Magyarnak lenni, most

POLGÁR `01 – A Magyar Polgári Együttműködés lapja

Magyarnak lenni, most VII. “Polgári Gondola” 2001. szeptember 22. A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület 1995 szeptemberében bocsátotta vízre első “Polgári Gondoláját”. A hajókiránduláson az alapítandó Egyesület célkitűzéseit, a szervezés további feladatait vitatták meg. Az akkori 80 résztvevő után most mintegy 500 vendég töltötte meg a “BUDAPEST” hajó termeit, hogy meghallgassa a konferencia előadóit. A rendezvényt – mint már annyiszor – a BATTHYÁNY LAJOS ALAPÍTVÁNY támogatta. A hajóúton a Vakok Batthyány László Gyermekotthona javára 160.600 Ft gyűlt össze. A 2.000 Ft-os adományokat ’A Polgári Magyarországért’ című könyv 2. kötetével köszöntük meg, ami az utóbbi három év konferenciáinak anyagát tartalmazza. A könyv a Teleki Tékában vásárolható meg (Baross u. 2., a Kálvin térnél). Nemeskürty István: A Magyar Millennium A magyar társadalom egészének, mint kollektívának, az elmúlt évszázadban nem volt sikerélménye. Talán az 1896-os, honfoglalással kapcsolatos millennium lenne annak nevezhető, de az se volt az egész társadalom össz-sikerélménye. Nem is lehetett, hiszen az akkori viszonyok között a magát végre a helyén érző, meggazdagodott és hasznosan működött társadalmi réteg ünnepelte önmagát. Bizonyos díszmagyaros cifraságokkal ugyan, de akkor is joggal és olyan eredménnyel, amiről azt szokták mondani, hogy az akkori Budapest, amit mi ma lakunk, úgy és akkor épült föl. A 20. században sikerélményünk nem volt, csak tragédiák sora. Az első háború, Trianon, a második háború, a 45 utáni állapotok, 56 leverése, és így tovább. Még a 11 évvel ezelőtti, valódi felszabadulásunk sem volt olyan sikerélmény, amit önmagunknak köszönhettünk volna. Nem mi szabadítottuk fel önmagunkat, ahogy 56-ban valóban igyekeztünk, a világtörténelem eseményei kedveztek nekünk. Egy kicsit ironikusan mondva, még a nyugati határ megnyitását is az akkori uralkodó párt vezető egyéniségei tulajdonították a saját sikerüknek, még arra sem gondolva, hogy ez az akkor Magyarországon állomásozó szovjet csapatok és politika engedélye nélkül nem történhetett volna meg. 1990 óta is különböző tétovaságokat tapasztalhattunk, így például a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünneplése körül is. Amikor ’98 októberében a miniszterelnöktől azt a megbízást kaptam, hogy tervezzem meg a magyar millennium ünneplés-sorozatát, akkor ezek a gondolatok gomolyogtak bennem. Egyrészt, hogy döntse el a nemzet maga, hogy óhajt-e ünnepelni, hogyan óhajt, de hagyni kell, hogy most a magyar társadalom maga ünnepelhessen. Politikai rendszerektől függetlenül az ilyen ünneplések mindig úgy történtek, hogy meghatároztatott egy-két fontos időpont, nap, ami köré központi rendezvények szerveződtek. Ilyenre szükség volt és szükség is van. De az ország egésze ebből kimarad. Azért is fontosnak tartottam, hogy el kellene érni, hogy az egész ország önmagát ünnepelhesse, ne a bármikori kormányt, ne csak bármikori dátumokat, ez esetben Szent István trónralépését és a keresztény Magyarország megszületését. Ez összefüggött azzal, hogy engem 11 éve bosszant, hogy a folyton emlegetett önkormányzatiság gyakorlata még nagyon messze van az eszményi megvalósulástól. Lehetővé kéne tenni, hogy az önkormányzatok legalább e tekintetben kormányozhassák önmagukat. Így történt, hogy ’99 január elején többek meglepetésére azzal kezdtem működésemet, hogy egy személyes hangú levelet írtam a kerekítve 3200 magyar önkormányzatnak. Kértem, jelentkezzenek, részt akarnak-e venni a magyar millennium megünneplésében. Miért összpontosítottam mindent, vagy csaknem mindent az önkormányzatokra, a településekre és városokra? Azért tettem ezt, mert természetesen minden intézmény, alapítvány, egyesület, egyén, vállalat módot kapott a millennium ünneplésébe való bekapcsolódásra, de az sohasem az összlakosság. Arra számítottam – nagy józanságra intve önmagamat –, hogy a ’98-as választások eredményeinek a statisztikájából kell kiindulnom. Vagyis, ha van 3200 magyar önkormányzat, akkor annak az a százaléka fog talán, vagy biztosan részt venni ebben az ünneplésben, amelyik a ’98 nyarán létrejött kormánykoalíciót segített létrehozni. Meglepetésemre már ’99 őszén 2500 magyar település jelentkezett. Ez nagy dolog, mert igazolta elvárásaimat, hogy a nép pártszimpátiájától függetlenül, mint nemzet, mint kollektíva, mint társadalom óhajt ünnepelni. Ennek ismeretében azt az elvet hirdettem ki, hogy minden önkormányzat vagy intézmény 2000. január elseje és 2001. augusztus huszadika között akkor ünnepel, amikor akar, úgy ünnepel, ahogy akar, és a kormány tagjai közül helyettes államtitkárig bezárólag azt hív meg ünnepi szónoknak, akit akar. Mi ebben csak közvetítünk. Ha az ünneplésre olyan terveik vannak, amelyek esetleg az önkormányzat erejét meghaladó kiadásokat igényelnek, azt jelezzék, és ezt mi támogatjuk. Alapelv volt azonban, hogy lehetőleg az összegnek mintegy egyharmadát maga a közösség biztosítsa, és mi csak hozzáadunk, tehát a kezdeményezés ilyen szempontból is az övék legyen. Előre sejtettem, hogy a legtöbb jelentkezés különböző képzőművészeti alkotások felállításában fog megnyilvánulni, szobrok, emlékművek Szent Istvántól ’56-ig. Titkos reményem azonban az volt, hogy elkezdődhet egy településrendező

