Tornay Judit - A. G. ATA: A szobor könnye Detektívregény A látszólag idilli házasságban élő szobrász-író házaspár otthonában gyilkosság történik, s az ifjú feleséget hamarosan emberölés vádjával letartóztatják. A megölt szép modellről, Leiláról sok minden kiderül és persze a többi szereplő bűnös titkaiba is betekintést nyerünk, amikor a kétségbeesett férj kérésére Henry Batterson a vonzó angol gentleman, neves történelemprofesszor, a megoldhatatlan bűnügyek zseniális nyomozója munkához lát. Ártatlan-e a börtönbe zárt szép írónő, Florance; megőrzi-e szerelmét és hűségét a nehéz időkben a szenvedélyes szobrász; sikerül-e a szép és tehetséges unokahúgnak elnyernie Sir Daniel Cooker elismerését és szerelmét? Ezekre és még sok más kérdésre is választ kapunk a könyvből… 172 oldal. Ára: 2500 Ft. ISBN 963 86693 7 3
Megrendelhető a www.unisher.hu -n
A.G.ATA: A szobor könnye /részlet 1. A gyönyörű Erzsébet kori kúria kivilágítva tündöklött London elegáns negyedében. Igaz, a terület hajdanán nem tartozott a fővároshoz, csak a nagyarányú terjeszkedés során kebelezte be a régen önállóan álló kisbirtokot a város. Most a kert feldarabolva kisebb-nagyobb villáknak adott otthont, amik úgy körülvették a régi épületet, mint méhkirálynőt a méhek. A környék egyetlen műemlék épülete a kivilágított kúria volt, ami méltóságteljesen magasodott a kis emelkedőn, körülötte modernebb épületek helyezkedtek el, az utóbbi kétszáz év valamennyi építészeti irányzatát felvonultatva. A kertek egymást érték, kevés helyen volt rendes kerítés a szomszédok között, inkább csak élősövényt növesztettek, amin barátságos átjárók és ösvények várták az átlátogató ismerősöket. A hivatalos út, amin az idegenek érkeztek a városból, gyűrűként ölelte körül a kis telepet, hosszas kerülővel vezetve végig az egymástól pár méternyire levő házak közt keresgélőket. Most az egész terület mozgott, estélyi ruhás férfiak és nők sétáltak nevetgélve az utakon, néhányan a kertek alján, mások a hivatalos úton a kivilágított kúria felé tartva. A ház felől halk zene és egyre hangosabb mulatság kellemes zajai szűrődtek ki. Anton, a lakáj utánozhatatlan feudális gőggel állt a feljáró tetején, és messzehangzó éles hangon jelentette be az érkezőket: - Lord Daniel Coocker! - hangzott ebben a pillanatban, és a lépcső tetején izmos, magas, barnára sült férfi jelent meg, szívdöglesztően kék szemekkel, és charmeos mosollyal. - Daniel, kedves barátom! - suhant oda azonnal a háziasszony, Daphne Koets, festőien áttetsző, aranyszállal szőtt lila lebernyegben pompázva. A férfi láthatóan megörült a lelkes fogadásnak, és kezet csókolt: - Daphne, kedvesem, hónapok óta ez a legszebb pillanatom. - kicsit megfordította kinyújtott karjával a nőt, hogy jobban szemügyre vehesse, aztán elengedte a kezét. Szebb vagy, mint amire emlékeztem. Szavamra, manapság alig lát ilyet az ember! Daphne elégedett kacagással vette tudomásul a bókot, láthatóan eszébe sem jutott tiltakozni. Valóban gyönyörű nő volt, tüzes sötét szemekkel, hosszú szempillákkal és bronzvörös lazán göndörödő fürtökkel. Kisportolt alakját kellemesen kiemelte a hol bővülő, hol szűkülő ruha. Daphne Koets nem panaszkodhatott, gyönyörű volt, okos, meglehetősen gazdag, és szinte teljesen független, amióta szülei néhány évvel ezelőtt
jachtbalesetben meghaltak, s mindenüket megkötés nélkül egyetlen lányukra hagyták. Daphne pedig megállta a helyét egyedül is: a legfelső körökben is fogadták, és irigyei meglehetősen kis számú ínyenc pletykát tudtak ellene felhozni, ha valahol szóba került a neve. Most gyorsan körbenézett, aztán kecsesen Danielbe karolt. - Úgy látom mindenki el van foglalva valamivel. - súgta összeesküvően a férfi fülébe - Itt az alkalom, hogy lazítsak egy kicsit, és a Te kedves társaságodban megigyak egy kis frissítőt. Daniel vigyorogva követte a nőt: - Szívem, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem adnál ilyen szagos partikat, hanem a hozzám hasonló szépfiúkkal iszogatnál egy árnyas lugasban helyette. Akkor nem kellene félned attól, hogy az a nagyképű vén szamár a lépcső tetején megint felordít, és bejelenti valamelyik kisstílű szomszédodat, és neked újra oda kell