Thészeusz és Minótaurosz Aigeusz király a Panathénaia ünnepén fényes versenyjátékot rendezett, s ezen részt vett Androgeósz is, a krétai Minósz király fia, és mindenkit legyızött. Féltékenyen nézték az idegen gyızelmét az athéniak, s Aigeusz király ekkor a marathóni bika ellen küldte a krétai királyfit, és a bika halálra taposta. Minósz király méltó haraggal indított hadjáratot fia gyilkosai ellen, és az istenek is megbüntették Athént a vendégjog durva megsértéséért. Járványt és szárazságot bocsátottak egész Attikára, még a folyók is kiapadtak. Apollón isten kijelentette, hogy az istenek haragja csak akkor szőnik meg, és az athéniak csak akkor szabadulnak a csapásoktól, ha kiengesztelik Minószt. A krétai király kegyetlen sarcot követelt. A békekötés fejében arra kötelezte Athént, hogy kilencévenként hét ifjat és hét leányt küldjenek Krétába. Ezekre borzalmas sors várt, az, hogy a krétai királynénak, Héliosz leányának, Pasziphaénak szörnyszülött, félig bika alakú fia a Minótaurosz falja fel ıket zegzugos barlangjában, a labürinthoszban, amelyet a Minósz szolgálatában álló, athéni származású ezermester, Daidalosz épített. Már harmadszor került sor a rettenetes adóra. Minósz maga jött el Athénba, hogy kiválogassa az athéni fiatalság színe-javából a hét ifjat és hét szüzet. Az ifjaknak fegyvertelenül kellett hajóra szállniuk. Ezúttal Thészeusz királyfi is közöttük volt, s ı bízott abban, hogy Pallasz Athéné segítségével legyızi az emberevı szörnyeteget, megmenti társai életét, és megszabadítja hazáját a gyásztól és a gyalázattól. İsz hajára földet hintett Aigeusz, mert ki tudja, látja-e még valaha fiát. Fekete vitorlát húzatott a hajóra, és meghagyta Thészeusznak, hogy ha sikerrel, megölve a Minótauroszt, épségben hazatér halálra ítélt társaival, cserélje fehérre a fekete vásznat. Meglátta az athéni hıst a krétai királyleány, a szép Ariadné ki anyja lágy karjai között nevelkedett eddig, mint ahogyan a tavaszi szellı sarjasztja a tarka virágzást. El sem mozdította vágyódó szemeit az ifjúról a királyleány, amíg lelkét át nem járta a szerelem, s Erósz lángja el nem hatolt a velıkig. Erósz, ki gonddal keveri az emberek örömeit, és Aphrodité, aki úrnı a szerelem és a tenger habjai felett, milyen hullámokon dobálták a szerelmes leányt, míg a szıke idegen után sóhajtozott! Mennyi aggodalom töltötte el bágyadó szívét, hogyan sápadt el, mikor Thészeusz jelentkezett a királynál, hogy megbirkózzék a szörnyeteggel, vagy a halált, vagy a dicsıséget várva! Titkon megegyezett Ariadné az idegennel, és egy gombolyag a fonalat adott neki. Mert a labürinthoszban az is eltévedt volna, akit esetleg megkímél a szörnyeteg. De Thészeusz Ariadné fonalát gombolyította, s mikor Pallasz Athéné segítségével megölte a Minótauroszt, a fonál mentén szépen megtalálta a kijáratot is a labürinthoszból. Akkor aztán megmentett társaival együtt hazahajózhatott Athénba, és vitte magával a krétai királyleányt, kinek megígérte, hogy segítségéért feleségül fogja venni. Meg aztán Ariadnénak nem is lett volna maradása Krétában, ha Minósz megtudja, hogy saját leánya segítette az idegeneket. Thészeusz szerelméért hagyta el apját, anyját és testvéreit Ariadné, de Thészeusz hőtlen lett hozzá, és megfeledkezett arról is, hogy Ariadnénak köszönheti életét. Mikor megérkeztek, Ariadnét elnyomta az álom, Thészeusz partra tette az alvó leányt, és úgy hajózott tovább hazája felé. Felébredt Ariadné, és egyedül találta magát a lakatlan szigeten. Hangos panaszszóval öntötte ki keserves haragját a hőtlen Thészeusz ellen, felment a magas hegyekre, ahonnét messzire el lehetett látni a tengeren, majd a tenger remegı habjai közé futott, meztelen bokája fölé emelve lágy ruháját. Szája tajtékzott már a vérfagyasztó, keserves jajveszékelésben: - Hát itt hagytál engem e magányos szigeten, álnok Thészeusz? Hát így törıdsz az istenekkel, hogy esküszegéssel mersz hazádba térni, engem feledve? Hát semmi sem tudta kegyetlen lelked szándékát megmásítani? Nem volt egy csepp szánalom sem benned? Bizony nem ezt ígérted nekem, hanem víg mennyegzıt, a várva várt nászdalokat, miket most mind meghiúsultan szórtak szét a szelek a levegıben. Én ragadtalak ki a halál örvényébıl, s íme, ez a jutalmam: a vadak tépnek szét, és a ragadozó madarak prédája leszek-e szigeten, ha meghalok, senki sem hantol a föld rögeiból sírdombot fölém. Oroszlán szült téged, magányos kıszirten, a kegyetlen tenger hullámai dobtak partra, valamelyik tengeri szörny volt az anyád, hogy így jutalmazod azt, aki az édes életnek megmentett. Ha nem is kívántad, hogy hitvesed legyek, vagy ha nem akartál idegen asszonnyal ülni lakodalmat, mert attól tartottál, hogy mit szólnak hozzá hazádban, akkor is legalább hazavittél volna, hő rabszolganıdnek, hogy szolgáltalak volna, kedves tagjaidat üdítı fürdıvel simogatva s bíbortakaróval megvetve pihenıre ágyad! Most hová forduljak, kitıl várhatok még segítséget? Nincs egy árva tetı e puszta szigeten, s a tenger habjai zárnak körül, nincs rá mód, nincs remény, hogy elfussak innét. Erinnüszek, ti bosszú istennıi, kiknek a homlokát hajfürt helyett kígyók koszorúzzák, jertek, hallgassátok meg az én panaszos szómat, mert jaj, csak panaszkodni tudok, tehetetlenül, eszeveszett dühtól elvakultan. De panaszos szavam keblem mélyérıl jön, ti ne is hagyjátok gyászom bosszulatlan ahogy engemet elhagyott, úgy döntse gyászba azokat is, kiket legjobban szeret Thészeusz. Ariadné sokáig nézett a hajó után, keserves gondok között. De egyszerre a sziget másik oldalán, gazdag virágzással feltőnt Dionüszosz, a szatüroszok és a szilénoszok ünnepi menete élén. Ariadnét kereste, mert Ariadné iránt gyulladt szerelemre. Kíséretében voltak a mainaszok, és ırjöngı bakkhoszi mámorukban hangos rivalgással kiáltoztak. A fejükön repkénykoszorú volt. Egy részük repkénnyel körülfont botot suhogtatott, mások szétszaggatott bikaborjú véres tagjait dobálták; voltak, akik tekergızı kígyókkal övezték fel magukat. És orgiát ültek, mély üregő szekrénybe hordozva körül a szent tárgyakat, titkos ünnepet, amelyet nem szabad kihallgatni a beavatatlanoknak. Hosszú tenyerükkel verték a dobot az asszonyok, vagy réztányérral idézték elı a csengı-bongó lármát, rekedten búgtak a kürtök, és a barbár sípok borzalmas, sziszegı hangot adtak. Ilyen kísérettel közeledett Dionüszosz az elhagyott leányhoz, és Thészeusz hőtlensége után az isten szerelme vigasztalta meg Ariadnét. Thészeusz ezalatt már messze hajózott, a feledékenység vak sötétsége borult a lelkére. Amint Ariadnénak tett esküjérıl megfeledkezett, úgy feledkezett meg atyja szavairól is. Nem vonta fel a fehér vitorlákat, s mikor meglátta a fellegvárból Aigeusz, hogy fekete vitorlával közeledik a hajó, azt hitte, hogy a kegyetlen végzet megfosztotta kedves fiától. Kétségbeesetten vetette magát a szikláról a tengerbe, amelyet azóta neveznek Aigaionnak, azaz Égei-tengernek.
