GOTTFRIED WILHELM LEIBNIZ
TEODÍCEAI TANULMÁNYOK ISTEN JÓSÁGÁRÓL, AZ EMBER SZABADSÁGÁRÓL ÉS A ROSSZ EREDETÉRŐL
………………. Quid mirum, noscere Mundum Si possunt homines; quibus est et mundus in ipsis, Exemplumque Dei quisque est sub imagine parva. __________
ELŐSZÓ Minden időben láttuk, hogy az emberek többsége az áhítatot a formalitásokba helyezték: a szilárd ájtatosság – vagyis a világosság és az erény – sosem volt a nagy többség közt megosztva. Ezen egyáltalán nem kell csodálkozni, semmi sem felel meg ennél jobban az emberi gyengeségnek; külső hatások érnek minket, a belső pedig olyan vitát kíván, amelyre csak kevesen képesek. Mivel az igazi ájtatosság az érzésekben és a gyakorlatban áll, a mély áhítat formalitásai imitálják azt, és két fajtába sorolhatók. Az egyik fajtába tartozók a gyakorlati ceremóniákkal egyeznek meg, a másikba tartozók a hit formuláival. A ceremóniák az erényes cselekedetekre hasonlítanak, a formulák pedig olyanok, mint az igazság árnyékai, és többé-kevésbé a tiszta világossághoz közelítenek. Mindezek a formalitások dicséretesek volnának, ha azok, akik kitalálták őket, megfelelővé tették volna őket ahhoz, hogy fenntartsák és kifejezzék azt, amit utánoznak, s ha a vallásos ceremóniák, az eklézsiás alapelv, a közösségek szabályai, az emberi törvények mindig olyanok volnának, mint az isteni törvényhez tartozó sövény, amely eltávolít minket a bűn közelítéseitől, hogy hozzászoktasson minket a jóhoz, és hogy jól ismertté tegye számunkra az erényt. Ez volt Mózes és más jó törvényalkotók célja, a vallásos rendek bölcs alapítóié, és főként Jézus Krisztusé, a legtisztább és legmegvilágítottabb vallás isteni megalapítójáé. A hitnek megannyi formulája van – ezek elfogadhatók lennének, ha semmi sem volna köztük, ami nem felel meg az üdvözítő igazságnak, miközben a szóban forgó egész igazság nem is foglaltatna bennük. Azonban túl gyakran esik meg, hogy az áhítatot a különböző eljárásmódok elfojtják, és az isteni világosságot az emberek véleményei összezavarják. A pogányoknak, akik a kereszténység előtt benépesítették a földet, csak egyetlen fajta formalitásuk volt; voltak a kultuszaiknak megfelelő szertartásaik, de egyáltalán nem ismertek hittételeket, és sosem gondoltak arra, hogy dogmatikus teológiájukhoz formulákat gyártsanak. Egyáltalán nem tudták, hogy isteneik igazi személyek-e vagy olyan természetes erők szimbólumai, mint a nap, a bolygók vagy az elemek. Rejtélyük nem nehéz dogmákban állt, hanem bizonyos titkos gyakorlatokban, amelyekben a profánok, vagyis azok, akik nem voltak beavatva, sosem vehettek részt. Ezek a gyakorlatok gyakran nevetségesek és képtelenek voltak, és el kellett őket rejteni, hogy megvédjék a megvetéssel szemben. A pogányoknak megvolt a maguk babonái, és csodákkal kérkedtek; minden tele volt náluk jóslattal, jó vagy baljós előjellel, jövendőmondással. A papok kitalálták az istenek haragjának vagy jóságának a jegyeit, amelyek értelmezőinek tartották magukat. Ez ahhoz vezetett, hogy a lelkeket az
emberi események iránti félelem és a remény által irányították – de egy másik élet nagy jövőjét egyáltalán nem vetítették előre, és nem vették a fáradságot, hogy az emberek számára igaz nézetekkel szolgáljanak Istenről és a lélekről. Az összes régi nép közül egyedül a hébereket ismerjük, akiknek nyilvános dogmáik voltak a vallásukhoz. Ábrahám és Mózes megalapították az egy Istenben, minden jó forrásában, minden dolgok teremtőjében való hitet. A héberek igen méltó módon beszélnek a legfőbb szubsztanciáról, és meglepődve látjuk, hogy a föld egy kis területének lakói felvilágosultabbak, mint az emberi nem fennmaradó része. A többi nemzet bölcsei talán hajdanán ugyanezt mondták, de nem volt meg a szerencséjük, hogy eléggé kövessék őket és hogy a dogmát törvénnyé tegyék. Ugyanakkor Mózes nem vezette be törvényei közé a lelkek halhatatlanságának tanítását: az megfelelt nézeteinek, szájról szájra terjedve tanították, de mégsem legalizálták nyilvánosan, amíg Jézus Krisztus nem fedte fel a leplet, és nem vette kezébe az erőt, amellyel egy törvényhozó erejét tanította, hogy a halhatatlan lelkek eljutnak egy másik világba, ahol megkapják cselekedeteik jutalmát. Mózes már szép elveket is adott Isten nagyságáról és jóságáról, amelyben ma sok civilizált nép osztja nézetét. Jézus Krisztus viszont lefektette ennek következményeit, és megmutatta, hogy az isteni jóság és igazságosság tökéletesen megnyilvánulnak abban, amit Isten előkészít a lelkek számára. Itt nem megyek bele a keresztény tanítás egyéb pontjaiba, és csak azt mutatom meg, hogyan vitte keresztül Jézus Krisztus a természetes vallás törvénnyé tételét, és hogy teremtette meg számára egy nyilvános dogma tekintélyét. Ő egyedül vitte végbe, amit annyi filozófus próbált hiába megtenni. Végül is a keresztények felülkerekedtek a római birodalmon, amely az ismert föld jobbik részének ura volt, a bölcsek vallása a népek vallása lett. Mohamed azóta nem tért el a természetes teológia e nagy dogmáitól: szektatársai még Ázsia és Afrika legelmaradottabb nemzetei közt is elterjesztették, ahova a kereszténység nem jutott el, és sok országban megszüntették a pogány hiedelmeket, amelyek ellenkeznek az Isten egységének és a lelkek halhatatlanságának igaz tanításával. Látjuk, hogy Jézus Krisztus, aki véghezvitte, amit Mózes elkezdett, azt akarta, hogy az istenség ne csak félelmünk és hódolatunk tárgya legyen, hanem szeretetünk és gyengédségünk tárgya is. Ez azt jelentette, hogy az emberek már előre legyenek boldogok, és hogy már ebben az életben kapják meg a jövőbeni boldogság ízét. Hiszen semmi sem olyan kellemes dolog, mint szeretni azt, ami méltó a szeretetre. A szeretet az az érzés, amely eljuttat minket ahhoz, hogy gyönyörűséget találjunk annak tökéletességében, amit szeretünk, és semmi sem tökéletesebb vagy elragadóbb, mint Isten. Ahhoz, hogy szeressük, elegendő elgondolni a tökéletességeit, ami könnyű, hiszen magunkban találjuk azoknak képzeteit. Isten
tökéletességei a mi lelkeink tökéletességei, de Isten ezeknek korlátlanul birtokában van: ő egy óceán, amelynek mi csak a cseppjeiből részesültünk: van bennünk valamilyen hatalom vagy képesség, valamilyen ismeret, de ezek Istenben teljesek. A rend, az arányok, a harmónia elkápráztat minket, a festészet és a zene ezeknek mintái; Isten a teljes rend, mindig megtartja az arányok helyességét, megteremti az általános harmóniát: az egész szépség nem más, mint fénysugarai szétáramlása. Mindebből nyilvánvalóan az következik, hogy az igazi áhítat és az igazi boldogság Isten szeretetében áll, de egy felvilágosult szeretetben, amelynek lángolását világosság kíséri. Ez a fajta szeretet teremti meg a jó cselekedeteknek azt az örömét, amely mélységet kölcsönöz az erénynek, és mindent visszavezetve Istenre mint a középpontra, az emberit felemeli az istenihez. Ugyanis a feladatunkat elvégezve és az észnek engedelmeskedve a legfelsőbb ész rendjeit töltjük be. Minden szándékunkat a közös jó felé irányítjuk, amely nem különbözik Isten dicsőségétől; azt találjuk, hogy nincs semmilyen egyedi érdek, amely nagyobb lenne, mint az általános érdek elérése, és senki nem elégszik meg egymaga, ha nem válik számára kellemessé az emberek igazi javainak előmozdítása. Akár sikerrel járunk, akár nem, megelégszünk azzal, ami megtörténik, amikor átengedjük magunkat Isten akaratának, és amikor tudjuk, hogy ő a legjobbat akarja: de mielőtt az eseményen keresztül kifejezné az akaratát, megpróbáljuk azt megtalálni, azt cselekedve, ami számunkra az ő parancsainak legjobban megfelelni látszik. Amikor ilyen lelki állapotban vagyunk, nem csüggedünk el a sikertelenség miatt, és semmit nem sajnálunk saját hibáinkon kívül; az emberek hálátlanságai pedig nem térítenek el minket a jóakaratunk lelkes gyakorlásától. Jóindulatunk