Tartalom. REDIVIVUS Fodor Ákos

Ta r t a l o m

Tartalom REDIVIVUS – Fodor Ákos Fodor Ákos: N. N. töpreng; A bot megrémül; Relaxáció; Figyelmeztető táblácska; Egy szó; Auditív teszt; Kínálat; Záróegyenleg ........................ 4 Podonyi Hedvig: Búcsú helyett – Fodor Ákos halálára ............................................................. 7 Tandori Dezső: Hát még akkor!; Változatok „fodorákos”-ra ................................................ 12 Révbíró Tamás: Visszhang, szétgyűrűzőben (esszé) ............................................................... 14 Szepes Erika: Az üvegdiák, avagy az új szenzibilitás (tanulmány) ....................................... 16 Falcsik Mari: Gyászolom; Már tudom; Három haiq Fodor Ákosnak ajánlva ..................... 32 Két költő különös barátsága – Fodor Ákosról Zalán Tiborral beszélget Onagy Zoltán ........................................................................................................... 34 Géczi János: .... törek. .................................................................................................................... 39 Marno János: Egy sivatagi órán .................................................................................................. 44 Vihar Judit: SMS-ek a túlvilágról ............................................................................................... 45 ÁTJÁRÁS – Nedeljko Terzić Nedeljko Terzić: Az egzisztencializmus paradoxona (esszé, Kovács Jolánka fordítása) ......... 48 Nedeljko Terzić: 14 vers az Ínség és keserűség ciklusból (Kovács Jolánka fordításai) ............ 51 LYRA Hungarica Marno János: Holott; Merülő labirintus ....................................................................... 60 G. István László: Kőedény ........................................................................................................... 61 Szauer Ágoston: Révület; Most ................................................................................................... 62 Zsille Gábor: Visszhangzik; Összerakható ................................................................................ 63 Oravecz Péter: külső zseb; hazatérés .......................................................................................... 65 Gál Sándor: Egy alkonyat örvényei; Ikrek ................................................................................ 66 Fellinger Károly: mert; Cseresznyefüggő ................................................................................. 68 Balázs F. Attila: mementó; szabadság; szépségvadászat ....................................................... 69 Király Farkas: levélkék túlról ...................................................................................................... 70 Balázs Imre József: Készülődés; Illatok; Szótlan; Összegömbölyödő zene ........................ 71 Izsó Zita: Azonosság; Érkezés; Vendégség .................................................................................. 72 Lázár Bence András: Béke van .................................................................................................. 74 Svébis Bence: E.-ről ennyit; Ad hominem ................................................................................. 76 Evellei Kata: Heg; blue (with a chance of white) ...................................................................... 77 Fenyves Marcell: Ikarobótosz Attilosz vagy az elkúrt utas; Izomország ............................. 79 Fecske Csaba: Napfény felel; (A nap még füstölög…) ............................................................. 82 Birtalan Ferenc: A másodálmok; Ezerkilencszázötvennégy július negyedikén ................. 83 Bíró József: Keresztül; Termőre fordul; Nemzetben ............................................................... 86 Nyilas Atilla: Skorpió .................................................................................................................... 87 Láng Eszter: Napló tükörben ...................................................................................................... 89 Suhai Pál: Csalódások; Ember és szúnyog; Nyárvég ............................................................. 93 Tornai József: Perceink réztáblája; Egy inghez ....................................................................... 96

1

Ta r t a l o m

Belső borítók: Lenkey-Tóth Péter Az 59. oldalon: Láng Eszter műve

KÖVETKEZÕ SZÁMUNKBÓL: Centrumban Czigány György 20 év Parnasszus

2

REDIVIVUS – Fodor Ákos

Fodor Ákos (Budapest, 1945. május 17. – Budapest, 2015. február 21.) költő és műfordító, a magyar haiku mestereként tartják számon. 1968-ban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után a Zeneműkiadónál kezdte szerkesztői pályafutását. 1978-ban jelent meg első verseskötete, Kettőspont címmel. 2003-ban Artisjus Életműdíjjal, 2006-ban Nádasdy Kálmán-díjjal, 2007-ben az Artisjus Irodalmi Alapítvány Irodalmi Díjával, 2010-ben Bank Austria Literaris osztrák irodalmi díjjal ismerték el tevékenységét. Eddigi kötetei • Kettőspont, 1978 (versek, műfordítások) • Idéző jelek, 1979 (versek, műfordítások) • Hasadó anyag, 1982 (versek, alkalmazott szövegek) • Képtelenkönyv, 1986 és 2010 (versek, Rózsa Edit képeivel) • Jazz, 1986 (versek, műfordítások) • Akupunktúra, 1989 (versek) • Lehet, 1995 (versek) • Dél után, 1997 (versek) • Macuo Basó: Százhetven haiku, 1999 (műfordítások) • Addig is, 1999 (versek) • Buddha Weimarban, 2002 (versek) • Szó-Tár, 2003 (válogatott versek) • Még: mindig, 2006 (versek) • Pontok, 2008 (válogatott versek) • Gonghangok, 2009 (versek) • Gongklänge, 2010 (versek) • Kis téli-zene, 2013 (versek) • Szabadesés, 2014 (versek) • Das Leben ist möglich, 2014 (társszerzők: R. Jurolek, A. Basic) • Gyöngyök, göröngyök, 2015 (válogatott versek) (Hátrahagyott és közlésre szánt kéziratai nyomán még további posztumusz köteteinek megjelenése várható.) Egyéb művei • Sancho Panza szigete (rádiójáték, Bródy János zenéjével) • Mintegy félszáz zenés színpadi mű (musical, opera, operett) magyar szövege • Drámafordítások • Versfordítások • Dalszövegek Filológiai, ill. praktikus közreadásai: Schola cantorum (középkori vokális művek), Haydn: Die sieben Worte (oratórium), 8 Haydn-szimfónia, számos Vivaldi-concerto.

4

A 3. oldalon lévő fényképet Díner Tamás készítette.

N. N. töpreng

Fodor Ákos

FODOR ÁKOS

„Legutóbb még élt. De fura, hogy most meg nem… – Mit kezdjek vele?!”

A bot megrémül „Végeim vannak…!”

Relaxáció Mennyei Menhely az álommentes alvás: mini-nirvána.

Fodor Ákos: N. N. (A szerzo ˝ kézírásával)

5

Fodor Ákos

Figyelmeztetô táblácska A panaszkodás mélyre-vájva tartósít Mulandó Gondot!

Egy szó hommage à W. S. metafifika

Auditív teszt Ki beszél? Mindegy. Mit beszél? Nem érdekel: hallom: hazudik.

Kínálat Van fény-nyelő arc és van fény-visszaverő. Válassz. Választhatsz!

Záróegyenleg 6

Életem adtam életemért.

„Hányszor maradtam életben!”

Búcsú helyett – Fodor Ákos halálára

Podonyi Hedvig

PODONYI HEDVIG

Néhányszor már kerülgették egymást, ő meg a Végzet. Elég lett volna csupán egy csöppnyi balszerencse, hogy el se kezdhesse földi pályafutását. Baljós időkben, háborúban, Budapest ostroma idején készülődött erre a világra. Sötét félelmektől roskadozva, fojtó levegőjű fővárosi óvóhelyeken szorongva, rommá lőtt utcákon iszkolva, behúzott nyakkal várták, már amennyire várták. Rommá lett addigra szüleinek a házassága is. Ákos 1945. május 17-én reggel érkezett a kies VIII. kerületbe, állítólag könnyen (bár ezt az állítást mindig is kétkedve fogadta1), majd a VII. kerület egyik igen csúf, komorló bérházában látott neki, hogy teljesítse a felnövés hosszadalmas feladatát. Később többször mondta: körbe tudná rajzolni azt a helyet az akkori kockás konyhakövön, amelyre párévesen rámeredve egyszer csak rájött, hogy visszavonhatatlanul eldőlt: neki most már egy ideig itt kell maradnia. Hogy be van ide zárva. Nem nagyon örült neki. Ki tudja, mennyire játszhatott ez közre abban, hogy kilencéves kora körül majdnem sikerült meghalnia. Fájt a hasa, doktorhoz vitték, aki nyomogatta a gyanús területet, és megállapította, hogy kólikás a gyerek. Hascsikarása van; ha nagyobb baja lenne, az jobban fájna neki, azt nem bírná ilyen fegyelmezetten. Csak azzal nem számolt, hogy ez pont az a gyerek, aki pont ilyen fegyelmezetten bírja. Mire negyvenfokos lázzal kórházba került, a vakbele már perforált. Az orvosok szerint fél órán múlt az élete – de megmenekült. Nemsokára még egy alkalma nyílt az örök távozásra: sebe csúnyán elfertőződött, ismét meg kellett operálni. Végül megmentették, csak a kínzatások gyöngyházfényűvé szelídült nyomait viselte élethosszig. 1956 októberében, tizenegy évesen, amikor iskola után saját kezűleg írt „forradalmi röplapokat” dobált postaládákba egy osztálytársával, még aligha gondolt arra, hogy megint valós életveszélybe kerülhet. Nyilván komoly retorziókra számíthatott volna, ha lefülelik, sőt nemigen kétséges, hogy a családját is elővették volna. Mégsem a röplapozásból lett baj, hanem a rokoni jó szándékból. Akkor már rég külön élő apjának lánytestvére, a velük lakó nagynéni úgy látta célszerűnek, ha a forradalom leverésére érkező szovjet csapatok és a várható veszedelmek elől Ákost biztos helyre menekíti. Ezért kézen fogta és egy ismerőséhez terelte őt, a Vigadó tér egyik patinás házához, amit vastag falai miatt megfelelőnek vélt. Mire odaértek, az utcán már vad lövöldözés folyt. Csakhamar rájuk is lőttek. Álltak a „biztonságos” ház óriási kapuja előtt, amely nem és nem nyílt ki előttük, egykedvűen kopogtak körülöttük a tömör fába csapódó golyók. Máig is hallom, hogyan kopognak – merengett néha Ákos, és efféle merengéseit különösen mély cigarettaslukk követte. 1 Ennek Hipotézis című versében is hangot adott: „Mindig válságos / évszakom a tavasz; nap- / szakom a reggel. / Nehezen születhettem.

7

Podonyi Hedvig

Idővel valaki végre be merte engedni őket, de abban sem volt sok köszönet. Egy nagyeszűnek nem mondható ellenálló ugyanis jó ötletnek tartotta, hogy az egyik emeleti ablakból tiltakozásként a Duna-parton végenincs sorban vonuló szovjet tankokra lőjön. Azok persze, mentek tovább zavartalanul, csak az egyik fordult a ház felé minden sietség nélkül, kényelmesen beállítva az irányzékot, hogy azután örökkévalóságnak tűnő időn át lője a jobb sorsra érdemes épületet, amely minden ízében recsegett-ropogott, nyöszörgött és jajgatott. „Azelőtt sosem hallottam olyat, hogy egy ház sír” – mondta Ákos. A halállal való találkozásának további apró, ámbár hátborzongató mozzanataként szembesülnie kellett egy kis társával, egy tizenkét év körüli fiúval is, akit vele ellentétben nem kímélt meg a golyózápor. Holttestét valaki behozta a házba. Csakhogy valószínűleg túl sokaknak juthatott eszükbe a négy méter vastag falak védelmébe menekülni, zsúfolásig telhetett a lakás, így a halottat nem volt hová tenni. Végül valaki megtalálta a kegyeletsértést kizáró, roppant egyszerű megoldást: tegyék a fiú holttestét abba az ágyba, amelyben az élő vendég fiú éjszakázik. És így is lett. Hogy milyen volt gyerekként a halott fiúval egy ágyban aludni, azt Ákos később sem részletezte, soha. Lehet, hogy ehhez nem tudta volna elég mélyre leszívni a cigarettafüstöt. A középiskolás évek során a komor történeteket vidámabbak váltották fel, annál is inkább, mert elérkezett az első beteljesült, szép szerelem. Ákos mind elmélyültebben tanult zenét, és közben mind elszántabban készült – költőnek. A Halál csak módjával ólálkodott körülötte. Bár voltak nála esélyei, például amikor egy forró nyári napon, egy üveg pocsék vodka Margit-szigeti elfogyasztását követően, akkori jó barátja, Petri György2 meghitt társaságában a piszkos, mély, örvényes, és hajóforgalomtól sem mentes Dunában lubickolva hűsítette magát. Vagy amikor zeneakadémistaként, egy balatoni buszos kirándulás alkalmával úgy döntött, hogy ő akkor most átúszik. Talán Almádiban történt. Mindenki más letelepedett a strandon, fürdött partközelben, ahogy szokás, Ákos bement a vízbe és egymagában tempózni kezdett. Senkinek nem szólt, feltehetően nem is tervezte előre, hogy a szemközti partig meg sem áll. Jól és gyorsan úszott; pontosabban: szinte vízipókként szaladt a vízen hosszú karjaival-lábaival. A fejét lehetőleg éppúgy nem vizezte be, ha nem volt muszáj, mint Steinbeck Kék öböl-történeteiben Doki. Egyszóval, emelt fővel átúszott. De a túlparton nádast talált, kimászni nem tudott. Így jelképesen megérintett egy nádszálat, és visszafordult. És ezt is megúszta. Mivel már több órája eltűnt, a strandoló többiek a legrosszabbtól tartottak. Megkönynyebbülten látták, hogy mégiscsak felbukkan. Peckesen a partra lépett, és ott rongybabaként nyeklett össze. Betették a buszba, néhány órán át aludt, majd folytatta az életét. (Ha akkor már ismerem, minden másképp alakul, mert – annak a szeretetnek maradéktalan fenntartásával, amit mindig is éreztem iránta – ezért valószínűleg megfojtottam volna.) „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”3– a közismert shakespeare-i gondolatot jó párszor körüljárta, verseivel is. És gyakran mondogatta, hogy volt szerencséje személyesen ismerni Hamletet. Az 1962-ben bemutatott, Vámos László rendezte, Madách Színház-beli előadást töviről hegyire tudta, magába szívta, benne élt. Ha épp nem hangversenyre vagy az Operába ment, akkor a Hamletre „járt”. Több tucatszor látta. A rajongva csodált Gábor Miklóstól4 még egy bizonyos hanghordozást és intonációt is önkéntelenül átvett, amit jó füllel akár észre is vehetett, aki akarta. Ez kiváltképp akkor hallatszott, amikor felolvasott valamit. Kiváló felolvasó, előadó volt, és nem csak a saját írásait osztotta meg szívesen másokkal – „kihangosítva”. Ha arra kérték, mondja el ked-

PETRI György (1943–2000) költő, műfordító, újságíró SHAKESPEARE: Hamlet 4 GÁBOR Miklós (1919–1998) színművész 2 3

8

Fodor Ákos fiatalkori fotója

venc versét, nemegyszer Pilinszky János5 Egy szenvedély margójára című művét idézte. Egyébként a gyerekkora óta ismert, szeretett és tisztelt Pilinszky hanghordozásából is átvett egy keveset – anélkül, hogy direkt módon utánozta volna. Úgy emlékszem, nemegyszer társa volt a hamletezésekben akadémista társa, a néhány évvel idősebb Kepes Sára6 is. Sára rendkívüli tehetség volt, köztudottan Petri szerelme, és Petri számos versének múzsája. Ákosnak szívbéli pajtása-jó barátja, és néhány sokkal későbbi versének szintén ihletője. Tehetségét és ráadásként kapott nehéz sorsát azonban nem tudta soká cipelni: huszonhárom évesen öngyilkos lett. Hátrahagyott verseit bő harminc év múltán Ákos kutatta fel Petrovics Emil 7 készséges közbenjárásával, és adta közre 1998-ban megjelent, Lehet című könyvébe foglalva. Sára halála nagyon megrázta Ákost. Ez olyannyira látszhatott is rajta, hogy a Zeneakadémia valamelyik jóindulatú munkatársa helyesnek látta őt pártfogásba venni, és elintézte számára, hogy a téli szünetben regenerálódni mehessen a Mátrába. Ez alkalommal Thomas Mann óvta meg őt a korai elmúlástól – valóban nem kizárt, hogy az életét mentette meg. A csúszós téli úton pöfögő busz ugyanis karambolozott. Természetesen akkor még hírből sem ismertük errefelé a biztonsági övet, a magas, párnázott háttámlákat. Az Ákos előtti, alacsony támlájú ülés fölött vascsőből hajlított kapaszkodó húzódott, ütközéskor tehát minden bizonnyal ebbe verte volna bele a fejét, ami az álmoskönyv szerint sem jelent semmi biztatót. Csakhogy ő útközben a József és testvérei című Mann-regényt olvasta, a vaskos könyvet a vascsőhöz támasztva. Így aztán azt fejelte le teljes erőből. A kemény könyvborító aljának éle így is felhasította a szája és orra közötti részt, látványosan dőlt a vére. A mentősök körülugrálták, az elsők között látták el, de végül is kiderült, hogy nincs komoly sérülése. Eközben nem messze tőle ült valaki, aki PILINSZKY János (1921–1981) költő KEPES Sára (1942–1965) költő, zeneszerző 7 PETROVICS Emil (1930–2011) zeneszerző 5 6

9

Podonyi Hedvig

látszólag épen megúszta a balesetet, békésen várta, hogy sorra kerüljön, nem is nagyon foglalkoztak vele – ez a valaki belső sérülései következtében rövidesen meghalt. A következő évtizedek végelgyengülésben kimúlt vagy épp látványosan elviharzó szerelmi, baráti kapcsolatainak gyászát itt és most nem taglalnám, inkább néhány olyan személyt említenék, akiknek az „elmúlása” szintén nagyon mélyen érintette Ákost. Az egyik a nagyanyja, ama bizonyos VII. kerületi lakás teljhatalmú úrnője, Fái Fáy Zalai Szalay Mária, Fáy András reformkori író és politikus távoli rokona. Termetes, csupa szív, vehemens asszony, a csalni próbáló kofák réme, az ötvenes évek élelemhiánya idején fél kiló újságpapírba csomagolt disznózsírért fájós lábakkal Kőbányára is elcam-

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

mogó „családfő”. Sosem feledte, ahogyan vakbélgyulladásos, végét járó, lázas unokája kórházba indulás előtt átölelte a nyakát: „Vigyázz magadra, mert rád itt nagy szükség van!” Mindig szem előtt tartotta a „gyerek” érdekeit, akkor is, ha az épp nem nagyon kért ebből a szívességből. És „neki” halt meg, amikor hosszú élete végén eljött az ideje: a kezét fogó, pulzusát tapintó Ákosnak ajándékozta legutolsó szívdobbanását. Pernye András8, aki 1980-ban mondott búcsút önként az életének, nemcsak a zeneakadémiai tanárok egyike volt, nemcsak szellemi és szakmai tekintély: egyfajta apafigura is, akárcsak a korábban megismert Pilinszky. Meghatározó, követendő, rendíthetetlen idol, de emellett szívből szerethető ember is. Ákos sokszor emlegette őt, és Jazz című kötetében is felelevenítette alakját9. A legkézzelfoghatóbb, legemberibb10 „apja” Ákosnak azonban mégiscsak Romhányi Jó11 zsef volt (szeretteinek: Pötyike) –, aki érdeklődve, hosszasan figyelgette őt, mielőtt asztaláPERNYE András (1928–1980) zenetörténész FODOR Ákos: Jazz. Magvető, 1987. p. 91. 10 ROMHÁNYI Ágnes találó jelzői Fodor Ákos búcsúztatásán hangzottak el. 11 ROMHÁNYI József (1921–1983) költő, író, műfordító 8 9

10

FODOR Ákos: Kettőspont. Magvető, 1978. p. 5. u. ott, p. 20. 14 FODOR Ákos: Dél után. Fabyen, 1997. p. 30.

