FÜR L A J O S :
A kapitalizmus-korának termelés- és üzemtörténeti kutatása A kívánalom, hogy a polgári korszak termelés- és üzemtörténeti kér déseit agrártörténetírásunknak behatóbban kellene kutatni, több alka lommal is megfogalmazódott már. A kutatandó témakörök fontosságát a szakemberek évekkel, hovatovább évtizedekkel ezelőtt felismerték. E l sőként szaktudományunknak olyan kimagasló művelői szóltak a hiányok mind sürgetőbb pótlásáról, mint Szabó István és Wellmann Imre. Nem a tudomány szervezői tehát, hanem annak értő művelői tették szóvá a magyar agrártörténetírás egyik nagy adósságát.(1) A felismerést azután, nyomdokaikon haladva, joggal hangoztatták mások is.(2) Vajon m i az oka annak, hogy az elméleti síkon szinte közmegegye zéssel fontosnak tekintett termelés- és üzemtörténeti kutatások a kívá natosnál vontatottabban haladnak előre? Első helyen a forrásnehézségek említhetők. S nem csak a parasztlevéltárak hiánya s a hajdanában lét rejött uradalmi irattárak nagyfokú pusztulása, de az államhatalom libe rális gazdaságpolitikája is olyan akadályokat állít, amelyeknek leküzdé se szokatlan feladatokat ró a polgári korszak feldolgozását vállalókra.(3) Jelentős mértékben hátráltatta a kutatások kibontakozását a min denkori történelemszemlélet is; a Horthy-korszakban uralkodó, a gazda ságtörténetet háttérbe szorító szellemtörténeti felfogás szinte elzárta az utat az ilyenfajta kutatások előtt, de nem kedvezett annak az 1950-es évek osztályellentétekre koncentráló szemlélete sem. Ujabban pedig, az ifjabb történésznemzedéknél jelentkező igen erős — mert sokáig hiányzó — szociológiai, azaz társadalomcentrikus szemlélet állhatja útját a gaz daságtörténeti kutatások továbbhaladásának. Kedvet szegő, ha nem é p pen elriasztó lehet az is, hogy a történelem szóbanforgó kérdéseit csak i az adatok tömegére építő gondos elemzés tudja kibontani, eredményt te hát akkor várhatunk, ha a forrásnehézségek ellenére szilárd és megbíz ható adatokat tudunk egybegyűjteni. Gyors és látványos sikert ezen a téren nem remélhet senki, kitartó, időt és gyakran idegeket emésztő
*A tanulmány rövidített változata eredetileg előadásként hangzott el a hódmezővásárhelyi agrártörténeti konferencián.
munkát kíván a termeléssel kapcsolatos kérdések vizsgálata mindenkitől. De számításba kell venni azt is, hogy a történelem bonyolultsága talán sehol nem jelentkezik olyan magas fokon, mint a termeléssel összefüggő kérdéskörökben. A k i csak egy kicsike szegletét is kutatta a „mélytengeri áramlásnak", fogalma lehet arról, hogy hányféle is ágaznak a szálak, az éghajlattól a vetőmag minőségéig, a talajviszonyoktól és technikai fej lődéstől a társadalmi szerkezet átalakulásáig mennyi kapcsolódása van egy-egy jelenségnek, mozzanatnak. S tudja azt is, hogy mi mindenhez kell vagy kellene értenie a feladattal megbirkózni akaró kutatónak. De nemigen gyakorol ellenállhatatlan vonzerőt az sem, hogy az agrárgazda sági kérdések feldolgozását ma már nem csupán a divat, de a bonyolult viszonyok megragadása, az elért eredmények tudományos egzaktsága miatt sem igen lehet korszerű módszerek és eljárások nélkül művelni. A tőkés korszakra jellemző számadatok tömege miatt boldogulni akkor le het csak, ha a hagyományos megközelítési módok mellett a matemati kai statisztika, s a lehetőségekhez m é r t e n a számítógépes feldolgozás módszerét is alkalmazzuk. Görbék, ábrák, trendek, együtthatók és szó rásképek alkalmazásával ma már számolnia kell mindazoknak, akik szak mánkban új eredmények és új összefüggések megfogalmazását tűzték maguk elé. A forrásnehézségekben, a szemléletben s a nem éppen vonzó ú j szerű módszerek alkalmazásában mutatkozó hátráltató tényezők ellenére is jelentős előrehaladás történt az elmúlt másfél évtized alatt a terme lés- és üzemtörténeti kutatások terén. A z eredmények puszta felsorolása is meghaladná a rendelkezésre álló keretet, éppen ezért meg kell eléged nünk a főbb eredmények vázlatos bemutatásával. 