Ézs 28,23-29 Hogyan formálja Isten az ember szívét? „Vegyétek füleitekbe és halljátok szavam, figyeljetek és hallgassátok beszédem! Hát mindig szánt-é a szántó, hogy vessen, és barázdálja és boronálja-é földét? Nemde, mikor elegyengette színét, hint fekete köményt, és szór illatos köményt, s vet sorban búzát és árpát a kijelölt földbe, és tönkölyt a szélére? Így szoktatá őt rendre és tanítá Istene. Mert nem cséplő szánkával csépelik a fekete köményt, és nem szekér kerekével tapodják az illatos köményt; a fekete köményt bottal verik ki, és az illatost pálczával; A búzát csépelik; de nem örökre csépli azt, és bár hajtja rajta szekere kerekét és lovait, de szét nem töreti. Ez is a seregek Urától származott: Ő ád csodás tanácsot és nagyságos bölcseséget!” Bevezetés Ahogy Ézsaiás próféta könyvét sorban olvassuk, feltűnő benne, hogy váltakozva hirdet ítéletet és kegyelmet. Az egyik rész Isten ítéletéről szól, a másik rész Isten kegyelméről. Sőt, van olyan, amikor egy részen belül többször változik. Például ilyen ez a 28. rész is, hogy „jaj Efraim részegei kevély koronájának” (1. vers). Ez az ítélet hirdetése, de azt is mondja: „ama napon a seregek Ura lesz ékes koronája és dicsőséges koszorúja népe maradékának” (5. vers). Aztán megint az ítélet, például, hogy „járjanak, hátra essenek, összetöressenek, tőrbe jussanak, megfogassanak” (13. vers). Aztán megint a kegyelem: „így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, a ki benne hisz, az nem fut, nem inog!” (16. vers). Ézsaiás könyvében van olyan igevers is, hogy egy igeversen belül ítélet és kegyelem. A legismertebb ebből az, amit az Úr Jézus felolvasott a zsinagógában: „Az Úrnak Szelleme van énrajtam, mivelhogy felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak […] Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét [akkor utána így folytatódik] és Istenünk bosszúállásának napját” (Ézs 61,1-2) Először a jókedv, aztán a bosszúállás. Aztán még egyszer visszatér a kegyelemre: „és megvigasztaljak minden gyászolót” (Ézs 61,2). Kérdezhetnénk azt, hogy miért van ez így? Miért beszél Isten hol így, hol úgy; hol ítéletesen, hol kegyelemmel? Sőt, a saját életünkre nézve is kérdezhetnénk, hogy miért van az, hogy egyszer nehezebb, máskor könnyebb az életünk? Miért van egyszer fájdalom, veszteség, könny és gyász, máskor pedig könnyebb, felhőtlen az életünk, tele van örömmel, nem érezünk nehézséget? Na, a felolvasott Ige erre ad választ. Isten úgy tesz, azt mondja itt az Ige, ahogy a szántó-vető ember is tesz. Vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy a szántó-vető embert Isten oktatta, hogyan kell szántani, vetni, aratni, és csépelni, és ahogy látjuk, hogy a földműves hogy végzi a munkáját, tanulhatunk belőle, hogy hogyan gondolkodik és cselekszik Isten. Ahhoz, hogy jó legyen a termés, van, amikor szántani kell, boronálni; ez a szenvedésnek az ideje. Aztán jön a vetés, esik a drága eső, süt a nap, növekszenek, olyankor nem kell beleszántani, hadd nőjön, hadd növekedjen. De aztán eljön az aratás ideje meg a cséplés ideje. Ez megint szenvedéssel jár. „Ideje van…” Nézzük meg, hogy mit tanulhatunk ezekből az Igékből, közelebbről. Hát, először is megtanulhatjuk azt, amit úgy olvasunk, hogy „mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak” (Préd 3,1). A természeti világban is így van, de a szellemi világban is. Még egy néhány verset elolvasok: „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a
meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek” (Préd 3,2-4). Ellentétes dolgokat sorol fel itt az Ige. Ugyanezt látjuk történelmi távlatokban a népek történelmében, és Izrael esetében is. Van, amikor Isten keményen bánt velük, van, amikor felemelte őket. Lesz még idő, amikor nagyon nyomorúságos lesz, a legnagyobb nyomorúság, és lesz még idő, amikor a legnagyobb áldást árassza rájuk. Ideje van. Hogy ez mit jelent, majd látni fogjuk ebből a példából. Ugyanez van egyes földi ember életútján is. Jó, hogyha tudjuk, hogy minek van az ideje az életünkben, minek van rendelt ideje. Azt elfogadva úgy élünk, hogy meghajlunk Isten előtt, és elvesszük az Ő kezéből, ahogy olvashatjuk: „A jó szerencsének idején élj a jóval [tehát amikor könnyebb, éljünk vele]; a gonosz szerencsének idején [tehát amikor nehéz] pedig jusson eszedbe, hogy ezt is [tehát a rosszat, vagy ami rossznak tűnik előttünk], épen úgy, mint azt, Isten szerzette, a végre, hogy az ember semmit abból eszébe ne vegyen, a mi reá következik” (Préd 7,14). Tehát nem tudjuk kiszámolni, nem tudjuk előre, hogy mik következnek ránk. Isten elrejtette előlünk. Csak egyet tudunk: jöhet nehéz is, jöhet könnyű is, és látjuk is, hogy így jön. Talán még egy Igét ezzel kapcsolatban idehoznék: „Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonosz teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!” (Ézs 45,7). Ő az Úr. Nem mondja meg nekünk, hogy mikor van az ideje, de Ő szerzi a nehezeket is, és a könnyűeket is. Hogy az Ő orcáját féljük, és hajoljunk meg előtte. Isten nem engedi, hogy kitaláljuk a jövőt, hogy mi következik ránk, de azt elmondja, hogy miért van szükség például szenvedésre, sírásra és jajgatásra. Ez az Ige erre ad feleletet nekünk, amit most felolvastunk. Két példát hoz a szántó-vető ember életéből. A 24-25. versben a szántást és a vetést, a 27-28. versben pedig a cséplésnek a munkáját, amiben szemlélhetjük azt, hogy miért is vannak szenvedések. Szántás és vetés Nézzük először a szántást, vetést. Szántás vagy a boronálás szenvedést jelent, amikor Istennek az ekéje belehasít az embernek az életébe, vagy belénk akad a boronája. Ugye, tudjuk, milyen a borona? Vasból van, nagy szegek, körülbelül húszcentis szegek állnak ki belőle, és mikor megszántották a földet, és az eke kiborította a jó nagydarab rögöket, végigmennek a boronával rajta, és akkor az a rögöket szétválasztja, mélyedéseket betömi, kicsit elegyengeti a földnek a színét. Van egy olyan zsoltár, hogy szántók szántottak a hátamon. Krisztusról szól, akit megostoroztak, végig szántották a hátát, de általában is szól arról, hogy a szenvedés olyan, mint mikor a földműves belehasít az ekéjével a földbe. Amint ahogy a szántás nem öncélú, a szenvedés sem öncélú. Szántás kell, mert a vetőmagnak elő kell készíteni a talajt. Ha nincs felszántva a kemény föld, abba hiába vetünk. Azt mondja az Úr Jézus a példázatban: jönnek az égi madarak, és elkapdossák a kemény földről, a fel nem szántott földről a magot. Isten a szenvedés által puhítja meg a szívünket, hogy belehullhasson majd az Ő Igéjének a magja. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor nyomorúságban voltunk, mennyire ittuk Istennek a szavát? Milyen drága volt akkor az Ige? Milyen sokat mondott az az Ige is, amit korábban nem is értettünk meg, vagy közömbösen mentünk el mellette! Emlékezzünk olyan Igékre, mint amelyik azt mondja, hogy: „a kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások […] Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív” (Péld 20,30; Préd 7,3). Tehát ha Isten úgy látja, hogy kemény a szívünk, nem veszi be az Igét, amit Ő nekünk üzenni akar, akkor szenvedést adhat, megszántja az életünket, hogy majd az Ige bőséges termést hozhasson bennünk. Azt is megtanulhatjuk ebből az Igéből, amit kérdésként feltesz: hát mindig szánt-e a szántó? Hát mindig boronál-e? Nem. Mint ahogy a földművelő sem mindig szánt. Vetni kell, ez a cél. Illetve majd aratni, és kicsépelni a magot. A vetés előtt, azt mondja az Ige, hogy elegyengeti a
