Titokkal a lelkemben éltem

.K◊RÖSI ZSUZSANNA.

Titokkal a lelkemben éltem.. Az 1956-os magyar forradalom után kivégzettek gyermekei a Kádár-rendszerben

A

z 1956-os Intézet Oral History Archivumában egy éve Az ötvenhatosok második nemzedéke címmel folyó kutatás1 keretében a forradalom leverése után kivégzettek, illetve börtönbüntetésre ítéltek gyermekeinek életútját, sorsának alakulását, és ezen keresztül a Kádár-rendszer m∫ködési mechanizmusát valamint mentalitástörténetét vizsgáljuk. A következ√kben a forradalom után kivégzettek gyermekeivel eddig elkészült húsz életútinterjú alapján személyes sorsokon keresztül jelenségek, tendenciák, különbségek felvázolására vállalkozom. A gyermek fejl√dése szempontjából a család, a primer szocializáció tere a legfontosabb. Mivel interjúalanyaink apjuk letartóztatásakor, illetve kivégzésekor kiskorúak voltak, a családnak kitüntetett szerepe volt abban, hogy a gyermek mit tudott meg az apjáról, a kivégzésr√l, a forradalomról. Els√sorban a családnak kellett, illetve kellett volna választ adnia a gyermek – sokszor fel sem tett – kérdéseire, arra, hogy mi és miért történt az apával és velük. Hogy miért más az √ családjuk, mint a többieké. Els√sorban a család, illetve az édesanya stratégiájától függött az is, hogy hogyan tudta a gyerek feldolgozni, megoldani az elmúlt történelmi korszak mindennapjait át és átszöv√ kett√s kommunikáció problémáját. A forradalommal és az édesapával kapcsolatban a családon belüli kommunikáció három, jól elkülöníthet√ típusa körvonalazódott. Az els√ típusba sorolhatók azok a családok, ahol teljes és √szinte kommunikációval találkoztunk. Az anya semmit sem titkolt gyermeke el√tt, a család-

ban nyíltan beszéltek az apáról, a vele történtekr√l. Az anyák felismerték, hogy nem lehet és nem is szabad megóvni a gyermeket a tények ismeretét√l, a valóságtól, tudták, a titkok el√bb-utóbb kiderülnek, és akkor a gyermek személyiségfejl√désében zavarok jelentkeznek. (Ha nem fogalmazódott is meg ilyen explicit módon, a szándék, a tendencia ez volt.) Az anya igyekezett gyermeke minden kérdésére √szintén válaszolni, a gyermeket mindenbe beavatni. Ha a gyermek már nagyobb volt, tehát voltak személyes élményei, közvetlen emlékei az apjáról, a forradalomról, a letartóztatásról, akkor az anya megosztotta vele gondjait, problémáit, a családtagok együtt élték meg és dolgozták fel azokat. „Amikor édesanya megtudta, hogy √k meghaltak, rögtön mi is megtudtuk. Arra emlékszem, hogy ahogyan ült a fotelban az édesapám édesanyja, hátrahanyatlott, amikor megtudta, hogy meghalt. Énbennem ez maradt meg… Édesanya bennünket már a kezdet kezdetén sem óvott – hogy úgy mondjam – ezeknek az eseményeknek az ismeretét√l. Egy pillanatig sem volt titok, hogy édesapa hol, mit csinált, mi van vele, hogy forradalom volt.”2 Ha a gyermek kisebb volt, és így nem az apa traumatikus, villámszer∫ elvesztését élte meg, hanem már apa nélkül eszmélt, az anyának a történéseket utólag kellett interpretálnia. A gyermek fejl√désével párhuzamosan mind többet és többet mesélt el neki, és így fokozatosan állt össze a kép. „El√ször csak azt tudtam, hogy forradalom, anyám elmondta, hogy az apám egy h√s volt,

E cikk részlet egy nagyobb tanulmányból.

75

K√rösi Zsuzsanna

aki meghalt a magyar szabadságért… [kés√bb már] azt [is] tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, hogy meghalt, de nem úgy, hogy az oroszok ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok… Akkor szó volt arról, hogy börtönben ült. Nem is tudtam. Ez a kett√ nem kapcsolódott össze… És hogy megölték, akkor változott kivégeztékre. Akkor már egy kicsit keményebben és √szintébben fogalmazott… Helyre került egy csomó minden… Aztán minden könyvet elolvastunk, amihez hozzájutottunk, még szamizdatban.” Ez a nyíltság, √szinteség segített a gyermeknek a trauma feldolgozásában és a kés√bbi eligazodásban. Az el√z√t√l alapvet√en különbözött az a stratégia, amikor az anya az apa kivégzésének tényét ugyan nem titkolta el a gyermek el√tt, de a gyermekben ezzel kapcsolatban felmerül√ kérdésekre nem adott megfelel√ választ. Ezekben a családokban az apa sorsa ugyan nem volt titok, de tabu annál inkább. Erre azokban a családokban találtunk példát, ahol a gyermek már id√sebb volt 1956–58-ban (az általunk ismert esetekben tíz év körüliek) így az apáról, 56-ról voltak személyes emlékei (például szemtanúja volt az apa akkori tevékenységének vagy letartóztatásának és az apja elleni eljárásnak), tehát az anyának közvetlenül a letartóztatás, illetve a kivégzés után valamilyen magyarázatot kellett adnia az apa „elt∫nésére”. Többnyire nem titkolták, nem is titkolhatták el az apa kivégzésének tényét, hiszen – ha távolabbról is, de – a gyermek együtt élt az eljárás körüli eseményekkel. Így √k szinte rögtön értesültek a tragédiáról. „Nagyapám aznap reggel, amikor a kivégzés volt, mondta nekem, hogy ma fogják kivégezni az apukám… És emlékszem arra is, hogy harangoztak az evangélikus templomban. És akkor mondta a nagyapám, hogy most már meghalt az apukám.” Az anyáknak, illetve a nevel√knek az együtt megélt történéseket kellett volna értelmezni, értékelni, „kibeszélni”. Ám interjúalanyaink többsége arról számolt be, hogy családjukban a kivégzést követ√en teljes lett a némaság. Nem beszéltek velük a forradalom alatt és után történtekr√l, így teljesen egyedül maradtak a traumával. „Igen, nekem megmondták, hogy aput kivégezték, de azt senki nem tudta, hogy miért.

Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk volna róla. Én arra emlékszem, az járta, hogy kivitték a Szovjetunióba egy bányába. De inkább úgy volt, hogy ne beszéljünk róla, nehogy bántsanak, hiszen abban a rendszerben ez b∫n, és nehogy bajunk legyen bel√le.” „Anyuval tabu volt ez a téma, vele nem lehetett ilyesmir√l beszélni, soha nem engedte. ◊ a mai napig is fél. Körülöttem mindenki forradalomnak tartotta, de soha nem beszéltek róla. Ez a téma tabu volt. Nehéz ezt elmagyarázni, de ha valami tabu, akkor az emberek azt lassan eltemetik.” A némaságot néha enyhítette, oldotta egy-egy az apára emlékez√ mondat, de ez mindig csak a családtagnak szólt, és soha nem a kivégzett forradalmárnak. „Persze azért családon belül el√jött apám, néha-néha elhangzott a neve. De 56-tal kapcsolatban semmi, se a forradalomról, se apámról. Csak apámnak az emléke, hogy hú de jó ember volt, meg de kedves srác volt, meg maholnap már te is akkora leszel, amekkora √ volt. De semmi konkrétum, hiszen a rokonaink se tudtak sokat. És nem értették, hogy mi történt apámmal. És féltek. Hisz mi is olyan egyszer∫ emberek vagyunk, mint sokan mások az országban. Egy-két emlék meg a fényképe van. De más egyéb egyszer∫en nem volt számomra.” Hasonló stratégiával találkoztunk néhány olyan családban is, ahol a gyermek fiatalabb volt a kivégzés idején, és így csak néhány év elteltével kezdett érdekl√dni apja fel√l. Az édesanyák el√bb-utóbb elmondták gyermeküknek, hogy az apát kivégezték, de a gyermek további kérdéseinek gátat szabtak, a miértekre nem tudtak magyarázatot adni. „Eleinte mondogatták, hogy majd hazajön. Na és ugye ahogy múltak az évek, én csak nyaggatóztam, hogy mi van apuval, hol van, mikor jön már haza. És akkor valahogy kiderült, hogy meghalt, majd kés√bb azt is megmondták, hogy kivégezték. De se a mutter, se a nagymutter nem tudott igazából mindent, legalábbis pontos történéseket nem tudtak, hogy valójában hogy vannak a dolgok meg mint történtek, és feltételezem, hogy f√ként ezért nem mondtak el nekem mindent, mert √k sem értették… Ha összejött a család, akkor sem hangzott el olyan dolog 56-tal kapcsolatban, ami konkrétum, csak úgy a faternak az emléke jött el√, hogy milyen jó ember volt.”