Podonyi Hedvig

hoz invitálta, jeles személyekből álló baráti társaságába fogadta, és családjának bemutatta. Az ő nagyszabású lénye, emberi színvonala, élettelisége, játékossága, humora, szövegbravúrjai, pompás főztjei, házigazdai bőkezűségének gesztusai mind-mind rendkívül imponáltak Ákosnak. Mélységesen, odaadóan szerette fogadott apját. Hogy milyen hálát és szeretetet érzett iránta, azt jól mutatja, hogy halálos ágyán, egy óvatlan pillanatban kézcsók kíséretében köszönt meg neki mindent. A saját apját, aki még a hetvenes években halt meg, sosem gyászolta így – mivel sosem jött létre köztük meghittség, és nem is igen tartották a nexust. Édesanyjával is sajátságosan alakult a kapcsolata. Bár külsőleg rendkívül hasonlítottak egymásra, egyéniségükben nem passzoltak. Képtelenek voltak például jól eldiskurálni, ezért Ákos nagyon-nagyon sok éven át úgy hívta fel őt nap mint nap, hogy különféle érdekesnek szánt témákkal, meg viccekkel készült a beszélgetéseikre, amelyeket a megfelelő lélektani pillanatban bedobhatott. Mire az édesanyja elhunyt, ők ketten már réges-rég, sokszorosan elbúcsúztak egymástól. A mulandóság, és önnön mulandósága mindig is foglalkoztatta Ákost. Ezt a témát mindjárt a legelső kötetének12 mottójául szolgáló versben megpendítette: „…a halál (normál) Á-ja nélkül minden / zene hamis, minden szöveg / értelmetlen”. S innen csak néhányat kell lapoznunk, hogy a következő haikujával találkozhassunk, Megoldódik címmel: „gyógyíthatatlan / halandóság a bajom / és orvossága”13. Sok máshoz hasonlóan, ő is azt szerette volna, ha valahogyan „kézben tarthatja” ezt a halál-dolgot. Nem akart tehetetlen csomagként, mások döntéseire bízva hányódni, nem akart lemondani önkényeztető, ahogy ő mondta: „ok miatt” kialakult szokásairól. Úgy akart élni, halni, hogy az hasonlítson rá. Erről már évtizedekkel a halála előtt is többször beszélt. Ám sok mással ellentétben, neki ez sikerült. Fogyni érezve az erejét – és ami a legnehezebb volt számára: a látását –, mindent aprólékos gonddal elrendezett maga körül. Roppant tapintatos módon, csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni; végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha „ád magára”. Érdeklődött, hogy ugye, nem aggódom érte, és szóvá tette, hogy most biztosan nagyon feltart, hiszen tudja, hogy sok a dolgom. Két alvása között éppúgy beszélgettünk, mint ahogyan közel harminc éven át szoktunk. Még ugrattuk is egymást. Azt persze nem állítom, hogy minden egyes percben könnymentes derűvel tudtam kísérni őt, de a helyzet végtére is természetes módon adta magát. Valamint, ha valaki ilyen nagy útra készül, nem nehezíthetjük a dolgát saját önző nyavalygásunkkal. Pénteken este sikerült kiülnie egy kis időre kedvenc foteljébe, jólesően megsörözött, cigarettázott, és másnap, 2015. február 21-én, szombaton délután ment el. Csendesen, méltósággal, simogatással. Kedves Vízivárosából, ahol életének csaknem negyven esztendejét töltötte. Májusban lett volna hetvenéves – ám ahogyan azt számos alkalommal hangoztatta is: „dátumfrigid” volt. Úgyhogy, ez a közelgő kerekded évforduló szerintem a legkevésbé sem érdekelte. Ahogyan korábban az ötvenedik vagy a hatvanadik sem. Csak azt furcsállta kicsit, hogy Kosztolányi, Pilinszky, Pernye, Romhányi – és még hányan mások a „nagy öregek” közül, akikre áhítattal nézett fel – mind-mind fiatalabban haltak meg, mint ő. „Hányszor maradtam / életben! – ne szomorkodj, / ha fáradtnak látsz.” – írta Pálya, kép című versében14. Hát, ez egyszer nem maradt életben. Ne szomorkodjunk, hogy megpihent. Örüljünk, hogy amit szeretett volna, azt saját bevallása szerint megcsinálta. Én annak is örülök, hogy a legolvasottabb, legtöbbször idézett kortárs költők közé tartozik. És amíg olvassák azt, amit írt, addig a Végzetnek nincs hatalma rajta.

12 13

11

Ta n d o r i D e z s õ

TANDORI DEZSÕ

Hát még akkor! Fodor Ákosnak Nagy baj lenne, ha baj lenne. Így is az van, hát még akkor! * Szint alatti fölébb szint. A Nincs jobb, mint a Mégsincs. *

ELEMISÉG Ha érintkezünk, szinte mindig tévedünk. Hogy megegyezünk. Ebben megegyezünk? *

MIT MONDJUNK Valami szellemeset? Valami valósat? Legjobb hallgatólag. *

EGY–KETTÕ Legjobb együtt. Mégjobb kettüt. Mindkett ütős. Egyik tárgyas, a másik múltidős.

12

* Erőltetjük a jelent. Hagyjuk, mit jelent. Bármit is jelenít, múlni hagyhatjuk, mint időt.

FODOR ÁKOS: 3 NEGATÍV SZÓ

Ta n d o r i D e z s õ

Változatok „fodorákos”–ra nincs semmi baj

T.D. (PONTOZÁSSAL) 1.) nincs. semmibaj. 2.) nincs semmi. baj.

T.D.: 4 NEGATÍV SZÓ senki nem tud semmit

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

13

R é v b í r ó Ta m á s

14

RÉVBÍRÓ TAMÁS

Visszhang, szétgyûrûzõben Fél évnél is több telt el azóta, hogy Fodor Ákos távollétében forog a világ. Nincs többé esély arra, hogy ha a telefon megszólal, a barátom dallamos, sötétbarna hangját hallom a vonal túlsó végén. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy ezt vagy azt meg kellene beszélnem vele, mert bizonyára lenne néhány okos mondata, amit később talán versbe is öltöztetne... Amikor megismertem, első kötete már megjelent, és bár fiatal ember volt, a tipikus elsőkötetes költők életkorán már jócskán túljutott. Egy barátomhoz mentem valahol a Nagy Lajos király útja mellékvizein, hónom alatt egy görögdinnyével. Nagy röhögésekre készültem, mint mindig, ha ezzel a barátommal találkoztam, de most ott ült nála a másik barátja: Fodor Ákos. Bemutatkoztunk egymásnak, és a délután attól kezdve váratlanul mély merülésű, lassú járású beszélgetéssel telt el. Ezután mindenféle évtizedek jöttek és mentek. Ritkán találkoztunk, de alig múlt el olyan hét, amikor telefonon ne beszéltünk volna legalább egyszer. Ha történt valami a világban, Challenger, Csernobil, Chapman, akármi, ami megihlette, arról beszélgetve lett, és utána mindig úgy éreztem, mintha egy főúri lakomán vettem volna részt: Ákos bőven ellátott megemészteni valóval. Előadásokat hallgattam a telefonban, megformált, tömörségükben is ékes mondatokat, tele paradoxonokkal, stilisztikai bravúrokkal, szokatlan nyelvi szerkezetekkel. Nálam jóval magasabban járt: mintha műholdról figyelte volna a világot, távoli összefüggéseket látott és fogalmazott meg, olyanokat, mint senki más. Szabadegyetemet tartott a telefonban, én pedig csak néha szóltam közbe, hogy lendületet adjak a szavainak. Felhívott néha akkor is, amikor éppen semmi rendkívüli nem történt a külvilágban; ilyenkor azzal kezdte: – Bemutathatom-e néhány újszülöttemet? – Az utóbbi időben írt verseit mondta el ilyenkor, és örült, ha megkértem, hogy egyiket-másikat diktálja le nekem. (Mindig, tévedhetetlenül így kezdte a diktálást: – A cím nagybetűvel, szokás szerint...) Ragasztós hátú post-it cédulákra írtam a verseket, és a falra tapasztottam az íróasztalom fölött, hogy gyakran oda pillanthassak. A cédulát csak akkor szedtem le, amikor a rajta lévő vers kötetben is megjelent. Érezhetően szerette ezeket az alkalmakat: rostának használta a memóriámat. A legtöbb versét emlékezetemben hordom: olykor figyelmeztettem, hogy az újszülöttet korábban megírta már másként – ilyenkor gyorsan kidobta a szóban forgó művet. Műhely-mérleg című verse ilyen ihletésből született: „Eldobni egy rossz / verset: többet ér, mint két / jó verset írni.” Némelyik kötetéről írtam is egyik-másik kulturális hetilapba, de 1999-ben váratlanul arra kért meg, hogy tervezzek borítót a következő, Addig is című kötetéhez. Tudta, hogy csináltam már hasonlót: könyv- és hanglemezborítókat is készítettem már addigra, ezért a felkérés nem volt abszurd, csak meglepő. A címlapra egy párában lenyugvó – vagy felkelő – napkorongot állítottam elő a számítógépen, és a korong motívumát

Révbíró Tamás Fodor Ákos-kötetekhez készített borítótervei

R é v b í r ó Ta m á s

kitettem a gerincre is. Ezután még öt kötet arcának megtervezését bízta rám, és mindannyiszor ezt az első gondolatot vittem tovább. A címlapon mindig Fodor Ákos költészetének egyik fontos motívumát, a tökéletességet jelképező gömböt vagy kört jelenítettem meg valamilyen formában, a gerincen pedig megismételtem. Az utolsó években afféle hallgatólagos játék volt ez köztünk: ahogy sorban jöttek a kötetek, várta, hogy mikor mit találok ki. Buddha Weimarban; Még: mindig; Gonghangok; Kis téli-zene; Szabadesés... Mindig megható, meleg hangú dedikációval küldte el a példányokat, amelyeken még hónapokkal később is érezni lehetett a cigarettafüstje illatát. Aztán egyszer csak egy februári napon ennek az egésznek hirtelen vége szakadt. Még sokáig fogok önkéntelenül a telefon után nyúlni, amikor valamit nagyon meg kellene beszélnem Ákossal. Jó lenne felolvasni neki a telefonban ezt a néhány bekezdést is, hogy egy-egy jelző helyett frappánsabbat, különleges szórendi megoldásokat ajánljon... És ha nem ajánlana – akkor is.

15

Szepes Erika

SZEPES ERIKA

Az üvegdiák – avagy az új szenzibilitás Fodor Ákos emlékére „Beszéljenek vele távolról, és kérdezzenek tőle, amit akarnak, mindenre a rendesnél értelmesebben fog válaszolni.” (Cervantes) Az üvegdiák átlátszó, mégsem átlátható, agya gyors, nyelve pengeéles: védekezésre kész, ha a közelébe akarnak férkőzni. Bölcsessége univerzális: minden tudományt kitanult, bejárta Európát, megismert mindent. Bámulók veszik körül, de mindig magányos marad. Pontosabban: nem magányos, hanem magába forduló, hogy magát építhesse. Ha Fodor Ákos haikuit olvasom, ezt a fajta elzárkózó magatartást és mindenre kiterjedő bölcsességet érzem. Mindezt haikuban, azaz gondolatonként 17 szótagban – ritkább esetben valamivel hosszabb költeményben, de a leghosszabb költeménye is rövidebb, mint az átlagos hosszúságú versek, és ugyanúgy a gondolat és a világkép sűrítménye, mint a haiku, ami azért mindig fő kifejezésformája maradt. Végigolvashatom egybe az összes haikuját, mégsem fogom unni: a legváltozatosabb témákban adja a csak rá jellemző, groteszken okos választ. Egyes szakírók a haikut összekapcsolják az. ú.n. tudat-pillanat elmélettel, amelynek lényege, hogy az idő-tapasztalatok és a gondolatok végső határa a pillanat, e kettő egyesített megnyilvánulási formája a haiku:ezt a tapasztalat-minimumot valósítják meg Fodor Ákos miniatűrjei.. Nagy szerepe van abban, hogy a magyar haikunak kialakult és megszilárdult az a változata, amit haiku-tipológiámban filozofikus vagy gondolati haikunak neveztem: nincs köze az eredeti japán haiku jellegzetességeihez, a tájba ágyazott szimbolikához, a tájon keresztül az idő és az emberi élet múlása feletti szomorkodáshoz, elégikussághoz. Nincs benne évszakszó (kigó) és meglepetést hozó gondolati törés (kiredzsi), mert az egész gondolat maga meglepetés, amelynek kifejtésére csak a 17 szótag áll rendelkezésre.

Fodor Ákos haikuvilága: a bölcselkedõ haikuk

16

Fodor Ákos legtöbb haikuija egyértelműen ebbe a csoportba tartozik; minden haiku egy miniatűr világkép, önálló, kerek, lezárt egész. A benne felvetett témát Fodor azonnal megoldja; nem utal tovább más haikukra vagy egyéb költeményekre. Mégsem válik ettől haiku-világa heterogénné: a lezárt kis egységek mögött ugyanaz a világlátás, a személyiség finom kihátrálása rejlik, ami megteremti az életmű egységességét. Fodor világának két fontos pillére van, ezekbe kapaszkodik: a világ kultúrája és önnön személyisége, amelyet éppen a kultúra elsajátításával igyekszik egyre körvonalazottabbá, homogénebbé tenni. Haikuinak a leggyakoribb megjelenési formája a paradoxon, a jelen is vagyok – távol is vagyok attitűdje.

Vagy: ha közelebb van: élesebben látni, hogy elérhetetlen.

Szepes Erika

nem emlékszem rá. Azt hiszem: hihetetlen, felejthetetlen

A személyiség kihátrálása, elvonulása a cselekvéstől váratlanul pozitív jellemzővé válik: Amikor szívem gyáva és agyam lusta: véleményem van. A megfordítottságok, inverziók a paradoxonhoz közelálló stílusalakzatok: Úgy félek tőle, ahogy csak erősebb félhet a Gyengébbtől. A tárgyak és a személy felcserélődött a kiemelten negatív pillanatban – ennek a haikunak a címe is fontos: KISGYEREK ÁLL EGY TÉLI KIRAKAT ELŐTT (szépernőmódra) Hogy fázhat szegény kabát, cipő, sapka, sál! Nincs bennük ember. Metaoptika címen megfogalmaz egy olyan paradoxont, amely akár emberek közti hierarchiára is vonatkoztatható: Némelyik árnyék jelentőségteljesebb, mint ami veti. Emberek közti inverz viszony az Axióma: ki nem vigasztal meg, mikor megbántottad az nem is szeret Inverzión alapuló emberismeret: Aki nem számol mások elmebajával, az elmebeteg.

17

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

És emberismeret ez is: ha elmondhatnám, miért becsüllek nagyra: vérig sérthetne Önmagát sem kíméli a paradoxonos – kissé már skizoid – megfogalmazásoktól (emlékezzünk egy kötetcímére: Hasadó anyag, amelyben kiderül, hogy a címben jelzett szubsztrátum maga a költő, aki költői világának létrehozása közben olyannyira gyötrődik, hogy szinte meghasad): a Mindent-Tudás Kútjába mártott fejem elfelejt engem A valamivel hosszabb művek közé tartozik, de gondolatilag egészen az üvegdiák önérzetes bejelentése és paradoxonba öltöztetett vallomása ötvöződik egybe:

18

Nem emlékszem semmire: mindent tudok. Mindent elmondtam. Kezdődhet a csend, folytatódhat. Ismét gömb-boldoggá pihenhetnek a dolgok. Pótolhatatlanok vagyunk, de nélkülözhetőek.

Végy szótárt és a fölösleges szavakat hagyd ki belőle.

Szepes Erika

Ars poetica-ját Michelangelóra hivatkozva, de tulajdonképpen Kosztolányi rövidítéselvét is figyelembe véve fogalmazza meg:

Nemes gesztussal – de nem meggyőzően − ajándékoz meg mindenkit az alkotás képességével, az adakozás és az axióma tréfás, ennél ő fájdalmasabban éli meg az alkotói folyamatot: új szemmel nézni a régi képre: ez a mi alkotásunk Csak egy alkotó van, akinek megadatik, hogy elfogadó szemmel nézze alkotását: Isten csodálja Művét, és soha semmin nem csodálkozik. Az oral history-k korában történészek figyelmébe ajánlhatná az alábbi igazságot: Annyi történet van, ahányan elmondják – és mind érvényes. Alábbi két haikuja példa arra, hogy nem vélemény, politikai irány nélkül áll a világban (bár alább majd besorolom az új szenzibilitás alkotói közé, akiknek ez az egyik fő sajátosságuk, de ebben a tekintetben némiképp más az attitűdje). Az összevont című Demokratúra jelen viszonyaink frappáns megfogalmazása: „Aki RÁNK szavaz: tartsa föl a kezét! – Aki nem: mind a kettőt!” A szóösszevonásban szereplő két társadalmi formát még rövidebben: egy-egy mondattal is megidézi Választékunk címen: diktatúra Vigyázz, mit beszélsz! demokrácia Mindegy, mit beszélsz. A paradoxon, az inverzió a stíluseszköze a különvéleményeknek, olykor tekintélyrombolásnak. Szintén Axióma a címe egy Hegel-átértelmezésnek, amely – elnézést! – okosabb, mint a nagy filozófus definíciója: Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.

19

Szepes Erika

A jelenidő megfoghatatlanságát, amit mind a görögök, mind sok más vallás oly fájdalmasan él meg, miszerint csak múltunk van és jövőnk lehet, de a jelen csak az Örökkévalók privilégiuma, Öregség címen képes tömöríteni 17 szótagban: Van, amikor csak emlékszem arra, ami éppen történik. Hosszabb kifejtésben: „ …a tegnap nincs már, / a holnap nincs még, / az emlékezet / csalóka, irreális, megfoghatatlan / valami, idegenség és irizálás, a jövő pedig bona fide feltevés, és a hipo- / téziseket nem szeretem.” ( Az idézetben Szentkuthy Miklós prózai szövegét formálta sajáttá, erre utal a cím: Hierofontész – ez is része a kulturális emlékezetnek.) Juan Ramón Jiménez-nek van egy gyönyörű, talányos kétsorosa: Hozzá ne nyúlj! Mert így már rózsa! ami a természet, a növények és a tárgyak emberi közreműködés nélküli, önálló szubsztanciaként létezését sugallja (több más versével együtt). Fodor Ákos ennek a szemléletnek a lényegét értette meg: Talán hozzá se nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak gyönyörű nem lesz. A filozofikusság gyakran erkölcsi kérdésekben fogalmazódik meg. Az empátia kinyilvánításából a másikba oltott rossz beidegzés következtében meg nem értés – és emiatt pedig sértés válik: Hozzá-térdeltem: úgy meghatott a Kicsi. „Pfuj, törpe!” – mondta. Morálminimum címen mindenki számára ad útmutatást: Ha adhatsz: úgy adj, hogy meg ne alázd a Más szegényebbségét. Görög bölcsre (Epiktétosz) hivatkozik a birtoklás elvetésével: Sose mondd azt: „elveszítettem”, semmiről; mondd: „visszaadtam.” Az adakozást is meg lehet fogalmazni paradoxonosan:

20

ha mindenedet odaadnád érte – mit adhatnál neki?

