Tóth Erika Katalin: Még sosem volt szabad

Tóth Erika Katalin: Még sosem volt szabad… avagy Hogyan lettem én Ludas Manyi… Bevezető Nem magamtól vállaltam fel a Ludas Manyi szerepet, hanem az élet szabta rám. Mégpedig úgy, hogy fel kellett vállalnom, ha életben akartam maradni, nem akartam éhen halni, és ha azt akartam, hogy négy fiam felkészüljön az életre. Ludas Manyi sokak szemében lehet negatív, de ezidőben is szükségszerű, mert szerintem az. Folyamatos küzdelem a hatalommal, azok képviselőivel, és a pénzüktől felfuvalkodottakkal – a Döbrögikkel. Ez egy harc, és egy életre szóló közösségvállalása, a szegények, a szerencsétlenek, a bajba jutottak, a nincstelenek, és a reményvesztettek között is, hogy igenis nem szabad beletörődni az elnyomásba, a kisemmizésbe. Küzdeni kell, akarni kell, hogy jobb legyen, és jobb is lesz. Ludas Matyi soha nem volt egyedül. Ugyan egyedül találta ki bosszújának fortélyait, és egyedül leplezte le, szégyenítette meg, és tette nevetségessé az őt meglopó „urat”, de visszakapta bőségesen az élettől és maradt szimbóluma a leleményes, furfangos, élni akaró magyar nép fia. Megvallom, egész életemben ez a szerep határozta meg gondolkodásmódomat, mindent ennek rendeltem alá. Megmutatni, hogy mindent túl lehet élni, csak egyrészt akarni kell, másrészt már tudni kell, hogy mi lesz a következő lépés. Mindent vállalok ami történt az életemben, sőt büszke vagyok rá, hogy ezeket végigélhettem. Az élet kipróbált, de jól tette. Álltam és állom a sarat. A Szerző Mottó: Szegény második apósom mondta: „Regica, hát rólad könyvet kéne írni”! Pedig akkor még csak huszonnégy éves voltam.

Tóth Erika Katalin: Még sosem volt szabad… avagy Hogyan lettem én Ludas Manyi…

A fogantatásom Már lényem csírájában hordoztam a „nincs lehetetlen” kódját. Anyám első gyerekeként nővéremet szülte meg Békásmegyeren – otthon. Az ideje 1951. Apám a bába – ma úgy mondanánk, hogy szülésznő – utasítását pontosat követve melegítette a vizet, készítette elő a tiszta lepedőt és törölközőket. Anyám szült. A kis jövevény lassan, lassan, de kezdett előbújni az életet adó szűk csatornán. Az elszakadás az anyai testtől szokásos fájdalmával, a végső erőfeszítéssel, a jajgatással, az utolsó riadalommal, a mindent átszakító élni akarással járó temérdek vérrel, majd a megnyugvás pillanatával. De apám soha nem heverte ki a látványt, anyám szenvedését, és azt a tudatot, hogy ő okozta mindezt. Sokkot kapott. Ennek következtében nem volt képes magáévá tenni anyámat. Egyszerűen nem működött. Hiába próbáltak bármit. Anyám türelme, majd szemrehányásai sem segítettek. Apám lehetetlenségében és elkeseredésében belelendült az ivászatba. Ettől persze még inkább morzsolódott házasságuk, életük. De apám akarta, nagyonnagyon, hogy legalább még egyszer megmutathassa anyámnak, hogy ő még mindig férfi. És sikerült neki! Egyetlen egyszer, öt év küzdelme után ismét magáévá tette asszonyát és ebből fogantam én. Öt év akarása, energiája. Én voltam a legjobb. És apám megszűnt férfi lenni. Utána anyámnak rengeteg teje volt, a kutyák, macskák azt ették, szép számú tejtestvérem volt. A két ablak között sorakoztak az üvegek, amikben gondos kezek altatták az anyatejet. Féktelen étvágyamat anyám már elég nehezen elégítette ki, ezért hat hónapos koromban „na nesze, ettől biztosan jól laksz végre!” indíttatással megetetett bablevessel. Biztos remek volt (anyám rendkívül jól főzött mindig), de alighogy kialudtam magam, újra enni akartam. És nem anyatejet. Üvöltöttem – kértem a bablevest. Soha többé nem kellett anyám melle, harcoltam a gyomromért. Anyám tehetetlen volt, de nem volt mit tennie. Hamar jött a finom puha szalonna és a többi jóság. A védőnőnek nem merte megmondani, az pedig boldog volt, hogy milyen jól fejlődik ez a gyerek.

Pukkancs Már kiskorom ellenére látszott, hogy nem vagyok egyszerű eset. A felnőttekre nem igazán hallgattam, és az sem érdekelt, ha nehezteltek rám ezért. Szegény anyám is, és apám is pukkancsnak hívott, mert ha valami nem az elképzeléseim szerint történt, vége volt a világnak. Hamar megtanultam, hogy azért, mert azt felnőtt mondja vagy csinálja, egyáltalán nem biztos, hogy jó. Az első ilyen szembetalálkozásom (amire emlékszem) óvodás korban ért. Békásmegyeren az Ófaluban laktunk, és a Fő utcai óvodába jártam. Persze egyedül. Egyik nap hatalmas csődület az óvoda udvaron, és mindenkit – engem is – bekergettek. Nagy szomorúság az óvónők szemében, majd közlik velünk 2


gyerekekkel is, hogy meghalt egy óvodás társunk, egy kisfiú, mert a téglából rakott kapuoszlop rádőlt. Egy iker testvérpár egyik fele halt meg. A gyerekek halk riadalommal a szemükben körülöttem, és senki nem értette, hogy hogyan történhetett ez. Nekem végig az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel a felnőttek körül. Hogyan lehet az, hogy idáig senki nem vette észre az oszlop hibáját. Hogyan lehet az, hogy egy „szaki” rosszul rak egy téglasort. Hogyan lehet az, hogy gyerekek gondfeledten játszanak az udvaron, pedig valamelyikükre halál vár. Ettől kezdve nem bíztam a felnőttekben. Nagyjából öt éves lehettem, amikor decemberben jött a mikulás ideje. Apám hogy – nagyobb örömet szerezzen – beöltözött mikulásnak, és kintről kopogva belépett a konyhánkba. Megrémültem. Kiabáltam, hogy menjen ki, de ő még közelebb jött hozzám, hogy megérintsen, esetleg megsimogasson, megnyugtasson. Nem engedtem, hogy hozzám érjen. És szinte eszelősen bújtam be az asztal alá (hátha ott védelmet találok) és már biztos voltam abban is, hogy az apám télapó lett, és ettől még jobban megijedtem. Egyrészt azért, mert elvesztettem az apámat, mert télapó lett belőle, másrészt mert be akart csapni, eltüntetni az apajellegeket saját magáról, tehát már az apámban sem bízhatok. Hiába dobálta le magáról az álszakállt, és a piros mikulásruhát, késő volt. Rosszul lettem, nem kaptam levegőt, kékültem, zöldültem, és mintegy egész testben görcsöt kapva remegtem. Apámban azt hiszem, hogy ettől a pillanattól kezdve nem bíztam, és az anyámra is furcsán néztem, mert ő asszisztált mindehhez. Csalódás? Ki tudja? Inkább felismerése annak, hogy egyrészt csak magamra számíthatok, másrészt mindent tüzetesen, alaposan meg kell vizsgálni, és mindenről meg kell győződni, hogy úgy van-e, ahogy látszik. És ez lett az alapfelfogásom.

Kisiskolásként Amikor iskolába jártam, az imádott Lia nénihez, tőle is sokszor megkérdeztem, „hogy miért” mindig a dolgok mögé néztem. De ő mindig meg tudta mondani, és én elfogadtam. Azt hiszem, hogy miatta lettem tanár. Később nagyon sok tanár keze közé kerültem. Volt egy idős, gonosz tekintetű asszony, aki úgynevezett „csattogtatóval” jelezte, ha valamit mondani akart, vagy azzal lármázott, ha össze akart terelni minket az udvaron szünet végén. Aki nem fogadott szót, vagy nem volt elég fürge, annak a fejére vágott egy jó keményet. Én, mivel egyáltalán nem kívántam örömet okozni neki azzal, hogy szót fogadok, rendszerint a legutolsó voltam. Persze engem is elért a csattogtató kemény ütése, amit nagy önelégültséggel, szinte boldogan osztott rám, jó nagy púpot okozva a hajam között, - de ugye ezt nem lehet látni, és mégis fáj jó néhány napig, és ahányszor csak odanyúltam megtapogatni, arra gondoltam, hogy egyre jobban iszonyodom a nőtől. 3


Nem is olyan sokára szerinte „föllázadtam” – és a szemébe nézve azt mondtam neki: „hogy még egyszer ne merjen megütni”. Meghökkent. Egy nyolc éves lánygyerek ki meri nála húzni a gyufát. Egy kis taknyos meg mer szólalni, hogy valami nem tetszik neki? Skandalum. Példát kell statuálni a többiek előtt, nehogy ők is kövessenek engem a lázadásba. És ettől kezdve még inkább csépelt. A többi gyerek meghunyászkodva nézte megtorlásait, és szófogadó némasággal hang nélkül, szolgálták őt. Őt, a félelmetest, akitől minden kitelik. Engem ez nagyon bosszantott. Nem tudtam belenyugodni, hogy ki vagyok szolgáltatva neki, és elmentem az igazgatóhoz. Aki tudja, hogy a hatvanas években az igazgatók előtt rettegve kellett állni egyik lábról a másikra ha az ember kérni akart valamit, az tudja, hogy ez nem volt kis merészség, főleg egy gyereknek. Már a bekéredzkedésem is furcsa lehetett, hogy átmentem a „tanárin”, és a titkárnőnek szóltam, hogy az igazgató bácsival szeretnék beszélni. Érthetetlen arckifejezés, megdöbbenés ült a titkárnő arcára. Mit keres itt, ez a gyerek? Mit akarhat ez az igazgató úrtól? De szólt neki. Valószínűleg látta rajtam az elszántságot. Az igazgató úrnak elmondtam, hogy a Klári néni ne verje a fejemet, mert én nem azért járok iskolába. Mosoly, - jól van kislány, - volt a válasza, és mentem vissza a terembe. Persze megint a fejemre ütött a perszóna, hogy hol voltam, és én az egész osztály előtt közöltem vele, hogy az igazgató úrtól jövök. Tudta, hogy igazat mondok – hiszen ismert. Aztán az anyám is beszélt vele, hogy ne verjen, mert könnyen „elájulok”. Ettől kezdve nem bántott, de mindig odadörgölte, hogy „persze, őt nem lehet, mert gyógyszert szed”. De kitalált egyéb kellemetlenkedéseket számomra, jó nagy gondossággal, és rosszindulatú fondorlatokkal. A megjegyzései úgy csíptek, mint a darázsé. De nem érdekelt. A többiekhez is megváltozott a viszonya. Már kevesebben és kevesebbet kaptak a fejükre. Olyan is volt, hogy gyerektársam kért meg, hogy most az ő érdekében szóljak neki, hogy őt se verje. Így lettem én a kiszolgáltatottak védelmezője. Azért nem utáltam meg az iskolát. Mindig jól tanultam, pedig ezernyi más gondom volt, olyan felnőttes gondok. Apám mindig ivott, és ezért otthon nagy volt a csetepaté. Sokszor rettegtünk a nővéremmel, hogy most milyen hangulatban ér haza, csoki lesz-e az asztalra dobva, vagy „csak” két pofon a jutalmunk. Ha szüleink együtt voltak, nem volt jó a hangulat. Mindig pattanásig feszült a helyzet, és abból mindig kirobbant valami. S ezt követte a sírás. Hármunk közül mindig sírt valaki. Apám soha. Apám mostanában sír. Addig nem jött a várva várt „nyugalom”, amíg apánk valamelyikünkbe bele nem kötött, és ki nem tombolta magát. Valakin mindig ki kellett tölteni haragját. Erre használta családját. Hamarosan elváltak, és én az anyámmal kettesben maradtam. Szép időszak volt. Anyám sokat dolgozott egész életében, és azt mondta, ha „megtanulsz dolgozni édes fiam, bárhol megélsz”. Hittem neki. Emlékszem, járt éjszaka havat lapátolni, mert azt azonnal kifizették. Mindig örült ha esett a hó, mert az lehetőség volt a napi betevő megszerzésére. Nyáron, vagy tavasszal, ősszel, vért 4


adott magából, mert azt is kifizették, vagy adtak valami ennivalót, amit hazahozhatott. Sosem felejtem el. Ünnepi blúzt kellett fölvenni az iskolába évnyitóra, és én kinőttem a tavalyit. Elment vért adni sok más társával együtt, és megvette hozzá a fehér zoknit is. Mikor hazahozta és megmondta, hogy a véradás pénzből vette, szinte sírtam. Anyám azért adja a vérét, hogy ez nekem meglegyen? Tudtam, hogy ennek nem így kéne lennie. Néhány év telt el így, szinte kuporgatva. És az apámat csak imitt amott látva. Egyik téli reggelen anyám megjött a hólapátolásból. Kitette a „hólapátoló cipőjét” a táskájából, hogy ő milyen sokat dolgozott……… A szétnyíló újságpapírban benne volt az a cipő, amit még én kentem be jó vastagon cipőpasztával, hogy ne ázzon át hamar, és – érdekes – ugyanolyan, mint ahogy tegnap este elvitte! – Te anyu! hogyan lehet, hogy a cipőn nem látszik, hogy te havat lapátoltál egész éjjel. Anyám döbbenten rám néz – és tudja, hogy lebukott. De azt is tudja, hogy jó lesz erre a gyerekre vigyázni! Sokat voltam egyedül. A szomszéd néni – édes drága Tóth néni – nyugodjon békében, sokszor vigyázott rám. Nála voltam, mert ő befűtött, és együtt töltöttük az estéket. Enni adott, rádiót hallgattunk, mesélt. Aztán ágyba dugott nálunk. Reggel jött kelteni, és nem akartam elhinni neki, hogy az anyu késő este megjött, és reggel korán elment dolgozni. Akkor nyugodtam csak meg, ha a konyha asztalon ott volt anyám levele. Tóth néni egy idő után megneheztelt anyámra, és azt mondta neki, hogy nem vállal. Begyújt nekem szívesen, a könyvtárba is eljön velem, de legyek inkább otthon, de anyám siessen inkább hozzám haza. Na ettől kezdve még inkább egyedül voltam. Tóth néni egy nagyon melegszívű, okos, sváb öregasszony volt. Ő olvasta a Bibliát, és nekem hangosan kellett felolvasnom az éppen kiolvasni való könyveket. Onnan jöttem rá, hogy nem is rám figyel, hogy kihagytam részeket, hogy soha nem szólt, hogy nem érti, – de ha a végére értem, és megálltam, azt mondta, hogy még egyszer, mert még nem olvasol elég szépen. És akkor újra kezdtem. Így néhány hét alatt magamévá tettem az olvasás tudományát. És már ketten olvastunk néma csöndben – ki ki a magának megfelelőt. Ő rendszerint a Bibliát bújta, a falon kereszt, szentképek. Néha magyarázott hozzá. Sokáig nem értettem, hogy az ő könyvében az olvasnivaló nem úgy néz ki, mint az enyémben! Hogy lehet az, hogy az ő oldalát kétszer kell felülről olvasni. És néztem, hogy ér a fél lap aljára, és kezdi megint felülről. Rákérdeztem. Jól látom? Kétszer olvassa ugyanazt az oldalt Tóth néni? Nagyon elcsodálkozott: „Hogy te miket veszel észre?” És én is csodálkoztam, hogy mi van ezen csodálkoznivaló. Azt is mondta sokszor, hogy imádkozzam a JóIstenhez, ha valamit szeretnék. És ha elég jó vagyok, akkor a JóIsten meghallgat. Összetetette a kezemet, és egyszuszra megtanította a Miatyánkot. Ha átkéredzkedtem hozzá, - mert hiányzott -, mindig a Miatyánkkal fejeztük be az estét. Jól esett. Amikor anyám már eltiltott a Tóth nénitől, mert szerinte rossz hatással volt rám, kénytelen voltam, egyedül tölteni az estéimet. 5


