TERRY PRATCHETT BAFF!

TERRY PRATCHETT BAFF!

TERRY PRATCHETT BAFF! Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert

A szerző magyarul is olvasható művei: KORONGVILÁGSOROZAT

SZÉLTOLÓALSOROZAT A mágia színe A mágia fénye Bbájos bajok Faust Erik Érdekes idk Kallódó kontinens

BOSZORKÁNYOK ALSOROZAT Egyenjogú rítusok Vészbanyák Vége a mesének Hölgyek és urak Maszkabál Carpe Jugulum

ŐRSÉGALSOROZAT Őrség! Őrség! Fegyvertársak Agyaglábak Hazafiak Az ötödik elefánt Éjjeli rjárat Baff!

ŐSI CIVILIZÁCIÓK ALSOROZAT Piramisok Kisistenek

HALÁLALSOROZAT Mort A Kaszás Gördül kövek Vadkanapó Idtolvaj

IPARI FORRADALOM ALSOROZAT Mozgó képek Az Igazság

IFJÚSÁGI SOROZAT Cseles Fantasztikus Maurícius és az  tanult rágcsálói Csip-csap népek

HOSSZÚ FÖLDSOROZAT A hosszú Föld

TERRY PRATCHETT BAFF! TÖRTÉNET A KORONGVILÁGRÓL

DELTA VISION 2015

Terry Pratchett BAFF!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Terry Pratchett: Thud! Copyright © Terry and Lyn Pratchett, 2005 Borító © Paul Kidby Hungarian translation © Járdán Csaba, 2015 All rights reserved!

Ez a könyv kitaláció, bármilyen egyezés valós (élő vagy holt) személyekkel pusztán a véletlen műve.

© Delta Vision Kft ., 2015 Szerkesztés: Sziklai István Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Kiadja a Delta Vision Kft . Minden jog fenntartva!

Delta Vision Kft . 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3093 www.deltavision.hu

Elsőként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta önmagát. Másodikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta a Törvényeket. Harmadikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta a Világot. Negyedikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírt egy barlangot. Ötödikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírt egy geódát, egy kőből való tojást. Annak utána a barlang szájának homályában a geóda megrepedt, és megszülettek a Fivérek. Az első a Fivérek közül a fény felé indult, és megállt a szabad ég alatt. Ekképp túl magasra nőtt. Ő lett az első az Emberek közül. De nem talált Törvényekre, ennek okán megvilágosult. A második a Fivérek közül a sötétség felé indult, és megállt a barlang kőboltozata alatt. Ekképp elérte a megfelelő magasságot. Ő lett az első a Törpék közül. Rátalált a Tak által írt Törvényekre, ennek okán megsötétült. De Tak élő lelkének egy része a törött kőtojásba szorult, és lett belőle az első troll, s csak vándorolt a világon kéretlenül és feleslegesen, lélek vagy cél, tanulás vagy megértés híján. Egyként félve úgy a fényt, mint a sötétet, tántorog azóta is mindörökkön a homályban, semmit sem tudván, semmit sem tanulván, semmit sem teremtvén, semmi lévén önmaga is… Részlet a Gd Tak ’Gar („Amiket Tak Írt”) prof. Szilajvér Sz. Sz. által készített átiratából (Láthatatlan Egyetemi Kiadó, 8 AM$). Az eredeti kéziratot szemlélve úgy tűnik, mintha az idézett részlet utolsó bekezdését egy jóval későbbi kéz toldotta volna hozzá a szöveghez.

Ő ki hegy nem sajtol őt Ő ki nap nem dermeszt őt Ő ki pöröly nem tör őt Ő ki tűz nem ijeszt őt Ő ki fej emel ő szív fölé Ő gyémánt Az Ankh-Morpork melaszbányájának legmélyebben húzódó vágatában talált bazalttömbbe vájt troll piktogramok fordítása; a véset becsült kora a közeli melasztömbök alapján körülbelül 500 000 évesre tehető.

Baff… Ilyen hang hallatszott, ahogy a nehéz bunkó lesújtott a fejre. A test megrándult, aztán hátrahanyatlott. És ezzel – szem- és fültanúk híján – be is végeztetett; a tökéletes vég, a tökéletes megoldás, a tökéletes történet. De ahogy a törpék mondják, ahol felfordulás támad, ott mindig akad egy troll is. A troll látta.

Tökéletes napnak indult. Vinkó Szilárd tisztában volt vele, hogy hamarosan tökéletlenné válik, de elképzelhetőnek tűnt csupán erre a pár percre úgy tenni, mintha mégsem ez lenne a helyzet. Épp borotválkozott. Részéről ez a dacos ellenállás kinyilvánításának mindennapos gesztusa volt, megerősítése annak, hogy… nos, hogy ő még mindig a régi, egyszerű Vinkó Szilárd.

9

Igaz, a műveletre egy nemesi kúriában került sor, és amíg ő ezzel foglalatoskodott, addig a komornyikja szemelvényeket olvasott fel neki a Hírlapból, de ezek csupán… kísérőjelenségeknek számítottak. Ettől még Vinkó Szilárd volt az, aki visszanézett rá a tükörből. Ha egy napon Ankh hercege nézett volna vissza rá, az valóban pocsék nap lett volna. A „herceg” egyébként is csak egy munkaköri leírás volt. – A hírek legtöbbje a jelenlegi… törpehelyzetet taglalja, főméltóságú uram – tájékoztatta Willikins, miközben Vinkó épp az orra alatti kényes területtel bajlódott. Még mindig a nagyapja borotvakését használta. Egy másik horgony, ami a valósághoz kötötte. Emellett az acélja is sokkal jobb minőségű volt annál, mint amit manapság gyártottak. Sybil, akit különös lelkesedés fűzött a modern holmikhoz, folyvást arra biztatta, hogy szerezzen be egyet azokból a legújabb borotváló készülékekből, amelyekbe egy-egy apró, mágikus démont raktak, akik a saját ollójukkal villámgyorsan le tudták nyírni a szőrt, de Vinkó kitartott. Ha már valakinek mindenképp egy pengével kellett hadonásznia a torka körül, akkor ő akart lenni az a személy. – A Kúm-völgy, a Kúm-völgy… – mormolta a tükörképének. – Bármi új? – Nem igazán, főméltóságú uram – lapozott vissza Willikins a címoldalra. – Egy beszámoló Támzúzó grag beszédéről. Azt írják benne, hogy némi felfordulás támadt az eseményt követően. Néhány törpe és troll megsérült. Az etnikai csoportok vezetői nyugalomra szólítottak fel.

10

Vinkó lerázott egy kevés habot a pengéről. – Ha! Azt lefogadom. Mondja csak, Willikins, maga sokat verekedett gyerekkorában? Tagja volt valamelyik utcai bandának, vagy ilyesmi? – Abban a kiváltságban volt részem, hogy az Iszkol Utcai Faragatlan Fiúk társaságát gyarapíthattam, főméltóságú uram – válaszolta a komornyik. – Tényleg? – kérdezte Vinkó, akit őszintén lenyűgözött a hír. – Amennyire emlékszem, azok veszett kemény csibészek voltak. – Köszönöm, főméltóságú uram! – nyugtázta a komornyik rezzenéstelen arccal. – Büszkén állíthatom, hogy jobbára többet adtam, mint kaptam a felségterület kényes kérdésével kapcsolatos vitáink során, amelyeket a Kötél utcai fiatalemberekkel folytattunk. A rakodóhorog volt a kedvelt fegyverük, ha jól emlékszem. – És a magáé…? – firtatta elképedve Vinkó. – Élesre fent garasokkal kivarrt simléder, főméltóságú uram. Tumultuózus időkben mindig kéznél lévő, hasznos segédeszköz. – Az istenekre, ember! Azzal akár meg is lehet vakítani valakit! – Úgy van, főméltóságú uram, de csak kellőképpen gondos célzást követően – felelte Willikins, aki épp aprólékos figyelemmel összehajtogatott egy törülközőt. Most pedig itt állsz jól tápláltan, a hajszálcsíkos nadrágodban és a komornyik-frakkodban, mint akit skatulyából húztak

11

elő, gondolta Vinkó, miközben a füle alatti részt hozta rendbe. Én meg herceg vagyok. Hogy változik a világ! – És maga hallotta már akár életében egyszer is, hogy valaki azt mondta volna: „Gyerünk, okozzunk egy kis felfordulást!”? – tudakolta a komornyiktól. – Még soha, főméltóságú uram – felelte Willikins, ismét kézbe véve az újságot. – Én sem. Ilyesmi csak a lapokban szokott megtörténni. – Aztán a karján lévő kötésre pillantott. Mindettől függetlenül tényleg jókora felfordulás lett belőle. – Említettem már, hogy én személyesen irányítottam a rendrakást? – firtatta. – Nem, főméltóságú uram. Azonban azt itt is írják, hogy az utcán egymással tusakodó feleket a Városőrség vitéz erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült szétválasztani. – Tényleg azt a szót használják, hogy „vitéz”? – kérdezte Vinkó. – Úgy van, főméltóságú uram. – Hát, akkor jó – fogadta el mogorván Vinkó. – Arról tesznek említést, hogy két városőrt is az Ingyenkórházba kellett szállítani utána, és hogy egyikük komolyan megsérült? – Rejtélyes módon nem, főméltóságú uram – felelte a komornyik. – Ha! Jellemző. Hát, mindegy… folytassa! Willikins komornyiki torokköszörülést hallatott.

