TERRY PRATCHETT A KASZÁS

TERRY PRATCHETT A KASZÁS

TERRY PRATCHETT A KASZÁS Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert

A szerző magyarul is olvasható művei: KORONGVILÁGSOROZAT

SZÉLTOLÓALSOROZAT A mágia színe A mágia fénye Bbájos bajok Faust Erik Érdekes idk Kallódó kontinens

BOSZORKÁNYOK ALSOROZAT Egyenjogú rítusok Vészbanyák Vége a mesének Hölgyek és urak Maszkabál Carpe Jugulum

ŐSI CIVILIZÁCIÓK ALSOROZAT Piramisok Kisistenek

ŐRSÉGALSOROZAT Őrség! Őrség! Fegyvertársak Agyaglábak Hazafiak Az ötödik elefánt Éjjeli rjárat Baff!

HALÁLALSOROZAT Mort A Kaszás Gördül kövek Vadkanapó Idtolvaj

IPARI FORRADALOM ALSOROZAT Mozgó képek Az Igazság

IFJÚSÁGI SOROZAT

HOSSZÚ FÖLDSOROZAT

Cseles Fantasztikus Maurícius és az  tanult rágcsálói Csip-csap népek

A hosszú Föld

TERRY PRATCHETT A KASZÁS TÖRTÉNET A KORONGVILÁGRÓL

DELTA VISION 2015

Terry Pratchett A KASZÁS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Terry Pratchett: Reaper Man Copyright © Terry and Lyn Pratchett, 1991 Borító © Josh Kirby Hungarian translation © Farkas Veronika, 2015 All rights reserved!

Ez a könyv kitaláció, bármilyen egyezés valós (élő vagy holt) személyekkel pusztán a véletlen műve.

© Delta Vision Kft ., 2015 Szerkesztés: Sziklai István Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Kiadja a Delta Vision Kft . Minden jog fenntartva!

ISBN 978 963 395 147 7

Delta Vision Kft . 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3093 www.deltavision.hu

t

A Morris-tánc a multiverzum összes lakott világában bevett szokás. Kék ég alatt szokták eljárni, hogy megünnepeljék a termés szárba szökkenését, vagy a meztelen csillagok alatt, mert eljött a tavasz, és némi kis szerencsével ismét kiolvad a szén-dioxid. Ezt a késztetést egyaránt érzik mind a mélytengeri élőlények, amik soha nem fogják meglátni a napot, mind a városi emberek, akik akkor kerülnek csak kapcsolatba a természet örök körforgásával, amikor a Volvójukkal elütnek egy birkát. Ezt a táncot ártatlanul szokták járni gondozatlan szakállú ifjú matematikusok a „Felföldy asszonyság albérlője” című nóta amatőr tangóharmonika-feldolgozására, és kegyetlenül eltáncolják az olyanok is, mint az Új Ankh-i Nindzsák Morris Férfitagozata, akik elképzelhetetlenül rettenetes dolgokra képesek egy egyszerű zsebkendővel és egy csengővel. És sehol nem járják úgy, ahogy azt kell. Kivéve a Korongvilágon, amely lapos, és négy elefánt hátán nyugszik, akik a Hatalmas A’Tuin, a világteknős páncélján állva úsznak az űrön át.

5

És még ott is csak egy helyen táncolják helyesen. Egy kis faluban a Kostető hegyei között, ahol a nagy és egyszerű titok egyik nemzedékről a másikra száll. Ott a férfiak a tavasz első napján járják el ezt a táncot, előre és hátra a térdük alá kötött csengőkkel, lebbenő fehér ingben. Az emberek elzarándokolnak oda, és megnézik őket. A végén megsütnek egy ökröt, és egy általánosságban véve kellemes családi programnak tudják be az egészet. De nem ez a titok. A titok a másik tánc. És az egy darabig még nem fog elkezdődni.

D Ketyegés hallatszik, mintha egy óra ketyegne. És valóban, az égen ott egy óra, és frissen vert másodpercek ömlenek belőle tiktakolva. Legalábbis ami az égen van, órának tűnik. De igazából pontosan az ellentéte egy órának, és a nagymutatója csak egyszer megy körbe. A homályos égbolt alatt egy mező terül el. Kecsesen hullámzó lankák borítják, amelyek távolabbról nézve talán valami másra emlékeztetnék az embert, és ebben az esetben az ember mellesleg nagyon örülne annak, hogy elég távolról látja azt a helyet. Három szürke alak lebeg közvetlenül felette. A megszokott emberi nyelven nem igazán lehet megfogalmazni, hogy micsodák. Vannak, akik keruboknak nevezik őket,

6

bár semmi rózsáspofi-jelleg nincs bennük. Az is elképzelhető, hogy név helyett sorszámokat kaptak azoktól, akik a gravitáció folyamatos működtetéséről gondoskodnak, továbbá arról, hogy az idő elkülönüljön a tértől. Mi nevezzük őket auditoroknak. A valóság auditorainak. Egy beszélgetést folytatnak éppen anélkül, hogy megszólalnának. Nem is kell megszólalniuk. Egyszerűen csak olyanná változtatják a valóságot, amilyenben korábban megszólaltak. Az egyikük így szólt: Ilyesmi még soha nem fordult elő. Lehetséges ez egyáltalán? Az egyikük így szólt: Így kell lennie. Itt egy személyiség jött létre. A személyiségek pedig egyszer csak véget érnek. Csak az erők maradnak fenn örökké. Ezt bizonyosfokú önelégültséggel mondta. Az egyikük így szólt: Egyébként is… voltak szabálytalanságok. Ahol személyiség van, ott szabálytalanságok is előfordulnak. Ez közismert tény. Az egyikük így szólt: Nem dolgozott elég hatékonyan? Az egyikük így szólt: De igen, ezt nem lehet ráfogni. Az egyikük így szólt: Pont ez a lényege a dolognak. Ő maga a szó. Személyiségnek lenni nem hatékony. Nem akarjuk, hogy elterjedjen. Mi lenne, ha a gravitáció is kifejlesztene magának egy személyiséget? Ha egyszer csak úgy döntene, hogy kedveli az embereket? Az egyikük így szólt: Beléjük esne, vagy ilyesmi?

7

Az egyikük így szólt – de olyan hangon, amely még jegesebbnek tűnt volna, ha nem lett volna eleve abszolút nulla fokos –, hogy: Nem. Az egyikük így szólt: Bocs. Csak poénkodtam egy kicsit. Az egyikük így szólt: Egyébként is, néha kételyek merülnek fel benne a munkájával kapcsolatban. Az ilyesfajta spekulációk veszélyesek lehetnek. Az egyikük így szólt: Ezt nem vitatom. Az egyikük így szólt: Akkor hát megállapodtunk? Az egyikük, aki mintha nagyon elgondolkozott volna valamin, így szólt: Várjunk csak egy pillanatot! Az előbb nem egyes szám első személyben mondtad, hogy „poénkodtál”? Csak nem fejlesztettél ki magadnak egy személyiséget? Az egyikük bűntudatosan visszakérdezett: Kicsoda? Mi van? Az egyikük így szólt: Ahol megjelenik a személyiség, ott megjelenik a diszharmónia. Az egyikük így szólt: Igen. Igen, ez pontosan így van. Az egyikük így szólt: Rendben. De a jövőben figyelj oda erre! Az egyikük így szólt: Akkor hát megegyeztünk? Mind felnéztek Azraelnek az égbolton kirajzolódó arcára. Vagyis, ami azt illeti, az arc maga volt az égbolt. Azrael lassan bólintott. Az egyikük így szólt: Nagyszerű. Hol is van ez a hely?