Ezek úgy néztek ki, hogy napköziből haza, ettem valamit, talán, aztán bebújtam a dunyha alá és olvastam. Oda tettem a vekkert, és vártam remélve, hogy anyám hátha hamarabb megérkezik, mint előző este. Egyik ilyen alkalommal, amikor anyám csak a szomszédba ment át, hogy kérjen húsz forintot kölcsön, mert a napközit be kellett fizetni, hiába vártam órákon át, csak nem jött meg. Pedig azt ígérte, hogy csak átugrik. Már megint mindent kiolvastam többször, már elmúlt kilenc óra is, de nem jött. Féltem. Nagyon féltem. Mi lesz, ha az anyunak bármilyen baja esik. Én itt várom, és ő nem tud hazajönni? És a Tóth nénihez nem mehetek bebocsátást kérve, itt vagyok a dunyha alatt ugyan a saját melegemben, de nagyon késő van, nagyon sötét van már kint, jaj, Istenem! Nem tehettem mást, mint elkezdtem imádkozni. „Édes, kedves JóIsten. Ha egy kicsit is szeretsz, hozd haza az anyukámat! Hozd haza nekem.” És biztos, hogy sírtam is, és könyörögtem neki, hogy legkésőbb tíz órára legyen itthon. Lestem a nagy órát szinte minden percet végig, összekulcsolt kézzel, és rettegtem a gondolattól, hogy csak akkor hallgatja meg a JóIsten a kérésem, ha jó vagyok……… És pontban tíz órakor szapora kopogással beront anyám. Össze vissza magyaráz, hogy tudod, nem lehet rögtön pénzt kérni, beszélgetni is kellett egy kicsit előtte, és hát nem tudott hamarabb jönni, én is tudom, hogy milyen sokat beszél a Krecsikné. Pedig ő úgy jött volna………… Már az anyám cipőkopogásánál tudtam, hogy IGEN, VAN ISTEN, és valószínűleg jó vagyok. Hogy nemcsak, hogy hazahozta anyámat, de hajszálra tíz órakor úgy, ahogy kértem. Ez volt az első életjel, amit adott magáról. Néhány héttel később megoldódott az a rejtély, hogy anyám miért nem volt otthon sokat, és a Tóth néni miért haragudott anyámra. Ugyanis a fiával szűrte össze a levet anyám, aki egy háromgyerekes családapa volt. Tóth néni nyilván nem értett egyet fia fejének elcsavarásával, de mindennek a teteje volt, hogy oda is költözött hozzánk az anyja melletti lakásba. Nekem jó volt, mert érdekes módon ettől kezdve volt anyám. Mindig otthon volt. Persze nem miattam, hanem mostohaapám miatt, aki beköltözött az életünkbe. Lassan a nővérem is visszakerült hozzánk, mert apám egyáltalán nem gondoskodott róla. És éltünk édes négyesben. A Tóth néni ugyan nem fogadta sem a fia, sem az anyám köszönését, de az enyémet igen, és néha megsimogatta a fejem. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú. Aztán az egyik nap arra mentem haza, hogy a lakásunkon másik lakat van. Értetlenül álltam. Mentem a szomszédokhoz, s mire visszaértem, idegenek pakoltak ki és be. Közölték velem, hogy mától ők laknak ott. Megjött mostohaapám is, már ketten álltunk értetlenül. Anyám eladta a lakást és visszaköltözünk az apámhoz Dunakeszire – volt az üzenet. Mostohaapám romokban, én új reményekkel, hogy újra együtt leszünk az apámmal. Másnap már a Dunakeszi II. számú általános iskola tanulója voltam. 6


Ez sem tartott sokáig, hiszen apám amikor visszamentünk hozzá, megkérdezte anyámat: „Melyik ágyban akarsz aludni?” És ő a másikba feküdt. Viszonylag rövid – talán néhány hónap eltelte után anyám újra megelégelte apám részeges dühöngéseit, verését, szitkait. A napköziből most meg arra mentem haza, hogy gyülekezet az udvaron. Szomszédok, ismerősök, ismeretlenek és fogdossák össze a csirkéinket. Kergetik az én kedvenc Lajosomat is, aki az én jó barátom volt, mindig mindent együtt ettünk, simogattam – olyan kutyamódra. Anyu! Mit csináltok? Eladom a csirkéket húsz forintért párját, mindet, és itt hagyom apádat, mert nem bírom tovább. A te kakasodat nem tudjuk megfogni, azt fogd meg te, és add oda a Józsi bácsinak, mert azt nézte ki magának, és már ki is fizette. Az anya, ha szereted, szent. És az is, amit mond. Megfogtam a Lajost és a vevője kezébe nyomtam sírva. Amikor anyám zsebébe késő délután összegyűlt minden mozdítható holmi ára, azt is közölte velem, hogy én maradok, mert én úgyis olyan apás vagyok. Biztos így van, gondoltam, de fájt, hogy anyám eltűnik az életemből. Most mind a ketten maradtunk apámmal. A nővérem is és én is. Nem volt jó, mert senki nem tudott megvédeni mindet apám eszement háborgásaitól, részegeskedéseitől. Néhány hét után anyám visszajött, de még rosszabb lett, mert most már azt is hallgatnia kellett, hogy ő milyen büdös kurva, és azt hiszem, hogy apám mégjobban kínozta. Aztán egy vasárnap este nem bírtuk anyámat felkelteni. Szólítgattuk, ráztuk, nem sikerült. Apám röhögve biztatott, hogy csiklandozzam meg a lábát, arra biztosan felébred. Hiába csiklandoztam az addig már a csiklandozás gondolatára is visítva menekülő anyám lábát, élettelen volt. Ő is. Apám egy kicsit megrémült, és elszaladt mentőt hívni. Akkoriban nem volt telefon még a szomszédoknál sem. Elrohant a mentőállomásra, és hozott egyet. Kórház, néhány nap anyám nélkül, de túlélte. Öngyilkos akart lenni, - gyógyszereket szedett be -. Akkor apám nagyon megijedt, ugyan továbbra is ivott, de szerencsére ritkán láttuk, igaz, anyámat is, mert egyik sem járt haza, hogy ne találkozzon a másikkal.

Új érzésekkel Hamarosan újra költöztünk. A házat eladták a pénzt megfelezték, és anyám a két lányával új életet akart kezdeni most már legálisan a Tóth néni fiával – a régi mostohaapámmal – és beköltöztünk egy icipici szobácskába – négyen. Senkit nem zavart, hogy szűken vagyunk, csak béke legyen! Nővérem, - aki Dunakeszin a mellettünk lakó játszótársába beleszeretett, nagyon hamar férjhez ment. Én maradtam egyedül, mint nevelnivaló. Anyám a pénzéből házat akart építeni a minket befogadó tulajdonos telkére. Igen ám, de kevés a pénz, de ha samott-téglát készítünk mi magunk, akkor nagyobb házat építhetünk olcsóbban. Az új ház reménye, az új élet lelkesedése hajtott minket. Minden este munka. Iskola után bekevertünk, a sablonokba lapátoltuk, és én másnap az iskola után azzal kezdtem, hogy locsoltam a remény tégláit. Örültem minden darabnak ami tökéletes 7


pontossággal született, miközben vettem le a sablonokat, büszkén várva, hogy mostohaapám és anyám hazajönnek előkészítve azokat a következő bekeveréshez. Nyáron amikor nem volt iskola, saját magam is kevertem, töltögettem, locsolgattam. Lassan elkezdtünk házat építeni. Nem volt nagy, de a mienk volt. Ugyan nem volt komfortos, de kit érdekelt! Ekkor jártam a Városmajori általános iskola hetedik osztályába. Senki nem gondolta rólam, hogy én közben házat építettem a nyáron, de ez nem is volt téma. Azt hiszem, hogy szégyelltem is, hogy a szüleimnek mennyire nincs pénze. Azt is szégyelltem, hogy a sparhelt tetején előmelegített téglát az ágyba dugva bírtuk ki reggelig a hideget, és hogy az edényekben befagyott a víz. De kibírtuk. Március-április lehetett, a kert már beindult, és furcsa érzéseim kezdtek kialakulni a mostohaapámmal. Sokat voltunk együtt. Sokat magyarázott, sokat beszélt, sőt mivel egész nyáron én főztem a családra már, sokszor meg is dicsért. Anyám reggelenként korán ment el, mostohaapám pedig odaült az ágyam szélére. Nem csinált semmi különöset, csak beszélt, csak beszélt arról, hogy jó kislány legyek, mert a jókislányok szót fogadnak a szüleiknek, mert a szülők csak jót akarnak………….. És aztán homlokon csókolt. Egyre gyakrabban. Furcsa volt. Furcsa volt azért, mert ezt soha nem csinálta, amikor anyám is ott volt, másrészt, ha ketten voltunk mindig olyan sejtelmes volt. Tudtam, hogy valamiért nem stimmel a dolog. És lassan elkezdtem kitérni előle, kerültem, sőt azt hiszem, hogy már egyre kevésbé hallottam meg amit mond, sőt egészen biztosan már nem is fogadtam neki szót. Egyre többet panaszkodott anyámnak. Hogy nem lehet ezzel a gyerekkel bírni, nem azt csinálja amit kell, önfejű! Az iskolában természetesen minden rendben volt körülöttem, a tanulásommal soha nem volt baj. A tanárok egész életemben a legéleseszűbb gyereknek tartottak, akitől persze minden kitelik. Az is, hogy olyan felnőtt módon gondolkodik gyerek létére, hogy szaktárgyi versenyeken kéne indítani, és az is, hogy egyszerűen nincs füzete, tolla, térképe. Közben senki nem tudta, hogy a háttérben milyen problémákkal küszködöm. Anyám vagy azért, hogy ne szembesüljön a dolgokkal, vagy azért, mert hitt a mostohaapám örökös panaszáradatának, hagyta, hogy mostohaapám „kezelje” ezt az ügyet. És jöttek az első pofonok. Anyám hagyta. Ezt követően már nem pofonok jöttek, hanem verések. Na ettől kezdve én nem álltam szóba a kényszernevelőmmel és már köszönni sem voltam hajlandó. Természetesen anyám is látta a képtelen állapotot, de gyenge volt, hogy rendet csináljon maga körül, és ráadásul megszületett a húgom is. Ekkor már a Kossuth Zsuzsa egészségügyi szakközépiskola első osztályos tanulója voltam. Imádtam a gyógyítást mint életcélt, és persze nagyon jól tanultam. De a mostohaapám rám szállt még jobban, és tehetetlen dühében, hogy nem tudott az évek alatt magához édesgetni és megkapni, üldözni is kezdett. Anyám ekkor már takarító kisiparos volt, és maga kereste a családra a kenyeret. Rengeteget dolgozott, és nekem is be kellett segítenem délutánonként, esténként. 8


A „besegítés” abból állt, hogy lakás-nagytakarításokat vállalt – két három naposakat – és késő estig dolgoztunk. Másnap iskola. Ha hét végére vállalta, akkor reggeltől estig létrára föl, le, „te vagy a legügyesebb, te mozogsz a legjobban, neked kell bírni a legjobban!” És bírtam, és a családi kasszában egyre több volt a pénz, a napi gondok, az ennivaló előteremtése már nem okozott gondot. Aztán anyám fölvállalta az ÁFOR Közraktár utcai székházának mindennapi irodatakarítását is. Órabért fizetett nekem is, és abból tartottam el magam 15 évesen! A brigádot (mert olyan is volt már) én irányítottam, én ellenőriztem. Természetesen mindent tudtak, és rettegtek tőlem a többiek, mert hajtottam őket. Persze magamat is. Virtust csináltam a munkából. Aztán egyik nap, amikor az iskola udvarán átmentem, utánam szól egy fiú: „Ne haragudj, de hogy hívnak téged?” – Miért kérdezed? – Már régóta figyellek, te nem is tudod, nem érsz rá néha? Én? Ráérni? Egy fiúnak? Ez mit jelent? gondoltam magamban. Azt tudtam, hogy ráérni soha nem érek rá, mert anyám beosztja az időmet, és azt is tudtam, ha a mostohaapám megtudja, hogy én nem dolgozom hanem fiúkkal mászkálok, abból nagy baj lesz. Arról nem is beszélve, hogy szüleimet bemutatni valakinek??? Ezért azt kellett, hogy mondjam, hogy sajnos nem érek rá, most is rohanok. De azért nem hagyta annyiban, és elkísért. És attól kezdve a szünetekben találkoztunk, és megvárt suli után és hazáig kísért. Persze nem tudta, hogy én takarítani járok, mert szégyelltem. Szégyelltem annyira, hogy amikor a szemetes kosarat kellett a kukába öntani az irodaházban, képes voltam mindig kinézni az irodaajtón, hogy ki látja, és addig nem léptem ki, míg a folyosón volt valaki. A férfiak – ha esetleg mégis megláttak, ámuldozva felejtették rajtam a szemüket – és biztosan nem értették, hogy miért takarít ez a nagyon szép lány? Hogy kerül ez ide? Anyám tudott a Sarlós Gáborról, akibe a legtisztább őszinteséggel voltam életemben először szerelmes. Néhány hónap után meghívtak a szülei egy kis ismerkedésre egy vasárnap délelőtt. Természetesen elmentem, kicsit furcsán éreztem magam abban a szerepben, hogy valakihez – egy fiúhoz – vonzódom vagy tartozom, és ebéd előtt hazamentem. A mostohaapám volt otthon a néhány hónapos húgommal, anyám valahol dolgozott. Nekem esett. Hol voltam? Mit csináltam? Kivel voltam? És közben ütött. Húzta föl saját magát, és közben tette a szemrehányásait. „Te büdös kurva, az anyád dolgozik, te pedig csavarogsz?” És úgy ütött – ahogy előtte ültem az asztalnál – a fejemet verte a falhoz. Kék-zöld lettem. Mikor anyám este hazajött, és meglátott, igazán nem szót semmi mást, csak azt, hogy „megérdemelted, de nem kellett volna egyszerre”. Másnap reggel iskola. Az osztályfőnöknőm a Krizsa Katalin volt, akit anyám helyett is szerettem. Mindent tudott rólam, azt is, hogy dolgozom sokat, és azt is, hogy nem ilyen körülmények között kéne élnem. 9


Behívatta anyámat. Az természetesen meg is jegyezte, hogy velem sok baj van, és a mostohaapám azért egy nagyon jó ember, kenyérre lehet kenni. De a Kati nem nyugodott meg. Bejelentést tett a XII. kerületi gyámhatóságnál, hogy az Erika egy nagyon jó képességű tanuló, és a továbbtanulása érdekében a gyámhatóság intézkedjék. Természetesen behívattak. A gyámügyes nő teljes átérzéssel segíteni akart, elküldött a körzeti orvoshoz látleletért, majd megkérdezte, hogy mit szeretnék. Otthon akarok-e maradni, vagy esetleg egy olyan közösségbe menni gyerekek közé, ahol mindenem megvan, dolgoznom sem kell, és kijárhatok az iskolába ugyanoda, mint eddig. Kicsit rossz érzésem volt, hogy el kell hagynom a családomat, - és mások is úgy látják, hogy akkor vagyok biztonságban, ha nem vagyok az anyám és a mostohaapám közelében. Döntöttem. Kipróbálom az új utat, mert ugye nem járhatok állandóan kék-zöld foltokkal az arcomon? Nem élhetek örökös harcban, háborúban! És olyan szépnek, szinte meseszerűnek ígérkezett az új lehetőség. Ezért állami gondozásba kerültem. Először a Zsil utcai kollégium lakója lettem, mint „államis”. Eleve rajtam volt a bélyeg, külön is kezeltek bennünket. Külön lista, külön tisztító és mosakodószerek, zsebpénz, és persze a megjegyzések. Én már akkor a saját magam elképzelése, értékrendje szerint élő ember voltam, nem több mint 16 éves! Bekerülni egy kollégiumi légkörbe eleve furcsa, alkalmazkodni néhány száz emberhez, és persze a közös nagyháló, ahol ötvenhatan aludtunk. Ez nem lett volna baj, de én úgy éreztem, hogy az időmet változatlanul én akarom beosztani. Reggel ötkor keltem, mert az Arany János utcai MHSZ lőterére jártam lőni. Az ágyamra akasztott damilon lógott az ébresztőórám, ugyanis a nevelőnők soha nem keltettek fel. Természetesen itt is hamar kihúztam a gyufát, ugyanis volt egy nevelőtanárunk a „Kiserás”, aki egyébként Erika volt, és volt egy szelídebb „Nagyerás” nevelőnőnk is. Szóval Kiserás olyan volt, mint a pokróc, és nyugodtan írhatom, egy kényszerpályás tanár volt. Utált odajárni, utált ott lenni, és persze állandóan leckéztetett mindenkit. Féltek tőle. Ha egyszer valakire rászállt, az nem menekülhetett előle. Szóval ez a Kiserás valahogy kinézett magának. Biztos volt rá oka, mert emlékszem, hogy ő volt az, aki az államisoknak utoljára adott vacsorát, ha maradt. Mindig volt egy-két kellemetlen megjegyzése és én egészen biztosan nagyon szúrósan válaszolhattam rá. Elkezdett „foglalkozni” velem. Hamar rájött, hogy ennek nem lesz jó vége, mivel én már megedződtem mostohaapám gonoszságán, ezért nem futottam el sírva, mint a többi lány. Már nem tudott semmivel megbántani, csak azzal, hogy „államis”. Ezzel úgy ki tudott hozni a sodromból, hogy a többiek ijedten menekültek a közelünkből. Természetesen tettlegességre soha nem került sor, de mindig nevetségessé tettem, és bevallom, hogy a végén már meg is sajnáltam. Jött a nyár. Kollégiumi bentlakók maradtunk mi „államisok”, és nagyon jó volt. Én időközben jártam az anyámhoz dolgozni úgy, hogy valamennyi pénzem volt. Az évzáró előtt egyetlen igaz szerelmemet egy búcsúszünetben lebeszéltem saját magamról. Mindketten sírva vettük tudomásul, hogy nekem olyan gondjaim vannak, 10


