TrefortUtca. A tartalomból. Boldog karácsonyt és sikeres új évet kívánunk diáknak, tanárnak!

TrefortUtca

Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola lapja

2005. DECEMBER • 2. SZÁM

A tartalomból Trefort-napi visszhangok Kelekótya Hapcitüsszentés Ideális tanár - ideális diák Interjú Krupp József tanárjelölttel Szalagavató lesz...

Ára: 120 Ft, vagyis drágább, mint a múltkor, de ez most 20 oldal, és a címlap is szebb.

Boldog karácsonyt és sikeres új évet kívánunk diáknak, tanárnak!

Szöget karácsonyra? RÉTALLÉR ANDI

Te mit érzel, amikor valaki kimondja a szót: karácsony? Sokak számára az ünnep kínlódás, hiszen ha összeszámoljuk, mennyi ajándékot kell vegyünk hány embernek, ez elképzelhetetlennek tűnik ilyen rövid időn belül. De legtöbbek számára ez nem kínszenvedést jelent, hanem örömöt. Örömöt, akár csak aprócskát is... Egy kisgyerek arcán a boldogság; amikor az emberek orra kipirosodik a hidegtől; amikor az utcán feltűnnek a karácsonyi díszek; amikor látszik a leheletünk... Csupa szép dolog, hiszen a karácsonynak erről kell szólnia. Aki ezt átélte, az tudja, miről beszélek. Márpedig minden embernek volt már része karácsonyban... Karácsonykor, szenteste sétálok. Be-bekukucskálok az ablakokon, szeretem látni az emberek arcán a boldogságot. Ki nem? Van, ahol a fa alatt csak egyetlen ajándék van, de mindenki tudja, hogy nem a mennyiség a fontos, hanem a szándék. Amikor még kicsi voltam, egyszer édesapám születésnapja igencsak vészesen közeledett. Állandóan azon törtem a fejem, mit is vehetnék neki, de semmi ötletem nem volt. Bevallom, egész nap szóba se álltam senkivel, annyira magamba temetkeztem. Nem tudtam, mi lesz, hogyha nincsen semmi ajándékom a számára... Ám egy verőfényes keddi délelőtt a varázs megtört. A bölcsivel kirándulni mentünk a János-hegyre. Én útközben csak bámultam magam elé, mint az elmúlt napokban, mígnem valaki elém rúgott egy szöget, és beugrott: nekem pont erre volt szükségem! Egy szög nagyszerű ajándék az én állandóan barkácsoló apukámnak! Azért ne felejtsük el, hány éves is voltam... Ezzel persze megoldódott minden gondom, láttam apát mosolyogni az én kedves kis rozsdás szögemen, ami nagyon jó érzés volt. Tehát most se legyünk vaksik! Vegyük észre, ha valaki valami kincset rúg elénk, még ha nem is jó szándékból! Lehet, hogy idén szüleink egy doboz csavarnak örülnének?!

Aktuális

Trefort-napi visszhangok „Nálunk kollektív vezetés van...”

Beszélgetés Kiss Csilla tanárnővel, a Trefort-nap egyik szervezőjével VARGA LILI

Az idei Trefort-nap is érdekesen zajlott le. A diákok most is, mint minden évben, rengeteg előadásra látogathattak el, hogy a legkülönbözőbb témákról szerezhessenek újabb információkat. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, komoly előkészületekre volt szükség. Erről Kiss Csilla tanárnőt kérdeztük, aki egyik fontos tagja volt a szervezőbizottságnak. Ráadásul ő maga is érdekes előadást tartott a divat történetéről. –Biztosan nagy szervezést igényelt, hogy ennyi rengeteg program legyen. Kik vettek még részt a munkában? – A három 12-es osztályfőnökre hárult ez a feladat. Elsősorban Szénásiné Steiner Rita tanárnőt illeti a köszönet, ő dolgozott a legtöbbet azon, hogy jól sikerüljön ez a rendezvény. –Mi alapján döntöttek egyes előadók mellett? Mi volt a szisztéma? Inkább ismerőseik közül próbáltak érdekes előadókat válogatni, vagy a témához kerestek jó előadót? –Nehéz feladat lenne,ha mindig az aktuális szervezőknek kellene ilyen sok előadót találniuk! A szervezők mindig a munkaközösségeket kérik fel, hogy saját szakterületükről

hívjanak előadókat. Természetesen ilyenkor az ember a saját ismerősei között kezd el keresgélni elsősorban. Úgy érzem, jól bevált az a kezdeményezésünk, hogy a trefortos tanárok is tartsanak előadásokat. Ezen kívül volt olyan előadónk, akit diák kért fel, és nagyon jó volt látni, hogy tanárjelöltek, sőt diákok is vállaltak szereplést. –Nagyon sok munkájuk lehetett mindezzel. Mennyi időt vett igénybe a szervezés?

2

–Tulajdonképpen több hetet, de ez persze nem jelenti azt, hogy ezen idő alatt csak ezzel foglalkoztunk. Hosszabb ideig tartott, amíg kiderült, hogy végül is kik lesznek az előadók, ezután kellett megcsinálni az idő- és terembeosztást. –Hogyan dolgoznak ilyenkor? Egyedül vagy csapatban? –Mi, a három 12-es ofő mindig azt mondjuk: nálunk kollektív vezetés van. Az évfolyamra háruló feladatokat eddig is közösen oldottuk meg. –Mi talán egy helyen éreztük a szervezés hiányát: a diákoknak három előadáson kellett részt venniük, és hivatalosan mégsem hagyhatták el az iskolát háromnegyed kettő előtt. Erről mi a véleménye? –Az iskola háromnegyed kettőig (illetve a tanítás végéig) vállal felelősséget a diákokért, ezért a szülők tudta nélkül nem engedhetünk ki senkit előbb. Valószínűleg ez idén azért is okozott nagyobb problémát, mert nem voltak délutáni programok, nem volt teaház. És persze az is jó lett volna, ha a diákok is kihasználják a Trefortnapot, ami tudományos diáknap is, és beülnek az utolsó sáv programjaira. –Ön volt valamilyen előadáson? Ha igen, hogy tetszett? –Sajnos nem, mivel menet közben is akadt még szervezéssel kapcsolatos dolgunk, illetve amint már említettétek, én is tartottam előadást az egyik sávban. –És így utólag visszatekintve elégedett a Tanárnő a végeredménnyel? Mik a tapasztalatai? Minden jól sikerült, vagy van min javítani az elkövetkező években? –Javítani való mindig akad! De úgy érzem, sikerült színvonalas programot összeállítani, sok érdekes embert meghívni. Jó lenne, ha az elkövetkező években is sok tanári előadás lenne, és nagyon örülnék neki, ha a diákok is aktivizálnák magukat, hiszen köztetek is sokan vannak, akik kedvenc témájukról, hobbijukról érdekes előadásokat tudnának tartani. És ahogy már mondtam: hiányzott a délutáni program, ezen pedig a diákság tudna javítani, hiszen ennek a megszervezése a ti feladatotok. –Nagyon köszönjük. Reméljük, jövőre is sikerül ilyen színes programot összeállítani, és lesznek majd délután kulturális és sportprogramok is.

2005. december • TrefortUtca

Aktuális Mit láttam a Trefort-napon? VIRÁG LAURA

A Trefort-napok 15-20 éves hagyományra tekint vissza iskolánkban; az iskolai diákjai és tanárai ragaszkodnak is hozzá. Ez végül is érthető, az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendett ez az esemény. A legnagyobb sikert vitathatatlanul a bentalvás aratta (azon belül is a 24 órás kosár), bár az előadások is mindig (legtöbbször…) jól sikerültek. A másnapi, egész éjszakás virrasztás utáni kóválygás viszont általában kissé lapos volt, de ezzel együtt is megérte bent aludni. Idén azonban kénytelenek voltunk lemondani kedvenc részünkről: nem volt bentalvás, ami elég nagy felháborodást keltett, mert így a kosár is elmaradt. A DÖK viszont megígérte, hogy tavasszal összedob egy bentalvós programot, ami mindenkit kárpótolni fog. De a vezetőség most is próbált kárpótolni: elég színvonalas előadásokat szerveztek, s bár némelyikre volt panasz, szerintem összességében jól sikerült a dolog. Én két előadáson voltam, azokról tudok beszámolni: az egyik, a „Magyarország egy külföldi szemével” nevezetű, kicsit meglepett. Először is nem gondoltam volna, hogy sikerül olyan külföldit keríteni, aki szinte tökéletesen beszél magyarul, másrészt pedig azt hittem, felszínesebb témákról és általánosságokról lesz szó. Ehhez képest összehasonlítottuk a magyar és az amerikai oktatási rendszert, szó volt életmódról, politikáról és hasonlókról. A másik előadás a kutyás volt. Személy szerint a

kedvencem, egy barátnőm és a nővére tartották. Siska Dóra meglepően sokat tud a kutyákról és jól elő tudja adni, és én tudom, hogy Vera is nagyon sokat tud, de ő most nem adta elő. De én tudom, hogy tudta volna és a számítógépet jól kezelte. Összességében tehát nem sok panasz lehet a Trefortnapra (azon kívül, hogy idén nem Trefort-napok volt...). Bár a hangulata nekem kicsit rohanósnak tűnt. Úgy tűnt, hogy mindannyian gyorsan túl akarunk lenni az előadáson, aztán sprint haza, hiányzott a szokásos hangulat, de nem baj, majd tavasszal…

A DÖK hírei

Közzéteszi: Weiszburg Zsuzsi

Idén a tantestület úgy döntött, hogy a Trefort-nap egy napot fog elvenni a kötelező tanítási napokból. Hiszen, ha két napot tennének kötelezővé, akkor valamikor azt a napot le kellene dolgoznunk. Azt mondták, ha a diákönkormányzat megcsinálja, lehet 24 órás kosár, de úgy, hogy a szombati nap nem kötelező. Természetesen -a hagyományokhoz hívenszerettük volna idén is megszervezni a kosarat, de arra gondoltunk, hogy így szombat reggel hazamenne mindenki, és a kosár végére nem maradna senki (ahogy azt az elmúlt években is tapasztaltuk). De akkor jött egy remek javaslat, hogy 2005 perces rendezvényt szervezzünk, ami két idősávra bontva kb. 17 óra. Ebben a két idősávban gondoltuk, hogy kosárlabda, foci, felolvasás és filmklub menjen párhuzamosan péntek délutántól, szombat reggelig. És így ki is jön a 2005 perc. A másik probléma az volt, hogy mivel kössünk le titeket 1002 és fél percen keresztül. Mivel, a sport egyszerre csak 30 embert mozgat meg, és a felolvasás vagy filmklub sem többet, kellettek még programok, hogy a maradék 200 ember se unatkozzon. Sajnos a felolvasók is kevesen voltak, és egy ötlet volt összesen (egy teaház), így ezt a problémát nem sikerült megoldanunk. Ezért döntött úgy a diákönkormányzat, hogy ezt a rendezvényt átcsúsztatja tavaszra. Aztán hirtelen nagyon sok jó ötlet befutott, de már nem tudtuk volna megvalósítani őket. Nagyon sok felháborodás volt ebből a diákok részéről, ami jó, mert azok, akik felháborodtak, biztos eljönnek tavasszal. A diákönkormányzat nagyon sokat tanult ebből az esetből, ez újra életet lehelt az igazi aktív DÖK-be. Az ötletek megvannak, a hely megvan, az időpont megvan, Ti megvagytok: Tavasszal 2005 perces “sport-kultúra” napok a suliban!!!