8

Az egyikük így szólt: A Korongvilág az. Ami egy nagy teknősbéka hátán utazik a világűrben. Az egyikük így szólt: Ja, az a fajta világ. Utálom az ilyet. Az egyikük így szólt: Már megint ezt csinálod. Azt mondtad, „te” utálod. Az egyikük így szólt: Nem! Nem! Nem azt mondtam! Nem is mondtam, hogy „én”! … Ó, a fenébe… Ezzel lángokban tört ki, és úgy égett el, ahogy egy kis gőzfelhő ég el: gyorsan és semmiféle elszenesedett maradványt nem hagyva maga után. Szinte azonnal megjelent egy másik. Pontosan úgy nézett ki, mint eltűnt testvére. Az egyikük így szólt: Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot! Személyiséggé válni annyit tesz, mint véget érni. És most… menjünk! Azrael végignézte, ahogy tovalebegnek. Nehéz felfogni egy akkora teremtmény gondolatait, amelynek a hosszát a valós térben csak a fénysebesség terminológiájával lehetne kifejezni. De ekkor megfordította hatalmas tömegét, és azokkal a szemeivel, amelyekbe csillagok veszhettek volna bele, egy lapos világot kezdett keresni a többcsilliárdnyi között. Egy teknősbéka hátán. A Korongvilágot – amely egy világ, egyben világok tükre. Ez érdekesen hangzik. És Azrael már kezdett unatkozni a több milliárd év börtönében.

D 9

És ez az a helyiség, ahol a jövő múlttá pereg a jelen szemcséiként. A falakat időmérők szegélyezik. Nem homokórák, bár olyan alakúak. Nem is tojásfőző órák, amilyeneket szuvenír gyanánt lehet megvásárolni egy kis darab fatáblára rögzítve, amelyen az általunk választott nyaralóhely neve áll vidor betűkkel, egy lekváros fánk humorérzékével rendelkező alkotó által rávésve. Még csak nem is homok van bennük. Hanem másodpercek, amelyek végeérhetetlenül morzsolják a lehetségest megtörténtté. És minden életmérőn van egy név. És a helyiség tele van az emberek csendes surrogó életével. Képzeljük csak el a látványt… És most egészítsük ki a csont éles csattogásával a kövön, ami egyre közelebbről hallatszik. Egy sötét alak kerül a látóterünkbe, és indul el a sustorgó üvegek végtelen polcai között. Csatt, csatt! Itt egy homokóra, amelynek a felső tartálya szinte teljesen üres már. Csontujjak emelkednek a magasba, és nyúlnak érte. Kiemelik a többi közül. Majd jön egy másik. Azt is kiemelik. És újabbak. Még sokkal-sokkal több. Kiemel, kiemel. Ez a munkanap rendes menete. Vagyis ez lenne a munkanap rendes menete, ha itt léteznének napok. Csatt, csatt, halad végig a sötét alak türelmesen a sorok között. Majd megáll.

10

És habozni kezd. Mert itt egy apró, arany időmérő, nem sokkal nagyobb egy karóránál. Tegnap még nem volt ott, vagyis nem lett volna, ha itt léteznének tegnapok. Csontujjak fonódnak köré, és emelik a fényre. Egy név van rajta apró, nyomtatott nagybetűkkel. Ez a név a Halál. A Halál leteszi az időmérőt, majd ismét megfogja. Az idő homokja már el is kezdett csorogni benne. A Halál megfordítja, mintegy csak kíváncsiságból. A homok tovább pereg, csakhogy immár felfelé. A Halál nem is igazán számított másra. Ez azt jelenti, hogy még ha léteznének is itt holnapok, akkor sem lenne több. Többé már nem. Valami megmoccant mögötte a levegőben. A Halál lassan megfordult, és megszólította a félhomályban körvonalazatlanul lebegő alakot. Miért? Az elmondta neki. De ez… ez így nem helyes. Az azt felelte, hogy: De, ez így helyes. A Halálnak arcizma se rezdült, mivel eggyel sem rendelkezett. Fellebbezni fogok. Az azt felelte neki, hogy tudhatná, hogy fellebbezésnek helye nincs. Fellebbezésnek soha nincs helye. Fellebbezésnek soha nincs helye.

11

A halál elgondolkozott ezen, majd azt felelte: Én mindig úgy végeztem a kötelességemet, ahogyan a legjobbnak láttam. Az alak közelebb lebegett hozzá. Halványan egy szürke köpenyes, csuklyás szerzetesre emlékeztetett. Azt mondta neki, hogy: Tudjuk. Ezért engedélyezzük, hogy megtartsd a lovadat.

D A nap már a látóhatár közelében járt. A Korong legrövidebb életű élőlényei a kérészek, amik alig húzzák huszonnégy óráig. A két legidősebb céltalanul cikázott egy pisztrángos patak felett, és a történelemről beszélgetett az este kikeltek ifjabb generációjával. – Most már a nap sem olyan, mint régen – mondta az egyik. – Ebben igazad van. A régi szép időkben még tisztességes napot kaptunk. Teljesen sárga volt. Nem ilyen pirosas izé. – És magasabban is állt. – Igen, igazad van. – És a lárvák is sokkal tisztelettudóbbak voltak. – Azok. Azok voltak – helyeselt a másik kérész vehemensen. – Szerintem, ha a kérészek tisztességesebben viselkedtek volna az utóbbi órákban, még mindig olyan lenne a nap, mint régen.

12

A fiatal kérészek udvariasan hallgatták őket. – Én még emlékszem arra – mondta az egyik idősebb kérész –, amikor itt minden csupa mező volt még, ameddig csak a szem ellát. A fiatalabb kérészek körbenéztek. – Még mindig minden csupa mező – kockáztatta meg az egyik némi udvarias hallgatás után. – Én még emlékszem arra, amikor szebb mezők voltak – vágta rá az idősebb kérész élesen. – Aha – helyeselt a bajtársa. – És volt ott egy tehén is. – Pontosan! Igazad van! Emlékszem arra a tehénre! Pont ott állt, legalább negyven vagy ötven percen át. Barna volt, ha jól emlékszem. – Ezekben az órákban már nincsenek olyan tehenek. – Már egyáltalán nincsenek tehenek. – Mi az a tehén? – kérdezte az egyik frissen kikelt. – Látod? – kérdezte az egyik idősebb kérész diadalittasan. – Ilyenek ezek a mai Ephemeropterák. – Egy pillanatra elhallgatott. – Mit is csináltunk, mielőtt a napról kezdtünk beszélgetni? – Céltalanul cikáztunk a víz felett – felelte valamelyik fiatalabb kérész; ezt a tippet bármikor meg lehetett kockáztatni különösebb rizikó nélkül. – Nem, még azelőtt. – Izé… a Nagy Pisztrángról meséltetek nekünk. – Ó, igen! Így van. A Pisztrángról. Nos, tudjátok, aki jó kérész, és rendesen cikázik fel és le…

13

– …továbbá szót fogad az idősebbeknek és a tapasztaltabbaknak… – …igen, és szót fogad az idősebbeknek és a tapasztaltabbaknak, azt a Nagy Pisztráng előbb-utóbb… Placcs! Placcs! – Igen? – kérdezte az egyik fiatalabb kérész. Nem jött válasz. – A Nagy Pisztráng micsoda? – kérdezte egy másik kérész idegesen. Lepillantottak a vízen egyre jobban szétterülő koncentrikus körökre. – A szent jel! – szólalt meg egyikük. – Emlékszem, hogy meséltek nekünk erről! A Nagy Körről a vízen! Ez a Nagy Pisztráng jele lesz! A fiatalabb kérészek közül a legidősebb elgondolkozva figyelte a vizet. Kezdett ráébredni, hogy mint a jelenlévő kérészek korelnökének, most az övé a megtiszteltetés, hogy a víz színéhez a legközelebb repkedhessen. – Azt mondják – szólalt meg a cikázó raj tetején repkedő kérész –, hogy amikor eljön értünk a Nagy Pisztráng, akkor egy olyan helyre kerülünk, ahol csak úgy árad a… árad a… – A kérészek nem esznek. A kis kérész elakadt. – Árad a víz – fejezte be esetlenül. – Kíváncsi vagyok – jegyezte meg a legidősebb kérész. – Ott biztosan nagyon jó lehet – mondta a legfiatalabb.