hogy én nem tudok sem időt, sem erőt szakítani magamnak, nem érek rá. Az állami gondozást ő akkor nem fogta fel, hogy én ettől olyan kategóriába kerültem az iskolában is, ami az ő tekintélyét, megítélését rontja, és én nem akartam, hogy az én bajom rá is vetüljön akármilyen módon. Ősszel újra iskola. Látványosan jobban tanultam, de a tanárok szemében is szálka voltam. Milyen lány ez, hogy állami gondozásba kell venni, pedig élnek a szülei? Mit követett el „ez”? Miért nem olyan, mint a többiek? És persze éreztették velem, hogy valami nincs velem rendben. Az állami gondozottak nem szoktak kijárni az intézményekből, én igen. És a többiek, az osztálytársak szintén küszködtek a megítélésemmel. Ekkor már nem éreztem jól magam a Kossuth Zsuzsában, és az osztályfőnöknőm is látta, hogy ez a megoldás sem megoldás. Látta, hogy védtelen vagyok az intrikákkal és mellém állt. Most ő ment el az igazgatónőhöz a Kovács Évához, aki a legnagyobb szocreálban országgyűlési képviselő volt! Micsoda hatalmas tekintély! Kérte, hogy beszéljen a kollégákkal, hogy ne legyen előítéletük az „államis” mivoltommal kapcsolatban. Egy darabig jó is volt – talán -, de egy öreg latintanárnő – Csipulának hívtuk – , egy született vénlány rám szállt. Illetve nem tudott rám szállni, csak nagyon csíptem a szemét. Egy sugárzó fiatal lány, akinek tartása van, aki körül állandóan pusmognak vagy a fiúk, vagy a lányok, vagy a tanárok, vagy mind egyszerre, és ez egy nem kívánatos dolog. Az orra előtt ültem az első padban. Le kell, hogy írjam, mert így történt. Elővettem órán a szőlőzsíromat, és bekentem a számat. Ő rám szólt, hogy ne fessem magam, és már egyébként is mondani akarta, hogy ne festessem a hajam. Fölálltam ahogy illik, és közöltem, hogy a hajamat soha nem festettem, mióta élek ilyen világos szőke vagyok! Hogy én ne hazudjak, mert ő látja, hogy csíkos! - Rosszul látja – mondom én – mert ezt a JóIsten festette ilyen csíkosra. - Akkor ne fesd a szádat órán! - Nem festem, hanem szőlőzsírral kentem be! - Miért kell neked az órámon a szádat kenni? Majd szünetben kenegesd! - Azért tanárnő, mert a szám fáj, ki van repedezve, de úgy is mondhatnám, hogy „beteg”. - Ha beteg vagy, miért nem maradsz otthon? - Azért tanárnő, mert nekem nincs otthonom, és a kollégiumi betegszobába nem vesznek fel, csak ha lázas vagyok! Persze mindezt indulatokkal tele, ő a lenézés, megvetés és irigység indíttatásával, én pedig abból a belső kényszerből, hogy nem hagyom magam lekezelni, és nem emberszámba venni. A Csipula panaszt tesz az osztályfőnökömnél, és mivel a Kati mellém áll, ezért az igazgatónőhöz fordult, - magyarul bemószerolt bennünket. Ettől kezdve elindul a lavina, és már az iskola meg szeretne szabadulni tőlem. De hát nincs ügy! Jó tanuló! Ezért kreálnak egy mondvacsinált ügyet, és hiába bizonyítom a vádak ellenkezőjét, az senkit nem érdekel. Körtelefon, áthelyezés a Kállai Éva egészségügyi szakközépiskolába, a Dózsa György útra.

11


Az utolsó tanítási órán néhány osztálytársam megrémülve az engem ért eljárástól, ijedten hallgat, mintha soha nem is ismertek volna – félve, hogy nehogy ők is így járjanak - egy része pedig megint csak nem tudja, hogy mit gondoljon, és egyetlen egy, a Propszt Zsuzsi sírógörcsökkel küszködve, és időnként kitörve küzd az érzéseivel. A tanár kiküldi, hogy hogyan viselkedik, és én indulok, mert nekem órára, percre jelentkeznem kell a negyedik óra után az új iskolámban, az új osztályfőnöknél. A Krizsa Katit néhány hónap alatt ellehetetlenítik, mert mellém állt, - „Biztos ő is olyan”, azért vesz a pártfogásába. Az új iskolám érdekes, de nem sok jót ígér! Na itt van ez az új csaj, aki államis, és még a középiskolából is kirúgták. Milyen lehet ez? És természetesen ismét védtelen vagyok! A kollégium rendszere is mozog. A „Kiserás” önelégülten mondja, hogy „Kellett ez neked?” És én nem tudom, hogy kellett-e. Befejezem a tanévet a Kállaiban, de minden tanár persze egytől-egyik nő, valamilyen módon másképp kezel, mint a többit. A pszichológiát nagyon szerettem, rengeteget hozzáolvastam a tananyaghoz. A pszichológia tanárnő, aki kezdetben demonstrálni akarja együttérzését, kialakít velem egy jó viszonyt. Amikor az órai kérdéseimre igazán nem tud válaszolni, kissé megneheztel. Aztán mintegy kiábrándultságának hangot adva, mindig engem hoz fel rossz példának. Nem tetszik, és igazán nem bántom meg, csak nyelem a könnyeimet, és tudom, hogy ő is olyan, mint a többi. Az osztályfőnöknőm magyart tanít. Mindig különleges volt a vonzódásom a nyelvtanhoz, a beszédhez, a beszéd és a mondanivaló tisztaságához. Rosszul beszélni jellemhiba. Ő sem kedvel, hiszen megkapott problémának, de igazán mindent tudok. Igaz, én másképp elemzem a verseket, nekem mást jelentenek mint neki. Egyik dolgozatomat felolvassa. Először azt hiszem, hogy megtört a jég, de a felolvasás után megszégyenít! Egyes. Aztán az Irma néni, a matektanár. Természetesen nem fogad el, de hogyan is fogadhatna, amikor nekem már akkor hányingerem van, amikor átlépem az iskola küszöbét. Reggeli óráira rendszeresen nem járok vagy elkések. Fegyelmez, rámpirít - végül is igaza van, de ha én annyira utálom. És elmegyek a fogászatra is, és kihúzatom egy fogamat, mert akkor kapok orvosi igazolást. Megnézi, azt mondja, hogy hamis. Micsoda? Mutasd a szád, mondja. És ott van a még mindig vérző fog helye, és ő boldogan mondja: „Szerencséd”. És én nem úgy gondolom, hogy ez szerencse… Aztán a Klári néni, a történelem tanár. Mi lányok órák között kimegyünk a WCbe cigizni. Persze tilos. Időnként riadó, mert ugye jön az ügyeletes tanár, és akkor intő. És a Klári néni belép a lány WC-be, kezében égő cigarettával, hogy ne dohányozzak! Én kérdezem tőle, hogy neki miért szabad, ha nekem nem? Fölháborodik, már a kérdésen is. Igazgatói. 12


Les rám a szünetekben, hátha elkap, rendszeresen jár utánam a WC-re. Egyszer utánam oson, és rám akarja nyitni az ajtót, de nem tudja. Gyere ki! Gyere ki azonnal! Kijövök, kezemben egy darab sajt. Lehelj rám! Rálehelek, de nem érezhet semmit, hiszen ő is dohányzik. Az év végén két dologból bukom meg. Történelemből és matematikából. Mivel egész nyáron tanulok, mert nekem mindent jobban kell tudnom, mindent mint a többieknek, felkészülök. Történelem pótvizsga sikerül. A matematika írásbeli jó, de van benne hiba. Egymás után mennek be javítani a többiek, engem hívnak utoljára. Elmondom, hogy mi a hibám, kijavítom. Irma néni megszólal a háttérből az engem vizsgáztató, de eddig nem tanító matektanárnőnek. „Ne engedd át, biztos a többiek már megmondták neki, hogy hogy kell megcsinálni” és beírják az egyest. Jézusom! Megbuktam? Én, az osztály esze? Én, aki bármit kirázok a kisujjamból? És elmegyek az igazgatónőhöz. Odahivatja az engem vizsgáztató tanárokat és leellenőrzi az általam mondottakat. Így van. Így történt. Kérem, hadd tegyek egy másik pótvizsgát bárkinél, csak idegen legyen! Az igazgatónő majdnem mellém áll. Próbálom értésére adni, hogy ha évet kell ismételnem, akkor nagy baj van, mert az állami gondozásom 18 éves koromban lejár, és ha 19 éves koromig kell középiskolába járni, akkor nem fogok tudni dolgozni, tehát ne lopjanak el tőlem egy évet. Nem megoldható. Akkor hagyjam abba most, mondja a legnagyobb őszinteséggel Zsuzsa néni. Különben is, ma már késő van, a tanácsnál már nem lehet ilyenkor zavarni az oktatási osztályt, hogy küldjenek ide valakit. Nincs mese, évismétlés. Közben az Acsádi Ignác utcai otthonba kerülök, és igazán már én magam sem tudom, hogy ki vagyok. A konyhásokkal összeveszek, ugyanis nem hagynak ebédet. Az még nem lenne baj, de kérek zsíroskenyeret. Az nincs, mondja a gondnok felesége, aki a konyha főnöke. Mi az, hogy nincs kérdezem? Egy konyhán kell hogy legyen zsír, kenyér, só! és megyek befelé. Rémülten kiáltozik, hogy ide nem jöhet be csak az akinek egészségügyi könyve van. Nekem van, nyugodjon meg, mondom, és megyek a hűtőszekrény felé, mert nem járhatnék anélkül egészségügyi iskolába sem, és kinyitom a hűtőajtót. Persze, hogy tele van mindennel. - Egyébként ha igaz, ez az én otthonom, és nem kell ahhoz egészségügyi könyv, hogy bármikor benyúlhassak a hűtőbe! Ordít, de nem érdekel. Tíz perc múlva előttem a déli ebéd, sajnos már megint az a büdös vesevelő. Az igazgatónő fölhivat: - Mi van már megint Erika? A konyhásnő nem főz holnaptól. - Micsoda? Nem főz? Nem baj, majd én megszervezem. Gabás (az igazgatónő) régóta haragszik rám, mert a Mamikám küldött nekem egy levélben egy százast, és persze kibontva pénz nélkül várt a levél a nevelői asztalán. 13


Még annyi eszük sem volt, hogy elolvassák a levelet, hogy … „itt küldöm, de vigyázz rá, oszd be” … Elég nagy felfordulást csinálok a dolog körül, és már a hideg rázza őket, ha belépek a nevelőibe. Szóval majd én megszervezem! És tényleg megszervezem. A Tímár Ibolya az első napi szakács. Megbeszéljük, mi legyen: rántott csirke. Ő bőrdíszművesnek tanul szakmunkásképzőben, olyan elég rendesen „hangadó”, mint én. Kiválaszt két lányt még maga mellé, és hadd szóljon. Mire megjövök délután a suliból, vigyorog ki a felhúzható konyhaablak alatt: - Hányat kérsz? - Csak egyet, te hülye! És soha életemben nem ettem olyan jólesően a feketére égetett rántott csirkecombot! A harmadik nap a konyhásnő visszakéredzkedik, és újra ő főz, de a konyha mindenki számára nyitva áll. Sok történetem van az állami gondozásomból, de az egy másik könyv. A címe: Kincstári gyerek voltam. És viharos gyorsasággal megszüntetem 17 évesen az állami gondozásomat úgy, hogy keresek egy aláíró idős nénit, aki papíron vállalja, hogy magához vesz és hazaköltözöm. Az intézet soha többet nem keres, és pont úgy mint addig, a ruhapénzeket a megszűnéskor járó összeget is teljes egészében lenyúlják. De kit érdekel? Éljen a szabadság! Gyorsan átiratom magam a harmadik egészségügyi szakközépiskolába Csillaghegyre a Nánási útra. Ez a Móra Ferenc egészségügyi szakközépiskola. Híre sincs annak, hogy állami gondozott voltam valaha, a jellemzésemből is „kifelejti” az előző iskola. Persze be kellett mennem a III. kerületi Tanácshoz, hogy felvegyenek, - mert ki hallott már ilyet, hogy egyszerűen „csak úgy” átjelentkezik. Margó néni az ofő. Szerettem nyugodtságáért, de sokszor fogta meg a homlokát szegény, hogy „Te Erika! Mit képzelsz? Ezt nem lehet így, ezt nem így szokták gondolni mások”, de azt hiszem végig velem volt a jóságával. Azért otthon sem volt rózsás a helyzet. Mostohaapám állandóan vicsorgott valamiért, és nyugdíjasként nevelte a húgomat. Anyámhoz jártam dolgozni délutánonként, este haza. Mostohaapám megint kezdte a piszkálódását. Nézte az időt, hogy mennyit ülök a fürdőkádban, az ajtó előtt leselkedett, és vérig sértődött, ha nem ettem abból, amit főzött, vagy nem ittam meg a kávéját. A fiúk szépen jöttek sorban hol anyámhoz, hol a mostohaapámhoz könyörögni, hogy beszéljenek velem, hogy béküljek ki velük. Lepasszoltam őket. Kíméletlen voltam és öntudatos. Amikor egyszer mostohaapám hátulról meg akart ütni amikor éppen ettem a konyhában, felugrottam, megszorítottam az ingét egy kézzel a nyakán, és belesziszegtem az arcába: „ne próbáljon még egyszer megütni!” Semmi mást nem mondtam neki, nem mondtam, hogy akkor ez lesz vagy az lesz, abban az egy 14


mondatban minden benne volt. Soha többé nem bántott! De ez nem azt jelenti, hogy nem tört ki rajta az indulat, csak nem kötött belém! Amikor az ajtó zárjában elkezdett csörögni a kulcsom, - már ment hányni! Az idegességtől, a tehetetlenségtől, a saját belső indulataitól. Gonoszság vagy szerelem? Soha nem jöttem rá, miért voltam olyan nagy hatással rá. Aztán jobbnak láttam elköltözni egy komfort nélküli csillaghegyi házba, egyedül, a kutyáimmal. Gyalog jártam le a hegyről derékig érő hóban, az olajkályhába csak hetente egyszer vettem olajat, hogy ne kelljen annyit sorba állni, és különben is utáltam cipelni. Az érettségi után felvételiztem az orvosi egyetemre. Na az is érdekes volt! Írásbeli, szóbeli. - Mi az édesanyja foglalkozása? - Takarító kisiparos. - Van-e ilyen meg olyan érdemérem a családban? - A felsoroltak közül a Kossuth-díj, az van a nagybátyámnak, anyám testvérének, Rab Istvánnak. Azt persze nem mondtam, hogy a Kossuth Díját ’56-ban kapta, nevét Hrabovszkyról magyarította sokat sejtetően Rabra, de hát ő miután szinte elsőként kapta meg ezt a nagyon magas állami kitüntetést fantasztikus tehetsége és tudása miatt, ezt követően amilyen hamar csak tudott, disszidált. Még néhány ilyen, olyan kérdés a párttagságról, a család egyáltalán nem proletár gondolkodásáról (az én véleményemet meg sem kérdezték), majd közölték: alkalmas vagyok az orvosi pályára, de helyhiány miatt el kell, hogy utasítsanak! Nem értettem! Alkalmas vagyok és nem kellek? Ide nem kell alkalmas orvos? Itt a helyhiány dönt és nem az alkalmasság? Utánam jött az egyik felvételiztető férfi tanár. Erika fel tudnám készíteni, és akkor jövőre felvesszük, jó úgy? Ránéztem! Pillantásából felismertem a hátsó szándékot, azt válaszoltam, hogy még nem tudom, - de belül már tudtam, hogy én ezek között nem akarok tanulni.