rohannod, hogy illően fogadhasd. - egy pillanatra magához húzta a nőt, nem tolakodóan, csak incselkedve, és hozzátette - Na nyomás, rúgj ki mindenkit, és igyunk meg ketten minden piát! Daphne felkacagott, aztán a frissítős pulthoz lépve kiválasztott két sötétzöld poharat, és az egyiket a férfinak adta: - Tessék, lordságodnak egy kis tenger-koktél, curracaóból, vodkából és citromléből. Ennél gyengébbet ma nem ihat, nehéz estének nézünk elébe. - mondta és nagyot kortyolt a pohárból. Daniel felkapta a fejét. Mintha valami furcsa utórezdülése lett volna a nő utolsó félmondatának: - Miért lesz nehéz az este? - kérdezte, miközben fürkészően nézte Daphne arcát. - Csak a szokásos háziasszonyi feladatokra gondoltam, tudod, mindenki egyen, igyon, érezze jól magát… - nevetett fel a lány, és visszafordította a fejét a bejárathoz. - Ki az a szerencsés, akire vársz? - kérdezte a férfi óvatosan. - Senkire. - rázta meggyőzően a fürtjeit a nő. - Inkább csak úgy általánosságban nézelődöm, hogy nem kell-e még visszamennem. De az is lehet, hogy már mindenki itt van. - Ki az a mindenki? - kérdezte kíváncsian a férfi. - Még körül sem néztem... - Elég sokan lesznek. - a nő kiitta az utolsó cseppeket is a pohárból, és a közelben álló szobalánynak adta. - Minden szomszédot meghívtam. Lássuk csak, kiket ismerhetsz közülük: Barnabyéket, az öreg Tates lordot a feleségével és a barátnőjével, azt a pletykás Lady Maryt, meg persze Florence és Edward Hillingtont, a barátaikkal, azzal a furcsa Leslie Smithttel, meg a kövér feleségével, Katevel. Remélem az iszonyú kölykük mellé találtak dadát, mert nem akarom egész este az ő sírását hallgatni. csettintett türelmetlenül egyet az ujjával a levegőbe. - Nem fognak nagyon kilógni a sok előkelőség közül? - vonta össze a szemöldökét a férfi. - Én nagyon kedvelem őket, de tudod, az öreg lord, meg Marykénk... Daphne megvonta a vállát: - Nem lesz baj. Leslie elég híres szobrász ahhoz, hogy ezek a sznob alakok megtiszteltetésnek vegyék, hogy ismerhetik. - felvett még egy poharat, de aztán
meggondolva magát visszahelyezte az asztalra. Hirtelen mozdulatától az asztal kicsit megbillent, és a szélső poharak feldőltek. Daphne mérgesen intett a szobalánynak. Lisa, gyorsan tüntesse el ezeket a romokat. - Óhajtja a nagyságos asszony, hogy kicseréljük az asztalt a kis tálalóra? - kérdezte tisztelettudóan a fiatal szobalány. - Nem, erre már nincs idő. Gyorsan, feltűnés nélkül törölje fel, és hozzon egy másik abroszt rá. - parancsolta türelmetlenül a háziasszony, és Daniel felé fordult: - Megbocsátasz, ugye, de lassan vissza kell mennem a bejárathoz. - visszafordult mosolyogva - Elfelejtettem felsorolni a kis Betty Hillingtont, tudod, Edward unokahúgát. Pedig meg szerettelek volna kérni, hogy szórakoztasd egy kicsit szegényt. Olyan kis mimóza...- és mint egy fényes felhő, elsuhant a bejárat irányába. Daniel kicsit távolabbról figyelte, ahogy királynői pózba merevedve fogadja Mr.Barnabyt a körzet képviselőjét és jól megtermett hitvesét. Elnyomott egy mosolyt, aztán a vendégeket vette szemügyre. Az egyik kis csoport egy magas élénkvörös hajú vékony nő körül állt, aki suttogva, de nagy hévvel mesélt valamit a hallgatóságának. A körülötte levő - főleg női - arcok csak úgy fénylettek a kéjes rosszindulattól. Daniel kicsit közelebb sodródott és így meghallotta: - A modellje...igen... majdnem teljesen fekete... és a felesége...- sipította Lady Mary vékony hangja. Daniel tovább lépett, nem igazán érdekelte a szomszédos szobrászokról szóló pletyka. Megszokta már, hogy a művészeti körökben nem járatos matrónák minden modellről - különösen ha aktot is vállal, - a legvadabb pletykákat terjesztik. Bár nem mindig alaptalanul - esett most a pillantása egy kicsit pocakosodó, de nagyon jóképű szakállas fiatalemberre, aki a szoba sarkában iszogatott két nővel és egy másik férfivel. A szmokingjuk tökéletes volt, lágy, mégis erőt sugárzó gesztikulálásuk miatt azonban kiríttak a tömegből, értő szem rögtön észrevehette a művésztemperamentumot. Most persze szép illedelmesen a felesége mellett álldogál - szőtte tovább a gondolatait még mindig a magas férfit nézve Daniel, de mindenki tudja, hogy ez csak a látszat: Leslie Smith szobrászművész nem vetette meg sem az asztal, sem az ágy kínálta örömöket. Szegény felesége csodálattal hallgatta a két szobrász beszélgetését. - Szép lehetett valaha - állapította meg műértő szemmel Daniel .