Tizennégy éves kortól ajánljuk

Tizennégy éves kortól ajánljuk Vörös pöttyös könyvek é l m é n y t 3 999 Ft

S ö t é t kelley

k e r e s ő k n e k

e r õ

T r i l ó g i a

– p o n t

n e k e d

2

armstrong

m á g i k u s A Z

É B R E D É S

S ö t é t AZ

e r õ

T r i l ó g i a

2

ÉB R E D É S

Készülj fel! Lélegezz! Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem. [email protected] K e l l e y

A r m s t r o n g

Kanadában, az Ontario vidékén él férjével, három gyermekével és a kelleténél több háziállatával. Ő a szerzője

a Women of the Otherworld (A másvilág asszonyai)

című bestseller-sorozatnak,

a többszörösen elismert Sötét erő trilógiának, és két kalandregénynek, amelyek egy női bérgyilkosról szólnak

(Exit Strategy, Made to be broken).

További információ a szerző weboldalán található: www.kelleyarmstrong.com

Jacket photography © 2008 by Carrie Schechter Jacket design by Joel Tippie S ö t é t AZ

e r õ

T r i l ó g i a

2

ÉB R E D É S

Chloé Saunders menekülése közben őrült felfordulást okoz… szó szerint… Chloé valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta.

Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz

tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta. Chloé megváltozott, egyedülálló képességgel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát,

feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár.

S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, ideje véget vetni ennek a kísérletnek – örökre...

Így Chloénak az életét kell mentenie, három másik különleges tinédzserrel együtt: egy sármos varázslófiúval, egy zaklatott vérfarkassal és egy temperamentumos kis boszorkánnyal. Közösen van csak esélyük a szabadulásra. De vajon bízhat-e Chloé új barátaiban?

A lenyűgöző Sötét Erő Trilógia második kötete. Erőteljes és magával ragadó történet. k e l l e y New

Y o r k

a r m s t r o n g

Time s be s t s e l l e r

s z e r ző

Ezúttal azt javaslom, a trilógia darabjait

időrendben olvassátok! Az Ébredés még jobb mint A szellemidéző. Minden, amit az első

könyvben megszerettem, ebben a regényben is benne van, és annál még sokkal több!

Teljesült a kívánságom, ebben a könyvben Derek sokkal többet szerepel! Olyan különleges karakter, Chloéval való kapcsolata is nagyon izgalmas. Mi lesz velük? Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság!

A cselekmény még gyorsabb iramú, mint

A Szellemidézőben, a folytatásban több az akció és a kaland, amitől nemcsak rendkívül izgalmas, de nagyon gyors tempójú olvasmány is.

A történetben könnyű teljesen elmerülni, a hátralévő oldalak száma rohamtempóban fogy. Imádtam, hogy Armstrong még többet elárul a főhősök képességeiről. Lenyűgöző nézni,

ahogy

Chloé

és

Derek

rádöbben

Jellemfejlődésük tökéletesen folytatódik!

képességük

rendkívüliségére

és

korlátaira.

Mint ahogy A szellemidézőben, itt is lenyűgöző a könyv stílusa, lenyűgöző a történet. És a karakterek – nem mondhatok mást – szintén lenyűgözőek! ALIG VÁROM, hogy

a következő részt elolvashassam! Jöhet a The Reckoning.

Itt barátokra találsz;

még jobban szeretheted, kitárgyalhatod, lájkolhatod a Vörös pöttyös könyveket:

http://www.facebook.com/vorospottyos És bele is szólhatsz a sorozatba. Méltatások az amazon.com-ról K E L L E Y S ö t é t A z

•

1

A R M S T R O N G

e r õ

É b r e dÉ S

Első kiadás

T r i l ó g i a •

• 2

3 •

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011 K E L L E Y S ö t é t A z

e r õ

É b r e dÉ S

Júliának egy

A R M S T R O N G

•

T r i l ó g i a •

5 •

2

7 •

8

Amikor a cellám ajtaja kattanva kinyílt, kábán először az jutott eszembe, hogy Liz talán meggondolta magát és visszajött. De egy szellem nem

olyan nyitogatós fajta. Alkalmanként

szólhat nekem, hogy kinyissam az ajtót azért, hogy felébresszem és kivallassam az őrült tudósok által elpusztított Variánsokból kikelő zombikat, de saját magának sosem kérne ilyet.

Az ágyban felülve csipás szememet dörzsölgettem, hogy megszabaduljak az altató mindent körüllengő ködétől. Az ajtó először csak

résnyire nyílt ki. Kicsusszantam az ágyból, és lábujjhegyen átosontam hotelszerű szobám vastag szőnyegén. Közben azért imádkoztam, hogy a túloldalon lévő személyt hívják, s én elmenekülhessek,

mielőtt ezek az emberek elkezdenek rajtam kísérletezgetni. Mi másért hoztak volna ide…? – Szia, Chloé! – sugárzott dr. Davidoff legszebb, „kedves bácsi”-

mosolya, amint az ajtót szélesre tárta. Annyira nem is volt öreg – talán ötven –, de egy filmben a csoszogó, szórakozott tudós szerepét

osztanám rá. Biztos voltam benne, addig dolgozna ezen a szerepen, amíg pontosan el nem találná.

A mögötte lévő hölgy elegáns, szőke frizurát és New York kosztümöt viselt. Neki meg az

osztály legundokabb lányának az anyja •

8 •

szerepét adnám, ami persze csalás, hisz éppen azt alakította: Viktória – Tori – Enright anyukája, az egyetlen bennlakóé, akit kihagytunk a Lyle-házból való szökési tervünkből, amit igencsak jól tettünk, mivel ő volt az egyik oka annak, amiért menekülnöm kellett.

Tori anyja Macy’s táskát cipelt, mintha csak vásárolni indult volna, mintha csak ebéd előtt beugrott volna pár szörnyűséges kísérlet végrehajtására.

– Tudom, sok kérdésed van, Chloé – mondta dr. Davidoff, míg

leültem az ágy szélére. – Azért vagyunk itt, hogy válaszoljunk rájuk, de először nekünk kellene egy kis segítség.

– Hol van… – kérdezte Mrs. Enright – …Simon és Derek? Róla dr. Davidoffra siklott a tekintetem, aki bátorítóan mosolygott és bólogatott, mintha tényleg arra számítana, hogy feladom a barátaimat. Soha

nem

voltam

dühös

gyerek.

Soha

nem

menekültem

el

otthonról.

Soha

nem

toporzékoltam és sikoltoztam, hogy az élet nem

igazságos, és bárcsak meg se születtem volna. Ha apám bejelentette, hogy újra elköltözünk, és iskolát kell váltanom, én csak nyeltem

egyet nyafogva: „De hát épp most lettek barátaim” – bólintottam megértően.

Fogadd el a helyzeted, és légy hálás a sorsnak azért, amit ad! Viselkedj nagylányként! Visszatekintve az életemre, amiben mindig azt tettem, amit mások mondtak, rájöttem,

hogy beszálltam a játékukba. Amikor a felnőttek elismerően paskolgatják a fejem, hogy milyen nagylány vagyok, igazából azt értették alatta, örülnek, hogy nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy megkérdőjelezzem őket, és szembeszálljak velük. Dr. Davidoffot és Mrs. Enrightot látva arra gondoltam, mit is

tettek velem – hazudtak nekem, bezártak –, és én most a sarkamra

•

9 •

akartam állni. Sikítani szerettem volna, de ezt az elégtételt nem adtam meg nekik. Kikerekedett szemmel álltam Mrs. Enright tekintetét. – Úgy érti, hogy még nem találták meg őket?

Szerintem képen törölt volna, ha dr. Davidoff nem emeli fel a kezét.

– Nem, Chloé, nem találtuk meg a fiúkat – közölte –, de nagyon aggódunk Simon biztonságáért.

– Talán azt hiszik, Derek bántani fogja? – Nem szándékosan. Tudom, hogy Derek kedveli Simont.

Kedveli? Milyen furcsa szóhasználat. Derek és Simon fogadott fivérek voltak, szorosabb kapcsolatban az általam ismert vértestvéreknél. Az lehet, hogy Derek vérfarkas, de épp a farkas az benne, ami

megakadályozza, hogy valaha is sérülést okozzon Simonnak. Megvédené mindenáron, mint ahogy ezt már tapasztaltam.

Hitetlenség ülhetett ki az arcomra, mert dr. Davidoff úgy rázta meg a fejét, mintha csalódott volna bennem. – Rendben van,

Chloé. Ha Simon biztonságáért nem aggódsz is, talán az egészségéért majd fogsz. – M-mi v-van az… – dadogásom mindig felerősödött, ha izgatott voltam, de nem árulhattam

el

nekik,

hogy

érzékeny

pontra tapintottak.

Egy

kicsit lassabban,

de

újrakezdtem: – Mi van az egészségével? – Simon beteg!

Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki túl sok filmet látott életében. Most majd elárulják, hogy a fiú valami ritka betegségben

szenved, és ha tizenkét órán belül nem veszi be a gyógyszerét, magától felrobban! – Milyen beteg?•

10

•

– Cukorbeteg – közölte dr. Davidoff –, a vércukorszintjét folyton ellenőrizni és szabályozni kell.

– Azzal a vérteszttel vagy mivel? – kérdeztem lassan visszaemlékezve. Simon az étkezések előtt tényleg mindig eltűnt a mosdóban.

Én azt hittem, csak tisztálkodni szeret. Egyszer bele is botlottam

kifelé jövet, amikor épp egy kis fekete tokot gyömöszölt a zsebébe. – Bizony – jelentette ki dr. Davidoff –, megfelelő odafigyeléssel a

cukorbetegség könnyen kezelhető. Azért nem tudtál róla, mert nem volt rá szükség. Simon ettől még teljes életet él.

– Egy dolog kivételével – tette hozzá Tori mamája. Belenyúlt a Macy’s táskába, és egy hátizsákot vett elő. Úgy nézett ki, mint Simoné, de

ezt nem veszem be olyan könnyen – valószínűleg vettek egy hasonlót. Igaz, hogy Simon kapucnis pulcsiját is

előhúzta, amit felismertem, de lehet, hogy a teljes ruhatárát a Lyle házban hagyta, így nem lehetett nehéz elvenni onnan.

Ezután egy jegyzettömb és egy csomó színes ceruza következett, tolltartóval. Simon szobája tele volt képregényvázlatokkal, ezt megint elég könnyű meg…

Magasra tartva a rajztömböt Mrs. Enright átlapozta Simon megkezdett munkáit. Ettől a

fiú sosem vált volna meg.

Végül egy zseblámpát tett ki az asztalra, a Lyle-ház zseblámpáját – amit szintén láttam, amikor a zsákjába tett.

– Simon elcsúszott, ahogy át akart mászni a kerítésen – ecsetelte. – A hátizsákja, amit csak az egyik vállára vetett, leesett. Az embereink a sarkában voltak, így ott kellett hagynia, és van benne valami, amire sokkal nagyobb szüksége van, mint ruhákra vagy a többi holmira.

Kinyitott egy sötétkék, műanyag erszényt, benne két, tollszerű ampullával, az egyikben zavaros folyadék, a másikban tiszta. –

•

11

•

Inzulin, amit Simon szervezete nem termel, és amivel naponta háromszor kell belőnie magát.

– És mi történik, ha nem? Dr. Davidoff vette át a szót: – Nem akarunk megijeszteni, és azt sem mondjuk, ha Simon kihagy egy belövést, akkor meghal. A ma

reggeli már kimaradt, és biztos vagyok benne, hogy kezdi kicsit furcsán érezni magát. Holnapra azonban már hányni fog. Három nap

múlva pedig diabéteszes kómába esik. – Kivette az erszényt Tori

mamájának a kezéből, és elém helyezte. – Ezt kell eljuttatnunk Simonhoz, úgyhogy meg kell mondanod, hol találjuk.

Beleegyeztem, hogy megpróbálom.•

12

•

kettő 8

E

Egy jó drámában a főhős soha nem a legrövidebb úton ér célba. Elindul, majd olyan akadályba ütközik, ami eltéríti, újabb akadály, hosszabb kitérő, még egy

akadály, még egy kitérő…, csak akkor érheti el a célját, amikor a jelleme eléggé megerősödik és megérdemli.

Az én történetem már most megfelelt a szokásos filmsémának.

Mármint úgy vélem, megfelelt egy filmszakos hallgatóénak. Vagy mondhatnám egy hajdani filmszakosénak. Chloé Saunders, tizenöt éves, önjelölt Steven Spielberg, akinek hollywoodi írói és rendezői

álma az első mensese napján meghiúsul. Ettől kezdve olyan fordulatot vesz az élete, amit valaha a filmvászonra álmodott.

Ekkor kezdtem látni a szellemeket. Miután a suliban kiborultam,

fehér zubbonyos férfiak elcipeltek, és egy elmezavarral küszködő fiatalok otthonába szállítottak. A baj csak az, hogy én tényleg látom

a szellemeket. Ráadásul nem én vagyok az egyetlen a Lyle-házban, aki természetfeletti hatalommal rendelkezik.

Simon varázsigéket tud, Rae a puszta ujjával bárkit megéget, Derek emberfeletti erővel és érzékekkel bír, és úgy tűnt, nemsokára

farkassá változik. Tori… hát azt nem tudtam, ő mire képes – talán

csak egy elfuserált kölyök, akit pusztán azért zártak a Lyle-házba, mert az anyja a vezetőség tagja. ´´ •

13 •

Simon, Derek, Rae és én is egyetértettünk abban, nem lehet

véletlen, hogy ugyanarra a helyre kerültünk, ezért megszöktünk. Mi Rae-vel különváltunk a fiúktól, Lauren nénikémhez menekültünk – akiben a világon a legjobban bíztam –, de aztán bekerültünk ebbe a laboratóriumba, amit a Lyle-ház tulajdonosai irányítanak.

Akik most azt várják tőlem, hogy segítsek nekik Simont és Dereket is behozni. Mindenesetre

itt

volt

az

ideje,

hogy

az

általam

kiagyalt

elterelő

hadművelettel

előrukkoljak. Így szabályos történetmondás eszközeivel előadtam dr. Davidoffnak, hol találja Simont és Dereket.

Első lépés: a célom kijelölése. – Rae-vel el kellett volna rejtőznünk, amíg a fiúk hátramaradnak, és Simon varázslataival elterelik

üldözőink figyelmét – meséltem dr. Davidoffnak. – Rae előreszaladt, így nem hallhatta, amint Simon az utolsó pillanatban visszahúz, majd azt javasolta, hogy ha elveszítenénk egymást, beszéljünk

meg egy találkozóhelyet.

Második lépés: a nehézségek bemutatása. – Hogy hol a találkahely? Hát, ez az, nem tudom, hol van. Arról beszéltünk, hogy majd

összeülünk, de aznap kész bolondokháza volt! Épp csak elhatároztuk, hogy megszökünk, amikor

Derek kijelentette, már

találkozóhelyet, de nekem

aznap indulnunk kell.

A fiúk biztos kijelöltek egy

elfelejtettek szólni.

Harmadik lépés: az elterelő hadművelet felvázolása. – Van néhány ötletem… olyan helyek, amik szóba kerültek. Az egyik biztos bejön, segíthetnék megtalálni. Valószínűleg keresni fognak, és talán elrejtőznek, amíg rám nem bukkannak.

Ahelyett, hogy megszöknék, inkább kivitetem magam azzal,

hogy használjanak fel csaléteknek. Felsorolok pár helyet, ami szóba •

14

•

sem került Simon, Derek és köztem, szóval semmi esélye annak, hogy elfogják őket. Zseniális terv! És a fogadtatás?

– Mindezt észben tartjuk majd, Chloé, de most elég lesz, ha felsorolod ezeket a helyeket. Ha már ott leszünk, megvannak a módszereink, hogy megtaláljuk a fiúkat. Félrevezetés. A történetmesélés folyamatának elengedhetetlen eleme. Ám a való életben? Nem jó semmire!

Miután megkapták a koholt találkahelyekről szóló listámat, dr. Davidoff és Tori mamája elment, és nem kaptam semmit cserébe –

sem választ, sem utalást arra, hogy miért vagyok itt, és mi fog történni velem. Keresztbe tett lábbal ültem ágyamon a kezemben lévő nyakláncra bámulva, mintha az kristálygömb lenne, ami választ adhat a kérdéseimre. Még anya adta nekem régen, amikor „mumusokat” láttam, de ma már tudom, azok is szellemek voltak. Azt ígérte, a nyaklánc szelleműző képességgel bír, és ez így is lett. Hittem benne, apa

is mondogatta persze, hogy mindez pszichés lehet. Hittem benne, ezért működött, de mostanra elbizonytalanodtam.

Tudta vajon anyám, hogy nekromanta vagyok? Bizonyára, ha az

ő családjától örököltem. A nyakláncnak kellett volna megvédenie a szellemektől? Ha igen, biztos elvesztette az erejét, még a színe is elhalványult – esküdni mertem volna, hogy az élénkpiros ékkő most

inkább lilásnak tűnt. Egy dolgot azért nem tudott, nem adott válaszokat a kérdéseimre, azokat nekem kellett megtalálnom.

Újra feltettem a nyakéket. Bármit is akart tőlem dr. Davidoff

meg a kompániája, nem lehetett benne semmi jó. Nem zárunk be valakit, akin segíteni akarunk.

•

15

•

Tőlem aztán nem tudják meg, hol van Simon. Ha inzulin kell neki, azt Derek megszerzi, még akkor is, ha be kell törnie egy gyógyszertárba.

Arra kellett koncentrálnom, hogy Rae-vel kijussunk innen. Ez

ugyan nem a Lyle-ház, ahol az egyetlen dolog, ami közénk és a szabadságunk közé állt, a riasztórendszer volt. Ez a szoba talán úgy néz

ki, mintha egy hotelhez tartozna – dupla ágy, szőnyegpadló, karosszék, asztal és saját fürdőszoba –, de nincs ablaka, és kilincs sincs

az ajtó belső oldalán.

Reméltem, hogy Liz segít majd a szökésben. Lyle-házbeli szobatársam, Liz, nem jutott ki élve, így amikor idekerültem, megidéztem a szellemét abban reménykedve, hogy segít majd megtalálni a

kivezető utat. Az egyetlen baj csak az, hogy Liz nem hitte el, hogy ő

már halott. Amilyen óvatosan csak tudtam, elmondtam neki a dolgot. Kiborult, hazugsággal vádolt, majd eltűnt.

Talán elég ideje volt már lenyugodni. Kétlem, de nem várhattam. Újra meg kellett idéznem.• három

16

•

8 F

elkészültem a szeánszra. A kellékfelhozatal annyira gyatra

volt, hogy filmre soha nem venném. Sehol egy sercegő gyertya, hogy kísérteties árnyékot vessen a falra, sehol a rituális körben elhelyezett penészfoltos koponyák, sehol egy vörösborral teli kehely,

amiről a néző titkon azt remélheti, igazi vér.

Vajon a tapasztalt nekromanták szoktak gyertyát, füstölőt meg ilyesmit használni? Abból a kevésből, amit eddig a természetfeletti világról megtanultam, tudtam, hogy a filmekben látottak egy

része igaz. Talán réges-rég, a történelem során az emberek ismertek nekromantákat, boszorkányokat és vérfarkasokat, így ezeknek

a történeteknek, ha módjával is, volt némi igazságalapja.

Az én módszerem – ha egyáltalán hívhatom módszernek, hiszen csak kétszer alkalmaztam – kísérletezésből és Derek néhány kelletlenül adott javaslatából tevődött össze. Dereknek, aki tizenhat évesen főiskolai kurzusokra járt, a tények megbízható ismerete igen fontos

volt.

Ha

nem

volt

biztos

valamiben,

inkább

ki

se

nyitotta

a

száját.

Erőszakoskodásom hatására elmondta, amit hallott: a

nekromanták vagy közvetlenül a sírnál, vagy személyes tárgyat felhasználva idézik meg a szellemet, ezért aztán a szőnyegen törökülésben ülve szorongattam Liz kapucnis pulcsiját. •

17 •

Felidéztem a lányt és elképzeltem, amint visszahúzom a pokol kapujából. Először nem próbáltam erősen. Legutóbb, amikor minden

erőmmel a szellemidézésre koncentráltam, kettőt is sikerült visszarángatnom, egyenesen az

eltemetett holttestükbe! Ezúttal nem volt

sír a közelben, de ez még nem jelentette azt, hogy nem lehetnek körülöttem tetemek. A kifejtett erőt először visszafogtam, majd egyre

jobban és jobban összpontosítva megemeltem, amíg… – Mi a …? Hé, te ki vagy?

Kipattant a szemem. Egy sötét hajú, korombeli fiú állt előttem, sikeres hátvéd alkattal, jóképűen és gőgös arckifejezéssel. Nem véletlen, hogy egy másik tinédzser szellemébe botlok ezen a helyen.

Eszembe jutott egy név – a Lyle-ház másik lakójáé, akit elvileg az érkezésem előtt vittek elmegyógyintézetbe, csakúgy, mint Lizt. – Brady? – kérdeztem puhatolózva.

– Igen, de én nem ismerlek téged. És ezt a helyet sem. Megfordult, és a szoba feltérképezése közben a tarkóját vakargatta. Megálltam, hogy megkérdezzem, jól van-e. Persze hogy nem volt

jól, hisz halott. Csakúgy, mint Liz. Nyeltem egyet. – Veled mi történt? – érdeklődtem halkan.

Felugrott, mintha a hangom ijesztette volna meg.

– Van itt más is? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy a homályban, ahová nem láthattam, Liz jelenlétét érzékeli.

– Azt hittem, hallottam… – Rosszalló tekintettel fürkészett. – Te hoztál engem ide?

– N-nem akartam. De… ha már itt vagy, megmondanád…? – Nem. Nem mondok semmit. – Kihúzta magát. – Bármiről is akarsz kérdezni, nem érdekel.

Elfordult, eltökélve, hogy nem mutat érdeklődést. Mikor halványulni kezdett, kész voltam elengedni. Nyugodjék békében. Aztán • Rae,

Simon

és

Derek

jutott

18

•

eszembe.

csatlakozhatunk Bradyhez a túlvilágon.

Ha

nem

találok

választ,

mindannyian

– Chloé vagyok – mondtam gyorsan. – Rae barátja a Lyle-házból. Én voltam vele, miután te…

Brady alakja tovább halványodott.

– Várj! – mondtam. – B-bebizonyítom. Még a Lyle-házban, amikor megpróbáltál Derekkel összeugrani, Simon arrébb lökött, anélkül, hogy hozzád ért volna! Varázslatot használt. – Varázslatot?

– Egy olyan varázsigét, ami hátralöki az embert. Simon varázsló!

A Lyle-házban minden gyerek…

– Tudtam! Tudtam! – káromkodott az orra alatt, ahogy újra testet öltött. – Egész idő alatt a saját diagnózisukat próbálták a torkomon lenyomni, én meg hiába mondtam nekik, hova dughatják, persze semmit nem tudtam bizonyítani.

– Ugye, a nővéreknek te mondtad el, mi történt Simonnal?

– Nővérek? – horkant fel. – Inkább felturbózott biztonsági őrök! Én Davidoffal, az igazi főnökkel akartam beszélni. El is vittek hozzá a másik, raktárnak tűnő helyre.

Körülírtam neki, amit megérkezésünk óta ebből az épületből láttam.

– Igen, ez az. Bevittek és… – Arca eltorzult a gondolatra. – Bejött egy nő, hogy beszéljen velem. Egy szőke, azt mondta, orvos. Bellows? Fellows?

Lauren néni! A szívem majd szétfeszítette a mellkasomat. – Szóval ez a nő, dr. Fellows… – Azt akarta, mondjam azt, Derek kezdte. Hogy megfenyegetett, megütött, ellökött meg minden. Fontolóra vettem. Némi bosszú

mindazért a viselkedésért, amit attól az állattól el kellett tűrnöm.

•

19

•

Én csak hülyéskedtem vele, amikor Simon odajött és arcba vágott azzal a varázslattal.

Az általam hallott változatban Brady kezdte Dereket bosszantani. Simonnak jó oka volt közbeavatkozni – annak a srácnak, akit

Derek legutóbb megütött, eltört a gerince.

– Szóval dr. Fellows utasított, hogy azt mondd, Derek kezdte a verekedést…

– De én nem akartam, mert aztán a Lyle-házba visszatérve gondom lett volna a sértődéssel, és az nem hiányzott. Davidoff ekkor

jött be. Kicipelte a nőt a szobából, de még így is hallottam, ahogy a folyosón rendre utasítja. A nő azt hajtogatta, hogy Derek veszélyt jelent, és Davidoff pusztán azért ragaszkodik hozzá, mert nem képes

beismerni, hogy hibázott, amikor Derek fajtáját is bevonta. – Fajtáját mibe? – A kísérletbe.

Hidegség áradt szét a bensőmben. – Kí-kísérlet? Brady vállat vont. – Csak ennyit mondott. Davidoff közölte vele,

hogy takarodjon. Beismerte, hogy a többiekkel tényleg hibázott, és hogy Derek más.

Többiek? A többi vérfarkasra gondol? Vagy más kísérleti alanyokra? Én is közéjük tartoznék?

– Mondtak bármi… – kezdtem.

Fejét oldalra hajtotta, mintha valamit elkapott volna a szeme sarkából. – Mi az? – kérdeztem. – Nem hallod?

Hallgatóztam. – Mi az? – Suttogás.

– Lehet, hogy Liz. Ő…•

20

•

Brady megmerevedett és forgatni kezdte a szemét. Aztán a feje hátracsuklott, nyakán az inak kidagadtak, csontjai megroppantak. Összerándult torokkal gurgulázott. Ösztönösen felé nyúltam, hogy

segítsek. Kezem áthatolt rajta, de éreztem a testmelegét, a perzselő forróságot, amitől meglepetten hátratántorodtam.

Mire magamhoz tértem, Brady újra elcsendesedett. Állát leengedve a vállával körzött, mintha csak a merevséget akarná kilazítani, majd lenézett rám. Sötét szeme ragyogó sárgás-narancsos szí-

nűvé vált. Borzongás indult útnak a bensőmből felfelé a gerincemen. – Félsz, kicsim? – a Brady szájából áradó magas és könnyed női

hang mintha egy kislányé lenne. – Tökéletesek az ösztöneid, de tőlem nem kell félned! – Hova lett Brady?

Lenézett a testre, amibe beleköltözött: – Tetszett neked? Helyes fiú, igaz? Dr. Lyle minden teremtménye olyan csinos. Robbanásra váró tökéletes kis energiagombócok, tökéletesek!

„Brady” egy szempillantás alatt előttem termett, arcát az enyém elé tolta, perzselően forró lehelete furcsán édeskés illattal terített

be. Macskaszerű pupillájú, narancsszín szeme találkozott az enyémmel.

– Ez a fiú nem segíthet neked, gyermekem, de én tudnék. Neked csak azt kell… Szeme visszafelé kezdett forogni, Brady barna szemszínéhez sötétült, majd ahogy vicsorgott, újra narancsossá vált.

– Bradyt húzzák vissza a másik oldalról! Hívj engem, gyermekem, gyorsan! – H-hívjalak…?

– Idézz meg! Én tudnék…

•

21

•

Szeme egyre forgott, vicsorgása annyira embertelenné mélyült, hogy a borzongás szinte jégcsappá dermesztette a vért az ereimben.

Hátralépve a falnak ütköztem.

– Idézz meg! – kérlelt, miközben durvuló hangja Bradyéhez kezdett hasonlítani. – Én válaszolok minden kérdésedre. Hívj…!

Brady alakja megremegett, aztán kihunyt, mint a tévé képernyője, amikor a kábelt kihúzzák a falból. Egy fehér fényvillanás, és nem

volt többé. Úgy hiszem, kopogást hallottam az ajtón, de nem tudtam megmozdulni, egyre csak a pontot bámultam, ahol az előbb még Bradyt láttam.

Ahogy lecövekelve álltam a falnál, kinyílt az ajtó, és dr. Davidoff lépett be rajta. – Chloé?

Karomat dörzsölgetve előrébb támolyogtam. – Chloé?

– P-pók – mondtam az ágyra mutatva. – Befutott ez alá! Dr. Davidoff elfojtott egy mosolyt. – Ne aggódj! Mindjárt szerzünk valakit, aki elintézi, amíg elmegyünk egyet sétálni. Itt az idő,

hogy körbevezesselek, és mindenre érdemleges magyarázatot kapj.• négy

22

•

8 A

folyosón dr. Davidoffot követve megpróbáltam elfelejteni a szobámban történteket. Nekromanta vagyok: az én kizárólagos szakterületem a szellemvilág. Így aztán szellem kellett, hogy

legyen, bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám. Egyvalamiben biztos voltam: nem fogok azonnal a szobámba rohanni.

– Nos, Chloé… – Dr. Davidoff megtorpant, amikor észrevette, hogy az egyre libabőrösebb karomat simogatom. – Fázol? Felkapcsoltatom a fűtést a szobádban. Fontos, hogy kellemesen érezd magad nálunk. Újra elindultunk.

– De a kényelem nemcsak fizikai, igaz? – folytatta. – Legalább olyan fontos, vagy még fontosabb a mentális komfort, a biztonság-

érzet. Tudom, hogy nyugtalan és zavarodott vagy, amin nem segítettünk azzal, hogy eddig megtagadtuk a választ a kérdéseidre.

Égtünk a vágytól, hogy mielőbb leellenőrizzük az általad felsorolt helyszíneket.

Olyan hosszú ideig azért nem volt távol, hogy a mérföldekre lévő

helyeket is megnézze. Tudtam, mit ellenőrzött valójában: hogy vajon Rae is megerősíti-e a történetem. Hát persze hogy igen. Az igazi

találkahelyről nem tudott, csak amit arról mondtam, hogy majd találkozunk valahol a fiúkkal.

•

23 •

Dr. Davidoff kinyitotta a folyosó végén lévő ajtót, ami valamilyen megfigyelőállomás lehetett; a falakat lapos képernyők takarták. A bent ülő fickó olyan hirtelen pördült meg a székén, mintha

pornó oldalak böngészésén kapták volna.

– Igyál egy kávét, Rob! – javasolta dr. Davidoff. – Majd mi átvesszük. Amint az őr kiment, felém fordult. – Később még többet láthatsz az épületből. Most viszont – intett a monitorok felé – vedd úgy, hogy ez a végállomás.

Azt hiszi, hülye vagyok? Tudtam, mit csinál: megmutatja, milyen jól őrzött hely ez, arra az esetre, ha további szökést terveznék.

Ez arra is lehetőséget ad, hogy feltérképezzem, mivel állok szemben. – Amint látod, a te szobádban nincs kamera – mondta –, ahogy a többi hálóban sincs. Csak a folyosón.

Két kamera a folyosó mindkét végén. Végignéztem a többi képernyőt. Némelyik váltogatta a kamerákat, és több szögből mutatta

a folyosókat és bejáratokat. Kettőn laboratóriumok látszottak, üresen, gyéren megvilágítva, talán mert vasárnap volt.

Az asztalon egy régebbi típusú monitor állt, kábelek lógtak belő-

le minden irányba, mintha sietve tákolták volna össze. A kis feketefehér képernyő egy raktárhoz hasonló helyiséget mutatott, tele dobozokkal a fal mentén. A babzsák fotelben egy lány háta látszott.

Görnyedten ült, tornacipőbe bújtatott lábát egy játékkonzol mellé nyújtotta, loknis haja túlcsordult a babzsákon, sötét kezében egy

joystic. Úgy festett, mint Rae. Vagy talán egy csaló, akit azért ültettek oda, hogy elhitesse velem, Rae-vel minden rendben, hisz játszik, nincs bezárva, nem kiabál…

A fotelbeli lány diétás 7UP-jáért nyúlt, amikor megláttam az arcát. Rae volt az.• – Igen, Rae szemünkre vetette, milyen rémesen elavult ez a

24 •

GameCube, de amint megígértük, hogy kicseréljük a legújabb modellre, belement, hogy addig ezen játsszon.

Beszéd közben egyszer sem vette le szemét a képernyőről. Arckifejezése olyan… kedves

volt. Bizarr, de épp az a szó írta le, amit korábban Derekre használt. Mikor felém fordult, arckifejezése megváltozott, mintha azt

mondaná, eléggé kedvellek téged, Chloé, de azért te nem vagy Rachelle. És ez… megrémített. Talán kicsit rosszul is esett. Lehet, hogy még meg akartam neki felelni?

A képernyőre mutatott: – Mint látod, nem voltunk felkészülve arra, hogy gyerekek költözzenek ide, de alkalmazkodunk. Olyan

lakályos ugyan nem lesz, mint a Lyle-ház, de mind az öten kényelmesen ellesztek itt, talán még jobban is, főleg ha azt a sajnálatos félreértést lerendezzük.

Öten? Ez azt jelenti, nem fogja elnémítani Dereket „mint egy veszett kutyát”, ahogy Lauren néni ígérte? Halkan, de megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Nem kérek bocsánatot, Chloé – folytatta dr. Davidoff –, pedig

talán kellene, ám mi úgy gondoltuk, hogy a Lyle-ház megalapítása volt a legjobb megoldás.

Egy szék felé intett. Kettő volt benn, az egyik, amiről a biztonsági őr az imént kelt fel, és közvetlenül a fal mellett egy másik. Én

az utóbbihoz léptem, amikor az kigurult az árnyékból, és épp előttem állt meg.

– Nem, ez nem szellem – közölte dr. Davidoff. – A mi világunkban ők nem tudnak tárgyakat mozgatni – hacsak éppen nem a nagyon különleges, név szerint Agito fajtából valók.

– …Micsoda?

•

25 •

– Agito. Latin szó, durva fordításban azt jelenti, „mozgásba hoz”. Ahogy te is felfedezed majd, a féldémonok sok fajtája létezik. Az Agito képessége, mint ahogy a neve is sejteti, a telekinézis.

– A dolgok mozgatása az elme segítségével.

– Nagyon jó! És, aki azt a széket megmozdította, nem más, mint egy Agito, igaz, még nagyon is élő. – Ön?

Elmosolyodott. Egy másodpercre lehullott a szenilis öreg bolond

maszkja, és elkaptam az alatta rejtőző ember tekintetét. Büszkeséget és gőgöt láttam, mint amikor az osztálytársad a csillagos ötösét mutogatja dicsekedve, hogy na, ezt múld felül!

– Igen. Én is Variáns vagyok, mint majdnem mindenki, aki itt

dolgozik. Tudom, mi járhat a fejedben… hogy olyan emberek vagyunk, akik felfedezve a számunkra felfoghatatlan képességeiteket,

most meg akarjuk semmisíteni, akárcsak a képregényekben. – Az X-men-ben.

Nem tudom, mi volt meghökkentőbb: az, hogy dr. Davidoff és

a kollégái Variánsok, vagy pedig az a látvány, ahogy ez a meggörnyedt, esetlen ember az X-ment olvassa. Kisfiúként merült volna el

benne, saját magát is Xavier professzor Tehetséggondozó Iskolájába képzelve? Ez azt jelenti, hogy Lauren néni is nekromanta? Hogy ő is látja a szellemeket?

Folytatta, mielőtt bármit is kérdezhettem volna: – Az Edison

Csoportot nyolcvan évvel ezelőtt Variánsok alapították. Bármenynyit is fejlődött a kezdetek óta, még mindig egy Variánsok által vezetett intézmény a többi Variáns számára, célja a magunkfajták életének a jobbá tétele. – Az Edison Csoport?•

26

•

– Thomas Edisonról kapta a nevét. – Arról a fickóról, aki a villanykörtét feltalálta?

– Legjobban arról ismert, de ő találta fel a filmvetítőt is, amiért biztosan hálás vagy neki. És te, Chloé, mégis olyat értél el, amiről ő

csak álmodott, de soha nem sikerült véghezvinnie. – Drámai szünetet tartott: – Kapcsolatba léptél a holtakkal.

– Thomas Edison beszélni akart a holtakkal? – Hitt a túlvilágban, de nem szeánszok és spiritualista eszközökkel akart kommunikálni, hanem tudományos módszerekkel. Azt

rebesgetik, hogy amikor meghalt, épp egy ilyen szerkezeten dolgozott – egy túlvilágba vezető telefonon. Bár a terveket soha nem találták meg. – Dr. Davidoff sokatmondóan

elmosolyodott. – Legalábbis hivatalosan. A nevét azért vettük fel, mert Edisonhoz hasonlóan mi is a tudományos megközelítést választjuk a paranormális jelenségek megismerésére. Természetfeletti életek javítása a tudomány révén. Hol hallottam

már hasonlót? Egy percbe se telt, hogy eszembe jusson, és azonnal kirázott a hideg.

Az a Sámuel Lyle nevű varázsló végzett kísérleteket a Lyle-ház alagsorában

életre

keltett

szellemeken!

Mint

mondták,

először

önkéntes

alanynak

jelentkeztek a jobb élet reményében. Ehelyett kísérleti patkányokként végezték, akiket, ahogy az egyik szellem fogalmazott, feláldoztak egy őrült tudós látomásának az oltárán.

Az a Brady nevű lény a szobámban – meg azt hiszem, én is – Sámuel Lyle „teremtményei” vagyunk.

– Chloé?

– B-bocsánat. Én csak… – El tudom képzelni, mennyire fáradt vagy azok után, hogy egész éjjel fenn voltál. Szeretnél lepihenni?

•

27 •

– Nem, j-jól vagyok. Csak… akkor hogy kerülünk mi a képbe? Meg a Lyle-ház? Az is a kísérlet része, nem igaz?

Kissé megemelte az állát, nem nagyon, csak annyira, hogy a fejtartása elárulja, ez váratlanul érte és csöppet sincs az ínyére. Egy

kedves mosollyal írta felül ezt az arckifejezést, amíg kényelmesen visszahelyezkedett a székébe.

– Igen, ez egy kísérlet, Chloé. Tudom, nem hangzik jól, de biztosíthatlak, nem agresszív beavatkozás, csak jó szándékú pszichoterápiát alkalmazunk.

Jó szándékú? Nem volt abban semmi jó szándék, ami Lizzel és Bradyvel történt.

– Oké, tehát részesei vagyunk ennek a kísérletnek… – mondtam.

– Variánsnak lenni áldás és átok. A serdülőkor számunkra a legnehezebb időszak, mert a képességeink ekkor kezdenek megmutatkozni. Az Edison Csoport egyik elmélete szerint a gyerekeinknek

talán könnyebb lesz, ha nem tudják meg, mi vár rájuk a jövőben. – Ne tudják meg, hogy Variánsok?

– Ne. Ehelyett megengedjük, hogy emberként, az emberi társadalomba beilleszkedve nőjenek fel, a bekövetkező átalakulás miatt érzett szorongástól mentesen. Te és a többiek is részei vagytok ennek

a tanulmánynak. A legtöbb alanynál működik is. Másoknál azonban, mint például nálad, a képesség túl gyorsan jelent meg. Meg kellett könnyítenünk számotokra az igazságra ébredést, és biztosítani,

hogy ezalatt nem tesztek kárt sem magatokban, sem másban.

Szóval ezért zártak otthonba, ezért neveztek őrültnek? Ezért gyógyszereztek be? Ennek nincs semmi értelme. És mi a helyzet Simonnal és Derekkel, akik már tudták, mifélék? Hogy lehetnek ők ennek

a kutatásnak a

egyértelműen az.•

28

•

résztvevői?

Pedig, ha

Brady

állításában

bízhatunk, Derek

És mi van azzal a lénnyel, aki dr. Lyle teremtményeinek nevezett

bennünket? Mi van Bradyvel és Lizzel, akiket végleg kivontak a tanulmányból, akiket meggyilkoltak? Az ember nem öli meg a kísérleti alanyt, ha az nem jól reagál a „jó

szándékú pszichoterápiára”!

Végig hazudtak – valóban higgyem el, hogy egy csapásra beismerik? Ha igazságra szomjazom, folytatnom kell, magamnak kell megtalálnom a választ.

Így aztán hagytam, hogy dr. Davidoff tovább fecsegjen nekem

a kutatásukról, a többi gyerekről, és arról, hogy gyógyítanak meg, majd engednek ki innen bennünket hamarosan. Csak mosolyogtam és bólogattam, miközben már a saját tervemet szövögettem.

•

29 •

öt 8

Mikor dr. Davidoff befejezte a propagandát, elvitt, hogy

meglátogassam Rae-t, aki még mindig abban az ideiglenesen kialakított játékszobában játszott a Zeldán. Kinyitotta az ajtót

és betessékelt, aztán becsukva mögöttem magunkra hagyott bennünket. – Vége a játékidőnek? – kérdezte Rae lassan megfordulva. – Csak hadd fejezzem be…

Mikor meglátott és felugrott, a joystick nagyot koppant a padlón. Megölelt, aztán hátralépett.

– A karodat – mondta –, nem nyomtam meg nagyon…?

– Dehogy, rendesen be van kötve, még össze is kellett varrni. – Juj! – Rae alaposan szemügyre vett. – Csajszikám, neked aludnod kéne, úgy nézel ki, mint egy hulla!

– Ez csak a nekromanta gének hatása.

Felnevetett és újra megölelt, mielőtt lehuppant volna a babzsákjára. Hosszú menekülős éjszakánk ellenére Rae jól festett. Amúgy is

azok közé a lányok közé tartozott, akik mindig jól néznek ki – tökéletes, hibátlan rézszínű bőr; rézszínű szem; hosszú hajfürtök, amik

a megfelelő fénynél szintén rézszínben játszottak. – Hozz egy dobozt magadnak! Széket is adnék, de ezek a lakberendezők manapság… – Körbeforgatta a szemét. – …olyan lassúak. •

30

•

Viszont amikor a felújításnak vége, rá sem ismersz majd a helyre!

Sztereó rendszer, DVD-lejátszó, számítógép… székek. Holnap kapunk egy Wii-t is! – Tényleg?

– Ja. Mondtam nekik: „Emberek, mivel segítek nektek ebben a tanulmányizében, szükségem van egy kis szeretetre, és ez a

GameCube tutira nem lesz elég”! – Nagyobb tévét is kértél?

– Kellett volna. A Lyle-házbeli töketlenkedés után a nyakukat törik, hogy boldoggá tegyenek. Úgy el leszünk itt kényeztetve, persze megérdemeljük! – Meg ám!

Vigyorgott, egész arca ragyogott közben. – Hallottad a hírt? Féldémon vagyok! Egy Kioltó – Exustio. A legkomolyabb tűzdémon, ami létezik. Frankó, nem?

Féldémonnak lenni tényleg az, de a kihalás peremén egyensúlyozó kísérleti patkányféldémonnak? Már nem egészen. Ám bármennyire vágytam is rá, hogy felvilágosítsam, nem voltam rá képes. Még nem.

Tegnap este a Lyle-házban Rae még a saját ágyában fekve azzal

próbálkozott, hogy puszta kézzel meggyújtson egy gyufát. Kétségbeesve bizonyítani akarta, hogy igenis rendelkezik természetfeletti

képességgel. Most meg rájön, hogy egy különleges féldémon. Nem értettem, miért annyira fontos ez Rae-nek – de egyelőre bele kell törődnöm, amíg lesz elég bizonyítékom rá, hogy nem ez a legjobb dolog, ami valaha is történt vele.

– És még tudod mi van? – ujjongott. – Mutattak nekem képeket anyáról. Az igazi anyámról! Apámról, aki démon volt, persze

egyet se. Kicsit ijesztő is, ha belegondolsz. A démonok nem túl… –

•

31

•

Először aggodalom homályosította el a tekintetét, de elhessegette. –

Dr. D. viszont azt mondja, hogy ettől nem leszel gonosz vagy bármi. Visszatérve anyámra… Jacindának hívták, hát nem gyönyörű?

Épp kinyitottam a számat, hogy helyeseljek, de ő csak izgatottan csapongott tovább.

– Anya is itt dolgozott régen, mint Simon apja, vannak róluk képek. Bámulatosan szép volt, mint egy modell. És dr. D. szerint talán tudják, merre lehet, és megpróbálják megkeresni. Csak miattam!

– És mi lesz az örökbefogadó szüleiddel?

A tekintete megint elhomályosult, ezúttal kicsit hosszabb időre, én meg rosszul éreztem magam, hogy elrontottam a kedvét. Először felvilágosítottam Lizt arról, hogy meghalt, aztán rákényszerítettem

Bradyt, hogy újra átélje az utolsó éjjelét, most meg Rae-nek juttatom eszébe a szüleit… Kegyetlenségnek tűnik, de csak választ szerettem volna kapni, hogy mindannyiunkon segíthessek.

Egy pillanattal később Rae megszólalt: – Ők nem Variánsok. – Tessék?

– Nem azok, egyszerű emberek – hangjába rosszízű felhang vegyült. – Azt mesélték, anya elvágott minden szálat, amikor innen,

a csoporttól elment. Engem valahogy örökbe adtak, dr. D. úgy véli,

valószínűleg tévedésből. Jacinda szeretett engem, soha nem vált volna meg tőlem. A doktor szerint a mostohaszüleim története arról,

hogy anya nem tarthatott meg engem, hazugság, és ha az Edison Csoport tudott volna az örökbefogadásról, találtak volna nekem

szülőket a magunkfajták közül. De mire megtaláltak, már túl késő volt,

így

megtudták,

nem

tehettek

hogy

gondjaim

mást,

minthogy

vannak,

felajánlották, hogy költözzek a Lyle- •

figyelemmel

kapcsolatba 32

léptek

kísérték a

az

fogadott

életem.

Amikor

szüleimmel

és

•

házba – ingyen. Fogadni mernék, hogy hetek telnek majd el, mire a családom észreveszi, hogy már nem vagyok ott, és hatalmasat hajtanak a megkönnyebbüléstől.

só-

– Nem hiszem, hogy…

– Majd egy hónapig voltam a Lyle-házban. Tudod, hányszor látogattak meg a szüleim? Hányszor hívtak fel? – Feltartotta a hüvelykés a mutatóujját egy 0-t formázva.

– Talán nem volt szabad meglátogatniuk. Lehet, hogy hagytak üzenetet, amit sosem kaptál meg.

Fintorgott egyet: – Miért ne kaptam volna meg?

– Mert a fogadott szüleid nem Variánsok. Ha hagyják, hogy beavatkozzanak, az csak komplikálja a dolgokat.

Szeme a távolba révedt, mialatt ezt fontolgatta. Felcsillant benne egy reménysugár – talán téved, és azok a szülők, akiket ismer, mégsem hagyták cserben. Majd határozottan megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy csak a

baj volt velem, és anya örült, hogy megszabadul tőlem. – Szorosan

megmarkolta a babzsákot, majd elengedte és kisimította a ráncokat. – Jobb ez így. Nekem jobb így.

Jobb, ha különleges féldémonként kezd új életet, mintha egy átlagos lány térne vissza mindennapi életébe, hétköznapi szüleihez.

Odanyúltam, és elvettem tőle a joystickot. – Melyik szintig jutottál?

– Azt tervezed, hogy legyőzöl, csajszikám? – Ahogy mondod!

Rae-vel ebédeltem, pizza volt. A Lyle-házzal ellentétben itt úgy tűnt, jobban érdekli őket, hogy elégedettek, mint hogy egészségesek legyünk.

•

33 •

Talán mert nem tervezik, hogy életben tartanak bennünket?

Rae-vel beszélgetve, hallva lelkesedését, olyan távolságra kerültem fájdalmamtól és csalódottságomtól,

hogy

nyugtalanító lehetőséggel.

szembe

kellett

nézzek

egy

nagyon

is

valós,

de

rendkívül

Mi van, ha az egésszel kapcsolatban én tévedek?

Bizonyítani tudom, hogy ezek az emberek valóban megölték Lizt és Bradyt. Liz „álmodta”, hogy valami kórházi szobában van, megkötözve. Amennyire én

tudom, autóbalesetben is meghalhatott ideszállítás közben, vagy öngyilkosságot követett el aznap éjjel, vagy

véletlenül okozták a halálát, miközben lefogták. Liz és Brady, mindketten balesetben haltak volna meg, pont miután elhagyták a Lyle-házat?

Hát, ez elég valószínűtlen.

Rae édesanyja és Simon apja egyszerre veszett volna össze az Edison Csoporttal, majd elmenekültek és magukkal vitték kísérleti alanyul szolgáló gyerekeiket is?

Nem, itt valami nem stimmel. Válaszra volt szükségem, amit nem kaphattam meg a cellámba zárva, ráadásul cseppet sem füllött a

fogam ahhoz, hogy a szobámban megint összetalálkozzam azzal a lénnyel.

Amint épp ezen töprengtem, dr. Davidoff megérkezett, hogy

visszavigyen. Ahogy követtem a folyosón, azon törten a fejem, milyen indokot találhatnék arra, hogy kerüljünk egyet az épületben,

bármerre, csakhogy fejben részletesebben megrajzolhassam a hely alaprajzát.

Azt is latolgattam, hogy megkérem, hadd beszéljek Lauren nénivel, de előtte úgy kellett volna tennem, mintha megbocsátanék,

amiért egész életemben hazudott, becsapott és az Edison Csoport könyörületére bízott. Ennyire nem vagyok jó színész. Lauren néni • meg nem ennyire bolond. Megvan az oka, amiért nem is próbál

34 •

meglátogatni. Vár, amíg elérkezik az idő, vár, amíg annyira szomjazom majd az ismerős

arcra, hogy a bocsánatáért esedezem, de kivár addig. Van még valaki, aki után érdeklődhetnék…

Ettől az ötlettől legalább annyira borsózott a hátam, mint Lauren néni viszontlátásának a gondolatától, de válaszra volt szükségem. – Dr. Davidoff? – szóltam, ahogy egyre közeledtünk az ajtóm felé.

– Igen, Chloé?

– Tori is itt van? – Igen.

– Arra gondoltam… szeretném látni, hogy megtudjam, jól van-e.

•

35

•

hat 8

D

r. Davidoff ezt „pompás ötletnek” tartotta, tehát fogalma sincs arról, hogy rájöttem, Tori figyelmeztette őket a

szökésünkre. Ami a hely feltérképezését illeti – ez a terv annyira nem jött be: Tori cellája ugyanis pár ajtóra volt az enyémtől.

Az orvos betessékelt, majd ránk zárta az ajtót. Amikor a zár a helyére csusszant, hátraléptem, készen arra, hogy ha baj van, sikítsak. Legutóbbi személyes és testközeli találkozásunkkor Viktória

Enright egy téglával ütött le, megkötözött és magamra hagyott abban a koromsötét alagsori lyukban, szóval megbocsátható, ha a bezárt ajtótól egy kicsit ideges lettem. A szoba egyetlen fényforrása az ágy melletti óra volt. – Tori?

A matracról felemelkedett egy alak, rövid tüskés haja koronaként meredezett. – Hú! Úgy látom, ha a komoly megrovás nem működik, kínzáshoz folyamodnak. Mondd meg nekik, hogy megadom

magam, csak vigyenek innen téged. Kérlek! – Azért jöttem, hogy… – Kárörvendezz?

Léptem egyet feléje. – Persze, azért jöttem, hogy kárörvendjek. Jól kiröhöglek, hogy cellába zártak, csakúgy, mint engem a folyosó másik végén.• – Ha azt mondod, hogy „egy cipőben járunk”, nyomban elhányom magam!

36

•

– Hé, itt se lennénk, ha te nem árulsz el bennünket a nővéreknek! Csak arra nem számítottál, hogy téged is bezárnak! Drámában ezt nevezik iróniának.

Egy pillanatra csend lett, aztán durván felnevetett. – Te azt hiszed, én köptelek be? Ha tudtam volna, hogy szökni készülsz, inkább összepakolom a csomagodat! – Akkor nem, ha Simonnal megyek.

Átlendítette lábát az ágyon. – Tehát féltékenységi rohamomban kitálalok és ezzel elmegyógyintézetbe juttatlak téged meg a srácot, aki visszautasított? Ez melyik filmből is van?

– Ugyanabból, amelyikben a vezérszurkoló csaj egy téglával leüti az új lányt, és ott hagyja bezárva egy sötét lyukban.

– Nem vagyok vezérszurkoló! – Olyan méreggel köpte a szavakat, mintha legalábbis lekurváztam volna. – Ki akartalak engedni vacsora után, de a te „annyira azért nem jóképű”-herceged előbb

rád talált. – Kicsusszant az ágyból. – Kedveltem Simont, de egy fiú sem ér annyit, hogy megalázkodjam miatta. Kell valaki, akit vádolhatsz? Nézz a tükörbe! Te kavartad fel a dolgokat! Te és a szellemeid. Miattad küldték el Lizt, került bajba Derek, és miattad kerültem bajba én is. – Te hoztad magadra!

– Hát persze hogy nem te!

Közelebb lépett. Bőre sárgásnak tűnt, barna szeme alatt lila karikák táncoltak. – Van egy hozzád hasonló húgom, Chloé. Na, ő vezérszurkoló, aranyos kis szőke, megrebbenti a szempilláit, és mindenki futva rohan hozzá. Éppen úgy, mint hozzád, Simon majd a

•

37

•

nyakát szegte, hogy segítsen rajtad. Még Derek is rohant a megmentésedre… – Én nem…

– …csináltál semmit. Ez a lényeg. Nem is csinálhatsz semmit. Egy ügyetlen, buta Barbie-baba vagy, csakúgy, mint a húgom. Én

okosabb, erősebb és sokkal népszerűbb vagyok, de számít ez? Nem. – Egy fejjel fölém magasodva nézett rám. – Mindenkit a gyámoltalan kis szőke érdekel, de a gyámoltalanság akkor működik csak, ha ott van körülötted, aki megment!

Felemelte a kezét. Szikrák pattantak le az ujjáról. Amikor hátraestem, elvigyorodott. – Miért nem szólsz most Dereknek, hogy segítsen, Chloé? Vagy

a kis szellembarátaidnak? – Tori előrelépett, felemelt keze között a szikrák kék fényből álló gömbbé álltak össze. Hirtelen lerántotta a

kezét. Lebuktam. A gömb a vállam felett szállt el, a falba ütközött, majd ott szétrobbant, arcomat szikraeső perzselte meg.

Feltápászkodva az ajtó felé hátráltam. Tori felemelte a kezét, majd lecsapta, és engem egy láthatatlan erő megint felborított. A szoba megremegett, minden bútordarab rengett, zörgött belé. Még Tori is meglepődött.

– T-te boszorkány vagy! – mondtam.

– Valóban? – Rám rontott, a szeme olyan vad volt, mint a frizurája. – Kedves, hogy valaki belátja végre. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy

ez

az

én

agyszüleményem.

Bezáratott

a

Lyle-házba,

bipolárisként

diagnosztizáltatott és szekérnyi gyógyszerrel tömött. Én meg benyeltem, hogy ne okozzak neki csalódást.

Lefelé csapott a kezével. Villámok cikáztak az ujjbegyéből, egyenesen felém tartva.• Ekkor Tori szeme szélesre tágult a meglepetéstől, ajka néma

38

•

nem!-et formált.

Próbáltam négykézláb elmászni az útjából, de nem voltam elég gyors. Ahogy azok a sistergő villámok felém indultak, egy alak öltött testet – egy hálóinges lány. Liz! Megtolta az éjjeliszekrényt,

mire az kilőtt a fal mellől, egyenesen a villámcsapás útjába. Faforgács szállt mindenfelé. Összetört a tükör is, engem üvegszilánkeső

borított be, ahogy behúzott nyakkal leguggoltam.

Amikor a fejem felemeltem, a szobában csend honolt, Liz eltűnt. Az éjjeliszekrény az oldalán feküdt, egyik falán füstölgő lyuk tátongott, így csak arra tudtam gondolni: ez lehettem volna én is.

Tori összekuporodva, felhúzott térddel ült a padlón, arcát a tenyerébe temetve fel-alá hintázott. – Nem akartam, nem akartam!

Mindig ez történik, amikor ennyire dühös leszek, mindig!

Liz körül is így repkedtek a dolgok, ha mérges lett. Rae pedig egy veszekedés alkalmával megégette a mamáját. Derek pedig egy srácot úgy elhajított, hogy eltört a gerince. Mi történik majd, ha én is feldühödök?

Irányíthatatlan képességek. Ez nem lehet normális a Variánsok számára, nem lehet.

Lassan a lány felé léptem. – Tori, én… Az ajtó kivágódott, és Tori mamája viharzott be rajta. Megtorpant a rombolást látva.

– Viktória Enright! – Erre a névre egy vicsorgó vérfarkas is büszke lett volna. – Mit műveltél?

– Nem ő volt – mondtam –, hanem én. Vitatkoztunk, és…

Az éjjeliszekrény oldalán ütött lyukra bámulva nem tudtam befejezni a mondatot.

•

39

•

– Pontosan tudom, ki a felelős mindezért, Miss Chloé! – förmedt rám Tori mamája. – Bár azt nem kétlem, hogy volt benne részed. Elég ügyes kis felbujtó vagy, nemde?

– Diane, elég lesz! – mordult rá dr. Davidoff az ajtóból. – Inkább segíts a lányodnak eltakarítani ezt a rendetlenséget! Chloé, gyere velem!

Felbujtó? Én? Két hete nevettem volna még a gondolatra is. De most… Tori szerint minden velem kezdődött, meg a fiúkkal, akik meg akarták menteni a gyámoltalan kislányt. Gyűlöletes ötlet, mégis, van benne valami.

Derek szerette volna, ha Simon a Lyle-házból az apjuk keresésére indul, Simon nem hagyná ott Dereket, aki meg nem akart menni

attól való félelmében, hogy megsebesít valakit. Mikor Derek rájött, hogy nekromanta vagyok, ez lett a fegyvere Simon ellenállásának megtörésére. Egy megmentésre váró lányka, és kész.

Én lettem a szegény lány, aki semmit nem tud arról, mivel jár a nekromantaság, aki folyton hibázik, és egyre közelebb és közelebb kerül ahhoz, hogy elmegyógyintézetbe szállítsák. Látod őt, Simon?

Veszélyben van, a segítségedre van szüksége! Vidd magaddal, találd meg apát, ő majd mindent rendbe hoz!

Dühös voltam Derekre, kérdőre is vontam ezzel kapcsolatban, de mégsem

tagadtam,

hogy

egyetértek

a

tervével.

mindannyiunknak. Még neki is, aki végül csak azért

Szükségünk

volt

Simon

csatlakozott a szökésünkhöz, mert lebuktunk, és nem volt más választása. Ha

tudtam

volna,

mi

fog

történni,

talán

válaszkeresést? Elfogadom a felállított diagnózist, •

már 40

a

Lyle-házban

apjára

–

abbahagyom

a

•

beszedem a dilibogyóimat, befogom a számat, hogy egyszer majd kiengedjenek?

Nem. A kíméletlen igazság mindig jobb a kényelmes hazugságnál. Ennek így kell lennie. Dr. Davidoff visszakísért a szobámba, én meg azt hajtogattam magamban, hogy minden rendben. Egyedül kellett lennem, hogy újra

megpróbáljak Lizzel kapcsolatba lépni most, hogy tudtam, még

mindig a közelemben tartózkodik.

Lassan kezdtem hozzá, fokozatosan annyi erőt adtam bele, hogy végül egy egészen lágy hangot hallottam, ami akár a szellőztető

suhogása is lehetett. Körülnéztem, abban reménykedve, hogy Lizt látom majd Minnie egeres hálóingében és zsiráfos zoknijában, de nem volt ott más, csak én. – Liz?

Egy lágy, tétova – Igen? – Ne haragudj! – mondtam felállva. – Tudom, hogy mérges vagy rám, de nem tűnt helyesnek eltitkolni előled az igazat. Nem felelt.

– Rá fogok jönni, hogy ki gyilkolt meg, megígérem! A szavak olyan könnyen peregtek az ajkamról, mintha forgató-

könyvet olvasnék, de legalább volt érzékem befogni a szám, mielőtt megígérem, hogy bosszút is állok a haláláért.

Ez azok közé a dolgok közé tartozott, amiknek a filmvásznon van értelme, de a való életben felveti a kérdést: Nagyszerű… pontosan hogy is tenném meg? Liz csendben maradt, mintha várná a folytatást. – Nem láthatnálak?– kérdeztem. – Kérlek!

– Nem tudok… átjönni. Erősebben kell próbálnod.

•

41

•

Visszaültem a padlóra, kezemet a csuklyás pulcsiba temetve összpontosítottam. – Erősebben! – suttogta.

Összeszorítottam a szemem és elképzeltem, amint Lizt áthúzom. Még egy hatalmas rántás és…

Az ismerős, csilingelő kacagás rákényszerített, hogy feltápászkodjak. Meleg levegő simogatta be nem kötözött alkaromat.

Lerángattam a ruhám ujját. – Te ! Nem téged hívtalak!

– Nem is kellett, gyermekem! Mikor szellemet idézel, a lelkeknek engedelmeskedniük kell neked. A barátodat hívtad, de ezernyi

halotti árnyék válaszolt, akik most mind visszaszállnak oszló testük burkába. – Lélegzete a fülemet csiklandozta. – Azokba a testekbe,

amiket egy három kilométerre lévő temetőben földeltek el, ezernyi tetem, készen arra, hogy zombivá váljon. Halottak óriási serege vár az irányításodra! – É-én nem…

– Nem, nem te. Még nem. A képességednek még fejlődnie kell.

De aztán? – Nevetése betöltötte a szobát. – A drága dr. Lyle biztos táncot jár a pokolban, és minden aggodalmát elfújja a győzelem

mámora! Drága halottunk, az alig megsiratott, totálisan megtébolyodott dr. Sámuel Lyle, a legszebb, legédesebb irtózat megteremtője, amit valaha is láttam! – M-m-micsoda?

– Egy kicsit ebből, egy kicsit abból, egy csavarás itt, egy rántás ott, és nézd, mit kapunk!

Teljesen összeszorítottam a szemem, nehogy megkérdezzem, mit ért ezalatt. Bármi is ez a lény, bízni nem bízhatok benne, legalábbis nem jobban, mint ahogy dr. Davidoffban és az Edison Csoportban.•

42

•

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Ugyanazt, amit te is! Megszabadulni erről a helyről. Elhelyezkedtem az ágyon. Bármilyen erősen is meresztettem a

szemem, semmit nem láttam belőle, csak a hangja hallatszott és meleg fuvallat érződött. – Te is be vagy ide zárva? – kérdeztem.

– Képletesen szólva, mint egy tündér az üvegbura alá, csakhogy a tündérek az emberi képzelőerő termékei. Szárnyakkal repkedő kis

emberkék? Tényleg, milyen mulatságos! Jobban illene az a hasonlat, hogy csapdába estem, mint szentjánosbogár a palackban. Varázserő szempontjából semmi sem hasonlítható egy leláncolt lelkű féldémonhoz. Kivéve, persze egy leláncolt lelkű teljes démon, de megidézni egyet, hogy az erejét kihasználjuk, öngyilkosság lenne. Kérdezd csak meg Sámuel Lyle-t!

– Egy démon megidézése miatt halt meg?

– Maga a megidézés általában bocsánatos bűn. A leginkább az bosszantja őket, ha megbéklyózzák a lelküket. Lyle-nak be kellett

volna érnie velem, de az ember soha nem elégedett, igaz? Túl öntelt ahhoz, hogy eljátsszon a kudarc lehetőségével, ezért elfeledkezik arról, hogy továbbadja sikerének igazi titkát: engem.

– A te varázserőd tartja fenn ezt a helyet, és ők nincsenek ennek tudatában?

– Lyle sírba és azon túlra vitte magával a titkot, bár az nem volt

szándéka, hogy a túlvilágra jusson. Biztos vagyok benne, hogy szólni akart rólam… ha nem hal meg, mielőtt ezt megteheti. Még egy

olyan erős képességgel rendelkező nekromanta is, mint te, csak nehézségek árán tud a pokol dimenzióiban lévő lelkekkel kapcsolatba lépni, így aztán én most itt ragadtam az itteni varázserő erősítésére. A többiek – ez az egész Edison Csoport – emiatt biztos azt •

•

43

hiszik, a ház sárkányvonalak vagy valami más hasonló baromság találkozásánál épült.

– Szóval, ha megszabadítalak…

– …az épület összeomlik, és egy kupac füstölgő kőtörmelék lesz belőle, amiből a gonosz lelkeket elnyeli a pokol, ahol démonok kínozzák őket az idők végezetéig. – Felnevetett. – Kellemes gondolat,

de sajnos nem, távozásom pusztán akadályozná őket. Mondjuk, jelentősen – véget vetne nagyra törő terveiknek.

Elengedni egy démont azzal az ígérettel, hogy az ellenségeim elpusztításával majd lerója az adósságát? Hm, hol is láttam már ezt?

Ó, persze! Minden valaha készített démonos horrorfilmben. És a horror rész pont a szabadítási rész után következik! – Nem hinném – mondtam neki.

– Ó, dehogynem! Szabadíts meg, és én bosszút állok a világon! Háborúkat kezdek és éhínséget, mennykövet hajigálok, magukat a halottakat is felélesztem a sírjukban… ebben talán te is tudnál segíteni!

A hang megint közelebb kúszott a fülemhez. – Még mindig

olyan dedós vagy, nem igaz? Mumusokban hiszel. A múlt század összes háborúja és vérengzése közül talán csak tizedéért felelősek a

démonok; nagy érdem, mondhatom! Az emberi lényekkel ellentétben mi elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, aligha fűződik

érdekünk a bennünket eltartó világ elpusztításához. Szabadíts meg, én jól kiszórakozom magam, de odakint sem leszek veszélyesebb, mint itt benn vagyok.

Mérlegeltem… és elképzeltem, amint a közönség sikoltozik. – Te hülye bolond! Ez egy démon! – Nem hiszek neked.

