Tripolsky Géza A H Í D 1934-ES TÁRLATA ZENTÁN
A H í d indulásakor, 1934-ben a d v a volt n é h á n y városunk, egyik sem túl n a g y szellemi erővel és művelődési igénnyel. A nagyváros-kisvá ros közötti különbség is inkább mennyiségi. M a r a d j u n k azonban a k i sebbiknél, a mezővárosnál, amelyről Szeli István egyik t a n u l m á n y á b a n így ír: „ A kis mezőváros megtévesztő szerepben tetszeleg előtte, a Várost, az urbanizált emberi közösséget u t á n o z z a : ,sajtója' v a n s ,városi' közélete, gimnáziuma és kaszinója, m a g á t értelmiséginek t a r t ó p o l g á r sága, amely félműveltségével, m a r a d i szemléletével valóságos temetője az ígéretes sorsoknak s melegágya a kispolgári sznobizmusnak. A négy öt évtizeddel ezelőtti Z e n t a jellegzetes példája volt a ,törvényhatósági joggal felruházott' emberi települések anémiás szellemi tengődésének és fásultságának". Felsorolja a z t á n a h a n g a d ó köröket, és megemlíti, hogy a t ú l n y o m ó többségnek nincs sok szava, jelentősége. B. Szabó G y ö r g y r e is h i v a t k o z i k a szerző, a művésznek az ötvenes évekből való megálla pítására, miszerint Zenta agrárváros — felülnézetben is. A z agrárvárosi státust pedig kiegyenlíti a kulturális h a g y o m á n y o k és az emelkedettebb életesemények h i á n y á v a l . Szeli István született zentai. E város lakóira pedig ugyancsak jel lemző a lokálpatriotizmus; minél távolabb élnek szülővárosuktól, annál inkább. H a tehát az érzelmi kötöttséget ás figyelembe vesszük, a k k o r a fenti sorok súlya még nagyobb. Sajnos többé-kevésbé igazak, a m a gunk véleménye sem különbözik jelentősen ezektől a megállapítások tól. Most m á r csak az a kérdés, hogy az induló H í d körül tömörülő fiatal értelmiségiek és az értelmes dolgozók mit l á t t a k Z e n t á b a n és a hozzá hasonló á p o r o d o t t levegőjű kisvárosban. Egyéb kérdéseket is t e hetnénk föl persze, például azt, hogy a két háború közötti igen jelentős műgyűjtemény, a Vujic-féle, miért éppen Z e n t á n keletkezett. Esetleg arról is beszélhetnénk, hogy a háború u t á n i Z e n t a hogyan v á l t o z o t t a k k o r á t , hogy o t t h o n t a d o t t az első művésztelepnek. A H i d a t ünnepeljük, tehát róla kell most szólnunk. N e m csak a fo-
lyóiratra gondolunk, m e r t az n y i l v á n v a l ó , hogy elindult egy h a l a d ó kulturális mozgalom, s a folyóirat ennek az orgánuma volt. Igen, kul turális mozgalom, meglehetősen nagy ambíciókkal és sokfajta kezde ményezéssel. A szerkesztő bizottság, mely egyéb területeken is m ű k ö dött, csak a meglévő városok h a l a d ó és valamit tenni a k a r ó fiatalsá gára t á m a s z k o d h a t o t t . A nagyobb helyek képviselői a d t á k tulajdonkép pen a szerkesztő bizottságot is: Szabadka, Újvidék, Becskerek, Belg r á d , Zenta, Zombor, Becse, Z á g r á b . T ó t h Bagi István szabadkai tudósító az első számban közölt egy írást A tehetségtermés egybegyűjtése címen. Írása pontosan meghatá rozza az induló H í d - m o z g a l o m egyik jelentős célját. Abból indul ki, hogy tehetségek m i n d e n ü t t teremnek, de nincs lehetőségük, anyagi ere jük, hogy képezzék m a g u k a t . Szerinte „ A H í d - n a k is egyik feladata az, hogy törődjék az igazi tehetségek elindulásának segítésével, és min den lehető m ó d o n támogassa ő k e t " . H a m á r idézni k e z d t ü n k az írás ból, emeljünk ki egy egész bekezdést is, amelyhez további m o n d a n i valónk kötődik. „Pedig az ilyen egyszerű, paraszti sorban élő tehetségek 99 százaléka elkallódik. Legfeljebb a környezete megcsodálja, hogy milyen furcsa dolgokat tud, v a g y rosszabb esetben félbolondnak csúfolják. A tehetség