76

„Titokkal a lelkemben éltem...”

Még azokban a családokban is, ahol az anya nem rejtette magába a tragédiát, nehéz volt a kommunikáció. „Sokszor beszélgettünk apuról. Csak hát anyu mindig elsírta magát. Ezért inkább sokszor nem is beszéltünk róla. Anyunak mindig fölkeveredtek az emlékei, és mindig rosszul esett neki… És féltünk, hiszen nyomot hagy az emberben, ha bejön négy-öt fegyveres, és azt csinál velünk, amit akar.” A harmadik típusba azok a családok tartoznak, ahol a gyermek el√tt igyekeztek mindent eltitkolni, amikor faggatózott, hazudtak neki, vagy kérdései el√l kitértek. A teljes titkolózásra a fiatalabb gyerekek édesanyjának volt „lehet√ségük”, mivel e gyerekek már úgy n√ttek fel, úgy eszméltek, hogy az apa nem volt jelen a családban. De el√bb-utóbb kérdez√sködni kezdtek, hiányolták √t, tehát az anyának valamilyen magyarázattal kellett szolgálnia arra nézve, hogy náluk miért nincs apa. És √k ezt vagy természetes halállal vagy disszidálással indokolták. Ezt a gyermek sokáig el is hitte, hiszen mindaddig bizalommal fordult anyja felé, amíg valamilyen véletlen útján rá nem jött, hogy hazudott neki. Ám hiába derült fény az igazságra, az édesanyák továbbra sem tudtak gyermekükkel az apáról, a vele történtekr√l beszélni. A hallgatás, az elhárítás nem sz∫nt meg, nem oldódott. „Nekem semmit nem mondtak el. Lehettem olyan tíz-tizenkét éves, amikor találtam otthon egy olyan újságcikket, hogy apám a bíróság el√tt. De nem tudtam elolvasni, mert kivették a kezemb√l, és azt mondták, hogy ez nem rám tartozik… És tulajdonképpen mikor jött ez a rendszerváltás, akkor tudtam meg, hogy mégis mi történt. De addig nem beszéltünk ilyenr√l. Nem mertünk egymás között sem ilyenr√l beszélni. Mert akkor még nem volt szabad.” „Körülbelül tizenhét éves koromban hallottam én el√ször err√l. Tulajdonképpen akkor is csak ilyen sejtéseket hallottam, illetve ilyen véletlenül elkapott szavakat. [Anyám] mindezt megpróbálta egész addig kerülni, amíg teljesen rá nem kérdeztünk a dologra. Akkor elkezdtem faggatni anyut, de még akkor sem mondott szinte semmit.” „Anyánkból semmit sem tudtunk kiszedni. Abszolút tabu volt a téma, nem lehetett kiejteni a szánkon. Nincs, elment, disszidált. Én évekig annyira vártam √t, vagy hogy ír majd,

vagy csomagot küld… Az igazat aztán egész kés√n tudtuk meg. Talán még most sem tudunk eleget a részletekr√l. Ott a falunkban annyira tabu volt, hogy nem hozták el√. Ez egy elmúlt dolog volt. Én most azt is gondolom, hogy tapintatból nem hozták el√. Kiderült, hogy tudták √k eleit√l kezdve, csak mi nem tudtuk, hogy tudják.” A tabusítás, illetve a teljes eltitkolás stratégiáját követ√ családokban feln√tt gyermek bizonytalanná vált mind a történelmi esemény, mind az apa megítélésében, tettének értékelésében, és védtelenné vált a küls√, negatív hatásokkal szemben. Az √szinte kommunikáció stratégiájával találkoztunk a legritkábban, a tabusítás stratégiájával a legtöbbször. Vagyis az 56-os kivégzettek gyerekeinek többsége olyan családban n√tt fel, ahol fejl√désüket különféle kommunikációs zavarok jellemezték, és így a gyermekeket a szocializáció során torzulások érték. Láthattuk, hogy néhány kivételt√l eltekintve nem beszéltek az √ket ért tragédiáról, sokan még az emlékeikb√l is megpróbálták kitörölni a történteket. Az emlékezés ilyen nagymérv∫ torzítását a hatalom els√sorban a megfélemlítéssel érte el, illetve sikerük oka a félelemérzet, a fenyegetettség hosszan tartó hatásában keresend√. A kivégzettek házastársai féltek a korábban – a Rákosi-rendszerben – szerzett rossz tapasztalataik következtében, féltek az esetleg √ket is utolér√ retorzióktól, féltek, hogy gyermekeiknek is baja származhat az apa „b∫néb√l”. Félelmeiket átörökítették. „Nagyapámék nem akartak beszélni, amikor kérdeztem valamit, nem válaszoltak. Annyira fájt nekik a múlt, … és a megtorlások olyan kegyetlenek voltak, hogy nem mertek beszélni. Nem tetszik elhinni, de mi édesapámról attól a perct√l kezdve soha nem beszéltünk. Soha. Addig amíg nem jött a rendszerváltás. Nem lehetett, mert akkor mi is börtönbe kerültünk volna. Ez borzasztó id√szak volt… Ezek után hogy merészelték volna az emberek egyáltalán kinyitni a szájukat. El√ször is annyira belénk rögz√dött a félelem, másodszor az is borzasztó volt, hogy nincs apukánk, hogy az ember megnémult… Egy olyan borzasztó és megrázó dolog volt, hogy senkivel nem beszéltünk róla soha.” Nem állíthatjuk azonban, hogy a hallgatást, a tabusítást, a titkolást csak a félelemérzet, illetve veszélyeztetettség érzése generálta. Tudjuk, hogy az

77

K√rösi Zsuzsanna

56-os forradalom utáni megtorlás korlátozott nyilvánosság el√tt zajlott, a hozzátartozók többségét teljes bizonytalanságban tartották, sokszor hónapokig nem tudtak semmit a letartóztatottról, nemcsak a letartóztatottat, hanem √ket is megfosztották a kommunikáció lehet√ségét√l, nem juthattak hozzá az információkhoz, nem beszélhettek hozzátartozójukkal, nem követhették nyomon az eljárást, nem vehettek részt a tárgyaláson etc. Nem ismerték a „játékszabályokat”, sokszor az is rejtély volt számukra, miért is került sor a letartóztatásra. „Két civil ruhás nyomozó tartóztatta le a férjemet, de én akkor nem tudtam, hogy az letartóztatás. Gondoltam, talán beszélnek vele ott a tanácsházán, vagy kihallgatják, és aztán hazajön. De hát nem így történt… Azt sem tudtam, hol keressem. Mindenfelé írtam levelet, és végül a Pest megyei ügyészség válaszolt, hogy 56-os események miatt letartóztatták… Arra gondoltam, hogy lehet, hogy megbüntetik, mert ugye ha √k egyszer azt mondták, hogy ellenforradalmi tevékenységben vett részt, az valami büntetést csak von maga után. De arra álmomban sem gondoltam, hogy kivégzik.”* Ha az anya az információhiány vagy szorongásai, félelme (esetleg mindkett√) következtében képtelen volt a történteket megérteni, feldolgozni és gyermekével nyíltan beszélni a problémáról, ám a gyerek – hiszen egy-egy elejtett mondatnak, utalásnak, tárgyi emléknek, hirtelen elhallgatásnak tanúja volt – mégis megérzett valamit a családi titokból, akkor megromlott a szül√ és a gyermek közötti bizalmas viszony, a hiányos kommunikáció következtében az elhallgatás súlya egyre nehezebbé vált, és a gyerek bizonytalanságban, bizalomhiányban n√tt fel, ami feln√tt életét is befolyásolta. „Sokára, de a bátyámtól megtudtam, hogy apámat kivégezték. De nem volt elég ez a szörny∫ség. Legalább az anyám segített volna. De hát ez nem igazán jött össze neki sem. Már onnantól kezdve, hogy √ nem mondott igazat. Ezt kés√bb aztán fel is róttam neki. Már amikor láthatta, hogy nem vagyunk annyira buták, akkor is hazudott.” Számos tényez√ együttes hatása befolyásolta tehát, hogy az anya gyermekével szemben melyik kommunikációs stratégiát választotta. Az el√z√ekben leírtakon túl szólnunk kell még egy, az anya stratégiáját befolyásoló tényez√r√l. Annak ellenére, hogy a magasabb társadalmi réteghelyzetben lév√knél találkoztunk az √szinte