és szeretetünk alázatos és mérsékelt, nem akar parancsolgatni: ugyanannyira figyelmesek lévén saját hibáinkra és a mások tehetségére, hajlandók vagyunk cselekedeteinket bírálni, és megbocsátani és kiegyengetni a másokéit – mindezt azért, hogy mi magunk tökéletesedjünk, és hogy senkinek se ártsunk. Ahol nincs jóakarat, hogy nincs áhítat; és nem mutathatnánk őszinte jámborságot anélkül, hogy ne lennénk szolgálatkészek és jóakarók. A jó természet, az előnyös nevelés, a jámbor és erkölcsös személyek látogatása nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a lelkeket ebbe a méltóságos állapotba helyezze – a leginkább azonban a jó alapelvek kötik őket ehhez. Mint már mondtam, egyesíteni kell a világosságot és a lelkesedést, s az értelem tökéletességeinek meg kell adniuk az akarat tökéletességeinek a beteljesülést. Az erény gyakorlatai ugyanúgy ahogy a rosszéi, egyszerű megszokás következményei is lehetnek – de amikor az erény ésszerű, s amikor Istenre vonatkozik, aki a dolgok legfelső elve, akkor az erény az ismeretben van megalapozva. Nem szerethetnénk Istent anélkül, hogy ismernénk tökéletességeit, és ez az ismeret magában foglalja a valódi
jámborság elveit. A vallás célja az kell legyen, hogy ezeket bevésse a lelkekbe. Nem tudom azonban, hogyan történik meg igen gyakran, hogy az emberek, a vallás tudós doktorai messze eltérnek ettől a céltól. A mi isteni mesterünk szándékai ellenére, az áhítat szertartásokra lett visszavezetve, és a doktrína formulákkal lett megterhelve. Igen gyakran ezek a szertartások nem voltak megfelelők ahhoz, hogy megőrizzék az erény gyakorlását, és a formulák néha nem voltak túlságosan világosak. Elhisszük-e? Keresztények elképzelték, hogy képesek áhítatosak lenni anélkül, hogy szeretnék felebarátjukat, és jámborok anélkül, hogy szeretnék Istent – vagy pedig azt hitték, hogy szerethetik felebarátjukat anélkül, hogy szolgálnák, és szerethetik Istent anélkül, hogy ismernék. Több évszázad is eltelt anélkül, hogy a közönség felismerte volna ezt a hibát. Még mindig nagy hiányosságok vannak a sötétség terén. Látunk néha olyan embereket, akik igen jól beszélnek a jámborságról, áhítatról, a vallásról, akik még a tanításukkal is foglalkoznak, és mégsem találjuk őket helyesen tájékozottnak az isteni tökéletességekről. Rosszul fogják fel a világ legfelső urának jóságát és igazságosságát – egy olyan Istent képzelnek el, aki nem érdemli meg sem azt, hogy utánozzák, sem azt, hogy szeressék. Ez tűnt számomra a legveszélyesebb következménynek, hiszen rendkívül fontos, hogy maga a jámborság forrása ne legyen megfertőzve. Azoknak s régi tévedései, akik az istenséget vádolták, vagy akik arról helytelen elvet alkottak, néha megújultak napjainkban: Isten
ellenállhatatlan
hatalmára
hivatkoztak,
amikor
inkább
legfelső
jóságának
megmutatásáról volt szó, és egy zsarnoki hatalmat használtak, amikor a tökéletes bölcsesség által irányított hatalmat kellett felfogni. Megjegyeztem, hogy ezek a vélemények, amelyek képesek kárt okozni, különösen támaszkodtak zavaros fogalmakon, amelyeket a szabadságról, szükségszerűségről és a sorsról alkottak. Én is belevetettem tollam a vitába nemegyszer, hogy megvilágítást adjak ezekről a fontos témákról. Végül azonban kénytelen voltam gondolataimat összegyűjteni és egybefoglalni, és arról a közönséget tájékoztatni. Ezt szándékoztam megtenni az Esszékben, amelyeket itt adok közre, Isten jóságáról, az ember szabadságáról és a rossz eredetéről. Két híres labirintus létezik, amelyekben elménk a leggyakrabban eltéved. Az egyik a szabad és szükségszerű nagy kérdését illeti, főként a rossz létrehozásában és eredetében. A másik a folyamatosság és az oszthatatlanok vitájában áll, amelyek az előbbi elemeit látszanak képezni, és amely vitában a végtelen vizsgálatának is helye kell kapnia. Az első kérdés szinte az egész emberi nemet zavarba ejti, a második csak a filozófusokat foglalkoztatja. Talán egy másik alkalommal kifejtem nézeteimet a másodikról és megjegyzem, hogy mivel hiányosan fogták fel a szubsztancia és az anyeg természetét, hamis álláspontokat alakítottak ki, ami megoldhatatlan nehézségekhez vezetett, amelyek igazi haszna csak az kellene legyen, hogy
felforgatja magukat ezeket az álláspontokat. Ha viszont a folytonosság fontos az elméletben, a szükségszerűség sem kevésbé fontos a gyakorlatban – ez lesz ennek az értekezésnek a tárgya, a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel együtt, nevezetesen az ember szabadsága és Isten igazságossága. Szinte minden időkben zavarba jöttek az emberek attól a szofizmától, amelyet a régiek a lusta észnek neveztek, mert az vagy semmit nem tett, vagy legalábbis semmire nem ügyelt, és nem követte a jelenlévő élvezetek hajlandóságát sem. Ugyanis, mondták, ha a jövő szükségszerű, akkor aminek jönnie kell, jönni fog, bármit is tehetnék. Márpedig a jövő – mondták – szükségszerű, vagy azért mert az istenség mindent előre lát és előre lefektet, a világ minden dolgát elirányítva, vagy azért, mert minden szükségszerűen következik be, az okok láncolatának megfelelően, vagy pedig végül maga az igazság természete miatt, amely meg van határozva azokban a kijelentésekben, amelyeket a jövőről tehetünk, mint ahogyan az minden kijelentéssel is így van, hiszen egy kijelentésnek mindig vagy igaznak vagy hamisnak kell lennie önmagában, még ha nem is tudjuk mindig, mi a valódi helyzet. Mindezek a determinációs érvek, amelyek különbözőknek tűnnek, végül egybekapcsolódnak mint a vonalak, egyetlen középpontban, mivel van egy igazság a jövőbeli eseményben, amelyet előre meghatároznak az okok, és Isten előre megteremti ezt azzal, hogy megteremti az okokat. A szükségszerűség rosszul felfogott képzete, amelyet a gyakorlatban használtak, megszülte azt, amit Fatum Mahumetanum-nak nevezek, a török stílusú sorsot, mivel a törököknek tulajdonítják, hogy nem kerülik el a veszélyeket, és még a pestistől megfertőzött helyeket sem hagyják el, hasonló érvelések alapján, mint amelyeket eddig bemutattunk. Ugyanis amit Fatum Stoicum-nak neveznek, nem volt annyira sötét, mint amennyire azzá tették – nem térítette el az embereket az ügyeikkel való gondoskodástól, hanem igyekezett megadni nekik a nyugalmat az eseményeket illetően, a szükségszerűség szemlélete segítségével, amely a gondjainkat és bánatainkat feleslegessé teszi. Ennyiben a filozófusok nem távolodnak el teljesen Urunk tanításától, amely szétoszlatja a holnappal kapcsolatos gondokat, azokat felesleges fáradalomhoz hasonlítva, amellyel egy ember azon igyekezne, hogy a méretét megnövelje. Igaz, hogy a sztoikusok tanítása (és talán a mi időnk néhány híres filozófusai is) erre az állítólagos szükségszerűségre korlátozódván, csak egy erőltetett türelmet tudnak nyújtani. Ezzel szemben Urunk fenségesebb gondolatokra inspirál, és arra is megtanít, hogy hogyan legyünk elégedettek, amikor arról biztosít, hogy mivel a tökéletesen jó és bölcs Istennek mindenre gondja van az utolsó hajszálunkig, a beléje vetett bizalmunknak teljesnek kell lennie. Ily módon ha képesek lennénk megérteni, meglátnánk, hogy még módunkban sem
állna annál bármi jobbat kívánni (akár abszolút értelemben, akár a magunk számára), mint amit Isten tesz. Olyan ez, mintha azt mondanák az embereknek: tegyétek a feladatotokat, és legyetek elégedettek azzal, ami be fog következni, nemcsak azért, mert nem állhattok ellen az isteni gondviselésnek vagy a dolgok természetének (ami elégséges lehet ahhoz, hogy nyugodtak legyünk, de nem ahhoz, hogy elégedettek), hanem még azért is, mert egy jó mesterrel van dolgotok. Ez az, amit Fatum Christianum-nak lehet nevezni. Ugyanakkor azt találjuk, hogy az emberek többsége, sőt keresztények, a gyakorlatukba némi törökös sorsot vegyítenek
bele,
habár
nem
ismerik
azt
fel
eléggé.