Süket embernek se mondd, mit nem mondanál annak, aki hall. Valahányan, akik valamiféle tudományt művelünk, bizony elgondolkozhatunk azon, van-e értelme működésünknek:

Szepes Erika

Lelki tartásra int a Kis etika:

A TUDOMÁNY bebizonyítja a vízről, hogy nem vízszintes Filozófia és pszichológia áll két haiku hátterében, amelyek félelemről tudósítanak ugyan, de ez a félelem csak állapotjelzés, nem tragédia: Tériszonyunkban kitaláltuk az időt – most attól félünk. És a másik: nagyon fél a test. Tér-idő-iszonyában tapad, fáj, habzsol Megválaszolhatatlan kérdés egy létállapotról: (mondd, Mindenttudóm: a mozdulatlan labda áll? ül? vagy fekszik?) Néha Fodor személyesen is részt vesz a kis jelenetekben (az új szenzibilitás irányzatában a költészet középpontja az Én, az ő történeteit beszéli el a költemény); Fodor történetei általában kedvesek, szeretetreméltók: Hópihe! lehet hogy azért születtem s nőtt orrom, hogy ráülj. Vallomás arról, miben különbözik másoktól: Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek. Talán személyes volna, ha éppen nem kibújni szeretne a személyesség alól: Szórakozottan másvalaki arcával mosolyodtam el.

21

Szepes Erika

És két kedves ötlet, ami azért ötletként is tartalmaz némi bölcsességet: EGY VAKOND-TÉZIS A „madár” merőben légbőlkapott valami. és a másik: Bájos. Csúf. Ígéret. Mint egy ebihal. Ez utóbbi miniatűr mégcsak nem is 17 szótagos: még annál is rövidebb. Fodor Ákos tömörítő hajlama egyre rövidebb formákra is rátalált: van olyan háromsorosa, amelyben minden sorban csak egy szó van: 3 NEGATÍV SZÓ nincs semmi baj És egy másik, aminek élvezetéhez némi kulturális felkészültségre van szükség: ennek viszont hosszú a címe, amely egyrészt beleszámít a terjedelembe, másrészt magyarázza az elkövetkező három sort. A haiku: RÖVID RIPORT A BEETHOVEN–SCHILLER DUÓ FELLÉPÉSÉRŐL Két Örömtelen Ember azt harsogja, hogy MOST AZTÁN ÖRÜLJ!!! A bölcselkedő haikuk sorát két briliáns példával zárom: az egyik a legemberibb apokrif intés: A TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT Ne parancsolj. A másiknak a lényege (tulajdonképpen trükkje), hogy az alanyra vonatkoztatott állítmány egy létige nélküli, harmadik személyű jelzői állítmány, aki-ami érintkezési-irányultsági viszonyban van a megnevezett alannyal: Isten nem hívő. A nép nem demokrata. A víz nem szomjas.

22

Ennél bölcsebbet az üvegdiák sem mondhatna.

Szepes Erika

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

Új szenzibilitás a haikukban Önellentmondásnak tűnik a személytelenséget igénylő haikukban már nem is csak személyességet felfedezni, hanem a személy érzékenységét, érzelmességért is megérezni. Pedig mindaz, ami az új szenzibilitásra jellemző, jellemzi egyúttal Fodor Ákos haiku-világát is. Az új szenzibilitás képviselői, a ’70-es évektől kezdődően, nem érzik magukat semmilyen közösség tagjainak, nincs közös – sőt semmilyen – ideológiájuk; az általánosságok csak anynyiban érdeklik őket, hogy felfüggesztik az általánost; megtérnek az egyeshez, az érzékihez, az anyagihoz, a hétköznapihoz. Létezésmódjuk a paradoxon, a reménytelenség realitása. Ez az új szenzibilitás attitűdje a bölcselkedésben, megnyilvánulása az érzékenységben pedig az Én-hez fordulásban rejlik. Ahogy Hegyi Lóránd írja az „irányzatnak” nevet adó könyvében: az új művészet „az Én-teremtés szabadságára, korlátozatlanságára törekszik (…) legfőbb problémája a ’kulturális metafora’ személyes képzeleti-poétikus értelmezése (…) ennek a folyamatnak a kizárólagos központja az Én; ám a kulturális komplexumba ágyazott Én. (…) Az Én ellentétben a világgal – az egyetlen bizonyosság.” Az Én történetként elevenedik meg, tárgyiasan elbeszéli, elmeséli magát. A történetek mindig az Én megfoghatatlanságáról szólnak; a megfoghatatlanság játék, bújócska és végállapot: sehol sem vagyok, semmi sem vagyok, csakhogy mégis vagyok (ezt jelenítik meg az árnyék, sziluett, természetellenes testállapotok, emlékezzünk a „leguggolok a Kicsihez” képre; innen oda futások, átmeneti állapotok). A megfoghatatlanság az Én-keresés története. Az ábrázolásban a környezetet kitaláltság jellemzi, ezzel együtt mintha a személy valóságos léte is csak fikció volna. Ez a fikcionáltság teszi, hogy mind az Én, mind a világ mintha-létezésben van. Pedig az Én mégis kiemelkedik

23

Fodor Ákos. Fotó: P. H.

ebből a fikcionáltságból: ő van, a rejtőzködő világ csak felsejlőben. S ha végigolvassuk a Fodor által megírt háromsoros életképsorozatot, érezhető, hogy az Én-nel nem elkezdődik, hanem végső céljához ér a világ s a benne oly fontos tényező, a kultúra. Éppen ennek a befejezetlenségnek- befejezhetetlenségnek, sérülésnek, hiányállapotnak, töredékességnek az érzékelése az új érzékenység: a mindent mintha-ként megfogalmazó, mintegy mindent idézőjelbe tévő (paradoxonokban megfogalmazó) érzékenységben ez a modern, ez az új, ez különbözteti meg a korábbi korszakok érzékenységétől, érzelmességétől. Az új érzékenység – az idézőjelbe tett érzés és világ (emlékezzünk: 1979-es kötetének címe: Idéző jelek), a zárójelekkel módosított mondatok. Milyen érzékeltetően, láttatóan árulkodik erről egy haiku: (

milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében! )

A tudósítások az Én-ről mindig csak jelzések, csak állapotot írnak le, de az állapotot előidéző okot vagy a beálló következményt nem: december. Éjfél. Életemnek is körülbelül mélypontja Az érzelemben sokkal gyakrabban fontos az Én, mint az érzelem tárgya:

24

Jobban emlékszem: mit éreztem láttán, mint arra, mit láttam

fölkereslek, hogy ne kelljen rádöbbenned: magamra hagytál vagy mintha-állapotúak:

Szepes Erika

Vannak azonban idézőjel nélküli, ellágyuló pillanatai. Olykor burkoltak:

úgy vágyom rád, mintha itt se lennél A haikunál hosszabb versekben teljesen azonos világlátás és versformálási mód mutatkozik, jelezvén, hogy a költő érzékenysége nem csak a forma hosszúságától függ. Vojtina újabb észrevételei címen „hosszú” családverset ír: ebben hangja elakad, amikor érzelemre kerül a sor (bár a szóhasználatba: „anyányi hiátus” nem kevés irónia is vegyül): Írjunk, nosza, ha már mindenki ír család-verset! Hiszen pótolja abban a családfa a lírai hitelt, az azonos nevek adják a ritmikát s két-három, váltakozva tagolás, ellenpont, szerves egység, minden. … Anyám − − és itt el is fullad a vers, mert ugyebár, nincs arra szó, anyányi hiátus tehát. …. Ha Fodor címet ad, az megemeli a haiku jelentőségét. Ezt leggyakrabban az egyébként ritkán megnyíló szerelmesversekben teszi. Hogy milyen fontos számára a szerelem, arra éppen az elhallgatásokból, lenyelt vallomásokból következtethetünk: a cím a rejtés egyik eszköze.. Mint az alábbiban: EGY ÁLOM SZINOPSZISA szónál szebbet súgsz, kezdete és vége nincs, ölelsz, ölellek A szépség fokozatainak megállapításában nagyon emberi, nagyon megható: Van, ki gyönyörű. Van, kin észre kell venni. S van, aki attól szép, hogy hasonlít egy csúfra, akit szeretek. A legritkább a megvallott, teljes egybeolvadás, bár itt a személyeket összetartozó tárgyak jelképezik: Bármihez érek: te zendülsz. Nyelved lettem, harangom lettél.

25

Szepes Erika

A szerelmes pillanatok érzelmességének megvallását játékos, kedves ötletek hangolják át: hibátlannál szebb combjaid háromnegyedhármat mutatnak (IDŐTLEN IDŐ) vagy a mintha-pajzánság hangja szól: Bámulom tested falra szökkent árnyékát – ma két lánnyal alszom! (GYERTYAOLTÁS ELŐTT) Ha olykor-olykor gátlástalanul élvezi az életet, benne és a versben is túlcsordul az érzelem, azaz a vers hosszabb lesz: ikrásodsz, mézem, színed mélyül, aranyom, borom, erősödsz; hunyoroghatok-e még fényedben, napom? (EGY HAIKU TÚLCSORDUL)

A kultúrában létezõ üvegdiák Az új szenzibilitás egyik fő jellemzője a kultúrában létezés – ez pótolja a társadalomban betöltendő szerepet, ezt jelöli meg Hegyi Lóránd az irányzat létmódjának (az irányzat indulása a hetvenes évek második fele, ebbe Fodor úgy kapcsolódik bele, hogy nálunk még nem létezett se irányzatként, se elméletként: a költő szeizmográfja előre jelzett és elébe ment a divatnak, s mindvégig kitartott mellette, amikor már-már feledésbe is merült). Fodor üvegdiák-alteregója – „kora lelke” – szintén igyekezett a világ minden kultúráját magába gyűjteni, és néha továbbadni. Fodor irodalmi célzásait az olvasó – a diákot körülvevő bámész tömeg – könnyen érti; ismerős szövegekkel alkot újabb szövegeket, és gyakran a neveket is kimondja. A következő címben (és alcímben), ami számára mindig fontos, a szövegekkel egyenértékű, fontos információkat közöl: HOMMAGE – egy forma csonkán tiszteleg a Törötten-Is-Tökéletes előtt: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” ( √ ) (HOMMAGE VI) A személyiségébe beépült irodalmi kultuszművekkel tréfálkozni is lehet : PÁRIS GRÓF KOMOR ARCCAL ÁCSOROG R. & J. TEMETÉSÉN

26

(„és ezt a hebrencs cafkát akarták az ÉN nyakamba varrni?!”)

Ha síremléknél szebbre, tartósabbra vágysz: vers légy – ne költő! (kiem.: Sz. E.)

Szepes Erika

Klasszikus előd művének címét idézi egy haiku címében: Ars poetica, és az ókori szerző leghíresebb ódájának képéből alkotja meg saját ars poeticáját (aere perennius):

Goetheként szólal meg: Mindig legyen két Jó Könyv kezedügyében: ezt írd, azt olvasd.

Fodor Ákos. Fotó: P. H.

27

Szepes Erika

Kör címen Weöres Sándor saját maga által „szendergésben eltöltött élet”-nek nevezett életmódját vallja magáénak: ébredni alszom; lefeküdni kelek föl: napmintnapmintnap Az etikai tisztaságban mindig példaként tartott József Attilához címezi a korszakunk álságát megbélyegző haikut: Ó, drága J.A., itt mindenki csak mások múltját vallja be…! Nem magyarkodás, nem nemzetieskedés vezeti a nyelv tisztaságának megőrzésére – éppen mert a leginkább magyarkodók ártanak a legtöbbet a századok által kimunkált magyar nyelvnek – összegyűjti a legbántóbb és a média által oly gyakran terjesztett nyelvrontásokat. fölvállalta, hogy bevizsgálja – és akkor lerendezhetjük Ugyanígy pécézi ki a Politikai beszéd szövegelemzésé-ben az értelmüket vesztett szavakat, olyan igekötőkkel látva el őket, amelyek a torzult változatok mai gyakorlatából ismerősek: elszállóigék; belekötőszavak: följelentőmódban

Amikor az érzelem túlcsordul és szétfeszíti a haiku kereteit

28

Láttunk már háromsorosnál hosszabb haikut a boldogságtól túláradni – igaz, hogy csak két sorral. Vannak azonban hosszabb költemények, amelyekben a rejtőzködő üvegdiák a fényre áll, hogy – ha nem is nagyon, de − belelássanak. A legkisebb kockázattal ezt akkor teszi, amikor beemel egy kötetébe mástól származó szöveget, nem vendégszövegként, utalásként vagy intarziaként, hanem tiszteletet parancsoló főhajtással egy korán elveszített barát műveinek − emlékezetének megmentéséért. Kepes Sárát különleges embernek tartja, akikről így beszél: „Vannak, / Akik nem rabjai / az optikai kánonoknak:/ közelből olyikuk kicsi / – s megnőnek, amint távolodnak!” A 23 évesen öngyilkosságot elkövető Kepes Sára verseit azért is adoptálhatja, mert hangütésüket nagyon közelállónak érzi. Az indító mottó is beszédes: („ A leányzó nem alszik, csak meghalt.”), a leányzó ébrenlétéhez segít hozzá a művek felélesztésével. Hősnőjének szerepét – nevezzük így, mert ő is görög hősnőként jellemzi – antik heroina magatartásával világítja meg: „Kisebb-nagyobb Kreónok számára túlságosan Antigoné volt: használhatatlan.” Egy olyan korban, amelyben a rendíthetetlen erkölcs és a rendszabályokat nem tűrő tehetség „használhatatlan”, József Attila és Kepes Sára kilép a világból. Életre szóló megrázkódtatás a kultúra értékeinek elveszítésére oly érzékeny üvegdiáknak.

Szepes Erika

Szenzibilitása ilyen közegben versbe kívánkozik. Természetesen idézőjelben vagy visszavonva – de: már kimondva. „Gyere / közel, közelebb, / még közelebb, kérlek, még, még, / egészen közel, tapadóan-egészen! / – Én akarlak eltaszítani.” Hasonlóan: (…Ám, mivel hogy lírai / énünk érzelmi okból került egy lapra, térjünk / rögtön a tárgyra, míg megfelelő a hőfok:) / Elutasítólag megsimogatlak Az ellentétezés stílusalakzatától lesz oly váratlan és meglepő a vallomás: „…az isten verje meg lépteid / nyomát. Lábaidra, / lábaidra vigyázzon.” Megírja a rejtőzködés művészetét: Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel. A biztosnál is mondj kevesebbet – még, ha kopárrá lesz is a látszat így; … És talán örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben sosem ejtesz ki a szádon afféle hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint „örökké”, mint „soha”. És – ha ritkán is – kimondatik a legértékesebb, legrejtenivalóbb szó: „…megy magától

− el szavaink

banalitása és a szó maga is utána, a semmin alkotott míves lyukon − Talán: szeretni – mikor s hol épp lehet.” Az egyszeri kimondás felszabadítja a többit is: „… és van, / van arc, amit csak az lát, aki szeret, / akit szeretünk. Ez a legszebb, / a legmulandóbb. A legérvényesebb.” (Emlékezzünk a két tenyér zárójelében érvényessé vált arcra – ez az érvényesség Fodor egyik legerősebb kategóriája.)

Vígrendeletek Közismert tény, hogy a nagyon ifjú költők, sápadtan bámulva a holdfényt, halálról gondolkodnak, majd meg is írják halálhívó verseiket. Ha van szerepjáték, ha születtek szerepversek – ezek azok. Az élet delelőjén tartó költők szemüket nem átallják a világra vetni, szerelmes dalokat zengeni, netán az igazságért harcolni. A hegytetőről lefelé ballagva azonban bekúsznak a kígyóhideg gondolatok: betegségek, öregség, veszteségek. És persze a riasztó halál. Ha még nincsen testközelben, lehet tréfálkozni vele, Önirónia címen elképzelni, sőt versben láttatni, hogyan is fog bekövetkezni, a ki nem mondott – egy darabig a negatívumok terén is érvényesül a szó ki nem mondás mágiája. „lelkem elillan, / vánszorgok utána / – pálinka gyengül így / nyitva felejtett üvegben, / otthagyott pohárban: / tündér alkohol tűntén / lassan párolgó, nehéz, / émelyítő lötty”(PORTRÉ, GYUFALÁNGFÉNYBEN). Elégikusabban, kételkedőbben: „megtörténik velem az élet / és az élettel megtörtének. / Eldönthetetlen: melyikünkben / lesz nyomtalanabb ez a történet.”

29

Szepes Erika

Ontologikusabban: jelenségemből, mint héjából a kagyló: eltisztulok majd Amikor írta, talán még a tréfás haikuk közé szánta (benne persze azzal a vallástörténeti tudással, hogy a halál mindenkiért a másik nem képében jön el): Halál, légy gyöngéd. Ha nem erőszakolsz meg, jó szeretőt kapsz. (KÉRÉS ÉS ÍGÉRET) Az aere perennius- létre vágyó fiatalabb költő művének korábban örök életet igényelt. Most, a halál-hangulatok közben változik a mű és alkotója közti viszonyról szőtt álma: Vannak, s méltán, akik szoborrá halnak. − Végem, ha lesz: úgy legyen, mint a dalnak. Az eddigi halál-víziókban a szép, kellemes halál képét vetíti fel. De Fodor Ákos talán legfőbb tulajdonsága, hogy okos: így a leghosszabb halál-hívás a többi kívánság mellett, kiemelten ezt a tulajdonságát szeretné megőrizni, mint ahogyan – nagyon okosan, őszintén − itt versben is leírja azt a fő személyiségjellemzőt, amit én nem magányként, hanem magára figyelésként, befelé figyelésként neveztem meg. Várandósan, viselősen, elnehezedve ügyelek: figyelek befelé. Mindenféle igényem és képességem inga-mód leng maximum és nulla között. Próbálkozom, hogy türelmes, megértő legyek más-más állapotaim iránt − nincs dolgom, mely kötelezőbb lehetne ennél. Várok és vigyázok tőlem telhetően, hogy majd egészséges, szép és okos halál legyen. Milyen sokatmondó, megrázó, ha valaki tömören, három sorban így búcsúzik − a Beköszöntő -jében: Ne terítsetek. Ne bontsatok ágyat. Csak búcsúzni jöttem A Halotti beszéd-ek magaslatát közelíti egy idősíkokról, mindent körülölelő természetről s az élet céljáról írott summázat, a pecsétviasz az életmű végén: MOST

30

Olyan éles és részletszegény a jelen, mint megannyi emlék:

Mint ha a szél is múlt időben fújna, ragyogna a Hold. Mint ha a születő csak arra törekedne, hogy mondható legyen felőle örökre: volt.