- Sőt, tulajdonképpen most is az, ha leszámítjuk a vékony hájréteget, ami valószínűleg a terhessége alatt rakódott rá. De van valami gyerekes báj és ártatlanság az arcában, látszik, hogy ő is modell volt. A másik nő sokkal öntudatosabb volt, virágszál termet, gyönyörű, sötétbarna, apró fürtökben rugódzó hajjal, és okos zöld szemekkel. A szája vonalában határozottan valami huncutság ül, és az egész mimikájából szellem és intelligencia árad. Látszik rajta, hogy író, szellemes, fordulatos gyermektörténeteit még Daniel is szívesen olvasta. Gyönyörű fényű borostyánsárga ruha volt rajta smaragdzöld selyemsállal. A férje igazi atléta termet - ha a mozdulatai nem lennének olyan finomak, és az arcában nem lenne az az álmodozó vonás, inkább sportolónak nézhetné bárki Edward Hillingtont, mint szobrásznak. Szép pár együtt - gondolta Daniel , illenek
egymáshoz, és szemük sarkából egymásra vetett tekintetük jó összhangról és erős érzelmekről árulkodott. Most vette csak észre, hogy még egy alak áll a sarokban mellettük: egy fiatal lány, halvány rózsaszínű ruhában, kicsit eltakarva Leslietől. A lány messziről egy reneszánsz angyalhoz hasonlított, szőke hullámos haja a derekáig ért, és bájos arca szabályos ívét talán csak alakja kecsessége múlta felül. Az angyali külsőhöz azonban határozott vonalú száj és figyelmes, élénk pillantású szem tartozott. - Ó, hiszen én már láttam ezt a lányt, talán kétszer-háromszor is. Csak sosem ismerkedtünk meg. - kapcsolt a férfi. Már éppen el akart indulni feléjük, hogy átvegye a fiatal lány kísérőjének szerepét és végre bemutatkozzon a lánynak, amikor valaki közvetlen közelről a fülébe dörmögött: - Szép kis erkölcsök, hallotta? - Lord Tates fogatlan szájából jócskán fröcsögött a nyál - A szobrásznak viszonya van a modelljével. Persze ezek a művészfélék...- a Lord megvetően horkantott. - Ugyan, ugyan. Nem kell mindig rosszra gondolni. - próbált egy kicsit hátrébb húzódni Daniel - Bár az is igaz, hogy a modellek többnyire gyönyörűek, nem is lehet elítélni, aki egy kicsit beléjük habarodik... - mondta könnyed hangon az idősebb férfinak. - Maga még fiatal, kedves barátom: Ha tudná azt, amit én tudok. - bősz arccal bólogatott. Daniel kicsit hátrapillantott Tates Lord aszkéta külsejű feleségére, és arra a kedélyes molett hölgyre, aki köztudomásúlag a Lord barátnője volt hosszú évek óta, és igyekezett megértő arcot vágni. - Bizony nehéz a kísértésnek ellenállni. - mondta megértően. - Erkölcstelenség, felháborító erkölcstelenség! - fújtatta a Lord boldogan, és továbblépett, hogy Mr. Barnabyt is megörvendeztesse a hírrel. Daniel odalépett és elegánsan meghajolt a szobrászfeleségek felé: - Hölgyeim, engedjék meg, hogy csatlakozzam Önökhöz. - kedélyesen rámosolygott a férfiakra, akik a jóbarátoknak szóló bólintással üdvözölték. - Csak itt remélhetem, hogy nem a többi vendég magánügyeit kell végigcsámcsognom az este. - Pedig most hallottam egy jóízűt a háziasszonyról. - kotyogta Kate Smith azonnal. - Daphneról? - szólt csodálkozva és éles hangon Daniel. Florence gyors figyelmeztető tekintetet vetett barátnőjére, és lelkesen beszélni kezdett: - Mindenkiről mindig ugyanazt. De hallod, most egy igazán érdekes problémáról beszélgettünk: arról, hogy részt vesz-e a modell a műalkotás teremtésében, és ha igen, mennyire. - Lesliere mutatott - Les persze azt mondja, hogy semennyire, és minden érdem a művészé - ez esetben persze az övé - kacsintott rá kedvesen a férfira. - az én kedves férjem viszont, hogy a modell is alkot, közvetít valamit, amit csak a művész tud olyan formába önteni, hogy mi az egyszerű halandók is megértsük. - tréfás kétségbeeséssel tárta szét a kezét - és most nem tudom, hogy büszke legyek-e - hiszen Ed több csodás szobrot csinált rólam, vagy pedig féltékenykedjek a többi modelljére, akikkel mostanában együtt alkot?! - mindezt