Igaz,
hogy nincsenek
a
cselekvésképtelenségben és a nemtörődömségben, amikor nyilvánvaló veszedelmek vagy szemmellátható és nagy remények jelentkeznek – ugyanis nem mulasztják el, hogy kimeneküljenek egy olyan házból, amelyik össze fog dőlni, vagy hogy visszaforduljanak egy olyan szakadéktól, amelyet az útjukon meglátnak. Felássák a földet, hogy felkutassanak egy olyan kincset, amely félig fel van tárva, nem várva meg, hogy a sors vigye végbe, és kiemelje a helyéről. Amikor azonban a jó vagy a rossz távoli vagy kétséges és a gyógyír kínos vagy kevéssé van ínyünkre, a lusta ész jónak tűnik. Például, amikor az egészségünk megóvásáról van szó, sőt az életünkről egy jó diéta segítségével, az emberek, akiknek erről tanácsot adnak, azt felelik gyakran, hogy meg vannak számlálva a napjaink, és hogy semmit sem használ az ellen küzdeni, amit Isten elrendel számunkra. Viszont ugyanezek az emberek a legnevetségesebb gyógyírekhez folyamodnak, amikor az elhanyagolt baj közeledik. Körülbelül ugyanígy érvelnek, amikor a megfontolás kissé kényes, mint például amikor azt kérdezzük: quod vitae sectabor iter? Milyen hivatást kell választanunk? Vagy amikor egy házasság megkötéséről, egy háború felvételéről, egy csatáról van szó – ugyanis ezekben az esetekben sokan hajlamosak elkerülni a vita gondját és a sorsra hagyatkozni vagy a hajlandóságra, mintha az észt csak a könnyű esetekben kellene alkalmazni. Ekkor tehát, gyakran török módra érvelnek (habár azt helytelenül nevezik a gondviselésre való hagyatkozásnak, aminek helyesen fogalmazva akkor van helye, ha eleget teszünk a feladatunknak), és az elkerülhetetlen sorsból nyert lusta észt érvét használják, hogy kimentsék magukat a helyes érvelés alól – anélkül, hogy megfigyelnék, hogy ha ez az érvelés az észhasználat ellen jó volna, akkor mindig helyet kapna, akár könnyű a megfontolás, akár nem. Részben ez a lustaság a forrása a jósok babonás gyakorlatainak, amelyekbe az emberek olyan könnyen adják magukat, mint a filozofikus kőre, mivel rövidített úton akarnak járni, hogy bajlódás nélkül jussanak el a boldogsághoz. Nem azokról beszélek itt, akik azért hagyatkoznak a szerencsére, mert azelőtt szerencsések voltak, mintha volna ebben valamiféle állandó. Az ő múltból a jövőre
vonatkoztatott érveléseik ugyanolyan kevéssé megalapozottak, mint az asztrológia és egyéb jövendölések elvei – nem veszik figyelembe, hogy a szerencsében általánosan van egy folyamat és egy ellenkező folyamat, una marea, ahogyan a bassettával játszó olaszok szokták nevezni – mely közben olyan különös megjegyzéseket is tesznek, amelyekben amúgy sem tanácsolnám senkinek, hogy túlzottan bizakodjon. Ugyanakkor ez a bizalom, amelyet a szerencsébe vetünk, gyakran használ arra, hogy bátorságot ad az embereknek, és főként a katonáknak, s valójában megadja nekik azt a jó szerencsét, amelyet neki tulajdonítanak, mint ahogy a jövendölések is gyakran hozzájárulnak annak a bekövetkezéséhez, amit előre vetítenek, és mint ahogy azt mondják, a mohamedánokat a sorsról alkotott véleményük teszi elhatározottá. Így a tévedéseknek is megvan a maguk haszna néha: de általában ez csak arra szolgál, hogy más tévedésekre találjanak gyógyírt, az igazság viszont feltétlenül többet ér ennél. Főként azonban akkor élünk vissza a sors eme állítólagos szükségszerűségével, amikor arra használjuk, hogy a gonosztetteinket és a kicsapongásainkat mentsük ki vele. Gyakran hallottam azt mondani élénk fiatalembereknek, akik kicsit erős-lelket akartak játszani, hogy felesleges az erényt hirdetni, a rosszat kárhoztatni, reménykedni a jutalomban, és félni a büntetéstől, hiszen azt lehet mondani a sors nagy könyvéről, hogy ami meg van írva, meg van írva, és a mi viselkedésünk úgysem tudna rajta változtatni, és hogy így az a legjobb, ha a saját hajlamainkat követjük, és csak annál állunk meg, ami az adott pillanatban kielégít minket. Egyáltalán nem gondolkodtak el ennek az érvelésnek a furcsa következményein, ami túl sokat bizonyítana: ugyanis azt is igazolná (például), hogy megihatunk egy nagyszerű italt, mikor tudjuk róla, hogy mérgezett. Ugyanezen érv alapján (ha érvényes lenne) azt mondhatnám: ha megvan írva a párkáknál, hogy a méreg most megöl vagy kínt okoz, az akkor is bekövetkezik, ha nem iszom meg ezt az italt. Ha pedig nincs megírva, akkor nem következik be, még ha meg is iszom – következésképp büntetlenül követhetem a hajlamaimat, hogy elfogyasszam, ami kellemes, bármilyen ártalmas is. Mindez nyilvánvaló abszurditást foglal magában. Ez az ellenvetés egy kissé megállítaná őket, de mindig visszatérnének a saját érveléseikre, különböző módokon elferdítve, amíg csak meg nem értetnék velük, miben áll e szofizma hibája. Hamis ugyanis, hogy az esemény bekövetkezik, bármit is tegyünk. Azért következik be, mert azt tesszük, ami ahhoz vezet; és ha az esemény meg is van írva, az ok, ami miatt bekövetkezik, szintén meg van írva. Így az okok és az okozatok sora ahelyett, hogy alátámasztaná a gyakorlatra oly káros szükségszerűség doktrínáját, épp ellenkezőleg, a felszámolását szolgálja. Azonban a rossz és a kicsapongásra irányuló szándékoktól eltekintve, még másképpen is
szemügyre vehetjük a végzetes szükségszerűség fogalmának furcsa következményeit, úgy tekintve, hogy az megszüntetné a döntés szabadságát, amely oly lényeges a cselekvés moralitásához – ugyanis az igazságosság és az igazságtalanság, a dicséret és az elmarasztalás, a büntetés és a jutalom elveszítené helyét a szükségszerű cselekményekkel szemben, és senki nem lehetne arra kényszerítve, hogy megtegye a lehetetlent vagy ne tegye meg azt, ami abszolút szükségszerű. Nincs szándékunkban visszaélni ezzel az eszmefuttatással, hogy pártfogoljuk a kicsapongást, de néha nem tudunk nem zavarba jönni, amikor a mások cselekedeteit kell megítélnünk, vagy inkább válaszolni az ellenvetésekre, amelyek között olyanok is vannak, amelyek Isten cselekedeteire vonatkoznak, amelyekről hamarosan szólni fogok. Minthogy az elkerülhetetlen szükségszerűség képzete kinyitja az utat az istentelenségre – akár a büntetlenség miatt, amit következtetésképp vonunk le belőle, akár a hiábavalóság miatt, amiért felesleges ellenállni egy olyan viharnak, amely úgyis mindent elvisz – fontos megjelóölni a szükségszerűség különböző fokozatait, és megmutatni, hogy vannak, amelyek nem tudnának kárt okozni, és vannak mások, amelyeket nem lehet megengedni anélkül, hogy rossz következményekre adna alkalmat. Néhányan még messzebb mennek. Mivel nem elégednek meg azzal, hogy a szükségszerűség ürügyére hivatkozzanak annak bizonyítására, hogy az erény és a bűn nem tesz sem jót, sem rosszat, arra merészkednek, hogy az istenséget a saját botrányos viselkedésük cinkosává tegyék, és ebben a régi pogányokat utánozzák, akik az isteneknek tulajdonították szörnyűséges tetteik okát, mintha egy istenség arra késztette volna őket, hogy rosszat tegyenek. A keresztények filozófiája, amely a jobban elismeri, mint a régieké, a dolgoknak az első alkotótól való függését, és annak közreműködését a teremtmények minden cselekedetében, növelni látszott ezt a zavart. Korunk néhány kiváló embere arra jutott, hogy minden cselekedetet elvett a teremtményektől, és Bayle úr, aki némiképp fenntartotta ezt a rendkívüli nézetet, arra használta fel, hogy felállítsa a két alapelv vagy két isten már elfeledett dogmáját – az egyik a jó, a másik a rossz, mintha ez a dogma jobban megoldaná a rossz eredetéről szóló nehézségeket. Habár egyébként elismeri, hogy ez egy tarthatatlan nézet, és az alap egysége vitathatatlanul a prioriérveken alapszik. Azonban azt kell ebből levonni, hogy a mi eszünk összekeveredik, és nem volna képes elégségesen megválaszolni az ellenvetéseket, és hogy ezért nem kell hagynunk, hogy szilárdan kitartsunk a kinyilatkoztatott igazságok mellett, amelyek azt tanítják, hogy egyetlen jó, tökéletesen hatalmas és tökéletesen bölcs Isten létezik. Sok olvasó azonban, aki meg lenne győződve az ellenvetései megoldhatatlanságáról, és akik azokat legalábbis olyan erőseknek hinnénk, mint a vallás igazságainak bizonyításait, ezekből ártalmas következtetéseket vonnának le.
Ha azonban Istennek nem is volna közreműködése a rossz cselekedetekben akkor sem mulasztanánk el nehézséget találni abban, hogy előrelátja őket és megengedi, miközben mindenhatósága alapján megakadályozhatná őket. Ez eredményezi azt, hogy néhány filozófus sőt néhány teológus inkább szerette volna tőle megtagadni a dolgok részleteinek ismeretét, és főként a jövőbeli eseményekét, mint elfogadni azt, ami hitük szerint a jóságát sértette. A szociniánusok és Conrad Vostius erre az irányra hajlanak; és a Thomas Bonartes álnév mögé rejtőző, de igen tudós angol jezsuita, aki De concordia scientiae cumfide címmel írt könyvet, amelyről hamarosan szólok, szintén ezt látszik állítani. Kétségkívül nagy tévedésben vannak, de mások sincsenek kisebben, akik arról való meggyőződésükben, hogy semmi sem történik Isten akarata és hatalma nélkül, olyan szándékokat
és
olyan
méltatlan
cselekedeteteket
tulajdonítanak
minden
létező
legnagyobbikának és legjobbjának, hogy azt mondhatnánk, ezek a szerzők valójában lemondtak arról a dogmáról, amely elismeri Isten igazságosságát és jóságát. Azt hitték, hogy mivel Isten a világ legfelső ura, képes volna szentsége bármiféle sérelme nélkül bűnöket elkövettetni, csak azért, mert neki úgy tetszik, vagy mert tetszését leli a büntetésben, sőt abban is örömét lelné, hogy örök kárhozattal sújtsa az ártatlanokat, anélkül, hogy bármiféle igazságtalanságot tenne ezzel, mivel senkinek nincs joga vagy hatalma kontrollálni a tetteit. Némelyek odáig jutottak, hogy azt mondják, Isten ténylegesen is él ezzel a hatalmával – és azzal az ürüggyel, hogy mi semmik vagyunk hozzá képest, férgekhez hasonlítanak minket, amelyekre az emberek sem ügyelnek és eltapossák járás közben; vagy általában állatokhoz, amelyek nem a mi nemünkből való, és amelyekkel szemben semmi ellenérzésünk sincs, hogy rosszul bánjunk velük. Azt hiszem, hogy több egyébként jó szándékú személy is ilyen gondolatokra vetemedik, mert nem ismerik eléggé a következményeit. Nem látják, hogy ezzel egyenesen lerombolják Isten igazságosságát – hiszen milyen fogalmat társítanánk egy ilyen fajta igazságossághoz, amelynek egyedül az akarat a szabálya, vagyis, amelyben az akaratot nem a jó szabályai irányítják, és közvetlenül a rossz felé tör? Hacsak nem volna ez az a fogalom, amelyet Platónnál
Traszimakhosz zsarnok definíciója foglal magában, aki azt mondta, hogy az
igazságos nem más, mint ami a leghatalmasabbnak tetszik. Ugyanerre jutnak azok is, akik – anélkül, hogy erre gondolnának – minden kötelességet a kényszerre alapoznak, következésképp a hatalmat teszik meg a jog mértékének. Hamarosan azonban elhagyjuk az oly furcsa maximákat, amelyek annyira kevéssé alkalmasak arra, hogy az embereket jóvá és könyörületessé tegyék Isten képének mintáját követve, amikor jól megfontoljuk, hogy egy olyan Isten, aki tetszését lelné más bajában, nem volna megkülönböztethető a manicheusok
rossz elvétől, feltéve hogy ez az elv válna a világ egyetlen urává, következésképp hogy az igaz Istennek olyan nézeteket kell tulajdonítani, amelyek méltóvá teszik arra, hogy jó alapelvnek nevezzék. Szerencsére ezek a szélsőséges dogmák szinte már egyáltalán nem maradtak fenn a teológusok között. Ugyanakkor néhány kiváló szellem, aki örömét találja a nehézségek kitalálásában, újra élteti ezeket: igyekeznek zavarunkat növelni azzal, hogy a keresztény teológiában született hitvitákat a filozófia perlekedéseivel kapcsolják össze. A filozófusok a szükségszerűség, szabadság és a rossz eredete kérdéseit taglalták; a teológusok ezekhez kapcsolták az eredeti bűn, a kegyelem és az eleve elrendelés kérdéseit. Az emberi nem eredendő megromlása, amely az első bűnből származott, úgy tűnik, ránk kényszerítette a bűn természetes szükségszerűségét, az isteni kegyelem nélkül: de mivel a szükségszerűség összeférhetetlen volt a büntetéssel, ebből arra következtettek, hogy egy elégséges kegyelemnek kellett megadatnia minden ember számára – ami nem tűnik igazán egyezni a tapasztalattal. Nagy azonban a nehézség, főként Istennek az emberek üdvözülését érintő elrendelésével szemben. Kevés a megmenekült vagy kiválasztott, Istennek tehát nincs olyan elrendelő akarata, hogy sokat válasszon ki. S mivel elismerjük, hogy azok, akiket kiválasztott, nem érdemlik meg jobban, mint a többiek, és még csak nem is kevésbé rosszak alapjában véve, ami csak jó bennük az egyedül isteni adományból származik. A nehézség ezzel csak nőtt. Hol van hát az igazságossága – mondják – vagy legalábbis hol van a jósága? Az emberek részrehajlása vagy tekintetbevétele az igazságossággal ellenkezik, és aki ok nélkül korlátozza a jóságát, annak nyilván nincs elég jósága. Igaz, hogy azok, akik nincsenek kiválasztva, saját hibájuknál fogva vesznek el, híján vannak a jó akaratnak vagy az élénk hitnek, azonban csak Istenen múlott, hogy ezeket megadja nekik. Tudjuk, hogy a belső kegyelmen kívül általában a külső alkalmak különböztetik meg az embereket, és hogy a neveltetés, a beszélgetés, a jó példa gyakran kijavítja vagy elrontja a természetet. Márpedig mivel Isten egyeseknek kedvező feltételeket teremtett, másokat pedig olyan körülményekre hagyta, amelyek hozzájárulnak nyomorúságukhoz, nem volna-e okunk ezen meglepődni? És nem elegendő – úgy tűnik – azt mondani némelyekkel, hogy a belső kegyelem egyetemes és mindenki számára egyenlő, hiszen ugyanezek a szerzők kénytelenek szent Pál kiáltásaihoz folyamodni, és azt mondani: „Ó, mélység!” Amikor figyelembe veszik, hány embert különböztetnek meg a külső kegyelmek (hogy úgy mondjam), vagyis amelyek a körülmények különbözőségeiben mutatkoznak meg, amelyeket Isten teremtett, s amelyeknek az emberek semmiképp sem uraik, és amelyek mégis olyan nagy befolyást gyakorolnak arra, ami az üdvözülésükre
vonatkozik. Azzal sem jutunk előbbre, ha szent Ágostonnal azt mondjuk, hogy mivel az emberek mindannyian Ádám bűnének kárhozata alá tartoznak, Isten mindannyiukat meghagyhatta volna a nyomorúságban, és így tiszta jóság révén emel ki abból némelyeket. Ugyanis azon felül, hogy meglepő, hogy más bűne kárhoztasson el valakit, mindig megmarad a kérdés, miért nem emel ki Isten mindenkit, miért emeli ki a kisebbik részt, és miért egyeseket előnyben részesítve másokkal szemben. Isten az uruk (ez igaz), de jó és igazságos úr – hatalma abszolút, de bölcsessége nem engedi meg, hogy azt önkényes és despotikus módon gyakorolja, ez ugyanis zsarnoki volna. Ráadásul az első ember bukása csak Isten engedelmével történt, és Isten csak azután határozott úgy, hogy megengedi, miután annak számba vette a következményeit – ezek az emberi nem tömegeinek romlása, egy kis számú kiválasztott választása, az összes többi elvetésével. Felesleges elkendőzni a nehézséget, a már megromlott tömegre korlátozódva, hiszen vissza kell menni, annak ellenére, hogy már ismerjük, az első, elrendelés előtti bűn ismeretéhez, amely által Isten azt megengedte, és amely által ezzel egy időben megengedte, hogy a kárhozottak belekerülnek az elveszejtett tömegbe, és nem lesznek onnan visszavéve – mivel Isten és a bölcs semmit nem old meg, anélkül, hogy tekintetbe venné a következményeket. Reméljük, hogy felvázoltuk az összes nehézséget. Megmutatjuk, hogy az abszolút szükségszerűség,
amelyet
logikai
vagy
metafizikai
illetve
néha
geometriai
szükségszerűségnek is neveznek, és amelytől egyedül kellene tartani, nem található a szabad cselekvések között. Így a szabadság mentes nemcsak a kényszertől, de még az igazi szükségszerűségtől is. Megmutatjuk, hogy maga Isten, habár mindig a legjobbat választja, nem abszolút szükségszerűség alapján cselekszik; és a természet törvényei, amelyeket Isten előírt és a megegyezésre alapozott, közepet képeznek a geometriai abszolút szükségszerű igazságok és az önkényes rendelkezések között – ezt Bayle úr és más új filozófusok nem értették meg kellőképpen. Azt is látni fogjuk, hogy a szabadságban azért van közömbösség, mert nincs abszolút szükségszerűség az egyik vagy a másik irányban, de soha nincsen tökéletes egyensúlyban lévő indifferencia. Azt is megmutatjuk, hogy a szabad cselekedetekben tökéletes spontaneitás van, mindazon túlmutatóan, amit eddig felfogtunk benne.
