztust, éppen csak meghosszabbodott és megújult alakban és dimenziókkal, sürgető hatással és érintkező-felülettel lép elénk. Könnyen belátjuk, hogy a keresztény tudatban Krisztus közvetlenül azért jelenik meg ilyen felmagasztalt formában, mert az emberi tudatban megjelent a Szuper-Emberiség. Apparuit humanitas: megjelent embersége. Krisztus - természete és működése alapján - magába foglalja és beteljesíti az Emberiség egészét és teljességét. Ezen a téren minden hívő egyetért. Ha aztán eszünk elé áll az az evidencia is (amint imént láttuk meg), hogy a Földön a jelenlegi Embernél valami nagyobb valóság vajúdik, ez már annyit jelent, hogy - ha azt akarjuk, hogy ezentúl is úgy imádhassuk, mint eddig - szemünket az Emberfiára függesztve mondhatjuk: Apparuit Super-Humanitas - megjelent a Szuper-Emberség. Krisztus egybeesik azzal, amit föntebb Omega pontnak neveztem. (Ezt persze még jobban ki kell majd fejtenünk.) Következésképp Krisztus birtokolja az Omega-Pont minden emberfeletti tulajdonságait. Véleményem szerint ebben a két állításban foglalhatók össze a mi Krisztológiánknak szenvedélyes szeretettől áthatott vágyai és (máris folyamatban lévő) haladása. 1.

A Omega-Krisztus

Akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgokat, a Világegyetemnek mégsem lehet két feje, nem lehet kétfejű. Tehát végeredményben akármennyire természetfölötti is az a szintetizáló működés, melyet a Dogma megkíván a megtestesült Ige számára, ez a szintetizáló működés mégsem folyhat a Világ természetes összpontosulásával ellentétben. (Gondoljunk csak vissza, miként írtuk le a Világ természetes összpontosulását.) Egyetemes krisztusi Központ, amelyet a teológia meghatároz; és egyetemes kozmikus Központ, amelyet az antropológia posztulál: ez a két központ végeredményben szükségképp egybeesik (vagy legalább is fedik egymást) abban a történeti környezetben, amelyben élünk. Krisztus nem lenne az egyetlen Mozgató, a Világegyetem egyetlen Kiútja, ha a Világmindenség bármiféle módon, akárcsak kezdetleges fokon is, Krisztuson kívül, Krisztus nélkül tudna egybeforrni. Sőt Krisztus nyilván fizikailag lenne képtelen természetfölötti módon maga köré központosítani a Világegyetemet, ha ez a Világegyetem nem ajánlott volna fel a Megtestesülés számára egy olyan kiváltságos pontot, ahol természetes szerkezete alapján igyekszik találkozni minden kozmikus szál. Tehát csakugyan Krisztus felé fordul szemünk, ha akármilyen szögből közelítve nézünk is előre az emberivé-válásnak és személyivé-válásnak felső Pólusa felé. Számukra hic et nunc /itt és most/ helyzete és működése révén Krisztus foglalja el az Omega-Pont helyét.

99 Eszünk és szívünk számára melyek ennek az azonosításnak elméleti és gyakorlati következményei? 2.

A Kibontakoztató Krisztus

Szent Pál és a Görög Egyházatyák ismételt állításai ellenére ia a teológusok mindeddig főleg külsődleges és jogi szempontból vizsgálták Krisztus egyetemes hatalmát a Teremtés felett. Jézus a Világ Királya, mert Atyja ilyennek jelölte ki. Mindennek Ura, mert neki adatott minden. Izrael hittudósai nem mentek ennél sokkal messzebbre, nem szerettek távolabbra kalandozni Dogma-magyarázatukban. Kivéve a titokzatos megszentelő kegyelmet, homályban maradt a Megtestesülés organikus arcéle, vagyis fizikai előfeltételei és körülményei, - s ez most már annál inkább így van, amikor a Világmindenség legfrissebb és elképesztő megnövekedése (Térfogatban, Tartamban és Számban) látszólag végérvényesen lehetetlenné tette, hogy Krisztus személye fizikailag ellenőrizze a kozmikus totalitást. Minden lehetetlenség megszűnik, és Szent Pál legmerészebb kifejezései könnyen megkapják betűszerinti értelmüket, mihelyt a Világ - tudatos arculata révén - az Omega összpontosító fókusztól függőnek mutatkozik, és mihelyt - Megtestesülése erejével - Krisztus úgy áll elénk, hogy éppen az Omega működési szerepét veszi magára. Mert hát ha Világmindenségünk egén Krisztus foglalja el az Omega-helyzetet (ez lehetséges, mert Omega már struktúrája alapján személyfeletti természetű), akkor egész sor nagyszerű tulajdonság lesz az Ő feltámadt Emberségének birtoka. Először is és fizikailag és szó szerint Ő az, aki betölt: nincs a Világnak olyan eleme, amely a Világ bármely pillanatában az Ő irányító befolyásától függetlenül mozgott, mozog vagy valaha is fog mozogni. A Tér s az Idő Vele van tele. Aztán fizikailag és szó szerint Ő az, aki beteljesít: mivel a Világ teljessége csak abban a végső szintézisben éri el tetőpontját, amikor valamiféle legfelső tudat fog megjelenni a felsőfokúan megszervezett teljes bonyolultság fölött, - és mert Krisztus ennek az összhangot teremtő munkának szerves forrása, ezért - ipso facto, e tények révén - az egész Világegyetemen rajta van az Ő pecsétje, az egészet az Ő döntése rajzolja ki és mindent az Ő formája éltet. Végül fizikailag és szó szerint Ő ad szilárd állandóságot az Anyag és a Szellem egész épületének, mert hiszen feléje összpontosul és Benne fonódik össze a Világnak minden vonala. S következésképp Benne, a Teremtés fejében záródik le és éri el csúcspontját a Koponya-agy-fejlődés alapvető kozmikus folyamata, egyetemes dimenziókban és természetfölötti mélységekben, de a Múlttal összhangban. Hát vajon túlzás-e Szuper-Krisztusról beszélni, hogy érzékeltessük, mekkora óriási kirívó magasságot ért el tudatunkban Jézus Személye, amikor gondolatunk meglátta a Világnak és az Emberiségnek szuper-dimenzióit? Ismétlem: nincs szó második Krisztusról. De ugyanaz a Krisztus, most és mindörökre. S annál inkább ugyanaz, hisz éppen azért nőtt meg szemünkben ilyen csodálatosan, hogy megőrizzük azt a lényeges tulajdonságát, hogy kiterjed (ko-extenzív) az egész Világra. Omega-Krisztus. Tehát Éltetője és Egybegyűjtője minden biológiai és szellemi energiának, amit kidolgoz a Világegyetem. Vagyis végeredményben: Fejlődéstkibontakoztató Krisztus.

100 Íme a Megváltó és Üdvözítő Krisztus ezentúl ilyen formában bontakozik ki és válik egyetemessé, hogy imádhassuk Őt. III. Szuper-Szeretet Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus végpontja és mozgatója az Evolúciónak, és hogy Ő kibontakoztatóként is nyilatkozik meg, ezzel már azt is elismerjük, hogy megérinthető az Evolúció egész folyamatában és folyamatán át. Belső életünk számára mik a következményei ennek a rendkívüli helyzetnek? Három ilyen következmény van s a következőképp fejezhetjük ki: a Szuper-Krisztus befolyására egyetemessé válik, erőteljes lesz és szintetizálódik szeretetünk. Vizsgáljuk sorban ennek a hármas átalakulásnak állomásait. 1/ Először is egyetemessé válik szeretetünk. Meghatározás szerint és kezdettől fogva az a keresztény, aki szereti Istent, és úgy szereti felebarátját, mint sajátmagát. De vajon ennek a szeretetnek magyarázata akaratlanul is nem maradt mindeddig partikularista (egyedekre korlátozódó) és külsődleges kapcsolatot kifejező? Sok hívő számára Krisztus még ma is az a titokzatos valaki, aki kétezer évvel ezelőtt átment a Történeten s aztán ott ül a királyi székén a Földtől elszakított Égben; a felebarát pedig még most is emberi egyedek porfelhője, amely megfoghatatlan szabály és ok nélkül sokasodik, tagjai pedig tetszőleges törvények és megegyezések játéka szerint csoportosulnak. - Ebben a perspektívában kevés hely marad, vagy egyáltalán nem is marad hely a csillagvilág vagy az élő anyag határtalan távlatainak, a Világ elemeinek és természetes eseményeinek óriási sokasága számára, sem a kozmikus folyamatok lenyűgöző áramlásának… Nos hát éppen ez a pluralizmus, amely annyira zavarja szívünket, tűnik el a SzuperKrisztus sugaraiban, hogy ragyogó és meleg egységnek adjon helyet. S mert a Világmindenségben végeredményben minden az Omega-Krisztus felé tart; s mivel az egész Kozmogenezis végső elemzésben - az Antropogenezisen keresztül Krisztogenezisben fejeződik ki: ezért tehát érinthető rétegeinek egész teljességében isteni Jelenléttel telik meg a Valóság. Mint ahogy megsejtették és átélték a misztikusok: Istenben fizikailag és szó szerint válik minden szeretetreméltóvá; Isten pedig megragadható és szerethető mindabban, ami csak körülvesz minket. A Világ tele van Istennel: kozmikus szövetének szélességében és mélységében, alkotóelemeinek és eseményeinek elképesztő számában, egyetemes áramlatai végtelenbe érő hatásaiban, amelyek vezérlik és egyetlen nagy folyóként sodorják tova. S káprázó szemünk elé már csak úgy tárul ez a Világ, mint egyetemes egyesülés erőtere és tárgya. 2/ Aztán erőteljes lesz - dinamizálódik - szeretetünk. Az istenszeretet és a felebarát szeretete eddig talán csak szemlélődő magatartásnak vagy kegyes leereszkedésnek tűnhetett. Nem annyit jelentett-e az istenszeretet, hogy az emberi szórakozások és szenvedélyek fölé emelkedünk, hogy az isteni nap fényében és változatlan melegében nyugodjunk meg? S a felebarát szeretete nem volt-e főleg testvéreink sebének bekötözése, szenvedéseik enyhítése? - Elszakadás és irgalmassági cselekedetek; kimenekülés a Világból és a Baj enyhítése: a Pogányok szemében nem éppen ez a két árnyalat vált a szeretet keresztény jellemző vonásaivá?

101 Nos hát ezen a téren is minden átváltozik, minden kitágul, minden életre kél az egyetemes Krisztus méreteire szabott távlatainkban. Mert bizony - ismétlem - ha a Világ egész menete a Krisztogenezisnek engedelmeskedik (azaz - ami ugyanazt fejezi ki: ha Krisztus csak a kozmikus Evolúció végpontján és csúcsán érthető meg teljesen), akkor világos, hogy csak azzal az erőfeszítéssel közelíthetünk Hozzá és ragadhatjuk meg, amely mindent Őbenne akar befejezni és szintetizálni. Ezzel pedig az Élet egyetemes emelkedése a nagyobb tudat felé, és a teljes emberi erőfeszítés is szervesen és teljes joggal beletartozik a szeretet gondjai és vágyai közé. Hogy Krisztust szeressük, ahhoz mindenképpen az kell, hogy önmagunkban és minden elemtársunkban (főleg a többi szellem-magban), testvéreinkben) vigyük előre a Világegyetemet és az Emberiséget. Közreműködni a totális kozmikus Evolúcióban: csak ebben a gesztusban fejeződhet ki megfelelőképpen a kibontakoztató és egyetemes Krisztus iránt érzett odaadásunk. 3/ Szeretetünk ezáltal már szintetizálódik is. Lehet, hogy első pillantásra homályosnak látszik ez a kifejezés. Magyarázzuk meg. A megszokott élet részleteiben és rendes fokán tevékenységünknek nagy része nincs kapcsolatban a szeretettel. A szeretet (személyek között) központ és központ közös vonzását és egymáshoz közeledését jelenti. Csakhogy életünkben éppen ez a központos jelleg valósul meg igen ritkán. Akár mert központ-nélküli és személytelen természetű (anyagi, élet-alatti vagy értelmi) tárgyakkal van dolgunk, akár pedig mert emberekkel való viszonyainkban csak tangenciálisan, felületesen érintve, érdekből, hivatalból vagy üzleti ügyek miatt érintkezünk embertársainkkal, ezért legtöbbször szeretet nélkül dolgozunk, kutatunk, örülünk és szenvedünk, és még arra sem gondolunk, hogy szerethetnénk azt, amivel foglalkozunk. Belső életünk ezért és így marad megosztott, sokfelé szakadt. De mi történik, ha e sokféleség fölött (vagy inkább a bensejében) felvirrad a Kibontakoztató Krisztus központi valósága? - Láttuk már, hogy Krisztus van a Világ ómega pontján, s ezért ő az a központ, aki felé és akiben minden összpontosul. Más szavakkal kifejezve: Személyként jelentkezik, aki felé minden valóság (ha megfelelő pozitív értelemben tekintjük) csak egyetlen lehetséges irányban közeledik és tart fenn kapcsolatot: a központok vonalán. Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy mihelyt akármiféle tevékenységünk Feléje irányul, azonnal és saját magát meg nem változtatva ölti magára a központ-központ közötti viszony pszichés jellegét, vagyis szeretet-aktussá lesz. Enni, inni, dolgozni, kutatni; igazságot vagy szépséget alkotni, boldoggá tenni: eddig mindezek talán sokféle, különböző, egymásra visszavezethetetlen dolgoknak tűntek, mert mindeddig úgy fogtuk fel a szeretetet, mint sok között egyfajta ágat a szétágazó pszichés élet fakadó áramlásában. De most már hasonlóvá válik a fény-nyaláb sok sugara, mert a Szuper-Krisztus vezérli. Akárcsak a sokféle színárnyalat összhangba simul a Természet ölén, hogy egyetlen fehér színt adjon, ugyanúgy a Tevékenység végtelen sok módozata összekavarodás nélkül forr egyetlen színbe az Egyetemes Krisztus hatalmas befolyására, s ebben a mozgásban vezető szerepe a szeretetnek van: a szeretet nemcsak az a közös tényező, melynek köszönhető a soksokféle emberi tevékenység egybefonódása; de a szeretet a szellemi energiának olyan