Szepes Erika

szép és vigasztalan.

Életműve barátokat, rajongókat, követőket szerzett a penge élességű gondolatok és az idézőjelek mögé bújt érzelmek költőjének, a mi üvegdiákunknak. Hadd búcsúzzam itt egyik barátjának hozzá írott nekrológjával, a hozzá egyedül méltó műfajban, a haikuban: HALHATATLANSÁG Hiánylistákon kezd gyűlni életműved – fejből idézve. (Rigó Béla)

Fodor Ákos és Podonyi Hedvig. Fotó: Díner Tamás

31

Falcsik Mari

FALCSIK MARI

Gyászolom gyászolom a csak verséből és versében megismertet akivel egy angyalszárny alatt és akiből olyan sokszor és milyen jól! éltem most már Fodor Ákos miatt is legyen Isten

Már tudom már tudom – és ebben te segítettél – hogyan születik a hegyibolond elébb csak néz jobbról utána balról aztán felülről majd alulról aztán elunja ezt mert minden oldalról lát jól és egyikről se csak onnan azután egy szép nap elkezdi mondani amit hall – itt határozza meg bolond-magát – hogy az egyik szólam hamis a másik célzatos a harmadik lebeg a felszínen a negyedik meg beleragadt önmagába

32

és már élvezi hogy a füle ultra a szeme röntgen és nem hajlandó füldugót se napszemüveget se tenni már óhajtja letapogatni a minden-hiúság minden-érdek minden-eladó átlátszó csontjait és e napon már hívhatja is a szamárkordét amivel felmegy a hegyre

Falcsik Mari

Három haiq Fodor Ákosnak ajánlva nekik a világ neki meg a vagyona nekem ez a dal * vizen a tejet ki az aki meri ezt hol az az ecset * lepereg a gyöngy begurul a pad alá sose jön elő

33

Onagy Zoltán – Zalán Tibor

Két költõ különös barátsága Fodor Ákosról Zalán Tiborral beszélget Onagy Zoltán Onagy Zoltán: Hová, milyen messzire datálódik a Fodor Ákossal való ismeretséged? Zalán Tibor: Különös megismerkedésünk volt, ahogy különös volt a barátságunk is. Telefonon felhívott Fodor Ákos, még Kortárs-időket élünk, én a szerkesztőségben ülök, és veszem a telefont. Szívesen adna a Kortársnak verset, de ahhoz az kell, hogy találkozzunk valahol, és üljünk le kicsit beszélgetni, postán nem szívesen juttatná el hozzám az írásait. Meg is beszéltük, hogy egy csütörtöki napon öt órakor találkozunk a metró Kossuth téri megállója kijáratánál. Letettem a telefont, valaki jött, vagy épp Száraz hívott be a szokásos főszerkesztői raportra, vagy elindultam az ÉS szerkesztőkkel vagy/és Páskándival a Nimródba, hogy meghányjuk-vessük az irodalom és a társadalom dolgát és sorsát, mindenesetre azonnal elfeledkeztem a szerzőről, akivel találkoznom kellett volna. Hogy ez amiatt volt-e, hogy korán a fejembe szállt a világ a Kortársban, vagy nem vettem észre, mennyire túlterhelt vagyok kézirattal, érdeklődéssel és alkohollal, ma sem tudom megválaszolni. Gyakorlatilag eltelt egy év, amikor, és azt sem tudom, hogy miért, eszembe jutott Fodor Ákos, és a csütörtök öt óra a Kossuth téri metró-kijáratnál. Nem sokat töprengtem, vettem a telefont, és fölhívtam. Annyit kérdeztem, áll-e még a csütörtök öt óra a metró Kossuth téri kijáratánál. Hosszú csönd, hallható cigaretta-szívások után csak annyit mondott, végül is, lehet róla szó. Találkoztunk. Nem tette szóvá az eltelt egy évet. Ilyen volt. Később abból derül ki, nem múlt el nyomtalanul az elmaradt találkozás, hogy az első nekem dedikált kötetébe annyit ír: Z. T.-nek, a felejtés ólomsúlyú bajnokának. Eleinte ritkásan futottunk össze, ami persze pontatlan, mert akkurátus ember lévén, csak előre megbeszélt összefutásokra volt hajlandó és képes. Majd egyre sűrűsödtek a leüléseink, kezdetben az Angelikában, később a Markovits téri vendéglőben, abban a házban, ahol lakott, végül a lakásukban. A lakásban találkozás abból a kényszerből fakadt, hogy már nem szívesen mozdult ki – legfeljebb a sarokig ballagott el cigarettát vagy kenyeret venni. Az utolsó időkben erre sem volt képes, vagy ehhez sem volt kedve. Néhány találkozás után, természetesen mindig egy üveg borral csöngettem fel, azt mondta, ne vigyek bort, mert különben is a sört szereti, ha bort innék, akkor van mindig tartalékban a számomra, viszont bor helyett vigyek egy szál virágot a feleségének. Így történt valahány alkalommal. Mindig egy szál virággal állítottam be hozzájuk, ő az előszobában elvette a csomagolópapírt, Hedvig a virágot. Mindig egy szál virágot, soha nem drágát, de mindig valamilyen érdekes jószágot. Hát, valahogy így kezdődött, és így is végződött. O. Z.: Emlékeim szerint kétszer találkoztam vele összesen, mindkétszer kocsmában, mindkétszer Szerváccal ültem. Azt hiszem, közelről ismerték egymást, mert Szervác „költőóriásom”-nak szólította ironikusan és gonoszul, tényleg valami földi érő télikabátban esett be a hóesésből, alig látszott ki belőle. Ákos nem volt kocsmás, jól gondolom? De hát hol másutt találkozhatott irodalmi emberrel?

34

Z. T.: Régen lehetett. Abból az időből még nem ismertem. Bár fiatalságunk esztendeiben nem negligáltam a kocsmákat, soha nem futottam ott össze vele. Persze kellett, hogy járjon

Onagy Zoltán – Zalán Tibor

kocsmába, hiszen az egyik legközelebbi barátja Petri György volt, akiről talán nehéz elképzelni, hogy kerülte az ilyen helyeket. Úgy hiszem, ahogy magányosodott, befelé fordult, elveszített embereket, nem keresett helyettük újakat, úgy szűntek meg számára a kocsmázások. Azt is gondolom, nem is a kocsmával volt elsősorban baja, hanem a kocsmában megforduló emberekkel. Nehezen barátkozott, nem szerette a hangoskodást, piálás közben is fontos dolgokról akart beszélgetni, és nyilván zavarta a részeg fiatalok részeg zajongása. Nem kocsmázott éjt nappallá téve, de rendkívül sokat olvasott, tehát mindvégig tisztában volt az irodalomban folyó fejleményekkel, elsősorban a költészetben volt tájékozott és otthon, de csak kevés teljesítmény volt számára fontos, és még kevesebb ember. Egyik első találkozásunk alkalmával azt kérdezte tőlem, ismerem-e Csengery Kristófot. Mondtam, hogy talán igen, talán nem, meghatározó találkozásunk nem volt, de közöltem már a Kortárs versrovatában. Mert belőle még nagy költő lehet, mondta. Mi ebben az érdekes? Csengery Kristófról keveset hallottam addig, és még kevesebbet azóta. De felfigyelt rá, és számon tartotta. Azt hiszem, ő sem ismerte személyesen, legalábbis erre nem tett semmilyen utalást. Nem elsősorban az emberek és rangsorok érdekelték igazán, hanem a valódi költői teljesítmények. Mármint, az ő kifinomult értékrendje szerint valódi teljesítmények. Mindig elfogadtam az ítéleteit, mert barátságunk alatt egyszer sem mondott elhamarkodottan és magalapozottság nélkül semmit. Ami Szervác iróniáját és gonoszságát illeti, nem tudom, a kérdéses időpontban hol tartott Fodor Ákos, de annyi bizonyos, hogy élete utolsó húsz évében ennek a nyelvnek az egyik legfontosabb költőjévé, nincs szégyen a kimondásban, költőóriásává nőtte ki magát. Nem mondom, hogy az országnak, mert a hatalom mindig szart rá, közel a hetvenhez József Attila-díjra terjesztették föl, de még akkor is, onnan is kihúzták. (Pedig a Kossuth-díj is kevés lett volna a számára…!) Amikor ez kiderült, meglehetősen nyugtalan haraggal vetettem föl, hogy számomra ismeretlen emberek is kaptak abban az évben díjat. Ő azonban, meglepetésemre, ismerte őket, és nem az foglalkoztatta, hogy több érdemük volt-e nálánál azoknak, akik kaptak. Gyakorlatilag az sem, hogy ő nem kapott. De talán mégis. Csak akinek hozzá kell szoknia a mellőzéshez, az kitűnően tudja palástolni a csalódásait, amikor mégis remél. O. Z.: A második eset is tél valamiért, az Elek Pista szerkesztette Üdvözlet című JAK-kötet bemutatóján, hat jeles szerző, közülük két halott, egy politikus: Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József és Tóth Erzsébet, az est után kocsma, én külön ültem egy sarokba, nagyon hangosan szóltak az ünnepeltek. Fodor Ákos lezöttyent az asztalunkhoz, azt mondta halkan, máig hallom: „Nem vegyülök forradalmárokkal.” Ez is érdekes, ahol Csengey Dénes megjelent, mindig érdekes volt, de azt akarom kérdezni, fiatalon közvetlenebb kapcsolatot, nagyobb aktivitást mutatott a magyar irodalmi közélettel, mindennapokkal? Z. T.: Említettem, hogy abban az időben egyszer sem találkoztam vele nyilvános helyen, akkor sem, amikor a felsorolt költők antológiájának volt a bemutatója, már csak azért sem, mert magam sem voltam jelen a bemutatón. Nem lehettem, hiszen a kenyértörést hajdani barátaimmal épp ennek az antológiának a létrejötte okozta, de erre most nem térnék ki szívesen. Nem volt forradalmár alkat, de minden társadalmi mozgást követett, és reagált is azokra – de sohasem a műveiben. Radikálisan liberális eszméket vallott, ahogy én meg tudtam állapítani, de soha nem zavarta, és a barátságunkat sem kérdőjelezte meg, hogy én legalább annyira távol állok a liberális eszméktől, mint a másik oldal eszmerendszerétől. Beszélgetéseink során én voltam a fék, ő pedig az elemző fél. Ha valóban azt mondta, hogy nem vegyül forradalmárokkal, amiben nincs okom kételkedni, akkor rá kell ismerjek a fodorákosi attitűdre. Soha nem hangoskodott, soha nem szájalt, nem takarta ki a sebeit a műveiben. De gondolod, hogy Petri egyik legközelebbi barátja nem volt forradalmár a maga módján? Nyilván a szájjal forradalmárkodó, nála fiatalabb emberek magatartásával nem tudott azonosulni. Nem volt utcaforradalmár, na, vagy hogy másként fogalmazzak, ő csöndes forradalmár volt, utcakövek nélkül, Petőfi és József Attila megszólítása és tetemre hívása nélkül, valami minőségi forradalomban hitt, de szándékosan nem használtam itt a minőség forradalmát.

35

Onagy Zoltán – Zalán Tibor Fodor Ákos. Fotó: Tóth György O. Z.: Későn fedeztem fel, nem hajtottam költőkre, azokat olvastam, akik eleve megvoltak. Amikor rábukkantam, már a haiku mestere volt, a haiku élvezetéhez pedig befogadóként is agy kell, jó hozzáállás. Honnan érkezett Fodor Ákos a haiku birodalmába? Milyen verseket írt a haiku előtt?

36

Z. T.: Azt gondolom, soha nem volt a nagy formák embere, noha híve alkalmanként igen. Nekem például nagy kedvvel elolvasta a közel ezer soros verseimet is, és sommás véleménye volt róluk, ugyanakkor ő maga a szigorú és rövid formákhoz ragaszkodott. A haiku birodalmába érkezés már mindörökre az ő titka marad, de ha bele akarok kontárkodni, azt mondom, hogy két irányból érkezhetett a haiku birodalmába. Az egyik a filozófia, a bölcselet, amely soha nem állt távol tőle, és a zene, bármilyen furcsán is hangozzék itt. A másik a befelé fordulás, az elmagányosodás folyamata, mint erről a rövid versek tudósítanak. Közhely, hogy rövidnek lenni nehezebb, mint hosszúnak. Illusztrációként az elhíresült G. B. Shaw mondat,

O. Z.: Hogyan alakult ki a telefonos szertartásotok? Mi volt az eredeti oka, célja? Nyilván indul valahonnan. Emlékszel rá?

Onagy Zoltán – Zalán Tibor

amelyet egy talán huszonhét oldalas, a szeretőjének írott levele végére biggyeszt, és valahogy így hangzott: „bocsásson meg, de nem volt elég időm ahhoz, hogy rövid legyek” Nos, Fodor Ákos napjai nagy részét azzal töltötte, hogy dolgozott, főleg élete utolsó, meglehetősen hosszú időszakában. Bármilyen furcsa is olyan költőre vonatkoztatni ezt, aki meglehetősen keveset írt, s ha írt is, mindössze három-hat soros verseket vetett papírra. Egész nap zenét hallgatott – Mozart volt a nagy kedvence, amiben természetesen nem értettünk egyet –, és szövegeken dolgozott. Nagyon sokáig ült a rövid verseken, nehezen adta ki a kezéből, illetve döntött úgy, hogy véglegesnek tekinti őket. Rendkívül művelt és pallérozott elme volt, ami szintén a rövid formák felé vihette, és rendkívül szellemes férfiú. Ez a fölényes – de nem fölényeskedő – szellemesség jellemzi a haikujait is, s bár Bashót és a japán költészetet roppantul kedvelte, ő maga inkább magyar haikut művelt, nem japánt.

Z. T.: A kezdetre nem emlékszem, mert úgy tűnik föl most, visszatekintve az időben, hogy gyakorlatilag megismerkedésünk óta, de pontosítok, összebarátkozásunk óta úgy éltünk, hogy irodalmi beszélgetésekre is használtuk a telefont. Amikor már nem nagyon mozdult ki a házból, és nap mint nap magányosan ücsörgött a Markovits utcai lakásban, várva haza a feleségét, nyilván szüksége volt arra, hogy valakivel megossza a napját, az eseménytelennek tűnő idejét, amely mégis teli volt óráról órára izgalommal és érdekességgel. Én világ életemben lótifuti ember voltam, általában csak este érkeztem bele nyugalomba, késő este. Számára pedig nem volt késő este, sőt, sem este, sem reggel, sem dél. Ezt talán meg kell magyaráznom. Fodor Ákos valami időtlenségbe álmodta bele magát élete és életideje során. Akkor aludt, amikor álmos volt, akkor evett, amikor éhes volt, napszaktól függetlenül. Láncdohányos volt és láncsöröző, ez a folyamatosság nem kötődött sem órához, sem időszámításhoz. Nem voltak ünnepei, nem tartotta a karácsonyt, azaz a jeles ünnepeket sem, a születésnapját, névnapját nem ünnepelte. Tehát nem okozott számára gondot, ha éjjel kettőkor jutott eszébe fölvenni a telefont, és beleolvasni nekem a napi termést. Néha háromszor-négyszer felolvastattam vele egy-egy verset, hogy pontosan értsem, miről is van szó, lévén, én nagyon is vizuális típus vagyok, de őt ez nem zavarta, komolyan és türelmesen olvasott újra mindent. Valamennyi verse után megállt, és várta a véleményemet. Én pedig elmondtam. Ha valami nem tetszett a felolvasott munkában, akkor eltűnődött, és megígérte, hogy még gondolkodik rajta. Ha jól sejtem, nem sokat gondolkodott, inkább kidobta a verset, illetve, a használható részeket egy másik munkába applikálta bele. Persze, e mellett sokat marháskodtunk ezekben az éjszakai telefonokban, sokat komolykodtunk is. Érdekes, így visszagondolva, hogy én ritkán olvastam fel neki telefonba a verseimből, de szinte minden új munkámat elküldtem hozzá a látogatásaim előtt. Amikor megérkeztem, egy borítékban, vagy nagyon igényes és szép, mondanám, hogy drága, mappában vártak a szövegeim, a margón vékony fekete filccel, rajzolt gyöngybetűkkel a megjegyzései. Ja, és a borítékok! A borítékok mellé, amíg kijárt a világba, mindig kaptam egy friss, zöld falevelet, azzal a felkiáltással: ja, és levele érkezett, uram! És úgy adta át, mintha egy szál virágot tartott volna a kezében. O. Z.: Rendet hagyott maga mögött Fodor Ákos? Egy kort elérve törekedni kell legalább a látszólagos rendre, amit maga mögött hagy az ember, vagy fütyülni rá? Az utókor átrendez mindent a maga szája íze szerint, ha egyáltalán? Z. T.: Fodor Ákosnál akkurátusabb embert egyet ismertem, a bátyámat, aki úgy adta a kekszet a szőnyegen négykézláb mászkáló gyermekének, hogy ő is négykézlábra ereszkedve ment utána egy kis söprűvel és egy kis lapáttal, hogy a kekszmorzsát azon nyomban el tudja tüntetni. Ákosnak nem volt gyereke, tehát nem tudom, hogyan adta volna a kezébe a kekszet, de volt egy környezete, amelynek a rendjéhez szinte monomániásan ragaszkodott. (Ebben is ellentétek voltunk, s talán szerencsére.) A szobájában éveken keresztül minden

37

Onagy Zoltán – Zalán Tibor

úgy volt, ahogy először láttam, semmi nem mozdult el benne sehová, az asztalán a kagylók és kavicsok meghatározott rendben foglalták keretbe a tartalmakat: úgymint, érkezésemre előkészítve, alátétre állítva egy söröspohár, egy borospohár, és egy unikumos pohár. Meghatározott távolságban egymástól. Magának is így terített. Ha volt boríték, az az asztal szélén várakozott, nem megbontva a rendet. Ha sört vett elő, láthattam, hogy a szekrény polcán katonás rendben sorakoznak a sörös dobozok (mindig langyos sört ivott, amit igen lassan szoktam meg…), a könyvespolcon minden könyv ugyanott, elvágólagos rendben és rendszerben. Nem tudom, milyen volt a magánéletében, mert abba nemigen engedett belelátni senkit, de költői életében ugyanez a rend uralkodott. Minden megjelenését archiválta, sőt, nem átallotta fénymásoltatni nekem is azokat, mindig borítékban, és mindig ajánlással ellátva kaptam őket, fekete mikrofilccel rajzolt gyöngybetűkkel. De azt is tudnunk kell, bármenynyire korszerűek voltak a versei, annyira korszerűtlen volt a költői attitűd, amivel próbálta viselni és elviselni a világot, benne az irodalmi életet. Csak olyan lapoknak küldött verset, amelyek kértek tőle. És hiába magyaráztam, hogy mióta világ a világ, a szerkesztők nagy része nem kér, inkább lapul, elutasít vagy hárít, tehát ezzel ne foglalkozzék, hajthatatlan maradt. S mert mindössze két lap volt, ahonnan rendszeresen kértek tőle (az egyik az ÉS, versszerkesztő Csuhai István, a másik a Parnasszus, főszerkesztő Turczi István), egy időben szinte alig közölte a verseit. Amikor szerkesztőknek javasoltam, hogy kérjenek tőle verset, szívesen és felvillanyozódva küldött mindaddig, míg egy fiatal és hebrencs versszerkesztő vissza nem küldte a postázott versek felét azzal, hogy írjon jobb és hosszabb verseket. Belegondolsz ebbe? A korszak egyik legnagyobb költőjéről beszélünk! Ettől láthatóan elszomorodott, és elment a kedve a versküldéstől, versközléstől. De visszatérve a kérdésedre, azt gondolom, hogy mindent elrendezve és rendszerbe helyezve hagyott maga után. Nem feltétlenül a halálra készülve, hanem az élet zűrzavarában vágott rend fényébe helyezve. Utána semmit sem kell átrendezni. Inkább a tudomásul vétele volna fontos, annak megértése és fölfogása, hogy milyen kaliberű ember élt – és nem járt egy idő után – közöttünk. Eszembe jut, hogy szívesen beszélt arról, ahogy gyerekkorában Pilinszky térdén lovagolt. Vajon, ki kérdezte meg erről valaha? Egyáltalán, ki kérdezte valamiről élete utolsó évtizedeiben? És erre az sem mentség, hogy ma már Pilinszkyről sem tesz fel kérdést az önmagával elfoglalt, rossz kánonokat farigcsáló és önmagán kívül semmit, senkit el nem ismerő irodalom… (2015. aug. 28. Esztergom)

38

.... törek.