Sóhaja meglengette a pólómat. – Nincs szomorúbb látvány egy elkeseredett féldémonnál. A magányosan eltöltött évtizedek után, •

amíg a ketrecem rácsait ráztam, és süket fülekbe ordítottam, most

44 •

arra kell fanyalodnom, hogy egy gyereknek könyörögjek szívességért! Tedd fel nekem a

kérdéseidet, én eljátszom a tanárt, ingyen

válaszolok! Tudod, egyszer voltam már tanár, egy buta boszorkány idézett meg, és felkért, hogy szálljam meg, ami nem volt okos dolog tőle, még akkor sem, ha egy szörnyűséges kis puritán falut próbálsz elpusztítani, ami azzal vádol meg, hogy… – Nincs kérdésem. – Egy sem? – Egy sem.

A hangja körülöttem kígyózott. – A boszorkányokról jut eszembe, elmondhatnék egy titkot arról a sötét hajúról, akit meglátogattál! Az anyja – messze a legtörtetőbb közülük – hallott egy másik

boszorkányról, aki varázslónak szült gyermeket, ezért neki is ezt

kellett tennie. Az árat most fizeti meg érte. Egy keverék varázsigemondó mindig veszélyes. – Tori apja varázsló? – kérdeztem akaratom ellenére.

– Az a férfi, akit apának hív? Nem. Az igazi apja? Az igen. – Ezért van hát az… – megakadtam. – Nem, nem akarom tudni! – Dehogynem akarod. És mi van a farkasfiúval? Hallottam,

hogy beszéltetek róla. Én emlékszem a kölykökre, tudtad, hogy itt éltek?

– Éltek?

– Négy kölyök, olyan édesek, hogy csak na. Tökéletes kis ragadozók, kivillanó agyarakkal és karmokkal, még mielőtt alakot tudtak váltani – mind, kivéve az alomból a legnagyobb, a magányos

farkas. Az okos farkas. Amikor a falkatestvérei eggyel többször villantották ki azokat a fogakat és karmokat, mint kellett volna, a kis állatok bevonását ellenzők nyertek.

•

– Mi történt?

45 •

– Mi történik azzal a kölyökkel, aki megharapja a gazdája kezét?

Természetesen megölték őket! Mindet, kivéve azt az okosat, amelyik nem játszott farkasosdit. Ő megúszta, és igazi fiú lett belőle. –

Hangja megint a fülemet csiklandozta. – Mit is mondhatnék még el neked…?

– Semmit! Azt akarom, hogy tűnj el! Felnevetett. – És ezért iszod édes nektárként minden szavam? Kíváncsiságomat legyőzve megkerestem az iPodomat, a fülembe dugtam, és felhangosítottam.•

46

•

hét 8

Aznap késő délután dr. Davidoff megint bekopogott az ajtómon. Úgy látszott, itt az ideje

a történelemórának. Az irodájába vezetett, és beütötte a kódot egy szobaméretű páncélteremhez,

amiben könyvespolcok sorakoztak. – Természetesen sokkal több szakkönyvünk van ennél. A többit

a könyvtárban találod, ahová nemsokára lemehetsz, de ez az – intett a szobácska felé –, amit egy közkönyvtár a különgyűjteményének nevezne, ahol a legritkább és legértékesebb kötetek kaptak helyet.

Levett a polcról egy vörös bőrkötéses könyvet, amire ezüst betűkkel Nekromancia volt írva.

– A nekromanta faj korai története. Tizennyolcadik századi reprodukció. Ezzel együtt összesen három fennmaradt példányról tudunk. – Olyan szertartásosan adta a kezembe, mintha koronázási

ékszert nyújtana át. Nem akartam, hogy lenyűgözzön, de amikor

a viseltes bőrhöz értem, és megéreztem az idők áporodott szagát, valami felindulásféle hullámzott át rajtam. Én voltam valamennyi, megaláztatásban nevelkedett mesehős, aki végül megkapja a

•

47 •

varázskönyvet és megtudja: „ez vagy valójában.” Képtelen voltam kibújni a hatása alól – a történet az agyamba vésődött.

Dr. Davidoff kinyitott egy másik ajtót. Bent egy meglepően hangulatos nappalit találtam bőrszékekkel a növények dzsungelében és egy tetőablakot.

– Ez az én titkos rejtekhelyem – mondta. – Itt olvashatod a könyved, amíg én az irodámban dolgozom.

Miután elment, megvizsgáltam a szűk tetőablakot, de még ha sikerülne is felmásznom hat méter magasra, akkor sem férnék át rajta.

Így aztán, könyvvel a kezemben elhelyezkedtem a székben. Épp csak kinyitottam, amikor dr. Davidoff visszatért. – Chloé? Most el kell mennem, rendben?

Egyedül hagy engem az irodában? Próbáltam nem túl lelkesen bólogatni.

– Ha bármire szükséged van, csak tárcsázd a 9-est, a recepció számát – utasított. – Ezt az ajtót meg bezárom. Hát persze…

Vártam, amíg hallottam, hogy a külső ajtó is becsukódik utána.

Biztosra vettem, hogy az én ajtómat ígéretéhez híven bezárta, de meg kellett néznem.

Rae azt mondaná rá, hogy „gazdag macáknak való zár” – olyan, ami csak azokat riasztja el, akiknek soha nem kellett megosztaniuk a fürdőt senkivel, vagy nem kellett hébe-hóba betörniük oda egy

hajkeféért, amíg a nővérük épp kisajátította a zuhanyt.

A falnál lévő asztalon egy halom puha borítású könyv sorakozott. Találtam egyet, aminek elég kemény volt a borítója ehhez a munkához, aztán Rae-t utánozva, addig mozgattam az ajtónyílásban, amíg a zár fel nem kattant.•

48

•

Voilá, az első betörésem! Vagyis, kitörésem. Beléptem dr. Davidoff irodájába. Szükségem lett volna egy kísérletekről szóló papírokkal tömött iratszekrényre, de nem láttam mást, mint az asztali számítógépet.

De legalább Macintosh volt – azt jobban ismertem, mint a PC-t. Megütögettem az egeret, mire a számítógép feléledt alvó állapotából. A képernyőn megjelent a felhasználói bejelentkezés. Csak egy

felhasználó, Davidoff, illusztrációként biliárdgolyókkal. Rákattintottam, és megkaptam a jelszót kérő ablakot. Azt figyelembe sem véve az

„Elfelejtettem a jelszót” sorra léptem. Megjelent a tipp: szokásos. Feltételeztem, hogy a szokásos jelszavára gondol. Na, ez tényleg segített.

A jelszó helyére begépeltem a Davidoffot. Aztán a Marcelt. Ó, tényleg azt gondoltad, hogy ennyire könnyű lesz?

Megpróbáltam a Lyle-ház és az Edison Csoport minden variációját, aztán az Agitót, amit zseniális ötletnek véltem, mindenféle lehetséges helyesírással. A harmadik rossz találgatás után megint elő-

ugrott a tipp: szokásos. Pár próbálkozás után a gép bekérte a főjelszót egy új felhasználói kód megadásához. Nagyszerű! Ha tudnám, mi a fő jelszó…

Emlékszem, olvastam valahol, hogy a legtöbben a számítógépük

közelében tartják a jelszavukat. Megnéztem a billentyűzet, az egéralátét és a monitor alatt. Amint az asztal alá kukucskáltam, egy hang azt suttogta. – Jacinda lesz.

Olyan gyorsan ugrottam fel, hogy bevágtam a fejem.

Csilingelő kacagás. – Vigyázz, kicsim! – A féldémon volt. Már megint.

– Jacinda a jelszó? – kérdeztem, ahogy kitolattam az asztal alól. –

Ez Rae mamájának a neve. Miért választaná…? – De megálljt parancsoltam.

•

49

•

– Hogy miféle kapcsolat van dr. Davidoff, Rae és annak édesanyja között? Egy másik édes kis titok. Itt van ez a sok büszke és kiemelkedő tudós, akik úgy tesznek, mintha felette állnának minden

emberi gyarlóságnak. Botorság! Ők is áldozatul esnek mindegyiknek – kapzsiság, nagyratörés, büszkeség, vágy. A vágyat különösen kedvelem, nagyon szórakoztató.

Amíg locsogott, begépeltem a Jacindát. A jelszóablak eltűnt, és dr. Davidoff gépe elkezdett betöltődni.

Kinyitottam a keresőablakot, és begépeltem a nevem. Az ablak

listázni kezdte a találatokat. Megpróbáltam az egyikre rákattintani a „Genezis II alanyok” mappában, de félrenéztem, és helyette egy szimplán

„Genezis

II”-nek

elnevezett

fájlt

nyitottam

meg

az

ugyanolyan

nevű

könyvtárban.

Az első bekezdés úgy nézett ki, mint Lauren néni orvosi szaklapjainak egyike – egy kísérlet összefoglalása.

Ezt olvastam: A természetfeletti képesség nemcsak áldás, de legalább két komoly hátránnyal is jár: veszélyes vagy nem kívánatos mellékhatások,

valamint a folytonos küzdelem az emberi társadalomba való beilleszkedésért. Ez a tanulmány kísérletet tesz e hátrányok genetikai módosítás általi mérséklésére, illetve kiküszöbölésére.

Genetikai módosítás? Felállt a hátamon a szőr. Az öt legnagyobb faj öt-öt egyedének DNS-ét in vitro módosítottuk. Ezt a módosítást elsősorban

a

természetfeletti

képességek

kedvezőtlen

mellékhatásainak

csökkentésére

dolgoztuk ki. Azt vártuk, hogy ezen hatások csökkentése segíti majd a beilleszkedést, és • 50

•

ezt tovább teszteltük azzal, hogy felneveltünk húsz olyan gyereket is, akik nincsenek tudatában a származásuknak. A kontrollcsoportként szolgáló fennmaradó öt gyermeket

Variánsként neveltük. Kutatásunk folyamán a közbeeső években az alanyok lemorzsolódása volt tapasztalható (A függelék), de legtöbbjükkel újra fel tudtuk venni a kapcsolatot.

Lemorzsolódás? Azokra a kölykökre gondolnak, akiknek nyoma

veszett – mint Rae, Simon és Derek? Ez azt jelenti, hogy vannak szabadon mások is, olyanok, mint mi, akiket még mindig nem találtak meg? Ahogy a fennmaradó egyedek a pubertáshoz közelednek, kilenc

esetben a mellékhatások drasztikus csökkenése figyelhető meg (B

függelék). Mindemellett azoknál az egyedeknél, akik nem mutattak javulást, a genetikai módosítás komoly és nem várt mellékhatásokat eredményezett (C függelék).

Remegő ujjal gépeltem be a keresőbe azt, hogy „C függelék”. Legördült a dokumentum. A kilenc sikeres egyednél jelentkező egyetlen problémát képességeik

általános gyengülése

jelenti,

ami

talán

a negatív

elkerülhetetlen következménye. Úgy tűnik, a sikertelen

egyedeknél

ennek

fordítottja történik.

mellékhatások

csökkenésének

Tulajdonságaik, és azok

negatív

mellékhatásai is felerősödnek, leginkább az

jellemző, hogy ezen tulajdonságok hirtelen rohamok formájában jelentkeznek, de még ennél is aggasztóbb azok irányíthatatlan, nyilvánvalóan érzelmi alapú természete.

•

51

•

Irányíthatatlan képességek. Érzelmi alapon.

Eszembe ötlött, ahogy Tori hangosan zokog, mert nem tehet róla, de ha mérges lesz, mindenféle dolog történik vele. Mint Lizzel is. Derekkel. Rae-vel. És velem?

A következő oldalon átsiklottam. Azt részletezte, hogyan kezelték ezeket a „sikertelen” egyedeket – intézetbe zárták őket, az erejüket megpróbálták gyógyszerrel szabályozni, és meggyőzni őket arról, hogy elmebetegek. Mikor ez nem sikerült…

A Variánsok ereje a pubertáskor végéig fokozódik, ami azt jelenti, hogy ezen sikertelen egyedeknél természetfeletti képességük

még tovább erősödik. Mivel e tulajdonságuk egyre erőszakosabbá és irányíthatatlanabbá válik, nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy már veszélyezteti nemcsak az egyed életét és a körülötte lévő tudatlanokét, hanem ami ennél is fontosabb: magában rejti a teljes természetfeletti világ leleplezésének roppant kockázatát. Erre a kísérletre a Variánsok életének jobbítása reményében

vállalkoztunk. De nem tehetjük meg, hogy tevékenységünkkel

ugyanezt a világot veszélybe sodorjuk. Lelkiismeretes tudósként felelősséget kell vállalnunk kudarcainkért, és a veszteségek minimalizálása érdekében azokat határozottan kezelni kell. És bár

döntésünk nem volt egyhangú, abban megegyeztünk, ha az előre

meghatározott

rehabilitációs

folyamat

sajnálattal, de gyorsan és humánusan meg

kudarcba

fullad,

az egyedeket,

kell semmisítenünk.

A lap alján volt a névsor, mindegyik név mellett a jelenlegi állapot jelzésével.•

a

52

legnagyobb

•

Peter Ricci – rehabilitálva

Mila Andrews – rehabilitálva Amber Long – megsemmisítve

Brady Hirsch – megsemmisítve Elizabeth Delany – megsemmisítve

Rachelle Rogers – rehabilitálása folyamatban Viktória Enright – rehabilitálása folyamatban És végül, a legalján, két újabb név. Derek Souza – ???

Chloé Saunders – ??? Nem tudom, milyen sokáig bámultam a listát – és azokat a kérdőjeleket –, amikor valami nekikoppant a fejemnek. Megfordultam, épp akkor koppant egy tűzőgép a szőnyegen.

– Mokkát – rendelkezett dr. Davidoff pont az ajtó előtt. – Koffein- és zsírmenteset. Miközben kijelentkeztem, hol az olvasószoba, hol pedig az asztal

alá tekingettem. Az utóbbi közelebb volt, de akkor csapdába kerülök. Egy hirtelen jött bátorságrohammal az ajtó felé ugrottam. Mire

kinyílt a folyosó felőli ajtó, sikerült eljutnom az ajtóig, de az olvasószobába már nem. Félrehúzódva a magas könyvszekrény melletti

falhoz simultam. Nem látszottam, de majdnem.

Az olvasószoba kilincse felé nyúltam, bár ha olyan szélesre nyitom, hogy átférjek rajta, biztosan észrevesz.

Menj az asztalodhoz, szorítottam. Nézd meg az e-maileket! Vagy a hangüzeneteket. Csak kérlek, kérlek, kérlek, engem ne ellenőrizz! Egyenesen felém lépkedett. A falhoz tapadva visszatartottam

•

53 •

lélegzetemet. Megláttam a karját, aztán a térdét. Majd Megtorpant. Teste az asztal felé fordult. Lehajolt és felvette a tűzőgépet. Ó, istenem! Tudja! Meg kell mondanom az igazat.

Ki kell találnom egy történetet, és feladni magam, mielőtt rajtakap. Előreléptem. A csendet csattogás törte meg. A fogaim lennének? Nem, az

asztalán lévő tolltartó rázkódott, tollak és ceruzák zörögtek benne.

Dr. Davidoff oldalra hajtott fejjel bámulta, mintha azt mondaná, Én csinálom ezt? Elkapta a tolltartót, ami azonnal abbahagyta

a rázkódást. Ahogy a kezét visszahúzta, az egér keresztülgurult az alátéten.

– Nos? – mondta egy hang a fülem mellett. – Meddig ácsorogsz még itt?

Liz állt a vállamnál ujjával az ajtó felé bökve. – Eredj!

Megvártam, amíg dr. Davidoff hátat fordít nekem, aztán beugrottam az ajtón. – Zárd be! – suttogta.

Odanyúltam és becsuktam az ajtót. A tollak zörgése szerencsére elnyomta a zárnyelv kattanását.

Liz átlépett a falon, és mint egy macskát, a szék felé terelt. Még alig ültem le a könyvvel, amikor kinyílt az ajtó.

Dr. Davidoff lassan körülnézett a szobában. Összehúzott szemöldökkel követtem a tekintetét, azon csodálkozva, vajon mit kereshet. Rákényszerítettem magam, hogy átnézzek az asztal szélére telepedett Lizen. – Dr. Davidoff?

Nem szólt semmit, csak körülkémlelt.•

– Itt felejtett valamit? – kérdeztem.

54

•

Motyogott valamit arról, hogy utánanéz a vacsorának, aztán elment, de előtte megállt az ajtóban, hogy még egyszer utoljára lassan, de alaposan körbenézzen. – Köszönöm – hálálkodtam Liznek, miután dr. Davidoff kiment.

– Tudom, mérges vagy rám, amiért azt mondtam, hogy meghaltál… – Hisz annyira nyilvánvaló, hogy nem vagyok halott, nem? Azt

mondtad, azért nem tudok hozzáérni a dolgokhoz meg mozgatni őket, mert szellem vagyok. – Térdét felhúzva és átölelve öntelten vigyorgott. – Úgyhogy keményen dolgoztam a tárgyak mozgatásán.

Ha koncentrálok, meg tudom csinálni, vagyis sámánnak kell lennem. Próbáltam neki korábban elmondani, hogy miért nem közöltem

vele előbb szellem voltát. Elmagyaráztam, azért hittem azt, hogy talán sámán, mert Derek szerint azok tudnak asztrálprojektálni – a testük nélkül megjelenni.

– Begyógyszereztek – folytatta. – Ezért zavarodok folyton össze. Nem tudok felébredni, ezért a lelkem vándorol helyettem.

Meglóbálta a lábát, lábfejével nyolcasokat rajzolva nézte, ahogy zokniján táncolnak a zsiráfok. Nem hitt abban, amit mondott.

Tudta, hogy meghalt, de még nem tudott szembenézni vele.

Ami pedig a tárgyak mozgatását illeti, dr. Davidoff is megmondta, melyik szellemfajta képes erre: a telekinetikus féldémon. Amikor

Liz feldühödött, tárgyak támadtak mindenkire, akire éppen mérges volt. Így szellemként végre megtanulhatta, miként hasznosítsa ezt a képességét.

Életében Liz azt hitte, kopogó szelleme van. Halálában ő maga

lett azzá, de még nem tudta elfogadni, én pedig nem akartam erőltetni.

•

55 •

nyolc 8

V

Vacsorára Rae kedvence volt,

spagetti húsgombóccal.

Nem tudtam enni, csak a döglött kólámat kortyolgattam, de

Rae nem vette észre, hogy nincs étvágyam. Akár a táborból rengeteg mesélnivalóval épp hazaérkezett gyerek, folyamatosan csacsogott.

Volt tréningen, démonológia-előadáson, és hosszan beszélgetett dr. Davidoffal, aki mindent elmondott neki az édesanyjáról, és arról, hogy kapcsolatba léphetnek vele. Előadása közben én másra sem

tudtam gondolni, mint arra, hogy genetikailag módosítottak bennünket. Frankenstein szörnyszülöttei vagyunk – a bukott Frankenstein teremtményei, és gőzöm sincs, miként tálaljam ezt neked.

– Ma láttam Bradyt – kottyantottam ki végül. Rae abbahagyta, villája megállt a levegőben, de a rajta lévő

spagettiszálak tovább himbálóztak. – Bradyt? Komolyan? Itt van?! Ó, istenem, ez annyira tuti! – Ragyogott az arca és vigyorgott. – Tudod, mi lesz az első mondata? „Ugye, megmondtam!” Folyton azt

hajtogatta, hogy nincs vele semmi baj, csak valami érthetetlen dolog történik… – Brady meghalt, Rae. A szellemével léptem kapcsolatba.•

56

•

Pislantott egyet. Nagyon lassan pislogott, majd mintha minden

arcizma lebénulna, kifejezéstelen, üres tekintettel mozdulatlanná dermedt.

– S-sajnálom. Nem ilyen durván akartam közölni veled… – Mi a francért találsz ki ilyen, ilyen – úgy tűnt, alaposan megrágja a szavakat, mielőtt a megfelelőt keresve, kibökte: – elvetemült hazugságot?

– Hazugságot? Nem, én soha… – Miért csinálod ezt, Chloé?

– Mert veszélyben vagyunk. Genetikailag módosítottak bennünket, és a kísérlet nem sikerült. Az Edison Csoport ölte meg Lizt, Bradyt és…

– …és csak idő kérdése, mikor ölnek meg mindannyiunkat! Haha-ha! Te tényleg túl sok filmet nézel, nem? Azok a fiúk átmosták

az agyad ezzel a hülye összeesküvés-elmélettel. – Összeesküvés-elmélet?

– Úgy értem, minden, amit mondtak a Lyle-házról és azokról a gonosz emberekről, akiknek Simon apja dolgozott. Azok a srácok

úgy átmosták az agyad, hogy azt hiszed, az Edison Csoport tagjai a rosszak, úgyhogy te csak ne akard bemesélni nekem, hogy Liz és Brady halott!

A hangom olyan jeges lett, mint az övé. – Nem hiszel nekem?

Rendben. Megidézem Lizt, és kérdezhetsz tőle olyat, amire csak ő tud válaszolni. – Ne fáradj!

Felálltam. – Nem, tényleg. Ragaszkodom hozzá, csak egy pillanat.

Amikor behunytam a szemem, hallottam, hogy a széke hátracsusszan, és megmarkolta az alkaromat. Kinyitottam a szemem, az

arcába néztem, ami alig pár centire volt az enyémtől.

•

57

•

– Ne játszadozz velem, Chloé! Biztosra veszem, hogy képes vagy elhitetni, hogy Liz van itt.

Szemébe nézve láttam, ahogy megcsillan benne a félelem. Rae

azért nem engedi, hogy Lizt megidézzem, mert nem akar szembenézni az igazsággal. – Csak engedd… – kezdtem. – Nem!

Forró, perzselő ujjai még szorosabban fonódtak a karomra. Felszisszentem és elrántottam a

kezem. Gyorsan, meglepett tekintettel engedett el. Bocsánatkérésbe kezdett, aztán visszakozva kimasírozott a szobából, felhívta a recepciót, és szólt, hogy végeztünk a vacsorával.

Tulajdonképp örültem, hogy visszamehetek a cellámba. Ki kellett

találnom, miként tudnám Rae-t meggyőzni arról, hogy újra meg kell szöknünk, és mit csinálok, ha nem sikerül.

Ki kell jutnom innen! A Derek neve mellett lévő kérdőjelek szerint még nem döntötték el,

mit is kezdjenek vele, bár ezt már korábban is tudtam. Most ugyanazokat a kérdőjeleket láttam az én

nevem mellett is. Gyorsan ki kellett találnom egy szökési tervet. Amint az ágyon

elnyújtózva ezen töprengtem, rájöttem: a vacsoránál ivott kólám nem egyszerűen csak döglött volt, hanem be is volt gyógyszerezve. Álomtalan alvásba merültem, és arra ébredtem, hogy valaki meg-

érinti a vállam. Kinyitottam a szemem, és Sue-t láttam, azt az ősz hajú nőt, aki a gyárudvaron üldözött bennünket. Fölém hajolva rám

mosolyogott, mint egy kedves nővér. Felkavarodott tőle a gyomrom, és félre kellett néznem.•

58

•

– Ideje felkelned, édesem – mondta. – Dr. Davidoff hagyott

ugyan tovább aludni, de ma délután végig órák lesznek, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.

– D-délután? – ültem fel hirtelen. – Mennyi az idő? – Majdnem fél tizenkettő. Rachelle és Viktória most végeznek a délelőtti óráikkal, ebédkor találkozhattok az étkezőben.

•

59

•

kilenc 8 A

z ebédet nyilván Tori választotta: vega tekercset, salátát és palackozott vizet adtak. Rae mondott egy udvarias sziát,

egy szóval sem többet, de ő legalább a szemembe nézett, ami több, mint amit Toriról elmondhattam.

Épp befejeztük, amikor dr. Davidoff bejött hozzánk. – Elnézést a zavarásért, lányok – közölte –, de beszélnem kell Chloéval.

Felkeltem. – Természetesen. Hol? – Jó lesz itt.

Eltartott egy darabig, amíg elhelyezkedett a székben. Izzadság

csordogált a hátam közepén, mint annak a gyereknek, akit kiállítanak az osztály elé. – Chloé, nagyra tartjuk a Simon megtalálásához nyújtott segítséged. Ti is tudjátok, lányok, mennyire aggódunk érte.

– Hát persze – mondta Rae. – Szüksége van a gyógyszerre. Ha

halvány fogalmam lenne, hol lehet, azonnal megmondanám…

Abbahagyva rám nézett. Tori ugyanazt tette, s én végre megértettem, miért nem négyszemközt kapom ezt a fejmosást.

– Odaadtam a listát azokról a helyekről – vágtam rá gyorsan. – Ennyit tudok és kész.•

60

•

– Ott nem találtuk, Chloé – jelentette ki dr. Davidoff –, így megfontoltuk az ajánlatodat. Ma délután szeretnénk téged is magunkkal vinni.

Mekkora közhelypuffogtatás! Először is: ajándék lónak ne nézd a fogát. Másodszor: ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, valószínűleg úgy is van. A legutóbbi pár napban annyit hazudtak nekem, olyan gyakran félrevezettek, hogy nemcsak megkérdőjeleztem, vajon ennek a bizonyos lónak egészségesek-e a fogai – meg is vizsgáltam, az orra hegyétől a farkáig. – Szeretné, ha magukkal mennék?

– Igen, és szerencsés esetben a fiúk előjönnek, ha meglátnak. Csak egy baj van.

Ó, én biztos voltam benne, hogy ez a történet hemzseg a bajtól. – Nem stimmelnek az általad megadott helyek – jelentette ki.

– A fiúk okosak, az apjuk jól felkészítette őket. Vagy nagyon eldugott, vagy nagyon is nyilvános helyet választanak, és a megadottak egyik típusba sem illenek. Reméljük, van még olyan búvóhely,

amit elfelejtettél megemlíteni. – Kis szünetet tartva a szemembe nézett: – Ha nincs, nem látjuk értelmét annak, hogy magunkkal vigyünk.

Naná, hogy leesett a húsz fillér! Dr. Davidoff tudta, miért akarok

velük menni, ezért határozta el, hogy a kezemre játszik: vajon meddig feszítem tovább a húrt?

– Gyerünk, Chloé! – suttogta Rae. – Ne hidd, hogy megvéded őket azzal, ha titkolózol – vágta a fejemhez Tori. – Chloé, Simon beteg! Ha meghal, remélem kísérteni fog, amíg… – Tori, elég legyen! – szólt közbe dr. Davidoff.

•

61

•

– T-talán… van még egy ötletem – mondtam. – Ó, istenem, de jó lenne, ha tényleg lenne egy épkézláb ötletem, ám bármennyire törtem a fejem, nem sikerült semmi használhatóval előrukkolnom.

Időre lett volna szükségem, csakhogy ebből volt most a legkevesebb. Akadozva előadtam egy zavaros történetet Derekről meg rólam, amint egy gyárudvaron szaladunk át, amíg nem találunk egy

jó rejtekhelyet. Talán ezt értette találkahelyen. Csak az a baj, hogy annyi épületen rohantunk át a sötétben, nem vagyok benne biztos, melyikben rejtőztünk el…, de ha meglátom, felismerem.

Dr. Davidoff elmosolyodott, én meg felkészültem arra, hogy hazugságon kap, de csak annyit mondott: – Akkor kapóra jön, hogy velünk tartasz, nem igaz?

– És én? – kérdezte Tori. – Amióta idejöttem, alig hagyhattam el

a szobám, nem voltam odakinn azóta, hogy Chloé a Lyle-házba érkezett! Én is menni akarok!

– Ez nem egy tanulmányi kirándulás – suttogta Rae. – Bár értékeljük a segítséged, nem lesz szükségünk rá – zárta le a témát dr. Davidoff.

– Azt hiszi, segíteni akarok? Persze, keresem majd Simont, de muszáj vásárolnom. – Vásárolni? – Dr. Davidoff értetlenül bámult rá, akárcsak mindannyian. – Tudja, milyen régóta nem kaptam új rucit? Itt a tavasz, és csak tavalyi gönceim vannak!

– Micsoda tragédia! Valaki hívja az Amnesty Internationalt! –

nézett Rae Torira. – Túl fogod élni! Biztos vagyok benne, hogy valamennyi cuccod rád megy. – Amit a te ruhatáradról, ugyebár, nem lehet elmondani. Kérsz még egy tekercset, Rachelle? Még csak kettőt ettél.•

62

•

Rae felemelte a kezét széttárt ujjait Torira irányítva. – Szeretnél harmadfokú égési sérülést, Viktória királynő? Eddig még csak első fokúd volt.

– Lányok, elég legyen! Viktória… – Ráadásul amikor anya bezáratott a Lyle-házba, egy egyezséget

kötöttünk: ha jobban leszek, vesz nekem egy új laptopot, a legmodernebbet, ami csak létezik.

– De miért? – kezdte Rae. – Hogy még gyorsabban üzengethess a barátaidnak?

– Nem, hanem azért, hogy kidolgozhassam a felvételi anyagomat az M.I.T. szoftver dizájn táborába.

Rae nevetett, Tori meg mereven bámulta, hisz tényleg komolyan beszélt. Tori, mint számítógépőrült? Próbáltam elképzelni, de ehhez még az én képzelőerőm sem volt elég.

A lány dr. Davidoffhoz fordult: – Nyilvánvalóan sosem leszek

jobban, és ezt az anyám tökéletesen tudta, amikor megígérte, így aztán tartozik nekem a laptoppal.

Dr. Davidoff összeráncolta a szemöldökét, megpróbálta követni

Tori gondolatmenetét, majd megrázta a fejét: – Rendben van, Viktória. Rendelünk neked… – Tudom, mire van szükségem, és én akarom kiválasztani! Dr. Davidoff felállt. – Ahogy kívánod. Holnap el… – Ma. És tavaszi rucikat is akarok!

– Jól van. Megkérek valakit, hogy vigyen el téged… – Azt gondolja, hogy rám szabadíthat valami béna középkorú

banyát? Ma megyek, és a ruhaválasztásban Chloé véleményét akarom kikérni. – Azt akarod, hogy Chloé segítsen neked a vásárlásban? – csattant fel Rae.

•

63

•

– Hát, az biztos, hogy nem te, ezzel a gördeszkás fazonoddal! Lehet, hogy Chloé egy lúzer, de pénzes lúzer, és valahonnan ragadt rá némi divatérzék.

– Nem, Viktória! – szólt dr. Davidoff. – Te nem jöhetsz…

Tori feléje lépett, lábujjhegyre emelkedett, majd a fülébe súgott valamit. Az orvos arcán részben döbbenet, részben teljes rettegés tükröződött.

– Értem – mondta. – Valóban, ha jobban belegondolok, mégiscsak segíthetnél a fiúk keresésében.

– Én is így gondoltam.

Visszasétált a székéhez. Zsarolás? Két héttel ezelőtt még elborzadtam volna, ma viszont le voltam nyűgözve.

Egy klasszikus filmes pillanat: hősünket a dzsungel mélyén egy börtönben tartják fogva, ahol addig agyal és mesterkedik, míg végül kiszabadul… ám, a civilizációtól kilométerekre fogalma sincs, miként

jusson haza. Az én időhúzásom is hasonló volt: ugyan bevált, hogy

„segítek” Simont és Dereket megtalálni, de halvány dunsztom sem volt, miként éljek a lehetőséggel.

Ráadásul dr. Davidoff nem adott időt arra, hogy a következő lépést megtervezzem. Felhívta Sue-t és szólt a többieknek, hogy találkozzunk a bejáratnál. Megkértem, hadd ugorjam be a szobámba,

hogy felkapjak magamra valami meleg holmit, de megnyugtatott,

hogy ők ezt elintézik helyettem. Előrelátóan meghagytam, melyik pulóvert akarom – Liz zöld kapucnis Gap pulcsiját.

Miközben Torival elöl Sue-ra vártunk, a már ismerős meleg fuvallat csiklandozását éreztem a tarkómon.

– Elmégy anélkül, hogy elköszönnél? – suttogta fülembe a féldémon. – És itt hagysz engem bezárva, azok után, amit érted tettem?•

64

•

Nem volt a hangjában fenyegetés, csak derűs kötekedés. – Sajnálom – mondtam automatikusan.

– Bocsánatkérés? Ó, ó, micsoda udvarias gyermek! Nem kell bocsánatot kérned! Nem várom el, hogy most szabadíts ki. Majd ha

készen állsz, visszatérsz, és én itt foglak várni.

– Lányok? – szólt dr. Davidoff felénk lépdelve. – Itt a kocsi. Miközben követtük őt kifelé, a meleg fuvallat összekócolta a hajam. – Viszlát, kicsim! Vigyázz magadra, meg a kis varázsló- és

szörnycsapatodra! Tartsd kordában azt a remek képességed! Utálnám, ha a világvége nélkülem kezdődne el! tíz Egy

MIKROBUSSZAL MENTÜNK,

dr. Davidoffal, Tori anyjával és egy ismeretlen sofőrrel — egy szőke

biztonsági emberrel. A mögöttünk lévő másik kocsiban Sue, a kopaszodó sofőr és az a sötét hajú férfi foglalt helyet, akinél a Lyle-házból való szökésünk idején a fegyver volt.

Egy negyedik személy is volt a kocsiban: Lauren nénikém. Látni nem láttam — csak azért tudtam, mert a doki említette, hogy ő is velünk jön. Amikor ezt közölte, amilyen gyorsan csak tudtam, nyomban bemásztam a buszba, hogy ne is lássam őt kijönni.

Hogy nézek ezután Lauren néni szemébe? Ha csak rágondoltam, nyomban görcsbe rándult a

gyomrom. Az utóbbi huszonnégy órában próbáltam elfelejteni őt, és azt, amit ellenem tett.

Anyámat ötévesen veszítettem el, Lauren néni az ő húga. Azokban az években folyton

költözködtünk apával. Mivel mindig üzleti úton volt, engem dadák és házvezetőnők seregére bízott, egyedül Lauren néni volt az egyetlen biztos pont az életemben, őrá mindig számíthattam. így amikor megsérültem a szökésünk után, és Rae-vel elszakadtunk a fiúktól, persze hogy hozzá fordultunk segítségért.

Erre Lauren néni visszahoz engem dr. Davidoffhoz! Ha azt hitte volna, hogy a lökött unokahúgát küldi vissza azokhoz a rendes 65 –

emberekhez, akik segítenek rajta, bármennyire is mérges vagyok és fáj, megértem. De ezek az emberek nem vezették őt félre, Lauren néni is közéjük tartozott!

O vitt bele engem - meg szerintem anyámat is — ebbe a kísérletbe. Hagyta, hogy Bradyt, Lizt és azt a másik lányt megöljék, még talán segített is benne. És most, mindezt tudva találkoznom kell vele, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A mikrobuszban volt egy forgatható középső ülés, ahol Tori mamája ült. Az út első szakaszán a Wall Street Journalt olvasta, tekintetét néha-néha ránk emelve, hogy megbizonyosodjon róla, megvagyunk. Mi Torival az oldalsó ablakokon bámészkodtunk kifelé,

úgy téve, mintha nem lennének besötétítve, és mást is látnánk, mint elmosódott alakzatokat.

Semmi esély nem volt rá, hogy megszerezzem a hátizsákom. Bármennyire is vitatkozott, még Torinak sem engedték meg, hogy hozza a bukszáját. Nekem legalább volt pénzem. A Lyle-házba húszdolláros bankjegyköteggel érkeztem, bankkártyám a cipőmben, és ezek még

mind megvoltak. Farmert viseltem, hosszú ujjú pólót és tornacipőt. Az alsóneműt és a zoknit jó lett volna lecserélni, de jelenleg jobban aggasztott a rajtam lévő póló vékonysága.

— Dr. DavidofF? - hajoltam előre annyira, amennyire a biztonsági öv engedte. — Elhozatta nekem azt a pulcsit?

— Hát persze! Szükséged is lesz rá, hűvös van odakinn. Diane, odaadnád ezt Chloénak?

Amikor láttam, hogy a zöld kapucnis pulcsi közeledik az ülés felől, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

— Ez nem Lizé véletlenül? — kérdezte Tori. — Nem hinném.

- Nem? - Kikapta a kezemből és megnézte a címkéjét. - Mióta hordasz te női M-es méretet? Fogadok, hogy még a gyerekosztályról sem nőttél ki! - Nagyon vicces! Igen, általában kisebbet hordok... - üxírakicsit.

— Pulcsiban a nagyobbat szeretem, jó? — Te azt hiszed, én hülye vagyok? Ez ugyanaz a pulcsi, amit kölcsönbe kaptam Liztől — ugyanaz, ami után a múltkor bejöttél a szobámba érdeklődni. Tori mamája leengedte az újságot.

— A-arra gondoltam, hátha Liz szeretné majd visszakapni. Rae említette, hogy nálad van, így...

— Kinevezted magad az én barátnőm ruhahordozójának?

Tori mamája összehajtogatta ölében az újságot, és hosszú, vörös körmével a gyűrődéseket simogatta. - Chloé, ez Liz pulcsija vagy sem?

- L-lehet. Nekem is van egy hasonló, de amikor leléptünk a Lyle-házból, sötétben kaptam

fel a ruháimat. Ma felveszem, aztán visz-szaadom, hogy eljuttassa Lizhez. - Azt jól teszed! - mondta Tori és felém nyújtotta.

Anyja azonban kikapta Tori ujjai közül, és a térdén összehajtogatta. - Gondom lesz rá, hogy eljusson Lizhez.

— N-nem hordhatom csak ma? Dr. DavidofF szerint is h-hideg van... - Nem lesz semmi bajod!

Tori a szemét forgatta. - Nem nagy ügy, anya, add csak oda neki! — Mondtam, hogy nem! Mit nem értesz ebből, Viktória?

Tori dörmögött kicsit az orra alatt, aztán újra az ablak felé fordult.

Anyja értelmezhetetlen kifejezéssel nézett rám. - Biztos vagyok benne, hogy jól megleszel nélküle.

Amikor a sofőr kitett bennünket a gyárkomplex mögötti utcán, vacogott a fogam, de nemcsak a hidegtől. Tori anyja tudta, miért volt nálam az a pulcsi — és hogy rájöttem

arra is, Liz halott. Mi másért fáradna egy nekromanta, hogy valami személyes tárgyat szerezzen tőle?

Először dr. DavidofF, most meg Tori mamája. Van olyan egyáltalán, aki nem lát át rajtam?

Talán egyvalaki. Az, aki még úgy néz rám, mint a kis édes Chlo-éra. Aki azt gondolja, igazából nem is akartam én a Lyle-házból megszökni, csak belekeveredtem a fiúk terveibe. — Lauren néni?

Odasétáltam, amint Sue-val kiszállt a kocsiból. Ügy éreztem, egy idegent látok, aki a nénikém alakját vette fel.

— Te fázol! — dörzsölte meg a karomat, vigyázva a sérülésemre. — Hol a kabátod? Láttam, hogy Tori anyja figyel bennünket. Ha Lauren néninek elszólom magam, elárulhatja, miért is akarom Liz pulcsiját.

— Elfelejtettem. A múlt héten melegebb volt. Körülnézett. — Van valakinél egy felesleges...?

A szombat esti sötét hajú fickó kikászálódott az első ülésről, és egy esőkabátot nyújtott felénk.

— Kösz, Mike - mondta Lauren néni, és felsegítette rám.

A kabát ujja vagy tizenöt centivel hosszabb volt a karomnál. Felhajtogattam, annak reményében, hogy az extra réteg melegebben tart majd, de olyan vékony kabát volt, hogy úgy tűnt, még a szelet sem fogja fel. - Nálad van az inzulin? — kérdeztem. - Igen, szívem, ne aggódj!

Amíg a csoport felkészült a keresésre, én Lauren néni közelében maradtam. Tetszett neki,

átölelt, a hátamat dörzsölgette, mintha melegen akarna tartani. Összeszorított foggal hagytam.

- És most, Chloé... - szólt dr. DavidofF, amikor mindenki készen állt. - ...mondd, merre kutassunk!

Az igazi találkahely a gyárhoz legközelebb álló raktárépületben volt, tehát a célom, hogy

olyan messze vezessem őket ettől, amennyire csak lehetséges, arra az esetre, ha a fiúk épp most akarnának felbukkanni.

- Abból a raktárból indultunk, ahol elfogtak bennünket, velem meg ez történt... emeltem fel sérült karom.

- Amikor az ablakon kimásztál - egészített ki dr. DavidofF. Bólintottam. - Nem tudtam, hogy megsérültem, így rohantunk

tovább. Derek szerette volna, ha olyan messze kerülünk attól a raktártól, amennyire csak lehetséges. Ügy tűnt, csak rohanunk és rohanunk körbe-körbe ezek között az épületek között, hogy jó rejtekhelyet találjunk. É-én nem nagyon figyeltem, sötét volt és nem láttam jól, Derek meg igen, így vakon követtem őt.

- A vérfarkasok kifinomult éjjeli látása - mormogta dr. DavidofF. - Végül találtunk egy helyet, ami Derek szerint jó búvóhely, és ahol maradnunk kellett volna, amíg maguk el nem mennek, de akkor megérezte, hogy vérzem...

Lauren néni megszorította a vállam, mintha azt képzelné, hogy másodpercekre voltam attól, hogy felfaljanak.

- Segített nekem — folytattam. — Bekötözte, de szerinte rosszul festett, és össze kellett volna varrni. Aztán megérezte Simont, ezért « 69 –

továbbmentünk - a karom és Simon miatt -, de mielőtt elindultunk, megjegyezte, hogy véssük az eszünkbe, mert ez jó búvóhely lehet!

— Te pedig nem tetted - szólt közbe Tori. — Ügyes lány!

— Sötét volt, én meg össze voltam zavarodva. Azt hittem, majd ö megjegyzi...

— Rendben, Chloé - mondta dr. Davidoff. — Igazad is van. Ez sokkal ígéretesebben hangzik, mint az előző javaslataid, de vajon felismered-e azt a helyet, ha meglátod, az már más lapra tartozik...

— El kellett tépnünk a pólómat, hogy bekössük a karomat. A póló többi részének még mindig ott kéne lennie.

-Jól van akkor. Chloé, te Mrs. Enrighttal mégy...

Lauren néni megragadta a vállam. - Hadd menjek én Chloéval! — Nem, te Viktóriát viszed. -De...

Tori mamája közbevágott. - Te tudsz homály varázslatot, Lauren? — Nem, de...

— Van egyáltalán bármilyen képességed?

Lauren néni szorítása erősödött a vállamon. — Igen, Diane. Velem van az orvosságok ereje, ezért ott kell lennem, amikor Simont megtaláljuk...

— A közelben leszel - nyugtatta meg dr. Davidoff —, de nekem kell valaki, aki Chloét elkíséri, és a fiúk nem látják meg. Erről Diane majd gondoskodik. tizenegy KIDERÜLT,

HOGY A HOMÁLYVARÁZSLAT

olyasmi, amit a sci-fi filmekben látni, amikor a gonosz egyszer

csak eltűnik egyfajta varázserőtér mögött. Filmes trükként nem nehéz kivitelezni, ami egy boszorkánynak ugyanilyen könnyű volt a való életben is.

Tori anyja közvetlenül mellettem lépkedett, szinte láthatatlanul. Mivel menekülésre semmi esély nem volt, tovább kellett játszanom a találkahely-kereső szerepet, ami lehetőséget

adott arra, hogy menekülési útvonalak után nézzek. Talán egy falban lévő rés túl szűk lesz Tori anyjának ahhoz, hogy kövessen, vagy lesz valahol egy ingatag ládahalom, amit a fejére dönthetek, esetleg egy elhagyott kalapács, amivel agyoncsaphatom.

Életemben soha nem vágtam „agyon" senkit, de Tori mamájával kivételt tennék.

A főútról a hely szokványos gyárnak tűnt, néhány környező épülettel, de beljebb kerülve mindenfelé csarnokot láttunk, többnyire használaton kívül. Elsőrendű ingatlan, vagyis az lehetne... a füstokádó gyár nélkül, ami az egész környéket elértéktelenítette.

Egyedül a füstölgő kémények jelezték, hogy a gyár még működik. Valószínűleg jóval a

lehetséges kapacitás alatt, és alig képes fennmaradni, akárcsak Buffalo sok más ipari létesítménye. Sejtelmem sem volt, mit gyártanak itt. A raktárépületekben található

készletekből úgy tűnt, különféle fém dolgokat. Egyszer, amikor kirohantunk két épület közül, néhány hordó mögé kellett lebuknunk, amíg a teherautó-sofőr áthaladt a területen, de ő volt az egyetlen alkalmazott eddig, akit láttunk.

Az általunk ellenőrzött harmadik épület nyitva állt, így Tori mamájának nem kellett

varázsige a kinyitásához. Belépve arra gondoltam, hogy ez ígéretesnek tűnik. Az előző kettő tele volt különféle eszközökkel meg fémhengerekkel, ez viszont használaton kívülinek

látszott, telerakva rekeszekkel, elég biztonságosan egymásba helyezve. Hátra volt még az egész raktár átfésülése.

Ahogy beljebb jutottunk, láttam egy ingatagnak tűnő rakást, közelében kisebb méretű fémcsöveket halmoztak fel: tökéletesek ahhoz, hogy valakit kupán vágjanak az egyikkel.

Tekintetemet a földre szegezve, mintha csak a szakadt pólóm darabjait keresném, a csövek felé indultam.

- Chloé, azt hiszem, most már abbahagyhatjuk ezt a bujkálósdit — mondta Tori anyja. Lassan fordultam meg, hogy legyen időm a legcsodálkozóbb arckifejezésemet felölteni.

- Nincs itt semmiféle póló — jelentette ki — vagy rejtekhely. Talán tényleg ebben a komplexumban beszéltétek meg a találkozót, de nem pont itt. - Talán a következő...

Elkapta a karom, ahogy elmentem mellette. — Mindannyian tudjuk, hogy újra megpróbálsz elszökni. Marcel abban reménykedik, hogy az igazi búvóhely is a közelben van, és most

olyan nyomokat akarsz hagyni, amik visszacsalogatják Dereket, és amikor látszólag elmegyünk, előjön, hogy megkeresse őket.

Nyomokat hagyni? Ó, nem! Miért is nem jutott ez az eszembe? Ahhoz nem kell itt lennem, hogy Derek figyelmét felkeltsem! Ha kiszagolja, hogy a gyár közelében jártam... — Nem próbálok megszökni. Segíteni akarok Simonnak, meg kell őt találnunk... — A fiúk engem nem érdekelnek. De te, te igen! -Én?

Erősödött a szorítása a karomon. - A többi kölyök hónapok óta ott volt a Lyle-házban, jól viselkedett, nagyon keményen dolgozott azon, hogy meggyógyuljon. Erre megérkezel, hirtelen kirobbantasz egy egész zendülést, és egy héten belül négy bennlakó is megszökik. Jó kis felbujtó vagy te, nem igaz?

Én voltam a katalizátor, de nem a felbujtó, ám azzal nem nyerek egy piros pontot sem, ha kijavítom. -

Kezedbe

vetted

a

dolgokat,

míg

a

többiek

elhitték

a

hazugságainkat

és

a

megmentésükért könyörögtek. A lányomnak még ahhoz sem volt mersze, hogy hozzád csatlakozzon.

Hm, csak nem azért, mert elnyomtad benne azt a csöppnyi akaratot is, ami még benne volt? Mert elhitetted vele, hogy a tökéletes beteget kell játszania ahhoz, hogy 11

megfeleljen neked .

- A sors istennői csúnyán összekavarták a játékunkat, Chloé Saunders. Hozzád a drága

Lauren nénit rendelték, aki folyton ideges és a kezét tördeli. Tökéletesen illene az én gerinctelen lányomhoz. De ahol a sors méltatlanul bánik velünk, azon a szabad akarat még javíthat. Szerintem mindkettőnknek előnyös megállapodásra juthatunk. - Elengedte a karomat. - Dr. Gilltől tudom, hogy kapcsolatba léptél Lyle korai kísérleteiből származó szellemekkel.

Mereven magam elé nézve egy szót sem szóltam. - 73 –

- Tudom, hogy kérdőre vont téged - folytatta Tori anyja. - A mi dr. Gillünk, mint azt

bizonyára te is észrevetted, amolyan fanatikus, rögeszmésen érdeklik Lyle titkai. Az ambíció

egészséges, a rögeszmék nem azok. — Szemügyre vett. — Szóval, mit is mondtak neked ezek a szellemek?

- Semmit, mivel csak véletlenül keltettem őket életre, így nem érdekelte őket túlságosan, hogy velem cseverésszenek.

Nevetett. — Azt meghiszem! De hogy te, ilyen fiatalon fel tudod éleszteni a holtakat...? — A szeme ragyogott: — Ez rendkívüli!

Na jó, ez butaság volt. Épp most vallottam be, hogy halottakat támasztok fel. Ez jó lecke lazaságból - ne csináld!

- És meg tudod újra tenni? — kérdezte. - Megpróbálhatom.

- Talpraesett és értelmes vagy, ezzel a kombinációval még sokra viszed. Na, akkor a következőt fogjuk csinálni: megmondom dr. DavidofTnak, hogy megtaláltuk itt azt a

bizonyos helyet. A póló eltűnt, a fiúk elvihettek, de ezt itt hagyták helyette. — Egy papírlapot húzott elő a zsebéből, Simon vázlatfüzetéből szépen kitépve. Egyik szélén egy

rajzrészlet, egyértelműen a fiú műve, a másikon nyomtatott betűkkel ez állt: BSC Kávézó 14.00.

- Találkozzunk a BSC Kávézóban kettőkor — olvastam. — A papírlap szerintem túl tiszta, nem fogják elhinni, hogy itt találtuk.

Elvettem tőle, a fémcsövekhez sétáltam, és leguggolva végighúztam a kis lapot a koszos földön. Aztán, még mindig meggörnyedve megálltam, és felnéztem rá. - Mi lesz az inzulinnal?

- Biztos, hogy a fiúk már találtak maguknak. - Nem hagyhatjuk itt nekik?

Habozott. Nem akart vele foglalkozni, de ha ezzel elnyeri a bizalmamat... - Később Laurentől megszerzem az ampullákat, és visszahozom ide - mondta. - Most azonban jelentenünk kell ezt a feljegyzést.

Megfordult, hogy elmenjen. Ujjaimat az egyik fémcsőre szorítottam, majd felugorva a tarkója felé lendítettem.

Megpördült, karját széttárva. Hátrafelé indultam egy ládarakás felé, mire a cső kirepült a kezemből és nagy kongassál a földre esett. Utána másztam, de ő gyorsabb volt, felkapta és felém lendítette.

Ajka szétnyílt, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, a fejem fölötti rakásból egy rekesz indult el feléje. Oldalra lépett, hogy utat adjon az elzúgó rekesznek, ami mögött Liz állt.

Kitörtem a fémcsőrakás irányába, de Mrs. Enright újabb varázsigével állított meg. Lábam kicsúszott alólam, kitárt kézzel a földre zuhantam, sérült karomba fájdalom hasított.

Körbenézve a rekeszhalom mögött megpillantottam Liz hálóingét.

- Feltételezem, hogy Elizabeth Delaney vagy! - Mrs. Enright visszavonult a falhoz, tekintete egyik oldalról a másikra járt, készen a következő repülő tárgy fogadására. — Na,

úgy tűnik, halálodban végre tökéletesítetted ezt a képességed. Bárcsak előbb történt volna! Micsoda pazarlás! Liz

lesújtott

arccal,

megdermedve

állt

a

ládasorok

között,

ahogy

Mrs.

Enright

is

megerősítette halála tényét, majd kihúzta magát és összeszűkült szemmel egy sor ládára fókuszált.

- Még halálodban is hasznodat vehetjük, Elizabeth! - állapította meg Mrs. Enright. - A

kopogó szellem ritkaság, olyan, ami segíthet dr. DavidofTnak legyőzni a drága Simon és Derek elvesztése felett érzett csalódottságát. - 75

A ládák megremegtek és repedezni kezdtek, ahogy Liz erőlködéstől feszülő inakkal tolta őket. Én kétségbeesetten intettem neki, hogy csak a legfelsőre koncentráljon. Bólintott, taszított egyet rajta... , de Mrs. Enright egyszerűen ellépett az útjából.

- Elég legyen ebből, Elizabeth! - szólalt meg nyugodtan, ahogy a rekeszek ripityára törtek mögötte.

Liz most megragadott egy kilazult deszkát és feléje hajította.

- Azt mondtam, elégi Újabb varázsigét vágott felém, ezúttal egy áramütésszerűt, ami

zihálva, remegve küldött a földre. Liz fölém hajolt. Odasúgtam neki, hogy jól vagyok és feltápászkodtam. Egész testem lüktetett.

Mrs. Enright körülnézett, de addig nem láthatta Lizt, amíg az meg nem mozdított valamit. - Téged nem bánthatlak, Elizabeth, de Chloénak tudok fájdalmat okozni. Ha csak egy kis fadarab is iderepül, még egy villámcsapást küldök felé. Világos?

Erőlködve felálltam, aztán az ajtó felé rohantam. Már alig egy méternyire voltam csak tőle, amikor megdermedtem. Szó szerint.

- Ezt úgy hívják, hogy bénító varázslat - közölte Mrs Enright. - Nagyon hasznos. Most pedig, Elizabeth, viseld jól magad, amíg Chloé és én...

Megtört a varázs. Megbotlottam, de kissé elfordulva visszanyertem az egyensúlyomat, és amikor felnéztem, őt láttam magam helyett megdermedve. Az árnyékból sötét alak lépett elő.

- Bénító varázslat? - sétált elő Tori. - Ez a neve, anya? Igazad van, tényleg hasznos!

Anyja mozdulatlan alakja elé lépett. - Szóval csalódtál bennem, ugye? Chloét szeretted

volna lányodul? Tudod, igazán megbántódhatnék emiatt..., ha azt gondolnám, hogy ismered őt egyáltalán. Vagy engem. - Közelebb lépett. - Vásárlás, anya? Egy cellába

Vagyok zárva, az életem darabokra hullik, és te tényleg elhiszed, hogy vásárolni akarok? Nem ismersz engem te se jobban, mint ő! -Intett felém. - Te...

Tori levegőért kapkodva tántorodott vissza, mert anyja valahogy kiszabadult, és egy varázslatot küldött rá.

- Még sokat kell tanulnod, Viktória, ha azt hiszed, meg tudsz sebesíteni.

Tori állta az anyja tekintetét. - Azt hiszed, hogy bosszút állni jöttem? Ezt úgy hívják: szökés.

- Szökés? Szóval elmenekülsz és az utcán fogsz élni? Apa kis hercegnője sikátorokban alszik majd?

Tori szeme fellobbant, de nyugodtan csak annyit mondott: -Minden rendben lesz. - De hogyan? Hoztál pénzt? Bankkártyát?

- Honnan szereztem volna, hiszen bezártatok. - Le merem fogadni, hogy Chloénak van. Fogadok, sose hagyta el a szobáját nélküle, fel van készülve minden eshetőségre.

Mindketten rám néztek. Egy szót sem szóltam, de válaszom az arcomra volt írva. Mrs. Enright felnevetett.

- 0, anya, tudok én pénzt szerezni - mondta Tori. - Elveszem tőled!

Lecsapta a karját, amire akkora energiahullám csapódott az anyjába és belém, hogy hátra tántorodtunk. Tori meglengette kezét a feje fölött. Szikrák repültek szerteszét, amiket

felkapott a körülöttünk süvöltő szélroham, forgószélként kavarva fel a piszkot és forgácsot. Szorosan összeszorítottam a szemem, eltakartam az orrom és a szám.

- Ezt hívod te hatásos varázslatnak, Viktória? - kiabálta az anyja hangosabban a szélnél. - Ez csak hiszti! Semmit se változtál, csak ... 77 ...

most segítségül hívod a természet erőit, hogy bömböljenek és toporzékoljanak helyetted! - Szerinted csak ennyit tudok? Várj csak...

Torit megmerevítette a bénító varázslat. A szél abbamaradt, a por és a szikrák a földre szállingóztak.

- Figyelek - mondta Mrs. Enright -, és nem látok mást, mint egy elkényeztetett kölyköt valami új luxusautóval rohangászni, nem törődve azzal, kit sebesít meg. Ennél önzőbb, meggondolatlanabb viselkedést még életemben nem láttam!

Tori szeme könnyektől csillogott. Ahogy az anyja hozzá közeledett, én visszahúzódtam a fémcsőhalom irányába.

- Nos, Viktória, ha végeztél a hisztizéssel, felhívom Laureni, hogy jöjjön érted, és ezúttal remélhetőleg képes lesz ott is tartani.

Liz Mrs. Enright felé került, tekintetét egy másik ládarakásra szegezve. Megráztam felé a fejem. Rossz volt a szög, megláthatja a mozgást. Lehajoltam és felemeltem az egyik rudat.

- Nem Lauren Fellows lesz az egyetlen, aki megrovásban részesül majd ezért a kis virtuskodásért - folytatta Mrs. Enright. - Magadnak köszönheted, de egy hétig a szobádban maradsz egyedül, órák, látogatók és MP3 nélkül. Rengeteg időd lesz arra, hogy gondolkozz. ..

Meglendítettem a csövet. Egy csúnya puffanással csapódott a tarkóján, a lendülettől kirepült a kezemből. Mrs. Enright megingott, egy pillanatig azt hittem, hogy nem ütöttem meg eléggé. A guruló cső után nyúlva megbotlottam a saját lábamban. Aztán elesett.

Tori kiszabadult a varázslata alól, és az anyjához rohanva lerogyott. Ezt tettem én is, ellenőriztem a pulzusát.

- Szerintem rendben lesz - állapítottam meg.

Tori térdelt, egyre csak az anyját bámulva. Megérintettem a karját. - Ha menni akarunk, el kell... Lerázott magáról. Talpra ugrottam, készen arra, hogy itt hagyjam. Aztán jöttem rá, mit csinál - az anyja zsebeit ellenőrizte.

- Semmi - sziszegte a fogai közt. - Még egy bankkártya se! - Nálam van pénz, menjünk!

Még egy utolsót pillantott az anyjára, aztán szó nélkül követett. tizenkettő TORIVAL

EGY PÓTKOCSI UTÁNFUTÓJÁT

takaró ponyva alá kuporodtunk. Nem volt teherautóhoz kötve,

így nem fenyegetett az a veszély, hogy a rejtekünk elgurul. Úgy gondoltam, tökéletes hely, persze Tori nem értett egyet velem.

— Itt könnyű célpont vagyunk - sziszegte összegörnyedve. - Csak felemelik ezt a leplet, és máris meglátnak.

— Ha közelebb jönnek, elfutunk.

— És azt honnan fogjuk tudni? Nem látunk semmit.

— Liz majd őrködik. — Kinyújtottam a lábam. - Ami Lizt illeti...

— Meghalt. — Érzéketlen tónusa sértette a fülem. - Hallottam az anyámat, amikor mondta. O ölte meg Lizt, nem igaz? O meg azok az emberek.

— M-majd később elmagyarázom, de most csendben kell lennünk, valaki meghallhat... — Nincs itt senki, nem emlékszel? Hiszen Liz — az én barátom, Liz — szellem, és ő őrködik

felettünk. Ügy tűnik, isten tudja mióta segít már neked, és te még azzal sem törődtél, hogy eláruld, nemcsak meghalt, de megölték?

— Rae-nek elmondtam...

- Hát persze, Rachelle! Na és hogy alakul a barátságotok? - állta Tori a tekintetemet. Ha tudni akarod, ki árult el benneteket, abban az irányban keresgélj! - Rae? Nem, ő soha nem...

- Hát, valaki pedig elmondta. Ha nem én voltam, nem te vagy a fiuk, akkor ki marad? - Cs-csendben kéne lennünk, a hang gyorsan terjed.

- Tényleg? Vau, most már fizikaórát is tartasz! Derektől tanultad? -Tori?

- Mi az?

- Fogd be! Kábé öt másodpercig bírta, aztán megkérdezte: - Nem kellett volna már Liznek bejelentkeznie? Honnan tudod, hogy még mindig odakinn van?

- Jön-megy, ezért kellett nekem a pulcsija, hogy... Váratlanul Liz vágódott át a ponyván és fölénk görnyedt. — Mondd neki, hogy ssssl

- Már megtettem — suttogtam —, többször is.

- Mindenesetre meghallották, és már úton is van a nénikéd azzal a fegyveres fickóval. Suttogva közvetítettem Torinak.

- Mi van? Akkor miért ülünk még mindig itt? - Kis híján kiugrott oldalra. Megragadtam a karját.

- Hé! — förmedtem rá, olyan hangosan, hogy szellembarátnőm is összerándult. - Milyen irányból jönnek? - kérdeztem Lizt.

Balra mutatott. A jobb oldalra mászva felemeltem a ponyvát. - 81

Liz kisietett. — Most nem látom őket.

A nap felé hunyorítottam. Körülbelül hat méterre volt egy épület, de nem láttam az ajtaját. Kihajoltam, hogy jobban lássam. Bal oldalamon egy csomó rozsdás hordó, azok közt elrejtőzhetnénk. ..

- Chloé! - ordította Liz. — Pont mögötted...

A tompa puffanások az utánfutón félbeszakították. - Vissza! - kiáltotta Liz. — Vissza!

- Mi történik? — suttogta Tori. — Gyerünk már! Amikor megpróbáltam visszahúzódni, Tori ellökött, én meg kirepültem az utánfutó alól, és arcra estem a piszokban.

- Nos, ez eléggé megkönnyítette... - mondta egy hang.

A hátamra gördültem. Mike állt az utánfutón - a fickó, aki szombat éjjel ránk lőtt. - Lauren? - mondta. - Jobb, ha nekem adod azt a fegyvert, majd én elintézem.

Tekintetét folyamatosan rám szegezve leugrott a földre. Kitette a kezét, mialatt Lauren néni, kezében a puskával előbukkant az utánfutó mögül. - Nagyon sajnálom, Chloé - nézett rám.

A fegyverrel rám célzott, én meg hátratántorodtam. - N-ne! N-nem fogok ellenállni. É-én...

Meglendítette a fegyvert, és Mike-ra lőtt. A lövedék a karját találta el. Rábámult, aztán a térde lassan felmondta a szolgálatot.

Lauren néni hozzám rohant, és felsegített. - Tori, gyere ki innen! Mike már szólt a többieknek, amikor meghallottunk benneteket.

Hátrálva, tekintetemet Lauren nénire szegezve elindultam Tori felé, készen arra, hogy elszaladjak. Lauren néni megragadta a karomat; de amikor el akartam húzódni, elengedett és hátralépett. 82 -

- Mit gondolsz, miért lőttem meg? — kérdezte. - Miért hagyjam, hogy Tori olyan könnyen elszökjön mellőlem? Segíteni próbálok! Meg fogjuk találni a fiúkat, aztán megkeressük Kitet..., Simon édesapját.

Furcsa dobogást hallottam a fülemben, szerintem a szívem lehetett, ahogy ugrált örömében. Lauren néni rájött, hogy tévedett, még mindig szeret engem! Ki fog engesztelni, megoldja a gondjaimat, ahogy mindig is tette, és megint minden rendben lesz! Mi lehetne ennél tökéletesebb?

De mégsem. Nem dőltem be, lassan hátraléptem, ujjammal az oldalra intettem Torinak,

hogy készüljön fel a rohanásra. Túl sokszor csaptak be ahhoz, hogy most bevegyek egy ilyen tündérmeseszerű befejezést.

- Chloé, kérlek! - tartotta felém Lauren néni az inzulinos tasakot, és ahogy érte nyúltam, megfogta a kezem. - Hibát követtem el, Chloé, óriási hibát, de rendbe hozom! — Odaadta a tasakot. — Arra menjetek! - mutatott a gyár irányába. - Maradjatok az árnyékban! Nekem el kell rejtenem ezt a fickót a kocsi alá.

Lauren néni utolért bennünket, és a raktárakat megkerülve a bejárati kapu felé vezetett. Esküdött rá, hogy az Edison Csoportból senki nem vigyázza a bejáratot. Bár

nem láttunk alkalmazottakat kinn kószálni, a csoport azt nem kockáztatja, hogy a gyárhoz túl közel kerüljön.

És mi van, ha hazudik, és csapdába csal bennünket? Reméltem, hogy Tori varázslatai kisegítenek.

Hogy

kissé

lélegzethez

raktárépület mögött.

jussunk,

megpihentünk

a

gyárudvar

legtávolabbi

végénél

egy

- Jól van, lányok - mondta Lauren néni. - Arrafelé van egy árukiadó kapu. Be van zárva, de ti át tudjátok préselni magatokat rajta. - 83 —

Menjetek jobbra két háztömbnyit, majd azon az úton egyenesen végig, ott látni fogtok majd egy nagy boltot. Bólintottam. — Én tudom, merre van!

- Akkor jó. Menjetek a bolt mögé, és várjatok meg! Ott találkozunk! Tori kilőtt, de én csak álltam, Lauren nénit nézve. - Chloé?

- Nem Tori árult be bennünket, igaz? - Nem, de most...

- Rae volt az, ugye?

Lauren néni kivárt, és én láttam szemében a választ. - Nem én vagyok az egyetlen, Chloé, aki tévesen ugyan, de azt gondolta, hogy helyesen cselekszik.

Kezdtem elfordulni. Megfogta a karom, és egy összehajtogatott borítékot tartott elém. - Egy kis magyarázat meg egy kis pénz. - Mivel nem nyúltam érte, lehajolt és a hátsó

zsebembe dugta. — Ha úgy döntesz, hogy tovább menekülsz, nem vádollak, de légy szíves, adj nekem még egy esélyt! Egy utolsó esélyt!

