Ötödik fejezet. A tragédia elôszele

Ötödik fejezet

A tragédia elôszele Emese már huszonhárom hetes terhes volt. Mivel az átlagnál nagyobb mennyiségû magzatvizet mértek nála, és a családban korábban gyakran elôfordultak vetélések, orvosa fekvést és nyugalmat tanácsolt neki. Gyógyszereket kapott, melyek segítettek ellazítani a méhét. A magnéziumtartalmú tablettákat rendszeresen szedte, soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem. Próbált minden tôle telhetôt megtenni annak érdekében, hogy babája ne idô elôtt jöjjön a világra. Ô maga viszonylag nyugodtan viselte az állapotával járó feszültséget, de férje már nem volt ennyire erôs. A munkahelyérôl is naponta többször hazatelefonált, hogy minden rendben van-e. Ez a féltô gondoskodás jólesett az asszonynak, de azért próbálta rávezetni párját, hogy nem kell túlzásokba esni. A bezártságot kihasználva könyveket olvasott a szülésrôl és a babagondozásról, szoptatásról. Elméletileg már nagyon felkészülten nézett a kis jövevény érkezése elé, és biztosan tudta, hogy jó anya lesz. Senkinek nem mondta el, de órák hosszat képes volt beszélni a kicsihez. Azaz egyelôre még csak gömbölyödô pocakjához, ám számára már ez a kapcsolat is felemelô érzés volt. Az anyaságot nem lehet elmagyarázni, 91

azt csak átélni lehet. Ô jól érezte magát ebben az új szerepben. Egyfajta kiteljesedést és szelíd nyugalmat érzett. Egy külsô szemlélô számára talán úgy tûnt volna, hogy napjai unalmasan, egyhangúan telnek, hiszen a fekvésen, tévénézésen és az olvasáson kívül nem csinált szinte semmit. Ám ô ezt másként látta. Minden reggel új kihívásként tekintett a következô órákra, minden nappal, amit maga mögött tudott, nôtt az esély arra, hogy rendes idôben jöjjön a baba. Nagyon megfontoltan és nyugodtan tett mindent, még Gáborban is ô tartotta a lelket. Erôs volt és optimista, bizakodott a pozitív végkifejletben. Anyja és anyósa eleinte szinte éjjel-nappal nála voltak, mert nem akarták egyedül hagyni, amíg a férje dolgozott. Jólesett a gondoskodásuk, de egy idô után már tehernek érezte, és jelezte, hogy tud ô vigyázni magára, nem kell az állandó felügyelet. Ezután is jöttek felváltva, fôtt ételt hoztak, ám tiszteletben tartva Emese kérését, látogatásaik csak félórásak voltak. Most éppen anyósa távozott pár perce, és ô elnyújtózva hevert az ágyon, újságot olvasott. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy nem rakta be az ételeket a hûtôbe. Mivel férjét rábeszélte egy kis munka utáni sörözésre a barátaival, késôre várta haza. Addig nem jó, ha kint marad minden ebben a melegben. Lassan felült, és kiment a konyhába, ügyelt minden mozdulatára. Egyenként fogta meg és helyezte a hûtôgép polcaira a lábosokat. Azonban az utolsó kicsúszott a kezébôl, hangosan koppant a kôpadlón, tartalma szanaszét gurult. A frissen készült nokedli beterített mindent. Bosszúsan toppantott egyet, de észbe is kapott rögtön, és hasára téve a kezét, nagyot lélegzett. – Jól van, csak semmi idegeskedés! Nem történt baj – nyugtatta magát, majd kiment a spájzba partvisért, kislapátért. Visszafelé jött éppen, amikor néhány, a többitôl jóval messzebbre pottyant ételdarabkára lépett. Szokás szerint a sarkára nehezedve közlekedett, testsúlyát hátra helyezve, és emiatt kicsúszott lába alól a talaj. Hanyatt vágódott, fejét beverte a hideg, kemény konyhakôbe. Éles villanás után elájult, magatehetetlenül hevert, széttárt karokkal. Nem tudta, hogy percek vagy órák teltek el, mire magához tért. Kinyitotta szemét, és már öntudatra ébredése elsô 92

pillanatában tudta, hogy baj van. Nagy baj… Hasa nyilallt, fájt, ugyanakkor hideget és nedvességet érzett csípôje alatt. Oldalra fordult, és látta a magzatvíz tócsáját, nedves hálóinge rátapadt remegô testére. Pánikba esett, és a telefon felé kezdett mászni, a nagyszobába. Négykézláb maradt, a felállást nem merte reszkírozni, nem tudta, miként reagálna rá a szervezete. A kisasztalhoz érve felmászott a fotelba, és hívta a mentôket. Közben eszébe jutott a bezárt ajtó, ezért felállt, majd kicsiket lépve odament, és elfordította a kulcsot. Visszaült, és a faliórát figyelve mérte az idôt a fájások közt. Három perc… Azt már tudta, hogy innen nincs visszaút, beindult a szülés… Nem kezdett el sírni. Eltökélten csak arra gondolt, hogy mindjárt érte jönnek, és jó kezekbe fog kerülni, rendben lesz minden. Mozdulatlanul ült, csak a légzésre és önmagára figyelt, gondolatai is csak e körül forogtak, minden idegszálával erre koncentrált. Becsukta a szemét, de így rosszabb volt, ezért kinyitotta, és egy képet kezdett el bámulni erôsen a falon. Kizárta a külvilágot. Csak ô létezett és a baba… * Zsófi tudta, hogy elôbb vagy utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre, ezért nem lepôdött meg, és igyekezett nagyon higgadtan viselkedni. Fôleg most, hogy Levente oldalán végre talán révbe ért. Mindent egybevetve, még soha nem érezte ilyen jól magát egyetlen férfivel sem. Úgy tûnt, van közös jövôjük. Rózsavölgyivel az elmúlt idôszakban csak a mindennapi hivatalos ügyeket beszélték meg, hidegek és távolságtartóak voltak egymással. Persze, mindketten tudták, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, legkésôbb akkor, amikor távozik innen, viszonylagos békét kell kötniük. Fônöke, aki már nem sokáig lesz az, hiszen neki megvan az új munkahelye, meglepôen barátságosan érdeklôdött nála a helyzetrôl. – A személyzetistôl azt hallottam, hogy találtál új állást. – Igen. Nem volt igazán nehéz, jók a képesítéseim és az ajánlásod is segített. – Te erôs vagy és okos. Nem lesz gond! – mondta atyáskodóan a férfi. 93

– Nagyon haragszol rám? – kérdezte hirtelen Zsófi. Nem akarta ezt felhozni, de valahogy mégis kibukott belôle. Ez idáig nem is igazán tisztázták vagy zárták le a múltat. Érezték, valamit még mondaniuk kell egymásnak. Némi feszengés után a doktor belekezdett: – Nem, nem haragszom. Persze, vidám sem vagyok, mert végül is megcsalt az a valaki, akiben feltétel nélkül megbíztam. De hát… Az élet megy tovább. – Ha ez még jelent valamit a számodra, sajnálom. – Persze, hogy jelent, hiszen három évet eltöltöttünk egymással… Mellbevágott ugyan, amit tettél, de most már minden rendben van. Szóval túl fogom élni – sajnáltatta magát a férfi, és közben Klárira, a magányos özvegyre gondolt a szomszéd villából, akivel jól alakult a kapcsolatuk, és már jó ideje szeretôk voltak. Szomorúan nézett maga elé, de közben élvezte a színjátékot. Zsófi pedig, aki persze tudott az ô új kapcsolatáról, csendesen folytatta: – Túlélni? Nem kell szégyellned, hogy jól vagy. Jól vagy, és kész. Nekem is van valakim. És jobban alakul az életem, mint vártam. Új munka, új férfi, új tapasztalatok… Kívánhatok mást? – Hát igen. Úgy látszik, így a legjobb mindkettônknek – bólogatott Rózsavölgyi elgondolkodva. – Hetek óta csiripelik a verebek, hogy nem vagy már egyedül és hogy kivel jársz. Tudom, hogy nincs hozzá közöm, de biztosan jól átgondoltad ezt? Hiszen ismered a múltját… Vagy nem? – Tényleg nincs hozzá közöd! – jelentette ki határozott hangon a nô. A beszélgetés, mely végre alkalmat biztosított volna egy hároméves viszony tisztes lezárásához, most olyan irányba kanyarodott, amely nem volt ínyére. Rózsavölgyi is megérezte ezt. – Rendben, bocsánat! – vonult vissza. Hivatalos hangnemre váltva folytatta, miközben lenyomta a kilincset. – Ebéd után elutazom. Két napig Róbertet keresd mindennel, átadom neki az osztályt. Nem leszek elérhetô telefonon sem. – Értem. A fôorvosnak még éppen annyi ideje maradt, hogy ebéd elôtt beszéljen az adjunktussal. Rátelefonált, és mivel irodája úgyis útba esett, ô ment át hozzá. 94

– Szia, Robi! – köszönt, miközben a kezét nyújtotta. – Szia! Mi járatban? – Két napra el kell utaznom… Balatonhegykôre… – nézett rá jelentôségteljesen fônöke. – Várják a beszámolómat az eddig elért eredményekrôl. Na, persze, a jelentést megkapták már, hiszen Levente rendben tartja az adminisztrációt, de szóban is hallani akarják a részleteket. Gondolom, itt elsôsorban a dolog humán része érdekli ôket, az orvosok hangulata, meg ilyesmi. Nagyon nincs kedvem hozzá, elhiheted. De muszáj! – A felelôs beosztás ezzel is jár. Rózsavölgyi hirtelen váltott témát. – Tudtad, hogy Zsófi talált új helyet, és pár nap múlva elmegy? Róbert nem mutatott semmilyen érzelmet, tartózkodóan válaszolt: – Remélem, megtalálja a boldogulását, és rendben lesz vele minden. – Persze. Neki nem lesznek gondjai. Ha szükség lesz rá, az apja a hóna alá nyúl majd és segít neki. – A hátszél mindenkinek jól jön. – És azt is tudod, hogy ki az új pasija? – Igen. Nagy doktor. De felôlem bárki lehetne, nem igazán érdekel – jelentette ki Szabó. Mivel már korábban tisztázták egymással ezt a Zsófi-ügyet, viszonylag zökkenômentesen tudtak átsiklani a kényes témán. Mindketten úgy ítélték meg, hogy a munkakapcsolatuk nem szenvedhet kárt egy nô miatt. Ráadásul Rózsavölgyit kellemetlenül érintette ugyan a tény, hogy a barátnôje megcsalta, ám ô már hetekkel korábban félrelépett, elhanyagolta a lányt, így ezért valójában nem volt oka elmarasztalni ôt. Percek alatt szakítottak Zsófival, és az ügyben érintett kollégával is gyorsan és frappánsan, úriemberekhez méltó módon tisztáztak mindent annak idején. Amúgy sem haragudott beosztottjára. Ismerte Zsófi képességeit, biztosra vette, hogy a lány olyan helyzetet teremtett, amilyennek csak igen kevés férfi tudott volna ellenállni. És áldotta a szerencséjét, amiért minden úgy történt, ahogy történt. Ô ugyanis azon a napon beszélni, azaz pontosabban szakítani akart a lánnyal, és mivel nem találta otthon, 95

a kocsijában ülve, a ház elôtt várta. Érkezésükkor majdnem kiszállt, és odament hozzájuk üdvözölni ôket. Csakhogy rögtön észrevette a testbeszéd árulkodó jeleit, amelyekkel akkor még az adjunktus nem is volt tisztában. A volt szeretô viszont már tudta, mirôl van vagy mirôl lesz szó nemsokára. Amikor aztán eltelt két óra, és a vendég még mindig nem indult haza, biztos volt benne, hogy mi történt. Távozott, ám hajnalban visszatért, és tovább figyelt, mint a krimikben a magánnyomozók. Reggelre pedig már készen is állt a terve. Kapóra jött neki a dolog, mert most majd ô lehet az áldozat, és ez megkönnyíti a dolgát Zsófival szemben. Számára jól alakult minden. Olyan adu volt a kezében, hogy volt párja nem kellemetlenkedhetett a szakítás után. – Akkor tudsz mindent, megyek. Viszlát! – távozott most a helyettesétôl. Gondolatai már az utazáson jártak, és azon, amit majd mondani fog az illetékeseknek a megbeszélésen. Teljesítette, amit elvártak tôle, elvileg nem lehetnek gondok. Hacsak a saját lelkiismeretével vívott harcát nem veszi annak… Néhány óra múlva már Balatonhegykôn volt. Az üdülô konferenciatermében tízen ültek körül egy üres, sötétbarna asztalt. Még egy kancsó víz vagy poharak sem voltak az asztalon. A vendéglátók nem terveztek hosszú megbeszélést. Rózsavölgyi meglepetten vette észre, hogy kis csapatuk a legutóbbi találkozó óta három új arccal bôvült. Ezek szerint az állami gépezet dolgozik és sikereket ér el az újabb áldozatok beszervezésével, állapította meg keserûen. * Róbert egyedül maradt. Mivel pillanatnyilag semmi dolga nem volt, és az adminisztrációban sem volt restanciája, kényelmesen maga elé rakosgatta a félig kész vitorlásmakett alkatrészeit, és komótosan nekiállt ragasztgatni. Vagy két óra múlva, amikor eljött az idô, vizitelt egy gyorsat, majd két szülés közt elintézte a napi beosztás és ügyeleti rend ráncba szedését is. Rendesen ment a napi rutin, semmi nem utalt arra, hogy bármi is eltérne a megszokottól. Kora délutánra az aznapra kiírt szülések is lezajlottak, és a csecsemôs nôvérek két kis új vendéget kaptak. Lassan elcsendesedett a kórház, a rendelôk bezártak, a folyosókon takarítók serénykedtek és a portás is álmosan 96