12

– A következő előtt talán ajánlatosabb lenne, ha némileg lejjebb engedné a borotvát, főméltóságú uram. Már a múlt heti apró borotválkozási balesetet követően is szigorú dorgálásban részesített őladysége. Vinkó nézte, ahogy a tükörképe felsóhajt és leengedi a borotvapengét. – Rendben, Willikins. Ne kíméljen! A háta mögött szakértő módon megzörgették az újságot. – A harmadik oldalon a szalagcím a következő: „Vámpírt a Városőrségbe?”, főméltóságú uram – idézte a komornyik, miközben elővigyázatosan hátralépett. – A fenébe is! Ki árulta el nekik? – Csakugyan nem tudnám megmondani, főméltóságú uram. Itt azt írják, hogy noha ön nem túlságosan barátja az elképzelésnek, miszerint egy vámpírnak is helye lenne az őrségben, a mai napon mégis megvizsgál ebben az ügyben egy újoncot. Azt írják, a kérdést élénk érdeklődés és heves vita övezi. – Odalapozna a nyolcadik oldalra? – kérte Vinkó. Mögötte ismét megzördült az újság. – Na? – tudakolta. – Általában erre az oldalra szokták rakni azokat az ostoba politikai karikatúráikat, vagy nem? – Letette már a borotvát, ugye, főméltóságú uram? – kérdezett vissza Willikins. – Igen! – Talán üdvösebb lenne, ha a mosdótáltól is eltávolodna kissé, főméltóságú uram…

13

– Rólam is van egy rajz, ugye…? – faggatta Vinkó komoran. – Valóban, főméltóságú uram. Az ábrán egy kis termetű, idegesnek tűnő vámpír látható, továbbá, amennyiben szabad így fogalmaznom, az ön életnagyságúnál némiképp nagyobbnak ábrázolt képe, amint áthajol az íróasztala fölött, miközben egy facöveket tart a jobb kezében. A kép felirata a következő: „Na, mi az, maga karót nyelt?”, ami, főméltóságú uram, egy tréfásnak szánt szójáték formájában utalna egyfelől a közismert kifejezésre, miszerint… – Igen, azt hiszem, értem a célzást – szakította félbe Vinkó kimondottan elgyötörten. – Van rá valami esély, hogy leugrik, és sikerül még felvásárolnia az eredeti nyomatot azt megelőzően, hogy Sybil szert tehetne rá? Minden egyes alkalommal, amikor rólam közölnek egy karikatúrát, megkaparintja az eredetiket, fogja, és fellógatja őket a könyvtárban! – Fizimisk, khm, úr roppant ügyes kézzel képes megragadni az egyedi jellegzetességeket, főméltóságú uram – ismerte el a komornyik. – És sajnálattal vagyok kénytelen közölni: őladysége már korábban utasított arra, hogy az ő megbízásából keressem fel a Hírlap szerkesztőségét. Vinkó felnyögött. – Továbbá, főméltóságú uram – folytatta Willikins –, őladysége a lelkemre kötötte, hogy emlékeztessem önt: neki és Szilárd fiatalúrnak pontban tizenegykor találkája van

14

önnel Jeromos úr műtermében. Úgy értesültem, a festmény megalkotása fontos szakaszába érkezett. – De én… – Őladysége fölöttébb egyértelműen fogalmazott, főméltóságú uram. Továbbá feltette a kérdést, miszerint, ha a Városőrség parancsnoka sem vehet ki szabadnapot, akkor ki az, aki ezt megteheti?

Az 1802. évnek ezen a bizonyos napján Betyár Metód, a festő az éj kellős közepén az éjjeliszekrénye fiókjából hallatszó csatazajra riadt. Már megint.

A pincében egyetlen apró fényforrás derengett, de valójában csupán magának a sötétnek sikerült valamelyes formát adnia úgy, hogy egyes árnyakat elkülönített a még sötétebb árnyaktól. Az alakok alig voltak kivehetőek. Egy közönséges szempárral megáldott megfigyelő képtelen lett volna eldönteni, hogy épp ki beszél. – Erről egy szó sem eshet, megértették?

15

– Egy szó sem eshet? Hiszen halott! – Ez a törpék ügye! Nem pedig a Városőrségé! Nekik semmi keresnivalójuk itt! Akarja bármelyikünk is, hogy ők itt lenn kutakodjanak? – Vannak törpe fajú városőrök is… – Ha! D’rkza. Túl sok napfényben töltött idő. Azok mostanra már nem mások, csupán alacsony emberek. Törpékként gondolkodnak talán? Vinkó pedig csak turkál és turkál majd, miközben rázza azt a szánalmas, lyukas rongyköteget, amit a törvényeiknek neveznek. Miért is kellene megengednünk egy ilyen becstelenséget? Emellett nem valami óriási rejtéllyel állunk szemben. Ezt csakis egy troll művelhette, egyetértünk? Mondom: egyetértünk? – Úgy kellett történnie – felelte az egyik alak erőtlen, öreg és az igazat megvallva bizonytalan hangon. – Valóban, ezt egy troll tette – szólt egy az előzővel szinte azonos, ám annál némileg határozottabb hang. Az ezt követő csendben csupán a szivattyúk soha nem szűnő zaja hallatszott. – Csakis egy troll követhetett el ilyesmit – mondta az első hang. – Hát nem úgy tartja a mondás is, hogy minden bűntett mögött ott lapul egy troll?

16

A Pszeudopolisz Jardon álló őrségház előtt kisebb csődület verődött össze, mire Vinkó Szilárd parancsnok – aki egészen addig ragyogó, napfényes reggelnek örülhetett – megérkezett. A reggel persze továbbra is napfényes maradt, ám közel sem tűnt már olyan ragyogónak. A tömeg fölött táblák lengedeztek. „Ki a vérszívókkal!!”, olvasta rajtuk Vinkó, meg „Nem A Hegyes Metszőfogakra!”. Kissé ijedt, ám makacs dacot sugárzó arcok fordultak felé. Neki épp hogy csak, de sikerült elnyomnia a szájára toluló káromkodást. A közelben Richolt Ottó, a Hírlap fotóriportere ácsorgott meglehetősen letörten egy napernyő takarásában. Mikor elkapta Vinkó pillantását, elkezdett nyomakodni a parancsnok felé. – Mit keres itt, Ottó? – szegezte neki a kérdést Vinkó. – Azért jött, hogy készítsen pár képet egy jó kis zavargásról, ugye? – Esz is hírnek számít, parancsnok – felelte Ottó, szemét makulátlanul csillogó cipőjére szegezve. – Kitől kapta a tippet? – Én csak képeket készítek, parancsnok! – nézett fel megbántottan a fényképész. – De egyépként sem árulhatnám el önnek, még akkor sem, ha tudnám, a sajtó szapadsága miatt. – Mármint hogy a sajtó szabadon önthessen olajat a tűzre, úgy érti? – követelt választ Vinkó.

17

– Ha egyszer esz is a szapadság része – válaszolta Ottó. – Aszt soha senki sem állította, hogy a szapadság kedves dolog lenne. – De… hiszen maga is vámpír! – intett Vinkó a tiltakozók felé. – Magának tetszik ez, amit itt kavartak? – Esz akkor is hír, parancsnok – védekezett béketűrően a vámpír. Vinkó ismét a csődületre meredt. Túlnyomórészt emberek alkották. Igaz, akadt köztük egy troll is, de ő alighanem csupán abból az általános megfontolásból csatlakozott hozzájuk, hogy valami történik, tehát érdemes megnézni. Egy vámpírnak falfúróra és sok-sok türelemre lett volna szüksége ahhoz, hogy akár csak a legkisebb kényelmetlenséget is okozhassa egy trollnak. Bár az egészben akadt valami jó is: ez a kis mellékes színjáték legalább segített elterelni a népek figyelmét a Kúm-völgyről. – Fura, hogy magával szemlátomást nincs semmi bajuk, Ottó – jegyezte meg Vinkó némileg lehiggadva. – Nos, én nem hivatalos személyként fagyok jelen – magyarázta a fényképész. – Nekem nincs jelvényem, sem kardom. Én nem fagyok fenyegető. Csak egy munkálkodó halott. És én megnevettetem őket. Vinkó a vámpírra pillantott. Erre soha nem gondolt még korábban. De igen… a kis, fontoskodó fényképész a vörös bélésű fekete frakkjában, meg az arra varrott sok zsebbel, amelyekben a munkájához szükséges holmikat tartotta, ragyogóra suvickolt fekete cipőjében, gondosan fésült frizurá-

18

jával, no meg végül, de nem utolsósorban a nevetséges akcentusával, amely attól függően vált erősebbé vagy kevésbé érezhetővé, hogy kivel beszélt, valóban nem tűnt fenyegetőnek. Ottó inkább csak egy viccnek, egy nevetséges operettvámpírnak látszott. Korábban egyszer sem ötlött föl Vinkóban, hogy ez a vicc valójában a fényképészt szemlélőkön csattan. Nevettesd meg őket, és nem fognak félni tőled! Biccentett a vámpír felé, majd belépett az őrségházba, ahol az ügyeletes tisztes asztala mögött – egy ládán – Valagi Szendi állt, a vadonatúj őrmesteri csíkokkal az egyenruháján. Vinkó magában megjegyezte, hogy valamit tenni kell majd a ládával kapcsolatban is. A törpe fajú városőrök közül egyeseket érzékenyen érintett, hogy ezt kellett használniuk. – Azt hiszem, nem ártana, ha a fiúk közül ketten kiállnának az ajtó elé, Szendi – szólt oda az őrmesternőnek. – Semmi provokatív lépés, persze, csak egy kis emlékeztető a népnek arra, hogy a mi feladatunk a rend fenntartása. – Nem hiszem, hogy szükségünk lenne erre, Vinkó úr – felelte a törpenő. – Nem szeretném a Hírlapban viszontlátni egy felvételen, amint a Városőrség első vámpír fajú újoncát a tiltakozók épp lerohanják, kápl… őrmester – szögezte le határozottan Vinkó. – Sejtettem, hogy ezt nem szeretné, uram – válaszolta Szendi. – Ezért megkértem Angua őrmestert, hogy kerítse elő ő a hölgyet. Fél órával ezelőtt érkeztek meg a