kommunikációval, és hogy a tabusítás, a titkolás inkább jellemz√ az alacsonyabb réteghelyzet∫ anyákra, nem mondhatjuk, hogy a különbségek közvetlenül a társadalmi hierarchiában betöltött helyt√l függtek. Jobb megközelítésnek t∫nik a kulturális és kapcsolati t√ke nagysága, illetve az attit∫dök szerint tenni különbséget. (Természetesen a kulturális és kapcsolati t√ke mértéke és a társadalomban elfoglalt hely szoros kapcsolatban vannak, de a korreláció mégsem „1”.) A nagyobb kulturális és kapcsolati t√kével rendelkez√ családoknál tudatosabban lendültek mozgásba a túléléshez szükséges mechanizmusok. Többnyire az √ környezetükben volt szervezettebb a szolidaritás. Nekik volt leginkább olyan kommunikációs és pszichikai készségük, valamint kulturális hátterük, amelyekre ebben a kiélezett társadalmi helyzetben kiváltképp szükség volt. Nekik a jobb társadalmi beágyazottságuk révén nagyobb esélyük volt mind a családi, mind a baráti segítségnyújtásra, erkölcsi támogatásra. Az alsóbb, elesettebb rétegek esetében mindezek többnyire hiányoztak, így – kevés kivételt√l eltekintve – sem önmagukban nem tudták feldolgozni a tragédiát, sem környezetük nem rendelkezett olyan tartalékokkal, hogy √ket akár erkölcsileg, akár anyagilag támogatni tudta volna.

STIGMATIZÁLTSÁG

A

z 56-os elítéltek gyermekeit apjuknak tulajdonított rendszerellenes cselekedetei miatt diszkreditálta a hatalom, illetve a társadalom egy része. A társadalom többsége által megbélyegzetten kellett feln√niük, a családból kilépve az iskolában, a továbbtanuláskor, a munkavállaláskor, a katonaságnál, a hivatalban a hatalom állította korlátokba, falakba ütköztek, diszkriminációval találkoztak. A családi kommunikációs stratégiától függ√en voltak felkészültek ezekre a helyzetekre. A stigmatizált életében annak felismerése, hogy √ valamilyen szempontból különbözik a többségt√l, és emiatt diszkreditálhatják, és annak elsajátítása, hogy ezt a helyzetet hogyan kezelje, illetve ezek id√zítése meghatározó. Az egyén közvetlen környezetének véd√ szerepe a felismerést késleltetheti, id√ben kitolhatja, de el√bb-utóbb mindannyian részesei lesznek olyan szituációknak, amikor stigmatizáltságukkal szembesülniök kell. Azok a gyermekek, akiket édesanyjuk „beavatott”, illetve ezzel párhuzamosan a várható élethelyzetek-

78

„Titokkal a lelkemben éltem...”

re is felkészített, már kisgyermekkorban szembesültek másságukkal. „Már egész korán tudtam, hogy velünk valami z∫r van. Azért tudtam, mert akkor én nem jártam oviba, és sokat gondolkodtam. Álltam az ablakban, és vágytam arra, hogy én is olyan legyek, mint a többiek, mehessek oda, ahová √k. Szerettem volna ugyanolyan lenni, mint a többiek, hogy nekem is legyen apukám, ne legyek illegális.” Interjúalanyaink többsége másságáról el√ször az iskolában szerzett tapasztalatokat, hisz ez az a hely, ahol a család már nem oltalmazhatta meg √ket a „hivatalos”, társadalom fel√l érkez√ negatív reakcióktól. „Az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel az, aki árva vagy félárva. Én másodikos voltam ekkor, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanítón√ mondta, hogy én csak üljek le. Ez egy olyan élmény volt számomra, amely rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többi. A mi családunk más, engem másképp kezelnek. Tehát sok fenntartással kell fogadni, másképp kell nézni, figyelni a dolgokat.” Sokak számára a stigmatizáltság érzése egy sokáig – szinte napjainkig – nem múló, √ket az élet számos területére elkísér√ élmény volt. „Az iskolában is, meg azért a községben is voltak olyan helyek, ahol bizony úgy néztek ránk, mint a b∫nösökre. A család meg volt bélyegezve, ezt mindig éreztük… Mint mikor valakinek kisebbségi érzete van. Bennünk ez egy olyan volt, hogy mi meg vagyunk bélyegezve, mink még hallani sem szerettük ezt a dolgot.” Azoknál, akik el√tt az anya igyekezett mindent eltitkolni, a szembesülés kés√bb történt meg. „Én csak mostanában, már feln√tt fejjel kezdtem felfogni, hogy a sok nyomor, a szegénység, az hogy anyám nem tör√dött velünk úgy, meg hogy ivott és én nem tanulhattam tovább, mind miért történt.” A gyerekek megtanulták, hogy apjukról nem szabad beszélniük, illetve azt, hogy az el√bbrejutásuk – sokszor fennmaradásuk – érdekében is bizonyos kompromisszumokat kell kötniük. Apa nélkül kellett élniük, megbélyegzetten. A felesleges konfliktusokat elkerülték, tudták, bizonyos élethelyzetekben hiába is küzdenének a hatalom, a társadalom ítéletével szemben. „Azt mondta az anyám, hogy élni kell, el√re kell jutni, tanulni kell, egyetemre kell jutni.

Valamit produkálni kell. És azt csak úgy lehet, hogy az ember nem hirdeti fennhangon a múltját. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben aláveti magát, meg hogy megtagadja a múltját, nem.” „Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És nyilván édesanyám azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, hogyha élni akarunk. Nem beszélve arról, hogy milyen terror volt… Szóval nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, és így tulajdonképpen békén hagytak bennünket.” Korábban már láttuk, hogy arányaiban igen nagy volt azoknak az édesanyáknak száma, akik gyermekük el√tt tabusították, titkolták az apával történteket. ◊k a külvilággal szemben is igyekeztek a teljes leplezkedés stratégiáját követni. Ha az apával történteket abszolút tabuként kezelték, vagy azt teljes titok fedte, a gyermekben nem tudatosult stigmatizáltsága, illetve az, hogy √t másképp kezeli a társadalom. Mégis mondhatjuk, hogy kialakult benne egy ösztönös „leplezkedés”. Érezte, hogy az apáról nem lehet kérdez√sködni, tehát neki is hallgatnia kell err√l. „◊ nekem nem mesélt róla semmit. Az az igazság, hogy nem is akartam neki se fájdalmat okozni, meg sajátmagamnak se azzal, hogy erre rákérdezek. Úgy voltam vele, hogy se neki, se nekem nem jó az, ha ezt a dolgot feszegetjük… Er√sebb volt a másik iránti tapintat… Azután, hogy az újságot kivették a kezemb√l, utána már nem is mertem t√lük ilyesmit kérdezni.” A leplezkedés, a rejt√zködés többnyire eredményes volt. Mindaddig amíg a gyermek nem akart kitörni, a társadalom elfogadta, „normálisként” kezelte. Hiszen a hatalom célja éppen az volt, az emlékezetb√l kiiktassa a nemkívánatos múltat, hogy a társadalom elfelejtse a forradalmat és annak leverését, így arra szocializálta az ország lakosságát, hogy hallgasson 56-ról; illetve interjúalanyainkat diszkreditáló intézkedéseivel arra is, hogy titkolják az 56tal való kapcsolatukat, a stigmájukat. Az 56-os kivégzettek gyermekei számára voltak úgynevezett tiltott vagy zárt helyek, ahonnan, ha a stigmatizáltsága kiderül, valószín∫leg kizárják, kiutasítják. Itt volt a legveszélyesebb az interakció, hiszen

