Kabdebó Lóránt CENTRUM ÉS REDIVIVUS

Kabdebó Lóránt CENTRUM ÉS REDIVIVUS

Parnasszus Könyvek Magasles VIII. Alapító főszerkesztő: Turczi István Kuratórium: Kántor Lajos, Kukorelly Endre, Lengyel Balázs, Orbán Ottó Pomogáts Béla, Tandori Dezső, Tarján Tamás, Turczi István Produkciós vezető: Pálos Anna A borító Barcsay Jenő festménye felhasználásával készült Fotó: Studió Bakos Tipográfia: Takács József (BETŰMESTER BT.) A sorozatterv: Urbán Tibor

OTKA K-81341 A kötet a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

© Kabdebó Lóránt

Kabdebó Lóránt CENTRUM ÉS REDIVIVUS

EGRI KIHÍVÁSOK (A Parnasszus-táborban)1 Immáron elmúlt egy évtizede, hogy az úgynevezett irodalmi életből, kritikai tevékenységből eltávoztatott egyetemi feladataim ellátása, egy bölcsészkar megszervezése, doktori iskola elindítása és a Szabó Lőrinc Kutatóhely megszervezése. Éppen ezért merész kihívásként fogadtam a Parnasszus szerkesztőjének felkérését: látogatnék el egy előadás erejéig a 2004 évi egri Parnasszus-táborba. Szabó Lőrinc útjára kérdezett rá a mai költészetben, mintegy mentőövet dobva a költészet újabb vizeiben elkövetkező fejest ugráshoz. Egerben az újabb versek és költők közötti tájékozódásomról – a fejest ugrásról – adtam számot. Ezúttal a mentőövbe-kapaszkodás két mozzanatát adnám közre, két – ad hominem írott – levélben. Az első a meghívó főszerkesztőhöz szól, szerkesztői szerepét, vállalását végiggondolva, a másik a szintén vendégül látott Tornai József költészetéhez és gondolkozásához kapcsolódik, egy múlt évi beszélgetésünk folytatásaképpen.

1. Kedves István! Mindig gyanakodtam, amikor a kor nagy teoretikusára hivatkozva kijelentették, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Jobb szeretem Halász Gábornak az elmélészi szerénységét, amikor a „líra haláláról” kesergők ellenében leírta a mindazon pillanatig a költészet történetében felmérhető eseményeket, majd hozzátette: hogy ezt követően mi következik, azt nem tudhatom, azt majd a költészet gyakorlata dönti el. És neki lett igaza, temetés helyett feltámadás következett, a költészet egyik módozatát felváltotta egy másik, a nagy Nyugat-nemzedék után klasszikussá érett a következő generáció, eredményüket elsőként éppen ez a Halász Gábor regisztrálhatta, alig egy évvel híres vitairata megjelenése után. A költészet öntörvényű valami, sokszor együtt halad a történelemmel, másszor éppen szembefordul vele. Ha kell, a rettenetet mondja ki, máskor – még rettenetesebb körülmények között – éppen vigaszt nyújtóan jövendöl virágzó életet a romok felett. A modernség – a más időkben is sokszor felkapott terminus legújabb megjelenése – idején (mondjuk Baudelaire vagy Dosztojevszkij után, T. S. Eliot és Ezra Pound haláláig, nálunk Arany János1

Megjelent: Parnasszus, 2004, ősz, 94–108.