Felnőttként Aztán a férjhez menés, az első munkahely, mind-mind megannyi tanulság. Igazán mindig kilógtam a sorból, és mindig nagy szám is volt. A SZIM a gyárban, ahol szószólója voltam annak, hogy mennyire rosszak a körülmények, és nem biztos, hogy 13 nőnek hidegben dideregve kell egy irodában dolgoznia. Számlaellenőr voltam, természetesen ott is megálltam a helyem. Amikor az unatkozó kolléganők intrikáiból elegem lett, visszamentem saját szakmámba. Fogászat! Imádtam, de kinőttem. Úgy gondoltam, hogy ha az államnak megéri engem foglalkoztatni, akkor nekem is, hogy saját magam alkalmazzam. Két fiammal leköltöztünk vidékre, mert szenvedélyesen szerettem az erdőt, az akkori férjem odavaló volt, és hát a gyerekeknek is nagyon jó lesz, ha a nagyszülők mellett élhetnek………. Eladtam a Rómain lévő lakásom, hogy majd építkezünk. 15


Betársultam egy kertészetbe, ahol bio dolgokat állítottunk elő, gyepet vágtam, palántáztam, kapáltam, ekéztem, bármit amit kellett. Mivel a tudásvágy mindig hajtott, egész eddigi életemben tanultam. Mások diszkóba jártak, én különféle egyetemekre, főiskolákra, tanfolyamokra. Első diplomámat gyógypedagógusként kaptam meg. Ennek is érdekes a története. Akkoriban szerepelt nagyon sokat a tévében Montágh Imre logopédus, művészi beszédtanár. A beszéd, a mondanivaló tisztaságának tudománya, s ahogy ezt ő gyakorolta, gyakoroltatta diákjaival, elbűvölt. Persze nem csak engem. Sóvárogtam, hogy logopédus legyek. Igen, élvezni a magyar nyelv gyönyörűségeit és vigyázni, őrizni ezt a kincset. Jelentkeztem a Dr. Bárczy Gusztáv gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. A logopédia szakra tizenhétszeres volt a túljelentkezés, az orvosira öt-hatszoros, a jogra két-háromszoros. Túl sok esélyem nincs – gondoltam – de megpróbálom. Mivel már gyerekeim voltak, semmit nem tudtam tanulni a felvételire. Elmentem. Megkaptuk az írásbeli feladatait és én nem olvastam el, hanem összekulcsoltam a kezem – mint kislánykoromban – és imádkoztam. Azt mondtam, a JóIstennek: „Ha most nem vesznek fel, soha többé nem jelentkezem, de ha alkalmasnak talál erre a feladatra, akkor segítsen!” Kibontottam a magyar irodalom feladatot tartalmazó borítékot és három téma közül azt választottam szinte azonnal, hogy „mutassa be a magyar művészetben előforduló hangulatfestő elemeket!” Ráéreztem. Öt darab papírlapot kaptunk és a piszkozathoz kérhettünk még. Én nem kértem egyet sem. Letettem a tollam hegyét a beadandó lapra és írtam, csak írtam. Az árvácskát jellemeztem, mint filmalkotást és a Toldit, mint irodalmi művet. Az egész mondanivalómat egymás után görgetve, úgy írtam le minden mondatot, hogy az ötödik oldal utolsó sorának utolsó betűjénél ért véget a mondanivalóm. Egy sorral sem kívántam többet írni és semmit nem hagytam ki, egyetlen javítás sem volt benne. Azt hiszem, hogy rajtam volt a JóIsten áldása és akarata, mert a többi felvételi tárgyból is jól ment minden. Felvettek és én imádtam. Montágh Imre utolsó tanítványai közé tartozom, amire nagyon büszke vagyok. De azért nem voltak egyszerűek azok az évek sem, mert például próbáltam egy napra összesűríteni a vizsgákat és anyám segítségét kértem, hogy a vizsgáim napján vigyázzon a kicsikre. Ridegen elutasított: „Kinek szülted őket? Magadnak, vagy nekem?” A diplomamunkámmal természetesen új kapukat döngettem. Mivel a fogászati és fogazati elváltozásokat nagyszerűen ismertem a két tudomány – a fogorvostudományi és a beszédtudomány – egy új összefüggést mutatott számomra. Dolgozatomban leírtam az orr-fül-gégészek odafigyelésének fontosságát, a logopédusok számára az árulkodó fogazat azonnali észlelését már a tejfogazatban megjelenő, jósló, a végleges fogakra vonatkozó jeleket, illetve a torz fogazat megelőzésének lehetőségeit, valamint leírtam azt, amit a főiskolán éppen ellenkezőleg tanítottak, a nyelv torzító erejét, melyet egy fogazaton okozhat. Rámutattam arra is, hogy később, idős korban a műfogsorok teljes használhatatlanságát idézi elő, ha a nyelv hibás funkcióit a logopédus nem állítja át, vagy észrevétlen marad. Diplomamunkám nagy felháborodást keltett a logopédusok körében, ugyanakkor meghívtak a Klinikára, hogy tanítsam a fogorvosi egyetemre 16


járó diákokat módszeremre, melynek segítségével a negyedére csökken a fogszabályozás időtartama és soha többé nem recidivál (nem alakul vissza). A házasságom kezdte felmondani a szolgálatot az anyós és az após örökös piszkálgatása miatt, és jobbnak láttam, ha befejezem, mert itt soha nem fognak megérteni, és a gyerekeimmel is éreztették, hogy ilyen az anyjuk. Idegenek vigyáztak rájuk pénzért, a férjem ivott. Nem tartott sokáig összecsomagolni, gyakorlott költözködő voltam már. A kertészetbe járva (Kisgörbőn keresztül) minden nap egy elhagyott tőzegbánya mellett mentem el. Nagyon szép volt, és elhagyott. Egyszer egy kora nyári napon a kocsimban felforrt a víz. Leugrottam, és egy sörösüveget nyomtam az egyik tó vizébe, hogy merítsek friss hűtővizet. Mikor átnéztem rajta, annyi ebihal volt benne, hogy nem lehetett megszámolni! Rengeteg! Jézusom! Itt ilyen tiszta a víz? A béka a legkényesebb állat, és ha itt ilyen Istenadta körülmények vannak, akkor itt tenni kell valamit! Hamarosan bejártam az egészet, és félfogadási időben megkerestem a tanácselnököt azzal, hogy ezt a területet rekultiválni akarom, őshonos állatokat kell visszatelepíteni! Kész volt a tervem: Ez az állat lehet a rák, a réti csík, a vidra, a hermelin, a teknősbéka és sorolhatnám tovább. A tanácselnök megörült, hogy jaj de jó lesz. Megcsináltam a költségvetést, ők adják a bányát, mind a 210 hektárt. A szerződés megköttetett, és megkerestem a bányát előzőleg üzemeltető Pápai Talajerő Gazdálkodási Vállalat vezetőjét, hogy rendben, hogy 22 éve nem használják, rendben, hogy kirablás után kivonultak, de legalább annyit tegyenek meg, hogy azokat a tőzegprizmákat amiket összehordtak annak idején és úgy hagytak, terítsék el, mert ha azok begyulladnak, le- és kiéghet minden a környéken. Rávettem őket, hogy Pápáról jöjjön le egy hatalmas planírozó. Akkora volt, hogy alig tudott befordulni a bánya bejáratánál, és egész Vindornyaszőllős összeszaladt, mert még soha nem láttak ekkora gépet. Amikor a gép a tőzegmező tetejére ért, rengett alatta a határ. Szóltam a vezetőnek, hogy mit kell csinálni, de az mintha süket lenne, csak töltötte fel a tavakat, mélyedéseket, és tolta bele a nagy lapátjával a tőzegkupacokat. Ordítottam! Mit csinál ember? Nem érti, a tavakat úgy kell hagyni, abban élőlények vannak most is, ha föltölti elpusztulnak! De ez csak szorgalmasan, mint aki hülye, megint rossz felé vette a kanyart! Felugrottam a kocsira és mondtam, hogy azonnal hagyja abba, de közölte, hogy neki ez a dolga, azt mondták, ezt kell csinálnia. Azonnal telefon Pápára, igazgató, veszekedés! Óh micsoda félreértés mondja, és szóljak a sofőrnek, hogy hagyja abba. Mire visszaértem a bányába, az összes tőzegkupac, prizma, bele volt tolva a tavakba. A sofőr, mint aki jól végezte dolgát, menetirányba állt, és visszaindult Pápára. Aztán jött a másik meglepetés. Kisgörbői Közös Tanács egyeztető ülést hoz össze a Hévizi Gyöngyös menti Vadásztársasággal, mert a Társaság panasszal élt, hogy a 17


rekultivációval nem ért egyet, és kérik másnap délelőtt 10 órára jelenjek meg a tanács helyiségében. Nem hiányzott a velük való egyeztetés, de hát minél többen tudjuk, hogy mit akarunk, annál jobb lehet a dolog, illetve annál többünknek tetsző – gondoltam. Leérek Pestről, és már ott ül a vadásztársaság elnöke a Király úr, és éppen kihallgatja a tanácselnököt, hogy hogyan is jött létre ez az együttműködési megállapodás. Szeretném az időpontot is megadni: 1985. A tanácselnök nyugtalanul feszeng, felelget, a székébe kapaszkodik, és próbál gondtalanul viselkedni. Én belépek, és rendkívül hűvös mindenki: a jogász, a tanácselnök helyettes, és szegény tanácselnök rám sem mer nézni. De látszik, hogy fél a következményektől. A vadásztársaság elnöke megszólal. Hívjunk be mindenkit! A megyei párttitkár és a helyettese is megjelenik. Én egyedül, a szándékommal. Király elvtárs beszédre emeli a kezét. Elmondja, hogy: „A Hévízi Gyöngyös menti Vadásztársaság itt, ebben a tőzegbányában lövi ki az ország legszebb vadjait, az aranyérmes trófeák száma, néhány évvel ezelőtt csak egy-kettő. Ma már ez meghaladja a 12–14 darabot, és mind remek, és ennyi és annyi súlya van az agancsoknak, és ide be nem teheti a lábát senki, mert a népgazdaságnak még ha néhány – esetleg harminc – évet is kell várnia, de itt akkor is ki lehet majd termelni ennyi meg annyi dollárt.” Értelmesen végigmondja a beszédét, és várja a hatást. Az elnök elvtárs megtapsolja, a többiek követik. Én ülök némán, és a már kiüresedett kávéscsészémet nézegetem. Az elnök elvtárs sem akar hozzászólni, de felkér engem, hogy én is mondjam el az álláspontomat. És elmondom. És kitör a vihar. Elmondom, hogy ezen a területen nem irtani, hanem szaporítani kell az állatokat, elmondom, hogy van jó néhány faj, amelyet a kipusztulás fenyeget, és ide még áttelepíthető, és úgy esetleg túléli a környezetszennyezést, a máshonnan történő kiszorulást, elmondom, hogy nagyon gusztustalannak tartom, hogy 15–20–50–100 méterenként van egy-egy vadászles, ahonnan folyamatosan lövik azokat az állatokat, amik a kicsinyeiket rendre itt szülik meg, vagy folyamatosan idejárnak, mert ez az egy terület az, ahol akkor is van víz, ha sehol máshol nincs. És megígérem, hogy mindent megteszek, ami az erőmből telik, hogy a génrezervátum létrejöjjön. Király elvtárs feláll, és az öklét rázza felemelve az égre! Majd ő megmutatja nekem, hogy elmegy az Atyaúristenhez is ha kell, de ott akkor is vadászat lesz és nem természetvédelmi terület. A fentieket jegyzőkönyvbe foglaljuk, és szétszéledünk. Mármint én, mert a többiek maradnak. Két nappal később újabb egyeztető tárgyalásra hívnak, de kibővítve szakmai nagyságokkal. Nincs mese, nekem is vinnem kell valakit, ha egyáltalán nem akarom, hogy miszlikbe szedjenek, - legalább tanú legyen. 18


Lemegyünk: útitársam már egy kicsit nehezebben nyomja a gázpedált, mintha nem akarna olyan nagyon odaérni. Biztatom, az ügy szépségével, a feladat nemességével. Végre odaérünk, és most már a keszthelyi agrár egyetem tőzegláp szakértője is ott van, és a Nimród című lap újságírója is. Mindenki elmondja a magáét, és én már tanulva az előző egyeztető tárgyalásból, szintén elkészítem a gazdasági számításokat. Felolvassuk, mindenki a magáét. Az én számaim a folyamatos ráktermelés eredmény-kimutatásnál olyan sokkolóak, hogy minden nemet lesöpör. Pedig csak öt évre készítettem el! Az újságíró megszólal: Felkeresném-e az FM épületében néhány napon belül? Persze, ígérem. Király elvtárs közli velem a búcsú kézfogásnál, hogy jóindulatú tanácsa van, nem ajánlja, hogy piros ruhában megjelenjek a bányában… A tőzegláp szakember élvezi a vitát, de állást nem foglal, kicsit vakargatja a fejét, hogy majd meglátjuk. Azért felkér, hogy a néhány hét múlva Keszthelyen tartandó Nemzetközi Tőzegláp Konferencián tartsak előadást, mert fantasztikus amit csinálni akarok. Természetesen a meghívást elfogadom, a tőzegláp szakemberek, természetvédők, geológusok és agrármérnökök nemzetközi gyűrűjében nagy feltűnést keltek elképzeléseimmel. Megköszönöm az elismerést, a viharos tapsot, de itthon nem beszél róla senki sem.) Keszthelyig visszük hazafelé kocsival, és elmondja, hogy Erika, nagyon vigyázzon magára, mert ebben a vadásztársaságban vadászik Magyarország elitje, az összes BM-es, az ügyvédek, a pártelit. Na és? Mi van akkor, máshol is lehet vadászni, - mondom én naivan. Két nap múlva felkeresem a Nimród szerkesztőjét, ahogy megígértem és elmondom, hogy én hogy gondolom ezt a dolgot: 1. 2. 3. 4. 5. 6.

Visszavadítás (környezetrendezéssel, tavak kialakításával, megfigyelő helyekkel) Az állatoknak etetőhelyek télire. Intenzív fedett tavak kialakítása. A régi beszántott melegvízforrás újbóli megkeresése, feltárása, csövezése. Majd esetleg egy feldolgozó üzem, ha olyan jól megy és van munkaerő. Vadászatról szó sem lehet!

Az újságíró lelkes. - Erika magának teljesen igaza van, de akkor át kell írni a vadászati törvényt! – mondja kétségbeesve! - Hát akkor írják át! – Ez a válaszom. És tizenkét év után tényleg átírják. De mi lesz addig? Addig hamarosan megjelenik a rendőrség a lakásomon. Nem tudom mit akarnak, ők sem igazán, de a Zala megyei Főügyészség elrendelte, hogy engem vigyenek le kihallgatásra. Nem örülök a hírnek sem, és a rendőrségnek sem. Ugyanakkor megkapom a Kisgörbői Közös Tanács levelét, hogy kilépnek a szerződésből, és nem járulnak hozzá, hogy bármit tegyek. 19


Természetesen nem hagyom, nem hagyhatom annyiban. A Pápai talajerő számláját is meghozza a postás azzal, hogy fizessem ki a gép munka és szállítási díját, ellenkező esetben behajtják rajtam, és fenyegetnek. Na jól körbevettem magam! Jó kis darázsfészekbe nyúltam. És lemegyek a Kocs elvtárshoz, és beszélgetünk. Igazán nem tudom, hogy miről, és elenged. Következő hétre péntekre újabb meghívó érkezik, pirossal aláhúzva, ha nem jelenek meg, a rendőrséggel vitetnek le, és 15 ezer forint bírság és nyomoznak. A Kocs egy szimpatikus ember, szívesen lemegyek hozzá, de járni azért nem akarok. És a rendőrség éjjel rámveri az ajtót, én pedig, mint a rossz filmekben, elbújok a fürdőszoba ajtó mögé. Zseblámpa, bevilágítás, a JóIsten megvéd, mert elmennek nélkülem. Másnap lemegyek Kanizsára, és felkeresem a Kocsot a lakásán, hogy mondja már meg egész nyugodtam, hogy mit akarnak! De Kocs nincs otthon, csak a lánya, és vele üzenek az apjának. A falon a meghalt felesége fényképe, aki nagyon hasonlít rám. Közben vettem két telket Keszthelyen. Mind a kettőt egy idős nénitől. Rendőrségi idézés, hogy nyomozás van folyamatban ellenem, mert több pénzt vettem fel az OTP számlámról, mint amennyi rajta volt. Lemegyek, jegyzőkönyv: Belemondom, hogy tanúm az OTP Keszthelyen, hogy a számlavezető fiókban együtt néztük meg, hogy mennyi van a számlámon, azt fel is vettem, de mivel a Borika (ma is emlékszem a nevére) nem tudta megmondani, hogy ténylegesen mennyi van rajta, ugyanis központi könyvelés van, a nagykanizsai fiókban, és tíz naponként vannak a dekádok, és közben nem tudja, hogy mennyi jött ki vagy be, ennyit meg ennyit felvehetek. Nyilván, amennyi rajta volt. Igen ám, de én már felvettem csekken mondjuk egy hete 10 000 forintot, és az nincs rajta, hogy mennyi jött be rá. Szóval annyit veszek fel, amennyit mutat az egyenleg. Kiderült, valami 8000 forint mínuszom lett, mert ők nem naprakészek. Hazajövök. XI. ker. Rendőrségi behívó. Unom őket és utálom. Ha valaki csönget vagy zörget, a gyerekeim már mondják, hogy biztos, hogy az anyuért jött a rendőrség. Nem megnyugtató. Szerencsére ott él velünk 15 éves húgom, és tartja a frontot a fiaimmal. Bemegyek a XI. ker. rendőrségre. Sajnos – közlik velem – elrendelték az előállításomat. Holnap reggel mondjuk 9:00-re le kell, hogy vigyenek a bíróságra. Ne hülyéskedjenek, ez nem vicc! Bent tartanak, és másnap levisznek. Úgy menstruálok, hogy rettenetes, egyetlen szál vatta sincs amit kicserélhetnék, és a farmerom hátulja is már tiszta vér, egy hatalmas fekete kemény folt az egész ülepem. 20