19

hátsó bejáraton át. Az őrmester épp az őrségházat mutatja meg az újoncnak. Azt hiszem, pillanatnyilag épp az öltözőben tartózkodnak. – Maga Anguát kérte meg erre? – kérdezte összeszoruló gyomorral Vinkó. – ’genuram? – felelte hirtelen aggodalmas arccal Szendi. – Ööö… valami gond van vele? Vinkó rámeredt. Szendi kitűnő ügyeletes tisztes, villant át az agyán. Bárcsak több hozzá hasonló beosztottam lenne! És csak az istenek tudják, mennyire kiérdemelte azt az előléptetést, viszont, emlékeztette magát, Überwaldból származik, nem igaz? Észben kellett volna tartania azt a… dolgot a vámpírok és a farkasemberek között. De talán az egész az én hibám. Mert én mondogatom nekik állandóan, hogy a zsaruk azok zsaruk, bármilyen fajúak is legyenek. – Mi? Ó, nem – válaszolta fennhangon. – Valószínűleg nincs. Egy vámpír és egy farkasember ugyanabban a szobában, gondolta, miközben elindult felfelé a lépcsőn az irodájába. Hát, valahogy kénytelenek lesznek elboldogulni egymással. És ez csak az első számú a gondjaink sorában. – És Pesszimális urat felkísértem a kihallgatószobába – szólt utána Szendi. Vinkó félúton felfelé megtorpant. – Pesszimális urat? – kérdezett vissza. – A kormányzati ellenőrt, uram – magyarázta az őrmesternő. – Azt, akit ön is említett…?

20

Ó, igen, hasított Vinkóba. A második számút a gondjaink sorában.

Az egész politikai indíttatású volt. Vinkó maga sosem volt képes igazán ráérezni a politika műfajára, ami a becsületesek számára dugig volt csapdákkal. Ezt a bizonyos csapdát pedig az előző héten állították fel, lord Lodoci irodájában, egy közönséges, mindennapi megbeszélés során… – Á, Vinkó! – üdvözölte őlordsága, amint belépett. – Mily kedves öntől, hogy idefáradt! Gyönyörű napunk van, nem igaz? Egészen mostanáig az volt, gondolta Vinkó, ahogy szemügyre vette az irodában tartózkodó másik két személyt. – Látni kívánt, nagyuram? – fordult ismét a Patrícius felé. – Csak mert a Vízi utcán épp a Szilícium Rágalmazásellenes Liga tart felvonulást, és forgalmi dugó van egészen a Küsded kapuig… – Biztos vagyok benne, hogy az említettek várhatnak, parancsnok. – Igen, nagyuram. Épp ez a gond, nagyuram. Ezt teszi a forgalmi dugó. Lodoci közönyösen legyintett. – Ha teli szekerek torlaszolják el az utcákat, az a haladás jele, Vinkó – jelentette ki.

21

– De csupán átvitt értelemben, nagyuram – mutatott rá a parancsnok. – Nos, akármi is legyen a helyzet, biztos vagyok abban, hogy a beosztottai kézben tartják a dolgokat – biccentett a Patrícius egy üres szék felé. – Oly számosan vannak immár. És milyen költségek árán! Kérem, foglaljon helyet, parancsnok! Ismeri Kovács János urat? Az asztal mellett ülő másik férfi kivette a pipát a szájából, majd őrülten barátságos mosolyt villantott Vinkóra. – Nem hinném, hogy uuolt már szerencsénk egymáshoz – szólt, és kinyújtotta a kezét. Elvileg nem lenne lehetséges, hogy valaki a ’v’-ket elnyelve raccsoljon arisztokratikusan, Kovács Jánosnak azonban valahogy mégis sikerült. Még hogy kezet rázzak egy vámpírral? Rohadtul nem hinném, gondolta Vinkó, még egy olyannal sem, amelyik pocsékul kötött pulóvert visel. Ehelyett inkább tisztelgett. – Részemről az öröm, uram! – felelte határozottan, vigyázzállásban. Tényleg szörnyűségesen festett az a pulóver. Émelyítő cikcakkminta díszítette a lehető legkülönösebb, egymáshoz nem illő színekben. Olyan benyomást keltett, mint egy ajándékba kapott holmi, amit egy színvak nagynéni kötött a saját kezével. Azon ruhadarabok közé tartozott, amiket az ember nem mert eldobni, nehogy a szemétszállítók aztán kiröhögjék, és felrugdossák a kukáit. – Vinkó, Kovács úr az… – kezdte volna Lodoci. – Az Überwaldi Önmegtartóztatási Liga ankh-morporki missziójának az elnöke – fejezte be a mondatot Vin-

22

kó. – És úgy hiszem, a mellette ülő hölgy pedig Hunyorgó Dorina asszony, ugyanannak a szervezetnek a pénztárosa. Ez az egész arról szólna, hogy alkalmazzunk egy vámpírt a Városőrségben, ugye, nagyuram? Már megint. – Igen, Vinkó, arról – ismerte el Lodoci. – És, igen, már megint. Akkor, ha mindenki helyet foglalna? Vinkó? Nincs menekvés, ezt tisztán érezte a parancsnok, miközben bosszúsan belerogyott a székbe. És ezúttal vesztésre állt. Lodoci sarokba szorította. Nagyon jól ismerte az összes érvet, ami amellett szólt, miért érdemes különféle fajok képviselőit alkalmazni a Városőrség kötelékében. Ezek az érvek alaposak és jók voltak. A velük ellentétes érvek között pedig néhány igazán rossz, helytelen is akadt. Immár trollok is szolgáltak a Városőrségben, továbbá rengeteg törpe, egy vérfarkas, három gólem, egy Igor és, nem utolsó sorban, Göcsört káplár1 – szóval miért ne csaphatott volna fel akár egy vámpír is? És az Önmegtartóztatási Liga létezése tény volt. A Liga fekete szalagját viselő vámpírok („Egyetlen Cseppet Sem!”) létezése ugyancsak tény volt. Az igaz, hogy azok a vámpírok, akik megesküdtek, hogy lemondanak a vérről, olykor kissé különösen tudtak viselkedni, de intelligensek voltak, okosak, és a társadalom számára 1 A Göcsört káplárral kapcsolatos helyzet kissé zavaros volt, ezt Vinkó is kénytelen volt elismerni. Görcsi ugyanúgy az emberi fajba tartozott, mint számos másik városőr. Csak épp mégis ő volt köztük az egyetlen, aki kénytelen volt egy ezt igazoló hivatalos iratot magánál hordani.

23

komoly erőforrást jelentettek. Továbbá a kormányzat legszembetűnőbb szerve a városban az őrség volt. Miért is ne épp annak keretei között mutattak volna látványos példát? Azért, felelte Vinkó megviselt, de még létező lelke, mert te utálod azokat a rohadt vámpírokat. Semmi maszatolás, semmi tettetés, semmi „a közvélemény nem fogadná kedvezően” vagy „ez most nem a megfelelő idő” jellegű mellébeszélés. Egyszerűen te utálod azokat a rohadt vámpírokat, és ez a te átkozott Városőrséged. Azok hárman mindannyian őt nézték. – Finkó úr – szólalt meg Hunyorgó asszony –, nem kerülte el a figyelmünket, hogy önnek mind a mai napig nem sikerült egyetlen tagunkat sem alkalmasznia a Fárosőrségpen… Miért nem ejted ki rendesen, hogy „Városőrség”?, kérdezte magában Vinkó. Tudom, hogy képes lennél rá. Hagyd az ábécé negyven betűje által jelölt összes hangot belépni az életedbe! Ha mégis híján lennél néhánynak, kérj bátran Kovács úrtól, neki több is akad, mint elegendő! Egyébként meg van egy új érvem. Ami támadhatatlan. – Hunyorgó asszony – felelte fennhangon –, egyetlen vámpír sem kérte ez idáig felvételét a Városőrségbe. Egyszerűen mentálisan nem alkalmasak a zsaruéletre. És a szabatos megszólítás Vinkó parancsnok, ha kérhetem! Hunyorgóné apró szemei az igazak rosszindulatától ragyogtak.