5

tól Weöres Sándor távoztáig) három féle alkotói módot vélek leírhatónak: 1. A monologikus jelleg a szöveg egyértelmű végigmondásának, a kompozíció megalkotottságának igényével jelentkezik; az ember és világa értelmezésében fellépő zavarok leírása a hagyományos európai kauzális gondolkozás módozatainak segítségével. 2. Az irodalomtörténet során a legtöbb szövegben, minden időben jelenlévő dialogikus jelleget a szerzők preferáltan kezdik alkalmazni. Szövegeikben szembeállítják a grammatikát és a kauzális logikát. A műalkotásban ezáltal a grammatikailag rigorózusan megalkotott szöveg önmaga ítélet-jellegét kérdőjelezi meg. Ad absurdum: egyazon szövegen belül egyszerre jelenik meg állítás és annak a kétségbe vonása. Az embert és világát felmérő hagyományos európai gondolkozásmód megoldatlanságainak tudatosítása. Samuel Becket címadásával metaforikusan szólva: Fin de partie. 3. Ennek feloldásaként jelentkeznek a szintetizált jellegre való különféle poétikai törekvések. Céljuk a gondolkozásmód „dialogikus” határhelyzetéről való elmozdulás megszervezése, a „hézag”-ok kitöltésére alkalmazható módozatok felkutatása. A személyiség feloldhatatlanként feltűnő válságának felmutatása ellenében a személytelenségben való feloldódás lehetőségeinek feltalálása. A tragikussal szemben az elégikus szerkezet megszerkesztése. Ennek a dialogikus és szintetizáló jellegzetességnek a párbeszédét Gottfried Benn és T. S. Eliot költészetének elkülönbözésével jellemezhetem. Bárha az általam vázolt három jelleg elméletileg külön-külön leírható, történetileg mégsem határolható el egymástól, önálló irodalomtörténeti korszakolásuk szerintem nem jelölhető. Jellemzésükre annyit jegyezhetek meg, hogy egymást irreverzibilisen feltételező kategóriákként jelennek meg a tizenkilencedik-huszadik századi modernség történetében. Ennek a sémának két további epizódja azután karakteresen elkülönült. Az avant-garde, amely a monologikus és a dialogikus jelleg átmenetét kísérletezi ki olyan monumentális alkotásokban, mint – a szinte egy időben keletkező – Transzszibériai próza, a Prufrock, a Mauberlay vagy a Margita, illetőleg – egy évtizeddel később – A ló meghal a madarak kirepülnek. És a posztmodern, amely a szintetizáló jelleg ad absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává. Mindeközben volt nemcsak Auschwitz, hanem két világháború, két öbölháború, balkáni háború, a nácizmus mellett a bolsevizmus, a gulágok, szeptember 11. És a világ mindegyik tájékán tudnának a maguk régiójából hasonló borzalmakat kiegészítésül tovább sorolni. Közben a versek születnek, szaporodnak. Nemcsak helyi jelleggel, de világirodalmi értékként befogadhatóak is. És most itt állunk, teoretikusok, versmagyarázók: befogadókként gyönyörködők. Itt vagyok jómagam is, 6

Halász Gábor okos gesztusába kapaszkodóan. Csak kérdezni tudom: hol állunk, hogyan állunk a versekkel? Nem magamtól, de a költők gyakorlatától. Fogjam kézen azt a fiatal költőt, aki most, a huszadik század után mer egy olyan folyóiratot szerkeszteni, a Parnasszust, ami csakis versekből illetőleg versekről írottakból áll össze. Nem beszélve a költőről, aki egy év hónapjaira hangszerelt versciklusával (Egy év) ugyanezt a merészséget követte el: kiemelte a verset az időből, szembesítette a történelem időtlenségével, jelezve, hogy mindaz a borzalom, amit huszadik századi sajátságnak hiszünk, az emberi történetiség állandó velejárója úgyszintén. De ellenében az emberi létezés sajátja a gyönyör, a nyugalom és a harmónia is. Ezáltal hinni tud a létezés értelmében, és ezt a hitét képes megosztani mindegyik olvasójával is. A magam számára legalábbis hiteles és ihletett felszólításként fogadom mind a szerkesztő vállalkozását, mind a költő látomását. Meggondolkodtat, és beledob az általa érzékelt örvénylésbe. Rám is kérdez: vajon én magam, milyen „egy év”-et állíthatnék össze a magam történeteiből? Ha pedig kérdezni tud egy szöveg, akkor feltételezi, hogy van kit kérdezni. És ha a kérdés egyben a másik ember – mindenkié, különkülön – válaszát is feltételezi, akkor már nem beszélhetünk a líra haláláról. És természetesen a világ haláláról sem.