79

K√rösi Zsuzsanna

itt nem állt módjában a múltjával kapcsolatos infomációkat ellen√rizni, így bármikor leleplez√dhetett. A forradalom leverését követ√en egy-két évig szinte a társadalom minden formális közössége, intézménye tiltott hely volt számára. Nemcsak továbbtanulását akadályozták meg, de még álláskeresés közben is gyakran áttörhetetlen falakba ütközött. „Én 56 után nem tanulhattam tovább. Egyszer∫en mindenhonnan visszaküldték a papíromat. És akkor az igazgatónk megmondta, hogy apukám miatt nem vesznek fel. Rendkívül sajnálja, de √ nem tehet róla. Nem vettek fel gimnáziumba, de még ipari tanulónak sem… Elkezdtem keresni munkát, végigjártam a gyárakat. Mindig leültettek, és nagyon kedvesek voltak. Egészen addig a percig, amíg meg nem mondtam, vagy ki nem derült, hogy kinek a lánya vagyok, és hogy az apukám miért van börtönben. Abban a pillanatban megköszönték, hogy eljöttem, de sehova nem akartak felvenni. Végül kertészeti segédmunkásnak vettek fel.” Körülbelül a nagy amnesztiáig a legtöbb 56-os gyereke el√tt bezárult minden olyan intézmény kapuja, amely kitörési lehet√séget biztosíthatott volna számára. Vagyis többségük minden magasabb társadalmi státuszú pozíció elérésére irányuló törekvését megakadályozták. Így történt, ha középiskolába vagy f√iskolára, egyetemre jelentkezett. „Az egyik n√véremet, aki világ életében orvos szeretett volna lenni, pontszámai alapján felvették a szegedi egyetemre, de a tanévkezdés el√tt pár nappal jött a papír, hogy érvénytelenítették az egészet… A másik testvéremnek meg a szóbelijén egyenesen megmondták, amikor a soproni óvóképz√be jelentkezett, hogy ne is reménykedjen, egy ellenforradalmár gyereke soha nem foglalkozhat kisgyerekekkel… Én már nem is próbálkoztam.” Munkavállaláskor, ha segédmunkánál magasabb státuszú állásra pályázott, az „ellenforradalmár” gyerekének elutasításban volt része. „Én önt√technikus voltam, kohásztechnikus. Elmentem az üzembe, ahol rögtön fel is vettek mint szakmunkást. De amikor körbementünk a papírral intézni a dolgokat a munkaügyishez, a személyzetishez, a legvégén közölték velem, hogy tévedés történt, csak segédmunkásnak tudnak felvenni… Akkor letelt egy év, voltak órabéremelések, egész biztos, hogy nagyon rendesen dolgoztam, de mind-

egyikb√l kimaradtam. Egy id√ múlva látszott, hogy itt nem fogok boldogulni, ezért próbálkoztam más üzemekkel, ahol technikust kerestek. Tehát megvolt a hely, de mire odaértem, mire végigjártam a hivatalos körutat, rendre elt∫ntek a munkahelyek, egyszeriben nem tudtak már felvenni.” Más volt a helyzet, ha a stigmatizált távol került a szül√városától. Ha lakóhelyét√l távolabb próbálkozott a munkavállalással, többnyire sikerrel járt. Hiszen egy idegen helyen, ahol nem tudtak múltjáról, családjáról, tiszta lappal indulhatott, és nagyobb sikerrel tarthatta ellen√rzése alatt a stigmatizáltságával kapcsolatos információkat, a szituációt. Ezek voltak számukra azok a nyilvános helyek, ahol ugyanolyan fogadtatásban részesültek, mint bárki más. Itt többnyire módja volt az információ korlátozására. „Nem árultam el, hogy kinek a lánya vagyok, mert ha kiderült volna, hogy ki az édesapám, egész biztos, hogy soha nem taníthattam volna.” „A bátyámnak többen jóindulattal tanácsolták, hogy miért kell neked itt tanulnod, miért nem mész máshova, más városba. Kés√bb nekem is mondták, hogy minek ragaszkodom ahhoz, hogy itt dolgozzam. Odébb megyek egy várossal, és akkor már nem tudják… Illetve a papíron már nem lesz rajta, a mit tudom én milyen kísér√lapon.” Teljes biztonságban az úgynevezett rejtekhelyeken érezhették magukat. Itt szabadon cselekedhettek, beszélhettek, hiszen vagy ugyanolyanok – „sorstársak” – között voltak, mint √k, vagy a többiek tisztában voltak stigmatizáltságukkal, de elfogadták azt. Akiknek a családjában √szinte kommunikáció folyt, és a gyermeket mindenbe beavatták, ilyen biztonságos – ám sz∫k – rejtekhely volt az otthon. A terek nagysága, helye és aránya id√ben szükségképpen módosult. A Kádár-rendszer konszolidálódásával párhuzamosan csökkentek a tiltott helyek, s növekedtek a nyilvánosak. „Engem végigkísért ez, de kés√bb már nem számított, hogy úgy mondjam nem bántottak emiatt. 1968 után már más volt a légkör.”

IDENTITÁS

I

nterjúalanyainkat környezetük kisebb-nagyobb része – a hivatalos álláspontnak megfelel√en – meg-

80

„Titokkal a lelkemben éltem...”

bélyegezte, egy társadalmilag nemkívánatos ember gyermekével, illetve egy b∫nös képével azonosította √ket. Ám a társadalom formális és informális csoportjai fel√l nemcsak ezt meger√sít√, hanem ennek ellentmondó ítéletek is jöhettek. Tehát ellentmondások, konfliktusok kísérték életüket a kett√s identitás szorításában. Az 56-os kivégzettek gyermekei esetében a személyes identitás meghatározó része volt stigmatizáltságuk megélése, az, ahogyan szociális identitásuk azon foltját értékelték, kezelték, amelyet rejtegetni kényszerültek. Ez egyrészt az apához, az apa tevékenységéhez, illetve az elítéléséhez való viszonyuktól, másrészt a reflektáló tágabb társadalmi környezett√l függött. Ebben az er√térben kellett tisztázniuk, hogy kik is √k tulajdonképpen, ki volt az √ apjuk, hol a helyük a világban. Els√sorban a családnak kellett (volna) megválaszolnia azt a kimondott vagy kimondatlan kérdést, hogy a kivégzett apa h√s, áldozat vagy éppen b∫nös. A gyermeki – és nemcsak a gyermeki – logika szerint azt kell megbüntetni, aki vétett, aki rosszat tett. Ha az apát megbüntették, akkor az apa b∫nös? Ha nem az, akkor miért végezték ki? Nagyon nehezen feloldható ellentmondás ez, és minél fiatalabb valaki, annál inkább. Természetesen a külvilág, a sz∫kebb és a tágabb környezet visszajelzései is befolyásolták az apáról kialakított képet. A vizsgált korszakban felnöv√k életére többnyire a kett√s szocializáció, kett√s értékrend volt a jellemz√, a család és a társadalom által közvetített értékek között gyakran feloldhatatlan különbség volt. Ha értékdiszkrepancia vette körül a gyermeket, választania kellett. Tudjuk, milyen nehéz – különösen egy gyermeknek – a különböz√ közegek által közvetített, egymásnak sokszor ellentétes értékek közül választani, eldönteni, hogy melyik a követend√, a helyes és melyik nem. Legkönnyebben a döntést azok hozták meg, akiknek édesanyja férje tettét pozitív értékként közvetítette, és a családban folyó √szinte kommunikációval sikerült gyermekében is egy reális apa-, illetve forradalomképet kialakítania. A propaganda, a hivatalos értékelés nem bizonytalanította el √ket. Apjuk kivégzését a rendszer aljasságával magyarázták. Büszkeséggel gondoltak apjukra, a b∫nösség gondolata fel sem merült bennük. S√t, ezek a gyerekek azonosultak apjukkal, számukra √ normaképz√ lett, életük fordulópontjain igazodtak feltételezett cselekedetéhez, ítéletéhez.