1965 derekán olyan elemző és összegző munka hagyta el a nyomdát, amely a tőkés-korabeli parasztság történeti kérdéseit kísérelte meg tematikus rendbe állítani. A tanulmánygyűjteményből három írás is a paraszti gazdálkodás szabad verseny-korszakának főbb folyamatait próbálta bemutatni. A termeléstörténeti kutatások egy része azóta is a „zöld kötetek"(4) által lefektetett alapokra építkezve gyarapította ismereteinket és tudo mányos felismeréseinket. A termeléstörténeti munkák, tanulmányok te matikailag tulajdonképpen az országos, regionális és helytörténeti, illet ve az ún. ágazat-történeti kutatásokban mutattak fel olyan eredménye ket, amelyek egyfelől a kutatások szükségességét, másfelől a vállalkozás értelmét minden agitatív jellegű felhívásnál meggyőzőbb erővel igazol ták. A polgári korszak hosszabb-rövidebb szakaszát felölelő, az egész országra kitekintő termeléstörténeti feldolgozások száma épp úgy meg szaporodott, mint ahogy örvendetes módon megnőtt a regionális és hely történeti munkák száma is. A z olyanoké, amelyekben a tőkés-korszak ag-
rárfejlődésének helyi vagy táji kérdéseit rendszerint avatott tollú kutatók kísérelték meg feltárni. A z eddig publikált regionális és ágazat-történeti munkák egy része persze nem mindig választható el egymástól, egy-egy táj sajátos agrárkultúráját (állattenyésztését vagy éppen szőlőtermeszté sét) feldolgozó munkák igen gyakran épp úgy besorolhatók az ágazat történeti, mint a regionális jellegű kutatások közé. (Gondoljunk például a nyugat-dunántúli, mosoni vagy somogyi állattenyésztés, másfelől a to ka j hegyaljai, homoki, szegedi, érmelléki, tiszazugi vagy a bihari szőlő termelés stb. történetét feldolgozó munkákra). Feltétlenül k i kell emel nünk, hogy mind a regionális, mind a helytörténeti témák feldolgozásá ban ma már olyan képzett, országosan ismert és elismert kutatók vettek s vesznek részt, akik szakmájuk művelésében jelentős sikereket értek el s értékes művek megalkotásával hitelesítették kutatói tevékenységüket. Munkájuk egy-egy település (Hajdúnánástól Kaposvárig), egy-egy me gye (Szabolcs és Beregtől Zaláig) agrártermelésével kapcsolatos kérdések feldolgozása során épp úgy nélkülözhetetlennek bizonyult, mint egy-egy nagyobb tájegység (Északkelet-Magyarország, Nyugat-Dunántúl, Dél-Du nántúl) viszonyainak feltárása kapcsán. Mértéket szabva és példát mu tatva a hasonló jellegű kutatásoknak másutt és máskor is. Az ágazat-történeti kutatások között első helyen kell az állattenyész téssel kapcsolatos feldolgozásokat megemlíteni. A kapitalizmus-kori ag rárfejlődés történeti kutatásaihoz legközelebb áll a néprajztudomány anyagi kultúrával foglalkozó vizsgálódási köre, így nem csoda, ha e kor szak termelés történeti kérdései közül többet is a néprajz művelői dol goztak fel. A z állattenyésztéssel kapcsolatos nagyszámú és különböző jel legű publikációkon kívül feltétlenül kiemelést kívánnak az egyes n ö vényféleségek és termelési