A világ keletkezése, az istenek születése Kezdetben csak a végtelen tátongó úr, a khaosz létezett. A szelek még nem kavarták habosra a borszínő vizeket, s a halas tenger zúgó hullámai sem ostromolták a föld peremét. A mindenséget betöltötte a Nüksz, a roppant, fekete szárnyú éj. És a távolban légáram kerekedett, és megtermékenyítette az éj sötét madarát. Nüksz a homály közepébe helyezte ezüsttojását. A tojásból idık múltán kikelt a szél fia, Erósz. İ volt a szerelem szelleme, a vonzás lelke, az ı akarata költözött a dolgokba, hogy egymáshoz közelítsenek, és termékennyé váljanak. Erósz a legszebb a halhatatlan istenek között, ı szelídíti a szíveket, ı teremti a bölcs akaratot. Erósz körültekintett, de pillantása csak a féktelen és gomolygó khaoszt járhatta be. A szerelem ısszelleme borzadozott a magánytól, visszatért az ezüsttojásba, és elıhozta Gaiát, a dús keblő, szilárd és örök földet, majd Uranoszt, a csillag koronázta eget. Erósz életre keltette e párt, hogy létrehozzák a világot, és lakhelyül szolgáljanak halandóknak és halhatatlanoknak. Ekkor még nem derengett rózsás fény a halmokon, a sötétség mindent elfedett. Erósz a khaoszból elıhívta Ereboszt, a homályt, társul adta Nüksz mellé, s az ı szerelmükbıl született Aithér, a lég, és Hémera, a nappal. Uranosz éjjelente körülölelte Gaiát, és termékeny földanyánk létrehozta a halhatatlanok boldog lakhelyét, a büszke, magas hegyormokat, majd Pontoszt, a dühödten zajló tengert, és Tartaroszt, a föld félelmetes mélyét. Uranosz ölelésébıl születtek Gaia roppant gyermekei - a titánok és titániszok. Hat fiú: a mély örvényő Ókeanosz, majd Koiosz, Hüperión, Kriosz, Iapetosz s végül a legifjabb és a legravaszabb: Kronosz. Hét leány: Téthüsz, Rheia, Themisz, Mnémoszüné, Phoibé, Dióné és Theia. A titánok után Gaia világra hozta az érdes szívő, kemény lelkő küklopszokat: Brontészt, Szteropészt és Argészt. A küklopszok homloka közepén egyetlen kerek szem fénylett, tetteikben erı és ügyesség volt, roppant karjaikkal ık kovácsolták föld alatti mőhelyükben az istenek legyızhetetlen fegyvereit. Mind e napig béke és szeretet honolt az istenek között. De egyszer Gaia három újabb gyermeket szült: a kemény öklő Kottoszt, az erıs Briareuszt és a soktagú Güészt. Ilyen szörnyetegekhez hasonló teremtményeket még nem látott a föld. Mindkét vállukból ötven-ötven izmos kar meredt elı, nyakukon ötven riasztó fej imbolygott, vadak voltak és fékezhetetlenek. Uranosz elborzadva nézte e szörnyszülötteket, és azt gondolta: "Mily erısek és kegyetlenek. Ha megtőröm ıket az égben, felforgatják a világ rendjét, és benépesítik a mindenséget iszonyatos magzataikkal." A borzadály lassan győlöletté változott Uranoszban. Megragadta hát százkező fiait, és a föld mélyébe, a Tartaroszba lökte ıket, hogy még a napvilágot se láthassák. Gaia, a földanya nyöszörgött és hánykolódott. Rettenetesen nyomta a fájdalmas teher. Gaia sokáig töprengett, miként bosszulhatná meg Uranosz kegyetlenségét. És egyszerre szörnyő gondolata támadt. Létrehozta méhében a fehér fémet, óriási sarlót készített belıle, majd magához hívatta a titánokat, és így szólt: - Gyermekeim! Atyátok egymás után tünteti el fiait. Büntessük meg ıt az elsı gonosztettért, amit a világon elkövetett! Gaia szavaira a titánokat elfogta a félelem. Egyedül a ravasz Kronosz lépett elı, és így szólt: - Anyám! Én megteszem! Ha hitványsága ily bőnre ragadta, nem érdemel kíméletet! Gaia félrevonta fiát, és közölte vele, miként kívánja tırbe csalni megátalkodott férjét. Kronosz megragadta az élesre fent sarlót, és várta az alkalmas pillanatot. Eljött az éj, s mint mindig, Uranosz most is szerelemittasan közeledett Gaia felé. Ekkor Kronosz elırontott rejtekébıl, s a sarlóval megcsonkította atyját. Uranosz vére a földre hullott, és a vérbıl a föld megszülte az erıs Erinnüszeket, Megairát, Tisziphonét és Alléktót, a kegyetlen bosszú és a furdaló lelkiismeret szellemeit, és megszülte a méliai nimfákat és a csillogó fegyverő óriás gigászokat. Uranosz nemzıszerve - melyet Kronosz messze elhajította tengerbe hullott. A hullámok tovaringatták a halhatatlan férfierıt, majd lassanként hófehér tajték keletkezett körülötte, és a habokból egyszerre egy varázslatos szépségő szőz bukkant elı: Aphrodité, a szépség és a szerelem csodálatos istennıje. A bámulatos jelenség hatalmas, gyöngyházfényő kagylóhéjon ringatózott a hullámok tetején. A titánok felhozták a föld mélyébıl a százkezőeket, megfosztották Uranoszt hatalmától, és öccsüket, Kronoszt tették az ég urává. Kronosz nem hálálta meg félelmetes testvérei jótettét. İ is rettegett százkező öccseitól, kezüket széttéphetetlen bilincsbe verte, és bezárta ıket az alvilág mélyére, a Tartaroszba. A titánok nıül vették nıvéreiket, és számos istenmagzatot nemzettek. Hüperión asszonya, Theia szülte Hélioszt, a fényes napot. Héliosz aranyszekerével minden reggel felhajt az égre, hogy tüzes sugarával előzze a homályt. Az ı lányuk az ezüsthajú Szeléné, a hold, és a rózsaujjú Éósz, a hajnal is. Koiosz Phoibét