Míg kiszállunk kávét inni Földváron, a büfében iddogálók csodálkoznak. Én békésen iszom a kávémat, persze háttal mindenkinek ha lehet, hogy ne lássák, hogy vérbe vagyok száradva, de még mindig jön belőlem bőven. Az egyik rendőr sört kért, a másik kávét, békésen csacsogunk, én fizetek, majd indulunk, és meg sem állunk Keszthelyig. Ott kihallgatás, ugyanazt még egyszer elmondani, hogy a 8000 Ft hogy ment le a számlámról, majd elengednek. Következő héten újra ügyészségi megjelenést elváró meghívó Keszthelyre. Ülök a padon a bíróság előtt, hogy megint mit akar az ügyészség. S egyszer csak hallom a nevemet a hangosbemondón, hogy menjek be tárgyalásra ebbe és ebbe a terembe. Bemegyek. Kellemetlen, apró termetű bíró a pulpituson, felolvas, megkérdezi, hogy megértettem-e, be kell fizetnem 16 000 forint pénzbüntetést, és egyben felhívja a kedves ülnökük figyelmét, hogy egy másik ügyben is elkövető vagyok, amit most nyomoz a rendőrség, mert meghamisítottam a telekvásárlásnál az eladó aláírását. Így zárul a bírósági ítélet, hogy már benne van a következő jóslata. Na, jól nézel ki Erika, ezek soha nem fognak békét hagyni neked, de hazamegyek, mert az ügyész nem kíváncsi rám. Valóban megérkezik nemsokára a keszthelyi rendőrségtől a behívó és a nyomozó kérdez. Előveszi a telek adás-vételi papírjait, amik indigóval készültek. Ez került be a Keszthelyi Földhivatalba, ezen okirat alapján írták a nevemre. Megnézem, igen, ez az! De ez nem az eredeti, az biztos az illetékhivatalba került, - mondom én, meg kellene nézni. Rendőrség hazaenged. Úja bírósági tárgyalásra behívó. Rendkívül utálom az egész apparátust, mert tudom, hogy arra megy ki az egész, hogy büntessenek, hogy megfélemlítsenek, hogy mindenhol ellehetetlenítsenek és ne legyen kedven mindenfajta bányarekultivációval foglalkozni! Ha az OTP-s nőt nem kérdezték meg az előző ügyemnél, akivel szinte veszekedtem, hogy mondja meg, mennyi pénzem van, akkor most miért mennének el az illetékhivatalba? Ezért elmegyek én. Kikérem, megkapom, kicserélem a másolatra, és elküldöm a rendőrségre! Csináljatok amit akartok! Azt a bírósági eljárást megszüntették. Mikor hamarosan a következő „emlékeztető” behívót megkapom az ügyészségtől, írok a Zala Megyei Főügyészségen a főügyésznőnek, és ez már 1988. Megírom neki, hogy mit gondolok az egész eljárásról, arról, amit csinálnak, hogy „visszaélnek a hatalmukkal és ezzel kiirtják mindenkiből a bizalmat. Belőlem is.” Szó szerint! Lehet, azóta is megvan valahol a levelem, természetesen vállalom, sőt igen-igen büszke vagyok rá! Soha többé nem jött hozzám behívó Zala megyéből. De azért tudom, hogy a feketelistán már régen rajta vagyok. Én közben felkészültem ráktenyésztésből, elmentem a minisztériumban, a FAOhoz, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, kerestem a szakértőket, a cikkeket, a könyveket. Mire eltelt néhány év, azt vettem észre, hogy én már nem kérdezek senkitől semmit, ha rákról van szó, hanem hozzám küldik a tudorokat, az érdeklődőket, a diákokat, a halászati mérnököket. 21


Megcsináltam az országos rákfelmérést és begyűjtést, telepítettünk ide is, oda is. A telepítésre alkalmatlanokat exportáljuk, 12-16 tonnát 5 hónap alatt. Kurrens cikk, verekednek érte a külföldi kereskedők, mi repülővel szállítjuk. Kisgörbő jelentkezett, hogy az előkészületben lévő vadászati törvény lassan lehetővé teszi a bánya rekultiválását, és milyen jó lenne, ha a falunak új munkahelyek létesítésénél figyelembe lehetne venni azt a 10–20 munkahelyet, amit a bányarekultiváció biztosítana. Közben megcsináltattam az elvi engedélyeket, és benyújtottuk a Zala Megyei Igazgatási Főosztályra és a Mezőgazdasági Főosztályra szakvéleményezésért. Az FM mint irányító szakmai szervezet örömmel hordta körbe, hogy igen, ez valami, ez a jövő útja, így kell ezt, ez a vállalkozók országa kell, hogy legyen………. És a Zala Megyei Építésügyi hatóság megadta az engedélyt a létesítmény létrehozására. Csak akkor én már nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni a Zala megyei pribékek és a tanács hozzáállása miatt. Aztán jött ’90. Egy lakást béreltem a Tenkes utcában, ahol a rákokat tartottam megfigyelés alatt sok sok akváriumban, mígnem egyszer csöngetnek. Kinyitom az ajtót, és két rendőr áll előttem. „Mit szeretnének?” – kérdezem. Két hét múlva lett volna a stafétabot átadása, a választás, de még egyszer legalább tudatni akarták velem, hogy még most is elér a kezük hozzám. Behívtam a két rendőrt, és felhívtam a keszthelyi rendőrkapitányságot, hogy mondják meg, hogy mit akarnak. A kapitánnyal beszéltem, nagyon nem kellett bemutatkoznom, rögtön tudta, hogy ki vagyok. Fogalmam sincs, hogy miről van szó, mondta, ők nem adtak ki semmilyen előállításra vonatkozó parancsot. Átadtam az egyik rendőrnek a telefont, és mondtam, hogy személyesen hallgassák a kapitány szavait. Mivel senki nem tudott semmit, ezért elköszöntek, hogy biztos tévedés volt, és elmentek. Belül végtelenül büszke voltam arra, hogy a Zöld Párt mint egy új születendő jogi személy, ha bejut a parlamentbe, átrakja, megváltoztatja nemcsak a szemléletet, hanem kiszorítja ezeket a régi kádereket is. Ezért alapító tagja lettem, és nemsokára az egyik ügyvivője. Választási harcra buzdítottunk, de gyengének bizonyultunk. Illetve senki nem tulajdonított a Zöldeknek jelentőséget, mi tudtuk, hogy nagyon nehéz összefogni, összetartani a különféle alternatívákat, szegmens részeket. Mert ugye más foglalkozott a Dunával, más a levegővel, helyi tüntetések, egyebek voltak ugyan bizonyos településeken, de az mindig csak a probléma széléig ért el. Aztán jöttek a nagyszájúak, az ígérgetősek, és a Zöldek nem lehetnek erőszakosak! Pedig lehetnének! Sőt addig amíg a szemétlerakók tömkelege „épül”, és nem lehet tudni, hogy minek mi lesz a sorsa megnyugtatóan öt-tíz év múlva, amíg iparágak virágozhatnak abból, hogy minket megbetegítsenek, amíg hatalmas pénzösszegeket vesznek fel tisztviselők és az azokhoz kapcsolódó cégek külföldről, de már itthon is, hogy lerakóhelyeket hozzanak létre, addig csak reménytemető lehet országunk. Na de! Győz az MDF! Új szél, új vitorla, új emberek, de az edző a régi! Az ország lakossága abba a hiszembe esik, hogy most aztán mindent bele! 22


És szép lassan kiderül, hogy ennek sincs gazdája, annak sincs, ez is eltűnt, az is eltűnt, és bizony nagyon ott vannak még a régi versenyzők. Közben megszülöm harmadik gyerekemet, de azért mi is beindulunk.

A Kruspér utcai lakásunk Hármas csere segítségével sikerült egy nagyszerűnek látszó 3,5 szobás lakás egyik szobájának kiutalásával társbérletet szereznem. A társbérlőm, Dr. Bene Zsuzsanna jogtanácsos volt, akinek egyébként a Bartók Béla úton volt egy másik 3 szobás lakása. Ő valószínűleg felfogta, hogy ebből előbb-utóbb újra lakásfelosztás lesz, hiszen ő egy kislányával háromszor akkora területen élt a közös lakásban, mint mi négyen. Megpróbálta érvényteleníttetni a bérleti jogviszonyomat, de nem sikerült, pedig a XI. kerületi tanácsnál az igazgatási osztályvezetőnő „templomtársa” volt. Néhány hét eltelte után belesziszegte az arcomba „már megvan az a cserepartner, aki ki fog innen titeket füstölni!” Nem hittem el, hogy ez megtörténhet, de megtörtént. Jött Varga Ferenc legújabb nejével és beköltöztek Bene Zsuzsa részébe ketten. A fürdőszobát elfoglalták, a közös helyiségeket lezárták. Amikor panaszt tettek a tanácsnál, mindent kinyitottak, de ahogy elmentek a helyszínelők, újra lezártak mindent, még a wc-t is. A Varga vadászott ránk a lakásban. Állt a bezárt ajtónk előtt, rángatta a kilincset, feszegette az ajtót, mi pedig bent voltunk a rémült gyerekeimmel és a húgommal. Csak akkor mertünk kilépni a szobánkból, ha láttuk, hogy az utcán beül a kocsijába és elhajt. A húgomat többször bántotta és kényszeríteni akarta mindenféle dologra. A bíróságon eljárást kezdeményeztem, de mindent letagadott, és hát persze nem volt tanú. Hát hogy is lehetett volna, hiszen egy lakásban laktunk! Aztán a tanács igazgatási osztályvezetőnője (aki a Bene Zsuzsa régi ismerőse volt, s felkeresésemkor megjegyezte, hogy „ezt az ügyet már szilvafa kora óta ismeri”) hozott egy határozatot, hogy ki kell minket lakoltatni, mert érvénytelen a csereszerződésem visszamenőleg. Jó, de hová? Őket ez nem érdekelte, elhelyezés nincs, és három gyerekkel kiraktak az utcára, s azóta sem tudom, hogy melyik közraktárban lehetnek az onnan kipakolt dolgaim. Azt viszont igen, hogy a közös konyhából a gömbölyű fenyőasztalunkat a körpadunkkal a volt Kondorosi uszoda büféjében láttam viszont. Megismertem, hiszen olyan jellegzetes sérülések voltak rajta, amiket vagy én okoztam, vagy a gyerekeim. Megkérdeztem a büfést, hogy honnan vette, mire büszkén válaszolta, „ugye milyen szép? Olcsón szereztem egyik jó ismerősömtől.” Varga a lakásból is kijelentett mindannyiunkat, melynek itt a pontos címe: 1111, Budapest, Kruspér u. 4. II. emelet 14. Természetesen Varga potom összegért megvette az egész lakást és így mégiscsak sikerült a tervük.

Erdélyért 23


Alighogy végignéztük a Romániában történt eseményeket mintegy egy szuszra kisereglenek a változást reménylők. Azonnal létrehozunk egy társaságot mi is, ami élelmiszerkereskedelemmel, kultúrával, exporttal, importtal foglalkozik, és Hajrá Magyarok! Az első útjaim a helyzetfelméréssel telnek el. Ide minden kéne. Elkezdem szervezni, kinti partnert keresek, elég flegmák, de amikor meghallják, hogy élelmiszerkereskedést akarunk, és nem kell rögtön kifizetni, kedvesebbek lesznek. Néhány hét udvarlás, pénzük persze nincs, csak a bartel-kereskedelem jöhet szóba, azt is nekem kell intézni, mert az erdélyi partnernek fogalma sincs, hogy Magyarországon mi eladható. Kifelé minden jó. Így először elkezdünk ruhát, cipőt, édességet kivinni, de persze nagy tételekben. Őrölt paprikát, lisztet. De nincs gyerektápszer kint, mert nincs cukor. Csináltassuk meg! És elmegyek Devecserbe a keményítőgyárba, ahol a saját elképzeléseim szerint összeállíthatom a receptúrát, tejpor, cukor, keményítő, és ami még kell bele. Három ízben azonnal. Kint óriási siker. Kamionszámra kapom az itthon felgyülemlő élelmiszereket. A szlovák konzervek már nem eladhatóak belföldön. Gyerünk kifelé vele! És persze kint sorban állnak érte. Gyűlik a pénz, és valamibe fektetni kell. Cégtársaim a sepsiszentgyörgyi ifj. Sárkány Árpád és a Kovászna megyei volt párttitkár Nagy Ferdinánd. Javaslom, hogy vegyünk meg néhány széteső TSZ-t és indítsuk újra, majd én hozom Magyarországról a legújabb mezőgazdasági technológiákat. Jó Erika, de akkor még több áru kell, mert hát ugye ezt is kérik, azt is kérik. És én küldöm. Meglelünk két gazdaságot, először Angyalost, majd Barátost. Angyaloson átalakíttatom az istállókat, az udvart, gépeket, autókat szállíttatok ki, és elkezdem fölvásárolni az állatokat, mert a gazdák kezdenek tőlük szabadulni, és nagyon olcsó. Én tudom, hogy már csak néhány hónapig, de addig van időnk. Felveszek egy intézőt, tervezőt, raktárosokat, adminisztrátorokat alkalmazunk, és Hurrá, győztünk! Hiszem én naivan. Ugyan örömükben síró anyák várják mindig a legújabb szállítmányokat, például az azideig sosem látott csak mesélt közelségben elképzelhető magyar mikuláscsokit, és az öregasszonyok sírva az örömtől, hogy megérhették, hogy újra magyar lisztből süthetik a magyarnak a kenyeret, de ez csak engem hat meg. A cégtársaim már régóta azt forgatják a fejükben, hogy hogyan lehetne tőlem megszabadulniuk. Hamar rájöttek arra, hogy engem érdekel az egész ország, és a kétszáz hízóbika, és a kilencvenöt bivaly mellé kecskéket, juhokat, lovakat akarok felvásárolni. A Nagy Ferdinánd jó ismerőse az országos lótenyésztési vállalat elnöke – menjek nyugodtan, nézzek szét. Elmegyek Fogarasra. Lipicai ménes, hevesen dobog a szívem, hiszen itt vannak a magyar lovak, még az a bizonyos hetedik törzs tagja is, ami Szilvásváradról hiányzik. Azonnal kiválasztok vagy húszat, és szinte bagóért megveszem. Ugyan nagyon rossz bőrben van az állomány, de sebaj, majd Angyaloson megerősödnek. És így is történik. Felmegyek Radócra, ahol a Magyar Huszárló a Gidrán van a 24


románok által még eltűrve de már kivágásra ítélve. Ott is gyorsan összevásárolok néhány autóra valót, és indulás Angyalosra. A harmadik hely Mangália, ahol a románok az igazi arab lovakat, de a Shagiákat is tenyésztik. Persze, hogy itt is rosszak a körülmények. Nincs takarmány, nincs gyógyszer, nincs semmi. Itt is kivezettetek 40–50 darabot az istállók végigjárása után, és elviszek belőlük legalább tizenötöt. Na jó, most már feltöltöttem az istállót, az eddigiek híznak, erősödnek, mehetünk tovább. Közben tavasz lesz. Itthon vásárolok két millió forintért vetőmagot (paprikát, paradicsomot, káposztát, karfiolt) és palántákat neveltetek. Ugyan az van a szerződésben, hogy a kinti körülményeknek megfelelő edzett, lényegesen fejlettebb gyökérrel rendelkező szaporítóanyagot állítsanak elő belőle, de ebből semmi nem lesz igaz, még az sem, hogy egy kertész kijöjjön az angyalosi földekre, vagy a barátosi határba, hogy levezényelje az ültetést. Három-négy nap múlva kimegyek és a palánták még mindig ott sárgulnak a műanyag sátorban, rajtuk rengeteg levéltetű, esélyük sincs a megeredésre. Nem tudják, hogy hogy kell ültetni…… mondják az erdélyi partnereim, és az agrármérnök Ferenc is mondja, hogy ezt nekik nem tanították. Beállok a friss szántásba, boronálni kell, elmagyarázom, hogy miért, ki kell szedni a rengeteg tarackot, és nem lehet ilyen buckás a föld. Két nap. Aztán úgy ahogy, de beállunk a sorba. Ültetőfa, lyuk, palánta, mellélyuk, tovább. Csak a legerősebb palántákat dugják el! – rendelkezem. Szót fogadnak, de látszik, hogy nincs kedvük az egész munkához. Egy héttel később egy nagy eső után vidáman integetnek a paprikapalánták levelei. Igen ám, de az istállótrágyából kikeltek a férgek és ott nyüzsögnek, ugrálnak, és rágják a gyenge palántaszárakat, - mert ugye a talaj- és trágyafertőtlenítés elmaradt. Intézőm csak a vállait rángatja, hogy „honnan tetszik ezt tudni Erika?” Van állatorvosom is aki helyettem az állatok vásárlását intézi amikor nem vagyok ott. Ő a helyettesem. Jön velem minden árverésre, és hívnak, mert ha az Erika jön, az jó, fel lehet verni az árakat. Semmi sem számít, ha valamit meg akarok venni. És befogatok, és megnézem, és új párt tetetek mellé, és visszavitetem, és felküldöm a dombra lovassal együtt akár vágtában is, és a végén hajszál pontosan tudom, hogy mit és miért akarok. Időközben az elsőként vásárolt lovak lassan útra érettek, jöhetnek Magyarországra. Na azért az itthoni környezet, a karantén megteremtése sem egyszerű feladat, és hát ezt is nekem kell. Elsőként mintegy 50 ló a Kaposvári Agrártudományi Egyetem Toponári tangazdaságába kerül. A vezetője Herczog Emil elvtárs. Mikor meglátja a lovaimat és a róluk gondoskodó idomított lovászokat, ideges, csurog a nyála. Látszik, hogy irigy, majd a fene eszi meg. Az itatók nem működnek, szólok, hogy azokat csináltassa meg. Természetesen sűrűn lejárok, de hát Erdélybe is ki kell menni, mert ha nem vagyok ott, megáll az élet! És közben megszervezem a többi lófogadó helyet, Somogyjádot, Tahitótfalut, Ópusztaszert. 25