műveletekkel (kukorica, dohány, burgonya, olasjos növények, szőlő-gyümölcs, zöldségfélék termelésével, másfelől az irtás hatásával, az eke és szántás, a nyomtatás, a kenyérkészítés fejlődé sével, s a nem éppen néprajzi megközelítésű: a vetés és aratás gépesíté sével) kapcsolatos monografikus jellegű munkák. De találhatók elemző és leíró jellegű összefoglalások azokban a monográfiákban is, amelyek gy-egy sajátos tájegység (Hajdúság, Nyírség, Kiskunság, Sárköz, Ormányság, Balatonmellék stb.) viszonyait fogják össze a néprajzi k u t a t á sok oldaláról. Az üzemtörténeti kutatások elindítása Magyarországon, mint tudjuk, Domanovszky Sándor és tanítványai nevéhez fűződik. Ismeretes azon ban, hogy ezek a munkák csak a feudalizmus-kori nagybirtok, majorság kérdéseit vették elemzés alá. A tőkés-korabeli üzemtörténeti kutatásokat tulajdonképpen marxista történetírásunk indította el, és az alapokat a tatai és gesztesi uradalom tőkés termelésre történő átváltását feldolgozó e
monográfia rakta le. Azóta a tőkés-korabeli agrár nagyüzemek t e r m e l é s és társadalomtörténeti kérdéseivel több szerző is foglalkozott: három ön álló kiadvánnyá ért monográfia és néhány tanulmány jelent meg. Amíg a nagyüzemek történeti vizsgálata területén eredményeket könyvelhetünk el, addig az ún. közép- és kisüzemek kutatásában agrártörténetírásunk alig tud felmutatni valamit. Mindössze egyetlen közép üzemnek mondható gazdaságról készült, az üzemhez való családi kötő dés miatt sajnos erősen egyoldalú és elfogult feldolgozás. A paraszti kis üzemek százezrei közül azonban, az ismert forrásnehézségek miatt, egyetlen üzemtörténeti feldolgozás sem készülhetett eddig. A m á r emlí tett átfogó és helytörténeti kutatásokból ugyan számos vonása rajzolódik k i a parasztgazdaságoknak is, a kisüzem termelési szerkezetéről, főbb típusairól, az üzemszerkezeti módosulásokról, az üzem termelékenységi fokáról, a munkaerő és termelési technika felhasználásáról, bonyolult kölcsönhatásáról azonban vajmi keveset tudunk. Gazdasági feljegyzések, parasztkrónikák alig-alig maradtak ránk, pedig azokból — mint pl. öreg Gyükér József krónikájából, vagy az abonyi nagyparaszti sorba felver gődő gazda és a szatmári református pap feljegyzéseiből vagy a vecsési parasztság jövedelmezőségére vonatkozó adatokból, ha a számuk szapo rítható lenne —, sok mindent megtudhatnánk a kisüzem mechanizmusá ról is. Olyan fontos kérdések várnak e területen feltárásra még, mint amilyenekből Vörös Antal egyik — ha a tudósi önérzetet nem sértené, azt is mondhatnám: szinte szépírói intuícióval megírt — jeles tanulmá nya villantott fel jónéhányat, amikor a paraszti termelőmunkának és életformának a jobbágyfelszabadítás után lezajlott gyökeres átalakulását követte nyomon — elsősorban dunántúli példák alapján.(5) Ahhoz mérten, hogy a tőkés korszak szóbanforgó kutatásai az 1960-as évek elején szinte nullpontról indultak, az elért eredmények kétségkí vül jelentősek, a mögöttünk hagyott másfél évtized a kutatás fontos sza kaszának is mondható. Ám az sem lehet vitás, hogy akadnak még — csak ezen az egy területen is — bőséggel hiányok és fogyatékosságok is. Mind tematikailag, mind módszertanilag számos új feladat vár az agrár történetírásra, közülük itt csupán néhányra szeretném felhívni a figyel met. A termeléstörténeti kutatások terén az említett levéltári források hiányát bizonyos tekintetben ellensúlyozzák a korszakban meginduló statisztikai felmérések. Nem csoda, ha mind az országos, mind a táji és helyi jellegű termeléstörténeti munkák elsősorban ezekre támaszkodnak. Eddigi vizsgálódásaink során azonban többnyire beértük az adatokból könnyen kiolvasható változások, eltolódások és módosulások bemutatá sával. Megelégedtünk azzal, hogy az abszolút és százalékos viszonyszá-
