TUDOMÁNY ÉS HAZAFISÁG

TUDOMÁNY ÉS HAZAFISÁG. GRÓF ANDRÁSSΥ GYULA ELNÖKI SZÉKFOGLALÓJA.

(Felolvastatott a Társadalomtudományi Társaság 1902 április 13-án tartott díszgyűlésén.)

A tudományos szellem az igazságot keresi az igazságért, tekintet nélkül közvetlen gyakorlati czélokra, függetlenül minden előítélettől minden már előzetesen feltett szándéktól. Ez a tudományos szellem egyre erősödő befolyást gyakorol az emberiség fejlődésére. Sokáig hátráltatta e szellem működését a dogmák uralma. A bátor és őszinte kutatást akadályozta, hogy egy-egy befejezett, kész felfogástól a legkisebb mértékig is eltérni: bűn volt az Isten és az emberek ellen. Az egyház és az állam üldözőbe vette azt, a ki az övéitől eltérő nézetekre jutott. Ε nyomás azonban lassankint gyengült. A szellemek fölszabadultak. Szabad lett keresni és találni. Szabad lett a felismert tények logikáját elfogadni s magáévá tenni, amit a kutatás kiderített. A türelem másnak vallásbeli, tudományos és politikai nézetei iránt megerősödött. Az emberiség kezdte érezni, hogy bűn valakit meggyőződése miatt sújtani. Az idők ezen fordulta óta csodásán tért hódít a művelt világban a tudomány. Átalakította a világot, az embert és környezetét. Az újabb kor e nagy munkájából minden nemzet kivette a maga részét. Mi is. De nem egyenlően osztozkodnak a munka dicsőségében a fajok. Nekünk kevés jutott belőle. A viszonyok, melyek között őseink éltek, más irányba terelték erőnket és tevékenységünket. A nemzetek mindenekelőtt élni akarnak. Míg fönnmaradásuk veszélyben van, erejüket, figyelmüket arra fordítják, a mi létüket biztosítja. A gyakorlati politika, a mindennap támadó új

344

Gróf Andrássy Gyula

kérdések megoldása és új veszélyek leküzdése foglalkoztatja a társadalmat és az egyént. A közöntudatot a nemzeti lét érdekei foglalják el. Ha nem így történik és ha a nemzeti tulajdonságok nem alkalmazkodnak a közállapotokhoz, a nemzet elvész. Úgy jár, mint Archimedes, a ki a körülötte tomboló viaskodásra ügyet sem vetett s abstrakt problémáival foglalkozott, míg az ellenség kardja véget nem vetett theoriáinak és életének. Mi gyenge faj voltunk és alkalmazkodtunk az örökös veszélyekhez. Legfényesebb tulajdonságunk a politikai érzék lett. Leggyengébb a tudományos szellem. Minden erőfeszítésünk egy czél felé irányult: fennmaradásunk biztosítására. Abstrakt igazságok keresésére nézve kevés volt az inger s kevés az idő. A nemzeti létet csaknem folytonosan fenyegető veszély uralkodott a jobbak képzelete világán s gyakorlativá, opportunisztikussá lett a magyar szellem. Elismerését a nemzet azon közvetlen haszonhoz mérte, amelyet tagjai neki szereztek. Államférfiúra és katonára volt szükségünk. A kiválóbb elmék ezekre a pályákra készültek. Első sorban őket környezi a nemzet szeretete. Mellettök a magyar nyelv és magyar költészet mesterei lettek nemzeti héroszokká; mert az ő működésük is közvetlenül használható fegyvert adott a nemzetnek. A többi művész már csak másodsorban keltett visszhangot a magyar lélekben, de megelőzi a tudóst. Ha a művész az általános emberi érzésekből saját fajának érzéseit testesíti meg, őt is méltányolja és megérti a közvélemény. Módjában van, habár nem is annyira valódi művészi értékénél, mint inkább irányánál és tárgyánál fogva, azon társadalom szeretett, becsült, bámult tagjává lenni, a melyben él és a melynek él. A tudósnak rosszabb a helyzete. A tudós és a léteért küzdő nemzeti társadalom között nehezen jön létre igaz harmónia. A belső egységnek, a czélok, törekvések, kölcsönös méltánylásának fejlesztő hatására nehezen talál az elvont elméletek búvára a napi kérdések benyomása alatt álló társadalom körében. Biztatást, bátorítást, s utólagos elismerést keveset nyerhet az, a ki a lüktető élettől független, a nemzet gyakorlati érdekeire közönbös kérdésekkel foglalkozik. Bizonyos belső ellentét van a léte küzdelmeivel elfoglalt nemzet és a tudós típusa között. Két egymással ellentétes világ

Tudomány és hazafiság.

345

felé hajlanak. A nemzetet a politikai szellem jellemzi, a mely, gyakorlati czél szolgálatában, mindent a gyakorlati hatás, a haszon szempontjából néz. A tudós ellenben nem keresi az igazság gyakorlati következményeit, nem nézi, hogy hová vezet az igazság, a nemzet egységére nézve hasznos vagy káros következésekre-e. A hazafi típusa mindent feláldoz a hazáért, az igazságot is, a hazát azonban semmiért. A tudós az igazságot helyezi mindennek föléje. Érette mindent, az igazságot semmiért sem adja föl. A tudós olyan, mint az utas, a ki azon egyetlen eltökélt szándékkal indul el ismeretlen folyó partján, hogy véges-végig járja, akárhová vezet is, északra vagy délre, kies termőföldek vidékére, vagy puszta és zord sziklacsoportok közé, oda, a hol az élet virul, vagy oda, a hol a halál vár reá. A politikus pedig ahhoz hasonlít, a ki határozott hely felé törekszik, s minden más tekintet mellőzésével azon az úton halad, a melyen a leggyorsabban és a legbiztosabban juthat el czéljához. Ha valamely nemzet jellemévé e két különböző típus egyike válhatik, a másikhoz tartozó típus kedvezőtlen körülmények közé jut és satnya marad. Nálunk ezért gyönge a tudományos szellem. Az átörökölt tulajdonságok kevés magyar embert tesznek képessé annak művelésére; kevés születik azon belső hajlamokkal, a melyekből fakad a tudomány szomja. S a külső körülmények sem csábítják feléje az embert. A tudóst a nemzet ma sem érti és becsüli meg eléggé. A ki nálunk e téren eredményt ér el, azt a külföldön jobban ismerik és méltatják, mint nálunk. Közülünk kevesen foglalkoznak komolyan és kizárólag a tudománynyal. A tudomány legtöbbnyire mellékfoglalkozás. Kevesen hatolnak oly mélyen a dolgok lényegéig, hogy eredetiek lehessenek. A legtöbben megállanak annál, hogy a külföld termékeit befogadják, hogy megismerjék és ismertessék a tudományt, s nem jutnak el odáig, hogy fejleszszék azt. A társadalom és benne az egyén a múlt hatása alatt áll. Ez a múlt, az éghajlat, a faji összealkotás, s a számtalan nagy és apró esemény hatásának foglalata az egységes életet élt társadalom jellemére és fölfogására reányomja különleges bélyegét. Ha a társadalom számottevő része valamely munkával komolyan, behatóan és őszintén foglalkozik, e különleges bélyegre az eredmény jellegén is ráismerhetni. Így keletkeznek

346


az egész emberiséget közösen és egyenlően érdeklő foglalkozási ágakban is, a gondolatvilág azon részeiben is, a melyeknél minden európai ember ugyanazt keresi és egyenlő eszményeknek szolgál, külön nemzeti iskolák, melyek e nemzetek büszkeségét alkotják s a művelődést sokoldalúvá, gazdaggá teszik. A magyar nem fordította lelkének erejét oly mértékben a szellemi munkára, hogy ilyen nemzeti iskolát teremtsen. Ez sokak hazafias érzését sérti. A tudóstól és a művésztől a nemzeti irányzat tudatos ápolását követelik. A mi intenzív nagy munka végső következménye lehet csak, s csupán akkor jogosult, ha mintegy természetszerű, önkény telén gyümölcse a gondolkozás és érzés hasonlatosságának, azt tudatosan akarják előidézni. Hiú és kártékony követelés, mert csakis az őszinteségnek és az egyéniségnek, a komoly tudomány és komoly művészet e két előfeltételének hátrányára érvényesülhet. Nemzeti irányú és nemzeti stílű fejlődésnek csak egy útja van: a nemzet intelligencziájának intenzív, erős, őszinte munkája. Ha a magyar jellemnek van különleges zománcza, a mint hogy van is, akkor érvényesülni is fog a munka eredményében. Az ilyen erős kultúrmunkára máskülönben is szükség van. A tudományos szellem ezen fejletlensége nagy baj. Segíteni kell rajta. Az igazságnak önmagáért való szeretete és keresése a legfölségesebb emberi tulajdonságok egyike. Jellemfejlesztő hatása kétségtelen. A tudás önczél is és fokozza az ember képességét föladatai betöltésére. A tudás ezen általános emberi értékénél fogva is kötelessége a nemzetnek erejét e szent ügynek is szánni. De a nemzet specziális érdekei is megkívánják ezt tőle. A nemzet, melynek idealizmusát, nemesebb ösztöneit az az egy törekvés meríti ki, hogy létét föntartsa, mely nem szaporítja az emberiség közös kincsét, adósa marad az emberiségnek. Ha életviszonyainak nehézsége okozza egyoldalúságát, nem illethetni szemrehányásokkal. De ez esetben sem számíthat arra a rokonszenvre, arra az általános elismerésre, melyet csak azon nemzet szerezhet meg, mely a műveltséget pozitív alkotásokkal fejlesztette. A kötelesség teljesítése és az általános tekintély, mely vele jár, mindig erő forrása, egyesnél és nemzetnél egyaránt. A kitől a világ tanul, annak léte világérdek is. Nekünk magyaroknak a kultúrmunka, mint Széchenyi mondta, különös hiva-


347

tásunk, mert az emberiség egyik családjának egyéniségét, különlegességeit egyedül mi képviselhetjük a modern czivilizáczió keretében. Önmaga szemében emelkedik azon nemzet értéke, mely a kultúra terén teremtő munkát végzett. A nemzeti önérzet, a hazafiság, az ösztönszerű, átörökölt impulzusukon kívül, a nemzet dicsőségéből táplálkozik. A mi történelmünk fényes. Büszkék lehetünk reá. Kevés nemzet fennmaradása került annyi önfeláldozásba, vérbe és pénzbe, mint a mienk. Sok nagy emberünk van. Sok dicső korunk. Kislelkű az, a ki emlékeinken felmelegedni, felhevülni nem képes. De dicsőségünk egyoldalú. Most mindinkább terjed a békés munka, a művelődés vívmányainak a kultusza. A ki ennek él, a ki szellemi alkotásokban keresi az emberi érték mértékét, az aránylag kevés bámulni valót talál fajunkban. Az ilyenre nézve sok tekintetben hátrányos is, hogy magyar. Könnyen és gyakran támad benne az érzés, hogy kár, hogy nem született egy nagy kultúrfaj tagjának. Nemzetünk munkáját többoldalúvá kell tennünk, hogy mindenki megtalálhassa ideálját közöttünk, hogy ne legyen emberi dicsőség, emberi erény, a mely nálunk, tehetségeink és lehetőségeink határai között, apostolokra ne találjon. Mi a művelt Nyugat-Európa keleti határain élünk. A Nyugat, szerencsésebb viszonyok hatása alatt, a kultúra terén előttünk jár. A Kelet most ébred hosszú álmából és siet előre. Nekünk törekednünk kell, hogy utólérjük a Nyugatot; de főkép arra kell figyelnünk, hogy a Kelet el ne hagyjon bennünket. A magyar kultúra asszimiláló, sokoldalú, erőteljes fejlesztése létünk föltétele. A szláv és román kultúrával lépést kell tartani tudnunk minden irányban. S ez nem könnyű munka: összes erőnk megfeszítését követeli meg, hogy e nemes versenyben oly helyet tartsunk meg, mely állandóan biztosítja, hogy a magyar állam polgára szellemi fejlődésének impulzusát az országból is nyerhesse; hogy szláv és román polgártársaink sohase nézhessék le a maguk faji kultúrájának magasságáról a mi közös kultúránkat. A tudomány politikai hatalom, még pedig napról-napra növekedő hatalom. A XIX. század második fele óta lett azzá. A Németbirodalom politikai és gazdasági emelkedésének egyik tényezője a tudományos szellem s ennek gyümölcse, a pozitív

348


tudás. A német professzort Európa gyakorlati férfiai sokáig gúnyolták. De megjött az ő ideje is. Az élet két leggyakorlatibb terén óriási sikert vívott ki a német tudományos ember és a német tudás. A Németbirodalom hadi és közgazdasági sikereiben nagy részük van. Moltke a német professzor típusa. A német elmélet és tudomány methódusait vitte át a háborús térre. Nem volt olyan genie, mint I. Napóleon. A szobában, harczi zajtól távol, dolgozta ki mindenre figyelő, gondos terveit. Mint a sakkjátszó, úgy vezette, hidegen számítva, methódusával a szenvedélyek által vívandó küzdelmet. A Generalstab: az ő tudományos szellemének eszköze. Az adminisztráczió, az élelmezés, a csapatszállítás és szervezés a gyakorlati életre alkalmazott tudományos feladata e karnak. A jövőben mindig nagyobb lesz a tudomány szerepe a hadviselésben. A nagy jelentőség, melyet a német társadalom a tudománynak tulajdonított, az állam nagy áldozatai a nevelés terén, az altisztek és legénység műveltségében jutott kifejezésre és lett a német felsőbbség egyik oka. Eszembe se jut, hogy ezeknek tulajdonítsam az egész eredményt. A disciplina, a kemény porosz jellem, a helyes politika, a porosz államszerkezet ereje s a nemzeti érzés nélkül a fényes diadal elképzelhetetlen. De kétségtelen tény, hogy a tudományos műveltség harczi ereje bebizonyult a német győzelmek alkalmakor. A világpiaczért folytatott küzdelemben is meghozta kamatját a német tudományos hajlam. Egyrészt szokott alaposságával a termelés technikájának tökéletesítésére vetette magát, másrészt a külföldi piaczok szokásainak, ízlésének, geográfiájának és nyelvöknek kimerítő ismeretére törekedett. A költségek apadása és új fogyasztási piaczok szerzése járt vele. Anglia nagyságának alapját oly korban rakta le, mikor a tudománynak még nem volt az a szerepe, a melylyel jelenleg bir. Az angol társadalom és állam kevesebbet is ad a tudományos képzettségre, mint a német. A nevelés ott főleg a jellem fejlesztésére irányul. Tisztességes, erélyes embereket akarnak képezni. Az egész angol felfogás empirikus, gyakorlati, a némethez hasonlítva. A német verseny, mely most az egész világ piaczain érezhetővé vált, Angliát is arra a meggyőződésre kezdi indítani, hogy a tudás is pénz. A gyakorlati élet nagy nemzete a


349

gyakorlati élet tapasztalataiból kezdi látni, hogy milyen tőke a tudomány. A gazdasági érdekek nevében hangoztatják a nevelés reformját. De nem akarom tovább fejtegetni a tudomány értékét. Ápolása kötelesség az emberiség és önmagunk iránt. Életföltételeink javultak. Ma nem vagyunk olyan súlyos körülmények között, hogy összes erőnket joggal az önvédelem legközvetlenebb eszköze vegye igénybe, Ki tudja, meddig leszünk ily kedvező helyzetben? Ma a nemzet a létét veszélyeztető lidércznyomás alól szabadulva, azon szellemi állapotban van, hogy az általános emberi kérdésekkel és feladatokkal is foglalkozhatik. Használjuk fel ezt az időt és ébreszszük a tudomány szellemét művelt köreink között· A tudomány, a művészet és a gazdasági élet fejlesztésére tömöröljünk. A nemzeti munka felosztását alkalmazzuk az új viszonyokhoz. A politikai foglalkozásból s az állam közvetlen szolgálatából helyezzük át a nemzeti tevékenység súlypontját a kultúra és a gazdasági munka terére. Az ambícziókat, a közfigyelmet fordítsuk reájuk is. Ε czélt szolgálja ezen egyesület. A közérdeklődést a tudomány egyik ága fele, a társadalom fejlődésének törvényei felé akarja terelni. Ez ágában a tudománynak talán leghamarabb érhetünk el szép eredményt. A magyar zoon politikon. A belterjes politikai élet, az éber politikai érzék, a magyar alkotmány fejlődése és a társadalmi élet különleges jellege nagy és specziális magyar tradícziókat teremtettek. Az így nyert anyag erős elmék komoly munkáján átszűrve, a társadalmi tudományt önálló álláspontokkal gazdagíthatja. A politikától a tudomány felé természetes átmenetül szolgál: a politika alapját alkotó tudomány. A szocziálpolitikai tudomány az újabb időben nagyot haladt. De még aránylag hátra van. Tételei még bizonytalanok, vita tárgyát képezik. A ki a természet erejét emberi czélra akarja felhasználni, a természettudományok igazságaiban csalhatatlan vezetőre talál. A ki az emberi társadalmat akarja nagy czélok felé terelni, a politikai tudományok tárházában még kevés biztos támpontot lel. A politika még túlnyomóan művészet; az intuíczió, az egyéni genie, mely ösztönszerűleg megérzi azon igazságot, a melyet tudományos biztonsággal levezetni és megindokolni nem volna képes, még nagy szerepet visz benne.

350


A szocziálpolitika hipothezisektől hemzseg. Utópiákon, ideálokon, analógiákon alapuló okoskodásokra akadunk minduntalan. Az ember ritkán eléggé elfogulatlan a társadalom tüneteivel szemben, hogy a tudományos felfogás sine qua nonját, az objektivitást bírhassa. A szeretet és a gyűlölet, az előny és a hátrány érzete az egyeseket mintegy arra predesztinálja, hogy az egyik vagy a másik elmélethez csatlakozzék. Az agyvelő, a szív, az előítéletek hatása alatt működik. S az érdekek közvetlenebbül is befolyással vannak az elméletek alakulására. Az az ellentét, melyet a politikai szellem és a tudományos szellem között láttunk, természetes gátja ama tudomány fejlődésének, mely a politika eszköze is lehet. A politikai elem, mely bizonyos gyakorlati czéloknak és érdekeknek szolgál, az igazságot kereső tudományos szellemet könnyen háttérbe szoríthatja. A ki bizonyos érdekek s egyoldalú felfogások hatása alatt éli egész életét, a ki bennök nevelkedett, ezen érdekeknek, felfogásoknak túlnyomó jelentőséget hajlandó tulajdonítani s úgy őszintén és öntudatlanul is egyoldalú állásponthoz juthat. A mechanikusnak nem juthat eszébe a gravitáczió törvényeit meghamisítani akarni, midőn olyan gyakorlati problémán tűnődik, melynek megoldását e törvény hatása nehezíti. Csak az igazság megismerése járhat reá nézve haszonnal. Csak igazsággal lehet a gyakorlati életben sikert aratni. A politikában ellenben téves tan is erőt képvisel. Ha igaz voltáról meggyőzhető az emberiség, azon érdekeknek, melyeknek e téves tan kedvez, csak olyan szolgálatokat tehet, mintha színarany volna az elmélet minden betűje. A szocziálpolitikai tanulmányok népszerűsítésénél tehát el kell készülve lenni arra, hogy sok olyan tétel és elmélet kerül közforgalomba, mely tévesnek fog bizonyulni. Sok olyan álláspont találhat szószólóra, mely a nemzeti közvéleményben visszatetszést szülhet. Feltettem magamnak is a kérdést: ártanak-e a nemzetnek a léte érdekeivel összeütköző elméletek? Mert ilyenek is vannak. A szocziálpolitikában nagyon kidomborodik egy irányzat, mely a hazafiságban, a nemzeti eszmében, az államok egoizmusában ellenséget lát. A háborút s a közgazdasági elzárkózást, az emberek szolidaritásának fejletlenségét, a múltban létrejött nagy organizmusoknak tulajdonítják, melyek csak önmaguknak


351

akarnak élni, melyek az emberek legfőbb erejét önző czéljaik számára foglalják le. Nem fogják-e az ilyen elméletek a magyar ezredéves hazafiság alapjait aláásni? Az igazság elől nincs módunkban elzárkózni. Előbb-utóbb utat tör magának. Ha az önczél tudatában szervezett társadalmak ideje valóban lejárna, nem segítene rajtuk s köztük a magyar öntudatnak sem, hogy nem vesznek tudomást arról, hogy napjaik megszámlálvák. Az igazságtól azonban nincs is miért félnünk. Szilárd, tudományos meggyőződésem, rendíthetetlen hitem, hogy a fejlődést még kiszámíthatatlan időkig a múltak szervezetei fogják előbbre vinni, s hogy áldásosabb és szükségesebb erő még sokáig nem lesz annál, mely az embereket tőlük rajongva szeretett, magasabb öntudatra ébredt egységekké fűzte össze. A hazafiság nem oka a háborúnak. Ennek oka az emberi természet vadsága, mely az embernek gyilkot ad a kezébe embertársa ellen, az államokban forradalmakat teremt, s a nemzeti érzéseket legyőzött világegységben hasonló tusákat idézne elő. Az emberiség szolidaritásának érzete növekedőben van. A világesemények jelentős tényezője lesz belőle. Az emberiség közérzülete az államok és az egyesek elhatározásaira egyre emelkedő mértékben lesz hatással. Az egyes államok és nemzetek saját feladataik betöltésénél mind gyakrabban fognak más államokkal és nemzetekkel közreműködni és közös szervezeteket teremteni. Az állandó és szerves védelmi szövetségekre, valamint a a nagyobb vámterületek alakítására irányuló eszmék, s ezzel bizonyos állami teendők nemzetközi közös közegekre ruházásának gondolata mindinkább tért fognak hódítani. Az általános emberi föladatok megoldására, a nemzeteket és az államokat szétválasztó határvonalak megbontásával nemzetközi egyesületek fognak keletkezni. Az erők együttes működésének mind nagyobb arányokat kell öltenie. Erősödnie kell a tudatnak, hogy az egyiknek haszna a másiknak is előnye, az egyiknek kára rendesen a másiknak is hátránya. A nemzetközi kötelességek fogalmának meg kell szilárdulnia. Közeledniök kell egymáshoz az emberiség önálló életet élő részeinek; de egygyé olvadni nem fognak. Az egymással

352

Gróf Andrdssy Gyula

közvetlen érdekösszeköttetésben nem levő, egymásról alig tudó, s egymást nem értő, különböző szőrű, és bőrű emberek társadalmi igényeit az emberi szolidaritás érzetén nyugvó egység kielégíteni képtelen lesz ezentúl is. A czéljaiknak szolgáló legfelsőbb szervezetek föntartása, a társas szükségletek nagy zömének kielégítése, a múltban megerősödött összetartó egységek föladata marad, azoké, melyek a hazafiság mérhetetlen erejéből merítenek képességet az egoizmus legyőzésére és arra, hogy az egyesek lelkesedését és kötelességérzetét közczélok javára értékesítsék. A hazafiság összekapcsoló, szervező, lelkesítő hatását semmi sem pótolhatja. Nélküle a jövő legnagyobb kérdéseit szerencsés kibontakozás felé vezetni, meddő kísérlet maradna. A szocziálpolitika és a gyakorlati élet a társas egységeknek mind nagyobb és mélyebbre ható föladatokat tűz ki. Az egyestől a közért, a jelen percztől a jövendő állandó érdekeiért mindnagyobb áldozatokat kivan. A szocziális kérdés modern felfogását, a gyönge védelmét az erős ellen, a philantropia és az abstrakt igazság szempontjából meg lehet okolni; de e motívumok nem elég hatalmasak, hogy velők az egyéniség szabadságát és érdekét, az erősebbnek követelését ereje teljes kihasználására hátraszorítsuk. A vallási érzéseket nem tekintve, erre csak egy képes: egy felsőbb lény egoizmusa. Egy olyan felsőbb lényé, a melynek egyrészt érdeke megkívánja, hogy alkotó elemei között harmónia legyen s hogy minden egyes része ment maradjon minden sorvasztó bajtól s a melyhez másrészt tagjai ösztönszerűen ragaszkodnak, mert a világtörténelmi proczesszus folyamában érdekeik hiúságuk, szenvedelmeik, emlékeik, idealizmusuk az ő fogalmával elválaszthatatlanul összeforrtak. Csak az ilyen idealizmussá hatványozott egoismus győzedelmeskedhetik az egyén egoizmusán. A hazafiság jogosultságáról, sőt szükségéről az emberi haladás szempontjából talán máskor bátorságot veszek magamnak tüzetesen értekezni. Most csupán jelezni akartam, hogy nem tartok tőle, hogy a tudományos gondolkozás napirendre térjen mindennél féltettebb ezen kincsünk felett. Ellenkezőleg, meg fogja szilárdítani azt a fölfogást, hogy az emberiség iránt is kötelességünk: a magyar hazafiságot, múltunk e legdicsőbb szerzeményét, a jövőben is megóvni. A kozmopolitikus eszmében sok szép és nemes érzés van, s ezek sok nagy lelket ragadtak el túlhajtásokra. A magyart


353

e túlzásoktól nem féltem. Saját magam érzésére és mindarra, a mit látok és tudok nemzetemről, alapítom azt a meggyőződésemet, hogy még ha több igazság is volna ez elméletben, mint a mennyi valóban van, akkor is mi volnánk a legutolsók között, a kik azt magukévá teszik. A szabad vita, a nagykörű érdeklődés a szocziálpolitika minden modern ága iránt csak hasznos lehet. Föloldhat bizonyos egyoldalúságtói, chauvinizmustól s az általános emberi föladatok megoldására buzdíthat, szemünk elé tárhatja, hogy a modern világszellem mind szigorúbban fogja tőlünk is megkövetelni, hogy az emberi nem iránt tartozó kötelességeinket pozitív kultúrmunkával rójjuk le, a nélkül, hogy a magyar életfelfogás és jellem sarkpontját, a hazafiságot gyöngítené. De végzem előadásomat. Melegen köszönöm megtisztelő választásukat. A föntebbiekből következik azon főelv, a melyet mint elnök követni fogok: a türelem minden tudományos álláspont iránt. A nézetek szabad összeütközéséből kerülhet csak ki az igazság, a melynek győzelmes erejében bízom, s a melytől soha sem félek. Gróf Andrássy Gyula.

A KÖZIGAZGATÁSI JOG ÉS A SZOCZIOLÓGIA. Manapság, mikor mindenfelé szocziológiával van telítve a levegő, sőt a szocziológia már önálló tudományszakként elismertnek is tekinthető, minden, bármely tudományszakkal foglalkozó egyén elméjében önként felvetődik a kérdés, hogy a társadalom összes tüneményeivel egységesen foglalkozó szocziológiának vannak e már oly eredményei, melyeket egyes specziális tudományszakok figyelembe vehetnek, vagy venni kénytelenek. Β kérdésre kívánok felelni először általában, másodszor a közigazgatási jog szempontjából. Természetesen itt nem nyílik sem idő, sem tér arra, hogy a társadalomtudománynak fejlődésével csak vázlatosan is foglalkozhassam és ezért ezúttal csak Loriának a szocziológia feladatáról, iskolairól s legújabb haladásáról szóló páduai előadásaira szorítkozom, melyekből azonban a szocziológia eredményei megítélhetők. Bármilyen rövid életű is még a szocziológia és bár a társadalmi jelenségek egységes alaptörvényét keresi, mégis már számos elágazásaival találkozunk nemcsak a kutatás irányaiban, hanem az elért valóságos, vagy vélt végeredmények tekintetében is. Hogy csak a legfőbb iskolákat említsem, itt van a szocziológia alapvetőjének, Comte Ágostnak nevéhez fűződő úgynevezett intellektuális iskola, melynek alaptétele, hogy a társadalmi fejlődés a szellemi fejlődéstől függ; majdnem teljesen kiszorította ezt a Spencer Herbert alapította és, mondhatjuk, legnépszerűbb biológiai iskola kisebb elágazásaival együtt; az utóbbit pedig uralmától meg akarja fosztani az eredetét Marx Károlytól vevő gazdasági iskola, mely a gazdaság tényében látja az emberi társadalmak alapját, mert az emberi faj kizárólagos sajátossága

A közigazgatási jog és a szocziológia.

355

ezen tény. Azt hiszem, hogy pusztán a szocziológia ezen mai állásából is megállapítható, hogy azon egységet, melyre a társadalom összes jelenségei visszavezethetők volnának, nem ismerjük. De ez természetes is. Hisz a társadalmi jelenségeknek aránylag igen kis száma volt és lehetett eddig a szocziológikus vizsgálat tárgya. Már pedig az okok és okozatok számtalan sorozatainak megállapítása szükséges arra, hogy valamely törvényt, nem is szólva a társadalom összes jelenségeit megfejtő törvényről, felismerhessük. És ép az utóbbi elvnek nem kellő méltatásából ered a szocziológiának, nézetem szerint, legnagyobb hibája, mely abban nyilvánul, hogy egyes megragadó okozati összefüggések és megkapó analógiák hatása alatt, kis körben és sokszor már czélzatossággal megejtett vizsgálatok alapján az általánosítás terére lépett, felállította a megtalálni vélt örök törvényt és a tárgyilagos kutatást a bizonyítással cserélte fel. Ez a jelenség egy keletkezésben levő tudományszak első idejében, ha szabad úgy szólanunk, a tudományos extázis korában, nem meglepő, de mindenesetre óvatosságra inti a többi tudományszakok művelőit; a szocziológus Loria is mondja, hogy minden diszcziplina kötelessége ugyan hasznot húzni az eredményekből, melyekhez a többiek jutottak, de csak ha azok teljesen bebizonyítottak. Mindezek szerint egy tudományszak művelése sem alapítható ma még a társadalmi jelenségeket megfejtő egységes törvényre. De a szocziológia végeredményének ezen negativ megállapításával nem lehet végezni magával a szocziológiával. A tudománynak ezen fiatal és erős hajtása kétségtelenül termett már oly gyümölcsöket, melyeket nemcsak észrevétlenül hagyni nem lehet, hanem melyeknek tudományos értéke kétségbevonhatlan. A szocziológia a társadalom jelenségeinek oly széles és mély perspektíváját tárta fel, mely a társadalom életével foglalkozó tudományszakok művelői előtt eleddig ismeretlen volt. Míg azonban a nyert óriási látóhatár az úttörők lelkes seregét tüskön-bokron át magával ragadta és, mint már említettem, különféle irányokba elterelte, addig az őspróbás tudományszakok érdemes művelőit az óvatos, lépésről-lépésre való előhaladástól is visszatartotta. A szocziológiának egyfelől a mámor, másfelől a bizalmatlanság jellemezte ezen kora azonban ma már letűnő félben van; egyrészt a szocziológia, legalább én úgy veszem észre, a súlypontot a társadalom jelenségeinek, ezek kapcsolatának és fejlődésének vizsgálatába helyezte, másrészt az egyes

356

Dr. Harrer Ferencz

specziális tudományszakok lassanként megbarátkoznak a szocziológia egységre törekvő alapgondolatával és ezen vezércsillag szem előtt tartásával rábocsátkoznak a társadalmi jelenségek minden oldalról való legalaposabb kutatásának terére. Ma ugyan még leginkább csak a közgazdaság tudománya és a büntetőjog terén látjuk ezen irányzatot, de előreláthatólag a többi társadalomtudomány terén is be fog következni, legalább az egyes tudományszakok művelőitől a konzervatizmusból való kilépést el kell várnunk. Hogy különösen a közigazgatás tudományában mily irányváltozást van hivatva előidézni a szocziológia, ezt kívánják a következők röviden jelezni. Megjegyzem, hogy csak felvetett eszmékről van szó és nem megállapított tételekről. Míg a természettudományok körében a törekvés mindig oda irányult, hogy a jelenségek okozati összefüggése szigorú pontossággal megállapíttassék, addig a társadalomtudományok terén, hol a kauzalitások felismerése különben is sokkal nehezebb, a jelenségek tárgyilagos bonczolgatását mindig erősen befolyásolták a politikai érdekek, melyeknek egy kedvükre való bölcseleti elmélet mindenesetre alkalmasabb volt a valóság megismerésénél; így például a Hegel-féle állambölcselet a porosz absolut monarchiának igazolása és támasza. És a társadalomtudományokról most általában mondottak, még fokozottabb mértékben állnak a közigazgatás tudományáról, mely mindenkor a legruganyosabb labdája volt a különböző társadalmi érdekeknek. Az idők folyamán életre ébredt számos érdekek szülte különféle elméletek vegyülékéből előállott tömkelegébe a közigazgatásnak van hivatva világosságot hozni a szocziológus felfogás. Ha a közigazgatás jelenségei, e jelenségek eredete, kapcsolatuk és fejlődésük minden egyes esetben ki fog deríttetni és ismeretes lesz, akkor beszélhetünk majd valóban közigazgatás tudományáról. És ha a szocziológia nem is jut el soha azon végczéljához, hogy a társadalmi élet összes jelenségeit egy egységre tudja visszavezetni, már azzal is nagy szolgálatot tett a tudománynak, hogy ezen egységre való törekvésével a társadalmi jelenségeknek igaz okai felderítésére is ráterelte a figyelmet. De ha a szocziológiának ily nagy szerepe is van a közigazgatás terén, nem kisebb a közigazgatás külön tudományának hivatása a szocziológiával szemben, mely abban áll, hogy a közigazgatás nagy köréből, mely különösen a társadalmi fejlődés magasabb fokain átfogja az egyént, az egyének összes csoportjait és kapcsolatait, gyűjtse az anyagot a szocziológia számára, mely talán


357

így valamikor elérheti végczélját, az egység megtalálását. A közigazgatás tudományában pedig egyelőre a közigazgatási jog az, melyben a szocziológikus szempontnak érvényesülnie kell, mert, mint említettem, előbb a közigazgatás körében nyilvánuló konkrét jelenségek vizsgálatára van szükség, ez pedig csak a közigazgatási jog terén ejthető meg, mely kijegeczedése az állami életben ható erők működésének. Az élő közigazgatás vizsgálata után és ennek eredményei alapján lesz majd itt az ideje és módja a közigazgatástan megfelelő reformálásának. A közigazgatási joggal szemben elfoglalandó álláspontra természetesen döntő befolyása van azon felfogásnak, melyet az államról alkotunk magunknak. Az emberi élet jelenségének az a perspektívája, melyet a természettudományi kutatás termékenyítette szocziológia feltárt, az államnak az ember közösségi élete leghatalmasabb alakulatának gyökereit is megvilágította és ezzel lehetővé tette egész realitásában való megismerését. Míg ennekelőtte a tudomány az állami élet jelenségeivel csak tételes jogi megjelenésükben dogmatice foglalkozott, vagy pedig a metafizika ingoványaiba elkalandozott, addig ma már, ép a szocziológia segélyével, megtalálta a kulcsát az állami élet igaz megismerésének. És ez az államnak a társadalom alakjaként, még pedig legmagasabb alakjaként, felfogása. Pulszky Ágost már 17 év előtt megjelent művében, a Jog- és Állambölcsészet alaptanaiban hirdette e felfogást, de lelkesebb tanítványai kis körén kívül kevés hatással. Ma azonban és itt nem tartom szükségesnek az államnak a társadalom egy és pedig legfontosabb alakjaként felfogását bővebben kifejteni; és pedig egyrészt azért, mert Pulszky Ágost kitűnő fejtegetései úgyis ismertek, másrészt mivel az állami élet egynémely jelenségeinek a következőkben való tárgyalása úgyis alkalmat fog nyújtani ezen alapfelfogás helyességének megítélésére. Kétségtelen, hogy elvonás útján megállapíthatók az állam sajátos elemei, melyek társadalmi tartalmától megkülönböztetik és minden államban közösek, de a valóságban az állam sohasem jelentkezik másképen, mint társadalmi tartalmával együtt; ha az államból a társadalmat ki lehetne vonni, nem maradna más, mint egy üres váz; az állam tehát csak társadalmi tartalmával együtt élő egész. Ebből pedig nem azt a következtetést vonom le, hogy az állam jelenségeinek alaki tárgyalása, a mi ma kizárólag történik, maradjon el, hanem azt, hogy, a mi ma egyáltalában nem történik, az állam társadalmi tartalmával