olyan kedvesen és szellemesen adta elő, hogy mindenki nevetni kezdett, a férje pedig elkapta a kezét, és könnyedén megcsókolta a csuklóját. - Édes, te akkor is részt veszel az alkotásban, ha a mellettem levő szobában püfölöd az írógépet. - felemelte a mutatóujját: - De mi a helyzet a te meséiddel? Benne vagyok, vagy sem? - Persze. A kis sünis mesében te voltál a mérges apasün, aki elfenekeli a kisfiát, amikor almát lop az öreg néni kertjéből. – vágta rá az asszony, mire megint nevetés harsant. - Na, ezt megkaptad! - röhögött Leslie. - Szép kis pár! - kacagott Kate is. - Nincs igazatok. Nagyon kedves az apasün figurája a mesében. Én olvastam. csöndült fel egy mélyen zengő fiatal hang mellettük. Mindenki arra kapta a fejét, Betty volt, a kis unokahúg. A lány nem jött zavarba: - Sokan azt hiszik, egy mesében csak valószínűtlen vagy jellegtelen szereplők vannak. - kedvesen rámosolygott a sógornőjére. - Florance meséi olyanok, mint Esopusé, a felnőtteknek éppúgy szólnak, mint a gyerekeknek. Florance fülig pirult, Edward azonban helyeslően megveregette a lány vállát. - Egyforma az ízlésünk, nemhiába vagyunk rokonok. - aztán zavartan a feleségére nézett - Szívem, bemutattuk már Bettyt a mi Daniel barátunknak? Florance, még mindig kicsit zavarban Daniel felé fordult: - Bocsássa meg lordságod a neveletlenségemet, de én már olyan régóta ismerem Bettyt, hogy eszembe sem jut, hogy akad, akinek még nem mutattuk be. - mondta szertartásosan Florance és Betty felé mutatott: - Ez a bűbájos hajadon az én kis sógornőm, vagyis csak majdnem: igazából Ed unokahúga. Betty, ez itt Lord Daniel Coocker, facér, gazdag és amint látod felettébb jóképű fiatalember, aki még mindig szabad préda. Kate felvisított a nevetéstől, a férfiak kedélyesen vigyorogtak, Daniel egy pillanatig nem jutott szóhoz. Betty azonban nem jött zavarba: - Szeretem, amikor a férjes rokonok az embert mint valami eladó árut kínálgatják. Ne hagyja magát zavarba hozni. Én imádok hajadon lenni, eszemben sincs elkötelezni magam egyvalaki mellett. És maga? - mosolygott őszintén és kicsit kihívóan a férfire a fiatal lány. - Én...nos idővel bizonyára megnősülök…de...a mindenit…sosem hittem volna, hogy ilyen könnyű engem zavarba hozni. - megfenyegette Florancet a mutatóujjával Boszorkány! Azt hiszem jobb, ha elmegyek, és összeszedem egy kicsit magam. Biztosan összefutunk még az este. - mosolygott Bettyre, és lassan eltávolodott. Magához intett egy szobalányt, és magába öntött két pohár pezsgőt, aztán Daphnet kezdte keresni a szemével. - Igazán, Flo, olyan komisz vagy! - vágta hátba barátnőjét Kate. - Elzavartad ezt a helyes fiút. - Te ne szólj semmit. Alig idejött rögtön elkezdtél Daphneról beszélni, amikor mindenki tudja, hogy mennyire odavan érte. - mondta Florence legyintve. - Tényleg? - Kate arca kipirosodott izgalmában. - Sosem hallottam erről.
- Csak rá kell nézni. Persze Daphne rá se hederít. - elgondolkodva nézett Daniel után - Nem is értem, miért. - Daphne elég furcsa nő. Szép, de...- Leslie csettintett egyet a levegőbe - van benne valami furcsa...valami hidegség. - Nekem tetszik. - mondta Ed, aztán amikor a felesége oldalba bökte hozzátette esztétikailag, persze. És amikor velem beszél, nem érzem a hidegséget, amiről beszélsz. Velem mindig nagyon kedves és érdeklődő. Bár egyszer célozgatott rá, hogy esetleg csinálhatnék róla egy szobrot… - És? - kérdezte Betty kíváncsian. - Pont erről beszéltünk az előbb. A modell is kell az alkotáshoz. - tanácstalanul széttárta a kezét - benne nem volt semmi, ami megihletett volna. - Hát, ha nagyon igyekezne... - mustrálta Les a nőt . Kate elvörösödött, és a szája elé kapta a kezét. A férje azonban észrevette, és elhúzta a kezét a szájáról, és megszorította: - Ne haragudj, édes, nem gondoltam komolyan. - Tréfásan megcsókolta Kate feje búbját. Gyere, igyunk valamit! Jöttök? - szólt még hátra a többieknek. Az estély remekül alakult, az emberek hullámzottak egyik szobából a másikba, hol ebbe, hol abba a csoportba csatlakozva. A svédasztalos vacsorát az egyik teremben tánc, a másikban kártyajátékok követték. A hangulat a tetőfokára hágott, amikor éles csengetés hasított a mulatozás hangjai közé. Anton gyorsan a tálalóra helyezte a kezében tartott pezsgős tálcát, és a