Tiszta szoba Magyarnak maradni szorongatva is Szénási Miklós beszélgetése Szász Jenővel, Székelyudvarhely polgármesterével... 40

Mi a nemzet? Válogatta: S. Varga Pál ............................................. 3 Fôtér Gubás Jenő: A délvidéki magyarság esélyei ................................... 4 Szabó Zsolt: Népszavazás előtt és után .......................................... 9 Macskakô Balla D. Károly: Hitványok között Halk enyészet ...................................................................... 11

Tartalom

Küszöb

Orbán János Dénes: Elővázlatok A magyar Fausthoz ..................... 12 Visky András: „Megállsz előttünk” „Végre csak akkor” ............................................................. 18 Tandori Dezső: 13 : 87 Hat fejezet egy regényből („Maury-Morny”!) – Öt .................... 19 Szijj Ferenc: Kenyércédulák ........................................................ 22 Kapualj Keresztesné Várhelyi Ilona: Sziklára épített ház ........................... 23 Szénási Miklós: Vasárnapi hangulat ............................................. 26 Árkádok Herczeg Ágnes: „A tájak szeretetre tanítanak” Székelyföld tájépítész szemmel .............................................. 29 Erdélyi építészeti műhelyek I. – Köllő Miklós ................................ 34 Erdélyi építészeti műhelyek II. – Esztány Győző ............................ 36 Tiszta szoba Magyarnak maradni szorongatva is Szénási Miklós beszélgetése Szász Jenővel, Székelyudvarhely polgármesterével ........................................ 40 Lépcsôk Elek Tibor: A hontalanság lírai alakzatai (Ferenczes István: Minerálnájá pesznyá; Túlexponált fényképek) . 43 Kálai Sándor: Variációk gonoszságra (Tar Sándor: Az alku) ............................................................. 46

Asztalos Márti: Egy túlrendezett mese (A Csokonai Színház A kis herceg című előadásáról) ................... 51 Műhely Egyed Emese: Kolozsvári levél az irodalom(tudomány) nyilvánosságáról ................................................................. 54 Kántor Lajos: Építők (vagy hivatalnokok) .................................... 60 Ferdinandy György: Miért nem maradtam francia író? ................. 63

DISPUTA

Püski Levente: Trianon – az élő múlt (Koltay Gábor Trianon-filmjéről) ............................................. 48

1

E számunk szerzôi:

Asztalos Márti egyetemi hallgató, Debrecen Balla D. Károly költő, Ungvár Gubás Jenő író, Szabadka Egyed Emese irodalomtörténész, Kolozsvár Elek Tibor irodalomtörténész, Gyula Esztány Győző építész, Csíkszereda Ferdinandy György író, Párizs Herczeg Ágnes tájépítész, Budapest Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kántor Lajos irodalomtörténész, Kolozsvár Keresztesné Várhelyi Ilona muzeológus, Debrecen Köllő Miklós építész, Gyergyószentmiklós Orbán János Dénes költő, Kolozsvár Püski Levente történész, Debrecen Szabó Zsolt író, Kolozsvár Szénási Miklós író, újságíró, Debrecen Szijj Ferenc költő, Budapest Tandori Dezső költő, író, Budapest S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Visky András költő, Kolozsvár GYÁSZ Lapzártánk után érkezett a megrendítő hír: elhunyt Tar Sándor prózaíró, a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja, akit a Debreceni Disputa szerzőjeként is tisztelhettünk. Életművének, alkotói személyiségének egy következő számunkban kívánunk emléket állítani.

Debreceni Disputa III. évfolyam, 1. szám, 2005. január Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István

DISPUTA

Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô, Pláza)

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152

A nemzethez tartozó egyes embernek a nemzetről alkotott képe egyszersmind önképének is része. […] Aki azt mondja: „orosz, amerikai, francia stb. vagyok” – egyszersmind általábán azt is állítja: „én és mi hiszünk bizonyos értékekben és eszmékben”, […] „én és mi kötődünk ezekhez a jelképekhez és ahhoz a közösséghez, amelyet szimbolizálnak”. Ez a „mi” személyes névmás kiolthatatlanul beleivódik az individuum személyiségének szervezetébe. Az egyén így az „én” és a „mi” személyes névmást önmagára alkalmazza. […] Az alapkérdés az, hogy az évszázadok során miként tükröződik egyedeinek habitusában egy nép sorsa. […] Freud az egyes ember egyéni sorsának és személyes habi-

Nagy szerencsétlenség, midőn egy nemzet nem magából fejlődik, és a sors csapásai vagy önkönnyelműsége megfosztják saját én-jétől. Legdrágább kincseit vesztette el, melyeket bármely anyagi jólét ki nem pótol, visszahozni pedig – ez is ritka eset – csak mély fájdalomérzés és szilárd határozottság képes. Minő nemzet az ilyen! Nem mint külön és ép egyéniség jelen meg többé az emberiség nagy családjában, hanem mint árnyék, mely testetlen s alig sejthető körvonalakkal húzódik más után, s nyomorult élete a fény és sötétség játékától függ. Saját jellemmel éppen úgy nem bír, mint nem visel önálló világnézeteket. Szellem- és testben egyiránt elgyöngülve, csupán mások képmása. Nélküle történik meg minden. Alig ismerik. Tehetetlen a polgárosulás [= civilizáció], az emberiség összes haladására legkisebb befolyást is gyakorolni. Nem találhat támpontokat, hogy magának önállást biztosítson. Labdája a körülményeknek, és szelek játéka. […] Minden nagy eszme, tett és mű, mely később az egész emberiségre kihatott, s azt tovább vitte, először nemzeti volt. Egyesek hatnak a nemzetre, s nemzetek az emberiségre. A történészet minden lapon emellett szól. Most is saját jellemmel és egyéniséggel bíró s ezek alapján nemzeti műveltségre fejlődött nemzetek viszik a polgárosulást, s nem azok, kik ezekben szűkölködvén, éppen azért befolyás nélkül tétlenségben tespednek. Gyulai Pál: Társaséletünk (1850)

Válogatta: S. Varga Pál

Mi a nemzet?

tusának összefüggéseit kutatta […]. Ám léteznek analóg összefüggések egy-egy nép történelmi távon megélt sorsa, szerzett tapasztalatai és társadalmi habitusa között. A személyiség épületének e rétegében – amelyet nevezzünk […] „mi-rétegnek” – gyakran észlelünk komplexusokat, zavarjelenségeket, amelyeknek ereje és az általuk okozott szenvedés – hatásaikat tekintve – alig marad el az egyén neurózisaitól. Norbert Elias: A nacionalizmusról (1989)

DISPUTA Küszöb

A

nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképp egy. Az első a múltban gyökerezik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget. Az ember, Uraim, nem rögtönözhető. A nemzet, akárcsak az egyén, múltbeli erőfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú folyamatának eredője. […] Megosztani a múlt dicsőségét és keserveit, hasonló programot megvalósítani a jövőben; annak tudatával rendelkezni, hogy egykor közösen szenvedtünk, örültünk, reménykedtünk – ez az örökség többet ér, mint a közös vám és a stratégiai követelményeknek megfelelő határok: ezt ugyanis a fajok és nyelvek sokfélesége ellenére mindenki megérti. Az imént az egykori közös szenvedésről beszéltem; igen, a közös szenvedés erősebb kapocs, mint az öröm. Nemzeti emlékeinkben a gyász becsesebb, nint a győzelem, mivelhogy kötelességeinkre figyelmeztet, közös erőfeszítésre ösztönöz. A nemzet tehát egyetlen roppant szolidaritás, melynek lényeges alkotóelemét jelentik azok az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni. Feltételezi a múltat, de a jelen a foglalata, ama kézzelfogható tény következtében, hogy valamennyien világosan kifejezzük szándékunkat: folytatni kívánjuk a közös életet. Egy nemzet léte (elnézést a metaforáért) mindennapos népszavazás, mint ahogy az egyén léte az élet folytonos igenlése. Ernest Renan: Mi a nemzet? (1882)

3

A délvidéki magyarság esélyei* Gubás Jenő DISPUTA Fôtér 4

A

kora fontosságot a helyi autonómiáknak és szerbség, a több mint százhúsz év alatt folytatott számos győztes hábo- az önszerveződésnek. Tíz évvel korábban ez volt az álma. Azóta azonban rá kellett rúja után, most kényszerült először szembesülni egy vesztes háborúval, még- jönnie, hogy ezek csak politikai szólamok, hozzá olyannal, amelynek valószínű kö- amiket sem az itteni magyar politikusok, sem a mostani magyar kormány, még kevetkezményeként elveszíti legérzékenyebb vésbé az európai hatalmak nem támogatterületét, Szerbia bölcsőjét, Koszovót. Ez sokkolóan hat minden szerb emberre. Mind- nak. Rá kellett döbbennie, hogy kollektív jogait az egymással civakoezt követte a második megdó magyar pártok közül itt rázkódtatás, minden veszsenki sem védi, politikusates háború következménye: ink többsége csak saját jóléa menekültáradat, a gaztével törődik, a magyarság dasági csőd, az újgazdagok sorsa csupán akkor érdekhiénaéhsége, a mérhetetli, amikor ebből előnyt kolen korrupció stb. Ráadásul vácsolhat magának. Ennyi végképp szükségessé vált, csalódás után érthető, hogy hogy a szocialista mintájú a magyar lakosság többségazdasági rendszert felszáge lemondott a közös küzmolják, s ez a mesterségedelemről, s csak az egyéni sen életben tartott gyárak, boldogulásban véli meglelni termelőszövetkezetek, állaa kiutat. mi gazdaságok bezárásához Mindezek tudatában vezetett. Ezt nagyméretű nem lehet meglepő a délmunkanélküliség követte, és az elszegényedett, a korrupciónak ki- vidéki magyarság reményvesztett jövőképe sem. Ezért is fontos most a délvidéki szolgáltatott tömegek nemhogy a helyzetük javulását nem érzékelték, de még az embe- magyarság megmaradási esélyeivel foglalkozni, mivel a nemzetet veszélyeztető ri szabadságjogokat is veszélyeztetettnek tartják, hisz ahol a pénz az egyedüli úr, esetleges káros hatásokat, beolvasztási törekvéseket s jogfosztásokat csak ezek isott a szabadság bizonytalan lábakon áll. Ez persze a visszarendeződés veszélyét is ma- meretében lehet kivédeni. A délvidéki magyarság túlélési esélyeit számtalan dolog gában rejti, mivel erre már számtalan példa befolyásolja. Ezek közül volt a kelet-közép-európai négyet mindenképp meg államok posztkommunisEbben a közegben kell említeni: 1. a nemzetta rendszerváltása után. talán érthető az is, ha közi politikai helyzet, 2. A néhány hónapja leboma a magyarság nem az anyaország, pontosabnyolított választás ezt a tulajdonít már akkoban a magyar kormány vifeltevést látszik igazolra fontosságot a helyi szonyulása, 3. a szerb korni, bár a balkáni politiautonómiáknak és az mány kisebbségpolitikája kában semmi sem biztos. önszerveződésnek. Tíz és 4. a délvidéki magyar Pedig az igazi nehézséévvel korábban ez volt társadalom vitalitása. gek még be sem következaz álma. A 80-as évek végén, a tek, mivel az eddigi szerb kormányok, félve a gyors váltással járó sú- 90-es évek elején Európában mélyreható politikai változások történtek. Országok estek lyos következményektől, a rendszerváltást eddig csak mímelték, a valódi privatizáció- szét, határok módosultak, és fölcsillant egy val járó nehézségek még váratnak maguk- nagyon kicsi fénysugár is, hogy a trianoni traumánkat némileg talán orvosolni lehetra. A vagyon visszaszármaztatására pedig még gondolni sem mernek, hisz ez a gazda- ne. Amikor azonban Antall József kijelentette, hogy a függetlenné vált Ukrajnával ság teljes csődjét jelentené, pedig enélkül nem képzelhető el a magántulajdon sérthe- szemben Magyarországnak nincsenek terütetlensége, ami alapfeltétele egy kapitalis- leti követelései, világossá vált, hogy a magyar kormányon belül föl sem merült Triata rendszerű gazdaságnak. Ebben a közegben talán érthető az is, non revíziójának gondolata. A világ persze ha ma a magyarság nem tulajdonít már ak- örült, hogy nem alakult ki újabb forró góc *

Egy hosszabb tanulmány lapunk számára átdolgozott és szerkesztett változata. Az elemzés még a népszavazás előtt készült (a szerk.).

DISPUTA Fôtér

a térségben, az is lehet, hogy e követelés- volt eddig a legésszerűbb. Ahelyett, hogy nek nem lett volna semmilyen eredménye, az anyagiakat odaítélő kuratórium a független magyar intézmények létrehozását viszont egyértelművé vált, hogy a magyar kormány lemondott minden elvesztett terü- szorgalmazta volna, amelyek lehetővé tennék az itt élő magyarság műveltségének, letéről. Nem kétséges, hogy a tömbben élő délvidéki magyarság egy jelentős része dé- iskolázottságának gyarapítását, nemzettudatának erősítését és egy magyarságérdedelgetett ilyen álmokat, de ezeknek, szem kű gazdaság stabilitását, személyeket, apró előtt tartva a Nyugat törekvéseit, a magyar kormány álláspontját és a mi politikusa- tevékenységeket, tanácskozásokat, utazásokat, pártaktivitásokat, ink határozott ellenzését, jellegtelen kiadványonem volt semmilyen valós Európa most nyugalkat támogatva, magánalapjuk. Mindenesetre egy mat akar, a magyar zsebekbe folyatta a seálom, egy remény, bársors a legkevésbé sem gélyt. Ezt bizonyítja az a milyen illuzórikus is volt, érdekli. helyzetfelmérés is, amely ismét szertefoszlott, s a keserű valóság az itteni magyarságra béní- arról tanúskodik, hogy a magyarság lélektóan hatott. Azóta már elcsitultak a viha- számcsökkenése nem állt meg, a beolvarok. Akik lépni mertek, azok függetlensé- dás ugyanolyan méretű, a magyarságtudat semmivel sem lett erősebb, az iskoláztatás get nyertek, de nekünk, magyaroknak még a kollektív kisebbségi jogokat sem hajlan- csak annyit javult, amennyit az ennek ellenére felépült magyar intézmények javítadó szavatolni az Európai Unió. Ismét, mint már oly sokszor, elszalasztottunk egy tör- ni tudtak. Ezek tudatában leszögezhetjük, hogy ténelmi esélyt. A bűntudat a bűnösöket általában szö- a délvidéki magyarság sem a világpolitikai viszonyoktól, sem a mostani magyar korvetségbe kovácsolja. Az sem vitás, hogy a kisantant szelleme továbbra is jelen van, mánytól nem remélhet sorsfordító változást. Ezért máshol kell keresni a megmarasőt az utóbbi években még érezhetőbbé vált. Ugyanis amint szóba kerül Trianon, dás lehetőségeit. A szerb kormányok a miloševici hataa jogtalanul területeket szerzett országok, féltve a zsákmányt, mindjárt szervezked- lomváltás után, hogy a Nyugat kegyeit, s nek, és mindaddig nem lesz nyugodt álmuk, még inkább a kölcsöneit, befektetőit megamíg jelentős számú magyar él ezeken a te- nyerjék, igyekeznek a legszebb oldalukat rületeken. Ezért, legyen bármilyen demok- mutatni, és a kisebbségek helyzetét is a ratikus egy szerb kormány, a lakosság et- legkedvezőbben „kirakatba helyezni”. Ezért az utóbbi időben több rendelet született, nikai megváltoztatására törekszik, annak de amint azt már a balkáellenére, hogy ezt számni térségben megszoktuk, talan nemzetközi egyezMagyar politikusaezek végrehajtását elszamény tiltja. Véleményük ink az extrém esetekbotálják, hisz nem léteszerint csak a „halott manél néha tiltakoznak, zik semmilyen szankció, gyar” a „jó magyar”, esetesetleg „határozotamely rákényszeríthetleg, aki nagyobb szerb a tan elítélik a vandál né az illetékeseket a törszerbeknél. A Balkánon cselekedetet”, a szerb vény betartására. Habár a törvény és az adott szó képviselő barátaik megszűntek a nyílt fesemmit sem jelent. Euróezt tudomásul veszik, nyegetések, de jelen vanpa most nyugalmat akar, a néha még helyeslőnak, sőt az utóbbi időben magyar sors a legkevésbé en bólogatnak is, de még gyakoribbakká is válsem érdekli. utána minden váltotak a burkolt jogfosztások, A z O r b á n-k or m á ny zatlanul zajlik tovább. közvetett fenyegetések, nagymértékben segítette a délvidéki magyarságot (de nem csak min- sírgyalázások, a magyar fiatalok bántalket), a mostani viszont jóval szűkmarkúbb. mazása, ellenséges falfirkák, munkahelyi Persze most nemcsak az anyagiak „kar- diszkriminációk (a rendőrségnél, a vámcsúsítása” nehezíti meg a kisebbségi túl- szerveknél, a határőrségnél, a katonaságnál stb. továbbra sem arányos a magyarok élést, hanem az a viszonyulás is, amely a szégyenhatárokon túl élő magyarság meg- foglalkoztatása). A rendőrség csak akkor osztottságát, széthúzását – ha nem is tá- eredményes, ha a bűncselekményt esetleg magyar követte el. Magyar politikusamogatja, de közvetve hozzájárul. Ezt még nehezíti, s az eredményeket mind kétsége- ink az extrém eseteknél néha tiltakoznak, esetleg „határozottan elítélik a vandál csesebbé teszi, hogy a támogatásra szánt pénz lekedetet”, a szerb képviselő barátaik ezt elosztása, még inkább felhasználása, nem

5

DISPUTA Fôtér 6

tudomásul veszik, néha még helyeslően bó- legkedvezőbb kisebbségi törvények, kaphatunk bármekkora támogatást, ez mind nem logatnak is, de utána minden változatlanul zajlik tovább. Hathatós cselekvésre ugyan- mentheti meg a délvidéki magyarságot a pusztulástól. is képtelenek, mivel a pártkoalícióban nem Megsemmisülésünk másik veszélyét a a magyarság érdekeit hivatottak képviselbeolvadás jelenti, melyet két dolog határoz ni, hanem a szerb párt programját, amely meg: a nemzettudat hiánya és az anyanyelv sohasem azonos, mert nem is lehet azonos romlása, illetve elvesztése. E kettő szorosan a magyarság érdekeivel. A szerbség nagy többsége még min- összefügg. Ide kívánkozik Ravasz László redig nem képes tudomásul venni Jugoszlá- formátus lelkésznek az anyanyelvről szóló via széthullását, amit mindig a szerb ural- gondolata: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s kodóház bővített államának tekintettek, s az ebből eredő „felsőbbrendűségüket” min- akkor is él, amikor már a föld nem a miénk. denkor, mindenütt és mindenkivel érzékel- Nagyobb, mint történelmünk, mert a törtétették. A több mint nyolcvan éven át ki- nelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő tesváltságos helyzetet élvező telepeseket, a munka nélkül élő, de mindig magas be- tet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot maga az osztást élvező harcosokat, „boracokat”, a törvény felett álló, a magyar lakosság el- Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, üldözésére feljogosított menekülteket nem lehet egyik napról a másikra nyugati stílu- az évszakok járása, természeti és történelsú munkára szoktatni, még kevésbé a ki- mi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtetsebbségiekkel egyenrangúvá tenni. Hiszen ők 85 év óta csak azt hallják az iskolában, ték el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemotthon, színházban, rádióban, filmen, hogy zeti vagyon, amelyből a szegény emberokosabbak, szebbek, de főleg férfiasabbak nek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s az albánoknál, magyaroknál, sőt még a horvátoknál és szlovénoknál is. Illuzóri- csak annak nincs belőle semmije, aki maga kus tehát a szerb lakosság többségétől tole- dobta el magától. Leghűbb képünk, mert ranciát, pozitív diszkriminációt, egyenran- nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi gúságot, még kevésbé autonómiát remélni. vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Vajon a délvidéki magyarság milyen büszkén horA mindenkori szerb kormány csak azokat a kisebbségi jogokat lesz hajlandó szavatol- dozza ezt a címert? Nyelvünk alapján mini (ha teheti, azokat is elszabotálja), ame- lyen kép alakulhat ki rólunk, és mennyilyeket a nemzetközi erők rákényszerítenek. re becsüljük e nemzeti kincsünket, amelyet még akkor is birtokolhatunk, amikor fölAmi a megmaradáshoz édeskevés. dünk, szülőföldünk már Minden társadalom vinem a miénk? Nem kéttalitását elsősorban a A délvidéki magyarság séges, hogy a Kárpát-menatalitás nagysága hatánatalitásának csökkedence magyarsága közül rozza meg. Ha ez kielénése tragikus méretemi beszéljük legszíntelegítő és meghaladja a haket ölt. Évenként egy nebben, legkevertebben, lálozások számát, akkor kisebb magyar falu legrosszabbul anyanyelsújthatja a kisebbségeket tűnik el. vünket. bármilyen jogsértés vagy A nyelvvesztésnek több fokozatát kücsapás, a megmaradás legfontosabb föltétele már adva van. A délvidéki magyar- lönböztethetjük meg. Először csak szürkül, ság natalitásának csökkenése tragikus mé- szegényedik a szókincs, nincsenek benne hasonlatok, szóképek, szólások, közmonreteket ölt. Évenként egy kisebb magyar dások stb. Utána következik a fogalmak zafalu tűnik el. Az egykézéssel, de még a két vara, a szólások, közmondások téves haszgyermekkel sem lehet jövőt nyerni. Ránk pedig ez a jellemző. Sőt, az utóbbi idő- nálata, összevonása, fölcserélése. Majd ezt ben még a házasságok száma is vészjósló- követi a mind több idegen szó használata, an megcsappant. Ebben a folyamatban rá- a kevert beszéd kialakulása, a magyar hanadásul semmilyen javulás nem remélhető, gok s a hangsúly idegen kiejtése, és végezetül a teljes nyelvváltás. A délvidéki tömbhiszen a fiatalabb generáció egy része is magyarságra vészesen ráveti árnyékát a külföldre menekült, a törvényekben pedig nem következtek be olyan jelentős változá- fogalmak zavara, sőt már sokszor a kevert sok, amelyek a gyermekvállalást ösztönöz- beszéd is. A szórványban még ennél is roszhetnék. Ha nem történik valamilyen ked- szabb a helyzet. Ők már a hang- és hangsúlyvesztésnél, de az sem ritka, hogy már vező fordulat, akkor születhetnek akár a

DISPUTA Fôtér

miségieknek a mulasztása, akik tudatáa nyelvváltás előtti vagy utáni állapotban vannak. Újvidék környékén a magánhang- ban vannak ennek romboló hatásával, de zók „szerbes” rövidülése a gyakori, Közép- lustaságból vagy még inkább a szerb hatalom iránti lojalitásból, szolgalelkűen félreBánságban és Szerémségben pedig már sok helyen megtörtént a nyelvváltás. A gyer- állnak, passzivitásba vonulnak, sőt az sem mekek az iskolában, egymás közt vagy ott- ritka, hogy gátolják, elítélik a cselekvők hon már csak szerbül beszélnek, és a nyúl- munkáját. A Délvidéken nemcsak a politikai élet megosztott, de az értelmiségi köfarknyi „anyanyelvápolás” csupán a lelkek rökben sincs összefogás. És itt nemcsak megnyugtatására szolgál. Az anyanyelv azokra kell gondolni, akik ellenségesen vikellő mértékű elsajátításának s őrzésének szonyulnak e nemzetmenhárom föltétele van. Az tő munkához, hanem a első a család, az anyai szó, …az Andrások nem az cselekvő értelmiségiekaz altatódalok és mindaz, á-ra teszik a vesszőt, re is. Számtalan párhuami a család melegét, hanhanem az s-re a zamosan működő egyesügulatát biztosítja. A másokampót. let, azonos kutatást végző dik az iskola, amely új fotársaság, segélyező szervezet stb. létezik, galmak, szólások, idézetek stb. ismeretét biztosítja. És végezetül, de nem utolsósor- melyek eredményessége szinte minimális a ban a közösségben való szabad nyelvhasz- felaprózottság miatt. Koordináció és összefogás által ezek a nemes törekvések minden nálat. A nyelvromlás legfőbb oka az önálló bizonnyal nagyobb teljesítményekre lennémagyar iskolák megszüntetése. Ezért azok nek képesek a nemzetmentő munkában. a magyar politikusok, akik ezt szó nélkül Fontos lenne az is, hogy létrejöjjenek eltűrték, nemzetárulást követtek el. Azok a független magyar intézmények. A mosaz értelmiségiek pedig, élükön az újvidéki magyar tanszékkel, amely a félórányi autó- taniak ugyanis „multikulturálisak”, a testvériség – egység kommunista szólama alatt buszjárásra lévő Maradék magyarságát s a többi szerémi nemzettársukat e küzdelem- csak a szerb kultúra védelmét szolgálják, ben magukra hagyták, s csak most kapkod- a magyarság kulturális, művészeti, szelnak a már elveszni látszó visszafordításán, lemi és tárgyi emlékeit veszni, pusztulszintén bűnt követtek el. A délvidéki ma- ni hagyják, s csak annyit hajlandók megmenteni, amennyi a látszattevékenységet gyarság nyelve foszladozik, és vele együtt kielégíti. Mivel a magyar nyelvű iskolapusztul a nemzet is. rendszer az állam irányítása alatt áll, szerA nemzettudattal és az anyanyelvvel párhuzamosan haldoklik a hagyomány is. kezete és eszmeisége szükségszerűen a Szokásainkba, viselkedési formáinkba ide- „(jugo)szlávság” dicsőítésére nevel. A tangen elemek szűrődnek be, már kevésbé me- terv szerint a magyar bűnös, fasiszta nemzet, amelynek egyedüli célja a nemes szerb lengeti szívünket a magyar zene, a szép nép elpusztítása és hazájának elrablása. Az anyai szó és a múlt dicső emléke, míg végül kialszik bennünk, szívünkben, tudatunk- oktatás csak nyelvében magyar, szellemében nem. A zene és a képzőművészet oktaban a magyar lélek. A gratulációkat, szerb tását, mivel mellékes tantárgyként kezelik, szokás szerint, sokan már három csókkal erősítik meg, a színtiszta magyar falu ma- általában szerbek tanítják, pedig emberformáló ereje (s magyarságtudat-erősítő szegyar iskolaigazgatója horvátul írja alá a repe) épp ezeknek a tantárgyaknak van. nevét, és az Andrások nem az á-ra teszik a vesszőt, hanem az s-re a kampót. Márai sza- A történelemből csak azt hallhatják, hogy vaival élve: „nevünkről lehull az ékezet”. a magyar hatalom miként nyomta el más Mélyen elszomorító látvány a most szokás- nemzet tagjait. Még a legdicsőbb történelmi hőseinket is, mint Kossuthot, az aradi ba jött mulatozásokon, hogy miként járják a „jugó-magyarok” a „kolo-csárdást”. A Ma- vértanúkat stb. mind negatív történelmi gyar Szó egyik újságírójával együtt kérdez- személyekként tárgyalja a történelemoktatás. Az irodalmi tanterv jelentős része, hetném: „Mit szólnának dédszüleink, ha látnák, hogy (…) túrós-fúrós zenére vala- ahelyett, hogy a világszínvonalat jelentő magyar irodalom remekeit mutatná be, timi balkáni csárdást járnak?” Nem kerülhetjük meg az értelmiség fe- zedrangú („vajdasági hithű, kommunista”) alkotók munkáival akarja megszerettetni lelősségének kérdését. Szólni kell arról az az irodalmat. Sajnálattal kell megállapítani, erkölcstelen magatartásról, miszerint azt hogy e szégyenteljes szemléletmódnak az a kultúrát és szórakozási módot, amelyet saját maga már nem becsül és értéktelen- újvidéki magyar tanszék a leghívebb szószólója, épp az az intézmény, amelynek legnek tart, jó pénzért áruba bocsátja. Még kevésbé bocsátható meg azoknak az értel- fontosabb feladata lenne a magyarságtudat

7

DISPUTA Fôtér 8

dást remélni egy ilyen közösségtől balgakiépítése. (A délvidéki magyarság sorsáról folyó tanácskozásukon nemrégiben kétség- ság és szemfényvesztés. És persze mindjárt be vonták, megkérdőjelezték a nemzettu- folytathatnánk a bűnös nemzet megbélyegzésével is. A csúrogi és zsablyai magyarok dat szükségességét.) Ez az egyetem neveli a mind a mai napig kollektívan háborús bűmagyar pedagógusok élgárdáját, amelynek a legfontosabb szerepe lenne a magyarság- nösöknek vannak nyilvánítva, amit minden tudat elplántálásában. Korábban könyör- alkalommal, ha erre a szerb hatalomnak sotelen eszközökkel terjesztette a jugoszláv- viniszta ügyeinek palástolásakor szüksége van, előhúznak. A délviság vállalását, most pedig, déki magyarság mindadhogy ez az összetákolt A csúrogi és zsablyai dig káros, fasiszta nemzet szülemény darabjaira hulmagyarok mind a mai lesz, amíg el nem tűnik lott és az eszme semmivé napig kollektívan hászülőföldjéről, erről a Trialett, a magyarság vállaláborús bűnösöknek vannonban elrabolt területről. sával szemben kozmopolinak nyilvánítva […] Széchenyi gondolata sohatizmust hirdet, s a világA délvidéki magyarsem volt ránk vonatkoztatpolgárt dicsőíti. ság mindaddig káros, va annyira aktuális, mint A múzeumok, képtáfasiszta nemzet lesz, most, miszerint „csak a cirak, levéltárak vagy egyálamíg el nem tűnik szüvilizált világ közvélemétalán nem, vagy csak részlőföldjéről. nye tudna talán megálljt ben őrzik a magyar tárgyi emlékeket. Esetleg Zentán folyik ilyen jel- mondani annak az ördögi kormányzati tendenciának, amelynek folytán bennünket legű munka. Szobrainkat, emléktábláinkat már rég lerombolták, újakat pedig nem en- mint nemzetiséget lassan legyilkolnak”. Nem lehet erkölcsi megújulást, még kegedtek emeltetni, emlékhelyeinket, művésbé szellemi és létszámbeli gyarapodást emlékeinket pusztulni hagyják. „Kísértet járja be” a Délvidéket – a Balkán kísérte- remélni e közösségtől mindaddig, amíg a délvidéki magyarságban a hontalanság, a te. Amit Európa a magyarság révén ezer év bizonytalan jövőkép és a megalázó máalatt felépített, azt a balkáni sovinizmus nyolcvanöt év alatt elpusztította. Meg- sodrendűség tudata él. Nem lehet egy lelfosztva az alkotás örömétől, hitünktől, tör- kében összetört, meggyötört, életösztönét ténelmünktől, önbecsülésünktől, a munka- elveszejtett közösségtől, poraiból föltámadó főnix módjára megújulást remélni addig, lehetőségtől. Az, hogy Szerbiában a magyarság min- amíg ezek a már felsorolt okok meg nem szűnnek. Egy közösség csak akkor tud lédig másod-, harmadrangú állampolgárnak számított, aminek hátrányait a születé- tezni, ha alkothat, jövőt teremthet, és ha mindezt biztosítva látja. Akkor vállal utósünktől a halálunkig kénytelenek vagyunk eltűrni, sőt az utóbbi időben a sírgyalázá- dokat, ha a munkája gyümölcsét a gyermesok miatt még a halálunk után is, sokak- keire átruházhatja, akik az alkotását majd ban megingatja a magyarságuk vállalását. tovább építik, büszkén emlékezve a lelkes Ez a káros hatás főleg a tanintézmények- elődökre. Az otthont meg kell teremtenünk, ha itt élni akarunk. Az itt élő magyarság ben jut kifejezésre. Az a már a magyarok a trianoni diktátum előtt sem volt olyan által is természetesnek tartott szokás, hogy minden iskolai rendezvény, ünnepség, ver- egységes közösség, mint például az erdélyi vagy a felvidéki. Számtalan vidék kirajzáseny stb. a szerb nyelvűvel kezdődik, még sából népesítette be ezt a területet, más néa többségében magyarlakta településeken pekkel szétszabdaltan, az otthon érzése sois, hátrányos megkülönböztetést jelent. Az egészséges életösztön, az emberi büszke- hasem volt olyan mély és tudatos – ennek a ség a tiltakozást diktálná, de mi „egyetér- nemzeti összetartozásnak a hiányérzete, a tünk” ezzel a megbélyegző degradálással. társtalanság bénítóan hatott a beolvasztási kísértésekkel szemben. A délvidéki maMiként várhatjuk el gyermekeinktől, hogy öntudatos, karakteres, egészséges jellem- gyarság mindaddig otthontalannak érzi mé fejlődjenek, ha olyan közegbe kénysze- magát (még ha a saját szülőföldjén is él), rítjük őket, ahol megalkudni, meghunyász- amíg sorsát nem irányíthatja saját maga. A területi és a személyi autonómia, a valódi kodni kénytelenek. Nem beszélve az utóbbi időben mind gyakoribb bántalmazásokról, egyenjogúság és a biztos jövőkép elengedhetetlen föltétele a megmaradásunknak. zaklatásokról, a szórakozási lehetőségek Ezért kellene mielőbb cselekedni, „hogy e beszűküléséről. Amíg nemzedékek nőnek fel sérült lélekkel, meggörbített gerinccel, kis nép oda ne vesszen / át ne lyukadjon helyünkön a térkép / ki ne radírozzon a vifélelemmel a szívükben, egyéniségükben a kisebbrendűségi tudattal, addig föltáma- lági lét végképp”.(Jókai Anna)

Népszavazás előtt és után Szabó Zsolt

állam, s ebben még nincsenek benne azok az értékek, amelyeket felmenőim hoztak létre a magyar kultúra javára, s amelyeknek szintén örököse lennék, és azok az értékek, amelyeket még a Fennvaló kegyelméből a Házsongárdba való kiköltözésemig én a köz javára teremtek. Nagylelkű leszek, nem fogom végrehajtani rajta, de gondolom, nem fog meglepődni azon, hogy a továbbiakban egyetlen szavát sem hiszem el. És nem csak én érzek közvetlen párhuzamot, szellemi rokonságot Kádár János kolozsvári dicstelen szereplésével. Lehet, hogy pártpolitikailag pillanatnyilag sikerként könyveli el az eredménytelen népszavazást, de a magyar baloldali gondolkodásnak hosszú távon rengeteget ártott a felelőtlen handabandázás. Nyilván nem egyforma közegben szocializálódtunk, de annyit elhihet mindenféle elnök, a politika útvesztőiben kevésbé járatos, hogy hazugságra nem épülhet tartósan semmi. És ez a nem ez nem igen, mint ahogyan próbált érvelni a kampány során. A népszavazás eredménytelenségével kár a kelleténél többet foglalkozni. Az mutatta meg, hogy az egymásra acsarkodó pártpolitikai csatározás ellenére hányan vállalják tudatosan magyarságukat (igen), hányan szégyellik (nem), és hányan vannak azok, akiknek vagy mindegy, hogy a földkerekség mely nációjához tartoznak, vagy elegük van mindenből, a politizálásból, a politikai elitből is. És van még egy üzenetük a távolmaradóknak: a nemzeti retorika helyett a szociális az, amelyre érzékenyebben reagálnak a választó-szavazó polgárok. Jó lesz erre figyelni jövőre. A kisebbik koalíciós párt ideológusa sem mert szembenézni a saját múltjával, hát inkább amnéziára buzdít, illetve múltba fordulónak címkézte az igennel szavazókat. De mit is várhatnánk tőle, hiszen liberális gyökerei nem a magyar szabadelvűséggel tartanak rokonságot, lévén Deák Ferenctől, Eötvös Józseftől vagy Kemény Zsigmondtól legkevésbé a türelmet, a más véleményére való odafigyelést tanulták meg. Gyökereik pedig a szélsőbal türelmetlenségébe kapaszkodnak – jó lélekkel tényleg nehéz vállalni ezt a múltat. Ezért szavaztak nemmel. S amilyen fura a demokrácia, természetesen senki tőlük ezt a jogot el nem vitatja.