választotta párjául, és számos dicsı leszármazottnak adtak életet. Phoibé szülte a szelíd Létót, Apollón és Artemisz anyját, és Asztériát, az alvilág bolyongójának, Hekaténak anyját. Ókeanosz szerelme Thétüszt igézte meg. Végtelen termékenységük számtalan istengyermeknek adott életet. Közülük a legnevesebbek: az örvényes Nílus, a sötét viző Sztüx, a szépséges Aszé, a hódító Kalüpszó és háromezer leányuk: az ókeaniszok. Az egek ura, a csavaros esző Kronosz a jóságos Rheiát fogadta társul. Az ı szerelmükbıl születtek az Olümposz halhatatlan istenei: a szőzies Hesztia, a házasság és házi tőzhely védıje; a fájdalmas Démétér, a termékeny föld istenasszonya; a tehénszemő, féltékeny Héra; az alvilág félelmetes ura, Hádész; a végtelen halas tengeren uralkodó Poszeidón és végül az Olümposz késıbbi fejedelme, Zeusz, a messzedörgı. Midın a csavaros esző Kronosz megcsonkította atyját, Uranosz végzetes jóslattal fenyegette meg fiát: - Tudd meg, Kronosz, nem sok idı múltán te is az én sorsomra jutsz! Mert eljön a nap, amikor téged is egyik gyermeked dönt le égi trónusodról! A ravasz Kronosz nem akart Uranosz sorsára jutni. Ezért, amint gyermekei Rheiának, az istenek anyjának méhébıl világra jöttek, Kronosz azon nyomban lenyelte ıket. Egymás után tüntette el torkában Hesztiát, Démétért, Hérát, Hádészt és Poszeidónt. Rheia kétségbeesve látta, mint válnak gyermekei Kronosz bendıjének martalékává. Midın az istenanya legifjabb gyermekét várta, elhatározta, hogy ezt az egyet megmenti férje elıl. Könyörögve fordult szüleihez, Uranoszhoz és Gaiához segítségért. A két isten furfangos tervet eszelt ki, hogy túljárjanak Kronosz csavaros eszén. Elkövetkezett a szülés napja. Kronosz éberen figyelt, mert jól emlékezett az isteni jóslatra. Rheia, miután megszülte Zeuszt, szülei tanácsára a gyermek
helyett egy fehér gyolcsba csavart nagy kerek követ tett Kronosz kezébe. Az ég ura mohón nyelte le a fiának vélt követ, és megnyugodott, hogy ismét megszabadult a trónját fenyegetı veszedelemtıl. Amikor pedig a világra ráborult az éj sötét leple, Rheia, karján a piciny Zeusszal, kilopózott Kronosz palotájából, és Kréta szigetére futott. Az erdı borította Dikté hegy mély barlangja lett a kicsi Zeusz otthona. Rheia a csecsemıt a hegy két nimfájának, Adraszteiának és Idának a gondjaira bízta. A nimfák szeretı gondossággal nevelték a nagy jövıjő istenfiút. Összegyőjtötték a krétai harcosokat, hogy ırt álljanak a barlang elıtt. Az ırködı vitézek dárdáikat érc pajzsukhoz verték, nehogy Zeusz sírása Kronosz fülébe jusson. A nimfák pompás hegyi kecskéjük, Amaltheia tejével és a szorgos méhecskék mézével táplálták Rheia gyermekét. Ameltheia oly bıséges és tápláló tejet adott, hogy midın kimúlt, a hálás Zeusz az égboltra emelte, és csillagképet formált belıle. Szarvából bıségszarut varázsolt, amelybıl kifogyhatatlan gazdagsággal ömlik az étel és az ital. Bırébıl pedig gyızhetetlen pajzsot készített magának. A pajzsot a rettentı Gorgó-fı díszítette, és a villám sem hatolt keresztül rajta. A jó tápláléktól és a szíves gondoskodástól Zeusz csakhamar ifjúvá serdült. A fiatal isten fájdalommal hallotta bátyjai és nıvérei kegyetlen sorsát. Amikor már erısnek érezte magát, elhatározta, hogy harcba indul Kronosz ellen, megszabadítja testvéreit, és ledönti trónjáról a kegyetlen istent. Zeusz Ókeanosz egyik lányát, az eszes Métiszt hívta segítségül. Métisz füvekbıl varázsitalt készített, és néhány cseppet Kronosz ételébe kevert. Az istenek urát heves görcsök fogták el, öklendezni kezdett, és szép sorjában kihányta lenyelt gyermekeit. Legelıször a követ, majd egymás után Poszeidónt, Hádészt, Hérát, Démétért és Hesztiát. Az istenfiak nyomban haraggal fordultak trónjára féltékeny atyjuk ellen, és Zeusszal szövetkezve megkezdték a nyílt küzdelmet Kronosz uralmának megdöntéséért. Kronosz testvéreihez, a titánokhoz folyamodott. Rheia nem hagyta el Kronoszt. Kronoszék tábora az Othrüsz hegyén volt, Zeusz és testvérei pedig az Olümposz hófödte bérceit szállták meg. A kíméletlen harc éveken át folyt, hiszen halhatatlanok álltak halhatatlanokkal szemben, és a ravasz Kronoszon nem volt könnyő gyızedelmeskedni. Zeusz elkeseredésében nagyanyjához, Gaiához fordult segítségért. Gaia megjövendölte Zeusznak, hogy gyızni fog, ha megnyeri szövetségesül a Tartaroszba zárt százkezőeket és a küklópszokat. Zeusz megfogadta az istenanya tanácsát. Kiszabadította láncaiból Gaia három fiát, a kemény öklő Kottoszt, az erıs Briareuszt és a soktagú Güészt. Felhozta a Tartaroszból a három küklopszot is, majd megnyerte szövetségesül Ókeanosz leányát, Sztüxöt, és annak lányait, Nilcét, a gyızelmet, Kratoszt az erıt, Biét, az erıszakot és Zéloszt, a haragot. A küklopszok rettentı fegyvereket kovácsoltak. Poszeidónnak háromágú szigonyt készítettek, mellyel habosra kavarta a tengert. Hádész láthatatlanná tevı sisakot kapott, s így észrevétlenül megközelíthette ellenfeleit. De a leghatalmasabb fegyver Zeusznak jutott: az eget-földet rázó mennydörgés és a vakító