bejárati ajtó felé sietett. Daphne a hátsó teremből keveredett elő táncolástól felhevült arccal és szétzilált hajjal. - Ki az ördög lehet az? - mondta siettében, csodálkozva felvont szemöldökkel. - Talán túl hangosak voltunk, és valamelyik szomszéd? - töprengett hangosan, de aztán körbenézve elmosolyodott - Hiszen minden szomszédom itt van. Meg kell várnunk, amíg Anton visszajön. - mondta a legközelebb állóknak, akik helyeslően bólogattak, és már vissza is tértek volna az italukhoz és a beszélgetőtársukhoz, ha Anton sápadt arccal nem jelenik meg a küszöbön, és kissé elszorult hangon nem jelenti be: - A rendőrségtől vannak itt. Scotland Yard, gyilkossági csoport. - az utolsó félmondatot már csak tátogta, hang nélkül. Daphne előlépett, és csodálkozva nézett a belépőkre. A bejárati ajtónál egy magas vékony és egy közepes termetű férfi jelent meg, a kalapjukat a kezükben tartva. A magasabbik megköszörülte a torkát: - Mr. és Mrs. Hillingtont keressük. Megtudhatom, ki Önök közül a házigazda itt? - kérdően végignézett a felé forduló csodálkozó arcokon, míg Daphne kicsit késve feléje lépett. - Én vagyok, Daphne Koets. Mi történt felügyelő úr? - kérdezte erőltetett nyugalommal. - Az ön két vendégét keresem, Florance és Edward Hillingtont. Itt vannak? - kérdezte a felügyelő a termet fürkészve, aminek az ajtaján most lépett be Edward és Florance. - Minket keresnek? - kérdezte Edward, nevetős csodálkozással. - Elnézést felügyelő úr, de azt hittem, csak ugratnak. Éppen táncoltunk... - amire ide ért a
mondanivalójában éppen a két újonnan érkezett elé ért a dermedten álló vendégeket kerülgetve. - Miben segíthetek, uraim? A felügyelő a társára nézett: - Végül is előbb-utóbb mindenki megtudná, és úgyis ki kell hallgatnunk a jelenlevőket...- vonta meg a vállát a másik tanácstalanul. - Nos, hölgyeim és uraim. Félórával ezelőtt a szomszéd házba riasztottak minket, mert a ház egyik alkalmazottja, név szerint - a jegyzetfüzetébe pillantott - Mrs. Grey egy megfojtott nőt fedezett fel az Önök lakásában. A teremben egy-két sikoltás hallatszott, Ed és Florance ijedten egymásra néztek, a nő szóhoz sem jutott, Edward tanácstalanul nézett vissza a felügyelőre. - Ki…ki halt meg? - kérdezte dadogva. - Az ön modellje, uram. - mondta kiérezhető nemtetszéssel a hangjában a rendőr. Leila Farnatkisz, ha jól értettem a nevét. - Leila? - sikoltott fel a közelükben valaki. A felügyelő a hang irányába fordította a fejét, és figyelmesen megnézte magának Katet, aki most már a férje karjába csimpaszkodva zokogott. Leslie türelmes, automatikus mozdulatokkal simogatta a fejét, miközben meglehetősen bambán nézett a rendőrökre. - Kérem asszonyom, ha tudna egy helységet a rendelkezésünkre bocsátani, ahol először Mr. és Mrs. Hillingtont, aztán pedig az összes vendéget kihallgathatjuk. Daphne beleegyezően bólintott, és elindult a dolgozószoba felé, intve a rendőröknek, hogy kövessék. - Kérem Önöket, hogy ne távozzanak el, mert mindenkit ki kell hallgatnunk. bocsánatkérően széttárta a karját. - Egyébként minden kijáratot a kollégáink figyelnek. Őrizzék meg a nyugalmukat, és a szólításunkra azonnal jelenjenek meg a dolgozószobában. A még mindig dermedten álldogáló vendégek között Daphne, a felügyelő és a segédje, végül a tanácstalan és megdöbbent Hillingtonék libasorban elhagyták a termet. Amikor Daphne kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, a felügyelő bólintott, és a két nőhöz fordult. - Kérem várjanak meg itt, az őrmesterem mindjárt szólítja Önöket. - befelé tessékelte Edwardot. - Először Mr. Hillingtont szeretném kikérdezni. - mondta szinte bocsánatkérően, aztán hármuk után becsukta a párnás ajtót. A szobában megvárta, amíg az őrmester előveszi a jegyzetfüzetét és tollát, majd kényelmesen elhelyezkedik az íróasztal mögött. A két szembenálló fotel felé intett. - Talán üljünk le ide. - mondta a szobrásznak, és leült az egyik fotelbe. Ed kicsit bizonytalanul ereszkedett le vele szembe. - Ne haragudjon felügyelő, de olyan zavarban vagyok...azt sem tudom, mit csináljak. Mire kíváncsi? - kérdezte zavartan. - Ne aggódjon, uram. Először csak az adatait vesszük fel, és néhány egyszerű kérdést. A neve?