Bólintottam. Magához húzott egy ölelésre, megcsókolta az arcom, aztán elengedett. Tori ekkorra már bekanyarodott az épület sarkánál, és eltűnt, amikor Liz sikoltott fel mögöttem. - Chloé!

Olyan gyorsan fordultam meg, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Lauren néni intett, hogy menjek tovább, de megláttam mögötte egy alakot, Tori anyját.

Figyelmeztetésképp felkiáltottam, de Mrs. Enright már felemelte a kezét a magasba. Villámlottak az ujjai, majd a villámok szörnyű sistergő csattanással eltrafálták Lauren nénit, és letaszították a lábáról. Ajkából kicsordult a vér, szétfröccsent a betonon, ahogy elesett. tizenhárom LAUREN

NÉNI

FELE

SZALADTAM.

Sikerült egy méterrel közelebb jutnom, de Tori anyja bénító

varázslattal állított meg. Homályosan hallottam, hogy mond valamit, de nem értettem, mi

az. Fülem a saját néma sikolyommal volt tele, ahogy a földön mozdulatlanul fekvő Lauren nénit bámultam. Végül Mrs. Enright hangja eljutott hozzám.

- Valószínűleg meg kéne kérdeznem, hol az én drága kislányom. - Pontosan itt - szólalt meg egy hang mögöttem.

Mis.

Enright

feje

felemelkedett,

szemöldökét

összeráncolta,

ajkai

szétnyíltak.

Majd

hátraugrott, amint Tori varázslata eltalálta. Ez megtörte az én lebénulásomat, Lauren néni felé tántorogtam, de Tori megragadta a karomat: - Mennünk kell! - mondta. -Ne! Én...

Mrs. Enright összeszedte magát, és széttárt karral újabb támadást indított. Tori elrántott a varázslat útjából, ami így a falnak ütközött, fekete krátert ütve benne.

- Fel tudod vele venni a harcot! - bátorítottam. - Állítsd meg, én megszerzem a fegyverét...

- Nem tudom. 85 –

Tori zihálva dőlt a karomra, de én elhúzódtam. Azt motyogta: -Rendben -, elengedett és

elrohant... eltűnt a sarkon túl. Tori anyja újból felemelte a kezét, aztán egy hang zavarta meg, ami azt kiáltotta: — Erre vannak!

Még egyszer utoljára ránéztem Lauren nénire, és futni kezdtem. Már nem volt semmi remény arra, hogy eljussunk az árukiadó kapuig. Rögtön rájöttem,

miért küldött bennünket Lauren néni előre - hogy a hátunkat fedezze, és hogy ne legyünk kiszolgáltatva a telepre belépő dolgozóknak. Nem engedhettük meg magunknak, hogy riasszák az őröket.

A következő épület sarkánál kikukucskálva nyílt terepet láttunk, hangokat hallottunk közeledni és tudtuk, hogy ott sose jutunk át.

- És most mi lesz? - kérdezte Tori. Nem válaszoltam. - Gyerünk már! - suttogta. - Mi a terv?

Legszívesebben megragadtam és megráztam volna, hogy elmondjam neki, nincs semmilyen terv! Még el sem jutott a tudatomig az, ami az imént történt. Lehet, hogy a nénikém halott! Halott! Csak erre tudtam gondolni.

- Chloé! - suttogta megint. - Igyekezz! Mit tegyünk? A legszívesebben odaszóltam volna neki, hogy hagyjon már békén. Találjon ki ő egy tervet! Aztán megláttam lassan pánikba forduló, félelemtől rettegő tekintetét, és visszaszívtam a szavakat.

Csak most értesült Liz haláláról. Látta, hogy a nénikémet valószínűleg megölte az anyja. Egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy józanul gondolkodjék, de valamelyikünknek azt kellett tennie.

- A nénikéd szerint az Edison Csoport nem jön a bejárathoz -mondta. — Ha elrohanunk addig...

- És ha meggondolják magukat, vagy megtalálják a módját, hogy elébünk vágjanak? De... -

néztem körbe. Tekintetem a telepen magasodó legnagyobb épületen állapodott meg. - A gyárépület! -Mi?

- Maradj szorosan mellettem! Két ajtót ismertem már - a vészkijáratot, amin át szombaton menekültünk, és a főbejáratot, amit Derek tört be. A főbejárat volt közelebb, tehát arra indultunk, és közben azt suttogtam Liznek, hogy szaladjon előre és biztosítsa az utat számunkra. Ha valaki jön, fütyüljön.

Boltíves ajtó volt. Nekiiramodtam és a falhoz lapultam, amíg Liz átsüvített rajta. Egy másodperc múlva már jött is vissza.

- Pont előttünk van egy őr - jelentette. - Én elterelem a figyelmét, te meg résnyire kinyitod az ajtót és vársz a füttyjelemre. Tudsz olyan helyet, ahol elrejtőzhetsz?

Bólintottam. Szombaton, amikor itt jártunk, Derek kijáratot keresve kinyittatta velünk az összes ajtót, és emlékeztem, hogy van itt egy raktárhelyiség, ami nekünk tökéletesen megfelel.

Mikor Liz jelezte, hogy tiszta a levegő, óvatosan benyitottam. Tori türelmetlenül táncikált mögöttem, bár megkértem rá, hogy tartsa nyitva a szemét.

Liz már benn állt egy zárt ajtó előtt, úgy hatméternyire tőlünk, az őr meg a fogantyút bámulta: ahogy az lassan hol az egyik, hol a másik irányba fordult.

Elsurrantunk mögötte. Hallani lehetett a gépek távoli moraját és ütéseit, valamint a munkások nevetését és kiáltásait, ez a szakasz azonban csendes volt.

Könnyedén eljutottunk az oldalsó teremig, amíg az őr kővé dermedve állt a rejtélyesen forgó ajtófogantyú előtt.

Liz utánunk sietett. - Most merre? A szomszédos csarnok irányába intettem. Előre vágtázott, befordult a sarkon és fütyült nekünk, hogy tiszta a levegő. Továbbra is szerencsénk volt, így biztonságban bejutottunk a

raktárhelyiségbe, ám ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, az őr hangja visszhangzott a kihalt csarnokon.

- Hé, Pete, gyere már ide! Ezt látnod kell! Ez a fogantyú magától forog! Mondom neked, amióta Dan fejest ugrott a fűrészgépbe, itt kísértetek járnak!

Igaza volt. Szombat este magam is láttam a fűrészek közé ugró férfi szellemét, aki aztán újra megjelent és megint megtette. Valami vezeklésféle lehetett? Lauren néni is

követett el rossz dolgokat, talán még gyilkosságot is. Ha meghal, vajon a pokolra jut? Tényleg...?

Lenyeltem a gombócot a torkomban.

- És most? - suttogta lóri.

Körülnéztem. A szoba osztályterem nagyságú volt, telis-tele dobozokkal. - Keress egy helyet ott hátul! - utasítottam. - Elég nagy a por, ami azt jelenti, nem járnak erre túl gyakran. Elrejtőzhetünk... Liz zúgott át az ajtón. - Jönnek! - Mics...?

- Dt. Davidoff és Sue meglátott benneteket az ajtónál! Torinak köszönhetően, aki annyira ügyesen őrködött...

- Már bent vannak? - kérdeztem. - Még nem.

- Ki van bent? - kérdezte Tori, ahogy Liz elhúzott. - Mi van? Mit mondott? Közöltem vele a hírt, majd résnyire kinyitottam az ajtót.

- Mit csinálsz? - kérdezte a ruhám ujját rángatva. - Meg vagy őrülve? Csukd be azt! Azt mondod neki, hogy hallgasson, mire egyre hangosabb lesz. Azt, hogy maradjon veszteg,

mire betol a tűzvonalba. Azt, hogy figyelje az üldözőinket, mire a vállam fölött tekinget előre. Kinyitod az ajtót, hogy hallgatózz, mire visszahúz a helyiségbe.

0, ez egy gyönyörű barátság kezdete!

Barátság? Szerencsések vagyunk, ha túléljük ezt az együttlétet. Felvilágosítottam,

hogy

hallgatózni

próbálok.

Amikor

vitatkozni

kezdett,

mereven

rábámultam; és az életben először, működött a dolog! Megjuhászodott, visszament a szobába, duzzogva, haragosan, de legalább befogta a száját. - Segíthetek? - visszhangzott az őr hangja a termeken.

- Igen, két tinédzser lányt keresünk - felelte dr. Davidoff. - Úgy hisszük, hogy ide jöttek be. Egy közeli intézetből szöktek meg, úgy tizenöt évesek. Egyikük egy méter hetven körüli, rövid, sötét hajú, a másik egy méter ötven, vörösesszőke hajjal.

- Amiben piros csíkok is vannak — tette hozzá Sue. — Festett piros csíkok.

Az őr felkuncogott. - Akárcsak az én kölykömé, csak azé kék! Múlt héten meg lila volt. - Tinédzserek! - mondta dr. Davidoff nevetést színlelve. - Ez a két mihaszna mindig meglép. Tudja, milyenek a lányok. Elszöknek, hogy a barátjukkal találkozzanak vagy új szájfényt vegyenek. Nem akarnak rosszat, de azért mi aggódunk értük. - Azt meghiszem. Ha látom őket, szólok. Van névjegyük? - Eléggé biztosak vagyunk benne, hogy itt vannak.

- Nem hiszem. Ez az egyetlen ajtó, amit kívülről is ki lehet nyitni, és én a műszak alatt végig a helyemen voltam.

- Értem, de talán körülnézhetnénk... A szék megnyikordult, és elképzeltem, amint az izmos férfi feláll.

- Emberek, ez egy gyár! Van arról fogalmuk, hány biztonsági előírást szegnék meg, ha engedem magukat kutakodni?

- Felvesszük a biztonsági sisakot meg a szemüveget.

- Ez nem egy középület, nem jöhetnek be ide előre megbeszélt időpont és kísérő nélkül. — Akkor beszélhetnénk az üzemvezetővel?

— Nincs benn. Megbeszélésen van. Egész nap. Mondtam, hogy senki sem ment el mellettem, azok a lányok nincsenek itt. De ha tényleg szeretnék megnézni, az is rendben van. Szóljanak a zsaruknak, és akkor beengedem önöket. -Jobb szeretnénk a rendőrséget kihagyni ebből.

— Hát, pedig azt kell tenniük, mer' én nem engedem be ide magukat! Miután az őr kitessékelte őket, elrejtőzve vártuk, hogy besötétedjen. Mindketten külön helyre (észkeltük be magunkat, elég messze egymástól, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Én először megbékéltem ezzel, ugyan miről is csevegtünk volna, Tori meg én? De egy idő után

még a veszekedés is jobb lett volna, mint a hangtalan várakozás, mert nem lehetett semmi egyebet csinálni, mint töprengeni. Meg sírni. Sokáig ezt tettem, olyan halkan, ahogy csak tudtam. Annyiszor vettem elő a borítékot, hogy már tele volt elmosódott könnyfoltokkal. Ki akartam nyitni, de meg voltam rémülve, hogy bármi is áll benne, nem

lesz elég jó magyarázat, nem lehet elég jó, én pedig annyira kétségbeesetten szerettem volna, hogy az legyen.

Végül nem bírtam tovább, és feltéptem. Pénz volt benne, amit számolás nélkül a zsebembe gyömöszöltem, majd felbontottam a levelet. Lauren

néni

a

nekromancia

működésének

magyarázatával

kezdte.

A

nekromanta

családokban nem mindenki lát szellemeket, sőt a legtöbben nem, Lauren néni sem. Sem anyám, sem az ő szülei. De a nagybátyám, az igen. És az anyám ikertestvére, Ben akiről azt sem tudtam, hogy létezik. Lauren néni ezt írta:

Ben nagyon sok évvel a te születésed előtt meghalt. Anyukád mutatott volna képeket, de túl fiatal voltál ahhoz, hogy megértsd. Miután ö is eltávozott közülünk... egyszerűen

nem adódott olyan alkalom, hogy ezt előhozzuk. Ben kicsit idősebb volt, mint te most,

amikor látni kezdte a szellemeket. Anyáddal együtt tanult a főiskolán, de az neki túl soknak bizonyult. Hazaköltözött. Anyád is ott akarta hagyni és hazajönni, hogy rajta

tarthassa a szemét, de Ben ragaszkodott hozzá, hogy befejezze az iskolát. Megígértem, hogy vigyázok rá, bár nem értettem igazán, min megy keresztül. Tizenkilenc évesen halt meg, lezuhant a mélybe. Azt, hogy ö maga ugrott le a tetőről, vagy a szellemek elöl

menekült, sohasem tudtuk meg.

Számít ez? Mindkét esetben természetfeletti képessége végzett vele. Én folyton azt szajkóztam magamban, hogy a szellemek nem hánthatnak, de a zsigereim legmélyén

tudtam, hogy ez nem igaz, és íme, itt a bizonyíték! Csak mert nem tudsz hozzáérni valakihez és lelökni a tetőről, az még nem jelenti azt, hogy nem tudod megölni.

Mielőtt Ben meghalt, anyád éppen segítséget keresett számára. Családunknak voltak

kapcsolatai a nekromanta világban, és végül is valaki adott neki egy, az Edison Csoporthoz tartozó nevet. - 91

Csakhogy Ben egy hónappal azelőtt esett le a tetőről, hogy anyád megkapta volna az

üzenetet. Később, amikor elkezdtem az orvosit, én léptem kapcsolatba velük. Ha tudósok, biztos hasznát veszik orvosoknak; és ha segíteni tudok olyanokon, mint Ben, akkor én ezt

akarom csinálni! Anyád nem volt beavatva, akkor nem, és nem is volt egészen addig, amíg gyereket nem szeretett volna.

Gyerekeket tervezett azok után, ami a bátyjával történt? Mintha csak a kérdésemre válaszolna, Lauren néni ezt írta:

Megkell értened, Chloé, hogy ez olyan, mint bármely más genetikai rendellenesség, olyan kockázat, amit elfogadunk. Ha gyerekünk születik, és rendelkezik ezzel a képességgel, akkor azt kezeljük, de anyád nem akart kockázatot vállalni, azok után nem, ami Bennel

történt. Adoptálni szeretett volna, de apád miatt ez nem volt lehetséges. Történtek... bizonyos dolgok a múltban, az ügynökségek nem tartották megfelelő szülőnek. Anyád

nyomorultul érezte magát, mert annyira szeretett volna gyereket. Más lehetőségeknek is utánanézett, de azok mind pénzbe kerültek, és abban az időben a szüleid egy

patkányoktól hemzsegő lyukban éltek az alsóvárosban. Apád új vállalkozása minden fillért elnyelt, amit kerestek. Ekkor mondtam el neki az Edison Csoport felfedezését, hogy egy tudóscsapat elkülönítette a nekromanta képességekért felelős géneket. E genetikai kód

lehetséges hordozójának ismeretében a javasolt emberi szülő vizsgálatával meg tudtuk határozni annak a valószínűségét, hogy az abból a kapcsolatból származó gyermek milyen valószínűséggel lesz nekromanta. fenni olyan izgatott volt! Teszteket végeztem

rajta, és apádon is... és majdnem biztosra lehetett venni, hogy bármely gyermek, aki a kapcsolatukból fogan, nekromanta lesz. Próbáltam öt meggyőzni, hogy más lehetőségeket is

vegyen figyelembe, példáid lehetséges volna mesterséges megtermékenyítés is egy másik

biológiai apától, ám annyira kifáradt és összeomlott, hogy egyszerűen nem volt ereje ezt a lehetőséget latolgatni. Ráadásul azt gyanította, hogy megpróbálok közé és apád közé férkőzni, mert világossá tettem, hogy nem hiszem, apád elég jó neki. Majdnem egy évig

nem beszéltünk ezek után, akkor hívtam fel a legnagyszerűbb hírrel: áttörés történt itt a laborban! Nem tudunk számára olyan gyereket biztosítani, aki nem lesz nekromanta, de

már ki tudjuk küszöbölni azokat a veszélyeket, amik megölték a bátyánkat. Olyan gyereke lehet, aki a saját feltételei alapján beszél a holtakkal.

Ez persze nem így alakult, amint ezt már én is tudtam. Amikor olyan hirtelen látni

kezdtem a szellemeket, Lauren néni elárulta: meggyőzte magát arról, hogy nem lesz semmi baj. Nem a félresikerültekhez tartozom - csak idő kell, amíg alkalmazkodom az

újonnan kialakult képességemhez. Az Edison Csoport ugyan ragaszkodott hozzá, hogy a Lyleházba költözzek, amibe ő is beleegyezett, még mindig abban reménykedve, hogy felfedezik, minden rendben, aztán majd elmondhatja nekem az igazat.

Mindaddig ezt hitte, amíg meg nem tudta, hogy a Lyle-házban zombikat keltettem

életre. Mégis azt mondogatta magában, hogy ez is rendben lesz - majd kezeljük valahogy. A csoport ígéretet tett, hogy bármi is történjék, engem nem semmisítenek meg. Egy nekromanta nem veszélyes, mondták neki, így nincs okuk, hogy eltegyenek láb alól. - 93 ~

Még mindig ezen aggódva kezdett el válaszok után kutatni, csakúgy, mint én, és ugyanazt tudta meg, amit én is..., hogy hazudtak. Nyilvánvalóan hazudtak egy csomó dologban, írta, bár részletekbe nem bocsátkozott.

Ez az, ami mindent megváltoztatott számomra, Chloé. Tudom, rémes azt beismerni, hogy csak akkor vettem észre az általam, elkövetett hibákat, amikor a saját unokahúgom

élete veszélybe került. Addig azt tettem, amiről azt hittem, helyes - a közös jó meg hasonlók érdekében. De ezzel elfeledkeztem az orvosi eskümről, arról, hogy először is, ne

okozz kárt! En kárt okoztam, és biztosan nagy árat fizetek majd érte, de azt nem engedhetem meg, hogy te is megfizess, ezért segítek neked abban, hogy kijuss innen.

Három utolsó bekezdés maradt. Az elsőben azt írta, hogy ha ezt a levelet olvasom, neki

nem sikerült kijutnia velem. Ha hátrahagytam, azt megérti. Ha meggyilkolták, ez volt az ár, amit fizetett mindezért. Ha pedig az Edison Csoport fogta el, nehogy visszamenjek érte, nekem tovább kell mennem, és megtalálnom Simont és az apját, Kitet. Fogalma sincs, hogy

mi történt Kittel. Bejutott az Edison Csoport aktáiba, és meg van győződve arról, hogy nincs közük az eltűnéséhez, de egyelőre csak ennyit tud.

Azt is közölte, hogy mindenképpen viseljem a nyakláncomat — örökké. Emlékeztem, milyen

gyorsan elhozta nekem a Lyle-házba, amikor anélkül érkeztem oda. A levélben nem sok említést tett róla, csak azt, hogy feltehetően elrettenti a szellemeket. Azt ugyan nem!

Vagy lehet, hogy tényleg működik, és ha elvesztem, sokkal több szellemet látnék, és az erőm irányíthatatlanul felszínre törne.

A következő rész apámról szólt. Ö semmit sem tud, még azt sem, hogy nekromanta vagyok. így ha én megmenekülök, Lauren néni meg nem, apámtól távol kell tartanom magam.

Az utolsó bekezdés következett, még két mondat.

Anyukád olyan nagyon szeretett volna gyereket, és te pont olyan csodálatos lettél, mint amilyennek elképzelt. Számára te voltál a világ közepe.

Könnyek égették a szemem, fellobbant az a régi, igazán „soha el nem múIó"-fájdalom.

Vettem egy iszonyatosan mély lélegzetet, összehajtogattam a levelet, és visszatettem a zsebembe.

Több mint egy órája lehettünk már ott, amikor Liz jött vissza sebesen az új hírrel: - Nem halt meg! A nénikéd rendben van!

A Liz arcára ülő izgalomból azt gondolhattuk volna, most tudta meg, hogy a saját nénikéje élte túl. Az nem számított, hogy Lauren néni ahhoz a csoporthoz tartozott, akik őt

megölték, csak azzal törődött, hogy ennek a hírnek én mennyire fogok örülni. Ragyogó arcát

látva

rá

kellett

ébrednem,

önzetlenségre soha nem lennék képes.

bármennyire

igyekszem

jó

lenni,

Lizhez

hasonló

Megkönnyebbülésemet új aggodalom váltotta fel. Mit fognak most Lauren nénivel tenni, hogy segített nekünk a szökésben? Most, hogy elárulta őket. Erről pedig eszembe jutott a másik áruló, Rae.

Bíztam benne. Kezeskedtem érte a fiúknál, meggyőztem őket, hadd csatlakozzon hozzánk, erre ő beköpött bennünket.

Rae meg volt győződve arról, hogy a fiúk nem jönnek vissza. Ő javasolta, hogy menjünk Lauren nénihez, ő volt az, aki rábeszélt erre, amikor elbizonytalanodtam. 95 –

Emlékszem az indulás éjszakájára, amikor az ágyunkban fekve megpróbáltunk elaludni. Annyira izgatta az új képessége, hogy a legkevésbé sem nyugtalankodott azon, ami ránk várt. Most már tudtam, miért nem aggódott!

Lauren néni szerint Rae őszintén hitt abban, hogy ezzel rajtam segít, és árulása csak a szeretet

kegyetlen

megnyilvánulása,

ami

rákényszerít

majd

arra

az

útra,

amire

kiválasztottak, és hitte, hogy ebben neki van igaza, én meg túl makacs vagyok ahhoz, hogy mindezt belássam.

Most ő is és a nénikém is az Edison Csoport fogságában vannak. Amint új életének csillogása elhalványul, Rae látni fogja a repedéseket, és azokat megkapargatva rájön az igazságra.

Reméltem, hogy ez nem történik meg, könyörögtem azért, hogy mindketten kitartsanak, és a visszatérésemig azt tegyék, amit az Edison Csoport akar tőlük, mert abban biztos

voltam, hogy visszatérek!

Legvégül Liz még beugrott, hogy közölje velem: dr. Davidoffés csapata feladta, feltételezve, hogy Tori meg én elosontunk a bejárati kapuk mellett, és egy ideje már nem is vagyunk itt. Egyvalakit hátrahagytak az egyik rejtekhelyen őrködni, hátha Derek, a nyomomat követve, mégis felbukkanna.

ötkor megszólalt a munkanap végét jelző síp, fél hatra az épület kiürült. Mi mégis vártunk még, elmúlt hat óra is, hét is...

— Mostanra már biztos sötét van odakinn - suttogta Tori átmászva hozzám. — Alkonyat, nem sötét. Várjunk még egy órát! Nyolckor felkerekedtünk. tizennégy ELOSONTUNK

AZ

ÉJJELIŐR

MELLETT,

aki az étkezőben a Playboy olvasásával volt elfoglalva. Liz vele

maradt, hogy biztosak lehessünk abban, nem hallott meg bennünket.

Óriási szerencsénkre mindketten sötét ruhát vettünk fel aznap reggel - Tori sötétkék

American Eagle melegítőt és bőrdzsekit, én farmert és zöld pólót. Bár nem ártott volna, ha több réteg is van rajtam, nemcsak ez a vékony kabátka. Most, hogy lement a nap,

majd' megfagytam. A helyzeten tovább rontott a folyón túlról, valószínűleg Kanada felől jövő jeges szélroham.

Ha már a raktárépületben leszünk, nem kell a szél miatt aggódnunk, de odáig eljutni kész örökkévalóságnak tűnt. Liznek gondot okozott, hogy kiszúrja az Edison Csoport őrszemét, így

hosszabb úton kellett körbemennünk; egyik búvóhelyről a másikra lopózva, hogy elérjük a valódi találkahelyet - a raktárépületet, ahol Rae-vel Derekre és Simonra vártunk.

Csakúgy, mint a múltkor éjjel, a raktár ajtaja be volt csukva, de nem volt bezárva. Hacsak nincsenek olyan feketézők, akik kartondobozban, rekeszben vagy faforgácsban utaznak, semmi nem volt itt, amit érdemes lett volna ellopni. Ez a sok értéktelen limlom

tökéletes búvóhellyé tette... ami egyben azt is jelentette, hogy a fiúknak millió lehetősége volt, hogy üzenetet hagyjanak.

Pár perc sötétben való botorkálás után feladtam.

- Várnunk kell reggelig - állapítottam meg. Nem volt válasz. Körbekémleltem. - Ez az én megállóm - mondta valahol a bal oldalamon. - Hm?

- Itt kiszállok. - Hangja furcsán monoton volt, mintha túl fáradt lenne nyomatékot adni a szavainak. - Az én kalandtúrám, bál mennyire is élvezetes volt, itt véget ér. - Várd ki a reggelt! Ha nem lesz üzenet, kitalálunk valamit.

- És ha lesz üzenet? Én a szökésedhez akartam csatlakozni, al nem hoz tűzbe, hogy megtaláljuk Simon apját!

-D-de ő...

- Majd megold mindent? — Sikerült neki a gúnyos felhang. -Megment bennünket az őrült tudósoktól, kikúrál és elutazhatunk vele a nyalókák és unikornisok földjére?

Megkeményedett a hangom. - Lehet, hogy nem old meg semmit, ha megtaláljuk, de ebben a pillanatban elég kevés a lehetőségünk. Mihez kezdesz: visszamégy az Edison Csoporthoz, és bocsánatot kérsz, hogy csak tévedtél?

- Azt teszem, amit mindvégig terveztem. Szükségünk volt egymásra ahhoz, hogy meglépjünk, de tőled csak ennyit akartam. Segítenék neked a jelet megtalálni, de azért nem maradok itt reggelit;. Hazamegyek az apámhoz!

Ez elhallgattatott, talán mert féltem, olyat mondok, amit később esetleg megbánok, mint például, hogy a mostani apját érti ezen, vagy az igazit? Tudta vajon, hogy ez két külön személy? Kétlem.

- Szóval, az apád... ember?

- Hát persze! Semmit nem tud erről az egészről, de el akarom neki mondani! - 98

- Szerinted ez jó ötlet?

- O az apám!— csattant fel. — Ha megtudja, mit tett az anyám...? Minden rendbe jön. Nagyszerűen kijövök vele, jobban, mint ő az anyámmal! Alig beszélnek, biztos vagyok benne, hogy csak miattunk, gyerekek miatt maradtak együtt!

- Talán várnod kéne egy-két napot, látni, hogy mi lesz. Felnevetett. — És csatlakozzak a szuperhős csapatodhoz? Bocsi,

de allergiás vagyok az elasztikus latex anyagokra! – Tornacipőjével csoszogva a betonon elfordult. - Búcsúzz el Liztől a nevemben!

- Várj! - húztam le az egyik cipőmet. - Vigyél egy kis pénzt! - Tedd vissza! Nem szándékozom az adósod lenni! - Nem baj! Csak fogadd...

- Tartsd meg a pénzed, Chloé! Nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem! - Pár lépés után megállt. Egy darabig csak álldogált, aztán csendesen megszólalt: - Jöhetnél ám velem. - Oda kell adnom Simonnak az inzulint. - Értem, akkor megyek. Vártam

egy

köszönésre,

de

megnyikordult az ajtó. Elment.

csak

a

tornacsukája

csattogását

hallottam,

aztán

Amikor Liz visszaért az őrjáratból, megemlítette, hogy látta Torit. Elmagyaráztam neki, és

már felkészültem a dorgálásra, hogy miért hagytam? Miért nem mentem utána? Ám Liz csak ennyit mondott: - Ezek szerint nem akart velünk lógni - ezzel a részéről lezárta a

dolgot.

Mindketten csendben üldögéltünk egy darabig, aztán Liz megszólalt: - Sajnálom, hogy nem hittem el neked, hogy halott vagyok.

- Rosszul tálaltam, meg kellett volna könnyítenem a számodra - Nem hiszem, hogy ezt bármi módon meg lehet könnyíteni. Egy általam odahúzott kartondobozon ücsörögtünk egymás

mellett a sötétben. A hátamat egy ládának döntöttem. Többet kéne magam köré pakolni, hogy egy kis erőd legyen belőle, egy sötét, hideg erőd.

- Miért öltek meg? - kérdezte Liz. Beszéltem neki a kísérletről és a genetikai manipulációról, meg

amit az iratban olvastam a megsemmisítésünkről arra az esetre, ha nem lehetne bennünket rehabilitálni.

- De engem lehetett volna rehabilitálni! - mondta. - Ha csak elmondják nekem, miről van

szó, nem akadok ki a kopogó szellemeken. Jártam volna órákra, beszedtem volna a gyógyszereket, bármit, amit akarnak. - Tudom.

- Akkor miért? Miért'''.

Erre az volt az egyetlen válaszom, hogy nem számítottunk nekik. Egy kísérlet alanyai voltunk, de a rehabilitációt csak azért próbál ták, mert nem állatok vagyunk, a Lyle-ház csak jelképes erőlködés a részükről, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek némi kísérletet a megmentésünkre.

Állítólag azért likvidálnak minket, mert veszélyesek vagyunk, de ezt én sem hittem el. Én nem voltam veszélyes, Brady sem volt az, Talán Liz meg Derek igen, de ők sem szörnyetegek. Derek hajlandó volt a Lyle-házban maradni, nehogy ártson valakinek.

Istent játszottak, eredménytelenül, és szerintem nem attól féltek igazán, hogy mi megsebesítjük az embereket, hanem attól, hogy a többi Variáns megtudja róluk, mit tettek. Ezért a kudarcaikat eltették láb alól, és csak a sikereiket hagyták életben. 100

Ezt gondoltam. - Nem tudom - ez volt, amit kimondtam, és egy kicsit tovább ültünk ott szótlanul.

Legközelebb én törtem meg a csendet. - Köszönet mindenért. Nélküled Tori meg én sosem szabadulunk el. Cserébe segíteni szeretnék neked, segíteni, hogy átjuthass. - Átjutni?

- A másik oldalra, ahová feltételezhetően a szellemek mennek, a túlvilágra. -Ó!

- Nem vagyok biztos benne, hogy te miért nem mentél. Láttál esetleg... valamit, talán egy fényt?

Kis nevetés: - Szerintem ez csak a filmekben van így, Chloé. - De néha eltűnsz te is. Hova mégy olyankor?

- Nem tudom biztosan. Itt még akkor is látok mindent, ha te nem látsz engem. Mintha

egy erőtér másik oldalán lennék, ahonnan én látom a... hát, szerintem szellemeknek kell lenniük, de ők láthatóan csak átutazóban vannak. - Honnan jönnek?

Vállat vont. - Nem beszéltem velük, azt gondoltam, talán ők is sámán lelkek, de én... Lenézett. - Nem akartam megkérdezni tőlük, mert mi van, ha nem azok?

- Meg tudod őket most kérdezni? Megtudnád, hogy neked hol kellene lenned? - Jó vagyok én itt. - De...

- Még ne. Csak egy kicsit még ne, jó? -Jó. - Ha megtalálod Simont és Dereket, én elmegyek egy időre. Meg akarom látogatni a

nagymamámat, megtudni, hogy van, meg a bátyámat, talán a barátaimat is, a sulimat. Tudom, hogy ők nem láthatnak majd, de én csak azért is látni szeretném őket. Megértően bólintottam.

Liz szerette volna, ha alszom egy kicsit. Becsuktam a szemem, hogy jobban érezze magát, de semmi esély nem volt arra, hogy elszundítsak. Nagyon fáztam, és éhes voltam. Mikor

kiment

járőrözni,

kinyújtóztam

és

pozíciót

változtattam.

A

beton

hidege

rettenetesen érződött a kartonból készült matracomon át. Épp kimásztam, hogy hozzak még pár réteget, amikor Liz újból megjelent. - Jó, hogy ébren vagy.

- Mi a baj? Jön valaki?

- Nem, Toriról van szó. A raktár előtt láttam, csak ül magában. A lányt a raktárépület és egy szeméttartály között találtam összekuporodva, ahogy pislogás nélkül meredt a rozsdás szemetesre.

- Tori? - Meg kellett érintenem a vállát, hogy rám nézzen. -Gyere be! Szó

nélkül

követett.

Megmutattam

neki

az

általam

készített

kuckót,

amin

elhelyezkedett, a maga sajátos módján összegörnyedve. - Mi történt? - kérdeztem.

Kivárt egy percet, mielőtt felelt. - Felhívtam apát, elmondtam neki mindent. Megkért, maradjak ott, ahol vagyok, majd eljön értem.

- Te meg meggondoltad magad. Rendben van az is, akkor...

- Átmentem az úton és vártam - folytatta, mintha nem is szóltam volna semmit. Egy sikátorban voltam, hogy senki se lásson meg, mielőtt ideér. Megállt egy kocsi, és én épp ki akartam lépni, de... mégsem tettem. Mondogattam is magamnak, hogy hülye 102 -

vagyok, túl sokat voltam veletek összezárva, kezdek paranoiás lenni, de előbb látnom

kellett őt, hogy biztos legyek. Az ő kocsija volt... mármint az apámé. Pont ott állt meg, ahol mondtam neki, hogy várom. Felhúzott ablakkal várakozott, túl sötét volt ahhoz, hogy

átlássak rajta. Aztán kinyílt az egyik ajtó, és... - megakadt a beszédben — .. .az anyám szállt ki.

- Biztosan lehallgatta a hívást - találgattam. - Talán autót cseréltek, vagy ő ért előbb apád kocsijához, mert tudta, hogy azt fogod keresni. Apád is valószínűleg úton volt anyád kocsijában, és...

1

- Elosontam és újra felhívtam a házunkat, „R" beszélgetéssel . Apám vette fel, mire én letettem.

- Sajnálom. Még nagyobb csönd következett, majd: - Na, nem jössz azzal, hogy „ugye, megmondtam"? - Persze hogy nem.

Megrázta a fejét. - Te túl kedves vagy, Chloé, és ezt nem bóknak szánom. Van a kedves, aztán van a túl kedves. Mindegy, újra itt vagyok. - A zsebébe nyúlt, és előhúzott valamit. - Ezúttal kajával!

Átadott nekem egy Snickerst.

- Koszi, azt hittem, nincs semmi pénzed!

- Nincs is. Tolvaj kedvezmény. - Tornacipője nyikorgott a betonon, ahogy egyre messzebb helyezkedett a kartonmatracon. - Láttam párszor, hogyan csinálják a barátaim, de én

eddig sosem próbáltam, és tudod, miért? - Nem várta meg a válaszom. - Mert féltem, hogy elkapnak! Nem a boltban vagy a zsaruk, azzal nem törődtem, azok nem csinálnak mást, mint kioktatnak és kifizettetik 1

Telefonhívás, aminek a díját a hívott fél fizeti.

az árát. Attól féltem, hogy az anyám megtudja, és féltem, hogy csalódik bennem.

A csokipapír megzörrent, ahogy feltépte a csomagolást, majd letört belőle egy darabot. Most már ez sem jelent problémát, ugye? - Azzal bedobta a falatot a szájába. tizenöt

AMIKOR A GYOMROMBAN IS VOLT MÁR VALAMI - még ha Csak egy szelet csoki is -, erőt

vett rajtam a kimerültség. Alig aludtam el, máris megérkeztek az álmok: rémálmok arról, hogy nem találjuk meg a fiúkat, hogy Mrs. Enright megöli Lauren nénit, hogy Tori gúzsba

köt, és odavet prédául az Edison Csoportnak...

Hangokra ébredtem. Felugrottam, torkomba szorult a levegő, ahogy a sötétben fegyveres férfiakat pásztáztam. Tori horkolt mellettem. - Liz? - suttogtam. Nem jött válasz, valószínűleg kint járőrözik.

Egy perc múlva úgy döntöttem, hogy csak álmodtam a hangokat, aztán megint hallottam - egy pszt—pszt-pszt, de túl halkan ahhoz, hogy ki lehessen venni a szavakat. Füleltem,

hogy halljam, de csak egy nagyon halk suttogást sikerült kivennem. Erősen pislogtam, a végtelen sötétségből fekete csipkézett sziklák tájképe rajzolódott ki - a dobozoké és a ládáké, amint a holdfény halványan áthatolt a beszennyezett ablakokon.

Megcsapta az orromat valami állati eredetű pézsmaszag. Patkányok? Beleborzongtam. Aztán újra az a hang. Papírszerű zizegés, ahogy a szél a száraz avart fújja. Talán az is volt.

Száraz levelek áprilisban? Amikor a legközelebbi fa több száz méterre van innen?

Nem, ez úgy hangzott, akár egy olyan horrorfilmben szereplő szellem, amiben mást sem hallasz, mint szavakba nem önthető suttogást, ami végigkúszik a gerinceden és úgy érzed, mintha valami ólálkodna körülötted...

Megráztam magam, majd felálltam, és kinyújtóztattam a lábam. A szükségesnél egy kicsit jobban lehúztam a tornacipőm talpát a kartondoboz szőnyegen, remélve, hogy talán Tori megmozdul, de nem.

Fújtam egy nagyot. Eddig minden rendben volt, szembenéztem a félelmemmel és cselekedtem. E-z nem alkalmas pillanat arra, hogy a homokba dugjam a fejem vagy befogjam a fülem, főleg, ha tényleg kivételesen erős a képességem...

Szabályozhatatlan...

Nem, nem szabályozhatatlan. Apa azt mondaná, hogy minden irányítható, ha van akaraterő és tudásvágy benned.

Ügy tűnt, a suttogás a szomszédos teremből jön. Átküzdöttem magam a dobozok és rekeszek labirintusán. Bármennyire is óvatos voltam, folyton bevágtam a térdem, és minden egyes koppanásra összerezzentem.

A suttogás minden lépéssel egyre halkabbnak tűnt. Már átjutottam a raktáron, amire rájöttem, hogy a hang tényleg távolodik, egy szellem csalogat maga után.

Hirtelen megálltam, a fejbőröm bizsergett, ahogy belebámultam a sötétségbe, ahol

mindenfelé dobozok meredeztek. A suttogás körülöttem kígyózott. Megpördültem, és nekimentem egy ládarakásnak, a tenyerembe szálka szóródott.

Mély lélegzetet véve megkérdeztem: - A-a-karsz velem beszélni? - 106 -

A suttogás abbamaradt. Vártam.

- Nem? Rendben, akkor visszamegyek... Valaki kuncogásban tört ki mögöttem. Megpördültem, újra nekiestem a rekeszeknek, a szám, az orrom és a szemem porral lett tele. Ahogy köpködni kezdtem, a kuncogás vihogásba váltott.

Visszamasíroztam oda, ahonnan elindultam. A suttogás most a fülemhez közel hangzott fel, olyan torokhangú nyögéssé erősödve, amitől libabőrös lett a karom.

Emlékeztem rá, mit mondott a Lyle-házbeli nekromanta szellem - azt, hogy engem

követett a kórházból, ahol elmebetegeket zaklató szellemekkel foglalkozott. Azt hiszem, egy

szadista

őrültnek,

vagy

annak,

aki

évekre

megragadt

abban

a

börtönben,

elmebetegeket — avagy fiatal nekromantákat — kísérteni az idő elütésére, ez a foglalatosság elég szórakoztatónak tűnhet.

A nyögés bizarr siratásba váltott, úgy hangzott, mint a megkínzott halottak lelkének jajveszékelése.

Abba az irányba fordultam: - Jól szórakozol? Nos, találd ki, mi lesz? Ha így folytatod, rá fogsz jönni, hogy sokkal nagyobb hatalmam van, mint gondolnád! Kirángatlak onnan, ha mutatkozni akarsz, ha nem!

Az előadásmódom tökéletes volt — hangos és határozott —, de a szellem csak gúnyosan horkantott, aztán folytatta a jajongást.

Kitapogattam az utat egy ládához, lesöpörtem a tetejéről a port és ráültem. - Ez az utolsó esélyed, vagy áthúzlak!

Két másodpercre csend lett, majd a nyögés közvetlenül a fülem mellett újrakezdődött,

majdnem felborultam a ládával. A szellem kuncogott. Csukott szemmel idéztem meg, vigyázva arra, hogy az erőmet visszafogjam arra az esetre, ha a teste is a közelben

lenne. Talán egy kis kárpótlást jelentene, ha visszagyömöszölném rothadó testébe, de tudtam, hogy azt később megbánnám.

A nyögés abbamaradt. Meglepett morgást hallatott, amire elmosolyodtam, és egy fokkal jobban beleerősítettem.

Egy alak kezdett formát ölteni - köpcös, dundi fickó, elég öreg ahhoz, hogy a nagyapám lehetne. Forgott és vonaglott, mintha kényszerzubbonyba tették volna. Még erősebben húztam...

A mellettem lévő tompa puffanásra felugrottam. — Liz? - hívtam. — Tori?

A szellem vicsorgott. — Engedj el, te kis...!

A következő puffanás elnyomta a trágárságot, aminek nevezett -legalábbis a nagy részét, aztán furcsa szaladgálást hallottam. — Engedj el, különben...

Becsuktam a szemem, és gondolatban még egy nagy lökést adtam a szellemnek. Levegő után kapkodott és a falon túlra repült, mintha kiszippantották volna egy űrhajó légzsilipjén.

Vártam, vajon visszatér-e, de nem jött. Jól van, áthajítottam a túloldalra, ahol a szellemek élnek.

Ujabb puffanás. A szellemről elfeledkezve feltápászkodtam. Elkúsztam egy ládarakás mellett és hallgatóztam. Csend.

— Tori? - suttogtam. — Liz?

Hm, ha ezek nem ők, talán nem is olyan okos dolog a nevüket mondogatni.

A rekeszek mellett haladva egy nyíláshoz értem, amin egy ablak halvány négyszögére láttam. A szennyeződés el volt maszatolva rajta, mintha valaki találomra dörzsölte volna le.

Újra hallottam a kaparó hangot, majd a másik teremben lévő pézsmaszaghoz hasonló, de százszor erősebb bűz csapta meg az orromat. Újra aprócska karmok karistolása a betonon. Patkányok.

Az ablak elsötétült, ahogy visszahúzódtam. Egy újabb puffanás hallatszott. Túl későn néztem fel ahhoz, hogy lássam, mi az. Valaki dobálta az ablakot? Talán a fiúk akarják felhívni magukra a figyelmet. Előresiettem,

megfeledkezve

a

patkányokról,

mígnem

lenn

a

földön,

a

homályban

megláttam egy sötét, lassan mozgó foltot, ami úgy tűnt, maga után vonszol valamit. Ezt érezhettem — a döglött állat bűzét, amit egy patkány a fészkébe cipel.

Kezemet a szám elé kapva felsikoltottam, mert valami súrolta a fejem búbját. Egy árnyék repült el mellettem, és a már ismerős puffanással újra nekicsapódott az ablaknak. Esés közben vettem észre bőrszerű szárnyait. Egy denevér!

A halvány alak a betonon még csapkodott a szárnyával, ami sercegő, zizegő hangot adott. A denevérnek nem a visszhang alapján kéne repülnie? Nem szabadna ablaknak ütköznie menekülés közben!

Hacsak nem veszett. A denevér végre újra felszállt. Fel-le kanyarogva csapkodott szárnyaival, mintha még szédülne. A mennyezet felé indult, aztán megfordult, és egyenesen felém repült.

Hátratántorodás közben a lábam megcsúszott, mire olyan csattanással estem el, hogy a csontjaim is ropogtak belé, sebesült karomba belenyilallt a fájdalom. Próbáltam felpattanni, de bármire is léptem rá, a csukámra ragadt, és újra csúszkálni kezdtem.

Valami síkos, hideg anyag tapadt a tornacsukámra. Lerántottam és a holdfénybe

tartottam. Egy rothadó szárnyat csíptem fel az ujjammal. Annak a denevérnek, amit láttam, még megvolt mindkét szárnya, így itt kell lennie egy másik döglöttnek is. 109 —

Elhajítottam a szárnyat a csarnokban, és a kezem kétségbeesetten beletörölgettem a farmeromba. A denevér megint lecsapott. Lehúzódtam, de a lábam megint megcsúszott és elestem. A földre érve rettenetes bűz vett körül, olyan erős, hogy köhögés fogott el, majd alig harminc centire tőlem megláttam a denevért, kilátszó fogakkal, hosszú fehér agyarai világítottak a sötétben.

A felhőtakaró megváltozott, amitől fény szűrődött a csarnokba, és rájöttem, hogy nem agyarakat látok, hanem egy koponya fehér foltját. A denevér bomlásnak indult, egyik szeme összeszáradt, a másik helyén fekete gödör tátongott. A hús nagy része már eltűnt

róla; a többi cafatokban lógott. Nem volt füle, orra, csak az orrcsontja maradt... ami lassan szétnyílt.

Apró,

egyenetlen

tűfogak

sora

villant

elém,

majd

rettenetes

erőltetett

nyüszítéssel visítani kezdett.

Az én visításom is csatlakozott hozzá, ahogy visszamásztam. Az az összezsugorodott szárnyú valami csak vonszolta magát. Kétségtelenül denevér volt - amit holtából támasztottam fel.

Tekintetemet a felém kúszó denevérre szegeztem, és teljesen megfeledkeztem a másikról, amíg az az arcomba nem repült. Láttam, hogy jön - aztán láttam besüppedt szemét, a véres fülcsonkokat és a bőrének foltjai közül kivillanó csontot. Még egy zombi denevér.

Bevágódtam a ládák közé. Kezemet felkapva védekeztem a denevér ellen, de túl későn, már

az

arcomnak

csapódott.

Felkiáltottam,

óriásit

üvöltöttem,

miközben

rothadó

szárnyakkal tovább verdesett rajtam. Hideg teste az arcomhoz ütődött, kis karmai belegabalyodtak a hajamba.

Próbáltam lesöpörni magamról, mire leesett. Ahogy a kezem a szám elé kaptam, éreztem, hogy valami a pólómat rángatja, a denevér volt az, még mindig belekapaszkodva. - 110 -

Nem is a bőre volt foltos, a nyüzsgő kukacok tömegét néztem csontoknak.

Egyik kezem a szám elé szorítottam, hogy visszafojtsam a sikolyom. Szabad kezemmel felé csaptam, de csak lógott ott, többrétegű fogsora hol kinyílt, hol összecsukódott, feje is fel-le mozgott, mintha engem akarna szemügyre venni.

- Chloé? Chloé! - suhant át Liz a kinti fal felől. Azonnal megállt és kikerekedett a szeme: - Ó, istenem! Ó, édes istenem! - Szedd le rólam! K-kérlek!

Forogtam, még mindig a denevért csapkodva. Eztán egy undorító roppanást hallottam, ahogy a másikra ráléptem. Mikor megfordultam, a rajtam lógó is leesett. Amint a földre ért, Liz lelökte

a

rekeszhalom

legfelső

ládáját,

ami

a

földre

esett

zuhanásának zaja elnyomta a csontok ropogásának szörnyű hangját.

denevéren

landolt,

és

- É-é-én...

- Minden rendben! - mondta felém lépve. - Megdöglött. - N-n-nem! Még...

Liz megállt. Lenézett arra a denevérre, amelyikre ráléptem. Az erőtlenül emelte fel egyik szárnyát, majd leengedte. A szárny megrándult, karma a betont kaparta. Liz egy rekeszhez sietett. - Megadom neki a kegyelemdöfést.

- Ne! - tartottam fel a kezem. - Ez nem fog menni, már eleve halott.

- Nem, nem az. Ez... - Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye, és végre észrevette, hogy a test bomlásnak indult. Hátratántorodott. - Ó! Ó! Ez... ez... tényleg... - Halott. Én vertem fel a halálból.

Rám nézett. Az az arckifejezés... Ugyan igyekezett leplezni, de soha nem felejtem el azt a nézést... a megdöbbenést, a rettenetet és az undort. — Te... - kezdte. - Te tudsz...

— Nem akartam. Volt itt egy szellem, ami nem hagyott békén É-én megidéztem, és véletlenül biztos ezeket is felébresztettem.

A denevér szárnya megint megrebbent. Mellé rogytam. Nem akartam ránézni, de nem tudtam nem észrevenni a betonon ősszel; pirított kis testét kiálló csontjaival. És még

mindig mozgott, küzdőt hogy felkeljen, karmával a betont kaparva, szétvert fejét emelgetve..

Becsuktam a szemem, és lelkének megszabadítására koncentráltam. Pár perc múlva a kaparászás abbamaradt, és a denevér mozdulatlanul feküdt.

— Szóval, mi volt ez? Zombi? — Liz megpróbált nyugodtnak tűnni, de megbicsaklott a hangja.

— Valami olyasmi. — Te... te fel tudod támasztani a holtakat? Az összelapított denevérre bámultam. — Ezt nem hívnám feltámasztásnak.

— És mi van az emberekkel? Azt is meg... — nyelt egyet — .. .tudod csinálni? Bólintottam.

— Szóval így értette Tori mamája! Zombikat keltettél életre a Lyle-házban. — Véletlenül.

Szabályozhatatlan képesség...

Liz folytatta: — Ez akkor olyan... mint a filmekben? Hogy üresek és te re-re... mi is az a szó?

— Reanimálom. Újra életre keltem őket. — Az igazságot nem akartam neki elmondani, vagyis azt, hogy a nekromanták nem élesztenek fel lélektelen testet. Mi a Lizhez hasonló szellemeket gyömöszöljük vissza rothadó testükbe. ■~ 112 ■-»;

Eszembe jutott, amit a féldémon mesélt, hogy majdnem ezernyi halott visszavinnem eltemetett testükbe. Akkor nem hittem neki, de most...

lelkét sikerült

Epével telt meg a szám. Elfordultam és öklendezve kiköptem.

- Minden rendben! - lépett mellém Liz. - Ez nem a te hibád! Ránéztem a ládára, amit a másik denevérre dobott, és közelebb

mentem. Amikor lehajoltam, hogy megmozdítsam, így szólt: -Meghalt. Meg kellett... Abbahagyta és vékony, remegő hangon tette hozzá: — Ugye? - Biztosnak kell lennem. És felemeltem a ládát. tizenhat A

DENEVÉR NEM

DÖGLÖTT MEG.

Inkább... nem is akarok rá gondolni. Ekkorra már annyira ideges

voltam, hogy nem tudtam koncentrálni, ezért a denevér lelkének szabadon engedése

eltartott... egy darabig, de megcsináltam, és örültem neki, le is ellenőriztem. Most legalább megnyugodhatok... legalábbis ezt hittem.

— Aludnod kéne — javasolta Liz, miután több mint egy órája feküdtem ott nyitott szemmel.

Torira pillantottam, de ő még mindig horkolt — meg se rezzent, amióta visszajöttem. — Nem vagyok fáradt — mondtam.

— Pihenned kell, segítek! Nagyinak is mindig segítettem, amikor nem tudott elaludni. Liz soha nem beszélt a szüleiről, csak a nagymamájáról, rájöttem, milyen keveset is tudok róla.

— Nála laktál?

Bólintott. — Anyu anyukájánál, az apámat nem ismertem. Nagyi azt mondta, hogy lelépett.

Tekintve, hogy démon volt, feltételeztem, hogy ez így működik. Liz egy pillanatig csendben maradt, majd odasúgta: - Azt hiszem, megerőszakolták. - Az anyukádat?

- Mindenfélét hallottam, olyat is, amit nem kellett volna, amikor nagyi beszélgetett a nővéreivel, barátaival, később a védőnőkkel. Azt mesélte, anyám fiatalon vadóc volt. Nem

igazán vad, csak dohányzott, sörözött és lógott az órákról. Aztán teherbe esett, és az

megváltoztatta.

Egyszeriben

szerintem megerőszakolták.

felnőtt.

Dühös

lett.

Szóval

azokból,

amit

hallottam...

- Ez szörnyű!

Felhúzta a lábát, és átölelte a térdét. - Ezt még nem mondtam el senkinek, ez nem olyan dolog, amit szívesen kifecseg az ember. A többiek esetleg furcsán néznének rád utána, érted? - Én soha...

- Tudom, ezért is osztottam meg veled. Mindegy, néhány évig minden rendben volt. Nagyinál laktunk, ő vigyázott rám, amíg anya dolgozott. De aztán anyának volt az a balesete.

A gyomrom jéggé dermedt, mert a saját anyámra gondoltam, aki egy cserbenhagyásos gázolásban halt meg. - Miféle balesete?

- A zsaruk szerint egy buliban volt, berúgott és leesett a lépcsőn. Nagyon beütötte a

fejét, és amikor kikerült a kórházból, más ember lett belőle. Nem dolgozhatott, így nagyi járt munkába, és anya maradt velem otthon, de néha elfelejtett ebédet adni, vagy

megdühödött és megütött, mondván, hogy minden az én hibám. Engem vádolt a boldogtalanságáért, legalábbis azt hiszem. - Biztos, hogy nem úgy... -

...gondolta,

tudom.

Utána

sírt

és

bocsánatot

kért,

meg

cukorkát

vett.

Aztán

megszületett az öcsém, ő meg elkezdett drogozni, letartóztatták lopásért meg minden.

Csakhogy sosem csukták le. A bíróság mindig elmegyógyintézetbe küldte. Ez az oka, amiért annyira megvoltam ijedve a Lyle-házban... 115 –

— .. -hogy téged is odaküldenek. Segítenem kellett volna, én... — .. .megpróbáltad. Nem számított volna, már előre eldöntötték, - Egy pillanatra

elhallgatott. — Anya megpróbált figyelmeztetni, néha megjelent a sulimban, és belőve magyarázott valami kísérletekről meg varázserőről, azt mondta, hogy el kell rejtőznöm, mielőtt megtalálnak. - Még egy szünet. — Úgy látszik, mégsem volt annyira őrült, mi?

— Nem, nem volt az, csak meg akart téged védeni. Bólintott. - Jól van, ebből elég! Ki kell pihenned magad, hogy

megtaláld a fiúkat! Nagyi szerint jól tudok másokat álomba ringatni, jobban, mint bármilyen pirula. Tudod, miért? — Miért?

Vigyorgott egyet. - Mert lyukat beszélek a hasadba! Na, lássuk csak, mivel untassalak, amitől tutira álomba zuhansz? 0, már tudom is! Fiúkkal! A helyes fiúkkal. Van egy listám,

tudtad? A világ tíz leghelyesebb pasija. Tulajdonképpen két listám is van, tíz-tíz mindkettőn, mer' akartam egyet a valódi fickóknak — olyanoknak, akiket személyesen ismerek -, egyet meg a filmsztároknak, zenészeknek. Nem mintha azok nem lennének hús-vér emberek, persze hogy azok...

Végre álomba merültem, és fel sem ébredtem, amíg egy teherautó motorjának a bőgését hallva hirtelen felpattantam, a végtagjaimmal ijedten hadonászva.

Fény szűrődött be az ablakokon. Ránéztem az órámra: fél kilencre járt. Liznek nyoma sem volt. Járőrözött volna, vagy már el is ment?

Tori még mindig egyenletesen horkolva, mélyen aludt. Megráztam a vállát. — Reggel van, meg kell keresnünk az üzenetet! 116 ~

Tori kinyitotta a szemét, majd azt motyogta, hogy valószínűleg', nincs is semmilyen üzenet, a fiúk már rég továbbmentek, minket Viktóriánk, akár a fénylő nap!

meg átvágtak. Derűs egy személyiség ez a mi

Egy darabig még nyafogott, hogy nincs mentolos cukorkája, hajkeféje meg reggelije, de a végén mégiscsak felkelt és segített nekem.

Már kábé fél órája keresgélhettünk, amikor Tori, elég hangosan ahhoz, hogy bárki meghallja,

aki az ablak alatt elsétál, megjegyezte: - Ezeknek a firkásoknak túl sok idejük van ebben a városban!

Odasiettem, hogy elhallgattassam. — Firkások? A körülötte lévő ládarakások felé intett, és rögtön megláttam, mire célzott. Az egyik

oszlopon némely láda graffitivel volt megjelölve. — Az apám boltját minden hónapban kiszúrják, de nála sose voltak ilyen puccos rajzok.

Odamutatott egyre, amit szinte elrejtett az árnyék. Míg a többi tipikus felirat volt becenevekkel, jelképekkel -, ez egy fekete filccel készült vázlat, rajta egy tini srác, arcán mancs alakú tetoválás, Wolverine-szerű karmokkal ábrázolva.

Elvigyorodtam. — Simon! — Amikor Tori rám nézett, hogy „mi?", kijelentettem, hogy ez Simon műve.

— A, dehogy! Ez csak egy fickó, manccsal a képén. — Ez Simon műve, ez az egyik képregényhőse! — Azt tudom.

— Segíts ezt a rekeszt felemelni! Nem mozdult. - Minek? — Azért, mert az üzenet... - Nagy nehezen egyedül leemeltem a legfölsőt — .. .alatta lesz.

- Minek tenné...? Persze hogy a rekesz alatt ott volt egy összehajtogatott papírdarab.

Mindketten utánakaptunk, de én nyertem.

Simon három képet rajzolt. A bal fölső sarokban, mintegy üdvözlésképp, egy szellem állt. A

középsőn egy nagyobb vázlat Arnold Schwarzeneggerről, Terminátorként. A harmadikon, az

aláírás helyén, egy villám, ködszerű folttal körülvéve. A rajz mellé valaki sebtében kétcentis betűkkel odakaparta: 10 óra.

Tori kikapta a kezemből, és megfordította. - Akkor hol van az üzenet? - A szemed előtt! - mutattam neki a rajzot képről képre. - Ez áll benne: Chloé, visszatérek, Simon.

- Jó, de ez azért elég furi. És ez mit jelent? - mutatott az időre. - Ez Derek lesz, hogy biztosan tudjam, mikor jönnek majd vissza. - Csak naponta egyszer?

- Minden egyes alkalommal nagy kockázatot vállalnak, amikor ide beszöknek. Amúgy az idő nem annyira fontos, ha megtalálom az üzenetet, Derek úgyis megérzi a szagom, és követi a nyomomat. egy kutya?

Összeráncolta az orrát. - Mint - Frankó, nem?

- Brr, nem! - fintorgott. - Szóval nem vicceltek, tényleg vérfarkas? ez sok mindent megmagyaráz, nem gondolod? vallat vonva az órámra néztem. - Már alig van

több, mint egy óra, úgyhogy... - Halkan káromkodtam egyet, amire Tori tettetett meglepetéssel felhúzta a szemöldökét.

- Nem engedhetjük, hogy a fiúk visszajöjjenek - mondtam -, most nem, amikor itt járőrözik az az Edison Csoportos fickó! « 118 ••

Nem egy fickó járőrözött az Edisontól. Hanem kettő! Elküldtem Lizt, hogy ellenőrizze az

összes lehetséges bejáratot. Visszatérve négyet talált: a főkaput, az elülső és hátsó árukiadót, meg a gyárat körbevevő kerítést, teljes hosszában.

Abban kételkedtem, hogy Derek újfent a kerítést választaná. Védtelen lenne ott fenn, ahol mindenki megláthatja. Ha neki lennék, ugyanazt a bejáratot választanám, amit az Edison Csoport tagjai is tegnap - a hátsó kaput.

Dereket elég jól ismertem, hogy tudjam, nem ismerem őt annyira, hogy száz százalék biztonsággal kitaláljam a stratégiáját, ezért szétváltunk, hogy fedezzük mind a három

bejáratot. Lizhez közel kellett maradnom, hogy kommunikálhassunk. Ez azt jelentette, hogy Tori kapta a hátsó bejáratot. Csak imádkozni tudtam, hogy ezúttal ne felejtse el, mi a dolga.

Fél tízre már a helyünkön voltunk. A gyárudvar egy lakóövezet szélén állt - régebben épült házak vették körül, beleértve egy tömbbel arrébb a Lyle-házat is. Szombaton,

amikor megszöktünk, erre jöttünk Derekkel, nagyjából még emlékeztem a térképre. Az utak észak-déli irányban futottak, lent a déli végen a gyárudvarral.

Az én őrhelyem a gyárral szemben, az út túloldalán, az egyik utolsó ház mögött volt. Senki nem tartózkodott otthon - a feljáró üres, az ablakok sötétek.

Lekuporodtam a tároló mögött az elülső árukiadó kaput figyelve, készen arra, hogy amint a fiúk

megjelennek,

fütyüljek.

Háromnegyed

tízkor

egy

fekete

terepjáró

hajtott

el

csigatempóban a gyárkapu bejárata mellett: az Edison Csoport járműve, ami elől Derekkel szombat este menekültünk.

Ahogy mellettem elgurult, megláttam Mike-ot a vezetőülésben. Mellette Tori anyja ült, az

oldalablakon kifelé tekingetett. A terepjáró elhaladt a sarokig, majd jobbra fordulva a gyárudvar hátsó része felé indult.

Vártam, amíg eltűnik szem elől, aztán talpra ugrottam. Ahogy megmozdultam, egy árnyék vetődött rám. Öklömmel felcsaptam, de mielőtt megfordulhattam volna, kezek ragadtak meg, egyik a számat tapasztotta be, a másik a derekamnál fogva visszarántott a tároló mögé.

- Én vagyok - szólalt meg egy mély, morgó hang. Elengedett, mire én megfordultam. Derek állt ott, a majd' egy

méter kilencven centijével. Talán csak az izgatottság tette, amiért végre újra láttam, de úgy véltem, kifejezetten jobban néz ki, mint az emlékeimben. Fekete hajának most sem volt tartása, arcát még mindig pattanások pöttyözték, de... határozottan helyesebb volt. - De örülök, hogy látlak! - vigyorogtam rá.

Horkantása elárulta, hogy ez az érzés nem feltétlenül kölcsönös. Lehet, hogy némi csalódást kellett volna éreznem, de túlságosan megkönnyebbültem ahhoz, hogy ezzel törődjek. E pillanatban Derek jellegzetesen morcos ábrázata többet ért minden mosolynál. - Úgy örülök...

- Ezt már hallottam - mondta. - Hagyd abba az ugrálást, Chloé, még észrevesznek! - Elmentek. Ezért... - Háta mögé néztem, és a vigyor leolvadt az arcomról. - Hol van

Simon? J-jól van, ugye? - esetlenül kotorásztam, hogy elővegyem az inzulinos tasakot. Tudom, hogy szüksége van erre, ez ott...

- Ez a tartaléka csak, volt egy másik is a zsebében. 120 -

- Ó, értem. Hm, akkor jó. Szóval, hol...? - Ott hátul. Megéreztem Torit, és azt gondoltam, csapda, így...

- Tori! Az anyja... a kocsi... figyelmeztetnünk kell! - Mi van?

Megfordultam, és intettem, hogy kövessen. Átvágtam az udvaron, fedezékből fedezékbe szaladva, ahogy ahhoz az úthoz tartottam, amire a terepjáró bekanyarodott. Derek

próbált lépést tartani velem, mérges suttogása, hogy „Chloé, gyere már vissza!" durva káromkodásokkal keveredett, amikor olyan helyekre bújtam, ahová ő nem fért be.

Végül, ahogy elrohantam egy sövény mellett, elkapott a kabátom gallérjánál fogva, felemelt a talajról, és hagyta, hogy lógjak a kezében, mint egy kölyökkutya.

- Tudok egy jobb utat. Két napja vagyok itt, és mindent leellenőriztem, amíg rád vártunk. - Elengedett, a galléromat persze nem eresztette, hogy el ne szaladhassak. - Na, mi is ez a dolog Torival meg az anyjával?

- Nincs rá idő. Csak... Liz. Liz kell nekünk! - Liz életben van?

Tétováztam, emlékeztetve magam arra, hogy mennyi mindenről lemaradt. - Nincs. Vagyis... a szelleme. Igazam volt abban, hogy meghalt, de végig segített nekem, és most szükségünk van rá, hogy felderítse nekünk az utat.

Kitéptem magam a szorításából, és a sövényben tátongó nyíláshoz rohantam. Oldalazva átbújtam rajta, és kikandikáltam. Liz két-tömbnyire, az út közepén állt. Fütyültem neki,

ami szerintem rendben volt, de Derek egy sóhajtással az ujját a szájába téve olyan hangosat füttyentett, hogy a fülem is csengett tőle. Azt nem tudhattam, hogy Liz meghallotta-e vagy sem. - Derek lehúzott, amíg fülelt, - 121

vajon más figyelmét is felkeltettük-e. Egy perc múlva megengedte, hogy kinézzek a sövény mögül.

- Jön - mondtam.

Derek bólintott. Feltérképezte a terepet körülöttünk, és biztosított róla, hogy tiszta a levegő.

- Te akartál elöl menni — mondtam —, akkor menj is előre! Liz majd utolér bennünket. Nem mozdult. Amikor megpróbáltam kikerülni, elkapta a grabancomat. - Tudnom kell, mibe sétálok.

- Két Edison Csoport-béli férfi járőrözik diszkréten a telepen... - Edison Csoport?

- ...meg Tori anyja, plusz az a fickó, aki szombat éjjel rád lőtt. De mindannyiuk közül Tori anyja a legveszélyesebb.

- Tori anyja? Edison Csoport? Mi ez a...?

- Detek?

- Mi van? Felnéztem rá, a tekintetünk találkozott. - Bízol bennem? Őszintén, fogalmam sem volt, mi lesz a válasza, de tétovázás nélkül rám mordult: — Persze!

- Tudom, hogy magyarázatot szeretnél, de most nincs rá időnk, főleg, ha Simon is ott van

hátul, Tori anyja meg úton feléjük. Boszorkány, aki nem fél a varázserejét használni. Elég lesz ennyi?

A srác kikémlelt az udvarra. Talán tényleg bízott bennem, de az, hogy nem ismeri az összes tényt, számára olyan lehetett, mintha bekötözött szemmel kellene követnie valakit.

- Maradj mögöttem! - utasított, és elindultunk. tizenhét Liz

FEDEZETT MINKET,

előre rohant, és füttyentett, ha mehettünk. Derek szájtartásából ítélve

egy cseppet sem volt ínyére a dolog..., de mivel ez a szokásos arckifejezése volt, nem vettem figyelembe.