villám, amellyel bárkit halálra sújthatott. A harc tizedik esztendejében Zeusz újabb rohamra indult Kronosz ellen. Poszeidón szigonyától Othrüsz hegyéig csaptak a tenger hullámai, a sziklákat mennydörgés remegtette, s a dübörgésre nyögve felelt az ég. A százkezőek valamennyi kezükbe éles sziklákat ragadtak, s a roppant szirtek záporként hullottak Kronosz harcosaira. De a titánok sem hátráltak. Tengerárnak és a sziklaesınek fittyet hánytak, s hatalmas lábukkal szilárdan álltak a rengı hegyen. Ekkor Zeusz kibocsátotta villámait. Szaporán cikáztak a tüzes nyilak, s Othrüsz hegye lángba borult. A forró füst ellepte a titánokat, s a villámok fénye elvakította szemüket. A szelek is Zeusz pártjára álltak. Felkavarták a port, és a tőzzel mint ostorral csapkodták Kronoszt és szövetségeseit. Zeusz rohamot parancsolt. Az elsı sorban a százkező óriások kapaszkodtak szélsebesen Othrüsz ormai felé. Száz karjukkal megragadták az elvakított, tehetetlen titánokat, erıs kötelekkel megkötözték ıket, és a Tartarosz mélyébe hurcolták, oda, ahol eddig ık maguk sínylıdtek. A titánokat legyızték, Kronosz elveszítette hatalmát, Zeusz elfoglalhatta égi trónusát az Olümposzon. És a Messzedörgı nem feledkezett meg társairól. Megosztotta testvéreivel a világ uralmát. İ maga uralkodott az égben, Poszeidón a tenger feletti hatalmat örökölte. A szelíd Démétér istenasszony uralta a föld színét, Hádész osztályrésze pedig a sötét alvilág, a holt lelkek birodalma lett. A küklopszoknak megparancsolta, hogy ezentúl ık készítsék az istenek fegyvereit. De százkező nagybátyjaitól Zeusz is rettegett. Nem akart több háborúságot az istenek között, ezért a szörnyeket újra láncra verte, és visszazárta föld alatti börtönükbe.
Zeusz, az Olümposz ura A villámok félelmetes ura, a messzedörgı Zeusz uralkodott égen és földön. Haragját istenek és emberek egyaránt rettegték. Hatalma mindenüvé kiterjedt, tekintete áthatolt a sőrő fellegeken, behatolt a föld mélyébe. İ szabta meg a mindenség törvényeit, ı határozott halhatatlanok és halandók, élık és holtak felıl. Akaratát fiának, Apollónnak jós szavai tolmácsolták. Midın a dódónéi tölgyfák susogni kezdtek, Olümposz urának szándékát közölték a legfelsıbb úr papjaival, hogy az ı szájuk hirdesse az isteni igéket az embereknek. Kronosz fia elıször Ókeanosz és Téthüsz titán leányát, Métiszt, az okosság istennıjét vette nıül. Gaia és Uranosz nem jó szemmel nézték Zeusz házasságát, és amikor Métisz gyermeket várt a mennydörgés urától, felkeresték Kronosz fiát, és így szóltak hozzá: - Hatalmas Zeusz! Az istenek végzete az, hogy mennyei trónusukról saját magzatuk taszítsa le ıket. Emlékezz, az én örökömbe fiam, Kronosz lépett, te pedig keményszívő atyád helyét foglaltad el az Olümposz széljárta csúcsain. Asszonyod, az okos Métisz gyermeket vár. Vigyázz, ha világra hozza, a gyermek a sors rendelése szerint bukásodat okozza. Csak egyet tehetsz a végzet ellen: kövesd atyád példáját! Zeusz nem sokat töprengett Uranosz szavain. Megértette, hogy ha nem cselekszik azonnal, uralma veszélybe kerülhet. Métisz istennıhöz sietett hát, és lenyelte. És vele együtt az Olümposz ura magát az isteni bölcsességet is bekebelezte. Nemsokára Zeuszt szörnyő fejfájás lepte meg. Napokig szótlanul ült trónusán, és keservesen nyöszörgött. Az istenek szánakozva állták körül, de egyikük sem tudott segíteni rajta. Midın Zeusz fájdalmai elviselhetetlenné váltak, elılépett fia, Héphaisztosz, a mennyek kovácsa, és rézbaltájának egyetlen csapásával felnyitotta atyja fejét. És a halhatatlan istenek
ámulatára Zeusz fejébıl egy istennı emelkedett ki, teljes fegyverzetben: Pallasz Athéné. Amint az istennı körültekintett, az Olümposz megrendült, s a tengeren roppant, bíborszín hullámok tornyosultak. Pallasz Athéné volt hivatva arra, hogy a pajzsával óvja a harcok rettenthetetlen hıseit. İ tanította meg az embereket a szerszámok használatára, a különféle mesterségekre, a fonásra és a szövésre. Minthogy anyja bölcsességét örökölte, a bajbajutottak hozzá fordultak tanácsért, és Athéné soha nem hagyta cserben az elesetteket. Métisz után Zeusz Uranosz és Gaia leányát, a természet és az erkölcs rendjének ırasszonyát, Themiszt választotta asszonyául. Frigyükbıl születtek a Hórák: Eunomia törvényesség, Diké, az igazság, és Eiréné, a béke. A Hórák ügyeltek az évszakok váltakozására és az erkölcsi világ rendjére. Zeusz asszonyainak sorában Theiszt Mnémoszüné az emlékezet istennıje követte. A mennydörgés hatalmas ura kilenc éjt töltött kedvesével, s a törvényszabta idı múltán Mnémoszüné kilenc istenasszonyt hozott a világra a Helikon lankáinak tövében. Megszületett a kilenc Múzsa, akik táncaikkal és dalaikkal vidították az isteneket lakomáikon és ünnepségeiken, s akik a mővészetek és a tudományok sugalmazói voltak: Kleió, a dicsıség hírnöke - a történetírás, Euterpé az örömet nyújtó - a lírai költészet, Thaleia, a viruló - a színmővészet, Melpomené, a tragédia, Terpszikhoré, a táncos kedvő - a tánc, Erató a bőbájos - a szerelmi költészet, Polühümnia, a