14

– Ó? Miért? – Mert senki nem akart még onnan visszajönni.

D A Korongvilág leghosszabb életű élőlényei pedig a híres Számláló Fenyvek, amelyek a Kostető magas hegyeinek egészen a hóhatárán nőnek. A Számláló Fenyvek a kölcsönvett evolúció ritkán előforduló ismert megnyilvánulásai közé tartoznak. A legtöbb faj magától fejlődik, menet közben találja ki, mi hogyan legyen, ahogyan azt a Természet elrendelte. És ez az egész nagyon természetes és organikus folyamat, összhangban van a kozmosz rejtélyes körforgásával, amely abban hisz, hogy semmi nem fogható több millió évnyi rendkívül frusztráló próba szerencse kísérletezéshez, ha morális tartással, illetve, bizonyos esetekben, gerinccel kell ellátni fajokat. Ezzel valószínűleg nincs is semmi probléma a faj egészének szemszögéből, de a konkrét tagjainak nézőpontjából nagy púp lehet az ember hátán, vagy legalábbis egy apró kitüremkedés, amely később púppá fejlődik. Úgyhogy a Számláló Fenyvek azzal a módszerrel kerülik ezt meg, hogy hagyják, hogy más zöldségek fejlődjenek helyettük. A fenyvmag, amelyik valahol a Korongon ér földet, a morfikus rezonancia útján azonnal magáévá teszi a leghatékonyabb helyi genetikai kódokat, és azzá fejlődik, ami a leginkább megfelel a helyi talaj- és éghajlati

15

viszonyoknak, általában sokkal ügyesebben, mint maga a helyi növényzet, amelyet ezáltal kiszorít. De ami különösen említésreméltóvá teszi a Számláló Fenyveket, az az, ahogyan számolnak. A legkorábbi Számláló Fenyvek alkottak valami homályos képet arról, hogy az emberi lények az évgyűrűk megszámolásával állapítják meg a fák korát, és arra jutottak, hogy ezért vágják ki őket. Másnapra az összes Számláló Fenyv úgy rendezte át a genetikai kódját, hogy a törzsén, nagyjából szemmagasságban halvány betűkkel megjelenjen az aktuális kora. Egy éven belül majdnem teljesen kipusztította őket a házszámjelző táblák gyártóinak iparága, és alig páran maradtak életben a nehezebben megközelíthető területeken. Az ebben a csoportban található hat Számláló Fenyv a legidősebbet hallgatta, aminek göcsörtös törzsén harmincegyezer-hétszázharmincnégy éves életkor volt feltüntetve. Beszélgetésük tizenhét évig tartott, de egy kicsit hadartak. – Én még emlékszem arra, amikor ez az egész nem mezőkből állt. A fenyvek a több ezer mérföldnyi tájra meredtek. Az ég úgy villogott, mint egy gyenge filmes trükk egy időutazós filmből. Hó jelent meg, egy pillanatra ott is maradt, majd elolvadt. – Akkor hát miből? – Jégből. Már ha azt jégnek lehet nevezni. Akkoriban még tisztességes gleccserek voltak errefelé. Nem az a fajta

16

jég, ami manapság van, ami eltölt itt egy évszakot, utána eltűnik. Az egy örökkévalóságig itt maradt. – De akkor mi történt vele? – Eltűnt. – Hová tűnt? – Ahová a dolgok tűnni szoktak. Mindig minden rohan valahová. – Hűha! Ez csípős volt. – Micsoda? – Ez a tél az imént. – Ezt nevezed te télnek? Csemetekoromban még olyan telek voltak… Ezzel a fa eltűnt. Pár évnyi döbbent némaság után megszólalt az egyik fenyv: – Egyszerűen csak eltűnt! Egyik nap még itt volt, a másikon meg sehol! Ha a többi fa ember lett volna, akkor most zavartan csoszogni kezdenek. – Ez előfordul, kölyök – felelte az egyik óvatosan. – Egy Jobb Helyre1 került, ebben biztos lehetsz. Ő jó fa volt. A fiatalabb, alig ötezer-egyszáztizenegy éves fenyv azt kérdezte: – Miféle Jobb Helyre? 1 Ebben az esetben konkrétan három jobb helyre. Az ankh-morporki Szilfa utca 31., 7. és 34. számának bejárati ajtajára.

17

– Abban nem vagyunk biztosak – válaszolta a másik. Megborzongott az egyhetes szélvihartól. – De szerintünk a… fűrészpornak van hozzá valami köze. Mivel ezek a fák képtelenek bármit is érzékelni, ami egy napnál rövidebb idő alatt ment végbe, meg sem hallották a fejszecsattogást.

D Zsindely Kalán, a Láthatatlan Egyetem – amely a mágia, a varázslók és a nagyszabású vacsorák otthona – teljes tanári karának legidősebb tagja szintén meghalni készült. Ezt ő is tudta a maga törékeny, reszketeg módján. Persze, merengett, miközben földszinti dolgozószobája felé gurult tolószékében, általánosságban mindenki tisztában van azzal, hogy meg fog halni, még a közemberek is. Azt senki nem tudja, hol volt, mielőtt megszületett, de miután megszületik, mindenki aránylag hamar értesül arról, hogy retúrjeggyel érkezett. De a varázslók konkrétan is tudják. Akkor persze nem, ha a haláluknak köze van bármiféle erőszakhoz vagy gyilkos szándékhoz, de ha a halál oka egyszerűen annyi, hogy elfogy az életük, akkor… nos, tudják. Általában még időben megérzik a dolgot ahhoz, hogy visszavigyék a könyvtári könyveiket, gondoskodjanak a legjobb öltönyük kitisztításáról, és nagyobb összegeket kérjenek kölcsön a barátaiktól.

18

Zsindely Kalán százharminc éves volt. Felmerült benne a felismerés, hogy élete legnagyobb részét öregemberként töltötte. Ez nem tűnt túl igazságosnak. És senki nem mondott semmit. Előző héten említést tett a dologról a Nemtársalgóban, és senki nem értette el a célzást. És ma, ebéd közben szinte hozzá sem szóltak. Mintha még az úgynevezett barátai is kerülték volna, pedig meg sem próbált pénzt kölcsönkérni tőlük. Olyan érzés volt, mint amikor elfeledkeznek az ember születésnapjáról, csak még rosszabb. Egyedül fog meghalni, és senkit nem is érdekel az egész. A tolószékével belökte az ajtót, és kotorászni kezdett a bejárat mellett lévő asztalkán a kovakő és a gyújtós után. Ez a másik. Manapság szinte már senki nem használ kovakövet és gyújtóst. Olyan nagy, büdös sárga gyufákat vásárolnak, amilyeneket az alkimisták készítenek. Kalán ezt egyáltalán nem helyeselte. A tűz komoly dolog. Nem lenne szabad képesnek lenni arra, hogy csak úgy begyújtsa az ember: ez tiszteletlenség. De ilyenek manapság az emberek, mindig rohannak, és… a tüzek is. Igen, a régi szép időkben sokkal melegebbek is voltak. Ezek a mai tüzek fel sem melegítik az embert, hacsak szinte rájuk nem fekszik. A fa tehet róla… ez a fa rosszabb minőségű. Manapság minden rosszabb minőségű. Hígabb. Elmosódottabb. Semmiben nincs igazán élet. És a napok is rö-