készülôdött az éjszakai virrasztáshoz. Szép nap volt. Egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonja. Anyja hívta, és eldadogta, hogy apját baleset érte. Súlyos, válságos állapotban szállították be a kórházba. Az orvosok szerint, ha még életben akarja ôt látni, azonnal el kell indulnia Pestre, zokogta az asszony. Az adjunktus ugyan vívódott egy pillanatig, ám gyorsan eldöntötte, hogy mi a helyes lépés ebben a helyzetben. Nagyon jó viszonyban volt a szüleivel, és élete minden egyes percéért hálás lehetett nekik, hiszen soha nem akadályozták semmiben, mindenben támogatták és mellette álltak. Így, bár megkapta az osztályt két napra, ez nem tarthatta vissza attól, hogy elinduljon. Elôször beszélnie kellett Barnabással, aki a mai napot vitte vele együtt, hogy egyedül marad. Elvileg komplikációktól mentes órák vártak rájuk, ezért úgy vélekedett, elég lesz, ha az otthon lévô ügyeletest felhívja, és nem rendeli be, csak figyelmezteti a fokozottabb készenlétre. Aztán megkereste Zsófit, akinek pár szóban vázolta a helyzetet, és megadta a pesti kórház telefonszámát, ahol szükség esetén elérhetik, ha nagyon muszáj. Kiss doktort a nôvérpultnál tudta elcsípni, amint éppen egy alacsony, vékony nôvérrel beszélt. Udvariasan megszakította a párbeszédet, és sietve elmondott mindent. – El kell mennem, de lesz segítséged, ha kell. Már intézkedtem. Akkor én indulnék is. – Persze! Menj csak, rendben lesz minden – mondta sietve a férfi, és közben sûrûn pislogott a folyosó felé, ahol az orvosi szobák voltak. Róbert észrevette ugyan, hogy a kollégája ideges és furcsa, ám pillanatnyilag más dolgok foglalkoztatták, ezért átsiklott felette. A parkolóban kevés autó állt, a látogatók és az orvosok többsége már hazament. Egyik kezével indított, a másikkal pedig becsatolta a biztonsági övet. Fél perc múlva, Rózsavölgyihez hasonlóan, ô is elhagyta a kórházat. * Barnabás már kezdte érezni az újabb adag hiányát… Ideges és kapkodó mozdulatai figyelmeztették, hogy ideje lenne beadni magának az anyagot. Az egyik nôvér hosszasan feltartotta, ráadásul még jött az adjunktus is, és rásózta az osztályt. 97

Sietôsen haladt végig a folyosón, és a távolban szinte kiemelkedni látta saját ajtaját a többi közül, annyira várta, hogy végre odaérjen már. A bent lévô morfium csábítóan hívogatta, megnyugvást és békét kínált. Minden figyelmét lekötötte, hogy számolja a saját lépéseit. A külsô szemlélô persze csak egy gondolataiba merülô, elfoglalt és sietô orvost láthatott. Kapkodva kereste elô a kulcsát, amelyet csak harmadszorra sikerült beillesztenie a zárba. Remegô keze alig akart engedelmeskedni agya egyre kuszább és homályosabb utasításainak. De aztán gyôzött a rutin, a régi, már számtalanszor végrehajtott, berögzült cselekvéssorozat mûködött, és a doktor végre bejutott a szobába. A kelleténél erôsebben rántotta ki az asztalfiókot, az pedig teljesen kijött a keretbôl, hangosan csattant a parkettán, de szerencsére a tartalma nem szóródott szét, és ezzel ô ismét közelebb került a hevesen kívánt szerhez: a szürke doboz ott lapult a papírok alatt. Kapkodásának viszont ára volt. Az egyetlen ampulla, mely a pillanatnyi készlet volt, kiesett a kezébôl, és kopogva gurult a szék alá. Tudta, hogy ettôl még nem eshetett baja, nem törhetett el, ezért nyugodt maradt, már amennyire jelenlegi, elvonási tüneteket produkáló agya és teste ezt megengedte. Ám, ahogy letérdelt és négykézlábra állt, bal tenyere alatt hirtelen roppanást érzett. – Az istenit! – szisszent fel kétségbeesetten. Pár pillanatig csak nézte a nedvességtôl kristályként csillogó üvegdarabkákat, és erre a kis idôre teljesen kikapcsolt. Mikor ismét visszatért a jelenbe, összepakolta a gumicsövet és a fecskendôt, majd a dobozt zsebre vágva, kiviharzott a szobából. Agyában csak egyetlen gondolat lüktetett: morfiumot szerezni minél elôbb. Barátnôjéhez sietett az onkológiára, hogy kérjen tôle. Útközben jelezte a fônôvérnek, hogy hova megy, de azt is megemlítette, hogy maximum húsz perc múlva itt lesz megint. Már jó ideje Éva, az ottani nôvérek egyike látta el ôt a szerrel, persze a betegek készletébôl. Bár ezzel csökkentette a szenvedôk adagját, nem okozott nekik túl sok plusz fájdalmat. Mindössze annyit tett, hogy már a kezelés legelején a kiírt dózisnak csak a kétharmadát kezdte el adagolni, és 98

miután az természetesen kevésnek bizonyult, a kezelôorvos növelte a napi mennyiséget. A maradékot pedig a nôvér odaadta Barnabásnak. – Éva! Gyere! – mondta neki a férfi köszönés helyett, amikor megtalálta. A lány kolléganôje tudott a kapcsolatukról, ezért nem lepôdött meg a doktor betoppanásán. Máskor is félrevonultak egy-két lopott félórára a nôvér-, vagy éppen az orvosi szobába. Miután eltûntek minden kíváncsi tekintet elôl, a férfi azonnal a tárgyra tért: – Azonnal szükségem van rá! Mondd, hogy van még nálad… – Persze, tartalékoltam, ne aggódj! Jó látni téged! – simogatta meg a nô az arcát. Ám a férfi most eltolta magától. Nem volt ideje, sem pedig energiája a gyengédségre. – Azonnal kell! – Hozom, maradj itt! Csak egy perc. – Jó! Siess… Amikor visszatért, Barnabás már szó szerint a falat kaparta, erôsen verejtékezett, és halálsápadtan egy sötét foltot piszkált az ablak mellett a csempén. Összerezzent, amikor megfogták a kezét. – Itt most nem alkalmas, nagy a mozgás. Nálad kell beadni! Majd én segítek, menjünk! – húzta magával a nô. Ilyen állapotban nem akarta, hogy szerelme saját maga intézze a dolgot. Máskor is hozzásegítette már a kábulathoz, ezért rutinosan, mondhatni reflexbôl cselekedett. – Mindjárt jövök! Tartsd a frontot, légy szíves! – biccentett a kolléganôjének, aki fel sem nézve, tovább olvasott valami újságot. Az onkológián nem volt nagy pörgés, sem pedig stresszes kapkodás. Nem a liftet, hanem a lépcsôházat használva értek át a másik osztályra, és szerencsére senkivel sem találkoztak. Éva kapkodva készítette elô az eszközöket, sietett, hogy minél elôbb jól érezze magát a doktor. Ahogy erôsödtek az elvonási tünetek, ô is úgy lett idegesebb, de még így is nyugodtabb volt, mint a férfi. Aztán beadta a szert, és az hosszú percek múlva végre hatott is. Minden visszatért a régi kerékvágásba, Barnabás ismét önmaga lett, és háláját kifejezendô, megcsókolta a nôt, majd a csípôjét kezdte simogatni egyre hevesebben. Nem tapasztalt ellenkezést egy lehetséges 99

pásztoróra ellen, ezért a kanapé felé terelve a lányt, elkezdte kigombolni a fehér köpenyt. Félóra elteltével a nô távozott, a doktor pedig egyedül maradt, kielégülve és ellazulva. A mennyben érezte magát. Ahogy felöltözött és rendet rakott, a korábbi lázas keresgélés nyomait eltüntetendô, késztetést érzett, hogy még egy kisebb dózissal tetôzze be a jól sikerült délutánt. Mosollyal a szája szegletében ült le az asztalhoz és vette elô újfent a dobozt. A morfium beáramlott a szervezetébe, a vér szélsebesen juttatta el mindenhova, a receptorok kéjes mámorban úszva közvetítették a végtelen nyugalmat és ellazulást. A férfi számára most minden tökéletes és hibátlan volt. Elégedett volt a világgal, új erôre kapva látott hozzá további teendôihez. Aztán hamarosan lassulni kezdett… Saját magán természetesen nem vette észre, hiszen érzékei a módosult tudatállapot hamis képét kapták folyamatosan agyából, ám mozdulatai visszafogottabbak és kimértek lettek. Túl sok anyag volt benne… * Levente napja a megszokott, tökéletesen unalmas, álmosító egyhangúságban telt, de nem dologtalanul. Már jóval túl volt a rendes munkaidején, de egy határidôs jelentést mindenképpen be kellett fejeznie, mielôtt elindul. Telefonált Zsófinak, aki már ráért, és megbeszélték, hogy megvárja ôt, és akkor együtt mehetnek haza. Miközben a diagramokat nézegette, gondolatban teljesen mással foglalkozott. Nem akarta elkiabálni, de mintha érzett volna valamit, amit ugyan nem nevezett szerelemnek, de az egyszerû vonzódásnál mindenképpen többnek látta. Hihetetlennek tûnt, hogy valami jó is történik vele, ám nyilvánvaló volt, hogy a nô közelsége minden egyes nappal több érzelmet és vágyat vált ki belôle. Ráadásul ugyanezt tapasztalta Zsófinál is. Vagy lehet, hogy csak jó színész? – kérdezte magától. Nem! – szögezte le magában határozottan. Az együtt töltött hónapok alatt fokozatosan ment át ô is bizonyos változásokon, és ezeket nem lehet csupán imitálni. Másrészt pedig mit nyerne vele? Egy félreállított és megalázott orvos nem nagy fogás, nem érdemes érzelmeket hazudni érte. 100

Késô délutánra járt már, fáradtan nyújtózott egyet a papírok fölött. Lassan a végéhez ért, már alig maradt valami az aznapra eltervezett feladatból. Egy utolsó átolvasásra készült éppen, amikor megcsörrent a telefonja. El sem tudta képzelni, hogy ki keresheti ilyenkor, aztán eszébe jutott Zsófi. Vidáman szólt bele a kagylóba: – Igen, tessék! A várt helyett azonban egy másik, enyhén izgatott, de fegyelmezett nôi hang szólította meg. – Szerencse, hogy bent van még, Levente! Magdi vagyok, Kiss doktor szülésznôje. Van egy kis gondunk, segítség kellene azonnal! Habozás nélkül igent mondott, és már bontani akarta a vonalat, amikor ezt hallotta a túloldalról: – Siessen, mert egyedül lesz. Koraszülés… Nagyon korai… – Hogyhogy egyedül? Az ügyeletes orvos nincs ott? – kérdezte meglepetten. – Nincs, és nem is találjuk sehol. Az ajtó zárva és a telefont sem veszi fel. Nem maradt más választásom, mint önnek szólni. De ez most nem fontos, kérem, siessen! Lerohant a szülészetre, és mire elkezdett bemosakodni, már tolták is be a hordágyat. Odapillantva azt látta, hogy feltûnôen csendes, mozdulatlan a kismama. Ennek nemsokára hangot is adott, amikor a szülésznô mellé ért, aki majdnem befejezte már a borotválást. – Nagyon kétségbeesett, és sírógörcsöt kapott, ezért adtunk neki némi nyugtatót – felelte a nô. Levente megvizsgálta a lányt, akit korábban már látott, és akit felismert, valamilyen Emesének hívták. Ismét rácsodálkozott a hasonlatosságra közte és egykori menyasszonya között, majd Magdi és a nôvér felé fordulva csak ennyit mondott: – Akkor kezdjük! – Huszonhárom hetesek vagyunk, nem lesz nagy babánk, sajnos! – mondta a szülésznô, amint a doktor leült a szétterpesztett lábak közé, és munkához látott. Természetesen ezt ô is tudta, mert a gyors szemrevételezés alapján már tisztában volt a tényekkel. Korábban, amikor még aktívan dolgozott és hasonló eset állt elô, mindig eszébe jutott, hogy mit tenne, ha a saját gyermeke érkezne a vártnál jóval korábban. 101