2 nagytakarítás. Gyerekkori emlékem, hogy búcsúk előtt a legszegényebb faluban is nagy takarítás folyt. Kimeszelték a házakat, kisöpörték az utcákat, kiásták az eltömődött árkokat, rendet teremtettek. Készültek az ünnepre. Erre emlékezve lehetőleg arra biztattuk a jelentkezőket, hogy tegyék rendbe önmagukat. Hogy azért megadjuk a módját, erre kitaláltunk egy nagyon szép szót, hogy emlékpark. Mert ez egy jó kifejezés és nem is hazugság. Legnagyobb örömöm nem az, hogy hány szobor, meg ilyesmi készült – majd erről is beszélek –, hanem az, hogy az ország legtöbb települése elhatározta, hogy tisztába teszi önmagát. Sokszor mondtam azt jelentkező polgármestereknek, akik szégyenkezve mondták, hogy nekik csak arra van pénzük, hogy a falu közepén rendet teremtsenek: ha semmi mást nem tesznek, mint a kacsaúsztatóból egy kis tavat csinálnak, közepébe tesznek valami emléket vagy virágkoszorút és 3-4 padot, ahol az emberek leülnek beszélgetni, meg elültetnek egy-két facsemetét, az olyan szép ünnepe a millenniumnak, hogy annál szebb az ő körülményeik között nem is lehet. Ezt megértették. Csaknem százezer kilométert utaztam az országban, és hencegve mondom, nem hiszem, hogy akadt valaha az ezer év alatt magyar ember, aki ennyire belelátott volna az országba. Egy kis faluban mondta nekem egy néni, hogy kérem szépen uram, mi tudjuk, hogy a mi falunkról 1092 óta van okleveles bizonyíték, de ebbe a mi falunkba még eddig se király, se nádor, se országbíró, se hadvezér, se miniszterelnök, de kérem szépen, még járásbíró se járt soha. Isten éltesse! – mondta, és kezet nyújtott. Ez számomra egy nagy sikerélmény volt. Tehát, emlékparkok címén falurendezés. Ennek keretébe tartozik az emlékművek állítása. Itt nagyon sok zűrzavaros kritikát, kifogást olvastam és hallottam, hogy minek erre ennyit költeni, meg minek rakják tele az országot Szent István szobrokkal. Nem is mindegyik jó, sőt, a legtöbb talán nem is képzőművészeti érték. Erről az volt a véleményem, hogy az a fontos, hogy önként állítsák és hogy a lakosságnak tessen, hogy örüljenek neki. Tehát csak az volt a feltétel, hogy a képviselőtestület egyetértésének a birtokában kérjék tőlünk az egyharmad összeg mellett a támogatást. Itt is értek meglepetések. Biztos voltam abban, hogy a kálvinista többségű területek nem fognak Szent István szobrot kérni, mert mért is kértek volna. Nem mondok számokat, de igen sok Szent István szobrot emeltek kálvinista községek, – többet, mint én szerettem volna. Azt mondták, hogy megértettük, hogy ez nem egy katolikus szent szobra, hanem számunkra annak a keresztény államnak az alapítója, amelyhez mi is tartozunk, mint reformátusok. Volt olyan falu, amelyik azt kérte, hogy a templom bejáratának egyik oldalára Szent István, a másik oldalára Kálvin János szobrát állítsák. Ez végül is nem valósult meg. Én ezt sem bántam volna, de ők maguk jöttek rá arra, hogy ez egy kicsit túlzás lenne. Tehát itt is az történt, amit akartak. Így jutunk el a sikerélményhez. Nem csak én tapasztaltam, hanem minde nki, aki elment az ünnepre, hogy az emberek boldogok. Nem annak örültek, hogy lejött valamilyen jelentős ember, vagy hogy pénzt kaptak valamilyen szoborhoz. Annak örültek, hogy sikerült, amit ők akartak elérni. Talán nem is értjük eléggé ennek a jelentőségét. Az első alkalmakkor egy alföldi városban ismertettem a képviselőtestülettel mindezt, amit most elmondtam. Amikor vége volt az ülésnek, egyedül maradtam négyszemközt a polgármesterrel, aki egyébként nem kormánypárti polgármester volt, amint ő velem közölte, mert én sose kérdeztem, hogy ki hova tartozik. Tehát megkérdezte: – Tanár úr kérem, most itt maradtunk ketten négyszemközt. Nagyon szép volt, amit eltetszett mondani. Na akkor most halljuk, hogy mit kell tennünk! Mondtam, hogy semmit, amit akarnak! Ja? – mondta, és azt tették, amit akartak. És így ebben a városban a főutcát sétálóutcának alakították át, és a sétáló utcán – ki kell mondanom a város nevét – ott állnak sorban a hazáért halt vagy egyéb sok szépet tett kalocsai érsekek szobrai. Most is ott vannak, nagyon-nagyon szép. Áldoztak rá és ez sokba is került. Pedig nem volt kormánypárti a testület. Itt eljutottunk oda, ami engem nagyon bosszantott, nem mint kormánybiztost, hanem mint magyar állampolgárt. Hónapokon át szinte semmi másról nem írtak, amíg meg nem kezdődött ténylegesen az ünnepség sorozat, hogy mi mibe kerül, meg a pénz. Ez tipikusan következménye volt a ’90-ig eltelt jó négy évtizednek. Pénzt, minek erre ennyi pénz, én mennyi pénzt kaptam, mint kormánybiztos. Elképesztő összegek röpködtek a levegőben, 20 milliárd, 25 milliárd, legutóbb 80 milliárdot is hallottam. Lehet, ha a többi testületek, intézmények, minisztériumok millenniumra áldozott összegeit figyelembe vesszük, akkor az tényleg annyi. De nekem az országgyűlés 2000-re 1 milliárd 760 millió forintot, erre az évre 1 milliárd 500 ezer forintot szavazott meg. Ez a 3200 települést figyelembe véve nem sok. Nem is szólva arról, hogy jól tudtam, kell azért néhány központi jelentőségű esemény, ez magától értetődik. Ezért szobrot állítottunk Budapesten, Kő Pál szobrát a sziklakápolnánál, Esztergomban Melocco Miklós szobrát Szent István megkoronázásáról, a szegedi dóm kupoláját kifesttettük, zeneműveket rendeltünk. Ez összesen 8-10 mű, amit mi fizettünk, mint kormánybiztosi hivatal. Ezzel kapcsolatban csak azt tartom érdemesnek megemlíteni, hogy noha a mindenkor ismétlődő állami ünnepek nem tartoztak a hatáskörömbe, ragaszkodtam hozzá, hogy a tavalyi október 23-a egyszersmind millenniumi ünnep is legyen. Hogy végre egyszer legyen egy olyan ünnepünk, ami nem csak abból áll, hogy néhány szónok elmond valamit, hanem egy műalkotás is örökítse ezt meg. Így hangversenyt adtunk október 23-a tiszteletére és ennek olyan híre ment, hogy kellemes meglepetésemre az olasz nagykövet jelezte, hogy ők is szeretnének, mint budapesti olasz követség az ’56-os forradalom emlékére, a millennium kapcsán hangversenyt adni. És adtak. Itt csak jelzem, hogy hivatalosan én csak a határainkon belül intézkedtem, a határokon kívüli ügyek nem tartoztak rám. Ugyanígy nem tartoztak rám a nagyszabású építkezések, épület helyreállítások, hidak, vagy a Nemzeti Színház ügye, amihez se szakértelem nem volt, se pénzem. Ezek a minisztériumok hatáskörében maradtak, igen helyesen. Arról kellene lírai módon beszámolnom, de kísérletet se teszek rá, csak megemlítem, hogy az elmúlt másfél évben az ország társadalma, a magyar nemzet örömmámorban úszott. Azok a falvak, városok, amelyek megünnepelték a millenniumot, azok boldogok voltak, hogy bizonyíthatóan alkotó részei az egész országnak, hogy ők is tesznek valamit,