TrefortUtca • 2005. december

3

Aktuális

A három T korszaka

Beatzene a hatvanas-nyolcvanas évek Magyarországán STUBNYA BENCE, LAKATOS LEVENTE, TAMÁS RÉKA

Érdekes előadást hallgathattunk meg Csatári Bence tanár úr prezentálásában a Trefort-napon. Elsősorban a beatzene magyar vonatkozásait taglalta, bár a cím alapján arra számíthattunk, hogy megemlíti a Beatles-t és más külföldi zenekarokat is. Csatári tanár úr beszélt a beatzene gyökereiről, hallhattunk Elvis Presley néhány szolidaritáskoncertjéről, amit 1956 után rendezett. Bővebben a Metró, az Illés és az Omega együttesekről hallhattunk a három T korszakában (tiltás, tűrés, támogatás). Ma már készpénznek vesszük, hogy kedvünk szerint mondhatunk vagy publikálhatunk szinte bármit. Az akkori időkben viszont minden zenekarnak be kellett jegyeztetnie magát egy művelődési házban, és be kellett nyújtania szövegeit cenzúrára. A diktatúra későbbi éveiben már nem vették olyan komolyan a cenzúrát, és elnézték, hogy beépített ügynökeik (akik gyakran a zenekar tagjai voltak) semmitmondó jelentéseket adtak le. Bár akadtak olyan zenekarok, amelyeket a rendszer kifejezetten támogatott, például Zoránék, akik a tévében nyilvánosan vágatták le a hajukat. Az előadáson szó volt még Bródy Jánosról is, akit nem engedték zenélni, mert az akkori rendszer úgy vélte, hogy rendszerellenes megnyilvánulásai voltak. Jellegzetes példája ennek az, amikor egy miskolci koncert alkalmával sok kószáló, helyi fiatalt a rendőrség bezárt egy közeli tornaterembe. Ezután Bródy megköszönte a rendőröknek, hogy szállást adtak ennyi csellengő rajongónak. Ezt a megjegyzést nem vették jó néven a rendőrség tagjai, és súlyos pénzbüntetést (10000 Ft) róttak ki rá. Ez akkor egy félévi fizetés volt, ráadásul nem engedték, hogy Bródy Pesten koncertezzen, sőt hogy egyáltalán elhagyja a várost. Ekkor tett szert nagy népszerűségre az Illés zenekar vidéken. A későbbi időkből a Beatricéről hallhattunk, ezen belül Nagy Feró és a rendszer csatározásairól. Az előadás második részében – sokak örömére – zenét hallgathattunk. Ezzel kapcsolatban szeretnénk az emberiség tudomására hozni, hogy a „Ha én rózsa volnék” kezdetű dal nem egy közhelyes, nyálas, tábortűzi nóta, hanem abban az időben igazi lázadó himnusznak számított és aktuálpolitikai jelentése volt. Ezúton szeretnénk megköszönni Csatári Bencének a dinamikus és lelkes előadást, amely során értékes új információkat kaptunk a hatvanas, hetvenes évek beatzenéjéről.

Csatári tanár úr magyaráz

4

2005. december • TrefortUtca

Aktuális

Szalagavató bálra készülünk... A szalagavató időpontja: 2005. december 16. Helyszín: Körcsarnok, a Dózsa György út és az Ifjúság útja sarkán. A szalagavató programja 17:30

Kapunyitás

17:55

Osztályképek vetítése

18:10

Szalagozás Igazgatói beszéd Jazzbalett (9. a) Hastánc (12. a) 11.A latin tánc 12.C meglepetéstánc 12.A és B közös meglepetéstánc Tanári tánc Ír sztepptánc (12. c) Harci bemutató (12. a) 12.A osztálytánc 12.B osztálytánc 12.C osztálytánc Osztályvideók (A, B, C) RSG (11. a) Rövid szünet Keringõ Keringõ ismétlés Keringős bál

22 óráig

Zenekarok Buli

Megpróbálkozhatsz azzal is, hogy egy olló segítségével a szaggatott vonal mentén kivágod innen ezt a jegyet. Sokkal jobban jársz azonban (példának okáért beengednek), ha a 11. b mozgóárusaitól, Varga György tanár úrtól vagy éppenséggel a helyszínen vásárolsz jegyet.

Bálusz planktónikusz

VARGA LILI, A PLANKTIMES TUDÓSÍTÓJA Nagy a sürgés-forgás Planktónia lakóinak körében, hiszen minden tisztességes planktonpolgár lelkesen készül a közelgő Öböl-bálra. Vannak persze néhányan, akik igyekeznek kivonni magukat a nehezebb munkák alól, de még ők is szorgosan dolgoznak az előkészületeken. Az Öböl-bál minden évben megrendezésre kerül Planktóniában, hiszen ekkor búcsúztatják a már-már felnőtté váló kisplanktonokat, akik hamarosan elhagyják az Öbölt és szerencsét próbálnak a nyílt óceánon. Mint mindig, az idén is műsort adnak a búcsúzók a bálon, ami remélhetőleg szórakoztatónak bizonyul majd minden planktóniai polgár számára. Ahhoz azonban, hogy a műsor méltó legyen a bál hírnevéhez, mindenkinek nagyon sok időt és energiát kell belefektetniük az előkészületekbe. Lázasan próbálják a táncokat, bemutatótókat, a leghíresebb plankton szabókkal készíttetik ruháikat és a legújabb plankton divat szerint készítik el frizuráikat. Mindez hatalmas erőfeszítések árán jöhet létre, ami jól megszervezett csapatmunkát igényel. Néha egy-egy plankton mérgesen vágja földhöz (vagy egy másik planktonhoz) alga-kalapját, hiszen a sok próba bizony némi idegességgel és veszekedéssel jár. Nem mindig olyan könnyű mindenki véleményét egyaránt figyelembe venni, így hát alkalmanként összezördülnek egymással. Azonban mindig hamar rájönnek, hogy nem lehet mindig minden úgy, ahogy ők szeretnék és hamar megbékélnek. A próbák mindig jó hangulatban telnek, még akkor is, ha már mindenki nagyon fáradt. A kisplanktonok három csoportba szerveződve adnak majd elő egy-egy táncot, ami remélhetőleg elnyeri majd a publikum tetszését. Lesz lányplankton-tánc, planktonharcbemutató és a bölcs tanító planktonok is remélhetőleg előrukkolnak valamilyen meglepetés planktontánccal. Remélhetőleg Planktónia minden díszes polgára ellátogat majd az Öböl-bálra. A bál szeretettel vár minden planktóniai és más öbölbeli érdeklődőt!



TrefortUtca • 2005. december

Ugye neked is van ilyened? Legyél ott te is!

5

Aktuális Első napok a Trefortban SZENTGYÖRGYI BÁLINT 7. B

2005. szeptember elsején harmincegyed magammal együtt elfoglaltam helyemet a Trefort Ágoston Gyakorlóiskola padjában, a 7. b osztályban. Néhány perccel nyolc óra előtt az osztályfőnökömmel kiegészülve indultunk el a Gólyavár felé. Megálltunk az ajtó előtt, és már kintről hallottam a helyét elfoglaló diáksereg iszonyatos zaját. A bevonulás után a hangszóróból neveinket hallhattuk. A „közönség” néha csak udvariasan tapsolt, néha egyenesen kifütyült minket. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy de jó lenne már néhány évvel idősebb lenni, hogy végre kívülállóként – és ami a még fontosabb – minden izgalom nélkül nézhessem végig a ceremóniát. Csak pár percig tudtam azonban ezen eltöprengeni, mert időközben reszkető mellkasomra került a trefortos jelvény és én is helyet foglalhattam a közönség soraiban. Az igazgató úr évnyitó beszéde és nemzeti himnuszunk után visszatértünk az azóta némileg barátságosabbnak tűnő osztálytermünkbe. Az osztályfőnökünk ott leíratta velünk az év fontosabb állomásait: Szeptember 23: Verébavatás.(Na, az mi lehet?) December 21: Néptánc fellépés. (Mi van?!) Február 15:Trefort-bál.(Olyan is van?) És így tovább….. Ezután szép lassan csordogálni kezdtek a hetek és elérkezett szeptember huszonharmadika. Erről a kora őszi napról a többségnek az őszi napéjegyenlőség jut eszébe, nekem mégis a verébavatás napjaként vésődött be. Az első feladatot az udvaron kellett elvégeznünk, azután pedig már rohantunk is a nyolcadikos kísérők nyomában. Sok szép és kevésbé szép emlékkel gazdagodva tértünk végül vissza az iskolába. Volt ott pelenkázás, ember homokba ásása, éneklés, de legfőképpen rohanás. A végén persze büszkén letettük a trefortos esküt, és egy nagy zsák süti (a második helyezést elérők jutalma) elfogyasztásával zártuk a napot.

Így írunk mi... WEISZBURG ZSUZSI Egy hideg novemberi kedden a Trefortot megszállta egy csomó kistermetű lény. Nagyon sokan voltak, úgyhogy beraktuk őket először az aulába. Nem tudtuk, mit csináljunk velük. Aztán gondoltuk, ne unatkozzanak: megmutatjuk nekik a Trefortot. Négy kis csapatra osztottuk őket, és utána nekivágtak az iskolának. Megnézték a folyosókat, a fontosabb helyeket, a tablókat, és sok szépet hallhattak a különféle nyelvekről, amiket itt tanulunk, a diákönkormányzatról és a nomád táborról.

6

Az év következő nagy „pillanata” az iskolanap volt. Az itteni feladatokat is jókedvvel és még nagyobb önbizalommal csináltuk végig, gondolván, hogy a Károlyi kerti pelenkázásnál rosszabb úgysem jöhet. A Moszkva tértől Normafáig tartó buszozásnál szinte csak vigyorgó arcokat lehetett látni. Amint leszálltunk a buszról, elkezdődtek a feladatok. Perneki tanárnővel leveleket kerestünk, Glatz tanár úr pedig „meglajhármászatott” minket. Eddig még minden jól ment, de aztán jött csak a neheze. Ahányan voltunk, annyiféleképpen értelmeztük az útleírást, ami többszöri eltévedést eredményezett. Csoportvezetői felsülésemet követően azonban végül célba értünk és előadtuk a Harry Potter és az azkabani fogolyból vett részletet, amihez egyik osztálytársamtól kölcsönvett életveszélyes svájci bicska segítségével vágtuk a fát, azaz a gallyat, amit faágaknak használtunk a díszletben. Ezután legalább egy órás séta következett a buszig, ami visszavitt minket a Moszkva térre. Sajnos ilyen napok azonban csak különleges alkalmakkor fordulnak elő. Ennek ellenére „rendes” hétköznapjaink sem éppen szürkék (legalábbis nem mindig). Reggel negyed nyolc körül, amikor beérek az iskolába, még csak néhány osztálytárs tanyázik bent. Csak később, fél nyolc körül kezd igazán zajlani az élet. Akkor indul ugyanis be a Trefort rádió. Ilyenkor általában egyszerre megy a leckemásolás, a tánc, a szekrénybe pakolás, a teremfoci (nem vicc!) és az egyszerű beszélgetés is. Egész nap ilyenkor a legjobb a hangulat, amit aztán a csengő szakít félbe. Idáig minden hétköznap ugyanúgy folyik le. Az igazi különbség az aznapi órákban mutatkozik meg. Tapasztalataim szerint az első két órában még mindenki élénk, aztán kezdődik csak a fáradás. A fáradtság, ami az ötödik-hatodik órában teljesedik ki és rombolja le a kezdeti jó kedvet, ami aztán újra beindul másnapra. És ez így megy hónapokon át, sőt remélhetőleg, nemsokára már mondhatjuk, hogy éveken át. Igazából ez egy szervezett dolog volt Kajmádi tanárnő és Csapodi tanár úr által. És utólag az is kiderült, hogy a kistermetű lények a jövőbeli 7. évfolyamosok lesznek a Trefortban…

Így írnak ők...

