Tóth Péter TOPOGRÁFIAI ÉS BIRTOKTÖRTÉNETI ADATOK JÁSZBERÉNY ÉS KÖRNYÉKE XIII–XIV. SZÁZADI TELEPÜLÉSTÖRTÉNETÉHEZ
A Jászságnak az Árpád-kori településtörténete természetesen mindig foglalkoztatta a kutatást, anélkül azonban, hogy a jászok odatelepítésére nézve különösebb következtetést vontak volna le a kutatók az adatokból: annyira természetesnek tőnt ugyanis, hogy a jászok a kunokkal együtt valamikor a XIII. század középsı harmadában foglalták el a róluk elnevezett területet. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzát feldolgozó Györffy György vette elıször észre, hogy a jászok megjelenése elıtt a Jászság viszonylag sőrő településhálózattal rendelkezett, s e településeknek természetesen megvoltak a maguk birtokosai is. A jelenségbıl pedig súlyos következtetést vont le: miután a jászok királyi birtokokon telepedtek le, a Jászság területén lévı települések pedig legalább a XIV. század közepéig biztosan egyházi és világi magánbirtokosok kezén voltak, következésképpen a jászok csak késıbb telepedhettek meg a Jászságban,1 mivel az általuk elfoglalt birtokoknak elıbb a király kezére kellett kerülniük. A középkori településtörténet kutatói nem fogadták el ezt a logikusnak látszó érvelést. A magát személyében (nem is annyira Györffy, mint inkább az ı álláspontját elfogadó és képviselı Kristó Gyula2 által) megszólítottnak érzı Selmeczi László egy terjedelmes tanulmányt3 szentelt álláspontjának – tudniillik, hogy a kunok és a jászok egy idıben, mégpedig a tatárjárást követı évtizedekben és egyszerre foglalták el késıbbi szállásterületeiket – az igazolására. E célból azonban nem azt a módszert választotta, ami véleményem szerint választandó lett volna – tudniillik, hogy a Györffy által feldolgozott oklevelek adatait elemezze és értelmezze, hiszen ezeken alapul az általa vitatott állásfoglalás –, hanem újabb régészeti érveket keresett, amelyek szerinte bizonyítják a jászok jelenlétét az 1260-as években legalábbis egy településen, konkrétan Négyszálláson. Arról a két településrıl, amely – mint alább látjuk – az oklevelek alapján elfoglalta Jászberénynek a Zagyvától délre esı területét, mindössze annyi a megjegyzése, hogy „A régészeti terepbejárásokkal ezidáig sem Ivát, sem Hacakot nem sikerült azonosítani.”4 1
2 3
4
Györffy György elıször a Túrkevei Múzeum fennállásának 30. évfordulóján, 1981-ben tette közzé véleményét (A jászok megtelepedése. In: Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának 30. évfordulójára. Túrkeve, 1981. 69–72. p.) Ezt a tanulmányt aztán újra kiadta Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza címő munkájának a III. kötetében (Budapest, 1987. 60–63. p.) Majd A jászság betelepülése címmel beválogatta a Magyarság keleti elemei címő tanulmánykötetébe is (Budapest, 1990. 312–315. p.) Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, 2003. 233–243. p. Selmeczi László: A jászok betelepedése Magyarországra. In: Jogszabályok – jogszokások. Bibliotheca Cumanica, 6. Kiskunfélegyháza, 2005. 27–60. p. Selmeczi László, 2005. 33. p.
1
Könnyen belátható azonban, hogy – az argumentum ex silentio voltán túl – ez az érv azért sem lehet perdöntı, mivel a korai településnyomok eltőnésének sok oka lehet: például a jelentıs vízrajzi változások, a terület késıbbi beépülése és feltöltıdése, stb. Látszólag más utat választott a Györffy megfigyelése elleni érvelésében a szintén régész Langó Péter.5 Szerinte Györffyt az „vezette félre”, hogy nem ismerte fel: a XIV. századi Jászság nem összefüggı egység volt, hanem a területén mozaikszerően helyezkedtek el a jász települések (Fényszaru, Ágó, Árokszállás, Hajóhalom, Négyszállás, Dósa, Apáti, Rassangszállás, Kisér, Boldogháza, Újszász és Jászszarvas), a nem jász birtokosok kezén lévı települések (Pusztamonostor, Kerekudvar, Szentgyörgy, Tótkér, Jánoshida, Alattyán, Haczok, Iva, Kér, Mizse, Sári, Ivány, Káptalanpüspöki, Berta(Gerla)szentgyörgy6 és Telekszállás), valamint a jász származású nemesek birtokai (Kozmadamjánszállás, Mihálytelke, Fenékpuszta, Necsıegyháza, Fügedegyháza, Lantha és Kürt). – Hangsúlyozni kell azonban, hogy Györffy György egyáltalán nem egy birtokjogilag egységes Jászság mellett érvelt, sıt, pontosan tisztában volt a területnek az ilyen szempontból való XIV. század közepi tarkaságával: számára az volt a kérdés, hogyan lett a világi és egyházi magánbirtokok egy részébıl királyi birtok, ahol aztán az uralkodó letelepíthette a jászokat? Azaz valójában Langó Péter sem a Györffy által feltett kérdésre válaszol. Úgy gondolom, mindezekre tekintettel nem fölösleges alaposabban szemügyre venni azokat az okleveleket, amelyek alapján egyelıre egy területnek: Jászberénynek és környékének a XIII– XIV. századi topográfiája és birtoktörténete rekonstruálható.