mokkái felvázoltuk a művelési ágakban beállott változásokat; rámutat tunk a szántók nagyarányú emelkedésére és az ugar, terméketlen terüle tek és legelők nagyarányú csökkenésére; a vetésszerkezet, azaz: a n ö vénytermesztési struktúra átalakulására, az átlag- és az összhozamok emelkedésére, az eszközváltásra, az eszközkészlet növekedésére és dif ferenciálódására; s arra, hogy mindezek tájanként, pontosabban: ország részenként és birtokkategóriánként hogyan és miként is alakultak a vizs gált korszakban. Ugyanezt tettük az állattenyésztés vonatkozó adataival is. Fejtegetéseink eredményeit azután a korabeli sajtó, szaksajtó és szakirodalomból vett megállapításokkal igyezektünk alátámasztani, s a kialakult képet árnyaltabbá tenni. Azt végeztük el, ami az adatokból e l ső pillantásra és hagyományos módszerekkel kibogozható volt. Ezek az adatok azonban mélyebben és sokkal bonyolultabb össze függések feltárására is lehetőséget adnak, ha a korszerű agrár- és köz gazdasági szempontokat, módszereket fokozottabb mértékben elsajátítjuk és felhasználjuk. A következő problémakörökre gondolunk. Ismeretes, hogy a szántók területe 1855 és 1913 között — kerekítve — 14 millióról 22 millió kat. holdra emelkedett. Ha ehhez az ugarcsökkenés révén ugyancsak rend szeresen művelés alá vett területet is hozzávesszük, akkor a szántók területe mintegy megduplázódott. Soha nem vizsgáltuk eddig: hogyan és milyen módon lehetett megművelni az ilyen mértékben megnövekedett területet, milyen eke- és fogatkapacitást igényelt az? Utólagos számítá sok szerint a faekék teljesítő képessége közép kötött talajon, közepes k é pességű igásfogattal kb. 0,3, a vastestű ekéké 0,5, a vasekéké pedig 0,7 kh/nap volt.(7) Ismerve az ekeváltásból származó teljesítőképesség n ö vekedését és az eketestek darabszámát, talán kideríthető lenne, hogy mennyivel növekedett a szántásra fordított munkanapok száma, s az milyen eltolódást idézett elő a termelésben? Legfőképpen: milyen hatást gyakorolt az ún. tenyészirányra, módosította-e az állatállomány összeté telét? Ezzel összefüggésben fontos lenne annak vizsgálata, hogy a talaj művelés minőségi javulása milyen arányban járult hozzá a hozamok — az össz- és átlaghozamok — növekedéséhez? Azt sem tudjuk, hogy a kézit felváltó gépi vetés, a sarlós aratást véglegesen kiszorító .kaszás ara tás, legfőképpen: a kézi cséplést és nyomtatást felváltó gépi cséplés mennyi munkaerőt szabadított fel vagy koncentrált egy-egy csúcsidőre milyen mértékiben járult hozzá a takarmány- és kapásnövények növek vő termesztéséhez, a hozamok emelkedéséhez. Nem vizsgáltuk eddig azt sem, hogy pl. az ország búzatermelése az 1871/g.Ö-as évektől az 1901/10-es évekig miként is emelkedhetett 16,5 millióról 40,9 millió mázsára, vagy a kukoricáé 15,8-ről 33,9 millióra, a burgonyáé 11,8-ről 43,5 millióra?(8)