Géczi János

GÉCZI JÁNOS

Fodor Ákosnak 1. Mondd, drága kísérőm az úton megálljak-e gyújtani tüzet az oltáron melyet kétezer év óta nem használt senkinek Pannóniában, vagy menjek tovább szaporán törve a hosszúszálas rét füvét ahogyan haladok bele a jövőidőbe? Amelyről neked a múltban emlékek jutottak lesz-e egy is majd közülük nekem kérdezzem-e bármelyik antik istent? Lesz-e szeretőm, aki a főszereplő testet úgy tolja félre, hogy fölmagasztal s mint senki mellékalak a széljegyzetben maga is felmagasztosodik? Mondd, drága testem, te félnótás húsdarab mi marad, ha marad, s mi, ami nem ha nem marad, lesz-e még kinek kedves a hajszag és a mellem közepén a szőke szőr, ahogyan serceg az ujjai alatt? Kell-e hű hit a gerinchez, hogy álljon? S kell-e egy szív mely úgy merül el mélyen bennem mint lüktető horgony a tenger kék vérében s amely hatvanegy éve éppen az enyém? Milyen lesz az, amikor magára marad a lélek? 2. Költő vagy, akinek a szavait esküvőn és temetőben mondják. Alany és tárgy, én és a dolgok. 3. Nem apácák hímzette palástot visel sulckötényt hord nagy hasán melyet kispocaknak hisz.

39

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

4.

40

A név olyként törékeny, mint a szó ha darabjaira tépődik egy test vagy széthull, miként marokból hullajtva szerte az átmelegített homok és szétesik mind. Nincs lélek, mi egybetart de hang se, mely összeragaszt apró csészedarabokat a ragasztóanyag. Nincs semmi, ami örök. Meg ami marad. Ha nézed a tavat, olykor oly ezüst futja be, vékonyan, az egészet hogy elhiszed, a kozmosz bőrét látod amely egybetartja, akárha eszme, a világot s eszedbe ötlik Isten. Látod a kitelt holdat is a pupillát, oly kerek megérted, mint érvet a halhatatlan, amíg élsz, te vagy s a teremtő áthat, nyíl a céltábla előtt feltorlódott levegő üvegnehéz rétegét. Hogy törékenyek, mint a dolgokat kemény kéregkent befoglaló szavak a nevek, elég, ha gondolsz erre vagy arra

Géczi János

amikre szóból ruhát sohasem adtál nehogy azzal is sorsot adj számukra. Akként legyen ismeretlen erők összefoglalója s hogy legyenek azok amelyek számomra az ismeretlen tudás birtoklói. 5. Feketén, miként a nestlé hogy megismerjen ismét úgy szeretné arról beszélt, hogy kapjon ha nem ágyat, akkor legalább hazát. Oly szemérmes hogy versekbe bújtatja magát. 6. Az, akit a képzelet teremtett mellé matematikát és etikát üldögél a teraszon, reptet galambokat a téridőn át. 7. Kutyaszőr-fakó aranyat mértek a víz fölött. 8. Két repülő rajzolja közös X-ét az eget mint szelvényt, kitöltik. 9. A sötét mondat mélyén egyetlen szárnyú fényes lélek lenge, kóbor árnyak élén a sikátor mélyén Dante lépked. 10. Mint aki látja hogyan száll alá a lélek az istenből a kutyába.

41

Géczi János

11. A tekintetén és a félig nyílt száján nyugtalannak láttam ugatás maradéka. 12. A hasad közepén, mintha mefisztofeles ülne rád nyirkos és hideg az ultrahangozás után szétkent kenőcs. 13. A halott kő magában tartja de a keze már kiszakadt a fényben ázik mint Apolló arca a mozdulat mellyel az anyagot elhagyta amelyben magára maradt. 14. A szőlőt a levelek a ragok a szótőt úgy takarják egymáshoz tapadva egészen lefedve, mind a réseket. 15. Miként férjek és feleségek együtt sétálnak a részek és egészek a parton hullámok heverésznek sirályok vijjognak és horvát kékek. 16. Együtt sétáltunk, de ő a részek én az egészek között.

42

A nyár eltelt a részletek keresésével hars, zöld és héjillatú volt végül is minden. Az erős, pályagyepszerű fényben nem tűnt fel a gipszfehér háttér, az elporladó szobrok.

Géczi János

17.

Mindig a környezet, mondtad, mondtad, változik a hőség s a hősök elcserélhetetlenek. A történetek helyett sem új történetek a szövegek helyett másegyébb díszletek. Jól tette-e avagy sem, okkal vagy nem okkal ez az évszak sem bírt el az álmatlanokkal. Az lesz a múlt, ami volt a ma egy köznap rossz szagú halpiaca. 18. Könnybe lábad a szemed a beleszállt emléktől. Törek.

43

Marno János

MARNO JÁNOS

Egy sivatagi órán FÁ emlékének Homokszemeim meg vannak számlálva.

44

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

SMS–ek a túlvilágról

Vihar Judit

VIHAR JUDIT

Szeretek halottakkal beszélgetni. Új, ismeretlen eseményeket mesélek el, tanácsokat kérek, a halottak véleményére vagyok kíváncsi. Becsapom magam, azt hiszem, van folytatása a megfordíthatatlannak. Próbálkozom. Vajon hallom-e még belülről a hangjukat? Vajon képes vagyok-e arra, hogy – akármilyen apró formában is – velem együtt éljenek tovább? Fodor Ákosra fokozottan vonatkozik ez. A Mestert sohasem láttam. Csak gongszerű bársonymeleg hangja jutott el hozzám. Modern remeteéletre kényszerült, napjait többnyire a lakásában töltötte. Mindig telefonon beszélgettünk. Minden mondata tele volt bölcs humorral. Bőkezűen ajándékozta az útravalót. Például ezt: „Boldogok, akik – ha egyetlen haiku pontjában is – találkozhatnak és megérinthetik egymást.” A haiku volt a mi találkozási pontunk. A Mester a haikuban „nem ismert tréfát”. Többször is alkalmam volt vele együtt zsűrizni haikuversenyeken. Az 5, 7, 5 szótagos

Fodor Ákos: MOZART (A szerzo ˝ kézírásával)

formához szigorúan ragaszkodott. A mesterkéltséget soha nem szerette. Az igényesség, a tökélyre való törekvés mércéjével mérte a haikut, amit tömörsége miatt is szeretett. Gondossága, segítőkészsége abban is megnyilvánult, hogy a már véget ért versenyek után is felajánlotta a résztvevőknek: elmagyarázza, hogyan lehet kijavítani a hibákat, hogy jó haiku születhessen. Akkor örült a legjobban, ha gyerekek által írott haikukat talált jónak. Nagyon bosszantotta viszont, ha a verseny során gyenge haikuval találkozott. Ezt az érzést egy haikuban is kifejezte:

45

Vihar Judit

46

Eldobni egy rossz verset: többet ér, mint két jó verset írni. Az alkotásban talán a játék öröme volt a legfontosabb a számára. Igazán jól játszani csak kevesen tudnak. Fodor Ákos tudott és szeretett, akár József Attila. Haikui írásakor is a játék érdekelte. Játszott a szavakkal, a gondolatokkal, a ritmussal, a rímekkel. Gyakran maga is alkotott új szavakat, hogy még inkább hasson az olvasóra, hogy maradandóbb élményt adjon. Általában új összetett szavak keletkeztek a tolla alatt, amelyekben benne feszült a haikura oly jellemző ellentét az eredeti szó előtagja és az alkotott új szó előtagja között, megteremtve ezzel az olvasó asszociációját. A „Ianus” című például csak egyetlen összetett szóból áll: „Dicsmérel”. A sok szójáték miatt, úgy gondolom, nehezen fordítható költő, bár angolul is, németül is jól hangzanak, jól értelmezhetők versei. Igazi értéke magyarul bontakozik ki leginkább. A szavak zeneiségével is játszott. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémiát végzett költőnek talán a legjátékosabb és ugyanakkor az egyik legmélyebb zeneköltő, Mozart volt a kedvence. Fodor Ákos most már az örök Parnasszuson játszik a szavakkal, a gondolatokkal. Útravalóként sms-eket kapunk tőle, ha köteteit, blogját olvasgatjuk. Verseiben folyamatosan újra és újra keressük a segítő, bölcs szavakat, amelyekkel könnyebben élhetünk, amelyektől mindig kapunk valamit, mert mást és mást fedez fel bennük az ember. Hiszen minden változik: a körülöttünk lévő világ és mi magunk is, ezért az adott pillanatban mindig más verse szólít meg bennünket.

Herczeg Ákos

ÁTJÁRÁS – Nedeljko Terzic´

47

N e d e l j k o T e r z i c´

48

Az egzisztencializmus paradoxona A mai költészet jövõje A költői szabadság mindig is a társalgás magasztosabb fokozatának számított, egészen addig, míg nyomába nem lépett az „emberi szabadság“, mint a tömegek felé irányuló politikai udvarlás pótanyaga, melynek következményeként kialakult az élet és a művészet iránti kihívóan önhitt, lekezelő viselkedés és viszonyulás, s mindez szükségszerűen a Költészetet és annak egzisztenciáját is érintette. Az ilyen viszonyulás terméke a Költészet mély válságához vezet, mely évtizedek óta tart, de egyelőre túl korai és érvekkel sem lenne alátámasztható annak valami abszolút összeomlásáról beszélni. Amint a Költészet jövőjét említjük, már azt jelenti, hogy aggódunk érte s a fönnmaradásáért. Ezért is kell feltennünk a kérdést, miért és honnan ez a félelem, illetve ki is a Költészet potenciális ellensége, létezik-e ilyen, és ha igen, vajon mennyien vannak? Ki az, aki a legrosszabbat kívánja neki, vagy ha nem is kívánja, hát inkább figyelembe sem veszi, ami szintén pusztító hatású, ki hibáztatható bizonytalan jövője miatt, vajon ki az, és milyen indítékkal kívánja a Költészet megszűnését, és ezzel a kívánságával erősen hozzá is járul, hogy az esetleg végleg meg is szűnjön? Három jelenség károsíthatja vagy fékezheti, zavarhatja és lassíthatja a Költészet fejlődését, mai helyzetéből szemlélve, hisz éppen napjainkban van nagy válságban: az írók terjeszkedése és a költészeti túltermelés, a Költészet tiszta, hiteles, nemzeti hangjának elvesztése, és az olvasók, a Költészet fogyasztóinak eltűnése. Ezek a jelenségek három, látszólag ellentmondó fokozatot képeznek, melyeket valahogy le kellene győzni. Egy bizonyos – azok, akik a Költészetet teremtik, „fényes jövőt“ kívánnak neki. Verseket ma kevesen, s vannak vidékek, ahol egyáltalán nem olvasnak. Szükségszerűen fölvetődik a kérdés, kicsodák is vajon a Költészetnek nevezett szellemi jó fogyasztói – ez pedig az olvasók összessége, az olvasóközönség, amely felkészületlenül van kész tények elé állítva, hogy az erősen hamis, túl nagyra szabott emberi szabadsága közepette a széleskörű médiaterekben szubkulturális pótanyagokhoz juthat, előnyt engedve életében a marginális eseményeknek, az ún. rest kultúrától megbetegedve, melyet tálalva és adagolva kap, s amely éppen így, fokozatosan és biztosan semmisíti meg az ember szellemét, hogyha, egyedüli és legkönnyebb kiútként azt választja, s meghajol az ilyen erőszakos támadás előtt, önmagát elárulva. Tény, hogy ezzel az író-költő veszít sokat, az olvasó pedig, aki átadja magát a nappali foteljában a kényelemnek, a televízió képernyőjén látottak alapján alakítva ki gyakran elferdült képet a művészet mibenlétéről, nem saját érdekében konfrontálódik, hanem szilikonos szellemi ovulációt él át, és eltűnik az olvasóközönség népes táborából, amelynek tömegességével gyakran és hamisan dicsekednek a könyvtárak. Ez az egyik útja annak, hogy jelentősen csökkenjen az eladott verseskönyvek példányszáma, így igen gyakran úgy tűnik, hogy az írók saját maguknak és hozzátartozóiknak, barátaiknak írnak, vagy más íróknak. Költők naponta születnek, az olvasók pedig lassan kihalnak, akár az őslények. Ha hálóval kell őket összefogdosnunk, akár a lepkéket, semmi jóban nem reménykedhetünk. A verseskönyvek jövője e nehezen megoldható kérdésnek egy egészen másmilyen megközelítését jelenti, hisz senkit sem kényszeríthetünk a mai napon arra, hogy holnap

N e d e l j k o T e r z i c´

olvasson el egy verseskönyvet, s ezentúl legyen hű fogyasztója a Költészetnek. Külön aggódás tárgyát jelenti az a nyilvánvaló megalázás, ami a verseskönyvek áráról szól. Ez az ár megdöbbentően alacsony, ám a modern maroktelefonok még ezt is képesek megdönteni – mármint azok, melyek a szolgáltatótól ingyen kaphatók, hogy a vásárló kezében állandó énközpontú figyelmet váltsanak ki, amely minden egyéb aktivitást kizár, így az olvasást is. Az emberek zöme inkább az ingyenes maroktelefont választja, mint egy kiváló verseskönyvet, melynek piaci ára ma a szellemi minimum alatt van. S ez egyben már a Költészet megszégyenítése is. A múlt egyre távolodik, a jelen gyorsan pereg, s a jövő nem vár, egyedül kell megteremtenünk, mint ahogyan a Költészetet is. Miközben Költészetet teremtünk, megteremtjük a jövőjét is, ám a fennmaradása, a szerző után, az olvasótól függ. Napjainkban a nagyszámú költő jelenléte s ezzel együtt a költészeti túltermelés egyrészt a Költészet biztos fennmaradását jelenti (mert, Istenem, van, aki megteremtse), az egyik fronton a rengeteg költővel, a másikon viszont, az egyre kisebb számú olvasóval, a Költészet jövőjének boznytalanságát láthatjuk csak. Az indíték, ami valakit írásra vagy jegyzetelésre késztet, minden leírtat költői beszédmódnak tekintve, különböző intenzitású lehet, ám ez legtöbbször az imaginárius világba való menekülést jelenti a valóságból, vagy valaminek a bevallását az intim bíra felé, akinél nincsenek büntetettek, csak károsultak, s ezek az olvasók, akik, szerencsére, az ilyen költői jegyzetek többségéhez hozzá sem jutnak, mert azok megmaradnak az intim jegyzetekben, naplókban és az időgépben. Vagy csak a versösztönben, a szellemi cunamiban. A silány költészet, mely éppen ellenőrizetlen minősége miatt terjedhet gyorsan, károsan hat az igazi költészet befogadására, sőt, azt így mély válságba sodorja. Hogyan lehet megállítani e labilis jelenséget; egyszerűen, megfelelő helyet találni neki, több teret biztosítani a kritika hangjának, s ügyelni rá, a silány mű meddig maradhat meg a mában, s főleg a szellemi jövőben. Kalliopé görög istennő, az epikus költészet múzsája sem viselt véletlenül aranykoszorút a fején. Ő azt ki is érdemelte. Tehát, ha a költészet Isten ajándéka, akkor elpusztíthatatlan, és jövőjéért fölösleges aggódni. Mégis, mi az, mik azok a tényezők, amelyek igyekeznek elpusztítani a Költészetet, vagy legalábbis hosszabb időre útjába állnak, s létét igyekeznek megakadályozni? Ezek: a technokratikus, bürokratikus, új-gazdasági, politikai és más, specializált, újító jellegű közlemények és beszédek, amelyek a társadalom technológiai folyamatait követik, és tolakodóan kínálva sajátos nyelvezetű szövegeiket, odahatnak, hogy a költői kifejezés tisztasága, túl egyszerűnek és földszintesnek karakterizálva és leértékelve, értelmét veszti. Az angol nyelv egyre gyakoribb használata a mindennapi kommunikációban az angol terminológiának a költészeti alkotásokba való beépülését hozza magával, s ezzel az nemzeti nyelvek eredetisége károsodik. Az egyes nemzeti Költészetek bármelyikében igen kevés alkotót tarthatunk számon ma, aki irodalmi munkásságát illetően nemzeti nyelvének tisztaságával átszőtt költői opust hagyott maga után, vagy jelenleg is ily módon műveli azt. A Költészet olyan erő, mint a víz, mindig meg fogja találni a saját útját, akkor is, ha látszólag kiúttalan helyzetbe kerül, az ember pedig mindig is tanúja lesz a Költészet és a költészeti tartalmak felfedezésének, bármelyik jövő időben, bármelyik technológiai folyamatban, és mindig lesz valaki, akinek hirtelen és lelke mélyéről jön a felkiáltás: „Nézd csak, mit alkottam, hisz ez igazi Költészet!”. Éppen úgy, mint Arkhimédész, örömében azt is elfelejtve, hogy épp meztelen, ezzel a felkiáltással szaladt ki az utcára: „Heuréka!” A Költészet jövője már azért is biztosított, mert szellemi anyag, s ezért megsemmisíthetetlen. Lehetséges és vetélytársi értelemben ugyan bármely más művészet részéről fenyegethetné veszély, ám mégsem reális veszély ez, hisz a Költészet kisebb vagy nagyobb mértékben minden más művészetben is jelen van. A Költészetet természetesen nem övezi egy átfogó tisztelet, ugyanakkor más művészetek és művészeti kifejezések