sokdalú az eposz és a némajáték, Urania, a mennyei - csillagászat, Kalliopé, a szépszavú - az epikus költészet istennıje. Mnémoszüné bőbájos lányait istene és emberek egyaránt szerették. A halandók oltárokat emeltek tiszteletükre szerte a földön. Kronosz leánya, a tehénszemő Héra a Heszperiszek csodálatos kertjében sétált. A nyár már vége felé járt, Héliosz, a nap elmerült aranyszekerével az óceán vizében, s a Hórák hővös esıt bocsátottak a földre. Héra egyszerre csak madársuhogást hallott, és látta, hogy egy ázott, reszketı kakukk egy gyümölccsel terhes almafa ágára száll. Az istennı megszánta a madarat, és kedves szavakkal hívogatni kezdte, mire a didergı kakukk Héra köpenye alatt keresett menedéket. A nemesszívő istennı keblén melengette a madarat, és gyengéden becézgette. A kakukk azonban hirtelen Zeusz alakját öltötte fel, és hevesen átkarolta isteni nıvérét. Héra eleinte visszautasította öccse közeledését, de Zeusz szent ígérettel fogadta, hogy maga mellé emeli olümposzi palotájába, és ünnepélyesen feleségévé teszi. Héra követte az istenek urát, és az Olümposz aranyló csarnokaiban fényes nászünnepet ültek. Héra hőségesen kitartott a mennydörgés ura mellett, hiszen ı volt a családi tőzhely ıre. Zeusz azonban minduntalan megszegte hitvesi húségét. Szerelmesei között nemcsak istennık, hanem földi asszonyok is akadtak.
Héra és gyermekei Héra, Kronosz és Rheia leánya, Számosz szigetén - vagy mint egyesek állítják, Argoszban - született, és Pelaszg fia, Temenosz nevelte fel Arkadiában. Dajkái az Évszakok voltak. Miután Zeusz, Héra ikertestvére számőzte apjukat, Kronoszt, meglátogatta Hérát Knósszoszban, Kréta szigetén, és udvarolni kezdett neki. Kezdetben sikertelenül. Hérának csak akkor esett meg a szíve rajta, amikor Zeusz megtépázott kakukknak álcázta magát. Miközben Héra gyöngéden melengette a keblén, Zeusz gyorsan újra felöltötte igazi alakját, és megerıszakolta Hérát. Így aztán, hogy a szégyent elkerülje, Héra kénytelen volt feleségül menni hozzá. Valamennyi isten vitt valamilyen ajándékot a lakodalmukra. Földanya például egy aranyalmafát ajándékozott Hérának. Ezt a fát ırizték késıbb a Heszperiszek Héra gyümölcsösében, az Atlasz hegységben. Héra és Zeusz Számosz szigetén töltötték és nászuk háromszáz esztendeig tartott. Hérának és Zeusznak három gyermeke született, három isten: Árész, Hephaisztosz és az ifjúság istenasszonya. Egyesek szerint Hephaisztosz szőzen fogant gyermek volt. Ezt a csodát Zeusz mindaddig nem akarta elhinni, amíg be nem ültette Hérát egy székféle gépezetbe, amelynek a karjai átölelték, és fogva tartották a benne ülıt. Így kellett Hérának megesküdnie a Sztüxre, az alvilág folyójára, hogy nem hazudik.
Zeusz és Héra A villámot egyedül csak Zeusz, az Ég Atyja kezelhette; halált hozó felvillanásának veszélye tartotta kordában civakodó, lázongó családját az Olümposz hegyén. İ parancsolt az égitesteknek is, törvényeket hozott, hőségesküket kényszerített ki, és jövendıt mondott. Anyja, Rheia elıre látta, mennyi bajt fog okozni bujasága, és megtiltotta, hogy megnısüljön. Themiszszel, a törvényesség istennıjével az Évszakokat és a Moirákat, a három sorsistennıt, a jóság és kedv megszemélyesítıit, a Khariszokat, Mnémoszünével - akivel kilenc éjszaka hált együtt - a kilenc Múzsát. Vannak, akik azt állítják, hogy ı nemzette Sztüx nimfával Perszephonét, az alvilág királynıjét is, akit Zeusz fivére, Hádész erıszakkal vett nıül. Vagyis Zeusznak egyaránt hatalma volt a föld fölött és a föld alatt. Felesége, Héra csak egyetlen dologban volt egyenrangú vele: mindig tetszése szerint megajándékozhatott - akár embert, akár állatot - a jövendımondás tudományával. Eljött az idı, amikor Zeusz gıgje és szeszélyessége olyan elviselhetetlenné vált, hogy Héra, Poszeidón, Apollón meg - Hesztiát kivéve - a többi olümposzi isten hirtelen körülvette, miközben ágyában aludt. Nyers marhabır szíjakkal úgy összevissza kötözték-bogozták, hogy mozdulni sem tudott. Azonnali halállal fenyegette ıket, csakhogy az istenek eldugták a villámát, és gúnyosan kinevették. Miközben gyızelmüket ünnepelték, és féltékenyen azon kezdtek vitatkozni, ki legyen Zeusz utódja, Thetisz, a Néreida, attól való féltében, hogy polgárháború tör ki az Olümposzon, gyorsan megkereste a százkező Briareuszt, aki - mind a száz kezét egyszerre használva - pillanatok alatt kibogozta a csomókat, és megszabadította urát a kötelékektıl. Mivel az összeesküvést Héra szervezte ellene, Zeusz a csuklójára csatolt aranybilincseknél fogva felakasztotta az égboltra, és mindkettıre egy-egy üllıt kötött. A többi isten kimondhatatlanul fel volt háborodva, de egyikük se mert segíteni Hérán, bármilyen szívszaggatóan siránkozott. Végül Zeusz megígérte, hogy szabadon bocsátja, ha az istenek megesküsznek, hogy soha többé nem lázadnak föl ellene. Zeusz Poszeidónt és Apollónt megbüntette: elküldte két rabszolgának Láomedón királyhoz, hogy építsék fel neki Trója városát. A többieknek azonban megbocsátott, mivel erıszaknak engedve cselekedtek.