A tudat, hogy akár halva is a világra jöhet, vagy netán pár óra alatt eltávozik belôle az élet, biztosan megviselné. Mint mindig, most is beleborzongott… Nagyon hamar meglett a baba. Alig mutatott életjeleket, az apró karok és lábak petyhüdten lógtak. Nem is sírt fel, és ez aggodalomra adott okot. Míg a szülésznô kivitte megmosdatni és lemérni, addig Levente a gyermekorvost kereste tekintetével, ám nem látta sehol, és ezt nem értette. Egy darabig még várt, hátha megoldódik a helyzet, aztán hangot adott nemtetszésének. – Ki fogja megvizsgálni?! – kérdezte értetlenül, de válaszolni nem maradt idô, mert ebben a pillanatban betoppant Kiss doktor. Egyenesen hozzá lépett, és nagyon kimért, nyugodt hangon vonta ôt rögtön kérdôre: – Maga meg mi a fenét keres itt? Ki engedte meg, hogy szülést vezessen le? – Nem volt itt, akinek itt kellett volna lennie. Gondolom, nagyon fontos ügyet intézett a kolléga úr, hogy nem találták sehol és elkésett – felelte határozottan Levente, és furcsának találta Barnabás viselkedését. Kitágult pupilla és túlságosan is lassú, kimért mozdulatok. Mintha ivott volna. Vagy inkább… Na, nem! Ez nem lehet! Megint morfium hatása alatt lenne? – tépelôdött magában. – Tûnjön innen, nincs itt semmi keresnivalója! – bökte meg mutatóujjával a férfi, és már el is fordult tôle, Magdit kezdte faggatni: – Mennyi az annyi? A szülésznô tudta, mit akar az orvos, de azért, maga sem tudta, miért, visszakérdezett: – Micsoda? Talán egy csodát várt, amely másodpercek alatt eltörölheti a jelen eseményeit, melyek elôrevetítenek egy borzalmas véget. Talán másvalamit… Akármi legyen, csak ne megint ugyanaz… Ugyanaz, mint pár nappal ezelôtt. Már azt is nagyon nehezen viselte, és minden egyes alkalommal egyre rosszabb volt szembenéznie a lelkiismeretével. – Ne szórakozz, Magdi! Mondd már, mennyi a súlya! – 938 gramm… – felelte nagyon halkan és szomorúan. – Felsírt? – Nem… 102

– Izomtónus, szívmûködés és a többi rendben? – Nem… – Mi a fészkes fenére vár még? Dobják ki, és kész! Akkor a nôvér, kicsit megkésve, becsukta a szülôszoba és a vizsgálóhelyiséget elválasztó ajtót, nehogy az anya meghallja a következô pár mondatot, bár ez az erôs nyugtató miatt talán felesleges volt. Már tudta, mi fog történni, ezért sarkon fordult és elsietett, rá már nem volt szükség, és nem is akart tudni semmirôl. Levente még mindig ott állt, dermedten szembesült a múlt visszatérô kísértetével. Ismét át kellett élnie azt, amit igyekezett elfelejteni, és végleg kitörölni emlékezetébôl. A józan ész diktálta sarkon fordulás és a közbeavatkozás vágya késztette tétovázásra. Orvosként nem engedhette, hogy valakitôl elvegyék az esélyt az életre, még ha az annyira minimális is volt. Lépett egyet a bebugyolált kis test felé, már nyitotta volna a száját, hogy kiosszon mindenkit, amikor bevillant Zsófi arca, és errôl eszébe jutott a jövôje, mely talán egyenesbe jöhet. Csak ahhoz meg kell magát húznia, és nem ugrálhat. Most is ez lenne a helyes döntés, érezte. Mindeközben látta, amint Magdi a fali telefonnal babrál. Kíváncsi lett volna, hogy vajon kit hívhat. Ekkor, önmaga számára is váratlanul, megszólalt: – Nem teheted, Barnabás… – mondta halkan, észre sem véve, hogy letegezte a doktort. Megfogta a vállát, és maga felé fordította, mivel szemtôl szemben akart állni vele. – Adj neki esélyt, kérlek! Hiszen él… A férfi a kissé erôteljes mozdulatokra és az elhangzottakra egyáltalán nem úgy reagált, ahogyan az ilyenkor elvárható lenne. Hideg, kimért és túlságosan is nyugodt mozdulatokkal vette le a falitáblát, és a szülészeti adatlapra kezdett írni valamit. Fél perc múlva letette az asztalra, majd egy vesetálba rakta vagy inkább dobta az újszülöttet, és csak ezután méltatta válaszra Leventét. – A papírok és az aláírásom szerint itt csak egy abortusz történt, nem pedig szülés. Ez itt – emelte fel kettejük közé a vesetálat, benne a magzattal – csupán abortum. Értve vagyok?! Most pedig takarodj innen, mert elintézem, hogy örökre üzemi orvos legyél egy isten háta mögötti gyárban! Az utolsó, most már ingerült szavakat még elviselte volna Levente, ám, miközben az orvosnak egyáltalán nem nevezhetô férfi ajkait elhagyták az iménti mondatok, megmozdult 103

a kis csomag. Az életéért kezdett rúgkapálni. Talán apró, alig fejlett agya felfogta a felfoghatatlant, és ösztönösen harcba indult a létezésért. Önmaga parányi tömegével próbált szembeszállni a nálánál sokkal hatalmasabb és erôsebb világgal, melyben bizonyos emberek eleve halálra ítélték nemcsak ôt, hanem a hozzá hasonlókat is. Egy kétségbeesett, néma sikoly az életért. A tétova és erôtlen életjeleket látva, elborult Levente agya, és bal kezével a vesetálat megfogva, jobb kezét ökölbe szorítva, ütésre lendítette azt. Már nem törôdött a következményekkel és a saját sorsával, melyet minden bizonnyal megpecsétel egy kolléga elleni erôszakos fellépés, és az orvosok múltja miatt örökre számûzik maguk közül. Elege lett az egész álszenteskedô bagázsból, és legfôképpen ebbôl a kábítószerfüggô alakból. – Ne csináld! – hasított bele az utolsó pillanatban Zsófi lihegô, de erôteljes hangja a szoba vészjósló csendjébe, amint berohant a folyosóról. A szülésznô ekkor már besokallt, átment az anyához, hogy vele foglalkozzon, és távol tartsa magát az elfajult vitától. Nem akarta látni a végkifejletet, de titkon Leventének szurkolt, és mélységesen gyûlölte Barnabást, aki ôt is belekényszeríttette ebbe a halálos örvénybe, melyben az elmúlt hónapokban valamennyien forogtak. Saját magával sem tudott megbékélni. Altatókon élt már jó ideje, és családi élete is kezdett tönkremenni. Férje és gyermekei örökké szótlannak és idegesnek látták. Nem mondta, nem mondhatta, hiába kérdezték megváltozása okát. Ôrjítô állapot! * Zsófi már nagyjából összepakolta a holmiját. Volt még ugyan hátra pár napja, de nem akarta ezt a munkát az utolsó percekre hagyni. Eltervezte, hogy távozása gyors és érzelmektôl mentes lesz. Reggel bejön, leadja a raktárba a dolgait, leszámol, és aztán egyszerûen kisétál a kórházból, kisétál a kollégák életébôl. Mivel a fônökein kívül nem barátkozott itt senkivel, hiányozni sem fog senkinek. Talán volt benne némi dac is. Talán a szíve mélyén sajnálta, hogy távoznia kell. Ám azt is tudta, hogy hamarosan minden jóra fordul. Levente mellette áll, és ez a lényeg. Jó fizetés várta titkárnôként egy gyárigazgató mellett. A díszlet más, de a munka ugyanaz. 104

Minden aznapi teendôt elvégzett, már csak Leventére várt. Az asztalán illatozó virágcsokorról eszébe jutott a férfi, akivel egyre jobban érezte magát. Apja is megbékélt a kapcsolatukkal, bár korábban azt is feltételekhez kötötte, hogy egyáltalán folytatódhasson viszonya a férfival. Amikor apja találkozni akart Leventével, hogy megismerje, azonnal tudta, miért teszi ezt. De ezt a férfi nem is titkolta lánya elôtt, mert kerek perec kijelentette, hogy lenyomozza kedvesét, és utána fog járni a múltjának. Az apai féltés e meglehetôsen különös megnyilvánulása akkor nagyon megijesztette Zsófit, mert ô már beleszeretett Leventébe, és megrémült, hogy esetleg szakítania kell vele. Három napig, mire végre létrejött a találkozó, alig tudott aludni, és még saját maga elôtt is szégyenkezve ismerte be, mennyire fontos neki ez a kapcsolat. Korábban mindig ô irányította és befolyásolta az eseményeket, egy lépéssel az aktuális partnerei elôtt járva megelôzött minden rá nézve kellemetlen helyzetet. Szinte maradéktalanul kontrollálta az élete eseményeit a hódolóival szemben, akik ebbôl mit sem vettek észre. A siker azonban nem szállt a fejébe. Amennyire tôle telt, megadott mindent, amit egy férfi csak kívánhat. Próbált jó partner lenni, akire számítani lehet bármikor, bármiben. Aztán többnyire a végén megtörtént a baj, hogy mégiscsak szerelmes lett, bármennyire is ódzkodott tôle. Lelke mélyén vágyott a tökéletes testi-lelki összhangra és a szerelem mindent egybeolvasztó mámorára, ahol nincs te és én, csak mi. A férfiak ettôl valamiért mindig megijedtek, és nem mertek felelôsséget vállalni egy megfontoltan komoly, ha úgy tetszik, életre szóló kapcsolatért. Eddig tehát hiába kereste a megfelelô partnert. De most Leventével végre talán révbe ér… Lelke mélyén már a családalapítás gondolata is ott lapult. Az alapok mindenesetre megvoltak, hiszen ehhez a férfihez kezdettôl ôszinte volt, csak önmagát, az igazi önmagát adta. Megváltozott viselkedése természetesen nem kerülte el apja figyelmét. Zsófinak most eszébe jutott beszélgetésük Leventérôl. – Mindent elolvastam róla, ami fellelhetô volt – tudatta lányával Henrik. – Tárgyaltam azokkal is, akik egy tárgyalóteremben ültek vele. Bár ôk elfogultnak mondhatók, abban azért megegyezett a véleményük, hogy karakán, saját elvei 105

szerint cselekvô emberrôl van szó. Ez tetszett nekem, és azt kell, hogy mondjam, ez billentette át a mérleg nyelvét. – Apa! – villant Zsófi szeme mérgesen. – Azt ígérted, hogy csak pár ismerôsödtôl informálódsz, nem pedig… – Ne aggódj, mondom, hogy nagyjából mindent rendben találtam – vágott közbe Tinner –, most már jöhet a találkozó. Kialakult bennem egyfajta kép róla, ami, remélem, majd beigazolódik. Egyébként, ha már itt tartunk, te mennyit tudsz a múltjáról? – Rózsavölgyi csak annyit mondott, hogy meghalt miatta egy újszülött. Bár ô valamiféle kényszerrôl beszélt, valójában csak ellenszegült az utasításoknak, és ezért került bajba. Emiatt sikerült rosszul egy szülés. Nem emlékszem pontosan, és Pál sem mesélte el túl részletesen, hogyan történt. Én pedig nem kérdeztem, mert akkor még fogalmam sem volt arról, hogy közel fogok kerülni Leventéhez. Az biztos, hogy volt valami eljárás is ellene, és évekre számûzték Pestrôl. De engem ez nem érdekel, csak a jelen! Velem tisztességes, becsületes, odaadó. Ahogy a nappali félhomályában ülve beszélgettek, egyre jobban kiegyenlítôdni látszottak az erôviszonyok. A lány lehengerlô önbizalma, határozott egyénisége, melyet mindig kiválóan használt fegyverként az életben, most az apa zord szigorával szemben is jó szolgálatot tett. – Abban maradtunk, hogy utánanézhetek és beszélhetek vele, mielôtt áldásomat adom a kapcsolatotokra. Tudom, hogy nem vagy már gyerek, és önállóan is tudsz dönteni, de jelen esetben, ugye megérted, hogy a múltjában lévô sötét foltoknak akár rád is lehetnek negatív kihatásai. Csak ezt szerettem volna elkerülni, semmilyen más hátsó szándékom nem volt. Emlékezz, nem kedveltem Rózsavölgyit, de elfogadtam! – Miután alaposan kiolvastad a róla szóló dossziét is, igaz? – felelte Zsófi dacosan. Eszébe jutottak a gyanús autók a ház elôtt és a sötét ruhás alakok is, akik követték ôket kapcsolatuk legelején. Nem említette ezt soha apjának, mert csupán két hétig tartott a megfigyelés, de biztos volt benne, hogy ô állította rá azt a két nagydarab ürgét, akik követték ôket mindenhova. Még most is kirázza a hideg, ha eszébe jut. Borzongva hallgatta tovább apja szavait. – Most miért jössz ezzel? Nem árultam zsákbamacskát akkor sem. Ismersz jól, tudod, hogy szeretek elébe menni a 106