Lemegyek Mezőhegyesre is, hogy esetleg állományt vagy gazdaságrészt vegyek, és és megkeresem az időközben leszázalékolásra készülődő idős főlovászt. Hrabovszky Jánost! Megláttam és nagyot dobbant a szívem, hiszen tisztára úgy néz ki, mint a nagyapám, aki szintén Hrabovszky, és ezen a környéken voltak a birtokaink jórészben, de elértek egészen Békécsabáig. Nagyapácskám már Szögedében élt. Anyám Endrődön született, és így egészen biztos, hogy ez a Hrabovszky János is rokonom. Gyors parolázás, miközben panaszkodva mondja: „Nem bírja tovább, hogy egész életében azon dolgozott, hogy a legjobb lovakat tenyéssze, de most mind elherdálják, a legjobbakat is, több ménest vágóba küldenek csak azért, mert a kombinát megszűnik. Közben arról is beszélünk, hogy nem véletlen, hogy én is a lovakkal foglalkozom legszívesebben, és nem tanultam ugyan, de a véremben van a gazdálkodás is, hiszen a közösnek vélt vér egy lengyel hercegi család ősi vonala, s ugye mindent megőriztünk génjeinkben. Én elmondom, hogy a Lázár Viliék hozzám járnak jó lóért, s eztán lett világbajnok a kis Vili, majd a Zoltán is, de tőlem vásárol Bárdos és Fülöp is megkeres. A Francia Lipicai Szövetség elnöke Párizsból utazik hozzám, hogy megvegye az általa legszebbnek tartott fehér lipicai kancát. Somogyjádon megtartjuk Magyarország II. világháború utáni első lóárverését, melyre az arab tenyésztők és lótulajdonosok szövetségének elnöke és az összes lóhoz értő tenyészteni szándékozó szakember eljön. Csak ámulnak, mert ennyi jó lovat egymás után felvezetve piacon még nem láttak! Időközben Herczogh Emil bekeményít, azt is mondhatom, hogy megzsarol. Vagy fizetek neki kétmillió forintot azonnal, vagy eladja a lovaimat. Mivel időre kell leszállítanom három arab telivért, nincs más választásom, megszervezem a saját lovaim „ellopását”. Csak háromét, de úgy, hogy előtte értesítem a rendőrséget, hogy jöjjenek ki a saját lovaimat viszem. És Herczog őrjöng, de tehetetlen. Kifizetem neki az „extra” lótartásért a havi díjat, és megmutatom neki, hogy egy lelkiismeretlen alak, mert az ő lovai első osztályú herét esznek, az enyémeknek pedig fuzáriumosat ad. Szégyellje magát! Összeveszünk, de nem foglalkozom vele. Közben a minisztériumban összehívnak egy külön bizottságot, mert az én háromszázhatvan lovam uralja Magyarország lópiacát! A háború kitörése óta ez az első magánménes az országban, és hát micsoda főúri allűr ez? Az arisztokrácia föltámad? Hangok jönnek jobbról is, balról is, „Erika nem tudja mi van a kezében…….. mekkora érték ez ………. . És én tényleg nem tudom, csak dolgozom, de rengeteget. A kinti állatorvosról, helyettesemről kiderül, hogy nekem lényegesen magasabb áron számol el, mint ahogy veszi a jóságokat, és nem is attól teszi függővé a vételt, hogy jó-e vagy sem, hanem attól, hogy neki hogyan éri meg jobban. Hogyan tud lepaktálni az eladóval. És ehhez asszisztál Sárkány Árpád és a Nagy Ferdinánd is. Már mindenki súgja, hogy mekkora házakat építenek, vesznek, a legkitűnőbb autókat vásárolják, és én a körmükre kell, hogy nézzek…

26


Kiviszek egy csapatot akiket jónak gondolok, hogy együtt, egyszerre vizsgálják le a kinti vegyes vállalat gazdálkodását. Akiket eddig vittem, egy két-három nap után megállapították, hogy rendben mennek a dolgok, de én nem ezt hiszem. Újra kikísérek három embert, és megmondom, hogy mindent leegyeztetni! A második napon már megy a röhögcsélés, a jópofizás. A harmadik napon kész az eredmény. Minden fillérre stimmel. Nem értem! Ez nem lehet! Rákérdezek. Az összes exportszámla stimmel a CMR-rel, és a román könyvelésben is azok vannak? – kérdezem. Igen, mondják a könyvvizsgálóim, de az egyik megszólal: azért végeztünk ilyen gyorsan, mert a Sárkány Árpád úr elővette az ő nyilvántartását, számláit, már össze volt készítve fönt a polcon, és csak végigfutottuk. Hozzátok ide őket! És ott, abban a pillanatban megláttam azokat a számlákat, amelyeket a Sárkányék állítottak ki az én magyar cégem nevében, és vagy a tizedesvessző volt eggyel vagy kettővel előbbre írva, így az 1000-ből 100-at vagy 10-et csinálva, vagy csak egyszerűen írtak egy új számlát, és aláhamisították a nevemet. Szóltam a kinti főkönyvelőnek, hogy az összes számlát kérem. Az enyémeknek szóltam, hogy persze, hogy stimmelnek a Sárkány kimutatásai a Sárkány kimutatásával. És megnéztem valamennyit. Talán egyet vagy kettőt találtam eredetit, de a végén már olyan is volt, hogy a Debreceni konzervgyár csemege kukoricáját is a mi Kft-nk árujának tüntették fel. Így lehetett Sepsiszentgyörgyön 120 lejért kapni kilóját a magyar 160 Ft/kg-os mézespuszedlinek. A főkönyvelő mindent a Sárkányra és a Nagy Ferdinándra fogott. Sárkány azzal fenyegetett, hogy ott ők vannak otthon, és ezért én ott akármit csinálhatok, nem lesz eredménye. Így is lett. Hiába jelentettem fel őket magyarul, nem fogadta be a rendőrség, hiába fordíttattam le románra és úgy adtam be, akkor pedig mindent helyénvalónak tartott a rendőrség, sőt a bíróság is. Engem meg sem hallgattak, Nagy Ferdinánd és az ifj. Sárkány Árpád aki Chauchescu fővadásza volt – a legbizalmibb ember – mindent elsikáltak. Sok-sok tanulsággal keveredtem ki a háttér pénzügyi rendezésénél. A magyar céget bezártuk, felszámoltuk. Cseppentő Attila az ópusztaszeri „főmagyar” kiheréltette a nála karanténbe helyezett lovaimat, és le is nyúlta mind a tizenkettőt. Sokat tudnék arról is mondani, hogy az a Magyar Gábor, aki Tahitótfaluban mint „gazda” tengeti életét körorvosként, mi mindent tett, hogy a lovaim minél nagyobb ráfizetéssel kerüljenek eladásra, - mintegy 80 darab.

Új cégeim Megszületik az egyik, az Agrobank igazgatójával és Hiller Istvánnal közösen. Erről túl sokat nem érdemes mondani, de abban is vannak értékes tanulságok. Az új szelek tovább fújnak, csinálunk még egyet. Mi az nekünk! Ezentúl egyedül dolgozom. Csak annyit, amennyi a családnak elég, és azt, amihez kedvem van. 27


Újság. Annyi szörnyűség, és megannyi szemétség vett körül itthon is, és kint is, hogy besokalltam. Itt jönnek a választások, fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy ők is tegyenek valamit. A Zöldeket már régen szétzúzták, a szocik pedig igen erőteljesen nyomultak. Az nem lehet, hogy a szocik újra megkaparintsák a hatalmat, elég volt belőlük 40 évig. Meghirdettem a Népszabadságban február körül, hogy új lap indul, a Nyilvánosság Panaszlapja, a „Nem zörög a Haraszt”. Jöttek a levelek a visszaélésekről, az eddig papírkosárba került panaszokról, olyan Tiborc panaszaira tessék gondolni, de jöttek teljesen konkrét, névhez, párthoz kötődő korrupció vagy visszaélésről szólók is. Kikötés volt, hogy a leírtakat mindig a beküldőnek kell szavatolni. És soha senki nem perelte be az újságot valótlanságokért. Megszerkesztettem, nyomda. A felét eladtam egyrészt megrendelőknek, másik részét letesszük a pályaudvarokra és kiosztjuk ingyenesen a vonaton ülőknek. Vigyék a hírt, így két óra alatt az ország összes részére eljut az újság! A második szám megjelenése után – egy vasárnap volt – választás, és győznek a szocik. Én legszívesebben országos gyászt rendeltem volna el. Másnap ott volt a szerkesztőségben a rendőrség. Házkutatás. A leveleket keresték ugyan, hogy ki mit írt be, miről tudhatok még, mit jelentethetnék meg legközelebb. Mivel az iskolából még néhány hét hátra volt, a gyerekeim életét meg kellett, hogy szervezzem. Ugyanakkor tudtam, hogy ki kell mennem külföldre, megcsináltatni a rendkívüli kiadást, amiben le kell, hogy írjam, hogy itthon egyáltalán nincs sajtószabadság. Sőt, a legszigorúbb megtorlás van. Az egyik választás előtti cikkemnek a lényege az volt, mint egy vezércikk-ként, hogy senki ne menjen el szavazni, mert egyrészt olyan a választási törvény, hogy úgy csalnak, ahogy akarnak, másrészt az MSZP-t ismerjük, már mindenkit megfosztottak mindenétől, Szibériába küldték a nemzet fiait, legjobbjait, évtizedekig megalázták a nemzet szellemi erejét és hitét. Ha az SZDSZ-re szavaznak, akkor Európa Izraelévé válunk, és a FIDESZ nem más, mint az SZDSZ inasiskolája. Ha kétszer nem megyünk el szavazni, akkor ki kell hirdetni a rendkívüli állapotot és el kell, hogy engedjék az ország adósságát, valamint igényünk lehet a legnagyobb nemzetközi kedvezmények igénybevételére is, és akkor, de csak akkor lehetőségünk van egy igazi, valóságos rendszerváltásra! Persze, hogy óriási volt a felhajtás utánam. Kergettek héthatáron át. Én azt is tudtam, hogy az országnak van egy becsületes, nemzeti magja, de az nem szólal meg! Nem. Egyrészt azért nem, mert már annyiszor tették tönkre és lehetetlenítették el őket, - sőt kiirtották az igaz írás- és olvasástudókat, másrészt súlyos egzisztenciális gondokkal küszködnek! De azért keressük meg őket és szavazzunk rájuk! Ők az igaziak. Belőlük lesz az Aranycsapat.

A felismerés Azt is leírtam, hogy Magyarországon ma is a Szent Korona Tan Alkotmánya az érvényes, ami rögzíti, hogy a hazából semmi nem eladható, és ha valaki megteszi azt, akkor hazaárulást követ el, és érvénytelen a tulajdon átruházása. Az is benne van – mert abban minden benne van – ami Magyarországot, a hazát, nemzetünket 28


védi, hogy idegen hadsereg elnyomása alatt hozott bármilyen törvény, de egy új „alkotmány” is érvénytelen. A Szent Korona Tanban még a királyt is meg lehet fosztani hatalmától, le lehet és le is kell váltani, ha az cselekedeteivel, törvényeivel árt a korona közösségének. Nem úgy, mint ahogy az új rendszer új képviselőivel, illetve azok magatartásával nem számonkérő a törvénykezés. A képviselőket nem lehet leváltani akkor sem, ha nem méltóak posztjukra. Még egy nagyon fontos megjegyezni valóm van: minden országban – így nálunk is – szükséges vizsgát, sőt mestervizsgát tenni cipésznek, péknek, fodrásznak, agrármérnöknek, orvosnak, a képviselők miért nem kötelezettek semmilyen szakvizsgára ? Akik az országunkat irányítják képzetlenek Országlattanból! Ez a politika szó magyar megfelelője: Országlattan. Nagyon fontos, hogy a Magyar Szent Korona a nemzeti egység, a nemzet testének szimbóluma, amely mindannyiunké, mindannyian benne vagyunk, és ha a törvényhozó hatalom nem a tulajdonosok közösségének érdekében jár el, azonnal leváltandó, és felelősségre is kell vonni! Szóval rendesen kiképeztem magam Magyarországból már előtte, nem volt nehéz, csak fel kellett kutatnom a régi iratokat. Hónapokat töltöttem reggeltől estig a könyvtárakban, újságíróként kutató engedéllyel is rendelkeztem. Felkészültem. Egy ilyen alkalommal, mint a mesében, a katalógusban leghátul egy ütött-kopott, gyűrt könyvtári nyilvántartást találtam.

29


AZ

ÁRPÁDOK KIRÁLYI VÉRE MAGYARORSZÁG CSALÁDAIBAN. BACZKA-MADARASI KIS BÁLINT cs. és kir. kamarás, a Ferencz József rend lovagja, a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság igazgató v. tagja.

ÖTVENHÉT NEMZEDÉKRENDI TÁBLÁVAL BUDAPEST AZ ATHENEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KÖNYVNYOMDÁJA 1895.

Kikértem. Féltem egy kicsit, hogy nem lesz meg, hiszen a legszebb és a legnagyobb nemzeti értéknek számító dolgok tűnnek el szinte nyomtalanul. Megérkezett, és én beleolvastam. A belső borítón egy üzenet: AZ ÁRPÁDOK VÉRE ÁLTAL

FELSÉGES APOSTOLI KIRÁLYÁVAL MAIGLAN ÉS TÖRHETETLENÜL EGY CSALÁDBA ÖSSZEFORROTT

MAGYAR TÁRSADALOMNAK, 30


ÉVEZREDES FENNÁLLÁSÁNAK EMLÉKÜNNEPÉRE! És kezdem olvasni beljebb. „»Van-e igazoltsága, hogy valaki a mai demokratikus és gyakorlati irányú korban pár esztendei fáradtságos munkát, tanulmányt és vizsgálódást arra fordítson, hogy vagy másfélezer családban egy rég letűnt dynastia nevét kimutathassa? Érdekelheti-e ez a mai kort? Használhat-e valamit: vagy előbbre viszi-e bár magát a genealógiai tudományt? « E kérdések csengenek fülünkben; mintha csak a mostani »fin de siècle « intézné hozzánk. Mi egész meggyőződésből »igen«-nel felelünk a kérdésekre. Különben, látva e mérveket, melyeket munkánknak terjednie kelle, kitartásunk el is hagyott volna. A mi a korszerűtlenség kérdését illeti, – mi vállalkozásunkat korszerűtlennek sem találjuk. Hiszen, valljuk be, kissé különös ez a mai sokat hangoztatott demokraczia! … Nem azon visszás jelenségre czélzunk, mit sokakról állítnak, hogy t. i. felfelé demokraták, lefelé pedig arisztokraták. Ez talán nincs is egészen így … Inkább úgy áll a dolog, s ezt nagyobb általánosságban is kimondhatjuk, - hogy mi magyarok demokratikusan gondolkozunk, de arisztokratikusan érzünk. S ha egyik irányban sincs tulzás, talán jól is van így! talán ez is egyike azon sajátos vonásoknak, melyekben kidomborodik nemzeti egyéniségünk. Lelkesüljünk az ősök emlékén s maradjunk olyanok, hogy az utódok is becsben tarthassák a miénket: ez az arisztokratikus érzés jogosult, mert nemes. Adjuk meg mindenkinek, mi őt megilletheti, teremtsünk jóllétet, melyben mindenki tehetsége és érdeme szerint részesülhessen; ez a demokratikus gondolkozás szintén helyes, mert az igazságon alapúl. E munkában is megtalálhatja a magáét úgy az arisztokratikus érzés, mint a demokratikus gondolkozás. Az elsőt lelkesítheti az, hogy fölismeri és ereiben lüktetni érzi azon vért, melyet minden magyar ember a legelőkelőbbnek kell, hogy tartson; a másodikat emelheti tudat, hogy a századok egymás után leforgása alatt e nemes örökség is közkincsévé vált már a magyar társadalomnak, mondhatni az egész magyar nemzetnek! … És majd pár év múlva, midőn Magyarország a honalapítás millenniumát fogja megülni, lélekemelő és bizalomgerjesztő lesz a tudat, hogy a honalapító hős nemcsak a földet, melyet megszerzett, hanem vérét is hátrahagyva örök időkre a magyar nemzetnek; hogy miként a szívből az erek ezrein át a testbe, úgy szivárgott az át ezer ágazaton keresztül e haza társadalmába s nemesíti azt és él benne kiolthatatlanul, mint a hazaszeretet, mely egy ily nemzetben el nem hamvadhat soha. S e nemzet, ezredéves ünnepén, nemcsak hőskorának nehezét fogja ünnepelhetni, hanem ezerek meg ezerekben meg lehet a történelmileg igazolt tudat, hogy az egyszersmind ősatyja is; hogy e nemzet fiai vérségileg is annyira, 31


