138
j A négy segítő
A Cowthorpe tölgy
Tölgyfa
Ha a sülzanót lelkiállapotban lévők feladják reményüket a gyógyulásra, nos, akkor a tölgy lelkületűek épp ennek az ellenkezőjét teszik: A tölgyfa azoknak való, akik annak ellenére, hogy érzésük szerint nincs már reményük a gyógyulásra, tovább küzdenek és mérgelődnek panaszaik miatt. 21 Bach meglátása szerint tehát az egyazon krónikus betegségben szenvedők kétféleképpen reagálhatnak állapotukra: a sülzanót reménytelennek látja a helyzetet, a tölgy viszont a nehézségek ellenére is tovább harcol. Diagnosztikailag egyértelműnek tűnik a helyzet: vagy-vagy. Csak meg kell figyelni, ki hogyan viseli régóta húzódó életproblémáját. Nem is feltétlen hosszan tartó betegségre kell gondolni, bármilyen fizikális vagy tudati nehézség, esetleg munkahelyi ártalom, vagy patologikus kapcsolat szóba jöhet. A különbségtétel alapja a krónikus állapotra adott reakció. A tölgy lelkületű emberek látszólag pozitív hozzáállásúak, sosem adják fel. „Gyűlölik, ha képtelenek eljátszani szerepüket az élet játékában…” 22 – írja Bach. Ezzel azonban ártanak is maguknak, mert nem törődnek a figyelmeztető jelekkel, s mert semmibe veszik cselekvőképességük betegségük által felállított korlátait. Ebbéli viselkedésük tanult magatartásforma, valódi alkati szerük és lelki tennivalójuk más. A sors ellen vívott küzdelem számukra az igazi problémát elfedő álcaként szolgál – mivel nem akarnak szembenézni a valósággal, ezért azt elnyomják magukban. Ily módon viszont semmire sem mennek igyekezetükkel, tűnjenek még oly bátornak és céltudatosnak is. Csökönyös szamár módjára cselekszenek; azért van szükségük a virágeszenciára, hogy átértékeljék életüket.
A négy segítő j
139
A tölgyfáról talán több irodalmi alkotás született, mint bármely más fafajtáról. Egyes könyvek név szerint említenek bizonyos öreg tölgyeket, melyekhez mondák és legendák kötődnek. 23 S bár az efféle történetek tudós szemmel különlegesen érdekesek lehetnek, dr. Bach számára minden bizonnyal nem jelentettek túl sokat: a tölgy állapotot igazán a fa által felhalmozott tapasztalatok alapján érthetjük meg. Ehhez pedig fel kell keresnünk az öreg faóriásokat, és végig kell gondolnunk növekedésük fázisait. Mint a többi eszencia esetén is, az élettörténetről a növény külalakja árulkodik, még ha a néphagyományokból és a tündérmesékből is kihámozhatunk némi valóságmagot. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a tölgyfát, a legtalálóbb jelző a „kitartó” lenne. A tölgyek és a tölgy állapotban lévő emberek mindent eltűrnek, amit az élet elébük hoz, és zokszó nélkül küzdenek. A kitartás mint fő jellemző a tölgyfák hosszú életével magyarázható – némely példányról úgy tartják, már ezer évnél is idősebb. Vagyis a tölgyfa a Föld legősibb élőlényei közé tartozik. Persze ahhoz, hogy valakit kitartónak nevezzünk, nem elég, hogy az illető magas életkort éljen meg; ehhez az is szükségeltetik, hogy szembenézzen a nehézségekkel, alávesse magát az esetleges fájdalomnak, és türelmes elszántsággal küzdjön célja valóra váltásáért, amennyire csak az erejéből telik. E tekintetben a tölgyfa tökéletes mintaképe a kitartásnak. Az angol költő, Edmund Spenser Róma romjai című, 1591-ben írt versében így énekelte meg a fát: Ki látott már halott tölgy-óriást, Mely bár kiszáradt, mégis büszke volt, S az égnek tárta kortól szétzilált, Agg üstökét, holott rég megrogyott; Ki nézte félig korhadt belsejét, Pőrén zörgő, göcsörtös ág-bogát, Kopottas kérgét és gyökérzetét, Mely most férgeknek