NYULASI BARBI ÉS KOVÁCS VIRÁG A Trefort nyílt napja nagyon tetszett. Jó volt, mert megmutatták az iskolát, a termeket. Beszéltek nekünk, hogy milyen lehetőségek vannak az iskolában, például: nyelvtanulás, kirándulások területén. Mi jól éreztük magunkat! Köszönjük, hogy csináltak nyílt napot! 2005. december • TrefortUtca

Aktuális

Konferenciaút Berlinben VIRÁG LAURA

Még szeptember közepén tudatta velünk Elekes tanárnő, hogy kilátásban van valami út Berlinbe, valamikor október végén. Elég ködös volt a dolog, de annyit tudtunk, hogy a British Council szervezi, a cím is nagyon jól hangzott: Animating English literature in English class, vagyis az angol irodalom használata az angol nyelvoktatásban. Nem nagyon tudtuk, mit takar ez, de komolyan hangzott, az tény. Örültünk a lehetőségnek, (meg a mínusz három nap sulinak), de azt nem tudhattuk, hogy ennyire nagy buli lesz. Merthogy az volt a javából. Az út előtt pár héttel bementünk a British Councilba a repülőjegyekért és egy kis megbeszélésre, és persze találkozni a magyar csoport másik – kisebb – részével (merthogy a hét fős csoportból négy fő trefortos volt, Herédi Julcsi 11.c, Erdélyi Fruzsi, úgyszintén, Rosner Dani 9.a és én, Virág Laura, ismételten 9.a). Mellesleg a fennmaradó három egyénből kettő Trefort szakközépes, tehát össz-vissz egy tag volt, aki teljesen trefortmentes. A nagy napon (október 25) reggel hatra (jobban mondva ki mikor) félálomban odavonszoltuk magunkat Ferihegy 2A-ra, bár nekem okozott némi gondot a megfelelő terminál induló részét megtalálni a hajnali kómámban, de végül meglett. Pár órával később már Berlinben próbáltunk taxit fogni (nem könnyű ám nyolc főnek), aztán még húsz perc, és már ott is voltunk a szálláson. Estefelé megérkezett az angol és a német csoport is, és kezdetét vette program. Először körülbelül úgy néztek egymásra (főleg a magyar csoportra) a különböző népek, mintha minimum a Zorg bolygóról származnánk (a németek, mint kiderült, azt sem tudták, hol vagyunk egy Európa-térképen, de végül jó sokat tanultak Magyarországról, arról gondoskodtunk). Kezdetben kissé csoportterápiára emlékeztetett a dolog, de utólag beláttuk, hogy a vezetőink – Georges (Zsorzs…) és Anya –pont ezzel fogták össze olyan jól a csapatot, ezért nőttünk úgy össze. Enélkül nem ment volna olyan gördülékenyen a munka. Én legalábbis úgy érzem, hogy eredményesen dolgozott a csoport. Nem csoda, hiszen a feladatok változatosak és kreatívak voltak. Volt köztük a komoly beszélgetéstől általunk kreált kisebb darabok eljátszásán keresztül a játékokig minden, és közben haladtunk rendesen. Sok kidolgozott ötlet és terv született a témával kapcsolatban, amiket aztán prezentáltunk is a tanárcsapatnak. Azt hiszem, elégedettek voltak velünk. A konferenciákon és csoportprogramokon kívül volt még berlini város- és múzeumnézés, felolvasóest az ottani British Councilban, és néhány erőtlen próbálkozás részünkről, hogy ezután kihasználjuk az egy óra szabadidőnket este tizenegykor, amikor minden zárva van… De számomra nem a sok konferencia vagy maga Berlin volt az út lényege, hanem hogy meglepően sok barátság született. Alig lehetett indulásnál elválasztani a csoportokat (sírtunk is rendesen, amikor a tanárok mégis kivitelezték a dolgot), de msn-en szinte mindenkivel tartjuk a kapcsolatot. Ezen kívül mindannyian legalább két angol és német városba vagyunk meghíva… Reméljük, látjuk még a csoportot…

A magyar csapat tagjai

TrefortUtca • 2005. december

7

Interjú

„Bele kell bújni a tanár szerepébe...” Beszélgetés Krupp József magyar-latin szakos tanárjelölttel WEISZBURG ZSUZSI

Milyen lehet tanárjelöltnek lenni a Trefortban? Az eldugott latin könyvtárban beszélgethettem Krupp József tanár úrral, aki már több ízben tanított iskolánkban, és nagyjából beavatott abba, hogy milyen sorsa van egy tanárjelöltnek. – Milyen szakon van az egyetemen? És miért? – Magyar, latin és ógörög szakon végeztem. A magyart azért választottam, mert mindig is érdekelt az irodalom, szerettem olvasni. Nagyon jó volt a magyartanárom is a középiskolában, ő is inspirált. Kellett egy másik szak is. Latinból jó voltam, latinversenyeken jól szerepeltem, így lett a latin a másik szakom. És latin szakosként ógörögöt is kellett tanulnom, amit nagyon megszerettem, ezért lettem ógörög szakos is. – Tanár akar lenni? – Szeretnék tanár lenni, és a Trefort ebben csak megerősített. – Akkor ezek szerint tetszett a tanár úrnak az iskola. – Igen, tetszett. Jó volt a légkör, az oktatás is. Van egy elég ronda kifejezés: „gyerekanyag”. Mármint ez körülírja, hogy milyen gyerekek járnak egy iskolába. És itt nagyon jó a „gyerekanyag”. És – bár ez sem szép kifejezés – a „tanáranyag” is nagyon jó. Akikkel megismerkedtem, mind nagyon felkészültek voltak. – Ezek a tanárok példaként szolgáltak a tanár úrnak, vagy inkább a saját módszereit szerette alkalmazni? – Három részből áll egy ilyen gyakorlat: Először van az előhospitálás, ilyenkor megnézi az ember, hogy mit csinálnak az órán, mit lehet elvárni, mennyit lehet haladni nagyjából és ez persze valamennyire mérvadó. A vezetőtanártól nagyon sok mindent lehet tanulni a hospitálás során, meg akor is, amikor már én tanítok, és az óráim után megbeszéljük a dolgokat. Persze a vezetőtanárt lehet példának tekinteni, de mindig a saját személyiségemmel voltam jelen az órákon. – Az óralátogatások hasznosak? – Természetesen nagyon fontos. Az ember megtanulja a diákok nevét, és átlátja, hogy milyen is a csoport. Megismerhetem, hogy melyik diák aktívabb, vagy kevésbé aktív. Mire tanítani kezdek, tudni fogom, hogy mire számítsak, adott esetben melyik diákot érdemes felszólítani. Ha egy diák csöndesebb, nem annyira szeret szerepelni, akkor nem fogom nagyon „zaklatni”, mert az a diáknak sem jó, meg az órát sem viszi feltétlenül előre. Azért is hasznos, mert ötleteket lehet meríteni. Én most

8

tanítottam először középiskolai csoportot (tavasszal magyart, most ősszel latint), és megtudtam, hogy milyen feladatokat érdemes adni a diákoknak. – A diákok hogyan viszonyulnak a tanárjelöltekhez? Kedvesek vagy inkább elutasítóak? – Én úgy érzem nagyon jó viszony alakult ki a diákjaimmal. Mindkét esetben úgy volt, hogy két-két csoportot tanítottam. Az elsőt hosszabb ideig, tíz órán keresztül, és utána tanítottam még egy csoportot négyöt órán át. Az volt a megfigyelésem, hogy akiket hosszú ideig tanítottam, azokkal jó viszonyom volt a magyarnál és a latinnál is. Volt ahhoz idő, hogy megismerkedjünk. A másik csoportnál pedig mindannyian tudtuk, hogy csak rövid ideig tanítom őket, ezért mélyebb kapcsolat nem alakult ki. Inkább felszínes maradt. Egyébként nagyon segítőkészek és figyelmesek voltak, különösen a vizsgatanításomon. Láttam, hogy nagyon igyekeznek, mert tudták, hogy ez nekem nagyon fontos. Nem volt senkivel sem nagyobb konfliktusom. Persze kisebbek voltak: például a jegyek. Többen is jöttek hozzám, hogy jobb jegyet adjak. Szerencsére ez nem az én felelősségem, mert nekem a vezetőtanárral együtt kell jegyet adnom. De általában ezek is megoldódtak, mert mondtam, hogy nem, nem adok jobbat.

– Fontosnak tartja, hogy a tanár-diák viszony személyes legyen? Mert sokan úgy gondolják, hogy ez egyáltalán nem fontos. – Ezt elengedhetetlennek tartom. Mindenféle emberi szituációba kerülök a diákokkal, és fontos, hogy ismerjem őket. A tanítás egy kicsit hasonlít a neveléshez. 2005. december • TrefortUtca

Úgyhogy ez akkor is fontos, ha csak tíz órát tart nekik az ember. Azokkal a tanárokkal, akikkel megismerkedtem, úgy vettem észre, hogy ők is fontosnak tartják ezt a kapcsolatot. – Az nem volt furcsa, hogy nem sokkal fiatalabb emberek „jó napot, tanár úrral” köszöntek? – Nyilván ez egy szerep is. Bele kell bújni a tanár szerepébe, hozzá kell szokni. Azért annyira nem volt furcsa, végül is 25 éves vagyok, és volt olyan csoport, akiknél több mint tíz évvel voltam idősebb. Az viszont nagyon furcsa volt, hogy felnőtt lányok, fiúk „csókolom”mal köszöntek. Ez kissé zavart. Kérdeztem Lenkefi tanárnőt, hogy ez piszkálódás-e, vagy ezzel mi a helyzet, szóval nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Végül is ilyenkor magáztam én is a diákot. Egyébként nem zavart, hogy csak egy pár évvel vagyok idősebb. És majd úgyis idővel ez a probléma eltűnik. – Volt valami, amitől esetleg szorongott, vagy volt valami gyenge pontja? – Hát az osztályzástól féltem meg a fegyelmezéstől. Attól féltem, hogy káosz lesz az órán. Volt egyébként az egyik általam rövid ideig tanított csoporttal, hogy egyszerűen nem tudtunk dolgozni. Volt egy idő, amikor a tanárnő beteg volt, és nem tudott bejönni az órákra. Többnyire jól sikerültek, de volt egy, amelyik kudarcba fulladt. Nem tudtam a gyerekekkel szót érteni. – Kit tartott ilyenkor hibásnak? A gyerekeket, vagy inkább saját magát?

Interjú

– Nyilván mindketten hibásak voltunk, hiszen kettőn áll a vásár. Az nagyon fontos, hogy az ember érdekes órát tartson, mert akkor odafigyelnek, és el tudom érni azt, hogy elfogadjanak tanárnak, és adott esetben engedelmeskedjenek nekem, még akkor is, ha az éppen nem tetszik nekik. De ezt néha nagyon nehéz elérni. Persze vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni és nem érdekesek. Az is számított azon a bizonyos órán, hogy csak pár órám volt velük, nem nagyon érdekeltem őket. Tudom, hogy én is hibás voltam, de őket is annak tartottam. Azt el kell mondanom, hogy úgy érzem, elég szabad ez az iskola. Ezt jó értelemben mondom. Vannak olyan helyek, ahol a gyerekek nem mernek megpisszeni sem, de ezt nem tartom jónak. Nyilván emberek vagyunk mindnyájan, el kell fogadni bizonyos dolgokat. – Volt-e olyan élménye a tanár úrnak, ami esetleg nagyon megmaradt? – Nagyon jó fogalmazásokat írtak nekem a tavalyi 7. b-sek. Meg a már elballagott tizenkettedikesekkel nagyon sok jó órám volt Esterházy Péterről, akit én is nagyon szeretek. A latin terén is volt olyan – amikor Ovidius szövegről beszélgettünk –, hogy láttam, hogy tényleg nagyon megérintette a diákokat a történet, pedig ráadásul egy nehéz szöveg volt, amit nehezen lehetett értelmezni. – Engem tanított a tanár úr, és úgy gondolom, nem kell sok ahhoz, hogy nagyon jó tanár legyen! Köszönöm a beszélgetést!

Ajánló A csokiparadicsom KÖNYVES-TÓTH ZSUZSI

Mikor beléptem az árkádok alatt megbúvó picike helyiségbe, megérintett a Csokoládé című film különleges hangulata. Kint zuhogott az eső, és már sötét volt. Pusztán a tény, hogy meleg és száraz helyre kerültem, felvidított. Bent kellemes, elvarázsolt zene szólt, és a vendégek jókedvűen beszélgettek. Látszott, hogy az összes bent ülő ember törzsvendég, szakértő figyelemmel élvezték a csokit (vagy éppen kávét), és a legkülönbözőbb témákról beszélgettek. A két pincérlány is ugyanúgy kivette a részét a társalgásból. Mint két ázott kutya,úgy ültünk a sarokban és hallgattuk a beszélgetést. Én közben szétnéztem egy kicsit: az egyik falat egészen beborította egy kertet ábrázoló festmény, és a többi falfelület sem maradt szabadon, hiszen az egész üzletet beborították a fényképek, plakátok, cikkek, sőt még Gombóc Artúrról is volt egy kép, amin épp csokit majszol. Nagyon nehéz volt a választás, hiszen annyiféle csoki, kávé, süti, bon-bon, üdítő és még ki tudja, mi volt

TrefortUtca • 2005. december

az étlapon. Végül feladva a nevekkel való küzdelmet, a hónap ajánlatánál maradtam: mézeskalácsos narancsos forró csoki. Mint azt később megtudtam, a legtöbb ember a chilis csoki miatt jár oda, amit egyszer én is kóstoltam – bár meg kell, hogy mondjam, nekem egy kicsit keserű volt és én nagyon édesszájú vagyok… A tulajdonosok arra törekedtek, hogy ne csak mint csokizó, hanem mint kávézó is működjön az üzlet. Ahogy én elnéztem, még több fajta kávé is volt, mint csoki. A kávék közül mindegyikből lehetett kérni koffeinmenteset is. Egy csoki ára 400 és 600 Ft kötött van, attól függően, hogy kis vagy nagy bögrét kérsz. A kávék árai is hasonlóak. Ez a kis eldugott üzlet egy udvarban van, a Károly körút 22. szám alatt (ha valakinek ez segít, a régi Kreatív Kincstárral szemben). Ha mész az utcán, látni fogsz egy táblát „Különleges csokoládék boltja” felirattal. A bolt honlapján bővebben is olvashatsz róla: www.chocolat.hu Mindenkinek jó csokizást!