dolgoknak, nem szeretem a meglepetéseket. Ráadásul nem is engedhetek meg magamnak semmi olyat, ami… – Persze… Tudom. Ne mondd tovább! – szakította félbe a lány. – Jól van. De ne veszekedjünk, kérlek! Nem ezért jöttél. Nemsokára elbeszélgetek a te Leventéddel, és bízom benne, jól sikerül minden, és azokat a válaszokat fogom hallani, amiket akarok. – És ha nem? – Erre majd akkor visszatérünk! – zárta le a vitát a férfi, és ellépett lányától. Pár pillanatig tett-vett a könyvespolcon, majd egy vaskos kötetbe lapozgatva folytatta: – Hallom, jól sikerült az elsô találkozó az én régi Károly barátommal a gépgyárban. Közben azért elmorfondírozott a barát szón, hiszen inkább munkatársi, mintsem bensôséges viszony volt közöttük. Károlyék fegyvereket gyártottak, ezért a vezetôi posztokra teljesen megbízható személyek kerülhettek. Ennek kapcsán találkoztak, amikor ellenôrzésképp kiküldték ôt és az embereit. Történtek ugyanis bizonyos lopások, és a szálak magas körökbe, állami tisztségviselôkhöz vezettek. Két gyanús személy került a látókörükbe, és nem sokkal ezután halálos autóbaleset érte ôket. Ezeket Tinner és Károly intézte személyesen, csakhogy megmozgassák berozsdásodott reflexeiket, és nosztalgiázzanak kicsit. Egyikük sem volt terepen már hosszú évek óta, mondhatni, jól jött nekik egy kis izgalom. Persze, korábban, a kihallgatásokon, amikor kiderült, hogy a határon túlra adják el a lopott cuccot, és az ottani kollégák már lefülelték az összekötôket és a vevôt is, ôk nem voltak jelen. Maga a vallatás, a verés, kínzás, nem igazán hozta lázba ôket. Ezekre ott voltak a fiatal, mindenre kész operatív munkatársak, akik gondolkodás és mindenféle érzelem nélkül követték a parancsokat. Körültekintôen és precízen megrendezni egy kettôs balesetet, az már érdekesebbnek tûnt. Tinner soha nem tartotta számon, hány életet oltott ki közvetlenül vagy közvetve. Biztos volt abban, hogy a lánya elborzadna, és elmenekülne tôle, ha megtudná az igazat. De tudta, hogy erre soha nem kerülhet sor, hacsak ô maga nem vall be mindent. – Persze, én még ki sem értem a portán, te már mindent tudtál – legyintett Zsófi lemondóan, de igazából nem volt 107

benne harag. Megszokta, hogy apja esetében többnyire lehagyják ôt az események, hiába ô a fôszereplô. Nem nála van az irányítás, és kész, ez van. – Nem, nem! – emelte fel a kezeit Henrik megadóan. – Csak annyit tudok, hogy megetted ôt reggelire. Meg hogy máris teljesen oda van az új titkárnôjéért. Roppant módon imponált neki a határozottságod és a rátermettséged. Egyébként kifejezetten kértem tôle, hogy ne kivételezzen veled, és rendesen faggasson ki. De ha felvesznek, az csakis és kizárólag a te érdemed. Jó lesz neked ott, biztosan tudom. – Ezek szerint enyém az állás? – Hát… Igen. Be kell valljam, felhívtam és rákérdeztem. Remélem, ez nem baj?! – Most erre mit mondjak? Én akartam intézni, de most már mindegy. Kösz. Csengettek, a kaputelefon kellemes dallamot játszva hívta fel figyelmüket az érkezô vendégre. – Ez biztosan Levente lesz – lépett izgatottan az ablakhoz Zsófi. Félrehúzta a függönyt, és várta, hogy az ösvény végén a zöld háttérbôl mikor bukkan elô a férfi. Apja közben elindult kaput nyitni. – Beengedem. Sok idô eltelt, mire apja visszatért a kertbôl. Elégedetten vágta zsebre a kezét, és a lánya tudta, hogy ez a mozdulat jót jelent. Kiment a konyhába, és megnyugodva állt neki teát készíteni. – Azt hiszem, nem lesz gond vele, rendes ember. A beszélgetésünk során többet kaptam, mint vártam – közölte véleményét vagy inkább a döntését a férfi. Megsimogatta lánya arcát, és hümmögve ment át a könyvtárszobába olvasgatni. Ezzel a pár szóval adta áldását a kapcsolatra. Zsófi múltba révedését erôs csörgés zavarta meg, az asztalán veszettül csengett a telefon. – Igen, tessék! – szólt bele zavartan, mint aki éppen most ébredt valami álomból. Pillanatokkal késôbb viszont teljesen visszatért a földre, és rohanvást hagyta el az irodát. A lépcsôket hármasával vette, ami a félmagas sarkúját tekintve, igencsak bravúros mutatvány volt. Mégis inkább az izgatottságtól, mint a kifulladástól remegett a hangja, amikor a folyosón befordulva belépett a szülôszoba melletti helyiségbe. 108

Pontosan az utolsó pillanatban ért oda, látta Levente emelkedô, ökölbe szorított kezét. – Ne csináld! A hangos szóra mindenki felfigyelt, kivéve magát Kiss doktort, aki kábulatában eddig sem igazán fogta fel, hogy mi történik, most pedig elindult kifelé a folyosóra. – Majd én elintézem, ha itt mindenki csak nyavalyogni tud! Tudjátok, hogy mi az utasítás! Ennek itt a kukában van a helye – lóbálta meg a vesetálat és ekkor az egyik aprócska kéz kibuggyant a fehér szövet alól. A doktor teste eltakarta a többiek elôl, ezért nem láthatták az újszülött utolsó segélykérését. Talán ösztönös ragaszkodása volt az élethez, talán a lendület, mely Barnabás mozdulatától megmozdította testét, de mindenképpen jelzés lett volna a jelenlévôk felé, hogy él és élni akar. Ám hiába… A doktor vitte tovább a folyosón, egy számára végzetes cél felé. – Ezt… – próbált Levente szólni, ám Zsófi csendre intette, és határozott mozdulattal a papírok után nyúlt. Egy másodperccel késôbb, miután látta az aláírást, és hogy szerelme neve nem szerepel rajta, csak ennyit mondott nagyon kimérten: – Mi most elmegyünk innen és itt sem voltunk. Megértetted?! Mindeközben ránézett a szülésznôre és a szemébôl pontosan kiolvasható volt minden, amit még mondani akart. Magdi bólintott, majd elfordult tôlük. – Mi az, hogy elmegyünk? Tudod te, hogy egyáltalán mi történt itt?! – kérdezte ingerülten a férfi. Mivel csak Zsófi maradt itt, akire rázúdíthatta elkeseredett dühét, hát ôt vette célba. Csakhogy nem véletlenül volt a nô az, aki. Erôs és határozott mozdulatokkal elkezdte kifelé terelni ôt, minél messzebb innen. – Menjünk az irodádba, és ott beszéljük ezt meg. Kérlek, hallgass rám, és ne ellenkezz! Letuszkolta a lépcsôn, végig a kora esti félhomályba szürkült folyosókon. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, és kettesben voltak, minden kíváncsi tekintet és fültanú kizárásával, a nô beszélni kezdett, nem engedve, hogy Levente is szóhoz jusson. – Mielôtt még nekem esnél, jól figyelj arra, amit mondani fogok! Nagyon fontos vagy nekem és szeretlek, ezért nem akarom, hogy bajod essen. 109

Rátette mutatóujját az orvos szájára, mintegy betapasztva azt, és könyörögve nézett rá, mindent bevetve, csak hogy végighallgassa. – A legfontosabb, hogy ne keveredj bele ebbe az ügybe! A te múltaddal könnyen újból bûnbakot csinálhatnak belôled, mint legutóbb is tették, és akkor neked mint orvosnak, örökre véged. Ugye, nem akarod, hogy ez megtörténjen?! És ugye érted, hogy nem vagy már egyedül. Itt vagyok én is, és ez már a kettônk sorsa, a kettônk jövôje, most már nem csak magadért vagy felelôs. A papírokon nem szerepel az aláírásod, tehát ott sem voltál. Leventén látszott, alig várja, hogy közbeszólhasson. Nem is bírta sokáig magában tartani, amit érzett és ami feszítette belülrôl. Idegesen kezdett fel-alá járkálni és ingerülten hadarta: – Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy mirôl van itt szó? – Csak azt tudom, hogy szabálytalan dolgok történtek és történnek sorozatosan az újszülöttekkel kapcsolatban… – Szabálytalan dolgok? Zsófi! Ez nem szabálytalan dolog, ez egyszerûen gyilkosság! Na, akkor én most elmondom neked, hogy miért kerültem annak idején bajba, és azt is, hogy mi folyik itt az orrunk elôtt hónapok óta! – Mondd el, csak ne keverd bajba magad, könyörgöm, hiszen te nem öltél meg senkit. Vagy tévedek? – Zsófi erôszakkal visszaültette a székébe az idegességtôl remegô férfit, aki fejét a kezébe temetve kezdett el beszélni: – Nem, én nem öltem. De hát te is tudod, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Ugye tudod? Babits. Jónás könyve. – Igen, kedves, de ez az intelem egy prófétának szól, és te nem vagy próféta. Ne kínozd magad, mert az nem segít – simította meg Zsófi a doktor haját. – Az elôzô fônökömmel nagyon jóban voltam. Talán valami barátságféle is volt köztünk, nem tudom. Egyszer behívatott magához. A többi osztályos orvos akkor már tudott mindent. Nekem is elmondta, mi az ukáz, ami nagyon magas helyrôl jött, és hogy nem lehet ellenkezni. Egy fôokos kitalálta, hogy ôt valamiért zavarja a magas koraszülési halandóság, és hogy ez tarthatatlan, és nem fér össze a fejlett szocializmusról alkotott képpel. Torz elméjében pedig megszületett a megoldás… 110

Az ezer gramm alatti, gyenge életjeleket mutató újszülötteket abortumként kell kezelni. Koraszülés helyett abortusznak kell szerepelnie a papírokon. – Ezt nem hiszem el… – suttogta Zsófi, aki elôtt egy pillanat alatt kitisztult a kép, hogy az orvosok, akikkel nap mint nap együtt élt a munkahelyén, egytôl egyig gyilkosok… Alig hallhatóan tette fel a kérdést, amire voltaképpen már tudta a választ, csak egy megerôsítést várt. – Akkor ezek szerint az imént is ez történt? – Igen. 1000 gramm alatt volt, de élt. Igaz, hogy az ilyen esetekben az elsô néhány nap után hetven-nyolcvan százalékos az elhalálozás. De élve jött világra, és ilyenkor meg kell adni nekik az esélyt az életre… Vagy nincs igazam? – emelte fel a fejét a doktor, és segélykérô pillantást vetett Zsófira. Zsófi hozzálépett, letérdelt a férfi elé, átölelte és megcsókolta, miközben érezte az egész testét átjáró feszültséget és a merev izmokat. Levente mélyeket lélegzett, és ettôl kezdett megnyugodni. – Dehogy nincs igazad… Csak ne haragudj, mert az úgysem segít. – Nem haragszom, csak ideges vagyok és dühös. Nagyon felháborít ez az egész! – Tudom, hogy nehéz, sôt, szinte lehetetlen, de próbálj nem gondolni rá! Kérlek! Talán egy perc is eltelt ebben a néma ölelkezésben, mire Zsófinak eszébe jutott egy nagyon fontos dolog. Értesítenie kell az adjunktust a fejleményekrôl. – Maradj itt, és ne csinálj semmit! Mindjárt visszajövök – mondta, és kirohant Levente szobájából. Visszament a titkárságra és tárcsázni kezdett. Beletelt kis idôbe, mire Szabó doktort a telefonhoz hívták. – Szabó doktor! – hallotta a fekete mûanyag kagylóból. – Zsófi vagyok! Sajnálom, hogy zavarnom kell, de történt valami, amirôl mint az osztályért jelenleg felelôs vezetônek, tudnod kell. Röviden elmesélte, mi is történt, és csak azt hagyta ki, hogy ezer gramm alatt volt a súly. Nem kell fokozni a bajt, elsimulnak a dolgok majd maguktól, mint ahogyan eddig is történt. Másrészt nem akarta elárulni, hogy tud a mocskos tettükrôl. Sima koraszülés, némi botránnyal Barnabás részérôl, 111