Iva és Hacak Ezt a két földet Fodor Ferenc nem említi az Árpád-kori jászsági települések között. A rájuk vonatkozó oklevelek alapján Györffy György Jászberény mai határának a Zagyvától délre esı részére lokalizálja ezeket és birtoktörténetüket is felvázolja; eszerint a Hontpázmány-nemnek, illetve Hont várának a birtokai voltak, s az ebbıl a nembıl származó Márton bán végrendeletének köszönhetıen 1245-ben az általa alapított sági premontrei monostor birtokába kerültek, amely még 1350-ben is rendelkezett róluk.7 Meg kell továbbá jegyezni, hogy a KülsıSzolnok vármegyére vonatkozó középkori okleveleket fordításban rendszeresen közreadó Benedek Gyula, jóllehet ismerhette Györffy munkáját, két alkalommal is egészen máshol lokalizálja e két települést. Iva nevét Iványnak olvasva elıbb 5
6
7
2
Langó Péter: Régészeti és okleveles adatok a Jászság 10–15. századi településtörténetéhez. Kézirat, amelyet a szerzı szíves engedelmével tanulmányozhattam. Meg kell jegyezni, hogy Jászalsószentgyörgynek a „Bertaszentgyörgy” neve téves olvasat eredménye: az eredeti oklevélben ugyanis a Gerlaszentgyörgy név szerepel (lásd Heves megyei Levéltár, XV. 1. 404. sz. Ennek fényképe: Magyar Országos Levéltár, Df. 210 320. sz. Kiadása a Jászapáti levéltárában ırzött egyszerő másolat alapján: Gyárfás István: A jászkunok története, III. kötet, 184. sz. Szolnok, 1883.) Györffy György, 1987. 97. és 102–103. p.
nem tudta eldönteni, hogy ez a település vajon Hevesivánnal vagy a Besenyszög részét képezı Szentivánnyal azonos-e,8 utóbb azonban e Szentivány mellett foglalt állást.9 Hacak nevét Nacsának olvasta (véleménye szerint ugyanis minden fennmaradt oklevél eltorzította ezt a névalakot), de az azonosítását így sem tudta megoldani, hanem csak feltételezte, hogy Szentivány mellett fekhetett ez a település (nyilván azért, mert mint alább láthatjuk, az oklevelekben rendszeresen együtt szerepelnek). Ez az azonosítási és lokalizálási probléma is arra figyelmeztet, hogy az 1245ben kiadott oklevélben olvasható határjárás pontos értelmezése elsırendő feladat. A reambulatio szerint az elsı határjel kelet felıl, a Zagyva folyó mellett van és itt e földek határosa Szórád possessio, délrıl pedig egy másik Iva nevő föld, amely a honti vár jobbágyainak a birtoka. Ezután egy Farkas nevő birtokos Kér nevő birtokával tartja a két föld a határt, majd egy sarok-határjelnél nyugatnak fordul és egy Egres nevő faluval tartja a határt. Ezután ismét megérkezik a Zagyva folyóhoz a határ és itt északról a szekszárdi egyház földje a szomszéd. Majd átlép a határ a Zagyva folyón, bekerít egy kis földdarabot és visszatér a folyónál lévı, elsı határjelhez. Szórád birtoknak ez az egyetlen ismert említése; e települést Györffy a mai Jásztelek területére lokalizálja. A „másik Iva” földdel alább még foglalkozom; Kér birtok a késıbbi Tótkér pusztával azonos, míg Egres a mai Egreskátával. A szekszárdi egyház földje, amelynek a neve egyébként Apáti, lentebb szintén elıkerül. S ha a felsorolt helyekhez vesszük még a Zagyva folyót, amely északról határolja Ivát és Hacakot, akkor megállapítható, hogy ez a két birtok egészen bizonyosan a mai Jászberénynek a Zagyvától délre esı részére lokalizálható, csaknem egészen pontosan úgy, ahogyan azt Györffy is tette. Iva és Hacak XIV. századi birtoktörténetét abból a perbıl ismerhetjük meg behatóbban, amely az 1340-es évek elején Szécsényi Tamás erdélyi vajda és szolnoki ispán elıtt folyt. A vajdának az 1342. január 20-án az esztergomi káptalanhoz intézett parancslevelébıl10 kitőnik, hogy István sági prépost idézte a vajda törvényszéke elé 1340-ben Chernehazi-nak mondott Benedek fia Pált Hacak és Iva possessiók dolgában. Ennek az volt az oka, hogy amikor korábban a prépost meg akarta járatni e birtokok határát IV. Béla oklevele alapján, akkor ez a Pál ellentmondással élt, azt állítván, hogy Hacak az ı örökölt birtoka és nem Hacaknak, hanem Hontinak nevezték akkoriban, amikor az ı ısei IV. László királytól adományul kapták azt, s a váci káptalan be is iktatta ezen a néven e jószágot az ı elıdeinek a birtokába. Tamás vajda ezután elrendelte az oklevelek bemutatását, ami – több halasztás után – 1342-ben, Vízkereszt nyolcadán megtörtént. István prépost ekkor IV. Béla 8
9
10
Benedek Gyula: Külsı-Szolnok megyei oklevelek a XV. századból. In: Zounok, 5. Szolnok, 1990. 281. p. Benedek Gyula: Oklevelek Külsı-Szolnok vármegye XIII. századi történetébıl. In: Zounok, 7. Szolnok, 1992. 221. p. Fejér, Georgius: Codex diplomaticus ecclesiasticus et civilis (a továbbiakban: CD). VIII/7. kötet, 346–350. p. İ Hevenessi másolatát adta ki, amely azonban a kamarai levéltárban lévı eredetirıl készült. Ez az eredeti nyilván azonos a Magyar Országos Levéltár ırizetében lévı Dl. 305. számú oklevéllel, amelynek korábbi jelzete: Q 316. (Neoregestrata acta), fasc. 31. nr. 46.