24

– Ó, csak nem aszt akarja mondani, hogy a fámpírok… ostopák? – szegezte a parancsnoknak a kérdést. – Nem, Hunyorgó asszony. Azt akarom mondani, hogy intelligensek. És épp ez az önök gondja. Miért is akarná valaki, aki értelmes személy, hogy naponta jó alaposan tö… fejbe rúgják, és mindezt havi összesen harmincnyolc dollár plusz illetményekért? A vámpírok tanultak, van stílusuk, és még egy ’von’ is akad a nevükben. Ezernyi tevékenység létezik, ami sokkal kedvezőbb a számukra annál, mint hogy zsaruként járják az utcákat. Mit kívánnak tőlem? Talán kényszerítenem kellene őket arra, hogy csapjanak fel városőrnek? – Tiszti rangot kínálnának nekik? – firtatta Kovács János, aki izzadt, ám közben folyamatosan, mániákusan vigyorgott. A szóbeszéd szerint nagyon megszenvedett a Fogadalommal. – Nem. Mindenki az utcán kezdi – felelte Vinkó. Ami nem volt teljességgel igaz, de a kérdés felmérgesítette. – És az Éjjeli őrség kötelékében. Ami kiváló kiképzést jelent. A létező legjobbat. Egy hét szolgálat esős éjjeleken, amikor köd száll fel a folyóról, és víz csöpög az ember nyakába, az árnyak közül pedig furcsa neszek hallatszanak… hát, olyankor kiderül, hogy igazi zsarualapanyaggal van-e dolgunk… Már akkor érezte, ahogy kimondta. Egyenesen belesétált a csapdába. Ezek biztos találtak egy jelöltet! – Nos, esz nagyszerű hír! – dőlt hátra Hunyorgó aszszony.

25

Vinkó a legszívesebben megrázta, és a képébe ordította volna: maga nem vámpír, Dorina! A férje ugyan az, ez igaz, de ő is csak jóval azután vált vámpírrá, amikor már egyetlen józan elmében sem merülhetett fel a gondolat, hogy a fickót esetleg elönthetné a vágy, hogy megharapja magát! Az igazi fekete szalagosok kivétel nélkül igyekeznek szerényen és teljesen hétköznapi módon viselkedni! Nincsenek hullámzó köpönyegek, nincs semmi szivornyázás és különösen nincs különféle fűzős hálóingek ifjú hölgyekről történő letépkedése! Mindenki pontosan tudja, hogy Kovács Már-Egyáltalán-Nem-Vámpír Jánost korábban Vargo St. Gruet von Vilinus grófnak hívták! De manapság már pipázik, hordja azokat a szörnyűséges pulóvereit, banánokat gyűjt és gyufaszálakból emberi belsőségek makettjeit építgeti, mert meggyőződése, hogy a hobbik emberibbé teszik! De maga, Dorina?! Maga a Csálé utcában született! A mamája mosónő volt! A maga hálóingét senki sem tépné le, hacsak nem egy emelődaruval! De maga mégis annyira… beleéli magát ebbe az egészbe, ugye? A maga számára az egész egy átkozott passzió. Maga vámpírabbnak akar látszani maguknál a vámpíroknál is! Mellesleg azok a hegyes szemfogas protézisek csattognak, amikor beszél! – Vinkó? – Hmm? – Vinkó ráébredt, hogy kimaradt a legutóbb elhangzottakból. – Kovács úr néhány örvendetes hírrel szolgálhat – mutatott rá Lodoci.

26

– Úgy bizony! – erősítette meg Kovács János mániákus mosollyal. – Uuuan egy újoncunk az ön számára, parancsnok! Egy uuuámpír, aki önkéntesként jelentkezne a Uuuárosőrségbe! – És asz éjszakai szolgálat, természetesen, semmiféle gondot sem jelent – toldotta meg Dorina diadalmasan. – Mi magunk fagyunk asz éjszaka! – Azt akarják mondani, hogy köteles vagyok…? – kezdte volna Vinkó. Lodoci sietve közbevágott. – Ó, dehogy, parancsnok! Teljes mértékben tiszteletben tartjuk önnek, mint a Városőrség vezetőjének a jogkörét és a döntési szabadságát. Nyilvánvalóan csak olyan személyek jelentkezését kell elfogadnia, akiket alkalmasnak tart a feladatra. Én mindössze annyit kérek öntől, hogy a mindenkit megillető tisztességes bánásmód jegyében hallgassa meg a jelöltet. Ja, mer’ igen, gondolta Vinkó. De azért az Überwalddal folytatott politikai diskurzus is egy leheletnyivel könnyebbé válik, nem igaz, ha hivatkozhatsz arra, hogy még egy fekete szalagosod is van a Városőrségben? És ha netán visszautasítom ezt a jelöltet, akkor még alaposan meg is kell indokolnom, hogy miért tettem. És az „egyszerűen csak rühellem a vámpírokat, rendben?” valószínűleg nem lenne kellően nyomós érv… – Természetesen – felelte fennhangon. – Küldjék csak át hozzám a fickót!

27

– A fickó valójában egy hölgy – pontosított a Patrícius. Aztán lepillantott az előtte fekvő iratokra. – Salacia Deloresista Amanita Trigestrata Zeldana Malifí… – itt szünetet tartott, átlapozott pár oldalt, majd folytatta: – …úgy vélem, néhányat ezek közül átugorhatunk, de a vége „von Humpeding”. A hölgy ötvenegy éves, de – tette hozzá sietve, mielőtt Vinkó megragadhatta volna az új ismeret által kínált lehetőséget – az nem kor egy vámpír esetében. Ó, és a maga részéről örömmel venné, ha egyszerűen csak Saciként hivatkoznának rá.

Az öltözőszoba nem volt elég tágas. Semmi sem lett volna elég tágas. Angua őrmester próbált nem lélegezni. Egy nagy csarnok, az igen. A szabad tér, az még jobb lett volna. Tér, térre volt szüksége. Pontosabban olyan légtérre, ahol nem kellett vámpírt belélegeznie. A fenébe, Szendi! De nem utasíthatta vissza, az rosszul vette volna ki magát. Így hát csak annyit tehetett, hogy vigyorgott, igyekezett kibírni, és legyűrni magában a kínzó késztetést, hogy a fogaival feltépje a lány torkát. Akinek pedig biztosan tisztában kell lennie azzal, hogy mi történik, gondolta Angua. Egyszerűen tudatában kell lenniük annak, hogy csak úgy árad belőlük az ösztönös könnyedség, a bármilyen társaságban magabiztosan viselkedés aurája,

28

hogy akárhol képesek otthon érezni magukat, amitől mindenki mást az alacsonyabbrendűség és ormótlanság kínzó tudata tölt el körülöttük. Ajjaj. „Hívjon csak Sacinak!”, na hiszen! – Elnézést ezért az egészért! – mondta fennhangon, miközben puszta akaraterővel igyekezett visszasimítani a tarkóján felmeredő szőrt. – Egy kicsit szűkösen vagyunk idebenn. – Köhintett. – De szóval ez lenne az. Ne aggódjon, itt mindig ilyen szag van! És ne vesződjön azzal, hogy bezárja az öltözőszekrényét, mivel az összes kulcs egyforma, meg egyébként is bármelyik ajtót ki lehet nyitni, ha a megfelelő helyen megütjük a keretet. Értékes dolgokat ne tartson benne, a hely túlságosan is tele van zsarukkal! És ne vegye túl komolyan, ha valaki szentelt vizet, vagy karót csempész majd a szekrényébe! – Ennek tényleg van esélye? – érdeklődött Saci. – Esélye? – kérdezett vissza Angua. – Mérget vehet rá. Én például az enyémben nyakörveket meg velős csont alakú kutyakekszet szoktam volt találni. – És nem hánytorgatta fel nekik? – Mi? Nem! Soha ne panaszkodjon! – csattant fel Angua, miközben azt kívánta, bárcsak ebben a szent pillanatban abba tudná hagyni a lélegzést. Biztos volt benne, hogy a haja már így is kész szénaboglya. – De én azt hittem, hogy a Városőrségben… – Nézze, ennek semmi köze ahhoz, hogy maga… hogy mi mik vagyunk, érti? – vágott a szavába Angua. – Ha törpe lenne, akkor magasított talpú bakancsok lennének, vagy

29

egy hordozható létra, vagy valami hasonló, bár mostanában már nem túl sűrűn fordul elő ilyesmi. De ezt jobbára mindenkivel eljátsszák. Ez amolyan zsarudolog. Aztán pedig figyelik, hogyan bírja, érti? Senkit sem érdekel, hogy troll, vagy gnóm, vagy zombi, vagy éppen vámpír – túlságosan, tette hozzá magában –, de nem szabad hagynia, hogy azt higgyék, mindenért nyafog, vagy hogy beköpi a többieket. És az igazat megvallva az a kutyakeksz egész finom volt… Á, találkozott már Igorral? – Számos alkalommal – felelte Saci. Angua erőltetetten elmosolyodott. Überwaldban állandóan össze lehetett futni Igorokkal. Különösen, ha valaki vámpír volt. – Az ittenivel is? – pontosított. – Nem hinném. Á! Nagyszerű. Angua általában igyekezett elkerülni Igor laboratóriumát, mivel az onnan áradó szagok vagy maróan vegyiek voltak, vagy rettenetesen, lenyűgözően szervesek, ám ezúttal határozott megkönnyebbüléssel szimatolt beléjük. Kicsit sebesebben indult meg az ajtó felé, mint azt az egyszerű udvariasság megkövetelte volna, majd kopogott. Az ajtó nyikorogva résnyire nyílt. Bármilyen ajtó, amit egy Igor nyitott ki, nyikorgott volna. Az Igoroknak valahogy ösztönös tehetségük volt ehhez. – Üdv, Igor! – köszönt Saci vidáman. – Adj egy hatost! Angua magukra hagyta őket, hadd csevegjenek. Az Igorok természetüknél fogva szervilisek voltak, míg a vámpí-

30

rok ugyancsak természetükből eredően épp ennek szöges ellentétei. Tökéletes párosítás. Legalább most már mehetett, és valahol máshol végre rendesen levegőhöz juthatott.