sőt kiterjedtebben mint a mennyire tudásunk terjedhet – összekapcsolva, egyetlen családot kell, hogy képezzenek, hazafias eszméken közösen lelkesülve, a közjóért közösen munkálkodva, összetartásban, egységben!”… Ahogy lapozom a könyvet, - mintha csodát látnék – egyre hátrébb és hátrébb végtelen precíz szakmai munka tárul elém, és a nemzedékrendi táblák nevei. Csupa ősi magyar, de van közötte szláv, héber és német nemzetű is. Sok történelmi adat, - bizonyíték, levéltári dokumentumok, családi iratok sora. Aztán egyszer csak az eredet: „Mózes nádor neje a.) vagy azon András somogyi ispántól származott, ki II. Géza leányát Margitot bírta nőül, b) vagy azonos azon Erzsébettel III. Béla unokájával, ki Buken comes neje volt, c) vagy végre Rosztiszlónak volt leánya, Anna hercegnőtől, IV. Béla leányától.” Mindhárom királyi vér. Aztán jönnek a bizonyítékok Moys nádor és árpádház-beli nejének utódairól. És az első tábla: MOYS vagyis Mózes nádor leszármazási tábla. Nem írom le, persze, hogy nem, de mindenki számára hozzáférhető. És elgondolkodom! Hogy Te JóIsten! Te gondos, mindent előre látó! Te a magyar királyi vért a zsidók vérében oltottad össze! Hogy ne legyenek meg soha egymás nélkül, és mindkettő túlélhesse a másikat. Na nesze, mondom magamnak, én pedig a legfőbb ellenségnek, a zsidóságot tartottam, hiszen a Harasztban megjelentettem a Cionisták titkos naplóját! Lassan a végére érek, és a legutolsó rész a névmutató. Végigpásztázom a szemeimmel. Sok mai élő családnév. És odaérek a H betűhöz. Ott áll zárt sorokban anyám családneve: Hrabovszky (hrabovai) F. O. Z. A betűk a táblák betűjelét mutatják, remeg a kezem, majd én is. Ott ülök a kinyitott családnévmutató fölött és több, mint fél óráig remegek. Nem tudom feldolgozni hirtelen. Jézusom hát én királyi vér vagyok! És szép lassan eltölt az érzés, hogy igen, nincs véletlen. Egész életem, a küzdelmeim, másokért, és az a sok megjegyzés, hogy „Erika ne hidd, hogy Te felsőbbrendű vagy!” megjegyzés a helyére kerül. Helyére kerül mindaz, amit egész idáig nem értettem, hogy miért kell nekem küzdeni másokért, miért vagyok én felelős másokért, hogy miért kell nekem mindig átlátni az átláthatatlant, miért gyakorolok én mindig kegyet azokkal, akik ezt nem érdemlik meg? Miért gondolom én azt, hogy nekem mindig példát kell mutatni a legnehezebb dolgokból? Miért van az, hogy a legnemesebb erő, az Isten ujja úgy érzem működik bennem? De lassan mindent megértek… Nagyapám történetei a családi vagyonról, a jólétről, József főhercegről, a folyamatos megaláztatás, a feketelisták, melyek az egész családunkat kísértették, és nagybátyám a balett táncos, 32


aki páratlan eleganciával egy nagy elismertségből, de menekült, egész életében menekült a csőcselék, a prolik és a megaláztatás elől. Egész életében félt a butaság és a rosszindulat keverékétől, félt a kommunistáktól. Soha többé nem jött haza még látogatóba sem. Amerikában nyitott egy balettiskolát, ahol tehetséges gyerekeket tanított ingyenesen. És egész életében sóvárgott, hogy hátha egyszer, - majd egyszer megéri, hogy hazatérhet megtorlás nélkül. De nem érte meg. Nekem írta, hogy: „Vigyázz nagyon a fiaidra, és az élethez nemcsak tudás, hanem szerencse is kell! Nekem szerencsém volt.” – írta. Szerény volt és jóságos.

De térjünk vissza a Harasztra és a házkutatásra Tudtam, hogy tűvé tennék az országot, ezért kimentem azonnal, csapot-papot hátrahagyva azzal a szándékkal, hogy majd egy rendkívüli kiadásban külföldön megírom, hogy mi is történik itt. És megírtam. Elküldtem kilenc külföldi nagy politikai lapnak az újságokat, lefordítva a cikkeket angolra. „Rettegő szocialisták”, és egyéb címjegyzékkel ellátva. Aztán hazajöttem. A Kékfényben négyszer „szerepeltem”, mint lator. A fiaimhoz kimentek a lakásra, és a kiskorú három gyerekemet faggatják, nyúzzák! Persze azok nem tudnak semmit. Egyet tudnak: a mindennapi jelszót, amit én mondok meg nekik telefonon, és csak azzal beszélhetnek, aki a jelszót megmondja nekik. A rendőrök leemeltek a szekrényről mindent, amire szükségük volt, családi képeket rólam (azt tették a kékfénybe és az újságokba) és a hozzáfűzött szöveg az volt, hogy több száz milliós csalással, sikkasztással „gyanúsítottak”, ők azt mondták, hogy alapos a „gyanú”. Hogy mire alapozták, én sem tudom, de ők sem. A nyálcsorgató médiának kapóra jött a szenzáció és persze feladata is volt a megszégyenítés, hogy egy „szökött, szélhámos újságírónő” kézrekerítésében kell segédkezniük. Az akkori bulvársajtóban – amit igazán én légvársajtónak neveznék, ez pl. a Pesti Riport – nap, mint nap újabb és újabb adalékokkal szolgáltak a botrányra éhes olvasóknak. Önként és „jószándékból” jelentkező, önjelölt becsapottak írtak és telefonáltak azért, hogy hátha az ölükbe eshet valami aprópénz a meghurcolásomból. A 168 óra című politikai „szaklapban” a címoldalon megjelent a „Szélhámos újságírónő”, és két teljes oldalt szenteltek a lejáratásomnak. A „bármi áron megtalálni Erikát” országos mozgalomban nem szégyellették még azt is elkövetni, hogy a gyerekeimet sem kímélve a velük készült közös képemet közölték. Szóval, már a gyerekeimet is kergették! Azt is írták, hogy nem vagyok normális, magam írom a leveleket. Igazán nem izgatott. Nálam voltak a levelek, és nagyon jól tudtam, hogy nincs a fülem mögött semmi, „csak” a Haraszt, de azt nyilván vállaltam. Megkergettek érte, de megérte. Az egész sajtó keresett. Úgy, mint Ludas Manyit. A 168 órában a lejáratásomhoz átforgatott, meghamisított történet, és egy másik név. Pörge Éva. Más néven jelentettek meg, ma sem tudom, hogy miért. Feltételezem azért, hogy mindenki becsapva érezze magát, aki ismer, és haragudjon 33


rám, hogy hamis néven ismer. Tehát a legjobb barátaim is azt hitték, hogy be vannak csapva. A saját anyám éppen levelet írt egy reggel, amikor látta, hogy a Kékfényben, vele szemben a tévéből a saját lánya arcképe jön elő, miközben a gonosztevők, a gyilkosok és a legsúlyosabb bűncselekményekkel vádolt keresett személyek között lát viszont. A levelet, amelyet a nővéremnek adott fel, a második felétől teljesen összekuszált izgalmi állapotban létrejött gondolatok, nyugodtan mondhatom, teljes kétségbeesésben fejezte be, szinte összefüggéstelenül. A 600 millió hallatán, mint mondtam rengeteg irigyem lett, és rengeteg önjelölt, akik úgy gondolták, hogy hátha nekik is leeshet valami, ha összehoznak valami követelést velem szemben. Egyiknek sem sikerült. Sőt! Az összes rosszakarómnak, az önjelölt károsultnak tönkrement vagy az üzlete, vagy az élete. Mindenfélével megvádoltak, de a rendőrség továbbra sem talált. Két hónap után levettek a napirendről, de tudtam, hogy a bögyükben vagyok. Aztán egyszer éppen a Politikai Szakértőin voltam, beállított két civil. Ugye tudom, hogy miért vannak itt? Fogalmam sincs, de majd elmondják. Menjek velük. Mentem. Késő délután, fél öt lehetett. A Dózsa György úti rendőrségre kísértek. Kértem, hogy vegyék már fel a jegyzőkönyvet! Ők nem! Aztán három nap után kiengedtek, kaptam egy körözés visszavonásáról szóló papírt, de a körözést nem vonták vissza. Akkor tudtam meg, hogy legalább két éve voltam már a listájukon. De ez tovább is tartott. Akkor már javában a médiával foglalkoztam, túl voltam a Deltán is, a saját újságon is, aminek igazán a visszhangja nem tudom, hogy milyen volt az olvasók körében. Volt aki képes volt egy napot utazni, hogy hozzájusson, de olyan is volt, aki azt mondta, hogy nem jó olvasni, mert nyugtalan lesz tőle. Inkább nem akar semmit tudni, ő nyugodtan szeretne aludni. Nem értettem vele egyet, mert csak akkor alhatom nyugodtan, ha minden rám vonatkozó dolgot tudok, és csakis akkor tudok védekezni bármi ellen, ha annak ismerem a természetét. Láttam, hogy hiába írom le, hogy milyen volt a Puja Frigyest alkalmaznom, vagy a másik szocreált, aki megesküdött, hogy soha nem fog semmilyen magánvagyon összegyűlni az ő akaratuk „engedélyük” nélkül.

A parlamentben Dolgoztam tovább. A Demokratának összegeztem a médiatörvényt, és két évig voltam a parlamentben mint megfigyelő. Ott ültem minden egyes ülésnapon. Ha kellett, reggel kilenctől éjfélig. A képviselői anyagok készítőinek közelébe férkőztem, azt is mondhatom, hogy szimpatizánsokat találtam, akik minden egyes, a parlamentben előterjesztett vagy egyéb képviselői anyagról másolatot adtak. Ott voltam a szavazásokon, és megtapasztaltam őket. A Duna TV kuratóriumi tagjaként láttam annak lehetőségét, hogy hozzá nem értő, de „méltó” emberek miként kerülhetnek döntési helyzetbe, amivel meghatározhatják élet-halál uraiként a legnagyobb műsorszolgáltatók sorsát, miközben nem értenek a költségvetéshez, az abban rejlő számok jelentőségéhez. Nem érdekelte őket a működési szabályzat, föl sem fogták annak meghatározó erejét, bármit megszavaztak. 34


Ekkoriban végeztem el a Tőzsde Brókerképzőjét, nem kell, hogy mondjam, erről is meg van a véleményem. Sajtóreferense lettem a POFOSZ-nak és így lehetőségem nyílt arra, hogy megnézzem az ’56-osokat közelről, életben. Sokszor sírtunk egymás kezét fogva, zokogva Pongrácz Gergellyel a Magyar Himnuszon. A „Mikor a Magyarok Lelke Összeforrt – 1956” című könyvemben megírom az ’56-osok intelmeit, és ma is vallom, hogy az igazság még mindig nincs kimondva, ugyanis ’56 október 22-e provokáció volt. Nagy Imre 1954-ben oroszul a Nagy Szovjet Kongresszus előtt megígéri, mint KGB-s, hogy Magyarországot fegyver nélküli átadásban biztosítja a Szovjetunió számára. Ezt követően 1956 nyarán júniusjúliusban az orosz légidesszant gyakorolja Pest határában az ellenforradalom letörését. És ez be is következik októberben előkészítve, a forgatókönyv szerint. Ami aztán átlendült, megszellemült és mindent felkavart. De ’56 szellemiségét meg kell tartani, és abból tudjuk újjáépíteni azt a jövőt, amit akkor megálmodtak hőseink.

Takarítani, vagy építeni? Meggyőződésemmé vált, hogy nem romeltakarítással kell állandóan visszafelé foglalatoskodni és azokon bánkódni, hanem a jövő felé fordulni és a romok tapasztalatait beépíteni úgy, hogy az általunk épített jövő még biztosabb legyen. Könyveket kezdtem szerkeszteni. Először a Magyar Szentek legendáit Faddi Othmár megbízásából, majd a Szent István Intelmeit adtam ki, de az Istergami Oroszlánok Titkát is, melyet Badinyi Jós Ferenc írt, újra megszerkesztettem, melyet a „jogutód” a mai napig az én kezem nyoma alapján ad ki, sőt Csomor Lajosnak az Őfelsége a Magyar Szent Korona című könyvét is én lektoráltam, nekem volt rá kiadási jogom, és készítettem elő a nyomda számára. De Csomor másképp gondolta. A kiadási jogot tartalmazó oldalon átjavították a cégem nevét, és mire a nyomdába értem a pénzzel, már másé volt a könyv. Tiszta ellehetetlenülés! Egy Csomor Lajos? Már szinte nem is csodálkoztam semmin, amikor jött a Monori Városi Önkormányzat pályázati felhívása. A Monori városi TV-t kell megalakítani, működtetni. Megpályáztam és megnyertem. Jó sok pénz, kollegák tervezés, fejlesztés, műszaki kivitelezés és beindultunk. Hamar, mintegy néhány hét múlva jöttek a baljós jelek. A Monori városi TV-t egy másik cég akarja üzemeltetni, egy SZDSZ-hez közelálló kábel TV társaság. Érvényes szerződésem van! Mi a baj? Amit vállaltunk megcsináltuk, most már csak a jó jöhet. De nem így történt. A Monori Önkormányzat fölszólított, hogy csináljak leltárt. Nem csináltam, mert egyrészt tudtam, hogy minden megvan, sőt több, másrészt nem volt ilyesmi a szerződésben. Igen ám, de a polgármester nem túl távoli rokona volt a Csomor Lajosnak, és nyilván, hogy ő haragudott rám azért, mert rendesen átjátszotta a könyvének a kiadási jogát. A polgármester nem is igazán kedvelt, mert azt hiszem állatorvos létére nem annyira szórakoztatta a közigazgatás, és igyekeztek visszaszerezni a már működő városi TV-t.

35


Igazán nem volt már kedvem lejárni, mert ha rossz a hangulat, vagy ha a háttérben mindenfajta intrikák, ostobaság vagy egyéb működik, nem érzem jól magam, és inkább váltok. Tovább állok. Kerül, amibe kerül, de továbblépek. Azért lementem az egyeztető tárgyalásra, ahol arról akartam őket meggyőzni, hogy sokba fog nekik kerülni, ha felbontják a szerződést, mert polgári perben kártérítési pert indítok. Szegény Fekete Benő. Nem tudom, hogy él-e még. Mire meghallotta, hogy ott vagyok, eljött kocsival, jött föl az emeletre, idegesen, közben szívta a cigarettáját, látszott, hogy nagyon izgatott. Tudtam, hogy valami készül. Aztán hamarosan rájöttem, amikor telefonált azonnal, hogy „itt van”. Nemsokára megállt egy rendőrautó, kiszállt két rendőr, jobbról balról fölszaladtak a teljesen üres lépcsőn, és közölték, hogy engem keres a rendőrség. Csoda lett volna, ha nem! Felhoztak Pestre, és vizsgálati fogságba helyeztek. Az első három napon nem engedték be az ügyvédemet, de amikor a Szilágyiné bíró kimondta, hogy harminc napra bent tartanak, tudtam előre, mert mondták „bent”, hogy aki hozzá kerül, az tuti marad. Ő azzal van megbízva. A TUTIRA BENT feladata az övé. Azt mondta, hogy a szökésemtől tartani kell, különösen hogy nagy az érték, és egyébként is. A három gyerekemet ha egyedül nevelem, majd ők gondoskodnak állami gondozásban, ha van férjem vagy élettársam, akkor meg azért maradok. Az ügyvédemnek sok sok érdeklő telefon után sem mondták meg, hogy mikor van a tárgyalás. Úgyhogy ott voltam védő nélkül, és az a Császár elvtárs terjesztette elő a rendőrség kérését, akiből tényleg hülyét csináltam, amikor két hónapig őrt állítottak a ház kapujába, ahol laktam, és kapta felülről a fejére a letolásokat, hogy hogy lehet egy három gyerekes nőt nem megtalálni? ……… Szóval Császár elvtárs ki volt rám rúgva, és az első órában már odajött hozzám, hogy a szemembe nézzen. Persze rögtön tudtam, hogy itt a megtorlás, és erre előbb vagy utóbb sort akart keríteni. Újságírók jöttek persze, például Szántó Gábor. Aki úgy jött oda hozzám, mint egy csodához, és mondta is: „Erika, ha csak a fele igaz annak amit mondanak önről, hogy milyen okos, már akkor is a legnagyobb a tiszteletem.” Mivel tudtam, hogy a negyedét sem tudják igazi értékeimnek, nem hozott tűzbe ömlengése. Megírta, hogy nem eszem csak kenyeret és vizet, és ez igaz volt. Féltem, hogy a Császár megmérgeztet. Nem bíztam senkiben és semmiben. Kiüzentem egy ügyvédnőnek, akit ajánlottak, hogy nagyon jó, a testvére a BM-ben dolgozik, biztos van „rálátása” a dolgokra. Írtam egy levelet Kunczénak, hogy micsoda ország ez, milyen igazságszolgáltatás, és hogy a Haraszt miatt büntetnek! Újságíró vagyok, - ez a Sajtószabadság?! Írtam egy levelet Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek is. Neki azt, hogy ott voltam a parlamentben, amikor újra választotta őt legfőbb ügyésznek a képviselő testület, és azt is láttam, hogy nagyon nehezére esett elfogadni azt. Egyben neki is megírtam, hogy vele érzek együtt, mert ebben az országban minden gyalázatot el lehet követni büntetlenül, és nem csodálom, hogy fáj a feje. De itt akkor sincs sajtószabadság! Persze ezt ő is tudta, mint ahogy ma is tudja, ha hagyják őt élni valahol. El tudják azt képzelni, hogy micsoda felfordulás, ribillió volt a házban, 36