Egyáltalán nem tisztáztuk, hogy a területileg duplájára nőtt szántó földi termeléssel s a mintegy — értékben és mennyiségben — duplájá ra nőtt egységnyi hozamokkal, azaz: a megtermelt hozamoknak és érté keknek hat évtized alatt mintegy négyszeresre való növekedésével ho gyan boldogult a lélekszámban, tehát aktív munkaerőben alig-alig n ö vekvő agrárnépesség, miként tudta a termelést — vetést, művelést, be takarítást — elvégezni? Hogyan hatott mindez a termelési és társadalmi szerkezetre, milyen módon alakította át a munka- és üzemszerkezetet; hogyan alakult a munkaerőszükséglet és munkaerőkínálat, milyen típusú kapcsolatrendszer létesült közöttük? Mindezeket azonban nem csupán az agrártermelésben is egyre fontosabbá váló termelékenység és jövedelmezőség, a belterjesedés kérdése szempontjából lenne fontos tudnunk és megismernünk, hanem a mező gazdasági termelés munka- és igaerőszükséglete miatt is. A munkaerőszükséglet alakulásából ugyanis, úgy tűnik, igen fontos társadalomtörté neti konzekvenciák is leszűrhetők lennének. Arra, a valamennyiük által hosszú éveken át hangoztatott szemléletre gondolok, amely az agrársze génység kétségkívül folytonos növekedését a feudális korból átmentett nagybirtokrendszernek, az egészségtelen birtokmegoszlási viszonyoknak és annak tulajdonította, hogy a fennálló államhatalom csakugyan maka csul védte ezt a birtokstruktúrát — tőlük és ellenükre. Alapos és bo nyolult számvetések után talán kideríthető lenne, hogy a nincstelen tö megeket nem csupán a birtokstruktúra kárhoztatta valóban sanyarú sorsra, hanem a termelési eszközök, a technikai eljárások fejlődése s az ország egész gazdasági szerkezete is jelentős mértékben hozzájárult eh hez. A r r a a történelmi folyamatra gondolunk, amelynek utolsó felvoná sa szinte a szemünk előtt játszódott le, amikor a technikai haladás s az iparszerű termelési rendszerek szükségképpen szorítják k i , teszik feles legessé a mezőgazdaságban foglalkoztatott és belőle élők tíz- és száz ezreit. Visszatérve a termeléstörténeti kutatásokhoz, fontos lenne annak földerítése is, hogy a technikai haladás és a vetésszerkezet átalakulása mellett milyen mértékben járult hozzá a korszakban kibontakozó nö vénynemesítés a hozamok növeléséhez? Csak sejtéseink vannak arról, Jaogy az állattenyésztéshez hasonlóan a növénytermesztésben is nagymé retű fajtaváltás zajlott le a múlt századtól századunk első harmadáig. Ennek lefolyását, ütemét és méreteit azonban nem ismerjük, nem ku tattuk, valamennyi nemesítő nevét sem ismerjük. A hazai nemesítés eredményei mellett ekkor jelennek meg a külföldről behozott különféle növényfajták, olyanok, amelyek közül nem egy a sikeres kísérletek után
szinte évek leforgása alatt elterjedt, tömegesen termesztett fajtája lett mezőgazdaságunknak. A forrásadottságok, első helyen is a korabeli szaklapok és szakiro dalom révén nyílna lehetőség arra, hogy behatóbban foglalkozzunk az állattenyésztésben végbement fajtaváltás eddig alig érintett következmé nyeivel. Olyan tenyésztéstörténeti kérdések vizsgálatára gondolnánk, hogy: a fajtaváltás milyen mértékben növelte meg a takarmány-értéke sülés fokát, ezzel egyidejűleg milyen mértékben igényelt értékesebb ta karmánybázist ez a fajtaváltás? Hogyan hatottak mindezek a h ú s - és tej termelésre, mennyiben növelték vagy csökkentették az igaerő teljesítő képességét, s változtatták meg annak korábbi struktúráját? Fontos len ne megvizsgálni azt is: a vasúthálózat kiépülése mennyiben segítette az új fajták bevezetését azáltal, hogy többé nem volt szükség a piacra ke rülő állat lábon való elhajtására több száz kilométeren át. Végül, de nem utolsósorban a néprajztudomány nyomdokain halad va nagyon fontos lenne, korszerű szempontok alapján és módszerek se