A terepjáró a gyár melletti mellékútra fordult. Nem messze kisebb ipari épületek sorakoztak, hátul volt még több ilyen is, éppen azon a helyen, ahol tegnap az Edison Csoport tagjaival bementünk, és ahol Tori most várakozott. A terepjáró is erre tartott.

Mi még mindig a gyárudvartól északra lévő lakóövezetben jártunk, most épp a házak szélénél egy mikrobusz mögött álldogálva. Ahogy kikémleltünk, megláttuk a terepjárót, amint leparkolt egy másik jármű mögött. Tori anyja, Mike és a kopaszodó sofőr állt mellette beszélgetve.

- Hol van Simon? - suttogtam. - A másik oldalon. És Tori?

- Ott hagytam...- mutattam neki. - Körbement, hogy a hátsó bejáratot figyelje. Remélhetőleg elrejtőzik, és nyugton marad.

- Ha te lennél, talán igen, de Tori? - horkantotta gúnyosan. Tovább sütkéreztem volna a bókjában, csakhogy tudtam, Derek szerint Tori alig értelmesebb egy planktonnál. - 123

- Átosonhatunk ezen az úton, és átvágunk a következő udvaron. .. - javasoltam —, .. .majd körbe...

Alighogy elindultam volna, Derek megint elkapta a kezem. Ha így folytatja, nemsokára ez is ugyanúgy fog fájni, mint amelyik megsérült.

- Kutya - jegyezte meg állával a bekerített udvar felé bökve. -Korábban ott volt, benn. Arra számítva, hogy legalábbis egy doberman nyálazza a kerítést, követtem a tekintetét

egy kis fehér szőrpamacsig .. .ilyen ölebet hordanak a nők a táskájukban. Még csak nem is ugatott, egy helyben táncolt és minket bámult.

- Atyaúristen! Egy gyilkos pomerániai fenevad! - pillantottam Derekre. — Kemény dió, de szerintem van esélyed!

Metsző tekintet volt a válasz. - Nem azért...

A szél irányt váltott, és a kutya megmerevedett. Derek káromkodott egyet, és engem is lehúzott. A kutya mélyen, fülsértően felnyüszített, aztán egyszerre megkergült: ugrált, forgolódott és ugatott, szertelen, őrült szőrcsomóként verte magát a kerítéshez.

Derek visszarántott a mikrobusz mögé. Nem voltunk a kutya látóterében, de az tovább csaholt és vicsorgott, a drótkerítést minden ütésnél megrezegtetve.

- Megérezte a szagomat — jelentette ki Derek. — A vérfarkasságot vagy mit. - Mindig ez van?

Megrázta a fejét. - Régen csak felidegesítettem őket. Távol maradtak, talán kicsit meg is ugattak. Mostanában meg? — intett a lárma felé. - Ezt kapom. El kell hallgattatnunk! - Majd én... Várj! Liz! Már szaladt is felénk.

- El tudod terelni a kutya figyelmét? - kérdeztem tőle. - Szerintem szívesen rohangálna valami után.

Összeráncolta a szemöldökét, aztán elmosolyodott: - Jól van, meglesz. - Játszani akartok vele? — suttogta Derek, ahogy Liz elindult. — Mi van...?

A mikrobusz végéhez húztam, és a kutya felé mutattam. A kerítés túloldalán egy bot lebegett, majd egy kicsit megrezzent. Liz tartotta a kezében, de Derek csak a botot

látta. Az öleb nézte, ahogy repül, aztán visszafordult a kerítéshez, és újra ugatásba, ugrándozásba kezdett. Liz visszavette előle a botot, megkocogtatta vele a hátát. Amikor figyelt rá, eldobta, és a kutya ezúttal utánaeredt.

Felnéztem Derekre, aki mindvégig a kutyát bámulta.

- Emlékszel, hogy Liz azt hitte, kopogó szelleme van? Kiderült, hogy ő maga a kopogó szellem! Féldémon, a telekinetikus képességgel.

— Hú! — Megfordult, tovább figyelte a jelenetet, majd lassan ingatta a fejét, mintha azon csodálkozna, vajon miért nem ö jött rá erre. Valószínűleg nem tudta, hogy a féldémonok rendelkezhetnek ilyen képességgel, bár Derek számára ez nem lehetett mentség.

— Tiszta a levegő! - kiabált Liz. - Ez a kis dög kezdi megunni. Derekkel átkeltünk az úton. A másik oldalon lévő mellékút felé

vettük az irányt, amelyik a gyárat határoló ipari épületek között vezetett át. Derek egyszer csak megtorpant. — Tori - jelezte.

A háta mögé kémleltem. - Hol? Nem látom... - Észrevettem, hogy arcát a szélfuvallat irányába emeli. — Nem látni kell, hanem szagolni, igaz?

Bólintott és odavezetett, ahol Tori egy fal mögé kuporodva épp a másik irányba figyelt. - Mi vagyunk - suttogtam.

Észrevette Dereket, annyit se mondott, hogy szia, csak hátrahajolt, hogy mögéje nézzen. - Hol van Simon? -Ő...

-Jól van? Miért nincs itt? - bámult Derekre. - Hol hagytad?

- Elájult egy sikátorban - ráncolta össze a homlokát Derek. -Abban sem vagyok biztos, hol...

- Viccel - mondtam, ahogy Tori szeme szikrákat lövellt felé. - Indulnunk kéne. - Derek hüvelykujjával Tori felé bökött, miközben rám nézett: - A te felelősséged!

- Mi van?! — szólt Tori.

Derek még csak rá se pillantott. - Ellenőrizd, hogy tartsa a tempót, és hogy befogja! Éppen távozni készültünk, amikor Liz visszajött, hogy tájékoztasson minket, az Edison Csoport tagjai a gyárudvaron lebzselnek, megint bemerészkedtek a hátsó bejáraton. Megtaláltuk azt a helyet, ahol Derek Simont hagyta, az épület ablakait bedeszkázták, rajtuk kifakult 'ELADÓ' táblák.

- Nos, hol van? — követelte Tori.

- Hú, biztos elszakította a láncot! - Úgy érti, Simon nagyfiú, és szabadon jár-kel. - Derekhez fordultam: - Tudnád követni? -Aha!

Gyorsan leguggolt. Ez ugyan messze volt attól, mintha kétrét görnyedve a földet szimatolná, de Torinak mégis leesett az álla.

- Kérlek, mondd, hogy nem azt csinálja, amit gondolok, hogy csinál! - rebegte.

Derek mogorván nézett fel... nem Torira, hanem rám: - Remélem, kielégítő magyarázatod lesz minderre! - biccentett Tori felé. - Nem hinném - motyogtam.

Mély lélegzetet vett, aztán feltápászkodott. - Itt maradjatok!

Tori megvárta, amíg eltűnik, aztán megborzongott. - Na jó, Derektől mindig is kirázott a hideg, de ez a farkasemberes cucc komolyan gáz. Illik neki, mondjuk. Gázos képesség egy gázos fickónak.

- Szerintem most jobban néz ki. Rám bámult.

- Mi van? Tényleg! Talán az teszi, hogy elkezdődött a farkassá válása, és már nem ideges, hogy a Lyle-házban kell lennie.

- Tudod te, mi segítene rajta igazán? Szappan meg dezodor...!

Felemeltem a kezem, hogy leállítsam. - Rendes szaga van, úgyhogy állítsd le magad! Biztos vagyok benne, hogy befújta magát, és... most az egyszer... ennyi elég is. Ami a zuhanyozást illeti, az utcán elég nehéz megoldani, és nemsokára mi sem fogunk sokkal jobban festeni! - Csak mondom...

- Azt hiszed, ő nincs tisztában azzal, amiről beszélsz? Meglepetés... de nehogy azt hidd, hogy hülye!

Derek túlságosan is tudatában volt annak, milyen benyomást tesz másokra. A Lyle-házban naponta kétszer tusolt, és még ez sem volt elég a pubertáskor által adott pofonok semlegesítésére.

A lány visszament, hogy Simon után nézzen. Én ott maradtam, ahol voltam, kicsit jobban elrejtőztem úgy három méterre tőle, hogy Torit és az épület sarkát figyeljem, várva... A hátamat ért gyengéd bökés riasztott fel. ■—127

- Úgy látom, még mindig ijedős vagy!

Megpördülve Simont láttam magam előtt, mögötte, kicsit lemaradva, Dereket. Simon vigyorgott, ami éppolyan ismerős volt, mint Derek morcossága. — Hallom, megkaptad a levelemet! — mondta. Előhúztam, és meglobogtattam.

Kiszedte a kezemből, visszatuszkolta a kabátom zsebébe, aztán megfogta a kezem, hüvelykujjával a tenyeremet simogatta, mire a torkomban fájdalmas megkönnyebbülést

éreztem amiatt, hogy látom, végre tényleg újra látom mindkettejüket a sok aggódás és rémálom után...

Ha lett volna hozzá bátorságom, megöleltem volna, ehelyett elcsukló hangon csak annyit mondtam: — Nagyon örülök, hogy végre megtaláltatok bennünket! Simon megszorította a kezem, majd belesúgott a fülembe: — Én... Megrökönyödve felemelte a fejét.

- Hello, Simon! - szólalt meg Tori mögöttem. — Hát ő meg mit keres itt?

Derek felém bökött a hüvelykujjával. — Őt kérdezd! Nekem még nem adott rá választ. — Ez egy hosszú történet - mondtam.

— Akkor ráér - szólt Derek. - El kell tűnnünk innen. Simon felém suttogott: - De minden rendben?

- Nincs! - felelte Tori. - Elraboltam, és rákényszerítettem, hogy velem meneküljön. Élő

pajzsként használtam felfegyverzett fickók ellen. Épp meg akartam fojtani és a testét hátra hagyni, hogy megtévesszem őket. Erre ti megjelentek és meghiúsítjátok gonosz ter-

vemet. Bár szerencsétek van, megint megmenthetitek szegény kis Chloét, és elnyerhetitek soha el nem múló háláját! - 128 -

- El nem múló hála? - nézett rám Simon. - Frankó! Ez nem jár együtt örökös szolgasággal? Mert ha igen, én a tojást tükörtojásként szeretem a legjobban! Elmosolyodtam. - Megjegyeztem.

- Elég a fecsegésből! - szólt ránk Derek. - Haladjunk! tizennyolc

MENEKÜLÉSÜNK kivéve

MOZI

persze

tervezgetném

VÁLTOZATÁBAN

engem,

a

barátaim

egyből csapdába rohantunk volna. Mindenkit fogságba ejtenek... főhősnőt.

bátor

Én

elég

okos

kiszabadítását,

lennék

ami

1

a

nem

csapda

elkerüléséhez,

lenne

egyszerű.

í

Vagy

feltűnésmentes. Tori és Simon egy egész városrészt ro bántana fel a varázslataival, Derek meg teherautókat hajigálna üldözőinkre. Én egy szakasz zombit toboroznék egy viszonylag közeli temetőből.

Meglehet, mindez rémizgalmasan festene a filmvásznon, én mégis nyugodt megmenekülésre vágytam, ami szerencsére beteljesedet Az Edison Csoport végig a gyárudvart őrizte.

Majdnem öt kilométert gyalogoltunk. Amikor elég messze körültünk a gyártól ahhoz, hogy abbahagyjuk a settenkedést, Derek környék másik részén lévő kereskedelmi negyedbe vezetett bennünket, ahol egy tanítási napon négy tinédzser nem tűnik fel annyira

— Tudom, hogy ti, srácok imádjátok ezt a romantikusan üldözéses kalandot - szólalt meg végül Tori —, de mi lenne, ha fogná egy taxit? Derek a fejét rázta.

Megköszörültem a torkom: — A taxi komoly rizikó, de ha le ne egy rövidebb út oda, ahová megyünk, a lábam igazán értékein

Derek nyomban megállt. Hátulról beleütköztem - már nem az első alkalommal, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy utánamenjek, folyton a sarkába léptem, nem győztem elnézést

kérni, amikor meg lassítottam, hogy előreengedjem, azon pattogott, miért nem igyekszem már.

- Mindjárt ott vagyunk - mondta Simon. Mellettem haladt... közvetlenül a járdaszegélynél, olyan szorosan mellettem, mint Derek. Bár normál körülmények között nem panaszkodnék, hogy Simon túl közel van hozzám, az a furcsa érzésem volt, mintha be lennék zárva.

Amint újra elindultunk, Torival, aki leghátul ment, próbáltam lemaradni, de Simon megfogta a könyökömet, és szépen visszaterelt a helyemre.

- Na, jó! - csattantam fel. - Itt bűzlik valami! Mi ez a sétáló blokád?

- Téged védelmeznek - mondta Tori. — Oltalmaznak a csúnya, rossz világtól!

Egyik fiú sem szólt egy szót sem. Bármi volt is ez, nem kötötték az orromra. Még nem.

Úti célunk egy használaton kívüli ipari épület volt a környéken, de :\ lepusztult állapota miatt még a különféle bandák és a hajléktalanok is távol tartották tőle magukat.

Épp, amikor be akartunk lépni, Liz odaszólt nekem. A hiányzó bejárati ajtó mellett állt, mintha nem tudná átlépni a küszöbét. Kérdeztem, hogy valami varázslat tartóztatja-e

fel, de azt felelte, nem, egyszerűen csak mondani akar nekem valamit. Intettem Dereknek és Simonnak, hogy menjenek tovább, nekem beszélnem kell Lizzel. 131

Mióta összetalálkoztunk a többiekkel, csendben volt, nem is láttam. Most lekuporodott az épület mellett egy piszkos kis zugba, hogy feljebb húzza egyik lila-narancs zokniját.

— Tudod, tényleg imádtam ezeket a zoknikat, de már rájuk se tudok nézni, és inkább az örökkévalóságig mezítláb leszek! Mosolyogni próbált, de egy percnyi küzdelem után feladta és felegyenesedett. - Most útnak indulok, nincs már rám szükséged. — Nincs, v-vagyis úgy értem, ha szeretnél, persze, de...

— Ezt rosszul mondtam, csak... - Felemelte a lábát, megint a zoknit igazgatva. ...mennem kéne. De visszajövök!

— Nincs nálam a pulcsid, ki kell találnunk egy találkahelyet vagy valamit! Nevetett, most majdnem őszintén. - Nem kell több találkahely! Megtalállak! Most már

mindig. Bár lehet..., hogy eltart egy darabig, mert van néhány elintéznivalóm. És neked... Az épület felé nézett, és a tekintetében érződő reménytelen vágyódás belém hasított: —... neked is van épp elég dolgod, akárcsak a többieknek. — Liz, én...

— Nem baj. Csináld, amit kell, én meg majd jelentkezem. — Hiányozni fogsz!

Felém nyúlt, és esküdni mertem volna, hogy a keze az enyémhez ért. — Kedves vagy, Chloé. Ne aggódj miattam, visszajövök! -Ezzel eltűnt.

A többiek pont az ajtón belül vártak. Átküzdöttük magunkat a törmeléken, libasorban haladva Derek mögött a szinte teljes sötétségben.

Ahogy haladtunk, felállt a szőr a hátamon és tompa lüktetést kezdtem érezni a tarkómban. Lelassítottam. Most Torin volt a sor, hogy nekem jöjjön.

- Gyerünk, mozgás! - mondta. - Ö, igaz is! Chloé fél a sötétben! Simon, jobb, ha megfogod a kezét, vagy...

- Hagyd ezt abba! - lépett mellém Simon. - Jól vagy? - Érzem... igenis érzem, hogy van itt valami.

- Szellemek?

- Nem hinném. Ugyanezt éreztem a Lyle-házban, abban az alagsori lyukban. Derek káromkodott.

Megfordultam, hogy alaposabban ránézhessek a sötétben. - Mi van?

- Van itt egy test. - Micsoda? - kérdezte Simon, Tori meg visítva visszhangozta.

- Lesz itt egy holttest, már tegnap kiszimatoltam, amikor letelepedtünk. - És miért nem osztottad meg ezt velem? - érdeklődött Simon.

- Csak egy test, régóta halott lehet, valami hajléktalan fickóé. Máskülönben ez egy jó hely. -

Máskülönben?

Egy

koromsötét,

szeméttel,

holttestekkel

meg

patkányokkal

teli

rejtekhely! Te aztán tudsz választani, bátyó!

- P-patkányok? — rebegtem a denevérekre gondolva. - Remek - dünnyögte Tori -, még a patkányoktól is fél!

- Amíg én itt vagyok, nem jönnek a közelbe - jegyezte meg Derek. Én nem az élő patkányok miatt aggódtam.

Folytatta: - De a testre nem gondoltam. Chloé, szerinted nagy a baj? Az. Mondanom kellene valamit a denevérekről, hogyan élesztettem fel őket teljesen véletlenül, amíg azzal a szellemmel foglalkoztam, de rájuk néztem, láttam, mennyire fáradt mindegyikük, 133 –

mindannyian türelmetlenül várják már, hogy találjunk egy helyet, ahol lepihenhetünk és

beszélgethetünk, hogy megtudhassák végre, mit tudok. Majd elintézem én ezt! Amíg nem próbálkozom

Liz

megidézésével,

megnyugtattam őket.

ezt

a

testet

sem

fogom

feltámasztani,

így

hát

— De ha zavar, hogy ilyen közel vagy hozzá — szólt Simon —, el kellene...

— Még egy ilyen biztos helyet szerintem nem lenne könnyű találni — erőltettem egy mosolyt az arcomra. — Jó lesz gyakorlásnak. Meg kell tanulnom, miként kezeljem ezt az érzést.

— Ó, hát persze! — szólt Tori. - Chloé tanulni fog belőle! Van olyan, hogy leállsz? Olyan vagy, mint egy örökké fürge kis Dura-cell nyuszi...

Simon megfordult, hogy rászóljon, de Derek intett, hogy haladjunk tovább. Elértünk középen egy szobáig, amin nem volt ablak. Derek felkapcsolta a lámpát, a fénye csak pislákolt, de

legalább láttunk. A fiúk korábban kipakoltak néhány ládát, hogy ráüljenek és újságpapírt

fektessenek a koszos burkolatra. Két új hátizsákjukat a rekeszek mögött takarosan felhalmozott olcsó takarók mellé dugták. Nem éppen a Hilton — nem is a Lyle Ház -, de annál sokkal jobb, mint ahol tegnap aludtunk.

Ahogy ott ültünk, Derek egy csomó energiaszeletet húzott elő a zsebéből, amiből egyet nekem adott.

— 0, igaz is! Biztos éhesek vagytok! — nyúlt Simon is a zsebébe. — Én egy nyomi almát és egy megbarnult banánt tudok felajánlani. A sarki bolt nem a legmegfelelőbb hely a gyümölcsvásárlásra, ahogy ezt folyton mondogatom „egyeseknek".

— Ennél csak jobb lehet. Legalábbis neked, Simon — adott át egy szeletet Derek Torinak.

— Mert nektek állítólag nem is volt kajátok, ugye? - kérdeztem. -Erről jut eszembe... Elővettem az inzulint. - ...Derek azt mondja, ez csak a tartalékod. — Szóval kiderült a sötét titok. — Nem tudtam, hogy titok!

— Nem igazán, csak nem reklámozom. Más szóval, ha a többiek megtudják, hogy krónikus betegségben szenved, lehet, hogy másként viszonyulnak hozzá. Mivel odafigyel magára, nem volt rá semmi ok, hogy bárki megtudja.

— Tartalék? — kérdezte Tori. — Úgy érted, ez nem is kellett neked? — Úgy tűnik, nem — mormoltam.

Simon Toriról megzavarodva rám nézett, aztán megértette: -Srácok, ti azt hittétek... — ...hogy ha nem kapod meg a gyógyszeredet a következő huszonnégy órában, meghalsz — fejeztem be a mondatát. - Nem egészen, de majdnem. Tudod, ez a „megspékeljük az előzményeket egy gyógyíthatatlan betegséggel" című fordulat. Ügy látszik, ez mindig bejön. — Akkor ez nektek elég kiábrándító, igaz, hm?

— Viccelsz? Ide jövünk, arra számítva, hogy már csak perceid vannak hátra, erre rád nézek, és még csak nem is kapkodsz levegő után! — Jól van, na! Sürgős orvosi eset, csapó kettő!

Talpra ugrott, megtántorodott, az oldalára esett, aztán erőtlenül felemelte a fejét:

— Te vagy az, Chloé? - köhintett. - Nálad van az inzulin? Kinyújtott kezébe helyeztem. — Megmentetted az életemet! - nyögte. - Hogy tudom ezt valaha is meghálálni?

- Az örökös szolgaság jól hangzik. A tojást viszont én inkább rán tottának szeretem. Feltartott egy darab gyümölcsöt: - Elfogadnád cserébe ezt a nyo-mi almát? Felnevettem. - Srácok, ti elég furán viselkedtek - szólt közbe Tori.

Simon leült a mellettem lévő rekeszre. - Ez igaz. Teljesen furák vagyunk, és abszolút nem

menők. A népszerűséged már attól is óriásit zuhan, hogy a közelünkben vagy! Szóval, miért nem...?

- Chloé? — szakította félbe Derek. — Hogy van a karod?

- A karja...? - Simon káromkodott egyet az orra alatt. - Na, ez szép módja a lejáratásomnak! Először a kaja, most meg a karja. -Hozzám fordult. - De tényleg, hogy van?

- Rendben. Összevarrva, bekötözve.

- Meg kéne néznünk - állapította meg Derek. Simon segített a kabátot levenni rólam. - Össz-vissz ennyi ruha van rajtad? — kérdezte Derek. — Hol van a pulcsid?

- Nem adtak rá időt, hogy bármit is magunkra kapjunk. Van pénzem, majd veszek egyet. - Kettőt - mondta Simon. - Miután lemegy a nap, meg lehet fagyni. Múlt éjjel olyan lehettél, mint egy jégcsap!

Megrázkódtam. - Volt más is, ami a fejemben járt. - A nénikéje meg Rae - tette hozzá Tori.

- M-majd rátérek arra is - mondtam, Simon kérdő tekintetét látva. — Egy csomó dolog van, amit el kell mondanom, de kezdjétek előbb ti, fiúk! tizenkilenc AKKOR

KEZDJÜK A LEGELEJÉN!

- szólt Derek elhelyezkedve a ládán. -Amikor legutóbb találkoztunk,

Rae-vel épp a raktárépület felé futottatok. A figyelemelterelés működött, sikerült meglépnünk,

de

egy

darabig

nem

jöhettünk

vissza,

hátha

még

figyelnek.

Amire

pedig

visszaértünk, ti már nem voltatok sehol.

- Rae vett rá, hogy lépjünk le. - Kijelentette, hogy amikor veled, Simon, kettesben maradt, egyáltalán nem emlegettél engem... csak a bátyádért aggódtál. Most már tudom, hogy ez nem igaz... de ő sejtette, mennyire bánt majd a dolog, de azt talán nem, hogy

vele tartok. Szégyellem magam, amiért felültetett. - Mondott... még egy s mást, és rávett, hogy elmenjünk Lauren nénikémhez, aki megvizsgálta a karomat, majd...

Összefoglaltam lépésről lépésre az elmúlt két nap eseményeit, egyik meglepetést a másik után. Amikor befejeztem, csak ültek csendben, még Tori is.

— Szóval Brady és Liz meghalt - mondta Simon lassan. — És, szerintem, az a másik lány is... akit korábban szállítottak el onnan.

- Amber - szólalt meg Tori. - Ambernek hívták. Bólintottam. - Ő is rajta volt a listán, akárcsak a többiek. Még egy percnyi csend. - 137 –

— Rae és Lauren néni még mindig ott van - mondtam végül. — Tudom, hogy Rae elárult bennünket, meg hogy a nénikém is közéjük tartozik, de é-én szeretném őket kihozni

onnan. Nem várok segítséget...

— Nem, igazad van! - szólt Simon. - Rae elrontotta, de az tuti, hogy nem érdemel halált érte.

— Tudom, hogy egyedül nem tudjuk őket kiszabadítani — vetettem egy óvatos pillantást Derekre. Amikor ő is csak bólintott, egy csöppnyi csalódottságot éreztem, mintha azt reméltem volna, hogy majd ellenkezni fog. De persze, igaza volt, nem oldhattuk meg.

— Miután megtaláltuk apátokat, visszamegyek értük - jelentettem be. — Most legalább már tudjuk, miért nyalábolt fel benneteket és menekült el.

— Mert úgy döntött, hogy mégsem olyan frankó ötlet, ha a fiába genetikailag

beavatkoznak? — Meglepett a Simon hangjában érződő keserűség. Erre eddig nem gondoltam... csak arra koncentráltam, hogy a fiú apja a „jófiúk" közé tartozik, de a többi szülőhöz hasonlóan ő is csak beadta a fiát ebbe a kísérletbe.

— Azt tették, amit helyesnek tartottak - mondtam Lauren néni levelére gondolva. - Azt hitték, ez majd megkönnyíti számunkra az életet. Az Edison Csoport ezt az illúziót

keltette, és amikor rosszra fordultak a dolgok, apád kiszállt. Lauren néni is megpróbálta — érintettem meg a levelet a zsebemben -, csak már későn.

— Nem beszélve azokról, akiknek a szülei sosem bánták meg — dohogta Tori -, akiknek az anyjáról kiderült, hogy elképesztően gonosz gazember. De hé, most legalább senki sem

mondhatja, hogy nem állok őszintén a kérdéshez! - Letépte az utolsó darab papírt is az energiaszeletről. — Nem veszem be azt a marhaságot, hogy kudarcok 138 -

lennénk.

Erősebb

Variánsokat

akartak,

és

mi

azok

lettünk,

már

csak

arra

kéne

megtanítaniuk, hogyan szabályozzuk a képességeinket. - Menj és mondd meg ezt nekik! - húzta Simon.

- És veled mi van? — intett Tori Simon felé. — A te varázserőd rendesen működik, el se küldtek tanácsadásra a Lyle-házban!

- Simon nincs rajta a listán, őt sikerként könyvelik el.

- Bármit is jelent ez - fészkelődött Simon a ládán. - A kísérletben szereplő sikeresnek nevezett egyedek úgy tűnik, gyengébb varázserővel bírnak, bár lehet, hogy csak nem indult még be. Amikor be fog, ugyanaz lesz a mi problémánk is.

Tori bólintott: — Ketyegő időzített bomba. Pontosan, ezt mondta a féldémon is...

A féldémonról nem tettem említést. Szükségtelen komplikációt okozna, és lehetőséget adna Dereknek,

hogy

a

fejemhez

vághassa,

milyen

hülye

vagyok,

amiért

egyáltalán

meghallgattam. Az meg, hogy menjek vissza őt is kiszabadítani? Ezzel később is ráérek foglalkozni. Ha visszamegyünk, Simon apja is velünk jön, és ő majd megtalálja a módját, hogyan

állítsa meg az Edison Csoportot bármilyen démon kiszabadítása nélkül.

- Apám majd kiegészíti a hiányzó részeket — jelentette ki Simon.

- Nagyszerű! - felelte Tori. - Megmenthetjük Chloé nénikéjét meg Rae-t, választ kapunk

az összes kérdésünkre..., feltéve, ha előkerítjük az elveszett apádat. Na és hogy haladtok? — Végignézett a bennünket körülvevő tárgyakon. - Úgy látom, nem túl jól.

Harag lobbant fel Simon szemében, de csak pislogott párat. -Dolgozunk rajta. - Hogyan?

- Később! - mondta Derek. - Most szereznünk kell Chloénak melegebb ruhát... — Chloé, Chloé, Chloé! Hagyjátok már abba az örökös aggódást a szegény kis Chloéért! Még nem fagyott meg! Mi van az apáddal, van valami nyom? Bármilyen jel? — Még nincs - felelte Simon.

— Akkor meg mi a fenét csináltatok az elmúlt két napban? Simon most tényleg haragra lobbant, és ezúttal nem fékezte magát: olyan hirtelen fordult Torihoz, hogy az megrettent. - Minden éber percünket a következő három dologgal töltöttük: túlélés, Chloé keresése, kutatás az apánk után. És te mit csináltál? — Be voltam zárva.

— És? Ez Chloét nem állította meg! Mit tudsz ehhez hozzátenni? Rájöttél valamire? Vagy csak ráakaszkodtál Chloéra a menekülésnél? — Tori segített nekem — mondtam. — Nélküle...

A lány gyorsan megfordult: — Ne merj engem védelmezni, Chloé Saunders! Csönd lett. Derek törte meg: - Hova vihetünk téged, Tori? Nagyszülőhöz? Baráthoz? Most, hogy egyben kijutottál, biztos van egy hely, ahol szívesebben lennél, mint itt. — Nincs.

Már nyitottam a szám, hogy elmeséljem, mi történt Tori apjával, de a tekintete belém fojtotta a szót.

— Nincs hová mennie - világosítottam fel a fiúkat. - Akárcsak nekem. — Kell, hogy legyen valaki — értetlenkedett Derek —, lehet, hogy nem Buffalóban, de akkor meg veszünk neked egy buszjegyet.

— Lehetőleg olyat, ami egy órán belül indul? - gúnyolódott Tori. — Nem megyek sehová! Csatlakozom a kis dedós hőskülönítményetek „találjuk meg Szupertatát" akciójához. Simon egy pillantást váltott Derekkel. - 140 -

- Nem — jelentette ki Derek.

- Nem? Már bocsánat, srácok, de Rae volt az, aki beárult benneteket, nem én! Én segítettem Chloénak!

- És az is Rae volt, aki a Lyle-házban zaklatta? - Zaklatta? - horkantott gúnyosan. — Én nem...

- Mindent megtettél, hogy Chloét kirúgják - emlékeztette Simon —, és amikor nem működött, megpróbáltad megölni!

- Megölni? — Tori szája megkeményedett. — Én nem vagyok az anyám, ne merészelj megvádolni...

- Becsalogattad abba a sötét lyukba — vette át a szót Derek. — Fejbe csaptad egy téglával, kipeckelted a száját és megkötözted, majd bezártad. Ellenőrizted egyáltalán, hogy jól van-e? Hogy nem tört-e be a koponyája?

Tori hadarva tiltakozott, de a szemében megjelenő rémületből ítélve tudtam, hogy ez a lehetőség fel sem merült benne.

- Derek — szóltam —, nem hinném... - Nem, ő nem hitte. Megölhetett volna azzal a téglával, megfojthatott volna a pecekkel, szívinfarktust okozhatott volna az ijesztgetéssel, arról nem is beszélve, mi történt volna, ha nem szabadulsz meg a kötelektől! Víz nélkül pár nap alatt meg lehet halni. - Soha nem hagytam volna Chloét meghalni! Ezzel nem vádolhatsz meg!

- Nem — mondta Derek. — Csak azzal, hogy elmegyógyintézetbe akartad záratni. És

miért? Mert nem kedvelted. Mert beszélgetett azzal a fiúval, akit te kedveltél. Talán nem vagy az anyád, Tori, de az, aki vagy... — dermesztően hideg tekintettel mérte végig. — Egy ilyen ember nem maradhat velünk!

A lány arckifejezését látva... megsajnáltam őt, akár örült az együttérzésemnek, akár nem.

- Nem bízunk benned - folytatta Simon, a bátyjáénál lágyabb tónusban. — Nem vihetünk magunkkal olyan embert, akiben nem bízunk.

- Mi van, ha engem nem zavar? - vágtam közbe. - Ha én biztonságban érzem magam vele...

- Egy frászt — csattant fel Derek. — Te sosem rúgnád ki, mert képtelen lennél rá. Pillantása találkozott Toriéval. - De én más vagyok. Chloé nem kényszerítene arra téged, hogy menj, mert borzalmasan érezné magát, ha bármi történne veled. De én? Engem nem érdekel, mi lesz veled, magadnak köszönheted!

Na, ez már túl nagy kegyetlenség volt. Simon fészkelődött, a szája szóra nyílt. Megelőztem: - Hova menne? Egy vasa sincs. Bárkihez menekül, az biztosan felhívja majd a szüleit.

- Nem érdekel!

- Ezt nem tehetjük - mondta Simon -, nem lenne helyes. Tudtam, hogy Derekből sem hiányzik az együttérzés - nem felejtette azt a srácot sem,

aki Simonra támadt. De mintha két csoportra osztotta volna az embereket. Ha a rossz oldalra kerültél, mint ahogy Tori is, egykettőre megszabadult az illetőtől: nézzen csak szembe azzal, amit főzött magának. - Nem! — mondtam én is.

- Ez nem tárgyalás kérdése, nem jöhet velünk, és kész!

- Rendben! - álltam fel a farmeromat leporolva. - Gyerünk innen, Tori! Amikor Simon is felkelt, azt hittem, meg fog állítani. Ehelyett az ajtóig követett. Tori is

utolért bennünket, és már átértünk a következő terembe, mire Derek is kiszaladt, és olyan heves mozdulattal kapta el a karomat, hogy szinte ledöntött a lábamról. — 142 ••

Az arcom eltorzult a fájdalomtól, mire az ujjait lehámoztam. -A másikat!

Amikor rájött, hogy a sérült karomat szorítja, gyorsan elengedett, hogy hosszú percen át egyikünk sem szólt, aztán: - Rendben! - Torihoz fordult. - Három feltétellel. Egy: bármi is a bajod Chloéval, túlteszed magad rajta. Ha nem hagyod békén, mehetsz! - Megértettem - mondta Tori.

- Kettő: felejtsd el Simont! Nem érdekled. A lány elvörösödve felcsattant: - Asszem, erre már rájöttem. Es .1 harmadik? - Ne legyél annyira elszállva magadtól! húsz

AMIKOR

VÉGRE

BEFEJEZTÜK

ezt a kellemetlen veszekedést, izgatottan vártam... életemben

először..., hogy vásárolni menjünk. Alig vártam, hogy kikerüljek erről a nedves, sötét és hideg

helyről, ami túlságosan is emlékeztetett arra a gyűlöletes alagsorra. Elszabadulni ettől a holttesttől, rendes ételt enni, és igazi mosdót használni szappannal, folyó vízzel és vécével!

Azt ne is emlegessük, mit csináltam eddig a „testi szükségletekkel"... jobb, ha a válasz ki mondatlan marad.

- Ha elég messze jutunk innen és biztonságban leszünk, szeretném majd használni a bankkártyámat - mondtam. - A számlámat valószínűleg zárolták, de egy próbát megér. Pénzből sosem elég.

- Nekünk van valamennyi — közölte Derek.

- Az jó. Ha szerinted kockázatos lenne, akkor nem próbálkozom. - Chloé, te nem jössz, csak mi megyünk! Te itt maradsz!

- Ahol tökéletes biztonságban leszel — élcelődött Tori. - Nem akarnánk, hogy eltörjön a körmöd, miközben a bankkártyát használod.

- Tori,... - fordult vissza Derek - .. .figyelmeztettelek, hagyd őt békén! - Ez a szúrás neked szólt, farkasfiú!

Derek hangja majdnem még egy oktávot zuhant, szinte morogta: - Ne nevezz így!

- Légyszi! Nem hagyhatnánk abba a veszekedést? - léptem közé-luk. - Mintha nem bizonyítottam volna már épp eleget, mennyire óvatos vagyok és hogy tudok magamra vigyázni...!

- De bebizonyítottad — közölte Simon —, épp ez a probléma. -Egy újságkivágást adott át

nekem. Elolvastam a főcímet, aztán lassan leereszkedtem egy rekeszre, mereven a cikket bámulva.

Apám félmillió dolláros jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek, ha épségben megtalálnak. Volt rólam

egy

kép

is...

a

tavalyi

sajtótájékoztatón készült volna.

iskolai

fotóm,

és

volt

egy

róla,

ami

mintha

egy

Az iskolában történt összeomlásomat követő éjjel apa eljött a kórházba meglátogatni. Berlinből repült vissza, és rémesen festett... kimerült és borotválatlan volt, aggódott. Az újságcikkben még rosszabbul festett, szeme alatt mély karikák húzódtak, arcát barázdák szántották.

Fogalmam sincs, hogy mi volt az Edison Csoport terve, amikor közölték apámmal az

eltűnésemet. Beadhattak neki egy történetet, talán azt mondták, átvittek valahova, ahol még nem látogathat meg. Biztos leplezni akarták a szökésem, de nem voltak elég gyorsak.

Megpróbálták eltüntetni a nyomokat. A nővérek és a szobatársam, Rachelle Rogers szerint, akik nyilatkoztak az ügyben, megszöktem.

Elhitte vajon ezt az apám? Szerintem, igen. A cikk idézte őt, ahogy arról beszél, rosszul

kezelte az állapotomat — azt, hogy sok mindent elrontott velem kapcsolatban —, és kétségbeesetten szeretett volna esélyt kapni az újrakezdésre. Ennél a résznél kövér könnycseppek hullottak a papírra. Lesöpörtem őket.

— Félmillió? - olvasta Tori hangosan a vállam fölött. — Biztos az Edison Csoport fedezi a számlát, hogy visszaszerezzen bennünket. 145

Simon a dátumra bökött. Tegnap reggeli, amikor még mindnyájan a felügyeletük alatt álltunk.

- Na, jó! - összegezte Tori. - Azt mondták az apjának, hogy fújja fel az eltűnését, hogy őket ne zaklassák. Olyan pénzt ajánl fel, amit soha nem kell kifizetnie, mert pontosan tudja, hol van a lánya.

Megráztam a fejem. - A nénikém elmondása szerint apa nem tud semmit az Edison Csoportról. - A cikkre bámultam, aztán gyorsan összehajtogattam. - Figyelmeztetnem kell! Derek az utamba állt. - Nem lehet, Chloé!

- Ha ezt teszi - lengettem meg a papírt -, veszélybe kerül, és nem is tud róla. Figyelmeztetnem...

- Nincs veszélyben! Ha megelőzhették volna az újságcikkel, talán, de ha mostantól bármi történik is vele, az csak még több figyelmet kelt. Nyilvánvalóan nem kérdőjelezi meg a történetüket a szökésedről, így békén fogják hagyni... amíg rá nem jön az igazságra. - De tudatnom kell vele, hogy jól vagyok! Biztosan aggódik! - Igen, és egy darabig még aggódni is fog.

- Biztosan tudjuk, hogy nincs beavatva? - kérdezte Tori. - Mit mondott a nénikéd? Ő ugratta bele anyádat a genetikai módosításba, vagy anyádnak is köze volt hozzá?

Elővettem a levelet, végigfuttattam rajta az ujjam, aztán elmeséltem nekik, mi áll benne... de csak a rájuk vonatkozó részeket.

- Van benne valami apádról? - kérdezte Derek. Tétovázva bólintottam. - Mit mond?

- Azt, hogy nem volt beavatva, amint már mondtam! - Vagyis Chloé kapcsolatba léphet vele, mert veszélytelen, igaz? - vonta le a következtetést Simon. - 146 -

Derek az arcomat fürkészte, aztán mély hangján kérdőre vont: Chloé... - Ő mondta..., mármint a nénikém javasolta, hogy maradjak távol tőle.

Végül is azt hiszem, Derek bízott bennem annyira, nem rohanom le az első telefonfülkét, hogy felhívjam az apámat, mert végül mindhárman elmentek vásárolni.

Mind a nénikém, mind pedig Derek úgy vélték, hogy jobb, ha távol tartom magam az apámtól. Derek szerint veszélybe sodornám; Lauren néni meg úgy következtetett, hogy rám nézve lenne veszélyes a dolog.

Szerettem apámat. Lehet, hogy túl sokat dolgozott, és keveset volt otthon, talán nem is

igazán tudta, mit kezdjen velem, de megtett minden tőle telhetőt. Azt ígérte, a közelben marad, amíg én a Lyle-házban leszek, de amikor egy sürgős üzleti ügyben elhívták, nem

voltam rá mérges. Cserébe megígérte, hogy amint elengednek, kivesz egy hónap szabadságot, és ez számomra mindennél fontosabb volt. Azt hitte, hogy a nénikém gondoskodása mellett biztonságban leszek a Lyle-házban. Most

azt

hiszi,

tudathasadásos

megbántódtam,

lánykája

valahol

majd

Buffalo

mérgemben utcáin

megszöktem,

kóborol.

Fel

és

akartam

most

hívni,

az

ő

hogy

megnyugtassam, jól vagyok, de Dereknek és Lauren néninek is igaza volt. Ha megteszem, azzal nem teszek jót... egyikünknek sem.

Hogy eltereljem a gondolataimat apámról, elhatároztam, hogy közelebbről megnézem azt a

hullát. A denevér-kalandom után gyakorolnom kellett, ha volt egyáltalán módja a holttestérzékelés ■

147 –

fejlesztésének, hogy később felismerjem a környezetemben lévő tetemeket, mielőtt véletlenül visszagyömöszölöm beléjük a szellem-lelkűket.

Ügy tűnt, radarként működik, mert minél közelebb kerültem a tetemhez, annál jobban felerősödött az érzés. A test megtalálása így könnyűnek tűnhet, de mégsem volt az. Az

„érzés" csak egy meghatározhatatlan nyugtalanságot jelentett: bizsergés a tarkómon, tompa fejfájással kísérve; és amikor úgy tűnt, hogy az érzés erősödik, már lehetetlen volt

különbséget tenni a között, hogy a holttestet észlelem, az idegeimet, vagy csak a huzatot.

Nem tudtam megmondani, miféle célt szolgálhatott egykor ez a hely. Buffalo tele volt elhagyott épületekkel és házakkal. Az 1-90-en autózva is látni lehet őket - omladozó épületeket, bedeszkázott ablakokat, üres telepeket. Ez sem volt nagyobb egy háznál,

lakóházhoz hasonlatos szobákkal, bár kívülről nem úgy nézett ki. Belül limlommal tele... penészes kartondobozok, korhadt fadarabok, törött bútorok, szeméthalmok.

A testet természetfeletti képességem igénybevétele nélkül is megtaláltam volna — hisz a ház mindössze nyolc helyiségből állt, de én mindenképp gyakorolni akartam. Az egyik hátsó

sarokban bukkantam rá. Az ajtóból csupán egy rongyhalomnak látszott, de amikor közelebb értem, valami fehéret láttam kiállni a rongyok alól — egy kezet, amiről a hús már

majdnem lerohadt, és nem maradt más, csak a csontja. Közelebb érve, még több részletet vettem észre — egy lábat, majd a koponyát, a tetem egésze jórészt a csontvázig

lecsupaszodott. Bármilyen szagot is árasztott, az én emberorrom érzéketlen volt ahhoz, hogy észlelje.

A rongyok, rájöttem, tulajdonképpen a ruhái voltak, és kevésbé rongyosak, inkább csak összegyűrődtek a csontváz körül. A tetem 148 •

csizmát, kesztyűt, farmert és egy elmosódott mintájú pulóvert viselt. A sapka alól néhány őszülő hajtincs lógott ki, és bár a ruhák és 0 test lehetetlenné tették a tetem nemének azonosítását, ösztönöm mégis azt súgta, férfi volt.

Tavaly télen mászhatott be ide a hideg elől, összekuporodott a sarokban, és többé nem kelt fel. Nem mi lehettünk az elsők, akik megtalálták. Vajon mindenki ilyen nagy ívben

elkerülte, ahogy mi is tesszük? Vajon senkinek sem jutott eszébe, hogy értesítse a ható ságot? Hogy kikerülve innen azonosíthassák és eltemethessék?

Rajta lehetett az eltűnt személyek listáján? Várta valaki otthon? Ajánlottak érte

jutalmat, mint értem az apám?

Ennyit biztos nem, az tuti. Félmillió dollár! Ennyi pénz minden őrültet Buffalo utcáira hozna, hogy juthatott ilyesmi apa eszébe?

Nem gondolt bele. Egyetlen dolgot akart, hogy épségben hazajussak. Könnybe lábadt szemmel pislogtam. Remek! Még egy oszló holttest tanulmányozása sem feledteti velem az apám iránt érzett aggodalmat.

De mi történhetett ezzel a fickóval? Valaki biztos aggódik érte. Ha kapcsolatba lépnék a

szellemével, talán közvetíthetném az üzenetét, de azt nem kockáztathattam, hogy véletlenül megidézem, és visszaparancsolom a holttestbe, mint a denevérekkel is tettem. Hirtelen megpördültem, mert valaki enyhén a vállamra koppintott.

— Ne haragudj! - szabadkozott Simon. — Azt hittem, hallod, hogy jövök. Látom, megtaláltad a lakótársunkat. Próbálsz vele kommunikálni? — Próbálok nem kommunikálni!

— Úgy látszik, itt van már egy ideje. - A tetem mellé guggolt. — Játszhatnánk

Helyszínelőket, kitalálhatnánk, milyen régóta halott. Nem látok férgeket. 149 –

— Nem az az évszak van.

Fintorgott. - Fújj, az igaz kint még mindig túl nagy a hideg. Az biztos, hogy pár hónappal ezelőtt halt meg, vagyis még nincsenek bogarak rajta. Tudhattam volna! Pár éve Derek

kísérletezett bogarakkal: a szervezet lebomlását vizsgálta egy tudományos diákköri kiállításon. - Elkapta az arcomra kiült kifejezést. — Igen, undorító, de azért kicsit érdekes is, bár

Dereket nem kérdezném erről a helyedben. Ki volt akadva, amiért csak második lett a városi döntőben.

— Lusta disznó. - Hátraléptem, ahogy felegyenesedett. - Én végeztem, úgyhogy jobb, ha arrébb megyek. Nem célszerű engem halottakkal összezárni. — Fontolgattam, hogy beszélek neki a denevérekről, mert el akartam mondani valakinek, átbeszélni, tanácsot kérni, de... Csak azt akartam látni, megtalálom-e a testet a képességem alkalmazásával. — A válasz erre, nyilvánvalóan, igen. Bólintottam, és elhagytuk a szobát.

— Találhatunk másik helyet éjszakára — mondta. — Biztosan Derek sem ellenezné. — Jó lesz itt. Apropó, hol van Derek?

— Még vásárol. Visszaküldött, hogy veled lógjak. — Közel hajolt a fülemhez: - Szerintem csak kettesben akart maradni Torival.

Felnevettem. - Akarsz fogadást kötni, hogy melyikük ér vissza élve?

— Derek. Ez nem verseny. Utoljára azt parancsolta Torinak, hogy keressen még takarókat. A tesód valószínűleg már errefelé tart, Torit meg faképnél hagyta azt remélve, hogy

egyedül nem talál vissza.

— Hogy mennyire dühös Tori miatt? — Dühös? Arra csak ötöt adnék. Bosszús? Tizenegyet. De majd túlteszi rajta magát. Mindannyiunknak ezt kell tennünk, legalábbis - 150 -

addig, amíg Tori megunja a banánt, és eszébe nem jut egy rég nem látott nénikéje Peoriában.

A helyünkre visszatérve Simon szétterítette a sarki bolt mesés ajánlatát: gyümölcslét, tejet, joghurtot, almát, kekszet és sajtszeleteket.

Minden ételcsoport képviseltette magát... kivéve egyet. — Odaadott nekem egy csokit. Desszertnek. - Kösz!

- Most, ha megbocsátasz egy percre, megkíméllek evés előtt a tű és a vér látványától. - Nem kell! Az ilyesmi nem zavar.

Mégis elfordult, hogy ellenőrizze a vércukorszintjét, és beadja magának az adagot.

- Én meg azt hittem, az éves influenzaoltásnál nincs rosszabb! — mondtam. — Minden áldott nap ezt kell csinálnod?

- Három szűri, a többi csak ellenőrzés. - Három injekció naponta?

Eltette a tasakot. — Hozzá vagyok szokva. Hároméves koromban állapították meg, így nem emlékszem arra az időre, amikor még nem kellett. - És most már mindig kell?

- Van egy pumpa is, amit használhatnék. Ráragasztom a lábamra, az ellenőrzi a vércukromat, és ha kell, inzulint lövell be. Kipróbáltam egyet, amikor tizenhárom lettem, de... - megrázkódott -...apával kötöttünk egy egyezséget, hogy csak akkor kapom meg, ha nem eszem összevissza, mert a túl sok inzulin se tesz jót. Én meg elcsesztem. - Túl sokat ettél ebből? — lengettem meg előtte a csokit.

- Nem, általában túl sok szénhidrátot. Elmentem pizzázni a csapattal, és eszem ágában sem volt csak két szeletet enni, amikor a - 151 –

többiek legalább hatot toltak magukba. Kigúnyoltak volna, hogy fogyózom, akár egy lány... — Na, ez aztán a sértés!

— Hé, tizenhárom voltam! Tudom, hülyeség, de amikor folyton te vagy az új gyerek, nem

akarsz mást, csak beilleszkedni. Gondolom, neked nem kell magyaráznom, milyen ez. Valószínűleg te is legalább annyi suliba jártál, mint én.

-Tíz... nem, tizenegybe.

— Akkor döntetlen. Király! - Beleharapott az almába. - Mostanra, így tizenhat felé kezd benőni a fejem lágya, túljutottam ezen. Apával épp megbeszéltük, hogy újra lehessen pumpám, amikor eltűnt.

— Simon? - visszhangzott Tori hangja az épületben.

— Na, ennyit a csendről és nyugalomról - mormogta, aztán kikiáltott: - Itt vagyunk hátul!

huszonegy DEREK BEVÁSÁRLÓSZATYROKAT CIPELVE és készpénzzel tért vissza. Odaadtam neki a

bankkártyámat és a PIN-kódomat, ő meg talált olyan automatát, ami nem volt kamerával felszerelve. A kártyám még mindig működött. Kivette a napi maximumot, négyszáz dollárt. Ezt nem tehetjük meg többet - a bank minden alkalommal, amikor újra

használnánk, kimutatná, hogy még mindig Buffalóban vagyok, és Derek félt, hogy az Edison Csoport képes lesz ezt valahogy kideríteni.

Diszkréten összehajtogatva átadta nekem a pénzt és a bizonylatot. Tori odakapott érte és szétnyitotta.

- Basszuskulcs, ez a bankszámlád vagy az egyetemi pénzed? Visszavettem tőle. - Apa közvetlenül ráutalja a zsebpénzemet. Tizenöt év sok idő. - És megengedi, hogy csak úgy felhasználd? - Miért ne tenné?

- Hm, mert az egészet el tudnád költeni. Nem, várj csak! Hadd találjam ki! Ehhez túl megbízható vagy.

- Inkább okos! - vágta rá Simon.

-Te ezt így hívod? Én inkább azt mondanám... -Tori ásított egyet. Kipirult az arcom. — Elég már! — mordult egyet Derek.

- Ne felejtsd, kinek köszönheted mindezt! - bökte meg Simon Tori bevásárlószatyrát. A lány álla megrándult. - Húsz dollár volt a kaja meg a pokróc, észben tartom. Visszafizetem neki. Én is megbízható vagyok, csak nem — és meglengette a bizonylatomat — ilyen visszataszítóan megbízható.

Elvettem a csomagot Derektől. - Na, és mit kaptam? - Belenyúltam. - Egy hátizsák. Két pulcsi. Koszi...!

Kiterítettem a pulcsikat, Tori meg majdnem félrenyelte az üdítőjét a nevetéstől. Lassan, nyugodtan fordultam felé: — A te választásod?

Feltartotta a kezét. - Nem, nem! Én felajánlottam, hogy segítek, de Derek ragaszkodott hozzá, hogy ő válasszon. — Derekhez fordult: - Már értem, mi tartott annyi időbe! Nehéz

lehetett ennyire rondákat találni!

Két teljesen egyforma, szürke kapucnis pulcsit vett, abból a vacak poliészterből, amit a legolcsóbb kínai üzletekben kapni, fénylik, mint a műanyag, és beleakad a bőrödbe. - Mi az? - kérdezte Derek. - Jó lesz! Köszönöm.

Tori odanyúlt, a címkéhez kapott, és felnevetett: - Gondoltam! Tizenkettes férfi méret! - Na és! A női többe került, azt hittem, Chloénak mindegy. Tori rám nézett, aztán a mellkasomra, és nevetni kezdett. - Mi van? - kérdezte Derek.

- Semmi - prüszkölt Tori -, csak őszinte vagy, igaz? - Tori? - szólt Simon. - Fogd be! Chloé, holnap majd veszünk neked egy másikat.

- Nem, Dereknek igaza van. Jó lesz ez, koszi! - Égő arccal motyogtam valamit, hogy felpróbálom, és kivágtattam a szobából.

Alkonyodni kezdett, mi meg felkészültünk az éjszakára. Még csak nyolc óra volt, és Tori keservesen szitkozódott. Derek kijelentette, hogy ébren maradhat, de nem használhatja az

elemlámpát, és hajnalban fel kell kelnie velünk együtt. Már nem a villanykapcsolók világában éltünk. Nappal kell fenn lennünk, és éjszaka aludnunk, amikor csak lehet.

Én ezzel teljesen egyetértettem. Egyébként sem voltam pizsamaparti hangulatban. Simon

próbált felvidítani, de csak még jobban elszomorított. Nem akartam, hogy rászoruljak a felvidításra. Magam akartam felvenni a kesztyűt, és mosolyogva továbblépni.

Nem tudtam Lauren nénit kiverni a fejemből. Eszembe jutott Rae meg apa, de legtöbbször

a nénikémre gondoltam. Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy apa és Rae jelenleg biztonságban van. Apát, amíg nem tud róluk semmit, az Edison Csoport nem fogja zaklatni,

Rae meg, az aktája szerint, szépen haladt a „rehabilitáció" útján. Lauren nénivel kapcsolatban azonban nem találtam ésszerű magyarázatot arra, vajon ormiért is tartaná életben az Edison Csoport. Minden alkalommal, amikor kinyitottam a szemem, arra vártam, hogy a szelleme megjelenik előttem.

Amikor végre sikerült rávennem magam arra, hogy ne nyugtalankodjam miatta, eszembe jutott egy csomó egyéb dolog, ami aggodalommal töltött el, és általános csalódottság lett rajtam úrrá.

Megtaláltam a fiúkat. Eljuttattam Simonhoz az inzulint. Teljesen egyedül lelepleztem az Edison Csoport titkát. És a jutalmam? Hogy itt van Tori, aki minden elképzelhető

alkalommal gorombaságokat vág a fejemhez, és megpróbál Simon előtt rossz színben feltüntetni.

Ha volt valaha egy pillanat az életemben, antikot minden, de minden lehettem, csak

unalmas és fárasztó nem, az épp a mostani volt. Beszéltem a holtakkal, sőt életre

keltettem őket. Csak a múlt heti szervezkedésem és mesterkedésem után simán bekerültem volna egy túlélő valóságshow-ba!

Mégis, amit magam előtt láttam, az nem volt más, mint az ásítozó Tori. Jólesett, hogy Simon a védelmemre kelt, de ez nem volt több, mint amit a kishúgáért is megtett volna. Folyton ez járt a fejemben - az, ahogy a védelmemre kel, ahogy megszorítja a kezem, ahogy közel hajol és a fülembe suttog -, szerettem volna többet mögé gondolni, de nem tudtam.

És akkor mi van? Mindamellett, ami történt, tényleg sajnáltam volna magam, mert egy helyes srácot nem „úgy" érdeklek? Ez még rosszabb, mint unalmasnak lenni. Ettől az a buta kis idióta lettem, akinek Derek amúgy is gondol.

Ami Dereket illeti... és inkább nem is beszélnék róla... elfelejtettem volna, milyen tud lenni? Nem, csak azt felejtettem el, milyen, amikor velem az. Közte és Tori közt őrlődve legalább egy kicsit megedződöm, vagy elvesztem még azt a kis maradék önbizalmam is.

Egész éjjel hol Lauren nénivel, hol apával és Rae-vel kapcsolatos rémálmok gyötörtek.

Folyton felébredtem, izzadva és levegőért kapkodva, amíg körülöttem mindenki mélyen aludt. Zihálva nyeltem a hideg levegőt, hogy megnyugodjam és megint csatlakozhassak hozzájuk, de a rémálmok újra és újra visszatértek.

Végezetül rájöttem, hogy az alvó elmém figyelmét ugyanaz foglalkoztatja, ami az éberét: a szomszéd szobában lévő holttest. Ezúttal azonban nem tárgyilagos vagy együtt érző helyzetelemzéssel,

hanem arról álmodtam, hogy vonszolom azt a szegény, visító és engem átkozó lelket vissza a régi burkába.

Majd az álom színteret váltott, és én újra abban a sötét lyukban voltam. A halál rémes, áporodott szaga vett körül. Dereket éreztem magam mögött, azt, ahogy a teste forróságot áraszt, majd azt suttogja: - Chloé, gyerünk!

Menjünk, de hova? Be voltam zárva abba a lyukba azokkal a borzalmakkal, amik felém másztak, a hideg csontos ujjak megérintettek, és a belőlük áradó bűz felkavarta a gyomrom.

Derek megrázott, én meg próbáltam őt eltolni magamtól, szólni, hogy ezzel nem segít... - Chloé!

Felriadtam, és az álom szertefoszlott. Felettem zöld szemek villantak meg a sötétben. - Derek, mi van...?

Kezét a számra szorította, ajkát a fülemre tapasztva azt kérdezte: - Ébren vagy már? Meg kell tenned valamit nekem!

A hangjában bujkáló sürgetés kiverte az álmot a szememből. Ráhunyorítottam a sötétben. A szeme lázban égett, vagy ez csak ugyanaz a furcsa ragyogás volt, ami a macskákra is jellemző a sötétben?

Eltoltam a kezét: - Megint átváltozol? - Mi? Nem, velem minden rendben. Csak figyelj, jó? Emlékszel a szomszédban lévő testre? - Lassan, tagoltan beszélt. Bólintottam.

- Most szépen arra a testre fogsz gondolni, jó? A szellemre, ami benne lakott. El kell őt engedned...

- Elengedni? De hát nem is idéztem... - Sssss. Csak koncentrálj az elengedésre anélkül, hogy felébresztenéd a többieket! Meg tudod csinálni?

Megint bólintottam, aztán megpróbáltam felülni, de valami nehezék odaszögezte a lábam a padlóhoz. Felkönyököltem. Derek olyan gyorsan mozdult meg, hogy csak a sötét körvonalát láttam rám ugrani, a vállamnál fogva lenyomott és a földhöz szegezett.

Kiborultam. Nem volt időm azon csodálkozni, mit csinál. Az agyam csak azt jelezte, hogy egy fickó van rajtam az éjszaka közepén, és az ösztöneim beindultak. Karommal és

lábammal hadonászva belerúgtam. Körmöm végigszántotta az arcát, ő meg a fájdalomtól nyögve hátra esett.

Föltápászkodtam, de a lábamat még mindig húzta valami... és már láttam is, hogy mi. Egy tetem mászott rajtam fölfelé.

Az volt, a szomszéd szobából, alig több mint egy csontváz, rongyokkal és bőrszerű húscafatokkal borítva. Koponyáját foltokban zsíros hajtincsek fedték be. Szeme helyén üres gödrök, szája sem volt,"amitől koponyáján állandósult az elrothadt fogak vigyora.

Amikor felnyüszítettem, megállt, megpróbálta a fejét feltartani, koponyája egyik oldalról a másikra hintázott, szemgödrei vakon fürkésztek, állkapcsa torokhangon szétnyílt: - grr—gn—

gn.

Egy komoly sikolykirálynőhöz illő sikoltást eresztettem meg, ami betöltötte a szobát. Rúgtam és kapálóztam, miközben próbáltam kiszabadulni alóla. Derek a hónaljamnál fogva megragadott, és kirántott. Kezét a számra csapta, de én még mindig hallottam a

sikolyomat visszhangzani körülöttem. Azt dörmögte nekem, hogy fogjam már be, és meg is próbáltam szót fogadni, amikor rájöttem, hogy már nemcsak én sikoltozom. - Mi ez? - sivította Tori. - Mi a franc ez?

Felvillant egy zseblámpa, sugarával a szemünkbe világítva. Na, ekkor aztán tényleg felsikoltott, elég hangosan ahhoz, hogy a fülem

15S -

is csengett bele. A tetem felemelkedett, száját szétnyitva, átható üvöltéssel sivított vissza rá.

Simon is felébredt. Amikor a holttestet meglátta, megeresztett egy sor káromkodást. - Hallgattasd már el! - vicsorgott Derek Simonra, ujjával Tori felé bökve. - Chloé, nyugodj meg! Meg kell nyugodnod!

Bólintottam, de tekintetemet nem tudtam levenni arról az izéről. Próbáltam az emlékezetembe idézni, hogy ez nem egy „dolog", hanem egy emberi lény, mégis csak a

csontvázat láttam, amit oszló húsdarabok tartanak össze, és szem nélküli feje ingadozik, fogai csattognak...

Gyorsan vettem egy nagy levegőt, majd újra be- és kifújtam.

- Nyugodj meg, Chloé! Csak nyugodj meg! Hangszínében nem volt semmi megnyugtató, csak türelmetlen

felcsattanás, ami figyelmeztetett, hogy hagyjam már abba a kiborulást, ideje munkához látni. Kihúztam magam a szorításából. - Azt kellene esi... - kezdte.

- Tudom, mit kellene csinálnom! - csattantam fel.

- Mi ez a szarság? - makogott Tori. - És miért mozog? - Menj ki innen! - förmedt rá Derek.

Próbáltam ellazulni, amíg Simon elvonszolta Torit, de a szívem túl hevesen vert a koncentráláshoz. Becsuktam a szemem, ám csak azt éreztem, hogy van valami a lábfejemen. Amikor kinyitottam, láttam, hogy ujjak kapaszkodnak a lábszáramba.

Visszahúztam. Egy mocskos rongycafatos kar nyúlt utánam, csontos ujjával a padlón lévő

újságokat gyűrögette, ahogy megpróbálta előrevonszolni magát, de ahhoz túl gyenge volt, hogy felemelkedjen. Hogy mozgott egyáltalán? De mozgott, csakúgy, mint a denevérek, centiméterről centiméterre közeledett felém... :

« 159 - Te keltetted életre - jelentette ki Derek -, csak próbál... - Én nem hívtam semmit!

- Valahogy megidézted, és most próbál rád találni. Összpontosítottam, de a lábamon érzett első érintéstől megint

oldalra ugrottam. Az a szörnyűség megpihent, koponyája imbolygott, aztán az üres szemgödrök célba vettek, és a test megint felém fordult. - Szabadon kell engedned! - szólt Derek. - Próbálom]

- Próbáld jobban!

Összeszorítottam a szemhéjam, és a fejemben képet alkottam a tetemről. Elképzeltem a csapdába esett szellemet benne, ahogy húzom őt kifelé... - Koncentrálj! - suttogta Derek. - Azt csinálom. Ha befognád...

A tetem, mintha csak meghallotta volna, megállt, aztán vakon keresgélve előrenyúlt. Megtalálta a lábam, és ujjai a térdem felé tapogatóztak. Összeszedtem magam annyira,

hogy ne akarjak elhúzódni. Rám kellett találnia, hát hagytam. Ne vegyünk róla tudomást, inkább összpontosítsunk...

- Mit csináltál a múltkor? - kérdezte Derek. Metszőn néztem rá. - Csak segíteni próbálok - mondta.

- Sokkal többet segítenél azzal, ha befog... Állta a tekintetemet. - El kell engedned, Chloé! Azt a velőtrázó sikoltozást valaki biztos

meghallotta, és körülbelül öt perced van, mielőtt betörik az ajtót, és meglátják itt mászni ezt a tetemet...

- Ez kéne, hogy segítsen nekem? - Nem akartam... 160

- Ki innen!

- Én csak... - Kifelé!

Visszavonult. Szememet behunyva felidéztem a csontvázat, a csapdába esett lelket... Csontos ujj ért a csupasz bőrömhöz ott, ahol a póló felgyűrődött a farmerem fölött, mire

felugrottam, kipattant szemekkel láttam őt, a koponyáját néhány centire csak az arcomtól, tekergőzve, bólogatva.

Durva, kócos haj söpört végig a nyakamnál, s én felnyüszítettem. Mozdulatlanná dermedt, majd koponyája még közelebb jött. Már a szagát is éreztem, amit korábban nem, a halál nyomasztó bűzét, összerántotta a gyomromat annak a gondolata, hogy valaki be van zárva ebbe a rothadó...

Még közelebb férkőzött. - Állj meg! K-kérlek, hagyd abba! Erre mozdulatlanná dermedt.

Ott lógtunk egymáson, szemgolyóm és a szemüregével egy vonalban, én rövideket és aprókat lélegeztem, nyugtattam magam anélkül, hogy túl mélyen beszívtam volna förtelmes szagát.

Vártam, mit tesz legközelebb, de nem mozdult többet.

Mondtam neki, hogy hagyja abba, és úgy tett.

Eszembe jutottak azok a hátborzongató képek az internetről, amiken nekromanták vezették a halottak seregeit. Eszembe ötlött a könyv, amit dr. Davidoff adott nekem a nekromanta képességekről.

A halottakkal való kommunikáció képessége. A halottak felébresztésére. A halottak irányításának a képessége.

- M-menj vissza! - mondtam. - K-kérlek. 161

•

Lassan, kattogó fogsorral, de engedelmeskedett. Mellkasából torokhang tört fel. Morgás. Feltérdeltem. - Feküdj le, kérlek!

Ahogy engedelmeskedett, arcát felém emelte, koponyája kígyó-szerűen ingott egyik oldalról a másikra, morgása lármás sípolássá erősödött. Hallottam ezt a sípolást, és ahogy azokba az

üres szemgödrökbe néztem, éreztem, amint düh áradt felém. A tetemet gyűlölethullámok hagyták el. Nem azért engedelmeskedett nekem, mert akarta, hanem mert azt kellett

tennie. Egy nekromanta által megidézett, szolgasorba vetett lélek volt, visszadobva

valamibe, ami alig több egy csontváznál, rákényszerítve arra, hogy a mestere akaratának engedelmeskedve mozgassa azt.