9

Literatúra

Kelekótya Hapcitüsszentés TERJÉK ZSÓFI 11. A

A nap lemenőben volt. Fáradtan vánszorgott lefelé a horizonton álmos pírt varázsolva az égnek. A tenger végeláthatatlanul hullámzott. Más mozgás nem volt. A motonya hatalmas szemeivel elgondolkozva nézett maga elé, s közben egy dalocska végét dúdolta magában. – „Ihaj, csuhaj, és nem lesz semmi baj, úgy élj, úgy élj, hogy többé meg ne halj…” Folyton újra és újra ezt énekelte. Kétségbeesetten próbálkozott visszaemlékezni, hogy vajon mi is lehet a nóta eleje, de ez sehogy sem sikerült neki. Szomorkás hangulatban volt. A szavakat csak dallamtalanul motyogta maga elé. Valahogy nem értette, mi folyik körülötte. Sohasem érzett még ehhez hasonlót, de hiányzott neki, hogy beszélhessen valakivel. Pedig… Sosem beszélt senkivel. De most valahogy minden olyan más volt. Kellett volna neki valaki… Vagy valami. Bármi, amivel beszélgethet. Vagy bármi, amiből hangot csalhat ki. .. Egy gitár talán. Igen… Egy gitár megoldaná ezt a kétes, bizonytalan problémát. A gitározás mindig megnyugtatta. Olyankor, amikor gitározott, teljesen kikapcsolta magát. Akkor minden érzése ezé a nagyszerű hangszeré volt. A motonya most felállt és kinyújtóztatta apró kezeit. A dal még mindig ott motoszkált a fejében… Kezdett egy picit elege lenni belőle. Bebandzsított és prüszkölt egy nagyot. A következő pillanatban pedig hirtelen megpillantotta maga előtt a gitárt. – Nohát – gondolta. Ez meg hogy kerül ide? Hiszen az előbb még nem volt itt… - Meglepődve állt egy darabig és értetlenül bámulta a piciny hangszert. – Furcsa dolgok ezek… Ide kerülök egy baljósan süppedő helyre, olyan apró vagyok, akár egy gondolat, és… és prüszkölök egyet, és itt terem a gitárom, pedig bizton tudom, hogy nem volt nálam, amikor itt találtam magam… De hogy kerültem ide? És mi ez a hely? Miközben így elmélkedett magában, felemelte a homokból a gitárt és leporolta. Imádta ezt a hangszert. Elmosolyodott, kiválasztott egy alkalmas követ, leült rá, és játszani kezdett. Mindig nagy álma volt, hogy megtanuljon jól gitározni. Mert igaz, tudott valamit, nem tudott igazán jól játszani még. Egyetlen dalocskát tudott csak, azt viszont már nagyon szépen játszotta. „Ihaj, csuhaj és nem lesz semmi baj, úgy élj, úgy élj, hogy többé meg ne halj.” Sóhajtott egy nagyot. Gitározás közben sosem figyelt a világ gondjaira. Úgy játszott, ahogy épp a hangulatához illett, ahogy a lelke diktálta, mindig ugyanazt a dalt. A nap közben már rég lebukott s az apró motonya immár a csillagfényes éjben zenélt.

10

Szomorkás dallamát messze vitte a víz, s a szél. Valahol távol a tenger mélyén valaki felfigyelt a zenére. Egy kis hal kapkodva, kétségbeesetten úszott a hang iránya felé. Olyan rég várta már ezt a pillanatot! Úgy vágyott rá! Ez a dal! A lét zenéje, a létezők zenéje! Hősünk hirtelen felfigyelt… Mintha valami kis neszt hallott volna. Mi lehet? Hopp! Ott van! Ott van! Megpördült s a háta mögött megpillantotta a vízből izgatottan kikukucskáló halat. – Nohát! Miféle szerzet ez? – gondolta magában. A hal körbenézett, jól körülkémlelt, van-e valaki a közelben, majd hirtelen… Kiugrott a vízből, s íme, már a levegőben úszott. A motonya már végképp nem tudta mire vélni a helyzetet. Apró szíve majd’ kiugrott a helyéről, úgy zakatolt. Halálra váltan állt, és moccanni sem mert… Egész testében reszketett, a gitár kipottyant kis kezéből. Némán meredtek egymásra: ő meg a hal. – Na, mi van, csak nem félsz? – vigyorodott el a hal. Vidáman összecsapta két kis uszonyát, mintha tapsolna, és boldogan ficánkolva odaúszott a motonyához, s magához ölelte őt. Aztán gondolt egyet, megeresztett még egy vigyort, megrázta magát, s immár egy hegyes fülű apró figura lett belőle. A motonya pedig csak ámult és bámult. Még reszketni is elfelejtett, annyira lenyűgözte a mutatvány. Nem mert megszólalni… Hiszen… Sosem szólt még senkihez. – Te el sem tudod képzelni, mennyire örülök neked! – vigyorodott el a hal, aki immár nem volt hal formájú. – A nevem Kótya. Kótya vagyok, mondhatni Kelekótya… De inkább csak Kótya. Ha nem tévedek, te egy motonya vagy. Hallottam már rólatok, bizony. Apró társaság vagytok piciny piszeorral és hatalmas szemekkel. És persze sosem szólaltok meg. De tudom, te más vagy. Te szeretnél beszélni, és hallottad már a dalt. Tudom, hiszen az csalogatott ide engem. – mondta, s megajándékozta a motonyát egy újabb sugárzó mosollyal. Amolyan bíztató mosolya volt. Végtelenül kedves és bíztató mosolya, aminek láttán tudtad, hogy biztonságban vagy, és nem érhet baj. Igazán megnyerő mosoly volt. – Hm… te… én elnevezlek téged… Mondjuk 2005. december • TrefortUtca

Literatúra Kátyúnak. Na? Tetszik? Szerintem kedves név. Mindig is szerettem volna elnevezni valakit Kátyúnak. Az a „ty” betű annyira kedvessé teszi, nem? Kótya szórakozottan beszélt szüntelenül. Mindenről, ami csak eszébe jutott. A motonya, vagyis Kátyú, most már nagyon szeretett volna mondani valamit. Annyira elsöprő ereje volt Kótyának, annyira túláradt belőle a boldogság, hogy legszívesebben újból megölelte volna ezt a beszédmániás, és valljuk be, idegesítően szószátyár alakot. Kátyú maga sem vette észre, de boldogan mosolygott. Úgy vigyorgott Kótyára, mint még soha senkire. Kótya pedig zavartalanul beszélt tovább. – Hát igen – sóhajtott. – Szép ez a hely, mindig szerettem. A tengerpart! A víz! És nézd, így este milyen szép! Nahát! Odanézz! Egy víziló alakú csillagkép! A mindenségit! Heh, tudod, ismertem egy vízilovat. Őt is én neveztem el. Józsinak. Bizony. Tudod, pont olyan volt, mint egy… Józsi. A szemei, mindene. Hogy én mennyi időt töltöttem vele! Az első találkozásunk két perc volt.

A szerző illusztrációi

Tudod, az mennyi idő? Két perc szinte örökké tartó pillanat. Olyan hogy is mondjam… Valóságos, tudod? Megjelentem az orra hegyén, táncikáltam egy ideig, ő rám bandzsított, és abban a csodás percben elnevezem őt Józsinak Aztán köddé váltam. Sosem felejtem el azt a csodálatos találkozást… Ő különleges víziló volt ám! Ő segít az embereknek eljutni azokra a helyekre, amelyekre igazán el akarnak menni. Hogy hogyan, azt kérded? Hát ha hiszed, ha nem, álmukban juttatja el őket ezekre a helyekre. Csak felpattansz a hátára, és ő már trappol is! Bezonyám. Hát ilyen ez a Józsi. Sosem felejtem el… Sosem. Kótya álmodozva meredt maga elé, kezében a gitárral, amit egész idáig ide-oda forgatott a kezében. Aztán hirtelen felkapta a fejét. – Te mondd csak, Kátyú, hogy a szöszbe tudsz te ebből

TrefortUtca • 2005. december

a micsodából olyan csodás hangokat kicsalogatni? Sehogy sem értem… Nem értem… Értetlenül ingatta a fejét jobbra-balra és bután meredt a gitárra. – Tudod mit? Elnevezem ezt… Hapcitüsszentésnek. Na? Hiszen tüsszentettél, amikor ide került, nem? Hehehehe…. Jó név, mi? A motonya csak bámult rá. – Ez tiszta dilis – gondolta magában. De azért mosolygott. Nagyon tetszett neki ez a kis mitugrász. Odalépett Kótyához és kivette kezéből a gitárt. Illetve a „Hapcitüsszentést”. Jelentőségesen ránézett, és mosolyogva elhelyezkedett a kis kövön. Kótya izgatottan pattogott körülötte ide-oda örömében. – Juj, de jó! Megmutatod! Hú, szentséges víziló, hát rájövök a nagy titokra! Juhé! Kátyú vigyorodva játszani kezdett. Életében először rettenetesen izgult. Hiszen itt ez a furcsa figura, most közönsége van! Kis szíve ide-oda kalapált, a keze izzadt… Természetesen a kis dalt játszotta, aminek az eleje továbbra sem jutott eszébe. Kótya, amint a motonya játszani kezdett, szépen letelepedett elé, és csendesen hallgatta a Hapcitüsszentés dallamát. – Ez ő, ez ő, ez ő, a létező, ez ő, ez ő, a létmezőn ez ő.. – Kótya énekelni kezdett. Olyan tiszta hangja volt, akár a gitáré. És a motonya? Hiszen eszébe jutott a szöveg végre! Mennyit gondolkodott rajta, és végre megvan! Szíve hevesen kalapált, oly boldog volt, mint még soha, és egyszeriben ő is dalra fakadt… De mi az? Valami történt. A motonya fölébredt. Ott volt a szobájában, mellette a gitár, Mr Manó, a hűséges zokniállat, de Kótya és a tengerpart. sehol sem. Hiszen csak álmodott! – Nem… Ez nem lehet… Olyan valóságosnak tűnt! Jaj nekem! De várjunk csak! Ha tudom a szöveget… Akkor Kótya létezik. Felkapta a gitárt és játszani kezdte a dallamot. És igen! Tudta a szöveget! Boldogan elvigyorodott és énekelt, mint még soha. Észre sem vette, hogy a háta mögött az asztalon üldögélt egy igen-igen apró teremtmény. Akár még a kezében is elfért volna. Kótya volt az, és büszkén nézte a kis motonyát. Végre szóra bírta. Kátyú most hirtelen ötlettől vezérelve fölállt, s kinézett a csillagos égre. Ott volt a víziló alakú csillagkép! – Hát csakugyan létezel – mondta, s vigyorogva visszaült gitározni. Ezentúl mindig úgy játszott szebbnél-szebb dalokat, mintha Kótyának játszana, s álmában vízilóháton trappolt szebbnél-szebb tájakra Kótyával, a legjobb barátjával.

11

rovatvezetők:

Kultúra – Ajánló Paul Auster: Mr. Vertigo

J. D. Salinger: Zabhegyező

KOCZKÁS SÁRA 11. A

SZÁSZ NÓRI

Európa Könyvkiadó, 1998, 308 old.

Európa Könyvkiadó, 2003, 254 old.