2. Kedves Jóska! Nagyon örültem, hogy életműved apropójából tarthattunk 2003 tavaszán konferenciát Nyíregyházán. Verseidet évtizedek óta szeretem, de önéletrajzi eszmélkedéseid valamint későbbi tanulmányaid, köztük az Akadémián elmondott gondolataid Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című verséről azt mutatták, hogy mind az irodalomtörténeti vizsgálódásaim, mind személyes-világnézeti problémáim párhuzamosan haladnak írásaiddal. Ami a poétikatörténeti helyzetet illeti, azóta megírtam A nyugati gondolkodás „hézagai” a poétikában című tanulmányomban (végső változata megjelent a „Ritkúl és derűl az éjszaka” című, Harc az elégiáért alcímű kötetemben), a személyes érintettségemre való választ pedig – ahelyett hogy elmondhattam volna a konferencián élőszóval – a közbejött „malőr” következtében egy éjszaka fogalmazgattam magamban a nyíregyházi intenzív osztály plafonját nézegetve. Sajnos reggelre elment az erőm, hogy leüljek a mellém hozott laptophoz, és lekopogjam gondolataimat. Ez utóbbi adósságom azóta is fájdalmas hiányt jelent a számomra. Miután pedig visszajutott hozzám, hogy elbeszélésem után te is várod ezt a levelet, – mégis csak rá kell szánnom magamat a vitairat elkészítéséhez. Ugyanis ez a levél vitairatféle lett volna: egy folyó két 7

oldalán állva kiáltunk át – folytatva az este abbahagyott beszélgetést –, erősítve vagy csak kiegészítve egymást. Könnyű addig, amíg csak poétikáról vitatkozunk. De ha már legszemélyesebb hitünk meglétének illetőleg elvesztésének fázisairól kell beszámoljunk, máris bizonytalanságba juthatunk. Szabó Lőrinc a Tücsökzenében írja meg hite vesztésének iúkori történetét, és úgyszintén ott érezteti (Az Árny keze címűben) a hiány fájdalmán túl a visszatalálás reménykedését is. Te önéletrajzi könyvedben követed ezeket a stációkat. Most én következem, aki – bárha egyszer a Vigiliában (körkérdésre válaszolva: Mitől félünk? Miben reménykedünk?) már elgondolkoztam – eddig erről valójában nem is beszéltem. Idézzem ide akkori gondolataimat: „A félelmet ki kell ismerni. Hogy úrrá lehessünk (talán) felette. Én kétszer tanultam meg félni. Előbb fizikai értelemben. Utóbb teljes valómban. Először – ezt már régebben megírtam – a háború idején. Amikor Gyöngyöst bombázták. Addig azt hittem: mindennek rendje van. Akkor rádöbbentem: véletlenek vesznek körül. Ekkortól lett kiszámíthatatlan számomra az élet. Addig: szólt a sziréna, bújtunk az ágy mellé (az tán véd a repesz ellen), mentünk a pincébe. És – kis város lévén – nem történt semmi. Akkor: játszom az udvaron. Hallom: gyorsuló, erősödő ritmusban robbanások. Soha nem hallottam, de tudtam, és rohantam anyámhoz: bombáznak. Nem szólt a sziréna. Csak körben robbanások. A légnyomástól a búra leesett a lámpáról, ágyról sezlonra, nem tört össze. Mindenki ezt csodálta. Csodálhattuk: voltunk. Véletlenül megmaradottak. A félelem: a biztonság hiánya. Gyöngyös bombázásakor az emberi rend biztonságát vesztettem el magam körül. Ekkortól félek. Megrázóbb: amikor a katekizmus biztonsága került veszélybe. Talán 1951-ben. Akkor már Egerben éltünk. Elsős gimnazista lehettem. Apám régi vágású értelmiségi. Mérnök. Társaság nálunk. Téma: az akkori új rendszer. Amolyan ’reakciós’ beszélgetés. Apám teljes meggyőződéssel: képtelenség, amit ezek mondanak, hogy nincs Isten; mindegy, hogy minek nevezzük, Buddhának, Mohamednek, Jézusnak, – Istennek lennie kell. Nem filozófiailag fejtegette, csak a maga józan eszével mondta, mintha azt mondaná: a jég hideg, a tűz meleg. A gyakorlat embere volt. Hittel mondta, hívőként. Makacson. Számomra mégis, ez a félálomban hallott mondat végzetes lett. Én ’filozófiailag’ fogadtam. Számomra sem volt kétséges Isten létezése. Ezután sem. Gyakorló katolikus voltam, maradtam. De ha az én katekizmusi Istenem megjelenési formája bizonytalan, akkor mi lesz velem? Hisz a személyes lé8