3
1245-ben kiadott kiváltságlevelét mutatta be, amelybıl világosan kiderült, hogy Hacak és Iva a Márton bán által a sági monostornak tett végrendeleti adományozást követıen határjelekkel voltak egymástól elválasztva, kivéve egy telekhelyet és egy földdarabot, amely két ekealja nagyságú volt és amelyet Iva birtokból hasított ki Márton bán, a sági monostor alapítója és adományozott hőséges szolgálataikért örökre szólóan néhai Nemul papnak és két fiának, akiknek neve Benche és Joachim. Ezt a telekhelyet és földet egyébiránt a sági prépost prókátora nem is követelte Benedek fia Páltól, hanem csak azokat a földeket kérte, amelyeket Nemul fia Benche és fivére, Joachim késıbb az említett két ekealja földön túl elfoglalt. Benedek fia Pál ezzel szemben két kiváltságlevél másolatát mutatta be. Az egyik kiváltságlevelet IV. László király adta ki 1276-ban és az állt benne, hogy egy bizonyos Benche nevő várjobbágyot – róla Pál azt állította, hogy a nagyapja volt – hőséges szolgálatai jutalmazásául Honti és Iva nevő birtokaival együtt kiemelt Hont várának jobbágyságából és nemessé tett. A másik kiváltságlevél, amelyet ugyancsak 1276-ban állítottak ki, azt tartalmazta, hogy IV. László király parancsára a váci káptalan megjáratta e két birtok határát és beiktatta azokat a nevezett Benche birtokába; a határjárásnak és iktatásnak azonban az akkori sági prépost, név szerint Ágoston, ellene mondott. Miután Tamás vajda ezek alapján az oklevelek alapján nem tudott ítélkezni, királyi emberek11 kiküldését határozta el mind a két fél részére, akiknek a feladatául azt szabta meg, hogy a határjárást tartalmazó két oklevél alapján végezzék el a reambulatiót az esztergomi káptalan tanúbizonyságainak a jelenlétében. Feladatukká tette továbbá azt is, hogy amennyiben azt tapasztalnák, hogy Honti határai benyúlnak Hacak possessio határába, akkor azt a részt mérjék és becsüljék fel. Az esztergomi káptalan 1342. április 14-én készítette el a Tamás vajdának szóló jelentését.12 Eszerint Húsvét nyolcadán kiküldték tanúbizonyságaikat a Szolnok vármegyében lévı Iva és Hacak possessiók területére, akiknek jelenlétében Kelenyen-i Matus fia Jakab fia János és Kata-i Gugkh13 királyi emberek el akarták végezni a határjárást IV. Béla király oklevele alapján, ámde nem végezhették el, mert az oklevél nem külön-külön, hanem egybe foglalva tartalmazza ennek a két possessiónak a határait. Úgy látszik, Jakab fia János királyi ember ekkor ott egy másik ügyben is eljárt. Egy oklevél14 szerint, amelyet ugyancsak az esztergomi káptalan küldött Károly
11
12
13
14
4
Közülük Fornushonthava-i Kozma fia György és Szentlırinckátai Eugén neve segít a két possessio lokalizálásában is. CD. VIII/4. 590–591. p. Szintén egy Hevenessi-féle másolat alapján, amely ugyancsak a kamarai levéltárban ırzött eredetirıl készült. Ez nyilván azonos a Dl. 3473. számú oklevéllel, amelynek korábbi jelzete: Q. 316. fasc. 31. nr. 47. Egyébként az oklevél XVIII. századi egyszerő másolata a Dl. 25 096. szám alatt is megtalálható. Alább, Kerekudvar birtoktörténeténél találkozunk egy Kátai Gwg fia Gwg nevő személlyel, aki azonos lehetett ezzel a királyi emberrel. Az ilyen és hasonló egyezések kétségkívül erısítik az oklevelek hitelét. CD. VIII/7. kötet, 345–346. p. a kamarai levéltárban ırzött eredeti alapján. Megjegyzendı, hogy ugyanebben a kötetben, a 257–258. oldalakon is kiadta ugyanezt az oklevelet ugyancsak az eredeti alapján, de 1333-as évszámmal. Az eredetit nem sikerült megtalálni, ellenben a Dl.