A titokzatos idegen leszólítja a kilencéves, vagány utcagyereket St. Louis bordélynegyedében, és felajánlja, hogy megtanítja repülni, mire az betölti a tizenhármat. Persze a St. Louis-i kölyköket nem abból a fából faragták, hogy bedõljenek minden hülyeségnek, amit piás gazdagok mondanak nekik, de ez a férfi olyan meggyõzõ – és meglehetõsen titokzatos – érveket sorakoztat Walter Clairborne Rawley elé, hogy az végül beadja a derekát. S lám, csodák csodája, a fiú hosszú, viszontagságos út és sok szenvedés után fölemelkedik a földrõl. A repülés lassan élete céljává, értelmévé válik, minden nap felfedezi egy-egy új kis titkát, örömét. Eközben szörnyû csapás éri: elveszti két szerettét, és meg kell küzdenie bácsikájával, aki váltságdíj reményében elrabolja õt. Miután elszökik, és új erõre kap, beindítják az üzletet, ami remekül megy. Walt elérte a csúcsot, megtalálta élete célját. De mit csináljon, ha egyszer csak kiderül, le kell mondania róla? Nem fordul elõ sûrûn, hogy valaki már 14 évesen megvalósítja az álmait. Az még ritkább, hogy egyik pillanatról a másikra el is veszít mindent. Ilyenkor az egyik lehetõség, hogy mély depresszióba zuhanunk, majd mondjuk az utcára egy toronyház tetejérõl, de kereshetünk új célokat is. Ez nyilván nem könnyû, de szomorúságunkat és vágyainkat elrejthetjük mosolygó pókerarcunk és sok pénzünk mögé, miközben belül reménykedünk valami visszatérés-félében a múltba. Talán nem is volt csoda. Talán a repülésre mindenki képes. Csak nincs, aki ösztönözze õket, hogy átkerüljenek abba a világba, ahol a lebegés lehetséges. Ahol csak el kell képzelni egy lépcsõt, és fölmenni rajta. Ahol csak „becsukod a szemed; széttárod a karod; hagyod, hogy elpárologjál. És aztán, apránként, felemelkedsz a földrõl. Így.” Én inkább maradok.

Nem túl büszke rá az ember, ha kirúgják egy iskolából. Nos, főszereplőnket, Holdent nem egy iskolából csapták ki, hanem négyből, és őt ez nem is nagyon zavarja. Összepakolja holmiját, s elindul New Yorkba. Sok pénzzel bátran vágott neki a rá váró három napnak, amit el kell tengetnie, magányosan. Felhívja sok régi ismerősét, s az eltelt időről gondolkozik, arról az „amióta az eszét tudja” időről, s főleg az iskoláiról, kiváltképp az utolsóról, a Pencey-ről, amit nem tartott másnak, csak sznobképzőnek. S a családjára is sokat gondol, nem akar nekik újabb csalódást okozni, nem akarja, hogy anyja miatta is szégyellje magát, s nem akar a húgának, Phoebenek sem fájdalmat okozni azzal, hogy megtudja, ismét elbocsátották. Klubokba jár, s jól leiszza magát, mert nincsen más dolga, egyedül bolyong a Central Parkban, s minden útjába akadó taxist, még a legmogorvábbat is arról faggatja, tudja-e, hova lesznek a kacsák a tóból. Hosszú elmélkedése után rájön, neki nem maradt több esélye, elmegy valahova messzire, talán egy farmon dolgozna. Elmegy az otthonába, amit el akar hagyni, s elbúcsúzik a húgától, ami talán nehezebb is, mint gondolná, mivel Phoebe nem akarja elengedni. Könyörög neki, hadd mehessen vele, s amikor ezt megtagadja tőle, megkérdezi – Mi szeretnél lenni? – és Holden őszintén válaszol egy dolog van, ami igazán szeretne lenni: Zabhegyező. Kezdetben nehéz megszokni, hogy milyen flegma, semmi nem érdekli, mindent félvállról vesz, s elég különc gondolkodású. Nem igazán szeret semmit, semmivel sem foglalkozik, senkit sem szeret a húgán kívül, s ez főleg az ő hibája is, mivel mindenkit utál, aki nem olyan, mint ő, és egy kicsit is népszerű.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek Helikon Kiadó, 2005, 128 old.

RÉTALLÉR ANDI

Henrik és Konrád még kicsik voltak, amikor megismerték egymást a bécsi hadapród-iskolában. Sülve-főve együtt voltak, minden szabadidejüket egymásra áldozták; még akkor sem változott semmi, amikor Henrik feleségül vette a gyönyörű Krisztinát. Egy nap azonban fordulat következett be: a két barát vadászni ment, s amikor egy szarvas ugrott eléjük, Henrik hallotta, ahogy a mögötte tíz lépésnyire álló Konrád csőre tölt. Nem nézett hátra, de biztosan tudta, hogy a célpont nem az állat, hanem az ő feje. Megdermedt, de nem tett semmit. Hisz mit is tehetett volna? Azonban amikor a szarvas elugrott, Henrik nyugodtan hátrafordult, s így szólt: „Elmulasztottad”. Este még mindhárman együtt vacsoráztak, de az ifjúban felmerült a szörnyű gondolat: Krisztina elvágyódik innen. Konrád nem sokkal vacsora után hazatér, a házaspár is lefekszik, de Henrik nem tud aludni; kínzó kétségeire Krisztinának az ő számára írt naplójából akar bizonyosságot találni, de a napló nincs a szokott helyen. Nem sokkal ezután arra is rádöbben, hogy Krisztina a szeretője Konrádnak, együtt akartak szökni idegen országba, de Konrád nem vállalta barátja meggyilkolását, pedig csaknem büntetlenül megtehette volna, hiszen vadászatokon gyakran előfordulnak balesetek. Konrád a történtek után lemond rangjáról, és elutazik a trópusokra.

→

12

2005. december • TrefortUtca

Bognár Bori, Könyves-Tóth Zsuzsi, Szász Nóri

A Beatles előtt SZÁSZ NÓRI

A napokban volt huszonöt éve, hogy meghalt John Lennon. Ebből az alkalomból a Beatles megalakulásának történetét idézzük föl. Hol volt, hol nem volt, a mesemények és antislágerek előtt, túl a La-Manche csatornán, Liverpoolban megalakult a Quarrymen, egy kevésbé ismert skiffle együttes. A skiffle-mozgalmat L. Donegan sugallta, aki fölismerte, a tömegekben él a zene iránti vágy, csak túl költséges hangszeren játszani. A skiffle olyan együttes, amely üres konzervdobozokon, mosódeszkán játszott, egyedül a gitár tűnt komolyabb hangszernek, de csak pár hangot használtak, így azt sem volt nehéz megtanulni. Az ötvenes években a rádiók egész nap popzenét sugároztákhatalmas áttörés volt. Liverpoolt is ellepték a fiatal, tiszavirág-életű együttesek, amelyek a legnagyobb „rockereket”, Bill Haleyt, Elvis Preslyt, később, pedig Ray Charlest utánozták. Ezek közé tartozott a John Lennon által alapított öt tagú Quarrymen is. A kezdetekben több tehetségkutató versenyen is részt vettek, nem sok sikerrel. 1956. július 6-án John Lennonnnak bemutatták az alig tizennégy éves Paul McCartneyt, aki fiatal kora ellenére igen jól bánt a gitárral. John, aki ekkortájt vesztette el édesanyját, akinek halálát egy részegen vezető rendőr okozta, és Paul, akinek szintén nem élt anyja, kölcsönösen támogatták egymást. Paul egy éven keresztül mesterkedett, míg George Harrisont bejuttatta a bandába. Így már hárman vannak abból a társaságból, akik később a híres Beatles nevet viselik. Eleinte a Cashab nevű klub pincéjében játszottak, aminek tulajdonosa későbbi dobosuk, Pete Best szüleié volt. A Cashab szép napjainak akkor lett vége, amikor összevesztek Ken Brownnal, az egyik gitárosukkal. 1959 nyara után már csak egyszer-egyszer zenéltek a Cashabban, és néha vállaltak egy-egy fellépést, s gitárosuk Stuart Sutcliffe lett. Egy évvel később Pete lakásán csöngött a telefon. Paul McCartney volt, és másnap már új taggal bővült a The Silver Beatles. Tüstént elhatározták, hogy öten elvállalnak egy hamburgi szerződést. Stuart Sutcliffenek volt a legnehezebb beilleszkednie

←

Kultúra – Ajánló

a csapatba. Különbözött társaitól, mert elegáns, középosztálybeli családban született. Szolid és csendes gyerekként nőtt fel, s szülei orvosnak szánták, hiszen apja tengerész, anyja tanítónő volt, az ellentmondást nem tűrő fajtából, amely minden művészi bohémia ellensége. Hosszú ideig nem is volt semmi probléma vele, mígnem bejelentette szüleinek, festő lesz. Azonnal kitört a botrány, a szülők hitetlenkedve néztek egymásra: „Az én fiamból festő?” Mégis kénytelenek voltak meghajlani fiuk akarata előtt, és beíratni ugyanarra a művészeti főiskolára, aminek hírhedt tagja volt John Lennon is. Stuart tehetsége hamar napvilágra került, és az egész iskolában ettől vált híressé. John pedig vad természetétől. Korán rájött, nem elég tehetséges, s idejét ivászattal töltötte, így sokszor részegen randalírozott az iskolában, s leigázta összes társát. Kiváltképp az iskola két legérzékenyebb tagját: Stuartot és Cynthiát. Legnagyobb hibájuk az volt, hogy nem voltak szegények. A lányt is gyakran megverte, amit azzal magyarázott, maga sem tudja, mi baja lehetett. De hát minden jó, ha a vége jó, Cynthia lett John Lennon első felesége, s Stuart a banda tagja lett. Amikor még kezdő volt, nagyon izgult a fellépéseken, ezért azt találták ki, játsszon háttal a közönségnek, míg gyakorlottabb nem lesz. Hamburgban nem volt könnyű dolguk,12 órán keresztül játszottak egy-egy klubban, majd egy másik együttes váltotta fel őket. A hosszú munkaidő miatt ingerültek voltak, és sokat kötekedtek a másik együttesekkel. Így ismerték meg Ringo Starrt is. Nem értették, hogy hordhat valaki ennyi gyűrűt, és hogy hívhatja magát így: Ringo Starr. De George felfigyelt rá, megkedvelte. Nem is szerette Pete Bestet soha, ezért rávette a fiúkat, cseréljék le Ringóra. És így összeálltak. Októberben egy fiatalember Beatles lemezt kért egy Brian Epstein nevű hanglemezekereskedőtől, aki a Beatles mozgatója lett, akinek a fiúk az „imázsukat” köszönhették. Ekkor már négyen voltak. És amikor 1962. április 10én meghalt Stuart Sutcliffe, a Beatles frizura megalkotója, a Beatles-siker első vesztese, ő lett a veszendő, a lemaradó, aki a képeken bőrnadrágban, csomóra kötött inggel, és a hippik virágával olyan lett, mint James Dean, az elmúlás szimbóluma. Következő számunkban a Beatles tagjainak Beatles utáni pályafutásáról olvashatnak kedves olvasóink.

A regény jelen idejű cselekménye negyvenegy évvel ezután játszódik: a Londonban élő Konrád a városba látogat, és értesíti Henriket érkezéséről. Ott vacsoráznak, ahol utoljára ültek így együtt asztalhoz: 41 éve. Vacsora után a tábornok néhány gyertya fényénél felidézi hármuk történetét úgy, hogy egyikükből vádló, másikukból vádlott lesz. Mire a gyertyák csonkig égnek, a két barát kézfogással búcsúzik egymástól, most már örökre. A regény hangulatát egyszerűen nem lehet egy féloldalas ismertetőben tükrözni; az író stílusművészetének remeke „vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe” - ahogy ezt a könyv hátoldalán az ajánlás is írja. Egy tanulságos és filozofikus könyv a barátságról, a szeretetről, s a világ olyan dolgairól, amelyek végigkísérnek minket egész életünk során.