nem képes felhatolni olyan magasba, ahol érvényesülni t u d n a . A leg több esetben ő maga sem jön t u d a t á r a tehetségének. N a g y o n r i t k a Mestrovics esete. A legnagyobb délszláv szobrászművész gyermekkorában tud valevőleg juhpásztor volt. A m í g az apja juhait őrizte, fából, kőből ösz tönösen dísztárgyakat, majd emberi a l a k o k a t faragott. Egyszer egy n y u g a l m a z o t t katonatiszt meglátta a faragcsáló pásztorgyereket és fel fedezte nagy tehetségét. A kis Mestrovics I v ó t Splitbe a d t á k egy szob rászmesterhez és így elindult a későbbi nagy mester művészi karrierje." A sors hasonló karriert csillantott meg a zentai T ó t h Józsefnek, ö valamivel magasabbról kezdte, s a véletlen úgy hozta, hogy éppen Meíítrovic foglalkozott vele — a tragédia előtti rövid időszakban. Kezdjük azonban elölről. T ó t h Jóska 1916-ban született Zentán, a T i s z a - p a r t n a k nevezett városnegyed szoba-konyhás házában. Előtte két nénje, u t á n a húga látta meg a napvilágot. Apjuk, az ácsmester éppen hogy csak hazaért a világháborúból, ismét behívót k a p o t t , az utolsót. A háborúban szerzett betegség végzett vele. Jóska hároméves korában jutott félárvaságra. A mai ember szinte elképzelni sem tudja, hogy mi lyen sors v á r t erre a családra, egy özvegyasszonyra és négy gyerekére, az első világháború u t á n . H a csak a tényt közöljük, hogy az a n y a a családot virágos és zöldséges kertből t a r t o t t a el, m á r ez is hihetetlennek tűnik. Pedig még fokozhatnánk is a valóságos mesét. Például azzal, hogy ebben a házban békesség honolt, s hogy befogadta a környék gye rekseregét is, akik segítettek epret rázni meg szedni, és nekik is jutott egy-egy d a r a b zsíros kenyér. Volt ennek a háznak valami különös le vegője, valami szokatlan hangulata. E sorok írója állítja ezt, ugyanis a szomszéd házban született.
T ó t h Jóska elvégezte az elemi iskola négy osztályát, aztán asztalos inas lett a nagybátyjánál, aki ma is él. Faragni a műhelyben kezdett, rajzolni meg m i n d e n ü t t szeretett. Az utcánk és a T i s z a - p a r t kerítésein gyakran megjelent egy-egy szénrajz. Volt olyan, aki m a g á r a ismert, s persze azt is tudta, hogy kit kell érte szidni. A z pedig egy nyurga, sápadt arcú fiatalember volt. Mélyen ülő szemei mindig távolba néz tek — talán a gondolatai is messze j á r t a k . A szülői ház és az asztalos műhely közötti kétszáz méteres távolságot mindig öles léptekkel tette meg. A kisebb gyerekek futva mentek u t á n a . Ö meg csak lépkedett, s közben majszolta a mézeskenyeret vagy a mákosvekni végét. A mákos kalácsnak mindig a végét k a p t a , mert abban kevesebb volt ugyan a töltelék, de nagyobb d a r a b járt belőle. A z édesanya egy kicsivel töb bet j u t t a t o t t az egyetlen fiúgyereknek. Az idő múlt, az inasból segéd lett, aki az eperfák alatt m á r követ is faragott. A z t á n valaki rájött, hogy a rajzolás és faragás nem gyer mekjáték, nem múló érdeklődés, hanem állandó belső kényszer ered ménye. Az indulásra néhány évvel később, pontosan 1935. június 13-án így emlékszik vissza az újságíró: „ N a g y feltűnést keltett két évvel ezelőtt, amikor az azóta m á r fej lődés útján járó H a n g y a Bandival egyidejűleg a N a p l ó zentai m u n k a társa riportot k ü l d ö t t be T ó t h József tizenhat éves zentai asztalosinas ról, akiben nagy szobrásztehetség volt k i b o n t a k o z ó b a n . A N a p l ó a k k o r i b a n akciót kezdett ennek a h a t á r o z o t t tehetségnek a kiképzése érdekében. A fiatalember faragásait b e m u t a t t a Mestrovics Ivánnak, a világhírű jugoszláv mesternek, aki megállapította, hogy T ó t h József igen nagy tehetség. így került T ó t h József a zágrábi iparművészeti iskolába, ahol a mester ígéretéhez képest sokat foglalkozott vele. A zentaiak áldozat készsége tette lehetővé az elutazást és a b e i r a t k o z á s t . . . " N e h é z lenne igazságot tenni, utólag fölmérni a N a p l ó és más lap vagy személy szerepét a fiatal tehetség elindulásában. Egyébként is H í d - é v forduló van, térjünk tehát vissza a folyóirathoz. A kezünkben t a r t u n k egy katalógust, melynek fedőlapját T ó t h József fametszete díszíti. 