49

N e d e l j k o T e r z i c´

50

szegülnek ellene, saját helyüket igyekezve biztosítani, versenytársnak tekintve a Költészetet a művészetek erkölcsi megbecsülésének ranglétráján. Erre mindig is éppen elég ok adódott, hisz a Költészet benne van a balett-mozdulatokban, a színészi kifejezésekben, a pantomimban, a festő mozdulatában, a karmester karlendítésében, az operaelőadásban vagy a grafikai variációban, s benne van természetesen az irodalomban is, de olyan mértékben, hogy a Költészet gyakran a prózát is átszövi. A Költészet nagy titok, amely itt rejtőzik, köröttünk mindenfelé, és állandóan odahat, hogy fedezzük már föl. Hiába próbálkozik bárki a megsemmisítésével, mert lénye természetszerűleg megsemmisíthetetlen, hiába próbálkoznak az átformálásával, hisz mindig a titok fálylába van burkolva, lényének formái minden pillanatra és helyre alkalmazhatók, megjelenésének idejét soha nem tudhatjuk előre, ezt feltételezni és megsejteni sem lehet. A Költészet olyan meglepetés, amelyet mindig édes szorongással várunk. Ma a Költészetet teremtőképtelen erők próbálják teljesen lemezteleníteni és átformálni, ám kérdés, hová koncentrálódik az a másik szellemi erő, amely mindennek ellentmondana? Kifáradt volna a szellemi anyag, vagy ez a mai állapot lassú föladása lenne, a költészeti tényezők ünnepélyes átadásáig az új nemzedéknek, mely nem lesz felkészülve arra, hogy a tiszta Költészetet elfogadja, teljes, eredeti szellemi erejében? Kinek adni tehát zálogba, kinek örökségként azt, ami évezredek óta teremtődött az emberi agyból és lélekből, távol a korszerű technológia halk zúgásától? Bár lehetséges, hogy a Költészetet is felhasználják majd új, az emberi lélektől mentes, kozmikus formáinak megteremtésére. Figyelmen kívül hagyva számos, már megnevezett, de más, szokásos paradoxont és abszurdumot is, melyek a Költészet válságához vezetnek, a költők bűnrészessége ezt illetően abban merül ki, hogy még mindig nem találtak megfelelő módszereket ahhoz, hogy ezekben a válságos időkben saját hozzáállásukkal próbálják alakítani költészeti alkotásaik sorsát. Talán a költészeti alkotások bemutatásának módszeréről van szó, talán arról, hogy még mindig nem folyik igazi harc az ízléstelenség és a középszerűség ellen, s irodalomkritikai körökben mindent dicsérnek, ami csak megjelenik, s talán az is, hogy az igazi Költészet művelőinek mind kevesebb anyagi lehetőségük van, hogy műveiket megjelentessék. Az, hogy milyen jövőbeni tekintély övezi majd a Költészetet, már nemcsak magától a Költészettől függ. Ennek terhét elsősorban a költők viselik, s az olvasóközönség, akinek feltételeket kell teremtenie, hogy hozzájáruljon a Költészet egzisztenciájának megmaradásához. Ha a fotóművészek képesek megállítani a pillanatot, akkor a költőknek hatalmukban áll, hogy megállítsák az időt, hogy visszaküldjék a múltba, vagy a jövőbe lendítsék előre – s ezzel az egzisztenciális fogékonyságukkal élniük kell.

Nedeljko Terzić költő, író, újságíró 1949-ben született a szerbiai Sremska Mitrovicán (Szávaszentdemeteren). Az egyedüli szerbiai irodalmár, aki tagja a Német Írók – Deutsche Haiku – Gesellschaft elnevezésű Társulatának. Nagyszámú rangos irodalmi díjat érdemelt ki Szerbiában és más európai országokban is. Verseit és prózáit eddig 23 nyelvre fordították le. Sremska Mitrovicán él és alkot.

Fehér korom

N e d e l j k o T e r z i c´

Ínség és keserûség A négy szobát fűtő kandalló az épületben, minek alapját két játszótér tartja, a vékonyka csövekben csordogáló fa, s a gombnyomásra gyúló-elalvó lángocska a dohszagú régi ház tűzhelyével dacol, melybe denevérek s patkányok költöztek, a korom s a hamu biztonságába, a tűzhelybe, mely körül melegedtünk, kacagtunk valaha, énekeltünk karácsonykor és a ház szent ünnepén, hogy arcunk kipirult, tenyerünkben áradt a meleg, így tértünk nyugovóra, s merültünk álomba. A fehér márvány kandallót, fehér falain fehér koromszemcsékkel, ragyogó szemek ölelik naponta, a család világ-központja ő, ám a régi ház még mindig nem lett emlékkönyvvé, valahogy nincs rá idő. Festők jönnek, a régi házban a tűzhelyet nézik, körbejárják, majd a darabka égboltot bámulják, mely a deszkatetőn, egy résen át csordogál a házba. Az épület körül satnya fű nő, s ki lekaszálja, vizelni rendre a régi ház mögé vonul, a darabka deszkafalon a rossz sörrel telített vizelet szülte, zöld paraziták ütöttek tanyát, az élősködők őseink tenyerét marják, kik valaha az új tetőre, amikor kész lett, zászlót tűztek. A régi századok áporodott levegőjét magukkal viszik a festők, s mennek, meg sem fordulva, hogy a fehér márvány kandallós épület ablakában méla tekintetünk észrevegyék.

51

N e d e l j k o T e r z i c´

Majdnem szerelmes vers, a költészethez Nem érinthetlek többé, óh, te Fenséges, kezeim nem ugyanazok már, míg te gyermeki, tiszta és szűzies maradtál. Melletted kék végtelennek néztem az eget, egy darabját látom most csak, mit enyémnek érzek, bár nem nagyobb a test porát rejtő urna talapzatánál. Így érintheti a halál szele azokat, kik nem tudják meg soha, holtan sem, zarándokok voltak-e itt, vagy nomádok? Közeledbe lépni sem érkeztem, s lám, könnyű őzlábaid elvitték torzódat, ám arcod szépen arcomra simult, és sötét gondolataim elborítottak. Apró csalásaim bocsásd meg, kérlek, a hóviharokat, miket feléd küldtem, míg te, ó, láthatatlan és mezítelen, a poros polcokon, a könyvek között rejtőztél, hiába kerestelek, hisz nem ilyennek ismertelek… Testeden-lelkeden sebeket vájtam én, s ezzel nem élhetek tovább. Valami egyre inkább omlik össze bennem. Bocsáss meg, röpke éltem királynője, nekem az imádottam maradsz, örökre. A ködbe löktél, vadállatok elé, sötét erőkkel harcoltam miattad, s kiderült, gonosz, földi halandók azok, kik puskacső mögül, galádul figyeltek, míg én, a magányos naiv, nem láttam álnok tekintetük, s benne az aszfaltra hullt vért, sem a verejtéket. Nehéz sebekkel borítva, de ártatlanul és szabadon kerültem ki végül, az emberi szabadság mocskától meggyötörten, faszegekkel feszítve a sűrű éjre, így nem tudhattam, hogy végig előttem álltál. Most tudom, a vég felé közeledve. Mire időm maradt még, az csak a megbocsátás.

52

Nicsak, ma reggel, állott szagú, hatágyas, kicsike hálószobánkon át tiszta vizű patakocska folydogál és oly hangosan csörgedezik, hogy a ház legvénebb lakójának sem értem a szavát, pedig arról dadog álmában, ki mit fog csinálni, ha megvirrad. Ezt a kedves, csillagfényes mennyezetű éjszakát a Költészet küldte nekünk, s nemcsak ezt. A padlóra patakot csupasz falainkra madarakat melyek virradatig énekelnek és mi is velük hogy közben elfelejtjük, gyomrunk üres meztelen végtagjaink meggebednek és reggel a foszladozó köd sűrűjével takarózunk hogy felmelegedjünk valamelyest. Átfagyva érkezünk a reggelbe szorongva vajon hová tűnt közös álmunk, melyet úgy őrzünk most, hogy egymásnak mesélgetjük.

N e d e l j k o T e r z i c´

Csörgedeznek még az áttetszõ patakok

Éjszaka, dátum és határidõ nélkül Csak ha elmúlt ez a szörnyű éjszaka már azt hittük, közülünk senki föl nem ébred soha hogy valami szörnyűség ér bennünket váratlanul éhesen és tisztátalanul meztelenül és mezítlábasan ki vállal bennünket ugyan, csak fejfájást okoznánk mindenkinek. Ő, ki a legidősebb köztünk, s kiről sohasem tudtuk, hány éves tulajdonképp, azt mondta, nyugodtak lehetünk. Az átkozott éjszakát egy megélezett kés hegyére szúrta, hogy onnan aztán mozdulni se merjen. Sajnáltuk az éjszakát, de a késnek azóta sincs nyoma sem.

53

N e d e l j k o T e r z i c´

Akár a pokol Gyakran kiejtelek a számon, hisz te vagy az egyetlen szó, melynek mindig helyet kell találnom, amikor beszélek. Te sérthetetlen, mit művelsz velem? Ne fedd fel többé nyilvánosan, kérlek, a gyengeségem.

Az elárasztott utak körforgalma Egy száraz levél lebegett csöndben a víz felszínén felemelt csúcsa, mint a hajó orra, kocsánya, a kormány, a vízbe merült. Gondtalanul fészkelődött, a vízcsöppeket lerázva magáról, akár a kutya, mely a megvadult kerti locsoló alatt rohan át a pázsiton. A part mentén elmerült ágakhoz sietett a levél hogy beléjük kapaszkodva horgonyt vessen, s rothadásnak induljon. Mily hamis idilli kép. Ám az ágakhoz el nem ért, így nem volt más lehetőség, az örvény, a víz körforgalma kíméletlenül elsodorta, s eltűnt az egyik mellékágon, mely, akár a többi, főágnak képzelte magát. A víz tükréről eltűnt a kép. Ily halált egyetlen enciklopédia sem jegyzett még.

Az éléskamra polcai, kísértésekkel teli

54

Szaktanácsadást kértem Francesco Petrarcánál, szóbelileg hétszer elemeztem Salamon versét, az Énekek énekét a nyolcadik próbálkozásnál sikerült elfogadnom az ismeretlen poéta költészetének színét és visszáját. Antonio Machadónak és Lope de Vegának évekig élő játéka voltam így menekültem el a hazai könyvtárakba.

N e d e l j k o T e r z i c´

Egyedül az olvasóteremben mindkét kezemben egy-egy könyvvel Desanka Maksimovićot és Miroslav Antićot olvastam hangosan. Amikor elhagytál, mert unalmas és erőszakos vagyok elfogadtam a megalázás néhány felkínált lehetőségét hisz lázálmomban is emlegettelek én, a gyönge és éretlen, amikor hirtelen eltűntél.

Majdnem minden a költészetrõl Tőled csak meghatározott helyeken szoktam elválni ilyenkor azt mondtam most utoljára és soha többé. Utána (mindig) megalkuvóan tértem vissza mert a lét torkán úgysem tudok egyedül átkelni hisz félig elnyeltek már a rémek, a másik felem meg Tebenned él jól megőrizve, hogy el ne pusztítsam egy újabb naivitásban egy eltévesztett, ügyetlen önvédelemben. Lázasan verejtékezve átfázva megalázva tévelyegve magamtól elűzve álltam ott ahhoz, mit Te kínálsz, örökre éretlenül.

Valahol dél körül Szép fiatal nők jönnek a piacról hazafelé mindent megvettek mit idős anyjuk reggel elfelejtett mohón bámulja őket apjuk generációja méregetik idomaikat s elképzelik testmozgásukat. Nadrágjukban ugyan nem történik semmi csak füleik forognak radarmódra hogy tökéletesen megértsék a fiatal nők testbeszédét.

55

N e d e l j k o T e r z i c´

Tragikus szójáték A fészekben ég Fészek az égen A fészekben rés Felhő a fészek felett A szélben fészek száll Fészektelen madár.

Adósod vagyok Hogy is tudtam az éjjel vajon őt, egész valójában magam mellé fektetni ürességet köré, s belé életet önteni? Egyedül nem tehettem semmiképp, ez megadatott nekem. Mindenható, tudom, hogy létezel, amit eszem, amit iszom, amit teszek, mind Te adod, folytonosan, miért, mondd, hisz tudod, hogy soha visszaadni nem tudom, én, a hajléktalan, ki otthagyta, veszni hagyta gyökereit, és elindult megkeresni őt, a láthatatlan nőt.

A forenzikusok haladnak

56

A nyomozók, alighogy fölkeltek, máris a hatalmas akna-, kés- és lőpormezőre mentek, holttesteket ugráltak át lábfejüket már megmeredt

N e d e l j k o T e r z i c´

női combok közé vájták nyugodtan jegyezgettek közben lágy mosollyal figyelték titokban a laptopos meztelen térdű fiatal gépírónőket, s kiabáltak – kávé mikor lesz és mikor lesz szünet? Most a kis képernyő előtt ülnek kávét szürcsölnek míg figyelmesen bámulják kedvenc sorozatukat melyben a forenzikusok villámgyorsan haladnak előre mert fél óra alatt, amíg a műsor tart már be is kell csukniuk aktáikat. Ülnek a nyomozók, lazítanak, hisz annyit ugráltak már folyóba, szakadékba, kútba, emeletről le az utcára, akasztásoktól, lövöldözéstől, sérülésektől fáradtak immár. Idegen haláloktól elkínzottan hajtják álomra fejük, míg a tömbházak szegletén sokasodnak a mini-parcellák félkövér betűs nevekkel, széles, fekete keretekben.

Zsinór Szemrebbenés nélkül várakozunk a parton hátha hullámozni kezd a víz s felbukkan a csoda. Egészen sötétedésig. Aztán az eget bámuljuk, de onnan se jön semmi felénk. Köröttünk egy sorozat elcsépelt látkép, sehol a csoda. Korom és nyomor szaga uralja a tájat mint két álmatlan szempilla meggyötörten

57

N e d e l j k o T e r z i c´

lezárulva. Könyörgünk utódaink hetedik nemzedékének a néptudományban higgyenek s ne hívják őrülten maguk ellen a látomásokat. Kilépünk a százéves platánok lombjai alól hol a legtömörebb árnyakat és sóhajtásokat kerestük, melyeknek rabjai vagyunk. Majd egymást kézen fogva zsinórt alkotunk, hogy egyszerre huppanjunk a vízbe. A csoda hívására.

Hová jut a lelkünk Az Újtemető üvegezett polcáról leemeltük az Apánk porával teli ezüstözött urnát, kis serlegekbe öntöztük tartalmát és eladogattuk őket a gyűjtőknek, hisz Apánk híres személyiség volt. Minden reggel friss kenyér várt bennünket a konyhaasztalon, csak idős Anyánk mondogatta mindig, összefont karokkal, hogyhogy nincs még világvége, mikor úgy várja mindennap. Csak ő ment elébe a halálnak két évvel, mert nem tudta kivárni sehogy sem, s félt is, nehogy Az véletlenül elkerülje. A nemesfém ékszer ára a kozmikus bolhapiacokon alacsony volt nagyon, alacsony, akár a földszint. Mi grammokra árultuk végig, az utolsó csipetnyit.

58

Izsó Zita

LYRA Hungarica

59

Marno János

MARNO JÁNOS

Holott A völgyben a keblek hullámzó hófehére s a piros kémények füstje szikrázva bolyhosodik, ó, mért is nem születhettem oda annak idején még, amikor nem volt irtózat bennem semmi és senki iránt, hiszen itt értem érc gyanánt a hegy gyomrában, s neszeltem a fák hajszálgyökereit, mintha bújócskát játszottam volna velük, melyük találja vagy veszti épp el a fonalát hozzám. Holott csak önmagam elől rejtőzködtem. Akár egy tetszhalott, ki nem tud magáról ugyan, de másnak már tudatában van.

Merülõ labirintus A nő tekintete mélyről ismerős, mélyebbről, mint ameddig merülhetek; szemhéjam, megmondtam, lezárva, csak forgolódjék a szemgolyóm odabent. Ujjbegyem a járomcsontját éri, mire egymásnak esik két ősember, dorongokkal, melyek csapást mérni hivatottak a fejre vagy a törzsre, erre vagy amarra, épp a dorong fejétől függően. A füle oly parányi, finom, hogy beleférne a fülembe, illeszkedve hallójáratomhoz, melynek sehol sincs vége, vagy ha mégis, az már egyikünké se.

60

Kõedény Mint egy gyűrt kőedény, ha volna ilyen kézművesmunka, amit tovább formál az idő tektonikája, abba mit lehetne tartani? kenyér és méz férne bele, szerelmed pont ilyen, előhozod a szertartásrend szerint, kezed nem monstrancia mégse, kettős rend mutatja, ad és vesz, betelhetetlen velünk – ha ideje betelne, a méz válna vérré, váltódásunk váltott szavakkal irányítja addig, mérhetetlenül is kimérve, olyan eucharisztia, amiben az idő lesz testté. Mint egy gyűrt kőedényt, tartalak, a kincs, amit, áldozópap hívek nélkül, szétosztok, táplál, és felnő belőle, de mikor? a kegyelemből testté kényszerített idő.

G. István László

G. ISTVÁN LÁSZLÓ

61

Szauer Ágoston

SZAUER ÁGOSTON

Révület Bámulva gyenge tűzbe – nomádok, bennszülöttek – kellő időkig ülve hullámzó képek jönnek, sok halvány, ferde részlet részeg maszkját felölti – akár egy másik élet, a mindenek mögötti.

Most Az ágak közt pannon derű, a kert érett párát lehel, sötéten lóherés a fű, az árnyékban macskánk hever. Ez versben így lesz évekig. A való fonnyad, szétszalad, egykor majd helyét sem lelik. Öncélú minden pillanat.

62

Visszhangzik Prágai Tamás emlékére

Zsille Gábor

ZSILLE GÁBOR

Mi marad hátra egy emberből, nem tudom, a kertje, a könyvei, nem tudom, szája körül a ráncok, nem tudom, a visszafogott nevetése, nem tudom, ahogy mellettem ült a klubteremben egy választmányi ülésen, mellényben és zakóban, nem tudom, hűségesen figyelem, hogyan csapkod a halál, nem értem, nem értem, búcsúja előtt huszonnyolc nappal elküldte nekem a verseit, az utolsó, utolsó verseit, és azt fűzte hozzájuk levélben: a csonka szonett – a csonka, a csonka – öt szakaszból áll, de az ötödikben nincsenek szavak, csak a csend, és ez a vég nélkül lezáró szakasz az olvasóban visszhangzik, visszhangzik

63

Zsille Gábor

Összerakható Ha megnéztél három-négy vármúzeumot, a világ összes vármúzeumát láttad. Hiszen mindenütt ugyanazt mutogatják a vitrinekben: rozsdás nyílvesszőt, lándzsahegyet, horpadt sisakot, kengyelt, kardot és kelyheket, csontból faragott ékszerek és mütyürök hosszú sorát, egy teremben korsók és tálak; ha szerencsénk van, akad még néhány eredeti szőnyeg és sodronying, a kincstárnak nevezett szobában arany és ezüst, egy velencei tükör: a régmúlt véletlen fennmaradt romjai – Tapasztalt pályatársaim szerint egy bizonyos életkor felett a férfi minden szembejövő nőben egy-egy régebbi szerelmét látja, minden mosoly, hangszín, mozdulat egy hajdani kedvest idéz, egyszóval: három-négy igaz szerelmedből a világ mindahány nőjét összerakhatod – És tényleg, mostanság minduntalan elém lép százféle alakban Dió, Judit és Anita, mi több, olykor még Tímea – A városok, a tájak még újak, persze akadnak kisebb hasonlóságok, de az élmény összességében friss. Ez remélhetőleg így is marad, mert szörnyű lenne, ha öregen még a csavargás izgalma is megkopna, az utazás is varázsát veszítené.