Hermész, Apollón, Artemisz és Dionüszosz születése Az érzéki természető Zeusz számos, titánoktól vagy istenektıl származó nimfával hált együtt, s az ember teremtése után halandó nıkel is. Nem kevesebb, mint négy nagy olümposzi istent nemzett házasságon kívül. Elsınek Hermészt Maiával, Atlasz leányával, aki az arkadiai Külléné-hegy egyik barlangjában hozta világra fiát. Aztán Apollónt és Artemiszt Létóval. Amikor együtt háltak, önmagát is, a leányt is fürjjé változtatta. A féltékeny Héra azonban utasította Püthón kígyót, hogy vegye üldözıbe Létót, és kijelentette: nem engedi, hogy Létó olyan helyen szüljön, ahol a nap süt. Létónak a Déli Szél szárnyán sikerült eljutnia a Délosz közelében fekvı Ortügiára, ahol világra hozta Artemiszt, aki születése után nyomban segített átkelni anyjának a keskeny szoroson és - vajúdása kilencedik napján - a déloszi Künthosz-hegy északi oldalán, egy olajfa és egy datolyapálma közt megszülni Apollónt. Délosz úszó sziget volt, ettıl fogva azonban mozdulatlan lett és isteni parancsra senkinek sem volt szabad megszületnie vagy meghalnia rajta. A betegeket és a terhes asszonyokat átszállították a tengeren Ortügiára. Végül Zeusz halandónak álcázta magát, és titokban szerelmi viszonyt folytatott Szemelével, a thébai Kadmosz király leányával. A féltékeny Héra azonban öreg szomszédasszonynak álcázta magát, és azt tanácsolta Szemelének - aki már a hatodik hónapban volt -, hogy kérje meg titokzatos szeretıjét: ne áltassa tovább, hanem fedje fel igazi alakját és természetét. Honnan tudhatja, hogy nem valami szörnyeteg? Szemelé megfogadta Héra tanácsát, s mikor Zeusz visszautasította kérését, nem volt hajlandó többé az ágyába feküdni. Zeusz erre mérgében mennydörgés és villámlás formájában mutatkozott meg, és Szemelé belepusztult. Hathónapos magzatát azonban Hermész megmentette: bevarrta Zeusz ágyékába, hogy ott fejlıdjék még három hónapig. Mikor elérkezett az ideje, Zeusz világra is hozta Dionüszoszt, akinek a neve azt jelenti, hogy "a kétszer született" vagy "a kettıs ajtó gyermeke"
Hermész jelleme és cselekedetei Amikor Hermész megszületett a Külléné hegyen, anyja, Maia bepólyálta, és egy szelelı kosárba tette. Hermész azonban bámulatosan gyorsan megnıtt, s mihelyt anyja hátat fordított neki, megszökött és elindult kalandot keresni. Elérkezett Pieriába, ahol Apollónnak egy csordára való gyönyörő marhája legelt, s elhatározta, hogy ellopja ıket. Mivel azonban tartott tıle, hogy a nyomok esetleg elárulják, egy kidılt tölgyfa kérgébıl sarukat készített, a marhák lábára kötözte ıket, aztán éjnek idején elhajtotta a csordát. Apollón észrevette, hogy meglopták, Hermész furfangja azonban bevált, és Apollón végül kénytelen volt jutalmat ígérni annak, aki elcsípi a tolvajt. Szilénosz és szatírjai szétszóródtak a világ négy tája felé, hogy felkutassák az illetıt, de jó darabig hiába keresték. Végül aztán, amikor egy részük éppen Arkadián vonult keresztül, halk muzsikaszóra lettek figyelmesek. Külléné nimfa, aki egy barlang nyílásában üldögélt, elmesélte nekik, hogy egy nagyon tehetséges gyerek született nemrég a barlangban, ı neveli. A gyerek valamilyen csodálatos zeneszerszámot készített egy teknıs páncéljából meg tehénbélbıl, s álomba ringatta vele az anyját. - És hol szerezte a tehénbelet? - kérdezték a szemfüles szatírok, észrevéve, hogy két tehén bıre van kiterítve a barlang elé. - Mi az? Lopással vádoljátok szegény gyereket? - kérdezte Külléné. Éles szóváltás kezdıdött. Ebben a pillanatban megjelent Apollón, belépett a barlangba, felébresztette Maiát, és szigorúan ráparancsolt, hogy Hermész adja vissza ellopott marháit. Maia rámutatott a gyerekre, aki még mindig pólyában feküdt, s úgy tett, mintha aludna. - Micsoda képtelen gyanúsítás! - kiáltott Maia. Apollón azonban már ráismert a bırökre. Kivette Hermészt a kosárból, fölvitte az Olümposzra, szabályszerően feljelentette lopás miatt, s bizonyítékul felmutatta a két tehénbırt. Zeusz restellte, hogy újszülött fia tolvaj, s biztatni kezdte, hogy bizonyítsa be ártatlanságát. Apollón azonban nem volt hajlandó engedni, s Hermész végül is megtört és vallott. - Rendben van, gyere velem - mondta. - Visszakapod a marháidat. Csak kettıt vágtam le belılük, s mind a kettıt tizenkét egyenlı részre daraboltam, áldozatul a tizenkét istennek. - Tizenkettınek? - kérdezte Apollón. - Ki a tizenkettedik? - A te alázatos szolgád, uram - felelte szerényen Hermész. - Csak a nekem járó részt ettem meg, pedig nagyon éhes voltam, a többit elégettem, ahogy elı van írva. Nos, ez volt az elsı húsáldozat a világon. A két isten visszatért a Külléné hegyre, ahol Hermész elıhúzott valamit egy juhbır alól. - Hát ez meg mi? - kérdezte Apollón. Válaszul Hermész megmutatta frissiben feltalált teknısbéka lantját, és a lantverı pálcával, amelyet szintén ı talált fel, egy olyan elragadó dallamot játszott el rajta, hogy Apollón nyomban megbocsátott neki. Hermész Apollónt elvitte Püloszba, és visszaadta neki a csordát, amelyet egy barlangban rejtett el. - Cseréljünk! - kiáltott fel Apollón. - Tartsd meg a teheneket, s enyém a lant. - Rendben van - mondta Hermész, és kézfogással pecsételték meg az egyezséget. Amíg az éhes tehenek legeltek, Hermész vágott néhány szál nádat, pásztorsípot készített belılük, és eljátszott rajta egy másik dallamot. Apollón megint elragadtatva felkiáltott: - Cseréljünk! Ha nekem adod azt a sípot, én neked adom aranybotomat, amellyel a nyájam terelem. Ezentúl te leszel a pásztorok és juhászok istene. - Az én sípom értékesebb, mint a te botod - felelte Hermész. - De hajlandó vagyok cserélni, ha jósolni is megtanítasz. - Ezt nem tehetem meg - mondta Apollón -, de ha elmész három öreg dajkámhoz, megtanítanak kavicsokból jósolni. Ismét kezet fogtak, aztán Apollón visszavitte a gyereket az Olümposzra, és elmesélte Zeusznak a történteket. Zeusz jót mulatott a fiún. - Nagyon leleményes, ékesszóló és megnyerı modorú istenkének látszol - állapította meg. - Akkor hát nevezz ki hírnököddé, atyám - felelte Hermész