nyújt odvas tanyát; Hinné, az első széllökés legott Tövestől tépi ki… 24 De még e beteg, bomlófélben lévő fa is eleséget ád a nyűveknek és a madaraknak! A mezőket járva itt-ott találkozhatunk egy-egy ilyen ősöreg, haldokló fával – pár új hajtás, néhány frissen kibontott levél mindig akad rajtuk. A tölgy még utolsó napjaiban is küzd az életben maradásért, s ellátja azokat, akiknek léte tőle függ. A fa élete a makktermésű magból fakad. Körülbelül háromszáz év hosszúságú, átlagos életciklusa alatt egyetlen tölgy akár huszonötmillió makkot is terem, igaz, alig egy maréknyiból nő újabb faóriás. A többi földre hulló makkot szinte azonnal megeszik az állatok. Októberben varjak hangosan károgó hada fészkelheti be magát az ágak közé, ők kezdik elsőként csipegetni a beérő terméseket. Később, már tavasszal, ugyanezek a madarak azért térnek vissza a fához, hogy kisebb galy-
140
j A négy segítő
lyacskákat gyűjtsenek róla épülő fészkeikhez. Az ősszel földre potyogó makkokból jót lakmároznak a mátyásmadarak, a mókusok és az egerek, sőt télire is bőven raktároznak a finom csemegéből. A termetesebb példányok körül a madarakon és rágcsálókon kívül évről évre makkal álmodó vaddisznók és éhes szarvasok is gyülekeznek. Nem csoda hát, hogy csak igen kevés makkocska kerüli el az éber állatok figyelmét, sőt az egerek még a kertészetekben elültetett magoncokat is kiszagolják, és tövig rágják a földből épp előbújt, friss hajtásokat. Az a pár szem aztán, amelynek sikerül túlélnie és kicsíráznia, lassú növekedésnek indul. Csakhogy az első egy-két évben a zsenge sarjak még mindig az egerek és a nyulak kedvenceinek számítanak, úgyhogy végül ezekből sem sok marad. Ha legalább a többszöri megtizedelődés után megmaradt facsemetéknek elegendő tér és fény állna rendelkezésre a növekedésükhöz! De még csak ez sem feltétlen adatik meg nekik. Az erdők sűrűjében nagyjából évtizedenként fordul elő, hogy egy-egy kidőlt fa által vágott irtásban a növendék tölgyek megláthatják a tiszta kék eget. A tölgyfáról sokakban az a kép él, hogy mezők közepén, vagy sövénykerítések végén áll magányosan, pedig valójában erdőalkotó fáról van szó – régen NagyBritannia alföldi erdeinek zömét tölgyesek alkották. Az erdők sűrűjében egészen más az egyes fafajták növekedési és regenerálódási dinamikája, mint a parkokba ültetett magányos egyedeké. Az erdőkben természetesen a fák saját társaságukban fejlődnek. Ezért nőnek erdei közegben a fény felé törekvő bükkök (223. oldal) olyan szálegyenesre és magasra. És talán ezért alakult ki a tölgyeknek az a furcsa szokása, hogy időnként lehullatják egy-egy nagyobb águkat, hogy ily módon az erdei aljnövényzethez is elérjen a világosság. Kedvező körülmények közepette a tölgy az első száz évben viszonylag gyorsan növekszik, az első makkok már a fa tíz-tizenkét éves serdülő korában megjelennek az ágakon. De már azt megelőzően magához csalogatja azokat a rovarokat, amelyek a gyökereire, a kérge alá vagy a rügyekbe rakják le petéiket, s amelyeknek kikelő lárvái aztán a fa leveleiből táplálkoznak. A tölgyfát minden más fafajtához képest több kártevő sújtja, bár kérdéses, hogy ténylegesen ők támadják-e meg a fát, vagy szándékosan a fa csalogatja magához őket. Amint azt Fák Nagy-Britanniában című művében L. J. Brimble megjegyzi, a tölgyek különös módon vonzzák a rovarokat: „…több száz különböző faj tartozik természetes ellenségei közé.” 25 De még egyszer feltesszük a kérdést: vajon valóban ellenségekről van szó? A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tölgyek