gítségével, hozzálátnunk az egyes termelési ágazatok, növényfajták és állatfajok, termelés- és tenyésztéstörténeti kérdéseinek analitikus feldol gozásához is. Mindenekelőtt a néprajzi kutatások által eddig nem érin tett területekre kellene munkánknak irányulnia, így első helyen a ga bonatermelés egyes ágazatait, a növénytermelésben korszakos változást nyitó magyar búza termeléstörténeti kérdéseit kellene mielőbb munká lat alá vennünk. Nem hanyagolva el természetszerűleg a többi gabonaneműek, a szálas- és gumóstakarmányok, az egyes állatfajok és fajták, a termelési eszközök és termelési műveletek, technológiák fejlődéstörté neti kérdéseit sem. Nem feledkezve meg soha a termelő ember helyze téről és szerepéről sem. Sem arról, hogy a vizsgált ágazatok hogyan kapcsolódtak, miként illeszkedtek a termelés egész rendszerébe, foly tonos figyelmet fordítva a különböző ágazatok egymásba kapcsolódására, az átalakulás egész bonyolult kapcsolatrendszerére is. A termeléstörténeti kérdések vizsgálata — jól tudom — nem sza kítható el a kapitalizmus korának általános gazdasági struktúrájától, an nak átalakulásától, fejlődésétől sem. Nem szakítható el a termelés irá nyát mindig befolyásoló piacviszonyoktól, s a nemzetközi tőkés munka megosztás fölé- és alárendeltségi viszonylatokat teremtő hatásától sem. Mindezek vizsgálata azonban igazán megalapozottá akkar válhat csak, ha a termelés belső struktúrájának alapvető kérdéseit és hazai viszony latait feldolgoztuk már. . Rátérve az üzemtörténeti kutatások előtt álló feladatokra, elsőként talán a nagyüzemek kérdéseiről kellene röviden szólni. A z eredmények ugyan épp ezen a téren mondhatók jelentősnek, de távolról sem állít—
hatjuk, hogy a tőkés nagyüzemek valamennyi típusát ismernénk. Külön k i kell emelni a kronológiai aránytalanságot, azt, hogy a kutatások zö me — két eset kivételével — a tőkés korszak első és felfelé ívelő sza kaszának, az 1914-ig terjedő időszaknak a nagyüzemi viszonyait vizsgál ta. Éppen ezért nagyon indokolt lenne, ha a kutatások mielőbb kiterjed nének a Horthy-korszak stagnáló évtizedeire is. Hangsúlyozni kell, hogy . az új módszerek mellett új szempontok alkalmazására épp az üzemtör téneti monográfiák tettek sikeresnek mondható kísérletet, még ponto sabban: itt nyílott lehetőség a bőséges és sokrétű forrásanyag révén azoknak alkalmazására. Közülük is a legkorszerűbbnek látszó eljáráso kat a közelmúltban megjelent mernyei uradalommal foglalkozó monog ráfia alkalmazta.(9) Fontos lenne felkutatni, hogy miként is lehetne az ország tőkés-ko rabeli agrártermelésében és üzemrendszerében annyira jelentős közép- és kisüzemek viszonyait a történetírás módszerével megközelíteni, a szük séges forrásokat megtalálni. A középüzemekre nézve rejtegethetnek anyagot a levéltárak is. A hajdani termeltetők leszármazottainál is kal lódhatnak ilyen természetű anyagok, viszont annál reménytelenebbnek látszik e tekintetben a kisüzemek helyzete. Kerülhetnek ugyan elő pa rasztkrónikák, gazdasági feljegyzések, keresni kell azonban a módokat, hogy más utakon jussunk adatokhoz. A z egyik megközelítési módnak kínálkozik az, amellyel a Szekszárddal kapcsolatos társadalomtörténeti kutatások során kísérleteztek.