Nagy nehezen nyeltem egyet. — B-bocsánat. Nem akartalak visszahívni. Nem ezt akartam.

Felszisszent, feje még mindig mozgott, mintha semmit nem szeretne jobban, mint megmutatni nekem, milyen érzés is a halál. - Bocsa...

Lenyeltem

a

szavakat.

Ez

a

bebörtönzött

szellem

nem

bocsánatkérést

akart.

Szabadságot. Ezért behunyt szemmel arra koncentráltam, hogy ez megtörténjen, és ez sokkal könnyebb volt így, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy a lábamra mászik.

Ahogy elképzeltem a szellem kirángatását, a csattogás hirtelen abbamaradt. Kilestem, azt gondolva,

véletlenül

azt

parancsoltam

meg

neki,

hogy

elhallgasson,

mozdulatlan kupacba omolva hevert a lábam előtt. Szelleme elhagyta.

de

a

csontváz

huszonkettő

VETTEM EGY MELY, REMEGŐ LÉLEGZETET, megdörzsöltem az arcom, és felnéztem, látva, hogy Derek alakja tölti be az ajtót.

- Ha szerinted tényleg meghallhatta valaki, legjobb, ha szedjük a sátorfánkat és lelépünk - javasoltam feltűnően nyugodt hangon. -Itt hagyjuk, ahol van, legalább megtalálják, és eltemetik.

Miközben beszéltem, az a bolond ötletem támadt, hogy Derek tulajdonképp le van

nyűgözve attól, ahogy ezt végül megoldottam, de ő csak állt ott, ujjával az arcán lévő karmolást birizgálva.

- Azért meg ne haragudj! - mondtam. - Bepánikoltam, amikor te...

- Korábban felajánlottam neked azt a lehetőséget, hogy elmenjünk, megkérdeztelek - a tetem felé intett -, ha ez gond, kereshetünk másik helyet.

- Azt hittem, nem lesz addig baj, amíg meg nem idézek egy szellemet. - De azt tetted! - Aludtam, Derek! - Miről álmodtál?

Eszembe jutott, mire elcsendesedtem. - Azt álmodtad, hogy megidézed, igaz? - 163

— É-én nem akartam... - dörzsöltem meg az arcomat. - Közönséges emberek nem tudják az álmaikat befolyásolni, Derek. Ha te tudod, akkor asszem tényleg okosabb vagy mindannyiunknál!

— Persze hogy én sem tudom, de ez alapból rossz helyzet volt..., hogy te ilyen közel kerültél egy tetemhez. Tudnod kellett volna, már csak az alagsorban történtek miatt is!

Naná, hogy tudtam, főleg a denevéres eset után. Zsigereimben éreztem, hogy el kéne mennem, de nem volt merszem beismerni a félelmemet. Féltem attól, hogy gyenge vagyok,

féltem, hogy Tori kigúnyol, Dereket felbosszantom, Simonnak csalódást okozok. Hülye voltam, hogy megpróbáltam erős lenni.

Fel akartam vállalni a hibámat, és bevallani Dereknek a denevéreket, de amikor láttam az arckifejezését... a pöffeszkedő önteltséget, ami azt hirdette, hogy már megint neki van

igaza, én meg egy buta kis balfék vagyok..., tudtam, hogy eszem ágában sincs az orrára kötni az igazat.

— Minden rendben? - Simon állt Derek mögött, és rám nézett. — Ez... elment — mondtam. - Mármint a szellem. — Jó, mert asszem hallottam, hogy jön valaki.

— És bennünket mikor akartál figyelmeztetni? — förmedt rá Derek.

— Nem akartam alkalmatlankodni, és Chloét félbeszakítani. -Felém fordult. - Jól vagy?

— Persze hogy jól van! — jött befelé Tori Simon mögött. — O az, aki ezt az izét

megidézte! Neki kéne kérdezni, hogy mi jól vagyunk-e, miután felébresztett az éjszaka kellős közepén, és teljesen lesokkolt minket!

— Annyira azért nem voltál felzaklatva, hogy magaddal ne vidd a hajkefédet! - jegyezte meg Simon.

- 164 -

— Csak fegyvernek, jól van? Én... Közéjük léptem. - Nem mondta valaki, hogy veszélyes tovább itt maradnunk? Fogjuk a cuccunkat, és lépjünk olajra!

— Most már parancsolgatsz is, Chloé? — kérdezte Tori.

— Nem, csak javasolni mertem. Ha nem hallgattok rám, az se baj. Maradjatok, és magyarázzátok meg ezt a holttestet bárkinek, aki ide jön!

— Igen — szólalt meg egy hang mögöttem. — Ezt inkább neked kéne megmagyaráznod, kislány!

Egy alak állt a szoba másik végében, de a sötétben csak a körvonalait lehetett kivenni. Visszafordultam a többiekhez, de egyikük sem mozdult, mindenki rám bámult. — Chloé? — szólt Simon.

Egy férfi lépett elő a homályból. Hosszú haja csak csíkokban őszült, de az arca olyan ráncos volt, hogy nyolcvannak látszott. Tekintetem a pulóverére esett, amin a BufFalo Sabres emblémája díszelgett. Lenéztem a földön heverő csontvázra, ami annyira azért nem volt eltorzulva, hogy ne láthassam foszlányokban lógó pólóján ugyanazt az emblémát, bár majdnem teljesen kifakulva.

— Chloé? — kérdezte. — Ez a neved, kölyök? — E-elnézést - dadogtam —, nem akartam feltámasztani. Simon elém ugrott. - Figyelj, te szellem, tudom, hogy hallasz. Véletlen volt!

A férfi átsuhant Simonon. Én nagyot kiáltva hátraestem. Simon megpördült, de Derek félrerántotta.

— Kihez beszél Chloé? — kérdezte Tori. — A szellemhez, akit megidézett - felelte Simon.

— Fogjátok a hátizsákotokat — mondta Derek -, mennünk kell! Ahogy Simon és Tori elindultak, Derek a tekintetemet követve 165 –

felmérte, hol is állhat a szellem. - Nem akart téged felébresztem Bocsánatot kért, és megyünk is, hogy ne történhessen meg újra. Menj vissza a túlvilágra!

A szellem nagy léptekkel jött és mereven bámult Derekre. - Majd épp te küldesz oda, mi? - O nem tud - mondtam -, és hallani sem hall téged. Tényleg rettentően sajnálom...

Felém fordult. Megint elhúzódtam, de Derek hátamra tette a kezét és megállított a hátrálásban.

- Nem tud téged bántani - suttogta Derek. - Legyél határozón, és mondd neki, hogy

menjen el!

- Nagyon sajnálom — egyenesedtem ki előrébb lépve. — Nem állt szándékomban megidézni, véletlen volt...

- Véletlen! Nem volt ez véletlen! Te és a hitvány barátaid azt gondoltátok, vicces lesz engem visszavonszolni ebbe az... izébe! - A tetemre mutatott. — Azt hiszed, nem volt még hozzád hasonló kölyökkel dolgom? Heccből kiűznek az alvóhelyemről! Hengergetnek a csizmámért. Most meg idejössz te, a sátáni szertartásoddal...! - Sátáni? Nem! M-mi...

- Hallottad ezt? - mondta egy hang a távolban. - Valaki van ott! Derek káromkodott, aztán az épület vége felé taszigált. Simon és Tori berohantak.

- Két férfi — jelentette Simon. — Zsaruk, szerintem elölről jönnek. .. - A hátsó ajtóhoz! — utasított minket Derek. — Mozgás!

A bejárati ajtó kicsapódott. Simon megpördült és hátrafelé indult. Követtük. - Hé! - ordította a szellem. - Mit gondoltok, hová mentek? Egy taszítás Derektől, és már mentem is tovább.

- Ó, nem, te nem, kislány! - erősködött a szellem. - Veled még nem végeztem! Még fizetni fogsz ezért a mutatványért...!

Dühös fenyegetéseket morogva a sarkamban maradt, ahogy kiosontunk a hátsó ajtón. ■ huszonhárom

ELMENT? - kérdezte Tori a közeledtem re. Bólintottam, és mély lélegzetet vettem. A jeges éjszakai levegő égette a tüdőmet. Hideget azonban nem éreztem - rajtam volt a pólóm,

az egyik új pulcsi, kapucnija a fejemen, rajta a túlméretezett esőkabát. Izzadság csorgott az arcomon, amint azon erőlködtem, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. Pár háztömbnyire elváltam

a

többiektől,

mert

azt

gondoltam,

hogy

a

csapat

nélkül

könnyebben

megszabadulok tőle. Igazam volt.

Nem tudtuk meg, ki jött nyomozni a zajok után. Talán zsaruk, ahogy Simon gondolta, talán emberek az utcáról - nem maradtunk ott addig, hogy kiderüljön.

Most egy parkolóban álltunk egy minibusz és egy teherautó között. A közeli klubból zene dübörgött. Ez meglepett - egy teli parkoló és egy nyüzsgő bár hétköznap, ilyen késő éjjel. Aztán ránéztem az órámra, és rájöttem, hogy még éjfél sincs. - Nem kellett volna így lelépned! - dohogta Derek.

- Mondtam nektek, mit csinálok, és működött, nem igaz? - De nem...

- Nyugi már! - mormolta Simon. - Új helyet kell találnunk éjszakára. >- 168 *=-

Kinek köszönhetően? - tette hozzá Tori. - Ez nem Chloé hibája!

\ Dehogynem! Még Derek is azt mondja. Nem úgy értette...

Feltartottam a kezem. - Oké, elviszem a balhét! Abbahagyhatnunk végre a veszekedést? Tudom, mindenki ingerült, de ha túl akarjuk magunkat tenni ezen...

- Ha most prédikációba kezdesz arról, hogy különbözőek vagyunk, de úrrá kell lennünk ezen és együtt kell működnünk, esküszöm, hányok! - gúnyolódott Tori.

- Hát, elkezdeném, de attól félek, hogy a genetikailag módosított Variánst megenné egy genetikailag módosított cápa!

Simonból kirobbant a nevetés: - Háborgó mélység! - nézett Derekre. - Te nem láttad. Sámuel L. Jackson egy csapat túlélőnek prédikál arról, hogy abba kell hagyniuk a veszekedést és együtt kell működniük. Beszéde közepén felbukkan mögötte a cápa, és megeszi. A világ legjobb haláljelenete!

- És mindenki megérdemli, aki azt a beszédet elmondja, amiért is én nem teszem. - De igazad van - mondta Simon. - Itt az ideje, hogy veszekedési moratóriumot hirdessünk.

- Moratórium? - gúnyolódott Tori. - Ó, micsoda szóhasználat! (Felvágsz, Simon? Mindannyian ránéztünk. - Mi az? - kérdezte.

- Az, hogy nincs több veszekedés, ez azt jelenti, hogy nincs szurkálás, nincs sértegetés, nincs anyázás és nincs heccelés - fejtette ki Derek -, és ez alapján valószínűsíthető, hogy napokig egy szót sem nem hallunk majd tőled!

— Ami ezt az egész helyzetet illeti - mondtam -, elfogadom, hogy hibáztam, úgyhogy nekem kell megoldanom a problémát. Maradjatok itt, én majd találok helyet a számunkra...

Derek hátulról elkapta a kabátomat. - Téged még mindig üldöz az a feldühödött szellem, ráadásul óriási vérdíj van kitűzve a fejedre. Maradj itt Torival! Majd mi, Simonnal keresünk egyet.

Mielőtt elindultak volna, Derek visszafordult felém: — Ez most komoly, ne mozduljatok innen!

— Akkor is, ha megjön ennek a két kocsinak a tulajdonosa?— ütögette meg a két mellettünk lévő járművet.

Derek tudomást sem vett róla. — Chloé, Tori a te felelősséged! Amikor elmentek, a lány hozzám fordult. - Miért hagyod, hogy ezt tegye veled? Úgy

kezel, mint egy kis taknyost!

Nem szóltam, csak elindultam a Derek által kijelölt helyről. Tori elmosolyodott. — Na, ezt már szeretem!

A két épület közötti kavicsos sávhoz vezettem, ahol leereszkedtem a földre. — Ez itt biztonságosabb, de még elég közel van. Rám bámult: - Viccelsz, ugye?

Kabátom ujját a kezemre húztam, hogy melegítse. — Te valóban hallgatsz rá? — Csak ha igaza van.

Fölém tornyosult. - Hagyod, hogy egy fiú így parancsolgasson neked? Leülteti a lányokat a fenekükre, amíg a férfiak egy alvásra alkalmas barlangra vadásznak, meg talán valami ennivalót is hazavonszolnak? -ja.

— Nos, én nem! Megmutatom azoknak a fiúknak, hogy egy lány is éppolyan jól meg tudja ezt oldani, mint ők!

Hátammal a falnak dőltem, és behunytam a szemem. Elcaplatott. Szememet kinyitva láttam, ahogy egyre távolodik.

Derek azt mondta, maradjunk, meg azt, hogy vigyázzak Torira. Ebben a pillanatban ezek egymásnak ellentmondó kérések voltak. Tudtam, hogy azt mondaná: felejtsem el Torit és vigyázzak csak magamra, de ezt nem tudtam megtenni. - Várj! — mondtam utána kocogva.

- Ha azon fogsz nekem nyafogni, hogy felbosszantjuk Frankensteint, inkább maradj! - Nem azért jöttem, hogy szarakodjak. Segítek neked helyet találni. Amíg túl messzire

nem megyünk, Derek tudja követni a nyomunkat. - Ahogy a járdára kanyarodott, leellenőriztem, hogy a kapucnim a helyén van-e, kisiettem utána, és elkaptam a ruhája ujját. - Mehetnénk csendesebb utcákon, amennyire csak lehet, kerülnöm kell az embereket.

- Nekem meg nem! Nem én vagyok az, akit a szellem követ, és akinek félmilliós zseton van a fejére kitűzve!

- Az igaz, de ha az Edison Csoport tényleg annyira vissza akar minket szerezni, lehet,

hogy nyilvánosságra hozták, hogy kifüstöljenek bennünket. Egyikünknek sem árt az óvatosság.

Elértünk az utca végére. Tori balra akart fordulni, de megint megállítottam. - Erre! - intettem az utca sötétebb oldala felé. - Keressünk helyet egy szűk utcácskában! A szél északról fúj, szóval kell valami barikád észak felől. Egy sarok, egy

sikátor vége vagy egy benyúló árukiadó kapualj lenne a legjobb, hogy bárki jön, láthassuk. És

minél rosszabbak a fényviszonyok, annál jobb! Sötét és félreeső, ez az, amit keresünk.

— Ugyanúgy parancsolgatsz, mint Derek, tudod? Az egyetlen különbség, hogy te kedvesen osztogatod az utasításokat.

Ám, mint utóbb kiderült, a kedves utasítgatás stratégiája működött, hisz ezután már nem próbált otthagyni engem, nem akarta átvenni az irányítást, csak jött mellettem, ahogy az egyik helyet a másik után felmértük.

Egy áruházsor mögött találtunk egy hosszú, szűk sikátort, aminek az egyik oldalán fal, a másikon pedig egy tömör, majd kétméteres kerítés állt. — Ez ígéretesnek tűnik! — mondtam.

- 0, igen! Kukalakó Oszkárnak esetleg, a Szezám utcából! - intett a szemeteskukák sorára.

Felnyitottam az egyiket, és a benne lévő papírcsíkokra mutattam. — Újrahasznosítás. Erre nem sok az étterem, úgyhogy nem bűzlik a szemét.

Folytattam tovább a sikátorban. Zsákutca volt, egy falban végződött. - Ez nagyszerű! - mondtam. Három oldalról védett, a kukák meg elzárják a bejárat egy részét. Vihetünk oda dobozokat, és tehetünk le papírt, hogy legyen mire ülnünk.

- És ha elég szerencsénk van, találunk egy jó nagy kartondobozt, amibe bemászhatunk és hajléktalanoknak tettethetjük magunkat!

— Tori, most éppen azok vagyunk, hajléktalanok.

Ez talált. Megálltam, közel a sikátor végéhez, és megeresztettem egy nevetést. — Gyere ide!

Felsóhajtott. - Most meg mi van? Intettem neki, hogy jöjjön közelebb. - O! - Kinyúlt, hogy ő is felmelegítse kezét a szellőzőből áradó forró levegőnél. 172 -

Elvigyorodtam. - Még fűtésünk is van! Hát nem tökéletes!

- De még mennyire! - szólalt meg egy lány hangja. - Ezért van, hogy a hely már foglalt! Három lány sétált felénk a sikátorban, mind a mi korunkbeli. Egyikük szőke, túlméretezett katonai overallt viselt, a másiknak rasztahaja volt. A harmadik lány egy viseltes

bőrdzsekiben jött, és amikor a holdfénybe lépett, vastag forradást láttam a szemétől az álláig húzódni.

- Látjátok azt? - mutatott a rasztahajú lány egy jelölésre a fakerítésen. - Ez a mi jelünk, azt jelenti, hogy a hely a miénk. - N-nem láttuk, bocs! Már megyünk is!

Elindultam, de Tori visszahúzott. - Nem, nem megyünk! Nem foglalhatsz le egy egész sikátort, akár teszel ki jelet, akár nem! Azé, aki előbb jön. Nektek kell ez a hely? Akkor

holnap korábban gyertek ide! - Hogy mondod?!

A sebhelyes lány egy rugós kést húzott elő a zsebéből. Csattanás hallatszott, ahogy a penge kipattant. Tori rápillantott a késre, de nem moccant, állta a lányok tekintetét.

- Na nézd már! - szólt a sebhelyes lány a többieknek. - Ezek a tyúkok kihívnak minket a helyünkért! Milyen régóta vagytok az utcán, lányok? - Végigmérte Torit. - Asszem,

körülbelül ma reggel kilenc óta! Mi történt? Apuci meg anyuci nem engedte, hogy este, suli után találkozzatok a pasitokkal?

A lányok röhögtek. Tori begörbítette az ujjait, készen a varázslatra, ám elkaptam a csuklóját. Próbált lerázni. Mutattam neki, hogy vegye észre, már a másik kettő kezében is

ugyanolyan kés van, de tekintete a sebhelyes lányon állapodott meg, és az elmúlt huszonnégy óra minden dühe felbugyogott benne. A lányokhoz közeli - 173

dobozok remegni és ropogni kezdtek, mögöttük papír kavargott Nem fordultak meg, mindezt betudták a szélnek.

Szorosabban szorítottam Tori csuklóját, és azt suttogtam: -sokan vannak! Meglepetésemre, a keze elernyedt. Cselt gyanítva tovább fogtam, de lerázott magáról, és közölte: - Rendben. Megyünk.

- Jó ötlet - állapította meg a sebhelyes. - Legközelebb, lányok, ha ezt látjátok -

mutatott a jelre -, kerüljétek el! Legalábbis, ami nem lesz valami fémeszköz nálatok is, hogy azzal eljátszadozzunk!

Elindultunk mellettük, de a sebhelyes lány keze kivágódott, és mellkason ragadva lórit, megállította.

- Az élet az utcán nem olyan, amilyennek hiszitek. Sok mindent kell még tanulnotok! - Kösz! - dörmögött Tori, és menni próbált, de a sebhelyes megint az útjába állt.

- És mi a helyzet a leckével? Az, hogy jól bevésődjön, minden tettnek megvannak a következményei. Segítek, hogy étre emlékezz! Ide a kabátod! Kitartotta a kezét, Tori meg csak bámult rá.

- Az enyém már nagyon elnyűtt - mondta a lány. - A tiéd sokkal jobban tetszik. Tori felhorkant, és megint megpróbált elindulni.

A lány feltartott késsel lépett elé. - Azt mondtam, kell a kabátod! - És az ö cipője! - szólalt meg a rasztahajú, rám mutatva.

- Rendben, a kabát és a cipő - parancsolta a sebhelyes. - Vetkőzés, lányok!

Az overallos lány előrelépett: - Én a kisebbik farmerját is akarom! Nekem soha nem volt még ilyen márkájú. Seven\ - felékszerezett

foga megcsillant mosolygás közben. - Úgy fogom érezni magam I" nne, mint egy mozisztár! - Ja, ha rád megy! - szólt a rasztahajú.

Hagyjuk a farmert! - rendelkezett a sebhelyes arcú. - Kabát és a cipő! Most!

Torinak szüksége volt kabátra, nekem meg természetesen cipőre, behajoltam, hogy kifűzzem az egyiket, színlelve, hogy egyensúly-|problémám van, szökdécseltem, majd Tóti felé intettem segítségül. Megkönnyebbülésemre odajött. A cipőmet húzogatva nekidőltem, és azt suttogtam: — Taszító varázslat! Tori összehúzta a szemöldökét.

Csettintettem az ujjammal. - Taszító! Egy, kettő, három! - Egymás után biccentettem mindhárom lány felé. Tori megrázta a fejét. - Bénító! - Túl sokan vannak. - Taszító!

- Gyerünk, lányok! - szólt a sebhelyes. Tori bosszúsan felsóhajtott, és lehajolt, mintha csak nekem segítene a cipőt kikötni. Aztán felugrott, és kezeit széttárva eltalálta a sebhelyes lányt egy... A lány lemerevedett... ennyit a tanácsomról.

Először a másik kettő nem is vette észre, csak türelmetlenül néztek a vezérükre, miközben arra vártak, hogy az újra nógasson bennünket. - Én számolok - suttogta Tori -, egy, kettő... - Hé, mi ez...? - kezdte az overallos lány.

Tori keze kivágódott, de a lány tovább közeledett. A sebhelyes arcú megbotlott, így megtörte a varázslatot. Felemelt késsel tört előre. Barátai is a helyükre álltak, biztosítva őt oldalról. Tori újra megpróbálta, de valószínűleg ereje javát felhasználta, mert semmi nem történt.

- Bármilyen trükk is ez - mondta a sebhelyes lány -, elég béna. Három másodpercetek van, hogy mindent levegyetek! Mind a ketten.

- Nem hiszem - mondta Tori. - És most vissza! Tori csettintett az ujjával. A lányok meg se inogtak.

- Azt mondtam, vissza!

Megint csettintett, de a lányok egyre közeledtek. Megpördültem, és rájöttem, mi a baj a

zsákutcás sikátorokkal — ha a bejáratot elvágják, akkor bizony csapdába kerülsz. Amikor az overallos lány felém lendült, Torival az oldalamon mégis futásnak eredtem.

Azt reméltem, hogy zaklatóink nem számítanak erre, és gyors csellel ki tudjuk kerülni őket. Az overallossal működött, de a rasztahajú látta, és utamat állta.

Lebuktam a kése elől, mire hátulról a lábamba rúgott. A lábam megbicsaklott, és elestem. Elhúzódtam az útjából. Torit láttam meg újra felemelt kézzel, mintha megadásra készülne,

aztán egyik keze előre vágódott, és a sebhelyes lány kése után kapott. A penge megvillant, felhasítva Tori bőrkabátjának az ujját.

Tori visszafojtott üvöltést hallatott, mintha inkább a karját vágták volna meg. Magasba rántotta a kezét. A sebhelyes lány visszahőkölt, hogy elkerülje az ütést, de Tori egészen a feje fölé emelte a kezét, majd hirtelen lecsapta.

Egy láthatatlan hullám vágott mellbe, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy a hátamon fekszem. Tornacipők csattogtak a betonon, majd Torit látom felém szaladni.

- Jól vagy? — Látva, hogy eszméletemnél vagyok, nem várta meg a választ. - Kelj fel! Részben feltámolyogtam, lábam még mindig a rasztás lány rúgásától lüktetett. Gyorsan körülnéztem, de az pár méterre tőlem feküdt. -

176 -

Tori teljesen talpra rántott. Az overallos lány összezsugorodva feküdt a fal tövében, és halkan nyöszörgött. A sebhelyes négykézláb állt, eszméletnél volt, de kábán.

Meglátva a rasztás lány kését a földön, felkaptam, odarohantam az overallos lányhoz is, és szóltam Torinak, hogy ő meg a sebhelyes kését vegye el. Pár méterrel arrébb találtam

meg, felmarkoltam. Tori már kifelé futott a sikátorból. Nem vettem tudomást a lábamban lévő fájdalomról, rohantam, hogy utolérjem. - Megszerezted a kést? - kérdeztem. - Minek? Neked már van kettő! - Nem azért...

- Hé! - jött egy kiáltás mögülünk. - Hé!

A vállam fölött hátrapillantva a sebhelyes lányt láttam utánunk szaladni, késsel a kezében. Na, ezért akartam én mind a hármat. huszonnégy Az

EGYIK

KÉST

TORI

KEZÉBE

NYOMTAM,

és rákiáltottam, hogy fusson. Azt tette, előre rohant,

hosszú lábain engem gyorsan maga mögött hagyva, ami nem az volt, amire gondoltam. De elég előnyünk volt, csak az kellett, hogy... Visszapillantottam

üldözőnkre

és

elvétettem

a

járdaszegélyt.

Megbotlottam,

ugyan

megpróbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, de sérült térdem megadta magát, és

elterültem a füvön. Mindkét kezemmel megtámaszkodtam, készen arra, hogy négykézlábra állok, de a lány a hátamra ugrott, amitől kiszorult a levegő a tüdőmből.

Verekedtünk..., ha az én dühöngő rugdosásomat és hadonászásomat annak lehet venni. Hamar a hátamra fektetett, kését a torkomnak szegezte. Ez megállított.

- É-é-én... — nyeltem — sajnálom. Kell a kabátom? A cipőm? Arca eltorzult. — Nincs neked semmid, ami nekem kéne, te szőkeség!

Lerántotta

a

kapucnimat,

visszafojtottam a kiáltást.

és

kitépett

egy

marék

hajat.

Arcom

eltorzult,

de

- Piros csíkok? - nevetett fel sótlanul. - Gondolod, ettől keményebbnek látszol? Meg dögösnek?

- N-nem. Ha akarod a cipőmet...

- Nem lenne rám jó! A barátnőd kabátját akartam, de már rég elment. Kedves kis barátod van, vissza se nézett! - A lány engedett a szorításon, de a kést még mindig a torkomhoz szegezte. - Tézert használt, igaz? - Micsoda?

-Amit ellenem használt, ott hátul! Engem és a lányokat is megrázott, fogadok, hogy te ezt viccesnek találtad! - N-nem! Én...

- Mondtam, hogy móresre tanítalak, de mivel nincs semmid, amit akarnék...

Felemelte a kést, már csak két centire volt a szememtől. Láttam a hegyét közeledni, és szinte megbolondultam, vonaglottam alatta, hogy kiszabaduljak, de ő a karjával a

nyakamat fogva erősen a földre nyomott, a küzdelemben levegőt sem kaptam, mindössze annyit tehettem, hogy néztem a kés hegyét, amint egyenesen a szemem felé közeledik. Valami nyüszítésféle tört fel a gyomromból. Felnevetett, és a pengét lejjebb eresztve, az arccsontomon pihentette.

A késhegy belenyomódott a bőrömbe. Éreztem, ahogy a fájdalom belém nyilall, aztán meleg vér csorog végig az arcomon.

- Ez nem ilyen szép lányoknak való élet, szőkeségem! Egy cukipofa, mint te? Egy hetet adok, amíg egy strici az utcára nem állit téged! Na nekem emiatt nem kellett aggódnom.

- Oldalra hajtotta a fejét, megmutatva csúnyán sebhelyes arcát. - Megteszem neked is ezt a szívességet.

A kés belémvágott, egyre mélyebbre hasítva. A fájdalomtól behunytam a szemem, aztán éreztem, hogy a lány dühösen vicsorogva leugrik rólam.

Ahogy feltápászkodtam, rájöttem, hogy nem ö vicsorgott, és nem is ugrott le rólam... tágra nyílt szemmel pattant fel rólam, kése a - 179 –

hegyével beleállt a földbe, mert Derek felhajította a levegőbe, egyenesen a falhoz.

Felkiáltottam: — Ne! - Gondoltam, túl késő, túlságosan is késő, de az utolsó pillanatban Derek megfékezte magát, olyan hirtelen, hogy megbotlott. A lány hadonászva rugdosott,

lábbal el is találta, de úgy tűnt, Derek észre sem veszi. Körülnézett, meglátta a kerítést, majd egy morgás kíséretében áthajította rajta. A lány nyekkenve esett a földre a

túloldalán.

Már majdnem álltam, bizonytalanul remegve. Derek megragadott a galléromnál fogva, és felrántott: — Mozgás!

Megtaláltam a leesett kést, és felkaptam. Derek olyan erősen lökött előre, hogy megbotlottam, aztán futni kezdtem. A fiú megelőzve mutatta az utat. Körülbelül négyszáz métert mehettünk, amikor megfordult, és olyan tekintettel nézett rám, hogy visszahőköltem. Megragadta a felkarom, és szilárdan tartotta. - Nem azt mondtam, hogy maradjatok a helyeteken? — Igen, de...

- Mondtam, hogy maradjatok? - üvöltötte. Körülpillantottam, félve, hogy meghallják, de egy sor bolt mögött voltunk, ablakaik sötéten ásítoztak.

— Igen - szólaltam meg halk, rezzenéstelen hangon. — Mondtad. De azt is mondtad, hogy vigyázzak Torira, ő meg elindult.

- A francot se érdekel Tori! Ha elmegy, hát hagyd! Ha busz elé lép, csak hagyd!

Amikor a szemébe néztem, láttam a dühe mögötti rettegést, és tudtam, kire mérges igazán... magára, hogy majdnem falnak csapta ezt a lányt is, csakúgy, mint Albanyban azt a fiút.

Nem mondtam semmit, de ujjait lefeszegettem a karomról. Visszahúzódott, kezét ökölbe szorítva, majd kiengedve.

- Ha menni akar, engedd, hadd menjen! - mondta, már halkabban. - Nem érdekel, mi lesz vele.

- Engem igen. Alkarját

szórakozottan

dörzsölgetve

hátralépett.

Amikor

észrevette,

hogy

nézem,

abbahagyta.

- Csak viszketés - jegyezte meg. - A szokásos viszketés. - Van más tüneted is? Láz vagy...

- Nem! - csattant fel. - Ne tereld el a szót! Chloé, sokkal óvatosabbnak kell lenned! Mint korábban, azzal a testtel. Gondolnod kell arra, mi történhet. Igaza

volt,

de

a

vakarózását

látva

eszembe

jutott,

nemcsak

én

viselkedtem

elővigyázatlanul, vagy vettem semmibe a lehetséges veszélyt.

- És veled mi a helyzet? - mutattam, ahogy a karját újra vakarni kezdte. - A vérfarkas, aki még át sem esett első átalakulásán, de tudja, hogy az nemsokára megtörténik. Mégis, amikor nyugtalanság, láz és viszketés jött rád, eszedbe sem jutott,

hogy talán korábban alakulsz át? Füled botját sem mozdítottad... mígnem pont azon az

éjszakán kezdődött el, amikor épp meg kellett volna szöknünk! - Én nem mentem volna veletek...

- De ha nem maradok hátra, hogy megkeresselek, Simon sem megy. Tönkretehetted volna a szökést, mert nem tudtad, mi történik veled! - Nem tudtam.

- Mint ahogy én sem tudtam, hogy álmomban képes vagyok felébreszteni a halottakat! És leszidtalak érte? Említettem valaha is, 181

milyen közel voltam a lebukáshoz azért, mert maradtam, hogy neked segítsek?

Állát megfeszítve a távolba nézett, aztán megszólalt: - Én is megpróbáltam segíteni neked, és ezt szereztem! - intett az arcán lévő karmolásra.

- Mert úgy ébredtem, hogy egy fickó a földre nyom? Tudom, nem akartad, hogy lássam azt a zombit, amint rám mászik. Jó terv volt, rosszul kivitelezve, utána meg teljesen elveszítetted a türelmedet, és folyton parancsokat osztogattál! - Segíteni próbáltam!

- És mi lett volna, ha én teszem ezt veled? Ha rád ordítok, hogy fejezd már be az átalakulást, mielőtt elkapnak bennünket?

Megint a távolba meredt. - Én... arra az estére visszatérve, nem mondtam... - Kihúzta magát. - Vissza kell mennünk! Simon aggódni fog miattad!

Majd húsz lépést tettünk csendben, én kicsivel lemaradtam mögötte. Amikor a vállát összehúzta, tudtam, hogy megint ezen agyai, és imádkoztam, hogy hagyja már, végre hagyja már abba...

Gyorsan fordult felém: - Legközelebb, ha azt mondom, maradj, vedd komolyan! - Nem vagyok kutya, Derek!

A hangom határozottan csengett, az ő állkapcsa viszont megfeszült, zöld szeme villogott. — Talán nem, de nyilvánvalóan szükséged van valakire, aki vigyáz rád, és én ezt már nagyon unom!

- Akkor hagyd abba! -Mit? - Mintha abban maradtunk volna, hogy abbahagyjuk a veszekedést! Arca elsötétült. - Ez nem...

- Mérges vagy magadra, és rajtam töltöd ki!

Ésszerűen hangzott, de Dereket majd szétvetette a düh, és olyan gyorsan jött felém, hogy hátrálás közben a drótkerítésnek ütköztem.

- Én rád vagyok mérges, Chloé! Elmentél! Bajba kerültél! Meg kellett, hogy mentselek!

Folyamatosan közeledett. A kerítéshez nyomódtam, a drót tiltakozásul visító hangot adott.

- És ezt is hagyd abba! - mondta. - Hátrálsz, és így nézel rám. - Mintha meg lennék ijedve? Talán azért, mert tényleg!

Olyan gyorsan lépett hátra, hogy megbillent, de összeszedte magát, arcán egy különös kifejezéssel, ...ami egy másodperc alatt eltűnt, és visszatért helyébe a harag.

- Azt tudnod kell, Chloé, hogy soha nem bántanálak... ! - Megállt, szünetet tartott, majd sarkon fordult. - Legközelebb tudod mit? Oldd meg magad! Végeztem, nem vigyázok rád többé!

Ordítva akartam utána rohanni, hogy én ugyan nem kértem, hogy vigyázzon rám, nincs rá szükségem, és nem is akarom. Akkor nem, ha ez az ára... az örökös düh, a bűntudata, a megvetése.

Könnybe lábadt a szemem. Pislogtam párat, és megvártam, amíg elég messze kerül ahhoz, hogy már nem fordulhat ellenem, aztán követtem őt Simonhoz.

Tori már ott volt. Egy szót sem szólt, mintha a történtek említése egyet jelentene a magyarázkodással, hogy miért is hagyott engem hátra.

Egyikünk sem szólt szinte semmit. Mind túl fáradtak voltunk, és fáztunk. Új helyünk egy

árukiadó kapualja lett. Biztonságos, de az északi szél pont oda vágott. Vékony takaróinkba burkolózva a fal mellé kuporodtunk, és megpróbáltunk aludni. huszonöt

Virsli- és tojásillatra ébredtem, és a szemem összeszorítva élveztem az álmot, tudva, ha kinyitom, szerencsém lesz, ha némi megbarnult gyümölcshöz és energiaszelethez jutok. - Hahó, ébresztő! - suttogta egy hang.

Papírzacskó zörgése, majd virsli illatú gőz borította be az arcom. Ahogy kinyitottam a szemem Simont pillantottam meg, aki egy ismerős papírzacskót tartott elém. - McDonald's? - Pszt!

Simon Torira mutatott, aki még mindig mellettem horkolt, majd csendben kihátrált az árukiadó helyről, intve nekem, hogy kövessem.

Egy szűk utcába vezetett, ahol az egyik házon tűzlétra lógott, amire felsegített. Felmásztunk a háromemeletes épület legtetejére.

Kisétáltam a szélére, és szétnéztem. Keletre egy harmattól csillogó park húzódott, mögötte a felkelő nap az eget rózsaszínre festette.

— Szép, mi? - kérdezte Simon. — Az a park tegnap este nem volt ennyire kihalt, különben ott is alhattunk volna. - Letette a zacskót és az italokat a tetőre. - Na, akkor jó lesz itt, fenn reggelizni?

Megint a kilátást néztem. A múlt éjszaka után ez jobb volt, mint ii legelegánsabb

étterem leggusztusosabb reggelije. Ennél figyelmesebb gesztust még senkitől sem kaptam. - Tökéletes — mondtam. - Köszönöm!

- Akkor jó. Ha nem lenne az, Derekre fognám! - Derekre?

- 0 javasolta, hogy feljöjjünk ide, még a létrát is segített lehúzni. Viszont a reggeli az én ötletem.

Tegnap

éjjel

láttuk

a

Mekit,

és

gondoltam,

talán

kedved

lenne

egy

veszekedésmentes reggelihez.

Derek választotta a helyet? Abban reménykedett volna, hogy a reggeli nap elvakít, és lebucskázok a pereméről?

- Palacsinta vagy virslis McMuffin? — kérdezte Simon, ahogy a tetőn elhelyezkedtem. - Te melyiket kéred?

- Nekem van már - emelt fel egy becsomagolt szendvicset. -Gondoltam, veszek mindkettőből, és amelyik neked nem kell, azt Derek megeszi. Semmi nem megy veszendőbe, ha itt van.

A McMuffint vettem el.

Két poharat tartott elém: - Narancslé vagy eperturmix? - Nem tudtam, hogy adnak reggel turmixot! - Nekem igen — vigyorgott.

Amikor a turmixot választottam, még jobban elmosolyodott. -Gondoltam, hogy szereted! - Koszi! Ez... - mutattam az ételre és a helyre - ...tényleg csodás.

- Meg is érdemled azután a silány éjszaka után! Mellesleg, van egy vágás az arcodon, majd

később ki kéne tisztítani. Tudom, hogy Derek keményen bánt veled tegnap... nem is egyszer. - Nem baj. 185

- Dehogynem! Azzal szekálni téged, hogy felébresztetted azt a zombit? Ez nem megfelelő viselkedés, még ha Derekről van is szó! Olyan... - Házsártosabb, mint szokott?

- Igen. Szerintem, mert átalakul - vagy mert nem tud átalakulni -, de ez sem mentség arra, hogy rajtad töltse ki a haragját azok után, amit érte tettél! Vállat vontam, és nagyot kortyoltam a turmixból.

- Visszatérve arra az éjjelre, amikor Derekkel maradtál, amíg ő megpróbált átalakulni... Simon megrázta a fejét. - Nem értem, hogy tudtál olyan nyugodt maradni, amikor abban az állapotban találtad, és azt sem tudtad még, hogy vérfarkas! - Kitaláltam.

Simon harapott egyet a szendvicséből, az eget kémlelve jól megrágta, mielőtt folytatta: -

El akartam mondani neked, főleg, miután kierőszakolta belőled, hogy beismerd, szellemeket

látsz! Vitatkoztunk, és szokás szerint ő nyert. De ha tudtuk volna, hogy valaha beléje botlasz abban az állapotban, figyelmeztetünk. Hiába tudtam miféle, kétlem, hogy képes lettem volna vele maradni, nemhogy segíteni neki. Bátorság kellett hozzá - a szemembe nézett -, igazi bátorság.

Az biztos, hogy elvörösödtem. Elkaptam a tekintetem, és a szendvicsembe haraptam. - Nagyra értékelem, amit érte tettél, Chloé. Derek is értékeli, bár tuti, hogy ezt nem mondta.

Lenyeltem a falatot, és témát váltottam. - Szóval, ami apukádat illeti... nem mondtad sose, hogyan tűnt el.

Felnevetett. - Elég volt a tesómból, mi? Sajnos épp Derekkel kezdődik ez a történet is, miután eltörte annak a kölyöknek a gerincét. - 186 -

Amikor az Albany újságban megemlítették, apa elhatározta, hogy itt az ideje továbbállni. Biztosan tudta, hogy az Edison Csoport még mindig kutat utánunk. Azonnal el kellett volna mennünk, de...

Simon lecsípett egy égett darabkát a muffinjáról. - Többnyire így (ettünk. Amint égett a lábunk alatt a talaj, nyomban csomagoltunk és elköltöztünk. Derekkel nem értettük,

miért, így folyton reklamáltunk. - Szünetet tartott. - Nem igaz, én könyörögtem! Azok után, hogy abban a laborban nőtt fel, Dereknek elég volt a boldogsághoz, hogy így hárman együtt legyünk. Én viszont gyűlöltem a költözést, mindig épp új barátokat szereztem, épp bevettek a csapatba, épp találkoztam egy lánnyal...

- Tudom, milyen ez, mármint a lányos résztől eltekintve.

- Ja, de fogadok, te soha nem panaszkodtál. Olyan vagy, mint Derek. Igyekszel a lehető legtöbbet kihozni egy helyzetből. En nyafogtam, morgolódtam, és ezért apa meg akarta könnyíteni a dolgot. Aznap kosármeccsem volt, amit izgatottan vártam, szóval miután

elmentünk a suliba, és apa látta a cikket, felhívta Dereket a mobilján, és megkérte, hogy ne szóljon nekem, de suli után találkozunk, és indulunk. Többé nem láttuk. - És azóta?

Simon megrázta a fejét. - Hazaértünk, láttuk, hogy be van pakolva a kocsiba, kulcsok a konyhában. A tárcáját magával vitte, vagy a zsebében volt, amikor... történt vele valami. - Azt gondolod, hogy elrabolták?

- Nem tudom. Derek nem fogott szagot a házban, mintha apa csak kisétált volna, amit persze soha nem tenne. O menni akart, de én megint elszúrtam. Azt hittem, van valami

logikus magyarázat - talán Derek félreérti apa üzenetét. Másnap reggel beadtam a de-

rekam és elindultunk, de már túl késő volt, egy napra rá utolértek. - 187

— Az Edison Csoport?

— Azt mondták, hogy a gyámügy, mi meg bevettük. Visszavittek bennünket a házba, hogy megnézzék, apa visszajött-e, és amikor nem volt ott, közölték, hogy otthonba kell

mennünk, amíg ki nem találják, mi legyen. Mivel Buffalóban születtünk, hát oda vittek. Ez feltűnhetett volna, de mit tudtuk mi! Szóval, így kerültünk a Lyle-házba.

Simon folytatta, elmagyarázva, hogy amióta megszöktünk, valamilyen kereső varázslatot próbálgat, amit még az apja tanított neki, mégsem tud rábukkanni. Derek meg a könyvtári számítógépen keresett rá az apjuk nevére és álneveire, de ő sem talált semmit.

— Most meg a nyakunkba szakadt az Edison Csoport meg Liz, Brady és Amber

meggyilkolása... — Elnézett a parkoló fölött. -Kezdem azt hinni, hogy csak az időnket raboljuk, már nincs közöttünk, megölték.

— De Lauren néni biztosan állította, hogy az Edison Csoportnak nem volt köze apád eltűnéséhez! Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az apátok még életben van. Nincs olyan hely még, ahol lehetne, vagy valaki, aki tudhatna róla?

— Gondoltam rá, hogy visszamegyünk Albanyba, és talán beszélhetnénk azokkal, akikkel dolgozott, a szomszédokkal, valakivel, aki aznap láthatott valamit... — Ezt megtehetjük! Van elég pénzünk. — Derek nem akar.

— Itt akar maradni? - Ez nem vallott rá.

— Nem, csak semmi értelmét nem látja annak, hogy visszamenjünk..., és szerinte valószínűleg veszélyes is, de van azért valaki, akihez mehetnénk. Andrew Carson, apa egyik barátja, New York

környékén él. Apa a lelkünkre kötötte, hogy ha valaha bajba kerülnénk, és ő nem lenne kéznél, forduljunk hozzá.

- Felhívtad már? Talán tud valamit apátokról!

- Itt a bökkenő. Apa beprogramozta a számát a mobilunkba, de azt elvették, amikor belöktek minket a Lyle-házba. Tudjuk a nevét, hogy hol él... egy csomószor voltunk már nála, de amikor megpróbáltuk a számítógépen megkeresni, semmit nem találtunk. - Biztos titkos a telefonja, vagy álnevet használ.

- Vagy már nincs is ott. Jó pár éve, hogy láttuk, mert összeveszett apával. - Akkor lehet, hogy mégsem kéne vele kapcsolatba lépnetek.

Simon összegyűrte a szemetet. - Az „összeveszés" talán erős kifejezés. Nézeteltérésbe keveredtek. Apa kapcsolatban maradt Andrew-val; csak nem látogattuk meg többé. Még

mindig ő volt a veszély esetén értesítendő kapcsolat. Szóval, ahogy Derek mondja, el kéne

mennünk hozzá. Én csak... még nem akarom feladni apa keresését. Bár amiatt, hogy itt vagytok Torival, és a fotóddal van kitapétázva a város, Derek már kész megvenni a buszjegyeket!

- És mit szólsz egy másik megoldáshoz? Nekem úgyis ki kell jutnom BufTalóból, neked meg beszélned kell ezzel a fickóval. Mi lenne, ha Torival elmennénk Andrew-hoz, míg te és Derek tovább...

- Nem! Toriban nem bízom veled kapcsolatban, főleg a múlt éjszaka után. Ebbe Derek sem menne bele.

Erre nem vettem volna mérget. Talán kapva kapna az alkalmon, hogy megszabaduljon tőlem.

Simon folytatta: — Még ha Tori nem is gyilkos, de felelőtlen és meggondolatlan. Rosszabb, mint én, ami sokat elárul. Találunk más megoldást! huszonhat A

NAP NAGY RÉSZÉBEN

DEREK

ÉS

TORI nagy ívben elkerült, mintha valami ragályos vírusom lenne,

amit nem akarnának elkapni. Nem sokat láttam Simonból sem, aki Derekkel a könyvtárba ment, hogy tovább nyomozzanak az apjuk vagy annak barátja, Andrew után. Tori is csatlakozott hozzájuk. Én meghúzódtam a nyirkos kis sikátorban, amit Derek kinézett a

számomra. Simon hagyott nekem egy moziújságot, rágcsálnivalót, hajkefét és szappant, és megígérték, hogy sötétedés után elvisznek valahova mosakodni.

Kora délután volt, amikor végre léptek zaját hallottam a kis utcában, és feltápászkodva megláttam Simont. Lehet, hogy a bátyja nagyobb volt, de a zajt Simon csapta. Derek csak akkor hangos, ha...

Derek mogorva tekintettel caplatott felém a sarokról. .. .ha mérges. Egy újságot tartott a kezében összecsavarva, és úgy csapott le rám, mint egy kiskutyára, aki összepisilte a szőnyeget.

- Ejnye, Chloé! - mormoltam az orrom alatt. - Mi van? - 190

Elfeledkeztem a bionikus hallásáról. - Csúnya Chloé! intettem a feltekert újságra és feltettem a kezem. - Megadom magam, essünk túl rajta! - Azt hiszed, vicces vagy?

- Nem, szerintem fárasztó.

Lecsapta elém az újságot. A címlap alsó sarkában a főcím: „Látták az eltűnt lányt", mellette a fényképem. Átfutottam a rövid bekezdést, aztán megkerestem a folytatást

az újságban.

Múlt éjjel történt, amikor a lányokkal való utcai összetűzés után Derek ordítozott velem. Az

ablakok

ugyan

sötétek

voltak

körülöttünk,

de

egy

hölgy,

akit

a

fiú

hangja

ébreszthetett fel, meglesett bennünket az egyik bolt fölötti lakásból. Látott egy „világos, piros csíkos hajú lányt", akivel egy „nagydarab sötét hajú férfi" ordítozik. Ezek után a rendőrség azt feltételezi, hogy talán nem is szökésben vagyok, hanem elraboltak. - Nos? - kérdezte Derek.

Lesütött szemmel, óvatosan összehajtogattam az újságot. - Látod, nem kellett volna nyilvános helyen kiabálnod velem! - Mi van?

- Az ordibálásoddal felkeltetted az érdeklődését.

- Szerintem a hajad az, ami felkeltette az érdeklődését! Ha fennhagyod a kapucnidat, ahogy kértem...

- Hát persze! Ez is az én hibám. Miután majdnem széthasították az arcom, hogy is mertem elfeledkezni arról, hogy a támadóm lerángatta a kapucnimat! Buta Chloé! - Most viccelsz?

Felnéztem rá: - Nem, egyáltalán nem vicc, nagyos is komoly. A vicc a következő! Derekről magamra mutattam. - Egész nap duzzogtál, rágódtál... 191 –

- Rágódtam? - Alig vártad, hogy elrontsak valamit, hogy újra lehordhass, ami mostanában a kedvenc időtöltésed! Nem tudtál volna egyszerűen csak visszajönni, és nyugodtan közölni, hogy van egy kis baj, amit meg kell beszélnünk? Mert abban ugye, mi lenne a szórakozás? - Azt hiszed, én élvezem...?

- Fogalmam sincs, mit élvezel, ha élvezel bármit is egyáltalán! De azt tudom, azt szeretnéd, hogy lekopjak innen! - Mi van?

- Teljesítettem a küldetésem, kihoztam Simont a Lyle-házból. Az igaz, hogy hajlandó voltál egy szánalmas próbálkozást tenni arra, hogy megtalálj, de csak hogy Simon kedvében járj... - Szánalmas?

- Órákkal később jöttél, az elrejtett cetlit napi egyszer ellenőrizted. Igen, szánalmas! - Nem! Kérdezd meg Simont! Igenis aggódtam...

- Naná, remekül színlelted, de sajnos rátok bukkantam, ráadásul Torit is a nyakatokra

hoztam, nem beszélve arról a szép kis pénzdíjról, amit kitűztek rám. Ideje elővenni a B tervet: éreztesd csak velem, hogy nem érek semmit, és nem látsz szívesen, hogy minél

előbb elkotródjam. - Én soha...

- Nem, te nem! - álltam a tekintetét. - Mert nem fogsz elűzni, Derek! Ha már unod a képem, legalább legyen vér a pucádban, és mondd a szemembe, hogy hagyjalak békén! Kicsit meglökve, elsétáltam mellette.

Nem jutottam messzire, mert azonnal Simonba és Toriba botlottam, Derek nyomban utolért. Aztán az lett, amit ő akart. Nem az,

hogy engem elkerget — ezen még azért dolgoznia kell, de ez az új fejlemény megadta neki a szükséges lökést ahhoz, hogy meggyőzze Simont, itt az idő meglátogatniuk az apjuk

barátját. A busz négykor indult, először azonban a félmillió dolláros szökevénynek álcára volt szüksége.

Derek elkísért a parkban ahhoz a nyilvános mosdóhoz, amit a tetőről láttam. Szezonon kívül az épület zárva volt, de könnyedén feltörte a lakatot, és már bennt is voltunk.

Megbizonyosodott róla, hogy a víz nincs elzárva, aztán lecsapott egy doboz hajfestéket a mosdó mellé.

- Meg kell szabadulnod ettől — mondta a hajamra mutatva. - És, ha fennhagynám a kapucnimat...? - Azt már próbáltuk. Ezzel kisétált.

Erőltettem a szemem, hogy lássak valamit a gyér fényben, ami az apró, piszkos ablakokon

beszűrődött. Nehezen vettem ki a használati utasítást, de hasonlónak tűnt a piros festékéhez, amit előtte használtam, úgyhogy ugyanúgy alkalmaztam. Nem tudtam, milyen színt választott Derek. Feketének látszott, de a piros festék is ugyanilyen volt, így ezzel nem sokra mentem. Nem is gondoltam rá többet, amíg ki nem mostam a festéket a hajamból, és bele nem néztem a tükörbe... A hajam teljesen fekete lett!

Az ajtóhoz siettem, és kitámasztottam, hogy több fény jöjjön be, majd visszamentem a tükörhöz.

Fekete. Nem fényes, csillogó fekete, mint Torié, hanem fakó, fénytelen fekete. A legutóbbi frizurám sem hozott izgalomba. Hosszú, egyenes hajam vállig ért, gyér volt, és lelenchatást keltett. Mégis, a legrosszabb, amit mondhattam rá, hogy olyan „kis helyesen" néztem ki - ami, ugye, egy tizenöt éves lánynak nem túl nyerő jelző. A fekete viszont még csak helyes sem volt. Mintha konyhai vágógéppel nyírtam volna meg.

Soha nem hordtam feketét, mert rettenetesen sápasztott. Most aztán láthattam, van, ami jobban kiszívja a színt az arcomból, mint egy agyonmosott fekete póló.

Ügy néztem ki, mint egy emós. Egy beteg emós, sápadt és beesett tekintettel.

Halottnak tűntem.

Ügy néztem ki, mint a nekromantákat ábrázoló kísérteties képek az internetről. Könnyek gyűltek a szemembe. Csak pislogtam, felkaptam pár zsebkendőt, és a maradék festékkel esetlenül bemázoltam sápadt szemöldököm, remélve, hogy jelent majd valami különbséget.

A tükörből vettem észre, hogy Tori belép, majd megtorpan. — Édes istenem!

Jobb lett volna, ha felnevet. Rémült tekintete, ami némi szimpátiafélét tükrözött, megerősítette, hogy az eredmény tényleg olyan rémes, mint gondoltam.

— Kértem Dereket, hadd válasszam ki én a színt — mondta —, én tényleg kértem!

— Hé! - kiáltott be Simon. - Mindenki szalonképes? Benyomta az ajtót, meglátott és pislogni kezdett.

— Derek hibája - árulta el Tori. - O...

— Kérlek, ne! — vágtam közbe. - Ne veszekedjünk többet! Simon mégis haragosan nézett Derekre, amikor az belökte az ajtót.

— Mi az? — kérdezte Derek, majd rám nézett: — Hűha!

Tori kitaszigált az ajtón, s amikor elhúztunk a fiúk mellett, odasuttogott egy „pancsert" Dereknek.

- Most legalább tudod, hogy soha ne festesd többet sötétre! -mondta, ahogy kisétáltunk. — Pár évvel ezelőtt engedtem, hogy egy barátom szőkére fessen, az majdnem ilyen szörnyen sikerült, olyan volt a tapintása, mint a szalma, és...

így történt, hogy Torival összemelegedtünk hajas rémtörténeteink kapcsán. Félretettük nézeteltéréseinket, és mire a buszon ültünk, már egymás körmét festegettük. Vagy nem?

Tori tényleg mindent megtett, hogy felvidítson. Szerinte az engem ért csapás miatt több szimpátiára voltam jogosult, mint amikor a halott fickó rám mászott, de minél közelebb

értünk a buszmegállóhoz, annál rosszabb lett a kedve, ami egybeesett az anyagiakról elkezdett vitával... mennyink van, mennyi lesz majd a jegy, megpróbálhatom-e újra a bankkártyámat használni...

Egy útbaeső automatánál kipróbáltam. Derek szerint ez rendben volt — az csak jó nekünk,

ha azt hiszik, még mindig Buffalóban vagyunk, figyelembe véve, hogy épp készülünk elutazni. Arra ugyan nem számított, hogy a kártyám működni is fog, de működött. Ebben szerintem volt is ráció. A bank vagy a rendőrség mondhatta ugyan apámnak, hogy zároltassa, de ő nem vágná el az egyetlen pénzforrásomat még akkor sem, ha azt hinné,

hogy akkor hazajönnék.

Ettől persze megint rágondoltam, meg hogy biztosan aggódik értem és min mehet keresztül. Annyira szerettem volna kapcsolatba lépni vele, de megértettem, hogy nem lehet. Csak annyit tudtam, hogy ha ő vagy Lauren néni jut az eszembe, rémesen érzem magam. ■« 195

Hogy eltereljem a gondolataimat a családomról, a társaimra figyeltem. Tudtam, Torit zavarja, hogy nincs pénze, ezért megpróbáltam pár százast adni neki, de ez hiba volt. Kirohant ellenem, és mire az állomásra értünk, már megint nem beszéltünk egymáshoz.

Simon meg Tori vette meg a jegyeket. Kíváncsi voltam, lesz-e valami baj — kíséret nélküli tinédzserek egyirányú jegyet vásárolnak New Yorkba -, de senki sem tett ránk megjegyzést. Ezek szerint, utazhatnánk egyedül, elég idősek vagyunk hozzá.

Nem mintha valaha is utazhattam volna egyedül, még a városi buszon sem. Erről megint azok jutottak eszembe, akikkel általában utaztam - Lauren néni és apa. Amikor

végeztem az értük való aggódással, csak egyvalaki jutott még eszembe, akit magam mögött hagyok: Liz.

Liz azt mondta, majd megtalál, de biztos voltam benne, hogy ezt Buffalóra értette. Milyen sokáig keresne engem? Megidézhetném vajon a zöld kapucnis pulcsija nélkül is... több száz kilométerre innen? Nagyon erősen kéne próbálnom, és az nem biztonságos.

Talán átköltözik a másvilágra, ami neki valószínűleg jó lenne, de ha eszembe ötlött, hogy soha nem láthatom viszont, a kedvem még Toriénál is mélyebbre süllyedt, így mire a busz megérkezett, már olyan komor volt, mint az új hajszínem.

Simon elment, hogy beszerezzen pár üdítőt az útra. Tori már az állomásajtón kívül állt. Én

azzal küszködtem, hogy felvegyem a hátizsákom, mire Derek megfogta és a vállára vette, ami kedves lett volna tőle, ha nem tudom, hogy ezzel is csupán sürgetni akar. - Hagyd abba a duzzogást! - mondta. - Ez csak a hajad!

- Nem az a... - befogtam a számat. Minek foglalkozzak vele? Simon odakocogott hozzánk, hogy ő is beálljon az utasok sorába. Dr. Peppert nyomott a kezembe. - 196 -

- Jól vagy? - Csak apára és Lizre gondolok, jó lett volna elmondani nekik, hogy elmegyünk.

Derek a fülemhez hajolt: - Mosolyogj, rendben? - suttogta. - Az emberek bámulnak, mert úgy nézel ki, mint akit épp elrabolnak.

Körbepillantottam. Senki nem figyelt ránk. Simon átfurakodott a bátyja mellett, ezt suttogva: - Nyugi már!

Az első üres hely felé terelt. - Ez jó lesz? Bólintottam, és beültem.

- Hátul van több hely is - mondta Derek. - Itt elöl nem tudunk együtt ülni. - Nem, tényleg nem - csúszott be mellém Simon. huszonhét AHOGY

ELHAGYTUK A VÁROST,

kibámultam a busz ablakán. - Visszajövünk értük! - vigasztalt Simon.

- Tudom, csak ma... nem vagyok formában.

- Nem csodálkozom, szar éjszakád volt. Meg szar volt az előtte lévő is. Meg az egész heted.

Mosolyogtam. - De legalább következetesen szar! - És tudom, hogy ettől - mutatott a hajamra - sem érzed túl jól magad, de ha párszor megmosod, amire Andrew házához érünk, ki fog jönni. - Csak nincs ilyen tapasztalatod?

- Nekem? Fúf. Soha! Fiú vagyok! Fiús fiú, mi nem színezzük a hajunkat, még hajbalzsamot sem használunk, ha lehet. - Beletúrt a hajába. - Látod? Ez teljesen természetes. - Soha nem állítottam...

- Hát, nem az első alkalom lenne, nem is a századik. Ha egy fiú ázsiai kinézetű és szőke, mindenki azt feltételezi, hogy festi. - De hát anyukád svéd!

- Pontosan. A genetika okozza, nem a festék. - Hozzám hajolt és ezt suttogta: - De egyszer azért befestettem, ideiglenes cuccal, mint a tied, lányoknak valóval. -Aha.

Hátradöntötte a székét és elterpeszkedett rajta. - Jó pár évvel ezelőtt. Tetszett egy lány, aki folyton egy másik fickótól beszélt, hogy annak a haja mennyire kiszőkül a nyáron, és attól milyen dögösen néz ki.

Kitört belőlem a nevetés. - Szóval te is befestetted...? - Fogd be! Helyes lány volt, rendben? Vettem ezt a kimosható cuccot, aztán egész

hétvégén kint rúgtuk a labdát Derekkel. Vasárnap este beszínezem a hajam, hétfő reggel megyek suliba, és „hé, nézd, mi történt velem, hogy egész hétvégén a napon voltam"! - Komolyan?

- Azt nem vallhattam be, hogy egy lányért befestettem a hajam, az milyen béna lenne! - Szerintem aranyos. Na és, működött?

- Persze! Következő hétvégén eljött velem táncolni, aztán hazamentem, megmostam a hajam, amíg a szín teljesen ki nem jött belőle, és megfogadtam, hogy soha többé nem teszek ilyet senkiért, csak ha már eléggé ismerem ahhoz, hogy biztos legyek benne, megéri.

Felnevettem, majd megköszöntem: - Kösz! - Amikor felvonta a szemöldökét, hozzátettem: - Hogy felvidítottál.

- Abban jó vagyok, sokat gyakorlok Derekkel! - Benyúlt a hátizsákjába. -Van még más is, ami lehet, hogy felvidít. Vagy úgy megrémít, hogy betojsz!

Előhúzott egy új vázlatfüzetet, és végiglapozta. Pár lap után felém fordította, hogy jobban lássam.

- Hé, ez én vagyok! - csodálkoztam.

- Szóval hasonlít? Vagy a feléd mászó holttest árulja el? - Odaadta nekem a füzetet. Ma reggel rajzoltam, amíg Derek a számítógépen keresgélt, eszembe jutott a múlt éjjel.

A képen a pokrócomon térdeltem, előttem a tetemmel. Szerencsére nem azt a részt választotta a rajzhoz, amikor iszonyatos félelemben sikoltozom, hanem egy későbbit, amikor én azt hittem, mái-kiment Torival.

A szemem csukva, a kezemet felemelve tartom. A holttest hátrahajol a kezemet követve, mint egy síp előtt táncoló kobra. Semmi másra nem emlékszem, csak hogy mennyire

meg

voltam

rémülve,

de

Simon

nyugodtnak, magabiztosnak tűntem. Erősnek.

rajzán

nem

látszottam

annak...

inkább

- Tudom, hogy ez nem az a pillanat, ami által halhatatlanná szeretnél válni - fűzte hozzá.

Mosolyogtam. - Nem, tök jó. Enyém lehet?

- Ha kész lesz. Szerzek ceruzát, mert még ki kell színeznem. -Visszavette a füzetet. Gondoltam, érdekes lenne egy rajzos napló arról, hogy mi történik velünk. - Egy képregény?

- Kerültem ezt a szót, attól való félelmemben, hogy nagyképűen hangzik, de igen, mint egy képregény. Persze, csak magunknak. Egy terv, ami eltereli a figyelmünket a dolgokról. Sokkal frankóbb lesz papíron, mint amikor nyakig benne vagyunk. - Kortyolt egy nagyot a diétás kólájából, aztán lassan visszacsavarta a kupakot. - Ha akarsz, segíthetsz, tudod, a forgatókönyvírás és l képregényrajzolás nem is különbözik annyira egymástól. - Egy film állóképekben elmondva. \

- Pontosan. írásban nem vagyok jó. Bár ez igaz történet, szóval nem kell kitalálnom

dolgokat, de abban irtó rossz vagyok, hogy kiválogassam, melyik részt tegyük bele, és mit hagyjunk ki.

- Ebben segíthetek. - Nagyszerű! - Kinyitotta vázlatait a rólam készült képet követő oldalon, ahol volt már néhány rajzkezdemény. - Csak megpróbáltam kitalálni, hol is kezdjem...

A következő pár órában én tervezgettem, Simon meg rajzolt. Amikor ásítozni kezdtem,

becsukta a vázlatfüzetét.

- Aludj egyet, még öt óra van hátra! Rengeteg időnk lesz, hogy folytassuk, amikor Andrew-hoz érünk. - Nála alszunk?

Simon bólintott. - Van egy extra szobája, és egyedül lakik... nincs se felesége, se gyereke.

Befogad minket, az biztos. - Eltette a füzetét, aztán lassan becipzározta a hátizsákját. - Még egy dolog eszembe jutott. Tudom, nem a legjobbkor mondom, de amikor berendezkedünk, arra gondoltam, hogy te meg én... Egy árnyék tornyosult fölénk.

Simon nem is fáradt azzal, hogy felnézzen: - Igen, Derek? A fiú az ülés fölé hajolva, egyik kezét a támlára téve egyensúlyozott, miközben a busz kanyargott. Zavartnak, majdhogynem gondterheltnek tűnt. - Mindjárt Syracuse-ba érünk. -Oké!

- Valamit ennem kell, meghalok éhen! - Rendben. Mi lenne, ha leugornánk és vennénk vacsorát.

- Nem lehet, itt nem. - Amikor Simon értetlenkedett, Derek letompította a hangját. Syracuse?

- Nem hinném, hogy a buszpályaudvaron lógnának. - Valami baj van? - kérdeztem.

- Á! - Simon felnézett a bátyjára. - Veszek valami kaját, jó? Derek tétovázott. Nem tűnt igazán gondterheltnek, inkább boldogtalannak. Vajon azért, mert felbosszantotta a tesóját?

Amint Dereket néztem az üléséhez visszatámolyogni, eltűnődtem ezen. Simon és Derek nemcsak adoptált testvérek voltak, hanem a legjobb barátok is, bár abból, amit Simon mesélt, neki nyilván voltak más barátai is, csapattársai, barátnői... Azt kétlem, hogy Dereknek akadt volna bárkije, számára csak Simon létezett.

Vajon ezért akart megszabadulni tőlem? Volt benne ráció, de nem tűnt igaznak. A Lyle-

házban Derek sosem féltékenykedett amiatt, hogy a testvérével lógók. Csak ment és csinálta a saját dolgait egyedül, ha bárki követte, az kizárólag Simon lehetett. Talán nem is féltékeny, csak mellőzöttnek érzi magát.

Ez annyira foglalkoztatott, hogy felajánlottam, hátraviszem a kaját Dereknek, amíg Simon és Tori kinyújtóztatják a lábukat.

Javasolni akartam, hogy cseréljünk helyet. Amikor odaértem, Derek kifelé bámult az ablakon.

- Minden rendben? - kérdeztem.

Hirtelen megfordult, mintha megzavartam volna, majd bólintott, és köszönömöt motyogva elvette tőlem az ételt.

Beültem egy üres helyre, a közlekedőfolyosón. - Éltél valaha errefelé?

Megrázta a fejét, és újra kinézett az ablakon. Úgy vettem, mint annak a jelét, hogy nincs kedve tovább beszélgetni, és már majdnem előhozakodtam a helycserével, amikor megszólalt: - Mindenütt éltünk már ebben az államban, kivéve itt. Nem lehet, mert vannak itt... mások is. - Mások?

Lejjebb vette a hangját. - Vérfarkasok. - 202

- Syracuse-ban?

- Ahhoz közel. A Falka. -Ó! így élnének a vérfarkasok? Falkákban, mint az igaziak? Meg akartam kérdezni, de féltem, hogy azt hinné, gúnyolódom vele.

Ehelyett megkérdeztem: - És az gond lehet, ha megérzik a szagodat?

- Ja. - Megállt, aztán vonakodva hozzátette: - Védjük a területünket. -Ó!

- Igen. Folyton

kifele

tekingetett

az

ablakon.

A

szeme

visszatükröződött

benne,

ahogy

mozdulatlanul a távolba meredt, olyan gondolatokba mélyedve, amiket nyilvánvalóan nem akart megosztani velem. Kezdtem felkászálódni.

- Amikor gyerek voltam - szólt anélkül, hogy felém nézett volna -, amikor azon a helyen éltem, ahová bezártak téged, a többi is mind ilyen volt. Territoriális.

Megint visszaültem az ülésre. - A többi vérfar... - Egy idős hölgy közeledett a széksorok között, így ehelyett azt mondtam: -...alany?

- Ja. - Ekkor megfordult. - Volt egy falkájuk, asszem hívhatjuk így, ami magának követelte például a homokozót, mint kizárólagos területet, és ha... Álla felemelkedett és tekintete a busz elejére vándorolt.

- Jön Simon - figyelmeztetett -, téged keres. Jobb, ha mégy. Mondani akartam, hogy nem baj, mert szerettem volna többet

tudni. Általában gyorsan elillant az a pillanat, amikor Derektől valami személyeset hallhattam, akárcsak ez a mostani.

- Menj te! - mondtam. - Ülj csak mellé az út hátralévő részén! - Nem, jó itt nekem! - Tényleg, én...

- Chloé? - nézett a szemembe. - Menj! - Majd lágyabb hangon folytatta: — Jól van? Bólintva engedelmeskedtem.

Elaludtam és Derekről álmodtam — arról, amit mondott, amit a féldémon árult el róla és a többi vérfarkas egyedről. Álmomban az intézményben Lauren nénit láttam, el akarta

hallgattatni Dereket, akár egy veszett kutyát, meg Bradyt, aki azt állította, Lauren néni vette rá, hogy Derekre kenje a veszekedésüket.

Az emlékek és a képek addig kavarogtak, amíg valaki megrázta a vállam. Felébredtem, és rájöttem, hogy a busz megállt. Derek a széksorok közt álldogált Simon fölé hajolva, aki mélyen aludt.

Épp meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, aztán Derekre néztem, és azonnal tudtam. Szeme csillogott, a bőre annyira fénylett az izzadságtól; hogy még a haja is a fejére tapadt. A pólómon át is éreztem a kezéből áradó hőséget. Felugrottam. — Te épp...

- Igen - suttogta. — Albanyhoz közel járunk. Megálltunk, és nekem le kell szállnom. Odanyúltam, hogy felébresszem Simont, de Derek megállított. - Csak szólni akartam neked arra az esetre, ha nem érnék vissza. Megleszek. Andrew-nál találkozunk! Felkaptam a pulcsimat és a kabátomat. - Veled megyek!

Biztos voltam benne, hogy vitába száll velem, de csak bólintott és félrefordulva mormolta: - Jó, rendben.

- Menj előre! - javasoltam. — Én beszélek... Simonra néztem, de magamtól is rájöttem, hogy nem szabad felébresztenem. Jobb, ha annak szólunk, aki biztosan nem ragaszkodik ahhoz, hogy kövessen bennünket... Tori. így tettem, majd Derek után siettem. huszonnyolc A

MEGÁLLÓ MELLETT,

egy fákkal borított terület szélénél értem utol.

- Olyan messze kell mennem, amennyire csak tudok - mondta. - Lépj a nyomomba, mert itt elég nagy a sár!

Ereztem az esőszagot, nedves borzongás terjengett az éjszakai levegőben. Lehullott és rothadó levelek csúszkáltak a lábunk alatt. Valahol egy kutya ugatott. Derek megállt, követte a hangot, majd bólintott, mintha elég messze lenne, és indult tovább.

- Ha ezúttal befejeződik - kezdte -, ha már úgy látszik, hogy közel vagyok a végéhez, el kell menned!

Amikor nem válaszoltam, annyit mondott: - Chloé...

- Nem fogsz valami vérszomjas fenevaddá változni, Derek! Még mindig te leszel, csak farkasalakban.

- És ezt a vérfarkasokkal kapcsolatos milyen tapasztalataidból is tudod? - Jól van, de...

- Igazad lehet. Apa is azt mondta, hogy ez lesz... még mindig én, farkasformában..., de

azok után, amit azok a fickók tettek, kedvükre játszadozva a génjeinkkel, fogalmam sincs, mi fog történni. Szóval, ígérd meg, hogy elmégy, ha itt lesz az ideje, vagy egyáltalán nem maradhatsz! - 206 -

- Jól van. Hátrapillantott rám, szeme lázasan ragyogott: - Komolyan mondom, Chloé!

- Én is! Igazad van, nem tudjuk, mi fog történni, és nem kockáztathatunk..., amint agyarat és farkat növesztesz, sikítva rohanok a benzinkút felé. - A sikítós részt kihagyhatod. - Meglátjuk.

Addig mentünk, amíg a kivilágított parkoló fényei már alig szűrődtek át a fákon. A holdat felhőtakaró borította. Nem tudtam, vajon telihold vagy félhold van, de nem számított. Egy

vérfarkas átalakulásának semmi köze sincs a holdciklushoz. Megtörténik, amikor kell, függetlenül attól, hogy megfelelő az időzítés vagy sem.

Derek lelassított, karját a pólóján keresztül vakargatva. - Van itt egy farönk, ha le akarsz ülni, amíg várakozol. Én egy kicsit beljebb megyek..., biztos vagyok benne, hogy nem lesz szép látvány. - Már láttam!

- Ha még továbbzajlik, lehet, hogy rosszabb lesz. - Nekem mindegy.

A kis tisztásra érve Derek levette a pulcsiját. Pólója alatt hullámoztak a hátizmai, mintha megannyi kígyó szorult volna a bőre alá. Mivel ezt már láttam korábban, nem zavart, de eszembe juttatott valamit.

- Lehet, hogy mégsem nézhetem. Ha nem hoztál váltóruhát, ezúttal tényleg le kell vetkőznöd!

- Jól van. Várj itt!

Eltűnt a bokorban. Elfordultam. Néhány perc múlva levelek ropogása árulta el, hogy visszatért.

- Szalonképes vagyok - mondta. - Rövidgatya van rajtam, a többit meg már láttad. Az arcom elpirult az emlék hatására, ami hülyeség, mert egy fickó alsógatyában olyan, mintha úszógatyában lenne. Már alsóneműben is láttam fiúkat bolondozni a táborban a

faházaink között rohangászva, és a többi lánnyal együtt én is nevettem meg fütyültem

nekik. De abban a táborban egy fiú sem nézett ki úgy, mint Derek.

Lassan fordultam meg, azt remélve, elég sötét van ahhoz, hogy ne lásson elvörösödni, de amúgy sem vette volna észre. Már négykézláb volt, lehajtott fejjel be- és kilélegzett, mint egy futásra készülő atléta.

Simon terminátoros üzenetére kentem, aminek a képe még ott motoszkált az agyamban.

Derek úgy nézett ki, mint az első jelenetben a Terminátor, aki meztelenül lekuporodva megérkezik — nem mintha Derek teljesen meztelen lett volna vagy olyan kigyúrt, mint Schwarzenegger, de nem is úgy nézett ki, mint egy tizenhat éves fiú, a háta izmos volt, a bicepsze kidudorodott és...

Na, ebből elég. Körülnéztem, túl az erdőn, és vettem néhány mély lélegzetet. - Ülj ide! - mutatott Derek maga mellé egy tiszta helyre, ahova a pulcsiját tette. - Koszi! - ültem le rá.

- Ha túl szörnyű lesz, menj csak el, meg fogom érteni! - Nem fogok.

Szemét behunyva megint a földre meredt, ahogy be- és kilélegzett. Háta görcsbe rándult, arcát elfintorította, aztán egyre mélyebbeket lélegezve kinyújtózott.

- Ez jó ötlet! Nyújts és dolgozd ki magadból... - abbahagytam. — jól van, befogom most már, nem kell neked ide edző!

Mély morgást hallatott, és eltartott egy percig, mire felismertem, hogy nevet. - Na, gyerünk! Mondd csak!

- Ha van valami, amiben segíthetek... tudom valószínűleg nincs, de... - Csak legyél itt!

- Azt szívesen teszem. — Észrevettem, hogy a bőre már nem hullámzik egy ideje. - Még az is lehet, hogy nem is kell aggódnunk, úgy látszik, múlóban van. Lehet, téves riasztás volt. Adjunk neki még pár percet, aztán...

Ekkor a háta hirtelen megrándult, a teste bicskamódra kinyílt, és fojtott kiáltás tört fel belőle. Tudott még két ziháló lélegzetet venni, mielőtt újra megvonaglott. Karja és lába

lemerevedett, háta természetellenesen felpúposodott, csigolyái kidudorodtak. Feje előrebukott. Bőre is hullámzott, majd a háta még magasabbra nyúlt. Hosszú szűkölés hagyta el a torkát.

A feje hirtelen felcsapódott, és a szeme egy másodpercre találkozott az enyémmel, vadul forgott a félelemtől és a rémülettől, még talán jobban, mint az első alkalommal, mert akkor, bármennyire is meg volt ijedve, tudta, hogy ez természetes folyamat, és a teste

majd biztonságban végigkalauzolja. Most viszont, tudva a mutációkról, erre már nem volt garancia.

Ujjait a nedves földbe vájta, ujjvégei kezdtek eltünedezni, kézfeje is átalakult, inai kidudorodtak, csuklói megvastagodtak. Még egy kiáltást eresztett meg, a végét elnyelve,

igyekezett csendben maradni. Felé nyúltam, és megfogtam a kezét. Kidudorodó izmai megmozdultak.

Durva

szőr

nőtt

ki

belőle,

ami

először

nyomta

a

tenyeremet,

majd

visszahúzódott. Megdörzsölgettem a kezét, közelebb húzódtam hozzá és azt suttogtam, hogy minden rendben lesz, jól csinálja. - 209 –

Háta megint felpúposodott, vett egy nagy levegőt, amikor a beállt csendben léptek csörtetése hangzott a fák közé vezető kis út felől.

- Itt vagytok, gyerekek? - A buszsofőr volt az. Alakját hátulról a busz fényszórója megvilágította, szavai felverték az erdő csendjét. - Valaki látott benneteket erre jönni. Egy percetek van, hogy előgyertek, vagy indul a busz!

- Menj! - suttogta Derek alig felismerhető torokhangon. - Nem!

- Menned kéne...

Találkozott a tekintetünk. - Nem fogok. Most pszú

- Tíz másodperc! - kiabálta a buszsofőr. - Nem fogom visszatartani a buszt azért, hogy ti, kölykök kufircolhassatok itt az erdőben!

- Ha közelebb jön, menj be oda! - mutattam a bozótba. - Én megállítom. - Nem fog.

Igaza lett, mert alig mondta ki a szavakat, az alak máris visszavonult. Néhány perccel később a busz fényszórói már lassan távolodtak tőlünk.

-Jó lesz ez így - mondtam -, van pénzem. Majd felszállunk...

Derek megint görcsösen összerándult, ezúttal felkapta a fejét és hányadékot fröcskölt a bokrok közé. Rázkódott, az egymást követő görcsök kiürítették a gyomornedvét, amíg minden környező ágról hányadék csöpögött, és a gyomorforgató bűzbe a fiú még ennél is émelyítőbb izzadságszaga keveredett.

Szőrszálak nőttek és húzódtak vissza, folyamatosan vonaglott és hányt, amíg semmi sem maradt benne, de a gyomra még mindig próbálkozott, szörnyűséges száraz öklendezéssel, amit még hallgatni ~ 210 ~

is fájt. Feltérdeltem, még mindig a háta közepét masszíroztam, és gyengéden ütögettem az izzadságtól lucskos bőrét, miközben ugyanazokat a nyugtató szavakat suttogtam, holott nem voltam biztos benne, hallja-e őket egyáltalán.

Hátizmai tekergőztek és elmozdultak a kezem alatt, ahogy gerincének kitüremkedései

megfeszítettékőket, bőre izzadságban úszott, és lassan sötét, durva szőr borította be, ami már nem húzódott visz-sza, hanem egyre hosszabbra nőtt.

Végül Derek abbahagyta az öklendezést, megrázkódott, egész teste remegett az erőlködéstől, feje majdnem a földig lógott. Megsimítottam a vállát.

- Rendben van - mondtam -, remekül csinálod. Majdnem kész vagy.

Megrázta a fejét és olyan hangot adott ki, ami bizonyára egy „nem" lehetett, de túl torokhangú ahhoz, hogy egy morgásnál többet halljak.

- Mindegy - mondtam -, előbb vagy utóbb vége lesz, nem siettetheted. Bólintott. Fejét lehajtva arcát elfordította, de még így is láthattam a változásokat, a halántéka szűkülését, rövidebb haját, kiálló hegyes fülét, ahogy az a koponyáján feljebb tolódott.

Szórakozottan

simogattam

a

hátát,

majd

szünetet

tartottam.

-Akarod,

hogy

abbahagyjam? Elmenjek, hogy több helyed legyen?

Megrázta a fejét, próbált levegőhöz jutni, miközben az oldala és a háta lüktetve zihált. A válla közti helyet simogattam. Bőrének mozgása abbamaradt, gerince beljebb húzódott, de

a válla tapintása megváltozott, teljesen más lett, vaskos izmai kidudorodtak és szinte púpossá váltak. Szőre már inkább prémnek tűnt, mint Kara barátnőm huskyjáé, durva felső és puhább aljszőrzettel. - 211

Derek említette, hogy a vérfarkasok igazi farkasokká alakulnak, ám ezt képtelen voltam elhinni. Ráadásul úgy hallottam, hogy I korai Hollywoodban azért voltak olyan népszerűek a

„farkasember típusú vérfarkasok, mert igen nehéz volt az embert farkasnak maszkírozni. Ha sminkkel és extra végtagokkal csaknem kivitelezhető len volt, az biztos, hogy az emberi

test nem lehet képes rá. Ám Derekre nézve, ahogy ott reszketett és zihált átváltozása közben

megpihenve, már

láttam, nem volt igazam. Bármennyire élénk volt is a

képzeletem, így is alig tudtam felfogni, amit a két szememmel láttam: kétség sem férhetett hozzá, kezdett farkassá válni.

- Úgy tűnik, megint abbamaradt - szólaltam meg. Bólintott. — Akkor ez ennyi. Eddig még...

Megmerevedett a teste. A bőröm alatti izmok megmozdultak, de csak lassan, mintha megnyugodnának, és arra készülnének, hogy az eddigi átváltozást visszafordítsák...

A háta hirtelen a magasba rándult, a végtagjai kiegyenesedtek, a feje lehanyatlott, meg ott volt az a... hang — rémes pattogások és roppanások, mintha csak a csontjai repednének.

Aztán a feje felvágódott, és a ropogást embertelen üvöltés nyomta el. Feje egyik oldalról a másikra csapódott, és láttam, hogy az álla és az orra pofává hosszabbodik, a nyaka

megvastagszik, a szemöldöke eltűnt, vicsorgó fekete ajka közt kivillantak agyarakká élesedett fogai.

Egyik szeme összeakadt az enyémmel, de a benne tükröződő teljes rémület elűzte a pillantásomat. Nem engedhettem meg, hogy féljek, nem borulhattam ki. Semmi módon nem

nehezíthettem meg ezt a számára. Pislogás nélkül álltam hát a tekintetét, és tovább simogattam a hátát.

Egy perc múlva a kezem alatt duzzadó izmok elernyedtek, és De- f I megnyugodott, a csöndet csak erőltetett sóhajtásai törték meg, úgyhogy inkább kutya- mint embermódra

lihegett. Háta felemelkedett, majd a mély levegővételeknél lesüllyedt. Eztán még egy irtózatos görcs rántotta össze, s én biztos voltam benne, hogy ez már az Utolsó rángás,

hogy átalakulása mindjárt befejeződik. Ehelyett az Ujjaim között lévő prém egyszer csak

visszahúzódott. Megint öszerándult, öklendezett, állkapcsából valami epeszerű lé csöpögött. I e rázta, majd elfordította az arcát.

Egy percig csak köhögött és krákogott, remegő végtagjai aztán lassan kicsúsztak alóla, mintha többé nem tudnák tartani a súlyát, és reszketve, zihálva esett össze, a szőre borostaszerű sötét árnyékká vált, a teste majdnem teljesen visszanyerte emberi formáját, csak a nyaka és a válla maradt megvastagodva.

Egy utolsó mély, reszkető sóhajtás után felhúzott lábakkal felém dőlt az oldalára, egyik kezével eltakarta az arcát, ahogy a visszaváltozás befejeződött. Ott kuporogtam, és próbáltam visszatartani a fogam vacogását. Derek keze átkulcsolta a meztelen bokámat, ahol a zoknim a tornacipőmbe csúszott. - Jéghideg vagy!

Nem éreztem a hideget, nekem úgy tűnt, a reszketést és a libabőrt inkább az idegeim okozzák, de azt feleltem: - Egy kicsit.

Megmozdult, aztán a térdemnél fogva közelebb húzott, hogy megvédjen a metsző széltől. A testéből áradó forróság miatt olyan volt, mint egy fűtőtest, nyomban abbahagytam a reszketést. Újra átkulcsolta a bokámat, a bőre olyan durva volt, akár a kutya talpa.

— Hogy vagy? - kérdezte még mindig furcsa, erőltetetten reszelős hangon, de érthetően. Kicsit felnevettem. - Ezt nekem kéne tőled kérdeznem! Te jó vagy?

- Ja. Ez valószínűleg meg fog még történni párszor. Részleges á alakulás, aztán vissza. - Gyakorlat teszi a...

- Én is azt hiszem. - Kezét közelebb húzta a szeméhez. - De nem feleltél a kérdésemre. Jól vagy?

- Én nem csináltam semmit! - De, csináltál! - Rám nézett: - Sokat is.

Szemünk találkozott, mélyen belenéztem, és azt éreztem... Nem is tudom, mit éreztem. Valami megnevezhetetlen furcsaságot, amit nem tudtam azonosítani, vajon valami jó-e

vagy rossz, csak a bensőmben éreztem a lüktetést és rángásokat, mígnem az erdő felé bámulva elfordultam tőle.

- Igen, mennünk kell - mondta és fel akart állni. - Még ne! Feküdj le, pihenj!

- Én - felült és megbillent, mintha megszédült volna — nem vagyok jól. Rendben, csak egy percet várj!

Visszafeküdt, szemével nagyokat pislogott, küszködve, hogy nyitva tartsa. - Hunyd be a szemed! — mondtam. - Csak egy percre. - Ühüm...

Nem tudom, teljesen becsukódtak-e, mielőtt mély álomba zuhant. huszonkilenc OTT

KUPOROGTAM,

amíg az izzadság teljesen fel nem száradt a bőréről, és még álmában

reszketni nem kezdett. Ezután kiszabadítottam a bokám. Elengedett, de helyette a kezemet fogta meg. Lenéztem erre a kézre, ami olyan óriási volt az enyémhez képest, mintha csak egy kisgyerek fogná a játékát.

Örültem, hogy mellette lehettem, hogy volt itt vele valaki - bár nem hiszem, hogy az

számított, kicsoda. Én ugyan semmit nem tehettem, de úgy tűnt, pusztán az ottlétem segített rajta.

El sem tudtam képzelni, min mehetett keresztül - nemcsak a szenvedést, de a bizonytalanságot sem. így szokott lenni a vérfarkasokkal? Elindul az átalakulás, ami aztán visszafordul? Vagy ezt már az Edison Csoport tette vele? Mi lesz, ha soha nem lesz képes végigcsinálni, a teste tovább próbálkozik majd, újra és újra kitéve őt ennek a pokolnak?

Tudtam, hogy ő is emiatt aggódik. Ez nem jelent feloldozást a kitöréseire, de talán segít nekem abban, hogy megértsem őt, és ne vegyem annyira a szívemre, amikor rám támad.

Kihúztam a kezem az övéből, mire egy morgással arrébb húzódott, de nem ébredt fel, csak egyik karját a másikba fűzve reszketett. Odasiettem, ahol a ruháját hagyta. Amikor

visszaértem, megnéztem a pulcsit is, amin ültem, de az átnedvesedett, összesározódott rongy lett. Úgy elöntöttem, helyette odaadom neki a kabátomat úgyis inkább az ő mérete volt —, de hamar kiderült, hogy semmi/yen ruhát sem tudok ráadni.

Nem számított, hogy bő ruhákat hordott - Derek az összes ruha darabjában inkább kövérkésnek tűnt, mint izmosnak. Mintha így kevésbé lenne zavarba ejtő. A farmerját így

sem tudtam felhúzni a tétdén, és szinte biztos voltam abban, hogy felébresztem. így

aztán kiegyeztem azzal, hogy a ruháit ráterítem. Épp a kabáttal bajlódtam, azt ellenőrizve, hogy a bélése érintkezzen a bőrével, amikor a fák közt valami mozgásra lettem figyelmes. Leguggoltam Derek mellé, és kővé dermedtem.

Amikor nem hallottam semmit, kilestem Derek fölött, és egy férfit láttam a fák közt. Arca merev volt a dühtől, és gyorsan közeledett felénk. Valami megmozdult előtte a földön. Egy utas lehet, aki a kutyáját sétáltatja?

Derekre pillantottam. Ha a kutya megérzi a szagát, bajban leszünk. Felguggoltam, és amilyen halkan csak tudtam, előremásztam. Sárgás szőrcsomó villant meg a bokrok sűrűjében. A férfi valami ezüstösen csillogó dologgal hadonászott, mintha láncot tartott volna. Mérgesnek tűnt, amiért nem hibáztattam. Ebben a hideg, nyirkos, saras időben a

kutyája láthatóan ragaszkodott ahhoz, hogy a kis erdő legmélyebb pontján végezze el a dolgát.

Ám, amikor a férfi lába rúgásra lendült, elpárolgott az iránta érzett összes rokonszenvem, csaknem felkiáltottam a felháborodástól, a testem idegesen megfeszült. Aztán megláttam,

hogy nem egy kutya van előtte. Egy hosszú, szőke hajú lány, világos színű pólóban és farmerban, négykézláb mászott, mintha a férfi elől próbálna elmenekülni. A férfi újra megrúgta, mire az megvonaglott, esetlenül menekült

előre, mintha túlságosan meg lenne sérülve ahhoz, hogy felálljon, és elinaljon A lány arca felém fordult, és láthattam, hogy nem idősebb

nálam. Szeme körül

pandaszerűen elmosódott a szemfesték, arcán koszcsíkok. Kosz és vér, fedeztem fel, mert a vér még mindig csöpögött az orrából, a pólóját is összekente.

Talpra ugrottam, ezzel egy időben a férfi felemelte a kezét. Ezüstös villanás - nem pórázé, hanem késé. Egy pillanatra csak a kést láttam, a sikátorbeli lány jutott eszembe, késének hegye a szemem előtt. Elöntött a rettegés, ami ellen annyira küzdöttem.

A férfi megragadta a lány hosszú haját, fejét erősen hátrarántotta, ami kizökkentett a

mozdulatlanná dermesztő rémületből. Szám kiáltásra nyílt, ordítanom kellett volna bármit, elvonni a figyelmét, hogy a lány elmenekülhessen.

Amikor felkiáltottam, a kés végighasított a levegőben, egyenesen a lány torka felé. A kés belevágott, látszólag nem hagyva nyomot, és biztos voltam benne, hogy a férfi elvétette.

Azután a lány torka szétnyílt, kettéhasadt, rajta lyuk tátongott, vér ömlött és spriccelt belőle mindenfelé.

Kezemet a szám elé kapva hátraestem, hogy visszafojtsam a következő sikolyt. A férfi undortól vicsorogva dobta félre a haldokló lányt, aki a földre rogyott, de a vére még mindig spriccelt, szája mozgott, szeme vadul forgott.

A férfi felém fordult. Én az aljnövényzetben botladozva esetlenül rohanni kezdtem. Oda

kellett érnem Derekhez, felébresztenem, figyelmeztetnem őt. Egy örökkévalóságig tartott,

de végül odaértem. Ahogy mellé térdeltem, a szemem sarkából láttam, hogy megcsillan valami, mire újra a férfi felé fordultam... ugyanott állt, ahol --- 217

először megpillantottam, teljesen ugyanabban a pózban, ugyanabba az irányba tartva.

Szája szétnyílt, mondott valamit, de nem jöttek ki szavak a tol kán. Miért nem hallom? Az erdőben olyan csend volt, hogy zihál lélegzetem is vonatként zakatolt, de a férfi léptei sem hallatszou.il Rájöttem, hogy egész idő alatt nem hallottam semmit.

Megvártam a korábban is látott ezüst villanást, ami jött r. ugyanarról a helyről. Aztán újra megrúgta a lányt... megint csak ugyanott.

Benyúltam a kabátom zsebébe, ami még mindig Dereken volt, és előhúztam a sikátorbeli

lánytól elvett bicskát. Mostanra biztos voltam benne, hogy nem vagyok veszélyben, de nem kockáztattam. A fák között a néma alakok felé osontam. A férfi másodszorra is megrúgta a lányt, de rúgásának megint nem volt hangja, és a lány sem adott ki hangot. Szellemek, csakúgy, mint az a férfi a gyárban.

Nem, nem szellemek. A szellemek lehet, nem adnak ki hangot mozgás közben, de beszélni hallottam őket, tudtam velük kommunikálni. Ezek csak képek voltak. Metafizikus videóklip egy olyan borzalmas eseményről, ami bevésődött ezen a helyen, örökre itt maradva.

A férfi a hajánál fogva megragadta a lányt. Összeszorítottam a szemem, de még akkor is láttam, az emlék mát nálam is bevésődött, a szemhéjamon újrajátszódott.

Nyeltem egyet és visszavonultam. A tisztásra visszaérve, felhúzott térddel, háttal a fák közt játszódó jelenetnek Derek mellé kuporodtam, de már nem számított, hogy nem

látom. Tudtam, hogy ott van, mögöttem zajlik, és mindegy, hogy igazából nem is hal meg a lány, mert bizonyos szempontból meg igen. ~ 218

-

Egyvelem egykorú lányt öltek meg itt az erdőben, és én most utolsó, rettenetes perceit látom, végignézem azt, ahogy itt a fák közt elvárzik. Egy hozzám hasonló élet véget ért,

és nem számít, hány-01 láttam már halált a filmeken, az nem ugyanaz, ezt nem felejtem el soha.

Körülvett a sötétség, amíg reszketve kuporogtam. Gyerekkorom "gyűlöltem a sötétséget, és már tudom is, miért - amikor kicsi Voltam, akkor is láttam szellemeket a sötétben, amit szüleim mumusként hessegettek el. Most, hogy tudtam, a „mumusok" igaziak, egyáltalán nem segített rajtam.

A szél minden egyes fuvallata emberi hangnak tünt. Minden erdőben zörgő állat egy szerencsétlen teremtés volt, akit én ébresztettem fel halottaiból. Minden ágroppanás egy

tetem, ami a hideg földből mászik elő. Amikor becsuktam a szemem, folyton a halott

lányt láttam, aztán meg a halott denevéreket. Majd a lányt, eltemetve az erdőben, ahol soha nem találják meg, ahol sekély sírjában felébred, csapdába esve oszló tetemében, képtelenül arra, hogy kiáltson vagy küzdjön... Inkább nyitva tartottam a szemem.

Eszembe jutott, hogy felébresztem Dereket. Nem panaszkodna, de azok után, amin keresztülment, butaság lett volna azt mondani, hogy nem bírok egyedül lenni, az újrajátszódó gyilkossági jelenettel a hátam mögött. Párszor megböktem ugyan, remélve, hogy magához tér.

De nem. Kimerült és pihenésre volt szüksége, még ha fel is ébred, mit tudtunk volna tenni? Reggelig ennél a megállónál kellett rostokolnunk.

így aztán tovább üldögéltem, és megpróbáltam kikapcsolni az agyamat. Amikor ezzel kudarcot vallottam, a szorzótáblát mondtam fel, ami a sulit juttatta eszembe; vajon

visszatérek még egyszer az Iskolapadba; ami felidézte Lizt, aki annyira gyűlölte a matekot, és kiváncsi voltam, hogy van, merre lehet, és...

Kedvenc filmes párbeszédeim felsorolására váltottam, de ez megint csak a másik életemre emlékeztetett, majd apámra, aki annyira aggódhat. Teljesen kikészített, hogy képtelen

vagyok valami biztonságos módot találni arra, hogy üzenjek neki, egyre csalódottabb lettem. Végül azt választottam, ami mindig megnyugtatott: a „Daydream Believer"-t kezdtem énekelni a The Monkees-tól. Anya kedvenc dal;i volt, mindig ezt énekelte nekem elalváskor,

ha rémálmok gyötörtek. Csak egy versszakot tudtam meg a refrént, de pityeregve, suttogva ismételgettem, újra meg újra... - Chloé?

Valaki megérintette a vállam. Pislogva Dereket vettem észre még mindig rövidnadrágban, aggodalomtól borús arccal kuporgott mellettem. — B-bocsi, elaludtam.

— Nyitott szemmel, ülve? Már egy ideje próbálkozom azzal, hogy kizökkentselek belőle.

— O! — Körülnéztem és megláttam, hogy kivilágosodott. Erősebben pislogtam, és ásítottam egyet. - Hosszú volt az éjszaka.

— Egész éjjel itt üldögéltél — ereszkedett le mellém a földre — amiatt, ami velem történt? Tudom, hogy nem lehetett könnyű végignézni. .. — Nem azért.

Meg akartam úszni a magyarázkodást, de egyre erőszakoskodott, és végül választanom kellett: vagy elmondom neki az igazat, vagy

hagynom hogy azt gondolja, hogy az átalakulása hatott rám ilyen blokkolóan. Beszéltem

hát neki a lányról.

Nem volt valóságos — mondtam végül. — Vagyis, az volt... ré-| 11. Most meg olyan volt, mintha valami kísérteties újrajátszást láttam volna. - És ezt nézted egész éjjel? - Nem, az... — a vállam fölött hátraintettem — ...ott hátul volt. Nem néztem. - Miért nem keltettél fel?

- Fáradt voltál, nem akartalak zavarni. - Zavarni? Ez a leghülyébb... — abbahagyta. - Rossz szó rá! Makacs, nem hülye... és, hogy most ordítok veled, az sem segít, ugye? - Nem igazán.

- Legközelebb kelts fel! Nem várom el, hogy egyedül birkózz meg egy ilyen helyzettel, és nem vagyok lenyűgözve attól, hogy ezt tetted. - Igenis, uram!

- És ha legközelebb nem szólsz, kiabálni fogok veled! - Igenis, uram!

- Nem vagyok kiképzőtiszt, Chloé. Nem szeretlek állandóan figyelmeztetni téged. Ehhez nem fűztem megjegyzést.

- Nem akartam... — Sóhajtott, aztán megrázta a fejét, és felállt. - Egy perc és felöltözöm, azután bemegyünk a benzinkútra, megmelegszünk és reggelizünk valamit.

Felkapta a ruháit, és a bozót felé indult, miközben folytatta: — A központi buszpályaudvar

a belvárosban van. Remélem, lesz elég pénzünk taxira! Amikor beérünk, telefonálunk, hogy megtudjuk, mennyibe kerül a busz és mikor indul, így kiderül, mennyi pénzünk marad.

- Nálam van... - Előhúztam a bankjegyeket a zsebemből - ... nyolcvan. A többit a hátizsákomban hagytam, mert nem szeretem magamnál hordani.

-Az enyém nagy része is a hátizsákban maradt, amit persze a buszon felejtettem szitkozódott az orra alatt.

- Múlt éjjel nem voltál olyan állapotban, hogy bármi is eszedbe jusson. Nekem eszembe juthatott volna, hogy hozzam az enyémet.

- De te meg miattam aggódtál! Mindegy, elég lesz ez! Nálam van kábé száz... Kis szünet után hallatszott, hogy végigcsapkodja a kezével a ruháit.

Káromkodott. - Biztosan kiesett. Honnan vetted el a farmeromat? - Pont onnan, ahol hagytad, ott volt a fa mellett összehajtogatva! Én is megnéztem a zsebeit, de csak egy energiaszelet papírja volt benne.

- Tudom, hogy volt... - Megint megállt és káromkodott. - Ez nem lehet igaz! Áttettem a pénzt a kabátomba, amit aztán a buszon hagytam!

- Nyolcvan dollár elég kell, hogy legyen a New York-i buszra meg a reggelire! Majd

gyalogolunk, és felszállunk a helyi járatra az állomásig.

Nagy léptekkel jött ki a bokorból, ezt mormogva: - Én hülye, én hülye! - Mint már mondtam, mással voltál elfoglalva. Akárcsak én, és egyikünk sem szokott még

hozzá ehhez a szökevényesdihez. Majd kikupálódunk! Egyelőre menjünk be valahová, mielőtt megfagyok! harminc

MÍG DEREK

A MOSDÓBAN IDŐZÖTT,

én felhívtam a buszállomást, és megtudtam az árakat és a

menetrendet. A fickó annyira rendes volt, még azt is megmondta, melyik helyi járat visz oda.

Amikor Derek kijött a mosdóból, a pulcsija nyirkos volt, de tiszta, a haja nedvesen csillogott, mintha letörölte volna a ruháját, és megmosta volna a haját a mosdókagylóban.

- Először a jó hírt vagy a rossz... - de megtorpantam. - Buta kérdés, a rosszat, igaz? -Ja.

- Három kilométert kell sétálnunk a legközelebbi buszmegállóig, és egyszer át kell szállnunk, ahhoz, hogy a pályaudvarra érjünk. A jó hír? A diákjegy hatvan dollár kettőnknek New Yorkig, szóval marad elég pénzünk reggelire. - Meg dezodorra.

Épp mondani akartam, hogy az nem fontos, de a fejtartásából ítélve neki igenis számított, így bólintottam és azt feleltem: -Persze.

Vettünk egy dezodort és egy olcsó fésűt, és igen, megosztoztunk rajta. Kevés pénzünk volt ahhoz, hogy ezen fennakadjunk.

Az étteremből áradó tojásos szalonna illatától összefutott a nyál a számban, de annyi készpénzünk nem volt, hogy meleget reggelizzünk. Felkaptunk pár doboz kakaót, két

energiaszeletet és két csomag mogyorót, aztán elindultunk a buszmegállóhoz vezető túránkra.

Majd egy kilométernyi hallgatás után Derek megjegyezte: — Csendes vagy ma reggel. - Csak fáradt.

Még mentünk pár száz métert. - A múlt éjszaka zavar, igaz? - mondta. - Ha akarsz róla beszélni.. . - Nem igazán.

Pár lépésenként felém pillantott. Nem voltam beszélgetős hangulatban, de a hallgatásom nyilvánvalóan bosszantotta, így megszólaltam: - Folyton arra gondolok, amikor először megláttam azt a bajban lévő lányt, akiről azt hittem, valós. Akartam valamit tenni. .. - De mit? — vágott közbe.

- Ordítani, elterelni a figyelmét.

- Ha valódi lenne, gondolnod sem szabadna arra, hogy beleavatkozol. A fickónál kés volt, és látszott rajta, hogy használni is fogja.

- Nem teljesen erről van szó - mormoltam, miközben követtem az út szélén általam elrúgott kavicsot.

- Jó, akkor arról van szó...

- Megláttam a kést és ledermedtem. Egyre csak az a sikátorbeli lány járt a fejemben,

aki nekem szegezte a kését. Ha a tegnap este igaziból megtörténne, lehet, hogy hagyom a lányt meghalni, totál kiborultam és annyira tehetetlennek éreztem magam. - De nem igaziból történt. Felnéztem rá.

- Jól van — visszakozott. — Másképp fogalmazok. Ami abban a sikátorban történt... még nem volt időd, hogy lelassíts és... — gesztikulált, a megfelelő szót keresve - ... feldolgozd. Beszéltél róla Simonnal, igaz? Megráztam a fejem.

Összeráncolta a homlokát. — De azt elmondtad neki, hogy mi történt? Még egy fejrázás.

— El kéne. Valakivel beszélned kell róla. Az biztos, hogy Torival nem lehet, Liz valószínűleg istenien hallgat, de ő meg nincs itt. - Megakadt. — Velem is megbeszélheted, de azt már

kitalálhattad, hogy nem vagyok túl jó az ilyesmiben. Vagyis, ha akarod... — Elkalandozott, aztán határozottabban folytatta, vállát összehúzva a reggeli hűvösben. — Simonnal kellene, őt érdekelné, mi történt, és ő is azt szeretné, hogy te megoszd vele.

Bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy én szeretném-e. Simon épp elég időt

töltött mostanában a „nyugtassuk meg Chloét" projekttel. Ideje volt, hogy magam vegyem kézbe a dolgaimat. De egy ezzel kapcsolatos ügyben segítségre volt szükségem.

— Gondolkoztam - kezdtem. — A történtek után meg kéne tanulnom megvédeni magam, alapszintű önvédelmi fogásokra lenne szükségem. - Ez jó ötlet.

— Nagyszerű, szóval meg tudnál...

— Majd megkérem Simont, hogy tanítson meg téged — folytatta. - Ó, én azt hittem... mármint úgy gondoltam, ez inkább a te szakterületed.

-Apa mindkettőnket megtanított. Simon nagyon jó. Hacsak.., - pillantott le rám - .. .vagyis, ha akarod, persze segítek, de Simon jobb tanár lenne, neki van hozzá türelme. -Jól van. Akkor majd megbeszélem vele.

Bólintott és újra hallgatásba merültünk.

Húsz perccel indulás előtt értünk a buszmegállóhoz. Derek intett, hogy maradjak le, hogy a jegyeladó lássa, hogy tinédzser vagyok, de ne túl közelről, arra az esetre, ha a fotómat

köröznék. Egyedül ment oda az ablakhoz. Amikor látszott, hogy gondja van, csatlakoztam hozzá.

- Mi a baj? - suttogtam.

- Nem akar nekünk gyerekjegyet adni. - Ez nem gyerekjegy, hanem diákjegy - mondta a nő. - Ha nincs igazolványotok, nem jár.

- De Buffalóban igazolvány nélkül is adtak jegyet! - tettem elé a használt jegyet a pultra.

- Az Buffalo - mondta szipákolva. - Ez az állam fővárosa, itt mi betartjuk a szabályokat. Nincs diákigazolvány, nincs diákjegy. - Jól van, akkor felnőttjegyet!

- Arra nincs elég pénzünk - morogta Derek. - Mi van?

- Egy felnőtt harmincnyolcba kerül. Hat dollárral kevesebb van nálunk.

Odahajoltam a pénztárablakhoz: - Legyen szíves, ez nagyon fontos. Látja a jegyünkön, hogy mi már megvettük egyszer New Yorkba, de a barátom rosszul lett, és le kellett szállnunk a buszról.

- Nem számít.

- Mi lenne, ha egy felnőtt- és egy diákjegyet vennénk? Van elég... - Következő! - kiáltott és intett a mögöttünk álló férfinak.

A buszmegállóban megálltak a Greyhound buszok is, de ott világosan ki volt írva, hogy a diákjegyhez külön kártyát kell váltani, emiatt nem velük jöttünk Buffalóból, de azért egy

próbát megért. Az ott ülő nő rokonszenvesebb volt, ám elmagyarázta, hogy a diákkedvezményre jogosító szám begépelése nélkül nem tud csökkentett árú menetjegyet kiadni. Nem volt szerencsénk.

- Majd kitalálunk valamit - mondtam, ahogy elhagytuk a (Ireyhound pénztátat. - Menj te! Elmondom, hogy találsz Andrew házához, ő meg itt Ielvehet engem...

- És mi van, ha nem lesz otthon? Elköltözhetett vagy el is utazhatott. Akkor aztán meg kéne találnom Simont, egy rakás pénzbe kerülne, hogy mind visszajöjjünk érted... Derek bólintva elfogadta az érveimet.

- Te éltél a környéken egy darabig — emeltem fel a kezem. — Tudom, nem a legkedvesebb emlékek közé tartozik ez a hely, de nincs valaki, akitől tudnál tíz dollárt kérni?

- Egy barát?

- Hát, ja, talán... Kis kacagás. - Igen, pont olyan bizonytalanul hangzik, ahogy kell. Talán már rájöttél, hogy

nem töröm össze magam azért, hogy barátokat szerezzek. Nem látom értelmét, főleg, hogy sosem tartózkodom túl sokáig egy helyen. Ott van apa és Simon, nekem ez elég. A falka...

Folytatta: - Lehet, hogy találhatnánk valakit. Simonnak biztos van itt barátja vagy csoporttársa, aki tartozik neki. Tök rosszul csinálja — kölcsönad, és soha nem kéri vissza!

— Jut is eszembe, ha figyelembe vesszük, milyen zavaros körül menyek közt tűntetek el, lehet, hogy nem a legbölcsebb dolog újból felbukkannod. Nincs szükségünk arra, hogy kihívják a zsarukat.

Odasétáltam a szórólaptartó állványhoz, és vettem egy menetrendet. Aztán odamentem New York állam térképéhez, és mindkel tőt áttanulmányoztam. Derek a vállam felett beleolvasott.

- Ott van! - mutatott egy kisvárosra a térképen. - Onnan ki tudjuk fizetni a teljes árat New Yotkig.

— És addig hogy jutunk el... Jó kérdés volt. harmincét

STOPPOLÁSSAL JUTHATTUNK EL A LEGHAMARABB ODA, ahova

0 akartunk. Olyan bolondok azért nem voltunk, hogy kiálljunk .1/ út szélére és kitegyük a hüvelykujjunkat, azt terveztük, hogy fel-

kapaszkodunk valamire. így elhatároztuk, hogy visszamegyünk a benzinkúthoz. A városi járaton bóbiskoltam kicsit, aztán nekiindulnuk a hosszú útnak.

Félúton járhattunk, amikor Derek mogorván megszólalt: — Ne haragudj! - Miért is?

- Hát ezért. Tegnap egész éjjel segítettél nekem azután, amiket a fejedhez vágtam, és tessék, ez a jutalmad. Kutyagolhatsz Alba-nyban.

- Ez egy igazi kaland! Nem emlékszem, mikor utaztam utoljára városi buszon, és a

szükséges testmozgás is meglesz. Egy hetet töltöttünk a Lyle-házba meg abba a laborba bezárva, soha nem volt nagyobb kedvem egy hosszú sétához! Mentünk még egy kicsit.

- Tudom, hogy fáradt vagy — mondta. - Meg éhes és dühös.

- Fáradt, igen. Éhes, egy kicsit. De dühös? Az nem - néztem fel rá. - Komolyan, nem. - Olyan csendben vagy.

Felnevettem. - Én normális körülmények között nagyon hallgatag vagyok, ám ez a legutóbbi pár hét nem volt normálisnak mondható.

- Tudom, nem mindig beszélsz sokat, de olyan... - megvonta a vállát - ...szóval azt hittem, mérges vagy. - Kezét zsebre dugta. - Ez az ... mérges. Igazad volt, a múlt éjjel

a sikátorban történtek után leginkább magamra voltam dühös. Csak hát eltartott egy ideig, hogy eléggé lenyugodjak ahhoz, hogy erre rájöjjek. Bólintottam.

- Amikor itt éltünk, megsebesítettem azt a srácot. Sosem gondoltam, hogy ez még egyszer előfordulhat. Annyiszor átrágtam már, hogy hol rontottam el és mit tennék, ha

még egyszer abba a helyzetbe kerülnék, átgondoltam az összes megoldási stratégiát, ahogy dr. Gill tanította. - Dr. Gill?

- Igen, tudom. Már azelőtt kiborított, hogy tudtam volna az Edison Csoportról. De igazi

pszichiáter, és tényleg megpróbált segíteni. Az ő érdekük is az volt, hogy megtanítson, miként legyek úrrá az indulataimon. Biztos voltam benne, ha újra ilyesmi történik, két ségkívül jobban fogom megoldani. Erre mi történik? Majdnem teljesen megismétlődött a szituáció... én meg ugyanúgy reagáltam rá.

- Leállítottad magad, mielőtt a falhoz csaptad volna a lányt.

- Nem, te állítottál le. Ha nem kiáltasz, megtettem volna. Azok a stratégiák, meg az a sok mentális gyakorlat mind hiábavaló, mert amikor éles helyzet van, meg sem fordul a fejemben, hogy mást tegyek. Képtelen vagyok rá, egyszerűen kikapcsol az agyam. - Nem tartott sokáig, hogy újra bekapcsoljon. Vállat vont.

- Ez akkor haladás, nem? - Feltételezhetően - mondta, de nem hangzott túl meggyőzően.

A benzinkútnál azt terveztük, hogy elrejtőzünk valami közlekedési eszközön. Ültünk az étteremben az üdítőnket szorongatva, amíg Derek a körülöttünk lévők beszélgetéseire figyelt, és kiválogatta a nekünk jó irányba induló kamionosokat.

Az első kamion elöl parkolt, ami lehetetlenné tette, hogy észrevétlenül felosonjunk rá. A másodiknál az utánfutón óriási lakat díszelgett, túl nagy ahhoz, hogy Derek feltörje. Harmadszorra végre szerencsénk lett.

Követtük a sofőrt a járművéhez, ami kiderült, hogy egy hatalmas furgon. Miután beszállt a vezetőfülkébe, mi bebújtunk hátulra.

A fickónak valamilyen építőipari cége lehetett. A kocsi faforgács- és olajszagot árasztott, tele szerszámokkal, kötelekkel, létrával és ponyvával. Amikor a furgon elérte az autópályát és az út zaja elég hangos lett ahhoz, hogy elnyomjon bennünket, Derek kivette a ponyvákat, és megágyazott belőle a padlón.

- Aludnod kell - jelentette ki. - Büdös, de... - Puhább, mint a kartondoboz. Koszi.

A kezembe nyomott egy fél energiaszeletet, amit korábban tehetett félre. - Nem, tartsd meg! - utasítottam vissza.

- Jobban alszol, ha nem korog a gyomrod, és ne mondd, hogy nem korog! Idáig hallatszik. Elfogadtam.

- Fogd ezt is - vette le a pulóverét. — Hát ennek sincs valami nagyszerű szaga, de meleg. - Neked is kell...

- Nem, még mindig van egy kis lázam tegnap éjjelről. Elvettem a pulcsit is. - Semmi baj, Derek, nem vagyok mérges. - Tudom.

Elhelyezkedtem a ponyvaágyon, és a pulcsiját takaróként magamra terítettem. Aztán megettem a maradék müzliszeletet.

Amikor befejeztem, Derek megszólalt: - Chloé, nyitott szemmel nem fogsz tudni aludni. - Nem akarok elaludni, hátha történik valami.

- Én itt leszek. Aludj csak! Becsuktam a szemem. Amikor a furgon lassított, felébredtem. Derek hátul állt, épp kinyitotta az ajtót, hogy kilessen.

- Megérkeztünk? - kérdeztem.

- Elég jól haladtunk. Még nem vagyunk a városban, ez is csak egy benzinkút. - Pisilnie kell, azután az óriási kávé után, amit megivott.

- Ja. — Jobban kinyitotta az ajtót, hogy többet lásson. — Én inkább egy városban szállnék ki...

- De lehet, hogy nem áll meg egyikben sem, addig kell mennünk, amíg lehet. Derek bólintott és becsukta az ajtót. A furgon leparkolt, majd leállt.

- Menj a ponyva alá - suttogta Derek -, arra az esetre, ha ellenőrizné a hátulját! 232 -

Egy perccel később a hátsó ajtó nyikorogva kinyílt. Visszatartottam a lélegzetem. A furgon nem volt olyan nagy, és ha a sofőr bemászik valamiért, valószínűleg ránk lép. De a hátsó ajtónál maradt. Szerszámokkal zörgött, mintha keresne valamit a ládájában. Aztán a zaj abbamaradt. Megfeszültem.

— Na, csak elfelejtettem az új fogót! - motyogta. - Remek! Becsapta az ajtót. Amikor kikászálódtam a ponyva alól, Derek

odasúgta: - Várj, még nem ment el! Egy percig figyelt, aztán kijelentette: - Most már jó.

Felkeltem, visszatoltam a ponyvát oda, ahol találtuk, amíg Derek újra kikémlelt. — Balra fák - mondta. - Átmegyünk oda, aztán megkerüljük, és veszünk valamit inni az

étteremben, mielőtt nekiindulunk. — És elmegyünk a mosdóba. — Oké. Gyere utánam!

Előmásztunk a furgonból, és kilőttünk a fák felé. Derek mögött futni rosszabb volt, mint Tori mögött - hosszú lábát alig szedte gyorsabban, a távolság mégis egyre nőtt közöttünk.

Amikor hirtelen megállt, és felém fordult, arra számítottam, hogy mogorván rámförmed, amiért lemaradtam, de ehelyett szitkozódni kezdett. Rohanó léptek hangzottak fel mögöttem. Már majdnem nekiiramodtam, amikor egy kéz megfogta a vállam.

Derek támadásba lendült. Láttam az arckifejezését, ajka árulkodón lefelé görbült, én meg vadul integettem neki, hogy hagyja abba. Szót fogadott, hátralépett, de nem vette le a szemét a fogvatartómról.

— Megéreztem, hogy felvettem egy vagy két potyautast - mondta a férfihang. Maga felé fordított. A furgon sofőrje volt. Középkorú férfi ősz lófarokkal és csontos arccal. - 233 –

- N-nem nyúltunk semmihez! - szabadkoztam. - Sajnálom, de fuvarra volt szükségünk.

- Jézusom! - mondta, amikor a fény felé fordított, hogy jobban lásson. - Hány éves vagy?

- T-tizenöt. - Épphogy csak, fogadom! - Megrázta a fejét. - Fogadni mernék, hogy elszöktetek otthonról. - Meglágyult a hangja. - Ez nem az az út, amit választani akartok, gyerekek. Tapasztalatból mondom, ez egyáltalán nem az az út.

Derek közelebb oldalgott, szemét elszántan a férfin tartotta, nem hinném, hogy bármit is hallott abból, amit a fickó mondott. Kezem a zsebembe csúsztattam, ujjam a késhez ért. Nem vettem elő, csak emlékeztettem magam, hogy ott van, hogy nem vagyok olyan gyámoltalan, mint amilyennek érzem magam. Derek

tekintetét

kerestem,

nem

voltam

biztos

benne,

hogy

észreveszi,

majd

szórakozottan biccentve a tudtomra adta, hogy igenis ura a helyzetnek. A férfi folytatta: - Bármi is van otthon, annyira nem lehet rossz. Felnéztem rá: — És ha igen?

Szünet, majd egy lassú és szomorú bólintás. — Rendben, talán igazad van. Előfordul, többször mint gondolnád, de ennek más elintézési módja is létezik: olyan helyek, ahova mehetsz, olyan emberek, akik segíthetnek rajtad.

- Megvagyunk így - szólt Derek mély dörmögő hangján.

A férfi megrázta a fejét. — Nem vagytok jól, fiam. Te mennyi vagy, tizenhét? Szökésben? Kamionok hátuljában bujkálva utaztok?

- Jól vagyunk! - Derek dörmögése még mélyebb lett, szinte már morgott. Megköszörülte a torkát és megenyhült. — Értékeljük az aggodalmát, uram.

- Igen, fiam? Tényleg? — rázta meg a fejét. — Beviszlek benneteket, és veszek nektek valami

meleg

ételt,

aztán

telefonálok

párat.

Találunk

nektek

egy

helyet,

ahol

megszállhattok.

- Azt nem lehet... - kezdtem. - Senki nem küld haza benneteket. Na, gyerünk! — Kezével még keményebben szorította a vállamat.

Derek előre lépett. — Elnézést, uram, de nem mehetünk magával. - Dehogynem!

A srác intett nekem, hogy menjek oda mellé. Előreléptem egyet, mire a férfi keze még jobban szorított.

— Engedje el! - tért vissza a morgás Derek hangjába.

— Nem, fiam. Nem bántom a barátodat, de beviszem és felhívok valakit, aki segíthet. Remélem, velünk jössz, de ez a te döntésed.

— Menj! - suttogtam elég halkan ahhoz, hogy csak Derek hallja. — Majd utolérlek. Biztos voltam benne, hogy hallotta, de úgy tett, mintha nem. — Még egyszer megkérem, uram, hogy engedje el!

— Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés, fiam. Nagyfiú vagy, de, ugye, nem akarsz

kikezdeni egy olyan fickóval, aki húsz éve építkezéseken dolgozik, és több verekedésben vett részt, mint amit szívesen beismer. Nem akarlak bántani...

Derek villámgyorsan ráugrott. Karja már a férfi nyaka köré fonódott, mielőtt az felemelhette volna az öklét. Ahogy lefogta a férfi fejét, én elbotorkáltam az útból, kezemet kirántottam a zsebemből, mire a késem lerepült a földre. A férfi rábámult. Felmarkoltam, és visszatettem a zsebembe.

- Mi sem akarjuk bántani - jelentette ki Derek -, de láthatja -és annyit szorított a fogáson, hogy a férfi szemei kidülledtek -, hogy »

235 –

megtehetném. Díjazom, hogy segíteni próbál nekünk, de nincs tisztában a helyzettel.

Derek rám nézett: - Szaladj vissza a furgonhoz, fogj egy kötelet és néhány rongyot! Már szaladtam is.

harminckettő Húsz

PERCCEL

KÉSŐBB

már másfél kilométernyire voltunk a benzinkúttól, és épp egy

szántóföldön vágtunk keresztül. Előttünk egy út, ami az autópályával párhuzamosan futott.

— Azt hiszed, nem cselekedtünk helyesen — szólalt meg Derek. Megvontam a vállam.

— Nem kötöztem meg túl szorosan. Egy órán vagy még kevesebb időn belül kiszabadul, még a mobilját is ott hagytam, arra az esetre, ha valami baj lenne. Bólintottam. Mentünk még száz métert. — Te mit csináltál volna?

— Tudod, mit terveztem. De úgy tettél, mintha nem hallottál volna. Elértünk az út széléig, mire válaszolt. - Jó, rendben, hallottam, de nekem nem úgy tűnt,

hogy el tudsz majd menekülni tőle. Biztos voltam benne, le tudom szerelni anélkül, hogy sérülést okoznék neki, mielőtt a dolgok elfajulnak, és ha ez kivitelezhető, akkor ezt választom. Apától tanultam, hogy így kezeljem a hasonló helyzeteket.

Átgondoltam, aztán biccentettem egyet: — Igazad van. Meglepettnek látszott. _, 237 *•

- Nekem nincs tapasztalatom az ilyenekkel kapcsolatban, nem kellett ilyen döntéseket meghoznom - magyaráztam. - A sikátorbeli lánynál meg az Edison Csoportnál egyszerű a képlet. Ha valaki ártani próbál nekünk, minden jogunk megvan az ellentámadásra. Csak az...

- Ez a fickó segíteni akart nekünk, a két szökevénynek. Nem érdemelte meg, hogy megkötözve, kipeckelt szájjal végezze. Egyetértettem.

- Még egy ilyen ember is fenyegetés, Chloé, akár úgy gondolja, akár nem. El kellett jönnünk, különben a „segítsége" visszajuttatott volna bennünket az Edison Csoporthoz. - Tudom.

Lehúzódtunk az útról, amikor jött egy kocsi. Feszülten figyeltük, nem villannak-e fel a féklámpái, lassít-e, ahogy elmegy mellettünk. Nem számított, hogy a vezető egy

pszichopata, aki el akar rabolni bennünket vagy egy nagymama, aki szívesen felvenne minket. Ugyanúgy kellett reagálnunk: futni. És ha futni nem tudunk, akkor harcolni. A kocsi változatlan sebességgel folytatta az útját.

- Már nem bízhatunk senkiben - motyogtam -, még a jófiúkban sem. -Ja. Szívás, mi?

Az autópályával nagyjából párhuzamosan futó alsóbb utakon mentünk tovább. A furgonban töltött időből ítélve Derek úgy saccolta, hogy már közel kell lennünk a következő,

buszmegállóval rendelkező városkához, de az az igazság, hogy fogalmunk sem volt, merre járunk. Bármilyen messze lesz is, gyalogolnunk kell - nem akartunk még egyszer stoppolni.

Csendes kis vidéki sétánk egyedüli problémái a kutyák voltak. A megkötöttek csaholó őrületbe kezdtek, a fiú szagát megérezték. Senkit sem zavart — errefelé olyan kevés

járókelő fordult meg, hogy a kutyák szokás szerint mindenkit megugattak, a gazdáik meg

nem foglalkoztak vele.

Csak hát vidéken sok kutyát nem kötnek meg. Több is ránk támadt a kocsibehajtókról felénk rohanva. Egy idő múlva a reakciónk automatikus lett: az ugatás első jelére

megálltunk, én Derek mögé húzódtam. O állt a helyén és várt. Amikor a kutya látótávolságba került, csak jól megnézte magának a fiút, majd csaholva elrohant fedezéket keresni.

- Mindig elmenekülnek? - kérdeztem, miközben egy zsemleszínű labradort néztünk, amint a farkát a lába közé húzva, hazafelé spurizott.

- Kutyája válogatja. Ezek a nagy testű vidéki kutyák többnyire igen. Azok a cifra városiak

több gondot okoznak. Apa szerint túltenyésztettek, ezért nyugtalanok és sérül az agyműködésük. Tavaly egy chihuahua támadott meg. - Egy halvány sebhelyet mutatott a kezén. — Kiharapott belőlem egy jókora darabot. Gurguláztam a nevetéstől. — Egy chihuahua?

- Hé, az a dög gonoszabb volt, mint egy pitbull! Simonnal voltam a parkban, rugdostuk a labdát. Ez a kis patkányforma kutya meg hirtelen előrohan a semmiből, felugrik, és

beleharap a kezemre. Nem akart elengedni! Én meg rázom, miközben a tulaj ordít, hogy ne bántsam a kis Titót. Végre megszabadulok a kutyától, vérzek mindenhol, és a fickó még bocsánatot se kér!

- Nem furcsállta? Mármint azt, hogy a kutyája így megvadult?

— Á! Azt mondta, hogy a focilabda ingerelhette, és legyünk óvatosabbak. Amikor fura dolgok történnek, az emberek mindig kitalálnak valami magyarázatot.

Elmondtam neki, hogy a sikátorbeli lány azzal vádolta meg Torit, hogy tézert használ. — Ja - mondta. — Óvatosnak kell lennünk, de általában mindenre találnak magyarázatot.

Lehúzódtunk, egy teherautó suhant el mellettünk, a sofőr üdvözlésképp felemelte a kezét. Én visszaintettem, majd figyeltük, amíg biztosak nem voltunk benne, hogy nem áll meg. — Szóval minden állat így reagál rád? Azt mondtad, hogy a patkányok elkerülnek.

— Többnyire igen. Embert látnak, de valami mást szagolnak, és ez összezavarja őket. De a

kutyafélék a legrosszabbak ám! - Szünetet tartott. - Nem is, a macskák náluk is rosszabbak! Ki nem állhatom őket.

Nevettem. Ahogy az árnyékok megnyúltak, Derek átterelt bennünket a napos oldalra. — Egyszer voltam egy állatkertben — folytatta. — Ötödikben, terepgyakorlaton. Apa azt mondta, nem mehetek a vérfarkas dolog miatt. Bedühödtem. Akkoriban még nem

őrjítettem meg az állatokat, csak felidegesítettem őket, szóval úgy döntöttem, hogy apa nem igazságos velem, és mégiscsak elmentem. — Hogy?

— Aláhamisítottam a nevét és félretettem egy kis zsebpénzt. — Na és, mi történt? —

Majdnem

az,

amire

apa

számított.

Felidegesítettem

a

ragadozókat,

akik

meg

megőrjítették a többi állatot. Az osztálytársaim szerint amúgy frankó volt, láthattak például egy elefánttámadást. - 240 -

Komolyan?

-Ja. Rosszul éreztem magam, így távol maradtam a ketrecektől, i*\ egyébként sem rájuk voltam kíváncsi. Hát mire? Várj! A farkasokra, igaz? Bólintott. - Látni akartad, hogy felismernek-e mint közülük valót.

- Á! Nem ilyen butaság. — Csendben sétált egy darabig. - Na jó! Igazad van. Volt ez a... - kereste a szót. - Látomás?

Mogorva nézése elárulta, hogy nem ezt a szót választotta volna. .. .az az elgondolásom, hogy majd megszagolnak és... — Megvonta a vállát. — ...nem tudom, mi lesz, csak csinálnak majd valamit, valami fontosat. -És?

- Hát, ha az annak számít, hogy egy farkas véresre veri magát a kerítésnél. -Ó!

- Nagyon... - Tekintete megfejthetetlen arckifejezéssel a távolba meredt, az utat pásztázva. —... szörnyű volt. Olyan gyorsan leléptem onnan, ahogy csak tudtam, de nem hagyta abba. Másnap egy gyerek azt mondta a suliban, hogy el kellett altatni. Felnéztem Derekre.

Folytatta, szemét még mindig az útra szegezve. — Hazamentem, és elővettem az újságot. A városi rész hiányzott belőle, apa előbb látta. Kitalálta, mi történhetett, de inkább nem

mondott semmit. Tudta, hogy valami felkavart aznap éjjel, és szerinte nekem ez elég büntetés volt. így aztán lementem a boltba, és vettem egy másik újságot. Igaz volt. Bólintottam, nem tudva, mit mondjak.

- „Váratlan, ki nem provokált agresszió egy emberrel szemben" - idézte, mintha soha nem

felejtette volna el a szavakat. - A farka sok általában nem így viselkednek. Az a sok mese a gonosz, csúf farkasról mind hülyeség. Igen, ragadozók, és veszélyesek, de ha van rá mód, békén hagyják az embert. Csak, ha betegek, éheznek vagy a saját területüket védelmezik. Én ott egy magányos farkas voltam, aki betolakodott a falkájuk területére. O volt az alfa hím, kötelessége volt megvédeni a falkát, és ezért megölték. - De te nem akartad, hogy ez történjen.

— Ez nem kifogás. Apa beszélt nekem a farkasokról, tudtam, miként viselkednek. Láttam már a többi fiúnál, a többi kísérleti alanynál.

— Emlékszel rájuk? Simon nem volt benne biztos, hogy igen.

— De. Emlékszem. — Mentében megdörzsölte a tarkóját, aztán rám nézett: - Nem vagy fáradt?

- Egy kicsit. - Már nem lehetünk messze. Szóval, hú... - Úgy tűnt, beszédtémát keres. Reméltem, hogy még többet mesél magáról vagy a többi vérfarkasról, de amikor végül megszólalt, másra terelte a szót: — Abban a spéci suliban, ahova jársz... színházról is tanultok?

— Én a színházművészeti szakon vagyok, de vannak azért rendes óráink is, matek, angol, földrajz...

így történt, hogy a séta hátralevő részében semlegesebb témákra tértünk át. harminchárom ELÉRTÜK

A KÖVETKEZŐ VÁROSKÁT,

és megtaláltuk a buszmegállót — egy virágboltot tulajdonképpen,

ahol a kasszánálárulták a jegyet. Megint megpróbálkoztunk a diákjeggyel, és csakúgy, mint Buffalóban, kérdés nélkül kaptunk is. Jellemző.

Ez azt jelentette, hogy maradt még tartalék pénzünk és kicsivel több, mint két óránk

az indulásig. Arra a kérdésre, hogy mit csináljunk az extra idővel és pénzzel, korgó gyomrunk adta meg a választ.

Bár még kora este volt, már sötétedett, így nem sokan foglalkoztak azzal, hogy két tini sétálgat a városban. Mentünk pár háztömbnyit, olyan helyet keresve, ahol meleg, de olcsó ételeket árulnak. Derek szimata egy kínai gyorsétteremhez vezetett bennünket. Népszerű

hely, sajnos, hosszú sor kígyózott előtte. Lefoglaltam egy asztalt, amíg ő odament a pulthoz.

Úgy tűnt, a sor alig halad, és az étteremben fullasztó volt a hőség. Nem sok kellett ahhoz, hogy a szemem lecsukódjon. - Fáradt, aranyom?

Kiegyenesedve egy sárga kabátos idős hölgyet pillantottam meg az asztalunk mellett állva. Rám mosolygott, én viszonoztam.

— Nem baj, ha leülök egy pillanatra? — intett a velem szemben lévő üres székre. Gyorsan Derekre néztem, de még öt ember volt előtte.

— Elmegyek, amikor a fiatalembere visszajön - mondta. — Hogy mennyien vannak itt, nemde?