64

külsõ zseb hogy tegyenek kíváncsivá kívülre zárt titkaim hogy szelíden kérhess fedjem fel valódibb magam hogy szétforgácsolt akaratunk vasporát ne mágnesezze kényszer hogy hívássá nemesedjen köztünk a megszerzés ígérete hogy szégyenkezve nevessünk kiterített kártyáink fölött

Oravecz Péter

ORAVECZ PÉTER

hazatérés Álmunkban égdörgés lovaik robajlása. Sötét folyam zúdul alá a völgybe, zörgő vasakat sodor az ár. Itt vannak. Megerőszakolni asszonyaink, kínok közt bírni szóra az emlékezőket, lemészárolni a bátrakat. A gyávákat szolgáikká tenni, kardforgatásra oktatni szelíd gyermekeink. Lángok festik a várost. Mire magunkhoz térünk, hollórajoktól kormos a hajnali ég. Szakadt rongyainkba tekerve, imára kulcsolt kezekkel várunk, rémült angyalok. Testvéreink hazatértek.

65

Gál Sándor

GÁL SÁNDOR

Egy alkonyat örvényei az alkonyat örvényei fáradtan mind ledőlnek nem menekülnek önmagukká kövülnek hajlataik titkokkal telve ezer esztendők történelme pihen el bennük s általuk kezek arcok szemek éke lángol bennük a mindenség fénye és öröme is ha maradt még öröm megélhető pillanat-rész egy mozdulat hívás talán ahogy szél suhan a hegy oldalán s minden-minden ismétlődik újra ott fent és itt alant a várakozás kettétört pillanat csupán annyi amíg a kéz megérint egy másik kezet vagy amiként a képzelet visszalobban az örvényekig s elnyugszik együtt velük velem

66

1

Gál Sándor

Ikrek lehet hogy máma meghalok nem zárható ki e napból semmi lehetséges egy széllegyintés föld-moccanás eltévesztett mozdulat s rád omolhat egy kisded galakszis melyet az Isten most teremtett haragjában vagy jókedvében nincs bizonyosság és valójában már nem is érdekelnek e semmi-veszedelmek hisz sem mögöttem sem előttem nincsen megtörténhetetlen 2 még o d á i g elballagok odáig a megsejtett értelmen túli hazáig hol a mindenség rétegződik verssé s mintha önmagát emelné holott felette nincs már semmi-semmi magasság hiszen mindezt szuvas csontjaim tartják a gerinc a kulcs-csontok s az íves oldalbordák amíg maguk is szerteomolnak s lesznek részei a mennyei pornak aztán ismét jönnek teremtő erők új ifjú Isten-urak gyújtanak jeges csillagokat s adnak csendet végső nyugalmat és embert felismerhetőt

67

Fellinger Károly

FELLINGER KÁROLY

Mert Juli álmában megjelent öt éve halott nővére, azon zsörtölődött, hogy miért cserélte le a folyosó zöld szőnyegét, amit tőle kapott a neve napjára, elég lett volna, ha kiporolja, aztán meg miért kellett befonni a haját, talán tetszeni akar valakinek, hisz még öltözködni sem tud rendesen, meg aztán elhízott is, lusta vadállat, bezzeg az ő kék pulóvere, minthogyha rá öntötték volna, nem pedig Julira, neki ma legalább két számmal nagyobb kell, így most Juli fáradtan, mint aki mély, lázas álomból ébred, tudja, ez az a kék pulóver, amit kinézett magának a pozsonyi boltban, amiből csupán egy van és ami szűknek bizonyult, ám ha tudta volna, hogy a nővérére passzol, megvette volna szülinapi ajándéknak, merő meglepetésből, ahogyan a jó testvérekhez illik, vagy halálának évfordulójára, s akkor még e verset se kellett volna hirtelenjében úgy összecsapnia.

Cseresznyefüggõ

68

A gyerekszoba nagyított faliképén, pont egyidős lehetek a kisöcsémmel, úgy két éves talán, persze a valóságban három év van köztünk, én hatvanhármas vagyok, ő hatvanhatos, anyám amikor felkereste a fényképészt, aki festett képeket is bevállalt, úgy gondolta, ezt a két régi fotót kell egymás mellé helyezni, ahol én a meleg téli pulóverben, öcsém meg nyári rövid ujjúban van, valójában tűz és víz lettünk azóta, csak anyám szemében nem.

memento fáradt agyag ráncos szikkadt a nap gyilkos simogatásában ujjlenyomatok őrzik az érintés a formálás a magárahagyás megmerevedett nyomait

B a l á z s F. A t t i l a

BALÁZS F. ATTILA

szabadság szenvedélyes beszélgetés a sokszázados házak között faragott kapuk unatkozó angyalok fényesre kopott macskakövek masszív hidak megszólal a mobil szabadságon vagyok a picsába mondod bosszúsan valakinek a felhők együttérzőn megvastagodnak a kutya felemeli hátsó lábát nézed ahogy a vékony sugár lemossa a port a fűről

szépségvadászat Csüng az idő a meggörbült mutatón a kulcsos ember bezárja a rácsot csíkokat vág a fényből a szépség kifolyik a réseken és összeáll a retinán a kép

69

Király Farkas

KIRÁLY FARKAS

levélkék túlról kedvesem, agyarak világa ez a sebeké a véré. találomra ébred s rogy össze mind. menekül üldöz mint szörnyek szörnyeket. elkorcsul a szándék el a vágy. az emelkedő miazma észveszejtő méreg a sokasodó hantok fölött. számos valóság környékez már. * k., már mindegy mióta nem kelt fel a nap. az időnek sincs értelme itt. lélegzünk még a hüllők között de haza vagy sírba menni kéne már. aszott honvágyunk lebeg a víz fölött akár homokból bűvölt léghajó. elfogadtuk minket senki n ██ ██████. * k., nem köd csak fekete súlyos pára takarja el avatatlanoknak átláthatatlanul a lidércfények közt iszapban kúszcsúszó bujaságot. álmot rejt mely leginkább valólét. valami bűz táncol testet öltve ürült testeket kéjdelej sző át. * k., egy égtáj van e másik földön az őrület. a látomások mind oda vezetnek korhadó fákból előugró szikrák mutatta csapásokon. ahonnan a fénynek kéne jönni onnan valami hiányzik. menedéket emlékeimből építek. *

70

kedvesem, nincs mindig több út. itt már egy sincs. barátaim immár mind halott gyilkosok.

Készülõdés Cipők bemélyedései a nedves földben: izmaidban nyomot hagyó talpminták. Híreket kapsz arról, hogy még létezel, mint leveleik zöldjétől tavaszi fák.

Balázs Imre József

BALÁZS IMRE JÓZSEF

Illatok Egy-egy illatban lapuló történet, egy-egy pillanatba sűrűsödő érzéskatalógus. Zöld anyagba bújnak el a villámlások, a zöld lángokból visszaépíthető minden.

Szótlan A túlpartról átinteget valaki, csak széles, túlzó mozdulatait látod most. Hangja késleltetve jut át hozzád, akkor már a parton ül, kis köveket dobál a vízbe.

Összegömbölyödõ zene Amikor a hangok kinyitják az ajtót, végre beljebb indulhatsz a félhomályban. Ott látod magad, egy narancssárga fotelben elfészkelődve, fényetek most összeolvad teljesen.

71

Izsó Zita

IZSÓ ZITA

Azonosság Régóta vártuk ezt a pillanatot. A háború eltitkolt áldozatai végre újra felvehetik neveiket, a gyerekek tovább maradnak fent, a boltok hosszabb ideig maradnak nyitva, mint valami több napos ünnep előtt. És messze, a hatalmas dombok mögött, amiket már kéknek látunk, mint a túl sokáig a vízben ülő gyerek cakkos szája szélét, egyszer csak szólásra nyílik az föld, legördülnek a kövek, száj széléről lesöpört morzsák, te pedig nem lepődsz meg, mert régóta virrasztottál, de aki erre a zajra kelt fel, hogy felébredt, vagy feltámadt, még sokáig nem tudja majd eldönteni.

Érkezés Zátonyi Tibor képeihez Ott hagyod az autód, gyalog indulsz el a bekötő úton, nemsokára már látszik a fa, amit a születésedkor ültettek, arra mászott fel, és arról esett le a szomszéd gyerek. Melletted egy permetező repülő kereszt alakú árnyéka fut végig az elfagyott szőlőtőkék rendezett sorain. Kicsit arrébb egy kiránduló csoport méregeti a helység nevezetességét, a nem túl nagy várromot. Valaki ordítani kezd, valami tanár lehet, megunt igazságokhoz szokott hangja, mint egy elejtett labda, pattog még egy darabig. A kirándulók a vonatsínek mentén indulnak tovább. Megdöbbenti őket az egykor egy családi ház alapjának kiásott, évek óta betemetetlenül hagyott gödör. Te közben beérsz a házba, a szekrény tetejét borító porban pedig észreveszed a körvonalait annak, amit keresel: bárki vitte is el, még nem juthatott vele messzire.

72

Izsó Zita

Vendégség Minden reggel, miután elmegyek elválasztod a gyereket a melledtől, kihúzod a falból a háztartási gépeket, elhallgatsz, felhangosítod a zenét. Minden érkeznek adsz egy papucsot a virágaidra is így teszed a cserepet nehogy gyökeret eresszenek valahol. Vendégeket fogadsz, s ők, mintha frissen lenne festve minden, rajtad kívül nem érnek hozzá semmihez. Pedig mindent megteszel, hogy otthon érezzék magukat, ihatnának a kedvenc poharadból, meglocsolhatnák a virágaidat, megüthetnék a gyerekeket. Ehelyett csak kikerülik a padlón a felmosott részeket megdicsérik a frizurád és elmennek még sötétedés előtt. Én már sosem találom otthon őket, csak onnan tudom, hogy ott jártak, hogy valaki megjavította a tévét és más elromlott dolgokat. Tudom, hogy nem versenyezhetek velük én, aki egész nap csapdákat állítok olyan állatoknak, amiket sohasem látok közben pedig hagyom kihűlni az ételt, elaludni téged, kiégni a villanykörtéket, te persze félre akarsz vezetni, ezért imádkozol minden este, lefekvés előtt pedig tudom, hogy őket várod, és míg én odakint szemetet hordok, padlót mosok, vagy tisztítom a mások fegyvereit ők eljönnek és elvégzik az istenek dolgait.

73

Lázár Bence András

LÁZÁR BENCE ANDRÁS

Béke van mert most az álmod mint a nyár vége bárhol hogy egyben hogy egyszer csak eltűnsz a kertben ahol alma hullik ha este jön és a régit ha volt is mind az összest nézd a földet egyszerre múlik mint a nyár vége bárhol mint most az álmod egyben de ne ébredj kérlek majd én veszek mindent ebédnek csak aludj mert ma nem lesz nap se fény se semmi zaj csak béke semmi fény se baj nem lesz vihar se többet semmi helye se lesz a könnynek

74

mert az álmod mint a nyár vége bárhol hogy egyben mint a fák a kertben ahol alma hullik véres almafák véreznek az estén át még ne ébredj várj nincs itt semmi aludj hát hisz álmod meg a gyertyák együtt vigyázzák közös otthonunkban a múltak hiányát és a régit ha volt is mind az összest nézd a földet egyszerre múlik és nincs bűn se büntetés se

mert most az álmod mint a nyár vége bárhol egyben hogy egy kopott fejsze maradt csak a kertben és virágoznak az almafák és közös otthonunkban mint az álmod egy nyár végén bárhol mint egy lámpabél mint a gyertya mi hét lángjával ég együtt vigyázzák a különt a hiányát és hogy béke van se baj se zaj se lesz se vihar se többet se helye se lesz a könnynek

Lázár Bence András

se fény se zaj mondom újra béke van

75

Svébis Bence

SVÉBIS BENCE

E.–rõl ennyit mint semmi közepén üres szerelvény valami megállt felesleges hogy szépíts a forráshő csitul a szívburok peremén és elfogyott az a rengeteg csakazértis koponyám hűtik nem várt hidegek régi szerepem játszom a vakot a szemhéj mögött egy gázel didereg míg tárgyaimról törlöm ujjlenyomatod mint lakkot kaparom rendjeleimet józanság ront rám csattanó pofon összemosódtak formák és színek míg elhittem a padló a plafon s pitvartól kamráig hordtak az erek te elfújod a gyertyát én levegőt nem veszek

Ad hominem egy versbe fogom rejteni a mérget s az ellenszert majd egy másikban leled ha a fohász – vagy más – feltöri a térded és orrod vére mint a kármin elered rettegett időkből viseled vérted mellmagasságban roncsolt kötőszövet míg szendereg tajtékos szemérmed a görcsök szaporák mint húsban a szögek s árnyékom növekszik – átlépsz rajta most zihálva hallom hangodat irgalmat loptunk uzsorakamatra s lassan őrlő szélmalomharcokat de elrozsdált ekénk csak szótagokat görget témává váltál szonett lett belőled

76

Heg

Evellei Kata

EVELLEI KATA

Ez a gyerek nem az enyém. Ne tegyétek a mellemre. Ha sír, nem akarom hallani. Az éhsége nem az én éhségem. A fájdalma nem az én fájdalmam. Nem utánam sír. Ezek nem az én könnyeim. Az arca nem az enyémre hasonlít. Nem belőlem szakították ki pirosan lüktető testmelegét. Nem én feküdtem a síkos asztalon. Nem az én bokám köré szorult a kengyel. Az erek nem az én szememben pattantak el egy konokul kifelé törekvő élet súlya alatt. Nem rám hajoltak fehérbe öltözött férfiak. Hozzám nem nyúltak hideg, kesztyűs kezek. Nem az én gerincvelőmbe szúrták a tűt. Az én hasamon nincsenek nyomok.

blue (with a chance of white) Bangor, 2013 a pad szembenéz a tengerrel a két széléről lekopott a festék biztonságos távolságban ültek rajta a korlát mögül visszanézett a víz a lámpa vigyázta a mozdulatokat a tekintetük táncoló sirálypár egy pillanatra sem ért össze mégis egymás köré csavarodott fehér örvény hajlott bele a kékbe hogy bezárkózzon a redők közé fehér ajtó hideg falakba csukva fehér ajtók a keskeny udvarokban a járdán sohasem lehetett elférni szemmagasságban tejüvegtapéta ezért nem láthattak be az ablakon meg kellett őrizni a távolságot

77

Evellei Kata

78

a közös terek hiányán keresztül amíg a mozdulatlan levegő súlyától a házban megrepedtek az ajtók most már nem lehet őket kinyitni a virágok lassan szétfeszítik a betont és egészen a város széléig kúsznak ki a falak mögé ahol a dagály lapul kukák móló deszka bódék szemét és lámpa vigyázza a nyugalmat a korláton halottak rávésett neve ezüstözött táblácska művirágcsokor a pad szembenéz helyettük a vízzel idő kell amíg a kék megszokja a rászegezett szemek hiányát

Ikarobótosz Attilosz vagyaz elkúrt utas

Fenyves Marcell

FENYVES MARCELL

Lukiánosz nyomán Már újszülöttként túlkorosz. Kihagyva néhány iskolát Hegíosz Bótosz Attilosz hatévesen ledoktorált, eszességére felfigyelt Kuránosz, Szófosz és Zeé; vállán gitártokot viselt, a hangszert öklével veré, a Múzsa-nyájnak pásztora: alig tízéves forma ő, megállt a búbján homloka; dinnyére nőtt az agyvelő, majd roskadozva bírta csak ez arc cipelni nagy fejét, növesztett hősöm szárnyakat: Hegíoszt többé nem lelék – „ha innen nézem, hangyafosnyi kertem”: és tovább hadart Ikárobótosz Attilosz; repült, mint háromélü kard, repült, mint felhős Szun Vu-kung, ki fényösvényeken szokott cikázni: készül héroszunk, de aztán szívott egy nagyot; se űrlakók, se kósza dzsinn, se tájfun hátán széllovas: e légvidéken társa nincs, hiába mondaná: „szevasz”, zsebébe túr: egy Lúkián naná, hogy most is ott lapul, erőt sem véve önmagán egész’ jól olvas magyarul,

79

Fenyves Marcell

pár hét után a holdra szállt, amit belaktak holdmanók: ezerben látta jómagát és mindnek Bótosz-képe volt, később Talánba érkezett, jajong és búcsukönnyet ont; kométa testén célkereszt: belő egy éji tümpanont, tudásom róla hézagos; kit érdekel, hogy merre tart Ikárobótosz Attilosz: repül, mint háromélü kard; a bálna – mint az dallva van –; egy elvarázsolt záptojás – így képzeleg, míg ittasan hever s elméje mélyre ás; látom, hogy lénye ottrekedt, a nincstelen vállára dűl; még mormol életmű felett halandzsanyelven görögül – csak arra várt az irka és a penna, hogy használjam én, de mit leírtam, mind hamis, tanú reá e költemény(.)

80

messze-messze izomország hol a lány verőlegény mert a kölköt is kiosztják a nagymuter kőkemény

Fenyves Marcell

Izomország

megújul a konditerem vizsla úr erősödik lóg hazai kondiszeren csak a szív robotol itt izomintézet az elnök fals szöveggel adja át minden baromarcút fellök védi a tulajdonát izomagyú focizsenik gyepen sem felejtenek futballhuligánok verik agyon az ellenfelet pláza több is áll a téren bent tolong a trendi nép rókabunda nőszemélyen párja vállán szűk menyét izomrendőr az ivóban elsimulnak ráncai a csapolt kenyértől jól van csak rókázni jár ma ki sok ezer csatorna és mind egy dobozból nézhető generációkat békít kit zavar a hangerő birkenau hirosíma izomország mezején milliók után ki rí ma él-e oly nehézlegény

81

Fecske Csaba

FECSKE CSABA

Napfény felel amikor emlékké válik ez is még szebb lesz ha véletlenül hozzákoccan szívedhez fájdalmas gyönyör fényében újra látod és úgy érzed hogy tudod ezt a világot az idő sötét bugyraiból felhozod amit féltő vágyak rejtettek el ott szépséget tudást hogy végleg ne vesszen el a sötétség szavára majd napfény felel

(A nap még füstölög…)* A nap még füstölög a hamvadó hegyek fölött. A homály inge mögött dereng a rét. De már itt sündörög s lehullt levelekkel zörög elbóbiskolt fák között a vak sötét.

82

* Megjegyzés: a kurzivált sorok József Attila azonos című töredéke.