(lO) Nevezetesen: az árvaszéki iratok fel használására gondolunk. Nem mondható kimerítettnek a két háború kö zött létesített mezőgazdasági kamarák, igaz, erősen megtizedelt irat anyaga sem. Funkciójuknál fogva ezek a kamarák többfajta és különfé le szempontú felméréseket végeztek és végeztettek a parasztgazdaságok termelési helyzetéről épp úgy, mint az osztály társadalmi viszonyairól. A Duna—Tiszaközi Kamara iratanyagában például maradt némi nyoma ezeknek a felméréseknek, feltételezhető, hogy másutt is lehetne találni valamit. Végül hasznosíthatónak látszanak azok a korabeli agrárgazdasá gi jellegű felmérések is, amelyeket 1909-ben Károly Rezső jelentetett meg a mezőgazdasági üzemviszonyokról.(11) Majd a két háború között kimondottan üzemszámtartási szempontok szerint s az előbbinél lénye gesen szervezettebb keretek közt, a debreceni és a keszthelyi mezőgaz dasági akadémia oktatóinak irányításával több éven át gyűjtötték az adatokat a mintaszerűen kiválasztott parasztgazdaságok termeléséről és jövedelmezőségéről. A felvételek rendszerezett eredményeit mind a keszthelyi, mind a debreceni akadémia publikálta annak idején.(12) A z üzemtörténeti kutatásokról szólva fontos lenne végül nagyobb figyelmet szentelni annak, hogy az egyes üzemkategóriákon kívül minél
jobban megismerjük a különböző szerkezetű üzemtípusokat is. A z egyes típusok feltárása ugyanis nem csupán a hagyományos, azaz: a birtokmeg oszláson alapuló társadalmi struktúra képünkön módosíthatna esetenként talán jelentős mértékben, de a kisüzemi és a nagyüzemi termelés általá nos megítélését is árnyaltabbá tenné, vagy esetleg meg is változtatná. Jól tudom, hogy az itt csak vázlatosan megjelölt témakörök felku tatásához és feldolgozásához nem csupán korszerűbb agrár- és közgazda sági szempontok, módszerek alkalmazása, hanem megfelelő forrásbázis is szükségeltetik. Céljaink egy része a m á r használt, ismert, főként statisz tikai források körültekintőbb, új szempontok szerinti csoportosításával, más része pedig a kevésbé hasznosított források: elsősorban a korabeli szaksajtó és szakirodalom alaposabb feltárása útján lenne megközelíthe tő. A feldolgozásra váró témák jelentős hányadában pedig új források felkutatása révén remélhető csupán valamelyes eredmény. Visszariadni azonban nem lehet, s mint minden tudományban, itt is vállalni kell az esetleges kudarcok kockázatát. Lezárva a feladatok felett tartott rövid szemlénket, joggal tehető fel épp a paraszti üzemtörténeti kutatásokkal összefüggően a kérdés: H o l vagyunk még attól, hogy ismernénk a korszak egyik leglátványosabb á t alakulási folyamatának, a paraszti életforma átváltásának, s a paraszt ság lassú, majd felgyorsuló felbomlásának a termelés egész rendszerével és az üzemi struktúrával szervesen összefüggő valamennyi fontos bázi sát, állomását, megnyilvánulási formáját, messzeható, mondhatni: t ö r t é nelmi jelentőségű termelés- és társadalomtörténeti vonzatát? Ám, ha most végül is az ábrák és görbék, az együtthatók és trendek, a modern szempontok és módszerek oly gyakori emlegetése után a k u tatás emberi, vagy emberibb oldalára tereljük a figyelmet, az nem csu pán a hagyományos módszerekkel elért megannyi nagynevű előd, mes ter és kortárs tudományos teljesítménye előtti köteles tisztelgés kívánna lenni. Túl ezen, a mindenáron való újatkeresés, újítani akarás veszélyé re is szeretnénk felhívni egyúttal a figyelmet, arra, hogy a szakmánkra is kötelező humanizmus mellett azért óvjuk, védjük és őrizzük meg an nak humanizáltságát is. Nem akárki, de a francia gazdaság- és agrártör ténetírás egyik, ha nem éppen legnagyobb élő alakja írta a közelmúlt ban: „A történészek, csak hogy biztos talajt érezzenek a lábuk alatt — hangoztatta Georges Duby —, egyre nagyobb leleménnyel vázolták fel a bérek meg az árak görbéjét, kalkulálták k i a százalék-arányokat, fogal mazták meg számokban azt, amit a korabeliek sohasem számítottak k i , és az így kapott töredékes, ellenőrizhetetlen, ám kvalifikálható adatokat azután sebbel-lobbal betáplálták a számítógépekbe. A történészek, a k i ket teljesen elkápráztatott az adatok kvantifikálhatósága, máig sem tud-