19

videbbek. Mmm. Valahogy a napok is elromlottak. Ezek rövidebb napok. Mmm. Régen minden nap egy örökkévalóságig tartott, ami azért fura, mert a napok többes számban csak úgy repültek. Az emberek nem halmoznak el feladatokkal egy százharminc éves varázslót, és Kalán rászokott arra, hogy már két órával az étkezések előtt megjelenjen, pusztán azért, hogy elüsse az időt. Végtelen napok, amelyek sebesen rohannak. Ez nem logikus. Mmm. Megjegyezném, már a logika sem olyan, mint a régi szép időkben. És most már az Egyetemet is fiatal suhancok vezetik. A régi szép időkben tisztességes varázslók irányították, bárkaszerűen nagydarab férfiak, azok a fajták, akikre fel lehet nézni. Majd hirtelen mind eltűnt valahová, és most ezek a kisfiúk atyáskodnak Kalán felett, akiknek még mindig megvan a saját foguk egy része. Mint az a Rettentheő kölyök. Kalán pontosan fel tudta idézni a lelki szemei előtt. Egy vézna kis siheder volt elálló fülekkel, aki soha nem törölte meg rendesen az orrát, és az első, kollégiumban töltött éjszakáján az anyja után sírt. Mindig valami rosszaságon törte a fejét. Most pedig valaki azt próbálta bemagyarázni Kalánnak, hogy Rettentheő a jelenlegi Főrektor. Mmm. Biztosan agyalágyultnak nézik. Hol van az az átkozott kovakő? Az ujjak… a régi szép időkben az ujjak is jobbak voltak…

20

Valaki leemelte egy lámpa fedelét. Valaki más egy italt nyomott Kalán tapogatózó kezébe. – Meglepetés!

D A Halál házának halljában van egy óra penge alakú ingával, de mutatók nélkül, mert a Halál házában nem létezik más idő, csak a jelen (persze a mostani jelen előtt is volt egy jelen, de az is jelen volt. Csak egy régebbi jelen.). Az ingája egy olyan penge, amelynek láttán Edgar Allan Poe feladta volna a hivatását, és beállt volna stand-up komikusnak egy habostorta-dobáló cirkuszi társulatba. Alig hallható surrogással lengett, finoman szelve vékonyra az örökkévalóság oldalszalonnáját. A Halál elvonult az óra előtt, és bemasírozott dolgozószobájának komor félhomályába. Albert, az inasa már várta a törölközővel és a porronggyal. – Jó reggelt, gazda! A Halál némán leült a nagy székébe. Albert szögletes vállára terítette a törülközőt. – Ma is szép napunk van – jegyezte meg társalgási hangnemben. A Halál nem felelt. Albert kirázta a rongyot, és hátrahúzta a Halál csuklyáját. Albert.

21

A Halál elővette az apró arany homokórát. Látod ezt? – Igen, uram. Nagyon pofás. Még soha nem láttam ilyet. Kié? Az enyém. Albert tekintete oldalra vándorolt. A Halál íróasztalának egyik sarkában egy nagy, fekete keretes homokóra állt. Egy szem homok nem volt benne. – Azt hittem, az a magáé. Nem így van, uram? – kérdezte. Az volt. Most ez az. Nyugdíjazási ajándék. Magától Azraeltl. Albert a Halál kezében lévő izére pislantott. – De… a homok, uram. Pereg benne. Pontosan. – De ez azt jelenti…? Úgy értem…? Ez azt jelenti, hogy egy szép napon az összes homok lepereg belle, Albert. – Ezt tudom, uram, de… maga… Én azt hittem, az Idő olyasmi, ami csak másokkal fordul elő, uram. Nem így van? Nem magával, uram. – Albert hangja a mondat végére esdeklővé vált. A Halál levette a törülközőt, és felállt. Gyere velem! – De maga a Halál, uram – magyarázta Albert rákszerű léptekkel iparkodva a magas alak nyomában, aki a hallba vezette, majd egy átjárón át az istállóba.

22

– Ez csak valami vicc, nem? – tette hozzá reménykedve. Én nem a humorérzékemrl vagyok híres. – Hát, persze hogy nem, már ne vegye sértésnek! De ide figyeljen, maga nem halhat meg, mert maga a Halál, és ennek önmagával kellene megtörténnie, ami olyan, mint egy saját farkába harapó kígyó… Ennek ellenére meg fogok halni. Fellebbezésnek helye nincs. – És velem mi lesz? – kérdezte Albert. A rettegés úgy csillogott a hangjában, mint a fémszemcsék egy penge élén. Lesz egy új Halál. Albert kihúzta magát. – Én tényleg nem hinném, hogy képes lennék másik gazdát szolgálni – jelentette ki. Akkor menj vissza a világba! Adok neked pénzt. Jó alkalmazott voltál, Albert. – De ha visszamegyek… Igen, felelte a Halál. Akkor meghalsz. Az istálló meleg, lószagú félhomályában a Halál sápadt lova felnézett a jászolból, és üdvözlően felnyerített. A lovat Cukinak hívták. Igazi ló volt. A Halál tett pár kísérletet a múltban tüzes csődörökkel és csontvázlovakkal, de kényelmetlennek találta őket, különösen a tüzeseket, amelyek hajlamosak voltak felgyújtani a saját istállójukat, majd szégyenkezve ácsorogni a közepén. A Halál levette a szögről a nyerget, és Albertre pillantott, aki éppen a lelkiismereti válsággal vívott csatát.

23

Albert több ezer évvel korábban inkább a Halál szolgálatába állt, minthogy meghaljon. Nem lehetett volna szó szerint halhatatlannak nevezni. A valós idő ki volt tiltva a Halál birodalmából. Ott csak a folyamatosan változó most létezett, de az nagyon hosszú ideig tartott. Albertnek már csak két hónapnyi valódi ideje maradt; és ezt úgy kuporgatta, mint egy aranyrudat. – Én, izé… – kezdte. – Ez… Te félsz a haláltól? – Nem mintha nem akarnék… Úgy értem, én mindig… csakhogy az élet olyan függőség, amiről nehéz leszokni… A Halál kíváncsian méregette, úgy, mint egy hátára pottyant bogarat, ami nem tud visszafordulni. Albert végül elhallgatott. Ezt megértem, mondta a Halál, miközben leakasztotta Cuki kantárját. – De maga mintha nem is aggódna! Tényleg meg fog halni? Igen. Az egy nagy kaland lesz. – Az? Nem fél tőle? Én nem tudom, hogyan kell félni. – Megmutathatom, ha szeretné – ajánlkozott Albert. Nem. Én a saját tapasztalataimból szeretnék tanulni. Most lesznek élményeim. Végre. – Gazda… ha most elmegy, akkor lesz…? Egy új Halál fog életre kelni az élk tudatából, Albert.

24

– Ó! – Albert megkönnyebbültnek tűnt. – Nem tudja véletlenül, milyen lesz? Nem. – Akkor talán jobb lenne, ha, tudja, nekiállnék kitakarítani a házat, leltárt csinálni, ilyesmi? Jó ötlet, felelte a Halál, amilyen kedvesen csak tudta. Amikor találkozom az új Halállal, meleg szavakkal foglak beajánlani neki. – Ó! Tehát fognak találkozni? Ó, igen. És most mennem kell. – Mi, ilyen hamar? Feltétlenül. Nem vesztegethetem az idt! A Halál megigazította a nyerget, majd megfordult, és büszkén Albert horgas orra alá tolta az apró homokórát. Látod! Van idm. Végre van idm. Albert idegesen hátrálni kezdett. – És most, hogy van, mit fog vele kezdeni? – kérdezte. A Halál felszállt a lovára. El fogom tölteni.