színét. Ez az elegyengetés azt jelenti, hogy Isten a szenvedéseinknek a sebeit és fájdalmait begyógyítja. Van is erre egy kimondott Ige: „Ímé, boldog ember az, a kit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak” (Jób 5,17-18) Azt kérdezhetné valaki, hogy mi értelme van megsebezni egy embert, azután pedig bekötözni, és meggyógyítani? Hát erre azt mondja Isten, hogy Ő meg azt kérdezi, hogy mi értelme van szántani, és azután elegyengetni a színét? Amikor ugyanolyan szép egyenes lesz, mint mielőtt felszántotta volna a földet. Mi értelme van ennek? Nyilvánvaló, hogy a föld a szántás és elegyengetés után már nem ugyanolyan, mint a szántás előtt volt. Az embernek a szíve miután az Úr összetörte, de azután begyógyította, már nem olyan, mint amilyen az összetöretés előtt volt. Az összetört, de meggyógyult szív más. Hogy olvastuk az előbb az Igében? Az orcának szomorúsága által jobbá lett a szív. Nem azt jelenti ez, hogy jobbá lett a szív, hogy most már elfogadható az Isten számára, hogy a szenvedés és a begyógyulás után már most teljesen Istennek a tetszésére tudunk élni. Mert ami testtől született test az. De be tudja venni a magot. El tudja végezni Isten szava, Isten Igéje bennünk azt a munkát, amit Ő el akar végezni. Mert a kékek a sebek meg a belső részekig ható csapások, valami gonoszt távolítanak el belőlünk, ami nem akarja megérteni az Isten szavát. De aztán majd az Isten szava végzi el bennünk a munkát. Tehát az összetörés előtt az embernek a szíve sokszor gőgös, öntelt, kemény, de miután Isten összetörte, és begyógyította az embernek a szívét, alázatos, szelíd és megértő, és főleg Isten Igéjét befogadóvá válik. A harmadik, amit megtanulhatunk, hogy miért szükséges elegyengetni a szántást a vetés előtt? Nem lehet úgy vetni, hogy kifordította az eke a nagy göröngyöket, és rögtön belevetünk? Nem lehet, szükséges elegyengetni. Ha nagy rögök közé vetnék a búzát, amik nagyon mélyre kerülnek, ki sem tudnának kelni. Nagyon ritka, foltos lenne az a vetés. Amíg az ember szíve csak összetört, és szenved, és az Úr még nem gyógyította be, addig az ember még lázadhat Isten ellen, és nem érti jól Istennek az Igéjét. Ilyen megtörés, fájdalmak, szenvedés után a szívünkre tud beszélni az Úr, és amikor a szívünkre beszél, és begyógyítja a sebeket, és az ember magába száll, mint ahogy a tékozló fiú is ugye a nyomorúságban egyszer csak magába szállt, akkor az Ige-mag már jó talajba hull, és gyümölcsöt fog teremni. Mindenkin meglátszik, hogy kinek van ilyen összetört és begyógyult szíve, vagy kinek nincs még ilyen szíve. Az ilyen összetört, de begyógyult szív, összetört, de elegyengetett talajú szív, szóval az ilyen ember belsőleg szép. Van Eszter könyvében egy különös Ige. Eszter könyvében arról olvasunk, hogy Ahasvérus király haragja megszűnt a felesége, Vásti királyné miatt, aki nem engedelmeskedett neki. Elbocsájtotta ezt a feleségét, és azt mondták, hogy gyűjtsenek össze az egész országból szép lányokat, akik közül majd a király választ magának, hogy ki lesz a felesége. Összegyűjtöttek szép szűz leányokat, de nem lehetett úgy a király elé menni, ahogy összegyűltek ott a királyi várban. Az volt a törvény, hogy minden leányt szépíteni kellett, mielőtt a király elé ment. Most elolvasom: „Mikor pedig eljött az ideje minden leánynak, hogy bemenne Ahasvérus királyhoz, miután asszonyok törvénye szerint tizenkét hónapig bántak vele (mert ennyi időbe telik az ő szépítésök, hat hónapig mírtusolajjal [helyesebben mirha olajjal az új fordításban már így is van] és hat hónapig illatos szerekkel [balzsammal] és asszonyi szépítő szerekkel)” (Eszt 2,12). Tizenkét hónapig készítették fel őket. Ebben a tizenkettőben a fele idő, hat hónapig mirha olajjal kezelték. Na, a mirha a szenvedésnek a jelképe. Az Úr Jézusnak vittek aranyat, tömjént és mirhát. Ebben prófétailag benne volt, hogy szenvedni fog. Mirha a szmirnai gyülekezet üzenetében is benne van: lesz tíz napig való nyomorúságtok. Szóval ez a szenvedést jelenti. És utána jön a balzsam, a másik hat hónapban, a balzsam a gyógyulást jelenti. Ismerős ének, hogy a sebünkre balzsamot hoz. Nem elég csak a szenvedés, be is kell gyógyulni. De nem elég csak gyógyító Igéket mondani.