1934. augusztus 15-étől 20-áig a zentai R o y a l Szálló ban k é p - és szoborkiállítást rendezett a H í d . K i á l l í t o t t á k Szabados G á bor rajztanár néhány portréját, Bálint István és Majlend Ferenc fest ményeit, T ó t h József és T ó t h István szobrait. Bemutatásra kerültek a zentai művésztehetségek alkotásai. A kiállítást kísérő katalóguson kívül a szemtanúk és a H í d 5. szá mában megjelent írás tájékoztat bennünket. Ű g y tűnik, hogy elég lenne csak a d a t o t közölni ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A H í d első száma 1934 májusában jelent meg, a kiállítás augusztusban n y í l t . A bemuta tott alkotások száma 6 3 , az eladott képek és szobrok száma 2 5 . Foly tassuk-e a tényközlést, vagy visszakanyarodjunk írásunk elejéhez? H a most megismételjük, hogy Zenta jellegzetes példája az anémiás szellemi tengődésnek és fásultságnak, nem hangzik vajon másként?
A z induló H í d , mint m o n d o t t u k , egy h a l a d ó kulturális mozgalom o r g á n u m a volt. M o z g a l m a t viszont csak ott lehet indítani, ahol v a l a milyen, legalább szunnyadó érdeklődés v a n . S arról is beszélgettünk már, hogy a sznobizmus nem minden esetben negatív jelenség. A sznobizmus által sugallt érdeklődés állandósulhat, és előfordulhat, hogy később csak m ű a l k o t á s váltja ki. H o g y a kiállítók közül a legtehetségesebb a két T ó t h szobrász volt, azt vehetjük véletlennek. Bizonyára az is véletlen, hogy mind a kettő a város „másik részéhez", a parasztok, halászok, kubikosok, cselédek stb. t á r s a d a l m á h o z t a r t o z o t t . A tehetségek felku tatása és elindítása viszont m á r nem m o n d h a t ó ötletszerűnek — ez a H í d alapvető célja volt. A kiállításról szóló Beszámoló hangja egészen természetes és nyugodt. Olvassunk bele! „ A kiállítás m á r lezárult. A képeket, szobrokat széthordták. A puszta teremben nem hangzik a látogatók zsongása, elült a nagy esemény, a siker első lelkes izgalma. Jogos büszkeségünk, a megvalósulás érzelmi hangjai helyett a n y u g o d t mérlegelés, a még előbbre törtetni akarás nyíltnemű céltudatossága lépett. Mégis jólesett az ifjúság lelkes lendületében és tehetségében gyönyör ködni. Hisszük, hogy ezzel a kiállítással közvetlenül a zentaiak s a kiállítás vidéki látogatói, de közvetve mindenkinél, aki csak erről a kiállításról tudomást szerzett, megtörik a varázs. Mi is t u d u n k alkotni. N e k ü n k is v a n n a k művészeink!" Schwarczer G y u l a , a H í d akkori m u n k a t á r s a írta a Beszámolót, s persze szervezte a kiállítást, ő egyébként a későbbi Bács G y u l a , aki kiváló ú t i k a l a u z t írt Jugoszláviáról. A múlt évben bekövetkezett h a láláig többször találkoztunk, és élőszóban is beszámolt a kiállításról. E z t n a g y lelkesedéssel tette. Megható részletességgel beszélt például a látogatók számáról és összetételéről. Tőle tudjuk, hogy ottjártak a h a lászok és a piacon áruló asszonyok, akik egy-két dinárt kerestek a kötőzsebben a fiatal művészek elindításához. Minden d i n á r r a szükség volt, mert T ó t h József még abban az évben elindult Zágrábba, T ó t h István meg 1937-ben ment