DISPUTA Fôtér

Á

dázan egymásnak feszültek az erők a szomszédban a december 5-ei népszavazás előtti hajrában. Innen nézve a történet legkevésbé sem rólunk szól. Leginkább azokkal tudok egyetérteni, akik értetlenkednek: minek is kell népszavazást kiírni egy olyan dologról, mint az önhibájukon kívül, a Párizs környékén az első világháború után összegyűlt foltozóvargák bosszúja miatt Magyarország politikai határain kívül rekedtek kettős állampolgársága? Kinek jutna eszébe a polgárokkal eldöntetni a Föld tengely körüli forgásának vagy a Nap körüli keringésének jogosságát? Minthogy sorstársaim túlnyomó többségével együtt sohasem mondtam le a magyar állampolgárságomról (felmenőim: szüleim, nagyszüleim sem, s rajtuk keresztül engem is természetes jogon megillet – bár ezt semmiféle hivatalos okmánnyal bizonyítani nem tudom, lévén 1946os születésű), ezért annak tartom magam, bármint vélekedik erről a magyarországi szavazó polgár. Az, aki ma is felül a huszonhárommilliós román munkavállaló rémével riogatónak, legfennebb nagyfokú jóhiszeműséggel hisz még mindig nekik – félszáz éves tapasztalata ellenére. Mint ahogyan azt se tessék nekik elhinni, még ha kormányfő vagy pártelnök mondja is, hogy a legújabb kor legnagyobb népvándorlása indult volna meg, ha igennel szavaznak. Mire is? Hogy alkosson-e meg egy törvényt a magyar országgyűlés. Körülbelül ugyanannyi a valóságtartalma a nyolcszázezer kolduló határon túlinak (azaz három ezrelék). Ennél lényegesen, nagyságrenddel több őshonos csőlakóról gondoskodnak a székesfővárosban. Arra a szemenszedett hazugságra pedig, hogy mennyibe is kerülnék én a magyar szavazó polgárnak, ha elismernék kolozsvári létemre magyar állampolgárságomat – ahogy errefelé mondani szokták: már rá is lehet könyökölni. De ez már nem egyszerű füllentés, amit bocsánatkéréssel el lehet intézni, ez már rágalom, személyes sértés. Ezt csak egyféleképpen lehetne elintézni, ha a felelőtlen szónok kifizetné nekem és a hasonlóknak a különbséget, ami állítása és a valóság között van. Kívánságára tételesen is bebizonyítom, hogy nekem körülbelül 120 millió forinttal tartozik a magyar

9

De szeretek eljátszogatni a gondolattal: fosszák meg magyar állampolgárságuktól népszavazással azokat, akik a 88–89-es fordulat után vándoroltak be a szomszédos országokból. Következő lépésben azokat, akik maguk vagy akiknek a szüleik 1944 után kerültek a mai Magyarország területére, aztán tovább: az első világháborút követő nagy népmozgásban, de 1867, vagy ha tetszik 1848–49 után, de visszamehetünk a kuruc–labanc háborúkat követő telepítések, a török világ, a tatárjárás vagy éppen a honfoglalás idejére. Tessék mondani, hányan maradnak? Egy-két vízi majomleszármazott, de az is délről vándorolt a Kárpátmedencébe néhány millió évvel ezelőtt. És hadd vegyem védelmembe azt a néhány tucat (száz?) újdonsült magyar állampolgártársamat, akik a magyar törvénykezésben levő hézagokat kihasználva esetleg éppen haszonélvezői a mai magyar társadalombiztosításnak, a határokon innen dolgozták le életüket, és most magyarországi

nyugdíjat élveznek vagy fognak még rövid ideig. Lényegesen kevesebben vannak, mint azok, akik a régi hatalom képviselőihez/kiszolgálóihoz fűződő kapcsolataik révén széthordták-lopták a közös vagyont, amelyet minden gond nélkül sajátjuknak tekintenek. Közben országot kormányoznak-vezetnek, és akkor sem volt lelkiismeret-furdalásuk, amikor (sors)társaikat verték vagy csak besúgták. És nekik nem lennék elég magyar? A népfelség elvének a híve vagyok, hiszek a demokráciában, ennél jobbat még nem talált ki az emberiség. Ám az én magyarságomról, a hozzám hasonlóan kívül szorultak magyarságáról viszont nem a december 5-ei vagy bármikori népszavazás fog dönteni. Ez legfennebb arról tanúskodott, hogy mekkora a megtévesztett, félrevezetett magyarok aránya a mai szavazati joggal rendelkező magyarországi népességben.

Kedves Olvasó!

DISPUTA Fôtér

Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?

10

Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomda- és postaköltségekhez járuljon hozzá. Az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – befizetheti rózsaszín utalványon. Fontos, hogy a Megjegyzés rovatban olvashatóan tüntesse fel a kézbesítési címet (akkor is, ha az megegyezik a befizető címével). A Kiadó

Balla D. Károly

Hitványok között (A Pilinszky-projektumból) Csak fussatok hát, mint veszett ebek, utol ne érjen jóslat, könnyü hála. Úgy fussatok, a farkasok hadára ne kelljen többé visszanéznetek. Megnyílni készek már a fényterek, a távolság is úgy feszűl, akár a tél – tükörre így fagy rá a pára, ha holtak lelke erre ténfereg. Hát fussatok, mert futni édes álom! Menekve látni túl az egyhalálon, s elérhet így a harsonák szava,

Halk enyészet (A Pilinszky-projektumból) Vonítsatok, ha gyilkos éjszaka lopózik minden álmotok mögé, sötéten súgva: lelketek övé, övé a dal és minden ballada, övé a mítosz, héroszok szava, övé a bűn a tiltott fák tövén, lidérces álmú láp fölött a fény. S övé a had, a titkos armada. De nappal nem kell félnetek az éjet, ilyenkor béke van és halk enyészet, a hűvös szél csak az, mi felrikolt, akárha tévedt baglyot hordana, ki tudja már, hogy jön idő, mikor körülkerít a farkasok hada

DISPUTA Macskakő

ijesszen bár a menny kemény robajjal. Csituljatok, ha nappal jön az angyal, vonítsatok, ha gyilkos éjszaka.

11

Orbán János Dénes DISPUTA Macskakő 12

Elővázlatok A magyar Fausthoz Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, akit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, ami elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitűnő emberünk, akinek hírét ma is emlegeti minden ember Debrecenben: doktor Hatvani István. Jókai Mór: A magyar Faust

3. Bázel Sötétség. Megvilágosodik a színpad előtere. Garabonciásék jönnek. ELSŐ GARABONCIÁS Hallottátok, hogy derék Bernoulli professzorunk titkos kórsággal ágynak esett? Oly titkos, hogy még a nagyságos professzor úr sem tudja, miként lehetne kikúrálni. MÁSODIK GARABONCIÁS Bizony, bizony, már ott kopog az Ördög az ajtaján. HARMADIK GARABONCIÁS Sokat nem kopog. Betöri. ELSŐ GARABONCIÁS S viszi poklokra egyenest. MÁSODIK GARABONCIÁS Ott aztán rázhatja a lombikot! HARMADIK GARABONCIÁS Míg őt egy üstben kavargatják. ELSŐ GARABONCIÁS Az lesz aztán a digesztió! MÁSODIK GARABONCIÁS A nagy büdös végső algebra. HARMADIK GARABONCIÁS Haha. A kémiai menyegző. MIND Satan adama tabat amada natas. ELSŐ GARABONCIÁS Mondjuk el visszafelé is! MIND Satan adama tabat amada natas. ELSŐ GARABONCIÁS Úgy. És most menjünk, öblintsük le derék professzorunk közelgő megboldogulása fölötti keservünket valamely jó kis pincében. MÁSODIK, HARMADIK GARABONCIÁS Fiat voluntas tua. Ámen. Garabonciásék el. A színpad megvilágosodik. Bernoulli professzor halálos ágyán fekszik. Mefisztó jön. MEFISZTÓ Mint már magad is sejtheted, legvégső órád közeleg. Az Uram vár már odalent, a jobbján fogsz ülni. Haha! Oda készítettük az ülőkédet. Jó kis ülőke, a Malleus Maleficarumban sem láttál még olyat. Torquemada nagyinkvizítor is megirigyelhetné… BERNOULLI Gúnyolódj csak, pokolfajzat! Tudom, mi vár rám. MEFISZTÓ Egészen pontosan nem tudod, mert hoppmestereink leleményessége kifogyhatatlan ám,

DISPUTA Macskakő

és Urunk egyre bőszebb, a hatszázadik magadfajta óta egyre dühösebb, s lévén te a hatszázhatvanötödik delikvens, nagy szertartással készülődik fogadásodra. No de, komolyra fordítva a szót: nem gondoltad meg magad? BERNOULLI Nem! MEFISZTÓ Pedig éget, mi? BERNOULLI Borzalmasan. MEFISZTÓ Az én receptem. A Poimandrészban sincs rá ír… BERNOULLI Légy átkozott! MEFISZTÓ Köszönöm szépen. Áldás ez a mi nemzetségünknek. Pedig van ám rá vaják… BERNOULLI Nem kell. MEFISZTÓ A titkos pecsét alatt van egy még titkosabb. Ott le vagyon írva unikornis vérivel, mit kell tenni, hogy a halott mágus táncra kerekedjék… BERNOULLI Hallgass! MEFISZTÓ S az élet szép. A tudomány még oly sok izgalmat rejteget, s nemkülönben az asszonyi állat bűvös öle… BERNOULLI Mondtam, hogy nem! MEFISZTÓ És a világ még meghódításra vár… És a világűr nemkülönben… Ejnye-bejnye, ennyit élni, és nem megtudni, mily lázasan forró a Vénusz, mily kellemesen hűvös a Mars… Hogy mi van a Hold árnyékos oldalán… BERNOULLI Nem, nem és nem. Mindennek van határa. MEFISZTÓ Azt te csak gondolod, homunculus. De ha így gondolod, akkor legyen határ. Most például a te életednek a végső határa tűnt föl. Én vagyok a határőr. Át is kísérlek, de tudod, mi a passzus. Át kell adnod a Könyvet. Megérkezett a famulusod? BERNOULLI Érkeznie kell, de messziről jő. Bázel után Leidenben tanult. Domine Stephanus Hatvani derék ifjú, elméje éles fölöttébb, s természetében nincs kifogás, erkölcsös és szorgalmas. Nyakas kálvinista. Hála Istennek, nehéz dolgod lesz vele. MEFISZTÓ Téged is alig lehetett kicsalogatni az Isten házából, aztán csak rájöttél, hogy mennyivel izgalmasabb az alkímia nemes tudománya, s nemkülönben a bordélyok és a szépasszonyok budoárjai. BERNOULLI Észből és húsból vagyok… MEFISZTÓ Igen, igen, de a Könyv nélkül akaszthattad volna szegre az eszedet, s húsodból azt a hőn imádott darabkát sem sétáltattad volna meg oly helyeken, miket imígyen bekalandozál. BERNOULLI Ez, mondjuk, igaz. MEFISZTÓ És nem volt szép a tudás s a hatalom? BERNOULLI De igen. MEFISZTÓ Akkor mért nem kell több? BERNOULLI Mit Isten ránk rótt, meg nem változtathatom!

13

MEFISZTÓ (Indulatosan) Dögölj meg, nyomorult rabszolga! Kopognak az ajtón. BERNOULLI Kopognak. Gondolom, Hatvani érkezik. Apage Satanas! Hagyj nyugodtan beszélni vele, s meghalni utána. MEFISZTÓ Nem úgy! Itt ülök. Számára úgyis láthatatlan maradok, míg ki nem állta a próbát. Maradok bizony, hogy torkodra forrasszam a szót, ha többet mondanál néki, mint szabad.

DISPUTA Macskakő

Belép Hatvani.

14

HATVANI Professzor Úr! Hívatott és én Leidenből lóhalálában jöttem idáig. BERNOULLI Köszönöm, fiam. Gondolom, tudod mért hívattalak. HATVANI Tudni nem tudom, de sejtem. Már régóta rebesgetik a garabonciások, hogy professzor uramnak ördöngös könyv van a birtokában, mely sosem látott titkokat fed föl gazdája előtt, melyet által kell adni egy méltó famulusnak, s hogy ez volna ama bizonyos Hermes-lánc, mi is a nagy Trismegistosszal indult hajdanán… BERNOULLI Okos vagy, fiam. Te vagy a tanítvány. Halálom óráján vagyok – és ne tiltakozz, hisz medikus és teológus vagy te magad is, s tudod, hogy ez az élet rendje. Úgy vagyon, hogy halálom előtt át kell adnom a Könyvet, s rád gondoltam, mint legderekabb tanítványomra. A Könyvről többet nem árulhatok el, mint amit a garabonciások is susognak: négy színe van, harminckét lapja, s valóban sosem látott titkokat rejt, s minden embertársad fölé emel. HATVANI Igen, de keresztényi dolog-é pokoli könyvet forgatni, mert gondolom, nem a Mennyekben komponálták… BERNOULLI Eretnek kijelentés, fiam, de a kereszténységet ki-ki úgy értelmezi, ahogy akarja. Számomra egyetlen tézisként fogalmazódott meg: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ebben pedig hasznomra volt a Könyv: míg magamnak szép és izgalmas életet, másoknak felvilágosító tudást adtam. Tudósnak drága kincs, ám méltatlan kézben a legveszélyesebb eszközzé válik. HATVANI Tehát, hogy mi jó s mi rossz a tudásban, magamnak kell kiszűrnöm. BERNOULLI Úgy van, és én is csak ennyit tanácsolhatok. (Fennkölt hangon) Domine Hatvani! Elfogadod-é a Könyvet, Trismegistos Hermes Poimandrészát? HATVANI Elfogadom. BERNOULLI Úgy hát legyen tiéd. Midőn meghaltam, ágyamban találod. Titkos pecsétjét ha föltöröd, megjelennek az Ászok. Beavatásként három oly parancsot kell mondanod, melyet nem tudnak teljesíteni. Ha tévedsz, ízekre szednek. Vigyázz, nagyon vigyázz… A professzor utolsó szavai alatt megjelennek az Ászok, és közelednek az ágy felé. Mondatát már nem tudja befejezni, dörgés hallszik, és a szellemek elragadják. HATVANI Professzor úr! Hová tűnt, professzor úr? Térdre borul és mondani kezdi a Pater nostert. HATVANI Pater noster qui es in caelis:

sanctificetur nomen tuum; veniat regnum tuum; fiat voluntas tua…

MEFISZTÓ Jól kezdődik… HATVANI … et ne nos inducas in tentationem; sed libera nos a malo. Amen Az ima végeztével Hatvani az ágyhoz lép és kezébe veszi a könyvet. Belelapoz, fennhangon olvassa. HATVANI A varjú tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a varjú visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt tojást, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ: egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed, a víz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyűrűdbe foglaltatod, minden pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is.* (Felkacag) Nocsak! Szent György napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el egy polturával. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annak utána vedd ki egy hím szúnyognak szívét és főzd meg borecetben. E kettőt porrá törvén, hintsd meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak.* Tiszta boszorkányság, akárha Borbála nénémet hallanám, kit majd megégettek, hogy az Ördöggel cimborál. Lássuk inkább azt a titkos pecsétet! (Megáll, becsukja a Könyvet) Vagy mégsem? Mit teszek? Lehet-é az Úr útját járni pokoli könyvvel tarsolyodban? Lehet-é legyűrni a kíváncsiságot, ha megnyílhatnak előtted a Gonosz titkai? Úgy egyensúlyozni, hogy jót tenni azzal, mi gonosz? (Hangosabban) Uram, tudom, hogy elkárhozom – már csak azért is, mert e sátáni könyvet elfogadtam –, de szomjazom a tudást és szolgálatára kívánok lenni felebarátaimnak. Magamért teszem, értük teszem, nem pedig ellened!

ÁSZOK Mit parancsolsz, nyomorult? HATVANI Hát mit is, mit is, barátaim? Úgy hiszem, kezdhetnénk azzal a kollaborálást, hogy elhozzátok énnekem egy idei borjúnak a tavalyi lúdtojását.* ÁSZOK (Fogcsikorgatva) Emberizink, ez teljesíthetetlen! HATVANI No nem baj. Próbálkozzunk valami mással. Hozzatok énnekem vakon született embertől fölfedezett új csillagot!* ÁSZOK (Ordítva) Ez is lehetetlen, te ember! HATVANI Ejnye-bejnye, mily mihaszna szellemeket küldtek a nyakamra! Bezzeg Aladdin jobban járt azzal a fránya csodalámpással… Lássuk… Hozzátok elő Cicerónak azon munkáit, miket halála után írt!* ÁSZOK Még lehetetlenebb, Urunk. Győztél. Kénytelen-kelletlen szolgáid vagyunk. HATVANI Helyes. Akkor most sipirc, de gyertek ám, mikor újra hívlak, mert megharagszom! Ászok dübörögve el. Hatvani a szoba sarkában megpillantja Mefisztót. *

A továbbiakban a csillaggal jelölt részek (módosított) idézeteket jelölnek Jókai Mór A magyar Faust c. elbeszéléséből.

DISPUTA Maskakő

Kinyitja a Könyvet, föltöri a pecsétet. Az Ászok dübörögve megjelennek.

15

DISPUTA Macskakő 16

HATVANI S a setét úrban kit tisztelhetek? MEFISZTÓ Várj csak. Görögből egzamináljalak-é vagy héberből inkább? Miként mondják annak, ki a fényt nem szereti? Vagy kinek beceneve: a hazugság terjesztője? HATVANI Mephosztophilész. Mephir tophel. Hogy én mibe keveredtem! Ily magas, pardon, mélységes pokoli körökben forgolódhat egy egyszerű tudákos? MEFISZTÓ Bizony. Köszöntelek körünkben, Domine. Azért vagyok itt, mert, haha, egyfajta pedellusa volnék annak az oskolának, melynek rektora bizonyos nagyságos Domine Lucifer professzor, kiről bizonyára hallottál egyet s mást, bár jobbára a szószékről, hol is fölöttébb népszerűtlen. Ő is üdvözöl, most épp nem ér rá, de majd mindenképp találkozol vele. Nos, derék barátom, mindenek előtt essünk túl egy kis formalitáson. Alá kellene írnod ezt a kis papirost. HATVANI Vagy úgy. A szokásos szerződés. Azt hiszed, hogy eladom a lelkem? MEFISZTÓ A lelked így is, úgy is eladtad már, mihelyst a Könyvet elfogadtad. Sajnos együtt jár e két dolog. Érdekelnek a természet, a tudomány, az élet nagy titkai? Bibliotékánkban van ám elég, elolvashatja aki belép. Fogalmazhatunk úgy is, hogy alá kell írnod a belépődet, méghozzá föltétlenül, mert a Könyvet bezzeg már kivetted. Itt egy lúdtoll, kérem az autogramot. HATVANI Értem én, de ha így is, úgy is tietek a lelkem, miért kell fáradoznom a szignálással? MEFISZTÓ Hajaj, ha tudnád, hogy minálunk mily lelkiismeretesek a fiskálisok… Írod alá? Vagy ebben a minutumban a titkos könyv ellopásáért törvény elé állítlak, halálra ítéllek s nemkülönben egzekutállak! HATVANI Hó, te, hó! Írom, írom, csak hol egy kalamáris? MEFISZTÓ Hadd lám! (Körülnéz) Ejnye-bejnye, micsoda professzor volt ez a Bernoulli doktor! Még ténta sincs az asztalán. Sebaj, jó lesz nekem vérrel is, egy csöpp vérrel. HATVANI Akkor tartsd a karod! MEFISZTÓ Tekintve, hogy nekem nincs vérem, be kell érnünk a tiéddel. HATVANI Hogy mit meg nem tesz a kíváncsi ember! (A toll hegyét a karjába szúrja, majd aláírja a papirost). Tessék. Egyéb? MEFISZTÓ Semmi az égvilágán. Ezek után csak megjelenek időnként, és bölcs tanácsokat sugdosok füledbe. HATVANI Jaj, köszönöm. Nem is tudtam, kinek a tanácsai hiányzanak majd életem döntő momentumaiban. MEFISZTÓ Igenis, kedves barátom. Egyébként meg sem kérdeztem, mely tájékáról származol e golyóbisnak. HATVANI Rimaszombatban láttam meg a napvilágot, s Debrecenbe igyekszem haza. MEFISZTÓ Az meg hol az ördögben van? HATVANI Látom, a geográfia nem erős oldalad. Magyarországon, amice. MEFISZTÓ Hah, magyar vagy! Akár Parmenius. HATVANI Netán ismerted derék honfitársam?

MEFISZTÓ Hogy ismertem-é? Ki nem ismerte? Ő volt doktor Faustus! HATVANI Ne mondd! Valamit gyanítottam én… Midőn a históriában a doktort a szellem a csillagok felé röpíti, s madártávlatból sorolja föl az országokat, Pannóniával kezdi… Szóval ezért. A mindenségit! MEFISZTÓ Vízbe kellett nyuvasztanom, mert nyakas egy fajzat volt, s mint elnézem, te sem lehetsz különb. Miért mész Debrecenbe? HATVANI Tanítani hívtak a kollégiumba. MEFISZTÓ Oda, az Isten és az Ördög háta megé? Domine, hát csak ennyire boldogultál? HATVANI Ennyire csak. A stipendiumból három évre futotta, így mindössze a teológia és az orvostudomány területein sikerült doktorátust szereznem, itt Bázelben, ezeken kívül már csak a matematikára, fizikára, kémiára, botanikára és filozófiára jutott időből és garasból, ugyanitt, meg Zürichben, Utrechtben s legvégül a leideni oskolában. S mert szerény szaktudásom alapján csupán a heidelbergi, marburgi és leideni univerzitások hívtak meg professzornak, úgy Debrecent választottam. MEFISZTÓ Fura egy ember vagy te, amice! Ezt nem értem. HATVANI Nem is fogod. Nincs véred – nincs szíved. MEFISZTÓ De eszem bővebben, mint bárkinek! És jobb szeretnélek valamely nagy univerzitáson látni, oly városban, hol forr a tudomány és az élet. Ott én is jobban érzem magam. HATVANI Meghiszem. Ott könnyebben megkísérthetsz… MEFISZTÓ Például. Ám többet is nyújthatok. HATVANI De én akkor sem megyek oda. Akaratom szabad, nemde? MEFISZTÓ Igen, igen. A Szabad Akarat… HATVANI Úgy! Akkor viszontlátásra, amice!

MEFISZTÓ Hó, hó! Hová iparkodsz, domine? HATVANI Megmondtam: Debrecenbe. MEFISZTÓ Csak így, egyből? És mivel utazol? HATVANI Gyalog. MEFISZTÓ Gyalog?! Meghibbantál netán? Ott a Könyv, szellemek vihetnek, sárkánylovak ragadják hintódat, oly gyorsan, akár a gondolat. HATVANI Gyalog jöttem, gyalog megyek! Hatvani el. MEFISZTÓ Luciferre mondom, ez rosszabb, mint az eddigiek. (Hatvani után kiált) Nemsokára találkozunk, domine Hatvani!

DISPUTA Macskakő

Kifele indul.

17

Visky András

„Megállsz előttünk” Nem, nem így áll az írásos egyezségben, amely mindkét félt egyképpen kötelez. A leltár az ég elnémulásáig hiánytalan, nem is arra várunk, hogy Dániel újabb fejezetet nyisson, vagy a szőrös keresztelő fölemelt bottal hadonásszon a pusztába kilátogató szervezett csoportoknak. Nincs értelmetlenebb tovább halmozni a bizonyítékokat, mintha nem lebegne elég gyermekfej a változás árnyékát nem ismerő, színtelen spirituszban. Nincs náluk tökéletesebb angyal. Mintha az üvegpalástot áttörő, várakozó tekintetek nem ugyanazt üzennék a visszatérni késlekedőnek, hogy majd megállsz előttünk, velünk halt názáreti tejtestvérünk, mi meg ítélkezni fogunk feletted, és nem kegyelmezünk.

„Végre csak akkor”

DISPUTA Macskakő

Legjobb lett volna olvasatlanul hagyni mégis, jeltelen tekercs megannyi göngyöleg között a több kulcsra járó szekreterben. Vagy legalább a hangos felolvasásra biztató felszólítást még időben megtagadni. A visszhangnál nem ismerek véglegesebb csapdát. Amikor a hang nem sajátodként tér vissza, és úgy beszél hozzád, mint aki az imént teremtett téged is, az alkonyi fényben pompázó hibiszkusz formás vérpöttyeiből. És még így sem te vagy az, akinek lennie kell, még távolról sem, hosszú út áll előtted, csodálatos átkelésekkel, amiről az ártéri fűben fekvő csontvázak tudósítanak a legtökéletesebben. Amikor majd gyilkossá válsz, végre csak akkor reménykedhetsz a megmenekülésben. Végre csak akkor számíthatsz.

18

Tűzoltóautók szirénázása ébresztett. A ki tudja, miféle dombok egyikének lankáján hevertem. Még jó, hogy felriadtam – vannak nekem ezek a képzelt hangjaim, álomban még, de feltisztult tudattal úgy hallom mindet, mintha környezetemből származnának –, cigarettám csikkje meggyújtott pár száraz levelet. Sebaj, nyirkos volt a talaj, fénylettek a letört ágak, meg nem égtem volna, ahogy egyszer Anika szüleinek lakásán. Képzelődnék csak a szirénaszóval? Eltapostam a tüzecskét, indultam viszsza a birtok – Valdernon Hall – felé. Anika, igen, Anika. Fényképét nem hordtam magamnál. Eljárt néha még takarítani, de bulik nálam nem voltak már évek óta, a kezelés sok-sok hónapja alatt természetes, hogy nem, s azóta nagyon vigyáztam (sör!) a szesszel, az éjszakázással… lassan így maradtak el aztán a lófogadások, ez az angliai út kivételnek számított volna, de Amin elrontja a végén. Vagy épp ellenkezőleg? A tűzoltóautó, mondanom sem kell, ilyen képzelt hangot adott, s nem is láttam közel-távol semmiféle közjárművet. Ellenben a 13 87-es Bentley a főbejáratnál állt. Jó ég, ahol a szerelő meg Nina édelgett, az a kocsi nem Bentley volt. Elment az eszem! Még, hogy az én kedvemért, rám célozva cserélgetne itt bárki is rendszámtáblákat. A Bentleyt ezúttal maga Amin vezethette, mert gunyoros mosollyal kászálódott ki a számomra szokatlan oldalon lévő volán mögül. Mintha a pofámról olvasna valamit, úgy nézett. Olvasna, de mit? Voltak tippjeim. – Vannak tippjeim – ezzel fogadott Amin. Jó ég… – Hol szerezted? – szaladt ki a számon. – Ah, pardon! – mentegetőztem máris. Ilyet kérdezni nem úriemberi. – Semmi, semmi – kocogtatta meg a kopaszos feje búbját a nagy darab ember. – Egyébként 99 kiló vagyok már, most mértek meg, orvosnál jártam… * Hat fejezet egy regényből. („Maury-Morny!”)

S mondta a kisvárost, hol. Miért mondja? A 99-et is… – Valami komoly? – Mmm… Átlagos angol modor. „Mmm…” Nem faggatóztam. S tényleg fölösleges lett volna gyanakodnom – nála, itt. – Kidolgoztál valamit? Megvannak a számításaid? – Átmegyünk Sandownba, kellemes, nagystílű pálya, ha még nem jártál volna ott, Londontól délnyugatra. Úgyis meg akartad nézni az év első nagy National Hunt versenyét, az „Anthony Mildmay…” – „…Peter Cazalet Memorial Handicap Steeple Chase”-t, ugye – mondtam fel a leckét. – S a történetet is nyilván ismered? Egyikük híreset bukott szegény, megsérült, de nem adta fel a versenyzést…, elválaszthatatlan barátok voltak ők, két harci pilóta a II. világháborúban…, s akkor Mildmay, azt hiszem, ő, akinek rángásai maradtak vissza a sérülésből… Egymás szavába vágtunk, boldogan, gyerekesen kapkodva. – …épp viharos szélben fürdött Dovernél a tengerben, mikor rájöttek a nyaki izomgörcsök – ezt én mondtam. – És úgy leszegték ezek a szegénynek az állát, hogy nem tudta felemelni a fejét, ki a sós habokból, melyekbe… – …így belefulladt. Ezt valami barátod is írta a könyvében, igaz? Ezt én David Ashforth könyvében olvastam, melyet író barátom adott kölcsön. Nevet ne. – Író barátom? – kérdeztem, elhatározásomhoz hűen. – Nem érdekes. Ő írt az unokabátyádról? Eléggé kikészítette. – Hülyének állította be – mondtam. – Világ hülyéjének, hogy az emberiséget azért akarta volna szaporítani, hogy Maury és Morny testvérpárosának létét „megismételje”. – Mauryról és Mornyról, vagy kikről, azt hiszem, igen szépen írt. „Vagy kikről”? De hát a képük az asztalomon… meg Amin itt is igen otthonosan,

Tandori Dezső

Öt

DISPUTA Macskakő

13 : 87

*

19

DISPUTA Macskakő 20

jó ismerős tárgyként mutatta a fényképet, sőt, mint aki a fénykép „tárgyát” is jól ismeri, legalább hírből, a Fivéreket. Ezt megjegyeztem, későbbi kiértékelésre. Engem itt, erre jöttem rá csakhamar, meg akarnak őrjíteni. Az nem lehet, hogy sokkterápia. Az nem. De Amin másutt folytatta. Vagyis épp az iménti témánál. – Peter Cazalet meg az anyakirálynő, isten nyugosztalja, lótrénere volt. Sikeres, méghozzá. – Csak a liverpooli nagy akadályt nem tudták megnyerni – mondtam. Minden híres történetből nem akartunk, nem is kellett itt vizsgázni. Ekkora barátság még az angol lóversenyzés történetében is kevés akadt. Legenda. Mildmay és Cazalet. Aintree-ben (Liverpool) szintén volt Mildmay-emlékverseny, ha jól hittem. Rég nem foglalkoztam a tárgyal. Mindegy. Most akkor elmegyünk Sandownba. Izgatott lettem. S ez elterelte figyelmemet valamiről. Egy páros: Maury és Morny. Unokabátyám hülye vágya: megismételni őket. Ezért az életével lakolt, mert az egyik nő apja nem ismert tréfát bigámiában. Azt hiszem, egyik gyermek sem születhetett meg. Nincsenek ilyen irányú kis rokonaim. Rossz mánia: egyre ők jönnek elő. „Maury és Morny” még csak idézőjelben sincs az életemben. Egyébként is, öthat évesek lehetnének a kis klambók, vagy annyi se. Jó. Holott… dehogy volt jó. – A ház ura? – kérdeztem, mert zavartalanul élveztem a lótémát, semmi gyanút nem fogtam. S miért is fogtam volna? Amin nem adott okot ilyesmire. – Vele voltam a dokinál – mondta. – De ő még ott maradt… – S mondta, hol. – Bevásárolni… horgászholmit, ilyesmit. Nina ment érte. A kis sötétzöld Forddal. A kurvakocsival, előtte azonban a sofőrrel, a rohadt üzekedő szerelővel, a szarházival, hogy kenőzsírral mázolnák, amíg eláll a bőrlégzése… Ne! Leállítottam magam. – Gyerünk be, igyunk valamit. Jönnek hamar. Nem lesz forma szerinti vacsora. A bá… a báró, már bocs… ilyenkor kicsit maga alatt van. Mit jelenthet ez a fura kifejezés, hogy ilyenkor maga alatt van…? Milyenkor? A bá… a báró…

– Hát… nem megy kórházba. Járóbetegként próbálják. Így fogyott le… irtózatosan, pár hónap alatt. 50 kiló sincs. Láttad a képét? Az már a betegsége alatt készült. Nina a régi, délceg képe helyett tette ki ott. A balti báró szálfa ember nem volt ugyan, de… jókora kis szekrény. Nagy szekrénynek kis szekrény, kicsinek jókora, nagy. Haha… Szép idők. – Rák? – mondtam neki. Lehetett, valahogy, kimondani. Amin bólogatott. Hümmögött. Nagyon feszültnek látszott. – Fordítva osztogat a sors. Rám, aki vékonyan voltam erős, inas, rostos… amilyen nőkben az ilyen zsírtalan pecsenyehús, csupa kis idom, vékony, na… – Kelletlenül ismételte a szót. – Ilyen voltam férfiban én. Ruganyos. Emlékszem… Csak néztem. De nem gondoltam semmit. A sors furán mér. – Na, hagyjuk. Tudtam, hiába erőltetném. – Anthony Mildmay is olyan volt talán, mint egykor én – mondta a hájassága mellett az évek során kétségkívül meg is izmosodott ember, de nyilván nem hasonlított egykori önmagára, s ennek nem is örülhetett. Mit méregetem folyton? Milmay és Cazalet, Maury és Morny, a Nemes Lovag és a balti báró. Hirtelen elindult a hátamon a víz. Az unokabátyám… Maury és Morny… – Na, gyerünk be – mondta a gondolatolvasónak nem utolsó golyó-hús-torony ember. Jó, hát magas nem volt igazán sose, magasabb mára se lehetett, csak úgy hatott. Elhozta volna a képet az asztalomról ez az Amin, vagy ki, és most célozgat? Csak hát a személyes emléken túl mi közöm nekem Mauryhoz és Mornyhoz? Tisztára passzivitásból, az unokabátyám iránti tiszteletből kevésbé, inkább mert… a Fivérek Anikának és Gabynak is tetszettek, fura, minden nőnek tetszettek… azért hagytam ott a képet. Vad féltékenység tört rám. Anika is ilyen „pecsenye-nő” volt, s ha Maury ismerte volna… Ha Maury… Ha ez az Amin. Mikor még vékony volt. Ha akkor jön. Anika engem tuti, otthagyott volna érte. Ment előttem a nagyhúsú ember, vastagon, hurkás fenékkel, a legszívesebben belerúgtam volna. Vagy, ha nálam van a szerelő egyik csavarkulcsa, agyonverem.