-, és én vállalom a felelısséget az istenek javaiért. Nem fogok többé hazudni, azt azonban nem ígérhetem, hogy mindig kimondom a teljes igazságot. - Nem is kell - mondta mosolyogva Zeusz. - A szerzıdések megkötése és a kereskedelem fejlesztése lesz a kötelességed, valamint az, hogy mindenkinek biztosítod a szabad utazás lehetıségét a világ valamennyi országútján. - Zeusz átadott neki egy fehér szalagokkal díszített hírnöki pálcát, amelyet mindenkinek kötelessége volt tisztelni, egy kerek kalapot, védelmül az esı ellen, és egy szárnyas aranysarut, amely szélsebesen röpítette tova. Késıbb a három öreg dajka megmutatta Hermésznek, hogyan kell jósolni a vízmedencében táncoló kavicsokból; ı maga meg föltalálta a kockajátékot és az abból való jóslást. Hádész is szerzıdtette hírnökének: az volt a feladata, hogy aranybotját a haldoklók szemére téve, szelíden, de ékesszólóan elszólítsa ıket az élık sorából. Aztán segített a három Moirának összeállítani az ábécét, ı találta fel a csillagászatot, a zenei skálát, az ökölvívást és a tornát, a súlyokat és a mértékeket, valamint az olajfatermesztést.
Prométheusz és az emberek . . Az istenek ekkor még nem ültették be növényekkel a földet, állatok sem futkároztak erdın-mezın, és ember sem volt, hogy leszedje a fák gyümölcsét, felszántsa a mezıket, legeltesse a barmokat. És földanyánk, Gaia létrehozta az embert, az állatokat és növényeket. Az ember már ravasz volt, de ügyetlen, a mesterségeket még nem ismerte. Zeusz magához hívatta Iapetosz két fiát, az együgyő Epimétheuszt és a furfangos Prométheuszt, és megbízta ıket, hogy ruházzák fel az élılényeket különféle képességekkel. A két testvér engedelmeskedett az isteni parancsnak. Mielıtt azonban munkához láttak, Epimétheusz így szólt bátyjához: - Bízd rám a munkát, én egyedül jobban megbirkózom vele. Amint elvégeztem dolgomat, jöjj és tekintsd meg az eredményt. Prométheusz hallgatott testvére szavára. Epimétheusz pedig nekilátott, hogy elossza a tulajdonságokat és a képességeket az élılények között. A gyönge csontú madaraknak tollazatot adott, hogy elfedjék testük hitványságát, és szárnyakat, hogy elmenekülhessenek ellenségeik elıl. A halak uszonyt és hajlékony testet kaptak, hogy cikázva ússzanak a vizek mélyén. A többi állatot karommal, kemény pikkelyekkel vagy erıs fogazattal látta el, hogy védekezhessenek támadóik ellen, és élelmet találjanak maguknak. Kinek-kinek fajtája és alkata szerint osztotta el az ügyességet, az erıt, a gyorsaságot. És még az évszakok váltakozásáról sem feledkezett el. A rideg tél ellen vastag bundát adott a fázós állatoknak, a nap tőzı sugaraitól vastag bırrel óvta ıket. Epimétheusz a föld minden termését elosztotta az állatok között, hogy eledelükrıl gondoskodjék. Kinek gyümölcsöt, kinek gyökeret, kinek pedig más élılények húsát jelölte ki táplálékul. Epimétheusz szétosztotta már valamennyi tulajdonságot, és egy fa alatt heverészve, megelégedetten szemlélte munkája eredményét, amikor odaért Prométheusz. Mindent gondosan megnézett, majd ijedten felkiáltott: - Hát az emberrıl megfeledkeztél? Mit adtál az embernek, Epimétheusz? - Ó jaj, róla teljesen megfeledkeztem! Pedig a tarsolyom már teljesen kiürült, minden tulajdonságot elosztottam. A furfangos Prométheusz elgondolkodott. Az embert, akinek testét nem borította szırzet, mégsem hagyhatják mezítelenül, védtelenül kiszolgáltatva az idıjárás viszontagságainak és az állatok mohóságának. Prométheusz gyorsan határozott. Belo ózott Héphai mőhelyébe - ahol az isteni kovács a küklópszok segítségével az olümposziak fegyvereit készítette -, és ellopta a tüzet s kovácsmesterség titkát. Majd felkereste a szentélyt, ahol Pallasz Athéné a bölcsességet és a kézmővességet ırizte, és Prométheusz mind e javakkal megajándékozta az embert. Így jutottak a halandók Prométheusz jóvoltából a bölcsességhez, a tőzhöz és a mesterségek titkaihoz. Az ember keze immár ügyessé vált, házakat, városokat épített, szentélyeket emelt, hogy áldozatokkal kedveskedjék a halhatatlan isteneknek. Az ember úrrá lett az erdıkön és a mezıkön, igájába fogta a barmokat, elejtette az erdık vadjait, hálójába fogta a mélység halait, és igen hatalmasnak tartotta magát. Lassanként az isteneknek járó áldozatokról is elfeledkezett. Midın Zeusz letekintett az Olümposz csúcsáról, és látta a halandók elbizakodottságát, roppant haragra gerjedt. A furfangos Prométheusz kedvelte az embert - hiszen ı tanította meg két keze használatára -, és elhatározta, hogy kibékíti a mennydörgés haragvó urát. Közös ünnepségre hívta hát az isteneket és a halandókat, levágott egy