D A buli teljes gőzzel dübörgött. Az „Égg Velled Kalán 130 Ditsőséges Év” feliratú kifeszített lobogó egy kicsit csöpögött a hőségben. A dolgok elérkeztek arra a pontra, amikor nem maradt más innivaló, csak a puncs, és más ennivaló, mint a fura, sárga mártogatós a rendkívül gyanús tortillákkal, és ezt senki nem bánta. A varázslók az olyan

25

emberek erőltetett vidámságával beszélgettek, akik az egész napjukat egymás körében töltötték, és most este is egymással találkoznak. És az egésznek a közepén ott ült Zsindely Kalán, kezében egy hatalmas pohár rummal, fején vicces kis csákóval. Szinte könnyekig meghatódva. – Egy igazi búcsúbuli! – dünnyögte újra és újra. – Azóta nem voltam ilyenen, hogy a jó öreg „Karcos” Eltávozott. – A nagy kezdőbetűk természetes könnyedséggel kerültek a helyükre. – Még a mmm, az Ijesztő, mmm, Teknősbéka Évében. Azt hittem, már mindenki elfelejtette. – A Könyvtáros nézett utána a részleteknek – magyarázta a Pénztárnok egy hatalmas orangutánra mutatva, aki éppen egy fütyülőbe próbált belefújni. – A banános mártogatóst is ő csinálta. Remélem, hamarosan megeszi valaki. Lehajolt. – Segíthetek még egy kis krumplisalátát szedni? – kérdezte azoknak az embereknek a hangos, jól artikulált hangján, akik szellemi fogyatékosokhoz és idősekhez beszélnek. Kalán a füléhez emelte reszkető kezét. – Micsoda? Micsoda? – Még! Egy! Kis! Saláta! Kalán? – Nem, köszönöm. – Akkor egy kis virslit? – Micsoda? – Virsli!

26

– Attól rettenetesen felfúvódom éjszakára – felelte Kalán. Ezen elgondolkozott egy pillanatra, majd vett belőle ötöt. – Izé – kiabálta a Pénztárnok. – Nem tudja véletlenül, hogy mikor…? – Mi? – Hogy! Mikor! – Fél tízkor – vágta rá Kalán azonnal, bár kicsit artikulálatlanul. – Az remek – felelte a Pénztárnok. – Akkor az estéje további része, ööö, felszabadul. Kalán a tolószéke rettenetes zugaiban kotorászott, a régi párnák, szamárfüles könyvek és ősöreg, félig elszopogatott cukorkák temetőjében. Végül előkapott egy apró, zöld borítós könyvet, és a Pénztárnok kezébe nyomta. A Pénztárnok megfordította. A borítóján macskakaparással az állt: Zsindely Kalánnak az Ő Naplója. Egy szelet szalonna jelezte az aznapi bejegyzést. Az Elvégzendő Feladatok alá azt írta egy görcsös, öreg kéz: Meghalni. A Pénztárnok nem tudta megállni, hogy ne lapozzon még egyet. Igen. A másnapi dátumnál: Megszületni. A Pénztárnok tekintete egy kis asztalra vándorolt a szoba másik oldalán. Annak ellenére, hogy a helyiség meglehetősen zsúfolt volt, az asztal körüli területet üresen

27

hagyták, mintha az valakinek az intim szférája lenne, amibe senki nem akar behatolni. Az asztallal kapcsolatban szerepelt pár különleges utasítás a Búcsúztató Szertartásban. Fekete terítővel kellett letakarni, amelyre néhány mágikus pecsétet hímeztek. Egy tányér is volt rajta, egy kis kóstolóval a finomabb falatokból. Továbbá egy pohár bor. A varázslók hosszas vita után egy vicces papírcsákót is tettek mellé. Mindnyájan várakozóan néztek. A Pénztárnok elővette a zsebóráját, és felpattintotta a fedelét. Az egy olyan újmódi zsebóra volt, mutatókkal. A mutatók negyed tíznél álltak. A Pénztárnok megrázta az órát. A tizenkettes alatt kinyílt egy apró csapóajtó, és egy pirinyó démon dugta ki rajta a fejét, aki azt mondta: – Ezt haggya abba a naccságos úr! Olyan gyorsan pedálozok, ahogyan csak tudok. A Pénztárnok visszacsukta az órát, és tehetetlenül körbenézett. Senki más nem tanúsított különösebb lelkesedést az iránt, hogy Zsindely Kalán közelébe kerüljön. A Pénztárnok úgy érezte, az ő feladata udvariasan eltársalogni vele. Fejben végigment a lehetséges témákon. Mindegyik kapcsán felvetődött benne pár probléma. Zsindely Kalán kisegítette. – Arra gondoltam, hogy esetleg nőként jövök vissza – jegyezte meg társalgási hangnemben. A Pénztárnok párszor kinyitotta, majd becsukta a száját.

28

– Nagyon várom már – folytatta Zsindely. – Azt hiszem, hogy, mmm, rendkívül szórakoztató lesz. A Pénztárnok kétségbeesetten próbálta felidézni magában a nőkkel kapcsolatos csevegési repertoárját. Lehajolt Kalán elformátlanodott füléhez. – Az nem jár túl sok – csapott le céltalanul – mosással? És ágyazással, főzéssel meg ilyesmivel? – Az a fajta, mm, élet, amire én gondolok, nem – jelentette ki Zsindely határozottan. A Pénztárnok becsukta a száját. Az Arkrektor kopogni kezdett az asztalon egy kanállal. – Fivéreim… – szólalt meg, amikor csendhez hasonlító valami állt be. Ez hangos, ötletszerű éljenzést váltott ki. – …mint azt tudjátok, azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük öreg barátunk és kollégánk, Zsindely Kalán, izé, nyugdíjba vonulását. Tudjátok, azt látván, ahogy a jó öreg Zsindely itt üldögél, amilyen a szerencsém, a tehén története jut eszembe, aminek három falába volt. Állítólag volt egy tehén, ami… A Pénztárnok hagyta elkalandozni a gondolatait. Ismerte az anekdotát. Az Arkrektor mindig elrontotta a poént, és a Pénztárnoknak egyébként is máson járt az esze. Folyton visszanézett a kis asztalra. A Pénztárnok jóindulatú, még ha ideges lélek is volt, aki meglehetősen szerette a szakmáját. Ha minden mástól el is tekintünk, nem volt olyan varázsló, aki le akarta volna nyúlni tőle. Arkrektor például rengeteg varázsló szeretett

29

volna lenni, vagy a nyolc varázslórend vezetőinek egyike is, de szinte egy varázsló sem akart rengeteg időt tölteni egy irodában aktákat tologatva, és összeadásokat végezve. Az Egyetem összes papírmunkája a Pénztárnok irodájában volt hajlamos kikötni, ami azt jelentette, hogy a Pénztárnok minden este nagyon fáradtan hajtotta álomra a fejét, viszont legalább nyugodtan alhatott, és nem kellett ellenőriznie, hogy nincsenek-e váratlan skorpiók a hálóingében. A rendeken belül ugyanis a magasabb rangú varázslók meggyilkolása volt a feljebb jutás bevett módja. Ugyanakkor az az ember, akinek esetleg kedve támadhat megölni a Pénztárnokot, csak olyasvalaki lehet, akit csendes örömmel töltenek el a hosszú számoszlopok, és az ilyenek nem kifejezetten szoktak a gyilkosság módszerével élni.2 A Pénztárnok felidézte a Kostetőn töltött gyermekkora régi szép napjait. Ő és a húga minden Vadkanlesés estéjén kint hagytak egy pohár bort és egy szelet sütit a Vadkanapónak. Akkoriban még másképp mentek a dolgok. A Pénztárnok sokkal fiatalabb volt, nem tudott túl sokat, és valószínűleg sokkal boldogabb is volt. Azt sem tudta például, hogy egy szép napon varázsló lesz belőle, és más varázslókkal együtt kirak majd egy pohár bort, némi gyanús vajaspástétomos csirkét, továbbá egy papírcsákót a… 2 Legalábbis addig, amíg egy szép napon hirtelen marokra nem fognak egy papírvágó kést, és utat nem vágnak maguknak a Költségelemző Főosztályon át a Törvényszéki Ügyek Történelmébe.