358

Dr. Harrer Ferencz

együtt is vétessék vizsgálat alá; a mennyire az előbbi, annyira legalább is szükséges az utóbbi, hisz az állami élet jelenségeit valódiságukban, keletkezésük, más jelenségekkel való kapcsolatuk, fejlődésük, vagy visszafejlődésük igaz okait csak így ismerjük meg és végre az állam is, mint a társadalom alakja, az élő elemnek, a társadalomnak a terméke. Az államnak alakilag, vagy anyagi mivoltában való ezen felfogása szorosan összefügg és szerinte oldódik meg az állam önczélúságának kérdése is; mert a mint kétségtelen az, hogy alakilag az állam önczélú, ép úgy bizonyos az is, hogy anyagilag, vagyis a valóságban az állam czélja a tartalmát kitevő társadalom czéljaihoz viszonyul és ennek változásaival szintén változnia kell. Az állami élet jelenségeit tehát, mint az állam keretében helyet foglaló társadalomnak és egyéni törekvések küzdelmét, illetőleg ezen küzdelmek eredményeit kell tekinteni és keletkezésükig visszamenőleg vizsgálat alá venni, úgy fogjuk megismerni fejlődésüket és megérteni jelenüket. Ma a nemzeti társadalom az uralkodó és ezért beszélünk nemzeti államokról. A nemzeti társadalom bizonyos földterületen élő és fajilag, egységes nyelv, közös sors és az utóbbiból kifolyólag az anyagi és szellemi élet számtalan szálaival összekötött embertömeg, mely az említett tényezők hatása alatt kifejlődött sajátosságában, de összes tagjaira egyenlő hatással igyekszik érdekeit érvényesíteni. Az úgynevezett kultúrállamokban ma általában ezen társadalom és érdeke uralkodik és ezért ezen államok életjelenségében mindig a nemzeti társadalom fentartására és fejlesztésére irányuló törekvéseket látjuk dominálóknak. A nemzeti államokat ennélfogva egyrészt a nemzeti sajátosságnak érvényesítése, más szóval a nemzeti jelleg kidomborítása, másrészt a nemzeti sajátosságok által összefűzött egyének érdekének egyenlő biztosítására irányuló működés jellemzi. Ezen állításnak megerősítésére szolgáljon a magyar állami életből vett két példa. Az egyik az 1898: IV. t.-cz. a község- és egyéb helynevekről, melynek kifejezett czélja ugyan az a kétségbevonhatlan közigazgatási technikai érdek, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen, fontosabb hivatása azonban az, hogy az idegen helynevek megmagyarosíttassanak és ezzel a magyar nemzeti jelleg a nemzetiségi vidékeken is kifejezésre jusson. Hogy a törvény ezen utóbbi rendeltetése köztudomású, mutatták azok a heves támadások, melyekkel a nemzetiségek,


359

különösen a szászok, megalkotását megakadályozni igyekeztek és azon agitácziók, melyek a törvény létrejötte után a mai napig is a külföld útján ellene folynak. Arra pedig, hogy a nemzeti állam a nemzeti sajátosságok által összefűzött egyének és tömegek érdekeinek támogatása elől nem zárkózhat el, például szolgálhat a csángóknak Bukovinából a nyolczvanas évek első felében való visszatelepítése. Igaz, hogy ez az akczió társadalmi úton ment végbe, de a nemzeti társadalom ezen mozgalma nyomot hagyott a törvénytárban is, mert a tömegesen visszatelepülök honosításáról szóló 1886: IV. t. cz. ép a csángók visszatelepülését kívánta megkönnyíteni. Természetesen az állami élet jelenségeiben az uralkodó, ma a nemzeti társadalom törekvései mellett gyakran egyéb társadalmak, csoportok, sőt egyes egyének érdekeit is látjuk érvényesülni és pedig oly mértékben, a mint a köztük állandóan folyó küzdelemben egyikük vagy másikuk kedvező helyzetbe jut. Nagyobb veszedelmet az uralkodó társadalomra nézve azonban csak a társadalmak és ezek közül is csak az uralkodásra törekvők rejtenek magukban, mert egyes egyének, vagy érdekcsoportok az állami életben többé-kevésbbé érvényesülhetnek ugyan, de erejük csekély volta, valamint érdekük kisebb és az uralkodó társadalom körén belül rendszerint kielégíthető terjedelme folytán az uralkodó társadalmat lényeges törekvéseiben nem gátolhatják, az uralkodásról már lehanyatlott társadalmak pedig azért nem veszélyesek, mert érdekük az uralomra jutott társadalomnak szükségkép tágabb érdekkörében nagyobbrészt kielégítést találván, hiányzik belőlük az erőnek az az intenzitása, mely a küzdelemben való maradandó érvényesüléshez feltétlenül szükséges. Ezek után most már fölvetődik az a kérdés, az emberi társadalomban ébredt-e már olyan érdek, melytől a nemzeti társadalom uralmának, vagyis a nemzeti állam létének megszűnése várható; van-e olyan erős érdek, mely az emberiségnek a nemzeteknél nagyobb körét tartósan és öntudatosan egybeolvasztani tudja és látjuk-e ennek szembeszállását a nemzeti társadalommal az uralomért. Sokan ezen uralomra törekvő és uralkodásra hivatott érdeket a gazdasági érdekben látják és megelevenedését a gazdasági társadalomban. Nézzük már most mennyiben igazolják ezen feltevést a konkrét állami jelenségek. Minthogy az embereknek mindig voltak szükségleteik, melyek kielégítéséről gondoskodni kellett, a gazdasági érdek ép oly régi, mint az emberiség; ezért ezen tényre alapítja a szo-

360

Dr. Harrer Ferencz

cziológia gazdasági iskolája az emberi társadalmi élet alaptörvényét. A legújabb korig azonban a gazdasági érdek egyrészt a szükségletek és igények csekély volta, másrészt a kielégítésre szolgáló eszközök bősége miatt ritkán tolult előtérbe és akkor is rendszerint mint egy társadalom érdekének járuléka. Csak mikor a nemzeti társadalom uralomra jutásával, vagyis a nemzeti államok kialakulásával bekövetkezett békésebb korszakkal az emberiség tetemesen megszaporodott és így szükségletei megnövekedtek, valamint ugyanekkor úgy a szellemi, mint az anyagi téren a legszélesebb körben megindult munka az igényeket rendkívüli mód emelte, lépett előtérbe a gazdasági érdek, előbb csak érdekcsoportokat alkotva, majd mint az egyéneket és csoportokat szervező, azaz társadalommá összeforrasztó elem. Úgy a gazdasági érdekcsoportok, mint utóbb a gazdasági társadalom pedig tagozódott a három termelési tényező, a föld, a tőke és munka szerint. A földbirtoknak, a kapitalizmusnak és a munkának érdekeik érvényesítéseért hol egymással, hol egymás ellen folytatott küzdelme tölti be a gazdasági társadalom életét. De míg a gazdasági társadalmon belül a leghevesebben látjuk folyni ezen küzdelmet, addig a gazdasági társadalomnak, mint egésznek támadását a nemzeti társadalom uralma ellen nem igen veszszük észre. Igaz, hogy a gazdasági társadalmon belül vannak olyan irányzatok, melyek a gazdasági érdek érvényesítését a nemzeti társadalom határainak tekintetbe vétele nélkül kívánják, mégis általában azt tapasztaljuk, hogy a gazdasági társadalom, illetőleg annak tagozatai érdekeiket a nemzeti társadalom keretén belül akarják kielégíteni és a nemzeti társadalom uralkodó voltának megtörése helyett a nemzeti állam életének irányítására való befolyásszerzés útján törekszenek érdekeiket biztosítani. Ezen jelenségeket látjuk mindenütt a nemzeti államok életében. Végtelen számát a példáknak lehetne erre nézve felhozni, hisz az európai közigazgatási törvényhozás minden alkotásán, a gazdasági társadalom tagozatai küzdelmének eredménye látható. De itt csak egyikét a legfontosabbaknak és legpraegnansabbaknak említem meg: a választói jognak és pedig úgy a parlamentinek, mint a községinek alakulását. Tudvalevő, hogy a nemzeti államok megalakulásával a földbirtoknak az állami élet irányítására addig bírt kizárólagos befolyása megszűnt, a mennyiben az ipari és kereskedelmi elemnek — mely ugyan a munkás elemmel együtt vívta ki a nemzeti társadalom uralmát, de gazdasági erejénél fogva módját tudta ejteni, hogy a győzelem


361

gyümölcseit egyedül magának biztosítsa — a politikai jogokban részt kellett engedni; mindazonáltal úgy a parlamenti, mint, eltekintve a városoktól, hol az ipari és kereskedelmi elem dominált, a községi választói jognak reá nézve kedvezményes megállapítását még hosszá időn át biztosítani tudta magának, a mint azt nálunk az 1886. évi községi törvény is mutatja, mely szerint választók a többek közt a birtokos nők és minden testület, intézet, társulat, czég s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bír és attól adót fizet. A tőke képviselője első sorban az ipari és kereskedelmi elem, ősi fészkeiben a városokban biztosította először befolyását a városi választási rendszer megfelelő alakítása által, majd a parlamenti választási rendszer érdekeinek megfelelő átalakulását is elérte. A választási rendszerek közül a kapitalizmus legnagyobb vívmányai a virilizmus és a többszörös szavazat rendszere, melyekkel a tőke különösen a községi politika irányítására biztosította befolyását. De bármennyire törekszik is a tőke az államhatalmat úgy az egykori ellenféllel, a földbirtokkal, mint az egykori fegyvertárssal, a munkával szemben érdekeinek kizárólagosan biztosítani, mégis kénytelen lassanként engedményeket tenni a munkás elemnek, mely ép a nemzeti államnak összes tagjai érdekét egyenlően előmozdító működésének hatása alatt megtudta szerezni az anyagi, de különösen a szellemi eszközöknek azt a mennyiségét, melyet egyesítve saját óriási tömegével, a sikernek nem kevés reményével vette fel a harczot, ezúttal különösen a tőkével szemben. A támadás hatása alatt, mely első sorban a politikai hatalomban való részesedés érdekében intéztetett, mindenfelé láttuk és látjuk az államokban úgy a parlamenti, mint a községi választói jogot kiterjesztő törvények keletkezését; sőt még nálunk is, hol a munkáselem erős szervezet hiányában csekély hatással küzd érdekei érvényesítéseért, szintén találjuk némi nyomát nem ugyan a választói jog kiterjesztésének, de a választói jog gyakorolhatása megkönnyítésének ép a szegényebb néposztály, a munkáselem javára; ez az országgyűlési képviselőválasztások feletti bíráskodásról szóló 1899. évi XV. t.-cz., melynek 141. §-a szerint az adó le nem fizetése a választói jog gyakorlását a jövőben nem akadályozza. Azt hiszem, hogy ezen vázlat is eléggé mutatja azt, hogy az állami élet konkrét jelenségei mindig az állam keretén belül élő társadalmak küzdelmei szerint alakulnak. És ezért, visszatérve a felhozott példára, véleményem szerint, ha a realitás

362

Dr. Harrer Ferencz

terén akarunk maradni, nem mondhatjuk azt, hogy ez, vagy az a választási rendszer helyes, hanem azt állapíthatjuk meg, hogy a társadalomnak bizonyos erőviszonyai mily választási rendszert szülnek. Az állam, mint uralkodó társadalom, érdekeit a többi társadalommal és az egyéni törekvésekkel szemben Feltétlenül biztosítani, azaz uralmát fentartani törekszik. Ε czél elérésére két útja van: a hatalom és a jogrend. Kétségtelen az, hogy az állam érdekét, állam alatt mindig az uralkodó társadalmat értvén, alapjában a hatalom biztosítja, mely lényegében korlátlan; hisz ép a felismert életérdek érvényesítésére való korlátlan hatalom, ez a szuverenitás teszi a társadalmat uralkodóvá, állammá. Ezen hatalom azonban közvetlenül, mint erő, a konkrét jelenségekben csak kivételesen nyilvánul, rendesen a jogrendnek — mely a társadalom életének az állam érdekeinek megfelelő szabályozása — megalkotására és fentartására szorítkozik; minden jogrend ugyanis feltételez hatalmat: a jogrend megalkotásának és fentartásának hatalmát. De ezzel a hatalom szerepe az állami életben nincs kimerítve, mert, ha az állam érdekét a jogrend biztosítani nem tudja, az uralkodó társadalom érdekeinek, első sorban uralmának védelmére hatalmát közvetlenül veszi igénybe; e tekintetben példakép az állami életnek csak azon jelenségére utalok, melyet állami szükségjognak szoktak nevezni és a mely az államnak a jogrend ellenére, de rendszerint sürgős szükség által indokolt cselekvéseit tünteti fel; ezen cselekvés kétségen kívül az állam hatalmának közvetlen érvényesítése és ezért ezen hatalmi tényt jognak nevezni mindenesetre helytelen. Az állam jogrendje megállapításánál, mint említettem, saját, azaz az uralkodó társadalom érdekét tartja szem előtt és azt e szerint alkotja meg. Mindazon viszonyokat, melyek rendezése és mindazon cselekvéseket, melyek végzése az uralkodó társadalom közösségi érdekeinek sérelme vagy veszélyeztetése nélkül az egyesek szabadságára, illetőleg önálló cselekvésére nem bízható, az állam maga szabályozza, illetőleg tervei által gyakorolja; ellenben azt a teret, melyen az egyesek magánérdekei kielégítésére irányuló törekvésekben saját czéljainak érvényesítését is biztosítva látja,* a magántevékenységnek engedi át; vagyis az uralkodó társadalom nagyobb és védendőbb * Pulszky: A jog- és állambölcsészet alaptanai. 54. 1.


érdekeit hatósági jogkörbe utalja, más szóval közigazgatási úton elégíti ki, a többit a magánjogkörnek engedi át. Természetesen a lehető érdekek sokfélesége és súlya szerint a hatósági jogkör szűkebb vagy tágabb és tartalma minőségileg is változik. A nemzeti államok megalakulásával egyidejűleg és legnagyobbrészt vele kapcsolatban előállott emelkedésével a kultúrának, de különösen az óriási gazdasági fellendülés folytán szövevényessé vált társadalmi élet a közösségi érdekeknek eddig nem is sejtett mennyiségét hozta felszínre és ezzel hullámzásba hozta az egész közigazgatást. Elsőrendűeknek tekintett állami érdekek jelentőségükből vesztettek, jelentéktelenek kiemelkedtek, féltve őrzött érdekek nyomtalanul eltűntek, míg újak nagy számmal és erővel jelentkeztek. És az új érdekek ezen hullámcsapásai csakhamar a hatósági jogkör régi primitív falait ledöntötték és ezzel az alkotmányok reformja után megnyílott a tér a közigazgatás modern átalakulása számára is. A XIX. század elejéig a közigazgatás egész tartalmát kimerítette az, a mit ma rendészeti igazgatás alatt értünk, t. i. bizonyos, rendesen a közbiztonságot fenyegető veszélyek elhárítása. A közigazgatásnak az állami élet fejletlen voltából folyó ezen kis tere azután előidézte azt, hogy az elmélet a rendészet fogalmát a közigazgatás fogalmával azonosította. Azóta azonban a közigazgatás köre óriásilag bővült s következéskép fogalma is tágult, az említett tényezők hatása alatt keletkezett új érdekek egyrészt vagy fontosságuknál fogva, másrészt a magántevékenységnek kielégítésükre való képtelensége miatt hatóságilag voltak érvényesítendők. Ezen érdekek legnagyobb része a kereskedelem, de különösen az ipar kifejlődésével együtt járt tömörüléséből a lakosságnak állott elő és a sűrűn való együttlakás veszélyeinek elhárítására, majd ezen együttlakás lehető kedvező feltételeinek megteremtésére irányult. A közigazgatás reformja Angliában indult meg, hol az alatt, míg a kontinens a napóleoni háborúk és következményei hatása alatt sínylett, a kereskedelem és az ipar páratlan virágzásra jutott, de ezzel kapcsolatban megteremtette azokat az eddig szintén ily nagy mértékben nem ismert társadalmi bajokat, melyek orvoslása elsőrendű életérdeke volt. Természetesen itt nem követhetjük azt a mérhetetlen terjedelmű közigazgatási törvényhozást, mely a közegészségügy szabályozásával kezdődött és legmagasabb fokú kialakulását ma a municzipális szocziálizmus jelszava alatt összefoglalt társadalmi berendezésekben

364

Dr. Harrer Ferencz

találja, melyek a magánvállalkozás legtermészetszerűbb tárgyait is a társadalom érdekében a hatósági jogkör részévé tették, hanem meg kell elégednünk azon, az állami élet jelenségeiben mindenütt mutatkozó tény megállapításával, hogy a rendészeti igazgatás szocziálpolitikai szempontok szerintigazoló czéltudatos igazgatássá alakult át és pedig nem az elmélet kijelentése révén, hanem a társadalmi szükségletek kényszere alatt. A hatósági jogkörbe utalt érdekek kielégítése, vagyis a közigazgatás, különféle szervek útján megy végbe, melyek úgy külön-külön mint rendszerükben szintén az uralkodó társadalom érdekei szerint alakulnak. A társadalom az állam keretében á földrajzi viszonyok, a foglalkozás természete és a történeti fejlődés folyamán érvényesült különféle tényezők hatása alatt tagosulva foglal helyet. Ezen tagosulásnak szükségkép következménye, hogy a társadalmi közösségi érdek által összekapcsolt, de területileg különálló csoportok közt már a szomszédsági viszonyokból kifolyólag bizonyos külön szűkebb érdekközösség keletkezik, a melynek kielégítésére ezen helyi közületek, ha a fejlődés alacsony fokán igen primitív alakban is, szerveket teremtenek. Mikor tehát az uralomra jutott állami társadalom lényeges érdekei biztosítására hatósági szervezetét megalkotja, keretében már talál szervezeteket; és pedig a társadalmakét, így pl. az egyháziét és a helyi közületekét. Ezen szervezetekkel szemben az állam kétféle álláspontot foglalhat el, vagy megszünteti őket és érdekei biztosítására új szerveket állít, vagy felhasználja őket akár eredeti alakjukban, akár módosítva. Rendszerint az utóbbi következik be, különösen a helyi közületekre nézve. Az uralomra jutott társadalom ugyanis, mint már említve volt, szükségkép tágabb érdek körében a többi társadalmak és érdekcsoportok érdekeit felölelvén, csak kielégítésére — a mennyiben a saját szempontjából való csekélyebb jelentőségüknél fogva nem engedi át a magánkörnek — a meglevő szerveket is igénybe veszi; csakhogy valamint az így felölelt érdekek az uralkodó társadalom, azaz az állam érdekeivé váltak, úgy a szervek tovább is többé-kevésbbé megtartott önálló hatáskörüket most már szinte az állam jogán gyakorolják. De az állam, nemcsak hogy szűkebb körű érdekeik, — melyek azonban most már az állam érdekei — önálló kielégítését meghagyja a helyi közületeknek, hanem saját közösségi czéljai megvalósítására is, — itt természetesen kevesebb önállóságot engedve, — lehetőleg felhasználja őket. Mert


365

a legtöbb állami érdeknek, bármily tágkörű is legyen, kielégítése helyi működést kivan, mely az esetek legnagyobb részében annál tökéletesebb, minél inkább alapul a helyi viszonyok ismeretén; ezen feltétel pedig legjobban a helyi közületek szerveiben lehet meg. Csak azon közigazgatási funkcziókra, melyek végzésére a helyi közületek egyáltalában vagy az adott viszonyok közt, pl. nagyfokú korrupczió miatt, alkalmatlanok, kívánja az állam érdeke külön állami szervek létesítését és pedig az előbbiekre központiakat, utóbbiakra helyieket. A helyi közületeknek, de egyes társadalmi szervezeteknek is engedett hatósági jogkör gyakorlására adott önállóságban, melynek oka egyrészt az állami érdekek egy részének partiális hatása, másrészt az állami érdekeknek gyorsabb és a helyi viszonyoknak megfelelőbb kielégítése, rejlik az a momentum, melynek alapján a közigazgatási szerveket államiakra és önkormányzatiakra osztjuk fel. Az önkormányzat e szerint az állam érdekeinek az állam keretén belül helyet foglaló helyi közületek vagy társadalmi szervezetek által bizonyos önálló hatósági jogkörrel való kielégítése. Hogy az állam milyen köröknek és mily terjedelemben enged át ilyen hatósági jogkört, valamint az a mód, a hogy az önkormányzati testek ezen hatósági jogkört gyakorolják, az uralkodó társadalom érdeke, illetőleg az önkormányzati testek társadalmi viszonyai szerint a legnagyobb változatosságot tüntetik fel. Annyit azonban talán egész általánosságban meg lehet állapítani, hogy az állami és az önkormányzati igazgatás viszonyára döntő befolyású tényezők egyfelől az állami érdek kielégítésének feltétlensége, másfelől az önkormányzati testeknek bizonyos állami érdekek kielégítésére való különös alkalmassága. Az önkormányzat lényege mindenesetre csak a hatósági jogkör önálló gyakorlásában van; minden egyéb az önkormányzatnak csak tartalma, mely helyenként és időnként változik. Az önkormányzat meghatározásaiban azonban a lényegnek és tartalomnak ezen elválasztásával nem találkozunk és ennek következménye az, hogy a hány író van, annyiféle meghatározását ismerjük az önkormányzatnak. Ezen meghatározások pedig a szerint alakulnak, hogy az illető író az önkormányzatnak milyen államban, milyen időben fennálló alakját tartotta szem előtt és általánosította. Itt csak egy példára akarok hivatkozni. Az önkormányzat egyik legközkeletűbb meghatározása tudvalevőleg az, hogy az önkormányzat állami feladatoknak nem hivatásos, hanem tiszteletbeli, ingyenes végzése a

366

Dr. Harrer Ferencz

rendes hivatás mellett. Azt hiszem, ma már nem szorul sok bizonyításra, hogy a tiszteletbeli hivatalok nem lényeges elemei az önkormányzatnak, hanem a közigazgatásnak a primitív gazdasági viszonyok teremtette szervei, mely létjogosultságát a társadalmi munkamegosztás óriási kifejlődésével elvesztette. Ha már most az előzőkben csak vázlatosan is kifejtetteket összefoglaljuk, azon eredményre jutunk, hogy a közigazgatás a valóságban az állam életét bizonyos társadalom, illetőleg a benne érvényesülő érdekkörök czéljai szerint szabályozó tevékenység, melyet a társadalomnak a czélszerűség alkotta különféle tervei és szervezetei végeznek. Végül még csak egy megjegyzést kívánok tenni. Az előadottakban megkísérlettem reámutatni azon a szocziologia által felderített új szempontokra, a melyek figyelembevételével az állami élet jelenségei, melyek legnagyobb tömege a közigazgatás körébe esik, a maguk valóságában megismerhetők. Ezen vizsgálat, mely a közigazgatás gyökereinek megvilágítására irányul, azonban természetesen nem teszi nélkülözhetővé a tételes közigazgatási jognak jogászi kezelését, azaz a jogtechnikát. Sőt ellenkezőleg a közigazgatás jelenségei igaz okainak megismerése biztosabb alapot fog nyújtani a közigazgatási jogászatnak és ezzel is biztosítani fogja úgy az egyéni, mint a társadalmi érdekek minél tökéletesebb kielégítését, a mire végeredményben törekvéseink irányulnak. Dr. Harrer Ferencz.

KORONA ÉS KARD. Közép-Európának bizonynyal két legérdekesebb országa az Osztrák és Magyarbirodalom. Nem mintha fekvésük vetekednék akár Helvéczia hótakart tetőivel, akár a Provence daltelt mezőivel, mint a bölcsész-költő mondja, de első sorban azért, mert, akár egy februári álarczos-bálban, a legellentétesebb, természetre és hajlamokra nézve egymástól elütő elemek találkoznak benne. Német és czigány, magyar és orosz, olasz és horvát, lengyel és oláh járja ott nemzeti tánczát, melyhez az úgynevezett európai konczert szolgáltatja a zenét, s a hol a bálkirályné a hatalomnak és dicsőségnek már minden fokán keresztül ment ősrégi uralkodóház. Mi lenne ebből az összetett, bonyolult viszonyokkal megáldott birodalomból az uralkodóház nélkül? Magyarország még csak megállná helyét valahogy, mint egységes állam, melyben (osztrák-magyar fogalmak szerint) egységes nemzet lakik, bár néki is megvan a maga Achilles-sarka az elégületlen Horvátországban. De Ausztria, mely nemcsak fajok és népek, hanem tartományok szerint is szét van tagolva, a trón összetartó ereje nélkül egyszerűen a züllés útjára térne. Másrészt bizonyos, hogy Ausztria ép szakadozottságánál fogva könnyebben elbírna egy újabb Taaffe-féle politikát, mint Magyarország, a mint hogy egy félig agyonsörétezett nyúl könnyebben viszi el a lövéseket, mint egy ép és egészséges állat. A meddig Magyarország mai területén csak tizennyolcz és nem harminczmillió ember lakik, a meddig annak a tizennyolczmillió embernek fele se magyar, fajunknak érdekében fog állani az egész birodalom fentartása, hogy befelé, mint kifelé egyaránt kellő súlylyal léphessen sorompóba. A nagyhatalmi politika sok tekintetben magyar politika, a mint hogy

368

Ζay Miklós gróf

az uralkodóház politikája is csak akkor helyes és okos, ha magyar. Nem a mi fajunk és nemzetünk szempontjából, hanem az uralkodóház érdekében. Élő tanúbizonysága ennek I. Ferencz József király, ki egy félszázados uralkodás ezer tapasztalásai után azon eredményhez jutott, hogy ma még inkább Magyarországon keresi és találja meg birodalma erejét, mint valaha. A régi ellentétek, a régi félreértések, mint a télvíz idejére összeverődött varjak a kikelet beálltával, ott kóvályognak még a levegőben, de végleges eloszlásuk csak idő kérdése már. A magyarság feltartóztathatlanul tör előre a haladás útján s ebben nem gátolhatja meg az időnkint le-lehallatszó károgás. De a mint hogy az uralkodóháznak érdeke, hogy Magyarország ereje ne csak ép és csorbíthatlan maradjon, de napról-napra gyarapodjék, úgy Magyarországnak is érdeke, hogy az uralkodóház napját ne homályosítsa el semmi fogyatkozás, hogy az a bomlási folyamat, mely ma keresztül-kasul járja a társadalmat, fészket ne verjen a trón árnyékában is. I. Egyike azon életbevágó kérdéseknek, melyek az utóbbi tíz esztendő alatt leginkább lekötötték a magyar nemzet figyelmét, ép az uralkodóház és a nemzet érdekeinek azonos volta miatt, a trónöröklés ügye volt. Rudolf királyi herczeg kora halála lett a nemzeti csapás, mely a maga egészében fölszínre vetette ezt a fogas kérdést. A nemzet gyászt öltött és keserű könnyeket hullatott a királyfi ravatalánál, mert eltűnt a remény, hogy a a legifjabb Habsburgi Rudolf a magyarok segélyével még egyszer döntő csapást mér a szlávokra, valahol a Morva vize partján. Nem hiába mondja az egyszeri közmondás: nomen est omen. Rudolf neve eszébe juttatta a magyarnak ama tusák emlékét, midőn porba dőlt a cseh oroszlán s német és magyar vitézek együttesen alapították meg az uralkodóház hatalmát és nemzetünk dicsőségét. A nagy Habsburgi Rudolf napját semmikép se homályosíthatta el az a második, ki Prágában csillagvizsgálással, meg aranycsinálással töltötte idejét, a ki inkább viselte fején a középkori bölcsek ákombákommal ékes süvegét, mint a Szent István koronáját. Prágai Rudolf az országnak gondját gyéren, de a mindig jezsuiták tanácsa szerint viselte, s a protestánsbarát I. Ferdinánd és Miksa halála után elsőnek tűzte ki az ellen-

Korona és kard.

369

reformáczió és az eretnekirtás véres lobogóját. És mi lett az eredmény? — A Bocskay-féle fölkelés, mely kivívta az 1608-iki bécsi békét és a vallásszabadságot s a mely Rudolfnak trónjába került. Lemondott, hogy helyt adjon Mátyásnak, ki ez idő tájt magyar köntösben járt s még bajuszát is magyarosan viselte. Nemzetünk döntő befolyása nem hiányzott tehát a Habsburgok birodalmában már a XVII. század hajnalán sem, bár igaz, hogy a protestantizmus jegyében született s élt tovább. Csak a Ferdinándok alatt indult meg a hanyatlás, a mikor tényleg a minden ízében magyar Pázmány megvetette alapjait a Kollonich-féle, Magyarországot németté, katholikussá és koldussá tenni akaró irányzatnak. Mondanom se kell, hogy I. Ferencz József király Ο felsége, teljesen a Habsburgi Rudolf, I. Ferdinánd, Miksa és Mátyásféle hagyományok után indul, hogy uralkodása, ha sok tekintetben új körülményeket vetett is fölszínre, mégis csak magyar renaissance. Mélyen gyökerezik az ország talajában, mert csak a meghonosult, a magyar éghajlathoz és viszonyokhoz idomult növények iránt bír fogékonysággal a magyar föld. Imává lett Erdély havasain és a Duna-Tisza medenczéjében egyaránt, hogy I. Ferencz József király éljen sokáig. Igaz ugyan, hogy e nemzeti óhajtásban mindenek előtt I. Ferencz József Ő felsége uralkodói érdemei lelnek visszhangra, de kifejezést nyer benne a hazafias aggodalom is, hogy mi történnék akkor, ha az agg fejedelmet Isten kiszólítaná az élők sorából. Magyaros őszinteséggel legyen mondva, Rudolf főherczeg és trónörökös megrázó végzete óta a magyar nép nem találta meg azt a megnyugvást, mely minden nemzetet eltölt, ha jövőjét, mint a jelennek folytatását biztosítva látja. Igaz, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg házassága alkalmával a demokratikus hajlamú középosztályban remény csillámlott fel, hátha Ferencz Ferdinánd főherczeg urat körülményei azon irány szolgálatába állítják, melyért ők élnek-halnak. Ez a remény azonban rövid idő múlva elhalványult és bevállt újra a bizonytalanság kínos érzete. Távol áll tőlem a személyes ügyek lantjának húrjait megpendíteni. Olyan hangokat csalnék elő, mely belenyilalna az emberek fülébe, úgy, hogy előbb-utóbb kénytelen volnék falhoz vágni a rozoga szerszámot. A népek sokkalta éberebb figyelemmel kísérik az uralkodó család minden egyes tagjának tetteit, hajlamait, eszejárását, semhogy a politikai író kénytelen volna a magánélet finom szálait előhúzgálni a homályból.

370

Ζay Miklós gróf

Ismeri mindenki régtől fogva a trónörökös szláv szimpátiáit, erős akaraterejét és előszeretetét a mulatozás iránt. Tudja kiki, hogy öcscse, Ottó főherczeg Ő fensége sem vetette meg soha a víg társaságot, de míg ez utóbbit a vidámság és pajzánság jellemzi, addig a trónörökösben jóval komorabb vonások domborodnak ki. Néhány év előtt az egyházpolitikai harczok egyik legkiválóbb politikusa, gróf Apponyi Albert, kivel akkoriban szoros fegyverbarátságot tartottam, csekélységemet szólította fel, hogy a főrendiház nem-klerikális ellenzékét szervezzem. Apponyinak oly alkalmatlan volt a Zichy Nándor-féle iskola, hogy azt szerette volna, ha külön csoporttá alakulunk, 25—30 főből álló csoporttá. Nagyrészt ellenállásomon tört meg e kísérlet, mert okom volt félni az ellenzék fogyatékos erejének elforgácsolódásától. Az egyházpolitikai harcz szálainak egy része kezeimben futott össze. Igen jól emlékszem, hogy két főherczeg, Ferencz Ferdinánd és Ottó szavazatait is számításba vettük s reményeink, úgy tudom, Ő felsége tilalmán törtek meg. Egy csöppet se lepett meg tehát, hogy a trónörökös múlt télen muszkaországi útjára gróf Zichy Jánost akarta elvinni, kit, ha politikai nézetei nem is, de egyéni jelleme mindenkép alkalmassá tesz arra, hogy egy királyi herczegnek útitársa legyen. A mi velem együtt a nemzetet aggodalommal töltötte el, az volt, hogy daczára annak, hogy minálunk azért tartják a néppártot veszedelmesnek, mert nyomában a szláv nemzetiségi mozgalmak burjánzanak fel, a főherczeg ép oroszországi útját akarta egy néppárti vezér nevével összeköttetésbe hozni. Mikor ez dugába dőlt, otthon hagyott magyart, agyart. Nem akarok ebből a néhány tényből következtetéseket levonni. Azt ugyan megállapíthatnám és magyarázatokkal meg is fűszerezhetném, hogy a trónörökös következetes a maga politikájához, mert nyolcz év előtt is azon irányba akarta gályáját terelni, a melybe terelni múlt télen megpróbálta. Csakhogy a fejedelmi személyek sokkal magasabban állnak a hétköznapok harczai fölött, semhogy őket valamely politikai irányhoz való tartozás bármire is kötelezhetné. Az élet tapasztalásai fenn a magas ormokon jobban előveszik, megpróbálják, alaposabban átgyúrják az embert, mint lenn a szűk és homályos völgyek árnyékos fái alatt. Átalakítják még akkor is, ha valaki a Ferenczek akaraterejét kapja és a Ferdinándok hatalmát várja örökségül.

Korona és kard.

371

II. Vizsgáljuk már most az érem másik oldalát. Minő küzdelmeken mehet majd keresztül a nemzet egy Ferencz Ferdinándféle szabású fejedelem alatt, míg sikerül magát királyával megértetnie és meglágyítania annak az övével ellentétes akaratát? Egyet előre kell bocsátanom. Azt, hogy már a trónörökös nevéhez fűződő legelső törvény is merő ellentétben áll a magyar alkotmány szellemével, mely morganatikus házasságot nem ismer. Igaz, hogy a nem fejedelmi vérből származott királynékhoz a nemzetnek meglehetős alacsony röptű emlékei fűződnek. Ott van például Czilley Borbála grófnő, a ki osztrák-szlovén nemzetségből való volt s ki a zsarnoki hajlamú Zsigmond mellett ült a trónon. Tudjuk, hogy Zsigmond király életét a nikápolyi csatában egy magyar nő, Rozgonyi Czeczília mentette meg, ki az utolsó perczben hozta segítségül a futó királynak karcsú gályáját. Zsigmond ezért kevés hálával viseltetett a magyarok iránt. Hédervári Kontékat kivégeztette és derűreborúra erőszakoskodott. A nemzet végre is megsokalta a dolgot és ősapám, Gara Miklós nádor közakaratból Siklós várába csukatta a rakonczátlan királyt. Hasonlókép járt neje, Czilley Borbála, a kit viszont férjeura tett hűvösre kicsapongásai miatt. A Czilley-házasságnak vége az lett, hogy ez az atyafiság éveken át garázdálkodott Magyarországon, míg végül a magyar vitézek Czilley Ulrik grófot egyszerűen gulyássá aprították. A példa, mint mondám, nem valami vonzó. Ennek daczára tény, hogy a trónörökös nyilatkozata révén sérelem esett a magyar alkotmányon. Ha egykor Ferencz Ferdinánd főherczeg úr a magyar trónra ül, a mit az Úristen mentül későbben adjon, akkor egy bizonyos mennyiségű podgyászt fog magával hozni, a minőre egy oly birodalomban, hol tuczatszámra élnek a kisebb-nagyobb nemzetecskék s a különféle irányzatok keresztül-kasul czikázzák a politikai szem határt, nem nehéz szert tenni. Egy hűséges házi állat, a kétfarkú oroszlán fogja elkísérni, mely dorombolva terül majd el a trón lépcsőjének puha, keleti szőnyegén. Hátul egy kétoldalt felkunkorított, vályúforma kalappal ékes lelki atya terjeszti ki talárjának denevérszárnyait s kiaszott képe, mint egy memento mori fordul a hódoló nép nyüzsgő tömege felé. Jobbra és balra feketesárga zsinórral átkötött iratcsomók hevernek, »Gegen die Los von Kom Bewegung«, »Rom, Paris und

372

Zay Miklós gróf

Sanct-Petersburgt és ehhez hasonló felírásokkal. A trónörökös annál nehezebben fog szabadulni ettől a kísérettől meg ettől a podgyásztól, a mennyivel előbbre fog haladni a kor, mely hajfürteit dérrel hinti be s maradandókká fogja tenni az ifjúkor emlékeit. Mert jól jegyezzük meg: Ferencz Ferdinánd főherczeg nem azonos természet az Eduárd angol királyéval, a ki inkább Ottó főherczeghez áll közelebb, nem az a mulató világfi, mint a boldogult orániai herczeg, a kit »chère orange« név alatt imádott a párisi félvilág. Az olyan egyéniségek, mint teszem az Eduárd-é, trónörökös korukban vígan élik világukat, de aztán búcsút vesznek a maguk Falstaffjaiktól és a trónon komoly öreg urakká változnak. Úgy hiszem, nem járok tévúton, ha azt mondom, hogy a trónörökös el fogja magától hárítani az olyan kommentárokat, melyek házasságából kifolyólag neki demokratikus hajlamokat fognak tulajdonítani. Szívós akarata és vaserélye annál keményebben fognak érvényesülni, mentül inkább tapasztalni fogja, hogy a világ akarata ellenére is le akarja vonatni vele házassága következményeit. Komoly bajok kútforrásává lehet, hogy a trónörökösnek, mint uralkodónak, idebenn a birodalomban rokonsága, még pedig az egyik nemzetecskéhez tartozó rokonsága lesz, mely klerikális és szláv s mely a német-magyar jelleggel bíró monarchia rovására érvényesülni akar. Igen jól tudjuk, hogy a népek életében mekkora szerepet játszanak fejedelmeik rokoni összeköttetései. Akár tetszik, akár nem, e tényt olyanul el kell ismernünk. A fejedelmek külföldi rokonsága sokszor ád okot bonyodalmakra, de a belföldi majd mindig. Mert ez utóbbi egy állandó versenyt, egy állandó harczot idéz elő a rokonsághoz tartozó és azon kívül álló elemek közt, úgy a társadalmi, mint a politikai téren. Ha eme rokonság egy egész nemzetiséget felölel, akkor ebből a súrlódásoknak egész új nemei támadhatnak a különböző népek és fajok között. Igaz, hogy a király hatalma a XX. században elég szűk térre van szorítva Magyarországon, igaz, hogy a nemzetnek ma már ezerféle módja és eszköze van arra, hogy ezt a hatalmat még szűkebb térre szoríthassa és megnyirbálhassa annyira, hogy megközelítse azon fogalmat, melyet tudákos nyelven árnyékkirályságnak szokás nevezni. De, kérdem én, kívánatos-e nemzetiségi viszonyaink közt a magyar király történelmi hatalmát ily mérvben megnyirbálni? Kívánatos-e azt szóval és tollal

Korona és kard.