tezést, túlvilágostul nem minden vallás ígéri. Mi az én helyem a világban? Lehet-e személyes kapcsolatom az Istennel? Lehettem akkor tizenöt éves. Évekig kiégett, üres kráterben, holdbéli tájon éltem. Ma is előttem a mindennapos reggeli utam Egerben az iskoláig, amit vacogva teszek meg. Nem a tél, de a csillagűr hidege tart fogva. Épp akkor adta kezembe földrajztanárnőm Jeans A csillagos ég titkai című könyvét. A távolság lett élményem. Elemi erővel, félelemmel. Vacogtam, létezésemben. (És álmomban az egri vár kazamatáiba menekültem az atomháború elől.) A félelem körülvett. Mindenben. De az én félelmem nem gondolati természetű volt, nem megfogalmazható: állati nyüszítés, az elveszettség fájdalma. Párizsban, Pierre Székellyel, a Henry Moore utáni szobrászat egyik legjelentősebb alakjával beszélgetve fogalmazódott meg bennem: a művészet olyan ’dimenziókba’ hall át, amelyet gondolkozásunk képtelen felfogni. Mint az imában, az alkotásban is ’a nagy Bumm’ előttre emlékezik az ember? Vagy azt érzékeli, ami körülvesz ugyan minket, csak nem tudjuk érzékeinkkel felfogni? »Csak titkon érző lelke ohajtva sejt«. A legkétségbeesettebb Isten-kereső költő pályáját követem több évtizede. A művészet célja: vágyni a biztonságra. Megmenekülni az állati félelemtől. Átélni a teremtés biztonságát. Számomra a művészet legemelkedettebb pillanata: félelmektől körülmart életünk vágyott ellenpontja.” Az Isten-tudat éltette bennem a ragaszkodást vallásomhoz. Nem elvontan, hanem gyakorlatilag is. Ami persze nem azt jelentette, hogy rendszeres kapcsolatot tartottam a templommal (pláne azután, hogy annak már lazult a demonstrációs jelentősége a hivatalosság ellenében). Éltem, mint apámék, és mint más keresztények. Lazább-kötöttebb vallásos keretek között. A rendszerváltás előtti pillanatban – demonstrációs jelleggel – ismételten megjelenítettem vallási kötöttségemet, egy szemeszteren át pedig Ady vallásos verseiről tartottam szemináriumot. Könnyű volt ez számomra, hiszen a Szabó Lőrinc-antológia (A Sion-hegy alatt. Ady Endre istenes versei) alapján mutattam be a legkeresőbb-legbizonytalanabb költő Istenhez-kötöttségét. Sőt túlmenve: Szabó Lőrinc keresztényi keresését is leírtam. (Lóci ijedten kiáltott fel, eddig csak „fasisztának” szokták apámat titulálni, most meg még hívőként is próbálod bemutatni. A jezsuita Szabó Ferenc pedig, aki sokszor végiggondolta a költő küszködő hitetlenségét, szintén túlzottnak érezte magyarázatomat. Elképzelésem, hogy a jezsuitát a protestáns Hegedüs Lóránttal vezessem fel egy hitvitára, meghiúsult.) Ekkor kapcsolódtam a Vigilia körkérdéséhez is. Ugyanennél az íróasztalnál fogalmaztam, utóbb egyik tanítványom végezte el az Ezra Pound-i feladatot: rövidített, pontosított a szövegen. Keresztúton álltam, a Szabó Lőrinc-i Harc az ünnepért gondolkozási helyzetében. Úgy érzem, erről a poétikai helyzetről adsz számot te is könyvedben. 9