Végül
beláttatjuk,
hogy
a
szabad
cselekedetekben
megmaradó
feltételes
szükségszerűség és a morális szükségszerűség nem jár semmilyen hátránnyal, és a lusta ész érve igazi szofizma. Ami a rossz eredetét illeti Isten viszonylatában, védőbeszédet tartunk a tökéletességeiről,
amelyek nem kevésbé emelik ki szentségét, igazságosságát és jóságát, mint nagyságát, hatalmát és függetlenségét. Megmutatjuk, hogyan lehetséges, hogy minden tőle függ, a teremtmények minden cselekvéséhez hozzájárul, sőt – ha akarják – folytonosan teremti a teremtményeket, és mindemellett mégsem szerzője a bűnnek. Itt azt is megmutatjuk, hogyan kell felfogni a rossz privatív természetét. Ennél többet is teszünk, megmutatjuk, hogy a rossznak hogyan van más forrása, mint Isten akarat, és hogy okunk van ezért azt mondani a vétekben foglalt rosszról, hogy Isten azt egyáltalán nem akarja, csak megengedi. Ami azonban a legfontosabb, megmutatjuk, hogy Isten úgy engedhette meg a bűnt és a nyomorúságot, sőt közreműködött benne és hozzájárult, hogy azzal nem érte sérelem a szentségét és legfelső jóságát – habár abszolút értelemben véve, elkerülhette volna ezeket a rosszakat. Ami a kegyelem és az eleve elrendelés kérdéseit illeti, igazoljuk a leginkább visszatérő kifejezéseket, amilyenek a következők. Megtérésünk csak Isten előzékeny kegyelme által történik; a jót csak Isten segédletével hajthatjuk végre; Isten minden ember üdvözülését akarja, és csak azokat kárhoztatja, akiknek rossz az akarata; mindenkinek elegendő kegyelmet nyújt, feltéve, hogy akarnak élni vele; Jézus Krisztus a kiválasztás elve és középpontja lévén, Isten a kiválasztottakat üdvözülésre rendelte el, mert előre látta, hogy élő hittel ragaszkodnak Jézus Krisztus tanításához, habár igaz, hogy a kiválasztásnak ez az elve nem az utolsó elv, és hogy maga ez az előrelátás is előzetes elrendelésének következménye – annál is inkább, mert a hit Isten adománya, és azt, hogy hitük legyen, egy felsőbb törvény elvei által rendelte el, amely a kegyelmeket és a körülményeket a legfelső bölcsességének mélységét követve osztja szét. Márpedig korunk egyik legtehetségesebb embere, akinek ékesszólása ugyanolyan figyelemre méltó, mint éleslátása, és aki kiváló tanúbizonyságát adta igen széles műveltségének, nem tudom miféle hajlamtól vezérelve ragaszkodott ahhoz, hogy csodálatos módon felfedje ebben a kérdéskörben az összes nehézséget, amelyet nagyjából érintettünk. Így szép teret találtunk a gyakorlásra, belemenve e szerzővel a részletekbe. Elismerjük, hogy Bayle úr (hiszen könnyű meglátni, hogy róla van szó) minden előnnyel rendelkezik a maga oldaláról, kivéve a dolog lényegét, de reméljük, hogy az igazság (amelyről ő maga elismerte, hogy a mi oldalunkon áll) győzni fog a maga mezítelenségében minden ékesszóláson és műveltségen felülemelkedve, feltéve, hogy kellőképpen kifejtjük. Reméljük továbbá, hogy annál is inkább sikerrel járunk hogy Isten ügyét védelmezzük, és az általunk fenntartott maximák egyike azt tartja, hogy Isten segédlete nem hiányzik azoknak, akik nincsenek híján a jóakaratnak. Ezen értekezés szerzője úgy hiszi, efelől bizonyságot szolgáltatott mindazon igyekezetével, amelyet ennek a témának szentelt. Ifjúkora óta elmélkedett rajta, értekezett róla
kora néhány első emberével, és még tovább gyarapította ismereteit a jó szerzők olvasásával. Az a siker, amelyet Isten adott számára (több hozzáértő bíró nézete szerint) néhány egyéb mély elmélkedésben, és amelyek némelyikének nagy hatása volt a témára, talán feljogosítja arra, hogy az olvasók figyelmével büszkélkedjen, akik szeretik az igazságot, és akik készek a keresésére. Van még a szerzőnek néhány különleges és eléggé jelentős érve, amelyek arra vitték, hogy tollat fogjon kezébe ezzel a témával kapcsolatban. Azok a beszélgetések, amelyeket erről folytatott néhány kiművelt és az udvarhoz tartozó személlyel Németországban és Franciaországban, és főként az egyik legnagyobb és legkiválóbb hercegnővel, nemegyszer elkötelezték. Megtisztelve érezte magát, hogy kifejthette nézeteit e hercegnőnek Bayle úr csodálatos Szótárának különböző helyeiről, amelyben a vallás és az ész összetűzésbe kerülni látszottak, és ahol Bayle úr el akarja hallgattatni az észt, miután túl sokat beszéltette – ezt nevezi a hit győzelmének. A szerző ettől kezdve tudomására hozta, hogy más véleményen van, de azt is, hogy mindig örömére szolgált, hogy egy ilyen csodálatos elme alkalmat adott arra, hogy elmélyítse gondolatait ezekről a legalább annyira fontos mint nehéz kérdésekről. Elismerte, hogy már igen régóta vizsgálta ezeket a kérdéseket, és néha tanakodott, közreadja-e gondolatait e témáról, amelynek legfőbb célja Isten olyan ismerete, amilyen szükséges a jámborság kiváltásához és az erény táplálásához. Az említett hercegnő lelkesen bátorított e régi terve megvalósításában, néhány barát is csatlakozott hozzá, és annál is inkább hajlott arra, hogy megtegye, amit kérnek, hogy remélte, a vizsgálat folytatásában Bayle úr bölcsessége nagyban hozzásegíti ahhoz, hogy a témát olyan fénybe helyezze, amilyent az ő gondoskodása alatt kaphat. Azonban több akadály is útjába került, és az egyedülálló királyné halála nem a legcsekélyebb volt ezek között. Ugyanakkor az történt, hogy Bayle urat kiváló urak megtámadták, akik ugyanennek a témának a vizsgálatához kezdtek. Bőségesen és mindig elmésen válaszolt nekik. Figyelmesek lettünk a vitájukra és azonnal bele is keveredtünk. Ím hogyan történt mindez. Közreadtam egy Új rendszert, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy megmagyarázza a lélek és a test egységét – elég nagy elismerésnek örvendett még azok körében is, akik nem értettek vele egyet, és kiváló személyek arról tettek tanúbizonyságot, hogy már az én véleményemen voltak anélkül, hogy ilyen határozott magyarázatig eljutottak volna, mielőtt látták volna, amit róla írtam. Bayle úr ezt megvizsgálta Történeti és kritikai Szótárában, „Rorarius” címszó alatt. Úgy vélte, az általam javasolt kezdeményezések érdemesek a kiművelésre: kihangsúlyozta bizonyos szempontokból a hasznosságát, és azt is bemutatta, ami még gondot jelenthet. Nem mulaszthattam el, hogy kellőképpen válaszoljak annyira lekötelező