102 felsőrendű, egyetemes és szintetizáló formája is, amelyben a lélek minden más energiája átalakul és magas fokra jut (szublimálódik), mihelyt bejut az Omega-mezőbe. Kezdetben csak arra vágyott a keresztény, hogy mindig és mindent szerethessen, ugyanakkor, amikor cselekszik. Most már észreveszi, hogy cselekedve szerethet, azaz közvetlenül egyesülhet az isteni központtal éppen a cselekvése révén, bármilyen formájú is ez a tevékenysége. Az ilyen keresztényben minden aktivitás - szinte ezt mondhatnám: - amorizálódik, szeretettel lesz tele, szeretetté válik. De hát hogyan is lehetne másképp, ha a Világmindenségnek meg kell őriznie egyensúlyát? A Szuper-Emberiség számára itt van a Szuper-Krisztus. A Szuper-Krisztus számára pedig a Szuper-Szeretet. Következtetés: összefüggés, serkentő hatás, igazság. Serkentő hatás (activence): értelmi vagy misztikus perspektívának olyan képessége, amely szellemi energiákat képes bennünk kibontakoztatni és magas fokra serkenteni. Amikor föntebb arról beszéltem, hogy látóhatárunkon felvirrad a Szuper-Emberiség, megjegyeztem, hogy az új hajnalt tudatunkban a Szellem Visszafordíthatatlanságának érzéke és határozottabb igénye jelzi. Tanulmányom nem lenne teljes, ha most nem említeném meg, hogy hasonló, sőt határozottabb jelenségként - maga a lelkünkben növekedő Szuper-Krisztus is fogható módon előre-dolgozik szívünkben, éppen azáltal, hogy felvirrasztja bennünk a Szuper-Szeretet aktusát. Amikor egy perccel ezelőtt leírtam ennek a legfőbb erénynek természetét és tulajdonságait, olvasóm talán azt hihette, hogy absztrakt módon s valami távoli jövő számára (végső határukra fokozva) éppen csak előhozogatom, hogy belső életünk számára milyen logikus következményei vannak az Egyetemes Krisztusba vetett hitnek. Pedig én igazában igen konkrét valóságról, konkrét módon és a jelenben akartam beszélni. Ebben a szent percben is élnek emberek (és sokan vannak), akikben a Megtestesülés és az Evolúció kettős eszméjének átélt egybekapcsolódása sikerrel valósítja meg a Személyesnek és az Egyetemesnek szintézisét. A történelem során most először képesek arra az emberek, hogy nemcsak ismerhetik és szolgálhatják, de szerethetik is az Evolúciót, s ezért már egészen megszokottan és szívből fakadóan, kifejezetten elmondhatják Istennek, hogy szeretik Őt nemcsak teljes szívükből és teljes lelkükből, hanem az egész Világmindenséggel is . Befejezésül azt szeretném megértetni, hogy ennek a pszichológiai eseménynek már önmagában is, pusztán mint tapasztalati ténynek, mekkora jelentősége van. Láttuk, hogy egészen általánosan állíthatjuk, hogy a Világegyetem fölfelé haladó része arrafelé sodródik és csoportosul, ahol a szervezett bonyolultság a legnagyobb. Ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ugyanezzel a mozgásával egyre nagyobb aktivitású régiók és állapot felé irányul. Íme ez a Pszicho-dinamika két alapvető törvénye.

103 Most pedig már (komplexitás szempontjából) teljes egységesítésnek és (dinamikus szempontból) minden tudatos aktivitás minden lehetséges formája közt legnagyobb feszültségnek mutatkozik a Szuper-Szeretet. S ez már természete alapján adódik meg neki, hiszen benne minden szeretetté válik, a szeretet pedig az a legfeszültebb forma, amit csak magára ölthet a szellemi energia. Tegyük egymás mellé állításainknak ezt a két csoportját. Azonnal előtűnik két következtetés. Az első az, hogy amikor a Szuper-Szeretet felvirrad a Földön, már első megnyilvánulásai éreztetnek egy olyan átalakulást, amelynek az a rendeltetése, hogy fokozatosan kiterjedjen az egész Nooszférára s ezáltal végső egyensúly-állapotára emelje. A második következmény pedig az, hogy a koherencia (összefüggés) és a serkentő hatás (aktivencia) elvének összekapcsolása nem képzeletszülemény, nem álom,, hanem magában hordja a tárgyilagosságnak s az igazságnak tévedhetetlen jelét (gyümölcseiről ismerjük fel). És csakis a koherencia és a serkentő hatás két összekapcsolt forrásának hatására lehetséges a Szuper-Szeretet, vagyis a Szuper-Emberiség és a Szuper-Krisztus.

Peking, 1943 augusztus

TEVÉKENYSÉG ÉS MAGASFOKÚ CSELEKVÉSRESERKENTÉS Akció és aktiváció 1. A maximum elve Általános formája

Az emberi gondolatvilágban a Megismerés problémája lassan-lassan kezd a Tevékenység problémájához igazodni, sőt még alárendelt viszonyba is kerül vele szemben. A régi filozófiában a lét főleg megismerést jelentett. A modern filozófiában a lét a növekedésnek és az alakulásnak lesz szinonimája. A Fizikával együtt szemünk láttára dinamizálódik a Metafizika is. E tanulmány-vázlatom nem szándékozik elemezni ennek a jelenségnek sem okait, sem folyamatát, nem is fogja kutatni lehetséges végpontját sem. Célom most egyszerűbb és gyakorlatibb: fel akarom kutatni és meg akarom mutatni, hogy hová visznek a Cselekvés filozófiájának elvei, ha szigorúan követjük őket. A Látás Metafizikájának szempontjai szerint magától értetődő (benne foglalt) posztulátum volt, hogy a Valóság az emberi ész számára teljesen és vég nélkül érthető. Vajon ennek megfelelően a Cselekvés szempontjából nem az lehetne-e szellemi útjainknak alapvető

104 előfeltétele és titka, hogy akaratunk számára ugyanennek a Valóságnak megtehetőnek és serkentő hatásúnak kell lennie? Más szavakkal kifejezve: a Világban nem lenne-e ellentmondás, ontológiai egyensúlytalanság, ha vágyó- és cselekvőképességünk akárcsak egyetlen pontos is magasabb rendűnek mutatkoznék, mint azok a lehetőségek, amelyeket megad neki a kozmikus miliő? Ha ezen a problémán alaposan elgondolkodunk, mindinkább meggyőződünk, hogy az a lényeges és első valóság-föltétel, amit az emberi alany csakugyan megkíván az egyetemes tárgytól, a következő: az egyetemes tárgy ne csak az igazságnak, hanem a vonzásnak is maximumát adja; nem abszolút és önmagában maximumot, mint Leibniz optimizmusában (egyáltalán van-e ennek értelme?), hanem megismerő- és alkotóképességeinkhez és vágyainkhoz viszonylagos (relatív) maximumot. A Világ organikus és metafizikai szükségesség alapján nem lehet összefüggés (koherencia) és cél szempontjából alacsonyabb rendű, mint eszünk és szívünk végső követelményei. Vagy pozitív formában kifejezve: Amit eszünk és szívünk lényegében és pozitív módon megkíván kielégüléséhez, azt a Világ csakugyan birtokolja. Vagy ismét más szavakkal kifejezve: A leginkább érthető és legjobban serkentő hatású: szükségképp a legvalódibb és a legigazabb. E Maximum-Elvben most nem foglalkozom az első fogalommal (amely az érthetőségre vonatkozik, s jobban ismert és kevésbé termékeny gondolat). Irányítsuk figyelmünket a másodikra, ami ti. a cselekvésre vonatkozik.

2.

A maximális serkentőhatás elve

Elsődleges következmények Imént láttuk, hogyha a Maximum Elvét a Cselekvés területére korlátozzuk, akkor annyit jelent, hogy a Világmindenségnek - azért hogy összefüggő maradjon azzal a ténnyel, hogy ott van benne a mi reflexív akaratunk - nemcsak akármilyen értékű teret kell nyitnia pozitív cselekvésünk számára. De ennek a cselekvési térnek még olyannak is kell lennie, hogy a Valóság mindig megfelelhessen több-lét-vágyunknak, sose hagyjon cserben és ne merüljön ki sohasem. Cselekvési vágyunk számára a Világnak már szerkezete alapján is rendelkeznie kell valamiféle maximális serkentőerővel (aktiváló képességgel). Hogy megtehető (alakítható) lehessen, ehhez már az is kell, hogy felsőfokú serkentőerővel rendelkezzék (aktiváló legyen). Ha ezt leszögeztük és elfogadtuk, akkor világos, hogy komoly eszköz áll rendelkezésünkre, hogy - ha éppen azt akarjuk, hát feltérképezhetjük a minket körülvevő Világegyetem legmagasabb csúcsait is. Mert tételezzük csak fel, hogy sajátmagunkon elgondolkodva sikerül meghatároznunk néhány olyan fő tulajdonságot, ami nélkül a Világ határozottan elveszítené számunkra serkentőerejének fontos részét (sőt vitális részét). Alapigazodásunkra támaszkodva ebben az esetben jogosan állíthatnánk, hogy ezek a tulajdonságok csakugyan és tárgyilagosan hozzátartoznak a Világhoz. E határokon és ilyen magas fokon már a dolgok törvényévé válik vágyaink törvénye. Csakhogy - minden ezen áll vagy dől - léteznek-e ezek a tulajdonságok? Én meg vagyok győződve, hogy igen, sőt még annál is nagyobb számban, mint ahogy első pillantásra gondolnánk. Véleményem szerint: a Valóság elemzése szempontjából éppen ezen a ponton,

105 azaz határozott követelményeink ilyen gazdagsága révén arat győzelmet a Cselekvés filozófiája a merőben csak Érthetőnek filozófiája fölött. Nézzük csak a tapasztalat területét. Figyeljük, miként cselekszünk. Bensőséges működésünkben próbáljuk elszigetelni azt a hátteret, amelynek ölén megszületnek és amire támaszkodnak részlet-indítóokaink és részlet-indítékaink. S ekkor azt látjuk, hogy azonnal előtűnik három, a Világegyetemre kötelező egyetemes feltétel (mindegyik megfelel egy-egy fajta maximumnak), s ezek nélkül - vagy ha közülük csak egy is hiányzik - cselekvésünk karja, szárnya, nyomban ernyedten hull alá. 1/ Elsősorban is nyíltnak kell lennie és nyíltnak kell maradnia is a Világnak, mert másképp becsapná és lelohasztaná törekvésünket. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy - ha ki akar minket elégíteni - akkor a Természetnek szüntelenül úgy kell mutatkoznia számunkra, mint felfedezéseket rejtő tartálynak, ahonnan - elvárhatjuk -, hogy minden percben valami egészen új bukkan fel. Mindig élő forrás s ugyanakkor mindig hajlékony massza, ami vég nélkül új formába önthető, gyúrható, alakítható az emberi kézben. 2/ A második föltétel az, hogy a Világ pályája visszafordíthatatlan legyen. Első megközelítésre ez egyszerűen azt jelenti, hogy - ha igazán érdekes akar lenni számunkra mindenegyes új lépésünk maradandó eredményt jelentsen, új fogódzópontot fölfelé tartó utunkon. De ez még nem minden. Mert akaratunknak ilyen első követelménye alatt másodsorban már gyökeresebb igény rejlik. Igen, már az is sokat jelent, hogy fejlődésünk általános menete pozitív és hogy hódító lépéseink összeadódnak. De ez még semmit se érne, ha ttól kellene félnünk, hogy arról a csúcsról, ahová visz ez az evolúció, egy szép napon le kellene jönnünk. A jó Tukididesz azt kívánta, hogy saját életműve örökre megmaradjon; az Ember a szó szoros értelmében vágyhat erre, mert belső mechanizmusa úgy van megalkotva, hogy csakis akkor indul neki a munkának, ha valami ktéma eis aei, örök értékű mű vágya vonzza. Ez tény, olyan régi és banálisan megszokottak a gyökerei, akárcsak az emberi öntudat. De hogy pontosan fölmérhessük óriási hatóerejét, ahhoz a Cselekvésnek modern pszicho-filozófiája volt szükséges. 3/ És harmadsorban: ha mármost azt a gyümölcsöt vesszük számításba, amit ez a Világ titokzatosan ott érlel genezise mélyén, akkor ezt kell mondanunk: e Világnak tartalmaznia vagy előkészítenie kell valami páratlan és a Valóság teljessége számára nélkülözhetetlen dolgot. Kell, hogy a kozmikus evolúció mirajtunk keresztül valami formában (amit a Metafizika követelményeinek kell meghatározniuk) abszolút értékű művet valósítson meg, mert másképp elveszti szemünkben minden vonzóerejét. Nyitott Világ, visszafordíthatatlan Világ, abszolút értékes Világ: csakis ilyen típusú Világban elégülhet ki teljesen az emberi cselekvés vágya és öröme. Ha pedig erre vonatkozóan valaki netalán azt az ellenvetést kockáztatná meg, hogy már ami őt illeti - ahhoz, hogy cselekedni tudjon, ő bizony nem érzi szükségesnek, hogy ekkora távlatok vegyék szárnyaikra, én azt válaszolom, hogy talán nem tudja kielemezni magát, vagy esetleg még nem ébredt fel benne teljesen kora lelke. Mert bár rabjai vagyunk a mozdulatlanság illúzióinak, mag az emberi öntudat változik és gazdagodik a századok során. A térben is, akárcsak az emberi egyedben, bizonyos meglátások, bizonyos vágyak csak a korral együtt jelennek meg. Lehet, hogy még csak egy kisebbség kezdi kialakítani magában azt a hármas követelményt, amit én felsoroltam: azt a hármas föltételt, amelyet megkíván szabadságunk ettől a Világegyetemtől, mielőtt még elfogadná, hogy közösséget vállal

106 evolúciójában. De erről a kisebbségről máris állíthatjuk, hogy jelenleg ő alkotja azt a rést, amelyen át holnap az egész világ fog előrejutni. S én ehhez a kisebbséghez szólok. 3.