nagy, zsíros bikát, hogy a gazdag áldozatnál megbéküljenek egymással. De a csavaros esző Prométheusz győlölte Zeuszt, mert az istenek ura visszazárta atyját, Iapetosz titánt a Tartarosz mélyére - ezért az áldozati állat elosztásánál az embereknek kedvezett. A hatalmas bikát Prométheusz két részre osztotta: a legjobb húsokat hitvány bırrel takarta le, a bika fehér csontjait pedig zsírba göngyölte, és így szólt Olümposz urához: - Hatalmas és dicsı Zeusz, válassz kedved szerint! És a halhatatlanok ura a szép zsíros halomhoz lépett. De amint megemelte a hájat, és megpillantotta a csupasz csontokat, rettentı haragra gyúlt. Mert tudta, hogy e naptól fogva a halandók csak zsírba csavart fehér csontokat fognak égetni áldozati oltáraikon. Zeusz felháborodottan kiáltotta: - Látom, Iapetosz fia, álnok ravaszsággal cselekedtél, mint mindig! Ezért még elnyered büntetésedet, de az embereken nyomban megtorlom a sérelmet! Így szólt a Messzedörgı, és haragjában azonnal visszavette a tüzet az emberektıl. Szenvedés költözött e naptól a halandók közé. Otthonukban kialudt a tőz. A kihőlt tőzhelyeken nem fortyogott az étel, éhség szegıdött az ember társául. De a furfangos Prométheusz újra megszánta az embereket. Besurrant Zeusz palotájába, felkutatta a szentélyt, ahová az Olümposz ura a tüzet rejtette, belelopott egy kis parazsat egy vaskos nádszálba, és a nádat lassan lóbálva - hogy a tőz el ne aludjon -, vidáman sietett vissza a földre. Újból odaadta a tüzet az embereknek, nehogy a fagy és az éhség martalékai legyenek. Midın a mennydörgés ura észrevette, hogy a föld lakói tőzhelyén újra lobog a tőz, és rájött, hogy Prométheusz megint csúfot őzött belıle, szörnyő haragra gerjedt, és bosszúra határozta el magát. Így szólt Prométheuszhoz: - Hiába minden furfangod, Iapetosz fia! Megbüntetlek téged is, az embereket is! Olyan ajándékot készítek nekik, ami nagy örömmel tölti el ıket, és az örömtıl nem fogják látni a bajt, amelyet a fejükre hozok. És az Olümposz fejedelme akkorát kacagott, hogy a föld megrendült belé. Mindaddig az ember békében élt a földön. Az istenek gondoskodtak róla, testét nem gyötörte betegség, aggság, és nem szenvedett a nehéz munkától, a fáradtságtól. A bajt, bánatot Zeusz haragja hozta rá.
A mennydörgés ura megparancsolta sánta fiának, az istenek ügyes kovácsának, Héphaisztosznak, hogy készítsen földbıl és vízbıl egy szépséges szüzet, istennıhöz hasonlót. Héphaisztosz munkához látott, és agyagból isteni alakot formált. Pallasz Athéné hófehér, csillogó köntösbe burkolta az új teremtményt, és leomló szıke hajára lenge fátylat borított. Aphrodité a csábítás és a szerelem bőverejével, Hermész pedig ravaszsággal, játszi bájjal, álnoksággal és szemérmetlenséggel ajándékozta meg. Az évszakok istennıi, a Hórák tavaszi virágokkal díszítették, s a báj istennıi, a Khariszok szépmívő láncot akasztottak ívelt nyakába. Az égilakók mind körülötte sürgölıdtek, hogy jó és rossz tulajdonságaikkal felruházzák az elsı asszonyt. Amikor végre Héphaisztosz alkotása teljes pompájában elıttük állt, Hermész megérintette pálcájával, és így szólt: - Legyen neved Pandóra, azaz "Csupa ajándék'; mivel valamennyi isten adott valamit magából. Pandóra felnyitotta szemét, és maguk a halhatatlanok is elbővölten szemlélték. Ekkor megjelent Zeusz, kezében szépen faragott szelencével, és átnyújtotta ajándékát Pandórának. A szépséges szüzet az istenek követe, Hermész kísérte le a földre, és ott az ügyefogyott Epimétheuszra bízta. Iapetosz titán fia, elfeledkezve. Prométheusz intelmérıl, átvette a csodálatos leányt. Pedig furfangos, elırelátó testvére hogy a lelkére kötötte: el ne fogadja Zeusz ajándékát, mert abból rettentı baj származik az emberekre. És Pandórát elfogta a kíváncsiság, vajon mi rejtızhet a szépen faragott szelencében. Felnyitotta hát, és ekkor csapatostul kirajzottak a földre a baj démonai: az ínség, a betegség, az aggság, a gond, a gonoszság és mindaz, ami nyomorúságot hoz az emberre. Pandóra ijedten csapta le a doboz fedelét; de már késı volt, a rossz szellemei mind kiszabadultak. Csak Elpiszt, a Reménységet zárhatta vissza börtönébe, mert ez volt Zeusz akarata. És a baj szellemei észrevétlenül besurrantak az emberek közé, nehogy bárki is elkerülje sorsát, amit az istenek szabtak ki rá. Zeusz fénylı villámait marokra fogta, és a földre sújtotta Iapetosz furfangos fiát. Héphaisztosznak pedig megparancsolta, kötözze a tehetetlen Prométheuszt a Kaukázus szirtjéhez, hogy örökké bőnhıdjék, amiért visszalopta a tüzet az embereknek. Héphaisztosz eltéphetetlen láncokat kovácsolt, majd segítségül hívta Kratoszt, az erıt, meg Biét, az erıszakot, és Iapetosz fiának testét a kietlen Kaukázus égbe meredı szirtjéhez láncolták. De Zeusz haragját ez sem csillapította. A leláncolt, védtelen Prométheuszra rábocsátotta falánk sasmadarát. És a ragadozó mindennap leszállt a megbilincselthez, és felfalta máját. Ám Prométheusz mája Zeusz parancsára éjszakánként újranıtt, hogy a bőnös szenvedése soha véget ne érjen. Harmincezer esztendeig senyvedt Prométheusz a Kaukázus szirtjéhez szögezve, és a mohó sas nap mint nap megjelent, hogy máját marcangolja. De egy napon Zeusz földi asszonytól született, oroszlánlelkő fia, Héraklész nyilával leterítette Zeusz madarát, és megszabadította Prométheuszt láncaitól.