nemcsak hogy magukhoz vonzzák ezeket a „ragadozókat”, hanem még úgy is alakítják az életciklusukat, hogy az megfeleljen a kártevőknek. Ez a vonás egyértelműen megfigyelhető a tölgyfa állapotban lévő embereknél is: direkt keresik az olyan extrém kihívásokat, amelyeken lemérhetik kitartásukat, tűrőképességüket – ezzel hárítva el maguktól a szembenézést valódi lelki tennivalójukkal. Másoktól függenek, ezért rendszerint olyanokat vonzanak be, akiknek segítségre van szükségük, s örömmel átvállalják terheiket. Ahogyan dr. Bach fogalmazott: „Elégedetlenek önmagukkal, ha a betegség meggátolja őket kötelezettségeik teljesítésében vagy mások segítésében.” 26
A négy segítő j
141
A tölgyfa a nyár folyamán általában másodszor is leveleket növeszt – népnyelven ezeket az új rügyeket nevezik „aratóünnepi sarjaknak”. Az aratóünnepet augusztus elsején tartják, amikorra már minden más fa nyári nyugalmi szakaszába fordult, de a tölgy ekkor még újult erővel veselkedik neki a levélfakasztásnak. Ezek a friss zöldek igencsak kívánatosak az augusztusban kikelő hernyók számára, akik a tavasszal hajtott régi leveleket már nem képesek elrágcsálni. Sőt mi több, szükség esetén a tölgy az év bármely periódusában hajlamos új levélrügyek bontására. A. G. Tansley Tölgyek és tölgyesek című írásában 27 beszámolt egy esetről, amikor is az 1930-as években Dean erdejében „szinte teljesen csupaszra kopasztották” a tölgyerdő zöldjét a tölgylevélsodró ormányos bogarak és a kis téli araszolólepke hernyói, de a fák mégis megmaradtak – egyszerűen új leveleket növesztettek. A tölgy ezeket az új, úgynevezett „élősdi” hajtásokat a kéreg alatt akár évekig szunnyadó rügykezdeményekből növeszti – ezzel a módszerrel életképes tud maradni akkor is, ha lombkoronájának java részét valami miatt elveszíti (például hernyók támadják meg a fát, vagy villám sújtja és főágai letörnek egy nagyobb viharban, esetleg elfagynak a levelei). A késői fagyok miatt olykor előfordul, hogy a levélrügyek kiégnek; ilyenkor tavasszal különös látványt nyújt az erdő: a fák nem zöldellnek, hanem barnállanak. Igaz, mindez csak ritkán fordul elő, lévén a tölgy azok közé a fák közé tartozik, amelyek viszonylag későn bontanak rügyet. Más fafajták, mint például a galagonya és a nyírfa persze még sokkal inkább tűrik a hideget; hozzájuk képest a tölgy lágy levelei legalább olyan sérülékenyek, mint amennyire kívánatosak a lepkék és bogarak lárvái számára. A tölgy egy másik jellegzetessége az alkalmazkodóképesség. Nézzük meg először, mit is jelent mindez a tölgy lelkiállapotban lévő emberek esetében. Bach azt állította róluk, hogy már annyira hozzászoktak betegségükhöz, hogy a megterhelő körülmények ellenére is úgy folytatják életüket, mintha egészségesek lennének: Ezek az emberek elhúzódó betegségekben szenvednek, s bár emiatt helyzetük meglehetősen reménytelennek tűnik, mégis tovább harcolnak és próbálkoznak. 28 Olyan erő hat rájuk, amely ledönteni igyekszik őket a lábukról, komoly fizikai problémáik adódnak, de a legnagyobb nehézségek ellenére sem adják fel a küzdelmet. A tölgy lelkületű emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az élet tele van nehézségekkel, ezért úgy dolgoznak tovább, mintha mi sem történt volna. A tölgyfa esetében ezt a tulajdonságot az olyan parazitákkal való együttélésben láthatjuk viszont, mint amilyenek például a gubacsdarazsak. A gubacsdarazsak összetett életciklusának különböző szaka szai a fa meghatározott részeihez kapcsolódnak. A közismert „tölgyalmák” például akkor keletkeznek, amikor a darazsak a levelek rügyeibe rakják le petéiket. A kikelt nőstények aztán leara szolnak a földre, megfúrják a fiatal gyökereket, belepetéznek, így a darazsak egy második generációja is kifejlődik. Az élősködő
142
j A négy segítő
ízeltlábúak egyes egyedei a leveleket, míg mások a hím virágokat is megszúrhatják, utóbbi esetben a barkákon formálódnak úgynevezett „ribizligubacsaik”. A gubacsok minden esetben a darazsak által a növénybe fecskendezett, vagy lárváik által kibocsátott kémiai anyagok hatására keletkeznek. A tölgyfa pedig mindezt tűri, nem úgy, mint a szilfa (192. oldal). A növekedés módjából manapság divat arra következtetni, hogy abban a mindenáron érvényesülni akaró, úgynevezett önző gén játszik szerepet, amely az adott egyed viselkedésmódját teljes mértékben saját túlélésének és távlati céljai beteljesítésének rendeli alá. A tölgyfa esetében azonban erről szó sincs; az mindennemű funkcionalitásnak ellentmondva alkalmazkodik másokhoz, és nemhogy akadályozná, hanem épphogy segíti a környezetében élőket. Bár mint azt korábban láttuk, a mátyásmadarak, a mókusok és az egerek egyaránt elrejtik az érett makkokat, s ezzel jelentős szolgálatot tesznek a fának, de ez inkább az együttműködést, semmint mások önző kihasználását illusztrálja. Ugyanez igaz a tölgy egyéb ökológiai kapcsolataira: a fa odvában fészkelő kék cinke például fiókái táplálása érdekében összegyűjti a környék kártevőit, de ezzel nem feltétlenül a fának tesz jót, hanem általában az életnek. Ha visszaemlékszünk arra, miként gondoskodott a nebáncsvirág a hatékony beporzásról (35. oldal), már a növény kinézete alapján könnyű volt felfedeznünk benne a határozott céltudatosságot, az akarati impulzus erőteljes megnyilvánulását. A tölgyfa esetében épp fordítva áll a helyzet: iszonyatos mennyiségű virágpor elpazarlásával szembesülhetünk, amit őszintén szólva elég nehéz megérteni.
Porzós (hímivarú) barkavirágzat
Termős (nőivarú) virágok
A tölgy a mechanikus, vagy a rovarok által segített megoldás helyett a szélre bízza beporzását. A porzós virágok tömérdek pollent termelnek – egyetlen barka is több millió pehelykönnyű virágport –, amit aztán szárnyára kap a szél, s napokig el sem ereszt: mintegy pollenlevesben fürdeti a tölgyerdő fáit. A szemcsék csak lassan ülepszenek le, olykor kiindulópontjuktól tetemes távolságra, de mennyiségükhöz képest alig néhány landol még éretlen termős virágokon. A nőivarú virágok egy-
A négy segítő j
143
szerű felépítésűek, se szirmaik, se határozott formájuk nincsen, csak az aprócska, vörös, ajkakra emlékeztető bibeszájból állnak. A megtermékenyülés után a magház megduzzad, és kialakul a jellegzetes makktermés. Azt, hogy vajon a billiónyi virágporszemcse, ami „haszontalanul” az erdő talajára hull, tágabb értelemben, a földi élet egészét figyelembe véve milyen értéket képvisel, milyen szerepet tölt be a világban, egyelőre senki sem vizsgálta, pedig talán érdemes lenne komoly, tudományos figyelmet szentelni neki. De ha csak laikus szemmel tekintünk a tölgyesekre, akkor is egy eleven ökoszisztéma képe bontakozik ki előttünk, amelyben a tölgy más életfolyamatokból is kiveszi részét. Kapcsolatok összetett hálózatát láthatjuk, az életerő egyfajta kiáradását, mindennek a középpontjában a tölgyfával. E mintázatból pedig kirajzolódnak a tölgy lelkület sajátosságai is, amik alapján dr. Bach a négy segítő közé választotta a fa virágait. A tölgyfa változatos alakú, az egyes példányok formája makk koruktól