És mégis beszél a szobor - BOHÉMÉLET 2010. február 14. A Bohéméletről mindenkinek Puccini jut eszébe; Henry Murger saját élettapasztalatokon nyugvó történetét elsősorban a kivételes erejű zene emelte a közismert kultúrkincsek mitikus szférájába, vagyis ama művek közé, melyeket még azok is ismernek valamelyest, akik talán soha nem is látták. A sikerben persze lehetett némi része a megejtően szentimentálisra írt librettónak is. KRITIKA
Aki Kaurismäki bő másfél évtizeddel ezelőtt készült filmjében Murger regényéhez nyúlt vissza, s abból hozta létre a maga - nyilvánvalóan nem szentimentális alaptónusú - történetét. Az általam nem látott film fekete-fehér, ám az az előadás, melyet a film forgatókönyve nyomán, Gáspár Ildikó színpadi változatából Ascher Tamás az Örkény Színházban megrendezett, igazán színes. Olyannyira, hogy nem lenne értelme Murger-hez vagy Kaurismäkihez hasonlítani. A tét nem az, hogy miként lehet a regényt vagy a filmet színre adaptálni, hanem, hogy miképp lehet egy jól ismert, már-már mitikus történetet mai színpadraátformálni, úgy, hogy hatását, erejét ne veszítse el. Ehhez szükséges egy erős, a teatralitást középpontba helyező forma, amelyet következetesen ki is épít az előadás. Kulcsfontosságú eleme a narráció: valamennyi szereplő a történet mesélője is egyben, így a rövid monológok és a dialógusok egymással párhuzamosan peregnek. S természetesen távolról sem mindig erősítik egymást: egyik módosíthatja, új kontextusba helyezheti, vagy akár felül is írhatja a másikat. Ugyanez igaz a színészi gesztusokra, a mimikára. S ott a zene is, persze nem Puccinié, hanem Matkó Tamásé: a kis kamarazenekar aláhúzó-ellenpontózó zenei futamokkal kíséri végig a játékot. A vizuális keretet pedig Izsák Lili díszlete teremti meg, mely első látásra egy perspektivikusan szűkülő, közepesen koszlott (zsák)utcát formáz, hogy aztán hol lakásbelsőnek, hol mulatónak, hol utcának mutatva magát, sajátos élettérré alakuljon.
Nem veszélytelen e forma alkalmazása, hiszen viszonylag gyorsan átlátható, s ha nem társul mellé szellemes szöveg és jelentős mennyiségű játékötlet, hamar elkoptatottnak érződhet. Az előadás ritka erénye, hogy ez nem következik be, mert az alkotók győzik színnel, ötlettel, humorral. Mindebben a szöveg is dúskál, még inkább ez előadás. A játékötletek egy része roppant egyszerű, ám hasonlóképp hatásos is. Amikor például Mimi szeretője helyett Rodolfót választja, egy kézenfekvő mozdulatsor teszi érzékletessé a történteket. A szerető
kabátjánál fogva próbálja visszarántani a Rodolfó felé tartó Mimit, ám a visszarántott lány újból próbálkozik, s mivel erre újabb rántás a válasz, egy pillanat alatt, szinte észrevétlenül kilép kabátjából, s szerelmese mellett terem. Ezzel visszalép Rodolfo életébe, a szerető pedig eltűnik a hátsó ajtón. Más játékötletek mulatságos gegekből épülnek. Van köztük, amely magát a narrációt teszi idézőjelek közé (a temetői Angyalszobor, „akitől” Rodolfo virágot lop Miminek, közli, hogy erre nem mondhatott semmit, hiszen egy szobor nem beszél), van, amelyik a cselekményt állítja ironikus színbe (Blancheron úr hízelgőre festett képe például életre kél, így a megrendelő a színpadon is szemben találhatja magát ifjabb kiadásával), s van, ahol a leghagyományosabb poénok érvényesülnek (például az emberlelkű állatok, különösen Baudelaire kutya megjelenítésekor). A legemlékezetesebbek talán a frappáns ötletekből kiinduló, összefüggő gegsorozatok, mint Rodolfo „főművének” groteszk módon extatikus mozgássorban történő életre keltése, vagy az operai jelenet, ahol maga a helyzet teatralizálódik, s a „színház a színházban” szituáció nyer új, sajátosan ironikus jelentést.