373

annyira lejáratni, hogy az egységes állameszméért folyó küzdelemben megszűnjék tényező lenni? Nem jobb, nem czélszerűbb e ezt a befolyást magunknak megszerezni, a nemzet közkincsévé tenni s mint a Niagara hatalmas vízesése mellé, odaállítani a nemzeti munkának kisebb-nagyobb műveit? III. Évek óta hangoztatjuk a panaszt, hogy nincsen magyar királyi udvar, hogy Budapest nélkülözi azt a fényt, azokat az előnyöket, a miket egy fejlődő világvárosnak az udvar jelenléte nyújt. Egy fejedelmi udvartartás, magyar felfogás szerint, nem egyéb egy nagyobb szabású háztartásnál, már pedig egy igazi háztartásnak középpontját, vonzó erejét: az egyenrangú nő, a férje sorsának osztályosa képezi, a kit, ha alacsonyabb körből származott, férje magához emelt. És, kérdem, vajjon miként fog festeni egykor az a morganatikus udvar, fenn a legelső magyar ember hajlékában? Meg fog-e felelni azon fogalomnak, melyet a nemzet magának egy ezredév óta a magyar királyi udvartartás felől alkotott? Vajjon Mária Jozefa főherczegnő fogja-e vinni akkor is a háziasszony szerepét? — Nem csinálok belőle titkot, magyar ember vagyok, igenis kívánom, hogy vigye. A régi magyar királyoknak nem voltak morganatikus házasságból való utódaik, de igenis voltak örökbe fogadott gyermekeik, a kikre bizonyos fokig mint királyfiakra nézett a nemzet nagy része. Corvin János trónkövetelő volt a maga nemében, s ha nagyobb sikereket nem tudott felmutatni, ezt tán inkább annak kell tulajdonítanunk, hogy a rakonczátlan főurak megunták a Hunyadiak népszerű uralmát s jól érezték magukat a pulya Jagellók árnyékában, »kiknek üstökét folyton a markukban tarthatták.« Ez üstök, meg ez a marok hozta létre aztán a mohácsi vészt. Kérdés azonban, mikép alakult volna a helyzet képe, ha megfordítva, a Hunyadiak idejében élt volna a Jagellók egy természetes utóda, vajjon nem képezte volna-e forrongások, fölkelések és lázadások kiinduló pontját? Hisz egy ilyen élő nélkül is mennyi izgágaságot követtek el az Újlakyak, a Garák, meg a híres Czilleyek. Ha majd Ausztria-Magyarországon is trón nélküli királyfiak, föld nélküli Jánosok lesznek, a milyenek eddig — hála az egek urának — nem voltak s ezeknek módjukban lesz, valami utón érvényesülniük, mivé lesz az 1723-ik évi I. és II. törvényczikk? Egész más egy kardcsörtető

374

Ζay Miklós gróf

főherczegnek morganatikus házasságból való gyermeke és más egy császárnak-királynak Isten színe előtt kötött házasságából származott utóda. Si duo faciunt idem, non est idem. Érzi nálunk mindenki, hogy egy bonyolult és visszás helyzet előtt állunk, mely már előre is lidércznyomásként nehezül a lelkekre s innét származnak azok az ideges rángatózások, miket a közélet terén tapasztalunk, mihelyt ez a kérdés valamely formában a fölszínre kerül. Azt hiszem, el lehet minden hazaárulás nélkül mondani, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg úr, még mielőtt trónra lépett volna, két kisebbítésnek, nem akarom állítani, hogy lefokozásnak tette ki a maga jövendő hatalmát. Először, hogy családjának egy alattvalóját vette nőül, de a mi fődolog, hogy esküvel pecsételte meg, hogy nejét ebből a helyzetből kiemelni nem fogja. Kimondom nyíltan, (mint ahogy mások annyiszor kimondták, hogy első sorban magyar emberek, aztán katholikusok), hogy én először is magyar vagyok s csak aztán loyalis alattvaló. De annyira ragaszkodom a történelmi királyság eszméjéhez, hogy a jövendőbe, melynek elébe nézünk, beletörődni nem tudok. Lehet, hogy egy meggyöngült uralkodóház alatt a nemzet még több szabadságot fog élvezni, de hogy az államesze ép oly erővel fog előretörni a haladás útján, mint ma, ezt határozattan tagadom. Attól félek, hogy Ő fensége, ha valamikor a trónra lép, a felekezeti hanyatlás felé fogja vezetni birodalmát, azon hanyatlás felé, a melyet Franczia- és Spanyolországban tapasztalunk. És itt hozzátehetem, hogy én, mint magyar ember, sem a román, sem a szláv nemzetekkel való szövetségből nem kérek, de igenis lelkem egész hevével ragaszkodom a germán fajokkal kötött vagy kötendő fegyverbarátsághoz. Ezeké a jelen és a jövő, a román népeké a múlt, a szlávoké a múltjövő. IV. A meddig Ferencz Ferdinánd főherczeg úr Ő fensége csak várományosa a trónnak, nem alakul ki előttünk a helyzet igazi képe s csak a trónörökös egy-egy cselekedetéből lehet hímet varrni jövendő uralkodására. Fontos, közjogi állása mellett is körülbelől azt a szerepet tölti be, mint a többi főherczegek. Gyakori látogatásai a külföldön, politikai természetű nyilatkozatai, ha nem idéznek is elő döntő fordulatokat,

Korona és kard.

375

mégis hangulatot és sokszor lehangoltságot keltenek. Zavarólag hatnak az ügyek rendes, egyforma menetére. Annyi tény, hogy a szereplésre Ferencz Ferdinánd trónörökös jobban reá van utalva, mint a többi, vele egyenrangú, magas uraságok. Ma, főleg mint magánember, érezheti férfias és erős elhatározásának töviseit, de már előre veti árnyékát azon körülmény, hogy tettekkel és alkotásokkal lesz kénytelen a világ elé lépni, ha meg akarja közelíteni a tekintélynek és népszerűségnek azt a fokát, melylyel I. Ferencz József király Ő felsége bír. Meg kell vallanom, hogy a mai politikai és társadalmi irányzatok mellett egy rangon alóli házasság már magában véve bizonyos jogczímet nyújt a népszerűségre. A profanum vulgus abban rendszerint közeledést lát a maga álláspontjához és enyhítését a hatalomnak, melynek vasvesszőjét naponta érzi. Azonban, ha egy uralkodó, vagy csak egy magas társadalmi rangban született államférfi erre a tényezőre akar támaszkodni, akkor le kell mondania azon körnek vonzalmáról és támogatásáról, a melyhez tényleg tartozik. Egy csöndes, de állandó háborúságot kell folytatnia azon társadalmi rétegekkel, melyek bolygók gyanánt forognak az udvar körül. Egyszerre Jehovának is, meg a bálványoknak is, áldozni nem lehet. És Ferencz Ferdinánd főherczeg úr áldozott a Jehovának, a minek élő tanújele az 1900: XX. törvényczikk, mely azon évi deczember hó 4-ik napján nyert királyi szentesítést. »Mi Ausztria-estei Ferencz Ferdinánd Károly Lajos József Mária főherczeg kinyilatkoztatjuk, hogy szilárd és jól megfontolt elhatározásunk chotkowai és wognini Chotek Zsófia Mária Jozefina Albina grófnővel, csillagkeresztes hölgygyel, Istenben boldogult chotkowai és wognini Chotek Bohuslav gróf, ő császári és apostoli királyi Felsége belső titkos tanácsosa, kamarása és főpálczamesterének s ennek Istenben boldogult neje, született wichnitzi és tettaini Kinsky Vilma grófnő csillagkeresztes és palotahölgynek leányával házasságilag egybekelni. Ezen házassági egybekeléshez a fenséges uralkodóházban ősidőktől fogva fennálló szokás és a bennünket kötelező házi törvények határozmányainak megtartásával ő császári és apostoli királyi Felsége, I. Ferencz József, dicsőségesen uralkodó császárnak és királynak, felséges nagybátyánknak, mint az egész uralkodóház legfőbb felséges fejének beleegyezését kikértük, és Ő Felsége azt, mint kegyes és jóakaró érzelmeinek újabb tanújelét, legkegyelmesebben megadni méltóztatott.

376

Zay Miklós gróf

Mielőtt azonban e házassági frigyet megkötnők, — hivatkozással a fenséges uralkodóház fentérintett házi törvényére, a melynek határozmányait még különösen a jelen, általunk kötendő házasságra vonatkozólag egész tartalmában elösmerjük és Magunkra nézve kötelezőknek kijelentjük, — indíttatva érezzük Magunkat kimondani és megállapítani, hogy Chotek Zsófia grófnővel való házasságunk nem egyenjogú, hanem morganatikus házasság, és mostanra és minden időkre annak tekintendő, a minek folytán azon jogok, tisztségek, czímek, czímerek, előnyök stb., a melyek egyenjogú hitvestársakat és a főherczeg uraknak egyenjogú házasságból származó utódait megilletik, sem hitvestársunkat, sem Isten áldásával ezen házasságból remélhető gyermekeinket és azok utódait, meg nem illetik és általuk sem nem igényelhetők, sem nem igénylendők. — Különösen elismerjük és még világosan is kijelentjük, hogy a fentemlített házasságunkból származó gyermekeinket és azok utódait, miután ők nem tagjai a legmagasabb uralkodóháznak, nem illeti meg a trónöröklési jog a birodalmi tanácsban képviselt királyságok- és országokban, tehát az 1723-iki I. és II. t.-czikk értelmében a magyar korona országaiban sem, és azok a trónöröklési rendből ki vannak zárva. Szavunkkal kötelezzük Magunkat, hogy jelen nyilatkozattunkat — jelentőségének és horderejének teljes tudatában — minden időkre úgy Magunkra, mint hitvestársunkra és ezen házasságból származó gyermekeinkre és azok utódaira nézve kötelezőnek elismerjük és sohasem kíséreljük meg jelen nyilatkozatunkat visszavonni vagy bármit foganatba venni, a minek czélja lenne annak kötelező erejét meggyöngíteni vagy megszüntetni. Jelen két példányban kiállított nyilatkozatunk megerősítésére ezen okmányt sajátkezűleg aláírtuk és főherczegi pecsétünkkel elláttuk! A főherczeg úr nyilatkozatához egyenesen hozzá van fűzve a kommentár, hogy ezzel nem mondott le a trónhoz való jogáról. Sőt tovább megyek. Az ösztön, mely őt ezen nyilatkozat megtételére bírhatta, tán épen ama kényszerhelyzet lehetett, mely előállt volna és a trónról való lemondását maga után vonta volna, ha nem teszi meg az ide iktatott kijelentést. Szerintem az adott esetben e nyilatkozat, mint egy előrelátható államfő nyilatkozata, megállja helyét, de kevésbbé állja meg helyét, mint magánember fogadalma, a ki elvégre is a modern felfogások

Korona és kard.

377

szerint nejét magához emelni tartozik. Egy uralkodó szerepe a társadalmi téren nem kevésbbé fontos, sőt tán fontosabb és mélyebbreható, mint a politika mezején. Ép azért egy morganatikus házasságot könnyebben megbír egy egyszerű főherczeg, kinek hajlamaitól és körülményeitől nem függ semmi, mint egy uralkodó, a kinek egész egyénisége, összes viszonyai, kirakatban állnak a világ előtt. Ferencz Ferdinánd főherczeg úr, a külső jelek után ítélve, máskép fogja föl ezen nyilatkozat következményeit, mint sokan a közönség köréből. Hisz láttuk, hogy egyszerűen esküvel pecsételte meg házasságának rangon aluli voltát. Politikai nyilatkozatai is arra mutatnak, hogy álmában se kivan a modern demokráczia apostola lenni. Ha II. József szerepére vágyik is, vágyik erre a társadalmi és egyházpolitikai reformok nélkül. A főherczeg úr házasságának körülményei arra engedtek következtetni, hogy nyilatkozata és esküje egy kényszerhelyzet kifolyása volt. Vagyis mint kényszereskü némely álbölcsek szerint önmagában hordja a semmiség csiráit. Vannak hitetlen Tamások, kik abba vetik reményüket, hogy a főherczeg, ha trónra lép, meg fogja változtatni esküjének következményeit s akad államférfiú, ki valami formula segélyével el fogja végezni a kívánt műtétet a magyar alkotmányon. Műtét alatt értem azt a cselekedetet, a melylyel valami élő testből egy beteg vagy nem oda tartozó részt eltávolítunk. Mert eltekintve a régi magyar törvényes gyakorlattól, úgy a Lajtán innen, mint a Lajtán túl sokakra vonzó erőt gyakorol a remény, hogy egykor nem fejedelmi vérből való nő fogja viselni úgy Ausztria, mint Magyarország koronáját. Szóval egy új és szokatlan dolog következhetik be, mi a Habsburgok alatt még sohasem történt. Sohasem történt, mondom, s ennek legbiztosabb jele az 1723: I. és II. törvényczikk, hol a morganatikus házasság szóba se kerül. Pedig III. Károly hű labanczai, kik Rákóczit és Bercsényit meg a többi bujdosót hazaárulóknak bélyegezték, kik elfogadták volna tényül, hogy már a turulmadárnak is két feje volt, mit nem iktattak volna törvénybe a királyi kegy sugarainak gyönyörűségéért? Azt hiszem, a szabadelvű reménykedők alaposan tévedni fognak, ha az 1900. évi XXIV. törvényczikk revíziójára számítanak. Mert a trónörökös, a mily erős akaratú, szívós és következetes más dolgokban, olyan lesz ebben a kérdésben is. Qui vivra, verra.

378

Zay Miklós gróf

Vegyük most a specziális magyar szempontot. Ha figyelemmel kísérjük a főherczeg magatartását és politikai természetű nyilatkozatait, azon eredményre kell jutnunk, hogy a klerikális és szláv Ausztria előtt akar népszerűvé válni. Magyarországot csupán körvonalaiban ismeri, magyarul nem beszél, sőt németség dolgában is épen a bécsi dialektust bírja. Ebből aztán világos, hogy unser Karl, der schöne Karl, szellemi birodalma az, hol első sorban támaszt, sikereket, népszerűséget keres. Lehetetlen, hogy a főherczeg egyéni hajlamai idővel befolyással ne legyenek a külpolitikára. A hadsereg mellett a diplomáczia az, hol az uralkodó egyénisége leginkább érvényre jut. Megengedem, hogy II. Vilmos, a nagy I. K. jóindulata vonzó erőt gyakorol a trónörökösre is, hogy jól esik neki a francziaevő német ármádia mellett biztonságban érezni a trónt és birodalmat. Elhiszem, hogy nem akar szakítani a hármasszövetséggel, a mihez még hiányoznának kellő politikai eszközei is. Csakhogy a csehekkel rokon orosz faj, melynél az egyeduralmi eszme fénykorát éli, Francziaország a klerikális respublika, hol a zsidófalás a Dreyfus-ügy lehanyatlása óta tovább él és virágzik, közelebb állnak a Liechtenstein-Luegerféle iskolához, mint a porosz junker birodalom vagy a pápát zár alatt tartó Itália. Az ék, az orosz-franczia barátság éke már belé van verve a hármas-szövetséget alkotó államok testébe. Ki merné állítani, hogy egy tölgyfatönk erősebb, ha éket — bár gyönge éket — kalapálunk belé, mint hogyha ék nélkül hever a földön? Egy előttem axióma. Ha a trónörökös megtartja esküjét, a miről meg vagyok győződve, akkor nejének és gyermekeinek közjogi helyzete folytonos nehézségeknek lesz tárgya, ha pedig elfogadná ama bizonyos államférfi szolgálatait, a mit nem hiszek, akkor V. Lászlóként állna ország-világ előtt. Két eshetőség forog még fenn. Először, hogy a szent atya isteni megbízásánál fogva Ferencz Ferdinánd főherczeg Ő fenségét esküje alól feloldja, másodszor, hogy Ausztria-Magyarhon népei akarata ellenére is eltörlik az 1900: XXIV. törvényczikket. Mind a két esetben saját közreműködését a törvényes formák megtartása végett nélkülözni nem lehet. Akár így, akár úgy, akár amúgy, a főherczeg szüntelenül farkasszemet fog nézni a viszonyokkal, saját királyi méltóságának és hatalmának megóvása végett. A viszonyok, saját helyzete és hajlamai szüntelenül akczióra fogják sarkalni és ma csupán

Korona és kard.

379

sejteni lehet, hogy ezen akcziók éle hová fog irányulni. II. József nagy volt mint ember, de kicsiny mint uralkodó. Meg volt benne az akaraterő, tehetség, magasan szárnyaló lélek arra, hogy egymaga végezzen el egy egész forradalmat. Csakhogy a tényleges viszonyok leverték ezt a forradalmat és II. Józseffel halomra döntették saját, időelőtti alkotásait. Hová fejlesztené ma az ügyeket II. Józsefnek egy ellenmása, ki megfordítva, az ellenforradalmat próbálná meg felülről megcsinálni? ... Még egyet. Valószínű, hogy házasságának körülményei és a hozzá fűzött magyarázatok a főherczeg urat, mint magán embert férfias érzelmeiben melyen érinthették. Valószínű, hogy a közvélemény árjának hullámcsapásai fölértek azon magas polczig, melyet a népek és nemzetek fölött elfoglal. Nem osztom azon nézetet, hogy egy királyi vérből származott herczeg, ha kell, ne vethesse kardját a serpenyőbe oly dolgok miatt, a milyenek magukat nemes vonzódásból kötött házassága kapcsán előadhatták. Szerintem azt a jogot, hogy hasonló körülmények közt, ha kell, ügyét az Isten ítéletére bízza — bármily elavultnak lássék is nézetem — elvitatni még egy királyi herczegtől sem lehet. Egy alattvaló szerelme s egy alattvaló kardja, két egyenrangú tényező. V. Vonjuk le a következtetéseket. Ferencz Ferdinánd főherczeg úr Ő fensége éveken át úgy szerepelt, mint a ki gyógyíthatlan beteg s a ki ennélfogva a két középeurópai állam trónjára igényt nem tart. Ha nem csalódom, a főherczeg úr mint önkéntelen zarándok hosszabb időt töltött a szent földön és állapotának jobbra fordulása ott kezdődött. Lajtán innen és túl már mindenki beletörődött azon gondolatba, hogy névleg ugyan Ferencz Ferdinánd főherczeg a trónörökös, de tényleg öcscse Ottó főherczeg az. Halhatatlan emlékű királynénk elhunyta óta ez utóbbinak neje, Mária Jozefa főherczegnő vitte a háziasszony szerepét az udvarnál. Egy egyszerűségében bájos szász királyleány, a kit nem szükséges a gyakorlott világfinak megismernie, hogy lényének mivoltával tisztába jöjjön. Egy pillantás okos, kék szemeire és szőke hajzatára, mely úgy övezi arczát, mint egy rafaeli madonnáét a fénysugár s az élet embere tudja, hogy az igaz nőiesség képe áll előtte. És hozzátehetem, hogy a nőiességnek bíborban született mintaképe.

380

Zay Miklós gróf

Az egész közvéleményre meglepő fordulatként hatott, mikor a trónörökös mint Franciscus Ferdinandus archidux redivivus, újra megjelent az udvari élet szemhatárán és mintha az emberek kiállott betegsége után több rokonszenvvel néztek volna halvány arczára, mint annak előtte. Visszakövetelte jogait az élethez és a koronához s a legitim trónöröklési rend nyomán ki merészkedett volna ezt tőle megtagadni? A meglepő fordulatot egy még olyanabb követte. Ferencz Ferdinánd főherczeg úr megházasodott, nőül vette egyik rokonának, Izabella főherczegnőnek udvarhölgyét. A szerelmi házasság mindig vonzó és rokonszenves az emberek milliói előtt, még ha nagy állami érdekek csorbításával van is egybekötve. Az utolsó polgár is eljön, hogy átnyújtsa a maga színes, kerti virágokból font koszorúját a mátkapárnak. Egy magas rangú férfiúnál ilyen házasságkötésnek még politikai czélzatokat is tulajdonítanak, attól politikai következményeket várnak a népek. Mekkora tehát a kiábrándulás, mikor ugyanazon férfi odaáll a közvélemény ítélőszéke elé és homlokegyenest ellenkezőjét vallja és hirdeti annak, mit a világ a hétköznapi logika szerint várt volna. Mindent egybevetve, azon eredményhez kell jutnunk, hogy ha a főherczeg úr a konservativ trón és államfentartó eszme talaján kívánt megmaradni, tán a vaskövetkezetesség szempontjából helyesebben járt volna el, ha férfias és elszánt nyilatkozata helyett ezeket mondja: »Koronát szerelemért. Én ausztria-estei Ferencz Ferdinánd főherczeg szilárd és jól megfontolt elhatározásomnál fogva chotkowai és wognini Chotek Zsófia grófnőt, csillagkeresztes hölgyet nőül veszem, meghajlok a helyzet előtt, melyet önmagam teremtettem és a trónról lemondok.« Nincs jogom kutatni ama rugókat, melyek a főherczeg úr elhatározását más irányba terelték; ennek bírája csak az lehet, ki a szívek és vesék titkait ismeri. Én, mint Magyarország szerető fia, élénk színekben látom a nagy kérdőjelet, mely a jövő homályán keresztül felénk mered. Felfogásom szerint az felelt volna meg hazám érdekeinek, ha továbbra is Ottó és Mária Jozefa álltak volna a világ szemei előtt, mint a magyar trón várományosai. Az Isten bölcs akarata oly utóddal ajándékozta meg e fenséges házaspárt, a kitől — jó órában legyen mondva — sokat vár a nemzet. Ferencz Ferdinánd főherczeg úr Ő fensége hozzáférhetlen magas személyét érinteni távolról se merészkedem. De a trón

Korona és kard.

381

és az ország érdeke nézetemnek őszinte kimondására sarkal. Szilárdul meg vagyok róla győződve, hogy nyugalom, összhang és kiegyenlítés akkor fog beállni a kettős monarchia fölött, ha az a megoldás, melyet az imént érintettem, előbb-utóbb, de mégis bekövetkezik. Tartok tőle, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg uralkodása a mai kor áramlatainak közepette első sorban a korona fényéből fog táplálkozni, azt fogja emészteni fokról-fokra. Pedig a korona fénye nemcsak az uralkodóház tulajdona, de tulajdona az egységes, osztatlan magyar nemzetnek. Zay Miklós gróf.

KORMÁNYKÉPES ELLENZÉK. Ha parlamenti pártviszonyainkat analizáljuk, első pillanatra felötlő a kormánypárt kétharmadot meghaladó többsége, mely ellen a kormánybuktatás reményével az ellenzéki pártok mostani állapotukban még ad hoc szövetkezés esetén sem igen léphetnek fel. Pedig az ellenzéknek nemcsak az alkotmányos ellenőrzés, nemcsak passzív szerep a feladata, mire nálunk a kiegyezés óta kárhoztatva van (s melybe úgy beletanult, hogy nem is igen kivan magának mást), hanem igenis a kormány és ezzel a rendszer s megfordítva a rendszer és ezzel a kormánybuktatás is. Nem örökös obstrukcziókkal és nem oly kérdésekben, melyek az állam mindennapi életéhez szükséges eszközök megadását jelentik, hanem igenis elvi kérdésekben, épen azon elvi kérdésekben, melyek a pártokat egymástól elválasztják. De viszont ezen elvi kérdéseknek is olyanoknak kell lenniök, hogy a kormányválság esetén azok tényleges rendszerváltozást jelentsenek s a kormányzat rendes eszközeivel mégis megvalósíthatók legyenek. A pártokat elvi jelentőségű kérdéseknek kell egymástól elválasztania. Ha egy párt elvi alapon tömörül, ez azt jelenti, hogy bizonyos politikai meggyőződéseket helyeseknek, a haza javát, a nemzet üdvét előmozdítóaknak vél s a másik párt elveit — bár azok jóhiszeműségéről meg lehet (sőt meg is kell, hogy legyen) győződve — károsaknak, vagy legalább is olyanoknak tartja, melyek az ország boldogulását nem mozdítják elő. Ilyen kérdésekben, világos, a párt törekvésének oda kell irányulnia, hogy a másik, a kormányon lévő párttól javasolt elvek meg ne valósuljanak s azok helyett, a kormány megbuktatása árán is

Kormányképes ellenzék.

383

és saját pártjának a kormányhatalomra való juttatásával, felelőssége teljes tudatával, saját elvei érvényesüljenek. A mely párt ezt nem akarja komolyan és ezen eszközök árán, az logikai és erkölcsi ellenmondásba keveredik önmagával. Minden ellenzéki pártnak első kötelessége magát oly bázisra állítani, hogy a kormánybuktatás lehetősége esetén a kormány gyeplőit tényleg kezébe is vehesse, programmját megvalósíthassa, különben ennek a pártnak a parlamenti szerepe, maga az egész parlamentarizmus csonka marad. A mely ellenzéki párt erre nem törekszik, az nem is kormányképes ellenzék. Ezekről elmélkedve, két felötlő és fő fontosságú jelenség üti meg szemünket a jelen országgyűlésben, melyek egymással szoros összefügésben vannak; egymásnak kölcsönösen mint okai és okozói szerepelnek: 1. hogy nálunk hiányzik az ezen értelemben kormány képes ellenzék; 2. hogy hiányzik a kormányon lévő pártnak a homogenitása. Ε kettő mellett azon jelenség, hogy néhány képviselő határozott nemzetiségi programmal foglal helyet a házban, egyelőre csekély fontossággal bír. Nem is veszszük ezeket bonczkés alá, hanem az előbbeniek elemzésére térünk át. Ha visszagondolunk az őszszel elhangzott programmbeszédek sokaságára, rögtön nyilvánvalóvá lesz azon állításunk igazsága, hogy a kormánypártban nincs, a szavak után ítélve, nem lehet meg a teljes homogenitás. Egyik agrárius elvekre esküszik a másik az ipar és kereskedelem érdekei mellett tör lándzsát, a harmadik az eladósodott kisbirtokot akarja államilag tehermentesíteni; egyiknek eszménye a vámszövetség, másik csak feltételesen fogadja el, harmadiknak egyáltalán nem kell. Három főcsoportot különböztethetünk meg a párt kebelében: a volt nemzeti párt megszaporodott táborát; az újonnan csoportosult agráriusokat és a régi »Tisza-klikk mohikánjait. Ezekhez járul a színtelenek csoportja, a mely tagjainak programmbeszédje abban kulminált, hogy magukat Széll Kálmán föltétlen híveinek vallották. Ez az a név, mely azt a heterogén elemekből álló pártot összetartja. A kormány elnök simasága, udvariassága, szerencsés keze: ez mindössze az, mely a férfiak egy csoportját ellentétes elvekkel, ellentétes törekvésekkel egybefűzi, hogy vállalkozni mernek a parlamenti vezető párt szerepére. Megfelelő-e, elég-e, hogy a parlament vezető pártját, annak egyes

384

Szemenyei Kornél

tagjait más kapcsok nem fűzik egybe, mint a pártvezér múló személyisége? ez oly kérdés, melyre már a válasz is meg van adva. Hogy lehet hát mégis, hogy a legutóbbi választásokból, melyekben tagadhatatlanul a szabad véleménynyilvánításnak eddig nálunk nem ismert mértéke érvényesülhetett, egy elvi egységet nélkülöző kormánypárt került ki? Erre a kérdésre kívánunk kis politikai és történeti fejtegetésekkel válaszolni. Rámutatni, hogy a kiegyezés létesítése után, a független magyar állam kiépítésére irányult akczió eredményességében való hit feladásával mint zsugorodik össze a kormánypárt elvi alapja, mint veszik el az ellenzéki kormányképességnek még a reménye is. A Tisza-rendszer mily hamis páni félelemmel tartózkodik a kiegyezési alap fejlesztésétől; hogy szűkkeblű és önös pártpolitikából mint használja fel kormányzati hatalmát minden észszerűség ellenére az ellenzék megtörésére; hogy ezen küzdelemben az ellenzék elbukik, de bukásában pozitív programmjának elhanyagolásával maga is vétkes. Rámutatunk, hogy a kormányképes ellenzék nélkül sem teljes parlamentarizmus, sem igazi nemzeti politika nem lehetett. A rendszer oly mélyen belevésődött a nemzet lelkébe, hogy a reminiszczeneziák pszihikai hatása gátolta meg az utolsó szabadabb választás alkalmával is, hogy egy homogén, elvi alapon álló kormánypárt és egy természetes, kormányképes ellenzék alakulhasson. Végül számot fogunk vetni, hogy egyes újabb tünetek engedik-e reményleni, hogy hasonló auspicziumok mellett végre létre jöhet-e a pártok egyensúlya s meg fog-e alakulhatni a kormányképes ellenzék s melyek megalakulásának feltételei és feladatai? A nagy ideálok, a nagy czélok, az egész emberiség érdekeit felkaroló tervek, az egész emberiség boldogulásáért lobogó szenvedélyek európaszerte lehanyatlottak. A nagy szenvedélyek vulkánjából kihányt dicső eszméket a hanyatló gyáva kor nem fogja fel, nem érti meg, nem lelkesedik értük; a fenséges alkotásokat apránként elmorzsolja, felemészti a »politikai bölcseség« lomha boa constrictorja ... Valóban, nemzeti életünkből, állami, parlamenti és társadalmi funkczióink sorából hiányzik egy oly alapvető, nagyobb, mindenkit magával ragadó vezéreszme, mely a nemzet és haza, a társadalom és állam egyetemes érdekeit felöleli s önmagában elég súlylyal, elegendő vonzó és tömörítő erővel bír, hogy egy-


385

séges elvi alapon nyugvó, szilárd és harczrakész pártokat teremtsen zászlói alá. Micsoda nagy, a nemzet életére döntő befolyást gyakorlandó, annak életét és boldogulását századokra meghatározó terveket hallottunk a politikai beszédek özönében? Mert az, hogy »reméljük«, hogy az osztrák örökös tartományokkal mégis csak megtudunk egyezni; az, hogy »reméljük«, hogy Németországgal mégis kereskedelmi szerződést köthetünk; az, hogy a községi jegyzők ezentúl kevesebb rubrikát fognak kitölteni, hogy a sanyargó helyzetben lévő tisztviselőknek lehetőleg egy tízóraira valóval többet adnak; az, hogy az új ágyúk mintáit még mindig nem találta ki az osztrák tábornokok bölcsesége; az, hogy minisztereink ismerik az ország szánandó állapotát s a kérdést »behatóan tanulmányozzák« is, nézetem szerint nem elég felemelő, nem elég messzeható programm, hogy ez alapon egy elvhű parlamenti vezető-párt alakuljon, mely az ország sorsa intézésének felelősséget elsősorban veszi magára. De ugyanez áll ám az ellenzéki pártok mindenikére is. Egyik sem tud oly magas czélt kitűzni, mely a személyes és a szűkkörű politikai ellentéteket annyira túlszárnyalná, hogy legalább is egy állandó koalíczió jöhetne létre közöttük. Sajnos, hogy így van. Mentségükre legyen mondva, hogy egy általános eszmei pangás közepette élünk. Ez a pártprogrammok mérlege. Mindkét félen erősen passzív. És ez kölcsönösen egyik oka annak is, hogy a vezetőpárt nem egységes és hogy az ellenzéki pártok nem kormányképesek. Ezen körülmény olyan államokban, melyekben erősen kifejlett parlamentáris érzék van, hol ennek következtében erősen fejlett pártélet is van, kevesebb súlylyal nehezedik az állam életére, mint egyebütt. Mert a hol a parlamenti váltógazdaság már kifejlődött, ott eszmeszegény korszakban is megmarad ezen rendszer szükségének érzete, megmarad az nemcsak a választóközönségnél és az ellenzéknél, de befészkeli magát a vezető-párt tudatába is, úgy, hogy ilyen államokban a pártok rendes váltakozó uralma — a mi Aristoteles szerint a szabadságnak lényege — ha pillanatilag meg is akad, a tradícziók mihamarább felélesztik a kormányképes ellenzéket. Ott az unosuntalan emlegetett klasszikus példa: Anglia! De ott van Norvégia is. És ha kormányképes ellenzékről beszélünk, nem szabad elhagyni a hivatkozást Francziaországra és Olaszországra sem.

386

Szemenyei Kornél

Kétszeres súlylyal nehezedik azonban ez a körülmény hazánkra, hol kormányképes ellenzék — akármint is szépítgetjük a dolgot — nincsen. Álljunk csak meg egy kicsit ennél a pontnál. Büszkén emlegetjük mindig ezeréves alkotmányos életünket. Csak az angol parlamentarizmus az, melylyel az összehasonlítást megtűrjük. Lelkesedéssel szemléljük képviseletünk múltját, melyben egy politikai talentummal megáldott, nagyrahivatott nemzet szívedobbanását akarjuk megfigyelni. És ebben a fényes múltú, magasraemelt és nagyratartott testületben az igazi parlamentarizmus egyik fő jellemzékét képező váltógazdaság ne lett volna meg? Mily kirívó ellentét! — — De nem is így volt ez. Meg volt ez és épen ez az, a mi a mi parlamentarizmusunk múltját igazán nagygyá és fényessé teszi. A mint a nemzeti élet minden irányú fejlődésével egész korszakokat időnként mozgásba hozó jelszavak alatt erős pártok alakultak a nemzetben, úgy megszülettek ezek erős ellenzékei is, melyek támadtak, győztek, elfoglalták az uralmat, hogy aztán ismét újabb uralomnak adjanak tért. Így Gejza alatt még a konzervatív pogány-párt az erősebb, de már István alatt győz a reform. Majd ennek révén a czentralizáló-párt jut hatalomra, melyet az oligarchikus törekvések váltanak fel. Ez megerősödik a plutokrácziában s ezt megdönti a köznemesség együttes ostroma, mely Werbőczinek nádorrá választásában üli diadalát. Csekélyek a történeti adatok — kivéve Mátyás idejét — melyek régebbi parlamenti életünkről regélnek, de az események egymásutánja igazolja, hogy élénk és erősen kifejlett pártéletnek kellett lennie, hogy a mindenkori ellenzék tudott czéltudatosan szervezkedni és nemcsak kormányokat, de rendszereket is buktatni. Ezen pezsgő parlamenti életet a Habsburgok trónrajutásával csökkenni látjuk. Az európai kultúra és a nemzeti lét fentartásának kettős harczai elvonják a legnemesebb elméket a politikától, a mi a »cselszövő barát«-ra marad. De alig hogy a nemzet lélegzethez juthat a török iga lerázása után: újra régi élénkségében támad fel a parlamentarizmus és 1790-től 1848-ig éli virágkorát. S ekkor mindig úgy találjuk, hogy a parlamenti ellenzékek — minden vakmerő és vehemens idegen támadás daczára — magukat mindig kormányképeseknek tartották, akartak is kormányképesek lenni és volt utóbb erejük nemcsak egy erős kormányt, de egy meggyökeresedett rendszert is megtörni.