- John Edward Hillington.36 évvel ezelőtt születtem Londonban. Etonban végeztem. Szobrász vagyok. Volt néhány kiállításom, Párizsban, Varsóban és persze itthon is. mondta egyszuszra a férfi, aztán megakadt. - Értem. A szobrai árából él? - kérdezte a felügyelő. - Nem, azt hiszem nem...bár ennek utána kellene néznem. Az a helyzet, uram, hogy édesapám elég szép vagyont hagyott rám, és eleinte abból éltünk. - mosolyogva hátradűlt - mostanra azonban elég jól ismert lettem, és meglehetős jövedelmet húzok a szobraimból is. Legutóbb a királynő vásárolt tőlem két szobrot a Buckingham palotába. - tette hozzá vigyorogva. - Ne haragudjanak, de ez számomra elég mellékes dolog. Nem tudom megértik- e ... - Nézett őszinte kíváncsisággal a felügyelőre. - Nos, mindenesetre büszke lehet rá... a királyi palota...- hümmögött maga elé a felügyelő. - Persze, de ne vegye zokon, számomra a szobor alkotása a lényeg, hogy sikerül-e létrehoznom, amit szeretnék… az, hogy végül ki veszi meg...- megrántotta a vállát. sokadlagos kérdés. De mint igazi angol hazafi természetesen büszke vagyok rá, hogy a királynőnek is tetszik, amit csinálok - Ed kisfiús mosolyában cinizmus és büszkeség keveredett. - Értem, nos, akkor haladjunk. A felesége? - Florance Adams. Írónő. Öt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy kiállításomon. Három éve vagyunk házasok. Gyerekkönyveket ír, nagyon jókat. - mondta büszkén. - Nem tudom, mit mondhatnék még? Florance apjáé volt az a kis villa, amiben itt lakunk, kertszomszédok vagyunk a nyugati oldalon. - Értem. Ki volt ez a Leila Farnatkisz? - pillantott a jegyzetébe a felügyelő. Edward elkomorodott arccal nézett a rendőrre: - Olyan hihetetlen ez, felügyelő. Leila a modellem volt. - elgondolkodva megdörzsölte a homlokát. - egy arab szobron dolgozom, egy hastáncosnőt szeretnék megformázni... Sokáig kerestem megfelelő modellt, míg Les - ő a barátom, maga is szobrász, - ajánlotta a lányt. Leila megfelelőnek tűnt, bár igazából inkább egy kicsit kövérebb nőt szerettem volna találni. - a felügyelő fintorára mosolyogva magyarázta - Tudja az arab világban szeretik, ha egy nőn van hús. Az arab hastáncosnők nem ritkán elég kövérek - ami persze a mi angol ízlésünknek furcsa. - Ezért is egyeztem bele végül Leilába, mert Les azt mondta, hogy senkinek sem fog itthon tetszeni egy hájas táncosnő... - a férfi figyelme elkalandozott, láthatóan még most is foglalkoztatta a kérdés. - És ez a hölgy, ez a modell önöknél lakott? - kérdezte jó adag nemtetszéssel a hangjában. - Igen - vallotta be megadóan a szobrász - tudja, én gyakran éjjel dolgozom. Nem is tudom miért… az éjszakai levegő, meg ahogy a hold betűz az ablakon... - nevetve nézte a hitetlenkedő felügyelőt - tudom, hogy ez rémesen hangzik, de így van. Kérdezzen meg bárkit az ismerőseim közül, mindenki meg fogja mondani, hogy így van. Ezért laknak nálam azok a modellek, akiken hosszabban dolgozom. - Hm. Értem. - a felügyelő megköszörülte a torkát. - Milyen viszonyban volt Ön ezzel a Leilával?
- Milyenben? Jóban- mondta kicsit értetlenül a szobrász. - hivatásos modell volt, azt csinálta, amit mondtam neki. Meg voltam vele elégedve. - Nem egészen így értettem . - a felügyelő figyelmesen nézte a szemben ülő férfit nem említettük még, de a hullát az Ön ágyában találtuk meg, meztelenül. Ed elsápadt, és hitetlenkedve nézett a felügyelőre: - A hálószobánkban? A felügyelő egy pillanatra sem vette le a szemét a szobrászról. - Nem uram. Abban a kis hálófülkében, ami a műterme végében van. A férfi egy pillanatra maga elé bámult, aztán megrázta a fejét, és komolyan nézett a felügyelőre. - Nézze, semmi esélyem sincs, hogy ebben a helyzetben elhiggye amit mondok, de azért megpróbálom: Nem volt viszonyom Leilával. Fiatal koromban - Florance előtt előfordult, hogy kikezdtem valamelyik modellemmel, de amióta a feleségemet megismertem, még csak kísértésbe sem jöttem. - lemondóan tárta szét a karját Sajnos a közhit szerint a modellek és a művészek mindig összekerülnek, de ez rám nem jellemző. Egyébként Leila nem is tetszett, túl közönséges volt. Szép, és nagyon kívánatos, de olyan civilizálatlan, ha érti, mire gondolok. - megrázta a fejét Disznóság így beszélni róla...amikor már...- meglazította a nyakkendőjét. - Nem tudom, mit keresett a hálófülkémben. Különösen meztelenül. Nálam ruhában dolgozott, bár inkább csak fátyolnak nevezném a jelmezt. - Tud-e valakiről, aki ellenérzéseket táplált a nő ellen? - Nem. Igazából keveset tudtam róla. Nem vagyok beszédes, ha dolgozom. Általában zenét hallgatok, és püfölöm a vésőt, meg a kalapácsot. - vonta meg a vállát a férfi. - Ön és a felesége egész este végig együtt voltak? - kérdezte hivatalos hangon a felügyelő. - Szinte végig. Táncoltunk persze másokkal is. - elgondolkodva ráncolta a homlokát. - De egyébként igen, együtt voltunk. - Köszönöm, ennyi elég lesz. - hivatalos hangon fordult a beosztottjához. - Midds, megvan a jegyzőkönyv? Kérem uram, olvassa el, és írja alá. Ed odament az íróasztalnál szöszmötölő rendőrhöz, belenézett a papírokba, és lendületes kézírásával aláírta a nevét. Midds felnézett: - Beküldené a felségét, uram? - kérdezte udvariasan. - Hogyne. - kicsit zavartan megállt az ajtó előtt. - Gondolom hiába kérném, hogy kíméljék a feleségemet? Nemrégen volt egy vetélése, és még nem épült fel teljesen...nem szeretném...- kérőn nézett a felügyelőre, miközben idegesen ütögette az ajtó deszkáját. - Lehetőségeinkhez képest kíméletesek leszünk, uram - mondta megértően a felügyelő. - De meg kell értenie, hogy gyilkosságról van szó. A lányt megfojtották egy sállal... Ed összeborzongott, és kinyitotta az ajtót. - Köszönöm, felügyelő úr. - az ajtónyílásban még látszott, ahogy gyengéden megsimogatja Florance arcát, és bekíséri az ajtón.