A maximális serkentőhatás elve

Másodlagos következmények Tehát most mellőzzünk minden további vitát, akár a maximális serkentőhatás elvének egyetemes érvényességére, akár a belőle vont három elsődleges következmény jogosságára vonatkozóan. Menjünk egy lépéssel előbbre és próbáljuk meglátni, vajon nem kell-e gyökeresen módosítanunk szokásos gondolkodásmódunkat, mihelyt végre logikusan és végérvényesen szándékozunk elhelyezkedni a nyílt, visszafordíthatatlan és abszolúttól terhes Világegyetemben. 1/ A Világ először is nyitott és ilyennek is kell maradnia. Tehát ha néhány elemében, egyik-másik alsó zónájában meg is esik, hogy kutatómunkánk kimeríti és ezzel szinte lezárja, mégis biztosak lehetünk, hogy csúcsain és teljes egészében kimeríthetetlenül forrásozhat belőle sok-sok újdonság és növekedés. Ez annyit jelent, hogy eleve gyanús, sőt elítélhető minden olyan erkölcs, filozófia és teológia (még ha kinyilatkoztatottnak nevezik is), ha (és amily mértékben) zárt kört szándékozik vonni megfiatalodó és kutatóerőnk köré. Minél jobban sikerül a szintézis, minél igazabb a gondolat, annál messzebbre nyúló és váratlan új horizontok tárulnak ki kutatómunkánk számára. Ugye hogy a zárt ortodoxiák mérgező hatása öli meg egymás után a filozófiai rendszereket és igen-igen súlyosan fenyegeti a vallások életét? 2/ Aztán pedig a Világ visszafordíthatatlan, vagyis evolútív lényegét tekintve: elpusztíthatatlan. Olyan bolygóra vagyunk életfogytiglan bezárva, amelynek napjai meg vannak számlálva; szeretnénk elaltatni ezt a veszélyt, amely fejünk fölött lebeg, ezért hát igyekszünk nagy-lustán kitolni a lejárat napját jó messzi és főleg határozatlan dátumra. De ha ez a taktika többé-kevésbé be is válik, ha egyéni életünkről van szó, már csak gyerekes játék, ha a Világmindenségre alkalmazzuk. Nem, a tudatos Világmindenség nem halhat meg teljesen, hiszen ezzel tökéletesen becsapna minket. Teljes halál és reflexív tevékenység: kozmikusan összeférhetetlen. Ez alól nem lehet kibújnunk. Ez annyit jelent, hogy - ha ki akarunk jutni az Entrópia bűvköréből, ebből a tudományos végzetszerűségből, amelynek állítólag kérlelhetetlenül vissza kell minket dobnia a tudattalanba, a csillagködök teljes tömegével és az égitestek hadával együtt, - tevékenységünknek teljes erővel kell keresnie az érintővonalat, amelynek mentén kiszökhet, és egy szilárd transzcendens pontot, amelyben megkapaszkodhat, függetlenülve az Entrópia jelenségétől. Mint ahogy előre láthattuk is: az első Mozgatónak és a végső Egybegyűjtőnek problémája nem csökkent, hanem éppen megnőtt fontossága és sürgető szükségessége, amikor a Tudomány megköveteli, hogy hihetetlen módon tágítsuk ki a Világmindenségről alkotott elgondolásainkat. Már nemcsak a filozófusok fejében és misztikusok szemlélődésében, hanem az egyetemes emberi tudatban is elvárja tőlünk az Evolúció mélyén rejlő isteni Jelenlét, hogy a Tevékenység végső és állandó fenntartójaként bontakozhassék ki. 3/ Végül a Világ genezisében érlelődik valami abszolút. Itt megint és még kirívóbb módon ütközünk abba az antinómiába, amibe mindig beleveri fejét az emberi ész, ha a Világmindenségben összekötni próbálja az Egységet és a Sokféleséget. Ilyen dilemma előtt

107 állunk: mivel Istent csak úgy lehet felfognunk, hogy önmagában monopolizálja a lét teljességét, ezért a Világ vagy csak látszat, vagy pedig maga is része, mozzanata vagy fázisa az Istennek. Hogy kijusson ebből a dilemmából, a keresztény metafizika kidolgozta a létben részesült létező fogalmát, valami alsórendű és másodlagos (szinte azt mondhatnánk: léthulladék) eszméjét, amely szerint transzcendens okság sajátos aktusa a semmiből és saját tetszésére hozta elő ezt az alsórendű létben részesült létezőt. Ez a creatio ex nihilo elgondolása. Óvakodom attól, hogy ellenszegüljek ennek a magyarázatnak, amely ontológiai különbséget állapít meg az isteni Központ és a Világot kialakító elemi központok között. Majd látni fogjuk, hogy ez a megkülönböztetés lényeges, ha tiszteletben akarjuk tartani a felsőfokon egyesülő Világegyetem misztikus követelményeit. A Tevékenység szempontjából viszont megjegyzem azt is, hogy a keresztény szempont (pontosabban kifejezve: olyanfajta teológia, amely nem értette meg, hogy neki is, mint minden emberi megismerésnek, helyet kell adnia előreláthatatlan kibontakozásoknak, s ezért túlságosan megkötötte határait. A frnacia kiadó megjegyzése.) - ha nem tágítjuk ki önmagán túlra - bizonyára nem elegendő, hogy betöltse a serkentőhatásnak azokat a föltételeit, amelyeket ma követel meg a Világegyetemtől a modern gondolatvilág haladása. Teljesen tetszőleges teremtés, merő jóindulat gesztusa, amiben csak az az abszolút Lét egyedüli célja, hogy megossza létteljességét egy csomó részesedővel, akikre egyébként szigorúan véve semmi szüksége sincs…: egy ilyen elképzelés talán kielégíthette az olyan szellemeket, akik még nem ébredtek rá az időbeni-térbeni végtelenségre, az energetikai határtalanságra és a jelenségek világának kikutathatatlan szerves kapcsolataira. De mi, akik (igen élénken) tudatosítottuk a kozmikus evolúció méltóságát, kérlelhetetlen biztosságát és valóban isteni erejét, sértve éreznénk a lét iránt tanúsított megbecsülésünket és Istenünk tiszteletét, ha ez az egész nagy szerkezet, csodálatos munka-terhével és küszködésével együtt csak játék lenne és csak az lenne a célja, hogy minket személyenként boldogítson. Azt persze elfogadjuk, hogy magunktól és önmagunkban eredetileg semmi sem vagyunk, lényünk velejéig is csak semmi; ennek belátására még szeretetünknek is határozottan szüksége van, hogy teljes lehessen (lásd alább). De hogy valamiképp ne is tudhassunk arról, hogy Istent szolgáljuk - azért, hogy Isten valami hozzáadhasson önmagához: ha így kellene léteznünk, hát bizony szabadságunk mélyén biztosan összetörne Cselekvésünk minden belső rugója. Boldognak lenni? De hát mit érünk azzal az egoista boldogsággal, hogy kapunk valamit a legfelső Lény boldogságából, amikor arra a végtelenül magasabb rendű boldogságra is vágyhatunk, hogy kiegészítjük az Ő boldogságát?... (A létben részesülő létezőnek problémája mindig crux philosophorum volt /a filozófusok keresztje, legsúlyosabb nehézsége/. P. Teilhard a lehető legmesszebbre ment Szent János és Szent Pál szövegeinek értelmezésében, s ezért írta 1926-ban: „Az AnyagLélek-Krisztus összekapcsolódása révén… alkotásaink mindegyikével azon fáradozunk atomnyi mértékben, de valóságosan - , hogy megvalósuljon a Pléróma, vagyis hogy valami kevéskével hozzájáruljunk Krisztus beteljesedéséhez”. Az Isteni Miliő francia kiadásának 50. lapján, az I. rész 3/c pontjának végén. A francia kiadó megjegyzése.) Meg aztán akármilyen tetszőlegesnek (Isten önkényes döntésének) tételezik is fel az ex nihilo /semmiből/ Teremtést, föltétlenül nem azzal mérhető-e fel ez a Teremtés (akármit beszéltek is a létben részesülő létező elméleti szakembereit), hogy általa abszolút módon növekszik az egységesítés, tehát az egység a pléromizált (teljességét elérő) Valóságban? Nem vagyok szaktekintély, nincs is illetékességem, hogy rámutassak arra a pontra, ahol végre kell hajtani a szükséges fogalmi áttételt, hogy igazoljam az emberi szívben frissen megjelent vágyakat, aki a Világmindenség valódi dimenzióira, tehát igazi értékére eszmélt.

108 Csak annyit mondhatok, hogyha ez az átformálás úgy akarja megőrizni a Világ értékét, hogy hozzá se nyúljon Isten méltóságához, akkor mélyrehatónak kell lennie, s le kell fúrnia még ontológiánk (lét-tanunk) belső magjáig is. Filozófiai szempontból még most is olyan gondolat-halmazon éldegélünk, melyet a mozdulatlanságnak (immobilité) és a lényegnek (szubsztanciának) fogalmai irányítanak. De vajon ezt a két vezér-fogalmat, amit öröknek és kikezdhetetlennek vélt érzéki evidenciák alapján homályosan alkottunk meg és ötvöztünk össze, nem rengeti-e meg az a Fizika, amely az ész számára sikerrel kezd megszüntetni minden valódi különbséget kiterjedés és mozgás, korpuszkulák és hullámok, anyag és fény, tér és idő között?... e forradalmi fogalmi újraöntés nyomására és ragályként terjedő befolyására (aminek minden esetben az az eredménye, hogy szükséges kapcsolatot tár föl olyan valóság-kettősök között, amik mindeddig a lehető leginkább függetleneknek tűntek) nem tartunk-e kikerülhetetlenül a létnek egészen új fogalma felé, amelyben egyetemes szintetikus szereppel (vö. azoknak az algebrai formáknak szerepét, amelyekben az imaginárius szám szerepel) kapcsolódnak össze a mindeddig ellentmondónak vélt tulajdonságok, mint pl. az ens ab alio (mástól származó lét) és az ens a se (önmagától való lét), a Világ és az Isten? Nem jutunk-e föltétlenül ahhoz az új elgondoláshoz, hogy Isten egészen másvalaki (heterogén), mint a Világ, de ugyanakkor nem is nélkülözheti a Világot? Itt a Lét olyan szintetikus újra-megfogalmazására gondolok, amely legegyetemesebb formában magába foglalna egyszerre s ugyanakkor valami abszolút pontot és létben részesült valóságot is. Vajon nem ez teszi-e megoldhatatlanná az Isten/Világ antinómiát, hogy kettévágjuk az eredetileg természetes kettőst alkotó valóságot és ragaszkodunk ahhoz, hogy egymásután figyeljük a két fogalmat?

4.

Cselekvés és egyesülés

Érteni és akarni, értelem és cselekvés: a szellemnek ez a két fő képessége a mélyben (vagy inkább a magasban) egyetlen olyan gyökeres igénybe forr össze - az egyesítés igényébe - , aminek az értelem és akarat csak leszármazói, arcélei és módozatai. Akár az ész szintetikus törekvéseinek munkáját vizsgáljuk, akár az akarat szerkesztő-alkotó (vagy lemondó) munkáját, a mélyből fakadó törekvés mindig ugyanaz: rendet és szervezettséget adni a Sokfélébe, megszüntetni a Sokaságot körülöttünk és bennünk is. Aki megérti ezt a pontot, annak számára magától értetődik, hogy a Maximum Elvét az eddig általunk megfogalmazott formulánál egyetemesebb módon is kifejezhetjük. Hogy tudatunk és a Világegyetem között teljes legyen az összefüggés (koherencia), (vagyis hogy - mint mi megkívántuk - a Valóság rendelkezzék az érthetőségnek és serkentőerőnek maximumával), ahhoz végeredményben az kell, hogy számunkra végső fokon egyesülőnek mutatkozzék. Mi mást jelent ez, mint azt, hogy a Világról alkotott összes elgondolásunk közül csak az a valósi, amelyik legteljesebben enyhíti egység-vágyunkat. Ha ezt elfogadjuk, akkor ezt kérdezem: lehet-e itt is, mint a serkentőhatás esetében tettük, meghatároznunk egy olyan sajátos típusú Világot, amelyben az egység képessége, lehetősége, potenciálja már struktúrája alapján nagyobb, mint bármelyik más elgondolható vagy elképzelhető Világban? - Igen, de azzal a föltétellel, ha előzőleg szükségképp különbséget teszünk és választunk is ama két - gyakran összekevert (pedig ellentétes) - út között, amelyet váltogatva kísérelt megvalósítani az emberi Misztika, amikor sok-sok évszázadon át arra törekedett, hogy minden csak Egy legyen. Ez a két út pedig: a leegyszerűsítés útja és a szintetikus út.

109 a/ A leegyszerűsítés útjának szándéka szerint (= a Kelet Útja): az Egy megtalálható - megnyilatkozik - annak a Sokfélének puszta megsemmisítése által, ami az Egyet elrejti szemünk elől. Hogy a Világ csak merő illúzió legyen, vagy az abszolút Lét egyik tünékeny módosulása, ehhez az kell s elég is, hogy a Világ ködbe tűnjön vagy felolvadjon, s ezáltal megjelenhessék Isten: az az Isten, aki végeredményben magába foglalja a teljes lehetséges tudatot. E szemléletmód szerint a Világ elemei megsemmisülnek, amikor i9stenbe térnek. A folyamat személytelenekké teszi és felszívja őket. Igazában nincs is itt egyesülés, hanem csak (és legföljebb) beleolvadás. Az Egynek egyáltalán nincs struktúrája, s ezért nem is tételez fel vagy nem is eredményez semmiféle egységesítést. b/ A szintetikus utat vallók szerint viszont (=Nyugat új Útja) az Egyet csak a Sokféle megszervezése alkotja meg, vagy annak révén található meg, tehát mindenegyes elem - ha önmagát egészen kiteljesíti - két lényeges tulajdonsággal rendelkezik: 1/ Isten felé összpontosul, az őt körülvevő minden többi elemmel együtt, 2/ elmélyül önmagában, közölhetetlenné válik abban a mértékben, minél mélyebben kapcsolódik minden összpontosulás isteni Középpontjához. E szemléletmód szerint: amikor az elemek elvesztik magukat Istenben, igazában beteljesednek, saját teljességüket érik el. Az egyesülés differenciálja az egyesülőket, magas személyi fokra juttatja őket. Végeredményben nem lehet egység, ha nincs egységesítés. Az első elgondolás: egyetlenségből álló egység. A második pedig: bonyolult sokféleség egysége. A két ellentétes felfogás külön-külön meghatároz egy-egy fajta aszkézist és misztikát. Az első szemléletmódja - már meghatározás szerint is - megszüntet minden értéket, ami a Világban vagy kibontakozó formáiban lehetne. Serkentőereje: zéró. Tehát ingadozás nélkül mellőzhetjük is. A második felfogás viszont serkenti és magas fokon táplálja is tettvágyunkat. Tehát ez a jó és helyes út. Az a Világ-típus, amelyben jogosan kibontakozhat misztikus egység-vágyunk, kétségtelenül az, amelyben a minket átfogó Evolúció istenivé alakító összpontosulásnak egyetemes formáját ölti magára. De ha ezt el is fogadjuk, mégis most is ezt kérdezzük: a Világ és az isten milyen sajátos feltételeknek kell hogy eleget tegyen, hogy ez az összpontosulás (vagyi8s ez az egyesülés) elérje bensőségének és feszültségének maximumát? Milyen szubjektív igények jelentkeznek, tehát melyek a tárgyilagos valóságfeltételek is? Háromra vezethetjük vissza őket. Íme az első: a Világ csakugyan annál öntudatosabb maradjon és annaál öntudatosabbá is váljék, minél teljesebben egyesül Istennel. Ebből az következik, hogy bár látszólag igen csábítóak a Spinosa-féle konstruktív monizmusok, igazában csak maszlag a szellem számára. Mert végeredményben egyrészt érthetetlenek a filozófus számára, hiszen (e szempontból hasonlítanak a keleti típusú negatív monizmusokhoz) azt tételezik fel, hogy az egyesülés felold és felszív, pedig éppen az a természete, hogy differenciál (kiemeli, felfokozza az egyesülők tulajdonságait). Másrészt pedig csalódásban viszik a misztikust, hiszen a szigorúan egy-központúvá tett isteni szubsztanciában lehetetlenné válik bármiféle szeretet. A második főtétel: a Világ elemei annál teljesebben függjenek Istentől, minél inkább öntudatosulnak és szilárddá válnak Őbenne.