Budapestre tanulni. Ú g y tűnik, hogy a Beszámoló írójának véleményét többen is osztották, miszerint a két szobrászt képezni kell. Schwarczer látja a kettőjük közötti különbséget is, s erről így szól: „ Í g y például T ó t h Jóska tele v a n lobogó képzelettel. N a g y v o n a l ú . Szereti a mozgást. A munkások és halászok m u n k á i és tárgyai. Eredeti. A másik T ó t h n a k , T ó t h I s t v á n n a k a formaérzéke a nagyobb, ö v i szont a n y u g a l m a t kedveli." A két fiatal festőt is megdicséri az írás, Majlendot aprólékosnak, Bálintot n a g y v o n a l ú n a k tartja. Szabados r a j z t a n á r n a k nem kellett el ismerés, mert nem is t a r t o z o t t szervesen a fiatalok csoportjához. A k i állítás tehát megvolt, s az u t ó k o r csak eléggé felületesen ismeri jelen tőségét. A z igazság az, hogy nem foglalkoztunk vele eleget, és nem k í sértük végig az ott jelentkező fiatalok további életét, működését. E z utóbbi főleg a festőkre v o n a t k o z i k , akik ma is Zentán élnek, és fes-
tegetnek is, amatőrként. Szabados Gábor rajztanárról azt hallottuk, hogy a második világháború valamelyik gyűjtőtáborában fejezte be emberi és művészi sorsát. Nemrég viszont olyan hírt kaptunk, hogy túlélte a világégést, egyszer járt is Zentán, és egy magyarországi rokonnál húzó dott meg. Viszonylag sok képe van Zentán, bizonyára megérdemelt v o l na egy kiállítást. Tóth István 1937-ben került Budapestre. Elvégezte a képzőművészeti főiskolát, szobrász lett, és kezdtek fölfigyelni rá. 1948-ban ösztöndíjat kapott Rómába. Barátai megüzenték neki, hogy nem ajánlatos Pestre visszatérnie. Caracasba emigrált, és trópusi fákból faragott csodálatos színű szobrokat. Tizennégy év után Dél-Amerikából Észak-Amerikába költözött. Hollywoodban épített műtermes házat, és az 1934-ben ész lelt formaérzékkel készíti szobrait, melyek kicsiben is monumentálisnak hatnak. A zentai képtárban több alkotása van. Többször átrepülte az óceánt, hogy megnézze szülővárosát, itt élő testvéreit. Zenta nagyon fellelkesítette. Komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy haza költözik. Az elképzelés megható, csak éppen nehezen valósítható meg. Tamási Áronra kell gondolnunk, aki az élet értelmét abban látta, hogy az ember valahol otthon legyen. Sajnos, sokan vannak olyanok, akik nek egy igazi otthont sem adott a sors. Még egyszer vissza kell kanyarodnunk a harmincnégyes Hídhoz, hogy aztán többet mondjunk az egyik kiállítóról, Tóth Jóskáról. A z 6 sorsa korán befejeződött, amit tett az hozzáférhető, lemérhető. Schwarczer Gyula aggódik a fiatal tehetségek további sorsáért. í g y ír: „ H o g y mi lesz belőlük, azt senki sem tudhatja előre. A művészpálya rögös, s az élet nehézségei mellett még a művészettel, a formákkal, ki fejezésekkel is küzdelmet kell vívniuk, hogy csak egy lépést is tehesse nek előre. Ingyen semmit sem adnak. Itt is keresztül kell mászni a, mesebeli meredek üveghegyen. H o g y eljutnak-e a csúcsra, nem t u d j u k . . . A segélyre szorulók közül egyelőre Tóth Jóskának biztosított a közös ség megértése és szeretete . . . " Tóth József asztalossegéd, aki Zentából is főleg a Tisza-partot is merte, ott mozgott otthonosan, 1934 őszén Zágrábba utazott. A zentai ifjú csodálta a nagyvárost, ámulva nézte a múzeum műal kotásait. Elindult a Művészet felé, amit mindig nagybetűvel írt. Zág rábi napjaival levelein keresztül ismerkedünk meg. Legtöbbet egy nem rég elhunyt nagynéninek írt. A nagyváros sok mindent fölkínál neki, s ő hihetetlen lelkesedéssel és erővel gyűjti az élményeket, ismereteket. Tanulja a szobrászatot, párhuzamosan végzi a gimnáziumot, egy orvos nál az anatómiával ismerkedik, múzeumba jár. A professzorai kezdik felismerni tehetségét. Elsőéves korában színházi díszletdarabot bíznak rá, amit a negyedikesek nem tudtak megcsinálni, ö gyorsan kész lesz vele, amiért igazgatói dicséretben részesül. D e ennél több jó hírt nem hoznak a levelek. Ahol elindult, az „nagy út, hallatlan nagy, de mindegy, művész le szek még halálom percében sem mondok l e . . . " , közli elhatározását
egyik levelében. E z t be is t a r t o t t a , de arra nem gondolt, hogy az a perc rohamosan közeledik. A kiállításon eladott szobrok árából meg az a d o m á n y o k b ó l össze gyűlt pénz elfogyott. Szobája fűtetlen volt, ruhája vékony. J o b b t á p lálkozás kellett volna a legyengült szervezetnek, de nem volt miből. Így vigasztalódott: „ N e m baj, ha n a p o n t a egyszer eszünk, lehet, hogy még ehetünk négyszer i s . . . " K e z d t e nagyon elhagyatottnak érezni magát, h i á n y z o t t neki a szülői h á z és a Tisza-part. „ I t t e n a n n y i r a ide gennek érzem magam, ebben a kis műteremben, hogy ha ez a J á n o s bácsi, a szolga nem volna, hát nagyon rossz volna . . . Ő a legjobb ba r á t o m és m á r sokat l e r a j z o l t a m . . . " Ez is levélrészlet. A maga n y o m o rúságán kívül kezdenek ránehezedni a nagyváros árnyékai is. Eljut a megállapításig, hogy „azért o d a h a z a jobb volt, mint ebben a bűzös v á rosban, nem bírom nézni, hogy mennyi munkanélküli nyomorog és éhe zik, t u r k á l n a k a szemétben, a piszokban, amit az utcára kitesznek . . . " A szociális problémák iránti érdeklődést otthonról hozta, s most k ö zelről l á t h a t t a a nagyváros n y o m o r á t és a közeli fényes hotelt mint kontrasztot. Élményeit rajzolgatja, mert a n y a g r a m á r nincs pénze. Pedig nagyon szeretne dolgozni. „ A m i k o r megláttam a M ú z e u m o t hazajöttem és az összes rajzaimat eltéptem, mert láttam, hogy semmit sem t u d o k . . . " Így vélekedik tehát előbbi m u n k á i r ó l . M i n d e n t be a k a r t hozni, m i n t h a csak érezte volna, hogy erre kevés ideje v a n . Izületi gyulladása elhatalmasodott, és kikezdte a szívét. M á r Z á g r á b ban is hosszú időt töltött ágyban. „ M á r r á u n t a m feküdni, de muszáj, és mindig jegelem a szívemet, m á r odafagy, alig v á r o m , hogy fölkel hessek, inkább éjjel is dolgozni, mint betegnek lenni." Szörnyű álla p o t b a n lehetett. Z e n t á r a m á r csak az á r n y é k a érkezett. A z édesanyja konyhájában feküdt egy hónapig. Rajzolgatni próbált, de m á r az is nehezére esett. Többször le a k a r t a rajzolni a szomszédgyereket, de nem bírta. A házba bejáró gyerekek, Jóska „régi b a r á t a i " aggodalommal látták a h á r o m orvost megérkezni meg elmenni. Egy titokzatos szó, a „ k o n z í l i u m " r ö p pent a levegőbe. Ebbe az ismeretlen szóba k a p a s z k o d t a k , akik Jóskát ismerték. A z t á n minden reményt eloszlatott a gyászjelentés, mely tu d a t t a , hogy T ó t h József 1935. június 10-én, este 10 órakor, életének 19. évében visszaadta lelkét „teremtőjének". I t t aztán több évtizeddel ké sőbb is megállt az ember, és megdöbbenve hallgat, vagy azt kérdezi, hogy mit kezd a teremtő egy alig tizenkilenc éves lélekkel. Június 12-én fekete keretes újságcikk jelent meg, „ A H í d fiataljai" tették közzé. N e m régen k ö z ö l t ü k , ezért most csak egy részét emeljük ki. „ A halászok, napszámosok, s a Tisza népének szoborkrónikása el hallgatott, a földi nyomorúság helyett az angyalokat mintázza. Mi itt m a r a d t u n k , de hisszük, hogy T ó t h Jóska nem halt meg. Emléke, esz méje a miénk, akik visszavárjuk, emlékünkbe zárjuk s szeretetével sze retjük a Tisza krónikás nélkül m a r a d t szegény népét."
Jóska szelleme sokáig ott lengett az édesanyja h á z á b a n . O t t v o l t a k a szobrok is: a szobában, a v e r a n d á n , sőt a virágos kertben is. Ezeket sokáig nem vette számba senki. 1969-ben került szóba a F o r u m b a n , hogy ki kellene egy monográfiát adni, de sokan nem hittek a b b a n , hogy ehhez elegendő anyagot lehet találni. Megindult tehát a felkuta tás és a begyűjtés. E z u t á n következett a válogatás és a bevezető szöveg írása, amit Szeli István vállalt. 1970-ben jelent meg a k i a d ó v á l l a l a t n a k egyiik legjobb monográfiája. Két évvel később ünnepelte a zentai Művésztelep a huszadik évfor dulóját. A z egész év a jubileum szellemében zajlott le, és több rendez vény volt. E k k o r került sor először a teljes T ó t h József anyag bemu tatására. A katalógusba 19 mű került, de egy Krisztus-fejet az utolsó pillanatban hozott be a nagybácsi, akinél Jóska az asztalos mesterséget tanulta. Tehát 20 m u n k á t t u d t u n k kiállítani. A két évvel előbb meg jelent monográfia viszont 30 művet t a r t a l m a z . A különbség abból a d ó dik, hogy a szobrok és d o m b o r m ű v e k egy része külföldön, illetve is meretlen helyen volt, de rendelkeztünk fényképpel. Mident egybevetve eredetiben vagy fényképen harminc m u n k á j á t ismerjük. Ezekről szól h a t u n k tehát. D e ne felejtsük el, hogy T ó t h Jóska nem volt 19 éves, amikor meghalt, s az utolsó nem egész egy évet Zágrábban töltötte. A Zentán fellelt m u n k á i tehát 18 éves koráig készültek. A szokások szerint életműről tehát nem beszélhetünk. A h h o z legalább egy szűk emberöltőt kellett volna élnie. Viszont T ó t h József mint te hetséges szobrász és nagy ígéret jelen van nemcsak Zenta hanem a Vajdaság művelődési életében is. A z életmű fogalmát kell itt némileg korrigálnunk, s T ó t h Jóska művészvilága máris megközelíthető. K o r á n kezdett dolgozni. Talán még pontosabban azt kellene mon d a n u n k , hogy korán kezdett rajzolni és faragni, mert számára az nem m u n k a , h a n e m belső kényszer által k i v á l t o t t tevékenység volt. Amit tett, élvezettel tette. L á t t u k nevetve rajzolni és követ faragni. A z u t ó b binál azt is élvezte, hogy a gyerek nézőközönség nem mert közel menni, mert r ö p k ö d t e k a k ő d a r a b o k . Ú g y t ű n t , és több évtized után is úgy m a r a d t meg emlékként, hogy Jóska játszott, a maga és környezetének szórakozására. Persze, komoly játék volt ez. A z ifjú tehetség világa nem túl nagy volt, de azt jól ismerte. O t t volt a család, az utca és a Tisza-part. Első m u n k á i csak a közeli világ alakjait rögzítik p a p í r r a , fába, kőbe. J ó megfigyelő volt, és igyekezett hűen visszaadni a l á t o t t a k a t . Ez azonban egy kissé felületes megállapítás. A z egészen kezdeti domborműveken ugyan látjuk a valóság ábrázolá sának szándékát, a művészi fegyelmet, de ilyen nyugodtságot összesen két d o m b o r m ű sugall. Fegyelmezettsége később is jelentkezik, de m á r magasabb szinten. T ö b b Krisztus-fejet készített, és mindegyiket jól k i m u n k á l t a , m e g m u t a t v a meglepően magas mesterségbeli tudását. K ü l ö nösebb élményt itt nem is t a p a s z t a l h a t u n k , hiszen csak a visszaemléke zés, a valahol látott mű inspirálta. A megközelítés tehát higgadt, ami nem alaptulajdonsága. Időrendben bizonyára a Munkás című mellszob-
ra, az Ülő nő és a Talicskázó című d o m b o r m ű következett. Ezeknél még jelen v a n az előbb említett fegyelem, a látott vagy közvetett élmény tisztelete, a hűségre való törekvés. D e közben kezd m á r felszabadulni. A z Ülő nőt meg kell komponálni, m o z d u l a t o t kell neki adni, és ez sok kal több, mint a műtermi beállítás. A TalicskázónÁl kissé naivan h a t nak a háttérben elhelyezett épületek és gyárkémények, de a talicskázó férfi mozdulata jó megfigyelésre utal. Magasabb szinten, biztosabb kézzel készülnek az egész figurák és a többalakos kompozíciók. A z előbbiek közül a Barátra., a Munkásra és a Csavargóra gondolunk. A fegyelmet itt m á r felváltja a biztosabb vé sőkezelés, a nagyvonalúság, az alak m o z d u l a t á n a k jó rögzítése, a k a r a k t e r kifejezése a m o z d u l a t o n keresztül. A legstatikusabb figurája, a Barát is belső feszültséggel telített. A m o z d u l a t p i l l a n a t á n a k megörökí tésében viszont legmesszebbre a Labdarúgó megformlásánál jutott. L á tásmódját és művészi készségét, véleményünk szerint, a többalakos d o m b o r m ű v e k szemléltetik, magas szinten. A Hajóhúzók alakjainak megformálása, kompozícióba állítása és egy célba való irányítása nem kis adottságra utal. A n y u g o d t a b b n a k tűnő kompozíción, a Halászokon a megfigyelt valóság és a saját világ ötvözete jelenik meg. Mennyire egyensúlyban tudja tartani az öt figurát, akik közül mindegyik a maga munkáját végzi. S végül meg kell említeni az Anya halott gyermekével című d o m b o r m ű v e t . I t t nem volt közvetlen élmény, mint a Halászok nál, s talán ezért nem kötötte meg semmi a kezét. A d o m b o r m ű egy a n y á t ábrázol, akinek arca görcsbe rándul, s kezében tartja gyermekét, aki élettelen tárggyá v á l t o z o t t . A n a t ó m i a i torzítással fejezi ki az a n y a fájdalmát. O l y a n a kompozíció, hogy ismert művészek S t a b a t Materjét juttatja eszünkbe. T ó t h Jóska művei nagy tehetségről, de u g y a n a k k o r nagyfokú, szinte gyermekes naivságról tanúskodnak. Művészi hajlama, adottsága kiemeli a környezetéből, de állandó kapcsolatban áll a Tisza-part lakóival, fel nőttekkel és gyerekekkel. H a azt mondjuk, hogy T ó t h Jóska krónikása volt a T i s z a - p a r t n a k , a k k o r azt is hozzá kell tennünk, hogy itt az em berek félig reális, félig lebegő világban éltek. A környezet és a szülői ház kissé meseszerű világa teremthetett ilyen alkatú embert. A T ó t h h á z b a n ugyanis n a g y volt a képzelőerő. A kéményben fütyülő szelek messze röpítették a szomszéd gyerekek képzeletét. Jóska édesanyjának a meséi a d t á k a s z á r n y a k a t a röpüléshez. A Tisza-parton nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is g y a k r a n emelkedtek a képzelet vilá gába. Így k ö n n y e b b volt elviselni a kegyetlen valóságot. 1971-ben Z e n t a Község Képviselő-testületének elnöke levelet k a p o t t Urbachból, Németországból. A z ott élő Thiel T ó t h M a r g i t értesítette arról, hogy képgyűjteményének jó részét szülővárosának kívánja a d o mányozni, s kéri, hogy a gyűjteményt T ó t h József A l a p í t v á n y n a k ne vezzék. T ó t h M a r g i t így a k a r m a r a d a n d ó emléket állítani fiatalon el hunyt öccsének. A város az a l a p í t v á n y t létrehozta, és a m ú z e u m r a bízta. Még abban az évben bizottság ment ki Németországba, hogy lel-
tárt készítsen a művekről. Valamivel később megérkezett Z e n t á r a 253 kép. Azóta a gyűjtemény több mint 300 alkotásra nőtt. A T ó t h József A l a p í t v á n y k é p a n y a g á t egyébként vajdasági festők képei alkotják. A z alapító fŐleg a Zentai Művésztelepre járó művésze ket ismeri, s tőlük vásárolta a képeket. A művésztelepnek természetesen külön gyűjteménye is v a n , de az a d o m á n n y a l ez csaknem kétszere sére nőtt. A H í d körül csoportosulóknak h a t á r o z o t t elképzeléseik lehettek 1934ben, amikor megnyitották a zentai kiállítást. Lehet, hogy az események nem pontosan úgy alakultak, ahogyan elképzelték. Valami azonban mégis történt ötven esztendő alatt.
Rezime H i d - o v a izložba 1934. godine u Senti Prilikom pokretanja časopisa kulturni život naših gradova je bio anemi čan. Ipak oni ljudi koji su stvorili kulturni pokret, i organ pokreta tj. H I D , morali su se osloniti na naprednu omladinu ovih gradova. Časopis je iz sva kog većeg mesta imao člana redakcije. Dopisnik iz Subotice, Tóth Bagi Ist ván već u prvom broju objavljuje članak o važnosti pronalaženja mladih ta lenata. Kao primer ističe Ivana Meštrovića. Slično počinje sudbina mladog učenika stolarskog zanata, Tóth Józsefa u Senti. Tu je završio četiri razreda osnovne škole i učio zanat. Rano je po čeo da crta i vaja, te je rano i pronalažen. Prvi broj Hid-a je objavljen meseca maja, a avgusta njegovi saradnici organizuju izložbu mladih talenata u Senti. Prikazuju 63 radova od tri slikara i dva vajara. Izložba je u svakom po gledu uspela. Od prodatih radova i od dobrovoljnih priloga Tóth József iste jeseni od lazi u Zagreb da uči vajarstvo pored Meštrovića. Drugi vajar, Tóth István počinje studije u Budimpešti 1937. godine, a slikari ostaju amateri. Tóth József se nalazi u velegradu. Uči vajarstvo, paralelno želi da završi gimnaziju, kod jednog lekara se upoznaje sa anatomijom. Ali ga iscrpljuje već prva zima. Stanuje u hladnoj sobi, jede dnevno jedanput a nema novaca za materijal. Može samo da crta, a model pronalazi na ulici, bira one koji traže otpatke u kantama za smeće. Ubrzo upoznaje senke velikog grada. Sve je slabiji, jer je ozbiljno bolestan, upala zglobova oslabi srce i mora da leži. Posle manje od godinu dana dolazi kući. Mesec dana pokušava da crta u krevetu. Umire 10. juna 1935. godine, kada nije navršio ni 19 godina života. Njegovo stvaralaštvo nije veliko. Ostavio je oko trideset radova, ali ovi nas lako ubeđuju da smo izgubili velikog talenta. Naročito su mu vredne drvene figure i reljefi sa više figura. Forum je 1970. godine izdao njegovu monografiju. Umetnička kolonija u Senti 1972. godine, povodom 20-godišnjeg jubileja, organizovala je prvu kompletnu izložbu od njegovih radova. 1971. godine njegova sestra, Thiel Tóth Margit, koja živi u Nemačkoj, osno-
vala je Fond Tóth József. Fond ima 300 eksponata, radova umetnika iz Voj vodine. Organizatori izložbe u Senti 1934. godine su imali jasne ciljeve. Verovatno se nije sve ostvarilo, ali se neko dogodilo za 50 godina.
Summary
Híd-exhibition in 1934 at Senta At the time of starting the journal, the cultural life of our towns was anemic. Still the leaders of cultural movement and the creators of Hid (the organ of this movement) had to rely on the avant-garde youth of these towns. The members of the journal's editorial board were from the towns. The correspondent from Subotica, István Tóth Bagi has published an article in the first issue, on the importance of searching for young talents. He mentioned Ivan Mestrovii as an example. That is how young carpenter József Tóth started his career in Senta. He had finished four years of elementary school and has learned vocation after. He started to drawn and sculpture quite early so he was discovered early, too. The first issue of Hid was published in May, and it's staff members organi zed an exhibition for young talents in Senta. 63 works were displayed by three painters and two sculptors. The exhibition was a success by all means. With the money raised by selling some works and from the donations József Tóth left for Zagreb to study sculpturing at MeStrovic. The other sculptor István Tóth begins hi studies at Budapest in 1937, while the pain ters stay amateurs. József Tóth found himself in a city. Studied sculpturing and tried to fi nish high-school at the same time. Got to know some about anathomy from a doctor. The first winter exhausted him. He lived in a cold apartment, ate once a day and had no money for materials. The only thing he could do was to draw, finding models on the street, those who were looking for food in the garbage-cans. He got to know the shadows of the citylife, soon. He be came weeker and weeker, suffered from inflamation of joints, heart troubles so had to lay in bed. Not more then a year later he returned home. For a month he tried do draw laying in bed. Died on the 1 0 of June 1935, at the age less then 19. His creativity is not big. Left us about 30 works, which convince us that we've lost a great talent. His wooden figures are the most valuable. Forum has published his monography in 1970. The art colony of Senta organized a complete exhibition of his works on the 2 0 anniversary in 1972. In 1971 his sister Margit Thiel Tóth, who lives in Germany established the József Tóth Fund. It contents 300 pieces in it's collection, done by ar tists of Vojvodina. The organizators of the „Exhibition 34" in Senta had determined the aims of the manifestation. Those haven't all come true but something certainly has happened for the past 50 years. th
t h