mikor a belügyminiszter egyenesen kapja kézhez a saját intézményrendszerén át az ellenőrzési csatornák teljes működésképtelenségét bebizonyító levelemet? Ezt még Császár úr sem tudta. Életem legboldogabb időszaka volt ez. Ennek is megvan az oka. Még soha nem örültem annyira minden jelnek, rajznak, levélnek, üzenetnek, találkozásnak, mint akkor, és soha nem szerettem a családomat annyira mint akkor. Több nyomozó foglalkozott az ügyemmel, egymásnak adták át az aktáimat, persze ezt is főleg azért, hogy teljen az idő, és addig bent legyek. Szigeti Gábor volt az utolsó nyomozótisztem. Először kellemetlenkedtünk egymással, de aztán hamar rájött, hogy minden igaz, amit mondok, még soha nem kerültem ellentmondásba, és az egész „vád”, a „gyanú” alaptalan. Neki ki kellett vizsgálnia. Tegye, az a dolga. Azt is közölte velem, hogy ő még soha senkit nem engedett el, én vagyok az első akit szabadít. És vádemelés sem volt, sem bármilyen retorzió. Persze Császár „úr” felfújhatta magát, hiszen sikerült visszaadnia a kölcsönt. De a másik ügyen folytatódott. A Haraszt mindig benne volt az aktákban! Mindegyikben. Akármilyen kihallgatás, meghallgatás, mindig ott volt. Veszélyes vagyok, mert minden kitelik tőlem. És lehet, hogy igazuk is van, mert valóban veszélyes vagyok rájuk nézve. A Kékfényben elhangzott 600 millióból az ügyészség összekapart 124 000 forintot, azaz egyszázhuszonnégyezer forintot, hogy annyival megtévesztettem nem tudom hány olvasót. A bíróság első fokon felmentett, mert a csalás mindhárom eleme hiányzott a cselekményből. Persze az ügyészség fellebbezett. A másodfok kitűzte a tárgyalást. Bementem a bírói irodába, hogy elkérjem az aktát, hogy mit írjak arra vonatkozóan, hogy miért nem vagyok „bűnös”. És egy összevissza firkált bírói jegyzettel ellátott papírsoron ott volt végig jegyzetelve, hogy mibe lehet belekötni! Természetesen hajánál előrángatott volt az egész, és mivel benne volt a Haraszt egy példánya is (a többi még mai napig a bűnügyi leltárban nyugszik), a bíró azt találta ki, hogy kérjék ki az abban az időben rólam szóló cikkeket. A média és a bíróság közötti „jó viszony”-ról én is tudok, hiszen újságíró vagyok magam is. Az abban szereplő ócskaságok, hogy sosem voltam az, és hogy a gyerekeimet kiloptam az országból (ma sem értem, hogy a saját gyerekeimet mikért kéne lopni), és egyéb valótlanságokat olvasva lehet, hogy én is elhittem volna magamról, ha olvasnék ilyen újságokat. De nem olvasok. Másodfokon fél évet kaptam felfüggesztve, és pénzbüntetést. A bírói indoklásban az volt, hogy azért változtatják meg az elsőfok felmentő ítéletét, mert a „fejemben az játszódhatott le, hogy …” és indokolták tovább. Mondtam én már, ebben az országban azért is büntetnek, mert valami mást gondolok, ha egyáltalán gondolhatok engedélyük nélkül valamit. De ők belelátnak, vagy ha nem, ott akarnak lenni mindenhol, de legjobban a fejekben. És a fejektől félnek a leginkább. A pénzbüntetést, megmondom őszintén, nem én fizettem be, mert én nem fizetek ezeknek! Az indoklásban az volt még, hogy kihasználtam az intézményekben eluralkodott hiányosságokat, és a potenciális „megrendelő” a bírónak nem azt jelentette mint nekem, azaz tényleges megrendelőt. 37


Lesújtott a dolog, hogy ezek valóban bűnözőt akarnak belőlem csinálni, de nem fognak, mert nem vagyok az, de ez még mindig a jobbik eset, mert elmeháborodottat is képesek lennének fabrikálni belőlem, ha az IQ-m engedné. A kalapács és a pecsét náluk van ugyan, de én akkor sem vagyok az! És jött a Ligetszépe ügy! Az sem volt semmi. Hat évig húzódott, és a bíróval, a Póta Péterrel sem cserélnék bőrt. A Koncz Györgyivel, akivel időközben majdnem barátnői viszonyba kerültem, úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy céget egy erdélyi tervezőnővel, ketten voltunk az ügyvezetők. Koncz Györgyi, és én. Társasági szerződés, módosítás, pecsét, gyerünk. Én vagyok az értékbecslő, ő az ügyvéd, a Böbe a tervező. Iroda. A Györgyi megrendelte a pecsétet, és átvette. Aláírta az irodabérleti szerződést, és ellenjegyezte a szerződéseket. Ment minden, mint a karikacsapás. Aztán egyszer csak kiderült, hogy nem adta be a cégbíróságra az iratokat, mert a hozott céget másnak adta el. Nálam volt a társasági és szóltam egy másik ügyvédnek. Mit lehet itt tenni? Nyugodtan dolgozzál Erika – mondta – és ettől kezdve ő is aláírta a szerződéseket. Akkor voltam terhes a negyedik fiammal. A sok izgalom, strapa, és a Györgyi cserbenhagyása miatt azonnali koraszülés. 1100 gr-os gyerek. Nem kérkedésből írom le, hogy az inkubátorban lévő gyerek 2 ml anyatejtől fölfújódott, ezért felére, 1 cm3-re kellett levenni az adagot. Naponta hatszor jártam szoptatni a klinikára és az apja is rendszeresen velem jött, hogy imádkozzon, és mint egy nagy medve, morogjon a gyerekének. Két szemműtét, megmaradt. Ép, egészséges, okos, és gyönyörű! A JóIsten velünk volt. De a rosszindulat és hazugság itt is jelen volt. Amíg a kórházban voltam, Dr. Koncz Györgyi „ügyvédnő” eltüntette az összes szerződést, letagadta, hogy ő pecsétet csináltatott – de később a megrendelőt visszakeresték több zsáknyi papírból, és az igazságügyi írásszakértő megállapította, hogy az ő aláírása van rajta. A bérleti szerződésre ugyan akként írta rá a nevét, hogy ügyvezető, de az véletlen, „nem tudta” mit ír alá. Természetesen a háttérben végig a BM-es testvér segítsége volt érezhető. Az ügyvédem bátortalan volt, és lusta. Azt mondogatta többször is, hogy Erika, a te esetedben a kapanyél is elsülhet! És el is sült. Ismét felfüggesztettet kaptam, de már nem érdekelt, hogy mennyit, már az sem érdekel, hogy ez a bíróság mit mond! Koncz Györgyit felmentették. Nekem a másodfok enyhített, de a pénzbírság maradt. A fiaimnak is meg van a saját véleményük és emlékük az eddig eltelt időszakról. Lassan-lassan talán megértik, hogy miért vagyok én ilyen. A legnagyobb fiamnak az egyik torokszorító mondatát soha nem felejtem el: „Anyu, miért van az, hogy amíg a többi gyerek nyaral, mi menekülünk?” Az egy teljes vadvéletlen, hogy a férjem egy volt hadbíró, - a bírák bírája -, akinek nagyon sok emléke van a korrupcióról és az összefonódásokról. De tovább megyek. Nagy Zoltán, a legfelsőbb bíróság elnökhelyettese a legjobb barátom jó ismerőse. Neki is elintézett egy-két dolgot útközben. Könyörgött nekem, hogy beszéljek vele, biztos, hogy a legjobb ügyvédet javasoltja, vagy segít ilyenolyan módon, még mindig messzire elér a keze! És én azt mondtam, hogy nem! Én 38


ilyen emberektől nem kérek semmit sem most, sem máskor. És megtanultam illegalitásban élni négy gyerekkel. Igazán senki nem tudta, hogy ki vagyok, csak nagyon kevesen. Például a legjobb barátom, az apám helyett apám Feri bácsikám, akit nagyon szeretek. Tizennyolc éve ismerem. Együtt sírtunk, nevettünk, énekeltünk, boroztunk, csináltuk azokat a dolgokat amihez értettünk, és szerettük. Ő tudja, hogy a Genfi Találmányi Világkiállításon bronzérmes lettem egy tartósítószert nem tartalmazó gyümölcs és zöldség konzerváló eljárással. Ő tudja, hogy olyan műszaki megoldásom van, az „Erika ciklon”, amivel bármikor, bárhol áramot lehet termelni. Ő tudja, hogy hogyan lehetett 68 forint tartósan a sertéskaraj, hiszen évente 3–4 millió sertést neveltek az ő tudományával, amikor 1968-ban megalakította az ISV-t. Őt is meghurcolták érte. A grúz elnök Shevardnadze nevetségessé tette Marjai delegációját, amikor azok kimentek, és megmondták, hogy 100 000 sertést mennyiért állítanának elő. Shevardnadze nevetett, hogy ugyan uraim, nekem azt a Dr. Bajor a negyedéből megcsinálja ……….. . És meg is csinálta volna, ha nem települt volna rá is a szocik bosszúja. Négy évig járt a Toldiba minden héten kihallgatásra, ahol őt is megfenyegették, hogy soha nem látja a családját, ha nem vallja be, mennyi szabadalmi díjat kapott. Akkor előszedték a cégét, és kimutatták, hogy 27 ezer forinttal túllépte a reprezentációs keretét, és megbüntették. Aztán a felajánlott másodfok helyett az amnesztiát választotta, de soha nem bocsátotta meg ezeknek, hogy bűnözőt akartak csinálni belőle. Csak röviden, tömörítve kell, hogy felsoroljam, hogy mennyi minden történt, mennyi mindent láttam, tapasztaltam útközben. Magyarságunk fontosságát, jelentőségét, értékét igazán legelőször egy szingapúri, első osztályú hotel első emeleti teljes szintjén elhelyezett kiállításon értettem meg. Ott, ahol tizenkét darab hatalmas kép egymás után követő, mintegy folytatásos képregényben jelenítette meg az egyébként magyar jurtára emlékeztető hotelépület belsejében, aminek darabjait Kínában egy ásatás során találtak meg. A képek arról szólnak, hogy a kínai császár egyik lányát elrabolja a hunok vezérének, azaz királyának fia, és a császár lányát elviszik magukkal. A lány több mint húsz év után visszatér természetesen férje, annak családja, és már közös gyermekeik kíséretében a császárhoz ajándékokkal és a császárlány elmeséli hogyan él ő mint feleség és anya, hogyan élnek a Hunok, és a tizenkét kép nemcsak az elrablást mutatja, hanem azokat az eseményeket is, amikről a lány beszámol, hogy milyen élete volt és van a magyarok között. A képek egy része a főzés, az ünnepek, a mindennapi munka, és a születés és halál körülményeinek az elmesélése, és az utolsó két kép az, hogy a császárlány búcsúzik apjától és népes kíséretével együtt természetesen visszatér a hun fejedelem fiával, a férjével, és lik tovább közös életüket. A képek jelentősége az, hogy Szingapúrban van megörökítve az a magyarokról szóló különleges történelmi tény, ami a kínaiak számára is a legértékesebb ami a kínai császári család legnemesebb ága, amire a legbüszkébbek, mert ebben az ágban a hunok királya és a kínai császár közös szálként örök szövetséget kötöttek. Ezt itthon még soha senki nem mondta. Pedig igaz. 39


Míg ezeket az adalékokat innen onnan elsősorban a könyvtárak, levéltárak zárt vagy duplán zárt anyagaiban összebányásztam, kialakult bennem egy kép. Egy ellenvilág kép arról, mint amit el akartak velem hitetni a történelemhamisítók. Nemzetünk nagy és hatalmas, és igenis emelt fővel járhatunk mindenhol a Földön akkor is, ha a régészeti leleteket eltüntetik, vagy közéjük csempésznek idegen tárgyakat, vagy elhallgatják azokat. Sok elődöm kétségbeesett üzenetét olvastam megfakult és lassan töredező, málló papírokon arról, hogy vigyázzunk, ne a látványra, ne a nekünk sugallt logikusnak tűnő, jólesően hangzó szavakat tegyük a magunkévá, hanem vonatkoztassunk el mindentől, és hallgassunk az ösztöneinkre. Nem az indulatainkra, nem a dühünkre, nem a sértettségünkre, hanem arra a legtisztább, bennünk kódolt különleges intuícióra – a belső sugallatra – akkor nem fogunk hibát véteni. És természetesen akarni kell. Keresni kell a jót, és kerülni a gonoszt. Észrevenni az ármányt és félrevezetést. Akárki mondja is. Ez a nemzet arra van elrendelve, hogy a legnagyobb szegénységben és nyomoríttatásban is megtalálja a kiutat. És meg is fogjuk találni.

A jelen És most vissza kell, hogy térjek a mindennapokra. Imrére. Antal Imre egy játszótárs, egy jóbarát. Akiért nem ennyit, hanem sokkal, de sokkal többet is megtennék, ha kellene, ha hagynák. A pénzére természetesen nincs szükségem, a leírtakból látszik, hogy egész életemben sok pénzzel bántam és bánhattam. A pénz nem érdekel, mert nem az az érték ami a zsebünkben van, hanem az, ami a fejünkben és a szívünkben. Kinek mi lakik ott, tettei mutatják. Nem a szavai! Felneveltem három gyereket, egyet még nevelek, és nagyon fontos, hogy egyiken sincs tetoválás, sem fülbevaló. Kettő egyetemista, egy középiskolás, egy kisiskolás. Nézem az embereket, és tudom, hogy rossz úton járnak, mert az értékrendjükkel baj van! Nem tudják miért kell élni, és miért érdemes! Hiszem a JóIstent, és tudom, hogy nincs véletlen. Út van, hosszú, néha fáradságos út, de menni kell rajta becsülettel. Ma már azt is tudom, hogy a börtönök valószínűleg nem az igazi gonosztevőkkel vannak tele, hanem azok a bűnözők, akik mosolygós politikai és gazdasági cukrosbácsiként szatírkodnak szabadon, és folyamatosan. Hiszem a tudást és vallom, hogy másért tenni jó! Gyűlölöm a hazugságot és a hátsó szándékokat! Tudom, minél több szájat némít el a pénzeszsákok megfélemlítő ereje, annál több éhes száj lesz Magyarországon. Ezért ki kell nyitni mindenkinek, nemcsak a saját érdekében, hanem a többiekében is. Életmentők mind ma azok, akik ki merik mondani azt, amit évtizedeken keresztül el kellett hallgatniuk. Tegyünk magunkért, tegyünk egymásért. Mindannyian! És milyen nagy a JóIsten kegyelme és gondossága! Ami 12 évvel ezelőtt ugyan nagy port vert fel, de nem kerülhetett sem az én véleményem, sem a dolgok igaztartalma a közvélemény elé, most, 2006 áprilisában, a választás előtti hetekben – mint egy vihar – napvilágra került. Ugyan próbálták elferdíteni a Haraszt jelentőségét, de már meghallgatnak, már az én véleményem is elhangzik a médiában, igaz, még nem teljesen vágatlan, 40


kozmetikázás nélküli formában. A Haraszt ismét napirenden van, a sajtószabadság és a sajtó felelőssége szintén, de én már a Szabad Magyar Újságírók Szövetségének anyaországi, illetve Kárpát-medencei alelnöke vagyok és bízom abban, hogy az eddig elhallgattatott, illetve félelemben tartott kollegák előtt lesz egy újfajta kép. Egy fecske nem csinál nyarat, de megtaníthatja nagyon sok társát repülni! A Bibliában van egy üzenet a JóIstentől, melynek jelentése ez: „Ha igaz és jó vagy, és olyan dolgokat cselekszel, amely nekem is tetsző, az ellenséged is a te szekeredet fogja tolni.”

Nyilatkozat: Ezennel nyilvánosan hozzájárulok ahhoz, hogy az életemet végigkísérő rendőri, nyomozati és bírósági anyagokba bárki betekinthessen. Abban soha sem ellentmondást, sem hazugságot, sem megtévesztést nem talál. Ha hiba van benne, az a nyomozóhatóság vagy a bíróság tévedése, a saját rendszerének a hibája. Tóth Erika Katalin Gulyásné Tóth Erika Pődör Erika Katalin Dr. Baloghné Tóth Erika Ludas Manyi

Budapest, 2006. február 25. a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján

41

Tóth Erika Katalin: Még sosem volt szabad

Recommend Documents