Annak nincs értelme, ha előtte nincs szenvedés, nincs felszántva az emberek a szíve. Csak így leszünk szépek. Így jön ki a tizenkettő (a kétszer hat hónapból), ami a tökéletességnek a száma. Tehát a szántásból, a vetésből azt tanulhatjuk meg, először is, hogy mindennek rendelt ideje van: a szenvedésnek is, a gyógyulásnak is. Azután megtanulhatjuk, hogy a szenvedés nem tart örökké. Ha Isten elérte vele a célját, ha a szívünk megtört, akkor utána jön a gyógyulás. Harmadszor megtanulhatjuk, hogy a megtört és begyógyított ember csodálatosan szép. Eltűnik az önteltsége, büszkesége, keménysége, szenvedések miatti keserűsége, és lázadása, és helyette alázatossá, szelíddé és boldoggá válik. Isten előtt készségesen meghajló emberré válik az ilyen. A cséplés Most nézzük meg, mit tanulhatunk a cséplésből: „Mert nem cséplő szánkával csépelik a fekete köményt [vagy kapornak is fordítják ezt a fekete köményt], és nem szekér kerekével [vagy cséplő hengerrel] tapodják az illatos köményt; a fekete köményt [a kaport] bottal verik ki, és az illatost pálczával; A búzát csépelik; de nem örökre csépli azt, és bár hajtja rajta szekere kerekét és lovait, de szét nem töreti” (27-28. vers). A szántás, boronálás, vetés után Isten, növekedést ad, és beérleli a termést. Elérkezik az aratás, és azután a cséplésnek az ideje. A cséplés is szenvedést jelent, de ezzel a példával a szenvedésből újabb dolgokat tanít meg velünk az Úr. Először is megtanítja azt, hogy a szenvedés nem csak egyszer szükséges az életünkben, hanem többször, néha sokszor. Mert egyszerre nem tudunk mindent megtanulni szenvedés által, amire meg akar Isten tanítani. Egyszerre nem is bírnánk ki, ha minden szenvedés ránk zúdulna, hogy Isten mindent elvégezzen bennünk egyszerre. Csak fokozatosan. Mindennek rendelt ideje van. Éppen ezért, ne lepődjön meg senki, ha újabb és újabb szenvedések érik. A gyermekünket vajon egyszerre meg tudjuk nevelni? Elég a gyermeket egyszer jól megfenyíteni? Nem elég. Elfelejti. Többször kell. És mindig újabb és újabb dolgok jönnek elő, és újból és újból meg kell fenyíteni. Másodszor megtanulhatjuk ebből azt, hogy nem mindenkinek egyforma szenvedésre van szüksége ahhoz, hogy Isten elérje a célját. Azt mondja itt az Ige, hogy a kaport és a köményt másképpen csépelik, mint a búzát. A kapornak és a köménynek elég, ha bottal vagy pálcával kiverik a szemeket. A búzának nem elég. Oda cséplő szán vagy cséplő henger kell, amit a lovak húznak, és a ló patája is tapossa kifele a szemeket a búzából. Ezért jó, hogyha mindnyájan tudjuk azt, hogy annyi szenvedést kapunk Istentől, amennyire szükségünk van. Se ne keveselljük, amit kapunk, se ne sokalljuk, se magunknál, se másoknál. Mert különösen hajlamosak vagyunk magunknál vagy a szeretteinknél sokallni, esetleg másoknál kevesellni. De az is lehet, hogy valaki azt mondja, hogy hát engem már nem szeret az Úr, nem formál, hogy nem ad nagy szenvedéseket az életembe? Ne mondjuk ezeket! Ne mondjuk, hogy sok Uram, nem bírom! Ne mondjuk, hogy kevés Uram, adj még! Ő tudja, hogy