Róbert királynak, a Zagyva folyó partján fekvı Iva és Hacak határjárásán megjelent szomszédoktól, Szolnok vármegye nemes és nem nemes lakosaitól tudakozódva a dolog felıl, azt a választ kapta, hogy Iva mindig a sági monostor birtokában volt, s hogy László fia István Iva elsı határjárásának a megtörténte után, amikor még folyt a per, a kollekták és más terhek túlságosan megterhelı volta miatt futott el onnét, hátrahagyván 12 jobbágyhelyet. Hogy ez a László fia István hogyan került a perbe, az Tamás vajdának az ügyben 1342. május 8-án hozott parancslevelébıl15 derül ki. Eszerint Hacakra Chernehaza-i Benedek fia Pál tartott igényt, Ivára azonban László fia István, miután az apja megvásárolta azt a nevezett Benedektıl. A vajda ítélkezésére, amelyrıl oklevele által az esztergomi káptalant is tájékoztatta, Szent György ünnepének a nyolcadán került sor. Ennek során a felek ugyanazokat az okleveleket mutatták be, amelyeket korábban is. Az oklevelek újraolvasása után azonban, amennyire a kicsit zavaros megfogalmazású parancslevélbıl kivehetı, furcsa dolog történt: a vajda kérdésére Benedek fia Pál azt mondta, hogy a IV. László oklevelében szereplı Nemul pap mégsem volt az ı ıse, a két ekényi földet a telekhellyel együtt nem a saját jogán akarja birtokolni, hanem neki ahhoz a földhöz van joga, amelyet az apja eladott a nevezett László apjának. Tamás vajda ezután úgy ítélte meg, hogy Iva és Hacak a sági monostor birtoka, amint az IV. Béla király korábban kiadott oklevele alapján nyilvánvaló, s ez a két birtok nem azonos azzal, amelyet Benedek mint ısének adományozott honti várföldet a magáénak követel. Ennek megfelelıen azt az ítéletet hozta, hogy Ivát és Hacakot be kell iktatni a sági prépost birtokába; ha pedig Benedek fia Pál ezen két birtok határain kívül meg tudja mutatni azt a földet, amelyrıl azt állítja, hogy az övé, akkor joga lesz a törvény útján eljárni annak visszaszerzése érdekében. E parancsnak megfelelıen rendelte tehát el Iva és Hacak határjárását, illetve beiktatását a sági monostor birtokába, az is kimondva, hogy az eljárás során nem szabad figyelembe venni sem Benedek fia Pál, sem pedig László fia István esetleges ellenmondását, de Vörös (Rufus) Miklósét és Oprod-nak mondott Jakabét sem, akiknek az általa birtokolt föld egy részét, mint mondják, László fia István átadta (és akiknek egyébként szintén meg kellett volna jelenniük a perben, de ezt nem tették). A pert ugyan megnyerte, de a sági monostor nemigen tudott mit kezdeni ezekkel a birtokokkal. Legalábbis ez derül ki abból az oklevélbıl,16 amely 1350. november 9-én kelt és amellyel István prépost átadta a Szolnok vármegyében fekvı Ivát és Hacakot Becsei Töttösnek, a királyi ajtónállók mesterének, pilisi ispánnak és a jászok bírájának. A két birtok ekkor lakatlan volt és a prépost úgy ítélte meg, hogy nem is tudja betelepíteni azokat, következésképpen hasznosítani sem, mivel túlságosan távol fekszenek a monostortól. Töttös mester 10 esztendıre kapta meg
15
16
3441. számú, 1730-ban keletkezett másolatban szerepel az oklevél (ennek korábbi jelzete: Q. 313. Neosol. 5. 8.) CD. VIII/4. kötet, 622–627. p. a Hevenessi-féle győjtemény LVI. kötetének 84. és következı oldalain található másolat alapján, amely a kamarai levéltárban ırzött eredetirıl készült. Ez az eredeti a DL. 3440. sz. oklevél, amelynek korábbi jelzete: Q. 316. fasc. 31. nr. 49. Több másolata is van a XVIII. századból: DL. 3441. sz. (Q. 313. Neosol. 5. 7.) Dl. 24 329. sz. (Q. 313. Neosol. 5. 5.) és talán Dl. 73 648. sz. (Q. 191. 62.) Df. 253 435. sz. (U. 496. 25.) Jelzete: Magyar Országos Levéltár, Dl. 76 984. sz. Korábbi jelzete: Q. 206. (Zichy levéltár), 211. B. 343. sz. Kiadása: Zichy Okmánytár, II. kötet, 313. sz.