3 és ezt ők tették. Lehet ezt ironikusabban is nézni, de ez nagyon szép volt. Itt van még a zászlók ügye, ami körül szintén sok a félreértés, azért hagytam a végére. Mi nem zászlókat ajándékoztunk szanaszét az országban, hanem az a település, önkormányzat, amelyik megszervezte a maga ünnepét az említett módon, ennek emlékére kapott a kormánytól egy olyan, erre a célra tervezett millenniumi zászlót, amely egy emlék, amit őriznek, nem pedig kiakasztanak az ablak fölé, arra ott van a törvényben meghatározott nemzeti lobogó. Ez nagy elvi különbség aközött, amit a közvélemény képzelt, és ami a valóság. Nagy gonddal terveztettem ezt a zászlót, szakemberekkel. Ragaszkodtam hozzá, hogy az államelnök lássa és jóváhagyja. Ennek eleinte sem a kormány, sem az államelnök nem örült. De megtörtént. Bemutattam a zászlót, tudomásul vette. Ez ugyan nem alkotmányjogi mozzanat, de ezzel is kifejezésre akartam juttatni, hogy ez az egész nemzet millenniuma. Mivel tényleg nem terveztem és nem hittem volna, hogy a zászlóért 3000 magyar önkormányzat jelentkezik, ezért ez nekünk nagyon sokba került. Háromezer-valahány zászlót készíttettünk selyemből; tartós, nagyon szép zászlók. Arra is vigyáztam, hogy pályázatot írjunk ki, nehogy belénk köthessenek, hogy áthágtuk a közbeszerzési törvényt. Ugyanakkor a zászló egy nagyon fontos zálogtárgy is lett, mert így tudtam megakadályozni, hogy a dologba politikum keveredjen. Ugyanis már az első hónapokban jelentkezett telefonon X. polgármester, hogy tanár úr kérem, nagy baj van, mert mi meghívtuk Y-t zászlót átadni, és most mégis azt mondják a megyénél hogy nem Y fog lemenni, hanem Z. Megnyugtattam, hogy az viszi a zászlót, akit ők akarnak. A zászlók zár alatt vannak, csak annak a kezébe adjuk, akit ők kértek. Ez így is történt. Másik nagyon fontos mozzanat volt a millenniumi olvasó- és daloskönyv. Ez a miniszterelnök személyes óhaja és ötlete volt, nagyon jó ötlet. Összeállítottunk egy olyan könyvet, ami nem tankönyv, hanem egy családi olvasókönyv lehet, és ezt minden első osztályos gyerek megkapta 2000 tavaszán és 2001 őszén. Erre büszke vagyok, ez nagyon szép és nagyon jól sikerült. Ezzel kapcsolatban is ünnepségeket tartottak. Ez a lényeg tehát. Megszületett az országban egy közösségi sikerélmény, amire szükség volt és van, és aminek épp tegnap láttam a legújabb bizonyságát. Meghívtak Széphalomra és Sátoraljaújhelyre, hogy jelenjek meg a Kazinczy mauzóleum újjáalakított épületének felavatásán és egy tervezett múzeum alapkövének letételén. Elmentem, mondtam, itt vagyok, eljöttem. Megértem azt is, hogy nem készültek el időben, de örülök, hogy ez megtörtént. Mire azt mondta a polgármester: – Ezt a millenniumot mi nem fogjuk többé abbahagyni! Hát ennyi. Oplatka András (Zürich): Magyarország és Európa Az itt nekem szánt feladat Európa és Magyarország. E címszavak nyilván az integrációra utalnak, de nem kívánok sem az agrártámogatásokról, sem a strukturális alapról beszélni. Elsősorban arra keresném a választ, hogy nemzeti öntudat, patriotizmus, esetleg nacionalizmus ma Nyugat-Európában és Magyarországon mit jelent. Arra, hogy történelmi tapasztalatok és tanulságok által formált érzések és fogalmak itt és ott mennyire fedik, vagy nem fedik egymást. Hozzátenném, hogy a téma a közelmúlt terrorcselekvéseinek fényében egy új dimenziót is kapott – de erről később. Kissé anekdotikusan, két példával kezdve. Mi a Nyugat-európai nemzetek önértelmezése ma? Nemrégiben Zürichben egy évtizedek óta ott élő, eredetileg dél-olasz mesterembert arról faggattam, mi az, ami láttán, vagy hallatán ő ma örömmel olasznak érzi magát. Három dolog, válaszolta. Először is persze a sportsikerek, bár – tette azonnal hozzá – a sportsovinizmus nem különösebben szép dolog, elismeri. A második, felelte: Nézze, örülök, ha azt látom, hogy az olasz iparművészet, az olasz divat, például egy olyan cég, mint a Benetton és annak termékei mindenütt a világon megbecsültek és keresettek. A harmadik volt a legérdekesebb. Számomra – mondta – minden alkalommal felemelő élmény, ha egy-egy látogatásra visszatérek a dél-olasz faluba, ahonnan valaha elindultam. Tudja, akkor ott minden primitív volt, rendetlen és rendezetlen. Az emberek javarésze olvasni sem tudott. Ma a település megszépült, modernizálódott, az analfabétizmus eltűnőben van. Megengedem, sok minden – mondta – ma is furcsa, de mégis büszke vagyok rá, hogy az országom kevesebb, mint egy emberöltő alatt erre a teljesítményre képes volt. A második példám a saját újságomból származik. Ez év augusztus elsején, Svájc nemzeti ünnepén a Neue Züricher Zeitung egy vezércikket közölt. A szerző arról elmélkedett, hogy e napon a konföderáció kezdetére emlékezünk, ám minden emberi mű, amelynek kezdete van, véges is. És hogy ezért foglalkozni kell a gondolattal, vajon az állam és a nemzet, amelyek történelmi képződmények, milyen jövőnek néznek elébe. Mint ahogy nemzeti érzésünkben – Svájcról beszélek – az utóbbi években is sok mindent át kellett értékelnünk. Hozzászoknunk például ahhoz a tényhez, hogy a bankok és az óraipar, a gyógyszer és élelmiszergyárak, avagy a légitársaság, amelyeket rangos hazai világvállalatokként tartottunk igen büszkén számon, már csak részben svájci cégek, mert nemzetközi létesítményekké váltak. És minderre egy olyan ország vezető lapja figyelmeztetett, amely mindeddig az Európai Unión kívül maradt, és belátható ideig, mondjuk a következő 10-12 esztendőben nagy valószínűséggel nem is fog belépni. Tagadhatatlan, hogy kontinensünk nyugati felében létezik immár a szűkebb hazára szorítkozó patriotizmus relativizálása, eltolódása elsősorban a kulturális értékek által adott öndefiníció felé. Ezen túlmenően valóság az összetartozásnak, az összeurópaiságnak egy bizonyos érzése. Ebben értelmiségi szinten történelmi és politikai tényezők játszanak szerepet, míg az átlagpolgár két generáció óta Nyugat-Európában azt érzi, hogy az általános jólétnek és a modern közlekedési eszközöknek hála, Európa összezsugorodott. Kréta éppolyan közel van, mint Andalúzia, s az ember, némi túlzással szólva kiismerheti magát és éppúgy otthon lehet Tirolban, mint a Lappföldön.