az adott egyed pusztulásáig bejárt életutuktól, fejlődéstörténetüktől függ. Minden koros fának megvan a maga külön mesélnivalója, ezért is találkozunk a szakkönyvekben név szerint emlegetett fákkal, úgy mint Cowthorpe tölgy, Zsoltáros tölgy, Őfelsége, az Őrnagy és hasonlók. Ezek a famatuzsálemek vidékszerte híresek törzsük óriási kerületéről, illetve még inkább arról, hogy hány ember fér el üreges belsejükben. Az egyik ilyen fát – nem a legidősebbet, nem is a legrozzantabbat – „Bach tölgyeként” ismerjük: a körülbelül harminchat méter magas, több mint hét méter kerületű példány Crickhowell közelében, a folyóparton áll, annak a mezőnek a szélén, ahol Bach 1928-ban elkészítette a bohócvirág eszenciát (51. oldal). Igaz ugyan, hogy a tölgy gyógyírt nem ennek a fának, hanem a Cromer melletti Felbrigg Camp erdei egyedeinek a virágaiból nyerte, de biztos, hogy már évekkel korábban, crickhowelli tartózkodása során felfigyelt a később róla elnevezett fára. Bach tölgye azóta sem vesztette el egyetlen főágát sem, messziről úgy néz ki, ereje teljében zöldell, és tökéletes egészségnek örvend. De ha átsétálunk a nyugati oldalára, láthatjuk, hogy belseje teljesen elkorhadt, egy hatalmas üreg az egész. (Kilenc ember tud egyszerre beleállni.) Volt idő, amikor a helybeliek kerítéssel övezték a fát, hogy ne lehessen belemászni, ugyanis a fiatalok éjszakánként rendszeresen gyújtottak benne tábortüzet. Az égésnyomok máig láthatók, de a fa tovább növekszik, él és virul, mintha kutya baja sem volna. Persze tudjuk jól, hogy a törzs belső rétege, a bél és a geszt elhalt szövetekből áll, s hogy az éltető nedveket a külső háncsréteg rostacsövei szállítják, vagyis a fa csak a kambiumrétegétől kifelé tekinthető elevennek, de Európa lombhullató fáival összehasonítva a kocsányos tölgy (Quercus robur) akkor is kivételesnek számít a tekintetben, hogy még „félig kibelezett” állapotban is életképes marad.
144
j A négy segítő
A tölgyfa kérgének mintázatát elnézve azt láthatjuk, hogy az élő szövetek egészen közel vannak a felszínhez. A redők ritmusából az energiavonalak futásirányára is következtetni lehet. A feszes, töredezett, mély barázdák mintha állandó túlfeszítettségről árulkodnának. A tölgy úgy magasodik, mint a kitárt karú Atlasz, akinek vállain az egész világ terhe nyugszik – ezt az érzetet nyomatékosítják a duzzadó izomzatra emlékeztető, szálkás repedések. A fa energetikájának másik kifejezője az ágak rendszere, jobban mondva kusza, egymást keresztező, szabálytalanul irányt váltó rendezetlensége. (E tekintetben akár a szikárkához is hasonlíthatnánk – lásd a 120. oldalon.) Dr. Bach a következő szavakkal utalt a tölgy lelkületű egyéA tölgyfa kérge nek eme vonására: „E típusra a legtöbbször az egyensúly hiányából fakadó betegségek jellemzők, mind lelki, mind testi értelemben.” 29 Továbbá: „Keményen küzdenek, egyik dolgot a másik után próbálják ki…” 30 A kisebb gallyak könnyen letöredeznek, helyükön újabb és újabb oldalhajtások indulnak növekedésnek. Az eredetileg tiszta és világos, célirányos akarat összezavarodik a többirányú növekedés során. S ezzel még mindig nem mondtunk el mindent a tölgyfáról. Hosszasan értekezhetnénk kocsányos, kocsánytalan és egyéb változatairól; kemény – Shakespeare szavaival élve „hasíthatatlan, görcsös” 31 – fájáról; részeinek különböző (gyógyászati) felhasználási lehetőségeiről; kérgének cseranyagairól; a sertések makkoltatásáról, sőt, a makktermés emberi fogyasztásáról; a rothadó fán élősködő gombákról és zuzmókról; a druidákkal való kapcsolatáról és a fagyöngyhöz fűződő misztériumokról; Károly király életéről; a brit haditengerészet egykori flottáját és ódon kastélyok báltermét tölgyfából ácsoló hajdani mesterek munkásságáról; a gyökérzet hatalmas, a föld alatt mintegy második faként szétterülő hálózatáról;