De a kulcs nem volt nálam, ellenben ahogy kerültünk egyet a kertben, nyugtalanságot éreztem. Nem mertem megkérdezni Amint, mi ez a dolog a 13:87-tel… a rendszámtáblákkal… az arányokkal… ez a 100-as összeg… mi ez? Jelkép? A teljesség? A 99… véletlen? A balti báró, a ház ura, Amin távoli rokona, Nina apja talán halálos beteg. Megnéztem én azt a rendszámtáblát. Abban biztos voltam, a Bentleyről, melyet Amin maga vezetetett, nem vette le senki a rendszámtáblát. Amin semmiképp se. – Lovak itt már rég nincsenek, előttünk se voltak, elszegényedett család bocsátotta áruba a birtokot. Azóta mi is elszegényedtünk. Vagyis… nem támogat már minket senki. Ez borzasztó furcsa megjegyzés volt. Mintha a balti báró, Nina és Amin… meg a szerelő… valami megbízatásból lett volna itt. Amiért ellenszolgáltatás járt nekik. De már nem jár. Megtették kötelességüket. Vagy nem jártak sikerrel. Vicc, hogy az én szerény pénzem segíthetett volna rajtuk. Ezt vessük el, gondoltam, és azt is, hogy… A bokor alatt, ahol az imént álldogáltam, a nyirkos fűben, süppedő talajon, ott hevert egy olajos csavarkulcs.

És a semleges rendszámtáblájú, nem 13 87-es gépkocsi előtt, igen, valami nagy Chevrolet volt, nem ismerem ezt a típust, ott hevert valaki. Jócskán bevert koponyával. A vér, meg még ki tudja, mi, fekete hajmaradványokkal, a csavarkulcson volt. Meg a fiatal férfi nyakán, arcán, ruháján, mellette a földön. Még a Chevyre is fröccsent velő. Gondolom, az. Elfordultam. – Na, nézzünk oda – mondta Bousse d'Amine. Én erre a felszólításra nem hallgattam. Rohanni kezdtem. El, el. Nem a bokrok felé. Ahol épp elegendő lábnyomom volt. Jellegzetes budapesti cipőm lenyomata. A házhoz értem. Jött Nina kis méregzöld Fordja, hozta a balti bárót. Kétségbeesetten éreztem, újabb hatalmas hibát követtem el. Hogy nem a bokron át rohantam el a színhelyről. Kétségbeesett toporzékolásba kellett volna kezdenem, hogy a nyomokat eltöröljem. És… azt hittem, a szívem áll meg. Amin állt ott „az én bokraimnál”, s törölgette el a nyomokat. Mást aligha tehetett, ilyen mozdulatokkal. Ah, Mildmay és Cazalet, két jó barát, jó barátom, te, szenvedélyes lófogadó, Bousse d'Amin, nemes lovag. Sőt, Nemes Lovag…Gondoltam ezt akkor én így.

DISPUTA Macskakő

(Folytatjuk!)

21

Szijj Ferenc

Kenyércédulák Péntek Majd mintha néma estéken az üres ólakhoz járnánk ki káromkodni. Akkor is halkan, hogy a sötét hallgató meg ne hasadjon belé. Lenne legalább egy kitaposott hely.

Kedd Mint egy másodperces álom, amit kívülről régi sürgetés bontott ki benned, de az is te vagy, telefon, postás, sziréna, eladják a fejed fölül a házat egy kintornásnak, pedig nincs is engedélye, vagy ha van, csak a páros oldalra, sátoros ünnepen, és magát a történetet nem is tudnád elmesélni, olyan hosszú és megfoghatatlan, vagy egyszerű, például mindentől óvakodni, onnantól egészen addig, hogy bátran felcserélni.

DISPUTA Macskakő

Vagy egy gondolatnak csak az alakja van meg, le is tudod rajzolni, hogy olyan lépcsős vagy üllős, és ott hagyod nekem az éjszaka közepén az ágyon. Ideális körülmények között már ennyiből is meg kellene tudnom valamit magunkról.

22

Sziklára, épített ház Keresztesné Várhelyi Ilona

szétvert Szent Korona visszahegesztett keresztje. A bakterház üres, ajtóit-ablakait is kilopták. A romos erőd dombja a Tatros-kanyarral kicsinyített Visegrád. Ott, még a Tatroson túl is, sok a magyar. Ők már moldvai csángóknak mondják magukat. Van, aki ezt is már románul mondja, akár a miatyánkot, üdvözlégyet. Sokan közülük azt sem tudják, kik is ők, s hogy kerültek ide, kinek is higgyenek. Emberemlékezeten innen és túl minden ősük itt élt. Elrománosított magyar nevük van, de szívük és hitük hozzánk húz. Nekik nem fáj a népszavazás, ők kívül rekedtek a Nagymagyaroszágon is. Azért mennek el pünkösdkor Csíksomlyóra, akár háromnégy nap gyaloglás árán is, hogy magyar misén imádkozhassanak. Arrafelé már a szülők is román iskolába jártak, ha jártak egyáltalán. A nagyszülők idejében még volt ott is magyar tanító, magyar pap. Templomaik freskói, szobrai – már ahol megvédték, meghagyták – magyar szenteket ábrázolnak, a búcsút Szent István, Szent László napján tartják. A román pap nemigen tér ki a védőszent érdemeire. Ahogy szelídül a táj, úgy vadulnak az indulatok. Szaporodnak a kocsmák, a részegek. Belőlük azért Gyimesben sincs hiány. Az ezeréves határnál szétterül a Tatros. Itt már lassabban folyik. Szép kavicsokat hordott bele az idő, a kavicsokba pedig keresztcsíkokat rovátkolt emlékeztetőül. Itt partra rakja terhét a víz, a lyukas gumicsizmát, a borjúcsontot, a rozsdás fazekat, a foszlott matracot, kiégett kályhacsövet, s – a jobb lét jeleként – egyre több műanyagot. Gyimesfelsőlok fölött ered ez a folyócska. Ott még gyorsfolyású, bővizű a patak, fönt még iható is, lejjebb már fuldoklik benne a pisztráng. Fűrészporhegyekké darált erdők közül gyűjti a Tatros Patakország vizeit, könnyeit. Nem hazafelé; kifelé viszi. Szinte minden porta patakra fut ki. Források ezrei csordogálnak a hegyekből. A mellékvölgyek patakocskái mentén öt-hat kilométerre is behúzódnak a házsorok. Ugrapataka, Görbepataka, Setétpataka, Récepataka, Borospataka, Gáborok, Antalok pataka, majd a Hidegségé, és így tovább, végig a Gyimeseken. Itt az asszonyok még télen is a patakban mosnak. Ha kitart a tiszta ruha, megvárják a tavaszt, ha nem, hát legalább öblíteni kiviszik a gőzölgő ruhát, hiszen a sebes patakok sose fagynak be egészen. Ez is sokatmondó üzenet. Itt minden, főleg a dal, többet jelent a szavaknál. Vannak, akik értik még népviseletük motívumainak jelentését. Ahol ügyes a gazda, befogott már egy forrást, bevezet-

DISPUTA Kapualj

A

Sóvidék felől, Farkaslakán túl, át a Hargitán, amikor már a ligetes bükkös és a Hargita tekintélyt parancsoló rengetegei törölhetetlenül beleégtek lelki retinánkba, és már távolodóban elmélkedünk a Tolvajos-tető hármas keresztjének üzenetén, s Csíksomlyó titokzatos mosolyú Mona Lisa-Madonnájának kéttornyú temploma is mögülünk inti visszaváró búcsúját, a kipusztult falvak őrálló temetői után szálfás szerpentinek vezetnek a Keleti-Kárpátok utolsó magaslatára. Mögöttünk Csík, falvai szakadt gyöngysorként gurulnak Mária lába elé. Előttünk Gyimes zöld, most inkább hófehér bársonytakaróval borított hegyei. A hajdani vadon már csak mutatóban: a meredek legelők hullámos ősgyepe megannyi szálfa sírhantját takarja. Ők még a magyar vasútért áldozták életüket. Néhány egyenes gerincű, hős fenyő őrzi a mezsgyét, árnyas iránytűként vagy napóraként állatnak, embernek. Aztán már lefelé kanyarog az út, jól kormányozva az autó már magától is begurulna a faluba. Gyimesfelsőlokra. A kilométer-számláló Debrecentől ötszáznál is többet mutat. Még néhány éve egy kis hegyoldali kápolna köszöntötte a Gyimesbe érkezőt. Mellette vágtunk át jó néhányszor, amikor a pünkösdi búcsúra mentünk a csángók háromárbocú lobogói alatt, úgy rövidítettünk valamicskét a harminchat kilométeres gyalogúton. Ma kerítés állja el a régi csapást. Ide is, a völgy másik végére is hatalmas erődítmény épült: ortodox kolostor. Vadonatúj, egyre magasabb tornyain a cifra bádog úgy vakít, mint az út közben megcsodált százszobás, lakatlan cigánypalotákon. Mintha azt mondaná: vegyük tudomásul, átkeltünk a Kárpátok gerincén. A gótikus Európa bizáncira vált. Csakhogy a kolostorlakókon és a rendőrön kívül itt nem él más, mint magyar anyanyelvű, római katolikus gyimesi csángó. Ez még Hargita megye. Az ezeréves határ csak a völgy túlsó végénél húzódik. Odáig még vagy harminc kilométer. Igaz, néhány évtizede Bákó megye magához kerítette Gyimesbükköt, s vele a régi határállomás szép, magyaros épületeit, meg a völgy fölött őrködő Rákóczi-várat is. A természetes határ azonban erősebbnek bizonyul, mint a közigazgatási. Az egykori végvár romjaihoz vezető meredek lépcsőn ma már anélkül is fölmehetünk, hogy előzőleg megvesztegetnénk a bakterház fegyveres őrét, akiről még néhány éve is meg lehetett volna mintázni a proletárdiktatúra tragikomikusan groteszk szobrát, s aki főként a fényképező, éneklő magyarokra volt allergiás. Már nem ő áll ott, hanem a

23

DISPUTA Kapualj 24

te házába a vizet, vagy konyhakertje köré terelte a patak egy ágát, hogy több pityóka legyen, más errefelé amúgy sem terem. Legfeljebb szívós almafákat látni, néhol még egy-egy meggy, szilva. Rózsika néninél a körte is megterem, valami régifajta, vegyszert sose látott fán. Más gyümölccsel, zöldséggel nem érdemes bajlódni. Ad az erdő málnát, áfonyát, szamócát, gombát. Csak az állatok szénája legyen időben begyűjtve, akkor nem lehet nagy baj! A gyimesi ember kaszával kezében születik és hal. Ebből a virágokkal hímzett völgyből a főút mentén kilenc kilométer Gyimesfelsőloké. A falu legmélyebb pontja sem sokkal alacsonyabb, mint a Mátra vagy a Bükk csúcsa. A hosszú főutcán, az egykori magyar határőrség elrománosított Kós Károly-épületein túl, csak egy tábla mutatja, innentől már Középlokon járunk. Errefelé régebben elvétve tévedt magyarországi látogató. A híres szépségű Békás-szoros alatt ez a következő kapu a Kárpátokon túlra. Az utóbbi években sokan megtanulták Gyimesfelsőlok nevét. Mi sokan, és egyre többen, tizenöt éve járunk ide. Egy „papbácsi” meg sok vendégszerető szegény ember fogadta be az első zarándokcsoportunkat még 1990 pünkösdjén. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége frissen alakult debreceni csoportja kerekedett akkor fel, hogy lelki alapokat keressen Csíksomlyón. Addig – mint más Erdély-járók – Csíkszeredából vagy északra fordultunk, Felcsíkon át Gyergyó felé, vagy délre Tusnádfürdő, Szent Annató, Segesvár irányába. Kelet felé addig soha. A néprajzi és egyházi kapcsolatok gondviselésszerű rejtett szálai vezettek minket akkor Gyimesfelsőlokra. Azóta meg a honvágy.

Ma itt, a mellékvölgyekbe húzódó falurészek egyikében, Ugrapatakán – bárhonnan is nézzük, hármas halmot kettős kereszttel koronázó – épület tűnik fel: a Sziklára Épített Ház. A 92-ben létrehozott alapítványunk nevét viseli az épület. Ez a mi zarándoklataink látható gyümölcse. A láthatatlan pedig lelkek ezreiben épül. Velünk járva vagy csak kéréseinket meghallva tízezrekben szikrázott fel a szerelmes vágy: oda kell menni: fel kell építeni magunkat ennek a háznak a felépítésével. Alaprajza hasonlít a máltai jelvényre, már csak azért is, mert az is emlékeztet az első és legtökéletesebb monstranciára: a keresztre. A házépítés – a sok segítség ellenére – néha igazi kereszt volt, kudarc és öröm; telek, engedélyek, távolság. Mégis, 93 pünkösdjén földbe került az alapkő, aztán világméretű levelezés, koldulás, pályázatok. Eleinte ugyan az értetlenséggel, a nehezen csordogáló adományokkal, anyagok, gépek hiányával viaskodtunk, de mindvégig abban a bizonyosságban, hogy feltámadás lesz a vége. A keresztből mára messzire sugárzó, élettel teli tabernákulum lett: magyar tannyelvű középiskola a csángóknak. Moldvaiak, gyimesiek, de még székelyek is szívesen adják ide gyermekeiket. Legtöbben közülük a kasza mellett maradtak volna, most meg továbbtanulnak érettségi után is, aztán hazamennek orvosnak, tanítónak, vállalkozónak. Pap is kerül közülük. Jól jön a magyar, román, angol, német nyelvtudás. Itt nevelődik a csángó értelmiség. Ilyen azelőtt nemigen volt, pedig csak ez mentheti meg őket. Megmaradásuk biztosítéka a hit, a nyelv, a kultúra és a szülőföld szeretete. Ezt aztán jól megtanulják az Árpádházi Szent Erzsébet Líceumban! Az iskola élén már tíz éve az a „papbácsi” áll, akit

nemigen érzik, hogy ez a színmagyar falu olyan országban van, ahol az ő nyelvüket nem értik. De akik Moldvából jönnek, már tudják, az anyanyelv mellett az ország nyelvét is meg kell tanulniuk. Vagy fordítva: nagyszüleik hitét és nyelvét kell visszatanulni ahhoz, hogy igazán otthon legyenek. Ez hát az a forrás, ami a Sziklából fakadt. Már gyorsfolyású, még tiszta, fölnevelődnek benne az árral szemben úszó pisztrángok. Aztán meg ők maguk lesznek forrássá, Patakorszában. Reméljük. A debreceni Sziklára Épített Ház Alapítvány – nevéhez hűen – csángó-magyar lelki közösséget épít. Azt is a Sziklára, s nem homokra. A Szikla hatalommal tanította: a bölcs ember mélyre ás, szilárd fundamentumra épít. Akkor jöhet az ár, süvíthet a szél, a ház nem dől össze. Amikor először megnéztük a telket, éppen nagy árvíz volt. Csak akkora területen nem volt a víz, ahol most az iskola áll. Másfajta viharok ellen is védekezni kell. Közös erővel. Rengeteg, ma már „önjáró” kapcsolat alakult ki tizenöt év alatt. Mindenki azt tapasztalja, hogy az ember elfelejtett jósága talál vissza hozzánk ebben a házban. Akik tehetünk érte valamit, tapasztaljuk, hogyan épít egybe minket ház és közösség a Sziklával és egymással. Magyarok Hollandiától Ausztráliáig, Japántól Amerikáig. Felvidékről és Kárpátaljáról. Sokszor a szegényebbek, de néha a gazdagabbak is. Úgy reméljük, ebbe a házba még sokan betérnek utánunk is, és megtalálják magukat a kőben és fában, a gyermekarcban, az égig ható énekben. Aki odamegy, más emberként tér haza. Új értékrendet hoz magával. S aki nem tud odajutni személyesen, az megtalálja alapítványunkat, beleteszi ajándékát a karácsonyi csomagjainkba, az építőanyagokba, az ösztöndíjakba. Még az egyszázalékos felajánlásokból is több száz gyerek öröme fakad. Miért ne bíznánk hát abban, hogy a kisiskolák is megújulnak? Meg azok is, akik segítenek benne. Gyimes Széphavasának csúcsáról ellátni Márton Áron szülőfalujáig. „Nem vonakodom a munkától” – hirdette püspöki jelmondatával és életével. Erő van ebben a mondatban, időt és távolságot legyőző. Azé a Szentléleké, akitől a Sziklára Épített Ház ötletét kaptuk, s hozzá a társakat a világ minden részéről. És aki majd erőt ad a csángó fiataloknak ahhoz, hogy szembenézzenek azzal is, hogy akárcsak ők, anyaországi barátaik is kisebbségbe szorultak saját hazájukban.

Sziklára Épített Ház – csángó-magyar lelki közösség – Alapítvány 4002 Debrecen, Pf. 230.

DISPUTA Kapualj

lassan az egész nemzet ismer, a Magyar Örökség Díjjal is kitüntetett Berszán Lajos. Igazi sorsfordító ember. Nélküle a mi erőfeszítésünk nem sokat ért volna. A Sziklára Épített Ház mellett a főútról nyíló nagy telek megvásárlása után már az iskolának is van patakja. A telek szélén fut a Tatros felé az Ugra. Az új területen ma már egy másik iskolaépület is kinőtt a földből. Ez már nem civil forrásból, hanem magyar állami segítséggel. Ide már felső tagozatos kisdiákok is beférnek, a tetőtérben a fiúk, a Sziklára Épített Házban a lányok kapnak szállást. Aztán a külterületeken, a „patakokban” lévő egy-két tantermes óvodákat és alsó tagozatos iskolákat is a Szent Erzsébet Iskolaközponthoz csatolták. Így lett iskolaközponttá a Sziklára Épített Ház. Az omladozó tanyasi iskolák sok kilométerre vannak a falu központjától. Bármelyiket nézzük, mindinkább iskolamúzeumnak látszik. Tintatartós padok, vaskályha, olajos padló, összevont tanulócsoportok. Ide a hegyekből baktatnak a kicsik, némelyik 4–5 kilométerről. Ha ezek megszűnnének, tizet is gyalogolhatnának. S hogy ez be ne következzék, most alapítványunk éppen rajtuk próbál segíteni. Igaz, lassan a Sziklára Épített Házra is ráférne a felújítás, hiszen még kész sem volt, mikor birtokba vették, sok minden a befejezetlenség érzését kelti. Mégis most, amikor már egy mikrobusz megvásárlásával is enyhítettük a gondokat, az egyéni ösztöndíjak és más támogatási formák mellett leginkább arra gyűjtögetjük a pénzt, hogy ezeket a kisiskolákat rendbe hozzuk. Karácsony előtt, amikor négy-ötszáz gyereknek kivisszük az ajándékokat, vagy pünkösdkor, esetleg éppen a „kicsengetés” ünnepségein látjuk, milyen tehetséges, értelmes gyerekek cseperednek gondolkodó magyarokká abban a szegénységben. A csángókat könnyű volt megszeretni. Ők még mind érdemesek Nagy László utolsó csóküzenetére: van emberi arcuk. Őszinteségükre nem kérgesedett rá a finomkodóan hamis európai etikett, sem a durvaságot leplező keleti pompa. Maradtak a nagy hegyek között Istennek kiszolgáltatott egyszerű emberek. Gyermekeiket szívós kitartásra edzi a korai munka és ima. A kicsik szelíd-félénken simulnak baráti kezek alá, szemükben már kemény telek emléke és harangvirágos nyarak vágya. Szívesen megnéznék a Patakországon túli világot, de nekik valóbbat úgysem találnának. A kicsik, meg a Gyimesekből ki sem mozduló öregek

25

Vasárnapi hangulat Szénási Miklós DISPUTA Kapualj 26

F

ényes nap volt, ragyogó. Vasárnap, mint rendesen, nehogy bárki is akadályoztatva érezze magát a demokrácia gyakorlásában. Kevesen jártak az utcákon. Vasárnap ez rendszerint így van. Nincs szürkébb a hét utolsó, különben piros betűs napjánál. Nincs lehangolóbb, mint egy üres utcákkal, terekkel teli nagyváros vagy csöndes falu vasárnap. Túl az előző cikluson és küszöbén a következőnek, ez a köztesség mérgezi a pihenés, a kikapcsolódás, a feltöltődés idejét. Nehéz nem arra gondolni, ami lesz, ahelyett, ami van. December ötödikén, vasárnap mégis többen kellett volna, hogy járják az utcákat. Szavaztunk. Népszavaztunk. Sokan ezt úgy mondták: választani megyünk. Nem véletlen, hogy ebben az elszólásban a tudattalatti rejtett vágya is megfogalmazódott. Választani indult az ország két igen és két nem, két politikai irányvonal között. A választási időszakok megviselik az országot. Kuncze Gábor emlékezetes szavaival – ezek lopnak, csalnak, hazudnak éjjel és nappal, minden csatornán és minden hullámhosszon – természetessé tette a zsigeri gyűlöletet mint a meggyőzés eszközét. 2002 óta tudjuk: családok, kapcsolatok mehetnek tönkre, olykor éveket öregszünk egy-egy kampány során, akkora a társadalom alapegységére, a szavazóra nehezedő nyomás. Ugyanakkor még mindig hat a Kádár-kori örökség és mítosz: a politika rossz, azzal nem szabad foglalkozni, hagyjuk azt másra. Ezért sokan nem tesznek eleget választópolgári kötelezettségüknek. Nem vesznek részt a döntésben, nem szavaznak. Magyarországon nem jellemző, hogy két eltérő politikai álláspont hívei egy késhegyig menő vita végén barátságosan koccintsanak, hiszen ugyanazért érvelnek, haragszanak (az ország boldogulásáért). Magyarországon két oldal küzd. Egymás szemében: az egyik potenciális bűnözők gyülekezete, a másik pedig az egyedüli üdvözítő megoldáshoz vezető út ismeretének birtokosa. Gyurcsány Ferenc: „A tervezett munkamegosztás értelmében a párt erős nemje mellett a kormány (...) megpróbált volna középen és semlegesnek maradni. Ám egyre inkább érződött: az MSZP álláspontja nem hallatszik elég erősen, és a választókat elbizonytalanítja és összezavarja ez a kettős szereposztás, úgyhogy a népszavazás előtti második héten eldőlt, nincs mese, fel kell adni az én »semleges nem« álláspontomat.”

Ha december 5-én csak egy kérdésben kellett volna dönteni, az is épp eléggé megviselte volna a választókat, de a népszavazás két témát vetett fel. A kórház-privatizációval kapcsolatosan lényegesen nagyobb volt az egyetértés a szavazópolgárok körében. Itt nehezebben lehetett manipulálni, az egészségügyről ugyanis kézzelfogható tapasztalatokkal bír a lakosság. Tudjuk, mit jelent órákat ülni a váróban, egy életen át fizetni egészségügyi hozzájárulást, aztán szülés, operáció, életmentő beavatkozás stb. esetén odacsúsztatni a bankókkal bélelt borítékot. Mindenkinek van a hazai egészségügyi helyzetről valamilyen képe. Tudjuk, hogy elavult, hogy olykor embertelen, hogy vannak orvosok, akik az ötvenezer forintot mint kávépénzt (sem) köszönik meg, és ugyanakkor a többség erőn felül robotol, hogy életet mentsen, ellássa a rászorulókat. A másik kérdés, a határokon túli magyarság sorsával kapcsolatosan nehezebb ügy. Túl régen volt Trianon. A legvidámabb barakk korában úgy tekintettünk a körülöttünk élőkre, mint nyomorultakra, akik idejárnak hozzánk enni. (Jönnek zabálni – így hangzott a szocialista embereszmény fejében fogant definíció.) Mi pedig mentünk hozzájuk: Romániába (és nem Erdélybe!) a tenger partjára, meg konyakért, Csehszlovákiába sportszerekért, a lengyelekhez bőrdzsekiért, a jugókhoz (!) meg farmert és nyugati zenekarok lemezeit venni. A Szovjetunió némileg másképpen működött – de azért aki ott dolgozott, az hozott szekrényméretű színes tévét, meg műbőr borítású lemezjátszót. Az, hogy Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban olykor magyar szót is hallhatott az ember, pusztán extraszolgáltatásnak tűnt. Ami, ahogy az egyszerű emberek fejében összeállhatott: járt nekünk. Tabu volt, hogy a magyarságot a határokon túl verte a sors, és verték az elvtársi rezsimek. Döntéseikkel és szó szerint is. A rendszerváltás környékén érkező menekülthullám ellenszenvet is kiváltott (főleg) az erdélyiekkel szemben. Sokakat irritált, hogy az áttelepültek egy része lakáshoz és munkához jutott. Azaz olyan javakhoz, melyekről a magyarországi magyarok nem kis hányada is csak álmodozott. A többség persze inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel próbált boldogulni – és közülük is sokan csupán ugródeszkának használták ezt az országot: dobbantottak, s haladtak tovább.

Az áttelepültek jó része magyar volt. Más részük csak beszélt magyarul. Sokan telepedtek le a hazai kertségekben. A Debrecenhez néhány kilométerre fekvő Martinkán például a közbeszéd szerint 1995 körül, akkor szaporodtak el a betörések és vált lehetetlenné a hétvégi kertészkedők élete, amikor letelepedett néhány román (!) család. Debrecen esetében egyébként is különösen érdekes a kép, ami az itteniekben kialakult a határokon túli magyarságról. Egyrészt adottak a tradíciók, a hajdani nagyváradi kapcsolat, mely manapság ismét újra éledni látszik. Bihar és Bihor találkozása elképesztő lehetőségeket ígér a jövőre nézve. Ha a debreceni repülőteret mint stratégiai pontot vesszük alapul, az azt jelenti, hogy egy optimális politikai és gazdasági helyzetben az ország második legnagyobb városából légi úton percek alatt elérhető a hajdani polgári központ, Nagyvárad. Akár bevásárolni, akár színházba, kiállításra indulnánk. De nincsenek meszsze az idegenforgalmilag izgalmas (síelésre is alkalmas) hegyek sem. Másrészt kevésen múlott, hogy a Tiszántúlnak ezt a részét nem csatolták Erdéllyel Romániához. Tehát logikusan a debreceni embereknek óriási empátiával kell(ene) szemlélni a kívül rekedt magyarokat. „Feltételezem, hogy a debreceniek tömegesen fognak elmenni szavazni. Hiszen tudják: nagyon kevesen múlott, hogy nem kerültek a román állam fennhatósága alá, ahol megtapasztalhatták volna, hogy mit jelent a saját szülőföldön, de a hazától elszakadva, egy üldözött kisebbség tagjaként élni.” Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke

Debrecenben is óriási pénzek folytak el a kampányra. Gyönyörködhettünk két nemre és két igenre buzdító gigantikus plakátokban. Felelősségünkre, hitünkre, pénztárcánkra és jövőnkre hivatkoztak a pártok. (Mintha azzal, ha Románia is belép az Európai Unióba, nem nyílna meg a kapu nem csupán a magyarok, de a sok millió román

előtt is.) A megyei napilapban oldalas hirdetések ijesztgették az olvasókat. A számháború ideje volt ez: mibe kerül majd, ha elárasztanak minket a határokon túlról érkezők, mennyivel élhetnek kevesebb forintból a nyugdíjasok, hogyan eszik el előlünk a kenyeret, szorítanak ki a munkahelyeinkről. Másrészt jött az ellenpontozás: a kettős állampolgárok nem vinni, hanem hozni fogják a pénzt az országnak. Kevés józan hang hallatszott, hogy mielőtt a számok előtt hanyatt esnénk, gondoljuk végig, vajon mennyire egyszerű akár Debrecenből elköltözni a munkalehetőségek tekintetében lényegesen jobb helynek számító Sopronba vagy Székesfehérvárra. „Az még talán rendben van, hogy a kettős állampolgárság pénzt visz. De hogy pénzt hoz? Hogyan? Honnan?” E-mail részlet

Soha nem fogjuk megtudni, mennyi pénz ment el a nemekért agitáló és mennyi az igenekre buzdító reklámra. Ahogyan azt sem, arányaiban mennyit fordított a riogatásként elhíresült hadjáratra az ország pénzéből a kormány, s mennyit pártként a kormányzó pártok. Dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a Budapest Kongresszusi Központban október 24-én tartott protestáns kulturális esten hangsúlyozta: meggyőződése szerint „a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazáson a feltett kérdésre magyar protestánsként csak igennel válaszolhatunk”.

A Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola másodéves hallgatóival november közepén folytatott beszélgetés során kiderült, bár a másfél tucatnyi fiatal között egy sem tudta pontosan megfogalmazni, hogyan hangzik a népszavazás két kérdése, de tartalmilag tisztában voltak azzal, miről dönt az ország december 5-én. A megnyilatkozásokból azt lehetett leszűrni: a hallgatók igennel fognak szavazni mind a két kérdés esetében. Ez tekinthető tipikusnak? Vagy az a felsőoktatásban dolgozó oktató, aki korábban Romániából települt át, és kollégái kérdésére, hogy volt-e szavazni, azt válaszolta, hogy nem, mert vasárnap vásárolnia kellett, de azért érez némi lelkiismeret-furda-

DISPUTA Kapualj

Nagyon sok képzőművész jött a határokon túlról. Jók és rosszak is. A kilencvenes évek hajnalán – kis túlzással – elég volt a vászon alá firkantani, hogy Tordai-hasadék, Hargitai hajnal – és már nem illett megkérdőjelezni a mű értékét.

27

lást, amiért nem ment el? Vagy az az erdélyi származású vállalkozó, aki elment szavazni, de azt mondta, a románok (!) maradjanak otthon? Vagy a Kárpatalján született sofőr, aki inkább a háza körül dolgozgatott, mert ha valakinek, neki aztán „elege van a politikából, úgysem a nép fog dönteni, hanem azok, akik a nyakán ülnek”? A könyvtáros, akit megviselt az utolsó hét péntek estéjén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és a határokon túli magyarság képviselőinek találkozása a televízióban, és akkor kezdett el sírni, amikor látta, „mennyire kiborult a mindig józan Duray Miklós a szemérmetlen hazudozás hallatán”? A zempléni kisvárosban élő A. Miklós, aki nem értette, miért kell népszavazni, amikor „egyszerűen oda kéne adni nekik ezt a papírt, mert éppen olyan magyarok, mint mi”? Az egri F. Zoltán, aki azt mondta: „gondolnom kell a családomra. Három gyerekünk van, nem mindegy, lesz-e munkám és tudok-e enni adni nekik”? A vidéken élő író, aki csak az igent tudta elképzelni, holott az Orbán fémjelezte politikával soha nem tudott azonosulni? A határon túl élő családfő, aki egyre

apadó lelkesedéssel figyelte a képernyőn a szavazatok alakulását, míg végül azt a több évtizede palackozott óbort, melyet fiának szánt és a gyerek érettségijére, diplomaosztójára és eljegyzésére sem bontott fel, keserűségében falnak verte? A népszavazás után sokan fekete adventről beszéltek. Tényleg mostohaanya-ország lettünk? – szögezte kérdését a Heti Válasz (december 23.) Sütő Andrásnak, aki teljesen visszafogottan értékelte a helyzetet: „A népszavazás végeredménye Erdélyben is általános döbbenetet keltett, főleg Székelyföldön, ahol a várakozást már régen indult sajtókampány is növelte. Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni.”

A nagy készülődést, a kampány társadalmat és egyéneket egyaránt terhelő időszakát követő rövidke periódus, ez a szomorú vasárnap végül meghozta a gyümölcsét. Nem volt szép ez a gyümölcs. Senkinek nem ízlett. De mindenki szerette volna olyannak leírni, amilyennek ő maga képzelte.