110 A harmadik főtétel pedig: minél inkább Istentől függő helyzetben találják magukat ezek az elemek, annál jobban tudatosítják magukban, hogy - bizonyos szempontból - Isten nem lehetett meg nélkülük (vagy legalább is most már nem mellőzheti őket). (Figyeljünk azokra a kifejezett megszorításokra, amelyeket Teilhard a harmadik főtétellel kapcsolatban ír: …bizonyos szempontból., …vagy legalább is most már nem mellőzheti őket. Ha tekintetbe vesszük ezeket a megszorításokat, akkor nem hisszük, hogy az itt tervezett - szinte kérdésként fölvetett - elmélet összeférhetetlen lenne azzal a hagyományos tanítással, amely az isteni szabadságot hangsúlyozza a teremtő aktusban. /A francia kiadó jegyzete./) Itt ismét megjelenik, de most már a misztika oldaláról, ugyanaz az előre jelzett zavaró körülmény, amit már a Cselekvés esetében is megértettünk: meg kell találnunk azt a formulát, amely kifejezi, hogy a létben-részesült létező a maga módján birtokoljon - hogy működni bírjon - valami abszolútot és alakulásához szükséges erőt. (A létben-részesült létező… birtokoljon valami abszolútot és alakulásához szükséges erőt… Ugye hogy ezt annak révén találhatja meg, hogy hivatása Krisztus misztikus testének megalkotása, vagyis csakugyan részesülnie kell Krisztus istenségében? /A francia kiadó megjegyzése./) Föntebb azt mondottam, hogy az antinómia feloldódása talán azt kívánja, hogy a Tudomány által napjainkban bevezetett új episztemológia (ismeretelmélet) hatására még Ontológiánk alapjait is vegyük revízió alá. Itt még határozottabban fejezem ki, hogy a Világegyetem által ma fölvetett új problémák megoldásához olyan egyetemes elmélet hiányzik, amely a lét, az egység és az egységesítés között fennálló genetikus viszonyokat fejtené ki. Olyan Metafizika kellene, amely az Egyesülés teremtő szerepére és maximális követelményeire épül. Vajon az a legáltalánosabb formula, amelynek segítségével megérthetjük, előreláthatjuk és elősegíthetjük a Valóságot, nem az elehetne-e egészen egyszerűen, amely úgy állítja és olyan formában határozza meg ezt a Valóságot, mint olyan rendszert, amely egyetlen föltételnek van alávetve: egységesítés által megvalósítja-e a maximális Egységet? Egy ilyen rendszerben - úgy látom - a kifelé eső kozmikus Sokféleség ugyanazon a címen vezethető le, mint Istennek alapvető (forrásozó) és fókuszt-alkotó szentháromsági egysége. Kiadatlan írás, Peking, 1945 augusztus 9.

KATOLICIZMUS ÉS TUDOMÁNY Az Esprit c. folyóirat bevezető sorai P. Teilhard tanulmányához: A tudomány és a hit konfliktusa nem izgatja annyira kortársainkat, mint az Egyház és a Forradalom konfliktusa; mégis lényeges probléma, s ezért örülünk, hogy olyan nagy tudós elemzi,

111 akinek az érdeme, hogy a mai kereszténységnek megadja kozmikus értelmét… Íme ezt írja nekünk P. Teilhard de Chardin: Mindig veszélyes és nagyképű dolog, ha valaki egy csoport nevében beszél, még ha az a csoport egészében annyira egyveretű és életbevágóan kötött is, mint a katolikus Test. Ezért hát én sem óhajtok általános helyzetképet adni arról, hogy mi az Egyház magatartása a Tudomány iránt. Az Esprit folyóirat körkérdésére válaszolva most megelégszem azzal, hogy felhívom a figyelmet: a Katolicizmusban minap tűnt fel egy rendkívül élénk és jelentőségteljes mozgalom, amely (ha Isten megtartja) gyökeres és építő megoldást hozhat arra az ellentétre, amely a Reneszánsz óta szüntelenül szembeállította a Tudományt és a Hitet. Először is vizsgáljuk meg e konfliktus természetének lényegét. Az első fázis során, amely mindegyiknél jóval hosszabb volt, legföljebb csak egyegy alkalommal mutatkozott ellentét a Tapasztalat és a Kinyilatkoztatás között, amikor nehézségekbe ütközött a szövegelemzés, ha néhány bibliai állítást össze akart egyeztetni a megfigyelés eredményeivel. Ilyen eset volt a Föld mozdulatlansága, vagy a Teremtés hét napja. De lassan-lassan fejlődött a Fizika és a Természettudományok, s ennek következtében sokkal általánosabb és jóval mélyrehatóbb szakadás mutatkozott. Maguk a dolgok hozták magukkal, hogy a keresztény Dogma (hiszen réges-rég született meg) kezdetben nem tehetett mást, minthogy olyan Világegyetem dimenziói és követelményei szerint alkotta meg formuláit, amely sok szempontból még alexandriai Kozmosz volt:: harmonikusan önmaga körül forgó Mindenség, amelyet kiterjedés és idő határol, szétvágható térben és időben, s olyan tárgyak alkotják, amelyek többé-kevésbé tetszőlegesen átrakhatók a térben és az időben. Csakhogy az emberi gondolat erőfeszítése kezdte megváltoztatni ezt a perspektívát. A tér határtalanná lett. Az idő szerves tartammá alakult. S ennek a vitalizált területnek bensejében a Világ elemei olyan bensőséges kapcsolatokat fejlesztettek ki, hogy mindegyiküknek megjelenését csak az egész rendszer együttes történetének szerepével lehetett felfogni. A Teológusok álló (statikus) Világmindenségének helyét az emberi szemléletmódban ellenállhatatlanul foglalta el a genezis állapotában lévő Világegyetem. S ebből az új intuícióból szintén kikerülhetetlenül született meg egy sajátos misztika is: az Evolúció földi és kozmikus jövőjébe vetett hit, amely többé-kevésbé imádásra kész. Így tehát a Szentírás magyarázattal összefüggő részlet-nehézségek hátteréből alapvető vallási antinómia keveredett elő, ugyanaz, amely sötétlőn szüremkezett a Galilei-vitába. Megmozdult a Világmindenség s ezzel a Világnak teljesen immanens Istensége az emberi tudatban kezdett fokozatosan helyébe lépni a transzcendens keresztény Istennek… Íme, a katolikus Hit napjainkban egyre jobban került ennek a halálos veszélynek fenyegető ökle alá. Nos hát a végre kiérett konfliktusnak ezen a kritikus pontján kezd kirajzolódni a hívőnek visszahatása. A katolikusok mindeddig védekező álláspontot foglaltak el a tudományos új-evangéliummal szemben. Hadviselési módszerük csak arra korlátozódott teljes egészében, hogy megmutassák: álláspontjuk minden új felfedezés ellenére is fenntartható; (végső esetben) elismerni, hogy az Evolúció csak esetleges hipotézis, de minden esetre gyönge lábon áll. De hát miért ez a félénkség? Mondottam föntebb, hogy a keresztény dogma a megszületésekor szinte akaratlanul alkalmazkodott fixista típusú Kozmoszhoz. Nem is lehetett volna másképp, hiszen abban az időben az emberi ész nem is képzelt el más formát a Világ számára. De mi történne, ha a régi görög Egyházatyák által tört úton megpróbálnánk

112 mozgó-típusú Világegyetembe áttenni a kinyilatkoztatott tényeket? … Íme erre figyelt föl napjainkban a keresztény gondolkodók egy része (s egyre növekvő csoportja). S a kísérlet eredménye nem sokáig váratott magára. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hagyományos Krisztológia nemcsak hogy elviselni képes a Világ evolútív struktúráját; de minden véleménnyel ellentétben ennek az új szerves és egységes miliőnek ölén, a Térnek az Időhöz kötött ilyen sajátos pályáján fejeződik ki legszabadabban és legdúsabb lombozattal. Ebben a miliőben ölti magára igazi formáját. Krisztus hatalmas kozmikus jellemvonásai, amelyek (főleg Szent Pálnál és Szent Jánosnál) egyetemes és végleges elsőséget adnak Neki a Teremtés fölött, nagyon jól voltak alkalmazhatók erkölcsi és jogi magyarázathoz is. De valódi hangsúlyt csak az Evolúció keretében kapnak, föltéve, hogy ez az Evolúció egyszer s mind szellemi és összpontosuló típusú (s pontosan efelé hajlik maga a Tudomány, amennyiben az Embernek végleg megadja helyét a Természetben). Ezt leszögezve állíthatjuk, hogy semmi sem könnyebb és vonzóbb, mint a kinyilatkoztatott Krisztogenezisben keresni végső magyarázatot és teljes betetőzést a tudósok Kozmogenezisére. Kereszténység és Evolúció: nem két összeegyeztethetetlen látásmód, hanem két olyan perspektíva, amelynek rendeltetése, hogy egymásba kapcsolódjanak és kölcsönösen egészítsék ki egymást. De hát ugye már a nyelvgyakorlat ösztönös fordulataiban is lényegében ott találjuk már fégóta ezt a szövetséget? Teremtés, Megtestesülés, Megváltás: ugye hogy ezeknek a szavaknak már nyelvtani formája is inkább folyamatot juttat eszünkbe, semmint helyi vagy pillanatnyi történést? Én azt gondolom, hogy a keresztény gondolatvilág saját testébe fogadja és magához idomítja a modern evolúciós látásmódot, s ennek következtében egyszerűen leomlik az a válaszfal, amely négy évszázad óta folyton csak nőtt az Ész és a Hit között. S ha egyszer már leomlik a fixista akadály, most már semmi sem akadályozza meg katolikusokat és nemkatolikusokat, hogy egy frontot alkotva, kéz a kézben meneteljenek a Fölfedezés nagy utain. De vajon annyit jelent-e ez, hogy a tegnap még szembenálló felek között végleg megszűnt minden ok arra, hogy különbözzenek egymástól? Nem. Mert a Kutatómunka közös és azonos formája mögött még két különböző szellem ismerhető fel bennük, s ezek még hosszú időn át szembekerülhetnek: egyrészt a fauszti szellem, amely sorsunk titkát az Emberiségnek abban a veleszületett hatalmában látja, hogy saját erejével teljesítheti be önmagát; másik oldalon pedig a keresztény lelkiség, amelynek építő erőfeszítése azzal az Istennel akar egyesülni, aki fenntart és vonz minket magához a fejlődő Világ minden erején keresztül. Persze e két szellemiség között lényegében és finomabb formában megint csak előtűnik a Tudomány és a Vallás között fennálló régi antagonizmus. De ennek az új konfliktusnak természetében már nincs semmi terméketlen és lealázó. Vége a régi ellentétnek mobilisták és immobilisták között. Ezentúl katolikusok és nem-katolikusok már egyetértenek alapvető hitükben: mindnyájan hisznek a Föld előrehaladásában. Csak az a kérdés, hogy kettejük közül ki látja meg és ki éri el a legmagasabb csúcsot. Úgy tűnik, hogy ebben a nemes versenyben a tiszta tudomány emberei nagy átlagban még a fauszti lelkiségnek adnak elsőséget. De lelke mélyén a keresztény már nem kételkedik, hogy az utolsó szót ő mondja ki. Mert végeredményben csakis az ő krisztusi világképe adhatja meg az emberi erőfeszítésnek azt a két elemet, amely nélkül tevékenységünk nem valósíthatná meg véges-végig előretörő útját: 1/. értéket ad neki (valorizáció), 2/. szeretettel járja át (amorizáció).

113 Először: isteni kezesség, hogy munkánk gyümölcse - minden halál ellenére visszafordíthatatlan és elveszthetetlen. Aztán pedig egy olyan Cél vonzása, aki - mert személy-fölötti /szupra-perszonális/ természetű - lelkünk mélyén felfakasztani képes a szeretet erőti, amik mellett elhalványulnak és semmit sem érnek a szellemi energia összes többi formái. Az Evolúció a Tudomány szülötte. De végeredményben talán csakugyan a Krisztusba vetett hit fogja megtartani bennünk a jövőben is az Evolúció szeretetét. Részlet az Esprit c. folyóiratból, az a fejezet, amelynek címe: Szembenézünk a modern értékekkel, Párizs, 1946 augusztus

AZ EVOLÚCIÓ ESZMÉJÉNEK TUDOMÁNYOS BIZTOSSÁGI FOKAIRÓL Immár egy évszázada, hogy a Természettudományok vájta résen át beszivárgott az emberi tudatba az evolúció eszméje, s végül a megismerés tapasztalati területét teljes egészében áthatotta. Érdekes tehát megkérdeznünk, vajon valóban milyen mélységben itatta át szellemünket, vagyis hogy az általa nyitott perspektívákról máris mennyire állíthatjuk, hogy végérvényesen beletestesültek a Tudományba. Azt gondolom, hogy e szempontból jó lesz megkülönböztetnünk három irányt (vagy fokot) az evolúció eszméjében. E három fokot a csökkenő egyetemesség és csökkenő biztosság rendjében a következőképp lehet bemutatni: 1. Az első, egészen általános fokon az evolúció tudományos fogalma egyszerűen csak annak a ténynek állítását foglalja magában, hogy a világon minden tárgynak, minden eseménynek valami olyan előzménye van, ami előkészíti megjelenését a többi jelenség között. Ebben az értelemben a tudományos evolúció fogalma ezt állítja: történeti szempontból minden csak születés útján jelenik meg, s ezért mindenegyes elem a Világegyetemben valami révén, ami őbenne van - láncszem egy olyan szétvághatatlan láncban, amely meghosszabbodik, ameddig csak ellátunk hátrafelé és előre is. Ez persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy egymásra következő két láncszem között ne lehetne mutáció, ugrás, kritikus fok a fölbukkanáskor. Azt akarja mondani, hogy minden érzékelhető dolgot valami megelőz az időben, meg az őt körülvevő térben is, s ennek alapján a dolgok teljes együttese olyan hálózatot alkot, amiből tapasztalatunk semmiképp sem bír kilépni, s aminek belsejében a tárgyak (a háló csomói) nem helyezhetők tetszőlegesen ide-oda. Az általánosításnak ezen a fokán az evolúció csak a Világegyetem alapszövetanyagának szervességét (organicitását) jelenti: időbeni szervesség kapcsolódik