a rövid fatörzsről és a hosszú, vízszintes ágakról – egyes példányok ettől mokány súlyemelőre emlékeztetnek; az erős épületfához képest törékeny gallyakról; a rügyek változó, eleinte gömbölyded, majd kihegyesedő alakjáról; az egyszerű, fülcimpa alakban végződő levelekről; a fa nedveinek savasságáról; és így tovább, szinte a végtelenségig…
A négy segítő j
145
De végül is elég, ha csak rátekintünk a tölgyre, és feltesszük a kérdést: vajon mit látott, mit érzett meg benne dr. Bach, milyen alkati sajátosságot, ami miatt eszencia készülhetett a fa virágából? A választ megtaláljuk A tizenkét gyógyítóban: „Azok számára, akik minden erejüket latba vetve küzdenek betegségükkel… Keményen harcolnak… Tovább küzdenek. (…) Bátor emberek, akik a legnagyobb nehézségekkel is reménykedve, maximális erőfeszítéssel szállnak szembe”. 32 Ez a tölgy – a fa és az ember egyaránt, hiszen a növény külső jegyei megfelelnek az ember belső érzelmi állapotának, és viszont. Azok, akik tölgy eszenciát szednek, nem erősödni fognak, még csak elszántabbakká sem lesznek. Viszont rálátást nyernek krónikus életproblémájukra, és nehézségeik okát megértve új utat találnak a növekedéshez. A négy segítő közül, amelyeket Bach 1933 nyarán, Walesbe visszaHangafű utazva talált, vagy a hangafű, vagy a forrásvíz volt a harmadik. Nora Weeks szerint a doktor úr a hangafüvet „annak a helynek a közelében” találta, ahol korábban a bohócvirágot és a nebáncsvirágot – vagyis valahol a Gryne Fawr völgyében, a Crickhowell fölé magasodó Tábla-hegy és a közeli Cukorsüveg-hegy között. A forrásvíz eszencia valahol ugyanezen a környéken készült. Elég zavaró, hogy bármennyire közel járjunk is, pontosan mégsem tudjuk, dr. Bach melyik kút vizéből merített. A környék tele van hegyi forrásokkal, augusztus és szeptember táján pedig hangafű virít szinte mindenfelé a domboldalakon. Bach tehát bármerre indult is, könnyedén belebotolhatott valamelyik forrásba csakúgy, mint a virágba. Mivel mind Bach, mind Weeks kisasszony előbb tesz említést a hangafűről, ezért folytassuk az eszenciák sorát előbb e növénnyel. Tudjuk, hogy a doktor úrban 1933 tavaszán, marlowi tartózkodása idején merült fel a hangafűből készíthető gyógyír gondolata (37. oldal) – ugyanakkor, amikor a sülzanótot is felfedezte. A sülzanót aranysárga és a hangafű lila virágai egymás komplementerei mind színüket, mind virágzási idejüket tekintve: a sülzanót kora tavasszal, a hangafű késő ősszel nyílik. A hangafű augusztus első hetében bontja ki először szirmait (egy profi méhész több mint húsz évre visszatekintő akkurátus feljegyzései szerint a Fekete-hegységben egészen pontosan augusztus ötödikén). Bach a következő megjegyzést fűzte a virághoz: „A hangafű esetében nem a vörös, harangszerű virágú fajtára, hanem a karcsú, kedves, apró rózsaszín vagy halvány rózsaszín virágokat hozóra van szükség, ami augusztus-szeptemberben Wales és Skócia hegyein nő.” 33 Ez pedig a közönséges csarab (Calluna vulgaris). A hangafű első leírása meglehetősen határozatlan, minden más gyógyír jellemzésénél hosszabbra sikeredett. Bachnak valószínűleg nehezése esett pontosan megragadni az adott lelkületet. Mintha összekutyulta Walesiül Crug Hyvel; a város névadója – a ford.