mennyire van, és mire van, és mikor van szükségünk rá. Harmadszor, megtanulhatjuk ebből a cséplésből azt, hogy nem mindenki bírja egyformán a szenvedést. A búza többet bír ki, mint a kapor és a kömény. De a búza sem bír ki mindent. Arra is vigyázni kell, hogy a ló patája, és a szekér kereke össze ne morzsolja a szemeket. Tehát Isten jól megméri azt, is, hogy mennyit bírunk, és nem ad többet, csak amennyit kibírunk. Nem ad többet, mint amennyi kell, és nem ad többet, mint amennyit kibírunk. Van egy ilyen Ige: nem hagy feljebb kísérteni, mint elszenvedhetjük. Sőt, a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja. De bízvást mondhatjuk azt is, hogy nem hagy feljebb szenvedést az életünkbe, mint amennyit elbírunk. Tehát ebből a csépelésből megtanulhatjuk először is azt, hogy Isten gondosan kiméri a szenvedéseinket, gondosan méri ki. Csak annyit kapunk belőle, amennyire szükségünk van, egy kicsit se többet, de kevesebbet se. És amennyire szükségünk van, azt úgy adagolja Isten, hogy kibírjuk. Ámbár hajtja rajta szekere kerekét, és
lovait, de szét nem töreti. Így mondja, hogy „Ő ád csodás tanácsot, és nagyságos bölcsességet” (29. vers). Az új fordítás szebben hozza: „csodálatos a terve, és hatalmasan hajtja végre.” Isten tudja az Ő tervét velünk, mire van szükségünk, mit bírunk, milyen célt akar velünk elérni. A terve velünk csodálatos, és hatalmasan végre is fogja hajtani. Tanuljunk az Úrtól! Most szeretnék még egy harmadik szempontot is idehozni. Mint Isten munkatársai, tanuljunk Istentől. Mint ahogy azt mondja: „így szoktatá őt rendre, és tanítá Istene” (26. vers). Megtanította a paraszt embert, hogy kell szántani, boronálni, vetni, aratni, csépelni. Bennünket is meg akar tanítani az Úr mint az Ő munkatársait, hogy a szellemi munkában hogyan kell eljárni. Hogy a rendelt időt, és annak a módját, ahogyan bánni kell, mint Isten munkatársai, emberekkel, lelkekkel, az úgy legyen, ahogy Ő tanít bennünket rá. Ezzel kapcsolatban először is tanuljuk meg azt, hogy Isten népe között a gyülekezetben szükség van szántókra. Ezek azok, akik Istennek az ítéletes Igéit hirdetik, a megtérés, és a bűnbánat szükségességét. Szükség van viszont elegyengetőkre is, olyanokra, akik a vigasztalás Igéjét szólják. Szükség van olyanokra, akik vetnek. Vetik a jó magot, magát az Úr Jézus Krisztust állítják a középpontba, mint Isten ingyen ajándékát. És szükség van aratókra, akik látják, hogy kiben mikor végezte már el az Úr a munkát, és kit épített már Ő be az Ő gyülekezetébe. Van, amikor egy-egy testvér nemcsak egy, hanem többféle munkát is végez, mert Isten alkalmassá tette rá, tehát hirdetheti az ítéletet is, és a vigasztalást is, mint Ézsaiás. Vetheti a jó magot, és azt is tudhatja, hogy mikor van az aratás ideje. Tehát becsüljünk meg minden munkát és minden munkást, akit az Úr adott! Másodszor, az már zavart és nehézséget okoz, hogyha egy-egy hívő közösségben mindig csak szántanak. Tehát nem jutnak túl azon az Igén, hogy térjetek meg, tartsatok bűnbánatot! Ha mindig csak ez hangzik, akkor felteszi