30

Valaki másnak. Kisfiúkorában vadkanlesési bulik is voltak. Azok mindig egy bizonyos mintázatot követtek. Akkor, amikor már az összes gyerek rosszul lett az izgalomtól, az egyik felnőtt hangosan azt mondta: „Azt hiszem, mindjárt érkezik egy különleges vendég!”, mire, meglepő módon, mintegy végszóra, gyanús vadkancsengő-csilingelés szűrődött be az ablakon, és belépett a… …belépett a… A Pénztárnok megrázta a fejét. Valakinek a nagyapja, álbajusszal, természetesen. Egy vidám öregfiú egy zsák játékkal, aki lecsapkodta a csizmájáról a havat. Valaki, aki hozott az embernek valamit. Míg ma este… A vén Zsindely persze valószínűleg nem így fogta fel a dolgot. Százharminc évesen minden bizonnyal lehet valami vonzó a halál gondolatában. Az ember valószínűleg kíváncsivá válik arra, hogy mi jön utána. Az Arkrektor terjengős anekdotája zökkenőkkel tarkítva elért a csúcspontjára. Az összegyűlt varázslók kötelességtudóan felnevettek, és megpróbálták megfejteni a poént. A Pénztárnok lopva az órájára pillantott. Már húsz perccel elmúlt kilenc. Zsindely Kalán beszédet mondott. A beszéde hosszú volt, szeszélyesen és összefüggéstelenül kanyargott, és a régi szép napokról szólt. Zsindely láthatóan azt hitte, hogy a körülötte lévők azok az emberek, akik igazából

31

már ötven éve halottak, de ez nem számított, mert már mindenki megszokta, hogy ne nagyon figyeljen oda arra, amit a jó öreg Kalán mond. A Pénztárnok nem tudta levenni a szemét az órájáról. Abból pedálcsikorgás szűrődött kifelé, ahogy a démon türelmesen taposott az örökkévalóság felé. Huszonöt perccel múlt kilenc. A Pénztárnok azon töprengett, hogyan fog megtörténni. Vajon meghallják majd – azt hiszem, mindjárt érkezik egy különleges vendég! – a paták dobogását odakintről? Vajon ki fog nyílni az ajtó, vagy Ő csak átsétál rajta? Ez ostoba kérdés. Ő híres arról a képességéről, hogy bármilyen elzárt helyre be tud hatolni – különösen az elzárt helyekre, ha jobban belegondolunk. Ha az ember bezárja magát bárhová, akkor csak idő kérdése az egész. A Pénztárnok abban reménykedett, hogy rendeltetésszerűen használja majd az ajtót. Az idegei amúgy is pattanásig feszültek már. A beszélgetés intenzitása csökkenni kezdett. A Pénztárnoknak feltűnt, hogy meglehetősen sok varázsló kezdett az ajtó felé pislogni. Zsindely egy nagyon diszkréten szélesedő kör közepén ült. Senki nem kerülte őt látványosan, egyszerűen csak arról volt szó, hogy úgy tűnt, mintha a Brown-mozgás mindenkit finoman elfelé sodorna tőle. A varázslók képesek meglátni a Halált. És amikor egy varázsló meghal, a Halál személyesen jön el érte, hogy át-

32

terelje a Túlvilágra. A Pénztárnokban felmerült a kérdés, hogy ez vajon privilégiumnak tekinthető-e… – Nem tudom, mit nézegettek mindannyian – jegyezte meg Zsindely vidáman. A Pénztárnok felnyitotta az órája fedelét. A tizenkettes alatti csapóajtó felcsapódott. – Abbahagyná már ezt a rázogatást? – visította a démon. – Folyvást elvétem a számolást. – Bocs – sziszegte a Pénztárnok. Kilenc huszonkilenc volt. Az Arkrektor előrelépett. – Akkor hát ég magával, Zsindely! – rázta meg a vénember pergamenszerű kezét. – Ez a jó öreg hely nem lesz ugyanaz maga nélkül. – Nem tudom, hogy fogjuk kibírni – tette hozzá a Pénztárnok hálásan. – Sok szerencsét a következő életében! – mondta a Dékán. – Ugorjon be, ha erre jár, és történetesen, tudja, még emlékszik rá, hogy ki volt. – Ne kerüljön minket, hallja? – kedveskedett az Arkrektor. Zsindely Kalán joviálisan bólogatott. Nem hallotta, hogy mit mondanak. Elvből bólogatott. A varázslók egy emberként az ajtó felé fordultak. A tizenkettes alatti csapóajtó ismét felnyílt. – Bing-bing, bong-bing – közölte a démon. – Bingetytyű-bongattyú, bong-bing-bing.

33

– Mi van? – rezzent össze a Pénztárnok. – Fél tíz – közölte vele a démon. A varázslók Zsindely Kalán felé fordultak. Kicsit szemrehányónak tűntek. – Mit bámultok? – kérdezte az öregember. A zsebóra másodpercmutatója nyikorogva továbbindult. – Hogy érzi magát? – kérdezte a Dékán hangosan. – Soha jobban – felelte Zsindely. – Maradt még egy kis, mm, rum? Az összegyűlt varázslók végignézték, amint egy emberes adagot önt a mérőpoharába. – Azzal én inkább csínján bánnék – jegyezte meg a Dékán idegesen. – Egészségükre! – felelte Zsindely Kalán. Az Arkrektor dobolni kezdett az ujjaival az asztalon. – Zsindely úr – szólalt meg –, biztos benne? Zsindely hirtelen témát váltott. – Van még ebből a toturerillából? Nem mintha rendes ételnek nevezném – tette hozzá – ezeket a kemény kis kétszersülteket, amiket takonyba mártogatunk, mert mi ebben a különleges? Aminek én nagyon tudnék örülni ebben a pillanatban, az Vigécz úr híres húsos pitéje… Ezzel meghalt. Az Arkrektor varázslótársaira pillantott, majd lábujjhegyen a tolószékhez tipegett, és megemelte az egyik kék eres csuklót, hogy ellenőrizze a pulzusát. Megrázta a fejét.

34

– Én is így szeretnék elmenni – jegyezte meg a Dékán. – Hogy, húsos pitékről motyogva? – kérdezte a Pénztárnok. – Nem. Késve. – Várjunk csak! Várjunk csak! – szólalt meg az Arkrektor. – Tudják, ez így nem helyes. A hagyományok értelmében a varázslók halálakor a Halál maga… – Lehet, hogy túl sok a dolga – szakította félbe sietve a Pénztárnok. – Így igaz – mondta a Dékán. – Úgy hallottam, Kvirm felé súlyos influenzajárvány dühöng. – És tegnap este komoly vihar volt. Rengeteg hajótöréssel, ebben biztos vagyok – tette hozzá az Újkeletű Rúnák Adjunktusa. – És persze tavasz van, amikor rengeteg a lavina a hegyekben. – És a járvány. Az Arkrektor elgondolkozva simogatta a szakállát. – Hmmm. – Ennyit mondott csak.

D A világ összes teremtménye közül egyedül a trollok gondolják úgy, hogy az összes élőlény visszafelé halad az időben. Ők azt vallják, hogy ha a múlt látható, a jövő viszont el van rejtve, az azt jelenti, hogy az ember rossz irányba néz. Minden, ami él, háttal megy végig az életen. És ez nagyon érdekes gondolat, ha azt vesszük, hogy egy olyan faj találta

35

ki, amelynek tagjai idejük legnagyobb részét azzal töltik, hogy szikladarabokkal vagdossák egymást fejbe. De bármelyik irányba is halad, az Idő olyasmi, amit csak eleven lények birtokolhatnak. A Halál legaloppozott a tornyosuló, fekete felhők között. Most már neki is volt Ideje. Ideje lesz élni egy kicsit.

D Zsindely Kalán a sötétségbe meredt. – Hahó? – szólalt meg. – Hahó! Van ott valaki? Hé, hahó? Távoli, magányos, elkeseredett sóhaj hangzott fel, mintha szél süvítene egy alagút végén. – Gyere elő, gyere elő, bárhol is vagy! – kiabálta Zsindely eszelős vidámságtól remegő hangon. – Ne aggódj! Az igazat megvallva, eléggé várom már. Összecsapta a kezét, mármint a szellemkezét, és erőltetett lelkesedéssel összedörzsölte két tenyerét. – Mozogj már! Itt egyeseknek dolguk lenne az új életükben – mondta. A sötétség változatlan maradt. Semmilyen alak és semmilyen hang nem jelent meg benne. Üres volt és formátlan. Zsindely Kalán lelke megindult a sötétség felszínén. Megrázta a fejét.

36

– A teringettét neki! – dünnyögte. – Ennek egyáltalán nem így kellene lennie. Egy darabig még elidőzött, de utána, amikor már nem látta további értelmét, elindult az egyetlen otthon felé, amelyet valaha ismert. Százharminc évet töltött ebben az otthonában. Az nem számított a visszatérésére, és elég nagy ellenállást tanúsított. Az embernek vagy nagyon eltökéltnek, vagy nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy leküzdje az ilyesmit, de Zsindely Kalán már több mint egy évszázada varázsló volt. Egyébként is, olyan volt ez az egész, mintha a saját házába törne be, a jó öreg, ismerős ingatlanba, amelyben évekig lakott. Tudta, hol van az a metaforikus ablak, amelyik nem záródik rendesen. Röviden összefoglalva, Zsindely Kalán visszatért Zsindely Kalánba.

D A varázslók olyan módon nem hisznek az istenekben, ahogyan a legtöbb ember nem találja szükségesnek, hogy, mondjuk, az asztalokban higgyen. Tudják, hogy ott van, tudják, hogy nem véletlenül van ott, valószínűleg egyetértenének abban, hogy megvan a helye egy jól berendezett univerzumban, de nem látják értelmét a hitnek, annak, hogy olyasmiket mondjanak, hogy „Ó, hatalmas asztal, ki nélkül mi elveszettek valánk.” És egyébként is, az istenek vagy léteznek, akár hisz bennük az ember, akár nem, vagy

37

csak a hit függvényeként léteznek, és mindkét esetben nyugodtan figyelmen is kívül hagyhatjuk az egészet, és, metaforikusan, nem muszáj térdig koptatnunk a lábunkat. Ennek ellenére van egy kis kápolna az Egyetem Nagytermében, mert noha a varázslók mind szilárdan vallják a fentebb vázolt filozófiát, senkiből nem válhat sikeres varázsló, ha állandóan az istenek idegeire megy, még ha az idegeik csak éteri vagy metaforikus értelemben is léteznek csupán. Mert bár a varázslók nem hisznek az istenekben, azt biztos forrásból tudják, hogy az istenek hisznek az istenekben. És ebben a kápolnában feküdt Zsindely Kalán holtteste. Az Egyetem a Vurstly „Mókamester” Priszál nevéhez fűződő, harminc évvel korábbi kínos incidenst követően bevezette a huszonnégy órás kiterítés gyakorlatát. Zsindely Kalán holtteste kinyitotta a szemét. Két pénzérme hullott csilingelve a kőpadlóra. A mellkason összefont kezek szétváltak. Zsindely felemelte a fejét. Valamelyik idióta egy liliomot rakott a hasára. A tekintete oldalra lendült. Egy-egy gyertya égett a feje mindkét oldalán. Még jobban megemelte a fejét. Odalent is volt két gyertya. Hála az égnek a jó öreg Vurstlyért! – gondolta. – Ha ő nem lett volna, már egy meglehetősen olcsó fenyőkoporsót bámulnék belülről. Vicces – villant belé. – Gondolkozom. Tisztán.

38

Azt a mindenit! Zsindely visszafeküdt, és érezte, ahogy a lelke úgy folyik vissza a testébe, ahogyan a csillogó, olvadt fém folyik be az öntőformába. Fehéren izzó gondolatok sisteregtek végig agyának sötét zugaiban, késztették ellustult neuronjait működésre. Amikor még élt, az soha nem is volt ilyen. De én nem vagyok halott. Se nem élek, se halott nem vagyok. Ez egyfajta nem-élet. Vagy élőhalál. Ó, te jó ég… Zsindely egyetlen mozdulattal felegyenesedett. Azok az izmai, amelyek hetven-nyolcvan éve nem működtek, most hirtelen újult erővel lendültek mozgásba. Zsindely Kalán egész életében most először, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy „létezésem időszaka alatt” most először, javította ki magát, volt teljesen Zsindely Kalán ura. És Zsindely Kalán lelke nem volt hajlandó eltűrni semmiféle visszabeszélést egy halom izomtól. Majd a test felállt. A térdízületei egy kicsit ellenkeztek, de csak annyira tudtak ellenállni az akaraterő elsöprő erejének, mint egy beteg szúnyog egy lángszórónak. A kápolna ajtaja be volt zárva. Ugyanakkor Zsindely azt tapasztalta, hogy a legkisebb erőkifejtés is elég ahhoz, hogy az ember kihúzza a zárat a fából, és ujjlenyomatokat hagyjon a fémkilincsben.

39

– Ó, te jó ég! – mondta hangosan. Kinavigált a folyosóra. A távoli edénycsörgés és a hangok zsivaja arra utalt, hogy éppen folyamatban van az Egyetem napi négy étkezésének egyike. Kalán elgondolkozott azon, hogy a halottaknak vajon szabad-e enniük. Valószínűleg nem, nyugtázta. És egyébként is, képes lenne vajon enni? Nem mintha nem lett volna éhes. Csak arról van szó, hogy… nos, azt tudja, hogyan kell gondolkozni, valamint a sétáláshoz és a mozgáshoz csupán néhány meglehetősen magától értetődő izmot kellett megmozdítania, de hogy is működik pontosan az ember gyomra? Zsindelyben kezdett felmerülni, hogy az emberi testet nem az agy vezérli, bármi is legyen az agy véleménye erről a témáról. Hanem többtucatnyi összetett, automata rendszer, amelyek mind azzal a fajta precizitással surrognak és kattognak, amelyet észre sem lehet venni, amíg homokszem nem kerül a gépezetbe. Zsindely megszemlélte magát koponyája parancsnoki hídjáról. Májának néma vegyi üzemét ugyanazzal a gyomorszorító érzéssel vizslatta, ahogyan a kenufaragó nézegetheti egy számítógépesített csatahajó vezérlőpanelét. Veséjének misztériumai arra vártak, hogy Zsindely elsajátítsa a renális irányítás csínját-bínját. És ha már itt tartunk, voltaképpen mi is az a lép? És hogyan kell beindítani? Kalán szíve összeszorult. Vagyis, jobban mondva, nem tette.