114 össze térbeli szervességgel. Igen erősen hangsúlyozom, hogy az egyetemességnek ezen a fokán nem lenne elég bizonyossági fokról beszélni. Ehelyett azt kell mondanunk: evidens. Korunk számára az evolúció tudatosítása egészen másvalami és sokkal több is, mint egy újabb tény fölfedezése, még ha bármily óriási és fontos is ez a tény. Olyan az, mint amikor a kisgyerekben felvirrad a térbeli mélység érzéke. Mi is új dimenzió érzéklésére jutottunk el. Az evolúció eszméje: nemcsak egyszerű hipotézis, mint ahogyan néha még ma is mondogatják, de minden tapasztalatnak alap föltétele, - vagy ha úgy tetszik: az az egyetemes vonalgörbe, amihez - ha tudományosan érvényesek, vagy ha csak pusztán elgondolhatók akarnak maradni - ezentúl már idomulniuk kell a Világegyetemről alkotott minden jelenlegi és jövőbeni elgondolásnak. 2. Menjünk egy lépéssel előbbre. Abban az organikus tér-idő-rendszerben, amelybe záródik tudományos megismerésünk, elvileg két általános elosztódás-típus lehetséges: vagy rendkívüli tülekedés, avagy pedig valamerre irányuló folyamatok (most nem fontos megkülönböztetnünk, hogy ez az irányvétel statisztikai vagy finalista-e). Ezen a ponton már elhagyjuk előbbi szempontjainkat s a megfigyelt tények területére lépünk. Mit mondanak a tények? A Tudomány jelenlegi fokán kétségbevonhatatlannak mutatkozik, hogy - legalább is statisztikai hatásokkal - áramlatok, két áramlat rajzolódik ki tapasztalatilag a kozmikus Alapszövetanyagban: egyik szemmel láthatóan egyetemes; szétesés (dezintegráció) során fokozatosan veszi vissza az anyagot elemi fizikai sugárzási energiára; a másik látszólag helyi jellegű és egybeesik valamiféle energetikai éterrel, amelyben az anyag hihetetlenül bonyolult építményekké rendeződik s ezzel olyan szervezett korpuszkulák alakját ölti magára, hogy bizonyos pszichés bensőség jelenik meg és növekszik a bonyolódással együtt. Özönlés, sodródás a bonyolódás és a tudat felé: íme ebből áll az egész Élet-jelenség. Talán még ingadozunk, hogy megállapítsuk, vajon e két folyamatnak - a szétesésnek és a csoportosulásnak - mi a viszonylagos fontossága és értéke a Világegyetemben; többékevésbé szükséges-e, hogy egymást kiegészítsék a kozmikus nagy szerkezetben; milyen lesz végleges egyensúly-állapotuk. De hogy léteznek, az számunkra végleg biztos. 3. Igyekezzünk most még előbbre jutni, s most már kifejezetten vizsgáljuk az Élet áramlását. Mondottam, hogy ez az áramlás a maga egészében véve is ama mintegy hatszáz millió év óta, hogy követni tudjuk - szüntelenül s egész teljességében emelkedett a bonyolódás-tudat irányába (ez teljesen biztos). De vajon növekszik-e még most is? S ah igen, hát akkor szerteágazó, avagy összpontosuló-e a menete? S ha összpontosuló, akkor meg merre tart pályájának tengelye? Itt - és csak itt - lépünk a hipotézisnek, vagyis a tevékeny tudományos gondolatnak még meg nem szilárdult területére. Tehát amit e ponttól kezdve mondok, az ma még nem biztos. Ha pedig előrenézek a jövőbe, fölvetem ezt a kérdést: vajon a holnapi meggyőződéseink - már ami a biológiai evolúciónak (sőt egyszerűen az evolúciónak) pontos formáját és jövőjét illeti - nem föggnek-e lényegesen attól, hogy a tudományosan alaposan kifejlesztett gondolkodás milyen eszmét enged végleg kialakulni a szociális emberi jelenség természetére vonatkozóan. Körös-körül rendkívüli látványt nyújt az Emberiség: mindenütt jelen van egy zoológiai csoport, ágai - ahelyett hogy egymástól elválnának, mint ahogy eddig mindig történt az állati fajok esetében - egymásra hajlanak s magukra göngyölődnek; és ez úgy játszódik le,

115 mint az egész bolygóra kiható (planetáris) mechanikus szerkezetnek és valami sajátos pszichizmusnak működése; s persze egy olyan reflexív tudat-típus hatására, amely meghatározza minden elemnek bensőséges viszonyát, kölcsönös kapcsolatát a csoporton belül. Ez az óriási tény számunkra még banálisnak tűnik, mert hozzászoktunk, hogy természetesnek tekintjük, vagy pedig jogi formulákba rejtjük. Ha viszont az Élet szerves folyamatába állítjuk vissza, akkor azonnal követel és ajánl is valamiféle magyarázatot. A bonyolódás-tudat törvényének megfelelően, végig az emberi történeten, vajon nem tárul-e elénk valami ultra-szintézis látványa, amely teljesen újfajta szuper-organizmusba igyekszik csoportosítani - most már nem atomokat, molekulákat, sejteket, hanem egyedeket, sőt egész törzságakat. Más szavakkal kifejezve: a körülöttünk mindenütt kollektivizálódó Emberiség tudományos szempontból nem azt jelenti-e, hogy valami szuper-komplex jelenik meg a Világegyetemben?... Ez a perspektíva fantasztikusnak tűnik. Az viszont biztos, hogy - mivel teljesen logikus - egyre több higgadt szellemben kezd teret hódítani. S következménye az, hogy lehetséges választ ad éppen azokra a kérdésekre, amelyek függőben maradtak az evolúció valódi természetére vonatkozóan. Mert hát e szempontból nézve: a/ világossá válik, hogy a világnak az az élő része, amihez mi tartozunk, ma még nem szűnt meg emelkedni a magas bonyolult valóságok irányában. b/ Aztán az is előtűnik, hogy azoknak a sugaraknak látszólag széttartó rendszere, amelyeket az Élet rajzolt ki fölfelé tartó növekedése során, az Embertől kezdve olyan régióba lépett, amelyben már összpontosulóvá válik. c/ Végül az is elkerülhetetlenül áll elénk, hogyha a végpontját is el akarjuk képzelni ennek az összpontosulásnak, hát akkor vegyük azt is számításba, hogy valahol a jövőben valamiféle csúcspont fog előtűnni, ami meg fog felelni annak az egyetemes reflexióállapotnak, ahogyan a Föld gondolkodó elemei önmagukra hajolnak; s ennek a csúcspontnak kialakulása egyébként is összeesik a visszafordíthatatlanság igényének ama maximumával, amely korról korra egyre növekszik az emberi szív mélyén. Ez végeredményben azt jelentené, hogy törékenysége és improbilitása ellenére éppen a bonyolultság (vagy legalább is az a tudat, amelynek kísérője a bonyolultság) van arra hivatva a Világegyetemben, hogy végleg diadalmaskodjék az egyszerűség felett. Ismétlem: itt elhagyjuk a biztosság területét, de ennek fejében az kárpótol, hogy az evolúció kérdésében végre előttünk áll az igazi nagy Probléma.

Atti del Congreso internazionale di Filosofia Promosso dall’ Instituto di studi filosofici, Róma, 1946 november 15-20.

116

ÖKUMENIZMUS Jelenleg valamiféle ökumenizmus keresi önmagát. Elkerülhetetlenül függ össze a Föld pszichés érlelődésével, tehát sikert fog elérni. De még bizonytalankodom, hogy milyen körülmények között fog létezni és megvalósulni ez az ökumenizmus, - vagy inkább egyre világosabban látom, hogy jelenlegi megfogalmazásaikban a mostani nagy alapvető misztikus áramlatok közvetlenül még összeegyeztethetetlenek. Nem azt mondom, hogy a mélyből jövő törekvésük nem egyeztethető össze, hiszen az mindegyikben ugyanaz. A három alapvető döntés: Főleg a keleti áramlatról gondolom, hogy a keresztény-nyugati iránnyal ellenkező úton halad. A keleti misztikának szubsztrátum-Istene van, akiben a Világ elemei és meghatározói szinte végtelen sugarú szféra ölén olvadnak fel. A keresztény-nyugati misztikában feszülő Isten van, a szeretet Istene, aki minden személyivé-válás és minden határozott vonás beteljesítője, és egyetemes összpontosulás központjaként rajzolódik ki. Azt gondolom, hogy ugyanígy egy másik fajta gyökeres pszichológiai kétirányúság létezik a keresztények között (vagy más különféle csoportok képviselői között) aszerint, hogy vallási Hitük eredeteként elfogadnak-e vagy visszautasítanak valamiféle olyan Hitet, amely az Emberben bízik. E három alapvető ingadozáson kívül még két, egymásra visszavezethetetlen magatartásmód mutatkozik a vallások egymáshoz közeledésében, mindaddig, amíg nem dől el, hogy az összpontosulásnak egyenértékű vonalak között kell-e történnie (szinkretizmus), avagy pedig egy kiváltságos, központi tengely mentén, olyan Krisztus körül, aki (kozmikus méltóságban) összemérhetetlen akármelyik prófétával vagy Buddhával. ( Keresztény és biológiai szempontból csak az a felfogás lehetséges…)

Fölvetem a kérdést, hogy ilyen körülmények között az ökumenizmusnak két, egyedül hathatós útja jelenleg nem lehetne-e:

(a csúcs szempontjából lehetséges ökumenizmus) 1/. keresztények között kibontakoztatni az ultra-ortodox és ultra-emberi kereszténységet, csakugyan kozmikus méretben;

(ökumenizmus az alap szempontjából) 2/. általában, emberek között: meghatározni és kifejleszteni az Emberiség jövőjébe vetett emberi hit alapjait. Ha ez a két erőfeszítés összekapcsolódnék, automatikusan jutnánk el a várva-várt ökumenizmushoz, hiszen ha véges-végig következetesen kifejlesszük az Emberiségbe vetett hitet, akkor nem találhat kielégülést a teljesen kibontakoztatott Krisztuson kívül. Félek, hogy minden másfajta módszer csak zavarhoz, meg erőtlen és eredetiség nélküli szinkretizmushoz vezetne. Hogy egymásra találhassunk, ahhoz lényegében az hiányzik, hogy nincs világos fogalmunk egy jól meghatározott típusú (és valódi) Istenről, és egy hasonlóan jól

117 meghatározott típusú Emberiségről. - Ha mindenegyes csoport megtartja saját Isten-típusát és saját Emberség-típusát (és mivel ezek a típusok különböző veretűek), akkor nem jöhet létre komoly megegyezés: ebben az esetben csak ellentmondásokra vagy merőben érzelmekre épülne.

Azt hiszem, hogy ilyen körülmények között még korai lenne a közeledés vagy szövetség a ki nem tisztult ökumenikus mozgalmak között. (Persze egyetemes szimpátia lehetséges.) N.B. Az alapvető döntések nem függetlenek egymástól. Például az Emberbe vetett hit mellett való döntés magával hozza a Feszülés Istene mellett vállalt döntést (és viszont), sőt még valószínűbben azt a döntést is, amely (egy krisztusi mag körül kialakuló) cefalizált /agyfejlettségében növekvő/ Világegyetemet fogad el.

Párizs, 1946 december 15.

A KUTATÓMUNKA VALLÁSI ÉRTÉKE Egyik utóbbi levelében rendi Generálisunk a Jézus-Társaság tagjai számára tervezett apostoli átütő erejű feladatok között első helyen említette a Kutatómunkát (a tudományos Kutatást és általában a szellemi élet minden területén). Szeretnék ezzel kapcsolatban Önök elé tárni és ítéletükre bízni néhány olyan gondolatot, amelyek - bár sajátos, de szerintem szilárd oldalról - próbálják igazolni a Rómából számunkra érkezett elirányítást. 1. Először is figyelnünk kell arra, hogy egy és fél évszázad alatt milyen rendkívül fontos lett a Kutatómunka az emberi feladatok és gondok között. Egyrészt történeti kutatások, amelyek meg akarják határozni a múlt Világ fázisait, pályavonalát; másrészt kísérleti kutatómunka, melyet teljesen leköt a Világegyetem jelenlegi struktúrájának elemzése s átjár az a remény, hogy kezünkbe vehetjük a minket magával sodró mozgás kormánykerekeit. E két irányban milyen óriási és izzó a lelkesedés szerte a világon! - Még nem is olyan régen különc és képzelődő embereknek nézték a kutatókat, igazában kevesen is voltak, s többnyire kivételes, eredeti alakoknak tekintették őket. Ma már millió és millió ember kutat, minden területen és szervezett tömegekként. Ha a kutatómunkára mozgósított emberek számát, a fölemésztett pénzösszeget, a felhasznált energiamennyiséget vesszük tekintetbe, elmondhatjuk, hogy a Kutatómunka egyre inkább a Világ Nagy Vállalkozása lesz. Már nem számít többé luxusnak vagy szórakozásnak; életbevágó emberi tevékenység fokára és méltóságára jutott, bizonyára annyira vitális kérdéssé vált, akárcsak az Emberiség ellátása és szaporodása. Korunkat gyakran jellemzik a tömegek szociális előretörésével. Ugyanilyen