4 A tömegturizmus mellett ehhez nyilván erősen hozzájárul a közös munkapiac, de roppant jelentőséggel bírnak szimbolikus és egyben gyakorlati intézmények is. Aki emlékszik rá, hogy a Salzburg-müncheni autópályán a határellenőrzés néhány éve még mit jelentett, az ma, mint európai veszi tudomásul, hogy a sorompók eltűntek és a forgalom szabadon zajlik. Akkor is, ha sajnos, ebből a szabadságból a terrorizmus is profitál. Meggyőződésem, hogy a közös pénz bevezetése, gazdasági hatásain túl az összeurópai öntudat erősítésében is igen jelentős szerepet fog játszani. És most az érem másik oldala. Mert ne legyenek illúzióink: az Európai Unió a szabadkereskedelem jegyében fogant és ez versenyt jelent. Az Unió politikai felépítményeiről és céljairól végnélküli viták folynak. Hogy nemzeti egoizmus továbbra is létezik, azt éppen az EU kapuja előtt bebocsátásra váró országoknak nemigen kell magyarázni. A Nyugateurópai társadalmak zöme ma már régen nem proletárokból áll, ennek megítélésében a kommunisták iszonyatosan tévedtek, hanem kispolgárokból. A kispolgár tulajdonnal bír, javait védi, és gyanúval tekint a területéhez közeledő idegenre. A politika pedig ezt a felfogást tükrözi, mert a választások kimenetelét a kispolgári tömegek döntik el. Mi következik mindebből Magyarország számára? Elsősorban az, hogy egy fonák helyzettel kell számolni, amelyben a nyugati partnerek érdekeik szerint egyik vagy másik arcukat mutatják, az összeurópait, vagy a nacionalistát. Mindkettő valódi, mert Nyugat-Európa 1945 óta átmeneti állapotban van. Magyarország viszont csak 1989 óta kapta vissza önálló játékterét, és a számára tragikus huszadik századból jön, amely században Kosáry Domokos tömör mondása szerint a történelem olyan volt, amilyen. Tény, hogy a nyugati és a magyar nemzeti önértelmezés között jelenleg egy fázisletolódás van, ami sok értetlenség forrása. Nyugat-európai szemszögből Közép-kelet-európai igények és gondok gyakran csak furcsa, történelmi indoklással megtoldott önigazolásnak minősülnek. Valljuk be, nem mindig ok nélkül. Nyugat számára teljességgel érthetetlen volt hogy a jugoszláviai háborúk folyamán a szerb nacionalizmus miért hivatkozott a 14. század végén megvívott rigómezei csatára. És az a magyar érvelés, miszerint a törökök ellen Európa védőbástyája voltunk, a német, vagy a francia közvéleményt körülbelül annyira érdekli és hatja meg, mint a magyar közvéleményt az orosz állítás, hogy Oroszország a tőle nyugatra eső területeket évszázadokig védelmezte a tatár veszély ellen. Mindez áll, de áll az is, hogy Magyarország számára a Kárpát-medence peremén kisebbségben élő magyarság sorsa nem lehet közömbös. Nem hagyhatja hidegen az a kérdés, hogy a most kezdődő évszázad végén esetleg mintegy hárommillió magyarral kevesebb lesz ezen a tájon. A Lajtán túl mégis hallhatunk olyan vállvonogató véleményeket, hogy az effajta nacionalista kisebbségi okvetetlenkedés immár nem felel meg az új európai szellemiségnek. Mivel a nyugati politikai gondolkodás nem történelem, hanem érdekorientált, az ügyet politikai síkon NyugatEurópával szemben csak akkor lehet hathatósan képviselni, ha megkíséreljük önérdekeinket nyugati érdekekkel összhangba hozni. Azt tudatosítani, hogy a térség stabilitásához, mint feltétel, többek között a nemzeti kisebbségek jogos igényeinek kielégítése is kapcsolódik. Mindez nem a magyar diplomáciának szól, mert az maga nagyon tudatosan ilyen elvek mentén érvel, hanem a hazai társadalom azon részének, amely talán mindmáig egy eb-ura fakó mentalitás híve. Másik példával élve. Idén az Európai Bizottság elnökének budapesti sajtóértekezletén egy kolléga a vendégnek feltette a kérdést: Hogyan szándékozik az Unió az 1956-os forradalmat és általában Magyarország érdemeit a kommunizmus ellen vívott harcban anyagilag elismerni. Romano Prodi száraz válasza körülbelül annyi volt, hogy az érdemek elismerése körül nincsen hiba, de nem tud fizetési kötelezettségekről. Azaz, - s ezt most én mondom – létezik egy nyugati adósság Magyarországgal szemben, de az nem perelhető és főleg nem váltható aprópénzre. Csak látszólag témát váltva lenne egy szavam a MIÉP Nyugat-európai megítéléséről, bár nem kívánok európaizni, ahogy a MIÉP hívei mondani szokták. Mert valóban közhely az, hogy az Unió a MIÉP részvételét egy magyar kormányban nem fogadná el, és hogy egy a MIÉP által támogatott kisebbségi kormány is veszélybe sodorná mindazt, amit a magyar diplomácia Brüsszelben már elért. Elvi, erkölcsi kizáró okok ezen túl akkor is léteznének, ha Magyarország történetesen nem pályázna EU tagságra. Ismerem ugyanakkor azt a hazai érvelést, miszerint Magyarország most éppen egy kommunista, totalitárius rendszerből jön, annak anyagi és mentális következményeit kell leküzdenie, és nem egy fasiszta vagy náci típusú diktatúra az, ami itt és most az elsőrangú veszély. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a náci és a kom munista diktatúra minden különbség ellenére sok hasonlóságot mutatott, mint két olyan rendszer, amelyik az utópisztikus ideológiai elvakultság jegyében az emberi életet semmibe vette és a tömeggyilkosságot megengedett eszköznek tekintette. A nyugati társadalmak számára azonban ez a képlet nem ilyen mértékben világos. Azért nem, mert ezek a társadalmak saját bőrükön csak a nácizmust ismerték meg mint áldozatok, vagy mint a hitleri Németországot legyőző, de ezért roppant áldozatokat hozó hatalmak. A Nyugat számára az utolsó nagy, globális megrázkódtatást a nácizmus és a második világháború jelentette. A kommunizmus ezzel szemben egy kihívás volt, egy gyűlölt és elítélt diktatúra, de nem gyakorlati tapasztalat. A Nyugat 1945-ben levont, mindmáig érvényes tanulságai közé az tartozik, hogy a rasszizmusnak Európában nincs helye, és aki ezt nem respektálja, aki példának okáért a budapesti Parlamentben bojkottálja a Holocaust emléknapot, azt Európa kirostálja. Mindehhez az Amerikában lezajlott terrorcselekedetek fényében még egy megjegyzést fűznék. Magyarország a következő két évtizedben remélhetőleg – és elég bizonyosan – végérvényesen annak a fejlett Nyugatnak részévé válik, amire a világban jelenleg két különböző metafora érvényes: a jólét szigete és az ostromzár által körülfogott erődítmény. Idővel itt is fel kell készülni arra, hogy távoli országokból és kultúrákból származó emberek tömeges megjelenése és letelepedése mit jelent. Tudatában kell lenni annak is, hogy az ország egy olyan régióhoz tartozik, amely sikerének és értékrendjének – a kettő összefügg! – e világban esküdt ellenségei is vannak. Nyilvánvaló, hogy aki jobb vagy baloldalon az Egyesült Államokban történt merényletekre bármilyen morális igazolást vél találni, az önmagát ebből az

5 értékközösségből kizárja. E rendezvény mottója úgy hangzik: Magyarnak lenni, most. Tudom, hogy kívülállóként könnyen beszélek, de azt gondolom, hogy az ország jó úton van és esélyei kedvezőek arra, hogy egy különleges történelmi lehetőséggel éljen. Mindehhez munka és kitartás szükséges. És most egy idézet: “A magyarnak általján azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgy van-e? Bizony, nem tagadhatjuk.” Ezt Széchenyi István írta 1843-ban, a Két garas című cikksorozatban. És hozzátette, hogy ennek nem csak a magyar természet, hanem a magyar vezetők is okai, akik mindig inkább apelláltak a nemzet lelkesedésére, mint annak számítási tehetségére és realitásérzékére. Íme az út, amelyet a nagy gróf mind a magyar polgárnak, mind a magyar politikának napjainkban is kijelöl. Magam az ország érdekérvényesítő képességének fokozására mindmáig nem tudok jobb javaslatot, mint amelyet egyszer még a nyolcvanas évek derekán Szilágyi István, a Kolozsvárott élő író egy apró történetbe ágyazva mesélt el nekem. Mellékesen: aki példát akar látni arra, hogy magyar irodalom ma, a kolozsvári nyomorúság közepette mire képes, az olvassa el Szilágyi idén megjelent regényét, A holló időt. Az annak idején elmesélt történet arról szólt, hogy egy találkozó során, amelyre magyar írók a határ két oldaláról jöttek össze, valaki a hazaiak közül nekikeseredve azt kérdezte: Ti szegények ott idegenben, hát mit tehetünk értetek, mit hozhatunk, mit ajándékozhatunk nektek? Mire is felemelte fejét az akkor még a Vajdaságban élő Gion Nándor és azt mondta: Legyetek otthon, a magatok országában Valakik! Akkor majd nekünk is tudtok segíteni. Gion Nándor mondása mindmáig érvényes, de megvalósításához a körülmények ma ezerszer kedvezőbbek, mint akkor, amikor ezek a szavak elhangzottak. Legyetek Valakik! Egy olyan ország polgárai, amelynek gazdasági és civilizációs teljesítményét a világ elismeri. Érzésem szerint e felemelkedés egyik feltétele, a jogos pártpolitikai ellentéteken túl több belső béke és tolerancia is lenne. “Törzsökös magyar áll az igenis külföldies magyar ellenében, úgy állnak, mint ellenségek, s nem mint földiek és barátok. Holott legjózanabb volna egyiknek is, másiknak is kissé engedni s egymáshoz közelíteni.” Ez is Széchenyi idézet, a Hitelből származik. Köszönöm. Elek István: Mit jelent magyarnak lenni, most? Valószínűleg azt, amit tegnap, hogy egy sajátos szociokulturális közösség részeként érzékeljük magunkat. Egy olyan közösség részeként, amelynek közös történelmi-kulturális múltja van és közös tervvel bír a jövőre. Ha másban nem is áll ez a terv, minthogy megmaradjon. Vagyis egyfelől tény magyarnak lenni, másfelől érték. A magyar szellemi hagyományban ezen az utóbbin van a hangsúly, ahogy Márai írja: Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás. Magyarnak lenni most először is azt jelenti, hogy nem félünk a kérdéstől, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ki a magyar, mi a magyar, mit ér az ember, ha magyar. Nem félünk, mert általában nem félünk a kérdésektől, nem félünk se a magyar kérdéstől, se a zsidó kérdéstől, se a cigány kérdéstől, mert azt gondoljuk, hogy nem a kérdésben van a hiba, ha van, hanem a válaszban – ha van. Másodszor azt gondoljuk, hogy a személyes és a kis- és nagyközösségi identitás kérdései, az identitásrétegek összefüggéseinek problémái korunk, a posztmodern kor legelevenebb, legizgalmasabb kérdései. Addig jó nekünk, amíg az identitás viták békés terepén nyugodtan beszélgetünk, kérdezgetjük egymást és válaszolunk. Magyarnak lenni – akárki akármit mond – azt jelenti, hogy példaadóan békés identitásviták folynak Magyarországon, e viták részesei vagyunk itt bent is és a határokon túl is. Gondoljunk csak az európai ellenpéldákra, az Észak-Írországira, a Baszkföldire, a Korzikaira. Az lenne a természetes, hogy természetesnek tekintsük ezekkel a kérdésekkel való szembesülést. Miért van akkor mégis, hogy az elmúlt évtizedben jó esetben valamiféle akaródzás tapasztalható a magyar nyilvánosság uralkodó fórumain. Mintha nem lenne legitim a kérdés, legalábbis gyanús lenne, morálisan kifogásolható. Durván fogalmazva, az elmúlt évtizedben a magyarnak lenni kérdését két szélső szellemi póluson vették komolyan. Azok, akik