387

Ezt meg tudták tenni akkor, midőn a közértelmesség csekély, a nemzet nyelve, tudománya, művészete semmi; gazdasági fejlettsége megdöbbentően hátramaradott, az ipar, kereskedelem és hitel ismeretlen, a hadsereg idegen kezekben külföldön volt. Meditáljunk csak kissé erről. Ha ez így volt, mint a hogy tényleg így is volt, úgy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a mai állapotok miatt részben az ellenzékben magában van a hiba. De ha elismerjük is, hogy egyrészt és első sorban maga az ellenzék hibás, hogy szerepe és jelentősége összezsugorodott, akcziója megbénult, másrészt azt is ki kell emelni, hogy soha illiberálisabb, türelmetlenebb és zsarnoki hatalmában telhetetlenebb többség nem ült még a parlamentben, mint a Tisza-kormány monopol-többsége, a kormányhatalommal szabadalmazott egyedül üdvözítő numerikus többség; mely nem ismert magasabb kormányzati bölcsességet, mint az ellenzéknek mesterséges, kormányhatalmi eszközökkel való megtörését. Ebbe az ellenzékölő hajszába a pártmonopóliumnak közismert és legutóbb a maguk szemérmetlenségében nyilvánvalóvá lett előnyein kívül a 67-es alap egyedül üdvözítő voltában való hit és az annak megdőlésétől való gyávasággal határos félelem sodorta a kormányt. Ez a páni félelem nyilatkozik meg a »Lónyai-kormány örökös fennmaradása érdekében« hozandó választási törvényjavaslatban. A rendszer aztán kijegeczesedik és megkövesedik a Tisza-éra alatt, melynek 15 éves pályafutásában egyetlen igaz jelszava, a mit tényleg megvalósított: a hazudott liberalizmus czégére alatt a pártegységnek külső, nem elvi alapon, mindenáron való fentartása volt. Kiirtani minden nyílt és titkos ellenzéket, kémlelni a gondolatot, vizsgálni a veséket, elnyomni minden szabadabb eszmét, megbénítani minden szabadabb törekvést, a nemzet nyakára ültetni a bíráskodó jogaiba visszahelyezett közigazgatás rettentő Árgusát, államrendőrséggel és zsandárszuronyokkal biztosítani a közrendet és a gyülekezési szabadságot, a főispánok személye alá rendelni az ezredéves államfentartó municzípiumokat; a független megyék és társadalmi osztályok gazdasági elnyomásával megtörni őket, a fogyasztási adók esztelen emelésével nyomorba taszítani a népet, kinullázni választó jogaiból, átalakítani a nemzet alkotmányos életét a parlamenti nagybérlet rendszere alapján, húzni, nem, kiszipolyozni lassú alattomos módon az ellenzékből még a kormányképességbe való hitet is s ezzel a

388

Szemenyei Kornél

párt- és rendszer-monopóliumot politikailag és erkölcsileg szentesíteni: — ez volt azon honmentő akczió, melylyel a liberalizmus nevében legázolták ezredéves nemzeti múltunk legszebb emlékeit és sokáig sivárrá teszik a jövendőt. Igazolták ezt a politikát az események? — Nem! Indokolták a körülmények? — Nem! Mert mi volt a főindok, melylyel a hiszékeny világ szemébe port szórtak, a pártmonopólium-törekvések igazolására? — a kiegyezés. Így bevallva; titokban beismerve s várva érte az elismerést: a mindenáron való kiegyezés. Melyik a kiegyezés azon része, mely újólagos tárgyalás alá kerül? A gazdasági. Ez a közjogi kérdésektől teljesen független. Ezeknek bármiként való elintézése nem érinti a 67-es alapvető közjogi törvényeket. A kiegyezés tehát 67 után és azóta lényegében sohasem volt más, mint gazdasági alku egy — ezt tegyük mindjárt hozzá — gazdaságilag hatalmasabb féllel. No már most kérdem, mi szolgálhatott volna erősebb támasztékul e kérdésben nemzeti érdekeink védelmére: az-e, hogy nincs ellenzék, mely minket megbuktathatna, az történik, a mit mi akarunk, nem kell félnünk semmitől; vagy az, ha a saját javát kereső féllel szemben hivatkozunk egy erős és kormányképes ellenzékre, mely megakadályozza az alkut, ha az a nemzet érdekeinek nem felel meg, vagy egyszerűen nem alkuszik és maga csinál üzletet? Azt hiszem, erre nem nehéz válaszolni. Igazi nemzeti politikának az lett volna a sarktétele, hogy ha bármi oknál fogva az ellenzék annyira meggyengült volna, hogy ezt a támasztékot nem adhatta volna meg az országnak, ha bármi oknál fogva elvesztette volna vezető képességébe való hitét, úgy ismét megerősíteni őt, felkelteni hitét és ambíczióját. Vagyis röviden: mi lett volna — s mi még ma is az első parlamenti és nemzeti feladat: a kormányképes ellenzéknek megteremtése. Ez lett volna első és legfőbb kötelessége a társadalom minden rétegének, a nemzet minden tagjának, sőt — horresco referens, magának a kormánynak is. És ezzel az állítással épen nem vetjük el a sulykot. Két szempontból is indokolt lett volna a kormány ilyen értelmű cselekvősége: parlamentárisból és diplomatikusból. Parlamentárisból, mert a kormányok ugyan a mai alkotmányi rendszerek alapján pártkormányok első sorban, de a kormány maga, mint olyan, kell, hogy ne csak a többségnek, hanem


389

az egész parlamentnek, az egész nemzetnek legyen vezére. Ez és a pártok váltógazdasága a parlamentarizmus lényege. Ezt megköveteli az alkotmány szelleme. A kormány pedig az alkotmányosság és a parlamentarizmus egyik fő őre. Az igazán alkotmányos kormánynak a parlamentarizmus ezen lényegének épségben tartása, megőrzése fő kötelessége. Ez pedig involválja maga után, hogy ha az ellenzéki párt vagy pártok ereje elforgácsolódik, azt lábra állítani maga is segítsen. De ha a kormányt, csak mint pártvezért tekintjük, némi meggondolás után szintén arra az eredményre kell jutnunk, hogy a pártvezérnek is érdekében áll egy egészséges, erős ellenzéki párt megalakulása. És ez pszichológiai szempontból igen egyszerű. Egy számos tagból álló pártban mindig lehetnek, s kell is, hogy legyenek némi véleményeltérések a párt egyes tagjai közt. Ha ez nem volna, abból a pártból kihalna a politikai élet, minden gondolkodást elnyomna a pártfegyelem, az eszmecsere, a pártalakulások egyik alapeleme, lehetetlenné volna téve, a parlament holt gépezetté sülyedne, melybe bele teszik — mint az automatába a rézfillért — a javaslatot, s kijön a törvény. De viszont határának is kell lenni a vélemény nyilvánítás szabadságának. Ez épen nem abszolutisztikus dolog. A pártba előre ismert programm alapján lehet belépni. A ki belép, az ezen tényével eo ipso erkölcsileg elvállalja azt a politikát, melyet a párt kinyilatkoztatott. A pártvezér joggal számít a párt tagjaira, hogy azok támogatni fogják hirdetett politikáját. Ha erre nem számíthatna, bizonytalanná lenne helyzete, megbízhatatlanná minden cselekvősége, ingadozóvá a nemzet élete, és folytonos rázkódásoknak kitéve. Csakhogy az embereket jobban tartja össze a közös czéloknál a közös veszedelem érzete, a közös ellenségtől való félelem. A világtörténet minden lapja erről tanúskodik. Ha a vezető pártnak biztos többsége tudatában hatalma megdönthetetlennek látszik, úgy nagyon hamar meg lesz a vélemények hova-tovább fokozatos divergencziája, minderre pártéletünk közelmúltja és jelene igazolást nyújt. Ha a pártvezér, a kormányelnök elég erős és képes »én«-jét az »egész vonalon« érvényesíteni, úgy bábokat ültet a képviselőházba, a mi nem más, mint leplezett abszolutizmus; vagy a pártegység biztosítása kedvéért kénytelen szívességekkel magához lánczolni a képviselőket s akkor a parlamenti élet frakczionális ochlokrácziává sülyed. Mindkét eset lényegében inparlamentáris, a pártra veszélyes, mert könnyen parlamenti forradalomra vezet.

390

Szemenyei Kornél

Bármely szempontból vizsgáljuk is tehát a kérdést: ugyanazon eredményre jutunk. És a diplomatikus szempont is ezt javallottá volna; abból, melyet már említettünk, hogy egy erős és kormányképes ellenzékre hivatkozva, sokkal jobban megerősítette volna a kormány saját pozíczióját Ausztriával szemben, minden méltányossági és igazságossági érvnél hathatósabban esett volna az alkuvó fél mérlegébe azon döntő körülmény: ha nem adjátok meg követeléseinket, a ti általatok oktrojálni kívánt egyezséget az ellenzék nem fogadja el s ám lássátok, mire mentek vele, ha a mi helyünkre jön. Hogy ez a taktika jobb, okosabb és hazafiasabb lett volna, mint a másik alkudozó — a zsaroló — fél fülehallatára világgá kürtölni, hogy ne támadjátok ezt a kötést, úgyis hiába, a korona nem engedi a gazdasági különválást, úgysem vagytok kormányképesek, a mit mi teszünk, annak törvénynyé kell válnia — az nem szorul magyarázatra. Ezt a taktikát már a szatócs-politika is ismeri. Ilyen taktika mellett nincs más feltévesnek helye, mint a vezető-pártnak vagy nagyfokú rövidlátást, vagy a nemzet érdekeit elhanyagoló önzést a szemére vetni. Tessék választani! Erre a pontra juttatta alkotmányos pártjaink életét a vezető-párt önző hatalmaskodása, másrészt az ellenzéki pártok azon hiánya, hogy pozitív programmal és a produktív munka eredményeivel nem tudtak a közvélemény előtt megjelenni. Mert az ellenzéki pártok belementek a legnagyobb hibába, melyet valaha elkövethettek, midőn rég megállapított programmjukat a változott idők viszonyaihoz nem alkalmazták; s minthogy a kormány az ezen programm elérését czélzó javaslatokat nem hozta eléjük, akkor a rideg negáczió álláspontjára helyezkedtek, elleneztek mindent a nélkül, hogy valaha más konkrét, pozitív és produktív javaslatokat tettek volna. És mikor egész Európa a gazdasági és társadalmi kérdések nagy problémáin dolgozott, ők megkötötték magukat és nem haladva az idővel és nem számolva tettleg meglévő tényekkel, kis kaliberű gravaminális politikát űztek akkor is, mikor már a tudomány megállapodott az államra vonatkozó kutatások azon eredményében, hogy az állam erejét s ezzel függetlenségét a gazdasági hatalom képezi s ezen tanok, mint derengő eszmék, a nemzetnek hovatovább szélesebb körében kezdettek terjedni. Valóban ritkán tett párt annyit czéljainak meg nem valósítására, mint a mi függetlenségi pártunk.


391

A negácziós politikával az ellenzék meg akarta kötni a haladó idő kerekét és magát tétlenségre kárhoztatta. Szinte tetszelgett magának a »vis inertiae« gondolatával. Ez kényelmes volt és a hamisan értelmezett tradícziók mázával bevonva, bizonyos becsülendő antik karaktert is nyert. Pedig más volt a vis inertiae. Akkor a municzípium küzdött egy idegen kormánynyal; itt az alkotmányos pártoknak kellett volna küzdeni a nemzeti állam kiépítéséért. Az formális védekezés volt, itt vállvetett munkának kellett volna lennie. A vis inertiae korszak megyei nemessége a jót elfogadta, de a rosszat nem hajtotta végre; ellenzékünk a jót sem akarta elfogadni, de megyebeli pártja a rosszat végrehajtotta. Egyben mégis hasonlatosak: az sem tudott konkrét, pozitív eredményeket elérni; az alkotó erő abból is hibázott, abban sem voltak meg a kormányképesség életelvei, míg hazánk legnagyobb szellemóriása ki nem ragadta nemzetét ezen dermesztő rendszer bilincseiből, míg az alvó nemzetet felébresztve a negáczió politikájából, azt nem vitte a termékeny alkotások terére, míg meg nem indította tevékeny munkásságát a parlament útján, ha lehetett, nélküle, sőt ellenére, ha nem hajolt meg szelleme előtt; alapítva akadémiát a tudomány és kultúra fejlesztésére; lóversenyt, kaszinót a társadalmi érintkezés élénkítésére; szabályozva a folyókat és hajózást teremtve a gazdasági élet fellendítésére, megteremtve a lánczhidat s ezzel becsempészve a közteherviselés alapvető elvét a korhadt felfogású parlamentbe s ezzel kezébe ragadva a nemzet vezérletét. Ez az, a mire a vis inertiae, sem a negácziós politika nem képes. De a mi fő, ez kényelmes volt. Kényelmes volt mondani, hogy a kormánypárt úgy is leszavaz, ne indítsunk nagy akcziót, ne hirdessünk semmi pozitívumot, ne hintsük el eszméinket a társadalomban, ne indítsunk társadalmi mozgalmat az ily úton kivihető munka végrehajtására, hanem legyünk néma tiltakozás az »átkos kormány« ellen. Természetes, hogy ha így az ellenzék megkötötte magát, ezt nyomon követte saját akczióképességébe vetett hitének romlása s ezzel a közvélemény bizalmának benne szintén meg kellett csökkennie. Az ellenzéknek programmja adja meg a kormányképesség erejét; nálunk az ellenzék lemondott a pozitív alkotások követeléséről s ezzel megszűnt lenni kormányképes ellenzék. Két oldalról, két szempontból vizsgáltuk a parlamenti

392

Szemenyei Kernél

párttényezők mai abnormis alakulását: egyrészt a kormánypárt, másrészt az ellenzék szempontjából. Nehéz az államélet jelenségeivel azoknak bármily vizsgálatánál pozitív tényekre, konkrét adatokra hivatkozni, mert hiszen ez a tér az, hol már csak a szellemi és erkölcsi erők, az ethikus és psychikus tényezők szerepelnek. Ezen psychikus tényezők nem mérhetők, de hatásaikban és eredményeikben megfigyelhetők. S úgy véljük, hogy analizálásunk helyességét a parlament jelenlegi képe is megerősítik. Csakis ezen parlamenti pártfejlődés nyomán keletkezett ethika-psychikus reminiszczencziáknak lehet tulajdonítani, hogy az új parlament képe — már a mi a pártviszonyokat, a parlamenti erők egyensúlyát illeti — külsőleg alig változott, noha a vélemények nagy tarkaságával találkozunk. Csakis ennek zsibbasztó hatása okozta, hogy az ellenzék nem tudott nyíltan kormányképes, pozitív alkotó programmal fellépni, nem tudott a szokássá vált, idejét multa gravaminalis politikával szakítani, s csak egyes töredékes kísérleteket látunk e téren. És ugyancsak ez a fásult megszokottság, ez az erkölcsi zsibbadtság okozta, hogy sokan, kik annak idején önálló és eddig egy programmba sem foglalt nézetekkel szállottak a küzdő térre, nem mertek — némelyek gazdag parlamenti tapasztalatokkal elismert tekintélylyel sem — az önálló pártalakítás eszméjével fellépni, s az elhangzott nyílt és férfias szó, Beöthy Ákosé, Kassán, s utóbb a t. Házban, viszhangtalanul enyészett el a választások zűrzavarában; a szerte ágazó vélemények pedig meghúzódnak a jog, törvény és igazság nagyméltóságú apostolának mindent betakaró szárnyai alatt, hol az ι egyéni nézetek érvényesülése« czímén a (politikailag) legheterogénebb társaság vonulhat meg. Ez a helyzet ma. Az erők teljes elzüllésének, szétmállásának a proczesszusa-e ez, vagy egy vegyibomlás, melyből új, egészségesebb fejlődés indul ki? — ennek el kell dőlnie. Ε fejlődés pedig nem lehet más, mint egy kormányképes ellenzék alakulása. A dolog azon fordul meg, hogy az az új gárda, mely a választások alatt mert új jelszavakat és elveket hangoztatni, képes lesz-e ezekből oly egészet alkotni, mely egy kormányképes ellenzék alapításának bázisául szolgálhat, s lesznek-e ebben oly nagy, de a megvalósíthatás reményével kecsegtető czélok kitűzve, mely elérésére való törekvés, a megvalósításukat czélzó vágy erősebb


393

lesz a megszokottság nyűgző kötelékeinél, a megszokás jóleső kényelmetességénél. Lesz-e egy a kezdeményezés merészségével bíró s ez által magának tekintélyt parancsoló férfiú, ki nemcsak az önként gyülekezőkre várakozik, de a czélok és felelősség tudatával újabb alakulásokat kivan előidézni. A kinek az előítéletek hatalmával szemben legyen merészsége megbolygatni az egész korrupt társadalmi rendszert, a protekczionizmusra alapított állami kolosszust, gyökerében felforgatni még az abszolutizmus által, az államfentartó elemek megbuktatására kieszelt adórendszert; jogainkat a politikai csődben sínylődő Ausztriától nem perczentes arányban kikönyörögni, de a monarchiában elfoglalt pozícziónk és politikai állásunk követelményeinek megfelelőleg; nemzeti érdekeink érvényesítésére a külfölddel szemben azzal az erélyességgel fellépni, melylyel sokkal szánandóbb állapotaink közepette Andrássy külügyminiszter fel mert lépni. Önbizalom nélkül nincs eredmény. A mely nemzet nem hisz jövőjében, nem érdemli meg a jövőt. A melyik nem bízik munkájában, annak munkája eredményes nem lesz. Első feltétel, hogy higyjünk és fanatikus hévvel bízzunk, hogy mindez nem álomkép, hanem kitartó munka áldásos gyümölcse. Ezen az alapon megalakulhat a kormányképes ellenzék. És ezzel megkezdődhetik parlamentarizmusunk újjászületése. Csak »Merjetek nagyok lenni!« (Széchenyi). Dr. Szemenyei Kornél.

SZEMLÉK. „A szocziológia sarktétele.” Írta dr. Hegedűs Lóránt. Budapest, 1891. A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa. A szocziológiának egyik sokat vitatott alapproblémája, hogy szervezet-e a társadalom vagy sem? Ezt a kérdést vette Hegedűs beható revízió alá és megállapítván annak jelenlegi állását, azt egy lépéssel tovább is vitte. Hegedűs a szerves elmélet klasszikus formáját Spencernél találja meg és a spenceri alapokon kísérli meg a továbbépítés munkáját. Spencer ugyanis a nagyban és egészben való hasonlatosság mellett egy mélyreható különbséget is állapít meg a társadalom és a többi élő szervezetek között. Úgy találja, hogy míg a többi élő szervezeteknek csak egy különleges szövete tud érezni, csak egy különleges szövete bír öntudattal, addig a társadalom tagjai mind éreznek, valamennyiüknek van öntudatuk, ő maga is rámutat ugyan, hogy az alsóbbrendű állatok némelyikében az az érzőképesség, a melylyel fel vannak ruházva, testük minden részében meg van; rámutat továbbá arra is, hogy a társadalom egyedeiben is egyenlőtlen mértékben van meg az érzés képessége, egészben véve azonban mégis megállapíthatónak tartja ezt a különbséget a társadalom és a többi szervezet között. Ezen a ponton kezdi meg az elmélet továbbfejlesztésének munkáját Hegedűs. A szervezeteknek legfontosabb része — úgymond — az öntudat; ha tehát a Spencer felállította különbség tényleg meg van, akkor a társadalom és a többi szervezet össze nem hasonlíthatók, vagyis az organikus elmélet helytelen. Az egész szerves elmélet tehát azon fordul meg Hegedűs szerint, van-e a társadalomnak oly fajta öntudata, mint az egyéneknek? Hegedűs alaptétele, hogy a társadalmaknak ugyanolyan az öntudatuk, mint az egyéneknek, s hogy ennélfogva az az egyetlen alapvető

Szemlék.

395

különbség is, a melyet Spencer a társadalom és a többi szervezet között talált, elesik. Következésképpen helyes az organikus elmélet, a melynek végleges betetőzését Hegedűs épen ebben az ő tételében látja. A társadalmi öntudat Hegedűs szerint nem egyéb, mint ama viszonyoknak összessége, a melyek egyazon társadalomban levő egyének közt együttélésük következtében kifejlődtek s melyek több vagy kevesebb határozottsággal s kisebb-nagyobb állandósággal a társadalomra vannak vonatkoztatva. (72. 1.) Vagyis a társadalmi öntudat a többé-kevésbbé állandó közös meggyőződésekben, fellobbanó tömegtörekvésekben s megállapodott conventiókban áll. Az eddigi szocziológusok — úgymond Hegedűs — azért nem tudtak párhuzamot vonni az egyéni öntudat és a társadalmi öntudat között, mert az egyén öntudata egységként, a társadalomé pedig csak összetétel útján áll előttünk. Arról, hogy a társadalom öntudatát is egységként foghassuk fel, előre is le kell mondanunk, mert nekünk, a kik benne élünk a társadalomban, lehetetlenség olyan magasabb pontot találnunk, a honnan egy tekintetre átnézhetnők az egész társadalmat. Van azonban — így érvel tovább Hegedűs — az egyéni öntudat fölfogásának is egy olyan módja, a mely azt nem egységében, hanem synthesis alapján teszi valósággá. Objektív alapon mérve össze a kettőt, a társadalmi öntudat synthesise és az egyéninek analysise a kettőnek egyneműségét bizonyítja. Hegedűs ezután egynémely újabb psychológus, főleg Wundt alapján kimutatja, hogy az egyéni öntudat egészen hasonló valami a társadalmi öntudathoz, hogy a szakadozott, hol homályosabb, hol világosabb társadalmi öntudattal szemben nem egységes, hanem ugyanilyen szakadozott, hol homályosabb, hol világosabb egyéni öntudat áll szemben; kimutatja, hogy az egyéni öntudat sem egyszerű, az sem egység, hogy abban csak összetett képzetek léteznek, a melyek folyamatok. Hegedűs érvelését azzal végzi, hogy valamint az egyéni összérzet nem egyszerű sommázata a részérzeteknek, hanem azok produktuma, úgy a társadalmi öntudat sem egyszerű összege a különböző egyének öntudati állapotainak, hanem szintén a komponenseken felül álló új rezultáns. Vagyis: az egyéni és társadalmi öntudat teljes és törvényszerű párhuzamban vannak egymással, de e párhuzamban külön kategóriák gyanánt állanak egymás mellett. Hegedűs ezzel könyvének tulajdonképeni feladatát is megoldotta, mert kimutatta, hogy az a nehézség, a melyet Spencer saját elméletével szemben lát, eloszlatható. Kikorrigálta tehát a Spencer organikus teóriájának egy fontos tételét, és ezzel egy lépéssel tovább vitte az organikus társadalmi felfogásnak azt a formáját, a melyre nézve igaza van Hegedűsnek abban is, hogy az mind a mai napig relatíve a legtökéletesebb. Mindazok tehát, a kik eleddig Spencer felfogását osztották, elismeréssel kell, hogy fogadják e tannak Hegedűs-féle korrekczióját.

396

Szemlék.

Persze azok, a kik Spencer-féle organikus alapfelfogást nem osztják, nem elégedhetnek meg ezzel az elismeréssel, hanem a Hegedűs-féle javított kiadás ellen is érvényesíteni kénytelenek az eredeti ellen támasztott alapkifogásaikat. A midőn ezt a következőkben tesszük, ezzel szorosan véve ugyan túlmegyünk Hegedűs bírálatán. Minthogy azonban Hegedűs a leghatározottabban szolidaritást vállalt a Spencer-féle alapfelfogással, el kell vállalnia a felelősséget mindama kifogásokkal szemben is, a melyek ezzel szemben emelhetők. Azt hiszszük, hogy a társadalomnak organikus felfogása egész tudományos szigorúságában nem jelenthet egyebet, minthogy a társadalomban is meg vannak azok a lényeges tulajdonságok, a melyek megléte esetén szervességről szoktunk beszélni, a szervezetlen, az anorganikus világ tüneményeivel szemben. A társadalom a szerves felfogás szerint sem mondható növénynek vagy állatnak, annál kevésbbé mondható egy specziális növénynek vagy állatnak. A társadalom tehát nem sorolható p. o. a moszatok, vagy a hüllők, vagy a gerinczesek közé. Mégis a szerves elmélet folyton-folyvást abba a hibába esik, hogy nem elégszik meg a társadalomra nézve azoknak a tulajdonságoknak konstatálásával, a melyek az organiczitást kiteszik és a melyek a növény- és állatvilággal egyetemben nagy közös tüneménykörhöz való tartozóságát bizonyítanák. A szerves elmélet állandóan túlmegy ezen a körön és állandóan oly sajátságokat akar megállapítani a társadalomra vonatkozólag, a melyek a szerves lényeknek csak egy kisebbnagyobb körét, vagy épen csak egy határozott specziesét jellemzik. Azok az otromba kísérletek, a melyek a társadalom szaglását, vagy a társadalom haját, bőrét keresik, eléggé ismeretesek és ezeket Hegedűs is kellően ostorozza. Nézetünk szerint azonban Hegedűs Spencer-rel együtt, ha nem is ilyen durván, de mégis hasonló tévedésbe esik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Spencer, a midőn a társadalom szervességét bizonyítja, ha elvileg nem is, de fejtegetései során tényleg mégis minduntalan csak az állatokra, még pedig épen csak a gerinczes állatokra, igen gyakran pedig pláne csak az emlősökre gondol. Hiszen már magában véve annak a hézagnak, a melyet Spencer a szerves elméletben konstatál és a melynek betöltésére Hegedűs e munkájával vállalkozott, nem volna semmi értelme, ha Spencer állandóan és szigorúan a szerves élet egész nagy körét tartaná szem előtt és nem gondolna pusztán csak bizonyos igen fejlett gerinczesekre. Hiszen a szerves lényeknek általában véve nem jellemző sajátságuk, hogy külön sensoriumuk van, hogy egyes részeik nem birnak öntudattal. Maga Spencer is rámutat, hogy az alsóbbrendű állatok némelyikében az az érzőképesség, a melylyel fel vannak ruházva, testük minden részében meg van. Világos tehát, hogy Spencer itt tisztán csak bizonyos állatokkal állítja párhuzamba a társadalmat, a mi pedig egyáltalában nem következik a szerves elméletből.

Szemlék.

397

Hegedűs-nél ezt a pontatlanságot még fokozottabb mértékben találjuk, mert ő nyilvánvalóan folyvást az egyes emberrel hasonlítja össze a társadalmat és mindig abból indul ki, hogy a társadalmat épen a szerves lényeknek azzal a kategóriájával kell párhuzamba hoznunk, a melyet embernek nevezünk; szóval nem általános szerves tulajdonságokat, hanem specziális emberi vonásokat, nevezetesen emberi (egyéni) öntudatot, vagy ehhez hasonló öntudatot keres. Hegedűsnek sikerült ugyan kimutatni, hogy a társadalmi és az egyéni öntudat egyaránt szakadozott folyamatokból állanak, az öntudat kérdését azonban nem merítik ki az egységesség és szakadozottság kérdései és az öntudat kérdése nem is egyetlen nehézsége a Spencerféle elméletnek. Nézetünk szerint azt a Spencer-féle tételt, a melynek megdöntésére Hegedűs vállalkozott, egy más oldalról kellett volna megerőtleníteni és helyteleníteni. A társadalomban a szerves elmélet szempontjából ugyanis ép oly kevéssé szükséges az emberi öntudatot kimutatni, mint a hogy nem szükséges, sőt nem is volna helyes a társadalom melegvérűségét, vagy a társadalom gerinczoszlopát kutatni. Egy rózsatőre vagy amoebára vonatkozólag nem igyekezünk emberi öntudatot megállapítani, mégsem kételkedik benne senki sem, hogy a rózsatő meg az amoeba szervezetek. Ennélfogva a kérdésnek Hegedűs-féle formulázását, hogy az egész szerves elmélet azon fordul meg, van-e a társadalomnak oly fajta öntudata, mint az egyéneknek, nem helyeselhetjük. Egy másik, kevésbbé lényeges megjegyzésünk Hegedűssel szemben arra vonatkozik, hogy a szerves elmélet, miként ezt Jászi Oszkár „A szerves társadalom elméletéről” írt mélyreható tanulmányában nagyon szépen kifejtette,* nem sarktétele a szocziológiának. A szocziológia épen úgy nem fordul meg a szerves elméleten, mint a hogy a szerves elmélet nem fordul meg az öntudat kérdésén. A szocziológia nem tekinthető annak a társadalomtudománynak, a mely a társadalom szerves voltából indul ki, mert különben nem lehetne szocziológus az, a ki a szerves elmélet helyességét tagadja. A szocziológiának alaphypothesise csak az, hogy a társas élet tüneményei is csak olyan természetes okok következményei, mint bármi egyéb ezen a világon; csak ez a természettudományi felfogás a lényeges; azok a természettudományi tételek, a melyek segítségével az egyes szocziológiai rendszerek a társadalmat megmagyarázni igyekeznek, azután igen különbözők lehetnek. Hegedűs tehát egyfelől jóval kevesebbet nyújt könyvében, mint a mennyit czímében ígér, mert nem a szocziológia sarktételét, hanem csak a szerves elméletet fejtegeti; másfelől viszont sokkal többet nyújt egy tétel fejtegetésénél, mert előadását számos messzenyúló kitéréssel szövi keresztül, s ezekben az érdekes elkalandozásokban a szocziológiának több fontos kérdésének tárgyalására talál alkalmat. Így mindjárt a könyv elején a szocziológia keletkezését magyarázza; * Budapesti Szemle. 1901. évi deczemberi füzet.

398

Szemlék.

foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a szocziológia állíthat-e fel követelményeket is és arra az eredményre jut, hogy a szocziológia csakis a tünemények összefüggését állapíthatja meg; sokat foglalkozik a szocziológiai módszer kérdéseivel. Mindezen tételek részletezése igen messzire vezetne. Ε részben csak azt az igen jelentékeny és sajnos, bizony eléggé ritka érdemét emeljük ki Hegedűsnek, hogy nem csatlakozik sem a lélektani, sem az élettani szocziológiai iskolákhoz, hanem mindkét szempontból egyaránt vizsgálat alá veszi tárgyát és ezzel felülemelkedik a „biológusok” és a „psychológusok” iskolás egyoldalúságán. Úgy véljük, hogy csakis ez az út a helyes. Ha még megemlékezünk Hegedűs eredeti, ötletekben gazdag stílusáról, a mely a legamerikaibb merészséggel adoptálja a — hogy úgy mondjam — még kellő tudományos méltóságra nem kapott legfrissebb szókat, s nyughatatlanul halmoz képre képet, a legelvontabb dolgokat is mintegy megérzékíteni igyekezve, de a mely ezzel sajátságos ellentétben némi archaistikus zamatra is hajlik; ha megemlítjük, hogy a szocziológiai irodalomnak bő ismeretével rendelkezik, s hogy minden tételét sokirányú polémiával támogatja s minden megállónál és kanyarodásnál tág áttekintést nyújt az egész szakirodalomra, akkor nagyban és egészben beszámoltunk a magyar szocziológiai irodalomnak erről, az európai mérték szerint is, igen magas niveaujú hajtásáról. Somló Bódog. A házasság védelme. A házasság védelme a büntetőjogban. Írta Vámbéry Rusztem I. kötet. Budapest, 1901. Politzer Zs. és fia kiadása. 492 lap. Vámbéry Rusztem új munkája a magyar büntetőjogi irodalom fellendülésének egyik legszebb bizonyítéka s nemcsak a szakirodalomnak egyik legkiválóbb terméke, hanem tárgyánál s a széleskörű, alapos kidolgozásnál fogva sociologiai irodalmunk is örömmel vallhatja magáénak. Hogy a reformirányok, a kriminológiai és a kriminalpolitikai iskolák törekvései áthatották a modern büntetőjogászokat, megtermékenyítették a büntetőjogi irodalmat s a büntetőjog haladására és fejlesztésére nagy befolyást gyakoroltak, ezt épen Balogh Jenő, büntetőjogi tudományunk egyik leghivatottabb vezére fejtette ki legutóbbi felolvasásában (Magyar Jogászegylet, 1901. okt, 27.). Ε haladás meglátszik a magyar büntetőjogi irodalmon is, mely bár messze elmarad is az olasz és német szakirodalom mögött, a minek okául Balogh Jenő nagyon helyesen emeli ki, hogy a büntetőjog rokon- és segédtudományai, a kriminal-anthropologia, kriminal-statistika, kriminal-psychologia stb. nálunk ez ideig még csaknem műveletlenül maradtak, azonban a legutóbbi évtized büntetőjogi szakirodalmának termékei tanúságai annak, hogy íróink áttörték a „Begriffsjurisprudenz” korlátait, a büntetőjogi kérdéseket nem pusztán dogmatikai, de kriminológiai és kriminalpolitikai szempontból is nézik és tárgyalják. A dogmatikus büntetőjognak az új irányokkal

Szemlék.