kifejezésekre és annyira tanulságos megjegyzésekre, mint az övéi. Hogy még több hasznát vegyem, megjelentettem néhány magyarázatot a L'Histoire des Ouvrages des Savans 1698 júliusi számában. Bayle úr válaszolt erre a Szótára második kiadásában. Erre küldtem neki egy viszont választ, amely még nem látott napvilágot, és nem tudom, hogy Bayle úr válaszolte erre a legutóbbira. Ugyanakkor az történt, hogy miután le Clerc úr a Bibliothèque choisie (Válogatott könyvtár) írásában tett egy kivonatot a néhai Cudworth úr A világ intellektuális rendszere című könyvéből, és miután ott bizonyos képlékeny természetekről adott magyarázatot, amelyeket ez a kiváló szerző alkalmazott az állatok kialakulásánál, Bayle úr úgy vélte (ld. Pensées diverses folytatása, 21. fej., 11. cikkely), hogy mivel ezek a természetek híján vannak a megismerésnek, ezért ezek megalapozásával gyengítette azt az érvet, amely a dolgok csodálatos kialakulása segítségével bizonyítja, hogy a világegyetemnek intelligens oka kell, hogy legyen. Le Clerc úr azt válaszolta erre (Bibliothèque choisie, 5. kötet, 4. cikk.), hogy ezeknek a természeteknek szükségük volt az isteni bölcsesség irányítására. Bayle úr hangsúlyozta (l’Hist. des Oeuvres des Savans,7. cikk., 1704. augusztus), hogy egy egyszerű irányítás nem elegendő egy megismeréstől megfosztott ok részére, hacsak nem vesszük úgy, mint Isten puszta eszközét, amely esetben az irányítás felesleges volna. Az én Rendszerem is futólag érintve volt – s ez alkalmat adott nekem, hogy elküldjek egy kis mémoire-t a l’Histoire des Ouvrages des Savans szerzőjének, amelyet az 1705. májusi szám 9. cikkelyébe tett, ahol igyekeztem megmutatni, hogy valójában a mechanizmus elegendő az állatok szerves testének képződéséhez, anélkül, hogy más képlékeny természetekre volna szükség, feltéve, hogy ahhoz hozzátesszük a már teljesen szerves preformációt a születő testek magjaiban, amelyek azokban a testekben találhatók, amelyekből megszületnek, egészen az első magokig – ami csak a dolgok végtelenül hatalmas és végtelenül bölcs szerzőjétől eredhetett, aki először mindent rend szerint megalkotva, előre megalapozott minden jövőbeli rendet és minden jövőbeli kapcsolódást. Nincs semmiféle káosz a dolgok belsejében, és az organizmus ott van mindenütt egy olyan anyagban, amelynek felépítése Istentől származik. Ez annál inkább felfedezhető, minél messzebb haladunk a testek anatómiájában, és még folytatnánk ennek megfigyelését, ha úgy tudnánk a végtelen felé haladni, mint a természet, és folytathatnánk a felosztást a megismerésünk által, mint ahogyan az valójában is folytatódik. Minthogy az állatok kialakulása eme csodálatos jelenségének magyarázatához az előre megalapozott harmónia rendszerével éltem, vagyis ugyanazzal az eszközzel, mint amellyel egy másik csodálatos jelenséget a lélek és a test egymásra hatásának magyarázatánál éltem – ebben megmutattam az alkalmazott alapelvek egységét és termékenységét – úgy tűnik, mindez Bayle úr eszébe juttatta a rendszeremet, amely számot ad erről az egymásra hatásról,
és amelyet korábban már tanulmányozott. Kijelentette (Válasz egy vidéki úr kérdéseire 180. fejezetében, 3. kötet, 1253. o.), hogy nem tűnt úgy számára, hogy Isten megadhatná az anyagnak vagy valamely más oknak a szerveződés képességét, anélkül, hogy annak átadná a szerveződés ismeretét és képzetét, valamint hogy nem volt még kész annak elfogadására, hogy Isten, a természet feletti teljes hatalmával és a jövőben bekövetkező esetlegességek teljes előre tudásával oly módon tudta elrendezni a dolgokat, hogy egyedül a mechanika törvényei által (például) egy hajó afelé a kikötő felé vegye útját, amelyre el van rendelve, anélkül, hogy valamely értelmes vezető kormányozná útja közben. Meglepődve láttam, hogy korlátokat szabtak Isten hatalmának, bármiféle bizonyíték nyújtása nélkül és annak megjegyzése nélkül, hogy bármiféle ellentmondástól kellene tartani a tárgy tekintetében, vagy bármiféle tökéletlenségtől Isten tekintetében, habár korábban már megmutattam a viszont válaszomban, hogy az automaták révén még az emberek is gyakran olyan dolgokat produkálnak, amelyek hasonlók az észhasználatból eredő mozgásokhoz, és hogy egy véges elme (de messze a miénk fölötti) azt is képes volna végrehajtani, amit Bayle úr lehetetlennek tart az istenség számára. Azon túl, hogy Isten előre elrendelte az összes dolgot egyszerre, a kérdéses hajó mozgásának helyessége nem volna különösebb, mint egy tüzes nyílé, amely egy tűzijátékban egy kötél mentén haladna, ugyanis minden dolog minden elrendeződése egymással tökéletes harmóniában marad és kölcsönösen meghatározza egymást. Bayle úrnak ez a kijelentése válaszra kötelezett, és elterveztem, hogy megmutatom neki, hogy hacsak nem mondjuk azt, hogy Isten maga formálja meg folyamatos csodatétel révén a szerves testeket, vagy ezt a feladatot olyan értelmekre szabta ki, amelyek hatalma és tudása majdnem isteni, akkor úgy kell ítélni, hogy Isten előre megformálta a dolgokat olyan módon, hogy az új szerveződések nem mások, mint egy korábbi szerves képződmény mechanikus folyománya – mint amikor a pillangók selyemhernyókból képződnek, ahol Swammerdam úr megmutatta, hogy nincs szó másról, csak fejlődésről. Még hozzátenném, hogy az állatok és a növények előzetes képződményénél nincs is alkalmasabb példa, ami alátámasztaná rendszeremet az előzetesen megalapozott harmóniáról a lélek és a test között, ahol a test saját eredeti felépítése folytán kész arra, hogy külső dolgok segítségével végrehajtsa mindazt, amit tesz a lélek akaratát követve – mint ahogyan a magok saját eredeti felépítésük folytán természetesen hajtják végre Isten szándékait olyan fortélynak köszönhetően, amely még nagyobb, mint az, amelynek eredményeképpen a testünkben minden az akaratunk döntéseinek megfelelően megy végbe. Mivel pedig maga Bayle úr jogosan úgy ítéli meg, hogy több a fortély az állatok szerveződésében, mint a világ legszebb költeményében vagy a legszebb találmányban, amire csak az emberi elme képes, az következik ebből hogy az általam
felvázolt rendszer a lélek és a test egymásra hatásáról ugyanolyan könnyű, mint az állatok szerveződéséről alkotott általános elképzelés. Ugyanis ez az elképzelés (amely számomra igaznak tűnik) azt tartja, hogy Isten bölcsessége a természetet úgy alkotta meg, hogy törvényei értelmében képes megalkotni az állatokat – ezt megvilágítottam és jobban beláttattam ennek lehetőségét a preformáció segítségével. Ezek után nem kell különösnek találni, hogy Isten úgy alkotta meg a testet, hogy saját törvényei értelmében képes végrehajtani az értelmes lélek terveit, hiszen mindaz, amit az értelmes lélek parancsolhat a testnek, az kevésbé nehéz, mint az a szerveződés, amelyet Isten parancsolt a magoknak. Bayle úr azt mondja (Válasz egy vidéki úr kérdéseire, 182. fej., 1294. o.), hogy csak nemrég óta vannak olyanok, akik megértették, hogy az élő testek képződése nem lehetne természetes alkotás. Ugyanezt elmondhatná (saját elveit követve) a lélek és a test egymásra hatásáról is, hiszen Isten ebből mindent megtesz az alkalmi okok rendszerében, amelyet ez a szerző magáénak mond. Azonban a természetfelettit én csak a dolgok kezdeténél fogadom el, az állatok első képződményei tekintetében, vagy a lélek és a test között megalapozott harmónia eredeti létrehozásában. Ezek után azt tartom, hogy az állatok képződése és a lélek és a test közötti kapcsolat valami ugyanolyan természetes dolog jelenleg, mint a természet legszokványosabb egyéb folyamatai. Olyan ez, mint ahogyan általában érvelnek az állatok ösztöneiről és csodálatos folyamatairól. Felismerjük ezekben az ész működését, de nem az állatokban, hanem abban, aki létrehozta őket. Ebben a tekintetben tehát osztom az általános nézetet – de remélem, magyarázatom több mélységet és több világosságot kölcsönöz ennek a nézetnek, sőt talán nagyobb terjedelmet. Márpedig mivel rendszeremet igazolni szándékoztam Bayle úr új ellenvetéseivel szemben, ezzel egy időben elterveztem, hogy közlöm vele már régóta felmerült gondolataimat azokról a nehézségekről, amelyeket azok ellen juttatott kifejezésre, akik igyekeznek összeegyeztetni az észt és a hitet a rossz létezésének tekintetében. Ugyanis talán kevés olyan ember van, aki nálam többet dolgozott ezen a téren. Alighogy hallomást szereztem futólag azokról a latin könyvekről, amelyeket volt alkalmam átlapozni egy könyvtárban, könyvről könyvre ugráltam, és minthogy az elmélkedések témája annyira magával ragadott, mint a történetek és tanmesék, el voltam ragadtatva Lorenzo Valla Boethius ellen írt művétől, és Luther Erasmus elleni művétől, habár jól láttam, hogy némileg elegyengetésre szorulnak. Nem tartózkodtam a polemikus könyvektől sem, és több ilyen természetű írás között igen tanulságosnak tűntek a Montbéliard-i kollokvium aktái, amelyek újra élesztették a vitát. A teológusaink tanításait sem hanyagoltam, és ellenfeleik olvasata nemcsak nem hozott zavarba, épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy megszilárdítson az augsburgi hitvallás egyházainak