5
ezt a két birtokot összes haszonvételeikkel együtt évi 2 budai márka összegért és azzal a feltétellel, hogy népeket telepítsen reájuk. A pilisi ispán, mint a jászok bírája, az elnéptelenedett Iva és Hacak betelepítése, amely két possessio késıbb azonos Jászberénynek a Zagyvától délre esı részével: mindez együtt egy rendkívül kézenfekvı következtetés levonására ad alkalmat. Ezt Kristó Gyula habozás nélkül meg is tette,17 bár Selmeczi László figyelmezteti, hogy a telepítés szándéka még nem azonos magával a telepítés tényével.18
Kerekudvar-Tyukod és Apáti, Bény, Barasó Nemcsak a Zagyvától délre, hanem az északra fekvı területtel kapcsolatban is rendelkezünk olyan határjárással, amely eligazít a XIV. századi topográfiai viszonyok között. Amikor ugyanis 1331-ben István királyi jegyzı adományba kapta a Zagyva folyó mellett fekvı Kerekudvart vagy másképpen Tyukodot, akkor a birtok határjárását is elvégezték. Eszerint Kerekudvar határa nyugaton kezdıdik, ahol két határjel közül az egyik a váci káptalan Szentgyörgy nevő birtokáé, a másik Kerekudvaré. Innét a határ északnak tart Papmonostora birtokig, ahol ugyancsak két határjel van, az egyik Papmonostoráé, a másik Kerekudvaré. Itt a határ kelet felé fordul Bénye birtok mentén, s ugyancsak két határjelet érint, amelyek közül az egyik Bényéhez, a másik Kerekudvarhoz tartozik. Aztán délnek fordul a határ Barasó birtok táján és két határjelhez érkezik, közülük az egyik Kerekudvaré, a másik Barasóé. Bence fia Benedek fia Pál (akinek a nevével fentebb, Iva és Hacak birtoktörténetét tárgyalva már találkoztunk) azonban, aki Barasó birtokosa volt, a határjárás után – mivel azon nem tudott részt venni –, de még az oklevél kiadása elıtt személyesen megjelent a káptalan elıtt és elmondta, hogy az ı birtoka nem határos közvetlenül Kerekudvarral, hanem a két birtok között a szekszárdi apátság birtoka fekszik, amelynek Apáti a neve; a káptalan ezt a vallást is bevette oklevelének a szövegébe.19 E szerint a leírás szerint a XIV. század közepén Kerekudvar határa kis mértékben ugyan, de eltért attól, amely az újkorra rögzült. A fı eltérés, hogy észak felé egészen Monostor határáig terjedt, tehát a település nagyobb volt. Az is szembetőnı, hogy a Kerekudvarral akkor szomszédos, ma már nem létezı három település: Bénye, Apáti és Barasó közül az utóbbi kettınek az eddigi lokalizálása pontatlan.20 Monostor határának az érintése után ugyanis Kerekudvaré kelet felé fordul és Bénye határa mellett fut; Bénye tehát valóban a mai Jászberénytıl északnyugatra, a Györffy által feltételezettıl azonban nagyobb távolságra keresendı. Kerekudvar határa ezután éri el Apátiét, amelyet tehát nem a mai Jászberénytıl (és a Zagyva folyótól) délre, ahogyan Györffy teszi, hanem éppen ellenkezıleg: 17 18 19 20
Kristó Gyula, 2003. 237. és 242. p. Selmeczi László, 2005. 32–33. p. Magyar Országos Levéltár, Dl. 2508. sz. Fodor Ferenc: A Jászság életrajza. Budapest, 1942. 138. és 145. p. (térképmelléklet), Györffy György, 1987. 67, 69. és 72. p. (Lásd még itt külön mellékletben Heves vármegye településeirıl a térképet).
6
északra kell keresni. Ez az Apáti nevő település választja el aztán Kerekudvar területét Barasó területétıl, amely tehát Fodorral ellentétben nem Felsıszentgyörgy és Monostor között, valamint Györffyvel ellentétben nem is Jászberénytıl délnyugatra feküdt, hanem északkeletre, éppen azon a tájon, ahol késıbb Borsóhalmát találjuk. Ez a meglepıen pontos topográfiai egybeesés kényszerítı erıvel veti fel Barasó és Borsó(halma) azonosságának a kérdését, amely a nyelvészet részérıl már korábban is felmerült,21 késıbb azonban mégis inkább a Borcsól kun nemzetségnévbıl való származtatást fogadta el a kutatás, nyilván azért, mivel ez az etimológia a jászok és a kunok településtörténeti kapcsolatát látszik erısíteni. Iva és Hacak fentebb közölt határjárása Apáti pontosabb lokalizálásához is segítséget nyújt, hiszen kiderül belıle, hogy e települések között a Zagyva folyó képezte a határt: Apáti tehát Kerekudvar, Barasó / Borsóhalma és a Zagyva között helyezkedett el, éppen azon a területen, ahol késıbb Jászberénynek a Zagyvától északra fekvı része. Kerekudvarnak – bár ez a település csak 1850-ben lett a Jászság része, miután közigazgatásilag, de önálló pusztaként Felsıszentgyörgyhöz csatolták22 – és a környezetének a XIII–XIV. századi birtoktörténetérıl is rendelkezünk egy vázlatos képpel. Ez annak köszönhetı, hogy Károly Róbert király 1331-ben különös jegyzıjének, István mesternek adományozta a Kerekudvar, másképpen Tyukod nevezető, Hevesújvár megyében fekvı birtokot; az adományozott azzal érdemelte ezt ki, hogy a Havasalföldön, Bazarab ellen folytatott hadjáratban kitüntette magát és egy nyíllövéstıl meg is sebesült. Mivel azonban a kancellárián nem voltak biztosak abban, hogy a birtok eladományozható-e, vagy sem, ezért a király március 10-én megparancsolta a budai káptalannak, hogy hiteles embere tanúsítsa határának a megállapítását. A határjárás április elején meg is történt, sıt a