„Az apám véleményét mindig magam mellett álló véleménynek éreztem, egy kapaszkodónak.” „Apám mindig velünk volt. Tudtam, nem csinált semmi elítélend√t, s√t √ csak olyat tett, amire mindenki büszke lehetne.” Lehet, hogy az anya félelme következtében a családban tabusították a történteket, de ez nem törölte ki az apáról már korábban kialakított pozitív képet. A két világot szét tudta választani, tudta, hol az apja és az √ helye. „Én akkor, tizenhárom évesen tudatosan nem politizáltam, és még kés√bb sem, de azt nagyon jól tudtam, hogy apukámnak igaza van. Mindig mellette voltam, és tudtam, hogy helyes úton járt. Soha kétség nem volt bennem eziránt. Tudtam, hogy amit a fehér könyv írt, az nem igaz, hogy aljas hazugság.” „Kezembe került a fehér könyv, és el is olvastam. Úgy írtak apámról, mint egy csavargó kulák fiáról. Szegény nagyapámat kivitték hadifogságba, akkor √ csavargó? Nevetséges dolgok voltak benne. Körülbelül igaz, ami le van írva, csak az, hogy ezért ítélték édesapámat halálra, az a nevetséges dolog. Szóval én egy percig sem gondoltam, hogy igazuk van. Hát azt minden jobb érzés∫ ember tudta, hogy √k nem b∫nösök.” Az értékválasztást megkönnyíthette, ha a gyermeket stabil családi értékek vették körül. Ha volt legalább egy biztonságot nyújtó ember, aki képes volt a külvilág ítéletét közömbösíteni, az ellentmondás oldódhatott, és el√bb-utóbb megoldódott. „Tíz-tizenkét éves voltam, amikor egy kis z∫r támadt, kívülr√l hall egy dolgot az ember a kommunista irányból, a család fel√l viszont egész mást hall. Az újságokból, a rádióból (nálunk folyton szólt a rádió) azt hallottam, hogy 56 ellenforradalom volt, 56-ban gazemberek tevékenykedtek, meg akarták dönteni az államrendet, tehát b∫nt követtek el. Otthon pontosabban nem azt mondták, hogy nem ellenforradalom volt, hanem azt mondták, hogy ami akkor történt, az nem b∫n volt. És én úgy döntöttem, hogy hiszek a családomnak, ugyanis √k miért hazudnának nekem… ◊k olyan emberek, akik ilyen nagy dologban, f√leg apám halálával kapcsolatban nem hazudnak.” Ha a családtagok nem rendelkeztek stabil értékrenddel, maguk is instabilak voltak, nem tudtak a

81

K√rösi Zsuzsanna

hivatalosan közvetített értékekkel szemben felmutatni valami mást, a gyermek elbizonytalanodott. Abban az esetben, ha az anya nem tudott kiállni a forradalom, de legalább a férje mellett, és el is fogadta a hatalom ítéletét, a gyermeknek egyedül kellett megküzdenie a választással. Ezek a gyerekek gyakran nem tudtak ellenállni a propaganda nyomásának, elhitték, hogy amiben apjuk részt vett, az elítélend√, de közülük többen azzal a tudattal sem voltak képesek együttélni, hogy az apjuk gyilkos vagy b∫nös. Az ebb√l az ellentmondásból adódó feszültséget fel kellett oldaniuk. A feloldás egyik útja a mítoszteremtés volt. „Apámat istenítettem, soha nem tartottam b∫nösnek. Tán az Isten az apám nekem, nem tudom… A rádióból, a dokumentumfilmekb√l, a fehér könyvb√l jött ez a sok demagóg szöveg, hogy ellenforradalmárok, ilyen gyilkosok, olyan gyilkosok. És ha az embernek ezt sokat mondják, akkor már √ is elkezdi hinni. Én is, nem az, hogy már én is elfordultam, nem az, hogy elkezdtem apámban kételkedni, nem. Apámban hittem egyedül, abban, hogy √ jót csinált. De az egészben valójában már nem hittem… Csak apám mítoszára gondoltam, tehát arra, hogy apám becsületes ember volt, mások gyilkosok voltak, mindenféle szörny∫séget csináltak, de apám nem csinálta, az biztos… Nem gyilkos az apám, tehát én nem egy gyilkos embernek vagyok a gyereke, hanem csak az állam elleni felforgatóé.” A feloldás másik útját követték azok, akik nem is próbálták megérteni a történteket, és a hivatalos történelemverzió sem hatott rájuk, de apjukról pozitív képet √riztek, titkon büszkeséggel gondoltak rá. „Én titokban büszke voltam rá mindig… Nem hittem, hogy olyasmit csinált, amit én ne tudnék elfogadni. Azt egy percig se.” A fentiekt√l különböznek azok, akiknek sem a családjuk, sem a környezetük nem tudott segíteni az eligazodásban, és még korábbi emlékeik sem voltak apjukról. Egyedül maradtak másságuk terhével, és nemcsak a forradalmat, hanem apjukat illet√en is elfogadták a hivatalos álláspontot. Elítélték, b∫nösnek tartották apjukat, és emiatt szégyent, b∫ntudatot éreztek. „Miután megtudtam, hogy kivégezték apámat, nagyon szégyelltem a dolgot. Ha kivégezték, akkor biztos valami borzasztó b∫nt követett el. Ha valakit így elítélnek, akkor az borzasztó b∫nös volt… Kés√bb sem a h√st láttam ben-

ne meg nem azt, aki a történelmet megváltoztatja, hanem aki elveszi magát a családjától. Biztos, hogy a történelmet el√bbre viszi az ilyen dolog, de én azért csak a saját, egyéni tragédiámat láttam benne. Akinek gyereke van, az els√sorban a gyerekeiért felel√s, és csak aztán az ország sorsáért. Egy ilyen kilátástalan helyzetben ott hagyni a családot, az egy kicsit elítélend√. Valahogy az volt az érzésem, hogy a politikát olyanoknak kellene csinálnia, akiknek nincs családja. Teljesen még most sem tudom ezt neki megbocsátani.” A népítéletben való részvétel vádjával kivégzettek gyermekei voltak talán a legnehezebb helyzetben, hiszen, aki embert öl, az b∫nt követ el. Az ellenük felhozott vádat rendszerint nem lehet bebizonyítani, és így még az akkori törvények szerint sem lehetett volna halálra ítélni √ket, gyermekeik azonban mind a mai napig bizonytalanok apjuk ártatlanságát, illetve b∫nösségét illet√en. Egész életüket végigkísérte a b∫ntudat: védekeznek, illetve bizonyítékokra várnak. „Hosszú éveken keresztül úgy voltunk elkönyvelve, hogy egy gyilkos család vagyunk. Hogy így voltunk megbélyegezve, hogy a gyilkosok… Én elfogadom azt, hogy az apám b∫nös volt, ha nekem ezt be tudják bizonyítani. Tehát énbennem van egy olyan, hogy hiszem is meg nem is. Hogy tulajdonképpen meghalt, de jogos volt-e vagy nem, hogy meghalt. Ha egy fényképpel vagy valamivel be tudják bizonyítani, akkor én azt elfogadom.” Az 56-os elítélt gyermeke számos alkalommal került olyan élethelyzetbe, amikor hivatalosan dokumentálnia kellett társadalmi identitását, illetve önazonosítását. A leggyakoribb ilyen hivatalos dokumentum az önéletrajz volt. A Kádár-rendszer önéletrajzírójának származásáról, így apjáról is be, illetve el kellett számolnia. Az, hogy interjúalanyaink mit írtak apjukkal kapcsolatban, hogy milyen formulát választottak, egyrészt függött attól, hogy az anya milyen stratégiát követett gyermekével szemben, tehát, hogy a gyermek mit tudott apjáról, másrészt függött attól, hogy mikor, vagyis a rendszer konszolidálódásának mely szakaszában írta az önéletrajzot. Az id√sebb interjúalanyaink szerint – akik pár évvel a forradalom leverése után fejezték be az általános iskolát, amikor a rendszer még keményebben ellen√rzött és büntetett – kötelez√ volt a kivégzés tényét közölni az önéletrajzban.