Divatos műfaj az internetes naplóírás. A sok ezer blog egyikéből vágtuk ki ezt a részletet. Az idézetet V. kimásolta és beillesztette a maga oldalára: „Elegem van abból, hogy foglalkoznak velem Magyarországon. (...). Elegem van abból, hogy megosztom a magyar közvéleményt. Elegem van abból, hogy kettéosztom a magyarországi magyarokat. Elegem van abból, hogy azt hiszik, a pénz(ük) miatt akarok magyar állampolgár lenni. Elegem van abból is, hogy forintokban mérik a határon túl élő magyarokat. Elegem van abból, hogy azt hiszik, a határon túliak seperc alatt hagynák el azt a tájat, ahol felnevelkedtek, amelyet jobban szeretnek, mint azt Magyarországon el tudnák képzelni. Elegem van abból, hogy azt hiszik, a határon túliak elhagynák a földet, amelyet oly sok éven át verejtékes munkával műveltek, és amelyben szüleik, rokonaik, őseik nyugszanak. Elegem van abból, hogy a történelmükre oly büszke magyarok most így fordítanak hátat testvéreiknek. Elegem van abból, hogy mindenki sajnálja a szegény, áldozat határon kívül rekedt magyarokat, de értük tenni senki nem akar. Elegem van az érvekből és az ellenérvekből. Elegem van a sok szakértőből, aki a médiában nagy hozzáértéssel beszél az áttelepülők áradatáról, arról, hogy ez havonta mennyibe kerül Magyarországnak, sőt egy magyar családnak. Elegem van abból, hogy az olyan politikusok nyilatkoznak, akiknek az öltönye többe kerül, mint amennyiből az én családom él egy hónapban. Elegem van a határon túliakkal kapcsolatos sztereotípiákból. Elegem van abból, hogy minden határon túli szegény, buta és ingyenélő. Elegem van abból, hogy azt hiszik, a határon túl csak a csürhe él. Elegem van abból, hogy ha Magyarországra akarok utazni a családommal, a feleségemnek kell meghívólevelet írnia, hogy átengedjenek a határon. Elegem van a kialakult vitából. Elegem van az interneten olvasható végtelen topikokból. Elegem van a tévévitákból. Elegem van abból, hogy idáig fajult a helyzet. Elegem van a népszavazásból. Elegem van a kettős állampolgárságból.

DISPUTA Kapualj

(Badis Róbert, vajdasági újságíró)”

28

A táj nem csupán természet, sem pedig emberi alkotás. A táj mindkettő. Az ember és a természet együtthatásában megformálódott élő, eleven organizmus, amely folyamatos változásban, alakulásban létezik. A táj fejlődését és a mai állapotát, a változásban felismerhető tendenciákat vizsgálva eleven kép alakulhat ki bennünk egy hely, egy táj életéről. Ha figyelmünket tudatosan ennek a változásnak a megragadására irányítjuk, közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhetünk a minket körülvevő környezettel. A táj sorstörténete és a bennünk létrejövő szeretetteljes figyelem alapja lehet a táj egészséges fejlődését magában foglaló jövőkép megragadásának, amely-

HERCZEG ÁGNES, táj- és kertépítész, a mezőgazdaság tudományok kandidátusa, a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda tagja, az erdélyi partnerekkel együttműködő Transpagony Kft. csíkszeredai iroda alapítója és munkatársa, az EMTE Sapientia Egyetem Csíkszeredai Karának oktatója, a Kós Károly Egyesülés tagja. Fontosabb munkái A Dörögdi-medence fejlesztési tervei és munkái (1993–1995) Balaton-felvidéki Nemzeti Park, a Káli medence információs rendszere (1996–97) Tokaj, Rákóczi-Dessewffy kastély kertjének terve (1995) Szejkefürdő tájrendezési és zöldfelületi fejlesztési programja (1998) az IUNC (Természetvédelmi Világszövetség) magyarországi programja

„A A tájak szeretetre tanítanak”

szont, hogy a szabadság legnagyobb foka, ha európai vagy világpolgárok leszünk. Az emberiség egyre jobban elveszíti kötődését ahhoz a ponthoz, melyet őseink otthonnak, szülőföldnek, hazának neveztek. A ma embere hontalan, s az ígért szabadság helyett a kiszolgáltatottság marad. Kiszolgáltatva a fogyasztás, a világpiac láthatatlan erőinek. Eljut odáig, hogy elhiszi, csak egyféle egzisztencia van, a materiális egzisztencia. Elhiszi, hogy ezért bárki bármikor elhagyja szülőföldjét. De ott, ahol az ember még nem szakadt el a természeti világtól, a táj teljes egzisztenciát jelent.

Herczeg Ágnes

A táj, amely körülvesz minket, sok mindent elárul: a helyről, a tájalakító emberről, a közösségről. A föld egy pontjára születünk, egy meghatározott pontjára érkezünk. Beleszületünk a tájba, amelyet évszázadok, évezredek óta formáltak őseink. S attól fogva odatartozunk. Európa őserdeit, erdős, mocsaras vidékeit a keresztény eszme kultúrtájjá formálta. A középkor még nem ismeri az egyént, a tájlakó léte egybeolvad a közösséggel és a természettel, amely az erdő félelmetes és ismeretlen határán ér véget. A külső világban rejlő összefüggéseket saját belső törvényszerűségei és az univerzális keresztény eszme értelmében éli át, a belülről megélt világ nem szakad el a külső, fizikai világtól. Az emberi tudatállapot nem áll meg ezen a ponton. Megszületik az „én”, a modern ember, aki már külső szemlélőként tekint környezetére, megkülönbözteti önmagát a külvilágtól. Ekkor köti saját sorsát a Föld egy adott pontjához, ahogy a Vincibe születő Leonardo teszi. Az individuum kiszakad a közösségi létből, és magányos útra lép. Hosszú ez az út napjainkig. Európában a szabadság géniuszát felmutató Rákóczinak száműzetés jut, pedig a szülőföldet többé nem látni – a halálnál is súlyosabb büntetés. Napjaink szlogenje az vi-

DISPUTA Árkádok

Székelyföld tájépítész szemmel

29

DISPUTA Árkádok 30

re cselekvéseinket alapozhatjuk. A táj állapotának, fejlődésének kulcsa mindennek tükrében a „tájban élő közösség” kezében van. Az örökség ápolása, továbbvitele és éltetése a közösség feladata, amely történetileg a hagyományokon keresztül történt. A modernizáció megállíthatatlanul felszámolja a hagyományt, s ez eléri a saját hagyományukat legtovább őrző európai régiókat, tájakat. A közösség egyénekre bomlik. A közössségi tudat, amely összehangolja és szabályozza az egyén és a közösség érdekeit, eltűnik. A hagyományos faluközösség individualizálódik, s ebben a pillanatban elindul a tájtól való emancipálódás, elszakadás folyamata is. A múltba visszatérni nem lehet. Ma tudatos, szellemi jelenlétre van szükség. A globalizáció ideológiája azt sugallja, hogy az egyén túl kicsi a problémák megoldásához. Ezzel szemben a felelősség egyéni, mert az jelenik meg a világban, ahogy cselekszünk, amit gondolunk és mondunk, vagy éppen elmulasztunk. A táj tükör, amely mindezt visszatükrözi. Romániában 1989 előtt, a Ceausescudiktatúra az erdélyi falvak tudatos pusztításának programján dolgozott. A szegény-

ség, pénztelenség a központilag le nem rombolt településeken megőrizte az egykori tájkultúra értékeit, noha látens módon itt is elindult a gazdálkodók elszakítása a hagyományos gazdálkodástól. A központi iparosítás egybeesett a politika tudatos etnikai programjával, amely a kényszerelhelyezések és betelepítések módszerével radikálisan megváltoztatta egyes tájegység, térség etnikai összetételét. Az iparosított területeken a koncentrált környezetalakítás, környezetszennyezés volt jellemző, míg a falusi térségekben a tájhasználat, a természeti értékek érintetlenül maradtak. A városok történelmi magjait lebontották, amellyel a kulturális, történelmi identitás folytonosságának eltüntetése volt a cél. Más országokkal való személyes, kulturális, szakmai kapcsolatokat ellehetetlenítette a ki- és beutazások hivatalos korlátozása. Az anyaország akkori hivatalos politikája összhangban volt a romániai törekvésekkel. Generációk nőhettek fel úgy, hogy az oktatásban egyáltalán nem hallottak a határon túl élő magyarságról. A baráti, rokoni kapcsolatokat ápoló, az erdélyi magyarságot segítő személyek és csoportok a megfigyelt, politikailag megbízhatatlan kategóriába sorolódtak. Az 1989-es fordulat után jelentős változás vette kezdetét. Egy adott történelmi pillanatban, Közép- és Kelet-Európában megadatott a lehetőség a sajátos, helyi viszonyoknak megfelelő fejlődés kibontakozására, azonban a piacgazdaság nyomása a regionális fejlődést más irányba vitte, saját gazdasági, kulturális, társadalmi elvei és gyakorlata szerint. A mai, az emberiség sorsát világméretekben meghatározó gazdaságkultúra dominanciája és ennek hatásai tényként kezelendők. Ezek a behatások, noha a helyi társadalomban nem tudatosulnak, jelen vannak. Hatásai azonban kifejezésre jutnak, s ezek szimptómáiból olvashatunk. Az értékrend megváltozik, megváltoznak a fogyasztási szokások, a pénzhez való viszony. A történelem ilyen nagy változásai, átalakulásai a gazdaságilag szegényebbnek minősített térségekben törvényszerűen migrációs folyamatot indítanak el.

Kós Károly sztánai birtokán testamentumot formál. A dátum, ahogy ő írja Anno: Nagy Háború, 1915. Üzenete a jövő számára az anyaföld szeretete, a tájművelés tisztelete. A föld szeretete, az élet tisztelete. Ezeket a sorokat írja: „De keserű lesz az életem, ha megérem azt, hogy véreim unni fogják ezt a földet; keserű lesz az életem akkor… Kérem azért az én Istenemet hívő igaz hittel, hogy áldja meg maradékimat, kik szeretni fogják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között, és kérem az én Istenemet, hogy nehéz kezével sújtson le azokra, akik megunják és elprédálják otthonukat, földjüket, apáik szeretetét.”

minden hegyi lakos, a nélkül, hogy tudnók, miért, bálványozzuk e földet. Bálványoztuk, de nem tanulmányoztuk.” Nem is véletlen, hogy a túramozgalom, s a természetvédelem összefonódó fogalmak ezen a vidéken. Amikor a hivatalos természetvédelem még gyerekcipőben jár, civil szervezetek, természetjáró, természetvédő egyesületek szerveződnek az 1989-es fordulat után. A Székelyföld egyik legaktívabb, mondhatni legtöbb pályázatot lebonyolító szervezete az idén 15 éves Csíki Természetvédő és Természetjáró Egyesület. Jánosi Csaba geológus vezetésével kezdődött meg az a kutató és szervező munka,

DISPUTA Árkádok

S míg az úgynevezett fejlett országok természeti állapota, kultúrtáji öröksége jóval szegényebb, addig ezekben a régiókban a természeti, táji, kultúrtörténeti, építészeti értékek felgyorsuló pusztulásával kell számolni. Természetesen a múltba visszatérni nem lehet, nem is szabad. De mindenképpen meg kell kísérelni egy adott tájon élő közösség tudását megőrizni, felkutatni, s a múlt és jelen tendenciák értékeléséből kiindulva megoldást találni a továbblépésre. Hiszen eleven, egzisztenciálisan stabil közösségek tudják megőrizni a jövő számára azt a természeti, táji világot, kulturális örökséget, életmódot, amely Nyugat- és Közép-Nyugat-Európában már elveszett. Lehet, hogy nincs is messze az idő, amikor éppen ezek a területek lesznek azok a helyek, ahol az egészséges levegő, víz, élelem és a táj otthonossága, gyógyító ereje nyújt gyógyulást az ide menekvőknek. Az átalakulás kezdetét vette Erdélyben, a Székelyföldön is – az európai gyakorlatra jellemző környezetvédelmi és természetvédelmi törvények és intézmények hiányában, táj- és kertépítész szakemberek és e diszciplína képzése nélkül. Székelyföld történelmi határvidék, a székelység határőrző nép. Az erdővel sűrű hegyek között rejtőzködve őrzi a kincset. Legnagyobb kincse a táj. Erdői, legelői, kaszálói, a hagyományos tájművelés utolsó, eleven emlékei Európában. Az erdő mellett legnagyobb vagyonát a vulkanikus hegyláncokhoz kötődő, föld mélyéről feltörő gyógyerejű ásványvizek és gázkiömlések jelentik. A geológusok szerint ember még láthatta a fiatal vulkáni kúpokat füstölögni. Gyógyerejüket az ember évezredek óta használja, s nemcsak az itt lakók, hanem az ide látogatók is. A fürdők kiépítése általánosságban a 19. század közepén indult meg, a polgári fejlődéssel párhuzamosan. A fürdőkultúra fejlődése és hanyatlási periódusai nagy hatással voltak a vidékre. A turizmusság kialakulása pedig a 19. század végére tehető. A turizmusság mint mozgalom célpontjának tekinti a természeti, táji, kultúrtörténeti értékeket. Kőváry László 1853-ban a következőket írja: „Az erdélyi, ki hazáján túl nem járt, eltelve e szépségek mindennapi látásával: csak szereti, de nem ismeri hazáját. Az idegen mintegy tündérkertbe lép be; bámulja hegyeinket, melyek fölött erdő zöldell, gyomrában pedig sót, aranyat és ezüstöt vágnak; bámulja keskeny völgyekben futó szilaj folyóinkat, s partjokon a sok festői vidéket. Mi nem bámuljuk többé; de mint

31

DISPUTA Árkádok

amely a közvélemény figyelmét az ásványvízkincs, a táj, a természeti értékek védelme felé fordította. A kilencvenes évek elején kezdődött a Csomád-Büdös hegycsoport természeti, kultúrtörténeti értékeinek feltérképezése, az értékvédelem kérdésének és módjának felvetése. Ekkor hívott meg minket, a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda munkatársait, hogy helybéli tájépítész szakember híján segítsük ezt a folyamatot. A civil kezdeményezésből komplex kutatómunka lett, elkészült a Csomád-Bálványos Régió fejlesztési stratégiája, elindult a mai napig tartó fejlesztési munka. Kijelöltük a cselekvési pontokat, amelyekhez minden érintett fél a saját képes-

32

ségeivel kapcsolódni tud, s ezáltal aktív és felelős résztvevője lesz a táj jövőjének megformálásában. A fejlesztési stratégia felszínre hozza a belső erőforrásokat és körül kell határolja a külső erőforrások iránti igényt. A stratégia gyakorlatba ültetése jelenlétet, együttműködést igényel. A megvalósítás lépései a tervezéstől a kivitelezésig tartanak, amelyben aktív szerepet kell vállaljanak a helybéliek, a tervező, a helyi önkormányzatok, civil szervezetek. Ez a folyamat egyben társadalmi hálózatépítés is. Az értékvédelem fontos eszköze az értékek bemutatása, a környezettudatosítás, az ismeretterjesztés. Így került sor, pályázati pénzekből, a CsTTE-vel karöltve a Tusnádi Borvízmúzeum építésére Esztány Győző tervei alapján. A kiállítás tervét a CsTTE, a Pagony, az Ars Topia Alapítvány, a Magyar Földtani Intézet munkatársai készítik, célja a régióban található ásványvizek, gázkiömlések kialakulásának, tudományos kutatásának bemutatása, s e kincsekre alapuló fürdőkultúra, gyógyüdülés, ásványvíz-palackozás történetének és jelenének bemutatása. A múzeum reményeink szerint ez év tavaszán nyitja meg kapuit. „Borvízút” (Potoczky L.) létrehozásának gondolata a Polgár-társ Alapítvány támogatásával valósult meg a CsTTE tervezésében, kivitelezésében 2004-ben. Az Olt menti, 27 km-es Borvízút kerékpárút a térség borvízforrásait, fürdőit, természeti, táji értékeit fűzi fel a látogatók számára. A Borvízút átadásával egy időben készült el a túrakalauz. A fejlesztési stratégia során Lázárfalván rendezett falufórumon fogalmazódott meg a régi, népi gyógyfürdők felújításának fontossága. 2001-ben került sor a

zünk, amelyek témája az értékvédelem és falufejlesztés, régiófejlesztés és autonómia, táj-, természet- és környezetvédelem, építészeti érték- és faluképvédelem kérdésköre. A falubéliekkel közösen eltöltött esték része a táncház, a koncertek. Ez a munka hasznos örökségvédelmi, tájvédelmi szempontból, de legnagyobb haszna a közösség tudatra ébredése. Van belső erőforrás – a tájban, a közösségben, csak akarat, összefogás és bizalom kell hozzá. Az értékekre lehet úgy egzisztenciát alapozni, hogy közben a természeti, táji értékek megőrződnek, tudatosodnak. Az ideérkezők pedig szívükben és lelkükben átalakulva térnek haza. Örökre magukban hordozzák a táj és a tájban élő közösség befogadó szeretetének erejét. A székelység mai feladata is a védelem. A természeti világ értékeinek, kincseinek védelme, megőrzése. Aki részese ennek a munkának, megtapasztalja a táj és a közösség éltető erejét, s ettől kezdve lesz egy kis hely a Földön, ahol szívében-lelkében békére, otthonra lel.

Szabó Zoltán 1943-ban azért tartja fontosnak a haza földrajzi értelméről, a tájakról beszélni, mert „a hazának ez az értelme az, mely mindenkor távol marad mindennemű imperializmustól és vetélkedéstől. A Hargitától teljesen idegen lenne valami olyan becsvágy, melyet a Matterhorn sértőnek tekintene. A tájak nem harcolnak, hanem teremtenek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó lenne időnkint figyelni rájuk. A különféle tájak nagyon jól megférnek egymás mellett; ha a különféle nemzetek, amelyek lejtőiken és síkjaikon élnek, jobban hallgatnának rájuk, talán jobban megférnének egymás mellett. Az ember gyönge, és megkívánhatja másnak birtokát, ökrét, vagyonát, asszonyát, de hogy másnak a szülőföldjét kívánná maga szülőföldjéül, olyan még nem fordult elő. A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, s ezzel más otthonának tiszteletére.”

DISPUTA Árkádok

Nyírfürdő felújítására. Ezt követte 2002ben Tusnádon a Nádasfürdő, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdő, 2004-ben pedig a kászonújfalvi Sóskútfürdő megépítése. A faluközösségek emlékezetében még él az elpusztult források hagyományos használata. A helyi közösségek ma a hagyományvesztés amnéziájában vannak, pénzforrás nélkül. Ezért módszerül a székelyföldi közösségi munkaformát, a kalákát választottuk. A kaláka bölcsessége, hogy mindenki azt adja a közösbe, amire ereje, tehetsége van. A kalákák nemzetköziek, 50–70 hazai és külföldi egyetemistának és érdeklődőknek hirdetjük meg – eddig részt vettek magyarországi, erdélyi, német, ausztrál, angol, spanyol tájépítészek, építészek, ökológusok, közgazdászok, tanárok, akik a helyi közösséggel, az ott élő emberekkel együtt dolgoznak. A falubéliek adják a szállást, teljes ellátást, anyagot többnyire a közbirtokosság. Alapítványunk pályázat útján szerez pénzt a szervezésre, a résztvevők útiköltségére. A kaláka során hagyományos építőanyagokkal és építésmóddal, egy hét leforgása alatt fürdő és lábáztató medencéket, öltözőfülkét, pallóutakat, filagóriát, padokat, forrásfoglalást, forrásházat építünk. Erózió elleni fűzfonatokat fonunk, élőfűz építményeket állítunk. Mindezek tudatosítására az építési munka alatt esténként meghívott vendégekkel beszélgetéseket szerve-

33

Erdélyi építészműhelyek I. DISPUTA Árkádok 34

Köllő Miklós

E

gyetemistaként, majd utána, tíz évet Bukarestben éltem. Egy városban, amely Kelet és Nyugat határán későn lett főváros. A szerkezete keleti: hiányoznak a nyugati világ mindennapi központjai, a terek: Bukarestben az utcán zajlik az élet. Nem lehet megmondani, pontosan hol a központja. Ez egy olyan város, melynek logikája a káosz. Egy város, melylyel az Erdélyi Iskola által latin gyökereire ébresztett románság igazolni próbálja Nyugathoz tartozását. Így építészetében Párizst „klónozza”, később Berlint, a második világháború politikai szökőárja után Moszkvát, hogy végül – Ceausescu dél-koreai látogatása után – az ottani modellnél kössön ki. Ilyen eklektikus volt a képzésem is: városrendezésben francia iskolán nőttem fel, építészetre a Bauhaus szellemében épült modern román építészet jegyében oktattak. Nem volt könnyű, hisz mindig más voltam. Én is Kelet és Nyugat határáról jöttem, de éppen a határ másik oldaláról: Székelyföldről, a történelmi magyar királyság, majd az erdélyi fejedelemség keleti végeiről. S így akkor mindenre ott volt a kérdés: ők így látják, mi hogy látjuk? Mi így látjuk, ők hogy látják? Azt mondtam, ezt csak akkor fogom tudni igazán átlátni, ha jobban megismerem mind keletet, mind nyugatot. Így, amikor tehettem, világgá mentem. Belgium, Hollandia, Luxemburg, Németország, Franciaország után Ausztria, Magyarország, Ukrajna, Lengyelország következett, majd többször Törökország és Egyiptom. Így sokkal árnyaltabbnak láttam a képet, olyannyira, hogy – bár egyetemistaként eszem ágában sem volt hazaköltözni, hisz marasztaltak Bukarestben – enynyit járva a világot, tudtam, otthon akarok élni. Ekkor ébredtem rá az otthon, Gyergyó, a Székelyföld varázsára. Ez volt a rácsodálkozás. Igazából évekkel később értettem meg pontosan az egészet. Egy ideig Gyergyószentmiklóson laktam, aztán Csíkban, most meg szinte naponta közlekedek a tájban Csík és Gyergyó között – látom apró változásait, rezdüléseit, szépségeit és allegóriáit. Hisz az egyik domb a keskeny nyílföldekkel olyan, mint nagyanyám háziszőttes rokolyája: tavasztól őszig egymás mellé „szőtt” élénk színekben pompázó, mint a lánykori, majd a menyecskeszoknya, aztán késő ősszel különböző sötét sávokból összeálló öregkori viseletté válik, melyet csak néha szaggat-

nak meg őszi vetések zöld sávjai. E lágyan egymásba folyó dombok szalagparcellái népművészetünk szőnyegeinek mintázatát adják. Él ez a táj, úgy, ahogy ma már sehol Európában. Érdekes, hogy Székelyföldnek millió arca van, és mégis egységes. Azt hiszem, ez azért van, mert mindig úgy tudta integrálni az újat, hogy közben sohasem számolta fel a régit, s azt mindig a helyi lehetőségek, adottságok józan felmérésével. Így a határban ma egyszerre lehet látni a tagosított területeken korszerű gépekkel gazdálkodó társas bérmunkásait és a számtalan keskeny földecskét lovával szántó góbét, aki ma is „éli” a természetet, ahogy ősei is élték. És műveli a Székelyföld nevű kultúrtájat. Lassan meg is kellene neki fizetni, hogy ezt teszi. Hisz amit csinál, az nem csak land-art. Itt ma még működnek vízimalmok, vízifűrészek, ványolók, emberek járnak lovas szánnal, szekérrel, lóháton. [... ] Nem volt könnyű a történelem: esetenként egyszerre kellett adót fizetni és katonáskodni (ráadásul két hétig a saját költségen), ami kétszeres erőfeszítést igényelt. Itt nem lehetett tévedni... Nem lehetett felrúgni a kipróbálatlan újért a kipróbált régit. De nem lehetett mereven, változatlanul tartani a régit sem. Így lettek a városok is. A történelem kényszerítette ki őket a tájból. Ezért már egy hatvan kilométeres körzetben is óriásiak a változások: a dombvidéki Udvarhely nem Csíkszereda, de a hegyvidéki Csíkszereda sem az erdőgazdálkodásból élő Gyergyó. Az udvarhelyi temetőben az van a sírkőre felírva: „Itt es jobb, mint Csíkban.” Pedig térképen csak pár centi a távolság. Építészként Gyergyóval foglalkoztam többet. Egy ideig a főépítésze is voltam. A múlt héten béreltem ki egy működő vízimalmot irodának. A főtéren két házat restauráltam. A volt jégpincéből irodaházat terveztem. Persze, újat is álmodtam, de azt is úgy, hogy a legtöbbször a megrendelő valami egészen divatosat – magyarországit, svájcit, németországit, ausztriait – akart, miközben alig tud elszakadni hagyományos életformájától. Így sok beszélgetés kell, hogy igazán közel jussunk ahhoz, amit a divat felszíne alatt igazából akar. Akinek volt rá ideje, hogy ennyit beszélgessünk, annak a házán látszik is. Egyetlenegy embernek volt igazán. Az meg a két világháború közötti Gyergyó polgárosodó paraszt-

tönkrement ablaktokozat díszeit leszedte, azt ragasztotta az új ablakra, kívülről ez ugyanolyan, mint a régi, de a fa vetemedik, s a ház így továbbra is szellőzik. Szép a gyergyói központ. De nehéz esztétikáról beszélni, amikor az egykori erős közösség sok egyszemélyes közösséggé alakult át, s a szép megítélésénél a pénztárcáé a szavazat joga. Sok helyt műanyag nyílászárókra cserélték a régi fát. A lelkiismeretlen reklámügynök csak a szigetelés jó minőségét, a minimálisra csökkent fűtés előnyét szajkózza a közismerten hideg gyergyói télben. Nem beszél arról, hogy működik egy ilyen ház, ha túlságosan jól zárnak az ablakai. Pár év múlva kicserélik a műanyagot: vissza fára. Egy baj van: akkorra már nem fog élni az öreg asztalos, aki inas korában lehet, hogy pont az eredeti, a műanyag által sutba dobatott ablakot csinálta. Az egyik restaurált épületemre asztalost kerestem, kaptam is egy hetven év körüli öreg bácsit. Elkezdtem rejzolni, mit is akarok, azt mondja: „Mérnök úr, ne rajzolja, inas koromban én ezt évekig rajzoltam. Jöjjön holnap errefele, s mutatok magának valamit…” A régi szerszámait vette elő másnapra, s megcsinálta rendesen, amit kértem. Ez a hazajövésnek a próbaköve. Ha itthon erős a közösség – és kis közösségekről van szó, ahol szinte mindenki ismer mindenkit –, akkor én nem végezhetek rossz munkát, mert rajtam marad, s nem tudok majd megélni. Vagy el kell költözzek. De nem ezért jöttem haza! Nehéz, nem egyszerű ez az egyszerre XVI. századi és XXI. századi világ mifelénk. A haladás hívei nem értik a hagyományőrzőket, de ez fordítva is igaz. Sokszor mást akar a helyi közösség, mást a politikai hatalom. Furcsa helyzet az is, hogy székely vagyok, magyarul beszélek, s román útlevelem van. Ilyen Erdély. De a vallásszabadságot elfogadó Tordai országgyűlés korában is ilyen volt. A transzszilvanizmusban még hittek a XX. század elején. Ilyen előzmények mellett mi adjuk fel? No, nem. Úgy látom, sokan jönnek haza, s kezdenek székelyül beszélni. Megvan a képzettségük s a tudásuk hozzá, hogy ezt megtegyék. Mások is jönnek, jó székely válik egy részéből, akiből nem lesz az, az elmegy. Jól megvagyunk egymással, mindenki független. Ezt kellene valahogy kitalálnunk: a függetlenséget őrizve egy olyan társulási módot, hogy a társulás versenyképes legyen a külső kihívásokkal szemben. Ne nélkülünk tervezzék nekünk a Székelyföldet!

DISPUTA Árkádok

házainak világát szerette volna maga köré. Szép kilátás nyílt az örmény templomra, egy pár fenyőfára, egy kőrisre. Így lettek a főbb helyiségek ablakai képek. Úgy van a lakás berendezve, ott tölt el több időt a benne lakó, ahonnan belülről kifele nézve az ablakkeret csak rámája egy jól megkomponált, keretezett képnek, amelynek három alkotója van: a minden nap változó, mégis örök természet. Így kizáródik a házból a kinti környezet zavaró része, és bejön belőle, ami szép. Még akkor is, ha az ablak a leglehetetlenebb helyre kerül. Nem lehet megkerülni itt a tájat. Őseink sem tették. Egyszerű a logika: ahol ilyen szép a táj, ott azzal nem szabad konkurálni. Ha csak egy parasztházat néz meg az ember, egy alföldi tanyát, az tájékozódási pont a pusztában, egy végtelen világ közepe az ott élő számára. Így is van kialakítva és díszítve. A régi gyergyói ház egyszerű. Sőt, a kétosztatú ház egyik szobája nagyon furcsa: az egyik oldala teljesen hiányzik, a tájra nyit. Ebben él az ember. Kicsi a medence, szemmel jól belátható. Egy véges világ. A hegyről mindenki háza látszik. Kiderül: az én házam nem a világ közepe. A te házad sem. Még az ő háza sem, akkor sem, ha nagyobb, ha az épp most divatját élő fagyiszínekben pompázik: pisztácia, áfonya, sárgadinye. A természet rendjéhez igazodó rendtartó faluközösség a világ közepe. Ezt bontja a divat, a reklámdömping. Elavultnak, fizikailag, erkölcsileg megkopottnak érzik az itthoniak népi építészetünket. Mert nő az életszínvonal, kell a fürdőszoba, a nappali, a manzárd. S az emberek továbbra is az udvarral közvetlen kapcsolatban lévő, nagyméretű konyhában élik igazán életüket. Úgy érzem, erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új házat építeni, amikor ennyi üres, pusztulófélben lévő, de jó ház van errefelé. Talán az igényeinkkel van baj. Nem a lemondásról beszélek. A hagyományokra épülő józan átgondolásról. Egyszerűen csak arról, miért kell betonból, téglából építeni a házainkat, amikor mifelénk minden régi falusi ház fából van? És ráadásul a fát modernül is lehet használni, a legmodernebb építészet is él ezzel a lehetőséggel. Barátom egy régi örmény házban lakik Gyergyószentmiklóson. Önerőből állította helyre a műemlék jellegű házat. S jól, mert a ház saját logikáját követte. Mindenki arra beszélte rá, tegyen műanyag, termopan ablakot a házra, mert az milyen jól zár. Erre ő azt modta: ha az itteniek a nyugatnak készítik a rétegelt fa ajtóablakot, az akkor neki is jó lesz. A régi,

35

Erdélyi építészműhelyek II. DISPUTA Árkádok 36

Esztány Győző

É

pítészeti gondolkodásomat meghatározza az, hogy már egyetemi éveim alatt a magyarországi organikus építészet vonzáskörébe kerültem. A Kós Károly Egyesüléssel I. éves kolozsvári egyetemistaként az 1991-es visegrádi tábor alkalmával kerültem kapcsolatba, ahová budapesti építészhallgatók hívtak, miután Alvincen közös kastélyfelmérő építésztáborban vettünk részt, ahol Makovecz Imrével is találkoztam. Az egyesülés vándoriskolájáról egy kolozsvári előadás kapcsán hallottam először (amikor Makovecz sevillai pavilonjának építését bemutatták). Az egyetem befejeztével szerencsésen felvettek a vándoriskolába, és a vándorkurzus hat félévéből ötöt az anyaországban töltöttem, az utolsót pedig itthon, Erdélyben, szorosan együttműködve a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda helyi kirendeltségével. A vándoriskola egy jól kitalált inasiskola, ahol az ifjú építész gyakorlatra tehet szert mestersége terén, amelynek az egyetem padjaiban addig többnyire az elméleti oldalát ismerhette meg. A vándoriskola előnye, hogy szervezett formát ad a mester– tanítvány-kapcsolatnak, ami az építészetben mindig is a tudásátadás legfontosabb formája volt. A mester–tanítvány-kapcsolat akkor hatékony, ha teljesen nyitott, teljesen őszinte és túlmutat a mindennapi feladatokon. Itt Romániában nem tudok

hasonló kezdeményezésről, bár valószínűnek tartom, hogy sok mester–tanítványkapcsolat létezik nálunk is, ha nem is ilyen szervezett formában. A vándoriskolai diplomamunkám két, itthon megvalósult munkámat tartalmazta. Egy hétvégi házat a csíki havasok egy gyönyörű tisztására és Kézdivásárhelyre egy római katolikus templomtornyot. A kézdivásárhelyi templomot egy családi házból még a ’90-es események előtt építették át, hittanteremmé, mivel akkor templomra

Azt gondolom, hogy a szerves építészetnek nagyon erős tudatformáló hatása van. A szerves építészet számomra nem stílus és formailag nem megfogható. Mikor épületek között sétálunk a házak tömegformálása, arányai, színei, anyagai tudatalatt hatnak ránk és alakítanak minket anélkül, hogy ezt észrevennénk. Az építész feladata ezeket a hatásokat a tudattalan szintről a tudatosságba emelni. Minden alkotó munkám egyfajta befelé fordulással, önelemzéssel kezdődik, így sikerülhet az adott helyszínre fogékonnyá válni, amely nyitottságot és befogadást feltételez. A szerves építészet a természetet tekinti modellnek, amelyben általunk felfoghatatlan szellemi rend uralkodik. A szerves építészet nem stiláris formákban ragadható meg, hanem az alkotó gondolat folyamatában. Maga a gondolat, az attitűd, a viszonyulás és az éleslátás a fontos ebben a folyamatban, hogy egy épület az adott helyi adottságokból, helyi kultúrából, a helyi technikai lehetőségekből, egyszóval a hely szelleméből nőjön ki. Ez kifejeződik az anyaghasználatban, a tér- és tömegformálásban, a homlokzati arányokban, a tudatalattinkban elraktározott archetípusokra való reflektálásban. Az organikus fölfogás, mint szellemi áramlat, az iparosítás és kapitalizálódás következtében elsekélyesedő társadalommal szemben a művészi alkotásban keres alternatívát. Meg akarja őrizni az emberi tevékenység teljességét, komplexitását, a kézművességben gyökerező tradicionális mivoltát. Én a szerves építészeti tevékenységet gyógyító folyamatként fogom föl, nem önmegvalósító alkotásként tehát, hanem egy olyan folyamatként, amelyben nyitottan szemlélve az építészet terén ható gyógyító és romboló erőket ezeket erősíteni, illetve gyengíteni tudom egy adott környezetben.

A Marosludashoz tartozó Andrássy telepre terveztem nemrég római katolikus templomot. A Mezőségben maroknyi közösségek és papjaik próbálják megállítani Árpád-kori vagy középkori, népi identitásunkról me-

sélő műemlék templomaink romosodását. Ezért tartottam fontosnak, hogy az új templom ötvözze a múltat, jelent és jövőt. A bazilikális alaprajzra utaló tetőformálásával, a várfalszerű zömök külsővel, a keleti tájolással, a toronysisak archetipikus sziluettjével, az ablakok szinte rendszertelen lőrésszerű elhelyezésével, a tömbszerű szobrászi formálással nem utánozni szerettem volna múltbeli örökségünket, hanem őrizni a múltat: korszerűen jövőt építeni megmaradásunkat meghatározó erdélyi magyar gyökereinkből táplálkozva. Egy olyan belső tér megteremtése volt a célom, amely nem akar építészeti hatásokkal és modern anyagokkal túlzottan elvarázsolni, hanem a természetközeli, homogén anyaghasználattal élve bízik az egyszerű gesztusokban. Mert hiszem azt, hogy itt Erdélyben egy olyan építészetnek, amely gyökereinkből nő ki, ebből táplálkozik, teljes fundamentumával a történelmi építészetünkre épül (nem nosztalgiázva vagy epigonként másolva ezt, hanem saját erőből megújulva) – egy ilyen építészetnek erős megtartó ereje van. Nálunk is egyre inkább teret nyer ugyanakkor a pénz hatalmára épülő, felesleges fogyasztást serkentő, a természetet kizsigerelő társadalmi szokásrend. Alig egy páran vagyunk itt helyi építészek, akik úgy gondoljuk, hogy meg kell tartanunk a hagyományos értékeket szakmánkban, és kultúrahordozókká kell válnunk az eldobható építészetet képviselő, profitot hajszoló megrendelőkkel szemben. Az értéket képviselő hagyományos építészeti értékeink rohamosan pusztulnak,

DISPUTA Árkádok

építkezési engedélyt nem adtak ki. A meglévő templomtest, a torony és a tervszinten elkészült parókia épülete (még nem valósult meg) egy egységes kompozíció részei. A torony homlokzatai az aranymetszés arányai szerint tagolódnak. Az utca felőli homlokzatát egy korpusz dombormű díszíti. A harangtorony három oldalon nyitott. A keleti oldalra egy könyvárusító helyiség került. A torony alsó része téglával van burkolva, míg a felső fele deszkával. A toronyba két különböző nagyságú harang került, a harangtér mellvédmagasságon felül fazsalus hangirányító kialakítást kapott.

37

vagy az emberi beavatkozás miatt, vagy éppen ennek hiányában. Az 1990-es fordulat után feltörő építkezési láz tudatlan állapotában gombamód szaporodó új épületek távol állnak az építészeti minőség fogalmától és a környezetükbe való beilleszkedéstől. Sajnos, ez főleg faluhelyre jellemző, épp ott, ahol pedig a népi építészeti értékeink leginkább megmaradtak, épp ott épülnek általában terv nélkül és utólagos engedéllyel épületek. A megyei és városi hivatalokból hiányzik a jó szakember, vannak helyettük „jó” hivatalnokok, akik jól ismerik a törvény paragrafusait, de ez sajnos egy fikarcnyit sem garantálja az épületek igazi építészeti minőségét. A szakemberhiányt jelzi az a tény is, hogy Hargita

DISPUTA Árkádok

ESZTÁNY GYŐZŐ Gyergyószentmiklós (1972–) 1996-ban szerzett diplomát a kolozsvári műszaki egyetem műépítész szakán. 1997-től 99-ig posztgraduális képzésen vett részt a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájában. 1999-től indított önálló építészvállalkozást Csíkszeredában.

38

Főbb munkái, tervei és épületei • 1998. A Csomád-Bálványos régió fejlesztési stratégiája a Transpagony tájépítész- és az Axis építészirodákkal. • 1999. Szejkefürdő tájrendezési és zöldfelületi fejlesztési programja – a Transpagony irodával. • 2001. Csomád-Bálványos régió építészeti értékeinek felmérése és felmérési stratégia kidolgozása a Transpagony és Axis építészirodával közösen. • A csíkszeredai Mikó vár környezetének zöldfelületi és építészeti rendezési terve. • 2002. A mindszenti kultúrház terve (építés alatt). • A kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus parókia és templomtorony terve. • 2003. A gyergyószentmiklósi strand felújítási kiviteli terve (megépült). • Andrássy telepre római katolikus templom (építés alatt). • A Tusnádi bórvízmúzeum kiviteli tervei (megépült). • 2004. Csíkmindszent szálloda kiviteli terve (építkezés alatt).

megyében összesen mintegy húsz, diplomás építész tevékenykedik. Kihalófélben van Erdélyben – én úgy látom – a magyar építészet, mint ahogy a magyar nemzettudat is. A mi próbálkozásaink olyan kisléptűek és kisméretűek a problémákhoz képest, hogy csak a nagyon erős hit kell a derűlátáshoz. De talán sikerül összefogni, és mester–tanítvány-kapcsolat segítségével valamit továbbadni a soron következő nemzedéknek. A tartásnak, a magatartásnak az átadása döntő fontosságú feladat. Talán, ha az erdélyi városok magyar szellemisége a lelkekben, szívekben viszszaáll és eltűnik a félelem, akkor talán ez az épített környezetben is erőteljesebben megjelenhet. De ehhez több jogi, gazdasági és szellemi erőforrásra is szükség van.

nak erőteljes közösségformáló, illetve megtartó hatásuk van. Ez vezérelt bennünket a fürdőfelújító táborok megszervezésében, amely táborokban a helybéliek anyaországi fiatalokkal közösen építik újjá az elpusztult közösségi népfürdőt. 2004-ben már a negyedik alkalommal rendeztek Kászonújfaluban ilyen nyári tábort.

DISPUTA Árkádok

Volt mesteremmel – Herczeg Ágnes tájépítésszel – több munkán is dolgozunk közösen: e munkák a helyi hagyományos értékek és értékrend megőrzésével kapcsolatosak. A táj és az épített környezet hagyományosan mindig is harmóniában volt egymással, csak a XX. század folyamán fordult el egyre inkább az építészet a tájtól. Nálunk sok feladat vár egy tájépítészre, nálunk ez hiányszakma. A közterek, közparkok vagy a település határában gyakori közösségi népi fürdők pusztulása teljesen összefonódik a közösségi tudat szétbomlási folyamatával. De ez fordítva is igaz lehet: közösségi tereink rendbetételének, népi fürdőink felújításá-

39

Magyarnak maradni szorongatva is DISPUTA Tiszta szoba 40

Szénási Miklós beszélgetése Szász Jenővel, Székelyudvarhely polgármesterével Székelyudvarhely polgármestere, Szász Jenő többbet szerepel a magyarországi sajtóban, mint otthon, a saját városában. Ez talán meglepő, hiszen az, ami egy településen történik – vagy nem történik! –, nem kis mértékben a város első emberén múlik. De van, ahol a politika, a demokrácia nem egészen úgy működik, mint ahogyan azt mi itthon, eurokonform székeinkben üldögélve hisszük... A határainkon túli magyarságot azonban nemcsak a belső ellentétek osztják meg, hanem a kényszerhelyzet is, amelyben élnek. Székelyföld fővárosának polgármestere még a decemberi népszavazás előtt járt a Disputa szerkesztőségében.



Mit várnak az erdélyiek Európától, Magyarországtól? Milyen a jövőképük? Milyen forgatókönyvekkel készülnek arra, hogyha megszűnnek a határok?

Az erdélyi magyar nemzeti közösség az autonómiát tűzte ki a zászlajára. A kulturális autonómiát szeretnénk kiharcolni. Ma Magyarországon valamennyi kisebbség közvetlenül választja meg a vezetőit. A felállított kisebbségi önkormányzatok működése azt jelenti, hogy bizonyos normatív támogatások birtokában egy választott testület hoz döntéseket az adott nemzeti közösség érdekeit figyelembe véve. Megkapják az államtól a pénzt és ők maguk határozzák meg, hogy a kultúra vagy az oktatás területén milyen intézkedéseket foganatosítsanak, hogy a saját identitásukat, értékeiket továbbra is megőrizzék, hogy ezeket a jogokat mint egyének és mint közösség is tudják érvényesíteni. A székelyföldi területi autonómia már egy kicsit többről szól: ott már gazdasági és közigazgatási jogosítványok is vannak. Aki autonómiát akar, az az otthon maradást szorgalmazza. Ez a jövőkép, a forgatókönyv az otthon maradásról szól mindenféleképpen.



Ausztria védőhatalmi státuszt biztosított Dél-Tirol és a dél-tiroliak számára, így sikerült kiharcolni a területi autonómiát Olaszország keretein belül.

Hasonló támogatást várunk mi is Magyarországtól, természetesen a mai aktuálpolitikai helyzethez igazodva. Románia európai uniós integrációját illendő volna a magyarság autonómiatörekvéseihez kötni. Tehát ha van területi autonómia Székelyföldön, akkor csatlakozhasson Románia is Európához. Minél hamarabb van autonómia, annál hamarabb jöjjön létre az integráció. Ha ugyanis nincs autonómia, akkor önmagában ez az EU-integráció nem fogja megoldani a magyarság problémáit. Ellenkezőleg! Én Duray Miklóssal értek egyet, aki azt mondta, hogy valamennyi autonómiaformát valamifajta kényszerhelyzet szülte. De egy civilizált politikai környezetben egy párbeszédet szorgalmazó, mindenféleképpen konstruktív hozzáállást feltételező magatartást követelő politizálás esetén igenis a NATO-csatlakozás ilyen lehetőség lett volna. Ám azt elszalasztotta az erdélyi magyarság. Az EU-csatlakozást viszont nem lenne szabad mint lehetőséget kiengedni a kezünkből, mert akkor jóval nehezebb helyzetbe kerülhetünk mi, határokon túliak.



A magyar kormány azzal riogatja a lakosságot, hogy a kettős állampolgársággal ellepik az országot a határokon túliak. Ezzel szemben Ön az otthon maradást hangsúlyozza.

Jelen pillanatban ahhoz, hogy valaki magyar állampolgár lehessen, kötelező módon ki kell vándorolnia. Itt kell hagynia a szülőföldjét és Magyarország területére kell költöznie. Ez az az ellenérv, amit tudnia kellene a magyarországi pártoknak és politikusoknak. Ezzel szemben szorgalmazzuk mi a szülőföld elhagyása nélkül megszerezhető kettős állampolgárságot, ami az autonómiával társítva hosszú távon biztos jövőképet jelenthet a határokon túli magyarok számára. Másik lehetőség, másik forgatókönyv nincsen, csak ez. Az a kérdés, hogy december ötödikén tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel, vagy sok évre, évtizedre lesz szükség ahhoz, hogy ezeket az álmainkat

 Hol helyezkedik el Székelyudvarhely Euró-

pa térképén? Mi az, ami miatt Ön szerint érdemes odautazni? Esetleg vállalkozni, letelepedni?

Ugyanaz a kulturális környezet, mint ami idehaza, Önöknél, ugyanolyan magyar emberek vagyunk. A románok szeretnek üzletelni velünk, magyarokkal, mert nem csapjuk be a másikat, korrekt, megbízható partnernek számítunk. Az sem elhanyagolható tény, hogy Erdélyben olcsóbb a munkaerő, az energiahordozók. Ha valaki itt vállalkozik, az munkahelyet teremthet számunkra (és ezáltal is az otthon maradást segítheti elő). Mi, határokon túli magyarok beszéljük a román nyelvet, ismerjük a gazdasági és jogi környezetet. Ezt figyelembe véve nem csak a hétszázezres Székelyföldben lehet gondolkodni: általunk megnyílhat egy 23 milliós piac. Ezeket a kapukat ki kell tárni a magyar gazdasági élet szereplői számára, még mielőtt megépül az autópálya, mert akkor viszont jönnek a multinacionális cégek. Addig kell nekünk is felépíteni a fogadó infrastruktúrát, amíg ilyenek az utak, mint ma. Járhatók, de még nincs autópálya. Ha már lesz, akkor majd jön a német, a francia befektető. De akkorra már legyenek meg és lehetőleg magyar pénzből a szállodák, a sípályák, a felvonók… Egyszer végre ne az történjen, hogy a fejéhez későn kapó magyar vállalkozó mint vendég érkezzen abba a drága szállodába, amelyet a német üzemeltet…



Van rá esély, hogy elkerüljenek olyan hibákat, ballépéseket, amelyeket itt mi nem tudtunk? Gondolok a beáramló nyugati tőkére, mely Magyarországon 1989 után megjelent, felvásárolta a cégek egy részét, piacot szerzett, aztán továbbállt.

Elsősorban a magyarországiaknak kell tanulni ebből. A 90-es években a privatizációt elhamarkodták, néhány olyan ágazat is

piacra került, amit meg kellett volna tartani a nemzeti érdekek miatt. Ma is vannak viták, hogy szabad-e az energiaszektort értékesíteni vagy sem. Ahogyan Paks is szóba jött vagy a Szerencsejáték Rt. Nem akarok én anyaországi belpolitikai kérdésekben megnyilvánulni, de azt eléggé ellentmondásosnak látom, ha francia állami vállalat privatizál Magyarországon. Annak idején túlzottan tágra nyitották az ország kapuit, és lemaradtak a magyarok. Ezt most helyre lehetne hozni – például itt, Erdélyben. Ezért mint prioritást fogalmazzuk meg a magyarországi tőke fogadását. Mi a kereskedelmet akkor is meg tudjuk oldani, ha nem jönnek a multik. De ha jönnek – ahogy például Udvarhelyen van kanadai és az Egyesült Királyságból származó tőke –, akkor azt mondom, jöjjön a magyar is. Örülünk a MOLkutaknak, a kisebb magyar vállalatoknak. Az OTP, azaz egy bank jelenléte pedig egyértelműen a pénzügyi környezet stabilitására utal. Magyarországon van annyi fölös tőke, ami elég lehetne a székelyföldi gazdasági kérdések rendezéséhez. Hiszem, hogy mindent a magyar érdekeken keresztül kell tekinteni. Az Önök kormányzatának pedig az volna a dolga, hogy a riogatás helyett ezeket a szempontokat érvényesítse.



A globalizáció elvitte a Mc Donalds-gyorséttermek és a plazák popcornkultúráját Erdélybe is. Egyrész a turista sokszor érezheti úgy, hogy higiéniai igényeit jószerével csak e helyek tudják kielégíteni. Másrészt irtózatos a veszély, hogy minden felmorzsolódik, összeolvad. Már nem csak az fenyeget, hogy a magyar családokban esetleg román nevet kapnak a gyerekek.

A határok eltűnésével, a szabad mozgással sajnos minden jöhet. Ha a kereskedelmi csatornák tudatot, tartást, erkölcsöt romboló műsoraira gondolok, akkor azokat sajnos itt is látni lehet. Ugyanakkor ezen a csatornán érkezik itt a Duna Televízió is, ami viszont értéket hordoz. Ezzel együtt én úgy látom, hogy a globalizációval vívott harcból Székelyföld valamelyest kimaradt. Itt kisvárosok vannak. Ha nagy, százezres települések lennének, biztosan megjelentek volna a

Székelyudvarhelynek van néhány testvérvárosa Magyarországon. Debrecen még nem az, de Szász Jenő bízik benne, hogy egy tartalmas együttműködés során eljuthat oda a két város. „Miért is ne jelentkezhetnének nálunk befektetőként Debrecen város közüzemi cégei például a víz- vagy a hőszolgáltatás területén? Egy másik országba jönnének, de mégis olyan helyre, ahol közös nyelvet beszélünk. Arról is tárgyaltunk, milyen kapcsolatokat alakíthatunk ki az idegenforgalom vagy a felsőoktatás terén. Igaz, hogy Debrecen nagyobb város, mint a 40 ezer lakosú Székelyudvarhely, de mint Székelyföld fővárosa talán méltó partnere lehetünk Debrecennek.”

DISPUTA Tiszta szoba

megvalósítsuk. S ha az idő húzódik, telik, akkor eljuthatunk oda, hogy nem lesz a határokon túl, akinek majd lehetne magyar jövőt építeni.

41

nagykereskedelmi áruházláncok is. Akikkel nincs nekem különösebb bajom, de a hasznukat ezek egy másik országba viszik el. Jó, ha a kereskedő udvarhelyi, de ha nem az, akkor legalább legyen magyarországi... Én azért szeretem és bátorítom a helyi vállalkozókat és örülök a gyarapodásuknak, mert annak az eredménye nagy valószínűséggel megjelenik a saját városunkban. Az, aki a saját életminőségét, életkörülményeit javítja, a város, a közösség gyarapodásához is hozzájárul. Ha máshogy nem, az adóval.



Kulcskérdés a nyelv. Ami eddig a tiltás, a fenyegetettség ellenére is megmaradt, azt a globalizáció nem számolhatja fel?

Kettős veszélynek vagyunk kitéve. Van, ami a globalizációval jön, s van, ami a román nacionalista törekvések része. Kényszerítenek bennünket, hogy tanuljunk románul, és csupán fakultatív lehetőség a magyar nyelvű érettségi. Történelmet, földrajzot a gyerekeinknek például románul oktatnak, ezen a nyelven kell majd vizsgát tenniük. Mivel azonban nem beszélnek olyan jól románul, kevesebb az esélyük, hogy jó eredményeket produkáljanak, és ez majd a további pályájukat is befolyásolhatja... Nem azért kell megtanulnunk románul, mert Romániában élünk, hanem azért, hogy érvényesülni tudjunk. A kettő között óriási különbség van. Ha szabad ember vagyok, hadd döntsem én el, hogy akarom-e ezt vagy inkább angolul szeretnék tanulni... Ilyen körülmények között, kettős szorításban élünk, s próbálunk megmaradni magyarnak. Ezért nem mindegy, az anyaország hogy tekint ránk. Úgy néz-e ránk, mint magyarokra, akik egy erőforrást jelentenek, vagy mint potenciális veszélyforrásokra, akik majd eleszik az otthoniak elől a kenyeret.

DISPUTA Tiszta szoba



42

Trianon csonkolta Magyarországot, szervesen összetartozó részeit szakította ketté: olyan páros városokat hajított a határvonal két oldalára, mint Debrecen és Nagyvárad vagy mint Miskolc és Kassa. Nem tart attól, hogy egy magyarságfóbia alakulhat ki a hajdani ország területén kialakult államokban?

Székelyudvarhely lakosságának 94 százaléka magyar. A városban mindössze 1200 románajkú él. Aki román ember húsz-harminc éve Udvarhelyre költözött, azzal nincsen probléma. Olyan lokálpatriotizmus jellemzi, mint bármelyikünket. Letelepedett, átvette az értékrendünket. Ma már például az Erdélyben élő ortodox románok is világítani járnak mindenszentek napján a temetőbe, pedig korábban ez nem volt szokásuk. Azokkal van gond, akik bújtatott asszimilációs törekvésekkel érkeztek ide. 1989 előtt Ceausescu a románosítást az iparosításon keresztül bonyolította le, lásd az erdélyi magyar nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagybánya, Zilah, Temesvár és a határmenti területek sorsát... Aztán következett volna Székelyföld is, de azt már nem érte meg a diktátor. Most két lehetőségük és intézményük van ezeknek az asszimilációs törekvéseknek. Az egyik az ortodox egyház, ami népszerű intézmény, és nagyon nehéz vele szemben megvédeni saját érdekeinket és egyáltalán a létünket. A másik a haderő. A katonaság, a rendőrség, a csendőrség – mindaz, amit könnyű megmagyarázni a legkülönbözőbb védelmi szempontokra hivatkozva. Az, hogy Fogarason felszámolják a haderőt, Székelyudvarhelyen viszont bővítik, a NATO-térkép szempontjából teljesen mindegy. Nekik Hargita vagy Brassó egyre megy, nekünk azonban nem. Ugyanakkor ha az EU irányába törekszik Románia, rá kell jönnie, hogy ez a fajta hangoskodás nem jó, európai szintű és minőségű politizálást folytatni nem lehet túlzott nacionalizmussal. Fontos a viszony az anyaországgal, de az is számít, hogy mi, akik a történelem fintorából elszakadtunk, egymással is tartsuk a kapcsolatot, úgy, ahogyan az Szabadkával és Dunaszerdahellyel már kialakult. Ma ugyanazt mondják a szabadkaiak és a felvidékiek is, mint mi. Ugyanazt tartjuk a december 5-i népszavazásról: ez a kettős állampolgárság végre szoros köteléket fűzhet a határokon túliak meg az anyaországiak között, és sok százezer elkötelezett magyar nagykövete lehet majd Magyarországnak.

Lapzárta előtt telefonon beszéltünk Szász Jenővel. A népszavazás eredménye már ismert, a sajtó minden bőrt lehántott e témáról. A székelyudvarhelyi polgármester ennek ellenére bizakodó volt: „Vannak álmok, amelyekben hinni kell. Ez az álom most szertefoszlott – de újjá kell építeni. Nekünk, akik nemzetben gondolkodunk a határokon innen és túl, az a dolgunk, hogy megszorítsuk egymás kezét, s el ne engedjük. Csak az szomorkodhat, akinek se hazája, se célja. Nekünk mind a kettő van. Dolgoznunk kell.”

A hontalanság lírai alakzatai A hatvanadik életévét hivatalosan január 1-jén, valójában már karácsonykor betöltő Ferenczes István művészete méltatlanul kevés figyelmet kapott ez idáig irodalmunkban. Az utóbbi években is inkább a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat létrehozójaként, főszerkesztőjeként és a Moldvai Magyarság című folyóirat főszerkesztőjeként vált ismertté Ferenczes, mintsem írói munkássága révén. Ebben bizonyára szerepe van annak, hogy költőként a második Forrás-nemzedék meghatározó tagjaihoz (Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos) képest megkésve, némiképp az ő árnyékukban indult, hogy az újságírói, közművelődési munkája mellett az irodalom évtizedekig háttérbe szorult, hogy a nyolcvanas években is inkább csak gyermekverskötetekkel jelentkezett, s hogy amikor a kilencvenes években költőként, íróként ismét aktivizálódott, az irodalomra már egyre kevesebb figyelem jutott. Hiába jelentek meg izgalmas új verseskötetei (Félidő, félpokol, Hó hull örök vadászmezőkre), irodalmi igényű publicisztikái (Gyásztól gyászig), a székelyek és a csángók múltját és jelenét feldolgozó, a széppróza felé hajló riportnovellái (Ordasok tépte tájon), nem is szólva a Maniugárdisták 1944-es székelyföldi öldökléseit a dokumentumriport eszközeivel bemutató Székely apokalipszis című munkájáról, sem Erdélyben, sem Magyarországon nem részesültek jelentőségükhöz méltó elismerésben. De még a néhány éve megjelent válogatott verseskötetei (a Sekler Songs, 2001 és a Bacchatio Transsylvanica, 2002) sem, pedig ezek bárkit meggyőzhettek volna arról, amit Bertha Zoltán a Bacchatio Transsylvanica hátlapján meg is fogalmaz, hogy Ferenczes újabb költészete „továbbépíti a maga különleges nyelvi és szellemi sugárzású – folklór, mítosz, népköltészet elementáris-tiszta szenvedélyhullámzásából töltekező – lírai világát. Olyan varázslatos stílusteremtő erővel, amely az ősi székely Mária- és naphimnuszok, archaikus (pogány-keresztény) imák és siratók, vallásos-liturgikus népénekek és szakrális, példaszemélyiségeket sorakoztató történelmi sorslátomások újjáformált poétikai gazdagságán keresztül egy egész transzszilván és magyar létezésuniverzum mélységeit képes feltárni-felidézni.” De arról is meggyőzően

tanúskodnak, hogy miként az archaikus műfajokat, népdalritmusokat, úgy a klaszszikus formákat, ritmusokat (szonett, ekloga, haiku, hexameter, nibelungizált alexandrin) is képes Ferenczes a saját lírai világába integrálni, miközben nem idegen tőle az avantgárd formabontás, az egyéni lüktetésű szabad vers és a legkorszerűbb lírai kifejezőeszközök alkalmazása sem. S az is jól felismerhető ebben a változatos formavilágú költészetben, hogy a magyar nyelv és kultúrtörténet legrégibb elemeitől a XX. századi transzszilván eszmeiségig, illetve korábbi és közvetlen irodalmi elődök (például Bornemisza Péter, Arany János, Ady, József Attila, Szilágyi Domokos) költészetéig a hagyomány számtalan változatának mozgásba hozása nem öncél, hanem eszköze az individuális és közösségi létezésnek mai alapkérdéseiről való általánosabb érvényű beszédnek. A továbbiakban e rövid írás keretében, saját eddigi mulasztásaimat csökkentendő, a két legutóbbi kötetét alapul véve próbálom meg Ferenczes István költészetére felhívni a figyelmet. S bár e kötetek olyan hosszabb verskompozíciókat tartalmaznak, amelyek részben már a korábbi kötetekben is olvashatók voltak, mégsem csak a születésnap okán tarthatnak igényt ismételt figyelmünkre. A Minerálnájá pesznyá három hosszúéneke közül a Didergéssel a korábbi válogatott kötetekben is találkozhattunk már, sőt a magyarországi Pont Kiadónál A boszorkány eljövetelével együtt is megjelent a 2002-es Didergés című kötetben, igaz, ott harmadikként a Rodostó című, még a hetvenes évek közepén írott versciklus járult hozzájuk. Ez a félkötetnyi, hét tételes kompozíció Mikes Kelemen több évtizedet átívelő, különböző időpillanatokban (a leveleiből mottóként felhasznált idézetekhez kapcsolódó) szabad versformába öntött vallomása a hazáról, a hazaszeretetről, a kirekesztettség, a hontalanság fájdalmáról, az egyedül maradás élményéről. Formai tekintetben mindenképpen, de részben tematikailag is előzménye lehet ez a mű a jó két évtizeddel későbbi hosszúénekeknek, de azok különböző nyelvi regisztereket egymásba villantó, polifonikus hangzásvilágáig nem jut el, ezért szerencsésebb az újabb kötet „trilógiája”, „hármas oltára”,

DISPUTA Lépcsők

(Ferenczes István: Minerálnájá pesznyá; Túlexponált fényképek)

43

FERENCZES ISTVÁN

Bornemisza Péter Erdélyben Siralmas énneköm tőled eltávoznom Világom virága, rólad lemondanom. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Lehet még jó Budán éjjeli szállásom, Tűrt laskám, egy-két borivásom... Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Földjeidet bírják kevély idegönök, Lelkedet megveszik éjből jött szennyesök. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Eluntattak engöm az új magyar urak, Ardélből tefeléd hulló csillag mutat. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Környülvettek engöm pogán rettegésök, Kergetnek belőled bazdmeg kevélységök. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Bujdoshatok immár szerte az világba, Hazátlan hazámba, egynyári virágba. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Sem itthon, sem otthon nem jut már énneköm, Égi madarak közt lebeg az éneköm. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország.

DISPUTA Lépcsők

Legyön isten hozzád vásott Magyarország Bújdosik benned is mostan a boldogság. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Maradok Erdélyben bozgorolt magyarnak, Mintsem tebenned jöttmentnek tartsanak. Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország. Diktálta ez versöt Csíknak hóvárában Bornemisza Pétör egy boromisszának... Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország.

44

mert a címadó hosszúének, a Minerálnájá pesznyá nemcsak a terjedelem, de a forma, a beszédmód tekintetében is közelebb áll a másik kettőhöz, mint a Rodostó. A külön-külön is alapos elemzést érdemlő három vers együttese látványosan és erőteljesen tesz tanúságot amellett, hogyan valósítható meg még napjainkban is a költészet eszközeivel az ún. bartóki szintézis. Ezek a versek ugyanis miközben a ferenczesi lírában jellegzetes korábbi tematikai és motivikai elemek újragörgetői, nemcsak a korábbi formabontó és új formákat teremtő kísérletek szép összefoglalásai, betetőzései, de egyúttal ősi és modern életérzések, élmények, szemléleti formák és kifejezésmódok jellegzetesen egyéni, de általános érvényű szintézisei is. Éppúgy jellemzi e műveket az archaikus népi imák, mondókák, rigmusok, népdalok, népballa-

dák, az első magyar nyelvemlékek világából való szemléleti és lexikális merítés, mint az a többszólamú, különböző mai nyelvrétegeket is elegyítő beszédmód és ironikus nyelvi reflexivitás, amely a modern kor embere zaklatott lelkivilágát, idegenség-, hontalanságélményét, elveszettségérzését is képes artikulálni. Ezek az avantgárd szabad versformára emlékeztetően áradó hoszszúénekek az interpunkció nélküli hoszszabb-rövidebb sorokat végeláthatatlanul, látszólag fékevesztetten hullámoztatják, de valójában a stilisztikai alakzatoknak – a figura etymologicától az ismétléseken, fokozásokon át a gondolatpárhuzamokig ívelő – gazdag tárházával és hol meghökkentő, hol játékos (vagy inkább groteszk) rímekkel (alliterációkkal) fegyelmezik, illetve ritmizálják. A három hosszúénekhez, mintegy előhangként, s a nyelv centrális szerepére felhívva a figyelmet, bátran odailleszthető lett volna a költő egy rövidebb, de hasonló érzéseknek és gondolatoknak hangot adó, hasonló formavilágú és hasonlóan többféle nyelvi és kultúrtörténeti rétegből építkező szép konfessziója, az anyanyelvhez szóló Szerelmes vers („némaságom / némasága / szavaim szava / anyanyelvem / te árva / anyám hamvára / mohó / Dévavára”). Az anyanyelv iránti szenvedélynél bűnösebb valóságos, s talán csak álmodott szerelmi szenvedélyekről („szentséges szomorú szajhák / nőnemű latrai a szerelemnek”) és a nyomukban támadó mitologikussá növesztett pokolbeli szenvedésekről (de mennybéli örömökről is: „pokolba mész / fel a mennybe”) vall rendkívül érzékletesen, színes fantáziával és árnyalt nyelvi kifejezőerővel – időnként pajzán népi rigmusokat is kölcsön véve („kicsi leány kicsi kócs / mikor fúrnak ne rikójcs / met az anyád meghallja / a feslésed bévarrja”) – A boszorkány eljövetele című kompozíció. A valóságos élményeket és álombeli víziókat egy téren és időn kívüli kozmikus látomássorozatba foglaló vers vallomástevője bűneiért legvégül egyszerre kéri szeretőjének, párjának és Istenének feloldozását: „legyen hát áldott / versbe gyalázott / hol volt hol nem volt / szeretőm párom / bocsásd meg őt / bocsásd meg őket / hol volt szerelmem / hol nem volt / Istenem”. Ferenczes István nemcsak számtalan újságcikket, riportnovellát, hanem néhány verset is írt a csángók sorsáról (Csángók, Csángó bölcsődal, Töredék egy csángó eposzból), de nemcsak ezeknek a legjobbja, hanem az egész életműnek reprezentáns alkotása a Didergés című hosszúének.

laszul: „Maradok Erdélyben bozgorolt magyarnak, / Mintsem tebenned jöttmentnek tartsanak. / Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország.” A kötetben először olvasható Minerálnájá Pesznyá című hosszúének már-már egy kozmikus hontalanság állapotából indít: „kilöknek fél kézzel egy hazátlan virradatba”, s az önmagát megszólító versbeli beszélő ide is tér vissza hosszú, de a korábbiaknál zaklatottabb, szaggatottabb monológja végén, miután egy időtlen pillanatba sűríti mindazokat a múlt- és jelenbeli ember által okozott és teremtett konkrét bűnöket (a történelmiektől az egészségrombolásig, környezetpusztításig), amelyek az emberhez méltó létezést máris ellehetetlenítik és egy lehetséges egyetemes kataklizma (például atomkatasztrófa) utáni pillanat eljövetelének esélyét reálissá teszik. S ez a mai világunk bármely pontján érvényes létállapot, illetve fenyegető lehetőség az általánosba szőtt nemzeti vonatkozások, magyar irodalmi, népköltészeti torzított, parafrazált intertextusok, történelmi, földrajzi utalások révén válhat számunkra igazán átélhetővé. Jól döntött a Pallasz Akadémia Kiadó szerkesztője is, amikor a díszkiállítású sorozatukhoz a Túlexponált fényképek című szonettkoszorút választotta. Ferenczes szerelmi költészete a kortárs magyar szerelmi líra egyik legizgalmasabb, ennek ellenére csak kevéssé ismert és vizsgált szelete, ez a kompozíció pedig ennek is a csúcspontja. Az új kötetben előtte olvashatjuk egy másik gyönyörű szerelmi ciklus, a Félidő, félpokol egyik darabját, a Fél házban címűt: Fél házban, fél jogban, fél mondatokban, / menhelyen, őrszobában, váróteremben, / ahonnan az egész hiányzik, ott van, / szerelmünk elfér már egy fél szonettben, // elveszett oktávban és tercinában / őszül meg homlokod alatt a vállam, / mint aki fázik egy amnéziában…” Talán érdemes lett volna a fél szonettekből álló ciklus mind a tizenöt darabját a szonettkoszorú tizenöt verse elé helyezni, bár az egyetlen csonka szonett és a koszorú egészének kontrasztja így is termékeny feszültséget teremtő. A megélhető haza hiányával szembenéző költő számára a szerelem is egyfajta otthont, hazát jelentett (mint ahogy a számos versében megteremtett Oxyhuatwandza, az „álomból és valóból összefércelt menhely”, a „hazám, te sehol” is), de ez a vers is épp arról tanúskodik – és azért is olyan megkapó a költői képeinek, mondatszerkezeteinek, egész megépítettségének eredetiségén túl –, hogy ez a haza éppolyan sérülékeny, s valósága,

DISPUTA Lépcsők

Ahogy a hetvenes évek elején Domonkos István a Kormányeltörés című remekművében a nyugatra szakadt vajdasági magyar ember nyelvében is megnyilvánuló önazonosság zavarainak, úgy teremtett monumentális költői formát ebben a kilencvenes évek végi versében Ferenczes a csángók átmeneti („volt voltam mogyariféle / lettem lett / sem nem ilyen, sem nem olyan”) léthelyzetének, se ide, se oda tartozásának („sehol es nem vagyok / senkié es volnék”), nyelvromlásának, illetve kevert nyelvállapotának. A szerző a vers címe alá azt írta „melyet lejegyeztem / az Adzsud-Madéfalva / között közlekedő osztályonaluli / vonatokon”, s ezzel feltehetően az elhangzottak valóságosságát, tényszerűségét akarta aláhúzni. A mű szociografikus hitelessége azonban egyrészt enélkül is nyilvánvaló, másrészt a nyelvi valósága ebben a megformáltságában szükségszerűen tudatos költői alakítás eredménye. Az „eccer Budapest”-en, „máccor Bukarest”-ben munkát kereső, itt is, ott is megaláztatásokat elszenvedő, hol „büdös oláh”-nak, hol „mocskos bozgor”-nak titulált, hol a „Miatyánk”hoz, hol „Tatöl nosztru”-hoz fohászkodó, az Ómagyar Mária-siralom szavait a budapesti, illetve bukaresti szlenggel és az újabb kori civilizáció „áldásos” kifejezéseivel keverő moldvai csángó szomorú monológja ez a nagyszabású költemény, melynek újra és újra visszatérő kérdése: „hol hát lenne haza”. A vers hatása talán azért is olyan elementáris mindmáig, vagy talán egyre inkább(?), mert tudhatjuk, a csángósors ilyetén való megjelenítése az erdélyi magyarság asszimilációjának, tudati, lelki, nyelvi leépülésének lehetséges modelljét is körvonalazza. Vagy talán azért is, mert a hazáját, önazonosság-tudatát nem lelő ember didergése a hontalanság általános létmetaforájává nő a versben. Külön tanulmányt érdemelne, amilyen centrális helyet foglal el a kezdetektől mindmáig Ferenczes költészetében a „haza” fogalma, a hazátlanság élménye. Láthattuk a Rodostó példáján is már, de egyik legutóbbi, a Székelyföld 2004. októberi számában megjelent versét, a Balassi Bálint agóniáját is idézhetném: „szél fújja szét / jó hazámat”, vagy a költő születéséről beszámoló Karácsonyi félszonettek című verset, mely szerint „vért köpött az Úr: / csillagot a hazátlan táj fölé”, vagy a Karácsonyi reminiszcenciákat: „a hazánk, a mi hazánk / nem és nem, evilágból való”. A kilencvenes évek közepe táján írt Bornemisza Péter Erdélyben című versét is mintha csak ma írta volna, a tavaly december 5-ei népszavazásra vá-

45

időtállósága éppolyan bizonytalan, mint a többié („szerelmed elmúlt, többé nincs hazám”). A hiány, a veszteség fájdalma pedig újabb adalék az egyébként is uralkodó pusztulásélményhez („felségjele lettél a pusztulásnak”). A vers maga, ez a magyar irodalomban oly ritka, központozás és spáciumok nélküli shakespeare-i szonetttömbökből összeszőtt koszorú, ugyanakkor mégiscsak annak látványos bizonyíté-

ka, hogy az ember a művészet erejével még a fájdalmon és a szétesettség élményén is képes felülkerekedni. (Minerálnájá pesznyá, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003; Túlexponált fényképek, Pallasz-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2004) Elek Tibor

Variációk gonoszságra

DISPUTA Lépcsők

(Tar Sándor: Az alku)

46

Tar Sándor új kötetének olvasásakor az olvasó egy már jól ismert, gyakran megfogalmazott érzést tapasztal meg újra: az újdonság benyomását az epikai világ (mindig már) ismerős volta kíséri. Tarnál az újdonságot csak ritkán jelenti a már jól ismert, s mit tagadjuk, bevált formáktól és témáktól való eltérés. Ilyen „eltérés” lépett mozgásba jó egy évtizede, amikor az író eddigi egyetlen nagyobb lélegzetű regényét, „bűnregény”-ét, a Szürke galambot publikálta, s amely rendesen meg is osztotta a kortárs befogadók reakcióit. Azóta az író rendszeresen megjelenő novelláskötetei a kisepika egyik legnagyobb hazai mesterévé tették az írót, s az új kötet is a novellista Tar képét erősíti meg. A fentebb megfogalmazott érzés mindazonáltal körültekintésre inti az olvasót, s mindenekelőtt a recenzenst: meg kell próbálnia a már ismerős jegyek mellett inkább az újdonságokra fordítani a figyelmét – ekkor azt fogja észrevenni, hogy a talán már túlontúl familiáris epikai világ, amely ugyan meglehetősen idegen is a befogadó számára – főként akkor, ha egyébként is távol áll az ábrázolt világtól –, még idegenebbé válik. Az alcím, gonosz történetek, nem lepi meg azt az olvasót, aki otthonosan mozog a szövegek univerzumában. Angyalosi Gergely meglátása szerint a gonoszság, ami ebben a kissé furcsa műfaji meghatározásban foglaltatik, nem más, mint a Tar írásaira mindig is jellemző kíméletlenség. Angyalosi két forrást különböztet meg: „Az egyik az [...], amit általában a magyar írók többségénél jóval kiterjedtebb és közvetlenebb »valóságismeretnek« szoktak nevezni.” (ÉS, 2004/ 23.) Tehát az író „nem kíméli meg az olvasót attól, ami van.” A másik értelem pedig metafizikai alapállás-

ból eredeztethető: „voltaképpen a világban meglevő Rossz extrapolálását jelenti az írói fantázia segítségével.” Angyalosi Gergely megállapításai teljesen helytállóak, amikor a Tar-féle epikai konstelláció két alapvető forrásáról beszél. Ekképpen az alcím – ismételten – a Tar Sándor-i fikcióalkotás ismerős elemeire vonja a figyelmet, s talán elmaszkírozza azt, ami a kompozíciókban nem erre a rugóra jár. Ugyanis nem mindegyik történet esztelen vagy gonosz, pontosabban olyan értelemben „gonosz” – ha a gonosz történetek alcím és egyben „műfaji” jelölő mindegyik történetre vonatkozik, márpedig miért ne vonatkozna –, hogy nem érvényesül a gonoszság két, fent említett aspektusa, ez azonban nem jelenti azt, hogy érvénytelenek lennének, hanem mintegy felfüggesztődnek. Vannak olyan történetek is, amelyekben a társadalmi és a metafizikai értelemben vett rossz, gonosz olyan mértékben halmozódik, hogy az már ironikus hatást kelt az olvasóban. Mind a két esetben a játékosság felé mozdulnak el a szövegek, vagyis az olvasó nem elsősorban az úgynevezett valóságnak való megfelelések feltérképezésében lesz elsősorban érdekelt, hanem jobban leköti a figyelmét a szöveg megalkotottsága, annak hatásmechanizmusai. Az olvasó már régen beláthatta, hogy azok a szövegek, amelyekben fiatalok, sőt mi több gyerekek játsszák a főszerepet, nem lehetnek teljesen vagy törvényszerűen gonoszak. A kötet novelláinak jelentős része (Túlélési gyakorlatok, Lágy eső, Egyensúly, Olyat, mint te vagy, Hőség és vágyak, Zsuzsi, Lacibá’, Áprilisi tréfa, Valentinnap, Mélyvíz, Viola nagysád, Kiskarácsony, A találkozás, Adventi történet, A vadászat) vagy a fiatalok világában játszódik, vagy

san visszafelé számolt, vasárnap, szombat, péntek, igen, pénteken ettem. Most csend lett. És akkor mitől volna emésztése, kérdezte a doktor a többiekkel együtt nevetve, én ugyan nőgyógyász vagyok, de úgy gondolom, az a baj, hogy maga rendszertelenül éhezik!” (Az alku) Több novellában a nyelv grammatikai és figuratív potenciáljának összjátéka biztosítja a hatást: „A henteseknél nem volt semmi dolga, egy reggel azonban megütötte a szemét a megállító reklám: Szív, máj! Belsőségek! Állandó kísérői nem értették, miért áll be a sorba, húsfélét soha nem vett, fanyalogva húzódtak a háttérbe, itt nem lesz semmi műsor. Sík Ede türelmesen kivárta a sorát, majd az eladó elé kerülve fontoskodó arccal huszonnyolcas biciklibelsőt kért. A férfi egy pillanatig megütközve nézett rá, majd felismerve a figurát és a háttérben várakozó barátokat, visszakérdezett, férfit vagy nőit?” (A vásárlóerő). Ismét más novellák motivikus megkomponáltságuk okán érdemelnek figyelmet: a Lágy eső azon túl, hogy a Romeo és Júlia ironikus újraírásaként is érthető, az időjárás és a szexualitás képeit játszatja egymásra; A férj illata című novella az illat kapcsán keveri össze a múlt és jelen benyomásait, s hoz létre egy nyitott, lezáratlan történetet; a Halász című elbeszélésben az öreg halász tudatában folytonosan egymásra íródik a feleség és a folyó képe. A hosszabb novellák szintén többféle tematikai és formai megoldást alkalmaznak. A kötet egyik legjobb novellája, a Szabadulni a már jól ismert hajléktalantematikát úgy vegyíti a thriller műfaji kódjaival, hogy közben megbontja az időszinteket, illetve teljesen elbizonytalanítja az egyik szereplő identitását. A Sóvárgások hídja című novella pedig oly módon játszatja egybe a jelen és a múlt perspektíváját, hogy közben újraírja a Tar által korábban többször is aktualizált vendégmunkáslét témát. A kötet már említett első novellája, a Túlélési gyakorlatok meglehetősen ambivalens érzéseket kelt az olvasóban: a munkanélküli apa monológjából arra derül fény, hogyan kell nevelni a gyerekeket, hogy azok meg tudjanak felelni a vadkapitalista társadalom törvényeinek. Ily módon a szöveg sajnos nem kerüli el a zsurnalizmus fogásait, ugyanakkor érdemes felfigyelni arra, hogy kifordítja a jól ismert Tar-novellatípus logikáját: az elesett, kisemmizett, megalázott ember térvesztése az új szabályok elfogadása, illetve az egyéni invenció segítségével térnyeréssé alakul. A kötet záró novellája, a Vadászat történelmi novella – az 1956 utáni időktől a rendszerváltásig terjed az elmesélt törté-

DISPUTA Lépcsők

pedig színre visz egy-két gyerekszereplőt, aki pontosan meghatározott dramaturgiai funkciót tölt be. A kötet első novellájában, a Túlélési gyakorlatokban a testvérpár kénytelen egy olyan világhoz hasonulni, amely eleve a vesztes pozícióját jelöli ki számukra. Az Adventi történet halálosan beteg cigányfiúja talán túlságosan is egyértelműen utal a metafizikai gonoszság jelenvalóságára. Ugyanakkor a fiatalok elkerülhetetlen és törvényszerű belépése a szexualitás és a párkapcsolat világába, az ártatlanság korából éppen kilépve, de a párkapcsolat rutinján még innen egy olyan kivételes pillanatként funkcionál a Tar-szövegek univerzumában, amely ideigóráig távol képes tartani a gonoszságot (ld. Lágy eső, Olyat, mint te vagy, Zsuzsi, Lacibá’, Mélyvíz). Formai szempontból nézve pedig bizonyos novellák poénja is a szexuális aktuson vagy a szexualitás felfedezésén alapul (ld. Olyat, mint te vagy, Hőség és vágyak, Zsuzsi, Lacibá’, Áprilisi tréfa, Mélyvíz). Bizonyos novellákban a gyerek az elveszett vagy megtalálni vélt transzcendenciához vezető kapocs funkcióját tölti be (ld. A találkozás, Adventi történet). A kötet záró novellájában, a Vadászatban pedig a gyerekek generációja lehet a megbékélés záloga is. Mindenféleképpen újdonságnak számít a szövegek világában az, hogy bizonyos novellák egyértelmű tétje a transzcendens bizonyosság elérése (Az a fényes csillag, Fohász, A találkozás, Adventi történet). Ez azért lehet meglepő, mert a Tar-novellák állapotszerűsége, a szegénység és a kiszolgáltatottság mindig már eleve létező volta minden transzcendenciát törvényszerűen kizár. Azt kell látnunk, hogy ez a két, egymással ellentétes, s nehezen összebékíthető tendencia a kötet legvitathatóbb írásait eredményezi: a novellák által megidézett metaforák, motívumok, történetsémák, úgymint csillag, fohász, karácsony stb. meglehetősen terhelt és elkoptatott elemek, amelyeknek meglehetősen nehéz új potenciált adni. Néhány novellától eltekintve a kötet gerincét sok, csupán pár lapos novella adja, s ez a miniatűr forma is bizonyos mértékig újdonságnak tekinthető. Ebből adódóan ezek a novellák még inkább lecsupaszítják a rövid műfaj egyébként sem túl bonyolult szerkezetét és / vagy még erőteljesebben a poén, a csattanó szabja meg a felépítésüket: „Nevettek, az orvos is, Hilda asszony pedig Bojárhoz fordult, jóember, kérdezte tőle, mikor evett utoljára? Bojár töprengett, milyen nap van ma, kérdezte. Vasárnap, mondta az asszony, Bojár pedig hango-

47

net ideje –, ám többféle műfaji kódot is vegyít. A novella gerincét a beszervezés története alkotja, ugyanakkor ki kell emelni az orvos figuráját is, akinek szemüvege és protézise válik a történet gyújtópontjává a szó konkrét és átvitt értelmében is, komikus szereplő volta pedig ezt a regisztert is beemeli a szövegbe. A történet vége, amikor is szinte minden szereplő halomra lövi egymást, thrillerparódiaként is felfogható, míg az epikai igazságszolgáltatás (a roszszak bűnhődése és a kevésbé rosszak megmenekülése) a mesék némileg klisészerű világát is megidézheti az olvasó számára.

Minden ismerőssége ellenére is tartogat tehát meglepetéseket az új Tar-kötet: a már bevált és bejáratott elemek mellett tág tér jut a különböző regiszterekkel és a kódokkal való játéknak, az író bátran kiaknázza a novellakompozíció különféle képleteinek alkalmazásából, illetve vegyítéséből eredő hatásokat. Noha, mint azt fentebb már jeleztük, olvashatunk gyengébb írásokat is, a kötet egésze megerősíti Tar Sándor pozícióját a mai magyar irodalmi palettán. (Noran, 2004.) Kálai Sándor

Trianon – az élő múlt

DISPUTA Lépcsők

(Koltay Gábor Trianon-filmjéről)

48

Koltay Gábor vonzódása a magyar történelem sorsfordító eseményei iránt nem új keletű, így aligha meglepő, hogy legújabb filmje témájául Trianont választotta. Azt a Trianont, amely napjainkra szimbolikus fogalommá vált a köztudatban. Történeti értelemben persze csupán annyit jelent, hogy az első világháború győztes nagyhatalmai 1920. június 4-én egy békeszerződést írattak alá a magyar kormány képviselőivel. A békeszerződés rendelkezései azonban gyökeresen új helyzetet, életfeltételeket jelentettek az ország számára: csonka nemzetállamot nagyszámú, határon kívüli kisebbségekkel, kisállami létet politikai és gazdasági kiszolgáltatottsággal. A történeti magyar állam megszűnésének okait keresve már a kortársak részéről is felmerült az 1918 előtti polgárosodás átértékelésének vagy újragondolásának igénye, 1920 után pedig a magyar külpolitika irányát évtizedekre meghatározta a revízióra való törekvés. Trianon tehát a mai magyar társadalom számára egyszerre fejezi ki és sűríti össze újkori történelmünket. Koltay vélhetően úgy gondolta, hogy Trianon jelentőségéhez képest nincs eléggé jelen a hazai közéletben. Mementónak szánt filmje hatalmas indulattal és fájdalommal emlékezik meg a történeti állam megszűnéséről, a békediktátum máig élő következményeiről. Szélesebb nagyközönségnek szánt dokumentumfilmről van szó, amely művészi értelemben többnyire egyszerű eszközökkel dolgozik. Alapvetően lineáris felépítésben az Osztrák–Magyar Monarchiával indít és az ezredfordulóval zár,

a keretet pedig a gyászt jelképző harangszó jelenti. Korabeli források, dokumentumrészletek, irodalmi idézetek és történeti szakértők elemzéseiből épül fel. Nem oktatófilm, tehát elsősorban nem arra törekszik, hogy a békeszerződés létrejöttéről, tartalmáról pontos és részletes képet adjon. A kortárs véleményekkel, irodalmi idézetekkel gazdagon átszőtt alkotás inkább az élményszerűségre helyezi a hangsúlyt. József Attila, Juhász Gyula vagy Wass Albert versének megszólaltatása – színvonalas tolmácsolásban – valóban emeli a film színvonalát. Különösen Nemeskürty István családi emlékeinek felidézése nyomán válik érthetővé és átélhetővé, milyen következményei lettek az új határoknak: magyarok százezreinek tört ketté élete, kényszerültek otthonuk elhagyására, számtalan emberi és kulturális kapcsolat szakadt meg. A Trianonnal szembeni dühöt és elkeseredést – tehetjük hozzá – fokozta az a hamis, illetve féligazságokat tartalmazó ideológia, melyet hozzá gyártottak. A győztesek propagandája Magyarországot elmaradott államnak, a népek börtönének, Tisza Istvánt a háború kirobbantójának állította be. Jól illenek erre Max Weber szavai: „Egy nemzet megbocsátja, ha érdekeit károsítják, de egyik nemzet sem bocsátja meg, ha becsületében sértik meg, különösen ha az bigott önigazolásból történik. Minden, évtizedek után felbukkanó új dokumentum méltatlan sirámokat, gyűlöletet és gúnyt éleszt újra.” A film az események felidézésén túl problémacentrikusságra törekszik és lé-

volt hajlandó érdemben számot vetni azzal, hogy az antanthatalmak győzelmének milyen következményei lehetnek a magyar állam egységére vonatkozóan. Károlyi Mihály 1918 őszén valóban uralkodói felhatalmazással lett miniszterelnök, de október 31-én mégiscsak volt egy tömegmegmozdulás. Ettől megtagadni a forradalmi jelzőt annyi, mintha 1848. március 15étől tagadnánk meg, arra hivatkozva, hogy Batthyány Lajos is királyi megbízás alapján nyerte el kormányfői posztját. A belpolitikai változások mögött nem valamiféle átfogó összeesküvés, hanem a meglévő súlyos belső feszültségek húzódtak meg. A hazai társadalom egy jelentős része – legalábbis egy darabig – valóban hitt abban, hogy a Károlyi-kormány békét és stabilitást hoz az országnak. Tagadhatatlan, az október végén hatalomra jutó erők külpolitikai koncepciója naiv és hibás volt, de a tudatos országrombolás távol állt tőlük. Pacifizmusuk, a wilsoni ígéretekben és a győztesek jóindulatában való bizodalmuk viszont teljesen irreális volt. Az osztrák kormány ideiglenes budapesti ügyvivője gúnyosan meg is jegyezte: „…a naivitás, amellyel a Károlyi-kormány hisz abban, hogy egy vesztett háborút politikai győzelemre tud fordítani, valóban bámulatot ébreszt.” De vajon mire lett volna esély, ha Károlyiék erőteljesebben lépnek fel a nemzeti érdekek képviselete mellett és akár fegyveres ellenállásra is készeknek mutatkoznak? Figyelembe kell venni, hogy Magyarország 1918-ban katonai vereséget szenvedett, és helyzete nem tette lehetővé, hogy a végsőkig dacoljon az antant túlerejével. A helyzet kulcsa tehát a győztes nagyhatalmak kezében volt, és ők saját érdekeik szerint döntöttek. Raffay Ernő utal is rá, milyen elégedetlenséget váltott ki Párizsban és Londonban, hogy a Monarchia egyoldalúan a németek oldalán kötelezte el magát, felrúgva ezzel a hagyományos egyensúlyelvet. 1917–18 folyamán mindegyik antantállam elfogadta azt a koncepciót, hogy a Németországtól leszakadni nem tudó Habsburg Birodalomra nincs szükség, és helyét új nemzetállamoknak kell elfoglalniuk. Ez a koncepcióváltás – párosulva a világháborús győzelemmel – szabad utat engedett a szomszéd népek igényeinek és megpecsételte a történelmi Magyarország sorsát. Ez azt jelenti, hogy sikeresebb magyar külpolitika esetén kedvezőbb békefeltételeket csak azon területek esetében érhettünk volna el, melyek hovatartozásában a győztes nagyhatalmak is bizonytalanok voltak.

DISPUTA Lépcsők

nyegében ugyanazok a kérdésekre keresi a választ, melyeket politikusok és gondolkodók számtalanszor feltettek a békediktátum óta. Hogyan és miért következhetett be Trianon, és ennek milyen kihatásai voltak/vannak napjainkig Magyarországra. Sajnos, ezen a fontos területen a film mondanivalója történészi szempontból kifogásolható, vonalvezetése egyenetlen. Az még nem baj, hogy különböző nézőpontú szakemberek – Nemeskürty István, Raffay Ernő, Fejtő Ferenc, Glatz Ferenc – szólalnak meg. A probléma ott jelentkezik, hogy a témában kevésbé jártas néző számára nem különíthetők el világosan a felfogásbeli különbségek. Ráadásul – főleg Nemeskürty István megnyilatkozásaiban – számos olyan nézet is hangot kap, melyeket napjainkra a történetírás megcáfolt vagy árnyaltabban lát. A film emellett differenciálás nélkül helyezi egymás mellé a különböző jellegű és színvonalú Trianon-ellenes megnyilatkozásokat. Kifejezetten félrevezetőnek tűnik például, hogy komolyabb kommentár nélkül kerül szinte egymás mellé két, egymástól olyan élesen eltérő személyiség, mint Horthy Miklós és József Attila. Az okok elemzésekor Nemeskürty István döntően Szekfű Gyula koncepcióját interpretálja. Eszerint az ország szétdarabolódása részben a Széchenyi-féle reformkonzervativizmus háttérbe szorulásával, valamint a liberalizmus nemzeti kérdések iránti érzéketlenségével, részben pedig az 1918–19-ben hatalmon lévő vezetőréteg tudatos, romboló politikájával magyarázható. A magyar liberalizmusnak azonban – minden egyénközpontúsága mellett – volt nemzetkoncepciója. Reformkori hagyományokra visszanyúlva a közjogi szinten is erős pozíciókkal bíró horvátokat kivéve a hazai nemzetiségektől következetesen megtagadták a területi-közigazgatási autonómiát – arra hivatkozva, hogy politikai értelemben csak egyetlen nemzet létezik, a magyar. Az 1867 utáni magyar politikai elit – részben a dualizmus időszakának gazdasági, részben a valamivel mérsékeltebb asszimilációs sikerekre építve – egy dinamikusan fejlődő, egyre erősebbé váló nemzetállamban gondolkodott. Sőt, egyesek távlatilag egy 30 milliós magyar birodalomról vizionáltak. A baj tehát inkább ott jelentkezett, hogy ennek a vezetőrétegnek nem volt veszély- és realitásérzéke. Nem mérték fel a nemzetiségi mozgalmak valós súlyát, mint ahogyan kevés figyelmet fordítottak Magyarország nyugati megítélésének fontosságára. A korszak egyik markáns alakja, Tisza István még 1918-ban sem

49

DISPUTA Lépcsők 50

Az 1919 tavaszán folyó tárgyalások alapján mindenekelőtt északon Csallóköz és Kárpátalja, keleten az Aradtól Szatmárnémetiig húzódó partiumi sáv, délen Szabadka és a Baranya-háromszög sorolható ide. Igaz, ez sem kevés, de a történeti állam egészétől eléggé távol áll. Velünk szembeállítva általában Törökországot szokták pozitív példaként felhozni és nem teljesen alaptalanul. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a valóban sikeres török katonai ellenállás sem az I. világháború előtti állapotot állította vissza, hanem egy, az eredeti változatnál valamivel kedvezőbb békét csikart ki a maga számára. A békerendszer elvtelensége és súlyos fogyatékosságai is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar társadalom túlnyomó része a revízió mellett kötelezte el magát, melyet a hivatalos magyar külpolitika előbb burkoltan, majd egyre nyíltabban felvállalt. A film készítői annyiban kritikusan viszonyultak a két háború közötti vezető réteghez, hogy olyan kortárs véleményeket szólaltattak meg – elsősorban Szabó Dezsőét –, melyek az ország belső megújulásának, megerősödésének elmaradását hiányolták. Az 1938–41 közötti revíziós sikereket beárnyékolta az a tény, hogy időlegeseknek bizonyultak, és Magyarország 1945-re ismét vesztes helyzetbe, lerombolt állapotba került, az 1947. évi párizsi békeszerződés pedig megerősítette Trianon legtöbb rendelkezését. Nemeskürty úgy látja, hogy Magyarországnak ebben a háborúban mindenképp semlegesnek kellett volna maradnia. A semlegességgel mint kívánatos céllal magam is egyetértek, azzal is, hogy 1941ben még elkerülhető lett volna hadba lépésünk. De a semlegesség egészében véve nem tartozott a reális lehetőségek közé. Nemcsak azért, mert revíziós sikereinket döntően Hitler segítségével értük el. Magyarország geopolitikai helyzete nem tette lehetővé, hogy – elsősorban a német–szovjet háborúban – végig semleges megfigyelők maradjuk. Az tény, hogy a revíziós törekvések kudarcot vallottak, alapvetően átalakította a magyar közgondolkodást. Neves politikusok, értelmiségiek – köztük a legtöbbet idézett Bibó István és Szekfű Gyula – szögezték le, hogy a revíziót Magyarországnak egyszer s mindenkorra el kell felejtenie, és erőfeszítéseit a határon túli magyarság helyzetének javítására kell koncentrálnia. A hivatalos magyar külpolitika azonban sokáig ezt sem vállalta fel, vagy ha mégis, akkor csak egészen visszafogott módon. A téma aktualitása a maga nyíltságában

csak 1990 után kerülhetett ismét felszínre, azzal a kérdésfelvetéssel, hogy napjainkra mi vállalható fel Trianon örökségéből. Bár a békeszerződés 80. évfordulóját 2000-ben megünneplő tömegdemonstráción revíziós propagandaelemek is megjelentek, a domináns áramlatot nem ez jelentette. A film készítői – ha nem is mindig egyértelműen – a határok helyett a kisebbségi kérdés megoldatlanságára tették a hangsúlyt, és ilyen értelemben nyilatkoztak a határon túli magyarság megszólaltatott vezetői is. Antall József nevezetes nyilatkozatának előtérbe állításával azt az üzenetet közvetítve, hogy a magyar állam feladata és felelőssége a kisebbségbe szorult magyarok támogatása. Ez azonban legalább két vonatkozásban továbbra sem nyújt megnyugtató választ a jövőre nézve. A közelmúltban lezajlott, kettős állampolgárság körüli viták egyértelműen rávilágítottak, hogy a magyar politikai élet résztvevői között nincs konszenzus, vajon a segítségnyújtásnak konkrétan meddig és milyen területekre kell kiterjednie. Szintén problematikus, hogy a kisebbségi magyarság saját országán belül hogyan és mikor kaphatja meg az általa kívánt jogokat. Glatz Ferenc szerint a problémákra a térség országainak együttműködése jelenthet megoldást. Vele szemben a kisebbségi magyar vezetők jóval pesszimistábbak. Ők valószínűleg világosabban látják, hogy a magyarok és szomszédaik között akkora a különbség Trianon, sőt általában véve a kisebbségi kérdés megítélésében, hogy ez lehetetlenné tesz a közeljövőben minden komolyabb megegyezést. Elvileg persze – tehetjük hozzá – az Európai Unió megoldást jelenthet, de csak részben. Azzal, hogy az unió gyakorlatilag lebontja az egyes államok közötti határokat, lehetőséget nyújt az anyaország és a kisebbségek közötti kapcsolatok elmélyítésére, további szélesítésére. Az európai közösség azonban nem mutat különösebb érdeklődést a nemzeti-kisebbségi jogok iránt, azt tehát hiábavaló lenne várni, hogy például közigazgatási autonómiák megadására ösztönözze az egyes államokat. Mindezekre a film végén felvetett gondolatokra legfeljebb azt válaszolhatjuk, hogy küzdeni olyan célokért is lehet és érdemes, melyek nem kecsegtetnek gyors és látványos sikerrel. Koltay Gábor alkotása fontos kérdéseket feszeget, vitára ingerlő módon, és csak remélni lehet, hogy a jövőben a Trianon-tematika újabb, más megközelítésű filmekkel fog gazdagodni.

Egy túlrendezett mese Karácsony táján Antoine de Saint-Exupéry kisregényének színre vitele nagyon kedves gesztus a Csokonai Színház részéről, szinte ajándék értékű, mindamellett bátor vállalkozás és nagy kihívás is. Maga a kisregény – elbeszélő, allegorikus és didaktikus szöveg lévén – nem igazán kedvez a színpadi adaptálásnak, mi több, igen sok akadályt gördít annak útjába. A történet lassan bomlik ki, akcióban és drámai cselekményben szegény. És persze itt van a klasszikusok feldolgozásának örök problémája is: nehéz egy olyan szöveget színpadra (vagy filmre) vinni, ami minden második ember életében fontos szerepet játszott valamilyen ponton, súlyos feladat olyat adni, ami a belül hordozott képek és emlékek fényében nem lesz kevés, gyenge, hamis, talán egyszerűen csak azért, mert más. Mindezek után elismerhetjük, hogy a Csokonai Színház nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta a regény színpadi változatának színre vitelét. A darab kezdetekor a nézőnek egy pillanatig az a tévképzete támad, hogy eltévesztette a termet, hiszen a legelső akció, a pilóta kényszerleszállása a sivatagban cinematikus eszközök segítségével vetül elénk, azaz a színpadot ideiglenesen takaró vászonra. A mozi eszközeinek segítségül hívása rendkívül ötletes, figyelemfelkeltő, dinamikus kezdést ad a darabnak, mi több a hely (a volt Víg mozi) „szellemével” is eljátszik egy pillanatra. A húszas évekbeli gép vásznon megjelenített zötyögése, bucskázása egyfajta előszele a darab vezérhangulatául választott burleszk megjelenésének, melyet a zene, illetve egyes karakterek (pilóta, lámpagyújtogató, hiú) helyenként chaplines, gyors, kissé esetlen mozgása visz végig. A gép csöppet sem zökkenőmentes leszállásának pillanatában lehull a vetítővászon (a gyermek közönség igen nagy ámulatára), és megpillantjuk a színpadot, amelyen a kényszerleszállás színhelye, a sivatag válik láthatóvá, beborítva a szerencsétlenül járt gép darabjaival. Túri Erzsébet díszlete rendkívül ötletes, színes és fantáziadús. Az egész színpadot megtöltő díszlet mint egy selyem „homokdűne” magasodik fölénk (utalva a kerettörténetnek, a kis herceg és a pilóta találkozásának, illetve a főhős-címszereplő földi kalandjainak helyszínére). A különböző

„kütyük”, melyek a repülőgép részeit alkották/alkotják, szinte minden elképzelhető helyről és helyzetben lógnak a színpad légterében, hatásos színpadképet alkotva. Ebbe a kissé kaotikus, ámde gyönyörű (és százszázalékos térkihasználású) díszletbe hullik bele a pilóta (Baranyi Péter), aki a sorsa fölötti rövid töprengés után nekilát, hogy ismét működőképessé varázsolja gépét. Ekkor derül ki a néző számára, hogy a felfüggesztett alkatrészek egy képzeletbeli gép részeit képezik, tehát a díszlet betekintést ad a repülőgép belsejébe is, amelynek hatalmas, képzelt gépezetében pilótánk fel-alá rohangálva igyekszik hol az egyik, hol a másik rejtélyes darabkát vizsgálva megtalálni a hiba okát. A bent és a kint azonos térben való megjelenítése, a gép nyílt színi boncolása ötletes rendezői fogás, kár, hogy nem vonul végig következetesen a darabon, nincs igazán végiggondolva. Baranyi Péter a kezdő jelenet után szinte alig használja ezt a játéklehetőséget, szinte minden alkalommal takarásban szereli a színpadon megteremtett gépét. Ezáltal az első jelenetben megkomponált játéktér kihasználatlan marad a darab további részében, és mint szimbolikus tér is lerombolódik. A szokatlan, sok játékot rejtő térelrendezés és díszlet pedig nem válik koncepcióértékűvé, csak egy feldobott, ámde lehullni hagyott labda marad. A B-612-es kisbolygó, a kis herceg lakóhelye is ugyanebben a díszletben kap (rejtett) helyet, a három stilizált vulkán és a rózsa (Kecskés Tímea) megjelenése érzékelteti a helyszínváltást. Innen indul el főhősünk kalandos útjára, meglátogatni a szomszédos planéták lakóit. A környező bolygókat is néhány jelképes, szimbolikus tárgy jelöli a díszletben: trónszék (a király bolygója), lámpa (a lámpagyújtogató bolygója), könyvek (a tudós bolygója), tábla (az üzletember bolygója). A különböző helyszínek elrendezése egyébként rendkívül átgondolt, hiszen a kis herceg bolygója kerül a színpad közepére, mintegy emocionális középpontjaként a történetnek, a környező kisbolygók pedig hozzá képest periférikusan vannak elhelyezve a karnevalisztikus díszletben. Mindamellett a díszlet és a térelrendezés egyetlen szempontból hiányosságot mutat: hasznos lett volna a csillagközi utazás érzékeltetéséhez egy takarás,

DISPUTA Lépcsők

(A Csokonai Színház A kis herceg című előadásáról)

51

DISPUTA Lépcsők 52

melyben a főhős utazása közben, ha csak egy pillanatra is, de eltűnhetett volna. A bolygóközi utakat a darabban a Kis Herceg egy rolleron teszi meg, „el- és visszagurigázva” a „homokdűnék” közötti, apró, szerpentinszerű járásokban. A jelzésértékű eltűnés (például valamelyik homokdűne mögött) megszakította volna az utazás térbeli kontinuitását, érzékeltette volna a hirtelen „ott-termést” egy másik bolygón, és ezzel segítette volna a csodaszerű élmény létrehozását. E változás leginkább az absztrakció képességével még nem rendelkező kisgyermekek számára tette volna könnyebbé a történet megértését, hiszen magába a rendezői koncepcióba jól illik a szimbolikus, roller általi, csillagközi utazás. Jéger Zsombor kisherceg-alakítása meggyőző, sikeresen formálja meg az érzékeny lelkű, törékeny, nyíltszívű kisfiú alakját, aki sokszor értetlenül áll az élet és a felnőttek furcsaságai előtt. Megformált karaktere finom és szeretnivaló. Saint-Exupéry történetének másik kulcsfigurájának, a történet kulcsmondatait közvetítő rókának a szerepe viszont nem elég súlyozott a darabban, szinte alig emelkedik ki a mellékszereplők közül. A Szente Vajk által megformált róka egy igazi tyúkpecér, nagy vagány, játékos kópé, mondhatni sokkal „rókásabb”, mint Saint-Exupéry eredeti rókakaraktere. Lurkós, század eleji kisfiút idéző jelmeze (Kelemen Kata mun-

kája) jól illik a „csibészesre vett” róka figurájához. A róka jellemének ilyen mértékű megváltoztatása érdekes rendezői fogás, de sajnos a csibészség nem válik hasznára a mű (’eredeti’, ’hagyományos’, szívünkben hordott) mondanivalójának és a darab egészének. A történet üzenetértékű, tanító jellegű mondatait ugyanis mind a róka közvetíti („Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”, „Örökre felelős leszel azért, akit megszelídítettél.”), és sajnos a darab csirkefogó rókája ennek elmondására nem megfelelő. Az ő szájából komolytalannak és laposnak hatnak azok a mondatok, melyek máskor sokadik hallásra is megremegtetik az ember szívét. Quintus Konrád e rendezői fogása abból a szempontból sem tűnik átgondoltnak, hogy a kis herceg által elmondott didaktikusabb részek a darab első felében viszont nagyon is ’színpadiasan’, lakonikus, monológszerű kiállásokban szólalnak meg. Baranyi Péter kiváló választás volt a pilóta karakterének megformálására, ha kell, játékos, ha kell, szófukar, ha kell, apáskodó. Én személy szerint mindig ilyennek képzeltem ezt a figurát. Juhász Árpád viszont nem „kígyózik” eléggé, mozgása darabos és szögletes. Kígyósága csak jelzésértékű. Karaktere inkább vámpírszerű, mint „kígyós”, ezt a hatást erősíti Drakula-köntöst imitáló, aranyos színekben játszó jelmeze is. Cservenák Vilmos és Révész Béla a megformálói a környező kisbolygók lakóinak. Játékuk dinamikus, a megformált karakterek szépen elválnak egymástól. Számomra különösen nagy élmény volt Cservenák Vilmos alakítása, aki rövid idő alatt két gyökeresen különböző, rendkívül színes, tökéletesen megformált karaktert jelenít meg (király, lámpagyújtogató). Arcjátéka és gesztusai finomak és kidolgozottak, a legapróbb rezzenésével is magára vonja a néző figyelmét. Quintus Konrád szimbolikus elemeket alkalmazó rendezése (bár a színpadi mű kategorikus megnevezése mesejáték) inkább felnőtteknek szól. A stilizált, szimbolikus, epizodikus szerkesztettség a mű előzetes ismeretére támaszkodik, szükséges a háttértudás, amelynek segítségével rendszerbe tudjuk illeszteni a lazán egymás mellett álló darabokat. Aki nem olvasta előzőleg a művet, valószínűleg nehézségekkel küszködik majd a darab szemlélése közepette, különösen, ha célja nemcsak az, hogy átadja magát a vizuális élménynek, hanem meg is akarja érteni azt, mi folyik a

hető a gyerekek számára. Hat-nyolc éves kor alatt valószínűleg nem áll össze a gyerekek fejében mindaz, ami később igen, ők inkább csak a látványt, hangulatokat és talán egy-egy epizódot (például a kisbolygók lakóival való találkozásokat) fogják élvezni a darabból. Az említett nehézségek ellenére a színpadi mű méltó az eredeti szöveghez, és a nézők kellemes színházi élménnyel a szívükben térhetnek haza. (A kis herceg. Mesejáték. Rendező: Quintus Konrád. Főszereplők: Jéger Zsombor, Baranyi Péter. Díszlet: Túri Erzsébet. Csokonai Színház, Víg mozi) Asztalos Márti

A híres párizsi művészeti negyedben, a Montmartre-on ötödik alkalommal rendezték meg az Európa Fesztivált 2004. május 27. és június 12. között. A rendezvényen a 25 tagország kiállításokkal, zenei és irodalmi estekkel, gasztronómiai bemutatókkal, előadásokkal adott ízelítőt az Unió kulturális gazdagságából. Magyarországot Debrecen városa képviselte képzőművészeti kiállítással, kézműves-bemutatóval, népzenével, valamint a Canto Armonico énekegyüttes szakrális zenei programjával. E bemutatkozó eredményeként a Montmartre és Párizs a 2005-ös Debreceni Tavaszi Fesztivál díszvendége lesz. A rendezvény sikerének és a kulturális programok színvonalának elismeréseként Christophe Carèsche párizsi főpolgármester-helyettes tavaly december 17-én Párizs Város Érmével tüntette ki a fesztivál kiemelkedő teljesítményt nyújtó partnereit, köztük Turi Gábor debreceni alpolgármestert és A. Szabó Magdát, a Párizsi Magyar Intézet igazgatóját. (E kitüntetést azoknak a személyeknek ítélik oda, akik tevékenységükkel kiemelkedő teljesítményt nyújtanak – szakmai, művészeti, sportbeli, karitatív stb. területen – Párizs város életének gazdagításában.) A Magyar Tudományos Akadémia nem akadémiai tagoknak adományozható legmagasabb díját, az Eötvös-koszorút Balogh István történész, muzeológus, néprajztudós kapta az idén. A kitüntetést az az Orosz István akadémikus (lapunk szerkesztőbizottságának tagja) adta át a Debreceni Akadémiai Bizottság székházában, aki február 7-én 15 órakor tartja akadémiai székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában. Az organikus építészethez kötődő Rácz Zoltán építész, a Debreceni Városszépítő Egyesület alapító tagja az elmúlt esztendő végén, december 16-án Kós Károly miniszteri díjban részesült. Rácz Zoltán nevéhez és tevékenységéhez több műemléki feltárás segítése, falukutatás fűződik. Sokirányú munkássága szakmai könyvek írására és a helyi egyetemeken tartott építészetelméleti, tájépítészeti előadások tartására is kiterjed.

DISPUTA Lépcsők

színpadon. Úgy érzem, a darab műfaji megnevezése és a létrehozott produkció között egyelőre még ellentétek feszülnek, hiszen, bár a nézőtér szinte teljes mértékben gyerekekkel (és az őket kísérő szülőkkel) volt tele, a produkció címzettjei nem egyértelműen ők. Ha komolyan veszem a műfaji megnevezést, azt kell mondanom, hogy a darab „túlrendezett”, túl sok benne az érdekes, ámde a gyermeki megértést gátló elem, ennél egyszerűbb és „szájbarágósabb” eszközöket lehetett volna választani egy mesejáték létrehozásakor. A történeti szál foszlányos, nem áll össze könnyedén követhető mesévé. Véleményem szerint, az irodalmi műhöz hasonlóan, az előadás is csak bizonyos kor után érthető és élvez-

53

Kolozsvári levél az irodalom(tudomány) nyilvánosságáról Egyed Emese

DISPUTA Műhely 54

Minden kísérlet 1990 óta változatos módokon kísérletezünk azzal, hogy legyenek közös dolgaink: oszszuk meg egymással gondolatainkat, gondjainkat, alkalmanként a nyilvánosság tereit. Mondom, mi, bár erre nem hatalmazott fel senki, mi, egy kultúrában-nyelvben egymással (lehetséges) közösségbe tartozók. Intézményeink és álmaink némelykor hasonló képleteket adnak, de egyre inkább nyilvánvaló, hogy közös dolgainkat meg kell terveznünk, a megértés kölcsönössége nem alakul spontán módon, az alkalmi kirándulás Erdélybe vagy Magyarországra, illetőleg az áttelepedés (mondjuk inkább átköltözésnek) gyakran nemcsak a társas viszonyok természetszerű átrendeződésével, hanem a másféle olvasói-szerzői magatartásformák kialakulásával is jár… Hol tart az irodalom tudománya a romániai magyarság körében és miféle folyóiratos nyilvánosságban bontakozik ki? Hol tart az irodalom? Vannak-e más kérdései az irodalomnak, mint egyebütt, van-e ma transsylvanicum a mese tárgyát vagy előadásmódját illetőleg? (Mint volt valaha a törökvilágban a magyarul való emlékezés, vagy a XIX. században a festőinek ábrázolt domborzat s az etnikai közösségek leányvásár-vérontás szélsőségei közé rendezett tematikája, a hegyek, szurdokok, wesselényi-ovidiusok, keményhomérek kora, később az önpusztító főrangúak vagy éppen elárvult falvacskák témája…) A kilencvenes évek elején hónapokig folyt a disputa erről a kolozsvári, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi lapok hasábjain, és a hangos identitáskeresésben meg is találta a nyelvbeli-közösségbeli otthonát egy lázadó, mára intézményesen is konszolidálódó nemzedék. A fokozatosan bővülő, baráti körként is meghatározható csoport több tagja – a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakja után – elvégezte a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Doktoriskoláját is (Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, a csoport kritikusa, Páll Zita), és közel áll mind a kolozsvári Bretter Körhöz, mind az Erdélyi Magyar Irók Ligájához. E mára a harmincas éveiben járó nemzedék ugyan kevés tekintélyt tisztel, de az irodalomhoz vonzódik, és kapcsolatteremtő képessége rendkívüli. Hol tart az irodalom, kérdem újra, és milyen a tudomány kapcsolata az élő irodalommal? A magyar nyelvű irodalmi fórumok szerepe a művek létrejöttében – a művekről

való folyamatos beszéd és a művek jelenléte által – nyilvánvaló, és jó, hogy immár versengés is folyik az olvasóért. A magyar irodalom és irodalomtudomány 1990 előtt a kolozsvári Utunk, a Korunk, a marosvásárhelyi Látó és kisebb mértékben a bukaresti A Hét hasábjain volt jelen havi vagy heti rendszerességgel, és nem sok reményt fűzhetett egy erdélyi szerző ahhoz, hogy rendszeresen publikáljon az országhatárokon kívül. Ezt a lehetőséget elvileg megteremtette a rendszerváltozás, gyakorlatilag szorgalmazzák mindazok, akik figyelnek a kultúra folyamataira. Hagy-e nyomot a világban a klasszikusok recepciója és a szerzőavatás megannyi eseménye? – gondolom tovább a kérdést. (A nyom nem csak az információ hagyományos rögzítésére vonatkozik! Sokasodnak a világháló vitakörei, szöveges tömbjei, hozzáférhető vagy csak ígéretként megmutatkozó irodalom- és tudományvárosai.) Bizonyára Erdély egyik legeredményesebb irodalomtörténésze a saját útját járó Marosi Ildikó, aki az Erdélyi Helikon szerzőire és az író-irodalompártoló mecénásokra figyel leginkább, illetőleg Balázs Mihály, akit tudományos érdeklődése és nem származása vagy felekezetközössége vezérelt az unitáriusok kolozsvári szövegkincse közelébe. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című havilap a budapesti kutató, Kerényi Ferenc Petőfi-tanulmányainak közlésével vállalja (legalább a júliusi évforduló körül) az irodalmi hagyományt, de helyi kezdeményezése is volt: Lövétei Lázár László értelmezési kísérletre szólította fel a lap szerzőit Petőfi F.A emlékkönyvébe írt verséről. Hasonló sikeres körkérdés kapcsolódik a Korunk kezdeményezéséhez: a XX. század legszebb magyar verseinek jegyzékét (és esetleg indoklást) kérve íróktól és irodalomtörténészektől Ennek nyomán hoztak létre egy jelentéseiben máig sem eléggé feldolgozott, izgalmas korpuszt a költészet (pontosabban a versolvasás) érvényességéről. A változatosság, a sokféleség, az irodalom által képviselt mindenkori teljesség „tömörítése” hálátlan feladat… Nem is született sok összefoglalás: Görömbei András, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Fried István mellett az erdélyi szerzők közül Borcsa János, Végh Balázs, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Vallasek Júlia, Balázs Imre József jegyzi a könyv vagy tanulmány terjedelmű, a jelenkori erdélyi-romániai irodalomra vonatkozó szintéziseket. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Balogh Edgár halála után Dávid Gyula szerkesztésében folytatódott a Sapientia Kuta-

A romániai magyar irodalom és irodalomtudomány anyagai még csak mostanában kerülnek a figyelem terébe, ami az elektronikus feldolgozást illeti – a műhelyek kapcsolatteremtése egymással és a magyarországiakkal, a programnyelvek egyeztetése folyamatban van, s ez reményt ad arra, hogy a könyvtárak anyagai, de a kutatások egy-egy intézményhez köthető eredményei is közvetlenebbül tanulmányozhatóak lesznek. A szerzők körében megfigyelhető arány, a határon inneniek és túliak aránya szabja meg inkább, hogy milyen lapról van szó. Az Irodalomtudományi Közlemények vagy az Irodalomtörténet szerzői között felbukkan a kolozsvári BBTE egyetem néhány kutató oktatója, Gábor Csilla, Tóth Zsombor, Szabó Levente, az ÉS kritikarovatában Selyem Zsuzsa, a Debreceni Egyetem irodalomtörténeti lapjában Gábor Csilla, Tóth Zsombor, Szabó Levente (a sor itt sem teljes)… A kiadói szerkesztőségek is az irodalomtudomány műhelyei. Figyelemmel kísérhetjük, mi módon alakítják az irodalom korpuszát és megítélését a folyóiratokban publikált szövegek és az értelmező munkák. Esszésorozatában a Korunk saját szerzői közül is soknak fórumot adott. Ehhez hasonlítható, életképes sorozat a Polis Kiadó Remekírók diákkönyvtára sorozata vagy az Erdélyi Múzeum kiadójánál felújított Erdélyi Tudományos Füzetek, amely irodalomtudományi címeket is tartalmaz. Nem arctalanok ezek a kiadói szerkesztőségek: A Kriterion székhelye Bukarestből átkerült Kolozsvárra, és az igazgató, H. Szabó Gyula kivételével a szerkesztőség személyi összetétele is változott. A kiadó egyik híres sorozatát, a Téka könyveket új kiadásban adja közre és bővítette is a sort (Bándi Péter énekeskönyve, Bochkor kódex – mindkettő Csörsz Rumen István budapesti kutató szerkesztésében). A Kriterion Kiadó rangos írómonográfia-sorozata a Kö-

KORUNK Az 1926-ban indult kolozsvári értelmiségi folyóirat nem csupán irodalomtörténeti „legenda” (Kassák Lajosnak, József Attilának, Illyés Gyulának, Veres Péternek egykor otthont adó műhely), hanem élő erdélyi (romániai) valóság. Az induló, Dienes László által szerkesztett Korunk annak az irodalom- és mentalitástörténeti átmenetnek a szellemét fejezte ki, amely a hanyatló avantgárd és a felemelkedő újklasszicista, újrealista művészet köztes helyén érvényesült. A Korunk egyformán teret adott a magyar avantgárd utóvédharcainak és a kibontakozó újrealista törekvéseknek. Mindez az alapító szerkesztő kulturális stratégiájából következett, aki arra törekedett, hogy a teljes „szellemi baloldalnak" hozzon létre fórumot. 1931-től Gaál Gábor vette át a főszerkesztői posztot, az ő szerepvállalását követően fordult a folyóirat a baloldali radikalizmus irányába, és vált közel egy évtizedre a kommunista mozgalom szócsövévé. Majd tizenhat évi szünet után 1957-ben indult útra megint; 1990-től pedig, az immár harmadik folyamát számító lap folyamatosan próbálja összekötni a kultúra szétszakadni látszó részeit ugyanúgy, mint a nemzetrészeket és az egymástól idegen vagy éppen szembenálló nemzeteket – nem utolsósorban pedig a nemzedékeket. Elérhetősége: 3400 Cluj-Napoca, c.p. 273; [email protected]; www.korunk.org.

DISPUTA Műhely

tási Programok Intézete kezdeményezésére. A Tizenkét év címmel létrejött tudománytörténeti fölmérésekben az irodalomtudomány is helyet kap, Kuszálik Péter, Meister Róbert, Balázs Imre József és mások tollából bibliográfiák születnek, amelyek a mai és a közelmúlt irodalmában való tájékozódást is segítik. Annak kiderítését, hogy mely kérdések (mely könyvek, szerzők) foglalkoztatták leginkább a kritikusokat a közelmúlt esztendeiben, illetőleg mely (léteznek-e) irodalmi hagyományok. Mely művek története az irodalomtörténet. A problémát éllel vetette fel Vida Gábor prózaíró-szerkesztő a Látó hasábjain, és az érdembeli visszhangot keltett „hívó írások” az irodalom belső viszonyainak határozottabb megfogalmazódásához vezettek. A lapok erőteljes intézményi szerepet töltenek be az irodalmi kultúra folyamatosságában és ekként – leginkább a tematikus lapszámok által, mint amilyen a Korunk Tamási-száma vagy a Látó 2005 februárjára ígért Bécs száma, vagy akár a Nobeldíjas Kertész Imrének, illetőleg valamely kulturális sztereotípiának, egy irodalmi műnemnek, szellemi újdonságnak szentelt súlypontos számok által – mint a gondolkodás és a kapcsolatok fórumai jelennek meg az olvasóközösség életében. A Látó rendszeres irodalmi estjein egy-egy kiadói vagy lapszerkesztői, szerkesztői közösséget lát vendégül (például a kolozsvári Koinóniát vagy a Magvetőt Budapestről). Az unitárius Keresztény Magvető, a római Katolikus Keresztény szó szintén szívesen közöl „külsősöktől” tanulmányt. És még egy példa: az aradi Nyugati Jelen, amelynek hétvégi irodalmi melléklete a legfiatalabb írónemzedék kedvelt fóruma, az Erdélyi Magyar Irók Ligájával együttműködve szervezi meg az írótábort, ahová irodalomtudóst, szerzőt, kiadót invitál immár hagyományosnak számító rendszerességgel.

55

MŰVELŐDÉS Az 58. éfvolyamában járó Művelődés Erdélyszerte a magyar közművelődési, ismeretterjesztő, tudomány-népszerűsítő irodalom fóruma. Érdeklődése homlokterében az erdélyi és Kárpát-medencei közművelődési élet aktualitásai, gondjai és újabb kihívásai, a lokális értékek tudatosítása áll. Ezen kívül válogatást közöl a történelem, a tárgyi és társadalomnéprajz, szociográfia, művelődéstörténet, a honismeret és a helytörténet tárgyköréből. Melléklete a félévente megjelenő Könyvesház, amelyet a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületével közösen ad ki, az erdélyi magyar könyvkultúra egyetlen fóruma. Évi 4–6 könyvet is megjelentet, elsősorban helytörténeti és képzőművészeti kiadványokat. A www.muvelodes.ro honlapon bővebben tájékozódhat az olvasó.

DISPUTA Műhely

zelképek, ebben látott napvilágot Balázs Imre József Hervay Gizella-, Borcsa János Méliusz-monográfiája.is. A Polis kiadó vezetője, Dávid Gyula Petőfi- és Reményikpassziója mellett a klasszikusok erdélyi jelenlétét vizsgálja folyamatosan, munkatársa, Demény Péter költő a kortárs irodalom kritikusa is és egyben Balla Zsófia költészetének kutatója. A kolozsvári Helikon Serény Múmia oldalainak egykori szerkesztője, Fekete Vince Sziveri János munkásságát kutatja (és jelenleg a Székelyföld versrovatát vezeti), utóda a Helikonnál Karácsonyi Zsolt költő és kritikus. A Látó folyóirat és a Mentor kiadó szerkesztői köréhez tartozó Kovács András Ferenc költő a manierizmusról adott ki izgalmas könyvet, a Koinónia Kiadó igazgatója az elméleti dramaturgia szakembere is. A Korunk főszerkesztője, Kántor Lajos Szabédi László munkásságának kiváló ismerője. Ugyanebben a szerkesztőségben Horváth Andor a XX. század román és francia irodalmát vizsgálja a mentalitáskutatás és az irodalmi komparatisztika módszereivel; Cseke Péter az Erdélyi Fiatalok körének irodalomtörténeti-politikatörténeti közegét tanulmányozza, Szabó Zsolt, a Művelődés fo-

56

lyóirat főszerkesztője és a kiadó vezetője Benedek Elek levelezését tette közzé; a Dunánál című lap körül pedig Szőcs Géza hozott létre fordító és irodalomtudós csoportot. És a sort folytathatnók még… Jeles olvasók A romániai magyar írók műveinek leghűségesebb és legalaposabb olvasói között a már említetteken kívül a szegedi Ilia Mihályt is illesse itt figyelem és elismerés. Biztató szavai, olvasói reflexiói érdemben befolyásolták az elmúlt évtizedekben sok irodalmi és irodalomtörténeti munka létrejöttét, a határon inneni és túli magyar írástudók tényleges kapcsolatát, a könyvek és folyóiratok célszerű „költözködését”. (A teljességre a hely korlátozottsága miatt nyilván nem törekedhetünk.) Budapesten Poszler György és újabban Magyary Ágnes, Gödöllőn Martos Gábor, Sepsiszentgyörgyön Bogdán László, Marosvásárhelyen Láng Zsolt, Székely Csaba, Kolozsváron Szilágyi Júlia, Papp Sándor Zsigmond, Papp Attila Zsolt, Szabó Géza reflektál a lapokban és a világháló útján terjedő újabb (bárhol megjelent) magyar nyelvű könyvekre. Kizárólag az irodalomtudománynak szentelt lap nem jelenik meg magyar nyelven Romániában. A kilencvenes években néhány évig Csíkszeredában megjelent a középiskolai magyartanítás megújítására létrehozott folyóirat, a NyITT (a Nyelv- és Irodalomtanítás Társaság lapja), és színvonalas lapszámokat ért meg a Láthatatlan Kollégium időszaki kiadványa is, az LkKt Kolozsváron, amely interdiszciplináris keretben tematikus lapszámokat, irodalomtudományi írásokat, fordításokat és szépirodalmi műveket közölt igényes kiállításban. Ígéretes volt továbbá a LélekJelenLét című interdiszciplináris lap is. Az irodalomtörténeti hagyománynyal, a korszerű interpretációval, a komparatisztika kérdéseivel foglalkozó tanulmányokat az Erdélyi Múzeum, az évente két lapszámban Kolozsváron megjelenő lap

HELIKON Az 1990-től megjelenő Helikon, mely az Utunk jogutódja, a kortárs szépirodalom megjelentetése mellett irodalmunk jövőjének az alakításában is szerepet vállal: folyamatosan közöl írásokat ifjú tehetségektől. Közülük többen szerepelnek a magyarországi és romániai irodalmi díjasok között is, némelyikük irodalmi életünk meghatározó egyénisége. A Helikon gyakran közöl irodalmi és kultúrtörténeti esszéket, amelyek a romániai magyar irodalom állandóságát tükrözik. A szerkesztőség fő célja: továbbra is megfelelni annak a követelménynek, melyet a kortárs magyar irodalom egyik határok nélküli fóruma elé állít a magyar kultúra. A folyóirat főszerkesztője Szilágyi István. Elérhetőségei: 400146 Kolozsvár, Iasilor 14, Postafiók: 245, Tel.: 532309, Tel./Fax: 431577; [email protected].

Az irodalomtudomány akadémiai jellegű műhelyei Jelenleg a Román Akadémiának nincsen magyar irodalommal foglalkozó saját kutatója. Az irodalom tudományos megközelítését leginkább múzeumok, emlékházak, könyvtárak szakképzett alkalmazottainak köszönhetjük, s „nem halt ki” az egyéni kutatómunkával szenvedélyesen foglalkozó középiskolai tanárok típusa sem. A kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum Egyesület I. szakosztálya az interdiszciplináris kutatásoknak nyújt kiváló keretet, ezen belül Aranka György és az Erdélyi Nyelvművelő társaság anyagának feltárásával foglalkozó irodalomtudományi kutatócsoportja van, de támogatja a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, illetőleg a könyvtörténeti kutatások folytatását is. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kutatási Programintézete pályázati úton alakítja a kutatásokat: tá-

mogatta az irodalomelméleti, a színháztudományi, a sajtótörténeti és legújabb kori irodalmi vizsgálódásokat, értékes sorozata a Scientia könyvek. (2005 januárjában mutatták be a Sipos Gábor és tanítványai műhelyéből kikerült könyvtörténeti szakmunkát, a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár gyűjteményeiben fellelhető RMK példányok katalógusát.) A kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszék kutatóműhelyeiben többféle területen folynak tudományos kutatások, az eredmények nemcsak egyéni munkákban, hanem a képzés folyamatában kutatókká „kinevelt” egyetemi hallgatókkal közös kötetekben követhetők figyelemmel. Ilyen értelemben is fontosak az Erdélyi Múzeum számai mellett a RODOSZ-kötetek (Kriterion), a Sapientia-könyvei (Scientia kiadó) vagy a Korunk Baráti Társaság által patronált sorozatok. Témákra szűkítve a kérdést: az irodalomtudományi tanszéken otthonra lelt a meditáció retorikája (Gábor Csilla), az emlékirat-irodalom kéziratos anyagainak vizsgálata (Tóth Zsombor), a XVIII. századi levélirodalom és a korai magyar színháztörténet (Egyed Emese), az irodalmi szöveg- és kultusztörténet a XIX. században (Szabó Levente), az irodalomesztétika (Orbán Gyöngyi), a művészet kortársi elméletei (Berszán István, Józsa István), az avantgárd (Balázs Imre József), a kortárs prózaértelmezés (Selyem Zsuzsa), a komparatisztika (Horváth Andor, Kányádi András), a klasszikusok recepciója (Antal Árpád, Kozma Dezső, Molnár Bodrogi Enikő). Ma is jelentősek Cs. Gyímesi Évának az értelmezései a lehetséges világok irodalmi alkalmazásáról (líraértelmezés, narrációkutatás, mítoszkritika). A Babes-Bolyai Tudományegyetem politikatudományok karán az újságíróképzés szakemberei között jelen vannak iroda-

SZÉKELYFÖLD A Székelyföld című kulturális folyóirat 1997 októberében indult, s azóta gyakorlatilag változatlanul, havonta 140–180 oldalon jelentkezik. Egy számnak mintegy harmadát a szépirodalom teszi ki, a többin a társművészetek, illetve -tudományok osztoznak: néprajz, antropológia, történelemkutatás, oral history. Ugyancsak állandó rovataink az Academica Transsylvanica, amelyben erdélyi tudományos és művészeti nagyjainkat mutatjuk be portréinterjú, tanulmány és curriculum vitae keretében. A Műteremtés című rovat erdélyi vagy erdélyi kötődésű képzőművészeket mutat be – minden számot az éppen szereplő művész munkái illusztrálnak. Jelenleg a Székelyföld Erdély legolvasottabb kulturális-irodalmi folyóirata: 1500 példányban jelenünk meg (zömük előfizetéses), és havonta további 1000 olvasó látogatja honlapunkat. Ars poeticánk szerint a Székelyföld Szabófalvától San Franciscóig terjed – igyekszünk tehát olyan sajátos értékeket felmutatni, amelyek magukban hordozzák az egyetemességet is. Évente kiosztjuk a Székelyföld-díjat, amelyet a lap szerkesztősége adományoz egy-egy kiemelkedő munkatársának, szerzőjének. Az eddig hét alkalommal kiosztott díjakat olyan személyiségek kapták, mint Kovács András Ferenc, Bogdán László, Kányádi Sándor, Király László vagy Lászlóffy Aladár. A lap főszerkesztője Ferenczes István. Elérhetőségeink: 530140 Csíkszereda, Szabadság tér 5. P.O.Box: 149.; szerkesztoseg@hargitaki ado.ro; www.hargitakiado.ro.

DISPUTA Műhely

közöl, továbbá a szintén kolozsvári szerkesztésű NyIrK (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a Román Akadémia lapja – sajnos, csak kötelespéldány-rendszerrel működik, példányai nehezen elérhetők, és anyagi okokból megjelenése is akadozik), a Látó, a Korunk, a Helikon, a Művelődés, a Székelyföld. Elsősorban a gyarló könyvtári viszonyok és csak másodsorban a terjesztés hiányossága miatt jut el viszonylag kevés olvasóhoz a múzeumok, könyvtárak, helyi kulturális egyesületek sok érdekes kiadványa – a csíkszeredai megyei múzeum, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum évkönyvei ilyenek, de értékes adalékokkal szolgál több, a helyi kutatások eredményeképpen létrejött, az irodalom múltját és jelenét feltáró írásokat is közlő magyar nyelvű lap.

57

DISPUTA Műhely

lomtörténészek is: Cseke Péter, Szabó Zsolt (XX. század, olvasáskultúra), Vallasek Júlia (erdélyi irodalom), Vincze Hanna Orsolya (régi magyar irodalom, intermedialitás). Az intermedialitás keretében vizsgált irodalomtudományi kutatásokban jelentős felismeréseket képvisel Pethő Ágnes és köre. E kutatási irányok a konferenciák és a közös programok révén az intézmény határain túl terjednek: a retorika csoport a Debreceni Egyetem doktoriskolájával, a Pázmány Péter Keresztény Egyetemmel, az emlékirat-irodalom csoport a Debreceni Tudományegyetem doktoriskolájával, az EME történetkutatóival, a dráma- és színházkutató csoport az MTA Irodalomtudományi Intézetével és a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem kutató tanáraival, az irodalomelméleti csoport a Szegedi Egyetem Összehasonlító Irodalomtörténeti, illetőleg Irodalomelméleti és Modern Magyar Irodalmi Tanszékeivel dolgozik együttműködésben. Az ELTE Esztétika Tanszéke mind az örvendetesen újraindult Láthatatlan Kollégiummal, mind a Magyar Irodalomtudományi Tanszékkel szervez közös tudományos munkákat. A Partiumi Keresztény Egyetemmel a Germanisztika Tanszék, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetemmel a csíkszeredai kar irodalomtudományi munkatársai dolgoznak együtt, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek Kara Hungarológia Tanszékével pedig az irodalomtörténet és a stílustörténet tárgykörében jött létre tudományos együttműködés. A csíkszeredai NyITT csoport a középiskolai oktatás iránt való tudományos elkötelezettség, gyakorló tanári következetesség

58

révén szerzett magának nevet. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen a kérdés szakértője Orbán Gyöngyi, középiskolai és hermeneutikai megalapozottságú módszertani munkák szerzője. E kérdés elméletében és gyakorlatában elismert tekintély továbbá P. Dombi Erzsébet és Fóris Ferenczi Rita. A Magyarországon vagy külföldön továbbtanuló fiatalok doktoriskolák, tudományos csoportok, publikációk révén egy nagyobb európai tudományos áramlatban mozognak (jelenleg például Firenzében, Hamburgban, Bécsben, Szegeden, Budapesten és Debrecenben mintegy háromtucatnyi erdélyi származású doktorandus került legalább 3–4 évre magyar tudományos műhelymunka közelébe). Másrészt itthon a Babes-Bolyai Tudományegyetem hungarológia doktori programja irodalom, nyelv és néprajz szakos doktorandusokat képez, az irodalom alprogram révén évente 3–4 doktori disszertáció születik. Cs. Gyímesi Éva témavezetése alatt a romániai magyar irodalom témakörében többek között Gaal Gáborról, Székely Jánosról, a kelet-európai abszurdról, a közép-kelet-európai kisebbségek irodalmairól, Szilágyi István prózájáról narrációelméleti, hermeneutikai témákból, Antal Árpád műhelyében Barcsay Ábrahámról, Jósika Miklósról, Széchenyi naplóiról, a romániai magyar avantgárd irodalomról születtek disszertácók, illetőleg könyvek. Kozma Dezső irányításával Gyulai Pál irodalmi munkásságáról a XIX. század végi prózáról, a marosvásárhelyi Székely Színházról, Csiky Gergely drámaszerző teljesítményéről írtak doktori dolgozatot.

KALLIGRAM A pozsonyi Kalligram folyóirat célkitűzései közé tartozik az egyetemes magyar irodalom értékeinek bemutatása s a világirodalmi, bölcseleti, kisebbségtudományi vagy kritikai aspektusok érvényesítése. A folyóirat úgy helyez hangsúlyt a szlovákiai magyar irodalomra, hogy, kizárólag esztétikai alapokra helyezkedve, a legrangosabb műveket be is emeli az egyetemes magyar irodalom kontextusába. A folyóirat munkáját egy, szinte a teljes magyar nyelvterületet lefedő szerkesztőbizottság irányítja Grendel Lajos elnökletével, s ez rálátást biztosít a fiatal irodalomra is, de egyúttal a szakmai színvonalnak is záloga. A közép-európai gondolat továbbra is meghatározza tájékozódását. A lap ezzel, az egykori Apollo jellegét megidézve, erősíti a pozsonyi szellemiség folytatható tradícióit. A folyóirat továbbra is az irodalmi-értelmiségi párbeszéd fóruma kíván lenni, egyszerre integratív (ami az egyetemes magyar irodalmi kánon mozgásait illeti) és elkülönülő (a folyamatos szellemi „provokációi”, illetve a helyi jellegzetességekből adódó értékek közvetítése révén). Számos nemzetközi projekt lehetősége is felvetődik: tavaly a kortárs cseh irodalomra, irodalomtudományra összpontosítottunk, a 2005 főszereplője az orosz irodalom lesz. Folytatjuk nagyobb ívű vállalkozásunkat: sor kerül a kortárs magyar költészet reprezentatív bemutatására. Kritikai rovatunk valóságos kistükrét kínálja a kortárs irodalomnak, emellett a lap körül folyó műhelymunkát is elmélyíti. A lap nem kíván egy meghatározott nemzedék szószólója lenni, többszólamúságra törekszik. Hangsúlyt helyez azonban a fiatal nemzedék bevonására, a pályakezdők felkarolására. Bár elsősorban kritikai folyóirat, nem zárkózik el, sőt üdvözli az interdiszciplináris kezdeményezéseket. A folyóirat 2005-ös témái közt szerepel fiziognómia és irodalom, AIDS és irodalom kapcsolatának; a kortárs orosz esszének; a kortárs arab irodalomnak; a fotó poétikájának; a performansznak mint interdiszciplináris műfajnak; a nonszensz és az abszurd költészetnek, a leszbikus irodalomnak és irodalomtudománynak, a nőiség premodern és modern alakváltozatainak stb. a vizsgálata.

sójában, néhányuk a Székelyföld csíkszeredai szerkesztőségében, hazai könyvek új termése az őszi Marosvásárhelyi Könyvvásáron vehető kézbe, megvásárolható – de azután, bizony, szétszóródnak az olvasói világban.

ARACS Folyóiratunk a Vajdaság monumentális ezeréves romtemplomának nevét vette föl az indulásakor (2001. augusztus 20-án), hogy ezáltal is jelezze: a magyar kultúra sorskérdéseivel kíván foglalkozni. Nem csupán Szabadkán, ahol az Aracsot szerkesztjük, hanem az egész Vajdaság területén, minthogy mind a szerkesztőbizottságunk tagjai, mind pedig munkatársaink az egész tartomány területéről származnak: Zombortól Újvidékig, egészen Becskerekig. Emellett a magyarországi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, de még a hozzánk európaiságban fölzárkózó szerb írók valóságföltáró cikkeire, tanulmányaira, kritikáira is számítunk. Mindez azt jelenti, hogy az európai léptékű régiószellem elkötelezettjei vagyunk. A vajdasági magyar médiában a napi pártpolitikai viszonyokhoz való alkalmazkodás dominál, azzal összefüggésben, hogy kész ténynek tekintik a Tito-rezsim formálta délvidéki magyar mentalitást, s nem vállalnak kockázatot ennek a távlatilag önpusztító magatartásnak a megváltoztatása érdekében. Ezzel szemben az Aracs című folyóirat létjogosultságát határozott kulturális-nemzeti elkötelezettsége indokolja. Ha ugyanis a kultúrát az ember önmegismerő önteremtéseként (családilag-nemzetileg perspektivikus élni tudásaként) fogjuk föl, akkor – ahhoz is, hogy más nemzeteket is őszintén tisztelhessünk – a saját nemzeti kultúránkat kell minél elmélyültebben megismer(tet)nünk. Ennek érdekében az Aracs túllép a mind a mai napig érvényes tabukon, s ennek megfelelően a cselekvést előkészítő, közhasznú szellemi-erkölcsi párbeszédnek ad teret. Az Aracs tehát az első teljesen szabad és identitásvédő szellemben szerkesztett folyóirat a Délvidéken, melyet az Aracs Társadalmi Szervezet alapított. Évente négyszer jelenik meg. A Katolikus Egyházhoz tartozó tóthfalusi Logos Grafikai Műhely és alapítványi juttatások, önkormányzati támogatások tartják fenn. A szerkesztőség tagjai: Bata János, Cirkl Zsuzsanna, Gubás Jenő, Gábrityné Molnár Irén, Gyurkovics Hunor (képzőművészeti szerkesztő), Matuska Márton, Tari István, Utasi Jenő (főszerkesztő) és Vajda Gábor (felelős szerkesztő). Elérhetőségeink: Dr. Gubás Jenő, 24000 SUBOTICA Prog Ustanka 20. Szerbia és Montenegró; [email protected]; www.aracs.org.yu.

UNG-PARTI VIRTUÁLÉK Balla D. Károly a maga alapította és vezette ungvári Galéria Kiadó keretében 1993-ban indította a Pánsíp című lapot. Az évente 4– 5 számmal jelentkező periodika eleinte széles profilú kulturális magazinként többezres példányszámban jutott el a kárpátaljai magyarokhoz, idővel azonban a példányszám csökkent, s a lap irodalmi folyóirattá vált. Megjelenésének utolsó szakaszában (1999– 2001) – UngBereg főcímmel, Berniczky Éva szerkesztésében – éves Pánsíp-almanachként válogatott a vidék irodalmából. A terjedelem- és a példányszámcsökkenés okai között a kiadási költségek előteremtésének nehézsége mellett az szerepel, hogy a Pánsíp készítői a helyben születő műveket egyre kevésbé találták megfelelőknek. Egyrészt azért, mert a fiatal költők Budapestre költöztek (és ott Véletlen Balett címmel alapítottak folyóiratot), másrészt azért, mert a szerkesztők szerint a kárpátaljai írók és költők beleragadtak a provincializmusba. Balla D. Károly 2000 végén indította a netPánsípot. A digitális iratfolyam később a régi címen jelent meg, s három éven át évi két számmal jelentkezett. Szerzői között egyre kevesebb a kárpátaljai, míg a magyarországi szerzők mellett megjelennek szlovákiaiak, erdélyiek, délvidékiek és nyugatiak. Külön mellékletként digitális műfordítás-antológiák jelentek meg. A Pánsíp Irodalmi Szalont a Balla D.– Berniczky házaspár alapította, összejövetelein folyóirat- és könyvpremierekre, szerzői bemutatkozásokra, felolvasásokra, kisebb műsoros estekre, irodalmi játékokra, szakmai vitákra, beszélgetésekre került sor. A kiadás nehézségei miatt 2001-ben ez a kezdeményezés is átkerült az internetre. Ettől kezdve világhálós rendezvényeknek, interakcióknak adott helyet (kollektív interjúknak, internetes konferenciáknak, virtuális könyvek bemutatóinak). 2004-ben a digitális folyóirat és a virtuális szalon fuzionált, PánsípSzalon néven. Anyagai közül érdemes külön is említeni a szonettjátékot, a képzetes szavak lexikonját, illetve az Egy mondat a…című prózajátékot. Az említett weboldalak egy nagyobb egységet képező honlaprendszer, az UngParty virtuálé keretében működnek, melynek címe: http://hhrf.org/up/.

DISPUTA Műhely

Végezetül el kellene mondani, hogy mindezek a lapok, könyvek hol is találhatók meg együtt. Jelenleg nincs ilyen hely vagy gyűjtemény Romániában. A lapok jó része magyarországiakkal békességben megférve a nagyváradi Posticum Egyesület olva-

59

Építők (vagy hivatalnokok) Kántor Lajos DISPUTA Műhely 60

H

a (magyar) identitásformálás és Erdély (XX. század) – akkor elsősorban Kós Károly, aki élete közel kilencvennégy évének nagy részét a Királyhágón innen (Budapestről vagy Debrecenből nézve: a Királyhágón túl) élte le, építésben és szüntelen hadakozásban, vitákban – levélíró vénkorában is. (Mert hogy öregemberként, a második világháború befejezése után, még épületeket tervez, regényírásba kezd, közéletet szervez, sőt aktív, parlamenti politizálást is vállal, a Magyar Népi Szövetség küldötteként. Ő maga különbözteti meg aztán az öregséget és vénséget „diskurálásai” során, meg levelezésében.) Amikor Kós Károllyal kezdjük ezt a visszapillantást, akkor szükségszerűen Adyra is gondolunk, hiszen Ady Endre volt – Móricz Zsigmond mellett – Kós számára a legfontosabb kortárs, egyben példakép. (A rá jellemző módon, az utókortól sem félő szókimondással írta Czine Mihálynak, 1961-ben: „De Adyt a Léda-dalok nélkül, Móriczot is csak a Sárarany nélkül vállalom és vallom.”) Maradjunk azonban most Kósnál – az Adyhatás vizsgálata térben és időben e kereteket messze meghaladná. Az Életrajz című, Benkő Samu által 1991ben közzétett Kós-kötetben találkozunk egy tudtommal mindmáig kevéssé ismert jelenet leírásával, amelynek két szereplője az akkor még (1916-ban) csak államtitkár művelődéspolitikus Klebelsberg Kunó és a Budapesten már sikeres építészként számon tartott Kós Károly. Az „ötven év távlatából” felidézett találkozás az Életrajz szerint így zajlott le a pesti minisztériumban: „– Kérni szeretném valamire – kezdte. – Parancsoljon, kegyelmes uram! – Erdélyről van szó – folytatta –, arról az országrészről, mely nagyon messze van tőlünk, és amelynek az ország többi területéhez viszonyítottan leginkább eltérők az adottságai, mostohábbak és kényesebbek, sőt veszedelmesebbek a viszonyai. Ön valószínűleg tudja, mire gondolok. – Azt hiszem, igen. – A háború előtt a kormány kezdeményezett ott bizonyos akciókat gazdasági, pénzügyi, egészségügyi és kultúrai vonalakon. De folytatásukat a háború egyelőre megakasztotta. Viszont a háborúnak előbb-utóbb vége lesz, és akkor ezt az életet megtartó és építő munkát folytatni kell, az ottani speciális adottságok és viszonyok újabb vizsgálata és pontos mérlegelése alapján, sőt számolva a háború nyomában a belső feszültségek valószínű erősödésével is, gondosan elkészítendő távlati terv szerint. Ezt a tervet készítem elő – természete-

sen csak az én tárcám keretén belül –, és az a kérésem, hogy az erdélyi életnek a közoktatás, közművelődés és kultuszok munkaterületén való megfelelő felépítése, illetve átépítése tervünkhöz építész úr adja hozzá a maga személyes elképzelését. Megrökönyödtem. – Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, de én egyszerű építész vagyok, és semmi más. – Tudom. – S ne volnának a minisztériumnak arra való szakemberei, akik azt a tervet el tudnák készíteni? – Dehogynem! S el fogják azt készíteni a maguk legjobb hivatalnoki tudásával. – Mi szükség van akkor az én laikus elgondolásomra is? – Mert ön nem pesti miniszteriális tisztviselő, hanem független értelmiségi polgár, erdélyi ember, és ezen felül építészmérnök, aki adottságokkal számolni és egy épület rendeltetését kielégíteni hivatott. S én éppen ezért vagyok kíváncsi az ön elgondolására. Erre már csak ezt válaszolhattam: – Számomra mindenesetre nehéz, mert új ez a probléma. De megpróbálhatom.” És megpróbálta. „A megállapított terminus napján” át is adta az írást Klebelsbergnek – akivel aztán soha többé nem találkozott. Ám találkozott a megoldandó feladatok tömegével, amikor az „épület” – Erdély – levált, mert leválasztották Magyarország testéről, és az új rendeltetést ki kellett elégíteni. Kós Károly véglegesen hazatért a kalotaszegi Sztánára, a maga tervezte Varjúvárba, illetve Kolozsvárra. 1921-ben, két társával, a Kiáltó Szóban az erdélyi magyarsághoz fordult, kiáltványukban a dermedtséget felszámoló cselekvésre buzdított, majd hozzálátott ahhoz a közösségszervező munkához, amelynek eredménye lett egy kérészéletű néppárt, viszont egy évtizedeken át működő és ható könyvkiadó, az Erdélyi Szépmíves Céh, később a képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh. Történelmi tárgyú szépprózát, drámát írt, könyvet illusztrált, részt vállalt az Erdélyi Helikon szerkesztésében, tanulmányok, cikkek sorában hirdette a transzszilvanizmust, az egymásra utalt három erdélyi nép, a magyar, a román és a szász közös múltját – és erre alapozandó közös jövőjét. Ez utóbbi, mint tudjuk, Kós Károly életében (és azóta sem) valósult meg – különben szászok már csak mutatóban vannak Erdélyben, Romániában –, a hitté magasztosított tétel viszont meglehetős széles körben terjedt, elsősorban persze magyar értelmiségi körökben.

vanizmus népszerűsége. A kérdést nyilván jó volna kiegészíteni a Kuncz Aladár megfogalmazta európai igényű transzszilvanizmussal. A harmadik lehetséges álláspont a Dienes László és Gaál Gábor Korunkjának – nem folyamatosan ugyanazt jelentő! – világra nyitottsága, amely nemegyszer a (magyar) nemzeti szempontok háttérbe szorulásával járt együtt. De voltak átjárások a harmincas (sőt már a húszas) években a Korunk és a Helikon közt, elég talán Tamási Áronra hivatkozni. Tamási novellái, regényei mellett publicisztikai írásai – és az 1937-es Vásárelyi Találkozón vállalt szerepe – bizonyítják, hogy ő ugyancsak az építők közé tartozott. Az irodalomnak, a kulturális intézményeknek, folyóiratoknak hasonló súlyú tudatformáló szerepéről Erdélyben, a negyvenes évek második felétől jó ideig nem beszélhetünk. A politika, a „hivatalnokok” a mindenhatók – a „közönség” kisebb része örömmel vagy neofita buzgalommal, kompromisszumra hajolva, opportunizmusától előnyöket remélve, a többség pedig passzivitásba visszahúzódva éli meg a „népi demokrácia” címszóval megnevezett kelet-középeurópai kommunista diktatúrát. A ritka ellenállást a hatalom keményen megtorolja. A tiltakozás sáncokon belüli kísérleteinek sincs pardon – erre a legbeszédesebb példa a költő és egyetemi tanár Szabédi László sorsa, 1959 áprilisi öngyilkossága. És emlékeztetnünk kell Páskándi Géza hosszú börtönbüntetésére (1957–1963). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem gyakorlati felszámolása (egyesítése a román Babes Egyetemmel) új, a korábbinál is rosszabb helyzetet teremt. A felsőbb szintű magyar nyelvű önképzést valamiképpen mégis lehetővé tevő

HÍD (irodalom, művészet, társadalomtudomány) Az 1945-től Újvidéken megjelenő Híd című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat 1934ben látott napvilágot, Szabadkán, a 30-as évek ifjúsági lapkiadói törekvései (Őrtűz, 1931; Vajdaság, 1932; Tovább, 1932) nyomán. A „társadalomtudományi és irodalmi” folyóirat indulásakor a hídverés eszméjét hirdette („a keserű ma és az ígéretes holnap között”, a „régi és az új kultúra közé”, „hidat ember és ember közé”). 1936-tól balra tolódik, 1938-tól pedig a Jugoszlávia Kommunista Pártjának orgánuma, ekkor baloldali világnézet jellemzi, ennek jegyében indul a Híd Könyvtár. 1940-ben betiltják, szerkesztőit kivégzik. 1945-ben indul újra. Továbbra is elsősorban ideológiai folyóirat. Ennek az időszaknak jelentős eseménye az 1950 áprilisi szám. Ebben egy csoport fiatal író (Bori Imre, Fehér Ferenc, Juhász Géza, Major Nándor, Németh István, Tomán László) jelentkezik új hangon, új irodalmi eszményt hirdetve, amiért heves támadások érték a Hidat, de a korszerű szemléletű szerkesztői politika ettől kezdve megállíthatatlanul teret nyer a folyóiratban. Ezt segítette az a koncepcióváltás, amikor Majtényi Mihály lesz a főszerkesztő s ismét irodalmi folyóirattá alakul át. Ezen az úton a fordulatot az 1957-es év hozza meg. Major Nándor programcikke szerint a Híd feladata „támogatni irodalomban, művészetekben a korszerű tartalom és korszerű forma egybehangolódására irányuló törekvéseket”. Ennek segítésére 1959ben a lapot kiadóként jegyző Forum Könyvkiadó létrehozza a Híd Irodalmi Díjat. 1963-tól a Híd a magyar irodalom peremre szorult alkotóinak (Weöres, Mészöly, Pilinszky, Déry, Mándy stb.) nyújt közlési lehetőséget. A 60-as években képzőművészeti, irodalmi tematikus mellékleteket, antológiákat, különszámokat jelentet meg. A 70-es évek közepétől ismét változik a szerkesztési koncepció, erősödik a lap kritikai jellege, vezető műfaja az esszé és a kritika lesz. A 80-as évek közepétől gyakoriak a dokumentumtömbök, évfordulós köszöntések. 1976-tól két-három évenként megjelenik a Versek éve című antológia.

DISPUTA Műhely

A két világháború közti „életmunkában” Kós nem volt egyedül, Bánffy Miklós gróftól a farkaslaki székely Tamási Áronig számosan álltak közel hozzá – mint ahogyan sokan vitatkoztak vele, a helikoni táboron belül és azon kívül. Csupán néhány nevet – és jelentős írói-szerkesztői-szervezői életművet – emelve ki a Kós-kötetekben is sűrűbben hivatkozottak közül: az identitásalakítás erdélyi egyéniségei, példái olyan széles skálán helyezkedtek el, mint amit Reményik Sándor, Kuncz Aladár és Gaál Gábor jelez, fémjelez. Ezúttal minősítés nélkül megjegyezhető, hogy emberileg Kós több melegséggel ír Reményikről és Gaál Gáborról, aki pedig a helikonistákkal szembenálló, támadásra mindig kész Korunkat szerkesztette (néhány dienesi évet követően, egészen 1940 augusztusáig), mint az Erdélyi Helikon legjobb periódusát (1929–1931) meghatározó Kuncz Aladárról – aki alkatilag volt idegen tőle. (Kós Károly nem ismeri el visszaemlékezéseiben Kuncz kiváló szerkesztői szerepét, Kovács László jelentőségét próbálja bizonygatni ezekre az évekre vonatkozólag is.) Reményik Sándor – még a Végvári-versek szerzőjeként – elsőrendűen hatott az erdélyi magyar (és magyarországi) közvéleményre. A húszas évek elején ez még a belső ellenállás, a „gát” erősítését szolgálta, hogy aztán egyre inkább „az építész fia” szóljon belőle, egyfajta megbékélés, és az „Ahogy lehet” ideológiájának a hirdetőjévé váljon. Érdekes volna ma, a XXI. század elején rákérdezni arra, hogy a kortárs erdélyi magyarok – a Romániában és a Románián kívül élők – milyen arányban őrzik az egy vagy két Reményik (Végvári) igéit, és mekkora a Kós Károly hirdette transzszil-

61

DISPUTA Műhely

intézmény szerepét hovatovább a könyvkiadók vállalják fel, és ebben nő fontos nemzeti-nemzetiségi tényezővé (1969 végétől) a Domokos Géza vezette Kriterion. A folyóiratok ugyancsak jelentőssé válhatnak. A hetvenes évek elejétől beszélhetünk a második folyamát élő (tizenöt év megszakítás után 1957-ben újraindított) Korunk felnövekedéséről, az identitástudat érdemi alakításában vállalt szerepéről. (A legnagyobb példányszámú, legsikeresebb lapszám 1973 novemberére, Kós Károly 90. születésnapjára készül el, az ünnepelt építész–író–művelődéspolitikus–szervező méltatása mellett Kalotaszeg a főszereplő benne.) Az irodalmi tudat alakulásában bizonyára fontos szerephez jutottak az ún. Forrás-nemzedékekhez sorolt költők, prózaírók, a fiatalok bemutatkozását lehetővé tevő Forrás-kötetek legjobb szerzői: Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Szilágyi István, Bodor Ádám, Farkas Árpád, Király László; az erdélyi magyar társadalom szélesebb köreire azonban valószínűleg kevésbé hatottak – nem utolsósorban a hagyományokkal (részben) szakító formanyelvük következtében. (Érdekes kiszemelgetni a korabeli Kós-levelekből az említettekre vonatkozó, többnyire elmarasztaló megjegyzéseket; csak Bálint Tibor és Farkas Árpád nyeri el az erdélyi magyar irodalom korelnökének tetszését.) A művek kétségtelen esztétikai önértéke mellett, nem véletlen, hogy a hetvenesnyolcvanas évek legünnepeltebb, legnagyobb visszhangot kiváltó szerzői: Kányádi Sándor és Sütő András. A gyermekekhez (1957 januárjától) szóló kolozsvári képes– színes irodalmi lap, a Napsugár (egyik) szerkesztője és költője-meseírója Kányádi, aki most már közel fél évszázada szólítja meg közvetlenül kiskorú és felnőtt olvasóit, járja a magyarok lakta városokat és falvakat irodalomóráival, jórészt a klasszikus magyar irodalmat népszerűsítve. Sütő András az Anyám könnyű álmot ígér (1970) „naplójegyzeteinek” hatalmas sikerét követően a színpadról tudott tíz- vagy éppen százezrekhez

62

szólni. Páskándi Géza úttörő két drámája, a Vendégség és a Tornyot választok (1970, 1972) hozta az új hangot, az utóbbit Harag György rendezésében a kolozsvári színházban (1973 áprilisában) be is mutatták, tudatformáló, mozgósító tömeghatást azonban Sütő András történelmi drámái váltottak ki (szintén Harag rendezésében): az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. (A kolozsvári bemutatók 1974 áprilisa és 1978 júniusa közt zajlottak, a példátlanul hosszú szériákat azonban rengetegen láthatták, a városba ezért utazók vagy Kolozsvár határain túl is, vendégjátékokon. És következett majd másutt is e Sütő-művek színrevitele.) Az említett Páskándi- és Sütődrámák a hatalomhoz való viszonyt, az egyén erkölcsi tartását, magatartását feszegették – Erdélyben, Romániában merőben új módon. Lényegében az „itt és mást” igénye került képi-gondolati formában a nagyközönség elé – amit Bretter György filozófiai esszékben tudott elmondani, jóval kevesebbeknek. Hogy ki és mi hat ma Erdélyben az érezhetően megfogyatkozott kultúrabefogadókra? A „hivatalnokok”? A televízió? Az irodalom eszközeivel (érdemben) talán csak Wass Albert, akinek sikerével valószínűleg egyetlen kortárs romániai magyar író sem versenyezhet. Napjaink építői bizonyára nem vezetik a toplistákat. De hát ez valószínűleg világjelenség. (Bizonyára tanulságos volna szembesíteni saját tapasztalatainkat a felvidékiekkel, a délvidékiekkel, azaz Csehszlovákia, majd Szlovákia s az egykori Jugoszlávia magyar irodalmának tudatalakító szerepével. Azzal például, hogyan hatott Fábry Zoltán híres tanulmánya, A vádlott megszólal, vagy hogy milyen kört tud megszólítani ma a Kalligram. Nem kevésbé érdekes lehetne a szabadkai és az újvidéki „vonal” arányainak, hatásának vizsgálata; választ kapni arra, milyen mélyen hatott Bori Imre és tanítványai irodalomszemlélete, mit jelentett befogadásszociológiailag a Híd, illetve az Új Symposion.)

LÉTÜNK (társadalom–tudomány–kultúra) A negyedévenként megjelenő vajdasági magyar folyóiratot 1971. június 28-án alapította az akkori Szocialista Szövetség Vajdasági Választmánya azzal a céllal, hogy ösztönözze a magyar nyelvű tudományos alkotómunkát, hogy közlési teret biztosítson a Vajdaságban működő magyar tudósoknak, kutatóknak, a reál és humán tudományok művelőinek. Így indult be, alcímében meghatározva azt, hogy a társadalom, a tudomány és a kultúra tárgykörébe tartozó témákkal kíván foglalkozni. Korábbi neves főszerkesztői, Rehák László, Várady Tibor, Fehér Kálmán után ma Németh Ferenc művelődéstörténész jegyzi a lapot. A Létünk néprajzi, szociográfiai és demográfiai pályázatokat hirdetett, azzal a szándékkal, hogy ösztönözze a tudományos alkotómunkát. Amellett jogi, néprajzi, tanügyi, szociográfiai, művelődéstörténeti és helytörténeti tanulmányokat, szakmunkákat közölt, azon fáradozva, hogy a vajdasági magyarság tudományos alkotóműhelyévé váljon.

*

* A modern irodalomban a „tömeges” nyelvváltásra egyetlen igazi példa van: a huszadik századi avantgárd esete. Franciául

Miért nem maradtam francia író? Ferdinandy György

Csak egy példa. A kérdés tanulmányozóit nem hagyja nyugodni: mi magyarázza, hogy máig sincsen magyar Joseph Conrad, Mircea Eliade vagy Milan Kundera? Miért nincs egyetlen magyar származású világirodalmi nagyságunk, aki becsempészné nemzeti mitológiánkat a nagy népek „globális” tudatába? Gőgösek lennénk, vagy gátlásosak? Hiszen a huszadik század elején még egészen természetes állapot volt hazánkban a többnyelvűség! Próbáljunk meg ezekre a kérdésekre felelni. Hessegessük el, mindjárt a kezdet kezdetén, az olyan cinikus válaszokat, hogy az embernek élete van. Ez a nyomorult kis élet pedig – ha az éraber úgy-ahogy átrágta magát korunk hatalmas ismeretanyagán – egyetlen nyelv, egyetlen jelrendszer megtanulására is elégtelen. Ne mondjuk azt se, hogy minek! Hiszen, nem élni lehetőségeinkkel – láttuk – mármár árulásszámba megy. Hagyjuk talán az olyan jóslatokat is, melyek szerint hamarosan a globalitás nyelvén (egy, a nem angol népek által beszélt angolon) fog íródni a világirodalom. Tény, hogy a technika nyelve világunkban az angol. Angol nyelvterületről érkeznek szédületes eredményei. A szellemi életben azonban az angol nyelv egyelőre nem uralkodik. Hogy a világirodalomban ne lenne magyar Joseph Conrad, Mircea Eliade vagy Milan Kundera? Dehogyis nincsen! Csak nem tudunk róluk. Irodalmi életünk – ahelyett, hogy büszke lenne rájuk, kigolyózza a hozzájuk hasonló „magyar származású” renegátokat. Koestler Artúr, George Mikes angol, Fejtő Ferenc vagy Lorand Caspar francia nyelvterületen a felsoroltak egyenrangú társai. A nagyvilágban Kristóf Ágotának Kunderáéval vetekedő, színvonalas olvasótábora van. Zárójelben: motoszkál bennem a sanda gyanú, hogy nemzeti mitológiánkat jelrendszerükbe szisztematikusan beépítő íróink száma itthon, magyar nyelvterületen is jelentéktelen.

DISPUTA Műhely

A

kérdést az ezredforduló előtt senki se tette volna fel nekem. A kétnyelvűséget szánalmas ügyeskedésnek tartotta az irodalmi közvélemény. Komoly ember kigyógyul belőle. Hazatér. Itthon, a Kárpát-medencében is van irodalmi élet. Társak, olvasóközönség. Megmérettetés, ingerdús környezet. Most azonban mintha megszűnőben lenne ez az irodalmi élet. Ami még működik belőle, szegényes. A világnyelvek képzelt körülményeihez képest jelentéktelen. Innen a kérdés. Ha igaz, hogy idestova fél évszázad előtt befogadott a francia irodalom, miért hagytam faképnél? Hogyan lehettem ennyire élhetetlen, hogyan ítélhettem meg ilyen rosszul a helyzetemet? Van, aki még ennél is tovább megy: számon kéri rajtam, hogy helyzeti előnyömmel alig élve, nem építettem bele a világirodalomba nemzeti mitológiánk főbb elemeit. Megfelelni a globalizáció követelményeinek tehát annyi lenne, mint kiszakadni egy helyiérdekű mikrovilágból, és az egész emberiségnek mondani valami lényegeset. A kis népek szellemi képviselői számára pedig az a kérdés, mit és hogyan juttassanak be saját kultúrájukból a globális kultúra organizmusába. Van, aki megjósolja, hogy az angol nyelvnek és a globális életforma bizonyos elemeinek az átvétele valószínűleg kategorikus imperatívusz lesz ebben a szép, új világban. Az ellenkező irányú mozgás, a helyiérdekű kultúrák megtermékenyítő hatása pedig kizárólag az átadók felkészültségén, súlyán, átütő erején múlik. Ebben az átadásban, a hagyományos műfordítás közismert csődje után, ezek szerint a nem anyanyelvükön író, de saját nemzeti mitológiájuk elemeit a világirodalomba beemelő idegenből jött szerzőké a főszerep. Azzal, hogy nem maradtam meg a francia nyelvű írásnál, eljátszottam ezt a nagy lehetőséget. Hogy a magam számára, az személyes ügyem. De a magyar kultúra számára is, az pedig már-már árulásszámba megy. Lássuk, hogyan is áll a kétnyelvűség, ez a hozzám hasonló „világpolgárok” számára kitalált új, posztmodern hídszerep!

63

írnak a latin-amerikaiak: Huidobro és Heredia, az olasz Marinetti, a román Tzara, a német anyanyelvű Hans Arp, Ivan Goll és századunk íróinak hosszú sora. A francia avantgárd színház írói: Ionesco, Beckett és Arrabal is a nyelvváltás tipikus esetei. Az avantgárd hajlamát a nyelvváltásra a mozgalom nemzetköziségével magyarázzák. A múlt, a szellemi örökség gyökeres elvetése – ez az első számú avantgárd követelmény – sokkal könnyebben megvalósítható, ha az író a múlt gondolati patronjaival együtt elveti azok hordozóját is, az anyanyelvet. Idegen nyelven könnyebb a szabad gondolattársítás, az automatikus írás, az avantgárd megannyi technikai fogása. Az idegen nyelv felszabadító hatású, mert szavai nem cipelnek elválaszthatatlan tartalmat, nem idéznek fel kötelező gondolattársításokat vagy nyelvi fordulatokat. Idegen nyelven önmagukban, tartalmi és érzelmi töltet nélkül is élnek a szavak. Végül, idegen nyelvet könnyebb felforgatni, az avantgárd formai kísérleteiben a kényes, megingathatatlan nyelvérzék az író munkáját nem hogy könnyítené, megnehezíti. A nyelvváltás azonban, mint látjuk, itt sem a nemzeti mitológia átmentését eredményezi. Éppen ellenkezőleg! Alapvető követelménye a múlt gyökeres elvetése. Közben persze francia írókká sem válnak ezek a francia nyelven dolgozó idegenlégiósok. Hiszen éppen azért használják a franciát, mert – nem érzik! Gondoljunk Ionesco emlékezetes nyelvleckéire! Ma már látjuk: az abszurd színház csak egy mozgalom volt a sok közül. Egy életérzés megjelenítése. A nyelvváltó író pedig továbbra is fehér holló marad. Szerepe a nemzeti mitológia átmentésében jelentéktelen.

DISPUTA Műhely

*

64

Hogy miért nem maradtam francia író? Elsősorban azért, mert a nyelvváltásra a körülmények kényszerítettek. Amint írásaim magyarul is megjelentek, megszűnt ez a kényszerhelyzet. Kíváncsiságból, csak azért, mert jól beszél franciául vagy angolul, tudtommal még senki sem váltott nyelvet. Még Joseph Conrad sem. (Neki egyébként nem is volt „működő” anyanyelve, amikor elkezdett angolul írni. Hogy miért nem? Ennek több nyomós oka van.) Egy: a tanult nyelv ellenállása miatt. Soha nem tehet szert tökéletes nyelvtudásra, aki óvodás korában más nyelven malackodott. Az „anyanyelvi szinten” többnyel-

vű lény olyan csodabogár, ami csak a mi vágyálmainkban létezik. Minden nyelvváltó korrektorral dolgozik. Csak a legszigorúbb átírások – a franciák úgy mondják: gondozás – után lehet írásaikból irodalom. És ki látná be lázongás nélkül, hogy művei sorsa nem rajta áll, hanem – a korrektoron?! Hiába tudja a szavakat az, aki az almát nem a fa alatt, hanem az Eckhardtféle nagyszótárban találja meg. Az esetek nagy részében tehát hiába akarja két vállra fektetni az idegen nyelvet az ember. Ráadásul, minden irodalmi életnek szigorú elvárásai vannak. Az újonnan érkezőnek szüntelenül bizonyítania kell. Csak addig létezik, amíg sikeres. Ezért csúszik el a könnyű műfajok, a lektűr felé a legtöbb nyelvváltó idegen. Saját irodalmában sok kismester csak egy-egy képpel, sorral vagy gondolattal van jelen. Az ilyesmi elképzelhetetlen a választott nyelv szövegkörnyezetében. A nyelvváltó író szerepe a modern futball idegenlégiósaiéhoz hasonlítható. Amíg formában van, a befogadó országot gazdagítja. Amikor kifulladt, fel is út, le is út, mehet! Közben pedig a honi – jelen esetben a magyar – irodalmi tudatból is nyomtalanul kiesik a „magyar származású” renegát. Ki tud ma már a maga idejében világhírű Lénárd Sándorról? Mi sem, a németek sem – a német volt a második nyelv az ő esetében – és az általa ápolt brazil betegek sem. * Ami engem illet, visszatértem ugyan a magyar nyelvű íráshoz, francia életművem azonban elveszett. Megkésett recepció nem létezik. Egy szó mint száz, senki se száműzi szívesen magát a világirodalom szemétdombjára. Oda, ahol a nyelvváltók senkiföldje van. Tegyem hozzá? Naivság lenne azt képzelni, hogy az életben mindent csak úgy elhatároz az ember. A legtöbb nagy elhatározásban a körülményeknek és a véletlennek is szerepe van. A körülmények tettek francia íróvá, és a körülmények szüntették meg ezt az átmeneti állapotot. Spanyol nyelvterületre menekültem, ahol francia tudásom hamarosan elbizonytalanodott. Hiába jelentek meg párizsi könyveim, hiába nyertem irodalmi díjakat. Hiába közöltek középiskolai tankönyvek és irodalmi folyóiratok. Kiestem a tanult nyelv gyakorlatából. Az anyanyelv, az édes, az elárult – megmaradt.