Amint Szabó Lőrinc, és interpretációjában te is a Harc az ünnepértig eljut, ugyanezt egy nagy fizikus is végiggondolja. Schrödinger a „megérthető véletlen” megértésének illetőleg integrálásának útján vezet a nyugati gondolkozás „hézagaihoz” (die Lücken). Legrövidebben akkor járok, ha saját szavaival mondom el gondolatmenetét. „Szerintem itt (a fizikában), akárcsak ott (a történelemben), fáradozásaink megbecsült eredménye a vizsgált tárgy egyre világosabban taglalt, szemléletes összképe, amelynek összefüggéseit jól értjük. Az összefüggéseket itt és ott egyaránt tökéletesen szétrombolná, ha az igazság iránti túlzott aggodalmaink miatt úgy éreznénk, mindent el kell hagynunk, amit az érzékek közvetlen ítélete nem igazol vagy kívánatra nem bizonyítható, ha kénytelenek volnánk minden állításunkat úgy megfogalmazni, hogy az érzékelésekkel való kapcsolatuk közvetlenül megnyilvánuljon. [...] arról van szó, hogy valahányszor emez történik, utána amaz következik. Igen röviden kifejezve: régebbi tapasztalatainkat írjuk le, azzal az állítással együtt, hogy ezek adott esetben ugyanabban a sorrendben és kölcsönös függőségben ismétlődnek meg. Ez az állítás nem üres szó, hanem a leírás lényeges része. Ezenkívül rendszeres, mindig újra szükséges járulék, amely nem ’váltható meg’ egyszeri kijelentéssel. Ez a ’valahányszor’ ugyanis nem minden eseménysorra igaz, csupán egyesekre; ám vannak más eseménysorok is. Az a lehetőség, hogy a természeti történések olyan törvényszerű eseménysorokba rendezhetők, amelyekre a ’valahányszor’ érvényes, önmagában is olyan dolog, amelynek szeretnénk az okát ismerni. Lehetséges ez? [...] Az érthetőségi doktrína lényege, hogy az események vizsgálata során mindig olyan észleléseket és megfigyeléseket gondolunk együvé, amelyek a szükségszerűség kapcsolatában állanak. Kibogozzuk a kauzális láncokat, és ezeket nevezzük csupán lényegesnek. A valóságos életben azonban mindig sok száz kauzális lánc keresztezi egymást, s így állandóan olyan események találkoznak, amelyek nem állnak egymással megérthető kapcsolatban, amelyek együttes bekövetkezését a természettudományos gondolkozásúak véletlenszerűnek látják. Olyan dolgokról van szó, mint egy napfogyatkozás és egy csatavesztés; egy fekete macska, amely balról keresztezi az utat, és az ugyanazon a napon bekövetkezett üzleti balsiker. De olyan dolgokról is szó van, mint a Baselen való átutazás közben egy elgázolt kutya miatt lekésett vonat, aminek következtében ugyanaznap egy isztambuli távoli ismerősömmel találkozom és ez (logikai szubjektum továbbra is az elgázolt kutya) egész jövendő életemet új útra irányítja; vagy egy konflis, amely éppen akkor halad el az épület előtt, amikor a második emeleti ablakból egy kisbaba egy lámpaoszlop tetejére esik, s az elszakadó ruhácska úgy fékezi le esését, hogy a konflis tetejére, onnan a bakra pottyan, és egy zúzódással megússza (az utóbbi eset apám családi krónikájából származik). 10