82

„Titokkal a lelkemben éltem...”

A család

„Az egyértelm∫ volt, hogy be kell írni a foglalkozását, és hogy kivégezték √t. De mást az ember nem írt róla.” „Nekem mindig azt kellett írnom, hogy ítélet által meghalt.”

„Anyu idegileg teljesen megroggyant. Állandóan sírt. És ez nekünk nagyon rossz volt. Jöttek mindenféle betegségek, komoly m∫tétek, azt mondta az orvos, hogy az idegt√l. Nagyon sokat szenvedett. Mindig nagyon félt, rosszul volt, szaladni kellett telefonálni, hogy az ügyeletes orvos jöjjön ki. Sokszor, míg anyu kórházban volt, egyedül maradtunk hárman gyerekek, és nekem kellett a kicsiket valahogy kordában tartani. Aztán meg nekem lett gyomorfekélyem, többször engem is bevittek a kórházba. Akkor lettem el√ször rosszul, amikor anyu megmondta, hogy aput kivégezték.” „Ketten kerestünk annyit, hogy legalább kajára volt pénzünk. Féltünk, éheztünk, fáztunk, ez az igazság. Nem volt tüzel√nk télen. Szóval nagyon rosszul álltunk, nehéz évek voltak azok.” Interjúalanyaink a családtagok részér√l többnyire szolidaritásról számoltak be. De ezt semmiféleképpen nem szabad politikai kiállásként értékelni, hiszen a családi kötelék – jó esetben – mindennél er√sebb. Ha voltak nagyszül√k, feltételezhet√en minden politikai megfontolás nélkül, lehet√ségeikhez képest segítettek unokájukon. Volt olyan nagyszül√, aki az édesanyát úgy igyekezett „tehermentesíteni”, hogy az egyik gyermeket √ nevelte fel, vagy hoszszabb-rövidebb ideig magához vette, illetve anyagilag támogatta a csonka családot. Általában m∫ködött a családi véd√háló, hatékonysága a családok kulturális és anyagi t√kéjét√l függött. A leghatékonyabb az értelmiségiek körében volt, az alsóbb társadalmi rétegekben pedig – egy-két kivételt√l eltekintve – elmaradt. „A rokonok, a környezet sokat segített. Általában nagyon megért√ek, segít√készek voltak.” „Sokáig az anyai nagyszüleimnél éltünk. ◊k igyekeztek mindenben segíteni, anyámban az életer√t tartani, hogy kedve legyen élni. Szegénységben éltünk, mert anyám fizetése és a nagyapa nyugdíja nem volt valami sok. De az azért nagyon jó volt, hogy amikor hazamentem az iskolából, akkor meleg volt a konyhában. És segítettek a rokonok, barátok is.” Ám a családok sem voltak egységesek. Szinte minden családban volt egy-egy olyan rokon, akinek kellemetlen volt a kivégzett családdal való kapcsolat, aki karrierje miatt minden kapcsolatot megszakított velük.

A KÖRNYEZET REAKCIÓI

A

totalitárius rendszerek megtorló mechanizmusa másod- és harmadíziglen is bünteti az ellenük vétkez√ket. Az 56-os kivégzettek családtagjai egy olyan kitüntetett csoporthoz tartoztak, akiket a hivatalos propaganda elítélt, diszkriminált. Nekik is b∫nh√dniük kellett, ha nem is direkt módon, hanem közvetve. A vizsgált személyek számos közösséggel (család, iskola, baráti kör, munkahely, katonaság etc.) kerültek kapcsolatba, és így annak tagjait puszta jelenlétükkel is egyfajta állásfoglalásra kényszerítették. Környezetüknek véleményt kellett nyilvánítania másságukkal, stigmájukkal kapcsolatban, akár úgy, hogy nem vettek tudomást róla. Az interjúalanyaink családjához érkez√ visszajelzések széles skálán mozogtak, az abszolút negatívtól, elutasítótól a semlegesen keresztül az egészen pozitívig, meger√sít√ig terjedhettek, hisz a társadalom ebben a kérdésben sem volt egységes. Továbbá ezek a reakciók érkezhettek explicit vagy implicit formában. Nem szabad azonban elfeledkeznünk a közeg minem∫ségér√l sem. Nyilván más a jelentése egy rokoni reakciónak, mint egy hivatalos intézményének. A közegek többnyire nem voltak homogének, egyes tagjai támogatták, mások elítélték, megkülönböztették a stigmatizáltat. Továbbá szólni kell még egy fontos „független változóról”, az id√r√l is, vagyis figyelembe kell vennünk, hogy a kivégzett gyermeke mikor találkozott az adott reakcióval abszolut id√ben, illetve életkorban. A Kádár-korszak els√ évei a megtorlás, a „rendcsinálás” id√szakaként ismertek, ekkor a kivégzett gyermekét is egyértelm∫bb és er√sebb retorziók érték, illetve a szolidaritásnak kisebb tere és talán nagyobb jelent√sége volt. Amint fokozatosan puhult a diktatúra, konszolidálódott a helyzet, a stigmatizáltság következményei is egyre inkább veszítettek erejükb√l. (Természetesen ett√l – mind pozitív, mind negatív értelemben – eltér√ esetekkel, helyi „túlkapásokkal” is találkozhattunk.)

83

K√rösi Zsuzsanna

„A kivégzés után a rokonaink is egy kicsit messzebb helyezkedtek. Maradt valami földünk, abból éltünk, de minimálisan. Volt valamennyi árpánk meg rozsunk vetve, és le kellett aratni. Anyámnak volt egy nagybátyja, √ jött, hogy levágja. Anyám mondta, hogy nem bírja kifizetni. Nem baj, nem azért jövök. Egyedül √ támogatott bennünket, amennyire tudott. Voltak anyámnak gazdagabb rokonai, nem segítettek.” „Apám n√vérének férje párttag volt, és hiába jártunk össze 56 el√tt és voltunk jóba, a kivégzés után kezdtünk nagyon kellemetlenek lenni nekik. Lazították a kapcsolatot, aztán mikor elmentünk hozzájuk, közölték velünk, hogy többet ne menjünk oda.” Talán a legnagyobb veszteséget azok a gyerekek szenvedték, akiknek – édesapjuk elvesztésén túl – teljesen szétszakadt a családjuk, és állami gondozásban n√ttek fel. „A lényege az egésznek, hogy az egész életemet tönkretették. Engem és az öcsémet nem az anyám, hanem a nagymama és apám nevelt. Amikor apámat letartóztatták, minket intézetbe vittek. A nagymamának nem volt mib√l eltartania. Megölték az apámat, elvették a családomat.”

vigasztalta, illetve megpróbálta elsimítani a konfliktusokat. „Végig az egész iskolában olyan tanárok voltak, akik mindent tudtak, és csak segítettek, sose bántottak.” „A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg elég nagy csibész voltam, és borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebb√l nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályf√nököm, én meg sírva mondtam el neki, hogy mit mondott nekem Tamás. Szerencsétlen tanárn√, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania nekem, hogy persze, Tamásnak igaza volt. Ehelyett elkezdett vigasztalni, bizonygatta, hogy Tamás nem akart nekem rosszat, csak hallotta ezt valakit√l. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen t√lem bocsánatot.” „Az osztályf√nököm vasárnaponként meghívott, hogy segítsek takarítani. Közben a munkából nem nagyon lett semmi, de ott reggeliztem, ott ebédeltem, és délutánra, mire mentem haza, mindig felpakolt valamivel. ◊ úgy bánt velem, mint egy családtaggal.” Az egyik csepeli általános iskolából három olyan diákot küldtek ki egy háromhónapos kelet-németországi üdülésre, akiknek hozzátartozóját 56-os részvétele miatt elítélték. Ám voltak iskolák, ahol egyes tanárok megszégyenítették az 56-os gyermekét, és ezzel még inkább megnehezítették egyébként sem könny∫ életét. „Az iskolában is vegyes fogadtatással találkoztam… nagyon sokan kiszúrtak velem, úgy a tanárok, mint a gyerekek. Meg akartak buktatni, hiába tanultam jól. Nem értettem, miért kapok mindig egyest, kettest. Meg a sarokba állítottak, pedig nem is viselkedtem úgy. Csendes gyerek voltam. De voltak rendes tanárok is, emlékszem rá, hogy volt olyan tanárn√, nem emlékszem sajnos a nevére és azt se tudom, hogy milyen tantárgyat tanított, odajött és megsimogatta a fejemet. Nem szólt semmit. Meg volt egy kis barátn√m, √t sose felejtem el, nagyon szegények voltak, de olyan rendes család volt, hogy pátyolgattak, bátorítottak, és mindig kérték a nagyszüleimet, hogy engedjenek el hozzájuk kicsit kikapcsolódni. Tehát