118 jogon jellemezhetnénk a Kutatómunka Növekedésével (s egészen mélyen össze i9s függ ez a két esemény…) 2. A Kutatómunka modern Növekedése… A tény önmagában kétségbevonhatatlan. De hogyan értelmezzük? Véleményem szerint ennek a jelenségnek csak egyetlen magyarázata lehetséges. S ennek a magyarázatnak alapja igen-igen egyszerű és következményeit tekintve ugyanakkor roppant forradalmi is: a tények nyomására végre el kell fogadnunk, hogy az Ember a Természetben még nem befejezett, még nem teljesen megteremtett lény, hanem hogy bennünk és körülöttünk teljes erővel folyik a fejlődése. Egyrészt ha kollektív teljességét tekintjük, az emberiség egyre határozottabban törekszik arra, hogy szervezetten csoportosuljon valami felsőfokon gondolkodó együttesbe, amely - ha jól megvizsgáljuk - nem mutatkozik másnak, mint ama folyamat meghosszabbításának, melynek vonalán a Tudat már az Élet legősibb megjelenése óta folyton-folyvást mélyül, mert egyre bonyolultabb szervezetek állnak rendelkezésére. Ez lehetne annak a nagy szociális jelenségnek mély értelme, amelyben küszködünk. - Másrészt pedig éppen e kollektív szuper-reflexió működésének köszönhetjük, hogy az emberi szellem éppen most és szemünk láttára válik arra képesnek, hogy feltárja és kezébe vegye azokat az anyagi rugókat, amelyek valószínűleg lehetővé teszik (közvetlenül hatva a szaporodás, az átöröklés és a morfogenezis törvényeire), hogy még előreláthatatlan határok között tetszés szerint idézzük elő és befolyásoljuk saját szervezetünk átalakítását (beleértve az agyat is…). Íme jelenleg itt tartunk. Komolyan gondolom, hogy ez a magyarázó szempont teljeseb elfogadható: az Embertől kezdve reflexív módon iramlott neki a Fejlődés, mert önmagára hajolt vissza. Ha elfogadjuk ezt a szempontot, vajon nem világosodik-e ki minden s nem kapja-e meg valódi súlyát abban a jelenségben, amit a Kutatómunka Növekedésének neveztem? Lázas szenvedély hajtja az embereket, hogy tudjanak és uralkodjanak a dolgok felett. Mindenütt ezt látjuk (vagy részt is veszünk benne). Lehet hogy ez a kutatóláz kezdetben összekavarodott a kíváncsiság merő válságával, vagy pusztán azzal az igénnyel, hogy kutassuk fel a Világmindenségnek azt a részét, ami rendelkezésünkre áll. Mert ha (amint kezdjük gyanítani már) az Élet növekedése még nem fejeződött be a Földön, akkor a válság sokkal fontosabb és jelentőségteljesebb. Mert bizony akkor a mi modern kutató- és föltaláló munkánk kiterjedésében és fokozódásában egy egész új biológiai rendszer tűnik föl a Világban: az Evolúció emberivé vált fázisa. Hogy a kutatómunka egyre inkább meghódítja az emberi tevékenység területét, ez sem nem délibábkergetés, sem nem divat, nem is véletlen; hanem egészen egyszerűen azért van így, mert az Ember fölnőtté vált s ezért ellenállhatatlanul jut el oda, hogy saját kezébe vegye a Földön az Élet fejlődését, és mert a Kutatómunka éppen (reflexív fokon) fejezi ki ezt az evolútív erőfeszítést: ne csak létezzünk, de többé is váljunk; nemcsak fönnmaradni akarunk, hanem visszafordíthatatlanul akarunk véglegesen élni. 3. S ekkor - ha nem tévedek - napnál világosabban áll elénk a válasz arra a kérdésre, amelyet kezdetben fölvetettünk: Számunkra, jezsuitáknak, miért annyira fontos, hogy olyan fokon vegyünk részt az emberi Kutatómunkában, hogy átjárja, egészen átitassa hitünk és szeretetünk Krisztus iránt? Miért? Egészen egyszerűen azért, mert (ha annak, amit eddig

119 elmondtam, van értelme) a Kutatómunka az a forma, amely mögött ott rejlik és a lehető legfeszültebben dolgozik Isten teremtő hatalma, körös-körül mindenütt ebben a természetben. Kutatómunkánkon keresztül új lét, valami tudat-többlet születik a Világban. Ez az új teremtmény nem maradna-e befejezetlen, élhetetlen, életre-képtelen, ha (lehetőleg már születésétől fogva) nem kerülne a lehető leghatározottabban a Megtestesülés és a Megváltás kiegészítő formáinak hatása alá? Lényegileg, ontológiailag, a Kutatás minden gyümölcse természeténél fogva krisztusivá tehető (christificabilis et christificandus : krisztusivá alakítható és kell is hogy krisztusivá tegyük), azért, hogy a Világ véges-végig kiteljesedjék. Tehát nekünk, papoknak, ott a helyünk, ahol felbukkan minden igazság és minden új erő: azért, hogy Krisztus formálja ki - az Emberen keresztül - a mozgó Világegyetem minden növekedését. Ez a kérdésnek az az oldala, amelyet teológiának nevezhetnénk. Ha megengedik, ugyanazt az igazságot fejezzük ki a pszichológia és a belső élet fogalmaival. A Tudomány csaknem mágikus hatalmat ad az Embernek, hogy irányítsa az Evolúció pályáját. Elkerülhetetlen, hogy ennek az erőnek hatására a modern Ember meg ne érezze, hogy a Jövőhöz, a Világ Haladásához valamiféle vallás köti, amit gyakran (én azt hiszem hogy jogtalanul) új-pogányságnak neveznek. Hit a Világ valamiféle evolútív meghosszabbodásában; s ez a hit találkozik az evangéliumi teremtő és személyes Egy-Istenbe vetett hittel; egy Előttünk-Járóra épülő neo-humanista misztika, amely ütközik a FölöttünkLévőt valló keresztény misztikával: látszólagos konfliktus a transzcendens Istenbe vetett régi hit és az immanens Világegyetembe vetett új hit között. Ha nem tévedek, hát a modern vallási válság leglényegesebb eleme, vagyis az, ami tudományos és szociális síkon jelentkezik, éppen ebben a konfliktusban található meg. Hit Istenben és Hit az Emberben vagy a Világban. Meg vagyok győződve, hogy Isten Országának előbbre jutása jelenleg teljesen attól a problémától függ, hogy (nem felületesen, hanem szervesen) össze tudjuk-e békíteni egymással ezt a két áramlatot. A Két Hit Problémája. Milyen módszerrel oldjuk meg? Kire bízzuk a feladatot, a missziót, hogy megoldja? Először is világos, hogy a modern apologetikus erőfeszítésnek ( nem nagyon szeretem az apologetika szót, mert túlságosan beképzeltnek érzem, mintha csak övé lenne az igazság de nem találok rá jobb kifejezést), tehát ennek a modern hitvédelmi munkának olyan értelmi reflexiónak kell lennie, amely meghatározza, hogy a Két Hit (hit az Istenben és hit az Emberben) egyáltalán nem ellenkezik, hanem éppen ellenkezőleg két lényeges összetevőjét alkotja a teljes emberi-keresztény misztikának. Nincs igazán élő keresztény hit, ha fölfelé szálló mozgásában nem éri el és nem magasztosítja föl a szellemi emberi dinamizmus teljességét (az anima naturaliter christiana teljességét). És lélektanilag lehetetlen az Emberbe vetett Hit is, ha a Világ evolútív jövője nem csatlakozik a transzcendens vonalon valami visszafordíthatatlanul személyivé-tevő központtal. Végeredményben: Lehetetlen Fölfelé menni, ha nem mozgunk Előre. Nem is haladhatunk Előre, ha nem szállunk Fölfelé. E téren a keresztény gondolatvilág egyetlen nemzedék távlatában, a profán gondolatvilág nyomására, elmélyítette a Részesedés (participation) és a Megtestesülés fogalmát, s ezáltal csaknem sikerült neki egyetértenie a mával. S ez óriási megkönnyebbülést jelent hívőnek és hitetlennek egyaránt, s minden bizonnyal Isten nagyobb dicsőségére is szolgál. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy ez az első siker milyen fontos!

120 De azt se felejtsük el, hogy akármilyen ragyogó dialektikával mutatjuk is be a Két Hit összehangolhatóságát, mégis mindig meddő marad, amíg nem mutatja meg a világnak, mit jelent valódi átélése. Hogy elméletileg, in abstracto a világban egybeesik a Fönt és az Előre, az rendben van, sőt már rengeteget jelent. De hogy valóban meggyőző és ragályként hódító legyen ez a megoldás, ahhoz még az is szükséges, hogy tényleg, valóságban is kiállja a próbát, azaz beváljék az életben (in vivo). Hogy az Istenbe vetett Hit és az Emberbe vetett Hit között létrejöjjön az az eredő, amelynek hatására - szentül meg vagyok győződve - a Kereszténység holnap neki fog lendülni (akárcsak az Evolúció, és az Evolúcióval együtt!), ehhez nem értekezések és könyvek, hanem emberi példák kellenek számunkra: emberek, akiket szenvedélyesen és egyszerre lelkesít a kétfajta Hit, s ezért egyetlen szívben alkotják meg magukban a két misztikus hatalom összekapcsolását, hogy aztán a maguk környezetében meg is valósítsák a valóra vált szintézist; emberek, kik annál jobban meg vannak győződve az emberi Erőfeszítés szent értékéről, minél inkább elsősorban Isten érdekli őket. - Elériot és Wrighték előtt is sokan számítgatták a levegő-ellenállást. A repülés mégis csak akkor kezdett valóban létezni és meghódítani a Földet, amikor csakugyan kezdtek repülni is az emberek… S ezzel már közvetlenül jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy a Kutatómunka mennyire fontos a Jézus-Társaságban. Története folyamán, születése körülményei és családi hagyományai folytán a Társaság mindig védte és támogatta a keresztény Humanizmust. Régebben ez az ösztönszerű magatartás jóformán csak Szépirodalom (vagy Matematika) és a Vallás között létrejött s eléggé fölszínes kapcsolatban fejeződhetett ki. De ma, amikor a modern Új-Humanizmusról van szó (amely már nem a régi Nagyok tisztelete és utánzása felé irányul, hanem valamiféle Szuper-Ember megszületésére), súlyosan komollyá és felelősségteljessé válik az a szerep, amellyel hagyomány alapján vagyunk megbízva az Egyházban. Noviciátusainkban évről-évre jelentkeznek olyan fiatalemberek, akikben (éppen mert korunk emberei) lobogva ég az Emberiség jövőjébe vetett hit lángja. Ne sokat habozzunk, oltsuk beléjük azt a kötelességet s adjunk meg nekik minden lehetséges alkalmat, hogy tápláljuk és fokozzuk bennük ezt a tüzet éppen annak a Tűznek erejével, amelyet minálunk keresnek: a Megtestesült Isten Szeretetének Tüzével. Mit késlekednénk, vessük őket az emberi Kutatómunka kellős közepébe (persze a megkívánt elővigyázattal - ez természetes): nem azokba a semleges vagy túlhaladt zónákba, ahol lassul az előrejutás (itt a Múlt Tudományainak nagy részére gondolok), hanem azokba az aktív és kritikus zónákba, ahol ma azért küzdenek, hogy az Anyagnak és az Életnek nagy városait építsék meg. Ugye hogy az a mi elsődleges Hivatásunk, hogy - ha talán igen veszélyes vállalkozás is, de minkét vonalon teljes hívőket neveljünk ki? Mert hát ha valaki - amint már mondottam is - in actu et in vivo: tettekkel és élettel megvalósíthatja annak a két Hitnek lényegbevágó szintézisét, amelyek ma ütköznek össze a világban, hát erre a hagyomány és szellemi képzés alapján éppen Szent Ignác fiai képesek, de azzal a lényeges föltétellel, hogy istenigazában megértették azt az alapvető igazságot, melyben (ha nem túlzok) éppen a modern szellem lényege és igényei fejeződnek ki: Krisztus Országa, amelynek építésére szenteljük magunkat, akár harcban, akár békében is csak olyan Földön szilárdulhat meg, amelyet a Technikának és a Gondolatnak minden eszközével emelünk emberré-válásának legmagasabb fokára. Egész mondanivalómat szeretném összefoglalni egy olyan mondatba, melynek durva egyszerűségét Önök kijavíthatják majd: Nekünk, jezsuitáknak, nemcsak érdeklődnünk kell a Kutatómunka iránt s nemcsak kölcsön kell adnunk magunkat a Kutatás erőfeszítéseinek,

121 hanem hinnünk is kell benne, mert hittel végzett Kutatómunka éppen az a terület, amelyen kiépülhet az egyetlen emberi-keresztény misztika, amely holnap megteremtheti az Emberiség egyet-akaró lelkületét.

Ezt az elmélkedést P. Teilhard Versailles-ban, 1947 augusztus 20-án olvasta fel azon a tanulmányi héten, amelyet a Jézus-Társaság papjai rendeztek.

EMLÉKEZTETŐ JEGYZET AZ EMBERISÉG BIOLÓGIAI STRUKTÚRÁJÁRÓL Mindazok (etnográfusok, politikusok, ökonómusok, moralisták), akik hivatásszerűen tanulmányozzák és építik a Társadalmat, gyakorlatilag úgy dolgoznak, mintha a szociális Ember olyan szűz viasz lenne a kezük között, amelyet tetszés szerint gyúrhatnak. Pedig az az élő anyag, amit ők kezelnek, éppen ellenkező tulajdonságú: biológiailag és történetileg ütötte rá pecsétjét a növekedésnek néhány teljesen határozott vonala. Ezek a vonalak eléggé hajlékonyak s ezért fölhasználhatják őket az új Föld építészei; de ugyanakkor eléggé szilárdak is, s ennélfogva levegőbe röpítenek minden olyan rendező kísérletet, amely nem tartja őket tiszteletben. Ezeket az alapvető szerkezeti sajátságokat mindenkinek ismernie kellene. Én most megpróbálom, hogy igen röviden felsoroljam őket, jellemvonásaikkal együtt. E sajátságokat háromra vezethetjük vissza. 1. Minden természetes kozmikus elem két-fókuszos természetű Egészen általánosan azt mondhatjuk, hogy minden kozmikus szemcsés elem szimbolikusan ábrázolva - úgy viselkedik tapasztalatunk területén, mint egy ellipszis, amelyet két, egyenlőtlen feszültségű és változó fókusz határoz meg: Az F1 az anyagi elrendeződés fókusza, az F2 pedig a pszichizmus fókusza; az F2 (tudat) kezdetben az F1 fókusz (bonyolultság) működésétől függően jelenik meg és növekszik, de aztán állandóan arra törekszik, hogy építő módon reagáljon az F1-re, hogy azt magas fokú komplikáltság felé vigye, s közben maga egyre inkább váljék egyénivé. - Az Élet-előtti zónában ( a végtelen kicsiny komplexitások területén, az atomok és molekulák zónájában) az F2 nem érzékelhető, vagyis gyakorlatilag zéró. Az ember-alatti Életben (a közepes bonyolultság zónájában) már