Florance sápadtan ült le a fotelbe, amiből a férje éppen az imént kelt fel. Figyelmesen a felügyelőre nézett, aki érdeklődve vizsgálta őt. - Kérdezzen nyugodtan, felügyelő úr. Ed biztosan elmondta...beszélt az egészségi állapotomról, de biztosíthatom, hogy teljesen jól vagyok. - görcsösen fogta a térdén a ruháját, de nyugodtan nézett a rendőrre. - Először a személyes adatait kérem, asszonyom. - köszörülte meg a torkát a felügyelő. - Florance Adams a lánykori nevem. Itt a szomszéd házban születtem és nőttem fel. Mesekönyveket írok. Három éve vagyok férjnél - de ezt Ed már biztosan elmondta. fojtott izgalommal várta a rendőr kérdését. - Milyen viszonyban volt a meggyilkolt Leila Farnatkisszal? - a felügyelő éles tekintettel figyelte az asszony reakcióit. - Semmilyenben. - ideges mozdulatot tett a kezével. - Semmi közöm nem volt hozzá. Úgy értem, láttam néha, és be is mutatkoztam neki, meg persze időnként együtt luncholtunk, ha úgy alakult, de keveset beszéltem vele, személyes dolgokról meg semmit. - Milyen gyakorisággal találkozott vele? - firtatta a felügyelő. - Talán másnaponta, néha gyakrabban is. - hátradűlt a fotelben, de egy pillanat múlva ismét felvette a görcsös pózt, amiben eddig ült. - Tudja néha beülök a műterembe, és nézem, ahogy Ed dolgozik. De olyankor ritkán beszélgetünk, nem akarom zavarni a munkájában. - kis mosoly jelent meg az arcán az emlékezéstől. - Nem szeretném felizgatni asszonyom, de ezt mindenképpen meg kell kérdeznem. a felügyelő megtörölte a homlokát, és aggódva nézett az előtte ülő nőre - a holttestet a férje ágyában találták meg, ruhátlanul, a műterem melletti hálófülkében. Gondolja, hogy viszonyuk volt egymással? Florance felnevetett, bár nevetése most inkább csúf gurgulázásként hatott: - Nem, dehogy...- megpróbálta abbahagyni a nevetést, de az az idegességtől csak nehezen csillapodott. A felügyelő tétován körülnézett, majd meglátta az íróasztal szélén álló csengőt, és gyorsan megrázta. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Edward Hillington jelent meg a nyíláson. - Azonnal követelem, hogy hagyják békén a feleségemet. - odarohant az asszonyhoz, de az eléje nyújtotta a kezét. - Hagyd, édes, semmi bajom sincs. - megpróbált természetesen mosolyogni a férjére. A felügyelő igazán tapintatosan viselkedik. Én...én nevetési rohamot kaptam az imént. A férfi hitetlenkedve nézett egyik férfiről a másikra. Közben belépett a szobalány. - Kérem, adjon egy pohár vizet a nagyságos asszonynak. - mondta a felügyelő. maga pedig menjen ki, és várjon türelmesen. – szólt rá szigorúan a szobrászra. Ez rendőrségi kihallgatás, nem lehet csak úgy berohangálni. Ed kihátrált, Lisa pedig gyorsan közeledett egy tálcával a kezében. Mielőtt azonban Florance elé ért volna megbotlott, és a pohár tartalmát, az ülő nőre borította.