Az iskola Az iskolának a hivatalos álláspontot kellett közvetítenie, vagyis hogy Magyarországon 1956-ban ellenforradalom volt, s akik abban részt vettek – különösen, ha ki is végezték √ket – a népi demokrácia ellenségei. A gyermek életében többnyire ez volt az els√ hivatalos intézmény, itt már az anya, ha akarta sem tudta megóvni gyermekét attól, hogy szembesüljön stigmatizáltságával. Az iskolában – legalábbis a tanárok között – már nem maradhatott titokban az apa múltja. A tanárokra kényszerként hatott a hivatalos álláspont, de tudjuk, hogy sokan ezt nem vagy csak látszólag tették meg, illetve számos olyan lehet√ség adódott, amikor kifejezhették szimpátiájukat a forradalommal, illetve együttérzésüket az 56-os elítélt gyermekével. A legtöbb interjúalanyunk iskolai élményeit felelevenítve pozitív visszajelzésekre emlékezett. A tanárok egészen addig, amíg módjukban állt, segítették, támogatták az 56-os gyermekét. A legtöbb tanár igyekezett a gyermeket ért hátrányokat enyhíteni,

84

„Titokkal a lelkemben éltem...”

A lakóközösség

√k átérezték az én helyzetemet, mellém álltak. De a baj az volt, hogy sokan voltak kegyetlenek is, és a többség inkább nem is mert velem barátkozni. Mert féltek. Úgy félt mindenki.” Akár szolidárisak, akár semlegesek voltak az 56-os kivégzett gyermekével az iskolai mindennapok során, a továbbtanuláskor a tiltott térbe kerülést a tanár sem segíthette, ilyenkor már kevés volt a személyes szolidaritás. A gyermeknek az önéletrajzba, a tanárnak az ajánlásba kellett beírnia az apával történteket, és az ellenforradalmár gyermekét az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozata kizárta a továbbtanulásból,3 s a korábban szolidáris pedagógus a hatalommal szembeni konfrontációt már nem vállalta.4 „A tanáraim mindig nagyon kedvesek voltak velem, megkülönböztetett figyelemmel bántak velem. Talán több id√t szenteltek rám, mint más gyerekre. Volt egy-két tanár, aki kérdezgetett apu fel√l, és próbált vigasztalni, hogy majd rendbe jönnek a dolgok. Viszont azt is megmondták, hogy nem tanulhatok tovább, mert nem fognak felvenni semmilyen iskolába. Ezt be is tartották, sehova se mehettem.” A forradalom leverését követ√ néhány évben eddigi információink alapján szinte mindenkinek meghiúsították a továbbtanulását, a kötelez√ általános iskolán kívül semmilyen képesítést sem szerezhetett az 56-os gyermeke. Az évek folyamán némileg ezen a téren is „konszolidálódott” a helyzet. A hatvanas évek közepét√l enyhült a szigor, már „csak” azoknak akadályozták meg a továbbtanulását, akik magasabb színvonalú, illetve a végzést követ√en nagyobb presztízst és fizetést biztosító iskolákba jelentkeztek. A szakmunkásképz√ intézetek befogadták az „ellenforradalmár” gyerekét is, hisz nagy volt a munkaer√igény. Majd kinyíltak a középiskolák kapui is, igaz, az els√ években többnyire esti tagozaton. Leghosszabb ideig a f√iskolai és egyetemi tanulmányokat tiltották számukra. Külön meg kell említeni, hogy néhány magasan kvalifikált értelmiségi család esetében, ahol az apa már a forradalom el√tt is jelent√s politikai, közéleti szereppel bírt, a gyermek továbbtanulását a hatalom nem akadályozta meg. Esetükben volt a leghatékonyabb a környezet támogatása, és valószín∫síthet√, hogy a család ismertsége következtében a hatalom sem merte megtenni diszkriminatív intézkedéseit. Így ezek a gyerekek ritkábban szembesültek a tiltásokkal, bejutottak a középiskolába, az egyetemre.

„Ha szenet kellett lehordani amíg kicsik voltunk, mindig talált anyám olyat, aki segített.” „Tulajdonképpen mi 3–4 családnak köszönhettük a faluban, hogy az anyám munkát kapott és nevelni tudott bennünket. Máskülönben, ha anyám nem bír dolgozni, akkor nem tudjuk, hogy mi lesz.” Egy községi tanácselnök iskolakezdéskor segélyt utalt ki a családnak. Sokaknak a szomszédok a mindennapokban is segítettek, például vigyáztak a gyerekekre, míg az anya a tárgyalásra járt vagy dolgozott. „A mi házunkban olyan három-négy nemdolgozó asszony volt, és a mi lakásunkhoz mindenkinek volt kulcsa. Úgyhogy engem reggel anyu szépen megetetett, ott hagyott a kiságyban, és a nénik napközben jöttek, és tisztába tettek, megetettek, mindenki rám nézett. Úgyhogy engem tulajdonképpen az els√ három évben a ház nevelt föl ilyen módon, hogy hol ez nézett be, hol az nézett be, hol egyik vitt át magához, hol a másik. És az is természetes volt, hogy a házban, ha bárhol vasárnap süteményt sütnek, akkor abból nekünk is jut.” Akik kisebb városban vagy községben éltek – az ottani életformából következ√en – kevésbé tudtak elrejt√zni, számukra nehezebb volt eltitkolni múltjukat, ám ezzel együtt környezetük szimpátiáját is közvetlenebb formában tapasztalhatták meg. „Csak szimpátia volt. Támogató cinkosságot éreztem, mindenhol, ahol én jártam. Tudod, egy ilyen hunyorítást, hogy »jól van, tudjuk, de semmi baj nem lesz, majd meglátod«.” „Ott a faluban úgy t∫nt, hogy mind sajnáltak bennünket. Hivatalosan nem lehetett mutatni, de éreztük, hogy szeretnek. Tényleg sokszor a parasztemberben is van annyi tapintat, hogy az a gyerek nem tehet róla. Amivel lehetett, segítettek, és anyámat is próbálták segíteni ott a boltban.” Természetesen találkoztunk olyan községi családokkal is, akiket a kivégzést követ√en környezetük többsége elutasított. „Így visszagondolva, sokan megváltoztak, nem látogattak meg bennünket. Talán egy pedagógus maradt meg, aki továbbra is jött hozzánk. Ha visszagondol az ember, azért úgy mindenki elmaradt t√lünk. Félt-e, vagy miért, én nem tudom.”

85

K√rösi Zsuzsanna

A munkahely

„A munkahelyemr√l jelentkeztem f√iskolára. És amikor mentem a jellemzésemért a személyzeti osztályra, akkor megkérdeztem, hogy mi van benne. Azt mondták, hogy semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam, én ott jóban voltam a kollegáimmal, azt hittem, el fogják mondani. Akkor vissza akarták venni t√lem, persze én akkor már nem adtam, mert sejtettem, hogy mi lesz benne. Hazajöttünk, itthon felbontottam. Édesapáról volt benne, hogy mit csinált, hogy csinált. Rólam az, hogy nem volt úttör√, sem KISZ-tag, és nem vesz részt megmozdulásokon, és nem olyan beállítottságú, hogy vezet√ beosztásra alkalmas lenne, így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. És hát ezzel a papírral már nem mentem el felvételizni.”