Abban, hogy a játékötletek felettébb hatásosan működnek, természetesen a színészeknek is jelentős szerepük van. A számtalan szerepet tízen keltik életre, csupán négyen játszanak egyetlen szerepet. A hat mellékszereplőt felsorolhatatlan mennyiségű szerepben látjuk, s mindegyiküknek vannak igazán emlékezetes jelenései is. Kerekes Viktória képtelenül ronda, szőke parókában „gyorsír” munkaadója mellett. Máthé Zsolt végletesen bamba gorilla, s az ő kaján mosolya teszi frivolan szellemessé a már említett, hízelgőre festett képet. Polgár Csaba alakváltozatai közül talán a nehéz sorsú, antropomorfizált papagáj vésődik leginkább az emlékezetbe, míg Terhes Sándor a hiú, könnyen átjátszható „mecénást” játssza roppant finom iróniával. Szandtner Anna pontos portrét fest a szerelmes, de racionális Musette-ről, ám a legsikerültebb alakjai nem emberek: az Angyalszobrot és a megelevenedő főművet éppúgy ő teszi emlékezetessé, mint azt a virágot, amellyel Rodolfo fut a haldokló Mimihez, s amelyet a lány már sosem kaphat meg. Takács Nóra Diána pedig oly gazdagon, színesen teszi emberivé Baudelaire kutyát, hogy könnyedén elfogadhatjuk negyedik bohémnek – a Kaurismäki által likvidált Colline helyett. Parókákat nemcsak a mellékszereplők viselnek, hanem a három bohém is. Széles László albán menekültként Párizsban illegálisan tartózkodó Rodolfója, Debreczeny Csaba minden pénzt pillanatok alatt elverő Marcelja és Csuja Imre élveteg, nem egyszer saját zsebére dolgozó Schaunard-ja nem lánglelkű, ifjú művész; a
korban benne lévő, konszolidált életre képtelen, bizonytalan tehetségű alakok valamennyien, akiken kissé nevetségesen mutatnak a választott életforma külsőségei. (Szakács Györgyi jelmezei ezt finom iróniával erősítik, míg a mellékszereplők alakváltásait szellemes ötletekkel segítik.) Mindez egy szomorkásan ironikus tónust is hozzáad a játékhoz, s az ebben rejlő lehetőségeket a három főszereplő éppoly magabiztosan használja ki, mint a harsányabb játékötletekből adódókat. Hámori Gabriella titokzatos mosolyú, az irracionális szerelemtől véglegesen elszakadni nem képes, abba végül belehaló Mimije finomabb, pasztellesebb színekből építkezik, abból csak egy-egy gesztus, mondat erejéig lép ki (akkor persze igen hatásosan). Erőteljes színpadi jelenléte sem feledteti egészen, hogy Mimi alakjával nehezebben tud mit kezdeni a játék. Egyszerűségükben szépek ugyan a betegség és az elmúlás képei, ám kicsit nehezen és nem szükségszerűen fut ki ide a cselekmény. Az előadásalapvetően nem lenne más, ha Mimi úgy lépne ki a történetből, ahogy Musette is teszi. Az opera nem végződhet másként, nemcsak a cselekmény, a zene is tántoríthatatlanul erre tart, az egész tónus így nyer értelmet. Az Ascher Tamás által alkalmazott formának viszont ez a megmásíthatatlan végzetszerűség semmiképpen sem része; elbírja ugyan, de igazán indokolttá, a cselekmény szervező erejévé nem teszi.
Ami mutatja: a játékot inkább maga az alkalmazott nyelv uralja, mint az a történet, melyet e nyelv elmesél. Hogy ez nem üt vissza, az elsősorban a magas színvonalú megvalósításnak köszönhető. Kérdés persze, hogy a szakmai téten túl mi adhatna további tétet, súlyt a játéknak. Talán egy olyan kísérlet, mely nem a nyelv, hanem a mítosz helyettesítésére irányulna. De meglehet, ez hiú próbálkozás volna. Napjaink színháza - s ezt az utóbbi időben Ascher Tamás nem egy, vitathatatlan színvonalú rendezése is igazolni látszik - sokkal könnyebben és természetesebben szül ötletes formákat, változó nézőpontokat, szellemes játékokat, mint újabb mítoszokat. Szerző: Urbán Balázs Fotó: mti
http://www.kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=297031&ctag=articlelist&iid=1