TrefortUtca • 2005. december

13

Kultúra – Ajánló Johanna

Harry Potter és a Tűz Serlege DEÁK RITA

RÓZSA LÁSZLÓ 11. A

A film sok mindenben eltér a könyvtől. Mint azt már megszokhattuk, a könyvben a három barát együtt oldja meg a problémákat, míg a filmben Harry-nek lényegesen nagyobb szerepet tulajdonítottak. Az iskolai élet egészét kihagyja, és a könyvben megjelenő humor egy részét is elhanyagolta a forgatókönyvíró. A film technikailag viszont jól kivitelezett, tele különleges effektekkel. Érdekes és izgalmas, önmagában jó munka. Rengeteg könyvbeli szereplőt – köztük Dobbyt és a házimanókat, Vernon bácsit és családját, és még sok más embert – egyszerűen kihagytak a filmből, viszont a megjelenített részeket ötletesen oldották meg. Mindaz, ahogy Harry a sárkánnyal küzd, vagy a próbák, jól vannak kivitelezve, bár egy cseppet sem úgy ábrázolva, ahogy a könyv leírja az eseményeket. Ezzel együtt a film egy kicsit rohanósra sikerült, egyik próbatételről a másikra ugrik, több részt megmagyarázatlanul hagyva (mint például Kupor megölésének történetét). A könyv vastagságából is gondolhattuk, hogy a rendező nem adja két óra alá. Ez végül megvalósult, így a negyedik Potter-film két és fél órás terjedelemmel büszkélkedhet. Ez a négy film közül az első, amiben Rowling arra vetemedik, hogy megöljön egy roxfortos diákot, nem kis sikerrel. A Potter-filmek egyébként már a harmadik rendezőt fogyasztják el, az első két részt Chris Colombus rendezte, a harmadikat Alfonso Cuarón, a legutóbbinál pedig a rendezői széket Mike Newell foglalta el. A szereplőknek nagy kihívás volt megfelelően játszani, köztük a Voldemortot alakító színésznek (Ralph Phiennes), akinek az volt a feladata, hogy kíméletlennek jelenítse meg a szereplőt úgy, hogy közben mégse legyen túl félelmetes. A főszereplők nagy átéléssel valósították meg a rájuk váró szerepeket, még a negyedik részre sem vesztették el a lelkesedésüket. Reméljük, hogy Rowlingtól számíthatunk még két ilyen izgalmas könyvre, Daniel, Emma és Rupert pedig továbbra is ugyanilyen átéléssel tudja játszani a szerepét, hogy a maradék három, a roxfortos évekből készülő film se hozzon nagyobb csalódást. Főszereplők: Daniel Radcliffe (Harry Potter), Emma Watson (Hermione Granger szerepében), és Rupert Grint (Ron Weasley).

2003-ban Jött egy busz címmel öt rövidfilmből álló összeállítás készült. Ennek befejező darabja Mundruczó Kornél A 78-as Szent Johanna című filmje volt. Ezt a harminc perces operaalkotást bővitette most további egy órával a fent emlitett rendező-forgatókönyviró, tovább gondolva hősnője szimbolikus történetét. Míg a korábbi rész Johanna túlvilági élményeit mutatta be, a folytatás nagyjából onnan indul, hogy orvosai visszahozzák a lányt a morfium-túladagolás okozta klinikai halálból. Egy fiatal orvos, aki részt vesz az életmentésben, rábírja a többi doktort, hogy a drogfüggő lány a kórházban maradhasson ápolóként. Javaslata nem önzetlen, céljai vannak vele… A lány nővérré válása után egyedi módon kezdi gyógyitani a betegeket, testét használja a cél érdekében. Az orvosok ezért el akarják távolitani a kórházból, a betegek harcolnak maradásáért, az összeütközés elkerülhetetlen. A történet, amint látjuk, rendkívül sok lehetőséget hordoz magában, a film sajnos mégis félresikerült, valahogy nem áll össze egységes egésszé. A képi világ zseniális: a lepusztult kórház igen hiteles; a hozzá irt opera azonban mind a zenét, mind pedig a szöveget tekintve egyszerűen nem passzol. A filmben többször oda nem illő jeleneteket láthatunk, amik egyáltalán nem mozditják előre a film cselekményét, és a szerencsétlen néző egyszerűen nem tudja hova tenni őket. A nézők reagálása a filmre amúgy nagyon vegyes. Voltak, akik egy óra után kimenekültek a teremből, voltak, akik végignevették a filmet, és voltak, akikre a film nagy hatással volt. De sajnos az első két „fajtából” jóval többet láttam... Ezt az alkotást így hát csakis olyan embereknek tudom ajánlani, akik nem riadnak vissza az efféle filmes kisérletektől, tehát el tudnak viselni másfél óra nehezen befogadható zenét és képesek elvonatkoztatni a gyakran nevetséges szövegektől. Ha már itt tartunk, végezetül hadd idézzek néhány „érdekes” szöveget a filmből:

„A pacemaker se kell” – kiált

elkeseredetten az orvosokhoz egy beteg, akit korábban Johanna „kezelt”. „Roppanj, tojás” – énekli a kórus Johanna halála után. „Meneküljünk az urológiára” – dalolják az orvosok által sarokba szoritott ijedt férfibetegek.

Tóth Orsi Johanna szerepében

14

2005. december • TrefortUtca

Vélemény

Az ideális tanár Garami Zsófi 11. a

először elvileg írtam az ideális diákról. aztán gyorsan korrigáltuk. ideális diák. ami azért nehezebb. mert.. honnan tudjam milyen amikor épp ideális vagyok? ha egy tanár épp ideális, mégiscsak könnyebb. nemtudom miért. de értitek. szóval. örültem hogy mégis a tanár ideális és nem mi, és arról írok... kisebb kavarok után... s nem csinálok interjút Sándor Gyurival. talán majd egyszer. akár be is ígérem. mint kecsegettő dolog,vagy valami ilyen. Az ideális tanár... hogy mi is... hát attól függ kinek..nekem? neked? neki? nekünk? a tanároknak? a sulinak? a rendszernek? egy folyamatnak? ezeket valószínû nem nagyon lehet összeegyeztetni... mindenkinek más tetszik... mást vár el..és másnak örül nagyon. aztán ha mégis sok dolog egyezik, akkor azt mondom... igen-igen , ő talán az ideális tanár. bár ezt nem mondanám senkire. ugyan felfelvillan bennem, hogy esetleg kibökjek egy nevet, de kiét? meg amúgy is. ez nem erről szól. de mégis... ha azt mondjuk, ideális tanár, talán minden gyereknek beugrik egy név... akit ő annak tart... az alapján, hogy hogyan tanít... mennyire jó fej... és vicces... és számonkérő… és okos kedves aranyos és baráti vagy haveri... vagy sem? stb… esély nincs arra, hogy

valakit mindenki elfogadjon. ha a diákok el is, a suli nem. ha a suli el is, a diákok idegbajt kapnak. vagy sem. arany középút. talán. mégis… ha nekem azt mondják, mi ugrik be először az ideális tanárról… Mr Keating a Holt költőkből... ő pedig aztán nagyon nem kereste az arany középutat… járt a maga kis ösvényén... és csúnyán ráfázott. de ezzel valamit megteremtett. megteremtett a filmbeli fiúknak egy új felfogást, egy új életet, új hozzáállást... valamit, ami szebb. és jobb. persze veszélyes. de jó. megteremtett nekünk is. kik látták. talán sokan úgy gondolják... igen... ez kéne. ez jó. csak lehetetetlen. valahol... ha mégis ilyen egy suli, ilyen tanárok tanítanak benne, rögtön megkapja a kritikát az iskola, hogy uuuuh, nem fognak tudni leérettségizni a diákok, meg ez nem is az alapműveltség... szóval nehéz. tanítsanak úgy, hogy meglássuk a szépet? amiről szól a költészet? (vagy egyéb) avagy tanítsanak úgy hogy extrasikeresen leérettségizzünk? igen… dönteni kell… vagy ugye arany középút. és akkor talán azt mondom, ideális. de ha fanatikus. akkor is. vagy elítélem. megijedek? megszeretem. meg? nem tudom. mindenesetre ha Körmendy Túr elvisz minket Bécsbe, na jó meg mondjuk a Baltikumba is, akkor kap egy jó pontot, és megindulhat egy hosszú ösvényen:) vagy mesgyén? talán van ilyen szó. de hogy ezt jelenti-e....

Az ideális diák LENKEFI MIRTIL

Kedves Olvasóink! Miközben legfrissebb lapszámunk „Milyen az ideális tanuló?” című cikkéhez kerestem anyagot a levéltárakban, kezembe akadt egy kora-20. századi, de korántsem elavult kézirat.1 Íme a régi korok rendszerező hajlamát tükröző, de mostani témánk szempontjából sem közömbös jegyzet, amelynek tanuló-tipológiája mind a mai napig érvényesnek tűnik: 





csengetéskor a helyén állva várja a tanárt csengetés után ½ perccel 3 dl teával és egy pizzás tekerccsel elnézést kérve robog be

első és utolsó órára egyáltalán nem jön be

készített leckét

nincs leckéje

van felszerelése

folyékonyan válaszol az ismétlő kérdésekre

az órai tevékenységekben érdeklődéssel, szívesen vesz részt, akár még gondolkodik is dolgozatait önállóan, tudására alapozva készíti

1

van felszerelése, de betette a szekrénybe, és elveszett a szekrénykulcs

nincs felszerelése, és nem is volt

mindjárt mondja, már a nyelve hegyén van, csak egy pillanat… rögtön …

nem tud válaszolni az ismétlő kérdésekre

diszkrét puskát készít Wordben lekicsinyítve, kinyomtatva, apróra hajtogatva

dolgozatot csak előre berendezett terepen ír, előtte és mögötte a téma szakértői, jobbról-balról a súgásszempontból legkielégítőbb hangszínű csoporttársak, a padban füzetek és könyvek

készített leckét, de hirtelenjében nem tudja kiolvasni az írását

önmagát folyamatosan edzésben mély fájdalommal és fásultsággal a tartva képes arra, hogy az órai füzetére borulva az ablakon túli világban tevékenységekben is haladjon, meg a kutat vigasz után füzet alatti rejtvényben is, és a következő órai házi feladatban is

ELTE Pedagógiai Könyvtár (a továbbiakban EPK) Növendékek Fondja, Gimnáziumi Állag, 3. csomó, 12. i.sz.

TrefortUtca • 2005. december

15

Visszhang

Az ideális iskoláról - másképp

Előző számunkban Boldizsár Máté írását közöltük a az ideális iskoláról. Az alábbiakban a Csapodi Zoltán tanár úr vezette EU-szakkör diákjainak írásait olvashatjátok. Az ideális iskola? Sok diáknak az jut elsőre eszébe, hogy ideális iskola az, ahol nem kell tanulni. Ez nagyon jól hangzik, de gondoljunk csak bele: az iskola azért van, hogy tanuljunk, ezért azt még az ideális iskolában is kell. Már csak azért is, mert sajnos vagy nem sajnos, az életben való boldoguláshoz szükségünk van tudásra. Szóval ha már azt az apró kellemetlenséget el kell fogadnunk az ideális iskolával kapcsolatban, hogy tanulni ott is kell, közelítsük meg afelől a kérdést, hogy milyenek lennének a tanulás körülményei egy ideális iskolában. Először is, a tanítás mondjuk úgy kilenckor kezdődne, hadd tudja kipihenni magát a szegény diák, na meg nyilván a tanárok sem szeretnek hatkor kelni. Az órák a tantervhez képest a lehető legérdekesebbek lennének. Ez ugye a tanárok felelőssége, de cserébe a diákok érdeklődéssel hallgatnák az órákat, vagy legalábbis nyitott szemmel bóbiskolnának, de nem dumálnának; tisztelnék annyira a tanárt, hogy ha nem is érdekli őket a téma, legalább nem zavarják tanáruk munkáját. Meg azért mégiscsak megpróbálhatnák felfedezni az adott tárgy eddig jól elrejtett szépségét. A tanulók lehetőleg rendesen felkészülnének a számonkérésekre, hisz a tanárok is nyilván jobban szeretnek jó jegyeket osztogatni, mint rosszat, még ha néha mást is mondanak. Na persze, jó jegyeket csak akkor lehet osztogatni, ha a dolgozatok a diákok számára közepesen nehezek, nem a tanár számára… Lehetne még uszoda, teniszpálya meg sípálya, de legalább rövidebb sor a büfében. Ami pedig talán még ezeknél is fontosabb: a diákok egymás közti viszonya sokkal jobb lenne, mint most. Elfogadnák egymást, emberségesen viselkednének egymással; legfeljebb ha nem bírják a másikat, nem mennének oda hozzá. De nem lenne ciki jó tanulónak lenni, nem hurrognák le egymást csak azért, mert a másiknak éppen nem sikerült visszaütnie a röplabdát. Persze ez már messze túlmutat az ideális iskola kérdéskörén. Természetesen még órákon keresztül lehetne sorolni, hogy mi kell egy ideális iskolához, de ideális iskola nincs és nem is lesz soha. SUSZTER ZSÓFIA 11. A Ideális iskola nem létezik, soha nem is fog. Ezt a tényt sokan elfogadják, hiszen lépten-nyomon kiderül az, hogy a különböző embereknek különböző érdekeik, céljaik, igényeik vannak. Az iskolában az lenne az „ideális”, ha a tanár és a diák egyaránt jól érezné magát, ami teljesen lehetetlen – na nem minden esetben persze, de egy tanóra keretében igencsak „necces”, hiszen a diákok órán szeretnek pl. a hőtan főtételei vagy a krakkolás helyett padtársuk hétvégi élménybeszámolójára figyelni, ami viszont zavarja a tanárt az anyag átadásában. Ha a tanár ekkor rászól a gyerekekre, akkor azok igyekeznek mégis erőt venni magukon, odafigyelni, ám ahogy ezt az állapotot hiába igyekeznek minél tovább fenntartani,