399

való szerencsés összeegyeztetésére kézzelfogható példa a Vámbéry Rusztem új könyve. Ε könyv a BTK. egy szakaszát teszi elemzés és bírálat tárgyává s ez egyetlen szakaszról, a házasságtörésről, egy hatalmas kötetet ír, melyben jogászi szőrszálhasogatás helyett a legélvezetesebb módon tárja elénk e kérdést, előbb történetileg, majd összehasonlítójogilag, dogmatikailag, végül mondhatjuk sociologiailag, vagyis a sociologia és a kriminalpolitika szempontjából. A kérdés különben, a melyet tanulmánya tárgyává tett, egyike a legérdekesebbeknek és hálásabbaknak. A jelen munka ugyanis első kötete „A házasság védelme a büntetőjogban” czímű három kötetre tervezett művének. Szerző az előszóban érdekesen mondja el munkája történetét. A magánjog és a büntetőjog közötti határvonal, illetőleg érülközési pontok vizsgálatát tette tanulmánya tárgyává. Ε tág mezőn végzett tanulmányainak első eredménye a házasság büntetőjogi védelmének bemutatása. Ε végből elemzés tárgyává tette a BTK.-nek a házasság védelmével foglalkozó szakaszait, u. m. a házasságtörés, kettős házasság és a házasság elleni izgatás büntetendő cselekményeit, melyeket a BTK. szétszaggatva tárgyal. Ezek összefoglaló ismertetése és bírálata lesz az egész munka feladata. A jelen kötet egyedül a házasságtöréssel foglalkozik. Szerző azonban már itt megemlíti, hogy a házasság büntetőjogi védelmének tanulmányozásánál eddigi kutatásainak eredménye az, hogy a büntetőjogi védelem a fejlődés kezdetén a házassági viszony tártalma felé fordul s a fejlődés további fokán mindinkább mellőzi azt s a házasság alaki védelme mellett a tartalom (hűség, tisztaság) védelme háttérbe szorul s a magánjogi és erkölcsi repressio felé közeledik. A házasság közös tárgya a magánjogi és büntetőjogi szabályozásnak. Lényegileg a házasság magánjogi intézmény s hozzátehetjük, a mai erkölcsi és jogi rendnek egyik legsarkalatosabb intézménye. De mint ilyen, nagyon természetesen a büntetőjogi védelemnek is tárgya, mert úgy az egyeseknek, mint az államnak egyaránt érdekük a házasság, és pedig az összes művelt népeknél a monogam házasság alaki és tartalmi tisztasága és sértetlensége. S tényleg a büntetőtörvények már a legrégibb időktől (Manu törvénykönyve, Tízparancs stb.) foglalkoznak a házasságtöréssel, mint a házassági viszony erkölcsi tartalmának megsértésével s így szerzőnek több mint kétezer éves történeti fejlődés s a régi és újabb törvények egész légiója állt rendelkezésére s nyújtott anyagot tanulmányainak. Szerző nagy lelkesedéssel és becsvágygyal fogott a nagy anyagnak, s a leglelkiismeretesebben kutatta fel az összes forrásokat, mik e téren találhatók voltak a legrégibb s legjelentéktelenebbnek tetsző adattól a legújabb törvényjavaslatokig, vagy bizottsági munkálatokig. S a mi fő, a legszigorúbb objectivitással s kitűnő történelmi érzékkel dolgozza fel előbb a házasságtörés történelmét, majd összehasonlítójogilag a házasságtörés büntetőjogi megítélését a világ összes idegen

400

Szemlék.

jogaiban. Úgy, hogy a nagy munkának körülbelül felét (1—277 lap) foglalja el a történelmi és az összehasonlító jogi rész. Nem kísérhetjük végig szerzőt részletesen kutatásaiban, elég legyen e rész felőli tájékozás végett kiemelnem a következőket: Szerző a „kezdetleges jogrendszerek” vizsgálatával kezdi történeti búvárlásait és pedig az ó-ind, görög, zsidó (ó-testamentom), mohamedán jognak, valamint az őskori és a mai vad törzsek primitív állapotának ismertetésével. Helyesen emeli ki, hogy a házasságtörés a házasság complementär delictuma, ép úgy, mint a lopás a magántulajdoné s a mint a nő a kezdetleges korokban a tulajdon tárgyai közé tartozik, úgy a házasságtörő a tolvajjal esik hasonló elbírálás alá. A házasságtörés büntetése különben e kezdetleges rendszerekben a féltékenység érzetével kapcsolatos, a mi pedig folyománya a rabláson vagy vételen alapuló házassági formának. Egyetemes jelentőségű e korban a családfő azon joga, hogy a hatalma alatt álló nőt és bűntársát tettenérés esetén büntetlenül megölheti. Ε felfogás csak az ind és a görög jogban enyhül később, hol a bűntárs megölése fenmarad ugyan, de a nőre nézve megelégesznek az atimiával, az erkölcsi halállal. Nagy szolgálatot tett szerző az e kérdéssel foglalkozni óhajtóknak., hogy a Manu törvénykönyvének idevágó részeit, mit eddig csak a Schick Sándor fordításában olvashattunk, a legújabb s leghitelesebb kutatások által kiderített szövegben lefordította magyarra. Felette érdekesek az ó-testamentomi zsidó jog felől írt fejtegetései is. (A tízparancs hetedikét ugyan nem a legjobb magyarsággal fordítja: „Ne törj házasságot!” Jobb lenne: Ne légy házasságtörő !) A mai vad, czivilizálatlan törzsek jogrendszerei felett is nagy ügyszeretettel időzik a szerző s könyve csak úgy duzzad az ethnographiai és sociologiai kutatók (Post, Makarevicz, Kohler, Westermarck stb.) által felderített adatok tömegétől. (Kár, hogy Beöthy Leo hatalmas munkáját: A társadalmi fejlődés kezdetei-t nem nagyon használja fel.) A legkezdetlegesebb korban, az erősebb, hatalmasabb korában, a házasságtörés a lopással egyenlő elbánásban részesül. Brazília, a Markesas szigetek lakói, a mongolok, kafferek stb. a legvadabb kegyetlenséggel (boszú) végzik ki a hűtlen asszonyt, Madagaszkár szigetén a két kezét vágják le épúgy, mint a tolvajnak. Másutt a nő orrának levágása vagy leharapása a büntetés, a miben öntudatlanul a praeventio eszméje csillan meg, t. i. hogy az így elcsúfított nőbe jövőre más férfi ne szerethessen bele. Nem hiányzik azonban a fejlettebb felfogás se, hogy a bűntett, így a házasságtörés is az istenség elleni merénylet, pl. Peruban. Külön és behatóan foglalkozik szerző a római joggal, a hol a büntetőjog már nagyobb és tanulságos fejlődésen ment keresztül. A középkori és az újkori jogfejlődést tárgyazó fejezetben az adatok egész tömkelegén vezet keresztül ügyesen mutatva ki, hogy a kezdetleges kor s a római és a canoni jog minő zűrzavaros összekeverése található fel a közép és újkori jogokban.

Szemlék.

401

Érdekesen emeli ki, hogy a felvilágosdás irodalma (Voltaire, Beccaria és Filangieri), mely az újkori törvények barbarismusával szemben a házasságtörés büntetlenségét vitatta, s mely a harmadik fejlődési fokot képezi a házasságtörés történetében, a XVIII. század végére részben a törvényhozásokat (franczia Code, II. József törvénye), a gyakorlatot pedig Európaszerte meghódítja, a mennyiben a régi, szigorú büntetések helyett mindenütt rövid fogházbüntetést vagy pénzbüntetést szabnak ki miatta. A franczia Code egyenesen kihagyja a házasságtörést a büntetendő cselekmények közül. Az összehasonlító jog után külön fejezetben fejtegeti szerző a magyar jogfejlődést a házasságtörésre vonatkozólag. Ez is egy felette értékes tanulmány, a mely a magyar büntetőjog történetének parlagon heverő mezejébe sok tekintetben világot vet és sok homályt eloszlat, így mindenekelőtt történeti adatokkal czáfolja meg a Bodó óta még Paulernél is előforduló azt az állítást, hogy a legrégibb törvényeink a házasságtörő nőt egyházi fenyíték alá vették, később pedig egymáshoz hajtott fákhoz kötötték vagy lovak által tépették szét. Ezt az állítást ugyanis összes íróink Bonfini történeti művéből veszik, a hol azonban szó sincs a magyarokról, hanem Bonfini Hermanarich gót király idejéből beszéli el, hogy annak táborában a hunok betörésekor ily eset történt. Különben a régi magyarok társadalmi állapotáról elismeri szerző, hogy csak feltevéseket lehet koczkáztatnunk. Kétségtelen azonban, hogy a sértett férj magánboszúja a legrégibb idők óta fennállott nálunk is, mert I. László törvénye büntetlenül hagyja a férjet, ki hűtlen nejét megölte. Ez pedig arra enged következtetni, hogy nálunk is csak a nő házasságtörése esett büntetés alá s a férj magánboszúja természetesnek és jogosnak tekintetett. De ez bizonyítja azt is, hogy az egyháznak oly nagy befolyása nem lehetett, hogy elveit érvényesítse, vagy pedig politikából elnézte a régi szokások törvényesítését. A következő fejezet a tételes magyar jog dogmatikai kifejtését és elemzését s az előforduló controversiák megbeszélését tartalmazza. Behatóan és teljes részletességgel bonczolgatja a házasságtörés fogalmát, a védett jogtárgyat, a tényálladékot, a vitás kérdéseket a BTK. általános tanai szempontjából, valamint a házasságtörés megbüntetésének feltételeit a) a házasság felbontását, b) a magánindítványt. Felette érdekesek szerző fejtegetései a védett jogtárgy kérdésében is, habár e részben elfoglalt álláspontját, illetőleg distinctióját nem tehetjük is magunkévá. Szerző ugyanis különbséget tesz a delictum támadási tárgya és a védett jogtárgy közt. A támadás tárgya szerinte a házasságtörésnél a házastársnak a házassági hűségre irányuló joga, a védett jogtárgy pedig „az államnak az a gyakorlati érdeke, mely megköveteli, hogy a házastársak e kölcsönös joga tiszteletben tartassék.” Igénytelen véleményem szerint a büntetendő cselekmények tekintetében a támadás és védelem tekintetében nem tehető különbség, mert a mit

402

Szemlék.

a törvény véd, azt támadja meg a tettes. A jogi tárgy tehát a tettes részéről a támadás, az állam részéről a védelem tárgya. Hanem igenis különbség van akár a támadás, akár a védelem szempontjából az illető büntetendő cselekmény közvetlen és közvetett jogi tárgya között, közvetlen tárgy a subjectiv jog, t. i. az egyesek, a társadalom vagy az állam valamely speciális érdeke, a közvetett tárgy pedig minden cselekményre nézve a tárgyilagos jog, a közérdek. A házasságtörésnél tehát a közvetlen jogi tárgy a házastársnak a házassági hűségre irányuló joga, közvetett tárgy pedig az állami közérdek, mely a házasságok vagyis a családi élet tisztaságát követeli általában. Vagyis első sorban (közvetlenül) a házasságtörés sérti az egyes sértett házasfél házassági jogát, közvetve pedig mint minden büntetendő cselekmény, sérti a jogrendet, s közérdeket. Szerzőt e hibás distinctio vezette arra, hogy habár helyesen elítéli a BTK. álláspontját, midőn a házasságtörést a cselekmény jogi tárgyának félreismerésével a szemérem elleni delictumok közé sorozta, azonban kizárja azt a családi jogok elleni cselekmények köréből s a BTK.-ben külön fejezetben tartaná szabályozandónak, holott a rendszerezés, osztályozás szempontjából leghelyesebben a családi jogok elleni cselekmények közé sorozható. (Így Binding, Hälschner, a svájczi javaslat.) Legérdekesebb fejezete az egészben érdekes műnek az utolsó, mely „a házasságtörés repressiójának fejlődési iránya” czím alatt kriminalpolitikailag és sociologiailag foglalkozik a házasságtörés kérdésével. A házasságtörés büntetendősége elleni támadásokat, kezdve Voltaire röpirataitól a mai kriminológusok Ferri, és Ferrero kifogásáig, nagy buzgalommal hordja össze s szinte élvezettel bírálja a szerző. Ugyancsak nagy szorgalommal gyűjti össze a büntetés alá került házasságtörések mai statistikáját s behatóan ismerteti a házasságtörés felől a mai társadalmi felfogást a különböző európai államokban. Fejtegetéseit s következtetéseit — melyek részletes ismertetése alól felmentve érzem magamat, mert épen ez a részlet volt mutatványul közölve a XX. század novemberi számában — e részben egészben helyeseljük. Igaz ugyan, hogy épen nálunk, hol a házasságtörés tényleg csak ,,czímzetes delictum,” (a budapesti büntető járásbíróságnál 1890 —1900-ig házasságtörés miatt egyetlen feljelentés se tétetett) logikusan lehetne úgy érvelni, hogy a BTK. 246. §-a tényleg nem büntetett cselekményt tartalmaz s így törlendő, valamint elméletileg áll a Rossi megjegyzése is, hogy a házasságtörés erkölcstelenség: azonban úgy sociologiailag, mint kriminalpolitikailag helytelen lenne ma a házasságtörés büntetésének megszüntetését követelni, mert a BTK. 246. §-a elvileg fentartja azt a felfogást, hogy a házasságtörés jogsérelem a sértett házasfélre nézve s az állam a családi élet tisztaságát közérdeknek tekinti és büntetéssel fenyegeti annak meggyalázóit. Kriminalpolitikailag is helytelen, sőt káros lenne a büntethetőség megszüntetése,

Szemlék.

403

mert ez azt a hitet terjesztené el, hogy a házasságtörés megengedett dolog. (Ezt ugyan szerző gyenge érvnek mondja, de tényleg az ily vélemény logikus lenne.) Helyesen vezeti le tehát szerző is, hogy „a házasságtörés büntetőjogi repressiójának eltörlése annak előmozdításával lenne azonos. Törekvésünk tehát egyelőre csak arra irányúihat, hogy a házasságtörésre vonatkozó lex inperfectat gyakorlatilag is lex perfectává alakítsuk.” (466. 1.) Az e czélra ajánlott módosítását a BTK.-nek, t. i. hogy oly esetekben, midőn a házasságtörés közbotrányt okozott, a házasságtörés üldözésének a házasság felbontását kimondó bíróság indítványára legyen helye, részünkről egészen a magunkévá teszszük. Az utolsó szakaszban végre a magánboszú átalakulásával foglalkozik szerző, úgy tekintvén a franczia törvény említett paragraphe rouge-át, valamint a mi bíróságaink felmentő ítéleteit a hűtlen házastársat megölő féllel szemben, mint a kezdetleges magánboszú maradványát, illetőleg átalakulását. Íme végére jutottunk szemlénknek. Készséggel és a legnagyobb örömmel zárhatjuk sorainkat azzal, hogy szerző egy minden ízében sikerült munkával gazdagította jogi irodalmunkat s szorgalmáért, a nagy fáradságért, melyet a teméntelen adat, forrás összegyűjtésére, megbírálására fordított s a kitűnő munkáért, melyet producalt, a legteljesebb elismeréssel kell adóznunk neki. Különösen ismételten ki kell emelnünk szerzőnek valóban bámulatos irodalmi, jogtörténeti és összehasonlító jogi jártasságát. A büntető jogi és sociologiai irodalomban a legnagyobb otthonossággal rendelkezik s látszik, hogy irodalmi forrásait egytől-egyig eredetiben tanulmányozza, épúgy a jogtörténeti és összehasonlító jogi forrásokat a legnagyobb lelkiismeretességgel igyekszik, a hol csak lehet, az eredetiből tanulmányozni. Távol fekvő államok jogairól vagy ottani adatokról az ottani szakférfiaktól kér hiteles felvilágosítást. Nem éri be a járt úton haladással, másod-harmadkézből átvett bizonytalan adatokkal, hanem mindent valóban és hitelesen tudni akar, kutat, bírál. Ki kell emelnünk az éles bíráló és bonczoló tehetségét s az önálló felfogásra való törekvést, mely a nélkül hogy a köteles tiszteletet sértené, nem hajlik meg a legnagyobb tekintélyek előtt sem, hanem azok véleményét, azok adatait is bonczkés alá veszi s kimutatja mi helyes, mi helytelen azokban. Szóval Vámbérynak ez a munkája, mely eddig megjelent művei közt a legnagyobb, teljesen megerősíti és biztosítja abbeli véleményünket, hogy ő a magyar büntetőjog művelőinek legkiválóbbjai közé tartozik s tőle jogi irodalmunk a legszebb reménynyel várja a jobbnáljobb munkákat. A nagy munkakedv és lelkesedés, szakmájának igazi szeretete s az eddigi kisebb műveiben is, de a mostaniban legkiválóbban bebizonyított fényes készültsége a legbiztosabb zálogai e szép reményünknek s hisszük is, hogy ebben nem fogunk csalódni. Dr. Finkey Ferencz.

404

Szemlék.

Képzőművészeti Szemle. A képzőművészeti társulat tavaszi tárlata. Két esztendeje a nemzetközi tárlatok nagyjában az 1900-iki párisi kiállítás anyagán élősködnek. Láttuk tavaly Münchenben, Drezdában, Velenczében, s ugyanezt észlelhettük mostani nemzetközi tárlatunkon. Mintha századvégi nagy erőfeszítése után időleges apály állott volna be a képzőművészetben. Erről tanúskodik szintén a tárlatunkon megjelent idegenek gyér, de jellegzetes sorozata. De ha nem is tüntet fel új irányokat, megismertet a nyugati művészet néhány kimagasló egyéniségével s számos érdekes, tanulságos munkásával. A magyarok csoportjából hiányzanak: Mednyánszky, Katona, Ferenczy, Fényes és a nagybányaiak. Marad tehát a magyar képzőművészet átlagos évi termése. Nincs mit keseregnünk e fölött. A nemzetközi tárlat czélja nem mérkőzés, hanem tanulás és — önmegismerés. Nem volt még kiállításunk, mely ebből a szempontból oly érdekes lett volna, mint a mostani. A Myrmidonok sátraikba vonultak. De előttünk a sereg zöme. A közvitézek. — Ám közvitézeiről lehet és kell egy művésznemzedéket megítélni. Nem vesztegetjük a szót a zsoldosokra. A fejletlen ízlésűek tapsait és pénzét hajhászó festő-mesteremberek fajtája mindig és mindenütt létezett. Nálunk sincsenek többen, mint máshol. Legfölebb, hogy itt e kisebbség nagyképűbb s erőszakosabb, a mint ez már közviszonyaink természetéből folyik. Hadd szóljunk azonban a többségről: a becsületes művészlelkekről. A külső viszonyok elleni keserű küzdelemről szól szürke, sivár és előttünk mégis rokonszenves munkájuk. Abszolút művészeti szempontból nagyobbára sekély és érdekteten, de annál érdekesebb mint mai kultúrviszonyaink tükre. A magyar közszellem fejlődésére mindenkor döntő befolyást gyakorolt, a Nyugat melyik kulturális körével lépett kapcsolatba. Akár a Renaissance volt ez a kulturális kör, akár a holland-német protestantizmus, annak román-katholikus ellenáramlata, vagy épen a franczia forradalom eszméi. Vajjon korunkra nézve miféle idegen kultúra hatását állapítja meg majd a történelem? Azt hiszem, egyikét sem, s mégis mindegyikét. Lévén korunk a talmi-európaiság kora. Mióta a művészetek is a világforgalom jegyébe kerültek, egy óriási gyűjtőmedencze alakult ki, melybe a Nyugat seprűjét ontja. Ez a medencze kezdődik Bécsnél, magába foglalja Magyarországot, a Balkánt, az egész Keletet, s végződik a dúsgazdag délamerikai ültetvényesek hajlékainál. Magyarország elenyésző kis darabja ennek a területnek, mégis bámulatos, aránylag mily óriási mennyiségeket fogyaszt az e medenczét betöltő drága anyagból: a nyugati művészetek középszerűségeiből, hogy

Szemlék.

405

ne mondjuk salakjából. Kezdve azoktól a „modern” műipari tárgyaktól, a miknek Exportschund a kedves német nevük, egész azokig a bizonyos kétes értelmű s legtöbbször még kétesebb értékű franczia bohózatokig s az Ohnet- meg Prévost-regényekig, melyekkel a franczia szellemet és európai világnézetet tiszteli a jámbor magyar közönség. Talmi az európaiságunk és nem kis részben a művészet iránti lelkesedésünk is az. Alapjában véve a mai nemzedék zöme még mindig pusztán divatos sallangnak tekinti a művészetet. Nem mondja ki szóval, annál gyakrabban tetteivel. Pedig a nyílt kicsinylésnél is gonoszabb a filiszter lappangó közönye, a kinek egyetlen művészeti emócziója, hogy megrögzött megvetéssel tekint a saját nemzetbelije alkotására. Íme, itt a magyar építőművészet példája. Huszka József 20 évi derék úttörő munkával a székely házból s népünk használati tárgyaiból összeszedte a magyar ornamentika anyagát. Iparművészeink hozzákezdtek a magyar műipar megteremtéséhez. Lechner megkísérlette magyar stílben építeni. Elismerjük, hogy az eredmény itt-ott kétes értékű, azonban legelhibázottabb alkotásain is meglátszik a komoly, becsületes művészi törekvés. Mégis közönségünk java szánakozó, vagy éppen kárörvendő mosolylyal kíséri e vállalkozást. Ellenben helylyel-közzel némi kis hátborzongatással, de azért mindenkor tiszteletteljesen szemléli a rósz bécsi Wagner-utánzatokat, ezt a szörnyű pallér-szeczessziót, a mely most gombamódra szaporodik fővárosunkban, megcsúfolásaként mindannak, a mit két évtizede az építőművészet megifjítására kigondoltak. Bécsben, a korhadás fülledt levegőjében most egy különleges melegházi művészet fejlődik. Uralkodó vonása — miként azt Hermann Bahr, a híres bécsi kritikus is elismeri — hogy teljesen elszakadt az anyaföldjétől: semmi közössége az osztrák nép létérdekeivel. — Mig ekként egy különleges, kicsit lelketlen, de azért raffinált, csillogó művészet keletkezett a császárváros ősrégi kultúrájának talaján, talmieurópaiságunk olyan művészetnek visz elébe, mely nem csak lelketlennek ígérkezik, hanem mivel nem bírunk a kivénült népek kecsességével, fonáknak és torznak, akár a bécsi szabó készítette csipkés ünneplő egészségtől duzzadó polgárnőink testén. Holott nem eredendő tehetséghiányon múlik a baj. A magyar fiúk szépen megállják helyüket a párisi vagy müncheni nemzetközi festőiskolákban. Csakhogy a tanulóévek leteltével a hazatérők nagy részét megrontja az itthon reájuk váró hosszú, csendes tragikomédia. Ebben a tragikomédiában a közönség ízlésbeli fejletlenségének jut a főszerep; mellékszemély a kartársak féltékenysége és a sajtó mostoha bánásmódja, önérzetes, s a czéhbe nem tartozó fiatalokkal szemben. A megoldás azután rendszerint — a megalkuvás. A megalkudott és szárnyukszegett tehetségek között örvendetesen válik ki egy fiatal művész, a ki biztos léptekkel halad a grand art felé: Boruth Andor. — Az első teremben függő női feje, s különösen Bosnyák Zoltánné arczképe gyönyörű alkotások. Az utóbbiról nem

406

Szemlék.

mondhatunk különbet, mint hogy nem enyészik el, sem nem válik nevetségessé ott, a hol függ, Munkácsy és Zuloaga között. — László Fülöp Görgeyje a mester legjobb dolgainak egyike. Valóságos lélekidézőképességgel megfestett képe e csodálatos életű aggastyánnak. — Művészies, szép munka Mendlik Oszkár hullámverése. — A szobrászat szegényes csoportjából kiválik Teles Ede pompás terracotta-szobrocskája (mely már Velenczében is sok barátot szerzett a művésznek) s Prielle Kornélia mellképe. Bár ez nem a mi Prielle Kornéliánk, a hogy a Nagymamából ismerjük. De úgy látszik, nem a művész hibájából, inkább a szokatlan hajviselet folytán. — Ép oly poétikus, mint erős plasztikai érzékkel kidolgozott mű Kalmár Elza apród-csoportja. Szaloméján csak a gondolat érdekes; a derékszögben meghajló női akt szinte képtelenség. — Közvetlenül Van der Stappen mellett áll Tóth István Hunyady Jánosa: egy felpánczélozott, hatalmas izomzatú férfimodell, török zászlókkal lábainál. Ez jelképezi majd az ezredéves emlékművön az aszkétalelkű hős magyar condottiere gyönyörű korát!? Az első ízben kiállítók közül Czigány Dezsőt illeti a pálma. Önarczképe nagy tehetségről és kiváló technikai haladottságról tanúskodik. Felemlítjük még Tallós kis lányfejét, Hercz Vilmos önarczképét, s Gserna Rezső kissé sötét, de érdekes tanulmányát. — A többiekről nincs mit mondanunk. Nem az a kritika hivatása, hogy önkényes osztályzatokkal bővített katalógust adjon. De hogy az idegenekre térjünk, itt ismét csak talmi-európaiságunknak adtuk tanújelét. Felmagasztaltuk Palmiét és Brachtot, lemosolyogtuk Khnopffot és Zuloagát. — Palmié kissé édeskés, de azért nem teljesen jelentéktelen táj kép festő. Bracht legrokonszenvesebb tulajdonsága — a termékenysége. Egy egész termet töltött meg ügyes, csillogó dolgaival. Meg kell adni, kitűnő metteur-en-scéne. Mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, melyek az avatatlanokat elkápráztatják. — Zuloaga nem ismeri ezeket az apró fogásokat. Kékvérű, szuverén nagy tehetség. Valami hatalmas, szinte gőgös egyszerűség jellemzi. Nem hat tetszetős külsőségekkel, következésképen nem hatja meg a külsőségek kis embereit. — Khnopff szimbolisztikus képei byzáncz és a quattrocento nyelvén mondják el mesterük sóvárgását rejtelmes új szépségek után. Álmoknak nevezi őket, s csakugyan álmok: egy nyugtalan, mélyérzésű, gondolkodó, bámulatos művészi tudással megörökített álmai. Tájképein a gyötrődő modern léleknek a természet iránti szeretete érzik. Ezeknek az üde s mégis oly misztikus tájéknak mindegyike valóságos kis mestermű. Valamelyik őszintébb kritikusunk megjövendölte, hogy Zuloaga és Khnopff feltűnés nélkül szerepelnek majd tárlatunkon, mivelhogy — úgymond — külön agyberendezés kell az ilyen művészet élvezéséhez. — Zuloaga és Khnopff két homlokegyenest ellenkező esztétikai áramlat megszemélyesítője. Művészetük egyetlen közös vonása, hogy az minden ízében ezedeti, merész, meg nem alkuvó. — Sok minálunk a félember

Szemlék.

407

és féltehetség, a kinek hiányzik a kellő agyberendezése ezeknek a tulajdonságoknak méltánylására. Hadd maradjanak meggyőződésüknél. Similis simili gaudet. Csakhogy újabban a capitoliumi ludak bizonyos kinai falért vijjognak, a minek árnyékában a Nyugat nyomasztó versenyétől menten egy pár esztendő alatt okvetlen magyar nemzeti művészet teremne. Ezt a kínai falat némelyek valóságos kínai falnak képezik, és első téglája gyanánt a magyar művészetet megrabló (sic !) nemzetközi kiállítások megszüntetését követelik. De a legtöbben amolyan mesterséges egyedáruságnak szeretnék feltüntetni, melynek védelmében az idegen bélyegét üthetnék vetélytársaikra, s a kizárólagos kínai jegyét saját portékájukra. Sajnos, úgy látszik, mintha az utóbbi időben — akár öntudatosan, akár öntudatlanul — komolyabb hetilapjaink is ennek az irányzatnak szolgálatába szegődtek volna. Utalok a Hét „Pofonvertek bennünket” kezdetű czikkére. (Azokon a hasábokon, melyeken különben Ignotus kritikáit olvassuk!) és az Új Idők plebiscitumára. Nyilvánvaló, hogy a komolyabb elemek tartózkodnak az ilyen közszavazástól. Talán negatív ítélet alkotása czéljából szándékozik a befolyásoltak, feltűnni vágyók és iskolás lánykák véleményeit összegyűjteni? Vagy tán az Új Idők is beállott a „pártfogók” közé? Ami pedig a kínai falat illeti, csak hordják a nemzeti művészet nevében a téglát ahhoz a falhoz! Egész mai kultúránkon átivódott a talmi-európaiság. Zárják el a valódi, emelkedett, nemes Nyugattól. Építsenek oltárát a talminak. Állítsanak melléje levitákul kapzsi rétorokat. És emeljék állami intézménynyé az eddig magánkezekben virágzó kölcsönös elismerési társaságokat. — De mielőtt ezt tennék, vessenek egy pillantást az angol festők csoportjára, melyet a Society of Painters and Sculptors küldött kiállításunkra. Ez a valódi nemzeti művészet. Mély, előkelő, komoly, kiművelt, de kicsinyeskedés nélküli, egyénien változatos s mégis tipikus: az angol föld s a belőle sarjadzott kultúra legbensőbb művészi tartalmának kifejezése. S ez nem programm, hanem szinte öntudatlan törekvés. Lelki, művészi a szó legnemesebb értelmében. — Valódi művészet az egyetlen út, mely a nemzetihez vezet! A talmi- és a középszerűség megölője minden igazi művészetnek, és legfőbb akadálya nálunk egy nemzeti művészet fejlődésének. A sovinizmus pedig, bár lényegében a komoly nemzeti önérzet ellentéte, tűrhető, sőt rokonszenves, mint az egyszerűek korlátolt, de becsületes lelkesedésének kifejezője. De gonosz és eléggé meg nem bélyegezhető az a fajtája, mely most nálunk virágkorát éli: a zsebbeli érdek sovinizmusa. —i —r. A Nagy Sándor három képe. Mikor először gyönyörködtünk ezekben a képekben, melyek egy nagy, bensőséges és eredeti tehetség úttörését mutatják, élvezetünkben a „nagyérdemű közönség” gúnyos kaczagása által megzavarva, attól féltünk, hogy velük szemben a védő szerepére fog majd vállalkoznunk kelleni.

408

Szemlék.

Annál nagyobb az örömünk most, hogy a magyar művészet úgyszólván minden komoly magyarázója felismerte azt, a miről itt szó van: a magyar festészetnek egy izmos tehetsége támadt. (Legalább nekünk, kik létezéséről nem tudtunk, kik régibb dolgait nem láttuk.) Érdekes volt megfigyelni képei előtt a publikumot. Ha Nagy Sándor látta volna azt a düht, melylyel a nyárspolgárok rátámadtak: művészlelke érezte volna, hogy jó úton halad, hogy ama magányos hegycsúcsok felé törekszik, melyekhez töviskoszorú árán szokás eljutni, hogy a gúnykaczaj a tisztelet farkcsóválásává alakuljon át, ha majd valamely nagy és elismert kritikus kinyitandja a t. publikum gyáva szemeit. Micsoda esztétikai ítéleteket hallott az ember! „Ni, Shakespeare szandálban!” mondotta például az egyik „A mi kertünk” előtt. És a társaság hahotázott a szegény piktoron. Szóló pedig örült, hogy ő éleselméjű, a társaság pedig örült, hogy finom műismerő. Dicső művészet, milyen univerzális a te hatalmad! Kezdve a sóvárgó lelkeken, kiknek sebeire írt adsz, leszállsz a derék nyárspolgárokhoz, hogy vasárnapi emésztésüket megkönnyítsed. Ha a Nagy Sándor művészi egyéniségét meghatározni akarnók, úgy mondhatnánk, hogy ő a tolsztojizmus festője. Bizonyára sokkal jobban átértette és átérezte a mestert, mint legtöbb tudós magyarázója, bár egyik képében sem nyújt, azt hisszük, még tökéletest. Az „Úr és paraszt” a három kép közül a leggyöngébb. Tartalomban, színezésben és kidolgozásban egyaránt. Mi csak az elsőről akarunk itt beszélni. A művészet igaz alkotásai mindig valami megfékezett erővel bírnak. A túlságos tendenczia, a szenvedélyes állásfoglalás, a lélek gyűlölködő kifakadása: a politikus és tán az apostol, de nem a művészet forrásaiból fakad. Pedig ebben a képben csak úgy tombol a harag. Kitűnő karrikatura az, de nem művészi alkotás. Maga a parasztot letipró úr a gonosz és hülye viveur ismert típusaiból van összetéve. Nem egyéni és nem jellegzetes. De ebben a képben is van egy vonás, mely igaz, közvetlen, megindító és költői. Az öreg paraszt arczkifejezését és mozdulatát értem, melylyel megrontója előtt kalapot emel. A túlságos tendenczia kissé bántó. Ellentmond neki az élet. Az úr letiporja a paraszt házikóját, gyermekét és most kővel teli szekerét rombolja szét. Látjuk, hogy a vad hajsza vége közös megsemmisülés lesz: úré, paraszté egyaránt. Ez, úgy látszik, a jelenlegi gazdasági rend szymboluma akar lenni. A termelés anarchiája nemcsak a munkást semmisíti meg, hanem gyakran a tőkést is. De, mondom, a tendenczia mégis túlságos mesterséges. Mennyivel közelebb esett volna az élethez egy úri vadászmulatságot lefesteni, melyben ördögi sugallat nélkül is hányszor esik áldozatul a paraszt munkája az úr passziójának! A másik két kép, úgy érezzük, hívebben tükrözi vissza a Nagy Sándor lelkének alaptartalmát. „A mi kertünk” valóságos tolsztoji utópia. Szelíd békesség. Egyszerű emberek. Ember- és állatvilág derült összhangja. Csöndes nyugalom minden virágon, az egész tájon, az állatok és emberek lelkében. A férfi megtalálta, a mit a czivilizáczió fékevesztett hajszája között hiába keresett: az Istent és az élet czélját. Életpárja, az erős, egyszerű, tagbaszakadt, virágot öntöző leány, ki nem tud semmit a divat és a szerelem raffinementjaiból. . . . Legnagyobb szabásúnak azonban a „Mester, hol lakol?” czímű képet találtuk. Az egyik oldalon Tolsztoj hirdeti az igét egy kis csoportnak. Mély hit és égő vágy lángol ezekből a vázlatszerűen megfestett alakokból. (A szökött katona különösen megkapó.) A kép másik

Szemlék.

409

oldalán egy másik csoport keresi és megtalálja az Üdvözítőt. Ez a négy alak már a művészet legtisztább birodalmából került ki. Micsoda hit vágy az Isten után, szeretet és megnyugvás! És ez nem valami primitivitásmajmolás. Ezek az alakok a lélek mélyéből kerültek elő. Nem a középkor vallási rajongói ezek némely praerafaelista képeken. A modern ember tépelődő, megkínzott lelke, a mi korunk saját szenvedéseivel él itt. Oly igaz és közvetlen ez a négy alak, hogy az öreg Tolsztoj boldog volna, ha látná. . . . Mi pedig nem tudunk elnyomni egy mosolyt, egy fájdalmasanédes mosolyt az emberi lélek egy újabb illúzióján. Ez az a mosoly, melylyel a Tolsztoj filozófiáját olvassuk. Micsoda naiv világ ez! . . . A művészt, ki azt a világot tán színben és rajzban néhol hiányosan, de egészben a valódi művész ihletével festette meg, hálásan köszöntjük és igen nagy dolgokat várunk tőle. J. Klinger Beethoven-szobra. A bécsi szeczesszió művészei utolsó kiállításukon szerényen háttérbe vonultak és egész tehetségüket, összes erőiket egy nagy művész, Klinger Miksa szolgálatába bocsátották, arra szorítkozván, hogy Klinger legújabb és tán legnagyobb művének, Beethoven polychrom márványszobrának, megfelelő keretet teremtsenek. Olyan munkákat állítottak ki, a melyek eladásra alig fognak kerülni, a melyeknek önálló becsük nincs és a melyeknek legnagyobb része el fog pusztulni, mihelyt a kiállításnak vége lesz. A művekről, miket létrehoztak, gondolkozhatunk akárhogy, az önfeláldozó alárendelés egy nagyobb művész lángelméje alá oly vonás, mely egymagában megczáfolja azoknak véleményét, kik a szeczessziós irányt a maga ezerféle bizarrságával nem vezetik vissza egyébre, mint pár hiú művésznek azon törekvésére, hogy mentül többet beszéltessenek magukról. A szeczesszió házának első három termét valóságos kis labyrintussá alakították át oly czélból, hogy Beethoven szobra egyszerre tűnjék fel a közönség szemei előtt. A trick ismeretes; ugyanazt, a mit a szeczesszió csinált, megcsinálták pl. egy híres rajnamenti várromnál is, csakhogy sokkal primitívebb módon, a mennyiben a felvezető lépcső minden a kilátást megnyitó kanyarulatánál egyszerűen azt a felírást alkalmazták: „Es wird gebeten, nicht nach rechts zu sehen, damit sich oben die ganze Aussicht auf einmal erschliesse.” Maga a szobor alig van pár lépésnyire a főbejárattól és már a belépőjegy megváltásánál szembe tűnnék, ha gondosan magas falat nem építettek volna eléje, úgy hogy a közönség kénytelen előbb baloldalt, egy kissé magasabb fekvésű furcsánál furcsább műtárgyakkal megtöltött terembe lépni, melynek egyik oldalfala el van távolítva és kilátást nyit Klinger hatalmas alkotására. Százféle dolog köti le figyelmünket már az első teremben. Symbolistikus képek s faragványok, melyek még ott is elmélkedésre késztetnek, hol visszataszítólag hatnak. Ε teremnek hivatása csak az, hogy elfeledtesse velünk a természetet, a külső zajt, és lassankint fogékonyságot ébreszszen bennünk a nagy művészi alkotás iránt. Ε teremből egy oldalajtón át jutunk a középső terembe fájdalom úgy, hogy a szobrot hátulról látjuk meg először. Hogy teljes legyen a hatás, a termeket úgy kellett volna beosztani, hogy a szobor elülről tűnjék fel szemeink előtt.

410

Szemlék.

Végre eljutottunk a czélhoz, előttünk áll a szobor. Beethoven vézna testének meztelen felsőrésze egy nagy, magastámlájú ércztrónusból emelkedik ki, melynek fényesre csiszolt két oldalkarfája élesen elhatárolja az alkotást jobbról és balról. A szobor központja a hatalmas Beethoven-fej azzal a daczos, öntudatos, magába mélyedő kifejezéssel, mely arra vall, hogy ez az ember hozzá van szokva ahhoz, hogy olympusi magaslatokon egyedül üljön, mint korlátlan úr halhatlan lelkének óriási birodalmában. Ezt az elszigeteltséget a világtól jelzi az is, hogy a trón előreálló, kiugró sziklán van elhelyezve, mintegy tátongó mélységek felett. A mester lábai sárga márványból faragott, gyönyörű ránczokat vető takaróval vannak fedve, kezei ölében nyugszanak és mintegy önkénytelenül ökölre vannak szorítva, teste előre hajlik, jobb lába a bal fölé van helyezve. A test ezen összehúzódása élénken jelzi azt a nagy szellemi konczentrácziót, mely Beethoven lelkében végbe megy. Lábainál egy fekete márványból faragott sas ül, vállaival egy vonalban a hatalmas trónszék támláján, öt kis angyalfej látható, félgyémántokból kirakott tarka lepkeszárnyakkal. Alulról a sas, felülről az angyalok bámulattal tekintenek a mesterre, az egyik angyalka egyenesen újjal mutat feléje. A trónszék hát- és oldallapjai bronz-reliefekkel vannak díszítve. A hátlap első pillanatra kissé összefüggéstelen benyomást tesz. Egymástól szabályszerűen el nem választva látunk rajta Venusokat, Krisztusokat és egyéb alakokat. Kis fejtörésbe kerül, míg az összefüggést megkonstruáljuk magunknak. Lenn, mintegy az egész kép gyökereként, egy hatalmas, Jupiterre emlékeztető férfifej látható. Ez jelképezhetné a mindenségnek teremtőjét, minden lét szülőatyját, esetleg azt az „Ur-Nichts”-et, melynek ábrázolását Klinger már régebben is megkísérelte, talán épen azért, mert lehetetlennek Játszik a „semmit” külső formában kifejezésre hozni. Fölötte egy kagylósajkán himbálódzó Venus jelképezhetné a görög kultúrát, a Venusra rátámadó köpönyegbe burkolt alak állítólag Szent János, ki felháborodik a Venus által okozott balsorson, az emberi szenvedélyeken. Eme képek fölött, mintegy az egésznek betetőzéséül, látjuk Golgotha hegyét a keresztre feszített Krisztussal, a keresztény kultúra jelképét, s mögötte a felkelő napot. Az egész hátlap az emberi gondolkozás fejlődését mutatja be. Nem mondjuk, hogy így kell értelmezni a reliefeket, de mi ezt az értelmet betűztük ki belőle, különben pedig igaza lehet annak a kritikusnak, ki a bővebb magyarázatok elől egyáltalában kitért, azzal a megjegyzéssel, hogy: „klar zu sehen ist in solchen Fällen gar nicht so vortheilhaft, wie ein lauschiges Ungefähr von Bedeutung und Stimmung”. Az oldallapok Ádámot s Évát ábrázolják, még pedig az egyik, mikor leszakítják az almát, a másik, mikor a paradicsomból már kiűzettek. Az élvezet s bűnhődés, a derű s a ború, az élet jó és rossz, szép és nehéz pillanatai, talán ezeket akarja a két kép jelezni. A legmegkapóbb a szobron Beethoven arcza. Klinger régtől fogva gyakorolja magát abban, hogy a zenét ecsettel és vésővel ábrázolja, ezt tette híres Brahms-fantáziáiban is. A közönségben mindig akad ember, ki különösnek találja, hogy a szimphoniák nagymestere, ki úgyszólván az egész életet felölelte lelkébe és ezerféle fényesebbnél fényesebb sugarakra bontva árasztotta ismét szét, úgy van odaállítva, mint egy elzárkózott, daczos, világgyűlölő egyén. Tudjuk, hogy Beethoven, az ember, ilyen volt, de a művésznek nem az volt feladata, hogy Beethoven személyét mutassa be, neki a tovább élő Beethovent, a halhatatlan Beethoven-eszmét, Beethoven szellemét kellett ábrázolnia; ha tehát a néző nem tudná összeegyeztetni a márványba faragott alakot

Szemlék.

411

Beethoven alkotásaival, a művész felfogását méltán el lehetne ítélni. A mi felfogásunk szerint azonban Klinger egyenesen megoldotta azt az ellentétet, mely az életben embergyűlölő és a művészetben az emberiség iránt végtelen szeretettel viseltető Beethoven között fennáll. Így állítja oda a mestert, mint a ki fölszíva magába mindazt, mit az élet nyújtani képes, sas módjára felemelkedik oda, hol egyedül van és a hol őt a világ zaja nem zavarja. Klinger Beethoven zárkózottságát nem kicsinyes okokra vezeti vissza, hanem arra, hogy Beethoven több mint ember (nyelvünkön van az „Übermensch” szó, melylyel annyira visszaélnek). Épen Beethovennél szembetűnő az az elzárkózottság, melyben nagy szellemek szükségképen élnek. Nála még egy külső ok is hozzájárult ehhez, hisz tudvalevő dolog, hogy élete utolsó éveiben teljesen megsiketült és nem egy halhatatlan kompozíczióját sohasem hallhatta. Ez a siketség, melyről egy tisztelője azt jegyezte meg, hogy az volt számára a legnagyobb boldogság, mert hisz így nem hallott más zenét, mint lelkével a saját magáét, még növelte Beethoven zárkózottságát és magábaszállását. Ebben a nagy szellemi konczentráczióban, melyben a mester egységesen és egyszerre saját leikéből merítette mindazt, mit a közönséges ember lassanként ezerféle apróság formájában mozaikszerűen gyűjt össze, ebben ábrázolja Klinger Beethovent és helyesen ábrázolja. Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy még csak halavány képet is sikerült adnunk Klinger „Beethoven”-jéről. Ε szobor azokhoz tartozik, melyeket látni kell, és a melyeket okvetlenül kell látni. Róla is vannak eltérő vélemények, de maga az a tény, hogy Bécs ma alig beszél másról, mint erről a műről, legjobban bizonyítja, hogy nem mindennapi alkotás az, melyet Klinger tizenöt évi munka eredményekép Beethoven halálának 75-ik évfordulóján, 1902. márczius 26-án befejezett. A kifogások között, melyek úton-útfélen hallhatók, különösen kettőt emelünk ki, a melyek elvi jelentőségűek. Az egyik az, hogy miért ábrázolta Klinger Beethoven testét meztelenül; a másik az. hogy miért állított össze különböző színű márványokat. Mindkettőre csak néhány futó megjegyzést kívánunk tenni. A mikor az ember először hall meztelenül ábrázolt modern szellemi héroszokról (Klinger nem az első, ki ilyenekkel megpróbálkozott), önkénytelenül is azok a tógás és peplonos Goethék és Schillerek jutnak eszébe, melyek Németország némely városának, többek közt Münchennek tereit éktelenítik. Ez az idegen öltözet, mely oly fényesen áll Sophokles híres szobrán, nevetséges, színészi benyomást tesz Goethén, ki ily ruhát bizonynyal sohasem viselt. Ép úgy vagyunk modern embereknek meztelen testtel való ábrázolásával. A mi jól áll Apollónak, vagy valamely athleta alakjának, az bizarrul hat Victor Hugo-nál vagy Beethovennél. Azután: meztelen testeket azért szoktak ábrázolni, mert az objektum szép, Beethoven vézna teste azonban egyáltalában nem olyan, hogy szobrászati reprodukcziója önczél lehetne. Ha nem önczél, hát mely czélt szolgálja? Ε czélt megtalálhatjuk abban, hogy Klinger Beethoven-t átszellemülten, minden földi hozzávalótól megtisztulva akarta a néző elé állítani és e törekvésében elment mindaddig (a lábaira vetett takaró képezi a határt), a meddig elmehetett, a nélkül, hogy visszataszítóvá váljék. Ruhában Beethoven minden művészet mellett is az a mogorva nyárspolgár lett volna, melynek őt egy jelenleg a Künstlerhaus-ban kiállított, némileg humorisztikus felfogású szobor ábrázolja, ruha nélkül Beethoven heros-nak, félistennek tűnik fel. De még valami másra is szolgál a meztelen felsőtest, annak

412

Szemlék.

az ellentétnek kitüntetésére, mely a gyenge fizikum és a hatalmas erős fej közt fennáll és a mely első pillanatra erősen előtérbe állítja azt a fenomenális szellemi erőt, mely itt megörökítve van. Az ellentét bizonynyal kevésbbé volna szembetűnő, ha Beethoven kabátot viselne. A kérdés mindenesetre nyílt kérdés marad, de ok nélkül Klinger nem cselekedett. A színes szobrok kérdése régóta vitás. A régi görögök tudvalevőleg megoldották a kérdést, ők a márványt sokszor megfestették, vagy esetleg különböző anyagok összeállításával is értek el színhatásokat. Ott, hol műveik távoli pontokra, pl. egy templom ormára voltak helyezve, ez nem is lehetett máskép, egy akkora távolságban fehér fal előtt álló fehér szobor körvonalai teljesen elmosódtak volna s ezért előnyösnek mutatkozott pl. a ruhát, a vértezetet a testtől más szín által esetleg aranyozással megkülönböztetni, sőt elmentek odáig is, hogy a szemeket s az ajkakat kifestették. Klinger a problémát nem fogja fel egész élességében és megelégszik igen mérsékelt és bámulatosán harmonikus színhatásokkal, a mennyiben csak a legeltérőbb anyagú részeket ábrázolja különböző színû anyagokból: a testet fehér, a leplet sárga, a sast fekete, s a sziklát vörösesbarna márványból, a széket pedig részben csiszolt, részben patinával bevont bronce-ból. A szobor különböző elemeinek kontúrjai így élesen lerajzolódnak, a nélkül, hogy Klinger a megengedett határon túllépett és bizarrságba esett volna. A szobor után pár pillantást kell vetnünk arra a környezetre is, melyet a szecczesszió művészei neki teremtettek s a melynek feladata, hogy a nézőt lassan bevezessék a művészet birodalmába. Csak ebből a szempontból kell tekintenünk az egyes tárgyakat. Nagyon tartunk azonban tőle, hogy a nézők egy igen nagy részében épen az ellenkezőjét érték el annak, a mit akartak. Kiállított műveik mindenféle benyomást keltenek, csak a művészet benyomását nem. A sanguinikus néző mosolyog rajtuk, a cholerikus dühöng és csak a flegmatikusra nézve emelkedik e környezetben „Beethoven” értéke, mert ez, ha Beethovenhez jutott, örül, hogy a kis és nagy bolondságok serge után végre egy igazi művészeti alkotáshoz ért. A művészek azonban aligha ezzel kívántak hatni. A legtöbb munkánál, melyek részben egyforma nagyságú négyszögekben a falba vannak illesztve, részben a terem felső szegélyén mint falfestmények vonulnak végig, a néző csak hozzávetőleg képes sejtelmeket táplálni az iránt, hogy mit is akart az illető művész. Tudjuk, hogy ép ez a sejtelemszerű átérzés az, mit a modernek nagy része tudatosan el akar érni, sokszor éreztük azt is, hogy ez a műélvezetnek egy igen fontos elemét képezi, de nem képezi egyedüli elemét és nem is legfőbb elemét. Nem képez kivételt a szeczessió művészeinek legnagyobbika, Klimt sem, ki ezúttal egy szoba falait festette ki ismert különczködő alakjaival. Klimt és a hozzá hasonló symbolisták egész hieroglyphikát állítottak össze maguknak és ki ennek elemeibe nem hatolt bele, arra nézve festményeik idegen betűkkel írott könyvek fognak maradni. Ebben a hyeroglyphikában a kiterjesztett, túlhosszan megrajzolt kar jelenti a vágyat, a symmetria a békét, az arany a nagyot és magasztost, a világos szín a jót, a sötét szín a gonoszát stb. Ha megszoktuk e symbolumokat, sok türelemmel talán sikerül is belőlük értelmet kibetűzni. A képek ilyenkor mint egy nagy képrejtvény állnak előttünk, melynek megoldása igen nagy fejtörésbe kerülne, ha — a katalógus nem volna segítségükre. A katalógus segélyével valahogyan csak eligazodunk. Klimt pl. ezúttal a boldogság utáni vágyakozást örökíti meg. A vágyat közvetlenül a tető alatt vízszintesen lebegő, egy hajszálnyira egyforma

Szemlék.

413

női alakokkal jelzik, vágyakozóan kinyújtott karokkal; alattuk a semmi, a szürkeség. Az első fal vége felé aranyvértezetű lovag áll; pár szegény, ki hozzá fohászkodik, a külső rugókat symbolizálja, melyek az embert arra késztetik, hogy a boldogságért való küzdelmet felvegye, vállain két nő tekint át, (a katalógus szerint a részvét és becsvágy), a belső rugók symbolizálására. A második falon, folytatólag, az ellenséges hatalmakat látjuk: Typhoeust, a gigást, ki ellen az istenek is hiába harczoltak és ki egy pávián képében tűnik fel és leányait, a betegséget, őrültséget és halált. Mellettük látjuk a kéj, a szűzietlenség, a mértéktelenség alakjait, kissé távolabb áll az emésztő bánat. Mindez alakokon a nemi részek erősen és (prüderia nélkül mondva) botrányosan hangsúlyozva vannak. A harmadik falon ismét feltűnnek a vágyakozó női alakok, de már a második alakkal megszűnnek. Egy lantos állja útjokat, mintegy annak jelzésére — hogy a költészetben lehet érni ahhoz a ponthoz, a melyen a többre való vágyakozás megszűnik. Azután a fal jó része üresen marad (gonosz nyelvek szerint ez a rész a legszebb az egész képen) — csak a fal végén látunk hymnuszokat éneklő női alakokat és egy szűzies csókot, a legnagyobb boldogság jelzésére. Elismerjük, hogy Klimt finom érzékû művész s hogy a perverzitásig menő finom érzéke van a vonalak symbolikus jelentősége iránt. Elismerjük, hogy Klimt eszméjének ábrázolásában sok szellemes megfigyelés van. Elismerjük azt is, hogy a gondolat, melyet kiábrázolni akart szép és mély. Az ember, ki a boldogságra törekszik, — ha át tud haladni a betegség, őrültség és halál scálláján és nem esik abba a charybdisbe, hogy a boldogságot a kéjben, mámorban, gyönyörben keresse, — megtalálhatja a boldogságot a költészetben, békében, szűzi szerelemben. De mindezt magából a képből, nyomtatott magyarázal nélkül megérteni teljesen lehetetlen és nem is annyira a kép hat, mint a magyarázat. Már pedig szeretnénk a képzőművészetben Goethe azon szavainál megmaradni: Bilde Künstler, rede nicht. A philosophálás a képzőművészetek körén kívül áll. A modern Symbolismus által produkált képek nem bírnak semmivel sem nagyobb értékkel, mint a régi allegorikus képek, azok a rebusok, melyek még akkor is untatnak, ha egy Tizian vagy Rubens festette őket. Sőt kevesebbet érnek, mert ezeknél akkor is, ha az allegorikus gondolat rejtély marad előttünk, találunk bámulni valót, míg Klimt-nél a gondolat ki van hámozva minden hozzávalóból és tisztán, mint Ding an sich, mint önczél van odaállítva. Az a feladat, egy összefüggő, filozofikus gondolatot vonalakkal és színekkel ábrázolni, megoldhatatlan lesz mindörökre, valamint a zenében sem fog sikerülni filozófiát hangokba önteni. Hangulatokat lehet megfesteni és megzenésíteni is, elvont gondolatokat nem. Bő magyarázatok segélyével tán sikerülhet úgy tüntetni fel a dolgot, mintha a czél el lenne érve, de az a művészet, mely magyarázatokra szorul, fél művészet vagy annál is kevesebb akkor, ha a művészt Klimt-nek hívják. Klinger szobra megmutatja, mire képes a modern művészet, az a mit a szeczesszió művészei hozzátettek, megmutatja, mire nem képes és mire nem lesz képes soha semmiféle művészet. Beethoven koporsójánál Grillparzer egy költeményt írt, melyben leírja, mint fogadják az elhalt mestert a zeneköltészet nagyjai az Elyseumban. Beethoven, kit életében (mint most Klingert) sokan támadtak újításaiért, aggodalmát fejezi ki, vajjon méltó-e arra a fényes körre, mely őt várja. Mozart szelleme vigasztalja őt meg szép és igaz szavakkal, melyeket szeretnénk Klingerre egyfelől, és a szeczesszió tagjaira másfelől alkal-

414

Szemlék

mázni. Ε szavak így hangzanak; „Vigasztalódjál. A nagy szellemek nem vétkezhetnek. Ha mások ugyanazt, mit te alkottál, széles lapossággal, ügyetlenül utánozzák — övék a hiba, nem a tied. Hadd tanulják az emberek másoktól, mint kell nagyot teremteni; tőlünk tanulják meg azt, mint kell nagyot alkotni.” Ha Klinger elcsüggedne azon sok korlátolt kritika miatt, melyet Beethoven nézői sorában hallani lehet és a melyeknek egyik kútforrása a felháborodás a szeczesszió egyéb túlzásai miatt, Ganova szelleme bátran ugyanezekkel a kifejezésekkel vigasztalhatná őt meg. —a— Művészet. Szerkeszti Lyka Károly. Singer és Wolfner kiadása. A modern kor adta ki a jelszót, hogy a művészetet be kell vinni a nép közé. Boldog ország, hol ennyire vannak. Nálunk még az intelligenczia körébe is alig-alig vagyunk képesek művészeti érzést belevinni s még ennek a feladatnak is alig-alig vagyunk képesek megfelelni. De kiváló erők nálunk is buzgólkodnak rajta. Hogy mily tehetséggel, azt megmutatja az előttünk fekvő folyóirat első száma; hogy mily eredménynyel, azt megmutatja a jövő. Különösen nálunk, hol a művészet a fővárosban mintegy czentralizálva van, végtelenül nagy hivatást teljesíthet az a folyóirat, mely feladatául tűzi ki a magyar művészet termékeit a kiváló reprodukcziókban sokszorosítani és magyarázatokkal, színvonalon álló művészeti czikkekkel kisérve terjesztem. A fővárosi műkiállítások legszebb alkotásait így élvezheti mindenki távol az ország határán is. Meg vagyunk győződve róla, hogy a folyóiratnak sikerülni fog ily módon az ország művészetkedvelő közönségét benső szálakkal összekapcsolni és hogy az így keletkező hálózat folyvást nagyobbra és nagyobbra fog nőni. A folyóirat kéthavonként jelenik meg. Előfizetési ára félévre 9 korona. —a— Szocziálpolitikai szemle. A szocziáldemokrata-kongresszus. Múlt számunk zárlata után, márczius 30., 31. és április 1. napjain folyt le Budapesten a magyarországi szocziáldemokrata-párt országos IX. kongresszusa; képviselve volt ott a fővárosból 45 szervezet 86 küldöttel, a vidékről 86 szervezet 148 küldöttel s így összesen 131 szervezetnek 234 megbízottja tanácskozott a 3 napon reggeltől estig tartott kongresszuson. A küldötteken kívül állandóan nagy hallgatóság figyelte a tanácskozásokat, zsúfolásig megtöltvén a Putzer-vendéglő nagytermének dohányfüsttől üresen maradt hézagait. A kongresszus tettekben, alkotásokban épen olyan meddő volt, mint elődei: a tárgyalások színvonala és tartalma azonban tetemesen meghaladta az eddigi kongresszusok értékét. Nagy hiba a kongresszus adminisztrácziójában az, hogy a sok és nehézkes formalitás tömérdek időt emészt fel; így pl. csupán az ügyrend és a párt vezetőség jelentése, meg a megalakulás lefoglalta az egész első napot. A második napon délelőtt került tárgyalás alá Garhal Sándor előadásában a „szervezkedés és a sajtó”; a kongresszus igen hosszú vita után a munkások szervezkedésének és a szocziáldemokrata sajtó támogatásának szükségességét mondta ki határozatban, elfogadván néhány idevonatkozó indítványt.

Szemlék.

415

Ugyancsak a második napon és pedig a délutáni tanácskozások főtárgyaként került napirendre a vámterület kérdésére vonatkozó kétrendbeli határozati javaslat. Goldner Adolf úr igen emelkedett szellemű és tartalmas előterjesztésben ajánlotta a kongresszusnak, hogy az ipar fejlődésének feltételéül a fogyasztóképesség növekedését tekintvén, követelje a nagytömegek szellemi és testi erejének megóvását és fokozását; e czélra a nagytömegek számára politikai jogokat, munkásvédő törvényeket és művelődési intézményeket, az ország számára pedig az önálló gazdasági berendezkedések biztosítását kellene kiküzdeni. Garami Ernő viszont igen alaposan és nagy szorgalommal kidolgozott előadásban foglalt állást a közös vámterület mellett, kifejtvén azt a nézetét, hogy a szocziáldemokráczia elveivel tulajdonképen a teljesen szabad kereskedelem egyezik meg, de mivel a közös vámterület nagyobb tömegre és nagyobb földterületre nézve biztosítja a gazdasági szabadságnak lehetőségét: ezért inkább ezt a kisebb rosszat, t. i. a közös vámterületet, tartja elfogadandónak. Az előadókat sem pártelvek, sem párthatározatok nem kötötték e kérdésben s kölcsönösen kijelentették, hogy személyi ellentétek sincsenek közöttük: úgy, hogy mi, a kik a vitának tanúi voltunk, abban a kivételesen élvezetes gyönyörűségben részesültünk, hogy mindenekfelett őszinte meggyőződések ütközését láthattuk. Tagadhatatlan dolog, hogy Goldner dr. javaslatai a vámkérdést messze meghaladó, általános iparfejlesztési rendszert alkotnak, a melyben az előadó a vámoknak csupán másodrendű, nevelő hatásokat tulajdonít; csakhogy a vámok kérdése annyira gyakorlati vonatkozású, hogy azok hatása felől az egyes tarifa-tételek tüzetes vizsgálata nélkül általános ítéletei mondani alig lehetséges. Viszont Garami Ernő javaslata igen sok empirikus adatot hozott fel annak igazolására, hogy vámokkal ipart létesíteni, avagy fejleszteni nem lehet s ezért erre a részletkérdésre nézve inkább a vámterület közösségét tartja kedvezőbbnek, mert ezzel a gazdasági egyenlőség nagyobb területre van biztosítva. A kongresszus a vita anyagát és tárgyát a pártprogrammot szerkesztő bizottsághoz utasította. Mi nem a határozatban, hanem abban látjuk a vita eredményét és értékét, hogy a kongreszszuson a köztudatba vitték, vagy legalább demonstrálták az előadók az iparfejlesztés főfeltételéül az intelligens munkásosztály nélkülözhetetlenségét. És ezt a tételt mi nagyon erősen ajánlhatjuk az állami iparfejlesztés alapelvei közé a fundamentum sarokköve gyanánt, a mely nem biztosíthat ugyan gyors és feltűnő politikai sikereket, hanem örökzöld babérokat teremne annak az államférfiúnak a sírjára, a ki egész élete munkájával feljebb tudná emelni a magyar munkásosztály értelmi és erkölcsi műveltségének görnyedező gerinczét. A második nap utolsó pontját, az általános választójogot is Goldner Adolf dr. adta elő, a miről másnap folytatták a vitát s ennek befejeztével kimondotta a kongresszus, hogy szükségesnek tartja az általános, közvetlen és titkos választójogot, ennek elérésére eddigi küzdelmeit folytatni fogja s az 1903. Amsterdamban tartandó nemzetközi szocziáldemokrata kongresszuson megismerteti a művelt világ proletárságával a magyar választási rendszert s fennartásának okait. Még a harmadik nap délelőttjén tárgyalta le a kongresszus Bokányi Dezső javaslatát a pártprogramm dolgában, határozatul kimondván, hogy a kongresszuson megválasztott bizottság a párt alapelveinek fentartásával programmot dolgozzon ki és azt a legközelebbi kongresszuson terjeszsze elő. A földművelő munkások jogviszonyai tárgyában Dobor István javaslatai szerint azt követelte a kongresszus, hogy a földműves mun-

416

Szemlék.

kasok az ipari munkásokkal teljesen egyjogúak legyenek s reájuk is kiterjesztessenek az ipari munkásvédelmi törvények és rendeletek, ellenben töröltessenek el a különleges törvények, mint pl. az 1898. évi II. és 1900. évi XVI. t.-czikkek. A programm utolsó pontja a munkanélküliség volt, a melyről Weltner Jakab előadása alapján azt határozta a kongresszus, hogy a hasznos közmunkák foganatosítását azonnal kezdje meg a kormány, iktassuk törvénybe az egyesületi és gyülekezési teljes szabadságot, a sztrájk-jogot, a 8 órás maximális munkanapot, az aggkori biztosítást munkások megterhelése nélkül, a fegyenczmunka eltörlését, az éjjeli munka, a tanonczok, gyermekek és nők munkájának szabályozását. Kétségtelen dolog, hogy e követelések mindazt felölelik, a mit a törvényhozási adminisztráczió segélyével a munkanélküliség csökkentésére tenni lehet; véleményünk szerint azonban ez csak a kisebbik, t. i. a múlandó részét oldaná meg a munkanélküliségnek: a nagy és tartós keresetnélküliségnek az orvoslására pedig nem marad más út és mód, csak az, hogy neki induljunk végre-valahára az intenzív iparfejlesztés keserves, de háladatos munkáinak. Ezután még egy csomó indítványt tárgyalt a kongresszus, a melyet Bokányi Dezső, mint elnök, hangulatos beszéddel rekesztett be. Egyetérthetünk az elnök végső szavaival abban, hogy a kongresszus előkészítő munkát végezett s örömünket fejezhetjük ki a felett, hogy ez az előkészítő munka immár nem a fellegek magas régióit szántogatta a frázisok és elvek ragyogó ekéivel, hanem leereszkedett a mindennapi élet való viszonyainak rögös mezeire és az őszinte felvilágosítások nyomán latolgatta az elérhető eredmények esélyeit. Z. Z. Egy könyv a franczia striketörvényjavaslatról. Azon országok között, hol a strike-ok legtöbb kárt okoztak és hol legtágabb körre terjedtek ki, az elsők közt foglal helyet Francziaország. Elég csak utalni a décazevillei vagy a carmauxi strike által előidézett óriási hatásra, mely strike-ok nemcsak a parlamentben tétettek éles vita tárgyává, melyek folytán nemcsak heves irodalmi harczok támadtak, hanem utóbbi strike törvényhozási intézkedésekre is adott okot. Ily körülmények között érthető, ha a Millerand franczia kereskedelmi miniszter által 1900 nov. 15-én a franczia képviselőháznak benyújtott: „A munka feltételei körüli ellentétek békés szabályozásáról” szóló javaslata általános feltűnést keltett. A munkaadók és munkások egyformán támadták és csak igen kevesen védték e javaslatot, mely Millerand szerint „egy új lépés a humanitás útján”. Ezen általános érdeklődés indította arra Jules Huret híres publiczistát, hogy miként 8 évvel ezelőtt a szocziális kérdésről enquête-t tartott, úgy most is sorba vegye az ipari termelés központjait és kikérje a legnagyobb vállalkozók és a munkásvezetők véleményét a törvényjavaslat felől. A szerző „Les Gréves” (Revue blanche” 1902 Paris) ez. munkájában összefoglalta e véleményeket, pártatlanul kifejezésre juttatva minden egyes árnyalatot, kezdve a legbüszkébb és legfenhéjázóbb munkaadón egész a legvéresszájúbb szocziálista vezérig. Előveszi azon vállalatokat, hol az utóbbi időben nagy strike-ok voltak és érintkezésbe lép a gyár vezetőjével, de az elméleti politikusok nézetét is közli. Szerző nemcsak a puszta véleményt közli, hanem röviden néhány vonással lefesti a kérdezett egész jellemét és viszonyait, mindenről pár sorban éles képet nyújt, úgy, hogy nemcsak azt tudjuk meg, mi az illető nézete, hanem azon lélektani indokokat is feltüntetve látjuk, melyek az illetőt bizonyos állásfoglalásra késztették. Mindezen körülményeket

Szemlék

417

és véleményeket szerző legnagyobb objektivitással adja elő és csak az általa feltett kérdések hangja, az általa tett ellenvetések kisebb vagy nagyobb száma és heve mutatja, hogy szerző lelkes híve a javaslatnak, melyet korszakalkotó lépésnek tart a szocziálpolitika terén. Szerző a törvényjavaslat főbb intézkedéseit négy pontban foglalta össze: 1. Ötven munkásonként választandó 2—2 állandó delegátus, kiknek kötelessége havonta legalább egyszer társaik panaszát a munkaadóval közölni. 2. A strike kitörése előtt hat nappal a munkaadó és munkások által kijelölt arbiterek békét próbálnak létesíteni. 3. A minden munkást kötelező strike szótöbbséggel, de a szavazatra jogosultak 1/3-ának részvételével határoztatik el, mely szavazás a strike kitörése után hetenkint megismétlendő. 4. Végső eszköz a kényszerdöntés a Conseil du travail de la région által, mely a munkaadók és a munkások sindikátusának kiküldötteiből áll. Kérdése az volt a szerzőnek mindenkihez, hogy mi a véleménye sorban e négy pontot illetőleg. A meghallgatott vélemények túlnyomó része a javaslatot elveti. Különösen ellenzik a nagy vállalkozók, kik közül csak kettő híve a javaslatnak, míg a többiek visszautasítják és még tárgyalási alapul sem fogadják el, sőt Faucheur, a lillei keresk. kamara elnöke a viszonyok javítása czéljából követeli Millerand elbocsátását, kit az újabb időben kitört indokolatlan strike-ok előidézőjének tart. A vélemények különböznek az illetőnek a munkásokhoz való viszonya szerint. Minél többször volt valakinek összeütközése alkalmazottaival, minél gyakoribb nála a strike, minél kevesebbet érintkezik munkásaival, annál elkeseredettebben támadja a törvényt. Nyilatkozik e különbség abban is, hogy a javaslat ellenzői a munkások iránt oly ellenszenvvel viseltetnek, hogy a munkások azon tényében is, hogy e javaslatot ellenzik, rosszakaratot látnak. Ε javaslat helyett ők a korlátlan szerződési szabadság behozatalát akarják az összes sociálpolitikai törvények eltörlésével, vagy legalább is vátozatlanul hagyásával, míg a javaslat védői az egészséges haladás barátai és az ellenzés okát félreértésnek és rövidlátásnak tulajdonítják. A javaslat mellett Savon Miklós, ellene pedig Rességnier szólaltak, fel legmelegebben. Savon Miklós, Marseille dockjai legnagyobb részének birtokosa, ki alacsony sorsból küzdötte fel magát e helyre, örömmel és lelkesedéssel üdvözli e törvényt, melyet a vállalkozók csak azért elleneznek, mert ők minden szocziálpolitikai törvényt ellenségesen fogadtak és csak később látták be azok helyességét. Ellenben Rességuier, Garmaux legnagyobb üveghutáinak tulajdonosa, kinél 1895-ben két nagy strike volt, a doctrinaire manchesterismus híve, szerinte egyedüli óvszer a teljes „liberté”, mint az a század elején megillette a vállalkozót munkásával szemben és főbajnak a sok szabályozást tartja, leghatározottabban elveti a javaslatot és azzal fenyegetődzik, hogy üzemét beszünteti azon napon, melyen e javaslatból törvény lesz. Miként Rességuier, úgy a vállalkozók nagy többsége is aggodalommal tekinti a javaslatot. Ε félelem oka főleg abban keresendő, hogy attól tartanak, hogy zavargó elemek választatván delegátusoknak, ezek fogják az összes munkások felett jelenleg a vállalkozó által gyakorolt hatalmat magukhoz ragadni s ezt arra fogják felhasználni, hogy a vállalkozónak bajt szerezzenek és attól se riadnak majd vissza, hogy a strikeolási kényszer folytán az egész üzemet megakaszszák. Hibáztatják ezenfelül azt is, hogy e javaslat csak a vállalkozót sújtja, mert munkáson a pénzbírság be nem hajtható.

418

Szemlék.

De nemcsak vállalkozókat, hanem egyes híresebb szocziálistákat és munkavezetőket is kikérdezett véleményük felől. Nem sorolva ide a gyárak vezető mérnökeit, kik teljesen a vállalkozók szempontjából tekintik és vetik el a törvényt. Szerző közli Jaurès és Briand szocziálista vezérek véleményét és egy Sanit Ghamond-ban tartott munkásgyűlés lefolyását. Látjuk ebből, hogy a munkások nagy része a törvényt félreérti és hogy némely szocziálista, köztük Briand, kik a szocziálizmus elveit hirtelen, erőszakos úton akarják megvalósítani, ellenzik a javaslatot, mert ők terveiket egy hirtelen keletkező általános strike útján óhajtják megvalósítani, mit e törvény lehetetlenné tesz. Mások, mint Jaures is, belátva azt, hogy sociálpolitikai szempontból tényleg haladás e törvényjavaslat, azt teljes mértékben elfogadják. A könyvnek fentiekben ismertetett tartalmát átgondolva, nem lehet csodálkoznunk a felett, hogy a javaslat oly nagy izgalmat okozott, mert — ha delegátusok és arbeiterek még nagyobbára ki nem próbált intézményeitől el is tekintünk — ez egy még eddig csak elméletben felállított és vitatott elvnek, a strikeolási kényszernek kimondására irányuló első praktikus kísérlet. Első alkalom, hogy törvénybe akarják iktatni a strike jogát és ezáltal rést ütni az eddigi jogrendszer azon elvén senki sem kényszeríthető a magára vállalt munkálatok abbanhagyására. A mai jogállapot u. i. a strike-okkal szemben a következő: A munkaadó és munkás közöti szerződés felmondható és így joguk van az egy gyárban alkalmazott összes munkásoknak is egyszerre felmondani. A nyugati államok, pl. Anglia, elismervén a gyülekezési szabadságot, elismerték azt is, hogy a strikeolóknak joguk van más munkásokat erőszak alkalmazása nélkül strike-re reábírni, idegenek bejövetelét békés úton megakadályozni, strike-re előre szervezkedni, egyúttal a vállalkozók minden kísérletét arra, hogy a strike vis majornak tekintessék, az eddigi bírói gyakorlat viszszautasította. Azonban mindig fenmaradt a munkás joga, hogy míg a többiek strike-ban állnak, ő dolgozzon és így a legjogosabb strike hatását is gyengítse, sőt a törvények rendesen különös védelemben részesítik az ily munkást és szigorúan büntetik azt, ki őt munkájában zavarja. A franczia javaslat nem akarja továbbra tűrni, hogy magokban álló egyes munkások, a jogos strike-ot megakadályozzanak, de bár a jogos strike-ot elősegíti is, azért a javaslat nem nyit a zavargóknak szabad utat, mert egyúttal a könnyelmű strike-ot megnehezíti azáltal, hogy strike további tartama felett hetenkint szavaznak és hogy a meghoszszabbításhoz a szavazásra jogosultak bizonyos hányadának megjelenése szükséges. Röviden szólva, a mai strike háború, melyet a két fél minden conventio tekinteten kívülhagyása mellett vív, míg a javaslat az első szabályozás, mely ha nem is fogja megszüntetni a strikeokat, mint ezt Milerand túlzott optimismusában a javaslat indokolásában kifejti, de eredménye lesz, hogy a kis okok miatti strike megszűnik és hogy mint Moltke monda az államok közt dúló háborúkról „nem lesz többé összeütközés pour les beaux yeux de Mine.” A munkások legfeljebb kezdetben fognak hatalmukkal visszaélni, de mihamar befogják látni, hogy az indokolatlan strike őket is sújtja és így kerülendő. A strikeok ennek folytán kevesbedni fognak és így e javaslat nagyon jó nevelőeszköz is lesz a munkásokkal szemben. Dr. Fried Ödön. A hollandi munkáskamaráknak az 1900. évről szóló jelentései. A németalföldi munkáskamarák kötelesek minden évben a miniszternek jelentést tenni kifejtett tevékenységükről; néhány héttel ezelőtt tétettek közzé az 1900-iki évről szóló jelentések. A kamarák-

Szemlék.