aki nem volt kéznél, amikor kellett, és valószínûleg nem volt teljesen beszámítható állapotban. Mindketten tudták, mire gondol Zsófi, ezért nem is kellett részleteznie a dolgot. – Értem! Akkor hívd be, légy szíves, az ügyeletest! Addig pedig kérd meg Leventét, hogy maradjon bent készenlétben, ha valami váratlan esemény adódna! Mondd meg neki, hogy hálás lennék neki, ha ebbôl nem tudódna ki semmi! Ne csináljon ügyet belôle! Barnabást majd én elintézem, ha visszamentem. Most tényleg elcseszte… – Értem! Meglesz. Zsófi fejében mostanra világosan összeálltak a dolgok. Már csak egyvalami maradt hátra: beszélnie kell Kiss doktorral, és ha kell, megfenyegetni, megzsarolni. Nem fogja hagyni, hogy ebbôl a mai ügybôl épp Levente kerüljön ki sárosan, hisz jó ember, és nem érdemelné meg, hogy ismét meghurcolják a nevét. Féltette ôt, és szinte bármire hajlandó lett volna, hogy ne kerüljön bajba. Kopogás nélkül nyitott be az ügyeletes orvos szobájába. Kiss a kanapén feküdt, mellette egy kis lámpa égett. Úgy látszott, mintha aludna, de Zsófi tudta jól, hogy nem errôl van szó. Nyilván túladagolta a morfiumot, és kiütötte magát. Szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott feküdt a parkettára lógó szétvetett karokkal. Mivel nyilvánvalóan nem volt olyan állapotban, hogy egy komoly beszélgetést lehetett volna kezdeni vele, a lány ott akarta hagyni. Majd reggel tárgyal vele, ha már újra önmaga lesz, gondolta. Már majdnem sarkon fordult, amikor támadt egy ötlete. Papírt keresett, és leírt néhány kemény mondatot. Kis keresgélés után megtalálta a morfiumos dobozkát, és beletette a levelet. – Remélem, lesz annyi eszed, hogy azt csináld, amit kell! – sziszegte lesajnálóan, majd visszasietett Leventéhez, akinek csak annyit mondott, hogy el van rendezve minden. – Akarjam tudni vagy inkább ne akarjam? – kérdezte a férfi. – Nem lesz gond, ez a lényeg! Tudom, hogyan lehet hatni Barnabásra. – Rendben van. Megértettem… * 112

Hatott a morfium, ezért nyugodt maradt, pedig az események nem éppen a megszokott módon zajlottak. Bár korántsem érzékelt mindent és nem is úgy, ahogy azt józanul, kábulat nélkül tette volna, azért nagyjából tisztában volt a történtekkel. Viszont nem érzett dühöt, pusztán értetlenséget, mert hiszen mindenki tudja, mi a teendô, ha ezer gramm alatt van a súly és alig él az újszülött. Ennek sem nem lehetett több mint 4-es Apgarja… Mit nem lehet ezen megérteni? Fejét rázva ballagott a folyosón, kezében a letakart vesetállal. Imbolyogva haladt, és újabb néhány lépés után már nem is emlékezett részletesen a pár pillanattal ezelôtt történtekre. Csupán annyi tudatosult benne, hogy el kell tüntetnie, ami nála van. Nemsokára vizelési ingert érzett, ezért a nôvérpulthoz ment, és kotorászni kezdett a személyzeti WC kulcsa után. A nôvér éppen máshol volt, ezért hangos zörgése nem zavart senkit. A vesetálból erôtlen nyöszörgés és halk sírás hallatszott, ám ô ezt nem érzékelte. Gondolatai az ösztönöknek engedelmeskedve keresték a megoldást, hogy könnyíthessen végre magán. Letette a csomagot, mert két kézre volt szüksége. Egyik kezével a csempés falnak támaszkodva végezte el a dolgát, és nagyot sóhajtva könnyebbült meg. Kifelé menet összefutott az idôközben elôbukkant nôvérrel, akinek visszaadta a kulcsot, és pár szót is váltott vele. Aláírt valami papírt, amit a nôvér az orra alá dugott, majd a szobája felé indult. A folyosó végén látta, amint Zsófi és az az ellenszenves, kiállhatatlan, minden lében kanál Levente lemennek a lépcsôn. Tudta, hogy volt valami nézeteltérése velük, ám pontosan nem emlékezett erre sem. Hirtelen hiányérzete támadt, de hiába erôlködött, nem jött rá az okára. Minden mindegy alapon megvonta a vállát, és már nem is foglalkozott vele tovább. Különben is, fáradtságot érzett, ami erôsen siettette a kényelmes kanapéjához. Alighogy visszaért, a plusz morfium, melyet nem olyan régen adott be magának, kifejtette hatását, és a kábulata a tetôfokára hágott. Szinte rázuhant a kanapéra, már nem is volt magánál. Pár perc múlva nyílt az ajtaja, és egy nôi alakot látott a résnyire szûkült szemhéja alól. Szólni akart, de képtelen volt rá. Magatehetetlenül hevert, és nem csinált 113

semmit akkor sem, amikor a vendége valami papírt tett a dobozába, az ô drága kis dobozába. Szinte végtelen eufóriát érzett, szárnyalt a rózsaszín álmok felhôin. Szabadságot és teljes függetlenséget kapott a szertôl. Most semmi sem zökkenthette ki ebbôl a kellemes állapotból, mely fogva tartotta, észrevétlenül megbéklyózta cselekvôképességét. Teste teljesen ellazult, már nem volt ideges és nyugtalan, tompa érzékeivel párhuzamosan vágyai is lassan elcsendesedtek, és nem akart mást, csak feküdni, és nem csinálni semmit… Jó volt így. * Szilvia ma nappalos volt. Hat órától kezdôdött a munka, de kezdés elôtt egy süteményrecept miatt átment a szülészetre Ildi barátnôjéhez. – Szia, Ildikém! Remélem, elhoztad, amit ígértél – köszöntötte az alacsony, vékony testalkatú, mosolygós nôvért. – Persze, itt van. Nem szeretném, hogyha miattam maradnának sütemény nélkül az unokáid. Némi szóbeli instrukció után, mely a pontos elkészítésrôl szólt, Szilvia zsebre vágta a sûrûn teleírt papírt, majd készülôdött vissza a helyére. Szívesen maradt volna még egy kis csevejre, de már várta a munka. – Megyek is, mert mindjárt kezdôdik a mûszak. Remélem, nyugodt lesz minden. Nálatok várható valami? A nôvér belenézett a naplóba, és megrázta a fejét. – Tegnap késô délután volt egy abortusz. Elvileg nincs kiírva senki szülni. Nem lenne rossz egy kellemesen unalmas péntek. – Majd meglátjuk! Akkor holnap találkozunk. Vagy, ha lesz idôm, akkor még a délelôtt folyamán átnézek. Szabolcsot meg üdvözli az én Lajosom, és azt üzeni neki, hogy hamarosan elkészül a csónak, ki kell majd vinni a tóra. – Akkor nemsokára kezdôdnek az egész éjszakás horgászatok. Legalább addig is nyugtunk lesz tôlük – kacsintott rá Ildi, akinek kontyba fogott fekete haja egy cseppet sem ôszült, pedig igencsak ötven fele járt már. Szilvia irigykedve gondolt erre, és a fodrászra, akihez másnapra bejelentkezett. Neki, bizony, már keserítették az életét a huncut kis fehér szálak. 114

Elindult a nôvérpulttól az osztály hosszú folyosóján a kétszárnyú lengôajtó felé. Klumpája kopogott a kövön, ahogy elhaladt a személyzeti WC mellett. Egy pillanatra megállt, mert majdnem kicsúszott az egyik lába a papucsból. A falnak dôlve igazította meg, és közben gondolatban már a hétvégét tervezte. Éppen indult volna tovább, amikor nagyon halk és erôtlen gyermeksírást vélt hallani. Elsôre nem lepôdött meg, hiszen a szülészeten volt, de amikor fülelni kezdett, és a hangok a mellette lévô ajtó mögül hallatszottak, felkapta a fejét. A fehérre festett fához hajolt, fülét rátapasztotta, és koncentrált. Igen! Ismét hallotta a hangokat. – Ez mi lehet? – suttogta magának, és közben már le is nyomta a kilincset. A WC természetesen zárva volt, nem tudott bemenni. Ismét hallgatózni kezdett, és nemsokára újfent hallotta a sírást. Ez már nagyon furcsa, gondolta meglepetten, és visszaindult Ildihez. – Kellene a személyzeti WC kulcsa. Ne nevess ki, de mintha hangokat hallottam volna. – Milyen hangokat? – kérdezte barátnôje, miközben letette elé a kulcsot. Sokatmondóan nézett a fényes fémdarabra, és úgy folytatta: – Ez itt van, ezért elvileg senki nincs ott. – Tudom, de tényleg hallottam valamit. Gyorsan megnézem. – Felôlem… Szilvia fürgén ment az ajtóhoz, és kicsit izgatottan nyitotta ki. Valami rosszat sejtett, nyomasztónak érezte a bentrôl áradó sötétséget. Az elsô helyiségben két kézmosó volt, ott nem látott semmit. A második, hátsó helyiséghez lépve viszont még le sem nyomta a kilincset, amikor már tisztában lett azzal, hogy nem képzelôdött, mert vékony, erôtlen nyöszörgés jött át hozzá. Amikor belépett, a piszoárok felett a csempézett párkányon egy félig letakart vesetálat látott, és… Igen! Mozgott a fehér vászon, amivel letakarták. – Istenem! – sápadt el, miközben odalépett és benézett alá. A következô pillanatban szembesült a túlélésért küzdô koraszülött látványával. Szíve akkorát dobbant, hogy majd kiszakadt a helyérôl. – Ildi! – kiáltotta teli torokból, mit sem törôdve az osztály csendjével, melyet megtört. – Gyere gyorsan! Egy másodperc alatt tudta, mit kell tennie. Magához vette a kisfiút, és kirohant vele. Majdnem nekiütközött éppen 115

megérkezô barátnôjének, akinek szintén elkerekedett a szeme, miután rápillantott a csomagra. – Ez, ugye, nem az, amire gondolok? – csapta össze a két kezét meglepve. Szilvia nem hagyott neki idôt további szörnyülködésre, határozott felelte: – De az! Azonnal tedd inkubátorba, addig én szólok valakinek. Siess! – vette át az irányítást. Az a valaki pedig fônöke, a gyerekosztály vezetôje volt, mert ôhozzá rohant. Háta mögül még hallotta, amint az osztályos orvos is megérkezik, talán ösztönösen megérzett valamit, mert érdeklôdve ment oda Ildikóhoz, és egy villanásnyi idôvel késôbb már átlátta a helyzetet. Kissé sápadtan ugyan, de intézkedni kezdett. – Doktor úr, baj van! – kezdte lihegve Szilvia, amikor megtalálta a doktort. Ahogy sorjában elmesélt mindent, úgy sötétedett el a férfi tekintete egyre jobban. Végül nyugalomra intette ôt, és hangosan gondolkodni kezdett: – Elôször beszélek a kollégákkal, hogy mi történt… Jobb ezt házon belül elintézni. – Mit mondott?! – csattant fel ingerülten a nô, nem törôdve az alá-fölérendeltségi viszonyokkal. – Csak nem akarja elkenni a dolgot?! – Ne kapkodjunk, mert ebbôl nagy botrány lehet, és… – Majd akkor lesz itt botrány, ha nem teszi a dolgát! De akkor maga is pórul járhat! Pillanatnyilag eszébe sem jutott, hogy a saját jövôjével foglalkozzon. Anya volt és nagymama, erôs ösztönök munkálkodtak benne, melyek igazságért kiáltottak. Kihívóan nézett a férfi szemébe, aki tétovázott ugyan pár pillanatig, de végül megadta magát, mert a saját sorsa jobban érdekelte, mint egy felelôtlen, elvetemült kollégáé. – Rendben! Menjünk, megnézem, és utána intézkedem! Egyébként az inkubátor jó ötlet volt, talán nyertünk vele némi idôt. A következô percekben aztán beindult az újszülöttet mentô gépezet: infúziót adtak, intubálták, szívgyógyszereket kapott. A lélegeztetésnek hála, normalizálódott az állapota, de mindenki tudta, hogy a kihûlés és a túlságosan alacsony súly nem sok jóval kecsegtet a túlélést illetôen. Amikor mindent megtettek, amit csak lehet, a doktor elsietett a szobájába, és telefonált. A rendôrséget hívta. Egy röpke pillanatig habozott ugyan, de ismerve Szilviát, biztos volt benne, hogy ô 116