122 megjelenik az F2, de még csak gyengén befolyásolja az F1 növekedését, amely még igen automatikus marad. Az Embertől kezdve (az igen nagy bonyolultság zónájában) már a reflexív F2 igen nagy mértékben tölti be azt a szeretpet, hogy növelje az F1-et (a feltaláló működés révén), s arra vár, hogy talán el is szakadjon az F1-től, mert teljesen függetlenül tőle és átbillen, rázuhan arra, amit másutt Omega-Pontnak neveztem. A kozmikus Szövetanyagnak ez az első jellemvonása máris arra figyelmeztet, hogy teljesen haszontalan lenne arra vállalkoznunk, hogy bármit is úgy tegyünk szellemivé a Világmindenségben, hogy előzőleg vagy ugyanakkor ne növelnénk technikailag (a bonyolultságát). Ez a szabály fordított viszonylatban is érvényes. Próbáljuk közelebbről vizsgálni ezt a jelenséget. 2. A társadalmi jelenség szerves értéke Mivel életünk az emberi masszába merít, ezért ösztönszerűen hajlunk arra, hogy csak esetleges és felszínes csoportosulást látunk a szociális szervezkedésben. Ámde minél jobban tanulmányozzuk e társadalmi szervezkedésnek fejlődő természetét és pszicho-génikus (azaz tudatot szülő) tulajdonságait, annál inkább meggyőződünk, hogy a teljes egészében figyelt Emberiség (a Nooszféra) hatalmas természetes (tehát két-fókuszú) egységet alkot - vagy pontosabban kifejezve: alakít ki - a mi egyedi központjaink körül. Maga ez az egység pedig a föntebb elemzett Bonyolultság-Tudat egyetemes törvényének engedelmeskedik. Megvan az az előnyös helyzetünk, hogy ezt a jelenséget, amely ezen a területen igen világosan mutatja működését, hiszen igen-igen felnagyítva, a mi nagyságrendünkben jelentkezik, - igen jól kiolvashatjuk és a következő esemény-sort vehetjük észre benne: a/ Kezdetben az egész földre kiterjedő (planetáris) növekvő nyomás éri az emberi tömeget, amely viszont zárt felszínen gyorsan bontakozik ki (sokasodása révén). b/ Visszahatásként megszerveződik ez a szintén növekvő emberi tömeg, hiszen arra kényszerül, hogy önmagára-hajolva, saját magában elrendeződve csökkentse a planetáris nyomást. Ez az F1 kialakulása. c/ Ezzel együtt feszültté válik a kollektív tudat. Ezt a feszültséget az emberi partikulák elrendeződése (szervezkedése) váltja ki. Ez pedig az F2 növekedése. Ez az egész folyamat kétségtelenül jelzi előre, hogy az emberi történet további során milyenek lesznek e határozott pályavonal elemei. Mert hát az előbb mondottak alapján állíthatjuk, hogy az Emberiséget a jövőben semmi sem gátolhatja meg abban, hogy: - ne fokozná sajátmagának egységesítését; - hogy lentről, alulról ne automatizálná magát s ezáltal ne szabadítana föl egyre több használható energiát; - hogy föntről ne válnék állandóan szellemibbé, hiszen a technikai haladás által felszabadított energiát egyre jobban tudja átformálni.

3. Az Emberiség önmagára-hajló szerkezete

123 Amit a Nooszféra fiziológiájáról mondottam, csak akkor kapja meg igazi értékét, ha kiegészítjük, vagyis ha egy szempillantást vetünk filogenezisére. Ebből a szempontból (amely a Rendszertan látásmódja) az Emberiség úgy tárul elénk, mint olyan potenciális fajok nyalábja, amelyeket állandóan ér a planetáris nyomás, összepréselő hatás; viszont a pszichés egymásba-hatolás révén arra képesek, hogy egyik a másikra göngyölődjék. Azt is mondhatjuk, hogy zoológiai nyelven így határozható meg az emberi csoport: olyan állandó ág-hajtás (sajátossá-válás) eredménye, amelyet - térben és pszichésen hajló miliőben történő összpontosulás emel egyre följebb és állandóan szintetizál. Ez viszont lehetővé teszi, hogy megfogalmazzuk a következő két fontos szabályt: a/ Az első már ismerjük: az Emberivé-válás lényegében kollektív egységesítés folyamata. b/ A másik szabály viszont már új: számolnunk kell azzal is, hogy ebben a működésben az emberek nemcsak egyénileg, hanem etnikailag is képviselnek egymást kiegészítő, minőségileg különféle elemeket. Az Emberiség szerkezete természetszerűen oszlik ágakra, s ezért szinte azt mondhatjuk, hogy reflexív izotópok nagy száma alkotja, s mindenegyes ilyen izotóp sajátos erőkkel rendelkezik. S ha valaki nem veszi tekintetbe az emberi pikkelyek ilyen különféleségét s nem figyeli és nem biztosítja megfelelő arányú kibontakozásukat, az olyan hibát követne el, mintha külső és belső erejük ellen akarna dolgozni, miközben éppen ez az erő kötelezi őket, hogy egymásra-boruljanak. Ismétlem: a felsorolt különféle szerkezeti tulajdonságok még nem határozzák meg eléggé azt a problémát, amely elé állítja ma az Embert saját civilizációja. De lerögzítik e probléma megoldásának legáltalánosabb föltételeit. S ezért minden olyan tervet, javaslatot, amelyben e feltételek közül csak egy is hiányzik, vagy ellenkezőt akar, ingadozás nélkül dobhatunk papírkosárba, akárcsak a kör négyszögesítéséről írt tanulmányt.

Galluis, 1948 augusztus 3.

MI AZ ÉLET Mi az Élet? A fizika, a kémia, a biológia és földünk történetének tanulmányozása vállvetve, összpontosulva folyik. Azt hiszem, hogy nekik köszönhető, ha már kezdjük látni, miként bontakozik ki a fölvetett kérdésre adható válasz. Ezt a választ én most három pontban szeretném rögzíteni: I. - Egészen általánosan azt mondhatjuk, hogy az élet (ahogy az alkalmazkodásnak, szaporodásnak, átöröklésnek és a tudatnak főbb tulajdonságai jelzik) ma már nem fizikai-kémiai rendellenességként (anomáliaként) mutatkozik a tudományban,

124 hanem mint olyan végső forma, amelyet bizonyos körülmények között (kedvező hőmérséklet, elegendő idő az átformálódáshoz stb.) öltött magára a kozmikus alapszövet-anyag bizonyos egyetemes tulajdonsága, még ha általában nem is tűnik elő ez az egyetemes jellemvonás. Ez annyit jelent, hogy az életet jogosan nézhetjük a következőképpen: a világegyetemben őskezdettől fogva és mindenütt előnyomakodni készülődik; amint csak teheti mindenütt megszületik; s ha valahol megjelent, ott annyira növeli feszültségét, amennyire csak megteheti az idő és a tér határtalan kereteiben. II. - Már határozottabb formában: tudományos szempontból az élet egyre jobban úgy mutatkozik számunkra, mint szemcsés bonyolódás sajátos eredménye, amely igen nagy és igen komplex partikulák kiépülésével van összekötve. Mert hát számos kritikus küszöb ellenére is szakadás nélkül folytatódik az a pályavonal, amely a nagy molekuláktól a soksejtű élőlényekhez vezet: pontosan ez a görbe az, melynek vonalán megjelennek (a véletlen és a nagy számok játékán kívül dolgozva) az indeterminista, az önmagátelrendeződésből származó és a tudatos élet-eredmények. III. - Ezt leszögezve, nézzük csak tovább. Itt van a világban ez a titokzatos sodródás, amely egyre bonyolultabb és egyre bensőségesebb állapotok felé tart. De itt van egy másik sodró özönlés is (ezt már jobban kitanulmányozták és jobban ismerik), amely egyre jobban leegyszerűsödött és külsőségessé váló állapotok felé viszi ugyanezt a világot. Van-e e két áramlás között valami kapcsolat? S ha igen, hát milyen ez a viszony? Ez a két mozgás (élet és entrópia), amelyik (azt mondhatnánk) mennyiségileg annyira különböző jelentőségű, - hátha igazában egyforma kiterjedésű, ugyanolyan nagyságrendű és valamiképp ki is egészíti egyik a másikat? S ha így van, akkor milyen formában láthatjuk előre ennek a jelenségnek végső egyensúlyát? Lehet, hogy a holnap tudománya számára ebbe a végső kérdésbe sűríthető és ilyen formában vethető föl a világegyetem lényeges enigmája.

A Les Nouvelles Littéraries c. folyóiratban, 1950. március 2. Válasz André George egyik körkérdésére.

HA TELJES KÖVETKEZETESSÉGGEL KIDOLGOZZUK A BIOLÓGIÁT, ELVEZETHET-E MINKET ODA, HOGY ELJUTUNK A TRANSZCENDENSHEZ? Itt áll előttünk a kérdés: ha egy bizonyos irányban teljes következetességgel kidolgozzuk a biológiát, elvisz-e minket oda, hogy eljutunk a transzcendensbe? Azt gondolom, hogy erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk. S íme miért.

125 Bár igen sokszor elfeledjük, mégis tény az, hogy amit Evolúciónak nevezünk, csak bizonyos belső preferencia (elsődleges igény) szerint bontakozik ki: a végleges életet keresi (vagy ha úgy tetszik, hát sajátmagát akarja fönntartani). Ez az igény az Emberben határozottan ölt pszichés jelleget, az életvágy formájában. Végeredményben az élet vágya - és semmi más nem - építi alá és tartja fenn mindazon bio-fizikai energia teljes komplexumát, amelyeknek működése tapasztalatilag szolgáltatja a föltételeket az antropogenezishez. Ezt leszögeztük. De mi történik, ha egy szép napon arra jönnénk rá, hogy a Világegyetem olyan hermetikusan záródik önmagára, hogy semmiképp sem juthatunk ki belőle, - akár mert arra kényszerültünk, hogy vég nélküli körben forogjunk benne, akár pedig (ami igazában ugyanazt jelenti) mert teljes halálra vagyunk szánva ebben a Világmindenségben? Én azt gondolom, hogy rögtön és egy csapásra elvesztenénk szívünket, életkedvünket, akárcsak azok a bányászok, akik fölfedezik, hogy a bánya folyosója el van torlaszolva előttük; - bátorságvesztés és undor végleg aláásná, leállítaná az emberi lendületet, s örökérvényűen kipukkasztaná a reményt az emberi lélek mélyén. Mi mást jelent ez, ha nem éppen azt, hogy amióta az evolúciós mozgás reflexívvé lett, azóta már csak úgy tud folytatódni, hogy visszafordíthatatlannak, vagyis transzcendensnek fedezi fel önmagát: hiszen egy fizikai nagyságrend teljes visszafordíthatatlansága nem más,, mint a Transzcendencia biológiai kifejezése, - már amennyire az a visszafordíthatatlanság azt foglalja magába, hogy az Időre és a Térre jellemző szétehetőségi feltételek alól kimenekül az illető nagyságrendi élőlény. Az evolúció: kijárat valami felé, ami nincs alávetve a teljes halálnak. S ezért az evolúció: Isten keze, amellyel visszavisz minket önmagához. Ezt a tanulmányt valószínűleg 1951 májusában írta Teilhard (a Katolikus Értelmiségiek Hetével kapcsolatban)

KUTATÁS, MUNKA, IMÁDÁS (Íme azok az utolsó lapok, amelyeket Teilhard a halála előtt küldött. Kevéssel A Krisztusi c. utolsó műve után írta, amely a Teilhard Művei sorozatban később fog megjelenni. /A francia kiadó megjegyzése/)

126 Szép nyugodtan végezze csak tudományos munkáját és ne avatkozzék filozófiába, meg teológiába… - ezt a tanácsot (és figyelmeztetést ismételgették elöljáróim, egész életem folyamán. S azt hiszem, hogy még ma is ezt az utasítást adják annak a nagyszámú és kitűnő fiatal gárdának, amelyet - igen helyesen - most vetnek be a Kutatás területére. Én viszont tisztelettel szeretném megjegyezni - mindenkinek, akit illet - , hogy éppen ez a magatartás pszichológiailag járhatatlan, s egyébként pontosan ellenkezik is Isten nagyobb dicsőségével. Ezt azzal a biztos meggyőződéssel jelentem ki, amire feljogosít a probléma forrongó központi területén eltöltött ötven évem. 1. Tudományos szellem és hit az Előttünk-Lévőben Hogy érthető legyen gondolatmenetem, utalnom kell arra, hogy az emberi tevékenység minden területen szerves és szükséges viszonyban áll valami vonzással: függ attól az elég erős hatástól, amit tevékenységének végpontja gyakorol rá. Hogy a hegymászó elérjen a csúcsra, kell hogy fűtse az a szenvedélyes vágy, hogy el akarja érni a szirtet (s annál hevesebbnek kell lennie vágyának, minél meredekebb a csúcs felé vivő út). Ez a törvény egyetemesen érvényes. Tehát alkalmazhatónak kell lennie a tudomány esetében is: ama híres tudomány területén, amivel mindenki dicsekszik s aminek hódításait mindenki felhasználja, - de soha senki se kérdezi, vajon miféle mély pszichológiai forrásból táplálkozik ez az annyira szilárd és oly egyetemes emberi lendület. Földünkön a tudományos Kutatás egy évszázad óta /XIX. század közepe - XX. század közepe/ mennyiségileg is (a kutatásban résztvevő emberek számával) és minőségileg is (az elért eredmények fontossága révén) egyike - ha nem éppen legfőbbje - lett a reflexív földi tevékenység legjelentősebb formáinak. De hát akkor léteznie kell valamiféle igen-igen hatalmas hajtóerőnek, hogy szerte a világon fönntartsa és gyarapítsa ezt az óriási mozgalmat. Mi ez a motor, ami erre képes? Próbáljunk válaszolni erre a kérdésre. Kezdet kezdetén (s meghosszabbítva azt, amit már a magasabb rendű állatoknál is megfigyelhetünk) az Embert az teszi tudóssá, hogy szemmel láthatóan vonzza a kíváncsiság spekulatív vágya, s ehhez járul az is, hogy serkenti a könnyebb élet gazdasági serkentő szerepe. Fölfedezni és föltalálni - egyszer s mind gyönyörűségére, meg szükségleteinek kielégítésére is, hogy körülötte jobb legyen az emberi élet. Az érdekfeszítő szórakozásnak és a jólétnek ezt a kettős igényét jogosan tekinthetjük a Kutatás kezdeti ösztökéjének. De hát akkor hogy a csudába ne látnánk meg azt is, hogy a mai Kutatóban már új pszichés ösztökélő is kezd megjelenni; s ez már sokkal hatalmasabb, össze is függ Ismereteink legfrissebb eredményeivel: már nemcsak a jólét (jól-lét) vágya, hanem az a szent és szenvedélyes remény, hogy eljutunk a több-létre.