mérsékelt nézeteiben. Utazásaimban volt alkalmam néhány különböző pártba tartozó kiváló emberrel eszmét cserélni, köztük Peter von Wallenburg úrral, mainzi választó fejedelemmel, Johann Ludwig Fabricius úrral, Heidelberg első teológusával, s végül a híres Arnauld úrral, akinek 1673-ban egy általam írt latin párbeszédet is rendelkezésére bocsátottam a témáról. Ebben lényegében már kifejtettem, hogy mivel Isten minden lehetséges világ közül a legtökéletesebbet választotta, bölcsessége folytán kész volt arra, hogy megengedje azt a rosszat, amely ehhez a világhoz tartozott, de amely nem akadályozta meg, hogy mindent számba véve ez a világ legyen a legjobb, amelyet választani lehet. Azóta mindenféle kiváló szerzőt olvastam még ezekről a kérdésekről, és igyekeztem előrehaladni azokban az ismeretekben, amelyek hasznára válhatnak mindannak félretételéhez, ami elhomályosíthatta annak a legfelső tökéletességnek a képzetét, amelyet Istenben kell elismerni. Nem mulasztottam el megvizsgálni a legmerevebb szerzőket sem, és akik a legmesszebb hangsúlyozták ki a dolgok szükségszerűségét, mint Hobbes és Spinoza, akik közül az első az abszolút szükségszerűséget tartotta fenn nemcsak a Fizika elemeiben, hanem még egy külön Bramhall érsek ellen írt könyvben is. Spinoza pedig körülbelül azt tanítja (mint egy Straton nevezetű régi peripatetikus), hogy minden az első okból vagy a primitív természetből ered egy teljesen geometriai vak szükségszerűséggel, anélkül, hogy a dolgoknak ez az első elve képes volna választásra, jóságra és értelemre. Úgy tűnik, megtaláltam a módját, hogy ennek ellenkezőjét mutassam meg megvilágító módon, ami azt eredményezi, hogy ezzel egy időben a dolgok belsejébe hatolunk. Ugyanis miután új felfedezéseket tettem az aktív erő természetéről és a mozgás törvényeiről, beláttattam, hogy azok nem abszolút geometriai szükségszerűek, mint ahogyan Spinoza látszik azt hinni, és nem is pusztán önkényesek, habár ez Bayle úr és néhány modern filozófus nézete, hanem az egyezésen alapulnak, mint azt már fentebb megjegyeztem, vagy azon, amit a legjobb alapelvének nevezek, és ebben mint minden egyéb dologban is felismerjük az első szubsztancia jellegzetességeit, amelynek alkotásai egy legfelső bölcsességet jeleznek, és a harmóniák legtökéletesebbikét hozzák létre. Azt is megmutattam, hogy ez a harmónia alkotja mind a múlt és jövő közti, mint a jelenlévő és távol lévő dolgok közti kapcsolatot. Az első fajta kapcsolat az időt egyesíti, a második a teret. Ez a második kapcsolat mutatkozik meg a lélek és a test egységében, és általában az igazi szubsztanciák egymás közti és az anyagi jelenségekkel való kölcsönhatásaiban. Az első pedig a szerves testek illetve inkább az összes test képződésében kap helyet, hiszen mindenütt szerveződés van, habár nem minden tömeg képez szerves testeket. Mint ahogyan egy kis tó is tele lehet halakkal vagy más szerves testekkel, miközben maga semmiképp sem állat vagy szerves test, hanem csak egy azokat
tartalmazó tömeg. Mivel azon igyekeztem, hogy az ilyen demonstratív úton felállított alapokon a legfőbb ismereteknek egész testét alkossam meg, amelyet a tiszta ész taníthat számunkra, mondom egy testet, amelynek minden része jól van összekapcsolva, és amely elégséges lehet a régiek és modernek legfigyelemreméltóbb nehézségeinek megválaszolására, ezért következésképp egy bizonyos rendszert is alkottam az ember szabadságáról és az isteni közreműködésről. Úgy tűnt, ez a rendszer távol áll mindentől, ami megbotránkoztathatja az észt és a hitet – és kedvem volt ezt Bayle úr rendelkezésére bocsátani, csakúgy mint azokéira, akik vitában állnak vele. Nemrég hagyott el minket, és nem kis veszteség egy olyan szerző elvesztése, akinek a tanítása és éleslátása páratlan volt. Mivel azonban a téma terítéken van, és tehetséges emberek még mindig dolgoznak rajta, valamint a közönség is figyelmes rá, úgy gondoltam, meg kell ragadni az alkalmat, hogy ízelítőt adja közre gondolataimból. Talán hasznos lesz még megjegyezni, mielőtt befejezem ezt az előszót, hogy miközben tagadom a lélek fizikai befolyását a testre vagy a test fizikai befolyását a lélekre – vagyis egy olyan befolyást, amely azt eredményezné, hogy az egyik megzavarja a másik törvényeit –, nem tagadom mindeközben az egyiknek a másikkal való egységét, amely ebből támasztékot (suppôt) képez. Ez az egység azonban valami metafizikai, ami semmit nem változtat a jelenségekben. Ezt mondtam már akkor is, amikor válaszoltam arra, amit Tournemine tekintetes atya – akinek szelleme és tudása páratlan – ellenvetésként hozott fel velem szemben a Memoires de Trevoux-ban. Ezzel az ésszerű alappal pedig azt is mondhatjuk, egy metafizikai értelemben, hogy a lélek hat a testre, és a test hat a lélekre. Igaz tehát, hogy a lélek az enthelekheia vagy aktív elv, ezzel szemben a testi önmagában vagy az egyszerű anyagi csak a passzív jelleget hordozza, következésképp a cselekvés elve a lelkekben van, mint ahogy azt már nemegyszer magyaráztam a lipcsei újságban, és különös figyelemmel a néhai Sturm úrnak, altdorfi filozófus-matematikusnak adott válaszomban. Ebben azt is bizonyítottam, hogy ha semmi más nem lenne a testekben, mint passzív jelleg, akkor a különbségeik megkülönböztethetetlenek lennének. Azt is elmondom ez alkalommal, hogy miután megtudtam, hogy az Önmagunk ismeretéről szóló könyv tehetséges szerzője néhány ellenvetést tett ebben a könyvben az előre megalapozott harmóniáról alkotott rendszerem ellen, elküldtem egy választ Párizsba, amely megmutatta, hogy olyan nézeteket tulajdonított nekem, amelyektől távol állok – szintén így tett nemrég a Sorbonne egy anonim doktora egy másik tárgyban. Ezek a félreértések először az olvasó számára tűntek volna fel, ha az én saját szavaimat idézték volna, amelyekre úgy hitték, támaszkodhatnak. Az embereknek ez a félreértésre irányuló hajlama, amikor valaki más nézeteit adják elő, azt is eredményezi, hogy hasznosnak tartom megjegyezni, amikor valahol azt mondtam, hogy