A másodálmok azok rohadtak indulsz félébredés után elveszettbe keresgélsz mindenmocsárvilágban hiába tudod már semmi fölött nem rendelkezel szárnyalsz zuhansz kapaszkodsz elváltoznak az arcok kifordulnak ismerős fák a földből ágkígyók sziszegve indulnak utánad rohansz egy troli után a hungárián behatárolt minden nem írsz determináltat ne legyen visszahallás-íze a sornak azok a rohadt másodálmok a trolikkal el otthonról valaki bántott keresed az öreg költőt csak tud mondani valamit még majdnem üres a terem leülsz valaki néven szólít újságot ad csodálkozol rég jártál ott s emlékezik rád várni kell mondta tartanak a próbák belátsz mintha valaki vezényelne egyre többen ülik körbe az asztalokat belenézel a lapba az első annak szerencsétlennek a verse elolvasod próbálod beleélni magad a helyzetébe itt kellett volna elsütni az empátiát az a kis hülye mindenütt ott van ezek szerint az öreg költőhöz is elmegy mi a szart akarsz tényleg azt hiszed megoldhatja a dolgot hiszen csak keresgél matat a versek között rezignáltan köhécsel akár a bölcsek de ilyen semmi dolgokkal megtömni egy lapot már elnézést ostobaság fölállsz kimész a teremből keresed a megállót egy busz épp elindul bassza meg mérgelődsz

Birtalan Ferenc

BIRTALAN FERENC

83

Birtalan Ferenc

arról is lemaradtál de megnyugszol semmi se fut el semmi reggeli fény türemkedik a redőnyrések között rohadék másodálmok nem emlékszel a versből semmire pedig voltak benne jó sorok szerencsétlen kis hülye költő gondolod egyedül ébredsz nem is bánthatna senki csak a szokásos másodálmok mire magadhoz térsz el is felejted hogyan kell szeretni

Ezerkilencszázötvennégy július negyedikén hatvan éve egy farkasréti valahai úri nyári villa kertjében ülünk szávuly erzsi nénivel pista bácsival velük a papp gyerekek zoli és zsuzsi a szakadék szélén vettek telket szemben az ördög-orom esténként kiült valaki tárogatóval a sziklákra síró hangokkal tölteni meg a völgyet hallom erzsi néni szopránját ahogy hívja őket hosszan kitartva az íket nagy mulatós volt mondták anyuék a rádióba is hívták de nem ment néha halkan dúdolgatott magában kreiszékkel voltak társbérlők a közös konyha nyitott felsőablakán beszálltak fészket raktak a fecskék

84

ülünk a kertben ablakba rakva szól a világvevő körben diófa szilva nyári alma

illetve nekem nem volt szokatlan a sírás sanyit húsvétkor temettük anyu fekete ruhában járt volt egy fényes lakkridikülje zsebkendőnk széle feketével szegve

Birtalan Ferenc

a hatodik percben puskás a kilencedikben czibor gólja a rimet-kupa sorsa eldőlt

a mindennapos sírások közé beleillett az akkori mért dramatizáljam mi veszett el svájcban ülünk a vadregényes kertben sírunk nyár van pár nap múlva jönnek értem mindigégő cigaretta apunál anyunál a fekete táska eltelt így-úgy hat évtized jövőre bontják a népstadiont mit épülni láttam alámerül egy nyugtalan nemzet álma én meg itt vagyok és volt ami volt nem lehetett hiába

85

Bíró József

BÍRÓ JÓZSEF

Keresztül - Ágh Istvánnak rejt melyet kész áthidalva lehet megér egyről váltószolgálatban kedv ezentúl által feltűnésment boldogárasztást elevenkönnyes hasonló soha óta más iszkol rét sorára már hely azonban mégis visszalátón belülről nyerserejét

Termõre fordul - Bertók Lászlónak különösen esélyáltali haladva világosba csűr idején mélység számostól mindarra onnan tűz felbukás huzalán várja szerint sajátos ősz egésze változatlan minden örök menekít emlékül változó sorszava érintvén szív

Nemzetben - Buda Ferencnek búzaszáltól megérleli cseppharmatán kiemelhetetlen álomrost kivált szárny sziromeset puhán hord tiszafáról még helyreáll viharán keserves szélzászló váló tárnaarany nehézködű szőttessel hűséges patakcsele szívizzást tömörít pásztázva örökmécs bölcstürelemmel

86

Skorpió „Az ékesszólásról” hét tétele

Nyilas Atilla

NYILAS ATILLA

I. Apám azt mondta, ne használjam, így is tettem vagy huszonhárom éves koromig; akkoriban, amikor sok minden gyorsan változott az ország életében, és benne az enyémben, küldte Csabai mama az első hajtógázas dezodorom.

II. A hun királyról elnevezett pezsgőt kaptam tőlük ajándékba, és ha jól emlékszem, azt a róla szóló ponyvát is, amelyet egyik karácsony táján mintha az előszobában heverészve olvastam volna el.

III. Az ellenség nagy túlerővel körülzárja, hírhozói közlik, hogy nincs kiút. De van! Jókora halom nyerget hordat össze, meglocsolják olajjal vagy meleg zsiradékkal, s az út fölfelé: a kezében égő fáklya.

IV. Ha a tűzgyűrűbe került ízeltlábú megöli magát, vajon azért teszi, mint mondják, mert retteg a fájdalomtól, vagy inkább a rabságot nem viseli, és nem akar élve fogságba esni?

87

Nyilas Atilla

V. A skorpióban bízom, mert ő nem árul el. Vagy ha, azt is becsülettel teszi. Úgy szúrja bordáid közé a kést, hogy az megtiszteltetés.

VI. Minden ember önmaga mítosza. Addig él, amíg a mítosza őáltala, teveled és énbennem. Az egyiknek még él, a harmadiknak nem.

VII.* „Claude Lorrainnek van mégiscsak igaza: a festményeken az előtér mindig visszataszító, a mű lényege a háttérben húzódik meg, ahová a hazugság: ez a rajtakapott álmodozás, az ember egyetlen igazi szerelme menekült.”

88

* Módosított idézet Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvéből, Szávai János fordításából.

Napló tükörben M. I.–nek

Láng Eszter

LÁNG ESZTER:

a ló fehér a fenyők lehullajtják tűleveleiket a tudás szó misztikuma elfedi az éhséget a futurizmus mint történelmi zsákutca mélylélektani levendulaillattal csalogat többségem kisebbséggé zsugorodik a tejút csillagai közötti bolyongásban a hangyák a hangaszálak között futkosnak összeszedik a morzsákat az asztal alatt egyik holdról a másikra cipelik a tojásaikkal együtt és nem filozofálnak az állampolgársági hűségről és a hűtlenségről sem mindenki tévedhetett még én is és te is de én bíztam benned jobban mint magamban végeredményében azonosak a céljaink de megvártam amíg kibogozod a szálakat a bolygóközi útvesztőben és nem bocsátottam meg neked mert nem adtál okot a haragra a Titán árnyékában ahol a testemben fészket rakott az elemi kíváncsiság és a szívem pillanatonként préselődött össze ritmusa felvette a te szíved ritmusát és úgy akartál eltűnni mégis hogy nyomod se maradjon az évek telnek majd utánam jössz-e utánad megyek-e nem tudom * keresztülvágott a réten a bizonytalan kimenetelű kaland kivédése érdekében futásra fogta az iramot hogy túlélje ezt a hisztérikus lángolást a hőséget ami fogva tartotta körülölelte szorította hevítette változatos módszerekkel kísértette kísérte ébren és álmában és munka közben és fészbukozáskor pedig írta közben a napi penzumot kiállításokról és könyvekről és javította a vizsgadolgozatokat és franciául beszélt botladozott és azt gondolta neki semmi se fog sikerülni miközben kereste a neki kijáró helyet de ami eddig történt az megtörtént és jól történt teljesen behálózta az éjszaka a nappalt és a nappal az éjszakát

89

Láng Eszter

behálózta azt a másikat akitől úgy menekült volna a Titán rétjein ahol nem volt egyetlen fa se az almafák már régen kiszáradtak az almamagok felhasadozva várták az esőt és ő szerette volna ha méltósággal teli lassúsággal átöleli az a másik ha már elszakadni mégse sikerült * mintha egy kivilágított kirakatban ölelgetnék meg csókolgatnák meg dédelgetnék egymást méltósággal teli lassúsággal múlott az idő a Titánon az eső is lassabban esett mint a Földön és a kihasadt almamagok befogadták elnyelték a vizet megduzzadtak kis gyökerek eredtek belőlük és napok alatt növekedtek fácskává reményteljes éveket ígértek kibontakozást az éhség csillapítását azon a bolygón ahol sárga kék piros és fehér emberek is éltek és mindenki színes lapokra jegyezte fel emlékeit és kitették a kivilágított ablakokba és kirakatokba a gondolatokkal teli írt papírosokat némelyikre rajzoltak is és a titániak kedvezményekkel csalogatták magukhoz a másbolygó-belieket holdakat ígértek nekik húst és hatalmat és munkát és kenyeret táblácskákon elhelyezett magyarázó szövegekkel világították meg a jövőt nem kértek tőlük útlevelet a vallásukat sem kellett igazolniuk ezen a bolygón szeretnék vele élni *

90

a vertikálisan kötött vitorlákat és zászlókat kibontják horizontálisra igazítják vagy csak kiterítik a fűbe a zászlókból kivágják a címereket szivárványosra festik és jelszavakat írnak rájuk szeretkezz ne háborúzz most ez a divat és a fegyvereket halomba hordják gúlát építenek belőlük és matematikai geometriai megoldásokat keresnek rá az iskolások a puska- és revorvergolyókat már kiszedték belőlük hogy pétankot játsszanak és a golyók nagy hanggal csattannak össze még fel is ugranak néha versenyt is rendeznek és mindenféle könnycseppek meg szikrák meg hópelyhek csillognak a játszótársam szemében ahol magamat pont olyannak látom amilyennek ő engem arról van-e szó hogy valami személyre szólóan működik szerelmesen és fesztelenül mint valami állat

Láng Eszter

talán egy kutya vagy macska aki kegyelemben részesíti magát és a másikat önkénytelenül lehunyja a szemét apró kicsi csókocskákat hint és ezek a csókocskák megtöltik a szívet és a bolygót visszaváltoznak mint a kisgyerekek és azt hiszik hogy majd óvatosan lassan visszatérhetnek és alakítanak eladnak és megvesznek engem * ha azzal foglalkozott volna mi a kinyilatkoztatás azt mondtam volna öreg hozzám de minden egyetlen szóra összpontosult amely szó kimondhatatlan ha elhangzana elvesztené a varázst ami meg- és összetart bennünket akárcsak a Nevezhetetlen az Örökkévaló a játékban amelyben folytonosságok és egészek és törtek és prímszámok és matematikai sejtések és megoldások és Fibonacci-számsorok keverednek az az vagy nékem mi testnek a kenyérrel és Vajda Misu Heidegger-magyarázatával de a költészetnek kifejezetten a láthatatlan színpad közepén kellett maradnia és játszani kellett a kétszemélyes darabot a mellékszereplőket mind a függönyön kívül hagytuk terepbővítés nem jöhetett szóba és a kisbolygók bolygóközi irodájának jelentése szerint annyira hitelesen adtuk elő a nekünk írt darabot, hogy meghívást kaptunk fellépésre a Jupiterre és a Titánra is és a gyermekeinknek nem volt kenyérkérdés az út mindent csak a magunk kedvére tettünk minden bolygóközi utazás szükségképpen következett az előadásokból a szerepekből és belőlünk * egymásba forognak az atavisztikus ősidő-töredékek a gyermekkor reminiszcenciáival a valóság és a fantázia megszüli a maga történeteit amelyek saját históriánkká válnak pontosan nyomon követhetően mennek a dolgok a kitalált történetek megtörténnek velünk a Titánon a gondolatoknak ott semmi nem szabhat határt meztelenül állok előtte lelkem nem rejti se ruha se test ígéretek se sima érintések se néma vállalásként és vallomásként az igényeknek megfelelően ha pontos arányok nélkül is se háború se éhezés se ellenállás se gazdagsági válság csak az értelmes és izgalmas eszmei kalandok számítanak melyek helyet kapnak történeteinkben érzelmi akadályok sem állnak útban ezért képes beletalálni a szív közepébe

91

Láng Eszter

92

meghágni az írásain keresztül letaglózni leteríteni magáévá tenni így kötni magához láthatatlan lánccal * itt szeretnék élni a Titánon ezen a nagyszerű bolygón az univerzum legbiztonságosabb helyén ahová odaképzelek magamnak egy (hány éves is) férfit amikor csak akarom itt szeretnék jogosultságot szerezni a létre ráhangolódni közelíteni a legkevésbé tetten érhető lépésekkel felfedezni a sűrű erdőket a madarak fészkelőhelyeit a vízmosások katlanjainak kanyarulatait a vacsorákon feltálalt rózsaszínű lazacokat sonkaszeleteket és halványra sütött karajt és két lábon állva ellenállni a kísértéseknek még a lazacoknak is kipróbálni a módszereket és működési formákat lágy alámerülés közben minden lelkizés nélkül elismerni a teremtés határait és a saját határokat állni a szeme előtt a világmindenség közepén bizalmas hangon nem szólni hozzá nem közölni vele hogy szeretem nem hívni sorsdöntő beszélgetésekre nem robbantani ki háborút forradalmakat mégis megkülönböztetni a színjátékot a valóságtól és választ kapni szavak nélkül a kérdésre mert magyarázatra nem szorul a tisztességes szándék

Csalódások

Suhai Pál

SUHAI PÁL

A csalódást keressük. (Faludy György) Nem jókedvükben jártak kicsapongani Faludy taoista szerzetesei: erdei kolostoruk magányát szerették, és többre becsülték az esték nyugalmát, mint a városi izgalmakat, de mentek, mert a csalódást keresték. Helyben vagyunk. Ha minket sem érdekel már semmi más, csak ami büntet: a gyönyör. Hiszen hiányával tüntet, s megsemmisül, ha elértük a célt. Akárhogy is: a Lehetetlenért elég kinyújtani kezünket. Végül a sok szegény városlakónak nem marad más, míg kergeti a Holdat, csupán e kölcsönlét párás eszmélete, a kiábrándulás, amely teleszívja magát a jó zsíros városi levegővel és a bűzbe nem fullad bele – némelyiknél nincsen is monstruózabb, márkásabb és fölfújtabb marhahólyag. Ez itt a csalódás helye… Aki ide befektet, megérdemli a defektet: eleve romot kell építenie. Sok holdlakó. Szegény bolondok. Atlaszként, hátukon viszik az undok világot, bár maguk is indokra szorulnak, hogy le ne csússzanak a Semmibe. A nagy, büdös Semmibe.

93

Suhai Pál

Ember és szúnyog …mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma? (József Attila) Szúnyogcsípés? Aligha fáj, de annál jobban ég, mikor e kínnak piciny bimbói bőrünkön kinyílnak saját magunkat marni már. S hogy’ elvadult az édenkerti táj, mióta farkas űz, a róka lesben, s a halk, a suttogó füzesben a szúnyog Isten büntetése tán. De mért büntet egy szúnyogot? Szegény mit is követhetett el, hogy mérget oltott vérszomjába, mellyel bennünket közös járomba fogott. S egy háborút is megalapozott. Ha megszólal bódult zenéjük, s e zümmögő kórus hangja belém üt, én tapsolok és máris tapsolok. Ember és szúnyog – kétséges viszony. Bár magamat magam marom, de hogyha egy szúnyog mérge olt be, egykönnyen bestiává változom. És gyilkolok. Egy szegény szúnyogon torlom meg sérült büszkeségem, s közben magam valami ősi szégyen flagelláns ostorával csapkodom.

94

Suhai Pál

Nyárvég Mint este kötéltáncos árnyék, egy ideje már arcomon billeg az ősz, s vele a már, még. Talán csak nyárutó, csak nyárvég, vagy őszelő? – nem firtatom, amit az érlelő idő rám mért. Lüktető gyíktorok-halánték, s a múltam: fölveri a gyom, de kedv maradt, s bennem erős a szándék. E hitben én mindig megállnék, bár tudom, nincs oly hatalom, hogy ne legyen mind keserűbb az ajándék. Amit kapok. Bizony hibáznék, ha nem köszönném meg napom, a szálló percet, mielőtt a korma rám ég. Fejem fölött az ingó ágvég gyümölcsei – haraphatom, van fogam, gyomrom, s a tüdőm és szívem is jó még. De lám, megindult már e nyárvég ellenem, puha talpakon oson: fölitat, mint a köd, beborít, mint az árnyék.

95

To r n a i J ó z s e f

TORNAI JÓZSEF

Perceink réztáblája Te is ittál a mélytengeri hordóból, én is ittam, és tudtuk, hogy amit nyelünk, arany óbor, s aki szürcsöli, halhatatlan. Félig a válladon cipeltél föl a hosszú utcai lépcsőn, egészen a dupla ágyig. Nem emlékszem már, milyen későn értük el a bejárat mogyorófáit. Csak arra ébredtem: lép-lép a Nap, s eléri a szobát: fölfalva a szőnyeg bársonyszélét s a könyvállványok fantomját. Ittunk a szeszből és a millió betűből hallgatást és rejtélyeket, mégis mintha csak a moirák muzsikálnának teljes erőből, hogy minden hegycsúcs megremeg. Igen, mintha énekelne a föld és a brácsák, ölünk már egy volt, mikor elhajítottuk mi is az emberi álcát, és nem volna se szellem, se margarétasor, csak te meg én s csak valami elporló cserép, a sugár zománcán tengermélyi korsó, mérleget fest rá tíz ujj, és perceink réztáblája azóta rezzenetlen áll.

96

Legalább negyven éve Iowa Cityben. Megtetszett a finom gyapjú anyagának érintése, a hegyes gallér és téglavörös színed.

To r n a i J ó z s e f

Egy inghez

Hidegben a trikóm fölött, nadrágon kívül hordtalak. Emlékszel, hogy mikor a kis sportgép leszállt velünk a Grand Canyon repedékes tetején, kigomboltam a hosszú bőrkabátom, te a bitang szélben is melegítettél? Itthon is sokszor viseltelek, úgy látszik, kölcsönös volt a ragaszkodásunk, mert ennyi idő alatt sem kezdett foszladozni az ujjad vége vagy a gallérod nyakrésze. Sokáig nem gondoltam rád. Most, hogy öreg vagyok, veled együtt örülök, ha fölkaphatlak, s te működsz máris, akár egy filmfelvevő gép: legeltetem pillantásom erős, enyhén kockás szöveteden, senki nem tud régi ismeretségünkről, elég, ha én tudom, ki vagy, ki voltál akkor, és milyen fiatal bika a gazdád valaha Amerikában. Kiteríted elém a préri füvét, még ma is fölveszlek, ha fázom a fűtött szobában is, és látom, amint foltos, nagy farú musztángjaikon elindulnak a késő őszi vadászataikra az indiánok.

97

2 015 Õ SZ _ X X I. É V FOLYA M _ 3. SZ Á M

Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente

Alapító, főszerkesztő: Turczi István

Szerkesztik: Turczi István (vers, tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Király Farkas (on-line) Vass Tibor (képzőművészet) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: DT Pro Bt. Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail: [email protected] Honlap: www.parnasszus.hu

Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István

Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatta:

Sokszorosítás: MIPRODUKT Kft.

98

Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.) Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu