ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója az 1989-es temesvári forradalomról 1. rész December 15-én 7-8 óra között szaladt Kabai József, hogy tiszteletes úr, az utcán emberek vannak. Hát mintha főbe ütöttek volna, úgy meglepődtem, és ez már az isteni gondviselés számlájára írható, én nem azzal a szándékkal hirdettem vasárnap igét, hogy itt 15-én kilakoltatás lesz, csődüljenek ide az emberek, vagy ellenálljanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Én a passzív rezisztencia nemes szellemében azt mondtam: Kedves testvéreim, 15-én pénteken minden bizonnyal végrehajtják a kilakoltatást, akit érdekel, jöjjön el, legyen néma szemtanúja annak, hogy ez a törvénytelenség ebben az országban megtörténhet. Tehát eszem ágában sem volt forradalmat provokálni vagy ellenállást, nem is vihetett rá a lélek engem, mert nem kockáztathattam. Az volt a legfőbb dilemmám ezekben a napokban, van-e jogom az emberek biztonságát kockáztatni, hogy meddig mehet el az ember? Ez a fordulat teljesen váratlan volt számomra, kidugtam a fejem az ablakon a téli hajnali ködben és megrökönyödve láttam, hogy két tucatnyi ember van már az utcán kisebb-nagyobb csoportokban szétszóródva a saroktól. Amikor megláttak, akkor mind odacsődültek, azt hitték, hogy én velük akarok beszélni. Lényeg az, hogy odacsődültek, és megható módon veknit nyújtottak be, tejet, tűzifát és különféle olyan tárgyakat, amelyekről úgy érezhették, hogy nekünk szükségünk van rá. Akkor már a pince fakerítéseit is tüzelgettük, és amit csak lehetett. Rövid beszélgetésből megtudtam, hogy várják a kilakoltatást, hogy készpénznek vették, amiben még én sem voltam biztos. Megdöbbentett, hogy ennyire komolyan vették, meghatott a magatartásuk, ahogy ott dideregtek a decemberi hajnalban, meleg, meghatódott érzésekkel megköszöntem nekik, hogy eljöttek, és azt mondtam, nem valószínű, hogy sor kerül rá, én is csak úgy gondolom, de nagyon köszönöm megjelenésüket. Bementem az ablaktól, megborotválkoztam, felöltöztem, ez a nap ezzel a szent izgatottsággal kezdődött, már valami történt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz még tovább. Egyszer csak jelezte a takarítónő, hogy keresnek valamilyen amerikaiak, akkor csak az ablakból tekintettem meg az amerikai nagykövetség talán másodbeosztottját. Vele volt egy hölgy, integettünk egymásnak, közel kerültek a tömeghez, de elterelte őket egy civil rendőr. Kimentem a kapualjba és vártam. Valóban be is léptek, de rögtön utánuk nyomultak egyenruhás és civil hatósági személyek és kitessékelték őket, kezüket hátranyomva. Azok eközben is kérdezték, hogy vagyok, én röviden elmondtam, hogy ma kell legyen a kilakoltatás, hogy mi a helyzet, keresetlen polgári szavakkal szóltam arról, hogyan élünk. Ők biztosítottak, hogy odafigyelnek, bátorításképpen hozzátéve: ne féljek. Szóval, amit a szekuritáté nyilvánossága előtt el lehetett mondani, az egyszerű emberi szolidaritás vagy segítségkérés szavait, ezek hangzottak el, semmi jelentős. Utóbb aztán megtudtam, hogy bekísérték látogatóimat a szekuritáté közeli, álcázott irodájába és hosszas kihallgatás után kiutasították őket Temesvárról.
Csodák csodája, olyan nagy felháborodást keltett az amerikaiakkal szemben alkalmazott hatósági erőszak, hogy rövid negyedóra múlva, ha jól emlékszem, de mindenképpen egy órán belül, valósággal nekirontottak a rendőröknek és a civil szekusoknak ezek az emberek, akkorra már megduplázódott a számuk, és a szó szoros értelmében elkergették őket. Véleményem szerint visszavonulót is fújtak, mert valószínűleg nem voltak felkészülve sem a megelőző látogatásra, sem az emberek gyülekezésére, nem kaptak konkrét utasításokat, miként viszonyuljanak az újabb fejleményekhez. Minden bizonnyal messzemenően kerülték a konfliktust, ez az egész napra jellemző volt. Megítélésem szerint meglepték a történtek a hatóságokat és a magukat elszámító szekus vagy rendőr vezetőket. Megjegyzem, hogy ezek a napok nagyon csendesen teltek 10-dike után, mert égen-földön ott nem jöhetett be senki. Még Mieszkunének, a szomszéd román asszonynak is megnézték a szatyrát, hogy nem hoz-e nekünk valami ételt, annyira teljes volt akkor már a zárlat. Nem akartak konfliktust, várták hogy mi is fog történni? Nem is tudom, hogy valóban ki akartak-e lakoltatni vagy nem? Lehet, hogy a nyolc napos határidő bizonytalan volta ellenére akaratlanul is forradalmi dátum kialakulásához vezetett. Ha talán nem is úgy akartuk, akkor is nagyon helyesen cselekedtünk, a hatást nem lehetett kiszámítani. A hatóságok véleményem szerint pillanatok alatt úrrá tudtak volna lenni a helyzeten, de ezt nem vállalták, hanem meghátráltak. Ez az időszak még lelkesítő volt, nem láttuk azt, hogy mi következik? Ebéd körül már kétszerannyian gyűltek össze és érdeklődnek, csodálkoznak, beszélnek, hogy mi van itt, izgatottak és fel vannak háborodva. Még ez is lelkesítően hatott. Ki gondolhatta volna, ebből ekkor korderejű ügy alakulhat ki. Azonban ebéd után bizony már nagyon inunkba szállt a bátorság, ugyanis megrendülten láttuk, hogy a tömeg kezd összeverődni. Amikor a szekusokat elkergették, kinyílt a parókia, bejöttek a hívek, a barátaink, olyan forgalom lett, mindenki a szenzáció ámulatával hozta a hírt, hogy mit beszélnek kint, hogy mennyi román van köztük, hogy mennyire együtt éreznek a románok a magyarokkal. Délután azonban vészjóslóvá kezdett válni a hangulat. A tömeg kezdett ráérezni a maga súlyára és erejére, egy új minőséget nyert a sokadalom. Ez már nem a lelkipásztorukért aggódó becsületes, jó szándékú, békés híveknek a gyülekezete, hanem már egy kisebbfajta morajló tömeg, vészjósló indulattal. A folyamat nem állt meg, este már nem lehetett látni a tömeg végét sem a főutca, sem a kis utca felé. Egyre-másra hívtak az ablakhoz, mondjak valamit, hogy lássanak, megéljeneztek, megtapsoltak, hívtak, hogy lássák, nincs semmi bajom, mert azt hitték, bent a szekuritáté, ez egy rögeszmeszerűen rájuk telepedő benyomás volt, hogy bent vannak a szekusok és amíg ők kint őriznek, bent valami helyrehozhatatlan dolog történik. Olyannyira, hogy be is kellett engednünk néha egy-egy embert. Ekkor már foglya voltam a sokaságnak, nem voltam a magam ura. Nem volt befolyásom az emberekre, mondtam is, hogy menjenek haza. Az a dilemma gyötört, hogy ha itt vannak, igaz ugyan, hogy megvédenek engem, és nem lakoltatnak ki, de ha ez tovább folytatódik, miattam fogják őket szétverni, letartóztatni, bántalmazni. Annyira személyes eredete volt a közügynek, hogy a fő felelősség engem terhelt, mi lesz ezekkel az emberekkel? Tőlem távolt állt, hogy uszítsam őket, az egészséges ember önvédelmi reflexei is működtek. Tudtam, hogy egy olyan politikai kurzus van folyamatban már hónapok óta, különösképpen a novemberi pártkongresszus óta, amikor Ceausescut újra választották, melynek legfőbb célja, hogy a magyarokat kikiáltsa bűnbaknak, és romániai villanyoltogató, kenyérjegyes világ minden vétkéért, bűnéért, a nincstelenségért, minden politikai, Ceausescu politikai elszigetelődéséért, mindenért, de mindenért a magyarokra vessék a felelősséget. Nagyon jól tudtam, hogy ebben a tekintetben első helyen én volnék a