419

nak hármas feladatuk van: a munkásviszonyok felöli informácziók gyűjtése, vélemények nyilvánítása közhatóságok és magánosok részére és munkásviszályok kiegyenlítése. Az első az 1900-iki évben alig képezte a kamarák gondossága tárgyát, mivel ennek egy királyi rendelettel való közelebbi szabályozása még eddig nem történt meg. A munkásviszályok kiegyenlítését illetőleg az 1900-iki évben sem valósíttatott meg a törvényhozás azon szándéka, hogy a kamarák kollektiv érdekösszeütközéseknél és munkabeszüntetéseknél közvetítő orgánumokként szerepeljenek a felek között. A kamarák által tárgyalt 95 vitás eset közül 58, (vagyis 61 százalék) jogviszály és 37 érdekviszály volt. A mi az eredményt illeti, úgy 6 vitás eset más hatósághoz utaltatott át, 5 visszavonatott, két esetben egyezséget sikerült létrehozni, 22 esetben a munkaadónak, 55 esetben pedig a munkásnak adtak igazat, a többi ötről az eredmény ismeretlen. Azon 22 eset közül, a mikor a munkásoknak nem volt igazuk, ezek két esetben vonakodtak magukat a kamarák ítélete alá vetni; azon 55 eset közül azonban, a mikor a munkaadók ítéltettek el, a munkaadók 34 esetben vonakodtak a munkásoknak az őket megilletőt megadni; három esetben a munkások megkérték a kamarát, hogy a további kísérletektől saját érdekükben tekintsen el, hat esetben pedig a munkaadó nem is akart a kamara előtt megjelenni, vagy neki felvilágosítást adni. Feminizmus. 1. Feminizmus a franczia parlamentben. A szabad franczia köztársaság a feminizmusnak egész Európában legkedvezőtlenebb talaja, habár alig van ország, melyben a feminizmusnak annyi fanatikus és túlzó híve volna, mint itt. A nagy ellentétek rendesen együtt járnak s valószínű, hogy a hatalmas feminista-propaganda épen azért nem boldogul, mert a franczia nemzet zömében programmja egyáltalában nem talál visszhangra. Igazolja ezt a jelenlegi franczia parlament (összeült 1898 május hóban s mandátuma 1902 májusban jár le) és összes előzőinek működése. A mióta De Gaste képviselő 1878-ban először szállott síkra a parlamentben a feminizmus programmja mellett, alig akad egy-egy törvény, mely bár csak közvetett kapcsolatban is, de a feministikus törekvésekkel összefüggene. így az 1880 decz. 21-iki törvény a női középoktatást, az 1880 február 27-iki törvény a közoktatásügyi tanácsot, az 1886 okt. 30-iki törvény a megyei elemi iskolai tanácsokat léptette életbe, utóbbiak közé női” tanácstagokat is híván meg. 1881 ápril 9-ről egy postatakarékpénztári törvény a férjes nőt mentesítette részben a férji hatalomtól; az 1884 júl. 27-iki törvény visszaállította az elválás intézményét „régi jogaiba”; egy 1891 márcz. 9-én kelt törvény továbbá kölcsönös és hányadra menő özvegyi öröklési jogot létesített; az 1893 február 6-iki törvény az ágy- és asztaltól elválasztott nőt függetlenítette vagyona kezelését illetőleg és végül az 1897. évi nov. 29-iki törvény elismerte a nők tanúskodási képességét minden magánjogi ügyben. Ilyen törvényhozási múlt után, persze a jelentől sem lehet sokat várni. Ehhez a jelenhez tartozik az 1900 decz. 1-én kelt törvény, mely megteremtette Francziaországban a női ügyvédeket. A törvény utolsó §-a azonban lényeges különbséget statuál ügyvédek és ügyvéd-nők között utóbbiak rovására abban, hogy a bírák esetleges helyettesítéseik jogát a nőügyvédeknek nem adja meg. Kevesebb a jelentősége az előbbinél az 1898 jan. 23-án kelt annak a törvénynek, mely a kereskedelemmel foglalkozó nőknek a kereskedelmi übökök választásánál

420

Szemlék.

szavazati jogot ad. Ezzel befejeztük a „vívmányok” szemléjét; lássuk már most a jelenleg még el nem döntött s a franczia parlament előtt fekvő feminista jellegű javaslatokat. Az 1901 február 5-én másodszori olvasásban elfogadott és valószínűen törvénynyé váló annak a javaslatnak, mely a külföldi franczia diplomácziai ügynökök (követségek és konzulátusok) előtt franczia és idegen állampolgárok között kötött házasságokat érvényeseknek ismeri el: minden bizony nyal a feminizmus szempontjából nagyobb jelentősége nincs. Nemkülönben inkább általános filantropikus, semmint szigorúan „feministikus” Paul Strauss szenátornak még 1899 nov. 14-én a szenátus elé terjesztett és még el nem döntött az a javaslata, mely az anya és újszülött gyermekének jogi s társadalmi védelmét kívánja államilag organizálni. A házasságtörésből származott törvénytelen gyermekek jogi sorsát két javaslat, a Girard- és Groussier-féle tárgyalja; a feminizmussal direkt eszmei kapcsolatban azonban ezek sem állanak. Inkább mondhatnók ezt Felix- Martin propozícziójára, mely a büntetőtörvény azon szakaszainak enyhébb reformjára irányul, mely szakaszok a törvénytelen anyák által elkövetett gyermekgyilkosságra (infanticidium) és a magzatelhajtásra vonatkoznak. A javaslat a szenátus előtt tétetett s eléggé kedvező fogadtatásából arra lehetne következtetni, hogy törvénynyé is válik. Ott fekszik továbbá a parlament előtt a Bicét képviselő által 1883 óta kitartóan fölújított, de a „Chambre des deputes„-ben legalább sohasem tárgyalt híres javaslat a Code civil 340. §-nak megváltoztatásáról, azaz az apasági keresetek elismeréséről. S jóllehet, hogy Rivet-en kívül a javaslatnak Bérenger szenátor és Viviani személyében is hatalmas támogatói akadtak: kilátás, törvényerőre emelkedése iránt alig van, legalább a szenátusnál való megszavazása nem igen képzelhető, hisz' ugyanez a testület volt az, mely Bérenger-nek hasonló javaslatát 1883 decz. 6., 8. és 10-én megvitatván, 183 szóval 61 ellenében elvetette. Elaludt szépen az a két híres javaslat is, melyet még az előző parlament elébe Michelin és Goirand képviselők terjesztettek s melyeknek kedvező fogadtatása azt a reményt kelthette fel a feminizmus híveiben, hogy a nő jogi felszabadítására a franczia törvényhozás is megteszi az első elhatározó lépést. Michelin javaslata az 1882 aug. 18-iki angol re form-törvény átültetésére irányult s a férj es nőnek a férji hatalom alól való teljes vagyonjogi felszabadítását tűzte ki czélul. Goirand javaslata szerényebb volt s csak azt kívánta biztosíttatni, hogy a nő teljesen függetlenül rendelkezhessék férje minden beleavatkozása nélkül azon javakról, melyeket egyedül ő szerzett szorgalmával, keze munkájával, Goirand szeme előtt az 1894. évi nov. 7-én kelt hasonló tartalmú genfi törvény lebegett mintakép gyanánt. A jelen parlamentnek jutott osztályrészül a szomorú dicsőség, hogy mindkét propozícziót „elaltassa” s miután az 1898-iki választásokon úgy Michelin, mint Goirand kibuktak: örökségüket senki sem vállalta magára. Általában véve a franczia feminizmusnak két iránya van, s e két főirányban eveznek, ide vagy oda tartozásuk szerint a feminista hívek is. Az egyik, főczélul a nők politikai jogait írta zászlójára s a nő teljes felszabadítását attól a parlamenttől várja, melyben majd egyenlően fogják gyakorolni a törvényhozói hatalmat a nők és férfiak. Ezzel az irányzattal szemben merev ellentállást mutat nemcsak a törvényhozás, de maga a társadalom is. A másik irányzat gazdasági feminizmusnak nevezhető s czélja az, hogy a késő jövőnek nagy politikai felszabadítására a nőt először hivatottá, alkalmassá s gazdaságilag képessé tegye. A fentérintett s a nők tanúskodási képességére vonat-

Szemlék.

421

kozó, továbbá a postatakaréki törvényre, s a Goirand-féle javaslatra mondottak szerint ez az irány már nem találkozik oly nagy ellenszenvvel, mint az előbbi, s mint jelzők, rövid múltjában némely vívmányra is tekinthet vissza. 2. A női munkáskérdés Németországban. A német császári kormány a tavalyi év folyamán a parlament utasítására enquêtbe hívta össze az ipari felügyelőket a női munkáskérdésben teendő véleményadás végett. A vélemény úgy szólt, hogy bár a férjes munkásnők gyárakba való tódulása felette aggasztó tünet, mégis kizáratásuk a munkásosztályok nyomorát növelné s ezért mellőzendő. A különben sem alvó kérdés tehát ismételten felszínre került. A nehézségek nagyok Németország pártpolitikai viszonyainál fogva. A munkás- és női munkáskérdés szoros összeköttetésben van a szocziálista pártokkal s a megegyezés ezek s az uralkodó konzervatív- és czentrum-párt, meg a kormány között, lehetetlennek látszik. Egyébként a német munkásnők testületi szervezkedése meglehetősen új keletű. Az első lépést e részben a német „bourgeoisie” asszonyai tették meg 1869-ben. A mozgalom lassan terjedt, s az első egyesületeket azon a czímen, hogy politikával foglalkoznak egymásután oszlatták fel. Nagyobb eredmények csak az 1884-ben alakult „Verein zur Vertretung der Interessen der Arbeiterinnen” munkásságához fűződnek, melynek körében a női munkadíjak szabályozásának, a munkaközvetítő hivatalnak stb. égető napi kérdéseknek tárgyalása nemcsak számos munkásnőt vont bele a mozgalomba, de újabb egyletek alakítására is vezetett. Maradandó azonban ez egyletek hatása — főleg a szigorú rendőri nyomás okán — nem lehetett. Jelenleg Németországban az angol „Trade Unions” példájára kétféle munkásszervezettel találkozunk. Ezek az u. n. „Gewerkschaften” és „Geiverkvereine”. A nőkre nézve jelentőséggel csak a szocziálista párt részéről támogatott „Gewerkschaften” bírnak, a mennyiben vezetésük s működésük irányításában a nők ép úgy részt vesznek, mint a férfiak, s a női munkáskérdést nem csak mellékesen, de ép úgy programmjukba vették, mint általában magát a munkáskérdést. Nagy számmal vannak Németországban kath. és protestáns női munkásszervezetek is, de ezek nem mint testületek működnek, s tevékenységük és agitáczióik sem mennek túl a felekezeti s jótékonysági ügykörön. A „Gewerkschaften” érdekeit a sajtóban a Hamburgban megjelenő „Correspondenzblatt der Generalcommission der Gewerkschaften Deutschlands” képviseli, melynek 1900 évi aug. 20-án megjelent számából, mint érdekes adatokat ide iktatjuk, hogy a különböző ipari vállalatokban dolgozó nők közül (18 évesektől a 60 évesekig) csak 2,35% tagja valamely „Gewerkschaft”-nak. Egyéb központi szervezettel bíró egyesülések közül csak húsznak vannak nőtagjai, jóllehet az ipar sok ágában a női munkások száma nagyobb, mint a férfiaké. A haladás azonban mégis tapasztalható, mert míg 1892-ben 4355 nő vett részt e központi szövetkezésekben, addig 1899-ben már 19,280. A polgári társadalomban a munkásnők ügyét szintén több női egyesület szolgálja, de addig, míg a „bourgeoisie” törekvései a szocziálizmussal e részben kezet nem fognak nagy eredményeket aligha fognak elérni tudni. Ezek közül az egyesületek közül kettő említendő különösen, a „Verband fortschrittlicher Frauenvereine” és a „Bund deutscher Frauenvereine”. 3. A lyoni abolitionista kongresszus. Európa valamennyi államában — kivételével az egy Angliának — a prostitúczió az u. n. „erkölcsrendészet” (police des moeurs) körében az állami ellenőrzés, illetve

422

Szemlék.

felügyelet különböző formáiban nyert szabályozást. Ezt az „erkölcsrendészet”-et a feminizmus állami, társadalmi s általános humanitárius szempontból, hevesen ostromolja. Az állami szabályozás tekintélye és védelme alatt felburjánzott prostitúczió elleni küzdelemben nevezetes osztályrésze van annak a nagy nemzetközi szervezetnek, melynek neve „Federation abolitionniste internationale”, s mely legutolsó kongresszusát 1901-ben május 28-tól jún. l-ig Lyonban tartotta meg dr. Augagneur lyoni egyet, orvostanár és polgármester elnöklete alatt. A „Federation” kongresszusain határozatokat nem hoznak, mert a szövetség működése csak az eszmék propagálására szorítkozik; megvitatják, meghallgatják a véleményeket, javaslatokat és jelentéseket, de szavazattal azok felett nem döntenek. A czél az, hogy az ,,államilag szervezett prostituczió” eltörlése elleni mozgalom minden országban, a társadalom minden tagozatában elterjedjen, s az eszme a győzelemre megérleltessék. Ez érdekes jellemvonás mellett a többi feminista szervezetek között is különösen az tünteti ki a Federation-1, hogy a feminizmus jelszava alatt alig kerül valahol oly sokféle és széthúzó elem együvé, egy és ugyanazon zászló köré, mint itt ez abolitionista szövetségnél. A lyoni kongresszus külső képe minden előzőjénél jobban bizonyítja a mondottakat. A tagok többsége nő, s a nők között a vezérszerep a megjelent „Docteuresse”-ek tekintélyes számánál van; az elnök kikiáltott atheistabölcselkedő, különben orvos; a férfi kongresszusi tagok közt szintén az orvosok dominálnak, s velük szemben az ügyvédek, hírlapírók és tanárok csak a szabadkőműves páholyok és a munkás syndicatusok küldötteivel tudják az egyensúlyt fentartani, s „last not least” ott voltak a svájczi protestáns-pietizmus papképviselői is, míg másfelől a chalons-i kath. püspök pártfogása meghozta a kongresszus megnyitásakor a római pápa áldását. A kongresszus lefolyásáról különben a következőket említhetjük fel: Mindjárt az elején három előadással foglalkozott a kongresszus. G. Richard hävre-i professzor, P. Good, orvos és Bourean orvos fejtegették a prostituczió mai szabályozásának tarthatatlanságát, s a rosszat, t. i. a közigazgatási szabályozást, a kevésbbé rosszal, a törvényhozási szabályozással kívánják helyettesíteni. Mivel azonban a „Federation” mindenfajta szabályozást elvetendőnek tart és üldöz s a felszólalások hosszú sorával igazoltatott, hogy az egységes szabályozástól sem ez az egész társadalmat megfertőző métely, a prostitúczió, sem hygienikus szempontból rettentő következményei ki nem irthatok: a kongresszus hangulata nyilván a javaslatok ellen foglalt állást. Ugyanez a hangulat nyilatkozott meg dr. Lutaud párisi orvos indítványával szemben is. Lutaud rámutatott az alkoholizmus és prostituczió valósággal szervi összefüggésére s kimutatta, hogy a nyilvános házakban levő prostituáltak a testi s lelki nyomor mily iszonyú fokára jutottak azon ivási és itatási kényszer folytán, mely alatt állanak. Elnyomni a szeszes italok árulását a nyilvános házakban: annyi volna, mint gyökerében súly tani a prostitúczió ezen alakját. A kongresszus ezzel szemben határozottan azok véleménye mellé állott, kik a prostituczió megsemmisítésének lehetőségét mondták veszélyeztetettnek azzal, ha Lutaud javaslata szerint a nyilvános házak jelenlegi szervezetét a szeszes italok kimérésének eltiltásával megjavítanák. Ugyanez a kérdés Mme Legrain hasonló tárgyú jelentése kapcsán még egyszer szőnyegre került, de ismét azzal az érveléssel lőn útja vágva, hogy bár az alkoholizmusnak a nyilvános házakban való elnyomása a prostituált nőkre jótétemény és szerencsés dolog volna, másfelől sorsukat s a prostitúcziót általában véve meg is könnyítené:

Szemlék.

423

a szövetségnek pedig nem lehet czélja megerősíteni azt, a mit végkép meg akar semmisíteni. Dr. Fiaux orvos javaslata új irányba terelte a kongresszus tanácskozásait. Indítványa értelmében a büntető törvénykönyvben a szándékosan és gondatlanságból okozott súlyos és könnyű testi sértés fokozatai szerint büntetendő cselekvénynyé kellene tenni a kiskorúaknak nemi betegségekkel való eltöltését. Javaslatának tételekor a syphilis okozta riasztó pusztításokat tartotta szeme előtt, s különösen büntetendőnek kívánta kimondatni a „contamination spécifique par les hommes”-t. Fölhozták ellene, hogy a javaslat álláspontján sem volna értelme a kiskorúak férfiak vagy nők által való megfertőzése közt különbséget tenni, de ettől eltekintve sem tudott a kongresszus Fiaux indítványával megbarátkozni. A szónokok nagy többsége és különösen a nők emelték fel tiltakozó szavukat az ellen, hogy a fizikai betegségből büntetendő cselekvény tényálladékát faragják ép maguk az orvosok, kiknek elsősorban kellene arra gondolni, hogy ily körülmények közt nem büntetésnek, de gyógyításnak van helye csak. Azt is hangoztatták többen, hogy egy ily tartalmú újabb s a prostitúczióra vonatkozó törvény csak a prostituált nőkre súlyosodnék s csak azok nyomorúságos helyzetét te»né még nyomasztóbbá. Fiaux indítványa mellett egyébként főleg az orvosok voltak, míg a nem orvosokból álló többség az ellenkező nézetet tette magáévá. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a lyoni abolitionista kongresszus minden idejét csak ilyen teoretikus jellegű vitatkozásokkal töltötte el. A szövetség czélja az abolitionista mozgalmat annyira erősíteni s terjeszteni Európaszerte, hogy az államilag szervezett prostituczió egykor megsemmisíthető legyen. A szövetség tagjai tehát saját hazájukban, eszméik terjesztése mellett, gondosan ellenőrzik és figyelik a prostituáltak viszonyait, s magát az egész prostitúcziót, minden kihatásával, valamennyi vonatkozásával együtt. Ezekről a megfigyelésekről a kongresszuson beszámolnak, az észleleteket megbeszélik s megállapítják az összehordott adatok nyomán a programmjukat évről-évre. A lyoni kongresszuson az ilyen jelentések hosszú sora került napirendre. Mme Scheven, Hacker k. a. Németország viszonyairól, M. Gregory Japánról, s a szervezett prostitúcziót nem ismerő Angliáról, Henri Minod a dániai prostituczióról, a holland Brondgeest k. a. a leánykereskedésről, Dufour k. a. a svájczi Vaud canton állapotairól, Mme Avril de Sainte Croix és Grenier és Champon urak Francziaországról stb. terjesztettek a prostituczió tárgyában, vagy annak valamely vonatkozását illetőleg a kongresszus elé véleményes jelentéseket, melyek röviden-hosszabban mind letárgyaltattak. 4. Feminista mozgalmak Olaszországban. A párisi világkiállítás nagy feminista kongresszusa óta Olaszország feminizmusának történelmében nincs sok feljegyezni való. A feminista mozgalmakban azért korántsem állott be teljes szélcsend s az 1901 szeptemberében Rómában tartott szoczialista kongresszus az a határozata, hogy a munkásnők védelméről a párt törvényjavaslatot készít és nyújt be a parlamentnek: ha egyébre nem, de arra mindenesetre jó, hogy a munkásnők helyzetére a közfigyelmet újonnan felhívja. Az olasz munkásnők „megfeminizálásá”-ban egyébként az olasz feminista vezetők fáradhatatlanok. Cabrini, Malnati, Scodnik és Maino asszonyoké az érdem, hogy a munkásnők szervezkedése napról-napra sikeresen halad előre. A polgári és főúri társadalom asszonyainál ellenben sokkal nagyobb nehézségekkel küzd a feminizmus. Az az ösvény azonban, melyen a férjhezmenés esélyeinek hova-tovább való ritkulásával ezekbe a körökbe is behatol

424

Szemlék.

lassankint a feminizmus: az oktatásügy. A közoktatásügyi miniszter 1900. évi kimutatása szerint 47,639 a működő elemi tanítónők száma, melyhez hozzászámítva azt a 7—8 ezer nőt, kik felsőbb és középiskolákban tanítanak: a nemi függőségtől felszabadult nők száma ezen az életpályán elég tekintélyes. Az olasz feminizmusnak erős ellenáramlatokkal kell megküzdenie. „Le modernissime” cz. vígjátékában legutóbb Tartufari asszony maró szatyrával karrikírozta ki a feministák táborát, nem is említve az arisztokrata-klerikális csapáson járókat, kik közül szintén a közelmúltban Crispolti marquis szállott ellenük síkra. Komolyabb és mélyebb szocziológiai háttere van azonban azoknak a nagymérvű tüntetéseknek, melyek a római egyetemi hallgatóság körében előadásai Labriola k. a. ellen irányultak. Labriola k. a. t i. az első jogi professor, ki docensi habilitácziója után mindjárt előadásokat is hirdetett a római egyetemen. 5. Irodalmi adatok. Ha valahol, úgy bizonyára az irodalom terén tudott a feminizmus sokat s gyakran nagyot és jeleset is alkotni. Csak tarlózásszámba megy tehát, ha egypár jelesebb feminista irodalmi terméket, az újabbak közül, czímük szerint az alábbiakban idejegyezünk: „L'avenir de I'instruction feminine.” Paris, 1900. Írta A Ricardou;— Haryett Fontanges; „Les femmes docteurs en médecine.” Paris, 1901.; — Fernand et Maurice Pelloutier: „La vie ouvriére en France. Paris, 1901.; — M. L. Selenka: „Die Internationale Frauendemonstration vom 15. Mai 1899 zur Friedensconferenz.“ München, 1900.; — Elise Dauthendey: „De la femme nouvelle et de son amour.“ Berlin et Leipzig, 1900.; — Mme Hudry-Menos: „La femme.” Paris, 1900.; — M. Lipinska: „Histoire des femmesmédecins depuis Vantiquité jusqu“ à nos jours“. Paris, 1900.; — Mme Th. Dufour: Jesus Christ, libérateur de la femme.” Geneve, 1901.— Ο. de Bezobrazow: „Les femmes et la vie.” Paris, 1900. — Dr. H. Cazalis: „La science et le mariage.” Paris, 1900.; — Mme Lydie Martial: „La femme et la liberté.” Paris, 1901.; — Jacques Mesnil: „Le manage libre.” Bruxelles, 1901.; — Adele Gerhard: Mutterschaft und geistige Arbeit.” Berlin, 1901.; — Antoine Marro: „La puberté chez l’homme et chez la femme.” Paris, 1901.; — A. de Morsier: „La police des moeurs en France.” Paris, 1901.; — P. Kropotkin: „Fields, Factories and Workshops.” London, 1901.; — Aug. abre: „Le féminisme, ses origines et son avenir” Nimes, 1897.; — Abel Pouzoi: „La recherche de la paternité.” Paris, 1902.; — Ch. Turgeon: „Le féminisme ftangais.” 2 kötet. Paris, 1902. — stb. És végül említsük meg a feminizmus eszméinek időszaki szóvivőit, a feminista lapok és folyóiratok nevesebbjeit: „Reuve de Morale Sociale”, negyedévi folyóirat, megj. Genfben (Louis Β ridel). — „Die Frauenbewegung“, megj. Berlinben, szerk. Minna Cauer; — „The Woman's Tribune” (Washington); — „La Ligue“ (Bruxelles); — „Die Frau” (havi folyóirat, Berlin, szerk. Helene Lange); — ”L’Union pour Vaction morale“ (Paris, kéthavi szemle); — „Les droits de la femme“ (Paris); — „Le journal des Femmes“ (Paris); — „Le televement social“ (Paris); — „Dokumente der Frauen” (Wien, Marie Lang); — „ The english woman's Revieu)” (London, szerk. Helen Blackburn és Antoinette M. Mackenzie); — „Frauenleben“ (Wien, szerk. Helene Littmann) stb. —t.

425

Szemlék.

A XX. század asszonya. Írta: Mársits Rozina. — Budapest, 1901. Lampel-czég. A munkáskérdést vállvetve csinálta meg a munkás, a ki a kérdés megoldásával a saját sorsán akart javítani, — meg a tőkés, a ki ellenszegülésével és féltékenykedésével felszította a kezdetben szerény tüzet; a nagy kérdések sorában az úgynevezett „nőkérdés” épen abban különbözik a többiektől, hogy azt nem azok a nők támasztották életre, a kik valami jót várhattak a kérdés megoldásától és nem is mi, irigy és hatalmas férfiak mérgesítettük el, a kik bizony mindig gyengék vagyunk a gyengébb nem fegyverével szemben. Hanem igenis, megcsinálták azok a finomlelkű, szellemes nők, a kik közül a legkiválóbbak közé tartozik a XX. század asszonyának nagy műveltségű szerzője, a temesvári felsőbb leányiskola tollforgató igazgatónője. A kérdés apostolai úgy küzdenek eszméik mellett, hogy szemeink elé rajzolnak egy csomó sötét képet, megalkotják a nők tragikumát, s aztán harczra tüzelik az asszonyi nemet. A XX. század asszonyának szellemes írója azonban abban különbözik harczi társaitól, hogy a nőkérdés bajaiért, melyeknek — mint mondja — egyetlen szülőoka a nyomor, udvariasan nem minket, szegény férfiakat tesz felelőssé, hanem magukban a nőkben, a női nevelésben keresi a hibát. Elénk állítva azt a contrastot, hogy az egyetlen, a mennyiben mi a köznek több szolgálatot teszünk, mint a nők, t. i. a katonai szolgálat, még nem elég ok arra, hogy minden jogot kezeink közé kerítsünk; a történelmi fejlődés és a nyugati civilisatio bonczolása után kijelenti, hogy az orvoslást csak a családtól, az iskolától és a társadalomtól várhatjuk, s erélyesen tör lándzsát a mellett, hogy igyekezzünk a nőt a lehető legtökéletesebb, legintensivebb nevelés és tanítás útján a küzdelemre és az egyenjogúságra képessé tenni. Hogy aztán ezt az egyenjogúságot azon a téren keresi, a hol a szereplésre a nőt a természet épen nem alkotta, a közéletben, az érthető, s nem csodálkozunk azon, hogy az eszméért vívott harczában elfelejti Stielernek örökszép mondását: „A nőnek istenadta hivatása: Sötét felhőink bevonja aranynyal, A szíve tiszta, fényes sugarával.”

Drmfy.

KORTÖRTÉNETI SZEMLE. A végzet úgy hozta magával, hogy ismét egy, a kereskedelemügyi minisztérium vezetésében beállt változásról kell beszámolnunk. A változásnak ezúttal szomorú oka van. A sors az új kereskedelemügyi minisztert, Horánszky Nándort, azon pillanatban ragadta el az élők sorából, a mikor végre, elérve 30 éves fáradhatatlan politikai tevékenységének czélját, abba a helyzetbe jutott, hogy gazdag tapasztalatait a miniszteri széken értékesítse. A 64 éves, testileg már nem egészen erős férfi kineveztetése után kimerülést nem ismerő buzgalommal látott neki; hogy a számára eddig meglehetősen idegen ügykörben megszerezze a kellő tájékozottságot. Ez erőmegfeszítés túlhaladta erőit és egy kezdetben jelentéktelen hűlés, mely tüdőgyuladássá fejlődött, a meggyengült testben semmi ellenállásra nem találhatott. Meghalt, jóformán mielőtt tudatára jött volna annak, mily rosszul van. Horánszkyval ismét a politikai életnek egyik kitűnősége szállt sírba. Képességekre nézve talán nem állhat meg egy rangban utóbb elhalt nagyjainkkal, egy Tisza Kálmánnal, Szilágyi Dezsővel vagy Pulszky Ágosttal, de a mit nem adott meg neki a természet, azt pótolta szívós kitartása, vasszorgalma. Az ő példáján megtanulhatjuk, hogy mit érhet el az ember, ha halálra dolgozza magát. A politikai küzdelemben csak aránylag későn került az első csatasorba, a nyolczvanas évek közepe felé, a mikor Szilágyi és Pulszky hátat fordítottak a nemzeti pártnak, és Apponyinak körül kellett néznie, hogy hívei közül ki alkalmas helyeik betöltésére. Azóta gyakran nyílt alkalma beszédeivel a parlamenti sorompók elé lépni. Nem volt kiváló szónok. Beszédmodora száraz és tárgyilagos volt, hangján meglátszott az a bizonyos fanyarság és epésség, mely őt külsőleg is jellemezte, gesztust ritkán használt, lelkesebb, pathetikusabb hangokra még döntő pillanatok hevében sem volt képes, költői fantáziára valló elemeket hiába keresünk beszédeiben. Egyedül keserű szarkazmusa hozott némileg változatosságot előadásába, de ez a vonás sem volt kellemes benne. Egész beszédmodora nagy ellenfelére, Tisza Kálmánra emlékeztetett. Gondolkodására nézve Horánszky szabadelvű volt és az maradt akkor is, mikor környezete más áramlatoknak hatása alatt állt. A nemzeti pártban azokhoz tartozott, kik leghamarabb győződtek meg arról, hogy csak a szabadelvűpárttal való fúzió útján érvényesülhetnek. Ő volt

Kortörténeti Szemle.

427

a nemzeti pártban a pozitív elem, Beöthy Ákos képviselte a negatív elemet. Gróf Apponyi Albert sokáig a kettő között ingadozott, s mikor kenyértörésre került a dolog, Horánszkyval ment. A személyes érintkezésben komoly, de barátságos volt. Barátai szerették, ellenfelei becsülték. Ha valami imponáló volt benne, — ez puritán korrektsége a magánéletben és a politikában. A modern politikai életben ez nem kis dolog, érdemes arra, hogy följegyeztessék. Miniszterkedése hat hétig tartott, márczius negyedikétől április 19-ikéig. Kevés idő arra, hogy valaki eszméit megvalósítsa. Egy érdemet Horánszky e rövid idő alatt is szerzett, a mikor eltörölte az államvasút tisztviselőinek szolgálati táblázatában azt a rovatot, melyben a hivatalnokok protektorait jegyezték fel. Derék intézkedés volt, méltó őhozzá. Ha nagy alkotások képében nem is örökíthette meg nevét, az ország hálás kegyelettel fogja megőrizni emlékét. A külföldi események közül a belga zavargások kötötték le az általános figyelmet. Egy kis forradalmat fojtottak el embryonális állapotban. A szocziáldemokrata párt, mely 1893-ban ily forradalmi mozgalmakkal kierőszakolta az általános szavazati jogot (igaz, hogy csak a klerikálisoknak kedvező többes szavazat képében), most ugyanezt próbálta meg a többes szavazat eltörlése és az egyenlő szavazati jog behozatala érdekében. Ezúttal azonban siker nélkül, mert a klerikális párt nem engedett, a liberális párt pedig, bár érdemben igazat adott a szocziáldemokratáknak, nem akarta őket forradalmi térre követni. A szocziáldemokraták ugyan megkísérlették, hogy általános sztrájk útján erőszakolják ki követeléseik teljesítését, de az anyagi eszközök híjjá miatt ez sem sikerült. A nyugalom most már teljes, de az egyenlő általános szavazati jog eszméje Belgiumban még gyakran fog kísérteni. Norvégiában miniszterváltozás állt be. Steen miniszterelnök teljesen nyugalomba vonult s ezzel befejezését nyerte a norvég történetnek egy nevével összefüggő érdekes szakasza. Mikor a norvég balpárt 1891-ben többségre jutott, a kebeléből kikerült Steen-féle kormány tudvalevőleg megbízatást kapott, hogy a Svédországtól független önálló norvég konzulátusi ügy kérdését tanulmány tárgyává tegye. 1892-ben Steen javaslatot terjesztett be önálló norvég konzulátusok felállítása tárgyában s a Storthing bizonyos összeget szavazott meg az előkészítő intézkedések megtételére. Mikor a király a határozat megerősítését megtagadta, a Storthing sztrájkra határozta el magát, azaz beszüntette tanácskozásait a válság megoldásáig. A válság egy teljes hónapig tartott s úgy oldódott meg, hogy a kabinet megmaradt, a konzulátusok kérdésének elintézése pedig elhalasztatott. 1893-ban a Storthing megújította határozatát s ekkor fenyegetődzött Steen, hogy a kérdést ugyan lehetőleg törvényes eszközökkel fogják a megoldás útjára terelni, de ha ezek nem bizonyulnak elegendőknek, más formát kell találni Norvégia igényeinek

428


érvényesítésére. Steen ezzel, saját beismerése szerint, Norvégiának Svédországtól való elszakadását értette. A király ismét megtagadta a Storthing határozatának megerősítését, mire Steen lemondott. A balpárt akkor azt hitte, hogy nem fog találkozni norvég politikus, ki új kormány alakítására hajlandó volna; ez esetben a Storthing a királyságot megszűntnek nyilvánította volna és egy a Storthing nevében uralkodó kormány jött volna létre. A radikálisok azonban tévedtek, a jobbpárt egyik vezére, Stang, elvállalta a kabinetalakítást és ellenfeleinek dühös támadásai daczára 1895-ig maradt a kormányon. Felváltotta Hagerup koalícziós kormánya, mely a konzulátusi kérdést a tárgyalások útjára terelte és 1898-ban ismét Steen radikális kabinetje. Időközben azonban a régi harczvágy eltűnt, a balpárt már kevébbé határozott álláspontot foglalt el; most Steen végleg távozik, Norvégiának pedig még mindig nincs önálló konzulátusi szervezete. Steen utódja Blehr lett, ki politikailag közel áll hozzá. Oroszországban a belügyminiszter, Szipjagin, politikai orgyilkosság áldozata lett. Mióta két évvel ezelőtt egy diák a szent szynodus főprotouratora, Pobjedonosceff ellen merényletet követett el, ez az ötödik politikai rémtett Oroszországban. Mindezen merényletek ugyanazt a typikus képet mutatják. Nem alárendelt rendőri vagy kormányzati közegek ellen irányúinak, de a legmagasabb állású tisztviselők ellen, azok ellen, kik Oroszország mai politikai állapotáért felelősök. A merénylők világos nappal követik el tetteiket, feláldozzák saját életüket, mikor áldozatukat kiszemelik. Oly emberek ellen, kik életüket oda akarják adni, végre is semmiféle óvintézkedés nem használ. Komoly színezetet ad az orosz titkos forradalmi mozgalmaknak az a körülmény, hogy a diákokkal és munkásokkal kétségkívül az intelligens elem is rokonszenvezik. Ha nem is helyesli tán a mozgalmak eszközeit, mindenesetre helyesli azok czélját, azt a czélt, hogy a kormányforma megváltoztatását kikényszerítsék. De kérdés, hogy ezt a czélt azokkal az eszközökkel, a melyekhez a merényletek is tartoznak, el lehet-e érni? A leolt áldozatok helyébe új emberek lépnek s az absolutizmus mit sem veszít hatalmából; ellenben a kormánykörök mindaddig kerülni fogják a szabadabb irányzatot, a meddig az lehet a benyomás, hogy a kényszernek engedtek. Szükséges volna, ha végre a mérsékelt elemek is szóhoz jutnának. A szent Oroszországban ugyan sok a véglet, de utóvégre vannak oly elemek is, kik sem az egyik, sem a másik végletbe nem esnek. Ma csak a végletek állnak harczban, a középpártoknak hallgatniok kell, pedig épen ők építhetnének hidat a végletek között. A tavasz, mint minden esztendőben, úgy ezúttal is, Maczedóniában lefolyt zavargásokról hozott hírt. Ez évben különösen féltek attól, hogy e török tartomány, melyért bolgárok, szerbek és görögök versengenek, komolyabb bonyodalmakat fog előidézni s nem egészen ok nélkül. A maczedón egyesületnek Sarafov Boris befolyása alatt álló


420

szárnya nagy tettvágyat mutatott, a Stone Ellen szabadonbocsátásáért fizetett váltságpénz, mely minden valószínűség szerint e pártcsoport pénztárába vándorolt, anyagi helyzetét is javította s így tartani lehetett tőle, hogy a pánbolgár agitátorok a tettek mezejére fognak lépni. Akcziójára a talaj nem is lett volna kedvezőtlen, mert a török hivatalnokok fizetéseik rendetlen folyósítása miatt ismét elégületlenek, a Maczedóniában lakó bolgárok — mint mindig, ha zavarok híre jár — a rossz bánásmód miatt panaszkodnak és széliében nő a vágy, hogy Maczedónia végre megkapja az autonómiának ama mértékét, melyet a berlini szerződés Törökország európai tartományainak biztosított. Ez évben különben nemcsak Maczedóniában, de Albániában is bizonyos forrongás volt észlelhető. Bár az albánok között a mohamedánok vannak többségben, úgy hogy ez a nép a szultántól való elszakadásra nem igen gondol, mégis észrevehetőleg terjed az a tudat, hogy Albánia is bizonyos autonómiával jobban fog haladhatni s boldogulhatni, mint közvetlen török fenség alatt. Már pedig Albániában is tudják, hogy békés úton ez autonómiát nem fogják megkapni. A tényleges események, melyek eddig előfordultak, nagyobb fontossággal nem bírnak. Délafrikából kedvező hírek érkeznek: A boerok politikai és katonai vezérei előbb Klerlasdorpban, később Pretoriában komoly tanácskozásokat folytattak a béke feltételeiről. Fájdalom, a tárgyalások egyelőre kézzelfogható eredményre nem vezettek s a boer parancsnokok visszatértek csapataikhoz, hogy ezeknek beszámoljanak. A legközelebbi jövő fogja megmutatni, hogy ez nem volt-e csak formula a tárgyalások sikertelenségének leplezésére. Legvalószínűbb az a nézet, hogy maguk a boerok sincsenek egy véleményen a kötendő béke feltételeire vonatkozólag. Délafrika különben elveszítette legjelentékenyebb politikusát, Cecil Rhodest. Meghalt, mielőtt az a politika, melynek leglelkesebb hirdetője volt, győzedelmeskedett volna. Budapest, 1902. április 26. gg.