király ember be is iktatta Kerekudvart István mester birtokába, miután a megjelent szomszédok nem mondtak ellene annak. Amikor azonban kevéssel késıbb Károly Róbert kiváltság formájában is ki akarta adni az adománylevelet István mester számára, akkor apródja, Kátai Pouka fia Péter fia András, akit Szúnyog Andrásnak is neveztek, megtámadta az adományt, azt állítva, hogy ıt illeti meg ez a birtok. A király Szent György ünnepének a nyolcadát, azaz május 1-ét jelölte meg az ügyben való törvénykezés napjául; ekkor Szúnyog András bemutatta IV. Béla király oklevelét, amelybıl kiderült, hogy ez a possessio a királyi aranymővesek birtoka volt, akik azonban örökösök hátrahagyása nélkül haltak meg (talán a tatárjárás során?) és így a király eladományozta azt pohárnokmesterének, Kátai Péternek. Szúnyog Andrástól ezután azt kérdezték, hogy ennek a bizonyos Kátai Péternek voltak-e örökösei és ı milyen leszármazási vonallal kapcsolódik hozzá: erre azt a választ adta, hogy nem voltak örökösök és ı maga is csupán egy távoli atyafi. A törvényszék ennek a vallásnak az alapján úgy határozott, hogy mivel az adomány csak Kátai Péter és örökösei számára vonatkozott, Szúnyog András pedig a távoli rokonság okán nem minısül örökösnek, ezért a király eladományozhatja Kerekudvart. Ezt Károly Róbert meg is tette, Szúnyog Andrásnak pedig örök hallgatást pa-
21
Rásonyi Nagy László gondolata: hivatkozik rá Fodor Ferenc, 1942. 147. p.
22
Fodor Ferenc, 1942. 103. p.
7
rancsolt az ügyben.23 Ennek megfelelıen július 12-én ismét megparancsolta a budai káptalannak az iktatást; a parancslevélbıl pedig az is kiderül, hogy egy másik kátai nemes, név szerint Gwg fia Gwg is igényt formált a birtokra, talán azért, mert rokona volt Szúnyog Andrásnak. Sıt, felbukkant még valaki, aki ellenezte az iktatást, mégpedig nem kisebb személy, mint Simon fia Pál, az országbíró. İ azonban több nap eltelte után azt jelentette ki, hogy maga nem formál igény a birtokra, hanem a fivére, Lırinc esetleges jogait kívánta az ellenmondással védelmezni. Mivel azonban Lırinc nem tiltakozott az adomány ellen, így a végsı akadálya is elhárult annak. A káptalan tehát elvégezhette az iktatást – érvényben hagyva a korábbi határjárást –, Károly Róbert pedig 1331. július 30-án kiadhatta az adományozásról szóló kiváltságlevelet István mester számára. 1332. március 28-án egy újabb Kátai-nemes jelentkezett: név szerint Bálint fia Jakab, aki azonban nem tiltakozott István mester beiktatása ellen, sıt a király elıtt kijelentette, hogy a maga részérıl lemond bármiféle jogáról, ami esetleg megilletné ıt abban a birtokban.24 Károly Róbert végül 1334. július 13-án kiadott kiváltságlevelével, amelyben az ügyre vonatkozó összes oklevelet átíratta, megerısítette ezt az adományt a Nógrád vármegyei Varsány possessióra (amelyrıl késıbb a család magát nevezete) vonatkozóval együtt István mester számára – hogy erre miért volt szükség, nem derül ki az oklevélbıl,25 de a dolog talán összefüggésben lehet az alábbiakkal. Kerekudvar birtoktörténetében volt ugyanis még egy közjáték. Úgy tőnik, Kátai Péter pohárnokmester halála után a birtok közvetve vagy közvetlenül Károly Róbert egyik udvari emberének, név szerint Csák fia Jánosnak a tulajdonába került. İ azonban elárulta a királyt – Trencsényi Máté pártjára állt – és ezért elvesztette jószágait, köztük Kerekudvart is (amely ekkor Szolnok vármegyéhez tartozott). Ezt a jószágot aztán Ecseg várával és több más, Nógrád, Pest és Hont vármegyei birtokkal együtt Harsundorfi Ulvingnak adományozta a király.26 Hogy hogyan került aztán ismét az eladományozható birtokok közé, nem tudjuk. Sıt, tulajdonképpen az a meglepı, hogy Károly Róbert egyáltalán eladományozta Kerekudvart, hiszen tudjuk, hogy Harsundorfi Ulving 1346 júliusában halt meg, miután „oroszlánokhoz méltó vakmerıséggel küzdött” abban az ütközetben, amelyet Nagy Lajos hadai a velenceiek ellen vívtak Zára felmentéséért. Nıvére, Erzsébet – egyébként Tamás erdélyi vajda fiának, Konya mesternek, a király udvari vitézének a felesége – 1347. október 16-án kérte a királytól, hogy kapja meg adományul örökösök nélkül maghalt fivérének a jószágait; ez így is történt. Sıt, 1353-ban
23
24
25
26
8
Eredetije: Magyar Országos Levéltár, Dl. 2657. sz. (Régi jelzete: Neoregestrata acta, fasc. 955. nr. 10.) Kiadása: Anjoukori Okmányár, II. kötet, 454. sz. Eredetije: Magyar Országos levéltár, Dl. 2709. sz. (Régi jelzete: Neoregestrata acta, fasc. 955. nr. 13.) Kiadása: Anjoukori Okmánytár, III. kötet, 497. sz. Átírta még Károly Róbert király 1334. július 30-án (ennek jelzete: Magyar Országos Levéltár, Dl. 2508. sz.) Jelzete: Magyar Országos Levéltár, Dl. 2508. sz. Ez az oklevél a pozsonyi káptalan hiteles másolata arról az eredeti, kicsit rongált pergamen oklevélrıl, amelyet Szlávy Pál kamarai tanácsos, jogügyigazgató nevében mutattak be elıtte. Jelzete: Magyar Országos Levéltár, Dl. 2232. sz. (Korábbi jelzete: Neoregestrata acta, fasc. 669. nr. 14.) Kiadása: Anjokori Okmánytár, II. kötet, 115–117. p.