A forradalom leverését követ√en a kivégzettek feleségeit többnyire elbocsátották korábbi munkahelyér√l. Mind nekik, mind azoknak az édesanyáknak, akik korábban a család körüli teend√ket látták el, egzisztenciális gondjaik miatt munkát kellett keresniük. A kivégzettek feleségeinek munkavállalását, elhelyezkedését a hatalom minden esetben megnehezítette. Számos próbálkozás után, végzettségénél alacsonyabb, sokszor nagyon nehéz fizikai munkakörben foglalkoztatták csak. „Aztán nagyon kemény volt anyámnak az élete, mert munkát kellett keresni. Nem nagyon akarták fölvenni. Több helyen próbálkozott, végül is aztán a Csepeli Posztógyárba fölvették. Egy olyan munkát kapott a gyapjúmosodába ami manapság már gépesítve van, de akkoriban a vizes gyapjút kézzel kellett a gépbe rakni, meg kiszedni. Borzasztó nehéz munka. Vizes, állandó víz, gumicsizmában. Férfiak nem nagyon vállalták. ◊ kénytelen volt, mert ott volt a három gyerek, valahogy meg kellett élni, kaját kellett nekik adni.” Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a községekben volt a legkevesebb munkalehet√ség, ám a privát szolidaritás többször úgy nyilvánult meg, hogy az 56-os kivégzett feleségének alkalmi munkákat adtak. „Az anyám nem tudott elhelyezkedni emiatt. Hanem volt a faluban az az egy-két olyan család, aki igenis befogadta takarítani, hogy nevelni bírjon bennünket. Anyám elhelyezkedni nem is tudott volna, ha nem kapott volna ott munkát.” Több esetben a baráti, ismer√si környezet segítette az asszonyokat munkához. „Miután anyámat elbocsátották, a siketnéma intézet igazgatója, akit anyám nagyon szeretett, azt mondta, hogy oda jöhet nyugodtan. Ennek az asszonynak gyereke van, föl kell nevelni, √ nem csinált semmit, hát ne rúgjuk ki. Volt egy ilyen, és akkor odavette, és onnan is ment nyugdíjba kés√bb.” Mint azt már az el√z√ekben is említettem, nemcsak a kivégzett házastársának, hanem gyermekének is megnehezítették a munkavállalását. Hiába volt informálisan támogató atmoszférájú a munkahelyi közösség, és hiába volt meg a szakmai felkészültsége, végzettsége, ahhoz, hogy vezet√ beosztásba kerüljön, a hivatalos támogatást nem kapta meg.

A katonaság A kivégzettek fiainak életében volt még egy fontos állomás, amikor stigmatizáltságukkal kapcsolatban újabb tapasztalatokban, „élményekben” lehetett részük. Az id√sebb fiúkat – tehát akik a Kádár-rendszer els√ éveiben lettek katonakorúak – nem hívták be a hadseregbe, mert „hazaáruló fiának nem adnak fegyvert a kezébe”. Volt, aki ezt megkönnyebbüléssel vette tudomásul, „egyáltalán nem bántott, s√t örültem, hogy megúsztam ezt az √rületet”, ám egy falusi ember családjában ugyanez esetleg szégyennek számított. „A férfi testvéreim nem lehettek katonák, mert meg volt a család bélyegezve. Ott is mint mindenütt valahogy olyan szúrást, döfést kaptunk ezen ügy miatt.” Egyik interjúalanyunk 1979-ben vonult be katonának. Életpályáján a katonaság volt az egyetlen olyan intézmény, ahol másságát éreztették vele. „Egyszer nem el√írás szerint viselkedtem katonáéknál. És akkor az egyik tiszt közölte velem, hogy többre becsül egy rablógyilkost, mint engem, mert abból még lehet ember, de egy ilyenb√l, mint én, soha, mert az alma nem esik messze a fájától. Pont 56-ra volt ez az egész ügy kihegyezve. Most már látják, hogy én nem akarok megjavulni.” A hatalom más módon is éreztette a kivégzettek gyerekével, hogy kevesebbet ér, hogy mindaz a lehet√ség, ami egy átlag magyar állampolgárnak megadatott, számára nem elérhet√, illetve azt, hogy ál-

86

„Titokkal a lelkemben éltem...”

felügyel√t játszottak, de semmi konkrét bizonyítékuk nem volt.” Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a privát mindennapokban a magánemberek inkább támogatóan, mintsem diszkriminálóan viselkedtek az 56-os kivégzettek családjával szemben. A pozitív visszajelzések egyrészt az ártatlan gyermeknek, a hátrányos helyzet∫ családnak szóló humán segítségnyújtások voltak, másrészt titkon az apa tettének pozitív megítéléséb√l adódhattak. A civil humánum számtalan esetben megnyilvánult, határai azonban többnyire a személyes keretek között maradtak; a hátrányokat nem tudták közömbösíteni, inkább a retorzió csökkentése állt módjukban. Így a forradalom után megtorlást szenvedettek gyermekeinek többsége 1989-ig a legteljesebb bizonytalanságban élte életét. Valamennyien integrálódtak a társadalomba. Egyik életút sem tért el lényegesen a hatvanas, hetvenes évek általános mobilitási trendjét√l. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy korábbi anyagi és kulturális lehet√ségeikhez képest – ha csak átmenetileg is – hátrányba kerültek. Anyagi, erkölcsi depriváltságuk kompenzálása végett szinte mindannyian szükségét érezték annak, hogy bebizonyítsák, √k is érnek annyit, mint a többiek. A hátrányok leküzdéséhez szükséges fokozott energia bizonyos esetekben optimálisan hatott. „Összeszorított foggal”, a hatalom képvisel√ivel dacolva elérték céljukat.

landóan figyelnek rá, ellen√rzésük alatt tartják. A nyolcvanas évek elejéig nem kaptak útlevelet, az erkölcsi bizonyítvány megszerzéséhez megalázó procedúrán kellett átesniük, a forradalom évfordulóin begy∫jtötték √ket a rend√rségre. „Éjjel tizenegykor kijött a lakásunkba egy fiatalember, 1966-ban, tizenhét éves voltam, és azt kérdezte, hogy van-e kedvem kocsikázni. Én köszöntem neki, hogy helló, mert fiatal volt. S azt mondja: jó estét kívánok. Akkor az már gyanús volt. S azt mondja, hogy van-e kedvem kocsikázni. S mondom neki, hogy éjjel, ne haragudjon, nincs kedvem kocsikázni. Mégis hova? Azt mondja, mondjuk a rend√rségre. Mondom, akkor szólok édesanyámnak. Azt mondja, hogy nyugtassa meg, hogy nincsen semmi baj. Én csak annyit mondtam neki, hogy nézze, ha engem tizenegykor elvisz a rend√rség, akkor az édesanyám nagyon meg fog nyugodni. Persze akkor már leesett, hogy mi van, és mondtam édesanyának, hogy biztos, hogy 56-tal kapcsolatos, nyugodjál meg tényleg, semmi olyat nem csináltam. Egy civil fekete Volgával vittek be. Szórakoztak egy kicsit a lámpavillogtatással meg mindennel, és elkérdezték, hogy hol jártunk egy bizonyos napon. Már nem is tudom, hogy melyik napon. Másfél-két órát tartott a dolog, aztán elengedtek. Nem bántottak, hozzám se nyúltak egy ujjal se. Egy kicsit villogtattak, Maigret

Jegyzetek 1. A kutatás az OTKA támogatásával folyik. A kutatás vezet√je Molnár Adrienne (szociológus), résztvev√i Hoffmann Gertrúd (pszichológus), Kozák Gyula (szociológus) és K√rösi Zsuzsanna (szociológus). 2. Az interjúrészleteket minimális módosítással közlöm. A teljes szövegek az 1956-os Intézet Oral History Archivumában kutathatók. 3. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága Intéz√ Bizottságának tájékoztatója az egyetemi és f√iskolai iskoláztatással kapcsolatos határozatról. (1957. május 28.) A határozat megjelöli azok körét, akiket nem szabad egyetemre,

f√iskolára felvenni. Eszerint: „…ellenforradalmi tevékenységért, a népi demokratikus államrend elleni izgatásért joger√sen elítéltek… gyermekeit továbbra is osztályidegeneknek kell tekinteni, felvételükre csak kivételképpen, különös tehetség esetén minisztériumi engedéllyel kerülhet sor." In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962 51. 4. A börtönbüntetésre ítéltek gyerekeivel folytatott beszélgetések során ez idáig egyszer találkoztunk ezzel a hatalommal szembeni határozott kiállással egy f√városi középiskolában.

87