nem hagyná annyiban a dolgot, ezért tárcsázta az utolsó számot is. Nem akart kockáztatni, és más miatt elbukni. Másrészt pedig ô is érthetetlennek és felháborítónak találta az esetet, amely kétségtelenül kivizsgálást érdemel. Bármelyik kolléga követte is el, vállalnia kell érte a felelôsséget… A felelôsség! Ekkor már biztos volt abban, hogy ebbôl istentelenül nagy botrány lesz, és a szülészeti osztály vezetôsége is megüti majd a bokáját. Itt fejek fognak hullni… * Emese fülébe élesen mart bele a mentôautó szirénájának rikoltó hangja. Leszíjazott teste rázkódott az egyenetlen aszfalton, keze görcsösen markolta a vasrudakat hordágyának szélén. Mostanra már nagyon sûrû lett a görcs, és magában imádkozott, hogy idôben beérjenek vele. Talán kap valami kezelést, ami segít, próbált reménykedni, és valahogy megfeledkezni arról, hogy a magzatvíz elfolyása visszafordíthatatlan folyamatokat indít be. Még néhány órát késleltethetô ugyan a szülés, de be fog következni hamarosan. Túl pici még az ô babája, nincs itt az ideje szegénynek. Ez lüktetett agyában, miközben a mentôorvos lázasan tüsténkedett mellette, és gyakran megsimogatta a homlokát, részvétteljesen vagy inkább bátorítóan. – Mindjárt beérünk, aztán segítenek a kollégák. Ne erôlködjön, lazuljon el, tartsa vissza! – utasította ôt. Nem válaszolt, csak pislantott egyet, így nyugtázta az elhangzottakat. Elterelendô a figyelmét, férjére gondolt. Elképzelte, ahogy dolgozik azokkal a nagy gépekkel az üzemben, és irányítja a munkát, mint kisfônök. Azaz nemsokára remélhetôleg már, mint nagyfônök, ha a felettese nyugdíjazása után elôléptetik, amire megvan minden esélye. Az ô drága, imádnivaló férje, aki a tenyerén hordozta ôt mindig. Éppen ma nem jött haza a szokott idôben, mert jó asszonyhoz méltón kimenôt adott neki munka után a kollégákkal egy kis sörözésre. A mentôorvos hagyott neki üzenetet a nappaliban az asztalon, remélhetôleg nem marad ki túl sokáig, és elolvasva a levelet, rögtön utána siet majd. Hiányzott neki a férfi erôs karja, és egyáltalán a testi közelsége. Maga mellett akarta tudni, hogy erôt meríthessen belôle. Szüksége volt a 117

lelki támaszra is, mert tisztában volt állapotával és azzal, hogy mi várhat rá. Vagyis rájuk, kettejükre. Két tenyerét a hasára téve suttogott leendô gyermekéhez és próbálta rábeszélni a bennmaradásra. Saját magától is igyekezett távol tartani a rossz, negatív gondolatokat, azonban hiába, mert a nyilallásokkal együtt rettegése is egyre erôsödött. A kétségbeesés lassan elhatalmasodott rajta. – Ettôl majd jobban fogja érezni magát. Segít ellazulni és csökkenti a fájdalmat is – fordult oda hozzá az orvos egy fecskendôvel. – De, ugye, minden rendben lesz? – Ne aggódjon, hamarosan beérünk a kórházba! – felelte neki az orvos, aztán alkoholos vattával fertôtlenített és beadta a nyugtatót. Ettôl Emese hamarosan könnyûnek kezdte érezni magát, és bágyadt belenyugvással várta a továbbiakat. * Gábor nyelte a kocsma füstjét és a sört. Három munkatársával rendelték egymás után a köröket, bár ô ugyan ellenkezett, mert nem akart teljesen berúgni. Viszont most volt az elsô alkalom, hogy így együtt ivott az emberekkel, ezért meg akarták adni a módját. Barátságos és segítôkész volt ugyan a gyárban, ennek ellenére csak akkor fogadják majd el ôt, ha némi hajlandóságot mutat a rendszeres kocsmázásra. Ezt pár perce, már kissé kapatos állapotban, a szemébe is mondták: – Csak az van velünk, aki velünk is iszik! – veregette meg a vállát egyikük. Felmarkolta a korsóját, és ivás közben már a pincért kereste tekintetével, hogy megint rendelhessen. Legurította az utolsó kortyot, nagy levegôt vett, és folytatta, jelentôségteljesen nézve Gáborra és a többiekre: – Te, fônök! Már mondani akartuk, de ennél jobb alkalmat el se tudok képzelni, úgyhogy most jól figyelj! Megbeszéltük bent a fiúkkal, hogy kommunista szombat gyanánt segítünk a lakás rendberakásában. A festék meg a többi kellék a mi babakelengyeajándékunk lesz. Nem! Ne is ellenkezz, mert mi ezt már eldöntöttük! Azt kell elárulnod, hogy tapétát vagy csak festést akartok a feleségeddel a kisszobába meg a többi helyre. – A színeket se ártana tudni, nem? – vigyorgott közbe egyikük, majd csuklott egyet, ami halk böfögésbe ment át. 118

– Persze, persze, te észkombájn! Nem felejtjük el megkérdezni a színeket – hurrogta le a harmadik, de közben azért nevetett. Gábor, a kezdeti idegenkedés után, talán az elfogyasztott ital hatására, kezdett feloldódni. Bár szívesebben lett volna otthon a feleségével, azért itt is jól érezte magát. Felemelte poharát, és úgy mondta: – Köszönöm fiúk, Emese nevében is! Késôbb, amikor szédülni kezdett, tudta, hogy ideje felállni az asztaltól és távozni, amíg lábra tud állni. Visszautasította tehát az utolsó kört, majd billegô léptekkel ment ki a WC-re. Közben az járt a fejében, milyen jó, ha boldog családban él az ember, és egy szeretnivaló, nagyszerû nô van mellette. Három órát tölthetett a krimóban, majd dülöngélve ugyan, de erôteljes léptekkel hazafelé igyekezett. Az utolsó elôtti sarkon befordulva elidôzött kicsit a játékbolt elôtt, és elgondolkodva nézegette a kisautókat, meg a színes ruhás babákat. Vajon melyikre lesz majd szükség? Kislányt vagy kisfiút hoz a gólya? Végül is neki mindegy, csak egészséges legyen… Homlokát a kirakat üvegéhez préselte, kellemes hûvösség tompította az alkohol keltette forróságot. Az utolsó körben rendelt pálinkát inkább ki kellett volna hagynia. Késô bánat, eb gondolat! – legyintett a tükörképe felé, és vigyorogva lépett vissza a járdára a fedett beugróból. Ekkor már csak az aszfaltot figyelte, és mindent megtett az elesés ellen. A szédülés hirtelen tört rá, nem volt egy nagy ivó, nem bírta a kocsmázást. A lépcsôházban a masszív vaskorlát tartotta függôleges helyzetben. Nélküle erôtlenül lehuppant volna a kôre. Fokról fokra küzdötte le a távolságot, kulcscsomóját jó elôre kikészítette, és így közelített az ajtajuk felé. Hosszas tapogatózás után lelte meg a villanykapcsolót, hunyorogva az erôs fénytôl, csak negyedszerre talált bele a lyukba. A nappaliban levette a cipôjét, majd úgy döntött, kicsit megpihen, mielôtt levetkôzik és bebújik párja mellé az ágyba. Hátradôlt a székben, lecsukta szemét, és abban a pillanatban el is aludt… * 119

Emese úgy érezte, mintha fátyolos ködön át szemlélné a dolgokat. A nyugtató hatására tényleg könnyebb volt elviselni a nyomasztó gondolatait. Biztosan tudta, hogy baj van, csak annak mértékével nem volt még tisztában. Teljességükben még fel sem fogta a történteket, a kérdésekre is csak automatikusan felelt, és sokszor, bár ô nem így hallotta, csak motyogásra tellett tôle. Vakították a mennyezeti lámpák, ahogy átgurították a szülôszobába. Lecsukta a szemét, és bár hallotta a hangokat, sem a jelentésüket, sem a köztük lévô összefüggést nem volt képes megérteni. A kábulat, mint valami nehéz lánc, fékezte elméjét. Próbált eszméletre térni, mert mintha egy belsô hang figyelmeztette volna valamire, ami hamarosan be fog következni, és aminek nem lesz jó vége. Nem sikerült. A gyógyszerek mintha egy kút mélyére rántották volna le, ahonnan alig látta a világosságot. Csak egy arc nélküli gyermeket látott maga elôtt, de még ezt a képet is igyekezett megragadni, hátha a segítségével ébren tud maradni. Hozzárakott még egy sárgára festett gyerekszobát, egy virágokkal teli ablakot, és ezekkel a képekkel igyekezett átevickélni a sötétségen. Az idôt nem érzékelte, és mire tudata valamelyest kitisztult, addigra már máshol volt. Erre rögtön rájött arról, hogy a hangok és a fények megváltoztak. Ekkor kinyitotta a szemét. Az ágya mellett álló orvost tétovázva és feszengve kezdett beszélni hozzá, Emese szinte fel sem fogta a hallottakat. – Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem tudták megmenteni a babát… Kisfiú lett volna. – Értem. De jól van? Mikor láthatom? – kérdezte halkan. Gyenge öntudata ösztönösen még mindig az értetlenség fedezékébôl próbálta meg kikerülni a fájdalmas valóságot. – Már nincs itt. Meghalt – próbálták ismét tudatosítani benne a történteket, ám ô mintha nem is hallotta volna, továbbra is csak a holléte felôl érdeklôdött. Rettentô álmosnak érezte magát, de összeszedve minden erejét, nyitva tartotta a szemét. – Jó, de mikor hozzák ide nekem, hogy megfoghassam? Már nagyon szeretném, ha itt lenne. Biztosan éhes már, szoptatni kellene… A két fehér köpenyes nô összenézett, a szemükben részvét villant. Aztán a doktornô oldotta meg a helyzetet, mivel 120

rájött, hogy a gyógyszeres kábulat ellen egyelôre nem tudnak mit tenni. – Most aludjon, pihenje ki magát. Az asszony szinte reflexszerûen engedelmeskedett az utasításnak, becsukta a szemét, és szinte azonnal álomba zuhant. Pontosabban egy álmok nélküli, üres tudattalanságba... * Gábor rossz szájízzel és erôs fejfájással ébredt. Kint már világos volt, de nem annyira, hogy láthassa a karórája számlapját. Úgy ítélte meg, korai lenne még felébreszteni párját, ezért levetkôzött, majd próbált a lehetô leghalkabban eljutni a fürdôszobáig. Egy rövid hideg zuhany után sokkal jobban érezte magát. Kitisztult tudattal csinált reggelit magának, még örült is neki, hogy a másnaposság nem tette „halálosan” beteggé, mint az emberek többségét. Nem kapcsolta fel a villanyt, ezért csak jó sokára vette észre a konyhakövön szétszóródott nokedlit. Hümmögött egyet, és halvány mosollyal kezdte el feltakarítani. Miután kiolvasta az elôzô napi újságot is, úgy döntött, bemegy a hálószobába. Lassan már ideje lesz felkelnie Emesének, mert hasára süt a nap. A hasa! Igen, a szépen gömbölyödni kezdô kis hasa… Reggelente mindig adott rá egy puszit, és most is erre készülve haladt el éppen az asztal mellett, amikor felfigyelt egy kusza betûkkel írt levélfélére a terítô tetején. Felvette, és elsápadt, miután átfutotta. A mentôorvos üzenete volt arról, hogy feleségét kórházba szállították tegnap délután. – Tegnap… Úristen… – suttogta megrémülve, miután tudatosult benne, hogy milyen sok idô eltelt azóta. Kapkodva szedte össze az iratait, és futtában kapta magára a kardigánját. Lerohant az utcára, és egy kóbor taxit keresett, amely éppen arra jár. Szerencséje volt, mert a szomszéd ház elé éppen beállt egy. Gondolkodás nélkül tépte fel az ajtaját, és szállt be a meglepôdött sofôr mellé, aki hangot is adott riadalmának: – A telefonban nem mondták, hogy ennyire sürgôs a fuvar. Az ajtót azért nem kellene leszedni, ha kérhetem! – Induljunk azonnal a kórházba! Siessen! – mutogatott Gábor lihegve. 121