Nagy Lajos király kiváltság formájában átírta és meg is erısítette ezt az adományt.27 Kerekudvar mindezek ellenére István mester kezén maradt és ı tovább is örökítette a fiának, Varsányi Mihálynak, a királyi győrőspecsét ırének, aki 1376-ban végül a budai káptalan elıtt eladta azt 300 arany forintért Domoszlói Gergely fiának, Miklós mesternek, átadva neki a birtokra vonatkozó okleveleket is.28 Miklós mester azonban csak 1387-ben iktattatta be magát a birtokba, kérve egyúttal annak határjárását is. Lackfi István nádor ekkor úgy rendelkezett, hogy a határjárást Károly Róbert király kiváltságlevele alapján kell elvégezni, oly módon, hogy az abban megemlített régi határjelek mellett emeljenek újakat ott, ahol szükséges. A budai káptalan jelentésébıl megtudjuk, hogy Húsvét nyolcadának a másnapján Béli Gergely nádori ember és Miklós olvasókanonok a szomszédok jelenlétében el is végezték az elıírt módon a határjárást és beiktatták Domoszlói Miklóst Kerekudvar vagy Tyukod birtokába.29 A határjárásból meglepı dolog derül ki: mégpedig az, hogy 1387-ben még mindig nincsenek jelen a jászok Kerekudvar környékén! A határos birtokok ugyanazok, mint 1331-ben: Szentgyörgy, amelynek birtokosa ekkor is a váci egyház, valamint Pétermonostora (ez Pusztamonostor névváltozata), Bény és Barasó. Az egyetlen változás a fél évszázaddal korábbi állapothoz képest, hogy eltőnt Apáti a szomszédos birtokok közül. A megfelelés annyira szembeszökı, hogy akár a gyanú is felmerülhet: nem történt új határjárás, a nádori ember és a káptalani kiküldött csak a régi határjárásban olvasottakat foglalta a jelentésébe. Ennek azonban ellentmond, hogy a Károly Róbert-féle oklevélben említett régi határjelek mellett szinte mindenütt újakat is emeltek, mégpedig a – sajnos, nem megnevezett – szomszédok jelenlétében. A budai káptalan oklevelét aztán Jakab patai esperes 1404-ben átíratta az egri káptalannal. Kerekudvar tehát az ı birtokába kerülhetett: hogy milyen módon azonban, az nem derül ki az oklevélbıl. Az átíratás oka a dolog „nagyobb bizonyossága”, illetve az elıvigyázatosság. Ha ezek nem a szokásos formulák, akkor felmerülhet a kérdés: miért volt szükség erre a bizonyosságra és elıvigyázatosságra? Lehet, hogy ekkoriban történtek olyan birtokjogi változások Kerekudvar környékén, amelyek ezt indokolták? Egyelıre nem válaszolható meg ez a kérdés. Fentebb, a határjárás ismertetésénél már volt szó a Kerekudvarral szomszédos birtokok tulajdonosairól, de talán nem fölösleges ezeket itt ismételten felsorolni. Eszerint 1331-ben, tehát a XIV. század derekán, sıt még 1387-ben is Szentgyörgy, a késıbbi Jászfelsıszentgyörgy a váci káptalan birtokában volt, a Kerekudvarral kelet felé határos, tehát mindenképpen a mai Jászberény területére esı Apátit pedig a szekszárdi monostor birtokolta. Ez az Apáti possessio egy Barasó 27
28
29
Kiadása: CD. IX/2. kötet, 210–211. p. (A báró Mednyánszky család levéltárában ırzött eredeti alapján.) Kiadása: CD. IX/5. kötet, 119–121. p. Az oklevelet 1404-ben Jakab Maracha-i (? Helyesen nyilvánvalóan patai, lásd Kovács Béla: Az egri egyházmegye története 1596-ig. Eger, 1987. 54. p. és alább a Magyar Országos Levéltár, Dl. 7238. számú oklevelet) esperes átíratta az egri káptalannal: CD. X/4. kötet, 332–333. p. Ennek regesztája: Zsigmondkori Oklevéltár, II/1. kötet, 2909. sz. Magyar Országos Levéltár, Dl. 7238. sz.