Bólintottam, és intettem, hogy foglaljon helyet. Úgy is tett. — Van egy ilyen korú dédunokám — mondta. — Tizennégy körül lehetsz, gondolom.

— Igen - feleltem, remélve, hogy nem hangzóm túl idegesnek Nem kéne kérdésekre válaszolgatnom

még

helytelenül

sem,

de

ne

tudtam,

mi

egyebet

tehetnék.

A

megmentésben reménykedve Derekre pillantottam, de ő az étlapot tanulmányozta. — Kilencedikes? — Igen.

— És mi a kedvenc tantárgya, kedves? — Dráma.

Nevetett. - Ezt még nem hallottam, az olyan, mint a színészkedés? Elmagyaráztam, és ahogy beszélgettünk, megnyugodtam. Min tán túljutottunk a koron és

a sulin, nem kérdezett más személyeset — még a nevemet sem. Csak egy idős hölgy volt, aki beszélgetni akart, ami a változatosság kedvéért jólesett.

Addig csevegtünk, míg Derek második nem lett a sorban. Ekkor a mögöttem lévő asztal röhögésben tört ki. Megfordultam, és két párt láttam, egy vagy két évvel voltak idősebbek nálam. A lányok undorral az arcukon, gúnyosan mosolyogtak. Az egyik srác vörös fejjel

visszafojtottál! nevetett, a másikat viszont nem érdekelte, hogy visszatartsa, olyan erősen röhögött, hogy kétrét görnyedt. Mind a négyen rám bámultak.

Az egész étterem engem nézett. Olyan volt, mint egy rémálom, ahol minden diák rajtad nevet, te meg csak mész tovább az osztálytermeken át, nem tudva miért,

mígnem rájössz, hogy nincs rajtad nadrág. Tudtam, hogy rajtam van nadrág, az egyetlen, amit kiszúrhattak, az a fekete hajam volt. Annyira azért nem volt rossz, vagy igen? - 0, aranyom - suttogta az idős hölgy. - M-mi a baj? M-mit csináltam?

Csillogó szemmel hajolt felém. Könnyek? Miért lenne...?

- Úgy sajnálom - mondta. - Én csak... - szomorkásán elmosolyodott - ...csak beszélni akartam veled, olyan kedves lánynak tűntél.

Egy pillanatra megláttam Dereket, aki már végzett a sorban és öles léptekkel jött felénk, miközben morcosan nézett a vihogó fiúkra. fölött.

A hölgy felállt és megint áthajolt az asztal

- Nagyon kellemes beszélgetés volt, aranyom — tette rá a kezét az enyémre ...és az áthatolt rajtam. Talpra ugrottam.

- Sajnálom - mentegetőzött megint. Arcán olyan szomorú kifejezés ült, hogy mondani akartam, semmi baj, az én hibám. De

mielőtt egy szót is szólhattam volna elhalványult, és aztán már nem hallottam mást,

csak a röhögést körülöttem, a pusmogást, hogy „őrült" meg „skizo", és csak álltam, lábammal a földbe gyökerezve, amíg Derek meg nem fogta a karom, olyan gyöngéden, hogy alig éreztem.

- Gyerünk! — mondta.

- Ja - kiáltott oda az egyik nevető srác. - Asszem, a barátnőd félcédulás! Derek lassan emelte fel a fejét, ajka lebiggyedt, azon a túlságosan is ismerős módon.

Megragadtam a karját. Pislogott egyet és biccentett. Elfordultunk, hogy menjünk, amikor az asztalnál lévő másik srác is beszólt.

- Az elmeosztályról vadászod a pipiket? - Megrázta a fejét. - Na, ez aztán mindenre elszánt!

Amikor elmentünk az utcai ablak előtt, esküszöm, bentről min den szem ránk tapadt. Elkaptam néhány tekintetet: rokonszenv, sajnálat, ellenszenv, undor. Derek közém és az ablak közé állt, eltakarva a kilátást, ahogy elsétáltunk.

- Nem kellett volna ezt művelniük — mondta. — Azok a srácok persze, hülyék! De a felnőttek jobban tudhatnák. Mi van, ha tény leg elmebajos vagy?

Elvezetett a parkoló mellett, aztán megállt hátul, egy közelben levő épület kinyúló árnyékában.

- Soha nem látod őket többé - mondta. - És ha így bánnak egy elmebeteggel, nem is kéne törődnöd azzal, amit összehordanak. Egy csomó idióta.

Nem mondtam semmit, csak reszketve bámultam a parkoló felé. Elém állt, megpróbálta felfogni a szelet.

- M-mennünk kéne — mondtam. — Neked meg enned kell. Ne haragudj!

- Miért? Mert magadban beszéltél? És akkor mi van? Előfordul az emberrel. Mit foglalkoznak vele?

- Te azt tennéd? - Persze! Nem az én dolgom. Én...

- .. .nem nevetnél és nem bámulnál, azt tudom, de azért nem tudnád semmibe venni. Talán úgy tennél, mintha nem vennéd észre, de akkor is meg lenne a véleményed arról, aki ilyet csinál: vajon mi lehet a baja, talán kiakad és fegyvert ránt elő vagy... —

Összekulcsoltam a karom. — Csak locsogok, de tudod, mire gondolok. Ülök egy étteremben, beszélgetek valakivel, és még csak ki sem találom, hogy szellem. - Majd legközelebb felismered.

Hogyan? Embereknek látszanak, emberi a hangjuk. Ha nem sétálnak át a bútoron, nincs semmi támpontom. Abba kell hagynom, hogy ne álljak szóba idegenekkel? Semmibe vegyek

mindenkit, aki oda-l'in hozzám? Na, az majd normálisnak fog tűnni. — Élesen megráztam a fejem. — Fecsegek összevissza, ne haragudj, és sajnálom, hogy belekeveredtél.

- Gondolod, engem érdekel? - Egyik kezét a falra téve lehajolt hozzám. - Majd kitalálod, a többi nekromanta is azt teszi, csak ki Kell tanulnod a csínját-bínját. - Mielőtt bezárnak?

- Ha még sokáig menekülünk, lehet, hogy szántszándékkal fogsz majd éttermekbe járni és magadban beszélni, hogy bezárasd magad valahova, ahol ágy és meleg víz vár! Sikerült elmosolyodnom. - Ebben a pillanatban meleg kajával is kiegyeznék. - Mit szólnál egy forró csokihoz? -Mi? -

Idefelé

láttam

egy

olyan

divatos

kávézót,

valami

Starbucks-utánzatot,

nagy

karosszékekkel, kandallóval... Nem tűnt forgalmasnak, ebben a városban nem adnak öt dollárt egy kávéért.

Elképzeltem magam egy karosszékben kuporogva a tűz előtt, miközben óriási, gőzölgő forró csokit kortyolgatok. Elmosolyodtam.

- Ezt igennek veszem — szögezte le. — Enni majd veszünk csokitortát vagy sutit, igazán tápláló vacsora. Na, azt hiszem, erre láttam... Felkerekedtünk.

A kávézó egy utcában volt a buszmegállóval. Igyekeztünk olyan gyorsan odaérni — és megmenekülni a fagyos hidegtől —, ahogy csak tudtunk. Miután átvágtunk egy pár parkolón, megláttuk a következő lehetséges rövidítést: egy játszóteret. Elindultam az úton át, dl Derek megállított.

— Ez nem mindig biztonságos hely éjszaka! Igaza volt, természetesen. Elég veszélytelennek látszott - egy sávnyi park egy sor

hintával, csúszdával, meg egy műanyag játszóházzal a végén -, de a játékok és a fák között sok volt az árnyék. Sötétedés után, amikor a gyerkőcök már hazamennek, tökéletes hely lógásra az idősebb, veszélyesebb kölykök számára. Derek végigpásztázta a parkot, szagmintát véve a levegőből. — Üres — jelentette ki végül. - Gyerünk!

Átkocogtunk az úton. A nyílt terepen a szél még erősebben fújt, metsző hideg kavargott

körülöttünk. A hinták nyikorogva himbálóztak, egy hirtelen szélroham az egyiket pont a vállamnak csapta. Feljajdulva hátratántorodtam, mire a szám egy marék, földről felkavart homokkal lett tele. Ahogy köpködtem, Derek felkapta a fejét. Kiköptem a homokot, és feléje fordultam, aki arcát a magasba emelve mozdulatlanná dermedt. — Mit érzel? - kérdeztem.

— Nem vagyok benne biztos... azt hiszem... — A szélirány megváltozott és orrlyukai

kitágultak. Szeme kikerekedett. - Futás!

Taszított rajtam egyet, én meg futásnak eredtem. Az utóbbi pár nap alatt elég gyakran csináltam ezt a „veszély elől menekülős" dolgot ahhoz, hogy az agyam automatikusan nagyobb sebességre kapcsolja a lábam, megfeledkezve a sajgó lábfejemről. Derek mögöttem maradt, hallottam a lépteit.

— Chloé! — kiáltott fel, amikor egy alak lépett elém. Derek úgy megragadott a váltamnál fogva, hogy még mielőtt abbahagytam volna a futást, lábam már elhagyta a földet. Hátunkat

- 248 •

;i műanyag játszóháznak támasztottuk. Egy férfi őgyelgett felénk. Egy másik meg az ellenkező irányból közeledett. Két menekülési útvonal, mindkettő elvágva. Derek a játszóházra pillantott, de egy szilárd műanyag falnál álltunk, három méterre a fejünk

felett egy varjúfészekkel. Úgy három méternyire volt ugyan egy tűzoltópózna is, de azon nem jutottunk volna sehova.

A férfiak úgy húszévesek lehettek. Egyikük magas és vékony, gallérjáig érő szőke hajjal. Skótkockás szövetkabátot és bakancsot viselt, és úgy tűnt, napok óta nem vette elő a

borotvát. Társa alacsonyabb és izmosabb volt nála, sötét bőrű, sötét hajú. Rajta bőrdzseki és tornacipő.

Egyikük sem nézett ki olyan fickónak, akik szeretnek egy parkban lógni, hogy gyerekeket zaklassanak cigiért meg zsebpénzért. Talán inkább olyanok voltak, akik óriáskerekű rallykon nyomulnak, és lányokat üldöznek a nevükért és a telefonszámukért.

Nem látszottak részegnek sem. Egyenesen felénk közeledtek, szemük tisztán csillogott a sötétben, mint a... Összerezzentem.

Derek a kezével megszorította a vállam, lehajolt és odasúgta: -Vérfarkasok. harmincné

AKÉT VÉRFARKAS NÉHÁNY MÉTERRE TŐLÜNK MEGÁLLT. - Csak átutazóban vagyunk - szólt Derek kimérten. - Ha ez a ti felségterületetek...

A szőke nevetve vágott a szavába: - A mi területünk? Hallottad ezt, Ramon? Azt kérdi, vajon ez a mi területünk-e!

- Tudom, hogy vérfarkasok vagytok, és...

- Vérfarkasok? — húzta a szót Ramon. — Azt mondta, vérfarkasok? A szőke egy eltúlzott „pszt"-tel a szájához emelte a mutatóujját, majd felém biccentett. - O is tudja — tette hozzá Derek.

- C...C...C. Ez szabályellenes, kölyök! Nem mondhatod el a barátnődnek, hogy mi vagy, még a

helyeseknek sem! Nem tanított meg rendesen erre az apád? Egyébként is ki az apád? Derek nem szólt.

- Káin, szerintem — mondta Ramon.

- Azt hiszed? - hunyorgott a szőke félrehajtott fejjel. - Asszem, lehetséges. - Ha csak eggyel találkoztál volna, Liam, nem kérdőjeleznéd meg! Ez... - mutatott Derekre - ...egy Káin. Minden Káinban

I özös három dolog. Akkorák, mint egy ház, rondák, mint a bűn, |S buták, mint a segg. -Akkor ő nem... - kezdtem, mielőtt Derek elhallgattatott. Liam közelebb lépett. - Mondtál valamit, édesem?

- Csak átutazók vagyunk - ismételte Derek. - Ha ez a ti felségterületetek, akkor elnézést kérek...

- Hallod ezt, Ramon? Elnézést kér! - Liam még egy lépéssel közelebb jött. - Fogalmad sincs, kinek a területén vagy, igaz?

- Nem, nem ismerlek. Ha kellene, akkor... - Ez Falka terület.

Derek megrázta a fejét. — Nem, a Falka Syracuse-ban...

- Azt hiszed, csak egy város az övék? — kérdezte Ramon. — Az ő területük egész New York állam!

- Azt tudod, hogy a Falka mit tesz a birtokháborítókkal, ugye, kölyök? — szólt Liam. — Apád biztos mutatta a képeket! Derek nem szólt.

- A képeket - erőltette Liam -, arról a legutóbbi fickóról, aki átment a Falka területén? Derek még mindig nem szólt.

- Apád nem nagyon szeretett téged, igaz? Mer' ha igen, megmutatta volna azokat a képeket, nehogy abba a hibába ess, amibe épp most kerültél. A múltkor egy tökfej túl

közel merészkedett a Falka gyepéhez, láncfűrésszel felszeletelték, aztán lefotózták, és a többieknek szóló figyelmeztetésként terjesztették mindenfelé.

Összerándult a gyomrom. A szemem is összeszorítottam, hogy ne lássam a képet. Csak azért találják ezt ki, hogy megijesszenek... és működik... legalábbis rajtam. A szívem olyan

hevesen vert, hogy biztosan meghallották. Derek szorította a vállam, hüvelykujjával simogatott, hogy nyugodt maradjak.

- Nem, nem láttam őket, de koszi a figyelmeztetést. Én...

- És ki az apád? - kérdezte Ramon. - Zakariás Káin? Te sötétebi) vagy, de hasonlítasz

rá. A korod is stimmel körülbelül, és ez talán azt is megmagyarázza, miért nem nevelt fel rendesen.

- Mert már halott meg minden - fűzte hozzá Liam. - De ha Zak az, akkor tudnod kell, hogy kerüld a Falka területét!

- Tényleg? — mondta Derek érzelemmentesen.

- Nem tudod, hogy végezte az apád? Csórikám elhatározta, hogy csatlakozik egy Falka elleni felkeléshez, és elkapták. Halálra kínozták, épp ott fenn, Syracuse-ban. — Ramonra nézett. — Szerinted használtak láncfűrészt?

Derek közbevágott: — Ha a Falka annyira gonosz, ti miért vagytok az ő területükön? - Talán mi is közéjük tartozunk.

- Akkor nem úgy beszélnétek, ahogy eddig, hogy az „ő" területük, hogy „ők" mit csinálnak.

Liam felnevetett: - Ezt kapd ki! Egy Káin, akinek van agya! Azt biztos anyukádtól kaptad.

- Tudni akarod, miért vagyunk itt? — kérdezte Ramon. — Kö-nyörületi misszió, ahol mi vagyunk azok, akik könyörületért esedeznek. Tudod, összeálltunk tavaly ezzel az ausztrál kölyökkel, aztán gyorsan rájöttünk, miért jött el otthonról! - Emberevő — mondta Liam.

- E-emberevő? — Nem volt szándékomban hangosan mondani, de kicsúszott. - Undorító szokás. Na most, emberekre vadászni és megölni őket? - mosolygott. - Az mindig jó sport. De megenni? Az nem az én stílusom. Vagyis, ha nem számoljuk azt az egy esetet Mexikóban.. . 2S2

Derek közbevágott: - Szóval, ha nektek szabad a Falka terüle-lére jönni, biztos nem bántanak engem sem, nem vagyok bajkeverő.

- Befejezhetem a történetet? - érdeklődött Ramon. - Szóval, ez az ausztrál gyerek

nem annyira elővigyázatos a rossz szokását illetően. A Falka tudomást szerzett róla, észre sem vettük, és már mind I hárman rajta voltunk a kivégzőlistájukon.

- Az ausztrál srác elesik — mondta Liam —, mi meg ott maradtunk áldozati báránynak. A Falka nem törődik azzal, hogy emberevők vagyunk-e vagy sem. Régen volt már pár összetűzésünk, és a részükről már felhasználtuk minden szabad dobásunkat. Végünk van. Egyszer Ramont már utolérték, de szerencsére megúszta. Legalábbis a legtöbb része.

Ramon felhúzta a pólóját. Oldalán ragyás és forradásos volt a gyógyuló heg, az a fajta, amit eddig csak filmes trükkök bemutatóján láttam.

- Szóval most felfelé indultatok Syracuse-ba, a Falkával beszélni. Magyarázkodni. - így van, vagyis ez volt a terv, de tudjátok, ez orosz rulett. A kö-nyörületükre bízzuk magunkat, de lehet, soha nem állunk fel többé. Eztán történt a meghökkentő fordulat.

Ramonra nézett, aki biccentett. Egy percig egyikük sem szólt, Liam csak állt, önelégült

mosollyal az ajkán, ahogy megpróbálta megfogalmazni.

- A fordulat? - kérdeztem végül, tudva, hogy Derek nem fogja. - Pisilnem kellett, körülbelül három kilométernyire északra innen. Lejöttünk a pályáról, kiszállok a kocsiból, és találjátok ki, mit éreztem? - Engem - mondta Derek.

— A választ a fohászkodásunkra. Egy Káin? - Liam megrázta a fejét. — Mit tettünk, hogy ilyen szerencse ért? A Falka utálja a Káinokat. Egy csomó neandervölgyi, aki túl hülye

ahhoz, hogy elkerülje a bajt. Ha téged átadunk nekik, majd azt mondjuk, te kóstolgattad az embereket...

Éreztem, hogy Derek helyet változtat mögöttem. — Távozásra gondolsz, kölyök? Az goromba lenne! Ha elhúzol, el kell kapnunk a barátnődet, és itt tartani, amíg úgy nem döntesz, hogy visszajössz és meghallgatsz!

Derek nem mozdult, de hátamon éreztem a szívdobogását, hallottam sűtű lélegzetvételét, ahogy igyekezett nyugodt maradni. Kezem a zsebembe csúszott, és megragadtam a késem. O megszorította a vállam és újra simogatni kezdte.

— Nyugi! — suttogta. - Nyugi! — De a szíve tovább kalapált, jelezve, hogy nincs minden rendben.

— Hát persze - mondta Liam. - Minden tendben lesz. A Falka tagjai nem tökéletes szörnyetegek. Ez a szegény árvagyerek csak elpuskázta, nem teszi többé. Meg fogják érteni. Van kábé... — Ramonra pillantott - ...ötven-ötven százalék esélyed. Ramon elgondolkodott, majd rábólintott.

Liam visszafordult hozzánk: - Ötven-ötven százalék esély a túlélésre. És ha nem sikerül, gyorsan végeznek veled. Neked nem kapcsolják be a láncfűrészt.

— Miért mondjátok el mindezt nekünk? - kérdeztem. Olyan volt, mint egy klasszikus James Bond-jelenet, ahol a főgonosz elmagyarázza, mit tesz majd Bonddal, de ezzel időt ad a menekülési terv kidolgozására. Őszintén reméltem, hogy Derek szintén ezen van. Nagy

segítséget nem jelentenék — legalábbis a vérfarkasok elleni terv kidolgozásában —, de időhúzásban igen jó voltam. ■~ 254 ~

- Jó kérdés, szívem. Miért nem fogjuk el csak egyszerűen, kötözzük meg, dobjuk be a kocsinkba és visszük el a farkasokhoz Syracuse-ba? Mert az Alfa nem hülye. Ha odadobunk

neki egy kölyköt, aki azt kiabálja, hogy nem ő csinálta, lehet, hallgat rá. Látjátok, csak egy módja van annak, hogy ez működjön, ha a barátod Kiként jön velünk, és beismeri. Derek felhorkant. - Ja.

- Nem tetszik a terv? Derek rávillantotta a szemét.

Liam felsóhajtott: - Akkor rendben van. Második variáció. Megölünk és elszórakozunk a barátnőddel.

- Enyém az ölés! — kiáltotta Ramon. — A lány a tiéd lehet, számomra kicsit fiatálka.

Liam vigyorgott: — Én fiatalon szeretem őket. Szeme le és fel járt rajtam, és nézésétől egész testemen felállt a szőr. Derek keze satuként szorította a vállam. - Öt hagyjátok ki belőle! - dörmögte.

- Soha! — villantotta ki Liam a fogait. — Majdnem reméltem, hogy nemet mondasz. Az

tuti, hogy szeretnék egy áldozati bárányt megetetni a Falkával, de egy kis cukorfalatot, mint ő, aki még azt is tudja, mi vagyok? Ez... - elmosolyodott — ...kész gyönyör!

Úgy nézett rám, hogy oda kellett húzódnom Detekhez, kezemmel olyan erősen szorítva a kést, hogy az már fájt. Amikor Liam még egyet lépett előre, Derek gyorsan átölelt, miközben morgás szakadt fel a gyomrából.

Liam értem nyújtotta a kezét. Amint Derek megfeszült, visszahúzta, majd újra felemelte Derek reakcióját tesztelve, és jót nevetett, látva a fiú aggodalmát, mire Ramon is nevetni kezdett.

— Azannyát! - vidámkodott Liam. - Szerintem ennek a kölyö nek lovagja akadt. Hát nem irtó aranyos? - Derek felé hajolt, egy mélyülő hanggal: — Nem fog működni. Soha nem működik. Csa add most ide őt nekem, és engedd, hogy segítsek feldolgozni. Fáj* dalmas lesz, de gyors. így a legjobb.

Derek maga mögé tolt, a vérfarkasok harsogva nevettek. — Szerintem azt mondja, nem — jegyezte meg Ramon.

— Öt hagyjátok ki ebből! — tiltakozott Derek. Liam megrázta a fejét. - Már hogy tehetnénk? Nézz csak rá.

Olyan apró és helyes azzal a nagy, tágra nyílt és ijedt kék szemével! — Elhajolt Derek mellett, hogy fám nézzen. — Az a haj viszont nem áll jól neki, még érzem rajta a festék

szagát. Milyen szín is az eredeti? Fogadok, szőke. Úgy néz ki, mint egy szőkeség. Nézésétől majd kifordult a belem.

— Ha én veletek tartok, ő szabadon távozik - mondta Derek. -Rendben? — Ne!— suttogtam.

— Hát, hogyne...! — mondta Liam. — Derek! — suttogtam.

Kezét maga mögé dugva intett nekem, hogy hallgassak. Ez biztos csak egy csel, van terve! Kell, hogy legyen egy terve!

— Na, a helyzet a következő — szólalt meg Derek. — Helyzet? — nevetett Liam. — Ez nincs tárgyalásra bocsátva, kölyök!

— De igen, ha azt akarjátok, hogy együttműködjek. Veletek megyek, de először feltesszük a lányt a buszra. Amikor látom, hogy biztonságban elindul, egészen a tiétek vagyok.

— Hűha! - fordult sarkon Liam. — Nem sérti ez egy hangyányit az intelligenciádat, Ramon?

Dehogynem! - állt Ramon a barátja mellé. - Azt mondtátok, elengeditek...

El is fogjuk, miután te megtetted a dolgod. Addig ő a biztosí-irk atra, hogy tutira megtedd. És ne aggódj, nagyon vigyázunk...

Derek olyan gyorsan rontott előre, hogy egyikük sem számí-niii rá. A pólójánál fogva megragadta Liamot és Ramonhoz lökte. Mindketten elestek. - Rohanj! - kiáltott rám Derek. Előhúztam a késem. - Rohanj!

Akkorát taszított rajtam, hogy majdnem elrepültem. Rohanni kezdtem, de néha, kezemmel

a késen hátratekingettem a vállam felett, elég messze ahhoz, hogy Derek azt higgye, biztonságban vagyok, de nem hagyom cserben.

Derek elkapta Ramont, és a fém tűzoltópóznának csapta, amin nagyot kondult a feje. Liam Dereknek ugrott, de ő kicselezte. Amíg Ramon mozdulatlanul feküdt. Derek Liammal szembefordulva forgott körbe. Liam újra nekiugrott, és ugyan Derek elhajolt, de Liam hátulról elkapta a pulcsiját, lerántotta őt a lábáról és elhajította.

Derek a földet végigszántva elesett. Liam rárontott, kihasználva az időt, amíg Derek azon erőlködött, hogy felkeljen, és zihálva, köhögve mászott a talajon. Megfordultam, hogy odarohanjak, de egyszer csak Derek talpra ugrott, és futásnak eredt. harmincöt

CIKCAKKBAN HALADTUNK ÁT A SÖTÉT ÜZLETI NEGYEDEN, egész úton a sarkunkban Liammal. Amikor elértünk egy lakóháztömböt, lemaradt, mintha nem akarná, hogy észrevegyék,

amint két gyereket üldöz. Úgy százötven méterre volt mögöttünk, nyilvánvalóan azt tervezve, hogy csökkenti a távolságot, ha majd elha-gyatottabb helyre érünk.

Volt a háztömb túloldalán egy bevásárlóközpont. Amikor odaértünk és hátranéztünk, Liam nem volt sehol. Mentünk azért tovább, amíg két másik háztömbbel arrébb, egy bezárt pékség mögé nem értünk.

Levegő után kapkodva dőltem neki a hideg téglafalnak.

— Önvédelmi tippeket akartál? - kérdezte Derek nehezen véve a levegőt. Bólintottam.

— Az első lecke, amit apa nekünk megtanított, ha egy jobb harcossal állsz szemben, az első adandó alkalommal lepd meg egy titkos manőverrel... — a fülemhez hajolt: - ...fuss,

mintha puskából lőttek volna!

Kitört belőlem a nevetés, és nem vacogott többé a fogam. Mély levegőt vettem és a falnak támaszkodva hagytam, hogy megnyugodjak. - 258 -

- Szóval az apád olyan erős volt, mint te? - kérdeztem.

- Bármit is csíptek ki belőlem azok a tudósok, az nem az erőm. Apa lehet, hogy kisebb volt nálam, de éppolyan erős, ráadásul sokkal több harcbéli tapasztalattal. Komolyan, klasszisokkal jobb volt nálam. - Lepöckölt egy arcába ágyazódott kavicsot. - Nem te vagy az egyetlen, akinek gyakorlásra van szüksége. Apa megtanította, miként kovácsoljak az erőmből előnyt, csakhogy ez a vérfarkasokkal való harcban nem működik.

Megtekergette a vállát, aztán kisöpörte izzadságtól nedves haját a szeméből. — Kifújjuk

magunkat, aztán mennünk kell. Ha rájön, hogy elvesztett bennünket, visszamegy, amíg meg nem találja a nyomunkat.

- Jól vagyok — mondtam kiegyenesedve. — Akár most is indulhatunk... Valami megmozdult a fejünk felett. Épp felnéztem, amikor Liam leugrott a tetőről. A talpára érkezett, közvetlenül Derek mögé.

-A barátod még nem mehet el, édesem. Van még egy dolog, amit először be kell fejeznie.

Olyan alsó horgot vitt be Dereknek, hogy az belerázkódott, szájából spriccelt a vér. Kotorásztam a késemért, de az beleakadt a kabátom fedőjébe. Mire előszedtem, Derek már visszaütött Liamnak, most mindketten a földön voltak, hemperegtek, megpróbáltak fogást találni a másikon.

Hány filmes verekedős jelenetet láttam már? Még írtam is párat, de mindezt személyesen átélni és figyelni a komoly veszélyben Dereket. .., azok a filmes verekedések ehhez képest lassított felvételnek tűntek. Ez itt öklök és lábak, morgások és zihálások, meg csurom volt.

Leginkább a vért láttam fröcskölni meg csöpögni, ahogy föl-le szaladgáltam a késsel a kezemben. » 259

Eszembe jutott, a közönség soraiban ülve hányszor gúnyolódtam a haszontalan, buta lányon, aki a verekedéseknél az oldalvonalon lebzsel fegyverrel a kezében, de nem tesz

semmit, csak nézi, ahogy a pasiját püfölik. Tudtam, hogy segítenem kellene Dereknek, tud tam, hogy bajban van, hogy a vér, a zihálások és a morgások nag része tőle származik.

Nem féltem a kést használni. Használni akartam, de nem volt rá esélyem. Repültek az öklök, szálltak a testek és a rúgások, de minden alkalommal, amikor út nyílt előttem és nekilendültem, Detek került elém, és nem Liam, így gyorsan megtör pantam, nehogy öt szúrjam meg.

Aztán Liam egy fejfogással térdre kényszerítette Deteket, szabad kezével pedig a hajába

markolt. Hátrarántotta Derek fejét, én meg az erdőben lévő lányt láttam, ahogy a torkát átvágják, és nem gondolkoztam, vajon meg tudom-e csinálni, csak Liamra rontottam, és hátulról beledöftem a kést a combjába, bele, markolatig.

Liam felüvöltött és visszakézből megütött. A levegőbe repültem, még mindig a kést

szorongatva. Ahogy a falnak ütődtem, hallottam, hogy Derek a nevemet kiáltja. A fejem a téglának ütődve koppant egyet. A fenti díszkivilágítás ezernyi fényszilánkra robbant szét. Derek elkapott, mielőtt földet értem volna.

— J-jól vagyok — mondtam eltolva őt magamtól.

Visszanyertem az egyensúlyom, meginogtam, aztán megint kiegyenesedtem. -Jól vagyok - jelentettem ki immár határozottabban.

Körbenéztem. A késem mellém esett le, gyorsan felkaptam. Liam Derek mögött vonaglott, ahogy próbálta a vérzést elállítani. Otthagytuk.

lízúttal nem kergetett bennünket senki, de nem számított, csak futottunk tovább, tudva, hogy Liam azonnal utánunk indul, amint képes lesz rá.

- Találnunk kell neked egy mosdót - mondta Derek, ahogy megkerültünk egy épületet. - Nekem? Nem...

- Találnunk kell neked egy mosdót!

Befogtam a szám. Derek nyilvánvalóan sokkot kapott, és neki kell a mosdó, hogy tisztába tegye magát és felmérje a kárt.

- Követni fogja a nyomunkat — mondta. — Félre kell őt vezetnünk. - Tudom, ezen gondolkodom.

És tényleg, felidéztem az összes szökevényfilmet, amit valaha láttam, amiben a főhős kijátszotta a nyomkövető kutyákat. Lelassítottam, amikor észrevettem egy óriási pocsolyát és egy szeméttel eldugított vízelvezető csatornát. A víztócsa legalább háromméteres volt. Aztán még jobb ötletem támadt.

- Mássz a járdára, és menj ott a szélén! — mondtam. - Mi van?

- Csak csináld!

Végigkocogtunk a járda mentén, amíg meg nem láttam egy kis lakóépületbe vezető ajtót. Dereket odairányítottam, és meghúztam a kilincset. Zárva volt. - Fel tudod törni?

Letörölte a vért a kezéről, majd megragadta a fogantyút. Próbáltam közelebbről szemügyre venni, mennyire csúnyán verték meg, de túl sötét volt, és mindenhol csak vérfoltokat láttam — az arcán, a kezén, a pulcsiján.

Felrántotta az ajtót. Bementünk, benn köröztünk kicsit, aztán

újra ki. - És most kövessük azt az utat, amelyiken jöttünk - mondta - Végig a járdaszegélyen, visszafelé.

Amikor a pocsolyához értünk, megálltam. — Ezen itt átvágun Derek

bólintott.

— Szóval

ideér, követi

a nyomunkat,

azt his valahol abban

lakóépületben vagyunk, és nem jön rá, hogy a saj nyomainkon visszafele mentünk. Okos!

a

Úgy tűnt, a bokáig érő fagyos vízen való gázolás elfújta Der utolsó rémületét is. Amint átértünk a túloldalra, átvette az irám tást, és széliránt vezetett bennünket, hogy Liam ne érezhesse m a szagunkat. Betaszigált egy kávézóba, ahol csak maréknyi emb lézengett, mind egy csomóban a pultnál, a kiszolgálóval besz gettek. Senki sem nézett fel, amint nyílegyenesen a mosdóba tű tünk.

Derek beterelt a férfimosdóba, és ránk zárta az ajtót. Még mielő tiltakozhattam volna, felültetett a pultra, könyékig feltolt ruhaujj erősen megmosta a kezét, mintha műtétre készülne.

-Hé, Derek...?

Benedvesített egy papírtörlőt, majd megfogott az államnál fogva, felemelte a fejem és törölgetni kezdte az arcomat. - Derek! Nem sérültem meg! - Tiszta vér vagy.

- Ez nem az enyém. Becsszó. Ez a... - .. .a vérfarkasé, tudom. — Megfogta a kezem, és azt kezdte tisztogatni. - Ezért kell letörölnöm.

- Derek? — hajoltam le, hogy lássam az arcát. — Minden rendben? Törölgetett tovább. — Két módja van annak, hogy vérfarkassá

válj. Vagy úgy születsz, vagy megharap egy. Ha a nyála bekerül a véráramba, az olyan, mint egy vírus. - A vére is?

-Apa szerint nem, csak a nyál, de tévedhetett, te meg mindenütt tele vagy vágással, horzsolással meg vérrel.

Volt néhány vágás meg horzsolás rajtam, vérpöttyökkel, de befog-lam a szám és hagytam, hogy letisztogasson.

Amíg ezzel foglalatoskodott, felmértem, ő mennyire sérült meg. I .ehorzsolt arcát kis kavicsdarabok borították. Az orra bevérzett. Eltört volna? Egyik szeme körül már kezdett sötétedni a bőr. Az vér lenne a szeme sarkában? Ajka bedagadt, és egy vágás volt rajta. Meglazult volna a foga is? Vagy kiesett?

— Hagyd abba a fészkelődést, Chloé!

Nem bírtam magammal. Az ő sérülései nyilvánvalóan nagyobb figyelmet igényeltek, mint az enyéim, de nem volt értelme bármit is mondanom, mielőtt befejezi.

Végezetül, amikor úgy tűnt, az utolsó vérpöttyöt is lesikálta rólam... meg pár réteget a bőrömből..., megszólaltam: - Jól van, most térjünk át rád! — Vedd le a kabátod meg a pulcsidat!

— Derek, tiszta vagyok! Hidd el, soha nem voltam még ilyen tiszta!

— Véres a karod!

Ahogy levettem a kabátomat, a cipzár beleakadt a nyakláncomba. — Beleakadt a... — kezdtem.

Derek megrántotta a kabátot..., mire a lánc szétszakadt, a medál pedig leesett. Káromkodott, de elkapta, mielőtt a földre esett volna. — ...a nyakláncomba.

Még jobban szitkozódott, aztán megszólalt: - Sajnálom.

— A sikátorbeii lány belekapott - hazudtam. - Biztos meggyengült a kapocs, nem nagy ügy!

— Lenézett a kezében lévő medálra. - Ez nem vörös volt az előbb? - 263 –

Pár napja nem igazán néztem rá — nem volt tükör sehol, és a medál a pólóm alatt lógott. Én is úgy gondoltam, hogy a színe masnii lyen volt ezelőtt, de még most is változott, majdnem kék lett.

- Sz-szerintem ez valami talizmánféle - mondtam. - Anya adtí nekem a mumusok... vagyis, asszem a szellemek... ellen.

- Hú! — Bámulta egy darabig, aztán megrázta a fejét, és visszaadta. - Akkor jobb, ha magadon tartod!

Beletuszkoltam a zsebembe, egészen az aljára, hogy biztonságban legyen. Ezután levettem a pulóveremet és feltoltam a pólóm ujját. Nem szivárgott át rajta vér, de mégis megmosatta velem az alkaromat.

- Na jó, most törődhetünk már végre azzal a fickóval, aki igazából benne volt a verekedésben? Nagyon sok rajtad a vér, úgy tűnik, főleg az orrodból folyik. - Onnan.

- Párszor mellkason is ütöttek. Hogy állnak a bordáid? - Talán csak zúzódás, nem vészes. - Le a pólót!

Sóhajtott, mintha most én lennék az, aki túlságosan fontoskodik. - Ha akarod, kimegyek, hogy te magad láthasd el... -Á!

Levette a pulcsiját és összehajtogatta a pulton. A gallérja alatt, ahová az orrából és a

szájából is csöpöghetett volna, nem volt vér, de azt hiszem, ez várható, ha ököllel harcol az ember, nem fegyverrel. Azt mondta, hogy a jobb oldali bordája érintésre fáj, de hogy

őszinte legyek, nem nagyon tudnám a zúzódást a töréstől megkülönböztetni. Lélegezni tudott rendesen, és ez volt a legfontosabb. - Oké, akkor az orrod. Az eltött? Fáj?

- Ha el is lenne törve, nem tudnál vele mit csinálni. - Hadd nézzem meg a szemed!

Dünnyögött, de nem ellenkezett. A véraláfutásos rész már tisztult, vágást meg nem láttam sehol. Bár monoklija lesz majd. Amikor ezzel szembesítettem, csak morgott egyet. Bevizeztem egy tiszta papírtörlőt. - Piszkos az arcod. Hadd... - Nem!

Elkapta a kezem, mielőtt az arcához nyúlhattam volna. Elvette a törlőt és a pult fölé hajolt, hogy ő maga törölje le a piszkot. Néztem, és próbáltam nem fintorogni. A kavicsok csúnyán végigszántották az arcát.

- Ezt meg kell nézetned valakivel!

-Ja. - Olvashatatlan arckifejezéssel nézte magát a tükörben, míg észre nem vette, hogy én is őt bámulom, erre hátralépve elfordult. Adtam neki egy másik nedves kendőt, ő meg letisztogatta a alvadt vérrel pöttyözött nyakát és gallérját. - Megvan még az a dezodor?

Előhúztam a kabátom zsebéből, és a pultra tettem. 0 tovább mosakodott. - A játszótéren - kezdtem -, amit tárgyaltál velük, azt nem gondoltad komolyan, ugye? Azt, hogy velük mégy? Ugye, csak ka-muztál? A csönd hosszabbra nyúlt a kelleténél. - Derek?

Nem nézett fel, csak elfordított tekintettel átnyúlt egy tiszta törlőért. - Hallottál bármit is, amit mondtak? - kérdeztem. ~ 265 «=

- Miről? - Tekintetét még mindig a törlőre szegezte, majd | dosan összehajtogatta, mielőtt a szemétbe dobta volna. — Ember dászat sportból? Hogy megegyék őket? - A hangjában rejlő keséi ség megrendített. - Igen, azt a részt hallottam.

- Annak semmi köze sincs hozzád! Borús tekintettel emelte rám a szemét: - Nincs?

- Nincs, hacsak a vérfarkasság nem változtat egyszerre farkass és bunkó idiótává is. Vállat vont és még több törlőt tépett magának. - Te akarsz emberekre vadászni, Derek? - Nem.

- Gondolsz rá? - Nem.

- És megenni őket? Arra szoktál gondolni? Undor sütött a szeméből. - Persze hogy nem!

- Álmodsz egyáltalán emberek megöléséről? Megrázta a fejét: - Csak szarvasokkal, nyulakkal. - Rosszallóan

néztem, de folytatta: — Az utóbbi pár évben álmodtam arról, hogy farkas vagyok, szarvasra és nyúlra vadászva rohanok az erdőben.

- Értem. Mint egy farkas, nem pedig egy emberevő szörnyeteg. Megnedvesítette a papit törlőt.

- Akkor miért hagynád egyáltalán, hogy ezek a fickók elvigyenek a - megtorpantam - a Falkához? Ezt akarod? Azt mondani, hogy elmégy, és miután engem elengednek, elmondod a Falkának az igazat, mintegy... bemutatkozásként? Találkozol velük, hogy a saját fajtáddal lehess?

- Nem, ez nekem nem fontos. Apa szerint a többi vérfarkasnak igen. Számított a többi fiúnak is — utáltak mindenkit, aki nem közénk való volt. Én? Engem nem érdekel. Az egyetlen ok, amiért - 266 •» (vesén

találkoznék

egy

vérfarkassal

ugyanaz,

amiért

te

is

talál-I

óznál

egy

nekromantával. Beszélgetni, ötleteket kapni, gyakorolni, ilyesmi. Lehetőleg olyannal, aki nem tartja az embervadászatot i" sportnak!

Mint ez a Falka. Megölik az emberevőket, és az embervadá-./.ii sem hozza őket izgalomba.

Ez járt a fejedben? Hogy odamen-iu'I hozzájuk és segítenének? Amikor megkérdeztem, hogy figyel-lél-e arra, amit az a két bérenc elmondott, erre gondoltam — a Falkára. Hogy mit tennének veled. Vérfarkasokat ölnek meg láncfűrésszel, meg minden! Derek felhorkant.

- Szóval nem hiszed el. — Megnyugodva biccentettem. - Ezt nem tenné meg senki. Feldarabolni valakit láncfűrésszel és körbehordozni a fotóját? Azok a fickók csak meg akartak téged ijeszetni.

- Nem, abban biztos vagyok, hogy vannak ilyen fotók. Biztos, hogy azok a fickók bevették, hogy a Falka felszeletelt valakit, de a képek valószínűleg hamisítványok. Efféle dolgokat meg lehet csinálni filmes trükkökkel meg sminkkel, nem igaz? - Persze, de minek?

- Ugyanabból az okból, amit az imént mondtál. Hogy megijesz-szék az embert. Liam és

Ramon azt hiszi, hogy a Falka tényleg megtette, ezért távol maradnak a területükről. Szerintem ez nem olyan rossz ötlet.

- De magadtól eszedbe jutott volna? Az undor kifejezése megint megjelent rajta. — Persze hogy nem.

- Mégis azt latolgattad, hogy olyanokra bízod az életed, akiknek meg igen? Vérfarkasokra, akik ítélőszékesdit játszanak a saját fajtájukkal? Más vérfarkasokat kínoznak és ölnek meg? Ezt tudva elmennél hozzájuk és úgy tennél, mintha embereket öltél volna? És azt reméled, hogy kesztyűs kézzel bánnának veled, mert csak eg kölyök vagy? Ennek mi az esélye szerinted? Ha úgy döntenéne' hogy nem érdemled meg, hogy élj, talán igazuk lenne?

Csípős megjegyzésnek szántam, de amikor késett a válasza — túlságosan is sokáig -, a szívem kalapálni kezdett. - Derek!

Kidobta a nedves papírtörlőt. - Nem, nem akarok meghalni, rendben? - Akkor jó.

- Tényleg nem, Chloé — tette hozzá lágyan. — Komolyan mondom, nem akarok. Tekintetünk összefonódott, és a fejemben lévő zűrzavar valami mássá változott, szívem még mindig kalapált, a torkom kiszáradt... Félrenéztem és újra azt motyogtam: - Akkor jó. Hátralépett. — Mennünk kell! Bólintottam, és lecsusszantam a mosdópultról. harminchat

ODAADTAM DEREKNEK

A KABÁTOM,

és ő szó nélkül felvette -ezzel takarta el a pulóverére fröccsent

vért. Amikor a mosdót elhagytuk, a kávézóban ülők végre észrevettek bennünket, de csak odaszóltak, hogy az kizárólag fizető vendégeknek van fenntartva.

A kávézóban télvégi kiárusítás volt leárazott, névvel fémjelzett termoszokból, így Derek vett egyet, forró csokival teletöltve, két papírpohárral. Még fél tucat fánk, és a vacsoránk is megvolt.

A buszállomásra azonban nem állíthattunk be csak úgy. Liam még mindig vadászik ránk,

talán már Ramon is csatlakozott hozzá. Ha régebb óta követtek bennünket, talán tudják, hogy a buszmegállónál voltunk, és ott várnak.

Szóval szélirányban maradtunk az épületek mögött, majd féltömb-nyire várakoztunk, amíg a közeledő buszt meg nem láttuk. A vérfarkasoknak nyoma sem volt. Az jól jött, hogy ez csak egy megálló, nem egy egész állomás - ha a virágboltba is követték a nyomunkat, valószínűleg nem találták ki, hogy ott vettünk buszjegyet.

Mégis csak akkor nyugodtam meg teljesen, miután felültünk a buszra és az elindult végre. Még csak a második pohár forró csokinál tartottam, amikor a szemhéjam kezdett

elnehezülni. - Aludnod kéne valamennyit - javasolta Derek. 269 —

Elfojtottam egy ásítást. - Ez ugye nem lesz olyan hosszú út? Másfél óra? - Majdnem a duplája. Minden fánál megáll. -Mi? - Átmegy az összes kisvároson - mondta.

Elvette tőlem az üres poharat. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Derek összegöngyölte a kiszuperált pulcsimat, és a vállához tette. - Gyere! - mondta. - Nem harapok.

- Abból, amit hallottam, ez azért biztató! Dörmögve felkuncogott. - Ja, az. A vallanak dőltem.

- Néhány óra múlva már ágyban leszel - ígérte. - Fogadok, ez aztán jó hír, mi?

Vajon hangzott valaha is egy ennyire alapvető dolog ilyen fantasztikusan? De amint rágondoltam, a mosolyom elhalványult és felkaptam a fejem. - Mi van, ha...?

- .. .ha Andrew nem lesz ott? Vagy ha nem fogadta be őket? Akkor megkeressük Simont, és egy olcsó motelban kirúgunk a hámból. Ma estére szerzünk ágyat, azt garantálom! - És fürdőszobát!

Megint kuncogott. - Igen, fürdőszobát is. - Hál'istennek! - hajtottam le megint a fejem a pulcsiból készült párnára. - Te mire vágysz a legjobban? - Kajára.

Nevettem. - Fogadni mertem volna. Meleg été. Én azt akarok. - Meg egy zuhanyt, nagyon szeretnék egyet zuhanyozni.

- Hát, velem kell megküzdened érte. Ha az a fickó megérezte a hajamban a festékszagot, nem öblíthettem ki túl jól, ami megmagyarázza, miért érzem annyira büdösnek.

- Visszatérve a színre. Nem akartam...

- Tudom! Csak felkaptál valamit, amitől másképp nézek majd ki, és ez sikerült is. - Igen, de olyan mesterségesen néz ki. Még azok a fickók is meg tudták mondani. Mosd ki, és szerzünk majd abból a piros cuccból, amit szeretsz.

Behunytam a szemem. Ahogy éppen álomba merültem, Derek dúdolgatni kezdett, de olyan halkan, hogy alig hallottam. Felemeltem a fejem.

- Bocs - mondta -, de ez a hülye dallam nem megy ki a fülemből. Fogalmam sincs, mi ez. Énekeltem pár taktust a Daydream Believer-bő\.

- Hú, tényleg - mondta. - Honnan...?

- Az én hibám. Anya ezt énekelte nekem régen, amikor nem tudtam elaludni, ezért tegnap

éjjel

ezt

dúdolgattam.

A

Monkees

száma

-

a

világ

első

fiúbandájáé.

-

Rápillantottam. - Ezzel végleg leromboltam a valaha birtokolt belevalóságom illúzióját, mi?

- De legalább nem te énekelgeted még mindig! Elmosolyodtam, fejem megpihentettem a vállán, és álomba zuhantam a lágy, hamis dudorászásra.

Az egyik olyan kis „fánál" lévő megállónál szálltunk le. Amikor Simon megemlítette, hogy Andrew New York környékén él, én a Hud-son-völgyre vagy Long Islandre gondoltam, de a busz olyan városban tett le bennünket, aminek a nevét sem ismertem. Derek szerint - 271 —

körülbelül negyvenöt kilométerre volt a belvárostól, és másfélre Andrew házától. Lehet, csak azért, mert tudtuk, hogy a ház közel van, de az a másfél kilométer tíz percnek tűnt. Beszélgettünk, viccelődtünk meg ökörködtünk. Ha egy hete valaki azt mondja nekem, hogy Derek képes viccelődésre meg ökörködésre, nem hiszem el. Most nyugodt volt, teli hassal, és igen közel az úti célunkhoz. - Ott van pont előttünk! - mutatta.

Egy fasorral szegélyezett szűk útra értünk. Nem tanyavilágnak tűnt, hanem inkább egy vidéki kis közösségnek, ahol a házak jó messze voltak az úttól, kerítések, falak és örökzöldek mögé rejtőzve. Amikor hunyorítottam, Derek előremutatott.

- Látod azokat a régimódi gázlámpákat annak a kocsifelhajtónak a végén? Fel is vannak kapcsolva, ami jó jel.

Befordultunk a kocsibejáróra, ami ugyanolyan kanyargós és fákkal szegélyezett volt, mint az út, ráadásul látszólag olyan hosszú is. Végül egyenesbe fordultunk, ahonnan már látszott

a ház. Aranyos kis villaház volt, amit régi angol városokban lehet látni, kőfallal, borostyánnal, és kerttel, ami egy-két hónap múlva biztosan gyönyörű lesz, most azonban csak a ház elülső ablakain tükröződő fény játéka volt szép. - Itt vannak — mondtam.

- Valaki itt van - javított ki Derek.

Előresiettem, de visszahúzott. Hátranézve láttam, ahogy kitágult orrlyukkal feltérképezi a házat. Oldalra döntötte a fejét és felvonta a szemöldökét. - Mit hallasz? - kérdeztem.

- Semmit. - Megfordult, hogy a házat körülvevő sötét facsoportot is megvizsgálja. - Túl nagy a csend.

— Simon és Tóti valószínűleg alszik — mondtam, de aggodalma ragadós volt, ezért suttogni kezdtem és óvatosan körbekémleltem.

Amikor elértük a műkövezett feljárót, Derek hirtelen leguggolt. Lehajtotta a fejét a földtől

úgy harminc centire. Mondani akartam, hogy ne már, ne legyél olyan paranoiás, csak kopogjunk az ajtón és hamarabb megtudjuk, vajon itt vannak-e, de azt már megtanultam,

hogy amit én valaha paranoiának bélyegeztem volna, ebben az új életemben ésszerű elővigyázatosság volt. Egy

perc

múlva bólintott,

felegyenesedett.

és a feszültség

egy

része

kiment a vál-lából, ahogy

— Simon itt van? — kérdeztem. — Meg Tori?

Még egyszer lassan, majdnem kelletlenül körülnézett, mintha legalább annyira a bejárati ajtóhoz akart volna szaladni, mint én. Majd folytattuk tovább az ösvényen, a kövek nyikorogtak vizes tornacipőnk alatt.

Dereket annyira lefoglalta az erdő kémlelése, hogy ezúttal nekem kellett a karját megragadnom. Rövidet rántottam rajta, és előremutattam. A bejárati ajtó félig nyitva állt.

Káromkodva mély levegőt vett, mintha a pánik első rohamától akarna megszabadulni.

Intett nekem, hogy kerüljek mögé, aztán úgy tűnt, jobban belegondolt, és odaküldött az ajtó mellé, a falhoz.

Amikor már nem voltam útban, kicsit meglökte az ajtót, majd még egy kicsit. A harmadikra megérzett valamilyen szagot, mert orrlyukai kitágultak. Szemöldökét értetlenül összehúzta.

Egy perccel később én is megéreztem. Erős, keserű szag, nagyon ismerős... — Kávé! — tátogtam. Bólintott. Az volt - lekozmált kávé. - 273 –

Szélesebbre nyitotta az ajtót. Hátam a falnak nyomtam, ellenáll va a kísértésnek, hogy előrekukucskáljak. Ehelyett őt néztem, ahogy szemével a benti helyiséget pásztázza, de arckifejezése elárulta, hogy elsőre semmi nem ragadja meg a figyelmét.

Jelezte felém, hogy maradjak, ő meg belépett. Na, most aztán tény leg izegtem-

mozogtam, ütögettem a combomat, ropogtattam a lábuj jamat a cipőben, kihagyott a szívem. Azt kívántam, bárcsak én lennék az a lány, akinél mindig van összecsukható tükör. Használhatnám, mint a kémfilmekben szokás, megnézni, mi történik a sarkon túl.

Egy kicsit közelebb hajoltam a bejárathoz, de a belső hang rázendített, és azt súgta, ne legyek már bolond. Abionikus érzékkel megáldott barátom jobban fel van ehhez szerelve.

Derek végre kihátrált. Mutogatni kezdett, hogy majd ő bemegy és körülnéz, én meg várjak

idekinn. Miután egy pillantást vetett a környező sötétségre, úgy tűnt, megváltoztatta előbbi döntését. A zsebemre mutatott és utánozta egy zsebkés kinyitását. Elővettem.

Gesztikulált, hogy álljak mögé, nyomatékos mutogatásait kísérő fenyegető tekintete többet ért minden szónál: Komolyan gondolom, Chloé. Bólintottam.

Bementünk. A bejárati ajtó egy kis, gardróbbal felszerelt előtérbe vezetett, ahonnan a nappali nyílt. A gardrób előtt néhány levél volt szétszóródva. Gondoltam, talán a levélnyíláson dobták be, de olyan meg nem volt, és eszembe is jutott, hogy láttam egy

postaládát a hosszú kocsibehajtó végén. A sarokban egy ódivatú asztalka állt, a tetején hirdetőújsággal.

Derek a nappali irányába indult. Siettem, hogy utolérjem, mielőtt megkapom a „nézést". Kicsi és barátságos volt, ahogy egy vidéki házikóban várná az ember. A székeken és a szófán össze nem illő párnák hevertek. Kézzel

kötött takarókat hajtogattak mindegyik támlájára. A dohányzóasz-lalkák teteje üresen állt, de alsó polcaik dugig megteltek magazinokkal, ahogy a két könyvespolc is tömve volt.

Az egyetlen elektronikus eszköz egy felkapcsolt lámpa - de láthatóan nem volt tévé, számítógép vagy más technikai eszköz. Egy régimódi nappali, ahol a lobogó tűz előtt összekuporodsz egy könyvvel a kezedben.

Derek a következő ajtó felé indult. Amikor a padló megnyikordult, gyorsan megállt, én meg majdnem nekimentem. Kinyújtotta a nyakát. A házban csend honolt. Hátborzongató

mozdulatlanság és csend. Ha már mindenki elment aludni, nem kéne ilyen csendnek lennie, beszámítva, hogy Simon és Tori is horkol.

Beléptünk a konyhába. A leégett kávé bűze öklendezésre késztetett. Láttam a kávéfőzőt a pulton, piros kapcsolója még mindig égett, az alján egy centinyi üledék, mintha egy teljes kanna kávé párolódna már egy napja. Derek odament és lekapcsolta.

Volt a pulton egy tányér is, rajta egy szelet pirítóssal, amiből hiányzott egy falat. Mellette egy felbontott lekvárosüveg állt, a kés még mindig benne. Egy szétnyitott újságra kávésbögrét tettek. Belenéztem. Kétharmadáig volt tele, tetején a tejszín olajos, fehér hártyává állt össze.

Derek intett, hogy menjek megint mögé, és elindult a ház hátsó részébe. harminchét

AHÁZ NAGYOBB VOLT, MINT AMILYENNEK LÁTSZOTT, a hátsó folyosóról egyszerre négy ajtó

is nyílt. Az első egy vendégszobába vezetett, ahol az ágytakarók feszesre húzva, összehajtott törülközők az öltözőszekrény tetején, semmi jele annak, hogy bárki is használta volna mostanában. Szemben volt a fürdőszoba. Ez sem tűnt úgy, mintha

mostanában használták volna: becsomagolt szappan és bontatlan sampon várt a pulton a vendégekre.

A folyosó végén nyílt a fő hálószoba. Ugyanolyan tiszta volt, mint a ház többi része, de

nem volt benne megágyazva. A széken összegyűrt köntös hevert. Az éjjeliszekrényen egy

félig telt pohár víz és egy puha kötésű regény. Nyílt innen is egy fürdőszoba, összegyűrődött kilépővel és egy zuhanyfülkére terített törülközővel. Megnyomkodtam a törülközőt, száraz volt.

Kinn a folyosón Derek megint körbeszaglászott. - Itt voltak - mondta.

- Simon meg Tori? Bólintott.

- Bár tegnap este nem aludtak itt - mondtam. - Ezt a szobát senki sem használta egy ideje.

Megint biccentett. - Érzed valaki másnak is a szagát? - érdeklődtem. - Csak Andrew-ét. Megnézem megint elöl.

Elsétált, ezek szerint úgy dönthetett, hogy a ház üres, és engem biztonságban

hátrahagyhat. A konyhába visszatérve találkoztam vele, ahol a pirítóst vizsgálgattam. Lehajolt, hogy megszagolja.

- Andrew? - kérdeztem. Bólintott. Az asztalhoz sétáltam, és megnéztem az újságot. - Olyan, mintha ezt olvasta volna kávézás közben, arra várva, hogy a pirítós elkészüljön. Megkeni dzsemmel, harap egy falatot, aztán...

És aztán mP. Ez volt a kérdés.

Felemeltem a kávéskancsót. - Ez legalább ma reggel óta be volt kapcsolva.

Odajött és jól megnézte. - Ezek a gyűrűk azt mutatják, hogy majdnem tele volt. Ahhoz, hogy ennyi elpárologjon belőle, már tegnap óta így kellett lennie. - Mielőtt Simon és Tóti megérkezett volna!

Derek nem felelt. Üres tekintettel bámult ki a mosogató feletti ablakon. - Ez olyan..., mint apukád esetében? - kérdeztem. - Amikor ő tűnt el? Bólintott.

- Volt az ajtónál bármi más szag? Ekkor lassan megfordult és a figyelme fokozatosan rám irányult. - Igen, de sok oka lehet annak, amiért valaki eljön az ajtóig. De ezek közül egyik nyom sem vezet az ajtón túlra, legalábbis egyik friss nyom sem.

- A bejárati folyosón lévő asztal úgy néz ki, mintha valaki nel ment volna, ezért esett le róla a posta. A helyből ítélve Andtew ne az a fajta, aki ekkora rendetlenséget eltűrne. — Nem, tényleg nem.

— Akkor az ajtónál történt valami. Valaki jött vagy valaki felhí ta, és Andrew sietősen

távozott.

Akárcsak az apjuknál. Nem mondtam ki - már tudtam, hogy is erre gondol. Körbejártam a konyhában, még több nyom után kutatva. Min den olyan szép rendben volt, így könnyen észre lehetne venni a legkisebb rendetlenséget, de nem találtam semmit.

- Egyszemélyes reggeli - állapítottam meg. — Semmi jele annak, hogy Simon és Tori

használta volna a vendégszobákat, vagy akár a fürdőt. Ez arra utal, hogy bármi történt is itt, arra a megérkezésük előtt került sor.

Derek bólogatott, mintha ő már rég erre a következtetésre jutott volna. Kinyitogattam a szekrényeket, ahol minden tökéletes rendben állt. - Ügy tűnik, hogy

Simon pontosan ugyanazt tette, amit mi... bejött, körbejárt, rájött, hogy valami történt, és aztán...

És aztán mi? Ez itt a kérdés. — Ha elmentek, lesz kinn egy második nyom is — mondta Derek, ahogy nagy léptekkel a konyhaajtóhoz indult. - Megnézem, vajon visszamentek az útra vagy...

- .. .vagy talán ez majd segít! - kaptam le egy rajzot, ami a hűtőn lógott a számlák és jegyzetek között. — Ez Simon munkája, nem?

Nem volt olyan egyértelmű, mint amit a raktárépületben hagyott — Andrew hűtőjén egy képregényhős nagyon feltűnő lenne. Simon - 278

bízott benne, hogy Derek felismeri a rajzát, még akkor is, ha egyszerű vázlat volt csupán. - Igen, az.

-Valaki úszik. Semmi ötletem, mit jelent, de... - A medence! — szólt hátra Derek, már a ház hátsó része felé tartva.

Utána siettem, de mire az ajtóhoz értem, az már befelé csukódott. Kiléptem a koromsötét udvarra, amit minden oldalról óriási fák zártak közre, eltakarva a hold fényét.

Amint Derek előbukkant a sötétből, ijedten felkiáltottam. Visszaterelt a házba és becsukta az ajtót.

- Nincs ott? - kérdeztem. - Lehet, hogy nem olyan okos ötlet kinn szaladgálni.

Elvette a rajzot és tanulmányozta, mintha olyan részletet keresne, ami azt bizonyítja, hogy Simon nem a saját akaratából rajzolta.

- A bejárati ajtóhoz! — utasított. - Kerülőúton megyünk. Óvatosan! Egy türelmetlen legyintéssel, hogy maradjak a közelében, nekiindult. Megint elővettem a bicskámat, és követtem. Hosszú volt az út a medencéig. Derek pár lépésenként megállt körülnézni, hallgatózni és szaglászni. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármi mást csináljak, ezért

olyan közelről követtem, amennyire csak lehet. Sötét ruhája és hangtalan léptei miatt ez

nem is volt egyszerű; gyakran kellett előrenyúlnom és megérintenem a kabátját, hogy megnyugodjak, még mindig előttem van.

Végül észrevettünk egy tisztást magunk előtt, rajta egy halvány színű épülettel. Ekkor fülsiketítő fütty harsant fel.

- Simon - jegyezte meg Derek. Kocogni kezdett, én meg botladozva igyekeztem utolérni. Még mielőtt az ajtóhoz értünk, az kattanva kinyílt.

- Hello, bátyó! - suttogta Simon. Meglapogatta Derek hátát, zizegett a nejlonkabát. - Hol van Chloé?

- Pont mögöttem... - fordult meg Derek, s csak most látta, mennyire lemaradtam. - Ne haragudj!

- Kifelejtetted, hogy nincs mindenkinek olyan éjszakai látása, mint neked? - Simon

meglapogatta megint, ellépett mellette, majd félkarral átölelve üdvözölt és odasúgta: - Jó látni téged!

Megszorongatta a felkaromat, aztán épp mondani akart valamit, mire Derek közbevágva azt sziszegte: - Befelé!

Az ajtón belépve lámpafény fogadott. Ezt észrevéve Derek hirtelen körülnézett. - Nyugi! - mondta Simon. - Nincsenek ablakok. Te se vetted észre a fényt, nem igaz?

Derek felmordult és beljebb sétált. Ahogy mondta, medence volt benn, gondosan összepakolt és rendszerezve, medencéhez való és más udvari holmikkal. Simon és Tori két kerti széket

állított fel. Csomagolópapírok és diétás kólásdobozok borították a közelebbi asztalt. Torit keresve körülpillantottam, és megláttam, hogy egy felfújható matracon alszik.

- Minél tovább alszik, annál jobb - mondta Simon. - Jó, hogy jöttetek, mert még egy nap egyedül vele? - Fojtogatást mímelt.

- Láttam! - szólalt meg egy álmos hang, Tori felemelte a fejét. -Hidd el, az érzés kölcsönös!

Felült, hátrafésülte a haját és elfojtott egy ásítást. - Nincs ehhez fogható, mint együtt tölteni egy teljes napot egy pasival, aminek a végén a lány nem mondhat mást, csak ennyit: „Jaj, mit is képzeltem"?

- Legalább egy jó dolog volt benne - motyogta Simon.

Tori rám nézett. - Itthagyott! Egyedül, fegyver nélkül, annak a valakinek a kényérekedvére, aki elvitte az apjuk barátját... - 280 -

- Először is, amit a varázserődről hallottam, te százszor jobban fel vagy fegyverkezve,

mint én! - mondta Simon. - Másodszor, hogy itthagytalak? Már megbocsáss! Te nem akartál velem jönni!

- Mert nem láttam értelmét! Minek rohanjunk a rosszfiúk keresésére? Biztos vagyok benne, ha elég sokáig itt rostokolunk, előbb-utóbb megtalálnak. Az lett volna az egyedüli

okos dolog, ha olyan messziről elkerüljük ezt a helyet, amennyire csak lehet. De nem, szegény Derek és Chloé lehet, hogy nem talál meg bennünket! Hahó! - Derek felé intett: - Ő, aki egy emberbőrbe bújt vadászkopó? Nem talál meg?

Simon lehajolt hozzám és azt suttogta: - Jó szórakozás volt. - És aztán... - folytatta Tori.

Közbevágtam: - ...aztán eszünkbe jutott, hogy veszekedési moratóriumot hirdetünk, és ha van megvitatnivalónk, várunk, amíg biztonságos helyen leszünk.

- Meg kéne beszélnünk egy haditervet is - javasolta Derek -, arra az esetre, ha újra ilyesmi történne, de most Andrew a legfontosabb. - Simonhoz fordult. - Mit találtál, amikor ideértél?

Simon elmondása szerint pontosan azt, amit mi. A bejárati ajtó félig nyitva állt, és azért

úgy hagyták, hogy figyelmeztessenek bennünket, óvatosan lépjünk be. Végigjárták a házat, és amikor Simon rájött, éppúgy néz ki minden, mint az apja eltűnésekor, gyorsan leléptek. Hagyott egy üzenetet, hogy megtalálta a kulcsokat, és meghúzódtak a medence épületében.

- Nálad vannak a kulcsok? - kérdezte Derek. Simon odaadta neki. A bátyja átnézte: - Úgy látszik, mind megvan. A kocsi még a garázsban van?

~* 281

Simon elnyomott egy szitkot: - Teljesen elfelejtettem leellenőrizni! - Majd megnézzük, de lefogadom, hogy ott van. - Kocsi? - sétált oda Tori. - Van kocsink? - Nem, nincs... - kezdte Derek.

- Te tizenhat vagy, igaz? - kérdezte a lány.

- Két hónapja töltöttem be a Lyle-házba zárva, ami azt jelenti, hogy nincs jogsim, de ha lenne is...

- De tudsz vezetni, ugye? - kendezte. - Elég idősnek nézel ki ahhoz, hogy a zsaruk ne állítsanak meg, amíg betartod a sebességhatárokat, és nem hajtasz át a sárgán...

- Nem fogom egy köddé vált fazon kocsiját lenyúlni, akit bármelyik percben hivatalosan is eltűntnek nyilváníthatnak! Az egyetlen, ami a kocsival kapcsolatban eszembe jutott, hogyha még mindig itt van, akkor Andrew nem kocsival ment el, tehát valaki elvitte. Csak azt nem tudjuk, vajon ez a beleegyezésével történt-e, vagy sem.

- Szóval, mit fogunk tenni?

- Tételezzük fel, hogy elrabolták, akkor jobb lesz, ha minél előbb lelépünk innen a lehető legmesszebbre, arra az esetre, ha visszajönnek.

Tori Simonhoz fordult: - Látod? Alhatunk, aztán megfogadjuk az én tanácsomat... - Ügy értettem, most azonnal - szólalt meg Derek.

Igaza volt - minél hamarabb indulunk, annál jobb -, de nem tehettem róla, magamba zuhantam a gondolatra, hogy újra nekivágjunk az útnak. Megint csak menni. Megint

energiaszeleteket enni és sikátorokban aludni. Próbáltam nem gondolni a meleg, barátságos házra, ahol ágy, étel és zuhany várt...

Magamon érezve Derek tekintetét, kihúztam magam: - Jól va- Hát persze hogy jól van! - szólt Tori. - A mi pajkos kis... - Ezúttal nem fejezte be. Jól van, bocsánat, de tudjátok ti, fiúk, hogy mit értek ezen. Amíg Chloé járni tud, nem fogja beismerni, hogy pihennie kell. - A buszon aludtam.

- Kábé egy órát! - mondta Derek. - Múlt éjjel meg semmit.

- Mi töttént a múlt... - Simon elhallgatott. - Oké, később, értem. De Tori mond valamit. Chloénak pihenésre van szüksége, és nem ő az egyetlen. Hullafáradtak vagyunk, már késő

van. Ha itt viszonylag biztonságban tudunk pihenni, fel kéne töltődnünk, különben akkor fogunk összeomlani, amikor a legnagyobb szükség lenne az erőnkre!

Látszott, hogy Derek azonnal indulna, de egy pillanatnyi tépelődés után az ajtóhoz terelt bennünket: - Hajnalban kelünk, és fél óra múlva már itt se vagyunk! Aki nem lesz kész, azt itthagyjuk. Nem kapcsolunk több lámpát! Matadjatok távol a ház ablakaitól... harmincnyolc MINDANNYIAN

LEZUHANYOZTUNK,

amit a két fürdőszo-ba igen meggyorsított. Várakozás közben

megpróbáltam a nyakláncomra csomót kötni - nem szerettem a medálomat a zsebemben tartani. Amikor nem sikerült, madzag után néztem, de helyette egy darab szalagot találtam, így arra kötöttem.

Zuhanyzás után megvacsoráztunk. Andrew sok készételt tartott - háztartása úgy látszik,

a

főzésre

nem

terjedt

ki.

Találtunk

jó

minőségű

fagyasztott

ételeket,

megmelegítettük a mikrobán, majd jóízűen befaltuk - jobban esett, mint bármilyen „gurmé" vacsora.

Evés közben Simon megszervezte az őrségváltást. Derek ragaszkodott ahhoz, hogy ő kezdjen, így a többiek aludni indultak; én Torival a vendégszobán osztoztam, Simon meg az irodai matracon aludt. Egyikünk sem érezte helyesnek, hogy Andrew ágyát használja.

Előbb azonban beugrottam a fürdőszobába. Kifelé jövet megláttam a folyosón lévő fotókat,

és megálltam egy Simont és Dereket ábrázoló felvétel előtt. Talán tizenkét évesek

lehettek, mályvacukrot sütögettek a tábortűznél. Simon úgy nézett ki, mint most, sötétszőke tusi hajjal, nagy vigyorral mutatta a lángoló nyársat a kamerának. ■ 284 -

Derek másképp festett, a kép még a serdülése előtt készült. A bőre tiszta, a haja sűrű és fekete, még a szemébe is belelógott. Magasabb volt Simonnál, de nem sokkal, és vékonyabb - még nem kezdett el erősödni, még nem volt újságcímlapra való, hanem az a fajta srác,

akit, lévén korombeli, lehet, hogy az osztályban titokban megnézek magamnak, mivel szerintem helyes és nagyon szép a szeme.

— Ez itt készült a ház mögött. Összerezzentem. Simon nevetett és a fejét rázta. - Igen - mondtam. - Még mindig ijedős vagyok. Szóval itt voltatok? — mutattam a képre.

Bólintott. — Asszem, azelőtti nyáron készült, amikor apa és Andrew összeveszett. Van egy tisztás, ahol Derekkel kempingeztünk... - megállt és elgondolkodott - ...azon tűnődöm, vajon Andrew megtartotta-e azt a holmit. Az biztos, hogy Tori nem az a túrázós típus, de...

— Ha ez azt jelenti, hogy nem alszunk többé patkányokkal elárasztott épületben, szerintem benne lesz.

— Beszélek Derekkel, adjon egy kis időt, hogy a kempingfelszerelést megkeressük. Tudom, kimerült vagy, ezért nem tartalak fel tovább, de elmondod majd, ezúttal milyen kalandokról maradtam le?

Egy fáradt mosolyra volt csak erőm. — Hogyne. - Már majdnem elfordultam, de aztán megtorpantam. — Neked ugye van ébresztőórád? Felkeltesz, amikor én leszek soron? -

Kétlem,

hogy

bármelyikünk

sorra

kerül.

Derek

csak

azért

engedte

meg,

hogy

megszervezzem a váltásokat, mert nem volt kedve vitatkozni. Kimegyek háromkor, de nem fogja átadni az őrhelyét nekem. - Neki is kell az alvás! -~ 285 ~

- Egyetértek, és vitatkozni is fogok vele, de nincs ínyére, hogy itt maradtunk, és olyan nincs, hogy rábízza az őrködést valakire, aki híján van az ő szuperhőshöz illő erejének és

érzékeinek. A legjobb, amit tehetünk, hogy reggel megkeressük a sátrakat és hálózsákokat, eljutunk vele a legközelebbi kempingig, és hagyjuk őt ott aludni.

Már pár lépésnyire jutottam, amikor utánam szólt: - Chloé? Megfordultam. A folyosó sötétbe borult, világosság csak mögüle, a nappaliból szűrődött ki, arca árnyékban maradt.

- Rendes volt veled Derek? Tudom, mielőtt Buffalóból eljöttünk, nagyon bosszantott, ezért aggódtam. De most úgy tűnik, minden rendben köztetek...

- igen-Amikor nem felelt, folytattam: - Tényleg. Tulajdonképp remekül kijöttünk egymással. Üdítő változás.

Nem láthattam az arckifejezését, de magamon éreztem a tekintetét; amikor halkan megszólalt: — Akkor jó - majd kis szünet után lelkesebben: — az nagyon jó! Akkor holnap találkozunk, és dumálunk! Elindultunk a hálók felé.

Az. álom és én ezúttal sem játszottunk egy csapatban, elmémet túlságosan is lefoglalta a rémálmok országába való kirándulás.

Folyton a házat körülvevő erdő járt a fejemben. Hallottam, ahogy egy ág megkarcolja az ablakot, és felugrottam, meggyőződve, hogy egy denevér, ami persze a nyomorult testükbe szorult zombi denevéreket juttatta eszembe...

Ez után a daloló, túlvilági lelkeket felvonultató, erdőben szökdécselő, Disney-szerű álom után leizzadva ültem fel az ágyban, és elhatároztam, hogy ideje lesz felhagyni az úgynevezett szellemeske-déssel... Felkeltem az ágyból, és az órára néztem. Majdnem öt volt,

tehát Simonnak igaza volt, Derek nem hagyott minket is őrködni. Felkeltem, felkaptam egy kabátot az első szekrényből, és a konyhába indultam.

— Chloé! — zengett Derek morgása az erdő felől, mielőtt még megláttam volna. Mondtam Simonnak, azt akarom, hogy rendesen kialudjatok magatokat...

Abbahagyta, ahogy a virsli szagát kiszimatolta. Elképzeltem, ahogy korgó gyomorral a levegőbe szagol, és próbáltam visszatartani a nevetésemet.

A tisztáson találtam rá, a fűben ülve. Feléje nyújtottam egy kerti széket és egy tál virslit zsemlével.

- Tudom, hogy nem jössz be, szóval ennyi erővel akár kényelembe is helyezheted magad, hacsak nem vagy éhes...

Elvette a virslit. Egy kólásüveget is előhúztam a zsebemből, kibontottam és átadtam neki. - Aludnod kéne! - mondta. - Nem tudok.

- Dehogynem! Csak csukd be a szemed, és... - Hosszan tanulmányozott, aztán ezt dörmögte: - Mi a baj?

Az erdő felé néztem. A levegőben alig érezhetően égő fa illata terjengett, ez a bent látott fotóra emlékeztetett.

- Láttam egy képet rólad és Simonról. Azt mondta, itt volt a táborhelyetek. Ez az?

- Szóval témát váltunk? - Megrázta a fejét, felállította a széket, majd beleült és egy percig várakozón nézett rám. - Igen, ez az a hely.

- Olyan szag van, mintha korábban valaki tábortüzet gyújtott volna. Valaki levelet éget? Vagy a kölykök korábban kezdik a nyári felkészülést? - 287 –

- Szóval kétségtelenül témát váltunk. Hallgattam és leültem a fűbe. - Csak... ez itt - intettem az erdő felé. - Aggódom, tudod, hogy álmomban esetleg...

- ...felélesztesz egy újabb testet? Bólintottam.

- Ugyanez volt tegnap is? Ezért nem tudtál elaludni, igaz? Gondoltam rá később, a buszon. Féltél, hogy ott van eltemetve... az a lány, akit láttál meghalni.

Megint bólintottam. - Aggódtam, ha elalszom és továbbra is ő jár a fejemben, esetleg megidézem, mint azt a hajléktalan fickót. Az álmaimnak nem tudok parancsolni, és azt hittem, jó esély van rá, hogy még mindig ott van eltemetve, hogy még nem találtak rá.

- Szóval, ha feltámasztod, a testét meg otthagyod, hogy megtalálják, az annyira nem rossz dolog, nem igaz?

- Talán... ha biztosan tudhatnám, hogy veszélytelen életre hívnom, és gyorsan el is tudom engedni. De mi van... mi van, ha nem tudja magát teljesen kiásni, soha nem jön rá, hogy felvertem, és...

Üjra az erdő felé fordultam. - Hozok egy széket neked is - mondta.

Tiltakoztam, hogy nem akarok maradni, de csak elindult. Visz-szafelé a másik oldalról érkezett.

- Körbejártam a házat - közölte. - Ha lennének holttestek a birtokon, biztos megérezném, ma jó a széljárás. Biztonságban vagy. - Nem... nemcsak az emberek miatt aggódom.

Végre elmondtam neki a raktárépületben felélesztett denevé-reket.

- Nem idéztem meg őket - meséltem -, azt sem tudtam, hogy ezt állatokkal is meg tudom tenni, nem tudtam, hogy azoknak is van lelke, szelleme, kísértete vagy mi. Ha elalszom, és bárminemű -

288 -

megidézésről álmodom, valahol mindig lesz egy döglött állat a környéken, amit a tudtomon kívül feléleszthetek. Én elmegyek, azt meg hónapokra bezárom a tetemébe... - Mély levegőt vettem: - Jól van, tudom, kezdek kiborulni. - Van is rá okod.

- Ez nem olyan, mintha akarattal csinálnám, talán az különbséget jelentene, de... - Mégis nem ez az, amit szeretnél. Bólintottam.

Ivott egy korty kólát, aztán tácsavarta a kupakot, a zsebébe tolta, majd felállt: — Menjünk! - Hova?

- Meghallok mindenkit, aki a birtokhoz közeledik, ezért nincs szükség arra, hogy tétlenül itt üljünk, ennyi erővel vadászhatunk neked pár döglött állatot. Morcosan néztem - Ez nem vicces!

- Nem viccelek, Chloé! Aggódsz, mert nem érted, miért történik, hogyan működik és miképpen állítsd le. Kísérletezhetünk és ezáltal megkereshetjük a válaszokat. Nem mintha bármelyikünknek lenne más dolga az elkövetkezendő pár órában. harminckilenc DEREK

LEGUGGOLT

egy kilapított, szőrös teremtmény mellé, ami valaha még az erdőben

futkosott, most meg úgy nézett ki, mint amin átment az úthenger. Megpiszkáltam a cipőm orrával. - Én olyanra gondoltam, amin több... - .. .testrész maradt? - kérdezte.

- ...több felismerhető jegy, hogy tudjam, mit idézek meg. De igen, több megmaradt testrész is segítene.

- Ez egy vakond, szerintem arrébb van egy nyúl is. - Te mindent kiszagolsz, igaz? Ez szuper.

Felvont szemöldökkel nézett rám. - Az szuper, hogy képes vagyok egy állat oszló tetemét megtalálni?!

- Hát, ...nagyon kivételes képesség.

- Olyan, amitől sokra viszem majd az életben. - Hé, valakinek meg kell találni és eltakarítani az úton elütött állatokat! Fogadok, jól is fizet!

- Nem elég jól.

Felállt, belélegzett, aztán ment pár métert, lehajolt és megpiszkált egy nagy csomó nyúlszőrt.

- Határozottan valami olyanra gondolok, aminek több testrésze maradt! - mondtam. Például feje is. ~ 290

Felhorkanva nevetett. - Valószínűleg lesz itt olyan is valahol, de feltételezem, a

testrészeket egymáshoz rögzítve akarod. - Szünetet tartott. - Azon tűnődöm, mi történne, ha...

- Találgass csak tovább, mert ez egy olyan kísérlet, ami nem fog megtörténni! - Majd találunk valamit!

Sétált pár métert, aztán megint megállt, kiegyenesedve fürkészte az erdőt.

Közelebb mentem, és a nevét suttogtam: - Derek? Még egy lassú, kémlelő pillantás a fák felé, aztán megrázta a fejét, és folytatta a sétát. - Mi volt az? - kérdeztem.

- Hangok, de elég messze, valószínű azoké, akik a tábortüzet gyújtották - hessegette el az aggodalmamat.

Ennek ellenére pár lépésenként lelassított, hogy hallgatózzon. - Biztos vagy benne, hogy nincs baj? - érdeklődtem. - Igen.

- Csendben kéne maradnom? - Nincs baj.

Pár lépéssel később megköszörültem a torkomat. - A múlt éjszakával kapcsolatban... amikor azt állítottam, hogy nem tudom, gondot okoz-e az ott lévő holttest. Hát, az tulajdonképpen a denevéres dolog után történt, így...

Vártam, hogy befejezze helyettem a mondatot, de ő csak ment tovább.

- Tudtam, hogy baj lesz belőle - folytattam. - Tudtam azt is, hogy szólnom kéne, de azt hiszem, nem akartam... túlreagálni. Amikor felvertem azt az embert, be akartam vallani a denevéreket, de... - 291 —

- Nem volt rá szükséged, hogy még én is a fejedhez vágjam, hogy hülyeséget csinálsz, amikor azt már magad is tudtad! - húzott el egy alacsony ágat az utunkból. - Igen, óvatosabbnak kell lenned. Mindannyiunknak. De tudom, nem hiányzik, hogy én is rontsak a helyzeten azzal, hogy folyton nyaggatlak.

Egy pillanatra rám nézett, aztán az orrlyukai kitágultak, ahogy arcát a szél irányába fordította. Intett, hogy forduljunk balra. -Az meg, hogy nem jöttem rá, kész vagyok az

átalakulásra? Hazudtam. A viszketés, a láz, az izomgörcsök... pontosan tudtam, mit jelentenek. Csakhogy én... csakúgy mint te, nem akartam túlreagálni, vagy Simont kiborítani. Úgy gondoltam, hogy majd elintézem.

- Mindannyiunknak óvatosnak kell lennünk, főleg most, tudva, hogy mit tettek, a...

Arrébb mentem, érezve a kezdődő pánikroham ismerős bizsergé-sét, hiszen egy részem még mindig ezeket a szavakat hajtogatta. Genetikai módosítás. Irányíthatatlan képességek. Mennyire lehet rossz, milyen messzire terjed, hogy...? - Chloé?

Nekimentem a karjának, láttam, hogy megáll és rám néz. - Majd kitaláljuk! - szólt halkan. - Nyugi, elbánunk vele! Elkaptam a tekintetem. Annyira

remegtem, hogy a fogam is vacogott. Derek megfogta az állam, és arcomat maga felé fordította.

- Minden rendben lesz!

Lenézett rám, keze még mindig az államon, arca az enyém felett, aztán hagyta, hogy a karja lehulljon, és zsörtölődve elfordult: — Ott van valami!

Egy pillanatot elidőztem, mielőtt követtem volna. Mire odaértem, egy döglött madár mellett guggolt. - 292 ~

- Ez jobb lenne? - kérdezett.

Lehajoltam. A tetem olyan normálisan nézett ki, mintha csak aludna. A lelkiismeretem ezzel megbirkózik, ha ideiglenesen visz-szatérítem belé a lelket. Éppen le akartam térdelni, de hirtelen felugrottam. - Nem is halott!

- Dehogynem! - bökte meg a cipője orrával. — Nem, moz... — a madár szárnya alól egy kukac mászott elő, én meg hátratántorodtam. - Szerezhetnénk egyet inkább stopposok nélkül?

Derek megrázta a fejét. - Most vagy ilyen kukacos lesz, vagy túl szétmállott ahhoz, hogy

kukacok legyenek benne. - Lehajolva tanulmányozta. - Ezek első stádiumban levő fémzöld döglégy lárvák, ami azt jelenti, hogy ez a madár nem régebb óta halott, mint... — Elpirult, és hangja még egy oktávnyit mélyült: — .. .de ez több, mint amit tudnod kell, igaz?

— Ja tényleg, ez volt a projekted azon a tanulmányi versenyen, igaz? - Szúrós tekintetét

látva,

hozzátettem:

-

Simon

mesélte,

amikor

abban

az

elhagyott

raktárépületben vizsgáltuk a tetemet. Azt is mondta, hogy neked ne említsem, merthogy csak második lettél.

Felmordult. - Ja. Azt nem mondom, hogy az enyém volt a legjobb, de a győztes biobenzines hülyeségnél mindenképpen jobb volt. - Szünetet tartott. - Nem úgy értem.

Nincs baj az olyan dolgokkal, de az a srác kókler volt tudományból, és csak a környezetvédők szavazatával nyert. A közönségdíj viszont az enyém lett!

— Merthogy, alapjában véve, az embereket jobban érdekli a kukacoktól hemzsegő hullák megfigyelése a környezet megmentésénél. Rövidet nevetett. - Úgy látszik. »- 293

— Visszatérve erre a konkrét kukacos dögre... Azt hiszem, dolgoznom kéne rajta, megpróbálom kevésbé halottá tenni. Mellétérdeltem.

— Azzal kezdjük, hogy... - szólalt meg Derek. Amikor kinyitottam a szemem, abbahagyta.

— Fogjam be, igaz? - kérdezte. - Csak javaslatot szerettem volna tenni egy... hm .. .tesztelő rendszer kidolgozásásra, de szerintem ezt te is meg tudod csinálni.

— A leghalványabb fogalmam sincs arról, mi is az a tesztelő rendszer, így megkímélném magam a szégyentől, és ezt a részt kegyesen rád bízom. Viszont, a megidézéskor...

— Fogjam be és hagyjalak dolgozni — ült le keresztbe vetett lábbal. - A denevérekkel kapcsolatban azt mondtad, hogy olyan szellemet idéztél meg, akit nem láttál, tehát az

valamiféle általános idézés volt. Most egy sajátosabbat kéne indítanod, amiből kiderül, vajon akkor is felébresztesz-e egy közeli állatot, ha konkrét személyivel próbálkozol. — Ertem. Liz lesz az. Ügy

értelmeztem,

ha

tudományosan

fogjuk

fel

a

kérdést,

valamilyen

ellenőrző

mértékegységet kéne használnom. A „legalacsonyabb fokozaton" kezdem — csak arra gondolok, hogy „Hé, Liz, itt vagy" ? Ezt tettem, aztán megnéztem a madarat. Semmi reakció.

Lizt képzeltem magam elé, és újra hívtam. Semmi. Azt gondoltam, hogy áthúzom őt. Semmi. Megpróbáltam erősebben, még mindig pusztán csak az ő képére összpontosítva. A

madarat folyamatosan ellenőriztem, és folyton kerestem — reménykedve - bármilyen apró életjelet Liztől.

— Milyen erősen kéne megpróbálnom? — kérdeztem. — Amennyire erősen csak tudod.

Arra gondoltam, amit a féldémon mondott az úgy három kilométernyire lévő temetőben nyugvó zombik felébresztéséről. Biztos voltam benne, hogy túlzott, és mégis...

— Annyira igyekezz csak, hogy ne legyen kellemetlen neked -szólt Derek, amikor habozni látott. — Legközelebb még mindig csinálhatjuk erősebben.

Felerősítettem kicsit, aztán még egy cseppet. Épp újra lecsuktam a szemem, miután ránéztem a madárra, amikor Derek odaszólt: - Állj!

Kipattant a szemem. A madár szárnya rángatózott! Csak álltam ott, majd közelebb mentem hozzá.

— Lehet, hogy megint csak a kukacok — mondta. - Várj egy kicsit! Felkelt, szedett egy

ágat, és a madár felé nyúlt vele, amikor hirtelen felkapta a fejét. Szeme összeszűkült, orrlyukai kitágultak. -Der...r

Egy távoli ropogás szakított félbe. Derek támadásra lendült, és egy jól irányzott szereléssel

a földre vitt. Felborultam. Valami épp a kötés felett beleszúrt a felkaromba, aztán továbbsuhant a levegőben, miközben mindketten elestünk. Az a valami nagy puffanássú,

sárgejzírt előidézve csapódott a földbe mögöttünk. Derek gyorsan levette a súlyát rólam,

de felettem maradt, mint egy pajzs... vagy inkább azért, hogy biztos ne ugorjak fel. Hátrapillantott a válla felett.

— Jól vagy? — kérdezett. Ahogy felém fordult, orrcimpái megmozdultak: - Te megsebesültél! Eltépte a ruhám ujját. Tisztán látható volt benne a lyuk, ami átment az egyik hajtáson. 295 –

- Szerintem nyilat lőttek ránk - mondtam -, megkarcolt. Amott ért földet...

Derek már megtalálta a helyet, amit azonban kiásott, nem altató lövedék volt. negyven AHOGY

DEREK A GOLYÓT FELMUTATTA,

a szívem szinte nekiütődött a mellkasomnak. Mély lélegzetet

vettem, és elhessegettem a Edison Csoportra vonatkozó gondolataimat. — Még Andrew birtokán vagyunk? - kérdeztem. Bólintott. — Akkor ezek lehetnek vadászok is.

Még egy biccentés. Elmozdult mellőlem, és az erdőt kémlelte. Minden csendes volt. - Mássz arrafelé - suttogta -, a bokrok sűrűjébe! Én közelebb megyek, és megnézem...

A lábunk előtti magas fű egyszer csak felrobbant. Detek újra rám vetette magát, és azt suttogta: - Maradj lenn! - mintha lett volna más választásom egy kilencvenkilós fiúval a nyakamon.

Rettenetes rikoltozás visszhangzott az erdőn át, és amikor lenéztünk, láttuk, hogy a halott madár lábra állt, és szárnyával a talajt verdesi. Hangsúlyozom, és némi kárörömmel, hogy nem én voltam az egyetlen, aki megijedt. Derek lemászott tólam. - Ereszd el... - Tudom!

Átmásztam a tisztás másik végébe, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom attól, hogy a madár még rám ugrik.

- Hallod ezt? - kiáltotta egy hang a madár vijjogásába. A madár rikácsolása közben én a lelke elengedésére koncentráltam, de egyre csak az járt a fejemben: Hallgattasd el! Hallgattasd el! Még egy roppanás. Mindketten a földre vágódtunk, mert egy golyó repült el a fejünk felett, egy fatörzsnek csapódott, a kéregdarabok esőként peregtek a nyakunkba.

Még mindig hason fekve behunytam a szemem. Derek megragadta a karomat. - Próbálkozom! - mondtam. - Csak adj egy... - Felejtsd el! Gyetünk!

Összegörnyedve, sietve teteit előre. Mögöttünk a madár folytatta a rikoltozást, elnyomva vele visszavonulásunk hangját. Amikor abbahagyta, mi is megálltunk. Valami csörtetést

hallottam az aljnövényzetben - vagy a madár volt, vagy az üldözőink, nem tudtam megmondani.

Egy

perc

múlva

a

madár

újra

rákezdte,

velőtrázó

kiáltozásától

összerázkódtam.

Becsuktam a szemem, hogy elengedjem. - Még ne! - mondta Derek.

Tovább vezetett, mígnem találtunk egy bokorcsoportot. Sikerült egészen a közepéig másznunk, ahol lekuporodtunk. A madár kiáltásai elcsöndesedtek, de hallottam, hogy még mindig mozog. -Mi a...?

Egy férfihang volt, halk ta-ta-ta szakította félbe, amit minden krimirajongó felismerne: hangtompítós fegyver zaja. Abban elég biztos voltam, hogy vadászpuskákhoz nem gyártanak hangtompítót. .. és hogy vadászok nem hordanak oldalpisztolyt.

=- 298

A madár vijjogása egyre hangosabb lett, de a férfi káromkodásai még azt is túlharsogták. Néhány tompított lövés, majd egy ropogás, mintha a puskát is kipróbálná. A madár sikolya borzalmas hörgésbe váltott.

-Jézusom, mi ez az izé? Úgyszólván szétrobbantottam a fejét, és még mindig életben van!

Harsányan nevetve egy másik férfi válaszolt. - Hát, azt hiszem, megvan a válasz a kérdésünkre, nem igaz? A Saunders lány végre megtalálta azokat a fiúkat!

Derekre pislogtam, de ő a tekintetét egyenesen előre, a hang irányába szegezte. Behunytam a szemem, és a madárra koncentráltam. Egy perccel később azok a szívszaggató hangok végleg abbamaradtak.

A következő vijjogásnál összeszorítottam a szemem, meggyőződve, hogy ezek szerint mégsem eresztettem a madár lelkét szabadon. De csak egy rádióvevő volt. Derek

feszülten fülelt. Én a nagy részét nem tudtam kivenni annak, amit mondtak, de ahhoz eleget hallottam, hogy megerősítsen: ezek a férfiak valóban az Edison Csoport biztonsági csapatához tartoznak.

Megtaláltak bennünket, és ezúttal nem vesztegették az időt altató lövedékre. Miért is tennék? Veszélyes kísérleti alanyok voltunk, akik kétszer is megszöktek tőlük. Most már

nem kellett nekik ahhoz mentség, hogy elvégezzék, amit mindvégig szerettek volna: véget vetni a rehabilitációnak, és „eltávolítani" bennünket a kísérletből. Az egyetlen személy, aki talán hatcolna azért, hogy engem életben tartsanak, Lauren néni volt, egy áruló. Könnyebb lesz nekik itt, távol Buffalótól megölni bennünket, és eltemetni a testeket. - Simon! - sziszegtem. - Figyelmeztetnünk kell és...

- 299

- Tudom. A ház arra van, menjünk körbe! - Nem mehetünk vissza a házhoz! Az az első hely, ahol megnéznek, lehet, már ott is vannak!

Tekintete a távolba meredt, állkapcsa megfeszült.

- Sz-szerintem meg kéne próbálnunk, nem igaz? - mondtam. -Ha elég óvatosak leszünk... - Nem, igazad van - felelte. - Majd én megyek, te várj meg itt! Ahogy mászni kezdett előre, megragadtam a kabátja hátulját. Nem mehetsz...

- Figyelmeztetnem kell Simont! - Én is jövök...

- Nem, te itt maradsz! - Elfordult, aztán megállt. - Az még jobb lesz, ha távolabb mégy. Észak felé, körülbelül nyolcszáz méternyire innen van egy út - mutatta. - Nem

lehet eltéveszteni. Könnyű kis séta - Simonnal mindig arra mentünk. Amikor megadom a jelet, indulhatsz! Menj el az útig és rejtőzz el! Megtalállak!

Elindult. Vitatkozni akartam vele, de tudtam, nincs értelme -semmi nem tarthatta vissza attól, hogy Simonért visszamenjen. És abban is igaza volt, hogy nem akarja, hogy vele menjek. Csak eggyel több ember, akire vigyáznia kell. Legjobb lesz, ha várok a jelre és...

Derek fülsértő füttye belehasított az éjszakába. Aztán fütyült még egyszer, és

harmadszorra már tudtam, hogy ezt értette „jel" alatt, és nemcsak nekem szól, hanem Simonnak, akit megpróbál ezzel felébreszteni.

Elég hangos volt ahhoz, hogy bárkit felébresszen - és hogy elárulja az egész biztonsági csapatnak, hogy pontosan merre...

Folyton ez járt a fejemben, majd elkezdtem szidni őt, magamban mindennek lehordtam, ami csak eszembe jutott, köztük pár olyan szót is használva, amiről nem is tudtam eddig, hogy ismerem. « 300 •

Tudta, hogy a füttyszóra az Edison Csoport egész különítménye felfigyel majd. Ezért eresztette meg ahelyett, hogy inkább valami finom megoldást választott volna, mondjuk kavicsokat dobál Simon ablakára. Saját magára terelte a figyelmet, megadva az esélyt Simonnak, hogy elmenekülhessen.

Rá akartam ordítani. Azoknál az embereknél fegyver van! Igazi fegyverl És nem féltek használni. Ha kapnak az alkalmon...

Megfogja úszni. Neked is adott esélyt a menekülésre, úgyhogy most élj vele! Mozgás!

Rávettem magam, hogy elhagyjam a bokrok fedezékét, és lassan, meggörnyedve kocogni

kezdtem a nyílt terepen át választott úton, elkerülve a zajos aljnövényzetet. Amikor

lépéseket hallottam, fedezéket keresve körülnéztem, de miután semmit nem találtam, a földre vetettem magam.

Két alak haladt el mellettem, úgy három méterre. Mindkettő tetőtől talpig terepszínbe öltözve, mint a hadsereg orvlövészei. Még a sisakjukon is rajta volt az arcukat takaró háló. Felvijjogott egy rádió, rajta egy férfihang: - Bravó csapat?

Kettőjük közül az egyik - hangja alapján egy nő - válaszolt.

A férfi folytatta: - Itt van! Gyertek erre kelet felől, akkor bekeríthetjük! A puska dörrenésekor a szívem a torkomba ugrott. A rádión keresztül csak az aljnövényzet ropogása hallatszott. - Eltaláltátok?

- Nem biztos, ez Charlie csapata volt. Kijelentkezek, gyertek ide! Még egy lövés hallatszott, és távolabbról recsegés-ropogás. Szinte biztos voltam benne, a szívem olyan hangosan ver, hogy mindketten hallják, de tovább csörtettek a távoli zaj irányába, Derek felé. -- 301

Bravó, Charlie... Elég sok háborús filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, eszerint legalább

háromszor ketten vannak. Hat felfegyverzett titkosügynök! Elég ahhoz, hogy megadásra kényszerítsék Dereket, aztán...

Csak menj tovább!Megtalálja a kiutat. Szuperképességekkel rendelkezik, nem emlékszel?

Amelyekből egyik sem segít hat kiképzett profival szemben, egyik sem állítja meg a golyókat.

Vártam, amíg azok ketten lehagynak, aztán a fák tetejét fürkésztem. Az utóbbi pát évben volt néhány Túlélő nap a drámatábotban. A legtöbb atlétikai számban teljesen sikertelen voltam, de volt egy, amiben úgy látszott, előnyt jelent, hogy kicsi vagyok... no meg az a pár gimnasztikából szerzett érem a szekrényemben.

A legközelebbi fához rohantam, aminek az ágai elég alacsonyan voltak, ránehezedve ki is

próbáltam. Ha Derek hintázna rajta, földre pottyanna, de nekem sikerült felmásznom rá, onnan a következő vastagabb ágra, ami csak enyhe nyikorgással jelezte nemtetszését.

Tovább másztam, amíg biztos nem voltam abban, hogy az új levelek lombozata jótékonyan eltakar. Ezután kitámasztottam magam, és fütyültem egyet — erőtlen és vékony sivítás lett, amitől De-rek a szemét forgatná.

Miből gondolod, hogy ezt bárki is meghallja? Újra füttyentettem.

És ha meg is hallják, vajon miértfoglalkoznának veled? Tudják, Derek merre van, öt fogják

tovább üldözni.

A távozó pár bakancsainak menetelése abbamaradt. Hangok mormogtak, majd a léptek visszaindultak felém.

Na, és most mit csinálsz? Jó lenne, ha lenne valami terved vagy...

Elhallgattattam a belső hangot, és halkan újra fütyültem egyet, csakhogy biztos legyek, meghallották. Felsercegett a rádió.

-Alfa? Itt Bravó. Azt hisszük, halljuk a Saunders lányt, Souzával próbál kapcsolatba lépni. Elfogtátok már?

Erőlködtem, hogy halljam a választ, de semmit nem tudtam kivenni.

- Arra megyünk, és segítünk nektek, amint megvan a lány. Ami azt jelenti, hogy még Derek nincs meg. Vagy megvan; csak segítségre van szükségük ahhoz, hogy megfékezzék.

A rádió újra megszólalt, újabb adás, amit nem értettem. A nő kijelentkezett, aztán odaszólt a társának: - Azt akarják, hogy menj vissza, és segíts a fiúnál, én meg elintézem a Saunders lányt.

Hát, ez annyira nem jött össze, nem igaz?

A férfi elment. Mozdulatlanul tartottam magam, mert a nő keresni kezdett. Majdnem négyszáz méterre az én fámtól haladt el, és továbbment. Vártam, amíg biztos voltam benne, hogy magától nem jön vissza, aztán belerúgtam a fa törzsébe.

Megfordult. Egy percig csak állt ott, teljesen körbevilágítva a zseblámpájával. Felkészültem

újra egy rúgásra, ha esetleg másfelé indulna, de felém jött, lassan mozogva, fénycsóvájával a földet pásztázta, megállt minden bokornál és magasabb fűcsomónál.

Amikor a fám alá ért, még szorosabban kapaszkodtam, és az ághoz simultam. Ahogy megmozdítottam azt a lábam, amelyikkel rúgtam, az végighorzsolta a fa törzsét, és emiatt egy fakéreg darab a nő lába elé hullott. Rávilágított a lámpájával.

Kérlek, ne! Kétlek, kérlek... 303 –

A lámpa fénysugara fellendült az ágak közé. Elengedtem magam. Nem gondoltam végig, mekkora hülyeség egy felfegyverzett nőre esni, aki valószínűleg kétszer akkora, mint én, csak elengedtem az ágat és lebucskáztam, miközben belül azt kiáltoztam Mit csinálsz?!..., de sokkal kevésbé udvarias szavakkal.

Eltaláltam a nőt. Mindketten elestünk, de ő felfogta az én zuhanásomat. Semmibe véve összeverődött testem fájdalmas tiltakozását, felugrottam. Előrántottam a késem és...

A nő feje pár centire feküdt a fa tövétől. Sisakjáról háló lógott, de azon keresztül is láttam, hogy a szeme csukva van és a szája tehetetlenül szétnyílt. Beüthette magát a

fatörzsbe és elájult. Ellenálltam a kísértésnek, hogy ezt leellenőrizzem, ehelyett felkaptam a rádióját, és a fegyverét keresve megfordultam. Nem volt ott. Se a puska, se a pisztoly... legalábbis semmit sem láttam. Jól körülnéztem, hogy elejtette-e, de semmi.

Vagy a társánál maradt, vagy jól elrejtve a kabátja alatt. Megtorpantam, hogy megnézzem, de féltem, hogy magához tér. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd felkaptam a leesett zseblámpát, és elfutottam. ne^yvene^y BIZTOS

VOLTAM

BENNE,

hogy a Derek által jelzett irányba indultam, tehát valamennyi

felderítőcsapat mögöttem volt. Ám kevesebb, mint egy perc múlva újra bakancsok csörtetését hallottam. Lebújtam és eltakartam a rádiómat, a hangerőt pedig teljesen levettem, bár meg se szólalt, amióta megkaparintottam.

Bemásztam a legközelebbi bozótosba, és hasra feküdtem. A léptek, úgy tűnt, velem párhuzamosan haladnak, se nem közelednek, se nem távolodnak.

— Mondd meg nekem, egy teljes osztag hogy tud négy tinédzsert elveszíteni egy alig nyolchektáros erdőben! — kérdezte egy férfihang. — DavidofF nem lesz boldog.

Egy másik férfi válaszolt: — Ha egy kis szerencsénk van, sose tudja meg. Még mindig van egy óránk napfelkeltéig, az rengeteg idő. Milyen messzire juthatnak?

Folytatták a sétát és a beszélgetést, hangjuk és lépteik távolodtak. Amikor elmentek, kezdtem előmászni, de megtorpantam. Ha mind a négyen itt vagyunk az erdőben, a biztonságos hely felé induljak, vagy próbáljam a többieket megtalálni?

Hm, ha arra a helyre mégy, amire Derek számít, nem kell aggódnod, hogy megtaláld őket. Ok jönnek majd oda érted. - 305 –

De mi van, ha a segítségemre van szükségük?

Véletlenül leütöttél egy nőt, és most hirtelen Rambónak érzed magad?

Gyávaságnak tűnt magamat mentve a biztonságos helyre szavazni, de a belső hangnak igaza volt..., ha Derek azon a helyen vár majd, akkor jobb, ha odaindulok és akkor biztos találkozunk.

Egy kicsit azonban Rambónak is éreztem magam - bicska az egyik kézben, rádióvevő a másikban, az övemben zseblámpa -, ahogy lopva osonok a sűrű erdőn át.

Igen, amíg el nem botiasz, és a saját késeddel fel nem nyársalod magad! Összecsuktam a pengét.

- Chloé? - suttogta egy női hang.

Olyan gyorsan pördültem meg, hogy a lábam megcsúszott a puha talajon. - Tori? Belehunyorogtam az éjszakába. Az erdő annyira sötét volt, hogy csak alakokat tudtam

kivenni, amik könnyen lehettek fák, bokrok, vagy akár emberek. Ujjam a zseblámpához ért, de visszahúztam a kezem, és tovább bámultam. -Tori?

- Pszt! Erre, édesem! Ettől a becézéstől felállt a hátamon a szőr. — Lauren néni?

— Pszt! Gyere utánam!

Megláttam egy sejtelmes alakot. Ugyanolyan elmosódott volt, mint a hangja, és csak egy halovány ing világított előttem. Nem mozdultam. Úgy hangzott, mint Lauren néni, és az

alak akkora volt, mint ő, de nem lehettem benne biztos, így nem fogok utána rohanni, mint egy kisgyerek, aki annyira kétségbeesetten akar hinni valamiben, hogy csapdába szalad. 306 -

Elővettem a zseblámpámat és bekapcsoltam, de az alak a fák között rohant, és lehetetlen volt az alakjánál és az ingénél többet kivenni. Visszanézett, és egy röpke pillanatra elkaptam a profilját és suhanó szőke haját - nem volt tökéletes, de ahhoz elég, hogy legbelül tudjam és kimondhassam, igen, ez öl

Intett nekem, hogy siessek, majd balra tért, egyre mélyebbre hatolt az erdő sűrűjébe. Követtem, de még mindig óvatosan, nem tö-rődve azzal, amit a bensőm sugallt. Épp egy

bokorcsoport mellett kocogtam el, amikor egy alak ugrott elém. Mielőtt megfordulhattam volna, megragadott, kezét a számra tapasztotta, hogy elfojtsa a kiáltásomat.

- Én vagyok az! - suttogta Derek. Megpróbált a bokrok felé húzni, de ellenálltam. - Lauren néni! - mondtam. - Láttam Lauren nénit! Úgy nézett rám, mint aki rosszul hall.

- A nénikém! Itt van! Itt... - mutattam abba az irányba, amerre eltűnt. - Őt követtem!

- Én nem láttam senkit. - Világos inget viselt. Arrafelé futott...

- Chloé, én végig itt voltam, láttam, hogy jössz. Senki más nem szaladt... - Hirtelen abbahagyta, amikor rájött, mit is mond ezzel. Ha én láttam őt, de Derek nem... Összeszorult a mellkasom. - Ne...!

- Csak illúzió volt - mondta gyorsan. - Egy varázslat, hogy csapdába csaljanak. Apa is csinált ilyesmit és... - Kezével megdörzsölte a száját, aztán még határozottabban közölte: - Igen, biztosan az volt.

Én is ugyanerre gondolkodtam, de az ő szájából hallva, ahelyett, hogy elcsitította volna bennem a kételyeket, csak egyre tudtam gondolni: szellem. Lauren néni szellemét láttam!

Az erdő elhomályosult körülöttem, és úgy tűnt, Derek keze a karomon az egyetlen dolog, ami fenntart.

- Chloé? Varázslat volt! Sötét van, nem láthattad jól.

Ez mind igaz. Teljesen igaz, és mégis... Megráztam magam, felegyenesedtem és kihúztam magam a szorításából. Miközben kinyújtott kézzel téblábolt, készen arra, hogy elkapjon, ha összeesnék, arrébb léptem.

- Jól vagyok. Na, mi a tetv? - Itt várunk...

Lépéseket hallottunk. Benyomultunk a bokrok közé, és lekuporodtunk. Egy zseblámpa fénycsóvája reflektorként pásztázta a fákat.

- Tudom, gyerekek, hogy itt vagytok - szólt egy férfi. - Hallottam a hangotokat.

Derek és én nyugton maradtunk. A fülembe szuszogott. Hátammal nekitámaszkodva éreztem a szívdobogását. A fénycsóva, kettévágva a sötétséget, egyre közeledett. Elhaladt a bokrunk mellett, majd megállt, visszatért és egyenesen az arcunkba világított. - Na, ti ketten, gyertek elő onnan!

Csak egy elfátyolozott alak körvonalát láttam a zseblámpa ragyogása mögött. - Gyertek ki! - szólított fel megint.

Derek lélegzete felmelegítette a fülemet: - Ha azt mondom, fuss, akkot fuss! - Aztán hangosabban: - Tegye le a fegyvert, akkor előjövünk! - Már letettem.

így, hogy a fény a szemünkbe vakított, és a férfi rejtve maradt mögötte, lehetetlen volt tudnunk, hogy igazat mond-e. - 308 -

Szabad kezét felemelte és meglengette: - Látjátok, nincs fegyverem. Na most gyer... A férfi előreesett, mintha hátulról leütötték volna. Zseblámpája a földre zuhant, a

fénycsóva ívet rajzolt a levegőben. Derek elugrott mellőlem, és leszerelte az éppen felkelni készülő embert. Simon lépett elő a férfi mögötti sötétből, kezét felemelve készen egy újabb taszító varázslatra.

- Fussatok! - kiáltotta Derek a küszködő férfit tartva. Amikor Simonnal tétováztunk, ránk mordult: - Fussatok már!

Nekiiramodtunk, de folyton hátranéztünk. Hallottuk a küzdelem hangját, de az nem tartott sokáig; és mielőtt még túl messze jutottunk volna, Derek már utolért bennünket.

Amikor lelassítottunk, mindkettőnket hátba vert, mondván, hogy mozogjunk már. A fák között átszűrődő hold elég fényt adott ahhoz, hogy lássuk, merre tartunk. - Tori? - suttogtam Simonnak.

- Szétváltunk. O...

Derek csendre intett bennünket. Addig rohantunk, amíg meg nem láttuk a fák között a házak pislákoló fényét, és tudtuk, hogy már közeledünk a hátsó úthoz. Néhány lépést

követően Detek újra hátba taszított minket, de ezúttal olyan erősét csapott a lapockánkra, hogy ledöntött a lábunkról. Ő kettőnk közé esett. Hiába próbáltunk felkelni, lenyomott bennünket.

Simon felemelte sártól foltos arcát, és megdörzsölte az állát: - Én azért szeretem a fogaim. Mindegyiket!

Detek elhallgattatta és megfordult, hogy a másik irányba nézve feküdjön hasra. Mi is ezt

tettük. Követtem az erdő felé irányuló tekintetét, ami megállapodott, ahogy meghallottuk a lépteket. - 309 –

Derek megfeszült, készen arra, hogy felugorjon, de a zaj tőlünk elég messze abbamaradt, és a lépteket mormolás váltotta fel. A rádió felcsipogott a zsebemben, elővettem és megnéztem rajta a hangerőt.

Simon átnézett Derek fölött és ezt tátogta: - Rádió? - aztán a hangok felé mutatva érdeklődött, vajon az övék-e. Bólintottam.

- Szép! - grimaszolta, aztán feltette a hüvelykujját... úgy, hogy belepirultam. Derek odanézett és biccentett, meg morgott is egyet, amit úgy fordítottam, Szép munka...

persze, jó lenne, ha nem csináltál semmi hülyeséget ahhoz, hogy megszerezd.

- Megtaláltam Alfa Egyet - mondta egy férfihang olyan halkan, hogy erőlködnöm kellett, hogy megértsem.

Simon intett Dereknek, hogy vegye feljebb a hangerőt, de Derek megrázta a fejét. Ő jól hallott, így nem volt szükség kockázatra.

- Hol van? - érdeklődött egy női hang a rádión keresztül. - Leütötték. Úgy látszik, volt pár menete a mi fiatal vérfarkasunkkal.

- Biztosítsátok! A Delta csapatnál még mindig ott van az Enright lány, igaz? Derekre néztem, de az arckifejezése nem változott, a beszélgetésre koncentrált.

- Delta Kettőnél van. Nem vagyok benne biztos, hogy jó csali lesz, ezért elküldtem Delta Egyet, hogy hozza el Carsont a teherautóból.

Ez már felkeltette Derek érdeklődését. Simon azt tátogta nekem: - Andrew! - A hangok távolodtak, de egy perccel később a nő megint bejelentkezett a rádión, Delta Kettőt hívta. Egy férfi válaszolt neki.

- Carson veled van? - kérdezte.

- Majdnem ott vagyok.

- Akkor jó. A te dolgod, hogy rávedd, hívja fel azokat a kölyköket. O majd odacsalogatja őket.

- Nem fogja. - Nem várom tőle, hogy önként tegye - csattant fel a nő -, de tekintetbe véve, hogy a mi őrizetünkben van, majd azt teszi, amit mondunk. Ha megtagadja, lődd le!

Simon felkapta a fejét, szeme elsötétült az aggodalomtól. Derek jelezte neki, hogy legyen csendben, amíg hallgatózunk.

Delta Kettő bekapcsolódott: - Elvitte valamelyikőtök a teherautót máshova? - Mi van?

-A teherautót, Carsonnal. Nincs... itt.

Olyan hangos vitatkozás következett, hogy Derek rátette a kezét a rádió hangszórójára, hogy minél jobban letompítsa. A következő pár percben meggyőződtek róla, hogy Delta

Kettő jó helyen van, és hogy közülük senki nem mozdította el Andrew-t a teherautóval. Egyszerűen nem találtak rá magyarázatot - a túszuk eltűnt... a járművükkel együtt.

- Szóval Andrew biztonságban van. De mi van Torival? - kérdeztem, amikor a rádió elnémult.

Egy „Mi lenne vele"? mordulásra számítottam, de jobb történt: Derek egy darabig nem szólt semmit. A múltkor egyből rávágta volna, hogy az sem érdekelné, ha Tori egy száguldó

kocsi elé lépne. Nem volt könnyű kivárni a válaszát, tudva, hogy a lány halálos veszélyben van.

- Átfésülöm a terepet - mondta -, remélem, sikerül megtalálom. Nem folytatta, de értettem. Ha nem találom meg, hátra kell öt

hagynunk. Bármilyen rosszul hangzott is, ez volt az egyetlen helyes -■ 311

döntés. Nem akartam, hogy Derek golyó elé vesse magát Tori miatt, bár ezt rémes volt beismerni. Nem utáltam Torit - egy ideje még csak nem is idegenkedtem tőle. De amikor

arra a rideg és nehéz választásra került sor, hogy kockáztassuk-e az életünket érte, nem tudtam rászánni magam. Se Derekét, se Simonét, se a sajátomat, és ez a döntésem még hosszú ideig kísérteni fog.

- Légy óvatos és... - a többi, ami a számra tolult a „gyorsan gyere vissza" lett volna, de

nem lehettem ennyire érzéketlen - már a gondolata megrázott. Visszanyeltem tehát, és elismételtem: - Légy óvatos!

Persze Derek nem ment azonnal, előbb bennünket indított útnak, hogy addig őrködhessen. Már a hátsó út felé tartottunk biztonságban, amikor elindult Toriért.

Úgy húsz lépést követően egy alak toppant elénk az útra. Simon ujja felemelkedett.

- Simon, én... - kezdte a férfi és egy uppsz-sza.1 fejezte be, amint a varázslat elérte és hátraesett.

- Andrew! — rohant hozzá Simon. A férfi felkelt, és fanyarul mosolygott, ahogy letisztogatta magát. - Látom, sokat javult a taszító varázsigéd!

Andrew nem volt sokkal magasabb Simonnál, de szögletes felépítésű, robusztus testalkatú volt, széles képpel és horgas orral. Bár apámmal nagyjából egyidős lehetett, úgy festett,

mint egy nyugalomba vonult díjbirkózó, őszes kefehajjal. Nem ilyen külsőre számítottam a barátságos, tiszta kis ház alapján.

Mikor rám nézett, a mosolya elakadt, a szemöldöke közti ráncok elmélyültek, mintha

ismerősnek látna, de problémát jelentene neki, hova is tegye az arcomat. Elkezdett valamit mondani, aztán hirtelen felnézett. - Jön valaki - jelezte a férfi. 312

Simon rápillantott a közeledő nagy, de halkan mozgó árnyékra. - Ez Derek. - Nem, ez nem... - kezdte Andrew.

A fiú a tisztáson tükröződő fénybe lépett. Andrew felnézett rá és csak hunyorgott. Dereket bámulta, mintha igyekezne felfedezni benne a fiút, akit valaha ismert - és nem sikerülne.

A szemében tükröződő meglepődés mellett megjelent valami nyomasztó gondolat, az

aggodalom vagy a félelem jele, mintha egyszeriben már nem is a barátja fiát, hanem egy hatalmas, fiatal vérfarkast látna. Pislogással leplezte szorongását, de még mielőtt Derek észrevehette volna, megfeszült vállal, összeszorított szájjal elfordult tőle, mintha azt akarná jelezni, hogy rendben, engem ez nem érdekel, de én tudtam, hogy nagyon is érdekli. — Jól... megnőttél.

Andrew megpróbált összehozni egy mosolyt, de jobban tette volna, ha kimutatja a félelmét, mert ezzel csak megbántotta Dereket. A fiú másik irányba nézve dörmögte: Ja.

Simon felém intett. — Ez pedig... - Hadd találjam ki! Diane Enright lánya. Megráztam a fejem. - Chloé Saunders.

— A haja miatt van - mondta Simon. - Szőke, de be kellett festenünk, mert... - Később - szólt közbe Derek, majd Andrew-ra nézett: - Az Enright lányt, Viktóriát, elfogták...

Andrew összevonta a szemöldökét: — Biztos vagy benne? Simon elvette tőlem a rádiót és

meglengette. - Chloé ezt tőlük szerezte. Hallottuk, hogy megmenekültél, ők meg elkapták Torit.

— Akkor én elmegyek érte, ti hárman meg szaladjatok a teherautóhoz! - Elmondta, hol találjuk, aztán felkészült az indulásra.

- Én is jövök - mondta Derek. - Előbb megtalálom, mint te.

Ugy tűnt, Andrew készen áll vitatkozni, de egy Derekre vetett pillantás elárulta a számára, hogy hiába, így elvette tőlem a rádiót, minket meg biztonságban az utunkra bocsátott.

negyvenkettő ASZOMSZÉDOS

PAJTA MÖGÉ REJTVE

megtaláltuk a kocsit - egy régi dzsipet, nyitott ajtókkal. Egy

darabka fém volt a gyújtásnál benyomva a könnyebb indításhoz. Simon épp ezt

vizsgálgatta, hogy lássa, el tudja-e indítani, amikor hárman rohantak felénk az erdőből: Derek, Andrew és Tori.

Simonnal feltéptük az első ajtót, és bemásztunk hátra. Derek az anyósülésre ült, Tori meg hátra mellém a másik oldalról.

— Ez aztán gyors kiszabadítás volt! - mondta Simon, ahogy Andrew beindította a kocsit. — Nem volt szükség segítségre — szólalt meg Tori. — Tudok én vigyázni magamra!

Derek motyogott valamit arról, hogy ezt nem felejti el legközelebb, amikor ismét kockára tenné érte az életét.

Amíg Andrew sikeresen mozgásba hozta a teherautót, megkérdeztem Torit, mi is történt. Elfogták és őrizték, amíg a többiek minket kerestek. Először két őre volt, de amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni, csak egyet hagytak mellette.

— És egy ügyes bénító varázslattal később elvesztették az egyetlen megmaradt foglyukat is!

— Azt hinné az ember, hogy számítanak a varázslataidra — jegyezte meg Derek. « 315

- Hát, engem alábecsültek - felelte.

A fiú mordult egyet. Simon kérdezett valamit, de Andrew ellia gattatott bennünket, amíg a kocsit az egyenetlen mezőn átkormányozta. Nem kapcsolta fel a fényszórókat, és lassan döcögött át raj

Simon felém húzódva kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Végigsimította a lábam, majd hozzáért a kezemhez és megfő ta. Rám mosolygott, én meg viszonoztam.

Azt vártam, hogy majd biztatásképp megszorítja, ahogy szokta, és elengedi. Ehelyett úgy

látszik, mosolyomat a bátorítás jelén vette, egymásba fonta az ujjainkat és a combomra tette. Akármilyen fáradt voltam is - az agyamban kérdések tömkelege, az adrenalin

lüktetése mellett—, egy kis bizsergés futott át rajtam. Butaság azt hiszem. Nagy ügyet csinálni egy kézfogásból? Annyira dedós'

Abban biztos voltam, hogy Simonnak nem nagy ügy. Bár nem volt az első fiú, aki megfogta a kezem, elég, ha csak annyit mondó a fiúkkal való tapasztalatom ennél tovább nem terjedt.

A bizsergés azonban gyorsan elmúlt, amikor rátértünk az útra Andrew felkapcsolta a fényszórókat. Megkérdezte, hogy mindannyian jól vagyunk-e, mire az első kérdés, ami kibukott belőlem ez volt - Lauren nénikém magával volt?

Szeme a visszapillantó tükörben találkozott az enyémmel, össze húzta a szemöldökét. — Lauren Fellows. Ott dolgozik...

— Ismerem a nénikédet, Chloé, de nem, ő nem volt ott.

— Chloé azt hitte, látta őt — szólalt meg Derek. Simon szembefordult velem: - Micsoda? — V-valakit láttam. A hangja olyan volt, mint az övé, és hasonlított is hozzá, már amennyire a sötétben láthattam...

— Te láttad őt? - kérdezte meg Simon Dereket.

- O nem látta — mondtam —, pedig látnia kellett volna, mert pont mellette futott el. - Szellemet láttál - szólt közbe Tori —, és azt hitted, hogy a nénikéd.

- Valószínűbb, hogy varázslat - mondta Derek. - Ilyesféle dolgok léteznek, nem igaz, Andrew?

- Feltétlenül! Káprázat, varázslat és más illúziók. Ha nem sikerült jól megnézned, az valószínűleg direkt van - bárki is vetette ki, nem akarta, hogy túl közelről tanulmányozd az alakot.

Ez érthető volt, de nem tudtam elfelejteni a zsigereimben lévő érzést, hogy valóban őt

láttam. Nem Lauren nénit, hanem a szellemét.

Simon a fülemhez hajolva megnyugtató szavakat mormolt, biztosított, hogy a nénikémet nem ölnék meg — túl értékes a számukra.

- Hogy van a karod? — kérdezte Derek, miután túl sokáig ültem szótlanul, magamban tépelődve.

- Már kiszedted a varratokat? - kérdezte Simon. - Nem — felelte Derek —, egy golyó felsértette. - Golyóóó?

Andrew a járdaszegélyhez kormányzott és a fékre taposott. - Rád lőttek? - Igen, de csak egy karcolás.

Andrew tétovázott, de megnyugtattam őt és Simont is, hogy jól vagyok, Derek pedig megerősítette, hogy a golyó ugyan átment az ingemen, de engem csak megkarcolt.

A férfi visszatért az útra. — Ha megállunk, kitisztítjuk. El sem hiszem, hogy... - egyre csak a fejét rázta.

- Hé, én meg lehorzsoltam a tenyerem - nyafogott Tori -, elég csúnyán ledaráltam. — 317

— Meg kell nézned Chloé varratait is — tette hozzá Derek. - Néhány napja megvágták egy üveggel. Rendbe hozták, de azért rá kellene nézni.

Tori a sérült tenyerét lengette: - Hé, valaki! Valaki? — forgatta a szemét. — Ügy látom, senki.

- Fájdalmasnak látszik — mondtam -, be kéne jódozni. Halványan elmosolyodott. — Rád mindig számíthatok, nem

igaz? Asszem tudom, ki küldte vissza a lovasságot a megmentésemre.

— De hiszen mondtad, hogy nincs szükséged megmentőkre, emlékszel? - jegyezte meg Simon.

— A gesztus számít. - Nem hagytunk volna itt téged, Viktória - pillantott hátra Andrew. — Ugye, Tori? Bólintott.

Andrew rámosolygott. - Jó látni Simont és téged együtt.

- Vaúúú, neee! - mondta Simon. - Nem vagyunk együtt! Tori csatlakozott hozzá, éppolyan nyomatékosan.

- Nem úgy éttettem... — A tükörben Andrew tekintete Simonról Torira siklott. - Én, hm, mind a négyötökre értettem. Örülök, hogy együtt látlak benneteket. Ebben az egy

dologban egyetértettünk Kittel, hogy a csoport rosszul tette, hogy elkülönítve tartotta az alanyokat.

— Szóval maga is nekik dolgozott? - kérdeztem. — Az Edison Csoportnak? Simon bólintott. - Éppen apánk előtt lépett ki. - Andrew-ra nézett. - Ezért tudták,

hogy hol találnak, igaz? Amikor megszöktünk, rájöttek, hogy csak ide jöhetünk, így elfogtak, hogy csaléteknek használjanak.

— Ügy tűnik, ez volt a tervük, egyébként meg jó indok arra, hogy begyűjtsenek, már úgyis évek óta ezt akarták.

— Hogyhogy? — érdeklődött Tori. — Majd később elmondom. Először keressünk valami harapnivalót, amíg ti, srácok, elmesélitek, hogy mi folyik itt.

Az egyetlen hely, amit nyitva találtunk a következő városban, egy autós gyorsbüfé volt.

Én nem voltam éhes, de Simon ragaszkodott hozzá, hogy vegyen nekem egy turmixot, így azt kortyolgattam, amíg előadta Andrew-nak, hogy mi történt velünk — a Lyle-házat, a

szökésünket, az intézetet, a kísérletet, Liz, Brady és Amber halálát...

— Rachelle még mindig ott van - fejezte be Simon. - Chloé nénikéje is, akit nyilván túszként tartanak fogva, ahogy téged is. — Hacsak meg nem... — kezdte Tori.

Simon tekintete a torkára fagyasztotta a szót. - Jól van, de ki kell szabadítanunk őket és apánkat. Chloé nénikéje nem hiszi, hogy ők vitték el, de szerintem nagyon valószínű.

— Ezzel egyet kell értenem - szólt Andrew. — Az én nyomozásom sem talált más magyarázatot.

Derek szúrós szemmel nézett rá: — Te is kerested apát? — Mindannyiótokat.

Majdnem egy órája utaztunk, és még csak egy településen mentünk keresztül. Egyre távolabb kerültünk New York városától. Andrew végül befordult egy hosszú magánkocsibejáróra, ami még hosszabb és kanyargósabb volt, mint az övé.

— Hol vagyunk? A Variánsok menedékházánál? — Simon oldalba bökött: — Olyan, mintha egy filmben szerepelnénk, mi?

— Hát, valóban volt ilyen szerepe, amikor a Variánsok a Titkos Szövetség elől menekültek — közölte Andrew.

- Titkos Szövetség? - kétdezte Tori. - Az egy teljesen más világ volt. Valójában ez a hely inkább egyfajta szálláshelyül szolgált a társaság idelátogató tagjainak. Az egyik első tagunk tulajdonában volt — ősi birtok, amit az ügy érdekében magunkra testáltunk. - Miféle ügy? - érdeklődött Tori.

- Az Edison Csoport megfigyelése és végső soron felszámolása. -Lassított, ahogy a földút zötyögőssé

vált.

-

Vagyis

ez

volt

az

eredeti

célunk.

Az

Edison

Csoport

hajdani

alkalmazottainak társaságaként alapítottuk a hozzám hasonló disszidensekkel, akiket a Csoport tevékenysége szintén aggodalommal töltött el. Nemcsak a Genezis Kettő projekt,

bár ez volt a legaggasztóbb akkoriban, de az Edison Csoport még annál is tovább ment. Végül mások is csatlakoztak hozzánk, akik nemcsak a Csoport tevékenységét vitatták, hanem a Titkos Szövetségét és más természetfeletti Variáns szervezetekét is. Mégis,

elsősorban az Edison Csoport maradt a középpontban — tevékenységük megfigyelése, kisebb szabotázsok, akciók végrehajtása.

- Szabotázs? - mondta Simon. - Szuper!

- Kisebb akciók. Fő célunk a megfigyelés volt, miközben legtöbb tagunkban egyre csak nőtt a felháborodás. Én is közéjük tartoztam. - Apa is benne volt? — kérdezte Simon.

Andrew megrázta a fejét. - Feltételezem, hogy tudjátok, hogy apátok és én össze... - .. .különböztetek.

- Igen, és emiatt a Csoport miatt. Apátok mindig kimaradt belőle, mert túl sok volt

benne a politika. Segíteni akart, de másképp nem vett részt benne. Azt gondolta, hogy túlságosan rátok irányulna a figyelem, fiúk. De a többiek kényszerítettek, hogy hozzam be. Az Edison Csoport legambíciózusabb — és feltehetően legveszélyesebb - 320 ■»■

— kísérletében részt vevő két alany apjaként ő lett volna az a tökéletes személy, aki segíthet a hatalommal rendelkező új tagok toborzásában a Variáns közösségből. Őrjöngött a dühtől. Annyit dolgozott, hogy benneteket elrejtve tartson, most meg én ezt követelem tőle. Beismerem, támogattam az ötletet, de alábecsültem azt a veszélyt, amit az Edison Csoport a számotokra jelent, ezt már belátom.

Még egyszer befordult, egyre lassítva, ahogy az úton a keréknyomok elmélyültek. — Miután apátokkal együtt eltűntetek, hallottuk a szóbeszédet, hogy titeket az Edison Csoport tart fogva, néhányunk aktívabb ellenállást sürgetett. Meg voltunk győződve, hogy ti — és

a többi alany is - veszélyben vagytok. Ám a nagyobb tekintéllyel rendelkezők váltig bizonygatták, hogy a Csoport nem fog bántani benneteket. — Hát, ebben tévedtek — szólt Tori.

— Igen, és ti vagytok az élő bizonyíték a további lépésekhez! Még egy kanyar, ahol befordultunk és megláttuk a házat. Egy

percre elállt a lélegzetünk. Mintha egy gótikus regénybe léptünk volna - egy erdővel

körülvett, hatalmas, háromemeletes, labirintusszerű viktoriánus épület tornyosult előttünk, bár a sötétség eltakarta, de valószínűleg tele volt vízköpőkkel.

— Szuper! - jegyezte meg Simon. — Na, itt kellene élniük a Variánsoknak!

Andrew jót kuncogott. — És a következő pát nap során ez lesz az otthonotok! Itt berendezkedhettek és megpihenhettek, amíg mi kidolgozzuk a tervet. - Parkolás közben hátrapillantott felénk: — De ne kényelmesedjetek ám el nagyon! Éppen arra akarom kérni

a társaságot, hogy indítsunk támadást az Edison Csoport főhadiszállása ellen, és mivel jó néhány éve annak, hogy bármelyikünk ott járt, szükségünk lesz a segítségetekre! negyvenhárom LEFEKÜDTEM

AZ

ÁGYRA És

ELALUDTAM.

Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá az éjszaka

izgalma, Lauren néni iránti aggodalmam és a környező, felélesztésre váró állati tetemekkel

zsúfolt erdőtől való félelmem miatt. Hetek óta először voltunk biztonságban, és kimerült testemnek és elmémnek csak erre a bátorításra volt szüksége, hogy kikapcsoljon, és mély, álom nélküli alvással megjutalmazzon.

Tudtam, hogy ezzel még nem lesz vége, nem volt olyan szerencsénk. Már az első lépés —

a társaság fennmaradó részének meggyőzése a visszatérésről - sem lesz olyan egyszerű, mint azt Andrew reméli. És ha azon túl vagyunk, igazából még messze a vég, legalábbis, ami engem illet.

Megváltoztam. Nemcsak a genetikai módosítással, hanem én — én magam is más lettem. Már a puszta gondolattól megszédültem, hogy hazatérjek az apámhoz, a mi kis lakásunkba,

az iskolámba, a barátaimhoz. Az az élet most oly távolinak tűnt. Talán visszatérek

egyszer, de az olyan lesz, mint amikor egy színészt lecserélnek olyasvalakire, akinek más a külseje, a hangja, és másképp is viselkedik. Nem vagyok már ugyanaz az ember, abban sem voltam bizonyos, hogy el tudnám játszani a szerepét. Régi

életem álomnak tűnt -

zömében

kellemes, de eseménytelen

álomnak. Most

felébredtem belőle és rájöttem, ki és mi vagyok, jóban és rosszban. Már nem hunyhattam szemet és csúszhattam vissza a normalitás áldott állapotába. Számomra most már ez az élet volt a normális. Roxi ;)