– Milyen kórházba? Nekem a diszpécser a vasútállomást mondta. Akkor most változott a terv? Vagy egyáltalán maga rendelte a kocsit? – Nem én hívtam, de élet-halál kérdésrôl van szó. A feleségemet koraszüléssel vitték be… Menjünk már, kérem… Szép jattot adok, csak indítson! – Rendben, legyen így! – indított a bajuszos taxis, és közben a visszapillantó tükörbôl látta, amint egy idôs hölgy mosolyogva indul el feléjük egy bôröndöt cibálva, nehézkesen mozogva. Gondolatban elnézést kért tôle, és új utasával kigurult az útra a forgalomba. Gábor hálás volt neki, hogy nem kezdett el faggatózni és nem próbált meg együtt érzôn beszélgetni vele. Bámulta a leelôzött autókat és az elsuhanó járókelôket a járdán, ám valójában nem is látta ôket. Lelki szemei elôtt teljesen más képek peregtek le. Rossz elôérzetét nem tudta elnyomni magában, folyton elôtört. Ahogy a sokemeletes épülethez értek, két mentôautó közé bepréselôdve, a férfi taktikát váltott. Csak a soron következô lépésére koncentrált, és nem engedte, hogy a rengeteg kérdés, mint valami lavina, maga alá temesse. Sorban jöttek egymás után a feladatok: kiszállni a taxiból, kifizetni a fuvart, bemenni a portánál, a lifthez lépni, lehívni a kabint. Ezzel a módszerrel kiseperte a rémületet, és idôt nyert. Majd ha már ott lesz, ráér tervezni és megoldást találni bármire, amíg meg kell oldania. * Emese csukott szemmel, de majdnem teljesen éberen feküdt. Az elôbb ismét bejött hozzá a doktornô, és részvétét fejezte ki a gyermeke miatt. Teljesen másként reagált, mint ahogyan az ilyenkor általában szokás. Nem tört ki zokogásban. Némán várta, hogy magára hagyják. Még dolgozott benne ugyan némi nyugtató, ám ez a csendes belenyugvás másból táplálkozott. Az ôrület kezdett apró téglákból falat emelni közte és a külvilág között. A fal percenként lett egyre magasabb és szélesebb, és nemsokára minden kiutat elzár. De az utolsó lyuk, az utolsó hiányzó mozaikdarabka még adott egy lehetôséget a kitörésre. Órák teltek el, ólomlábakon vánszorgott az idô. 122

Néhányan bejöttek a kórterembe. Két hangot hallott. Suttogva ugyan, de ahhoz elegendô hangerôvel tárgyaltak valamit, hogy tisztán értse minden szavukat. Ahogy követni kezdte az eseményeket, szíve egyre vadabbul vert. A takarítónôk azt hitték, nincs magánál, ezért nem fogták vissza magukat a pletykálkodásban. – Mindig mondtam, hogy ez a Kiss doktor nagyon furcsa egy ember. Állandóan siet, kapkod, és a múltkor is olyan türelmetlenül topogott az irodája elôtt, amikor éppen takarítottam nála, mint egy idegbeteg. – Jaa! Ezt velem is eljátszotta már nemegyszer. Mintha annyira fontos dolga lenne… Pedig nem hiszem, hogy olyan halaszthatatlan intéznivalója lenne a pihenôszobában. – Erre meg tessék, meg is történik a baj. A Flóra mesélte pár perce, hogy mi a helyzet. Azt hittem, csak viccel velem. Bár ez furcsa lett volna, mert az ô unokája is koraszülötten jött és nagyon beteges… – De legalább él és gondoskodnak róla. – Hát igen. Na de ez… Hogy egy kisfiút a doktor úr csak úgy egyszerûen elveszít útközben... – Hát ez tényleg érthetetlen, Lenkém… – Most meg az egész újszülött osztály körülötte futkározik, de, ha jól hallottam, nem sok jót jósolnak neki. – Én csak azt nem értem, hogy mi is történt, mert kaparásról beszéltek, aztán most meg mégiscsak él a gyerek, vagy mi a franc van? – Mit nem értesz? Tegnap délután a doktor levezetett egy koraszülést, a gyereket meg magával vitte és otthagyta a WC-ben. Reggel megtalálták, és ennyi. Mit lehet ezen nem érteni? – Akkor meg miért mondták, hogy kaparás volt? – Á, félrehallottál valamit. Ekkora babát nem szednek ki… – A lényeg, hogy most már jó kezekben van szegény. – Na, ja… Ráfér végre. Azt mondják, olyan kis törékeny, de azért erôs is, mert fél napig kibírta egyedül, mindenféle segítség nélkül. – Isten vele van. Majd megsegíti, ha arra érdemesnek látja. – Na jó, azt a részt hagyjad, majd késôbb megcsináljuk – mutatott a Lenkének nevezett takarítónô a folyosó felé. – Menjünk, igyunk egy kávét! 123

Távoztak. Emese lassan kinyitotta a szemét. Szóról szóra haladva dolgozta fel a hallottakat, miközben felült, és mezítláb lépve a hideg linóleumra, megtette az elsô tétova, erôtlen lépést az ajtó felé. – Él… – motyogta alig hallhatóan. Pontosan nem tudta, mit csinál, hova tart, csak annyit érzett, neki most a kisfiához kell sietnie, mert veszélyben van, és várja ôt. Ágyéka nyilallására és a lassan meginduló vérzésre, mely vékony csíkot rajzolt a combjára, ügyet sem vetett, nem is érzékelte. Úgy látszott, mintha transzban lenne, és nálánál nagyobb erôk irányítanák a testét. – Jövök már… Jövök… A nôvérek egyike csak annyit látott, hogy valaki a falba kapaszkodva tántorog. Elindult felé, és ahogy közelebb érve meglátta, hogy ki az, elkomorodott. Senkinek sem kívánta azt, amit most ez a nô átél. A lehetô legkedvesebben próbált közeledni hozzá, gyengéden fogta meg a karját, hogy támogassa. – Emese… Vissza kell feküdnie, nem kelhet fel! – mondta neki, és meglátta a vért, ahogy az átitatva a hálóinget a földre csöpögött. – De vár engem… Oda kell mennem… – felelte átszellemülten az asszony. – Most nem lehet! Kérem, jöjjön vissza velem! Ekkor szakadt át a lelki gát, és az érzések egyesült erôvel kerestek kiutat a fájdalom útvesztôjébôl. Emese kirántotta magát a segítô szándékú fogásból, ellökte a nôvért, és futásnak eredt. Legalábbis ô azt hitte… A valóságban viszont alig lett gyorsabb, és csak megközelíteni tudta a liftet, hívni már nem maradt sem ereje, sem ideje. Utolérték és megállították, immáron ketten fogták közre. Óvatosan, ám határozottan. Ekkor kinyílt a lift ajtaja, és ott állt Gábor, aki pár perce már beszélt az orvosokkal, és tisztában volt a történtekkel. Fiát is megnézhette, alig bírta visszatartani a könnyeit, ahogy a csövekkel telitûzdelt kis törékeny test ott feküdt elôtte az inkubátorban. Nem bíztatták semmi jóval, ám ennek ellenére ô is reménykedett. Elvégre nem azért adott a jó Isten ekkora erôt a gyermekének, hogy most visszavegye tôle. Olyan nincs! A kisfia élni fog, és kész! Szó nélkül lépett oda feleségéhez, és átölelte. Aztán egy pillanattal késôbb sírni kezdett, a forró könnycseppek 124

végigszántottak borostás arcán, ahogy a kétségbeesés elôtört belôle. Emese végre biztonságban érezte magát, és hagyta, hogy visszafordítsa a kórterem felé. – Akkor most ketten megyünk hozzá? Errefele van? – kérdezte üres tekintettel Gábort, aki átlátta a helyzetet, és rögtönzött. – Igen, már megyünk is, csak elôtte még fel kell venned a papucsodat. Ott hagytad az ágynál. Visszamegyünk érte. Jó? Nem szabad felfáznod, mert betegen nem mehetsz oda hozzá. – Jó… Értem… Akkor siessünk a papucsért… Közben fecskendôvel a kezében megérkezett a doktornô, leültette az ágyra, és beadta neki a nyugtatót. Ezután Gáborhoz fordult: – Sokkot kapott, de hamarosan jobban lesz – tájékoztatta a férfit. * Leventének elege volt az egész napból és nem utolsósorban az utóbbi hetekbôl. Dühöt, elkeseredést és csalódást érzett. Becsukni a szemét, és csendben maradni? Zsófira hallgatva meghunyászkodni, és nem tenni semmit? Valóban ez lenne a helyes út, vagy csak ez okozná a legkisebb gondot számára? A saját életét, vagyis a szakmai karrierjét tartsa szem elôtt, vagy életeket mentsen meg? Már ha ez egyáltalán lehetséges. Mert bizonytalan, hogy bármit is tehetne, semmi garancia a sikerre. Ahogyan egyszer már eltaposták, úgy ismét megtehetik. Ez esetben viszont csak saját magának árt. Fel és alá járkált a szobájában. A redônyt teljesen leengedte, az éjjeli lámpa adott csupán egy kevés világosságot. Az imént ért haza, Zsófi is nemsokára itt lesz, csak ô elôbb hazament valamiért. Mondta, mit akar elhozni, de nem figyelt a szavaira. A korábbiakra viszont annál inkább, mert amit javasolt a kettejük érdekében, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kellemes élet várhat rá kedvese oldalán, ha együtt maradnak hosszú távon, és a karrierje is beindulhat, rendesen élhetnek, családot alapíthatnak. Szép kilátások, és mindezektôl csupán egyvalami választja el ôket… Az ô francos lelkiismerete, mely öngyilkos módon igazságot próbál szolgáltatni. 125

Bár nem volt szokása otthon alkoholt fogyasztani, most elôkereste a szekrény hátuljából a finom szilvapálinkát, és pohár nélkül, az üvegbôl ivott. Aztán köhögött is az erôs italtól, kivörösödve, nagyokat lélegezve igyekezett magához térni. Kicsit várt, majd megint jót húzott a palackból. Ennyi még nem árthat, állapította meg, aztán eltette, vissza a helyére. Ahogy visszatért a szobába, kénytelen volt beismerni, hogy ugyanott tart, mint korábban. Nem jutott dûlôre, bár kezdett némi hajlandóságot mutatni a hallgatásra. Ezen meg is lepôdött. Ô se lenne különb, mint „azok”? Világéletében próbált a helyes úton maradni, melyet a lelkiismerete és orvosi esküje kijelölt számára, és pont most kezdjen el kifogásokat találni? Ugyanakkor csak egy élete van, és ha teheti, akkor miért ne élje azt le kényelemben, boldogan? Fôleg, hogy egyszer már a fejére koppintottak. Ebbôl tanulnia kellene, nem pedig még jobban vágnia maga alatt a fát. Azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ígéretet tett a nô apjának. A becsülete azt követelte, hogy állja a szavát. Még legalább egy órát viaskodott magával, amikor megjött Zsófi. Elôször szó nélkül megölelte és megcsókolta ôt, majd kézen fogva bevezette a szobába, egymással szemben ültek le a fotelekben. – Visszamentem a kórházba, és intézkedtem néhány dologban. Tudom, hogy nem fog tetszeni neked, amit mondani fogok, de légy tekintettel arra, hogy most már nemcsak a saját sorsodért tartozol felelôsséggel, hanem az enyémért is. Egy pár vagyunk, akik tisztelik egymást, és néha engednek az eltökéltségükbôl, ha a másikuk érdeke így kívánja. – Ezt értem és egyet is értek vele, de térj a lényegre, légy szíves! – Beszéltem a szülésznôvel és a nôvérrel. Hallgatni fognak a szerepedrôl az ügyben… Kivárt, várta, hogyan reagál a férfi. Levente továbbra is némán nézett rá. Zsófi már bizakodva, bátrabban folytatta: – Innentôl kezdve csak rajtad áll, hogy önként a nyakadba veszed-e a kötelet. Az én véleményemet már ismered, nem akarom újra elmondani. Nem foglak tovább gyôzködni és rábeszélni akármire is. De azt ne feledd, apámmal teljesen egyetértek abban, hogy bármennyire is szeretlek, nem fogom elrontani az egész hátralévô életemet miattad. 126