- Nagyságos asszonyom, bocsánat! - sikkantotta ijedten - én igazán nem akartammondta a lány és kendőjével azonnal megpróbálta leitatni a kiömlött vizet Florance ruhájáról. - Semmi baj, menjen Lisa. Már úgyis jól vagyok - próbálta megnyugtatni a lányt az asszony. - De biztosan azt tetszik hinni, hogy direkt. - ijedezett a lány. - merthogy este is leöntöttem a nagyságos asszonyt…- lamentált idegesen a lány. - Leöntötte a nagyságos asszonyt? - kérdezte a felügyelő. - Igen kérem. De nem én voltam a hibás. A tálaló asztal lába mozog, már délután is megbillent egyszer. Én kérem mellette álltam, és biztosan meglöktem egy picit az asztalt, és arról leborultak az innivalók a nagyságos asszonyra... De kérem én nem is éreztem, hogy hozzáértem ahhoz a nyavalyás asztalhoz! - Jól van lányom, nincs semmi baj. - a felügyelő nagy nehezen kitessékelte a lányt az ajtón, és újra a nőhöz fordult. - Asszonyom, Ön tényleg nagyon sápadt. Ne hívjak segítséget…orvost… vagy valakit...- aggódott a felügyelő. - Semmi bajom. Folytassa csak. - megtörölte a homlokát - Ott tartottunk, hogy volt-e viszonya a férjemnek Leilával. Nem volt. Egészen biztos vagyok benne. Tudja, egy feleség megérzi ezt. De soha nem is láttam jelét semmilyen bizalmas kapcsolatnak köztük. - És a mód, ahogy megtaláltuk? - puhatolózott óvatosan a férfi. - Esetleg másvalakivel volt találkája, akit ott várt. Tudta, hogy mi sokáig itt maradunk...az ő szobája szomszédos a szakácsnőével, és Mrs. Grey nagyon éber alvó. Talán ezért...- aztán mentegetődzve tette hozzá - Persze ez csak egy ötlet. - Ahhoz képest nagyon logikus. - a felügyelő kollégájára sandított, aki fejével az ajtó felé bökött. - Rendben van, asszonyom, elmehet. Kérem, küldje be Miss Daphne Koetset. - Viszontlátásra, felügyelő úr. - az ajtóból még visszafordult. - Mondja hazamehetünk? Szeretnék lepihenni… - Egy pár percet várjanak még, asszonyom. Szeretném magam átkísérni Önöket. - Értem. Látnunk kell...a...- az asszony az ajtófélfának dőlt. - Azt hiszem ez elkerülhetetlen. - mondta sajnálkozva a férfi. A nő bólintott, és az ajtóba várakozó férjébe karolt. Közben Daphne besuhant az ajtón. - Meg sem kérdeztem, kedves felügyelő úr, hogy szolgálhatok-e valamivel? - a nő teljesen nyugodt és szívélyes hangon beszélt, mintha csak a party egyik vendégét kínálná. - egy kis enni, vagy innivaló? - Köszönöm. Jobb volna, ha minél gyorsabban végezni tudnánk. - a szalon felé intett gondolom a vendégei is szeretnének már elmenni. - Értem. Tessék, kérdezzen - mondta, és leült a fotelbe. - Ismerte az áldozatot? - kérdezte a felügyelő. - A kis arab Leilát? - fintort vágott. - persze, mindannyian ismertük. Az volt a kedvenc szokása, hogy pár centis bikiniben mászkált a házak közt, és mindenkivel
szóba állt. Vagyis inkább csak a férfiakkal… .nagyon kedveltük a drágát. - mondta gúnyosan. - Látom nem volt jó véleménnyel róla. - nézte meg figyelmesebben a nőt a rendőr. - Óh, csak egy kis szajha volt, semmi több. - látva a felügyelő rosszalló fintorát, felnevetett - Ja, maga a „halottról jót vagy semmit” közmondás híve? De hiszen akkor nem jut előbbre. Jót egyébként sem tudok mondani arról a lányról. - Jól ismerte? - Dehogy. Csak látásból. - magyarázó gesztussal tette hozzá - Harmadik hete él itt köztünk. - Mi a véleménye, viszonya volt Edward Hillingtonnal? - firtatta a felügyelő. - Lehetséges. - sokatmondó fintorral tette hozzá - De ha igen, nagyon óvatosnak kellett lenniük, Florance féltékeny, mint az ördög. De Ed jól meg tudja játszani a hűséges férjet...- a nő sokatmondó mosollyal nézett a rendőrre. - Tud valakit, aki ellenséges viszonyban volt Leila Farnatkisszal? - kérdezte hűvösen a felügyelő. - Nem, bár a környékbeli asszonyok nem fogják őszintén gyászolni. - ahhoz túl szép és fiatal volt. - vágta rá a nő. - Látott valakit távozni a partyról az est folyamán? - nézett komolyan a nőre a rendőr. - Hát... nem nagyon...Az öreg Barnabyék leléptek, mert még menniük kellett egy másik partyra is, de az még kilenc körül volt - az gondolom még túl korán, igaz? próbált meg puhatolózni a nő, de a felügyelő nem kapta be a horgot. - Aztán Smithék is hazamentek, mert az asszony aggódott a kisfiáért, akinek valami lázas nyavalyája van, a férfi pedig nem maradhatott itt felügyelet nélkül. Ja és Florance is lelépett, amikor az a hülye Lisa lelocsolta a ruháját néhány pohár frissítővel. - Florance asszony hazament? - kérdezte a felügyelő. - Én nem tudom. Hallottam, amikor azt mondta, hogy hazamegy, de lehet, hogy meggondolta magát. Én nem figyeltem rá állandóan. Ed viszont végig itt volt. Amikor nem a kicsi felesége kezét fogta, akkor többnyire velem táncolt...- mondta a nő sétálva a szobában. - Érdekli még valami, felügyelő úr? - Egyenlőre nem, asszonyom. - köszönöm. Amikor a nő kiment az ajtón, a felügyelő a beosztottjához fordult. - Midds, én most átkísérem Hillingtonékat a házukba. Maga addig minden jelenlevőtől megkérdezi az adatait, hogy ismerték-e a lányt, és hogy kit láttak akár csak rövid időre is elmenni a partyról. Rendben? A jegyzőkönyveket holnap reggelre kérem az asztalomra. - Rendben uram- válaszolta a nagy feladattól lelkesen az őrmester.