fekete bárány, hiszen nem elég, hogy nem engedelmeskedem, még össze is gyűjtöm az elégedetleneket, lázadást szítok. Ez egyenlő a felségárulással. Tehát igyekeztem a legbékésebb magatartást tanúsítani, nyugtatólag hatni a környezetemre. Mondom, fél óra, óránként idéztek, citáltak az ablakhoz, hogy lássanak, beszéljek hozzájuk. Átéreztem a tömeg feletti hatalom erejének kétarcúságát. Hogy milyen jóra lehetne használni ezt a tömeget, és alapvetően jó a célja, de hogy milyen pusztító erőként léphet fel - gondoltam estefelé -, amikor megérkezett a polgármester egy küldöttség élén, és majdnem felborították az autóját, kiszúrták a kerekeit, és én kellett hogy megvédjem, kimentem a kapuig, hogy kivédjem a lincselés hangulatát. Petre Motz polgármestert én kísértem be a küldöttséggel együtt, az autójukat nem engedték be az utca sarkánál tovább, a tömeg üvöltve mutatta neki az öklét és a bedeszkázott ablakokat, hogy íme ezt csinálják és a feleségem beteg és terhes és nem engedtek be orvost. A tömeg kiabált és mutatták az ablakokat, hogy be vannak deszkázva, hogy így kell bánni egy emberrel, a lelkipásztorral? Terhes feleségemet hívták, akihez nem engedtek be orvost napokig, és a felháborodás kimondhatatlan volt. Végül is azzal a feltétellel engedték be a polgármestert, hogy egy küldöttséget választ a tömeg és leülünk az asztalhoz tárgyalni. Én akkor már a lépcsőről intéztem beszédet az emberekhez, egyébként egész délután már magyarul és románul beszéltem, mivel akkor már sokkal többen voltak a románok. Nyilván magyarul szóltam híveimhez és a magyarokhoz, akik eljöttek a papjukat megvédeni, de amikor a románság ilyen fokú együttérzést mutatott és ilyen kiállást tanúsított, akkor természetes módon románul is szóltam minden esetben. Megmagyaráztam, hogy miért kell fogadnunk a polgármestert, hogy ez csak jó lehet, és próbáljuk békés úton megoldani a helyzetet. Ekkor egy küldöttség jött be, közfelkiáltással megválasztottak ott egy három-négy tagú küldöttséget, abban magyarok és románok, Gazda Árpi is benne volt, aki most újságíró, benne volt egy egyetemista, ezt hiszem István nevű, románosan írta a nevét, benne volt egy nagyszájú hölgy, hát egy igazi forradalmi bizottság állott össze. A tanácsteremben volt egy gyönyörű zöld asztal, a polgármester, mint a jó városvezető, panaszainkra volt kíváncsi, és ígérte, hogy mindent megold, az ablakok kijavítását is. Ugyanis nem lehetett ablaküveget kapni, valaki hozott és ki is vágta, mégsem nem engedték, hogy behozza hozzánk. Ezeket mind feljegyezte, csak az volt a követelése, hogy széledjenek el az emberek. Holnap jönni fog orvos a feleségemhez, beutalják a kórházba, hozhatunk élelmet, tűzifát, amit eddig nem engedtek. Ami közvetlen elemi panaszunk volt, minden orvosolják. Eszembe jutott, mindvégig eszemben volt '56, hiszen nem régen temették el újra Nagy Imrét, követtük a magyarországi erjedést, a kelet-német határ megnyitását, tehát az eseményekkel szinkronban voltunk. Akarva, akaratlanul