Az ajtó kinyílt. – Pesszimális úr, uram – terelt be Szendi Vinkó irodájába egy magánál alig valamivel magasabb férfit. – És a Hírlap hivatalosan megküldött példánya… Pesszimális úr nagyon takaros ember benyomását keltette. Sőt, ami azt illeti, még egy takarosnál is takarosabbét. Olyan szigorúan élre hajtogatós alaknak tűnt. Olcsó, ám makulátlan tisztaságú öltönyt viselt, apró cipője csak úgy ragyogott. De a haja talán még a lábbelijénél is jobban fénylett. Középen elválasztva és olyan szorosan lenyalva hordta, hogy a szemlélőben óhatatlanul felmerült a gondolat: talán nem is ráfésülték a koponyájára azokat az olajozott tincseket, hanem csak odafestették őket. Lodoci elmondása szerint időről időre minden városi hivatalt átvizsgáltak. Így hát semmi sem indokolta, hogy épp a Városőrséget hagyják ki az ellenőrzésekből, nemde? Végül is, a városi költségvetés jókora százalékát pocsékolták az intézményre. Mire Vinkó rámutatott, hogy a pocsékolni ige csupán a hiábavalóan kidobott pénzzel kapcsolatban használatos.

31

Mindazonáltal, felelte a Patrícius. De nem folytatta sehogy a mondatot. Pusztán ennyit mondott: mindazonáltal. Azzal viszont nem lehet vitatkozni, hogy „mindazonáltal”. Mindennek a folyománya pedig Pesszimális úr volt, aki jelenleg épp Vinkó felé lépdelt. És közben szó szerint meg-megcsillant néha. Vinkó sehogy máshogy nem tudta volna szavakba önteni a jelenséget. A férfi minden mozdulata… hát, takaros volt. Fogadok, hogy olyan félkör alakú bőr pénztárcája van, meg keskeny szalagon lógó pápaszeme, villant át a parancsnok agyán. Pesszimális úr belehajtogatta magát a Vinkó íróasztalának túloldalán álló székbe. Bőr irattáskájának páros kapcsai a végzet apró csattanásaival nyíltak meg. Aztán némi körülményeskedést követően a férfi az orrára biggyesztett egy pápaszemet. Ami egy keskeny fekete szalagon lógott. – A lord Lodoci által ellenjegyzett meghatalmazásom, főméltóságú uram – nyújtott át egy lapot a parancsnoknak. – Köszönöm, Pesszimális úr – pillantott az iratra Vinkó („meghatalmazott: Pesszimális A. E. úr”), mielőtt félretette volna. – És hogyan segíthetnénk az ön munkáját? Mellesleg munkahelyi körülmények között elegendő a „Vinkó parancsnok” megszólítás. – Szükségem lesz egy irodára, főméltóságú uram. Továbbá betekintési jogra az önök összes iratába. Amiként bizonyára tisztában van vele, teljes körű jelentést kell készítenem őlordsága számára, beleértve a Városőrség költ-

32

ség-haszon elemzését is, továbbá a testület tevékenységének minden egyes aspektusára irányuló hatékonyságjavító javaslatokat. Az ön közreműködése e folyamatnak, bár szerfölött méltányolt, de nem nélkülözhetetlen eleme. – Hatékonyságjavító javaslatok, hm? – ismételte derűs hangon Vinkó, miközben a Pesszimális A. E. úr széke mögött álló Valagi őrmester rettegve behunyta a szemét. – Kitűnő! Mindig is híres voltam az együttműködési hajlandóságomról. Azzal a hercegi címes dologgal kapcsolatban már említést tettem, ugye? – Igen, főméltóságú uram – felelte Pesszimális A. E. kimérten. – Mindazonáltal ön Ankh hercege, és bármilyen egyéb módon szólítani önt nem lenne helyénvaló. Kifejezetten tiszteletlennek érezném az eljárást. – Értem. És én hogyan szólíthatom önt, Pesszimális úr? – érdeklődött Vinkó, aki a szeme sarkából érzékelte, hogy az iroda túlsó felén az egyik padlódeszka szinte észrevehetetlen mértékben ugyan, de megemelkedik. – A „Pesszimális A. E.” teljes mértékben megfelelő lesz, főméltóságú uram – válaszolta az ellenőr. – Ahol az „A” azt jelentené, hogy…? – firtatta Vinkó, a szemét egy pillanatra levéve a padlóról. – Csupán annyit, hogy „A”, főméltóságú uram – felelte a hivatalnok türelmesen. – Pesszimális A. E. – Úgy érti, nem adtak önnek nevet, csak monogramokat? – Pontosan, főméltóságú uram – válaszolta a kis ember. – És hogy hívják a barátai?

33

Pesszimális A. E. arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy a kérdésben rejlő egyik alapvető feltételezést még csak megértenie sem sikerült, így Vinkó kissé megszánta. – Nos, Valagi őrmester majd gondot visel önre – közölte tettetett kedélyességgel. – Kerítsen Pesszimális A. E. úrnak egy irodát valahol, őrmester, és tegye lehetővé, hogy beletekinthessen minden olyan iratba, amibe csak szeretne! – Amennyire ez csak lehetséges, tette hozzá gondolatban. Temesse papírhalom alá, ha ez távol tartja tőlem! – Köszönöm, főméltóságú uram! – szólt a hivatalnok. – Továbbá néhány beosztottjával is szükséges lesz elbeszélgetnem. – Miért? – firtatta Vinkó. – Hogy a jelentésem átfogó és teljes körű lehessen, főméltóságú uram – válaszolta higgadtan Pesszimális A. E. – Bármit, amiről tudnia kell, el tudok mondani én is – közölte Vinkó. – Valóban, főméltóságú uram, azonban egy vizsgálat nem így zajlik. Nekem tökéletesen független személyként kell tevékenykednem. Quis custodiet ipsos custodes?, főméltóságú uram. – Ezt ismerem – jelentette be Vinkó. – „Ki őrzi az őrzőket?”. Hát én, Pesszimális úr. – Á, de önre ki figyel, főméltóságú uram? – villant fel egy röpke mosoly a hivatalnok arcán. – Ugyancsak én. Minden egyes pillanatban – felelte Vinkó. – Higgye el nekem!

34

– Efelől nincs kétségem, főméltóságú uram. Mindazonáltal nekem a közérdeket kell itt képviselnem. Igyekszem majd a lehető legkevésbé alkalmatlankodni. – Nagyon figyelmes öntől, Pesszimális úr – adta fel végül Vinkó. Nem is tűnt fel neki, hogy az utóbbi időben sikerült ennyire Lodoci idegeire mennie. Ez az egész nagyon úgy festett, mint a Patrícius kis játékainak egyike. – Rendben. Nos, élvezetes, noha remélhetőleg nem túl hosszas itt tartózkodást kívánok önnek! Kérem, bocsásson meg, de ez a mai elég zűrzavaros egy reggel, azzal az átkozott Kúm-völgyi dologgal meg a hasonlókkal! Bejöhet, őrmester! Ezt a trükköt Lodocitól tanulta el. Az épp aktuális vendég kényelmetlenül kezdte érezni magát, ha már az utána következő személy is belépett a szobába. Emellett a forróságnak köszönhetően Frédi rettenetesen izzadt; valóságos izzadóbajnok volt. Ráadásul az eltelt hosszú évek dacára sem sikerült rájönnie arra, hogy ha közvetlenül odakinn, az ajtó előtt megállt, akkor az irodában az egyik padlódeszka hajszálnyira megemelkedett, amit Vinkó könnyűszerrel ki tudott szúrni. A padlódeszka visszasüllyedt, az ajtó pedig kitárult. – El nem tudom képzelni, hogy csinálja, Vinkó úr! – lelkendezett Bendő őrmester derűsen. – Pont, mielőtt épp kopogni akartam! Miután már hallgatóztál egy kicsit, toldotta meg magában Vinkó. Viszont meglehetős elégedettséggel nyugtázta Pesszimális A. E. úr fintorát.

35

– Mi a helyzet, Frédi? – tette fel a kérdést. – Ó, ne aggódjon, Pesszimális úr már épp indulni készült. Folytassák akkor, Valagi őrmester! További szép napot, Pesszimális úr! Amint Szendi kiterelte a szobából az ellenőrt, Bendő Frédi levette a sisakját, és megtörölte a homlokát. – Odakinn megint kezd forróság lenni – jelentette be. – Lefogadom, hogy előbb-utóbb vihar lesz belőle. – Igen, Frédi. És pontosan mit is akartál? – érdeklődött Vinkó, egyben szerét ejtve annak is, hogy jelezze: bár mindig szívesen látja az őrmestert, ez most nem igazán a legmegfelelőbb pillanat a csevegésre. – Ööö… valami komoly dolog zajlik az utcákon, uram – jelentette Bendő Frédi hivatalossá váló hangon, úgy, mint aki előzőleg többször elgyakorolta már ezt, mint a legmegfelelőbbnek vélt mondatot. Vinkó sóhajtott. – Úgy érted, Frédi, hogy valami történik éppen? – Igen, uram. A törpék azok, uram. Mármint az itteni fiúk. És egyre rosszabb lesz. Folyton összedugják a fejüket, és sustorognak. Az ember akárhova néz, uram, csak sustorgást lát. De ha közel megy hozzájuk valaki, azonnal abbahagyják. Még az őrmesterek is. Elhallgatnak, és úgy néznek az emberre, uram. És ettől meg a trollok lesznek idegesek, ahogy az sejthető is előre. – Nem fogjuk hagyni, hogy újrajátsszák a Kúm-völgyi csatát ebben az őrségházban, Frédi! – csattant fel Vinkó. – Tudom, hogy városszerte ez megy, most, hogy megint kö-

36

zeleg az évfordulója, de bármelyik zsaru, amelyik az öltözőben szeretne hagyományőrző történelmi játékokat játszani, úgy fogja érezni, mintha egy tonna szögletes falazóegység omlana a fejére. És úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet! Gondoskodj róla, hogy ezt mindenki alaposan az eszébe vésse! – ’genuram. De én nem erről beszélek most, uram. Ezzel mind tisztában vagyunk – folytatta Bendő Frédi. – Ez valami más, valami új most. És nagyon rossz érzéseim vannak, uram, feláll tőle a hátamon a szőr! A törpék tudnak valamit. Valamit, amit nem akarnak elmondani. Vinkó tétovázni kezdett. Bendő Frédit nehezen lehetett volna a nyomozói hivatást valaha ért legnagyobb ajándéknak nevezni. Lassú volt, tunya, és nem túlságosan képzeletgazdag. De olyan régen tapodta már az utcák köveit, hogy szinte saját barázdát vájt beléjük, és valahol mélyen belül abban az ostoba, dagadt fejében mégis megbújt valami kimondott ravaszság, ami folyvást a széljárást szimatolta, meg a háttérzaj zsongását fülelte, és a falon megjelenő írásjeleket bogarászta – még ha ez utóbbit mozgó ajkakkal művelte is. – Valószínűleg csak amiatt az átok Támzúzó miatt van az egész, aki megint feltüzelte őket, Frédi – vélte a parancsnok. – Igen, uram, hallottam, hogy emlegetik a nevét a halandzsázásukban, de ez több annál, esküdni mernék rá! Vagyis úgy értem, uram, hogy tényleg nagyon izgágáknak tűnnek. Ez valami fontos, uram. A csontjaimban érzem.

37

Vinkó megfontolta magában Bendő Frédi csontjainak, mint legfőbb bizonyító érvnek az erejét. Ezek nem olyasmik voltak, amit érdemes lett volna az embernek egy hivatalos bírósági tárgyaláson lobogtatni, de egy olyan ősrégi utcai zsaru, mint Bendő Frédi zsigeri megérzései nagyon is sokat jelentettek egy másik zsaru számára. Így hát megkérdezte: – Hol van Karott? – Odakinn, uram. A délutáni és a reggeli szolgálatot is elvállalta a Melaszbánya úton. Mindenki két műszakban dolgozik, uram – tette hozzá az őrmester szemrehányóan. – Elnézést, Frédi, de te is tudod, hogy mi a helyzet! Nézd, elcsípem majd a kapitányt, ha visszaér. Ő törpe, biztos hallott valamit a susmusolásból. – Azt hiszem, a kapitány kissé túl magas ahhoz, hogy meghallja ezt a susmusolást, uram – jegyezte meg különös hangon Bendő. Vinkó félrebiccentette a fejét. – Ezt meg miért mondod, Frédi? Az őrmester megcsóválta a fejét. – Csak egy érzés, uram – felelte. Aztán múltba révedő, reményvesztett hangon hozzátette: – Sokkal jobb volt, amikor még csak maga volt, meg én meg Görcsi meg a Karott kölyök, eh? A régi szép időkben még mind tudtuk, hogy ki kicsoda. Ismertük egymás gondolatait… – Igen, és azok a gondolatok azok voltak, hogy „bárcsak egyszer az életben nekünk is lenne esélyünk!”, Frédi – tol-

38

dotta meg a parancsnok. – Nézd, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész mindannyiunkat megviseli, rendben? De szükségem van arra, hogy ti, rangidősök álljátok a sarat, érted? Hogy tetszik az új irodád? Bendő képe felderült. – Nagyon pofás, uram! Csak az az ajtó ne lenne, persze. Hogy Bendő Frédinek megfelelő beosztást találjanak, az korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. Az őrmester ránézésre olyannak tűnt, akinek még akkor is kérdezősködnie kell, hogy merre van a helyes irány, amikor egy szirtről zuhan lefelé. De valóban kiismerni Bendő Frédit közel sem volt könnyű dolog. Az újabban bezupált zsaruk nem is ismerték őt igazából. Ők csupán egy meglehetősen gyáva, ostoba, kövér embert láttak benne, ami mellékesen mind igaz is volt. Azonban az őrmester több volt ennél. Bendő Frédi már farkasszemet nézett egyszer a nyugdíjba vonulással, és nem kért többet belőle. Vinkó végül úgy oldotta meg a problémáját, hogy kinevezte őrizetes tisztessé – mindenki derültségére2 –, és adott neki egy irodát az utca túloldalán álló Városőrségi Kiképzőiskola épületében, amit a népek addig – ahogy valószínűleg a jövőben is – mint a régi limonádégyártó üzemet emlegettek. Aztán az őrmester feladatkörét megtoldotta még a hivatalos öszszekötő tisztes szerepével is, mivel az jól csengett, és mert 2 Merthogy „a jó öreg Frédi aszitte, hogy körözöttes tisztessé nevezik ki, azér’ ugrott egyből”. Ez az úgynevezett hivatali humor szép példája, és mint ilyennek, egyáltalán nem szükséges viccesnek lennie.

39

úgysem tudta senki, hogy pontosan mi a fenét is jelent. Ráadásul szolgálatra alárendelte Görcsit is, a modern Városőrség másik, láb alatt lévő őslényét. És az elképzelés bevált. Görcsi és Bendő pont ugyanannyi – rengeteg – utcai tapasztalattal és városismerettel rendelkezett, mint maga Vinkó. Kettősük ide-oda lófrált, látszólag cél nélkül és teljességgel veszélytelen benyomást keltve, de közben nagyon is figyeltek meg füleltek a dzsungelekben használatos jelződobok városbéli megfelelőinek a hangjára. Sőt, olykor egyenesen e jelződobok keresték fel őket. Frédi izzadságszagú kis irodájában hajdanán csupasz karú hölgyek kevertek hatalmas adagokban Szarszaparilla, Málnaömlés meg Gyömbérbomba nevű italokat. Manapság a teáskanna alatt lobogott folyamatosan a tűz, és az irodában bármilyen időpontban tárt karokkal fogadták az őrmester régi cimboráit, a kiszolgált zsarukat és a vén börtöntöltelékeket – akik olykor ugyanazok voltak –, Vinkó pedig örömmel ellenjegyezte az általuk bekebelezett fánkok számláit, amikor ezek a koros lókötők, hogy addig se lábatlankodjanak a nejük körül, beugrottak kicsit Frédiékhez cseverészni. A befektetés bőven megérte. Az öreg zsaruk nyitott szemmel jártak, és olyan pletykásak voltak, akár a mosónők. Bendő Frédi életében immár az egyetlen gondot elvileg csak az az ajtó jelentette. – A Történészek Céhe szerint minél többet meg kell őriznünk a régi üzemből, amennyire ez csak lehetséges, Frédi – jelezte Vinkó.

40

– Ezt tudom, uram, csak… hát, „Trécselde”, uram? De igazán! – Viszont maga a réztábla az kimondottan szép, Frédi – vigasztalta Vinkó. – Úgy tájékoztattak, hogy tényleg trécsnek nevezték a limonádészirupot. Ami érdekes történelmi tény. De ráragaszthattok egy papírt. – Azt szoktuk csinálni, uram, de a fiúk mindig leszedik, és röhögcsélnek. Vinkó sóhajtott. – Oldjátok meg valahogy, Frédi! Ha egy régi őrmester már ilyesmit sem képes megoldani, akkor a világ csakugyan nagyon különös hellyé vált. Ez lenne minden? – Hát, igen, uram, ennyi lenne. De… – Ugyan már, Frédi! Sűrű napnak nézünk elébe. – Hallott már a Ragyogóról, uram? – Az valami folteltávolító, makacs szennyeződések esetére? – kérdezett vissza Vinkó. – Ööö… hogy mi, uram? – vágott meglepett képet az őrmester. És Bendő Frédinél senki sem volt képes zavartabb arcot vágni. Vinkó elszégyellte magát. – Elnézést, Frédi! Nem, nem hallottam a Ragyogóról. Miért? – Ó… hát, igazából nem lényeges. „Ragyogó úr, ő gyémánt!” Ezt a feliratot láttam az utóbbi időben néhány falon. Troll falfirka; tudja, amiket olyan mélyen vésnek be. Úgy tűnik, elég nagy zsibongást vált ki a trollok között. Lehet, hogy mégis valami fontos?

41

Vinkó biccentett. Az ember csak a saját felelősségére vehette semmibe a falakon feltűnő jeleket. Néha a város ezen a módon hozta a tudomásodra azokat a dolgokat, amelyek, ha nem is az agyában, a gondolatai között forogtak, de ott forrongtak nyikorgó szíve mélyén. – Hát, tartsátok nyitva a szemeteket, Frédi! Bízom bennetek, hogy nem hagyjátok a zsibongást visongássá elfajulni! – felelte Vinkó hangsúlyozottan derűsen, hogy kissé feldobja az őrmester hangulatát. – Most pedig fel kell keresnem a vámpírunkat. – Sok szerencsét, Szilárd! Azt hiszem, tényleg hosszú nap lesz a mai. „Szilárd”, villant át Vinkó agyán, miközben a vén őrmester távozott. Az istenekre, tagadhatatlanul kiérdemelte, de csak akkor hív így, amikor tényleg aggódik. Hát, ezzel nincs egyedül. Mindannyian az első elhajított követ várjuk. Aztán kinyitotta a Hírlap aznapi számát, amit Szendi az asztalán hagyott. Mindig átfutotta a munkahelyén is, hogy tudatában legyen azoknak a híreknek, amelyekről Willikins egészségesebbnek látta, ha borotválkozás közben nem számol be neki. A Kúm-völgy, a Kúm-völgy. Egyenesre rázta a kinyitott újságot maga előtt, és mindenütt ezt látta benne. Azt a rohadt, átokverte Kúm-völgyet. Hogy az istenek vernék meg azt a nyamvadt helyet! Ámbár nyilván pontosan ezt is tették: megátkozták, aztán magára hagyták. Szigorúan néz-

42

ve nem volt más, csak egy sziklás senki földje valahol a hegyekben. Elméletileg jó messzire feküdt a várostól, de az utóbbi időben mintha egyre közelebb került volna. Mostanság a Kúm-völgy már nem is egy helynek számított, hanem gondolkodásmódnak. Ha valakit csupán a puszta tények érdekeltek: a Kúmvölgy volt az a hely, ahol a törpék tőrbe csalták a trollokat, és/vagy ahol a trollok tőrbe csalták a törpéket egy baljóslatú napon, a részvétlen csillagok alatt. Ó, az igaz, hogy ez a két faj a Teremtés kezdetétől hadakozott egymással, már amennyire Vinkó tudta, de a Kúm-völgyi csata óta ez a kölcsönös gyűlölet Hivatalossá vált, és ilyen értelemben egyben afféle hordozható földrajzi jelenséggé is: ahol törpék és trollok kezdtek verekedni egymással, az a hely azonnal Kúm-völggyé vált. Még ha ez csupán egy kocsmai ütésváltásban testesült meg, az akkor is a Kúm-völgyet jelentette. Az ütközet immár mindkét faj mitológiájának részévé vált, egyben csatakiáltássá és az ősi okká is, amiért képtelenség volt megbízni azokban a töpörödött, szakállas/behemót, sziklás fattyúkban. Az első Kúm-völgyi csatát azóta számos másik követte. A törpék és trollok közti háború természeti erők harca volt, mint amikor a hullámok viaskodnak a széllel. Saját tehetetlenségi nyomatékkal rendelkezett. A Kúm-völgyi Csata Napja szombatra esett, Ankh-Morpork pedig tele volt törpékkel meg trollokkal – és hogy ez mit jelentett? Hát azt, hogy minél több troll meg törpe

43

érkezett a hegyekből, az a rohadt, átokverte Kúm-völgy annál fontosabbá vált. A felvonulások és menetek még rendben voltak; a Városőrség megtanulta kezelni, és elválasztani őket, meg egyébként is főleg reggel került rájuk sor, amikor a többség még józan állapotban leledzett. Ám amikor esténként a törpe- és trollkocsmák kiokádták magukból törzsközönségüket, akkor a pokol feltűrt ruhaujjal sétára indult. A régi, csúf időkben a Városőrség ilyenkor sürgősen máshol keresett magának valamilyen elfoglaltságot, és csak akkor bukkant fel ismét, ha az ádáz indulatok már kiforrongták magukat. Akkor aztán előhozták a rabszállító szekeret, és minden törpét meg trollt letartóztattak, aki túl részeg, kábult vagy halott volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Ilyen egyszerűen ment az egész. Viszont mindez már a múlté volt. Manapság túl sok törpe meg troll élt a városban ahhoz – nem, helyesbítés: Ankh-Morpork kultúrájának szövetét immár a törpék és trollok sokszínű, élénk, mind jobban gyarapodó lélekszámú közösségei oly mértékben gazdagították –, hogy a légkörben található… igen, nevezzük mondjuk így: méreg… mennyisége is fölöttébb felgyülemlett. Túl sok, ősi események fűtötte harag, túl sok, nemzedékről nemzedékre átörökített sérelem. És persze túl sok vedelés. És ekkor, amikor az ember azt hihette volna, hogy ennél rosszabb már nem is lehet a helyzet, felbukkantak Támzúzó grag meg a cimborái. Mélytörpék, így nevezték őket, és

44

ugyanolyan bigott merevséggel ragaszkodtak az ősi törpehagyományokhoz, ahogy az alapkőzet a benne kanyargó telérhez. Úgy egy hónapja tűntek fel először; elfoglaltak pár régi házat a Melasz utcában, aztán felbéreltek egy csapatnyit a helybéli legények közül, hogy hozzák rendbe a pinceszintet. A többiek gragoknak hívták őket, és Vinkó tudott annyit törpéül, hogy tisztában legyen a szó jelentésével: „a törpetanok hírneves mestere”. Azonban Támzúzó a maga sajátos módján gyakorolta ezt a mesterséget. A törpe faj felsőbbrendűségét hirdette a trollokkal szemben, és hogy minden törpének kötelessége dicső elődei példáját követve arra törekedni, hogy a trollok fajzatát eltörölje a föld színéről. Valami szent könyvükben is említés esett ilyesmiről, miáltal a szemükben jogossá vált az egész, és valószínűleg kötelezővé is. Az ifjú törpék közül sokan figyeltek Támzúzó szavára, mivel ősi történelemről, elrendeltetésről és hasonlókról szónokolt – csupa olyasmiről, amikről akkor szoktak, midőn kedvezőbb színben akarnak feltüntetni valamilyen mészárlást. Az efféle szöveg könnyen bárkinek a fejébe tudott szállni, már ha azt nem töltötte ki elegendő mennyiségű agy. A Támzúzóhoz hasonló rosszindulatú idiótáknak volt köszönhető, hogy manapság egyes törpék már nem pusztán a „népviseletük” szokványos részének tekinthető csatabárddal felövezve, de nehéz páncélingekben, állig csatacsillagban és pallosban jártak… méghozzá azon a pökhendi, ostoba, kihívó módon, amit „kongnak” becéztek.

45

De a trollok is figyeltek ám: mind nagyobb felületeket töltött be a zuzmó, a klánjelzés, a testvéset, és egyesek sokkal, de sokkal méretesebb bunkókat vonszoltak maguk után. Pedig nem volt ez mindig így. Az utóbbi mintegy tíz évben a fajközi helyzet igen jelentősen enyhült. A törpék és a trollok mint fajok valószínűleg soha nem lehetnek egymás kebelbarátai, de a nagyváros egymás mellé kényszerítette, és egybekeverte őket, Vinkó pedig úgy látta, hogy a kisebb, felületi súrlódásoktól eltekintve sikerült együtt élniük. Most viszont az olvasztótégely ismét csurig volt egymásnak ütődő csomókkal meg göbökkel. Hogy az istenek vernék meg azt a Támzúzót! Vinkónak viszketett a tenyere, hogy minél hamarabb bekasztlizhassa. Bár a grag szigorú értelemben véve nem követett el semmilyen bűntettet, de egy vérbeli zsaru számára ez nem jelentett akadályt. Teljes lelki nyugalommal le lehetett volna csukatni mondjuk Valószínűleg Rendbontáshoz Vezető Viselkedés címén. De Lodoci aligha helyeselte volna. Jó eséllyel úgy érvelne, hogy ezzel csak olajat öntenek a tűzre. Egyébként meg hogyan válhatott volna a helyzet még ennél is rosszabbá? Vinkó behunyta a szemét, és felidézte maga előtt a vastag, fekete bőrköpenybe burkolt apró alakot, akinek a fejét csuklya óvta attól, nehogy elkövesse a napfény közvetlen megpillantásának bűnét. Kis termet, nagy szavakkal. Az utóbbiak is a fülében csengtek:

46

„Őrizkedjetek a trolltól! Meg ne bízzatok benne! Küldjétek el a küszöbötökről! Mert semmi ő, puszta botlás az erők játékában, megíratlan és tisztátalan, az ásványi világ élő, gondolkodó lényekre adott sápadt, irigy visszhangja. A feje szikla, a szíve kő. Nem épít, nem ás, nem vet, és nem arat. Tolvajlásban fogant, s bármerre is vonszolja bunkóját, csak oroz. Ha éppen nem lop, akkor fontolgatja a lopást. Szánalmas létének egyetlen célja a vég, mely megszabadítja nyomorult sziklalényét a gondolat nehéz terhétől. Szomorúsággal telve mondom néktek: a troll megölése nem gyilkosság, legrosszabb esetben is kegyes tett csupán.” Körülbelül ekkor történt az, hogy a csőcselék betört a csarnokba. Ez mutatta, hogyan válhatott volna a helyzet még ennél is rosszabbá. Vinkó ismét az újságra pillantott, ezúttal bármi olyan után kutatva, ami arra utalt volna, hogy Ankh-Morpork polgárai azért még mindig a valós világban élnek… – Ó, a fenébe! – pattant föl, majd viharzott le a lépcsőn úgy, hogy Szendi gyakorlatilag fedezékbe bújt a dübörgés hallatán. – Tudomásunk volt erről? – csapta le az iratot a szolgálati naplóra. – Tudomásunk volt miről, uram? – kérdezett vissza Szendi. Vinkó a negyedik oldalon olvasható rövid, képes beszámolóra bökött az ujjával.