40

– Te jóságos ég! – dünnyögte Zsindely, és a falnak támaszkodott. Szóval, hogyan is működik? Megpiszkált néhány valószínűsíthetőnek tűnő idegvégződést. Nem úgy volt, hogy szisztolés… diasztolés… szisztolés… diasztolés…? És persze ott vannak a tüdők is… Zsindely Kalán úgy indult meg előre, mint egy zsonglőr, aki egyszerre tizennyolc tányért próbál a levegőben tartani; mint az az ember, aki egy olyan használati utasításból próbál egy videofelvevőt beprogramozni, amelyet japánról fordított hollandra egy koreai rizsszedő; mint az az ember, aki éppen most döbben rá, mit is jelent igazából az önuralom.

D A Láthatatlan Egyetem varázslói nagy jelentőséget tulajdonítanak a kiadós, tápláló étkezéseknek. Úgy gondolják, hogy senkitől nem lehet elvárni, hogy komolyabb varázslói munkát végezzen leves, hal, vadhús, több hatalmas tál vörös hús, egy-két pite és valami nagy és reszkető dolog nélkül, amelynek a tetején tejszínhab van, nem beszélve kicsi, ínycsiklandó dolgokról pirítóson, gyümölcsökről, csonthéjasokról és a tégla vastagságú mentolos cukorkáról a kávé mellé. Ez béleli ki az ember gyomrát. És az is fontos, hogy az étkezések rendszeres időközönként kövessék egymást. Ez ad ritmust a munkanapnak, szokták mondani. Leszámítva, természetesen, a Pénztárnokot. Ő nem eszik sokat, ő az idegeit szokta rágni. Biztos volt benne,

41

hogy anorexiás, mert ahányszor a tükörbe nézett, egy kövér embert látott. Az Arkrektort, aki mögötte áll, és kiabál vele. És éppen a Pénztárnokra jutott az a balszerencsés szerep, hogy pont az ajtóval szemben üljön, amikor Zsindely Kalán betörte, mert azt könnyebb volt, mint a kilinccsel vacakolni. A Pénztárnok átharapta a fakanalát. A varázslók hátrafordultak a padokon, és csak bámultak. Zsindely Kalán egy pillanatra megingott, megszerezte az uralmat a hangszálai, az ajkai és a nyelve felett, és azt mondta: – Azt hiszem, az alkoholt képes vagyok metabolizálni. Az Arkrektor tért magához elsőként. – Zsindely! – kiáltott fel. – Azt hittük, meghalt! El kellett ismernie, hogy ez nem volt túl szellemes üdvözlés. Nem azért szoktak embereket ravatalra teríteni, és gyertyákkal meg liliomokkal körberakni, mert úgy gondolják, hogy egy kicsit megfájdult a fejük, és szeretnének lefeküdni egy félórácskára. Kalán tett pár lépést előre. A hozzá legközelebb álló varázslók keresztülestek egymáson abbéli igyekezetükben, hogy minél távolabb kerüljenek tőle. – Meg is haltam, maga átkozottul ostoba ifjú – dünynyögte. – Azt hitte, mindig így mászkálok? Te jó ég! – Végignézett az összesereglett varázslókon. – Nem tudja valaki véletlenül, hogy mit csinál a lép? Odaért az asztalhoz, és sikerült leülnie.

42

– Valószínűleg az emésztéshez van valami köze – merengett. – Vicces, az ember az egész életét le tudja úgy élni, hogy az az átkozott izé ott ketyeg benne, vagy mit is csinál, bugyborékol, vagy valami, és soha bele sem gondol, hogy vajon mire is való igazából. Ez pont olyan, mint amikor az ember ott fekszik éjszaka az ágyában, és meghallja, hogy a gyomra vagy valami azt mondja, pripple-ipple-goinnng. Ez nekünk csak egy korgás, de ki tudja, milyen csodálatosan összetett kémiai cserefolyamatok mennek végbe valójá… – Maga most élőhalott? – nyögte ki a Pénztárnok, akinek csak ekkor sikerült végre kinyögnie ezeket a szavakat. – Nem én akartam, hogy így legyen – felelte a néhai Zsindely Kalán ingerülten, miközben az ételt bámulta, és azon töprengett, hogy vajon hogy a fenébe lehet azt Zsindely Kalánná változtatni. – Csak azért jöttem vissza, mert nem tudtam máshová menni. Maguk szerint én szívesen vagyok éppen itt? – De hát biztosan… – szólalt meg az Akrkrektor. – Nem találkozott azzal a fickóval… tudja, a koponyával és a kaszával… – Nyomát sem láttam – jelentette ki Zsindely a legközelebbi tálak tartalmával szemezve. – Tényleg nagyon kimerítő ez az élőhalottság. A varázslók hevesen mutogatni kezdtek egymásnak a feje felett. Zsindely felpillantott, és csúnyán nézett rájuk. – És ne higgyék, hogy nem látom azt a heves mutogatást – mondta. Majd elképedten döbbent rá, hogy tény-

43

leg látja. Az a szeme, amely az elmúlt hatvan évben egy sápadt, homályos fátyolon át nézte a dolgokat, most arra kényszerült, hogy úgy működjön, mint a legkifinomultabb optikai eszköz. Ami azt illeti, a Láthatatlan Egyetem varázslóinak agyát két nagy gondolattömb foglalta el. A legtöbb varázsló a következő dolgokra gondolt: ez rettenetes, tényleg a jó öreg Zsindely van odabent, ő annyira egy aranyos vén lókötő volt, hogyan szabadulhatnánk meg tőle? Hogyan szabadulhatnánk meg tőle? Zsindely Kalán pedig arra gondolt agyának zakatoló, villogó műszerfala előtt, hogy: hát, tényleg igaz. Van élet a halál után. Méghozzá ugyanaz. Ilyen az én szerencsém. – Nos – szólalt meg –, mit fogunk most tenni ez ügyben?

D Öt perccel később a rangidős varázslók közül féltucatnyian iparkodtak a huzatos folyosón az Arkrektor nyomában, akinek csak úgy lobogott a köpenye a háta mögött. A beszélgetésük valahogy így zajlott: – Biztos, hogy Zsindely az! Úgy beszél, mint ő! – Ez nem a vén Zsindely, a vén Zsindely sokkal vénebb volt! – Öregebb? A halottnál is öregebb? – Azt mondja, vissza akarja kapni a régi szobáját, és nem értem, hogy miért kellene nekem kiköltöznöm… – Láttad a szemét? Mint a furdancs!

44

– He? Micsoda? Ezt hogy érted? Arra a törpére gondolsz, aki a Sodrony utcai csemegeboltot vezeti? – Úgy értem, lyukat fúr az emberbe! – …nagyon szép belőle a kilátás a kertre, és már az öszszes cuccomat átvittem, és ez nem igazság… – Történt már valaha ilyesmi? – Hát, ott volt a jó öreg Vurstly… – Igen, de ő soha nem halt meg igazából, csak zöldre sminkelte az arcát, és lelökte a koporsó fedelét, és kiabálni kezdett, hogy „meglepetés, meglepetés”. – Itt még soha nem volt zombi. – Mert ő most zombi? – Azt hiszem… – És ez azt jelenti, hogy egész éjjel az üstdobot fogja verni, és azt a riszálós táncot csinálja? – Miért, ezt szokták? – A jó öreg Zsindely? Szerintem ez nem az ő asztala. Már akkor sem rajongott túlzottan a táncért, amikor még életben volt. – De egyébként sem szabad megbízni azokban a vuduistenekben. Soha ne bízz senkiben, aki folyton vigyorog, és cilindert visel, ez az én mottóm! – …átkozott legyek, ha lemondok a szobámról egy zombi javára, miután évekig vártam rá… – Tényleg? Ez elég fura mottó.

D 45