benne éreztük magunkat egy folyamatban, de nálunk a helyzet a kommunista párt kongresszusa után szinte reménytelennek tűnt, csak a vakmerő hitű ember képzelhette el, hogy itt valami olyan fog történni, mint egy határral odébb, vagy Németországban. Petre Motznak, a polgármesternek egyetlen kívánsága volt, hogy oszoljon szét a tömeg. Már csak önvédelmi taktikából is azt mondtam neki, hogy én már eddig is megpróbáltam szétoszlatni az embereket, és ha akarja, most is megteszem, ki is álltam az ablakba. De egy feltételtől nem akartak eltekinteni sem a bizottság, sem az emberek, a tömeg. Látni akarták, miként vonják vissza a kilakoltatási és a felfüggesztési határozatot, és követelték, helyezzenek vissza jogaimba. Ezt Petre Motz nem ígérhette meg, azt mondta, hogy ebben nincs
kompetenciája, de megígérte, hogy felveszi az illetékesekkel a kapcsolatot, és másnap jelzi, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egész éjjel tanácskozhattak a pártházban, egész éjjel főtt a fejük. Csak a jóisten tudja, egyszer biztosan megírják, hogy miről volt szó és ki mit akart ebben a zűrzavaros állapotban, ahol már provokátorok nyüzsögtek a tömegben, a szekuritáté civilben beszüremkedett, üvöltözés volt, már elkezdődtek a rendszerellenes kiabálások. Az éjjel csendben telt el, minimális számú, 20-30 ember maradt hátra, gyertyákkal végig virrasztott, azon kívül a mi irodánkban ostromállapothoz méltó mozgás és őrizet volt. Reggelre valóban beváltották ígéretüket, a korai órákban megjelentek az üvegezők, az ablakokat betették, jött az orvos, szabadon jöhettek, mehettek a vendégeink, hoztak élelmet, tűzifát. A város részéről egy orvos küldöttség érkezett, de mi annyira elővigyázatosak voltunk, hogy hívtuk Bárányi Ildikó orvosnőt, mert féltünk, hogy az orvosok valami kárt tesznek a feleségemben, hogy manipuláljanak bennünket. Ugyanis gyanút fogtunk, el akarják tőlünk választani, hogy menjen be a kórházba; ez a gyanúnk a későbbiekben beigazolódott. A finnyás hatalmat rettenetesen frusztrálta, zavarta, hogy ők a béke, a szabadság, a román kommunista demokrácia és törvényessége képviselői hogyan bántalmazhatnának egy áldott állapotban lévő asszonyt. Ez nem felelt meg a Ceausescuék arculatának, mindvégig fenn akarták tartani a látszatot, még ebben a helyzetben is, hogy egyszerű polgári ügyről van szó, jön a polgármester, megoldja a kérdéseket, nincs itt semmi baj. Nos, az orvosok valóban rendelésre cselekedtek, mert azt javasolták, hogy a feleségem menjen be a kórházba, mert veszélyben van a magzat. Viszont miután távoztak, Bárányi Ildikó közölte velünk, hogy nem igaz, nem áll fenn veszély, véleménye szerint tehát ne hagyja Edit, hogy elválasszanak bennünket egymástól. Dél körül megint jött a polgármester egy küldöttséggel. Akkor kezdett fordulni a széljárás, már nem voltak olyan kedvesek, ultimátumszerű magatartást tanúsítottak, a tömeg szétoszlatását követelték, hivatkoztak rá, hogy minden kívánságunkat teljesítették. Én bizonygattam, nem tudom szétoszlatni a tömeget, de mindig olyan hivatkozó módban szóltam, hogy íme, itt van a polgármester, azt kívánja, hogy oszoljunk szét, a ti biztonságotok kedvéért én is azt tanácsolom nektek, a kilakoltatás elmaradt, nem is tettek rá kísérletet. Azonban a tömegnek ez olaj volt a tűzre, mind jobban felheccelődött, pont fordított hatást értünk el, egyre nőtt a felháborodás, és rettenetesen gyalázták a polgármestert, hogy ez kommunista stílusú szemfényvesztés, és folytatja a kommunista praktikát.
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója az 1989-es temesvári forradalomról 2. rész Látnivaló volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük a forradalmi hangulatot. Megrendítő volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket. Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a provokátor. Valószínű, ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni. Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy menjek ki, álljak az élükre és induljunk el. Most már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi is románok vagyunk". Ekkor hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt, hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan provokáltak engem, hogy álljak a nép élére. Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés. Egy bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és gyökerezett meg a
tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba, lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva, ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk. Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget. Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik, amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen, valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt ellenséggel találtuk szemben magunkat. Most könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet, mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint, ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem, küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett indulatokat. Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még az ágyak alá is. Feltűnő volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni. A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről, hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket. Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk
személyes motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak el a tömegen. Este, amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre készültem, nem is vagyok az a fajta ember. Nem tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű, ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak, nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek. Ezek után rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről. Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára, mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a nagyvilágból. Egyfelől megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni, bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint. Nem is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek, mi nem arra vállalkoztunk, ami lett,
hogy ehhez viszont gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és végső fokon a templomba menekülünk. Egy kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli, lélektani védettségre tehetünk szert. Ez nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól sikerült elrejteni. Ekkor már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók. Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink. Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került szabadlábra '89-et követően. Így vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje, Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar, lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása kezdődött a temesvári ellenállásnak. Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban.
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
Tőkés László beszámolója az 1989-es temesvári forradalomról 3. rész Ahogy kivezettek az utcára, úgy véresen, ahogy voltam, feleségemnek nem engedték, hogy vizet igyon, hogy gyógyszert vegyen magához. Ahogy a két autó és kísérő autók elindultak ebben a hajnali 4-5 órai időpontban, élesen belém villant a németországi kristályéjszaka hangulata. Érdekes módon maximális világítás fogadott az utcán, ami nem volt jellemző Ceausescu korszakára. Elhajtottak a rendőrségre, a rendőrség és a szekuritáté udvarára, ott már rengeteg ember jajveszékelt csoportokban összegyűjtve. Letakart hullákat is láttunk, már csak a lepel volt rajtuk. Ekkor már úgy éreztem magam, mint Pilátus udvarában. Nagy lótásfutás, nagy nyüzsgés, autók jöttek-mentek, felfokozott mozgás jellemezte ezt az udvart. Olyan volt, mint egy rémálom, nem túlzok, hogy azt hittük, az utolsó utunkra kísérnek. Egyszer csak egy fél órai várakozás után, lehet, hogy egy óra is volt, elindult egymás után a két autó, amelyben magam és a feleségem voltunk, mindkettőnk melett egy-egy testőr, kétoldalt karonfogtak, külön-külön autóba ültettek. A gépkocsi sor hajnal idején nekivágott az országútnak. Egy ideig azt gondoltuk, hogy a határra visznek, hogy lelőjenek. A fantáziánk működött, mert tudtuk, milyen módszereik vannak. Nekieresztik a határnak az embert, aztán lelövik. Teljes bizonytalanságban voltunk. Én a passzív rezisztencia magatartását tanúsítottam, természetes magasságban megkeményítettem a fejem, a nyakam, a tekintetem, és végig úgy utaztam, nem néztem se jobbra, se balra, legfeljebb a rendelkezésemre álló távoli szögekben tekintetemmel követtem a határt, illetve a terepet. Mikor már kivilágosodott, felismertük, hogy merre tartunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy célpont a Szilágyság, Zilah. Ekkor már megnyugodtunk, mert eszünkbe jutott, hogy engem a püspök Szilágyságba helyezett. Megérkeztünk a Szilágyság határára, ez nagy megnyugvással töltött el. Rendőrségi kísérettel, a szilágysági kísérettel érkeztünk Menyőbe, ahol a parókiára vittek. Éppen a templomból jöttek ki a kora délutáni istentiszteletről. Utolért egy teherautó, amelybe még Temesváron bedobigálták némi használati holminkat. A hívek előtt nagyon gyászos látvány nyújthattunk. Bepakolták a holmikat a férfiak a lakásba, ahol már évek óta nem volt lelkipásztor, és tulajdonképpen házi őrizetbe helyeztek. Nem volt senkinek szabad bejönnie hozzánk, bár kijelentették, hogy még prédikálni is fogok. Az emberek a tekintetükkel biztattak, nagyon együttérző volt a hangulat. Utóbb megtudtuk, már egy nappal előbb előkészítették a falut a fogadásunkra, végigjárták a szekusok a környező házakat. Egy teknőszerű mélyedésben van a parókia és a templom, körbejárták mindazokat, akik ráláttak a parókiára, a szomszédokat. Később megtaláltuk a lehallgató készülékeket és eltávolítottuk. Mielőtt Menyőbe érkeztünk volna, Szilágyszegen, a község központjában állt meg a konvoj. Megrendüléssel emlékeznek vissza a szilágyszegi néptanács és rendőrség körül élő emberek arra a látványra, ahogyan kiszálltunk az autóból, ahogyan bekísértek a rendőrségre, véres arccal. A néptanácsnál azért álltunk meg, hogy átadjanak a helyi rendőrségnek. Mint kiderült, a rendőrség és a községháza lett a következő napokban a szekuritáté általi kihallgatásaink
színtere. A rendőrségre azért is vittek be, hogy megmossanak, ne lássák véres arcomat a falubeliek, ezután mentünk Menyőbe. Prédikálni csak hétfő reggel volt alkalmam a hétkezdő istentiszteleten, ebből nem engedtek; úgy látszik, tartani akarták magukat ahhoz a forgatókönyvhöz, én egy engedetlen lelkész vagyok, akit a püspök büntetésből egy messzi gyülekezetbe helyezett. Tehát mintha nem lenne másról szó, csak arról, hogy egy lelkipásztort áthelyeztek, és a falu hallgassa áhítattal a prédikátor szavait, habár egy rebellis prédikátor, de így járnak, akik hasonlóan viselkednek, tehát kellő félelemmel tekintsenek rám. De azért az ő papjuk most már Tőkés László. Ez a külföld felé mutatott kép volt hosszú ideig, amíg nem kezdődött a terror, különösképpen amíg októberben nem indult be a legvadabb erőszak, szeptemberben Újvárosi halálával, addig ezt az arculatot ápolták kifelé, minthogyha nem lenne itt semmi politika. Azért vállalt olyan nagy részt Pap László az eseményekből, a püspök, mert ezt az egyházi látszatot kellett ápolni, mint ahogy közismert, hogy Ceausescu büszkén kérkedett azzal, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok. Minden politikai esetet polgári vagy köztörvényes bűnözői esetnek álcáztak. Ennek a csenevész változata volt ez a játék, de nem sokáig tartott. Amint megtudtuk, állandó kapcsolatban voltak Temesvárral, az ottani kihallgatásokkal együtt folytatták a mi kihallgatásunkat, és itt már rátérek az utolsó hét eseményeire. Hétfőn még bizonytalanság honolt a házunk táján. Hoztak a falusiak, a híveink ételt, még meleg ételt is hoztak egyszer. Mint hogyha egy békés parókián élnénk, gond nélkül, olyan hangulat uralkodott az első, hétfői napon. Délután nagy megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ez a csend megtévesztő, a prédikálás lehetősége csak látszat, mert autókkal egy egész villanyszerelő brigád vonult ki, és órák alatt reflektorokat szereltek fel a parókia körül. Este, amikor kigyúltak, rettenetes volt látni, nem tudtuk, hogy mit akarnak, hogy mi folyik itt. A megmagyarázhatatlantól való félelem és iszonyat fogott el bennünket. Közben a rendőrök kutyákat is hoztak, a polgárőrséget felállították a parókia körül, csupa idegen arc. Ekkor döbbentünk rá, hogy a szökés ellenében gondoskodtak ilyen nagyfokú kivilágításról, valóságos lágerhangulatot árasztott ez a felreflektorozott tenyérnyi udvar, és a maga hangulatában nagyon vészjóslóan hatott. Előérzetünk helytállónak bizonyult, mert attól a keddtől fogva, minden nap reggeltől estig, kedd, szerda, csütörtök, tehát három nap tulajdonképpen reggeltől estig kihallgatásokra hurcoltak, még kora hajnali sötétben, hogy ne lássa a falu, és külön-külön hallgattak ki engem és a feleségem szakképzett profi szekusok, nem tudom, az ország mely részéről összeszedve. Állítólag az én szakusom Jassi volt, egy olyan művelt embernek ható, magas rangú szekus tiszt. Editet a községházán vallatták, szintén ismeretlen személyek. Egyet ismertünk közülük, a Szilágy megyei szekuritáté főnökét. Nos, ezek a napok nem kevésbé voltak idegőrlők és félelmetesek, mert nem tudtuk, hogy mi lesz az országban. Ceausescu még Iránban tartózkodott, valószínű azért is bántak csínján velünk, mivel még semmilyen irányba nem dőlt el a helyzet, ezért bizonyos fokú bizonytalanság és visszafogottság jellemezte őreinket. A szokásos szekus fenyegetéseket a pszichológiai vallatási módszereket, trükköket leszámítva elviselhető volt a helyzet. Én nem tudom, lehet, hogy 100, de 50 oldalt biztos összeírtam. Egész nap diktálták, hogy mi történt az utóbbi hónapokban, különösképpen mi az utolsó napokban. Ha ez megvan, ez az anyag, akkor abból rekonstruálni tudják a Temesváron történteket, óráról-órára 15-16-án. Akkor valóban leírtam mindent, nem volt miért titkolóznom, mert mi akkor már nyílt sisakkal harcoltunk, tehát ott híven rögzítve van, egyes részleteket leszámítva, amikor az ember nem akarja kiadni társait, minden mozzanat. A kihallgatások szokványos helyzetkivizsgálásnak is tekinthetők.
Szerencsénkre, csodák csodája, egy rádió is bekerült a teherautón elhozott bútorok, edények közé. Azt hiszem, ahogy a konyhai felszereléseket felmarkolták, egy táskarádió is bekerült a csomagba. Nos, azt a rádiót féltve elrejtettük, és amikor éjszaka, éjfél körül remegve hazakerültünk a feleségemmel, és találkoztunk, nagy élmény volt találkozni a lélekdidergető maratoni kihallgatások után, akkor megbeszéltük, amiket kérdeztek, összevetettük a tapasztalatainkat, következtetni próbáltunk arra, mire kíváncsiak és mire megy ki a játék, de ugyanakkor a rádiót is meghallgathattuk. Tehát akkor már újból kicsit kiláttunk a veremből, érzékeltük, hogy mi folyik a világban. Megtudhattuk, hogy az egész Románia forrong, és Temesvár 20-án szabad város lett. Az első szabad város Romániában! Ez biztatást jelentett számunkra, éreztük, hogy van esélyünk. Nem tudnám elmondani pontosan, mit éreztünk, mert azzal is tisztában voltunk, hogy az utolsó pillanatban a szekusok azt csinálnak az emberrel, amit akarnak. Tehát nem föltétlenül lehetett számítanunk a józanságukra. Utóbb világosan kiderült, talán azért nem ütlegeltek, nem kínoztak, mert mindenképpen rá akartak kényszeríteni egy beismerő vallomásra, nem csak papíron, hanem a teljes nyilvánosság színe előtt, a televízió képernyőjén. Azt kívánták tőlem, hogy valljam be: külföldi ügynökként, magyarországi és nyugati megbízatásból cselekszem és hazaáruló vagyok. Tartsak bűnbánatot! Hát ez is egy klasszikus módszere a hasonló rezsimeknek. Körömszakadtáig ellenálltam ennek a kísértésnek, pedig nagyon meggyőzőek voltak a fenyegetések. Ugyanis ekkor már annyira felsrófolták a feszültséget, hogy csak kínzás következhetett. Amitől azt hiszem, csak a nyilvánosság és papi védettségem mentett meg a megelőző években. Ez az a pont, ahol össze lehetett volna roppanni, nagyon nehéz szavakba önteni ezt az állapotot. Az tette fel a pontot a félelmeinkre, amikor szerdán este egyszercsak egybe tereltek mindenkit a rendőrség épületében, amint megtudtam, a feleségemet hazavitték közben délután 4 órakor. Megjelent minden rendőr, minden civil szekus, és egyszer csak felszólítottak, hogy álljunk fel; beindították a rádiót és akkor hangzott el Ceausescu szózata. Hazatérése után ez volt az első nyilvános szereplése. Azzal kezdte, hogy egy pap miatt Temesváron a rend felbomlott, akkor az a kijelentés úgy hatott, mint a halálos ítéletem. Láttam azt a tiszteletet, fegyelemszabta és egy kissé teátrális megfélemlítő célzatú tiszteletet, amivel glédában állva meg kellett hallgatni ezt a beszédet. Editnek egy szekus kíséretében otthon kellett lennie a parókián. Ennek a hatására teljesen egyedül maradtam. Ebben a magányban és fenyegetettségben pl. éjjel 12-ig kellett ellenállni az ostromoknak. Hál' Istennek kibírtam, de ez már tényleg olyan mérvű volt, amit csak a kínzással lehet fokozni. Ám úgy látszik, azt a lehetőséget vagy nem vették komolyan, vagy még akartak rá aludni egyet. Ezzel szöges ellentétben másnap, csütörtökön az utolsó kihallgatási napon, miközben délelőtt szokványos szakmai kihallgatási munka folyt, délután egyszer csak kezdték nekem diktálni, hogy ismerjem el, nem bántottak engem, semmi kár nem ért. Kellett írnom vagy három ilyen értelmű nyilatkozatot. Ők biztosították be magukat; akkor már sejtették, az már 21-ike volt, a szekuritáté összeesküdött Ceausescu ellen, sejthették, hogy kétesélyes a mérkőzés. Nem tudtam, hogy ez mi, hazavittek valamivel korábban, mint a megelőző napokban, hallgattuk a rádiót, nagy izgatottság és növekvő reménykedés hatott át bennünket. Kihallgatóink azzal búcsúztak: reggel folytatjuk. Hajnalban felkeltünk, mert nem is tudtunk aludni a nagy izgatottságtól, hát csak nem jöttek, pénteken sem. Egy olyan lelki lazulási állapotba kerültünk, mint amikor már minden mindegy. Az apátia, a rezignáltság lett úrrá rajtunk. De jólesett pihenni is. Olyan jólesett ott kettesben ülni, ezen a szép téli délelőttön, az idő is enyhült. Bizakodás is támadt bennünk. Egyszer csak autózajt hallunk, kitekintünk az ablakon, egy fekete Volga közeledik.
Rettenetesen megijedtünk, mint akire a halálos ítélet vár. Hát kiderült, hogy történetesen a feleségem nagybátyjának egy kiszuperált Volgája volt az a kocsi, és beengedték. Szekust vártunk, és a nagybácsi érkezett az apósommal. Ők voltak az elsők, akik a hermetikusan zárt faluba behatoltak, magyar idő szerint 12, a román szerint 1 órakor, s akkor már a harangszó után bemondták, hogy Ceausescu menekül. Azt hiszem, amilyen mélypontja volt életemnek az előző este, éppen az ellenkező véglet volt ez a 22-dikei nap, a déli híradás. Akkor megindult a zarándoklat Menyőbe, csak aznap délután három vagy négy istentiszteletet tartottunk. Mert nem úgy volt, hogy ötkor tartunk istentiszteletet, ahogy karácsony nagyhetében szokás, hanem ahányszor összegyűlt a tömeg, akkor mindig azt mondták, tartsunk istentiszteletet. Megindult a zarándoklat belföldről, külföldről, a környékről. Egy-két hét igazi hiteles forradalmi időszak volt. A helybeliek megszervezték a szomszéd falubeliekkel a forradalmi polgárőrséget, éjjeli ügyelettel. Hát napokig tartott a látogatók fogadása, az első hullámban a szó szoros értelmében a keresztyén zarándokok, második hullámban érkezett a sajtó, Chrudinákék, a japán, amerikai tévé, akit csak el lehet képzelni. Aztán a karácsony megint az istentiszteletek sűrű, a szabadulás élményének gazdag áldásaival, szintén annyiszor, ahányszor kívánják az emberek. Azután jött a diadalút, előbb Szilágyságban, aztán Erdélyben, ahol meg kellett mutatkozni, hogy íme, az Isten szabadítása valóságos volt, és íme itt vagyok. Az újságírók a gyülekezet, a keresztyénség zarándoklata után még ide kívánkozik a családdal való találkozás, hiszen tulajdonképpen sokak mellett a család volt ennek a küzdelemnek egyik főszereplője. A temesvári viszontlátás csodálatos volt. Karácsonyra kijött egész Kolozsvár, egész Zilah, az egész család és valóban az az élmény hatott át, mint ahogy a bibliai ige mondja: hogy meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