47

– Látja ezt? – vicsorogta. – Az a borsóagyú idióta a Postahivatalban fogta magát, és épp most kibocsátott egy Kúm-völgyes bélyeget! A törpe zaklatottan a cikkre pillantott. – Öhm… két bélyeget, uram – pontosított. Vinkó közelebbről is megnézte a cikket. Az első alkalommal nem igazán volt ideje elmerülni a részletekben, mivel a vörös köd jóval hamarabb leereszkedett a szeme elé. Ó, igen, tényleg két bélyegről volt szó. Majdnem teljesen egyformáknak tűntek. Mindkettőn a Kúm-völgy – azaz egy hegyektől körülvett sziklás térség – volt látható. Továbbá mind a kettőn egy csatajelenetet ábrázoltak, csak az egyiken apró, trollszerű alakok üldöztek még apróbb törpéket jobbról balra, míg a másikon törpék szegődtek a balról jobbra menekülő trollok nyomába. A Kúm-völgyi ütközet, ahol a törpék rajtaütöttek a trollokon, illetve ahol a trollok rajtaütöttek a törpéken. Vinkó felnyögött. Válassza ki tetszése szerint az önnek megfelelő hülye történelmi változatot, csupán tíz garas egy darab, magas gyűjteményi érték! – „A Kúm-völgyi Csata Emlékív” – olvasta. – De hisz mi nem akarjuk, hogy emlékezzenek rá! Azt akarjuk, hogy felejtsék el az egészet! – Ezek csak bélyegek, uram – próbálta nyugtatni Szendi. – Vagyis hát, semmilyen törvény nem tiltja, hogy bélyegeket adjanak ki… – De igenis kellene lennie egy törvénynek, ami megtiltaná, hogy a népek átokverte hülyék módjára viselkedjenek!

48

– Ha tényleg lenne egy ilyen, uram, minden nap túlóráznánk – jegyezte meg vigyorogva az őrmesternő. Vinkó leeresztett kissé. – Ja, és senki sem lenne képes olyan ütemben cellákat építeni. Emlékszik a múlt hónapban arra a káposztaszagú bélyegre? „Küldje el távolba szakadt fiainak és leányainak az otthon ismerős illatát!” Szó szerint berobbantak, ha valaki túl sokat tárolt belőlük egy helyen! – Máig nem voltam képes kimosni a ruháimból a szagot, uram. – Jó pár más személyhez hasonlóan, akik pedig több száz mérföldnyire élnek innen, fogadok. Végül mit csináltunk azokkal az átkozott vackokkal? – Beraktam őket a négyes számú bizonyítékos szekrénybe, és benne hagytam a kulcsot a zárban – válaszolta Szendi. – De hát Göcsört Görcsi bármit elemel, amit nem… – kezdte volna Vinkó. – Pontosan, uram! – szakította félbe az őrmesternő derűs arccal. – Hetek óta színét sem láttam egynek sem. A kantin irányából csörömpölés hallatszott, aztán kiabálás. Vinkót a lénye mélyén élő valami – talán az a rész, amelyik folyamatosan az első elhajított követ várta – olyan sebesen lódította át az őrségház központi irodáján, majd le a folyosón a kantin ajtajáig, hogy a nyomában csak úgy örvénylettek a porszemcsék. Az ott a szeme elé táruló tablót a bűntudat különféle árnyalataival festették meg. A kecskelábú asztalok egyike

49

az oldalára döntve hevert. A padlóra étel és olcsó, bádogból készült evőeszközök szóródtak. A felfordulás egyik oldalán Csillám városőrt fogták vissza Kékpát és Pala troll városőrök, míg a másikon a törpe Tártpajzsi városőrt emelte a levegőbe a valószínűleg emberi fajú Göcsört káplár és a határozottan emberi fajú Tőkési városőr. A többi asztalnál ülő városőrök is mind a felpattanás különféle fázisaiban váltak mozdulatlanná. És a csendben csupán azok érzékeny füle hallhatta meg, amint különféle kezek egy-két ujjnyira tetszőleges fegyverek markolataitól megtorpannak, majd pedig lassan leereszkednek, akik kifejezetten ez után a hang után kutattak. – Rendben – törte meg Vinkó a kongó, süket csendet. – Ki lesz az első, aki valami pofátlanul link dumát megpróbál lenyeletni velem? Göcsört káplár? – Hát, Vinkó úr, az a helyzet… – eresztette le Göcsört Görcsi a megnémult Tártpajzsi városőrt a padlóra – …ööö… hogy Tártpajzsi itt… felkapta Csillám… igen, véletlenül Csillám bögréjét kapta fel, ami azt illeti… és… mi mind láttuk és már ugrottunk is, igen… – gyorsult fel a kis káplár, hogy az igazán zűrös részleteket sikeresen áthidalta – …és ezért borult fel az asztal is… mer’ – torzult Görcsi arca szándéka szerint alighanem az erényes imbecillitás maszkjává, de bármi is volt az eredeti szándék, a végeredmény rémítőnek bizonyult – szörnyen megégethette volna magát, ha beleiszik a trollkávéba, uram.

50

Vinkó magában sóhajtott. Ostoba és béna mentegetőzés volt ugyan, de legalább nem kimondottan pocsék. Mellette szólt például az, hogy rendelkezett a tökéletes hiteltelenség erényével. Egyetlen törpe sem ragadott volna fel soha, még véletlenül sem egy bögrét, ami trollkávéval volt tele, lévén az utóbbi olvadt vegyszerek keverékéből állt, amelynek a tetejére rozsdaport szórtak. És ezzel mindenki tökéletesen tisztában is volt, mint ahogy azzal is, hogy Vinkó figyelmét nem kerülhette el a Tártpajzsi feje fölé emelt csatabárd, vagy hogy Kékpát városőr épp abban a testhelyzetben dermedt mozdulatlanná, amikor egy bunkót igyekezett kicsavarni Csillám kezéből. Amiképp azt is pontosan tudta mindenki, hogy a parancsnok jelen hangulatában gondolkodás nélkül kirúgja azt az átkozott bolondot, aki akár csak egyetlen rossz mozdulatot is tesz, sőt alighanem még a közelében állókat is. – Tehát akkor ez történt, ugye? – firtatta Vinkó. – Szóval még csak véletlenül sem olyasmi, hogy mondjuk valaki rosszindulatú megjegyzést tett az egyik városőr-társára, illetve talán az egész fajára, hm? És így a saját apró hülyeségdarabjával toldotta meg azt a moslékot, ami már jelenleg is elöntéssel fenyegeti az utcákat, igaz? – Ó, semmi ilyesmi nem történt, uram! – bizonygatta Görcsi. – Csak egy olyan… izé. – Hajszál híján csúnya baleset, igaz? – kérdezett rá Vinkó. – ’genuram!

51

– Hát, mi pedig nagyon nem szeretnénk, ha csúnya balesetek történnének, jól mondom, Görcsi…? – ’genuram! – Egyikünk sem szereti a csúnya baleseteket, úgy hiszem – nézett körül a kantinban Vinkó. Ahol a városőrök némelyike, nyugtázta magában komor elégedettséggel, már izzadni kezdett az erőfeszítéstől, hogy továbbra is mozdulatlanul ugyanabban a pózban maradjon. – És azok olyan könnyen megeshetnek, ha valaki nem összpontosít teljes erőbedobással a munkájára. Értve vagyok? Általános mormolás hallatszott. – Nem hallom! Ezúttal már egyértelműen ki lehetett venni a válaszokból a ’genuram! főtémáját. – Helyes! – csattant fel Vinkó. – Akkor most tűnjenek innen, és igyekezzenek fenntartani odakinn a rendet, mert az hétszentség, hogy idebenn nem fog sikerülni! – Majd szúrós pillantást vetve Csillám és Tártpajzsi városőrökre, visszavonult a központi irodába, ahol kis híján beleütközött Angua őrmesterbe. – Elnézést, uram, épp a… – kezdte volna az őrmesternő. – Már elintéztem, ne aggódjon! – szakította félbe a parancsnok. – De ilyen közel jártunk hozzá. – A törpék közül néhányan csakugyan rendkívül feszült idegállapotban vannak, uram. Érzem a szagukon – tájékoztatta Angua. – Ahogy Bendő Frédi is – felelte Vinkó.

52

– Nem hiszem, hogy ez pusztán amiatt a Támzúzó miatt lenne, uram. Ez valami… jellegzetesen törpedolog. – Hát, akármi is, nem tudjuk kiverni belőlük. És mikor azt hinnénk, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb, még egy átkozott vámpírral is le kell ülnöm beszélgetni. Túl későn figyelt fel Angua jelentőségteljes tekintetére. – Á… azt hiszem, én lennék a szóban forgó illető – szólalt meg egy halk hang a háta mögött.

A kényelmesen elnyúló kávészünetéből kizökkentett Bendő Frédi és Göcsört Görcsi szelíd tempóban battyogott felfelé a Széles úton, hogy megszellőztesse kicsit a jó öreg egyenruhát. Mindent számításba véve valószínűleg jó ötlet volt egy ideig kerülni most a Jardot. Úgy sétáltak, mintha rendelkezésükre állt volna az egész nap. Ami azt illeti, tényleg a rendelkezésükre is állt az egész nap. Azért választották épp ezt az útvonalat, mert a Széles út forgalmas volt, tágas, és az ember a városnak ezen a részén nem futott bele túl sok trollba meg törpébe. Az érvelésük hibátlan volt: Ankh-Morpork jó pár kerületében jelenleg csapatokba verődött törpék vagy trollok kószáltak fel-alá, illetve várakoztak egyhelyben ugyancsak csapatokba verődve, nehogy azok a csapatostul fel-alá kószáló szemetek az ő szomszédságukban okozzanak galibát.

53