féltek tőle, hallani sem akartak róla és azok, akik a válasz jogát próbálták kisajátítani. A reformkor irodalmában még szerepel az a fogalom, hogy külföldieskedés, a mai nyelvből már kiveszett. Ám annál gyakrabban használatos a magyarkodás fogalma. A felszínes, külsőséges utánzás, illetve a kritikátlan, öntudatvesztett behódolás, mintakövetés megnevezésére szolgál az egyik, a magyar mivoltunk külsőségekben, formai jegyekben tobzódó, funkciótlan emlegetésének megjelenítésére a másik szolgálna. Torz nemzeti önszemléletünk, deformálódott közbeszédünk helyzetére utal, és a szellemi környezetvédelem előttünk álló komoly feladatát jelzi, hogy a magyar nyilvánosság jelentős részében maga a szó, maga a kifejezés, például “magyar emberek” használata nyomán is indokoltnak érzik némelyek, hogy magyarkodást emlegessenek. Ez éppoly elfogadhatatlan, mint az a másik, a radikális jobboldalon hangoztatott nézet, hogy nálunk a magyarságukat vállalókat üldözik. Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy nem félünk a nemzettől, sem a fogalmától, sem a valóságától, sem a maitól, sem a múltbelitől. Nem félünk a nemzeti közösség szimbólumrendszerétől. És mindezért nem félünk a nemzeti közösség ünnepeitől sem. Sőt, akarunk és tudunk ünnepelni. Nem félünk attól, hogy ha mások ünnepelnek, kisajátítják a nemzetet és minket kirekesztenek belőle. Már azért is így van ez, mert ha nem lenne elég ok az, hogy természetes, ha nemzeti

6 ünnepeinket méltó módon megünnepeljük, akkor praktikus, racionális, pragmatikus okból is azt kellene gondolnunk, hogy ezt kell tennünk. Azért, mert ezek az ünnepek a közösségi együvé tartozás, a kohézió erősítés ének a legkiválóbb eszközei. Márpedig materiális érdek is, hogy a közösségi kohézió erősítésének minden lehetséges eszközével éljünk. Magyarnak lenni most azt is jelenti, hogy igyekszünk az egymással szemben álló, egymásnak feszülő fundamentalizmusok indulatát is megérteni. Nem elégszünk meg azzal, hogy elítéljük őket, hogy elutasítjuk. Megpróbáljuk megérteni azokat a félelmeket, azokat a fogyatékosságokat, azokat a balítéleteket, amelyek ezen álláspontok mögött vannak. Magyarnak lenni azt jelenti most, hogy belátjuk, ismét a külső feltételekhez való gyors alkalmazkodás korát éljük, amikor sokan joggal érzik úgy, hogy az ország gazdasági és politikai önállósága mellett az egyéni és közösségi önazonosság tudata is veszélybe kerül. Ezt az érzést, ezt az élményt komolyan kell venni. Jó válasz erre a dilemmára Kölcseyé. Hogy hogyan kell ezt koronként értelmezni, az minden kornak a saját feladata. Azt írta ő valamikor: “Nem jó úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni. Ahelyett, hogy segélyüknél fogva tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajtottunk, ahelyett, hogy az ő szellemüket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világukba költöztünk át, de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillogunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk. Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy szeretjük magyarságunkat. A valódi megismerést a szív adja, azaz a szeretet. Csak azt ismerjük, amit szeretünk, – mondja Tolsztoj. Másfelől nem szerethetünk másokat, csak akkor, ha magunkat szeretjük. Hiszen írva van: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ha azonban helytelenül szeretjük magunkat, képtelenek leszünk bárki mást szeretni. Mert ha nem szeretjük jól magunkat, gyűlöljük, ha pedig gyűlöljük magunkat, gyűlölni fogunk másokat is. Vagyis: Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy ismerjük magunkat, ezért szeretjük magyarságunkat. Ha szeretjük magunkat, jól szeretjük, másokban is tudjuk szeretni azt, amik. Ha magunk magyarságát jól szeretjük, akkor mások románságát, szlovákságát, szerbségét sem fogjuk gyűlölni. Magyarnak lenni most azt jelenti, ha igaza van Márainak – márpedig igaza van –, hogy tisztában vagyunk a magyar társadalom és nemzet sorskérdéseivel. Az Unióhoz csatlakozás idején az egyik ilyen, talán legfontosabb sorskérdés a szolidaritás. Hogy képesek vagyunk-e a nemzetrészek, a régiók, a nemzedékek, a társadalmi rétegek, a szociokulturális közösségek, a lent és a fent közötti szolidaritás megerősítését szolgálni. Magyarnak lenni most, felszólítás arra, hogy bánjunk takarékosabban azzal, amink van. Anyagi, szellemi, közösségi és természeti erőforrásainkkal, különféle tőkejavainkkal. Azt jelenti, hogy fogékonyabbak vagyunk erre a felszólításra, mint tegnap voltunk, fogékonyabbak az új, globális etika parancsára, amit Jacques Delors valahogy így fogalmaz: A világ a mi falunk. Ha egy ház kigyullad, az mindannyiunk feje fölött veszélyezteti a tetőt. – Ha valamelyikünk megpróbálkozik az újjáépítéssel, erőfeszítései csupán szimbolikusak lesznek. A szolidaritás mindannyiunk számára kötelező, viselnünk kell az általános felelősségből ránk eső részt. Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy a nagy magyar nemzetkritikus és nemzetreformer hagyomány képviselőihez fordulunk ösztönzésért. Ők, ha a nemzetükben és a világban változást akartak, tudták, hogy maguknak is változniuk kell. A nemzet reformálását magukon kezdték, a nemzetnevelést magukon kezdték. Ha mi egy testileg, lelkileg szellemileg egészségesebb, öntudatosabb, magabízóbb magyarságot szeretnénk látni magunk körül, erőivel, adottságaival, tehetségével gazdaságosabban bánót, akkor szép lassan, vagy drámai hirtelenséggel meg kell értenünk azt a fölszólítást, hogy változtasd meg élted. Igen, például tedd le a cigarettát. Méresd meg a vérnyomásod, s menj el úszni, vagy futni. És egyébként is, általában fogd vissza a tempót. Tanuld meg lelassítani az életet. Nézz fel néha a csillagos égre és feküdj le az anyaföldre. Engedd magadhoz az elemi élményeket. Engedd felébredni magadban a kozmikus szolidaritás érzés ét. A közelmúltban olvastam egy egészségügyi tanulmányt. Azt írja a szerzője, Magyarországon a GDP 29-34 százalékát teszik ki a gazdaságilag aktív korban lévő népesség nem megfelelő egészségi állapotának jelentkező veszteségei és az ehhez kapcsolódó kiadások. Fejlett európai országokban ez 10-12 százalék. Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy bízunk a tapasztalatainkban, amelyeket feldolgozva hozzájárulhatunk a saját problémáink megoldásával a világ és Európa problémáinak megoldásához. Azt jelenti, hogy nem vagyunk e téma kapcsán sem kishitűek ezt gondolni, és ezt mondani is. De persze önteltek sem leszünk. Magyarnak lenni most azt jelenti, hogy szebbnek, tehetségesebbnek gondoljuk, gondolhatjuk magunkat ma, mint tegnap. Ha másért nem azért, mert tudatos önterápia részeként tesszük ezt. Azt gondoljuk, hogyha szebbnek, egy kicsit jobbnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk, ezzel jobb helyzetbe hozzuk magunkat. Optimistábbak vagyunk, ösztönözzük magunkat. Elemzések beszélnek arról, hogy a nagy, sikeres nemzeti vállalkozások ugyanerről ismertek. Egyébként pedig az egyéni és a nemzeti önszemlélet jó, ha ugyanazt a parancsolatot követi, hogy olyannak kell látnunk az embereket, amilyenek valójában, de azzal az elgondolással, milyenek is lehetnének. És persze, azt gondolom, hogy a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Mert lemostuk a gyalázatot. A többit pedig el fogjuk végezni. Hozzászólások Iván László: – (…) A magyarnak lenni kérdésében az egyik legfontosabb probléma, feladat, hogy a vágyaink és a képességeink között tudjunk harmonikusan, személyesen is és közösségileg is egy magatartásformát kialakítani. A napi életben, a politikai magatartásban egyaránt éppen azokat a problémákat látjuk, amiket Széchenyi István is látott, aki azt mondta, hogy a magyar népesség négy fő bűne a hiúság, az irigység, a szalmatűz magatartás és a közrestség. Ha most ehhez hozzáteszem Descartes 1619-es azon megállapítását, hogy az emberi létezés négy pillére a tevékenység, a

7 kreativitás, az illetékesség és a képesség, akkor ennek a négy óriási értéket jelentő, meghatározó tényezőnek a magyar népességen belüli értékeihez kell igazítanunk ezeket a magatartásváltoztató, formáló teendőinket. Ez pedig a nevelés, az oktatás és a tanítva tanítás kérdése. Ha meg tudjuk azt teremteni, hogy a tanításban, tanulásban a példás, személyes magatartásunkkal és a közösségi magatartással többet tegyünk, akkor nyílnak ki a magyar személyiség és a közösség lehetőségei, és akkor magyarnak lenni azt jelenti majd, amik vagyunk, de másképpen. Ez a legmagányosabb nép ezer éve itt a Kárpát-medencében, mert a valahová, valakihez tartozását érzi, szenvedi, de nem tudja megvalósítani. Két fogalom van a társadalomlélektanban, az érett személyiség és az érett társadalom. Ebben a kettőben vagy unk mindannyian közkötelesek és egyénileg felelősek. Vigh Károly – A három kitűnő előadásban csak egyetlen témát hiányoltam. A magyarság nemcsak a jelenlegi Magyarországon él, hanem határon túl is, és erről nem esett szó. Mi legyen a határon túli magyarsággal? Ha a közelmúltat vizsgáljuk, a rendszerváltozás óta eltelt időszakot, akkor emlékszünk rá, hogy Antall József beszélt arról, hogy ő a tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát. Az Orbán-kormány már gyakorlatibb politikát igyekezett folytatni, mind a mai napig sajnos, eredménytelenül, mert sem Szlovákiában, sem Romániában nem fogadták el ezt a programot. Nem feledkezhetünk meg erről a problémáról, és a kormányzaton kívül éppen a társadalmi szervezeteknek lenne feladata, és nem kis mértékben annak a szervezetnek, amelynek itt most a vendégei vagyunk, hogy ezzel a kérdéssel fokozottabb mértékben foglalkozzék. Munkamegosztásra volna szükség, ahol a társadalmi szervezetek képviselhetnének olyan álláspontot, amit a magyar külügyminiszter különböző okok miatt esetleg nem tudna képviselni. De ha az EU csatlakozásról, vagy Magyarország nemzetközi kapcsolatairól beszélünk, azért azt ne felejtsük el, hogy mennyi magyar él a határokon túl és hogy mennyire megoldatlan ezeknek a sorsa. Erre szeretném felhívni a társadalmi szervezetek itt jelenlevő képviselőinek a figyelmét. Fogjunk össze annak érdekében, hogy e tekintetben olyan megoldás szülessen, ami gyakorlatilag kivitelezhető. Elek István: Ha részletesen nem is beszéltem a határon túli magyarságról, a nemzetrészek közötti szolidaritásról igenis beszéltem, mint egy igen fontos teendőről, amin természetesen a magyarországi és a határon túli magyarok közötti kapcsolat erősítését értettem. Másfelől, amikor arról volt, szó, hogy a magyarság legsajátosabb problémáinak a megoldásával lehet hozzájárulni Európa, vagy a nagyvilág problémáinak a megoldásához, akkor többek között erre gondoltam. Beleértve a jelen kormányzati ciklusban történt olyan lépéseket, mint a Magyar Állandó Értekezlet létrehozása, a státusztörvény, ami a kulturális nemzet politikai intézményesítését jelenti, vagy jelentheti. Ezért talán túlzás, hogy eredménytelen volt ez a politika. Nagy László – A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának szolgálatában nevelkedtem, amit a magyar katolikus püspöki kar az új idők hajnalán indított útjára. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyszerre vannak itt tanítómestereim és tanítványaim is szép számmal. Külön köszöntöm Nemeskürty tanár urat, aki mindannyiunk tanítómestere. Mondanivalóm lényege, hogy a tanár-tanítvány viszony adja meg azt a lehetőséget, amely a jelenben a jövőt kell, hogy megmutassa. Emlékszem, hogy mikor gyermekem hazajött, milyen örömmel mutatta a millenniumi daloskönyvét, és tudom, hogy Nemeskürty tanár úrnak és munkatársainak kell ezt legfőképpen megköszönnünk. A kormány felelőssége az, hogy magyarként tudjunk magyarok lenni, de ugyanakkor a mi szintünkön, akár szervezeti szinten éppúgy hozzá kell tenni a magyarságunkhoz, élhetünk akár Budapesten, Debrecenben vagy éppen Zürichbe n is. Végül a legfontosabb mondanivalóm, hogy nem vég van, hanem jövő van. A jövő, amit Európa szerves részeként úgy kell megélnünk, hogy megmaradjunk magyarnak. Farkas Tamás – Nemeskürty tanár úr utolsó mondata szerint ezt a millenniumi évet folytatni kellene. Egyetértek vele, csak az a kérdés, hogy hogyan és milyen módon. Kit lehetne megbízni, felelőssé tenni azért, hogy a millennium eszmeiségét tovább vigyük és a fiatalság számára, de mindazok számára, akik ezt még nem tudták érzékelni, valósággá váljon. Negyven éven keresztül nem vallhattuk büszkén, hogy magyarok vagyunk. Most végre itt az alkalom, hogy ezt megtegyük. Rózsa T. Endre – Régen húzódó, kitárgyalatlan kérdés a magyar-zsidó együttélés ügye. Elek István példamutatóan remek cikket írt a Magyar Hírlapba, aminek következtében legalább 30 vagy 40 támadás érte, meglehetősen méltatlan támadások is. Írtam ehhez a cikksorozathoz egy hozzászólást, amiben valódi érveket hoztam föl, amelyek történelmileg, vagy teológiailag, vagy társadalmilag voltak alátámasztva. A vitát meglehetősen hirtelen berekesztették, ami arra mutat, hogy azt a gyalázkodás szintjén akarták, az érdemi megbeszélés szintjén nem. Amire Oplatka András célzott, az egy csapdahelyzet, hiszen a MIÉP politikusai kihasználnak egy Magyarorsz ágon létező áramlatot. Ez a létező áramlat a magyar népesség egy csoportjára jellemző, s valójában nem a MIÉP-el kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy a magyar népességnek van egy csoportja, amelyik egyfelől bizonyos tudatlanságban, másfelől bizonyos elvakultságban él. Ezt a kérdést Magyarországon jóval naívabban, jóval primitívebben és jóval indulatosabban kezelik, mint akár Csehországban. Indokolatlan óvatoskodás is van ezzel a kérdéssel kapcsolatban, de az is igaz, hogy aki megpróbál hozzányúlni, annak jól rávágnak a kezére. Egyetlen olyan fórum van Magyarországon, amelyik ezt hitelesen felvetheti, a polgári közép. Hiszen szemmel láthatóan a társadalom két széle érdekelt a feszültség fönntartásában, a szélek ebből élnek. Éppen ennek az Egyesületnek kellene fölvállalnia egy ilyen típusú konferencia szervezését.

8 Granasztói György: Köszönöm Rózsa T. Endrének, hogy ezt a kérdést, rendezvényeinken nem először, szóba hozta. Egyetértek azzal, amit az óvatoskodásról mondott. Elnökségünk a közelmúltban arra a következtetésre jutott, hogy a meglehetősen korán kezdődött kampány-időszak feszültségei idején nem kívánunk ezzel a problémával foglalkozni. Tudatában vagyok morális és intellektuális tartozásunknak. Azon leszek, hogy ezzel is, mint más hasonló égető problémákkal nyugodtabb légkörben majd foglalkozzunk. Elek István: Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor becsületes szándékkal, fogalmilag tisztázott nyelven nem lehet beszélni akár olyan kérdésekről is, mint a zsidókérdés. Mindig azt gondoltam, hogy lehet. Racionális megfontolások persze lehetnek azzal kapcsolatban, hogy mikor érdemes és milyen közegben. Remélem, sor kerül arra, hogy valóban méltó módon tudjon foglalkozni az a véleményformáló értelmiség is ezzel a kérdéssel, amelyik itt ebben a közösségben jelen van. Skultéty Csaba – Egy élménnyel szeretnék hozzájárulni a közös gondolkodáshoz. Kaliforniában járva találkoztam olyan világnézetet képviselő személyekkel, ami nálunk már régen túlhaladott. Az egyikük eléggé lekezelő módon szólt a magyarországi mai zsidóságról. Megkérdeztem tőle: Te magad immár teljesen amerikainak érzed magad? Magyarországon alig jársz, hogy hazatelepülj, nem is merült fel benned. Az, akit te támadsz, az Magyarországon él, Magyarországon maradt, részt vesz a magyar élet minden vonatkozásában, az ő borzalmas fájdalmaival, emlékeivel együtt. Kettőtök közül ki a magyar? Buvári Márta – A mai előadások is bebizonyították, hogy nem lehet időszerű kérdésekről úgy beszélni, hogy ne idéznénk Széchenyit, Eötvöst, Kölcseyt, Kazinczyt. Ők szinte mindent elmondtak. De arról se feledkezzünk meg, mekkora erőfeszítéseket tettek reformkori nagyjaink a magyar nyelv ápolása, megújítása érdekében. Most úgy tűnik, hogy nemcsak hogy nem folytatjuk kellőképpen az ő nyelvújító munkájukat ma, amikor nagy tömegben áramlanak be idegen szavak, hanem még azokat az idegen szavakat is elővesszük, amelyeket ők már régen sikeresen megújítottak. Magyarnak lenni nem utolsósorban azt is jelenti, hogy magyarul beszélünk. A szöveget a konferencia hangfelvételéről az élőbeszéd fordulatainak elhagyásával átírta, a hozzászólásokat szerkesztette Laczay István. Egyesületi belső használatra közreadja a Magyar Polgári Együttműködés, 1136 Budapest, Balzac u. 5. * F/Ü: 349-7166 * Email: [email protected]