tak megszabadulni pozitivista illúzióiktól, és még most is nyögik annak az elméletnek a súlyát, amely — én is elismerem — rendkívül t e r m é kenynek bizonyult. Ez az elmélet azonban, bár még ma is lendületet ad a kutatásnak, s bár nélküle nem sokat értenénk meg a múltból, könnyen megmerevedhet, egyeduralomra tehet szert, és megbéníthatja azokat, akik élnek vele. Mert ez a szerszám, akár a többi, csak akkor igazán ha tékony, ha nem rozsdásodik be, ha szüntelenül karbantartják . .., hiszen csakis így hathat ismét serkentőleg a szellemi munkára."(13)
Jegyzetek 1. Szabó István: A parasztság történetének problematikája Magyaror szágon a kapitalizmus korában. Századok, 1961. Üjra közölve: Szabó István: Jobbágyok — parasztok. Bp. 1976. 351—354. p. Wellmann Imre: Agrártörténelmünk módszerének kérdéséről. Agrártörténeti Szemle, 1962. 323. p. 2. Gunst Péter: A z agrártörténetírás Magyarországon 1945 után. M a gyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1965—1966. Bp. 1966. 54. p. Vörös Antal: Agrártörténetírásunk forrásai és historiográfiája, 1850—1914. Kézirat. Bp. 1972. 22. p. Orosz István: A mezőgazdasági termelés története Magyarországon. Gunst Péter könyvének ismer tetése. Agrártörténeti Szemle, 1975. 238. p. 3. Szabó István: Bevezető. A parasztság Magyarországon a kapitaliz mus korában. I. köt. Bp. 1965. 22. p. 4. Középparasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. Szerk. Szabó István. I—II. köt. Bp. 1965. i l l . 1972. 2. kiad. 5. Vörös Antal: A paraszti termelőmunka és életforma jellegének vál tozásai a Dunántúlon, 1850—1914. Történelmi Szemle, 1966. 6. Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. In: A parasztság M a gyarországon a kapitalizmus korában. II. köt. Bp. 1965. 109. p. 7. Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazdálkodás útján. Bp. 1969. 85. p. Mezőgazdaságtörténeti Tanulmányok, 4. 8. Szuhay Miklós: A szántóföldi termelés a magyar mezőgazdaságban 1867—1914 között. Agrártörténeti Szemle, 1971. 38—43. p. 9. Tóth Tibor: A nagybirtoktól a nagyüzemig. Bp. 1977. 10. Tóth Zoltán: Schiszler Károly kádármester Szerszárdon. Egy kisvá rosi mesterember gazdasági—társadalmi viszonyai a századfordulón. Agrártörténeti Szemle, 1977. 199—218. p. 11. Károly Rezső: Mezőgazdasági üzemviszonyok és eredmények. Bp. 1909.
12. Juhos Lajos: Dunántúli kisgazdák jövedelmi helyzete. Pécs, 1935. Juhos Lajos—Kulin Sándor: 64 dunántúli kisgazdaság vagyoni és jövedelmi helyzete az 1935. évben. Keszthely, 1936. Ugyanők: Tőke és jövedelmi kutatások a dunántúli 100 kat. holdon aluli paraszt gazdaságokban az 1929—1935-ig terjedő években. Keszthely, 1937. Kesztyűs Lajos: A kisgazdák számtartási rendszere és a Debrecen vidéki kis- és középgazdaságok 1931. és 1932. évi jövedelmezőségi eredményei. Debrecen, 1933. Ugyanő: Tiszántúli kis-, kisközép- gaz daságok jövedelmezőségi és vagyoni viszonyai 1930—1933-ig terjedő években. Debrecen, 1935. 13. Duby, Georges: A mentalitás és a társadalomtudományok. Valóság, 1978. 10. sz. 113. p.