16

előbb-utóbb újra elunják magukat, beszélgetni kezdenek, és ördögi körként kezdődik minden elölről. Mindenkinek le kell tehát mondania bizonyos – és számos – érdekeiről az iskola legfőbb célja, a tanulás jegyében. De mégis csak lehetne valami módon egy tökéletes, harmonikus iskola felé haladni, ha mind odafigyelnénk egymásra, de hogy mindenki lemondjon az összes igényéről, az összes többi ember számára... Nos, valljuk be, az már olyan „ideális”, hogy olyan nincs is... KÓNYA MÁRTON 10. A Amikor a cikket olvastam, elgondolkodtam, vajon mit is jelent nekem az ideális iskola. Fontos az, hogy mindenki jól érezze magát, ezt elfogadom. De vajon lehet-e olyan, hogy tényleg mindenkinek jó? Egy diák akkor érzi jól magát, ha viszonylag nagy a szabadsága, ha órákon azt csinál, amit akar, amikor éppen nincs kedve figyelni. DE ez meg a tanárnak nem jó. Ő egy segítőkész, vele és a kistanárokkal kedves, és olyan osztályt szeretne, ahol senki nem beszél, és még figyelnek is. Akkor ezen a fronton máris nem lehet mindenkinek ideális. Ha pedig kompromisszumokat kötünk, az már senkinek nem lesz megfelelő. (Ha a diákok győznének, az iskola elvesztené funkcióját.) Szerintem az ideális iskola fogalma nagyon sok mindent takar. Emberek, tananyag, tárgyi dolgok. Lehet akármilyen jó egy osztály, ha barlang mélyén kell tanulniuk, és lehet bármilyen luxus egy suli rossz tanárokkal, semmit sem ér egyik sem. Nekem fontos, hogy a barátaim vegyenek körül, de szerintem érdekes lenne, ha az iskolák több nemzetiséget tömörítenének, így meg lehetne ismerni más országok kultúráját, persze ez elég utópisztikus, Tantárgyak szempontjából kellene minden tárgyból egy 1-2 éves „gyorstalpaló” és utána a diákok eldönthetnék, hogy mit is akarnak tanulni. Valójában nem tudom milyen az ideális iskola, de azért jó volt eljátszani a gondolattal. Egy biztos: ideális iskola nincs. STEINER JOHANNA 11. C Ideális iskola igenis létezik! Tökéletes nem, de ideális igen. Csak az a kérdés, hogy kinek mi az ideális. A humán beállítottságú gyerek menjen humán iskolába, aki reál, az menjen reálba, aki meg netán művészi hajlamokat táplál, az menjen az állam által jól – bár szerintük nem eléggé – támogatott művészeti iskolákba. Természetesen ez még nem végleges megoldás, hiszen az egyéb „luxusigényekre” még nem tértünk ki, mint az uszoda, szauna és hasonlók. Aki ilyenekre vágyik, annak ott vannak a fizetős magánsulik, ahova a bankár, diplomata, stb. apuci bedugja pici fiát/lányát és jó pénzért 2005. december • TrefortUtca

Visszhang menő üzletembert/asszonyt faragnak belőle. És akkor a világinál néha világibb egyházi iskolákat még meg sem említettük. Tehát ideális iskola létezik, csak mindenkinek meg kell találni az egyéniségének (és pénztárcájának) megfelelőt. IGNÁTH KRISZTINA 11. A Most én is kezdhetném azzal, hogy milyen az ideális iskola (számomra), de mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy olyan, hogy ideális vagy tökéletes iskola, nincsen, mivel nem egy tökéletes és ideális világban élünk. Ebből kifolyólag nincs sem ideális tanár, sem ideális diák. Mert nem egy azonos egyedekből álló, teljes mértékben szabályozható és mindenféle keretek közé szorítható rendszerben „működünk”. De hogy mégis mitől lehetne egy „átlagos” iskola ideálisabb? Fontos lenne, hogy a diákok

jobban ismerjék egymást, jobban törődjenek a másikkal, ne csak elmenjenek egymás mellett a folyosón, szó és beszélgetés nélkül. Szerintem ez főleg az osztályfőnökök feladata lenne, hogy amikor „összekerül” egy osztály, abból mihamarabb egy közösség váljon, aztán ez a sok közösség (sok osztály) ismerje meg egymást, és egy valódi (szellemi közösséget is jelentő) iskolát alkossanak, ahol legalább egy keveset tudna mindenki a másikról. Persze ehhez szükséges lenne a diákok részéről is egy bizonyos mértékű tolerancia, és persze az is, hogy legalább egy kicsit érdekeljen mindenkit, hogy mi is történik a másikkal... Szóval szerintem elsősorban belülről kellene kialakítani egy „ideálisabb” iskolát (főleg közösségileg..) – ez lenne az erős alap, és csak azután kellene foglalkozni a külsőségekkel... HORVÁTH KLAUDIA 11. A

Együtt a lemezkiadókért! A dedikálás napjáról másként BOLDIZSÁR MÁTÉ

Bosszankodva olvastam a TrefortUtca előző számában Bognár Bori cikkét (D-day, avagy a HOLEnap!), amelyben az Együtt a zenéért mozgalomról és az ennek keretében megrendezett Dedikálás napjáról ír és arra bíztat bennünket, hogy ha tudunk, vásároljunk eredeti CD-ket, hogy ezzel mentsük meg a magyar könnyűzenét a végső pusztulástól. Bosszúságom fő oka tehát az volt, hogy a cikkből kiderült, hogy rengetegen, beleértve Borit is, nem tudják megkülönböztetni az üzleti érdekeket a valódi értékektől, és egy jópofának tűnő propaganda elhiteti velük, hogy jó célokra fordítják a pénzüket. Félreértés ne essék, ez nem a vásárlók hibája, hanem azoké, akik ezt elhitetik velük. Jelen esetben a lemezkiadó vállalatoké. Egyesek a magyar zene haláláról beszélnek, ami részben igaz is. A magyar zenét azonban nem az fenyegeti, hogy zenészeink azért nem tudnak megélni, mert nem veszik a lemezeiket, hanem inkább másolják vagy letöltik őket. A valóság ennél sokkal prózaibb: Magyarország nagy zenekiadói vannak a csőd szélén, és ezzel a kampánnyal saját helyzetük javulását próbálják elérni erkölcsileg megkérdőjelezhető módszerekkel. Ha valaki azt gondolná, hogy oké, így akarnak meggazdagodni a hanglemezkiadók, de mégiscsak ebből élnek a zenészek is – akiket persze muszáj támogatni – azt ki kell, hogy ábrándítsam! „…Mert azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a zenészek, előadók és együttesek a lemezeik eladásából élnek…” írta Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere a Magyar Hírlap szeptember 30-i számában. A valóságban sajnos nagyon kevés az előadók nyeresége az eladott lemezeken, és ezt Bori is írja a cikkében. Csakhogy ő azt nem tudja, hogy ez a nagyon kevés majdhogynem egyenlő a nullával. Ráadásul ezt a nagyon keveset sem kapták meg a D-dayen eladott CD-k után, ahol ugyebár nagykereskedelmi áron árulták azokat, vagyis leszedték róla azt a kis hasznot is, amit a zenész kapott volna. Ezek után jogos a kérdés, mi a fenével keresik a pénzüket Magyarországon a zenészek? Ahogyan bárhol másutt az egész világon: koncertekkel. A lemezek is arra szolgálnak a szórakoztatás mellett, hogy még több embert vonzzanak a koncertekre, és bevallom, itt valóban van szerepe a kiadónak, mert általában úgy ismerjük meg a zenekarokat, hogy meghallgatjuk az albumukat. Ebben sokat segít az, hogy kereskedelmi forgalomba kerülnek kiadóvállalatok révén, habár erre is van ellenpélda. Prieger Zsolt írja, hogy „tavaly már olyan zenei anyag is kapott Grammy-díjat, amely kizárólag digitális terjesztésben jutott el a vásárlókhoz.” Mindezek tudatában elgondolkozhatunk azon, hogy miként fordulhat elő, hogy a Dedikálás napján rengeteg híresség is jelen volt és nevét adta a rendezvényhez? Prieger szerint a jelenlévők között is jó páran vannak, akik nem értenek egyet ezzel a kampánnyal, esetleg fogalmuk sincs arról, hogy miről szól valójában. Az igazság tehát az, hogy egyet kell értenem a Bori által említett „14-15 éves részeg leányzókkal”, akik megbeszélték, hogy fogják letölteni az új Jamie Winchester albumot. Töltsék is le, és aztán tomboljanak a koncerten, ahol valószínűleg a jegyet azért meg fogják váltani, és ezzel a sokszorosát fogják tenni az előadók zsebébe, mintha megvették volna az albumukat. Persze sajnálhatjuk a kiadókat is, de engedjétek meg nekem, hogy a sajnálatomat ne öt-hatezer forintos lemezek vásárlásával fejezzem ki…

TrefortUtca • 2005. december

17

Közzéteszi: Keisz Ágoston

Régi idok

Iskolánk több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza. Szép sikereknek volt részese és megszenvedte a történelem viharait is. Új rovatunkban azt mutatjuk be, hogyan éltek és dolgoztak elődeink falaink között.

Iskolánk a második világháborúban

„A háború vihara közvetlenül hazánk felett vonult el a maga teljes borzalmával, és e mellett a világesemény mellett eltörpül az elmúlt tanév minden egyéb eseménye. Egyetlen tanév alatt évszázadra kitelő történelmi anyag, horderőben is évszázadra kiható eseménysor, melynek az a legjellemzőbb vonása, hogy az országok sorsa az egyén sorsa is, a népeket sújtó kataklizma az egyes emberek, családok, intézmények külön sorsává lesz. Senki sem állhat meg a vihar sodrában, nincs sehol biztos védelem, valahol elkapja az ár az embert, és sodorja magával a ház, a falu, az ország romjaival együtt, és átéli vele egyéni balsorsában az egész nemzet tragédiáját. Iskolánk is így sodródott a nagy események árjában az elmúlt tanévben. Hosszúra nyúlt a nyári szünidő. Október 4-én nyílt meg az iskola kapuja és ifjúságunk eljött a veszedelemben is tanulni. A mind sűrűbben és határozottabban ránk zúdult légitámadások ellen a nyáron korszerűvé átépített óvóhelyünk nyújtott tanulóinknak tűrhető biztonságot. Megszerveztük az intézet légoltalmát, a rádióriasztó-szolgálatot. És noha sokszor zavarta meg légitámadás a munkánkat, ifjúságunk megértette az idők komolyságát, a felnőtt érettségével állta az izgalmakat és kitartott iskolai kötelessége mellett. A hadihelyzet kényszere alatt a tanítást október 29-én beszüntették. Ifjúságunk hosszú időre elhagyta az Alma Matert. A tanuló sorsa a család sorsába fonódott. Riadt madárként keresett menedéket a város, az ország minden lakosa. Budapest népe fokozatosan a föld alá, a pincékbe vonult. Szent Karácsony estéjén kezdődött a város ostroma, és csaknem két teljes hónapig tartott. Dobogó szívvel, kétségek között vártuk sorsunk beteljesedését, és csak a jobb idők eljöttébe vetett remény tartotta meg lelkünk egyensúlyát. És akik megértük a vihar végét, rejtekünkből előbújva sírva fakadtunk a látványon: a szép Budapest romokban hevert. Iskolánk épülete is sok kárt szenvedett. Tizenöt belövést világosan meg lehetett állapítani. A tetőzeten 300 m2 palafedés elpusztult, a fedélszék gerendázata, a bádogfedés, a csőhálózat egy része megrongálódott. A tornaterem mennyezetén hat, a lépcsőházban két nagy lyuk tátong. A második emelet különösen sokat szenvedett. A sarokterem külső homlokzatfala kidőlt, a mennyezeten sok helyen beázás folytán is súlyos károk estek. A központi fűtőberendezés is erősen megrongálódott. Az épület ablaküvegei teljesen elpusztultak. Felszerelésünk kevesebb kárt szenvedett. Ez a kár is

inkább az ostrom előtt beszállásolt katonáktól származott, akik itt-ott bútorokkal és könyvekkel tüzeltek. Lassan, egyenkint szivárogtak elő és verődtek össze az intézet törmelékhalmazai között a testület tagjai, testi erőben megfogyatkozva, lélekben meggyötörve, de mégis remélve és bízva a jobb jövőben. Mindjárt hozzáfogtak a ház állandó lakóival és néhány előkerült lelkes tanulóval együtt a romeltakarítás munkájához. Segített ebben az épületünkben ideiglenesen hajlékot nyert Madách Imre gimnázium saját épületéből kilakoltatott személyzete. A munka úgy haladt, hogy márc. 12-én két tanteremben megkezdhettük a tanítást, váltakozva a vendég Madách-gimnáziummal, egyik héten minden nap délelőtt, másik héten délután. Egy-egy félnapon két turnusban két-két osztály kapott 3-4 40 perces órát úgy, hogy minden osztály hetente háromszor jött iskolába. (...) Május 14-én a Madách-gimnázium visszanyervén saját hajlékát, elköltözött úgy, hogy az időközben használható állapotba hozott újabb négy helyiséggel (üvegezés nélkül!) meggyarapodva május 16-tól kezdve mind a nyolc osztályban teljes óraszámmal 50 perces órákban minden reggel nyolctól taníthattunk a tanév befejezéséig. (...) És most halottainkról essék a kegyelet néhány szava. (…) Még alig fakadt levélbe rügy, még alig lett a bimbóból tavaszi virág, amikor a késői fagy máris elvégezte szomorú aratását. Kisdiákjaink is áldozatul estek a zord időknek. Boros Gábort (I. o.), Albert Ivánt (V. o.), Somogyi Györgyöt (VI. o.) már nem várják haza az iskolából édes szüleik. (...) Tanulmányi tekintetben igen sok nehézséggel küzdött minden iskola, a miénk is. Elsősorban a tanulmányi idő rövidségét kell említenünk, amely miatt az előírt anyagnak csak a legfontosabb részleteire lehetett szorítkozni, nehogy sokat markolva, keveset fogjunk. (...) A kiszemelésnél tekintettel voltunk arra, hogy mi az, amire később építeni akarunk. A rövid időt is megzavarta októberben a számos légitámadás, az óvóhelyre való le- és felvonulás. A tavaszi új kezdés után a tanulók csak lassanként szivárogtak vissza az iskolába; a kezdeti kis létszám mellett inkább csak ismételgetésre gondolhattunk, noha az is hasznos volt a hosszú felejtési idő után. (...) A tanulók érdeklődését, jóllehet így várhattuk volna, a nagy események nem tudták oly mértékben elvonni az iskolától, hogy az itt folyó munka emiatt lehetetlenné vált volna. Ezt a tényt ifjúságunk dicséretére örömmel állapítjuk meg. (...)”

Az 1944/45. tanév krónikája szept. 4-5-én beírás; szept. 4-én alakuló értekezlet; okt. 4-én Veni Sancte, első tanítási nap; okt. 29-én a tanítás ideiglenesen megszűnt; jan. 16-án a Vörös Hadsereg elfoglalta az iskola övezetét. Február 13-án felszabadult Budapest; márc. 5-6-án a tanulók újból jelentkeznek; márc. 8-án pótbeírás; márc. 12én a tanítás újból megkezdődik; márc. 15-én rövid márciusi ünnepély; márc. 29-től ápr. 2-ig húsvéti szünet; máj. 1-én a társadalmat fenntartó munka megbecsülésére és a munkásság felszabadulásának megünneplésére szünet, az ifjúság a MADISz keretében kivonult a Hősök terére; máj. 26-án Bajcsy Zsilinszky Endre temetése alkalmával az utolsó órában emlékünnepélyt tartottunk, mely alkalommal Steyrer Gyula tanár beszélt az ifjúsághoz; jún. 9-én ballagás; jún. 14-15-18-19-én írásbeli, júl. 2-3-án szóbeli érettségi vizsgálat; júl. 7-én utolsó tanítási nap; júl. 8-13-ig összefoglalások; júl. 14-én Te Deum, bizonyítványok kiosztása, évzáró értekezlet. Forrás: A budapesti m. kir. középiskolai tanárképző-intézet gyakorló-gimnáziumának Évkönyve az 1944-45. iskolai évről, az iskolai fennállásának 73. évében. Közzétette Dr. Zibolen Endre tanügyi főtanácsos, a Gyakorló-gimnázium igazgatója. Budapest, 1945. Kiadta az iskola igazgatósága: VIII., Trefort-utca 8.

18

2005. december • TrefortUtca

TREF-sp-ORT

Sportemberek az iskolában 2. Beszélgetés Magyar Annával KÖNYVES-TÓTH ZSUZSI

Mivel közeledik a szalagavató, sok embert (főleg a tizenkettedikeseket) foglalkoztat a tánc. Éppen ezért ebben a számban egy versenytáncossal, Magyar Annával beszélgettem a 9. évfolyamból. A versenytánc 10 táncból áll: öt latin és öt standard táncból: cha-cha, samba, rumba, paso doble, jive – ezek a latinok; angol keringő, tangó, bécsi keringő, slow fox (vagy fox trot), és a quick step – ezek pedig a standard táncok. –Mondd el az olvasóknak, hogy mióta és hol táncolsz, és mi az eddig elért legjobb eredményed? –Hét éve táncolok a Pik TSE-ben. A mostani párom (nyáron kezdtük el a közös munkát) Happy Dance-es , vegyes páros vagyunk. Együtt a folyamatos versenyzést októberben kezdtük el, első őszi versenyünkön bronzérmet nyertünk és azóta szinte valamennyi alkalommal a döntőben táncolhattunk. A legjobb eredményem? Többször álltam már dobogón és ez nagyon jó érzés. –Mik szerinted a versenytánc előnyei és mik a hátrányai? –Előnyei, hogy egyszerűen NEM LEHET MEGUNNI, és hogy ez egy másik világ, amiről már nagyon hosszú ideje megy a vita, hogy sport vagy művészet, esetleg együtt a kettő… Hátrányai: mint minden más pontozásos sportágban, itt is a szubjektivitás. Sokan szokták kérdezni, mennyi időt fordítok a táncra egy héten. Hét közben kb. 15-16 órát, plusz az egész napos, hétvégi versenyek, amik általában éjszakába nyúló, vidéki „kiruccanások”…

–Ha már itt tartunk, milyen edzéseid szoktak lenni? –Latin és standard, jazz-balett, illetve magánóra (latin és standard is). –Most éppen milyen versenyre készültök?

TrefortUtca • 2005. december

–Most vasárnap volt Kiskunhalason az idei utolsó versenyünk, ötödikek lettünk. Februárban indul újra a versenyidőszak, addig folyamatos edzéseink és fellépéseink lesznek. –Melyik tánc a kedvenced és miért? –Latin: paso doble, standard: Tangó. A pasót talán azért szeretem, mert egy harcias, kemény tánc, a bikaviadalok hangulatát idézi (a fiú a matador, a lány pedig a kendő). A tangót nehezebb megfogalmazni, miért szeretem, egyszerűen csak nagyon tetszik. Talán azért is, mert olyan szaggatott és dinamikus.

–Szerinted milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó táncos legyen? –Óriási kitartás, türelem, akarat, eltökéltség… Igen, talán ez a legfontosabb, mert ha ez megvan az emberben, még az a rengeteg csalódás sem tántoríthatja el, ami az ilyen sportoknál igencsak sűrűn megeshet... És ami még ezek mellett nagyon fontos: az alkalmazkodás, hiszen ez egy páros műfaj. –Mit szeretnél elérni, mi a kitűzött célod a táncban? –Legalább az, hogy a Magyar Ranglistán elöl álljak. Ezért mindent, ami tőlem telik, meg fogok tenni, de még jobb lenne a világbajnokságon elindulni, és DÖNTŐT TÁNCOLNI!! De azt hiszem, sőt tudom, nagyon sokaknak ez az álma: a világon a legjobbnak lenni... –Fel tudsz idézni egy számodra emlékezetes versenyt? –Talán épp ez a legutóbbi verseny, ahol egymást váltva versenyeztünk a felnőtt magyar élmezőnnyel, és egymást biztattuk.

19

Utolsó oldal

Dr. Hompot válaszol

rovatvezető: Rétallér Andi

Mostanában egyre gyakrabban érkezem úgy haza, hogy teljesen ki vagyok fáradva és rossz a kedvem. Ez még nem lenne baj, de ilyenkor általában elfogyasztok egy tál tejfölös-málnás vargányát. Miután ezt megettem, mindig sokkal jobb lesz a hangulatom, de amikor tanulni kezdek, röpködő lila elefántok jelennek meg előttem. Szerinted miért idézi elő bennem ezt az érzést a tanulás? K. B. Kedves K. B.! Azt hiszem, a probléma nyilvánvaló. A hallucinációid mögött nem a tanulás áll. Minden bizonnyal a túlhajszoltság a problémád, és a tökéletes munkavégzésre törekvéseddel párosult ingatag lelkiállapotod pszichés következményei okozzák a lila elefántokkal kapcsolatos panaszaidat. Tanácsos lenne minden nap lefekvés előtt egy kis zenét hallgatnod, rendszeresen kefírt enned, és minden második éjszaka a jobb oldaladon aludnod, ez feloldaná a benned kialakult szorongásokat. Én már fél éve járok egy lánnyal. Nagyon jól megvagyunk, de nemrég sajnálatos esemény történt. Ő szerintem tudja már azt, hogy én tudom, amit ő nem tud, de én nem szeretném, hogy megtudná, hogy mit tudok, amit neki tudni kéne, és amit én tudom, hogy tudok, de tudom, hogy nem kéne tudnia, hogy tudja azt. Kérlek segíts! T. F. Kedves T. F! Nem kell rögtön a legrosszabbakra gondolni. Ha te is érzed, hogy nincs minden rendben, de tudod, hogy tudja, hogy tudod, de ő nem tudja, hogy mi, akkor neked is tudni kéne azt, amit én is tudom, hogy tudsz, de te nem tudod, mit tudok, akkor próbáld meg kapcsolatotokat valami mással feldobni, mondjuk szedjél neki egy csokor füvet, vagy lepd meg őt egy friss fej salátával. Csak nyugodtan!

A folyosó embere

Mit szólsz ahhoz, hogy a Trefort-napon végül elmaradtak az éjszakai programok? Kósa Tomi 8.a Jó lett volna, ha megrendezik, mert tavaly is nagyon jó volt. Biztosan lett volna sok program, amiken részt vettünk volna, vagy ha nem, akkor is elfoglaltuk volna magunkat. Mást nem igen tudok mondani... Vogronics Sára 9.a Szerettem volna részt venni a 24 órás kosármeccsen, és nagyon sajnáltam, hogy elmaradt. Nem hiszem, hogy tavasszal megtartják, ha egyszer most nem tartották meg. Nem unatkoztunk volna, elfoglaltuk volna magunkat, tavaly sem volt gond ebből. Gömbösné Csabay Annamária tanárnő Ha sport, akkor tényleg legyen sport. Nekem soha nincs ilyen, hogy örülök/nem örülök, ennek olyan tényezői vannak, hogy például ki vállalja a felelősséget, hogy akik aludni akarnak, azok aludhassanak... Ebből az egészből ne egy káosz legyen.

Várjuk olvasóink leveleit! Dr. Hompot mindig segít!

TrefortUtca 2005. december • 2. szám

Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola lapja 1088 Budapest, Trefort u. 8. E-mail címünk: [email protected] Felelős kiadó: Szörényi Zoltán igazgató Felelős szerkesztő: Keisz Ágoston

Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Bognár Borbála (11. c), Boldizsár Máté (11. a), Deák Rita (10. c), Hompot Sebestyén (8. a), Könczöl Orsi (12. a), Könyves-Tóth Zsuzsi (9. a), Major Zsófi (9. a), Rétallér Andi (9. a), Sütöri Donát (11. a), Szász Nóri (9. a), Szombathelyi Bence (11. a), Virág Laura (9. a), Weiszburg Zsuzsi (10. a) Műszaki szerkesztő: Keisz Ágoston Nyomdai kivitelezés: CODEX-PRINT Nyomda Kft. 1063 Budapest, Bajnok u. 1.