– Á… Szóval már apád is tud a dologról! – nevetett fel kényszeredetten a férfi, és mély csalódottságot érzett. Ez lenne a nagy szerelem? Ez a nô már az elsô kis bajnál mentegetôzve kihátrálna a kapcsolatból? A következô gondolata meg már azt sugallta, hogy ô volt igazságtalan Zsófihoz. A nô csupán ésszerûen és talpraesetten próbálja intézni az ügyet. Ésszerûen, igaz, hidegen. Végsô soron mégis be kell látnia, hogy nem csak neki, másoknak is egy szál élete van. Azt pedig mindenki félti. Szerelmet találhat az ember bármikor, de új életet?! Azt nem nagyon. Abból egy áll a rendelkezésre, és azt jól kell kihasználni. – Természetesen beszéltem vele, és kikértem a tanácsát. Ezekhez a dolgokhoz ônála senki nem ért jobban. Ebben, remélem, nem kételkedsz. Ugyanúgy abban sem, hogy segíteni akar, és nem keresztbe tenni neked. Vele nem kell harcolnod, elfogadott téged olyannak, amilyen vagy. A doktor e pillanatban úgy érezte, tudja, mi az, amit tennie kell. Felállt, odalépett Zsófihoz, felhúzta maga elé, és mélyen a szemébe nézve döntött a kettejük sorsáról. – Téged akarlak, és a közös jövônket. – Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni… – Nem vagyok bolond, hogy kockáztassalak téged… Minket. Ezután minden eddigi alkalomnál hevesebben szeretkeztek. A nap további részében ki sem bújtak az ágyból, kizárták a külvilágot, és csakis egymással foglalkoztak. Leventének magát a döntést volt nehéz meghoznia, együtt élni vele már sokkal könnyebben ment, mint gondolta. A szex utáni kényelmes ellazulás és az ezzel járó végtelen nyugalom, párosulva azzal, hogy a korábbi probléma megoldódni látszott, totálisan felszabadulttá tette. Végre igazán élvezte az életet, és azzal hízeleghetett magának, hogy önmaga irányította a sorsát, nem pedig sodródott az árral. Persze, nagy szerepe volt ebben Zsófinak is, aki mellette szuszogott halkan, az álom ölelô karjaiban pihenve ki az együttlét édes fáradtságát. Megcsókolta a lány homlokát, majd maga is álomba merült… Reggel, amint beértek a kórházba, rögtön érzékelték, hogy valami nem stimmel. Az osztályon mindenki csendben pusmogott, gyanakodva néztek jobbra-balra. Levente elfoglalta szokásos helyét a papírhalmok között, Zsófi pedig a leszámolását intézte. Talán egy óra sem telt el, amikor Leventéhez 127

benyitott a tegnap Kisst helyettesítô doktornô. Gyors köszönés után rögtön a tárgyra tért, és idegesen, de határozottan kezdett beszélni: – Zsófi tegnap, azt hiszem, megérzett valamit, és maga nagyon jól járt, hogy intézkedett. Kiborult a bili, nyakig úszunk a kakiban. Vagyis konkrétan nem mi, hanem az osztályon jó páran. A tegnapi abortuszból, vagyis koraszülésbôl, botrány lett. Kiss doktor, nem tudni, miért, a személyzeti WC-ben hagyta az újszülöttet, akit késôbb megtaláltak, és valaki értesítette a rendôrséget. Most pedig áll a bál! Nekem szerencsém van, hogy a férjem összeköttetései révén mentesülhetek bizonyos kellemetlen feladatok alól, és ebben sem kellett soha részt vennem ezelôtt. Magának pedig az a nagy szerencséje, hogy a papírokon Kiss doktor aláírása szerepel… Meg persze Magdi és a nôvér nem fognak említést tenni magáról. De én nem ezért jöttem, hanem azért, mert szembe akart szállni ezzel az egész rohadt dologgal. Ezt tisztelem, fôleg azok után, amiken korábban átment. Ennyit akartam a tudtára adni. Hallgasson rám, és ne akarjon hôs lenni! A hôsök korán halnak. – Tudom, mit kell tennem. Mármint tudom, mit parancsol a józan ész, és bármennyire is szívesen ellenkeznék, túl vagyok a lelkiismeretemmel vívott csatáimon. – Maradjon itt, és csinálja, amit eddig. Akkor elkerülheti a bajt – tanácsolta a doktornô. – És Barnabás? Ô mit fog mondani? Annyira azért nem volt kiütve, hogy… Elharapta a mondat végét. A kollegina halványan elmosolyodott, és tudatta vele, hogy mindenki ismeri a doktor szenvedélyét, nyugodtan beszélhet róla. – Emiatt ne aggódjon! Szerintem nem emlékszik semmire. – Akkor viszont, miután megköszöntem a titoktartást, maradok itt, eltemetve az iratok közé. – Nem kell köszönni semmit, és ne is keresse fel Magdiékat se. Csúnya és szomorú ügy ez, nem szívesen ragozzák tovább ôk sem. Túlléptek az eseten, már ami magát illeti, és ennyi legyen elég. Örüljön a szerencséjének! – Azt teszem – bólintott Levente, és már abban a pillanatban megpróbálta agya leghátsó zugába préselni a tegnapi eseményeket. A doktornô ezután elsietett, egyedül hagyva 128

ôt gondolataival. Túl sok elmélkedésre azonban amúgy sem maradt volna idô, mert megérkezett Zsófi, hogy tájékoztassa a legújabb fejleményekrôl. – Kemény a helyzet! Kemény, de nem ránk nézve veszélyes. Látom, vendéged volt az elôbb. – Igen. A doktornô nagyjából felvilágosított a szerepemrôl az ügyben. Azaz arról, hogy nincs is szerepem… Ha jól belegondolok... – Pontosan ez a lényeg. Hiszen valóban nincs szereped ebben az egészben. Miért ne maradhatnál tiszta? – helyeselt a nô. Válaszul Levente fintorogva felelt: – Tiszta? Nektek igen, de magamnak? Zsófi az önmarcangolást és a lelkiismereti harcot megakadályozandó, ismét keményen próbálta helyre tenni a férfit. – Ne nyafogj már, kérlek! Ezt már rég megbeszéltük, és túl vagyunk rajta. Legalábbis te azt mondtad nekem. Vagy talán hazudtál? – Nem, dehogy! Minden rendben van. Még sohasem látta ennyire céltudatosnak és erôsnek a nôt, ismét elcsodálkozott a temperamentumán és a látásmódján, mellyel a világot szemlélte. Aztán a további információk újra meglepték, és ámulattal töltötték el Zsófival kapcsolatban, aki most már lágyabb, kedvesebb hangon folytatta: – Barnabás el van intézve. Ha emlékszik is egyáltalán valamire, a levélke, melyet nála hagytam, pontosan tudatja vele, hogy mi vár rá, amennyiben keresztbe tesz neked, vagy egyáltalán szóba hozza a neved. – Megzsaroltad? – kérdezte Levente meglepetten, majd hangot adott véleményének is ezzel kapcsolatban: – Egy beteg ember függôségét használtad ki a saját céljaidra? – Igen. Mindketten tudták, hogy a keserû és komor szavak igazából nem szemrehányást takarnak. Csak a feszültség levezetését szolgálják. A válasz pedig annyira természetesen és érzelemmentesen jött, hogy a férfi hirtelen reagálni sem tudott rá. Ezt kihasználva, Zsófi folytatta a helyzetismertetést: – Már itt van a rendôrség által kiküldött orvos szakértô. Átnézi a papírokat, és beszél mindenkivel, akinek köze lehet az ügyhöz. Azért nem lennék most Rózsavölgyi helyében… 129

– Miért? – Mert hiába nem volt itt, ô felel az osztályért, és valószínûleg ôt keresik fel elsôként a rendôrök meg a szakértô. Aztán az adjunktus következik és a szülést levezetô orvos, meg akik még jelen voltak a szülésnél. – Aztán majd kiderül, hogy nem egyedi esetrôl van szó, hanem rendszeresen ismétlôdôrôl… Az lesz csak igazán a botrány… – töprengett Levente, és tényleg nem szeretett volna a fônök helyében lenni. Itt bíróság és börtön néz ki pár embernek, az már biztos. Csak most értette meg, hogy annak idején a volt fônöke miért ment inkább nyugdíjba, megfutamodva a feladat elôl, melyet rá akartak erôltetni. – Pillanatnyilag egy esetrôl van szó… – kezdte Zsófi. – Legalábbis én úgy hallottam azoktól, akiket már kikérdeztek. Ez még csak az orvosi faggatózás, a szakértô informálódik csupán. A lényeg majd a rendôrségi kihallgatásokon fog eldôlni. Kérdés, hogy eljár-e valakinek a szája, vagy kollektívan hallgatni fog mindenki. – Ugyan… – legyintett a férfi. Kifejtette, hogy az orvostársadalom nagyon szépen össze tud zárni, ha önmagát kell védeni, ezért még az is elôfordulhat, hogy elkenik az ügyet. Fôleg, hogy a baba még él, és ha életben is marad, akkor csupán egy ejnye-bejnyét kapnak majd a felelôsök. – Mindegy, mert bárhogy is lesz, mi kimaradunk belôle. Te csinálod továbbra is a jelentéseket, mint eddig, én pedig napokon belül úgyis elmegyek innen. – Igen, persze… Jó lesz minden – nyugodott bele Levente. Igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és úrrá lenni a lelkiismeret-furdalásán. Ezt bárki meglátta volna rajta, aki ismerte, és Zsófi ezen kevesek közé tartozott. Átölelte, és megsimogatta az arcát, mielôtt távozott volna. – A lényeg, hogy kettônk között ne legyen súrlódás… – Az nem fordulhat elô – ígérte Levente. * Meghalt… Egyetlen szó csupán, és mégis mindent elvesz az embertôl, aki erre a sorsra jut. Persze, akkor már nem számít semmi, mert nincs „utána”. Egyszerûen kikapcsolunk, és elveszünk a semmiben, gondolataink megszûnnek. 130

De ha nem mi kerülünk kapcsolatba az életnek ezzel a velejárójával, hanem családtagunk, barátunk, akkor még nehezebb szembenézni vele. A mély és fájó sebeket az idô vagy begyógyítja egyszer, vagy nem. Hiszen az emlékek örökre elkísérnek minket. Elég egy szó, egy illat, egy érzés, és azonnal felidézôdnek, elôbukkannak a múlt homályából. Tompán, halványan, de ott lesznek bennünk, és idôvel kitöltik azt az ûrt, melyet távozásakor az a valaki hagyott bennünk, akit szerettünk. Ha szerencsénk van, akkor a jó és a szép emlékek maradnak meg, mosolyt csalva arcunkra. Ha szerencsénk van… Mert a halál akkor a legfájóbb, ha még csak emlékünk sincs az ismeretlenül is szeretett személyrôl, ha nem tudtunk elraktározni magunkban semmilyen képet róla, amely esetleg lelki mentôövet nyújthatna a fájdalom perceiben. Emese már teljesen magánál volt, a nyugtatók távoztak szervezetébôl, és újabb dózis beadását nem látták indokoltnak az orvosok. Férje mindvégig mellette tartózkodott. Vigyázott rá. Vagy inkább egymásra vigyáztak, egymást erôsítették ezekben az idegtépô órákban. A kórházi ágyon ülve, összeölelkezve várták a fejleményeket gyermekük állapotáról. Semmit nem fogtak fel, csupán az utolsó, befejezô mondat legutolsó szavát. – …meghalt. A fiatal, magas orvos még ott állt néhány pillanatig, aztán belátta, hogy itt már nincs rá szükség, és távozott. Ôk pedig csak ültek ott tovább, némán, átélve a veszteség végtelen fájdalmát. A kínokat enyhítô sírás valamiért nagyon nehezen akart megindulni. Ez újabb gonoszság volt az élettôl, mely ilyen rútul elbánt velük. Hosszú, mély sóhajok törtek fel egymás után, mígnem az utolsó lélegzetvétel már végre zokogásba fulladt. Átszakadt a gát, az érzelmek fékezés nélkül uralták az elmét és a cselekedeteket. Emese eltolta magától Gábort, és az ágyra borulva, arcát a takaróba fúrva sírt. A vállára tévedô, vigasztalni próbáló kezet lerázta magáról, szinte fájt a férfi érintése. Senkit és semmit nem akart most maga körül, egyedül kívánt maradni. A férfi ezt elfogadta ugyan, de meg nem értette. Felállt, az ablakhoz ment, a párkányra támaszkodott lehajtott fejjel és… sírt. Hangtalanul, némán harcolt a fájdalommal. Érezte, ahogy a forró 131

könnycseppek végigszaladnak az arcán, és végül az ingére cseppennek. Úgy érezte, minden egyes pillanattal egy darabka élet szakad ki belôle, helyet csinálva annak a marcangoló ûrnek, amit képtelenség elviselni, mégis el kell, hisz itt van Emese. Emese, aki épp eltolja magától… Nem tudta, mitévô legyen. Az ablakon túl, a kórház kertjében látogatók sétáltak, néhol gyerekek is rohangáltak a felnôttek körül. Gábor becsukta a szemét, és próbált nem tudomást venni mások boldogságáról. Kétségbeesett volt, irigy és dühös, amiért neki nem adatott meg ez a családi idill. De nem csak maga miatt. Emese, akit imádott, és akiért bármire hajlandó lett volna, ônála sokkal nagyobb terhet cipel, és félô volt, hogy összeroppan alatta. Egy férfi sohasem fogja tudni átérezni, milyen erôs kötelék van egy anya és gyermeke között. Vagy lett volna… Innentôl mindent múlt idôben kell érteni, ami a terhességgel és családdal kapcsolatos. A késôbbiekben természetesen majd újra próbálkozhatnak. Remélte, hogy Emese partner lesz ebben, és nem okoz nála visszafordíthatatlan törést a kisfiuk elvesztése. Visszament az ágyhoz, leült a szélére, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjen hozzá zokogó feleségéhez. Elindult ugyan egy tétova, vigasztaló mozdulat, ám idôben észbekapott, és visszahúzta a kezét. Tudta, most várnia kell… Az idô mindenre gyógyír. Legalábbis azt mondják… a kívülállók…

132