az Ige a kérdést: hát mindig szánt a szántó? Mikor jön a vetés, az aratás és a cséplés? De az is zavart okoz, ha mindig csak vigasztalni akarunk. Mindig csak Isten kegyelmét hirdetjük, még az össze nem tört szíveknek is, azoknak is, akik nem jutottak el a bűnbánatra. Azoknak is csak azt, hogy Isten kegyelmes és irgalmas. Az Úr Jézus meghalt érted is. Mert ha csak ezt hirdetjük, bűnbánat nélkül, szántás nélkül, ebből jön az olcsó kegyelem, amit nem becsülnek semmire. És az is zavart okoz, ha valaki mindig aratni akar. Vagyis mesterségesen szaporítani a gyülekezetet tagokkal, nem pedig Isten szaporítja az üdvözülőkkel. Aztán egy harmadik szempont. Arra is vigyázni kell, amit a cséplésből tanultunk: nehogy összezúzzuk a köményt, meg a kaprot. Ez azt jelenti, nehogy kezdő hívőket, testvéreket megterheljünk, mert nem bírják. Aztán azt is megtanulhatjuk, hogy a búzát nehogy pálcával akarjuk csépelni. Ez azt jelenti, hogy van olyan, akit keményen kell fegyelmezni a gyülekezetben is, mert másképp nem érti, mint ahogy a családban. Az egyik gyerekre elég ránézni, kicsit összehúzza az ember a szemöldökét, már sír, a másik pedig azt mondja, üssetek agyon, akkor sem változok meg. Aztán arra is vigyázni kell, hogy a búzát se törjük össze szekérkerékkel. Tehát hogyha valaki megtörik, bűnbánatot tart, azt mondja az Ige, hogy vigasztaljátok, hogy felette való bánat meg ne eméssze az ilyet. És aztán tudni kell, hogy kinél minek van a rendelt ideje. Kit mikor kell inteni, feddni, vagy éppen ellenkezőleg: buzdítani, bátorítani és vigasztalni. Hát ezt önmagunktól nem tudnánk, nagyon gyakran melléfognánk! És most is melléfogunk, ha nem jól figyelünk az Úrra. De nagyon szép ez az ígéret: neki csodálatos a terve, és hatalmasan hajtja végre. Még velünk is, meg általunk is. Befejezés Befejezésül még egyszer ideteszem: „Így szoktatá őt rendre, és tanítá Istene” (26. vers). Tanítson bennünket is az Úr, hogy megszokjuk az Ő rendjét. Meghajoljunk a szenvedések előtt is, meghajoljunk a fenyítései előtt is, megtörjön a szívünk, de utána be is tudja
gyógyítani. Hogy az orca szomorúsága által jobbá legyen a szívünk, hogy a kékek, a sebek, eltávoztassák a gonoszt. Még egyszer: „Ez is a seregek Urától származott: Ő ád csodás tanácsot és nagyságos bölcsességet!” (29. vers). Ebből megtanulhatjuk, hogy bízzunk Benne. Nagyon csodálatos terve van velünk. Például azt mondja a próféta által Isten: Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr, békességnek és nem háborúságnak a gondolata, hogy kívánatos véget adjak nektek. Csodálatos a terve, hogyan bontakoztatja ki egy hívő emberben a krisztusi magatartást, a krisztusi tulajdonságokat, a krisztusi jellemvonásokat: a szelídséget, az alázatosságot. Hogyan teszi Krisztus arcát láthatóvá. Hogyan lesz széppé egy hívő embernek a belsejét. Amikor elmegyünk erről a földről, a külsőnk marad, mindenünk marad. Egyet viszünk csak: hogy milyenné alakította az Úr a szívünket. Ezt visszük. Csodálatos a terve, és hatalmasan hajtja végre! Ámen. Debrecen, 2004. október 10.