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI TÁRSASÁG. Dr. Horvát Lipótnak a megjelent nagy közönség által élénk tetszéssel fogadott előadását a Társaság márczius 6-án tartott ülésén vitatta meg. A vita a következőleg folyt le: Dr. Kramer Emil szükségesnek tartja a szabadakarat s a determinismus fogalmának fixírozását, nehogy a vitában az ellennézet hívei más és más fogalmakra ugyanazon terminológiát alkalmazzák. Szerinte szabadakarat alatt az embernek tulajdonított azon képességet értjük, mely souverain módon lehetővé teszi több eventualitás közül a tetszésszerintinek választását. Determinismus alatt pedig azt, hogy egy adott ok folytán szükségképen előáll egy ennek megfelelő okozat; vagyis a causalitás és necessitás törvényének teljes elismerését. Ehhez képest az, ki e két felfogás között áll. avagy az egyiknek elismerésén kívül a másikból valamit magáévá tesz, nem tekinthető sem a determinismus, sem az indeterminismus hívének. Ép ezért dr. Horvát Lipót lehetetlenre vállalkozott akkor, a mikor annak beigazolását tűzte ki czéljául, hogy a két tan nem zárja ki egymást, hanem voltaképen nem egyéb, „mint ugyanazon álláspont két véglete” s ezért csak természetes, hogy ezen lehetetlen czél beigazolása előadónak nem sikerült. Hibáztatja előadónak kiindulási pontját, a mennyiben tagadásba veszi, hogy az emberek között az akarat szempontjából oly különbséget lehet tenni, hogy ezek közül némelyek a + ∞-nel, mások pedig a — ∞-nel volnának jelképileg megjelölhetők. Utal arra, hogy a büntetőtörvény csakis a normális viszonyok között lévő normális emberekre vonatkozik, a mennyiben a végszükség, jogos védelem, stb. esetei egyrészt, a 16 éven aluli s a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem birok, az öntudatlan állapotban lévők stb. másrészt tekintetbe nem jönnek s hogy a büntetőjogtudomány haladásával a büntetőjogilag felelősek köre mindinkább szűkebbre szorult. Előadó tévedésben van, ha azt hiszi, hogy az indeterministák csupán a „viharokkal daczolókat”, a deterministák pedig a „legmegrögzöttebb bűntevőket” vették megfigyeléseiknél számba. Ez már azért sem lehet így, mert hiszen a bűntevők megfigyelése nem vezethető vissza 20—25 évnél régibb időre, a determinismus hívei pedig már évszázadokkal ezelőtt éltek, így különösen Aquinói sz. Tamás, Spinoza, Hobbes stb. Előadó abbeli felfogása is helytelen, minthogyha a klasszikus büntetőjogi iskola a szabadakaratnak fent körülírt fogalmán állana.

Társadalomtudományi Társaság.

Idézi idevonatkozólag Bindinget, Ki a causalitás törvényét elismeri s az embernek csupán azon képességét vitatja, hogy a reá ható különböző ingerek (Reiz) közül egyet, lelkiismeretes mérlegelés után győzelemre tud juttatni s hogy ezen győzelemre jutott inger — melyet motívumnak nevez — képezi a szükségképen és azonnal bekövetkező cselekedetnek okát. Szóló szerint a klasszikus iskola csak akkor vesztené el lába alól a talajt, ha tagadásba venné a causalitás törvényét, avagy ha bebizonyítást nyerne, hogy a normális viszonyok között élő normális ember sem bír azon, mindenesetre lényegétől, organizmusától, karakterétől, nevelésétől, környezetétől (milieu) stb.-től függő, de mégis bizonyos mértékig választást engedő tulajdonsággal, melyet némelyek determinálhatóságnak, mások erkölcsi képzetekkel való determináltságnak (Pekár), avagy relatív akaratszabadságnak neveznek, s mely a klasszikus iskola szerint, a beszámításnak, illetve felelősségrevonásnak alapját képezi. Dr. Schächter Miksa: Ha a fölvetett kérdéshez úgy az előadó úrnak, mint az előttem szólónak beható és világos fejtegetései után hozzászólni bátorkodom, úgy ezt nem csupán azért teszem, hogy igazat szolgáltassak igen tisztelt elnökünknek, Pikler tanár úrnak, ki az előadást követő resuméjében azt mondotta volt, hogy ez olyan kérdés, melyhez mindenki hozzászólhat, mert mindenkit érdekel. Ez szórói-szóra igaz, de ha a szabadakarat bűnügyi relacziójának kérdéséhez ma már az orvos is hozzászól, ezt nem azért teheti, mert ő is a mindenki sorába tartozik, hanem legkiváltkép azért, mert a szabadakarat kérdése ma tényleg az orvos vállait terheli. Nem volna helyén, ha visszaélve az önök türelmével, ma arról tartanék dissertácziót, mint került a szabadakarat kérdése a teológiai, a filozófiai és a jogi fakultásokon keresztül az orvosi fakultás kezébe. Ily történeti visszapill ntás, még ha nem is volna érdektelen, abba a helyzetbe juttatna, mint a minőnek Nietzsche mondja a kötélverő állapotát, ki miközben hosszúra nyújtja a kezeiben levő fonalat, maga mindinkább hátrafelé halad. Nincs szükség ily historikus visszafelé hnladásra akkor, mikor tagadhatatlan tény előtt állunk, hogy bár még vitázhatnak és vitáznak is teológusok, bölcsészek és jogtudósok a fölött: van e, nincs-e szabadakarat, akkor, mikor e kérdés eldöntésének praktikus jelentősége van, midőn e kérdés eldöntésétől az függ, hogy a bűntettest börtönbe, vagy bitófára vigyék-e — a választ ezen kérdésre az orvostól várják. És tréfásnak hangzik, de komoly való, hogy az orvost ezen kérdéssel is, mint sok mással, a legnagyobb zavarba hozzák. Nem azért, mintha nem tudna, hanem azért, mert nem szabad erre úgy felelni, a mint azt tudománya által parancsolt meggyőződése diktálja. Az orvosnak minden esetben azt kellene felelni, hogy az általa vizsgált bűnös egyénnek nincsen, nem is volt, de nem is lesz soha szabadakarata, s minthogy minden más nem bűnös egyénnek, neki magának az orvosnak sincs soha szabadakarata. A szabadakarat az orvos szemében csak frázis, mely iránt tisztelettel csak azért viseltetnek, mert e frázis már igen tiszteletre méltó kort ért el. Az orvos nem is kell, hogy a determinismus kérdésének évezredes útvesztőjébe bele menjen, hogy az akarat szabadságát tagadja. Neki csak aközben, hogy mindennapi dolgát végzi, hogy a reális és képzelt panaszok százait hallgatja, hogy a fájdalmak és a jó érzés által vezetett, lekötött akaratot ezerféle változataiban látja, aközben hogy az erős akaratú józan embert 25 gramm

432


chloroformmal akaratától megfosztja, míg ez az alkoholistánál 100 grm.mal is alig sikerül, mindeközben meg kell, hogy szilárduljon benne a meggyőződés, hogy az emberi akarat is csak oly megnyilatkozása a szervezet életének, mint akár a légzés, vagy az emésztés, és hogy az akaratot végrehajtó izmok is nem egy fölöttük szabadon uralkodó valaminek, hanem ugyancsak tények által megkötött, nem szabad akaratnak vannak alárendelve. És még ha sohasem elmélkedett volna az orvos e kérdés fölött, azonnal tisztában van a felelettel, hacsak azt a legújabb kis közlést olvassa is, melyben egy Jáva-szigeten működő orvos most elmondja, hogy a benszülötteknél elterjedt fogás, a nyaki ütereknek néhány ujjal való összenyomása, mely a legvadabbul, legféktelenebbül dühöngő embert, úgy mint a legcsendesebbet nehány pillanatra teljesen megfoszt eszméletétől és akaratától. Ha tehát az orvos meggyőződéséből folyólag máskép, mint tagadólag a szabadakarat kérdésére válaszolni nem tud, miért fordul a büntető jogász mégis minden esetben ő hozzá e kérdéssel, és miért kívánja tőle, hogy ő néha még igenlőleg is feleljen? Az orvosokhoz e kérdés örökségképen és pedig szószerint az elmebetegek révén jutott. Valamivel több mint száz év előtt, Kant idejében, még a filozófusok tartottak arra igényt, hogy ők állapítsák meg, ki a bolond, ki nem, és midőn az e fölött való döntést a haladó kor és tudomány mégis az orvosok hatáskörébe utalta, az elmebeteg ügygyel, mint inventarium, a szabadakarat kérdése is mi hozzánk került. És ma a büntető igazságszolgáltatás sem nagyobb scrupulozitással kényszeríti az orvost arra, hogy megállapítsa ennek vagy amannak a gonosztevőnek szabad akaratát, mint a minő könyű lélekkel arra kényszeríti néha a hatóság maga az orvost, hogy megállapítsa egyik vagy másik szabadságra vagy nyugdíjba bocsátandó alsóbb vagy magasabb rendű hivatalnoknak a „gyógyíthatatlan” betegségét, melyet az után az illető még néhány decenniumig a legjobb kedvben tűr el. Ily körülmények között, a midőn mintegy iróniájaként a tényeknek, az orvos kényszerűségből kell, hogy a szabadakaratot bizonyítsa, mondom, ily körülmények között valóságos megszabadulást jelent az orvosi meggyőződés számára azon irány, melynek az igen tisztelt előadó úr is egyik szószólója. Midőn néhány évvel ezelőtt a Münchenben tartott psychológus kongresszuson a bajor kultuszminiszter, Landner, üdvözlő beszédében annak a reménynek adott kifejezést, hogy e kongresszus az akarat nem szabad voltáról fenforgó tévtanokat megakasztani, és az ellenkező felfogást tudományosan rehabilitálni fogja, a nagy német jogász, Liszt, nyomban azzal felelt, hogy sajnálatára, nem felelhet meg a tudomány a miniszter várakozásainak, mert a tudományos kutatás e fogalmakat már kipusztította. És az előadó úr első tétele is így hangzik. Azt mondta ugyan, az előadó úr, hogy nem sokat kell törődni az elnevezéssel, mert hiszen a kik azt hitték, hogy ők indeterministák és az ő akaratuk szabad, mégis csak ugyanazt tették, mint a deterministák, kik azt tartják, hogy az akarat nem szabad; tehát úgy jártak, mint ama vígjátékbeli alak, a bourgeois gentil homme, ki bevallotta, hogy egész életén át prózában beszélt a nélkül, hogy tudta volna, hogy ő ezt cselekszi. De a helyzet tisztásához nem elég ez; itt tényleg az kell, hogy a büntetőtörvény ejtse el még névszerint is a szabadakarat kérdését. És nem árulok el semmi titkot, ha elmondom, hogy az igazságügyi orvosi tanács, melyet rövid idő előtt a m. k. igazságügyminiszter úr arra szólított föl, hogy a büntetőtörvény novelláris változtatása alkalmából esetleges észrevételeit terjeszsze elő, egyebek között az iránt is indítvány tett, hogy a szabad akarat kérdését ejtsék el; és


433

a büntetőtörvény 76. §. mely azt mondja, hogy nem számítható be a cselekmény annak, a ki azt öntudatlan állapotban követte el, vagy a kinek elmetehetsége meg volt zavarva és e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem bírt, úgy módosíttassék, hogy az utolsó kitétel elmaradjon. Tényleg elég a büntetőjogásznak azt tudni, hogy az illető bűntettes öntudatlan vagy elmezavart állapotban volt-e, és erre a kérdésre az orvos, a mennyire tudománya engedi, több-kevesebb biztossággal, de mindig meggyőződését követve, és nem hamis kérdésre, hamisan kitérve felelhet. Ép, egészséges, normális szervezet által produkált, tehát normális akarat, vagy kóros szervezeti élet eredményeként létesült, tehát kóros akarat, — így vetve föl a kérdést, jogász és orvos becsületesen kezet foghatnak az igazság kiderítésében és az ezzel összefüggő nagy társadalmi problémák kutatásában és megoldásában is. És ezért volt helyes, hogy a kérdést ezen társulatban, mely ép a társadalmi tudományok művelését tűzte ki czélul, vetette föl az előadó úr. A szocziológia és az, a mire e tudományt nagy alapítója Spencer építette, az evolutio tana leghatalmasabb ellenérvei az akaratszabadság hypotézisének. A szocziológia és az evolutio nem tömegen kívül és tömegen felül álló szabadakaratot, hanem csak a természeti, fejlődési törvények által vezetett, megkötött egyéni és tömegakaratot ismernek. Ezen nem szabadakarat törvényeit kutatva, e kutatás közben talán rájövünk arra is, hogy az egyén és a társadalom etikáját és rendjét igazságosabb eszközökkel is lehet vagy kell támogatni, mint a minő a szabadakaratra támaszkodó büntetés. És ezért nem csatlakozhatom egészen az előadó úr azon második tételéhez, hogy az akaratszabadságnak tagadása csak elméletben és nem lényegében támadja az igazságszolgáltatás mai rendszerét. Bizonyos, hogy a gyakorlatban is meg fogja támadni és a maguk szempontjából igazuk van azoknak, kik ettől félnek. De talán erre is az illik, a mit oly találóan mondottak az angol parlamentben akkor, midőn ott, röviddel a gőzmozdonynak feltalálása után, az első railway-billt, az első vasúti törvényt tárgyalták. A konzervatív-párti szónokok egyike azon aggodalmának adott kifejezést, hogy milyen baj támadhat abból, ha a megkötött pályán haladó gőzkocsival valamely kiváló, jeles tehén jön szembe. Well — nyugtatta meg ezt az aggódó férfiút a bill egyik pártolója — so much the worse for the cow — annál nagyobb baj a tehénre nézve. Ha a vágányon haladó természeti és szocziológiai tudománynyal szembe kerül a mai büntető rendszer, ez bizony annál nagyobb baj lesz erre a rendszerre nézve. (Élénk tetszés és éljenzés.) Dr. Fried Ödön a felolvasást történeti szempontból bírálja. Mindenekelőtt azon nézet ellen fordul, hogy a mai büntetőjognak elve volna a bűntettest oly roszszal sújtani, a mily rossz az az ellentállás, melyet a bűntettesnek bűnözési hajlamával szemben kifejteni kellett volna, de kifejteni elmulasztott. Ε nézettel szemben felszólaló azt vitatja, hogy e vélemény csak azt veszi tekintetbe, a mit csak az esethen lehetne a jelenleg érvényben levő tételes büntetőjog elvekép elfogadni, ha ezeknek beható tanulmányozása bennünk megerősítik a meggyőződést, hogy alkotóik valóban az érintett elv szerint is jártak el. A mai büntetőjog elvét vizsgálva, látjuk, hogy ez nem az, a mit felolvasó felállít, mert a szabadságtól való megfosztást a bűntettesek nagy része nem tekinti rossznak. Felolvasó utal a javíthatatlan bűnösök nagy számára, és arra, hogy a felolvasó által elfogadott elv szerint

431


egy testi (szabadságvesztés) és egy lelki (ellenállás) rosszat kellene egyenlővé tenni, mi teljesen lehetetlen. Felszólaló vázolja a büntetőjog fejlődését, és igyekszik kimutatni, hogy a mai büntetőjog elvét csak történeti fejlődés alapján lehet megmagyarázni. Végül felszólaló kifejti, hogy a büntetőjogászok az indeterminismus elvét a XVIII. század végén azért fogadták el, mert az a theológiának azon korban való utóhatása folytán általánosan elterjedt nézet volt. Somló Bódog nagyban és egészben egy véleményen van felolvasóval, és így annak a néhány pontnak megemlítésére szorítkozhatik, a melyen felolvasó részéről tévedést vél konstatálhatni. Hibáztatja, hogy Horvát, jóllehet determinista, állandóan az indeterminista terminológiát használja, a mi gondolatmenetét sok helyt elhomályosítja. Kifogásolja e szempontból az ellenállásra képesek és ellenállásra képtelenek megkülönböztetését. A kit Horvát ellenállóképesnek nevez, az voltaképen determinista szempontból épen úgy nem áll ellen, mint az ellenállásra képtelen. Horvát azonban e részben egy még sokkal nagyobb hibát is követ el. Ugyanis az ellenállásra képeseket, vagyis azokat, a kiknél a szabadakarat látszata megvan, azonosítja a szocziális érzelműekkel, a társadalom derék tagjaival; az ellenállásra képteleneket pedig, vagyis azokat az embereket, a kiknél az akaratszabadság látszata nincs meg, a kiknél a külső látszat is azt mutatja, hogy mintegy a végzet súlya alatt nyögnek, hogy nem tudnak akarni, a gonosztevőkkel azonosítja. Számsorának egyik végére azokat teszi, a kik arra vannak hivatva, hogy az emberi társadalomban az emberek lehető legnagyobb boldogságára működjenek közre, míg a másik végén a Lombroso született gonosztevői vannak. Felszólaló ezt az állítást is teljes mértékben tagadja. Az, a mi annak a tehetetlenségnek látszatát kelti, a melyről Horvát beszél, nem egyéb, mint a sikertelen törekvésnek az öntudati, a szubjektív oldala. Ha valaki olyasvalamire törekszik, a mi reá nézve lehetetlenség, akkor beáll a tehetetlenségnek ez az érzete. Ha teszem valaki minden elhatározása daczára sem tud korán kelni, nem tud leszokni a dohányzásról, az szubjektíve is a megkötött akarat tünetét mutatja. Ezt érezheti az a gonosztevő is, a ki igyekszik becsületes embernek maradni, de nem tud. Ezt érezheti azonban az a becsületes ember is, a ki gyilkosságra határozza el magát, de nem tudja keresztülvinni, a kit akarata cserben hagy, valahányszor lopni indul, stb. Viszont az a gonosztevő, a kiben ilyen küzdelem nem dúl, és épen a született gonosztevők nagy része ilyen, az sohasem fogja érezni a fátumnak ezt a súlyát; az mindig az akaratszabadság látszatát fogja mutatni. Minthogy az ellenállásra való képtelenség érzete tehát nem egyéb, mint a motívumok labilitásának, az egyensúly hiányának egy bizonyos esete, illetőleg ennek a szubjektív, öntudati megjelenésmódja, ennélfogva téves az ellenállókat és az ellen nem állókat a szocziális érzelműekkel és az antiszocziális érzelműekkel azonosítani. Élénk hiányát érezte továbbá felszólaló a büntetőjog által determinálhatók és a büntetőjog által nem determinálhatok felosztásának. Mindig igazságtalan dolog ugyan egy felolvasás bírálatánál olyasmire kiterjeszkedni, a mi nincsen meg benne, mert már a rendelkezésre álló idő rövidsége is kizárja, hogy ily nagy kérdésnek minden fontos vonatkozása megérintessék. A determinálhatok és a büntetőjog által nem determinálhatok különbsége azonban szóló szerint épen a felolvasás témája szempontjából annyira alapvető fontosságú, hogy annak hiánya szembeszökő. Somló ebben a különbségben látja az egész determinista büntetőjognak legfundamentálisabb


432

felosztását. Mert a determinista büntetőjog csak kétfélét akarhat. Egyfelől determináló momentum akar lenni azok számára, a kik a büntetőjog intézményei által determinálhatok, a helyes cselekvésre késztethetők. Másfelől pedig ártalmatlanítani akarja azokat, a kiket a büntetőjog nem képes irányukból kitéríteni, vagyis azokat, a kik már oly erős determináló momentumok befolyása alatt állanak, hogy azokkal szemben a büntető jogban rejlő determináló erő hatástalan. Minthogy tehát a determinista büntetőjog nem akarhat egyebet, mint determinálni azokat, a kiket determinálni képes és ártalmatlanítani azokat, a kiket determinálni nem képes: szerzőnek meg kellett volna érintenie a büntetőjog által determinálhatok és az általa nem determinálhatok kategóriáit. Szólónak utolsó megjegyzése arra az ötletre vonatkozik, hogy az indeterminista büntetőjog többek között a franczia forradalom egyenlőségi eszméivel is kapcsolatos volna. Felolvasónak ezt a sejtelmét szóló azért nem oszthatja, mert az egyenlőség eszméje nem zárta volna ki, hogy az emberek valamennyien egyenlően determináltaknak ne tekintessenek. Nem volt szükséges az egyenlőséget épen a szabadakarat egyenlőségében keresni, nem ellenkezett volna azzal a megkötött akarat kivétel nélküli egyenlősége sem. Pikler Gyula: A felolvasó kétféle determinizmus között tett különbséget; az egyiket fizikai, a másikat haladottabb determinizmusnak nevezte, és az utóbbinak képviselői közé számította felszólalót is. Pikler nem tudja most egészen határozottan megállapítani, hogy a felolvasó úr miben látja a kettő közötti különbséget, és e részben csak annak konstatálására szorítkozik, hogy a mennyiben az a haladottabb determinizmus valami olyas felfogást jelent, a mely nem a legfeltétlenebbül determinista, akkor ő (felszólaló) nem ez utóbbinak, hanem a fizikai determinizmusnak képviselői közé tartozik, mert a lelki élet tüneményeiben is ugyanazt a feltétlen törvényszerűséget látja, mint más természeti tüneményekben. A lelki élet tüneményei ugyanis idegfolyamatoknak vannak alávetne, ezek pedig az anyag változásai. Pikler nem helyesli az olyan kibékítési kísérletet, mint a milyenre a felolvasó is vállalkozott. Az ilyen kibékítési kísérlet lehet szimpatikus, sok téren hasznos, lehet kellemes, mert jó szívről, jó kedélyről tesz tanúságot, azonban a tudományban nem mindig gut angebracht. Itt csak a felfogásnak szigorú következetessége vezethet eredményre. Ezért nem helyesli az olyan összeegyeztető felfogást, mely szerint vannak, a kik jobban tudnak ellenállani, meg a kik kevésbbé jól tudnak ellenállani, vagy hogy a determinizmus nem abszolút valami, stb. Ez a felfogás nem természettudományi és e részben csatlakozik ahhoz, a mit Somló Bódog fejtett ki. Az a felfogás, hogy az ember, ha ellenállani tud, akkor szabad, ha pedig nem tud ellenállani, akkor nem szabad, csak összezavarhatja a dolgot. Tessék ezt a közvetítő tant általánosabban formulázni; tessék azt akkor is fentartani, ha nem tisztán büntetőjogi kérdésekről van szó, hanem például arról, hogy némely ember kék, mások piros nyakkendőt viselnek és akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy ennek az ellenállási felfogásnak a fentartása lehetetlen. A mit Somló Bódog Horvátnak, a szocziális és nem szocziális emberről kifejtett felfogásáról mondott, az szólóban egy más, azzal kapcsolatos gondolatot keltett. Horvát egybevetette, hogy nem szocziális ember, ellen nem álló ember és bűntettes. Somló Bódog helyesen mutatott rá, hogy a nem szocziális és a nem ellenálló, a szocziális és az ellenálló közötti kapcsolat helytelen. Szóló ennél tovább megy és megtámadja a modern kriminológiának azt a tételét, hogy a bűn-

436


tettes nem szocziális ember. Az a kérdés, hogy mi viszi az embereket bűntettek elkövetésére, hogy mi a különbség a bűntevő és a nem bűntevő ember között, annyira bonyolult, oly nehéz, hogy abba behatolni eddigelé még nem sikerült. Pikler előtt azonban annyi máris kétségtelen, hogy nem a nagyobb fokú pietás, prolitás, nem a jobb szívűség, a lágyabb kedély, nem az, hogy nehezebben tudja mások szenvedéseit elviselni, teszi a bűntettet el nem követő és a bűntevő ember közötti különbséget. Pikler felhozza például, hogy valaki 50 forintos tavaszi ruhát akar venni, holott nincsen rá feltétlen szüksége, mert vannak eléggé jó más ruhái is, vagy noha egy 30 forintos is megfelelne. Az illető tudja, hogy házában egy szegény asszony lakik, a kinek haldokló gyermekét meg lehetne menteni, ha valaki 20 forinttal lehetővé tenné gyógykezelését. Az illető tudván ezt, habozik, de végre is 50 forintos ruhát csinál és azzal nyugtatja meg magát, hogy nem az ő dolga minden beteg gyermeket megmenteni. Pikler azt tartja, hogy az illető, a ki így cselekedett. — igaz, mulasztással — halált okozott és azt tartja, hogy abban az emberben, a ki egyenesen öl, hogy egy 20 forintos ruhát csináltasson, nincsen a szánalomnak kisebb mértéke, mint abban, a ki fenti példa szerint jár el. Inkább bizonyos könnyelműségben, a merészségnek, a konvenczionális szabályokkal való nemtörődés nagyobb fokában látja a különbséget. Óva int, hogy ne tekintsük ezt a nehéz és komplex kérdést oly egyszerűen megoldhatónak, és hogy a bűnöst ne tekintsük egyszerűen olyan embernek, a kiben a szocziális érzés kisebb foka van, mint a többi emberekben. Igen mélynek és fontosnak tartja Somló felosztását determinálható és nem determinálható emberek között. Összekapcsolja ezt Schächter Miksának azzal a megjegyzésével, hogy a bíró ne azt kérdezze az orvostól, vájjon a bűntettes szabad akaratból követte-e el a bűntettet, hanem vájjon öntudatlan állapotban, elmezavarban követte-e el. Pikier e kívánságot teljes mértékben osztja. A klasszikus büntetőjog hívei erre talán azt fogják kérdezni, hogy miért ne büntessük meg azt is, a ki elmezavarban követett el bűntettet? Pikler foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miért büntessük az egyiket, s miért ne a másikat. Arról van itt szó, hogy lehetséges-e bizonyos embereket, mint olyanokat megjelölni, a kikre a szenvedés, vagy a szenvedéssel való fenyegetés hatással nem lesz, és lehet-e ezeket világos határvonalakkal megkülönböztetni azoktól, a kikre a szenvedés és az azzal való fenyegetés hatással van. Minthogy az embereknek egy ilyen csoportját, az elmebetegek csoportját, világosan megkülönböztethetjük, minthogy tudjuk, hogy ezekre a büntetéssel való fenyegetés hatás nélkül maradna, mig a többi emberekre hatással van, ennélfogva ezeket büntetés nélkül, szenvedés nélkül, valamely nem fájó módon ártalmatlaníthatjuk, elszigetelhetjük. Az egészséges emberekre nézve ez az eljárás nem fogja lerontani a büntetés hatását, mert ők tudhatják, hogy őket a bíró nem fogja összetéveszteni a betegekkel, velük szemben büntetést fog alkalmazni. S hogy itt csakugyan ez a felfogás viszi a vezérszerepet, az világosan kitűnik abból, hogy ha az orvos meg is állapítja egy bűntettes elmebetegségét, de a bíró azt látja, hogy ez az állapot könnyen összetéveszthető a normális állapottal, akkor nem is veszi figyelembe az orvos véleményét, hanem annak ellenére mégis büntetést alkalmaz, nehogy egészségesek is meneküljenek a büntetés alul. Dr. Horvát a zárszó jogával élve, örömmel konstatálja, hogy ámbátor a vita tárgyát képező kérdés számos árnyalattal és vonat-


437

kozással bír, a felszólalók mégis meglehetősen egységes felfogást tűntettek fel és még nagyobb örömmel konstatálja, hogy ez az egységes felfogás azonos az ő (dr. Horvát) előadásában kifejtett felfogással. Az egyes felszólalók ugyan egyet-mást felemlítettek, mint olyat, a mit tévesnek tartanak, vagy a mit hibáztatnak, de mindez csak látszólag hiba és tévedés és pedig azért, mert úgy látszik, hogy abban az egykét részletben felszólalók félreértették előadót, vagy „nem emlékeztek világosan fejtegetéseire. Ennek okát dr. Horvát abban látja, hogy a vita nem az előadás után, hanem csak egy héttel rá folyt le, a mikor tehát a felszólalók emlékezetében az előadás nem volt „már oly friss. Dr. Horvát elsősorban Pikler Gyulának és dr. Kramer Emilnek azon megjegyzéseire reflektál, hogy az előadás tulajdonképeri a determinizmus és az indeterminizmus kibékítési kísérlete volt. Már pedig szerintük ezt a két álláspontot kibékíteni lehetetlen. A felszólalók azonban félreértették előadót, mert dr. Horvát nem akarja ezt a két álláspontot, a tüzet és a vizet, az eget és a földet egymással egyesíteni vagy összekötni. Dr. Horvát csupán annak kimutatására vállalkozott, hogy úgy az indeterminizmus, mint a fizikai determinizmus — a mely mindkettő téves tan — egy és ugyanazon hamis forrásból merített és ugyanazon túlzási hibákba esett. Dr. Horvát előadásában azt fejtette ki, hogy az indeterminizmus is, a fizikai determinizmus is a látszat alapján az öntudatra helyezkedik és hogy mint ilyen, tulajdonképen nem egyéb, mint ugyanazon álláspontnak a két véglete, és hogy mint látszati theoria is az indeterminizmus és a fizikai determinizmus csak részben helyes, a mennyiben a látszaton alapuló számvonalnak a két végére van csak figyelemmel. A mi a haladottabb determinizmusnak a fizikai determinizmushoz való viszonyát illeti, erre vonatkozólag dr. Horvát, Piklerrel szemben kifejti, hogy két különböztetést kell tenni. Az egyik a kötöttség formájára vonatkozik és abban áll, hogy ok nélkül nincs okozat és hogy az okozat az okok lánczolatának az eredménye. Az akarat az adott pillanatban adott feltételek eredménye. Ennyiben a haladottabb determinizmus a fizikai determinizmussal is egyezik. Ámde ez a determinizmusnak csak formája. Az akarat maga ezen formai kötöttségen belül nem úgy alakul, a hogy azt a fizikai determinizmus elképzeli — és itt van a dr. Horvát által feltüntetett eltérés — a mely a necessitás elvére helyezkedik és azt állítja, hogy az okozat feltétlenül az első ható ok értelmében fog beállni. A haladottabb determinizmus nem tulajdonít az első ható oknak ilyen necessarius eredményt, hanem csak azt állítja, hogy a ható ok bizonyos erőmozgalmat idéz fel az egyénben és hogy ezen mozgalomnak az eredője fogja az akaratot létesíteni, a mi nem kell, hogy okvetlenül az eredetileg ható oknak teljesen megfeleljen. Azt hiszi, hogy ezen felvilágosítás után Pikler Gyula maga is elfogja ismerni, hogy az előadó megkülönböztetése helyes volt. A mi dr. Somló Bódognak azon megjegyzését illeti, hogy a terminológiát az előadó hibásan használta, ez szintén csak az előadás félreértéséből származhatott. Dr. Horvát ugyanis azért használta a szabadakarati terminológiát, mert épen a szabadakarat szubjektív, öntudati álláspontjából kiindulva törekedett bebizonyítani a szabadakarat tanának téves voltát. Ebből az alapból kiindulva pedig máskép, mint szabad akarati terminológiával élni nem lehetett. A szabadakaratot a szocziális érzelmekkel az előadó nem azonosította, miként ezt Somló Bódog hibáztatja, hanem azt állította, hogy azok, a kik a szabadakarat hívei, főleg a büntetőjog terén épen abból indulnak ki, hogy vannak egyének, a kik a reájuk ható antiszocziális

438


viharokkal daczolói tudnak és azokra, a kik ezen viharoknak ellent tudnak állani, reá fogják, hogy szabadakarattal bírnak. Tehát nem dr. Horvát azonosítja a szocziális érzelmeket a szabadakarattal, hanem épen azon theoriák, a melyek látszati alapon állanak. Dr. Horvát ellenkezőleg arra törekedett, hogy figyelmeztetve ezen körülményre kimutassa, hol rejlik a látszati tanok hibája. Dr. Somló Bódog azon megjegyzésére, hogy a franczia forradalmat előkészítő eszmemozgalomnak épen olyan befolyása lehetett volna az akarati tanokra, hogy az általános és egyenlő kötött akaratot juttathatta volna uralomra, — azt jegyzi meg dr. Horvát, hogy a franczia forradalmat előkészítő mozgalmaknak ezen kérdésére vonatkozólag nemcsak annyiban van hatása, a mennyiben az egyenlőséget hangoztatták, hanem annyiban is, a mennyiben épen olyan hangsúlylyal emlegették a szabadság eszméjét is. A szabadság eszméje ép úgy lelkesítette a franczia forradalom előkészítőit, mint az egyenlőségé, és ennek a két jelszónak a hatása együttvéve lehetett egyik oka annak, hogy az indeterminisztikus tanok különösen a büntetőjog terén erősen lábrakaptak. Dr. Schächter azon észrevételére, hogy a determinista tanok uralomrajutásával a helyzet a gyakorlatban is megváltozik, dr. Horvát megjegyzi, hogy ez mindenesetre helyes, mert hiszen maga is azon nézetének adott kifejezést, hogy a determinista tanok elfogadásával a büntető igazságszolgáltatás is helyesebb alapokra fog helyezkedni. Ha előadó mégis azt állította, hogy a determinismus elfogadásával csupán a filozófiai rendszer dől meg, ezzel azt akarta jelezni, hogy nem rendül meg az igazságszolgáltatás egész épülete, hanem, hogy a korhadt gerendákat újakkal lehet pótolni, egyszóval az átalakításokat eszközölni lehet a nélkül, hogy az egész épületet le kellene rombolni. Dr. Kruinernek Bindingre, Spinosára stb. tett megjegyzéseit dr. Horvát némileg téveseknek tartja és ezen tévedésnek okát abban látja, hogy a determinismus és indeterminismus fogalmát dr. Kramer az ő nézete szerint nem egész helyesen definiálta. Végül dr. Somlónak és Pikler Gyulának azon megjegyzéseire válaszol, hogy az előadás egyik hibája az volna, hogy abban a determinálható és nem determinálható egyéneknek a kategóriája nincs felemlítve. Dr. Horvát ezzel szemben arra utal, hogy előadása végén határozottan hangsúlyozta azt, hogy a determinismusnak éppen az a lényege — és dr. Horvát éppen ezt tartotta kutatásai legfontosabb eredményének — hogy kimutathatta, hogy a determinismus nem csak a formai kötöttségben, hanem a lényeg bizonyos adottságában is rejlik. Dr. Horvát a modern bűnügyi iskolák jövő feladatának éppen azt állította oda, hogy kutassák ki, miként lehetséges a lényegnek, a karakternek ezen adottságát az egyénekben felismerni, hogy velük ennek megfelelően külön-külön és máskép-máskép lehessen elbánni. Ez pedig nem egyéb, mint a mit dr. Somló Bódog és Pikler Gyula az előadásban szerettek volna látni. Dr. Horvát ezekután újból utal arra, hogy csupán félreértések lehettek az okai annak, hogy a felszólalók egyben és másban nem osztották az ő nézetét. Ezeket a félreértéseket azonban indokolja azon körülmény, hogy nem felolvasás, hanem szabad előadás keretében adta elő eszméjét és hogy a felszólalók nem mindjárt az előadás után friss emlékezetből, hanem csak egy hét múlva tehették meg észrevételeiket. Dr. Horvát egyébként a minden tekintetben érdekes megjegyzéseket köszönettel veszi és örül annak, hogy azoknak elmondásával a felszólalók neki módot adtak arra, hogy esetleges félreértések elkerülése végett az eszméket tisztázhatta.

TUDOMÁNY ÉS HAZAFISÁG

Recommend Documents