9
nevő possessiótól választotta el Kerekudvart, Barasó birtokosa pedig egy megyebeli nemes, a határjáráson szomszédság okán megjelent Bence fia Benedek fia Pál volt – az a személy tehát, aki, mint fentebb láttuk, Hacak (amelyet ı Hontinak nevezett) egy részére igényt tartott. Hacak és Iva egybefoglalt határa pedig egy darabon a Zagyva folyó bal partjára is átnyúlt a keleti részen: azon a tájon tehát, amelynek a közelében késıbb Borsóhalma feltőnik. A birtokos személye tehát erısítheti Barasó és Borsó(halma) azonosítását. *** Összefoglalásul két dolog kívánkozik a kiemelésre. Az elsı: a határjárások azt tanúsítják, hogy a XIV. század középsı harmadában három település – a Zagyvától északra Apáti, délre pedig Iva és Hacak – viszonylag nagy pontossággal azonosítható területe teljesen elfoglalja a késıbbi Jászberény teljes határát, amely tehát ekkor, legalábbis ezen a néven, nem létezhetett. Van azonban egy másik, ugyanilyen fontos tanulság is. Eszerint a Jászberény területét elfoglaló possessiók az 1330-as és 1340-es években nem voltak királyi birtokok: Apátit a szekszárdi apátság, Ivát és Hacakot pedig a sági monostor birtokolta. Sıt, az a két, Jászberénnyel szomszédos település, amely késıbb ugyancsak a Jászság része, ebben az idıszakban szintén nem királyi birtok: (Felsı)Szentgyörgyön a váci káptalan a birtokos, a Borsóhalmával azonosítható Barasó possessio pedig egy várjobbágy eredető személy birtokaként jelenik meg. Magánbirtokos kezén volt ekkor az a Kér possessio is, amelynek területe késıbb ugyancsak Jászberény határába olvadt. Ha tehát a király erre a területre jászokat akart telepíteni, elıbb meg kellett azt szereznie. Hasonló ügyletre konkrét példával is rendelkezünk. Köztudott, hogy Zsigmond király 1409. augusztus 13-án kelt oklevelével30 a Négyszálláson lakó, de ekkor magát már Szentkozmadamjánról nevezı Kompoltnak és rokonainak adta jász módon való birtoklásra Kürt possessiót; augusztus 19-én pedig már a birtokba iktatást is elrendelte, amit a budai káptalan szeptember 4-én kelt jelentése31 szerint el is végzett. S bár az eljárás során senki nem mondott ellent az iktatásnak, elıbb október 9-én erki Sáfár Demeter fiai az egri káptalan elıtt tiltakoztak ellene,32 jóllehet ez a tiltakozás következmény nélkül maradt. Aztán 1410. január 21én kiadott oklevele33 szerint Zsigmondnak mégis meg kellett ismételnie az adományozást, mivel kiderült, hogy az emberemlékezetet meghaladó idık óta lakatlan Kürtnek mégis csak volt birtokosa, mégpedig Bebek János,34 aki korábban királyi lovászmester, majd az oklevél kiadásának az idején királyi tárnokmester volt. Zsigmond tehát arra kényszerült, hogy elıbb elcserélje vele ezt a birtokot (bizo30 31
32
33
34
10
Gyárfás István, III. kötet, 86. sz. Magyar Országos Levéltár, Dl. 9856. sz. Régi jelzet: Neoregestrata Acta, fasc. 576. nr. 2. Kivonata (téves dátummal): Gyárfás István, III. kötet, 87. sz. Magyar Országos Levéltár, Dl. 70 198. sz. (A Szinyei Merse család levéltárából.) Regesztája: Zsigmondkori Oklevéltár, II/2. kötet, 7128. sz. Gyárfás István, III. kötet, 88. sz. (Eredetije: Neoregestrata acta, fasc. 576. nr. 4. két azonos példányban.) Az oklevél szerint: Pelsıci Nagy János.
nyos, a Pest vármegyei Inárcs és Besenyı possessiókban fekvı birtokrészeket adta érte Nagy Jánosnak, amelyek Inárcsi Antal fia Mihály magtalan halála következtében háramlottak királyi kézre). Miután Kürt ilyen módon királyi birtok lett, már nem volt akadálya annak, hogy Zsigmond ismételten Kompoltnak és a rokonainak adományozza azt. Valami hasonlónak kellett történnie a XIV. század második felében (1350 után, de talán még 1404 elıtt) Apátival, Ivával és Hacakkal, továbbá Barasó / Borsó(halma) és (Felsı)Szentgyörgy possessiókkal is. Azaz királyi kézre kellett kerülniük, hogy aztán az uralkodó tovább adományozza azokat – immár a jászoknak, akik tehát, bármennyire szokatlanul hangozzék is a következtetés, a vizsgált oklevelek közvetett tanúsága szerint csak ettıl az idıszaktól kezdve vannak jelen ezen a területen.
11