az ember a kegyelem segédletével él a megtérésben, ezalatt csak azt értem, hogy a leküzdött ellenállás megszüntetése révén él vele, de anélkül, hogy bármiben is saját részéről együttműködne: mint ahogy az üvegben sincsen együttműködés, amikor az el van törve. Ugyanis a megtérés az isteni kegyelem tiszta műve, amellyel az ember csak ellenállásában együttműködik, de az ellenállása a személyek és az alkalmak szerint nagyobb vagy kisebb. A körülmények is többé vagy kevésbé közreműködnek a figyelmünkhöz, és a lélekben születő mozgásokhoz. Mindezeknek a dolgoknak az együttes működése hozzákapcsolva a benyomás mértékéhez és az akarat állapotához meghatározza a kegyelem hatását, de nem teszi azt szükségszerűvé. Másutt kellőképpen kifejtettem, hogy az üdvözülés dolgainak viszonylatában a nem megújult embert úgy kell tekinteni, mint halottat – és nagyon helyeslem azt a módot, ahogyan az augsburgi hitvallás teológusai fejezik ki magukat ezekről a tárgyakról. Ugyanakkor a nem megújult ember eme romlottsága nem akadályozza meg egyébként abban, hogy valódi morális erényekkel rendelkezzen, és néha jó tetteket is cselekedjen a civil életben, amelyek egy jó elvből származnak, rossz szándék nélkül és aktuális bűn hozzávegyülése nélkül. Remélem, ebben megbocsátják nekem, ha el mertem távolodni szent Ágoston véleményétől, aki kétségkívül nagy ember és csodálatos a szelleme, de aki úgy tűnik, néha túlzásokra is hajlamos, főként az elkötelezettsége hevében. Nagyra értékelek néhány olyan embert, akik szent Ágoston híveinek vallják magukat, többek között Quenel tekintetes atya, Arnauld méltó követője azokban a vitákban, amelyeket a leghíresebb Társasággal folytattak. Azonban úgy találtam, hogy általában a kiemelkedő érdemű emberek közti csatákban (amelyek itt kétségkívül mindkét oldalon léteznek) egyszer az egyik egyszer a másik félen van az igazság, bár különböző mértékben, és ez inkább a védelmeknél van, mint a támadásoknál, habár az emberi szív természetes rosszindulata általában a támadásokat kellemesebbé teszi az olvasónak, mit a védelmeket. Remélem, hogy Ptolemei tekintetes atya, társaságának dísze, aki a híres Bellarmin utáni űr betöltésén munkálkodott, főként ezt fogja számunkra nyújtani azokkal a megvilágításaival, amelyek méltók éleslátásához és tudásához, és hozzá merem tenni, a mérsékeltségéhez. El kell azt is hinni, hogy az augsburgi hitvallás teológusai között eljön valamilyen új Chemnitz vagy valamilyen Callixtus, mint ahogyan azt is gondolhatjuk, hogy a reformátusok között olyan emberek támadnak, mint Usserius vagy Daillé, és mindannyian azon dolgoznak, hogy egyre inkább megszüntessék a félreértéseket, amelyektől ez a tárgy terhes. Végül nagy örömömre szolgálna, ha azok, akik meg akarják azt tisztítani aprólékos munkával, elolvasnák a formális érvekbe öntött ellenvetéseket és válaszokat, amelyeket a mű végére illesztettem egy kis írásban, hogy annak mintegy sommáját adjam. Igyekeztem ott néhány új ellenvetést is elővezetni, mikor például azt
magyaráztam, miért vettem az előzményes és következményes akaratot előzetesnek illetve célra irányulónak, Tamás, Scotus és mások mintájára; hogyan lehetséges, hogy az üdvözültek dicsőségében összehasonlíthatatlanul több jó van, mint amennyi rossz az összes kárhozott nyomorúságában, habár ez utóbbiak többen vannak; hogyan értem azt, nem a szükségszerű elvét, hanem a megfelelés elveit követve, hogy a rossz mint a jó sine qua non feltétele lett megengedve; hogyan lehet, hogy az általam elfogadott előzetes elrendelés mindig késztető és sosem kényszerítő; hogyan lehet, hogy Isten nem utasítja el az új szükséges megvilágításokat azoktól, akik jól éltek azzal, amivel rendelkeztek – még más megvilágításokkal egyetemben, amelyeket igyekeztem kifejteni néhány ellenvetéssel kapcsolatban, amelyeket nemrég szegeztek nekem. Még néhány barát tanácsát követtem, akik hasznosnak vélték, hogy hozzátegyek két függeléket: egyiket a Hobbes úr és Bramhall érsek között fellángolt vitáról a szabad és a szükségszerű kérdéseit illetően, a másikat a rossz eredetéről írt tudós műről, amelyet nemrég adtak közre Angliában. Végül igyekeztem mindent az olvasók épülésére fordítani – s ha néhány érdekességet is megemlítettem, ez azért volt, mert úgy gondoltam, derűsebbé kell tenni egy olyan témát, amelynek a komolysága letaglózhat. Ebből a meglátásból vezettem be az értekezésbe egy bizonyos csillagászati teológia tetszetős kiméráját, mivel egyáltalán nem tartottam attól, hogy az bárkit is megszédít, és mivel úgy ítéltem, ilyesmit idézni vagy cáfolni – ugyanazt jelenti. Ha képzelet helyébe képzelet lép, ahelyett, hogy elképzelnénk, hogy a bolygók napok voltak, úgy szemlélhetnénk, hogy azok a napban felolvadt tömegek voltak, és ki lettek dobva, ami felszámolná ennek a hipotetikus teológiának az alapjait. A két alapelv régi tévedése, amelyeket a keletiek Oromasdes és Arimanius neveken különböztettek meg, számomra megvilágosodást nyújtott a népek távoli történelmének egy sejtéséről – valószínűleg ez két nagy azonos korban élő fejedelem neve volt, az egyikük magas Ázsia egy részének uralkodója, ahol azóta mások is előfordultak ezen a néven; a másik kelto-szkíták királya, aki az első államaiba berontott, és egyébként a germán istenségek között is ismert. Úgy tűnik ugyanis, hogy Zarathuszra ezeknek a fejedelmeknek a nevét úgy használta, mint láthatatlan hatalmak szimbólumait, amelyekhez az ázsiaiak véleménye szerint a hőstetteik tették hasonlókká. Habár úgy tűnik egyébként az arab szerzők tanúsága alapján, akik a görögöknél tájékozottabbak lehettek a régi keleti történelemben, hogy ez a Zerdust vagy Zarathusztra, akit a nagy Dáriosszal tesznek azonos korba, egyáltalán nem úgy tekintette ezt a két alapelvet mint teljesen eredendő és független elveket, hanem mint egy felsőbbrendű egyetemes elvtől függőket. Mózes kozmogóniájának megfelelően azt hitte, hogy a páratlan Isten teremtett meg mindent és választotta szét a világosságot a sötétségtől; a világosság megfelelt az eredeti
terveinek, a sötétség azonban következményként jelent meg, mint ahogyan az árnyék követi a teste, és ez nem más, mint priváció. Mindez mentesítette ezt a régi szerzőt azoktól a tévedésektől, amelyeket a görögök neki tulajdonítottak. Nagy tudása azt eredményezte, hogy a keletiek vagy az egyiptomiak és a görögök Merkurjához és Hermészéhez hasonlították, csakúgy, ahogy az északi germánok Wodant vagy Odint szintén ehhez a Merkurhoz hasonlították. Ezért nevezik a szerdát, vagyis Merkur napját (mercredi) az északi germánok Wodansdag-nak, az ázsiaiak pedig Zerdust-nak, mivel a törökök és a perzsák Zarschamba vagy Dsearschambe névvel illették, az északi keletről érkező magyarok szerdának, és Sredanak nevezik a szlávok a nagy Oroszország határaitól egészen a Wenedákig Luneburg környékéig, mivel ezt a szlávok is a keletiektől tanulták meg. Ezek a megjegyzések talán nem lesznek ellenére a kíváncsiaknak – és biztos vagyok benne, hogy az a kis dialógus, amely a Bayle úrral szembeállított esszéket zárja, némi megelégedését szolgálja azoknak, akik örömmel látják a nehéz, de fontos igazságokat könnyed és közvetlen formában előadva. A művet idegen nyelven írtuk, annak kockázatával, hogy számot hibát vétünk, mert ezt a témát francia nyelven nemrégen mások is megvitatták, és ezeket többen olvasták azok közül, akiknek reményeink szerint hasznos lehet ez a kis munka. Reméljük, hogy megbocsátják a nyelvezet hibáit, amelyek nemcsak a nyomtatásból vagy a másolótól erednek, hanem a sokszor figyelmetlen szerző kapkodásából is. Ha pedig néhány tévedés csúszott a nézetek közé, a szerző lesz az első, hogy ezeket kijavítsa, miután ezekről megfelelő módon értesült – másutt már tanúbizonyságát adván az igazság szeretetének, reméli, hogy ezt a kijelentését nem tartják majd elismerésnek.