127 A legutolsó időkig az ember szinte ráhagyatkozott arra a gondolatra, hogy a leghelyesebb, amit csak tehet e világon: az élet folytatása: éljen tovább úgy, amint van, a lehető legjobb körülmények között. De lám csak feltűnt két új értelmi tényező: a/ először azt fedezte föl, hogy az Élet evolúció eredménye és kifejezője; b/ s ugyanakkor azt is meglátta, hogy ha tudományosan kezébe veszi ennek az evolúciónak rugóit, hát akkor ő, az Ember, magas fokú fejlődést érhet el (ultra-evolúciót). Mondom, e két tényező együttes hatására valami új perspektíva, új vágy szállta meg szívünket: ne csak megmaradjunk vagy jól éljünk, hanem magasabb rendű életet valósítsunk meg, feszegessük valami felső Tudat- és Cselekvés honának ajtaját. Szíve mélyén máris minden kutató meg van győződve (ha méltó a kutató névre), hogy csak akkor dolgozik (nem is dolgozhat másként), ha az az eszme járja át, hogy egyre tovább s az utolsó pontig - fejleszti maga körül a Világot. Más szavakkal kifejezve: ma már minden Kutató - éppen hivatásának követelménye folytán és legalábbis virtuálisan - olyan valaki lett, akik hisz az Előre-Lévőben, az emberentúlinak szenteli magát. Véleményem szerint ez a jelen helyzet. S ennek a következő gyakorlati következményei vannak.

2. A Vallás és a Tudomány Konfliktusa, és a megoldás Az egyházi elöljárók szemében az teszi veszélyessé a Tudományt, hogy bizony megszaporíthatja az ellenvetéseket és kifejleszti a kétely hajlandóságát azok szellemében, akik tudományokkal foglalkoznak. Eddig kifejtett gondolataim alapján mondom, hogy a probléma egészen másképp és sokkal mélyre-nyúlóbban vetődik föl. Bizony mielőtt az Elöljárók laboratóriumba (vagy gyárba - ami lényegében ugyanazt jelenti) küldenének egy fiatalembert, kétszer is meg kellene gondolniuk, - de nem attól félve, hogy a kritikus szellem fog kifejlődni abban a fiatalban, hanem mert biztosak lehetnek, hogy olyan új hit tűzének vetik alá (hit az Emberben), amelyhez valószínűleg még nem szokott hozzá. Urere aut uri: égetni vagy elégni. Minél ájtatosabb az a fiatalember, annál inkább biztosra vehetjük, hogy neveltetésének megfelelően és vallási szempontból úgy tekinti a Tudomány útjait és hódításait, mint egyszerű ráadást vagy járulékot Isten Országában.

128 S másrészt minél inkább telivér tudományos szempontból, annál inkább van rá eshetőség, hogy azonnal meghódítja az az új perspektíva, amely abszolút értéket ad legmélyebb vágyai természetes tárgyának. Manapság az a helyzet, hogy a Keresztény egyáltalán nem szentelheti magát őszintén a Kutatásnak (s ezért nem is tarthat versenyt nem-keresztény kollégáival), ha nem élteti az az alapvető látás, amely lélekkel járja át a Kutatómunkát; vagyis ha előbb nem tisztázza magában azt az ellentmondást, ami - tíz közül kilencben - ott van még lelke mélyén a hagyományos evangéliumi Fönt értékek és az új emberi Előre értékei között. Ebből az következik, hogyha valaki azt mondja egy szerzetesnek, hogy végezzen tudományos munkát, s közben nem engedi meg neki, hogy ugyanakkor átgondolja egész vallási látásmódját, mondom - és tanulmányom elején is hangsúlyoztam már - ez annyit jelent, hogy lehetetlen parancsot ad neki, s eleve arra ítéli, hogy közepes eredményeket fog csak elérni, belső élete pedig meg lesz osztva. Ez annál abszurdabb helyzet, mert a zsákutcából nem azzal lehet kijutni (ezt kiáltozom egész életemen át), hogy gyöngítjük magunkban a keresztény (és szentignáci) szellemet, hanem éppen legmagasabb fokára emeljük. Most itt nincs arra hely, hogy újra kifejtsem kedvenc tételemet, amely szerint a Tudomány által feltárt összpontosuló Világegyetemben (és csakis ilyen világegyetemben) Krisztus végre megtalálja teremtő tevékenységének teljességét, mert végre megjelenik a Kozmogenezisnek természetes és legfőbb központja, ahol Ő elfoglalhatja helyét. De amit most mindennél jobban szeretnék hangsúlyozni, az a következő: mivel a feltámadt Krisztus került a kozmikus Evolúció legfelső pólusára, ezért a keresztény tudós nemcsak hasonló lelkületű, de kutatómunkája lendületében sokkal magasabb fokon lesz lelkesedő a nem-keresztény tudóshoz viszonyítva. Mert akkor az ő szemében már nemcsak valami homályos Kollektívnek formájában, de legfelső fokon vonzó és határozott valódi vonzásaival rajzolódik ki a Jövőben ígérkező embern-túli. S ettől kezdve a Föld munkásává lett kereszténynek szellemében és szívében nem a félelmetes összeütközés, hanem csodálatos összhang üt tanyát a Föntiek imádása és az Előttünk-Lévőbe vetett hit között. Ekkor aztán még a Világ iránt érzett odaadás területén is joggal és büszkén mondhatja humanista vagy marxista barátjának: Plus et ego: te embernek mondod magad, én még inkább az vagyok, mert még-teljesebben vagyok ember!...

3. Gondolnunk kell egy praktikus megoldásra: sajátos vallási nevelést kell adnunk azoknak, akik laboratóriumban vagy gyárban fognak dolgozni. Hogyan békíthetjük össze a Föntnek Istenét és az Előttünk-Lévőnek Istenét (vagyis ismerjük fel, hogy igazában egy és ugyanazt jelentik)?

129

Ötben év óta kutatómunkát végző papok és munkáspapok csak úgy véletlenre hagyva kerültek bele a partizánharcba. Mint én, úgy ők is érezték, s többé-kevésbé hozzám hasonlóan próbálták megoldani a problémát: mindegyik a maga módján. A munkás-papban a jobb-lét szociális követelése elrejti a több-lét vágyát, új-humanista hitét. De - véleményem szerint - a több-lét hite mindig megvan benne, fő részét s legélénkebb részét alkotja a munkásszellemnek /vö. Paul Vaillant Couturier, Dr. Rivet, stb. ismételt tanúságtételét/. Nincs-e már itt az idő, hogy ennek a tapasztalatnak eredményeit kiszitáljuk, szabályokba foglaljuk és rendszeresen továbbadjuk az új regrutáknak? - Vagyis mielőtt a fiatalokat bedobnánk a laboratóriumokba (vagy a gyárba), nem kellene-e ezentúl nemcsak képességeik és szellemi ízlésük szerint kiválogatni őket, hanem még inkább 1/. megvizsgálni, 2/. ki is nevelni őket lelki beállítottságuknak megfelelően, hogy észrevegyék és keressék a Krisztusit az ultra-emberiben és az ultra-emberin keresztül? Nyilvánvaló, hogy sürgetően kötelez ez a megoldás. S így jutunk el egészen természetesen arra a gondolatra, hogy vegyük tervbe - ilyen vagy olyan formában - olyan specializált szemináriumok megalkotását, ahol (akár rövid bemelegítő időszakokban, akár hosszabb kurzusokban) vezetnék be a holnap fiatal kutatóit és munkásait a jól megválogatott idősebbek - olyan teológiába, amely a mostaninál alaposabban figyel arra, hogy kifejtse az Isten Országát és az Emberi Erőfeszítést genetikusan összefogó kapcsolatokat. Tehát alapvető szellemi kiképzés. De persze lelki nevelés is: ez Szent Ignác Lelkigyakorlatainak praxisában feheződnék ki, amelyeket (mint a Dogmát is) újra-átgondolni kell, hogy jobban megkapják értéküket az emberi tevékenységnek és alkotásnak egyszerre krisztusi és krisztusivá alakító erői. Az Alap, az Ország, a két Zászló… …: mai formájukban már nem számolnak azzal, hogy az Előttünk-Lévő ezentúl már méltán mennyire vonz minket, - hiszen az említett lényeges Elmélkedések olyan korban születtek, amikor az Embert már-kész létezőnek tekintették, aki egyszerűen belecsöppent a Világmindenségbe. Nem ismerik el azt az igaz megszentelő és egyesülést teremtő értéket, amit megérdemel az Emberivé-válás haladása. S ezért sem a modern Kutatónak, sem a modern Munkásnak nem adják meg főleg azt, amit Hitüktől várnak: hogy elmondhassák (amint egy JOC-tag mondotta), hogy a Teljes Krisztust érintik meg és közvetlenül teljesítik is be a munkával. Mert hát nemcsak a dogmatikus Krisztológiát, hanem a keresztény tökéletesség fogalmát is újra kell átgondolnunk és újra-elmélyítenünk is kell (értelmében), mihelyt áttesszük a laboratóriumok és gyárak új Világegyetemébe, ahol a teremtmény már nemcsak felhasználandó eszköz, hanem olyan elem-társ, akit a fejlődő Emberiségnek kell magába szerveznie, - s ahol a régi Föld-Ég ellentét eltűnik (vagy helyes formát kap) ebben az új megfogalmazásban: A Föld beteljesítésével kell eljutnunk az Égbe.

130 Tehát másfajta teológiát és a tökéletesség másfajta megközelítését kell megfogalmaznunk a tanulmányi és lelkigyakorlatos házakban, hogy eleget tegyünk a körülöttünk dolgozók új igényeinek és vágyainak. S mivel a mai kutatók és munkások sok szempontból csak élcsapata a növekvő és fejlődő Társadalomnak, ezért talán még inkább szükséges az, hogy a Keresztény Gondolatvilág s a Keresztény Ima fokozatosan fedezzen fel valamiféle új és magasabb rendű imádási formát a holnap akármelyik hívője számára.

New York, 1955. március.

FÜGGELÉK (Helyénvalónak találtuk, hogy itt közöljük azt a levelet, amelyet Teilhard írt Emmanuel Mounier-nek 1947 november 2-án, azzal a találkozóval kapcsolatban, amelyet Moznier vezetett Châtenay-ban /A francia kiadó jegyzete/) Kedves Barátom! Mivel csakugyan nem vehetek részt találkozótokon, szeretném mégis elküldeni ezt a pár sort s ki akarnám fejezni, hogy lélekben mennyire Veled és Veletek vagyok. Nem jutott időm tanulmány írására sem. De hangsúlyozni óhajtom azt a - szinte magától értetődő - alábbi szempontot, amelyet szerettem volna társaságtok elé tárni és megvitatni. Amikor a modern Tudomány teológiájáról beszélnek, egészen természetes, hogy ez nem azt akarja mondani, mintha a Tudomány egymagában meghatározhatna egy isten-formát vagy egy vallási formát. De - ha nem tévedek - ez annyit jelent, hogy a Tudomány bizonyos fejlődésének ténye kizár bizonyos Isten-elgondolást és néhány imádási formát, mert hiszen ezek nem egyveretűek a Világegyetem tapasztalati dimenzióival. Az egyveretűség fogalma minden bizonnyal döntő fontosságú a szellemi, erkölcsi és misztikus életben. Ha belső életünk különféle emeletei nem is határozzák meg egymást kifejezetten, még is össze kell hangozniuk fok, természet és hangzás szerint. Másképp képtelenség lenne valódi szellemi egységet alkotnunk önmagunkban, - márpedig valószínűleg ez a mai Embernek és a holnap Emberének legfontosabb, legparancsolóbb és leghatározottabb követelménye. Ennek leszögezésével azt mondhatjuk, hogy azok a nagy módosulások, melyeket a Tudomány teremtett meg a Világ alapszövetére vonatkozó felfogásunkban és elgondolásainkban, a következők:

131 1 A Világmindenség teljesen szerves valami, Időben és Térben egyaránt. A ma elénk táruló Világban minden elem, minden esemény (még ha egyedi pályáján rövidke történeti szeletre korlátozódik is) egyforma kiterjedésű (előkészítésében, elhelyezkedésében és beteljesedésében) az Idő-Tér teljességével, amiből tapasztalatilag képtelenek vagyunk kijutni, sem hátra sem előre (hacsak - ez utóbbi esetben - halál és extázis által nem). 2 A Világegyetem atomos jellegű. Ez a Világnak azt a tulajdonságát jelenti (már a Görögök is megsejtették, de csak ötven év óta határoztuk meg - és milyen csodálatos realizmussal!), hogy hihetetlen, elképesztő sok elemi magból van megszervezve, melyek lefelé, a Végtelen-Kicsi felé, egyre számosabbak és egyre parányibbak; innen adódik a dolgok alapján a Véletlennek és a tapogatózásoknak óriási, elkerülhetetlen szerepe. 3 S ennek alapján elsőrendű szerepe van az Elrendeződésnek (vagy Egységesítésnek): az egyre nagyobb nagyságrendi korpuszkuláris rendszerekben a Tudat nyilvánvaló tapasztalati viszonyban van az elrendeződés fokozatos bonyolódásával. Egy elfogadható teológiának már e három fő tengely szerint meghatározott keretben kell mutatkoznia. A Metafizika visszaélt valami elvont, fizikailag határozatlan létfogalommal. A Tudomány viszont bizonyos pontos paraméterekkel határozza meg a létbenrészesült létezőnek természetét és igényeit, azaz fizikai szövetanyagát. Ezentúl már ezeket a paramétereket kell tiszteletben tartania minden Teremtés-, Megtestesülés- Megváltás- és Üdvözülés-elgondolásnak, na és persze minden Isten-léte bizonyításnak is. E pár gondolattal tedd azt, amit jónak látsz. De ki ne nyomasd ám… (A szerzetesi engedelmesség alapján Teilhard nem közölhette írásait, kivéve néhány tudományos cikket. 1947-ről van szó. /A francia kiadó megjegyzése/) Még egyszer kívánok jó szerencsét, igaz tisztelettel és szeretettel Teilhard

/VÉGE A TUDOMÁNY ÉS KRISZTUS CÍMŰ ÍRÁSGYŰJTEMÉNYNEK/

A fordító feljegyzése: A „Tudomány és Krisztus” c. gyűjteményes kötet fordítását 1966 augusztus 31-én este kezdtem el São Paulo-ban, s befejeztem október 1-én este. A teljes szövegről 50 példány sokszorosítást készítettem, hogy barátaimnak elküldhessem. Az itt olvasható fordítás kevéske finomításra szorul, ha majd kiadásra kerül. Az Isteni Miliő, Az Emberi Jelenség, Az Emberi Energia,

132 a Mozgósított Energiák, A Mindenség Himnusza, Az Anyag Szíve, a Hogyan Hiszek, az Írások a háború idejéből (1916-1919) c. kötetek ill. füzetek után tehát ez a kilencedik nagyobb Teilhard-szöveg (vagy gyűjteményes kiadás), amelynek magyar fordítását befejeztem. (Az Anyag Szíve és a Hogyan hiszek c. írások a Teilhard Művei c. francia sorozat 10. (tizedik) kötetében fog megjelenni hamarosan.)

São Paulo, 1966 október 1. este P. Rezek Román, OSB. C.P. 9112 São Paulo, Brazília.