De még az ilyen kivételes eseményektől eltekintve is, mindenki, aki egy jól ismert életutat, például a sajátját, pontosan megvizsgálja, azt a benyomást nyerheti, hogy az okozatilag össze nem kapcsolt események vagy körülmények véletlen egybeesése igen nagy szerepet játszik, sőt tulajdonképpen az érdekes főszerepet, amelyekhez képest az átlátható kauzális láncok szerepe triviálisabbnak tűnik, mint az a mechanizmus, amely a tulajdonképpen szándékolt előadás hordozója, az a billentyűzet, amelyen a néha szép, néha hátborzongató, de mindig értelmes harmóniát lejátsszák. Ez arra a következtetésre vezethet, hogy az érthetőségi dogmatika, bármilyen ésszerűnek látsszék is, a minket érdeklő összefüggéseknek csupán egy kicsiny, mégpedig a legtriviálisabb részét tárja föl, míg a főrész megértetlen marad.” (Die Besonderheit des Weltbilds der Naturwissenschaft [megjelent a Was ist ein Naturgesetz? Beiträge zum naturwissenschaftlichen Weltbild című kötetében, R. Oldenbourg Verlag, München–Wien, 1962.; magyarul: Válogatott tanulmányok, ford.: Nagy Imre, Gondolat, Bp., 1970. 221–326.) Szabó Lőrinc egy másik természettudós-filozófus intését követi inkább, Bertrand Russellét (The Problems of Philosophy [A filozófia alapproblémái] című könyvének Fogarasi Béla által 1919-ben készített fordításából): „Hogyan ismerjük meg egy adott esetben, hogy hitünk nem téves? Ez a lehető legnehezebb kérdés, amelyre nem is lehet teljesen kielégítő választ adni”. Sokáig a Szabó Lőrinc-i módszert is jellemzi a russelli konklúzió: ,,a kívánt kriticizmus [...] az, amely a látszólagos ismeretnek minden egyes részét érdeme szerint megvizsgálja, s megtart mindent, ami ezen vizsgálat befejezése után is ismeretnek látszik” . A Harc az ünnepért és az Összes versei 1943-as összeállításában Szabó Lőrinc a nyugati gondolkozás természettudományos kauzalitás-elvének szélső „csapdájába” jut. De mindez jelen lehetett – a később vádként rá visszahulló – hangos beszélgetések során is, amelyekben a lehetőségeknek csak ezt a szűk-kauzális változatát volt hajlandó követni. A „csodát” nem tudja ekkor gondolkozásába, de poétikájába sem befogni. Mint írtam monográfiámban is a Harc az ünnepért módszeréről: a valóság tárgyszerű leírásából indul, végiggondolja az összes variációt körülte, de végül – „büntetésként” – visszakényszerül a kiindulás leírható tárgyszerű eseményéhez. Gondolok a Lecke, az átformált Vezér, a címadó Harc az ünnepért című versekre, és természetesen az általad végiggondolt A hitetlen büntetése című versre leginkább. Valamint az Amphytriontól és a Macbethtől a háború utáni Troilus és Cressida illetőleg az Andromaché és A bahcsiszeráji szökőkút fordításaira, és a Naplójában legerősebb ostrom előtti verseként emlegetett Buddha válaszol címűre. A kétségbeesés logikája mentén szerveződik ezeknek a verseknek a poétikája. (Megjegyzendő, hogy a harmincas évektől a Szabó Lőrinc költészetében megjelenő „keleti” versekben – szerintem – csak etikai következtetései okán emeli költészetébe narratológiailag a tematikát, a 11

témák felhasználtsága nem lépi át a nyugati természettudományos gondolkozás kauzalitás-elvét. Mint például a Sivatag című, analitikus gondolkozású Baudelaire-adaptációnak is felfogható versében egy sztoikus ihletésű – Schopenhauer által is használt – Seneca-idézettel válaszol a Szfinx az európai utasnak a létezés értelmét faggató kérdésére: „Az örökkévaló világnál többet ér egy perc életed.” „Egy perc örömöd többet ér, mint a Föld minden szenvedése.” A háborús világégés közeledtével utóbb maga a költő sem tudja, honnanhogyan származhatott a versbe ez a sugallatos válasz: „Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett, vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre.” Imigyen jellemezve a határhelyzetet, amelyet mégsem lépett át a vers: nem a létezéssel, hanem a történelemmel, a most-pontokra szakadó időben létezéssel szembesítve az egyes ember egyes történéseit, az európai gondolkozás kiemelt időpillanatainak értékelését adva. Naplójában pedig, egy Puskin-verssel találkozva írja Budapest ostroma után: „Egyáltalán a vallások és istenek; lásd A hitetlen büntetése! – Különben Puskinnak is van egy egészen hasonló problematikájú hosszabb verse: A hitetlen. Többen felfedezik a puskaport, többen vergődünk ugyanabban a csapdában”. Szabó Lőrinc „csapdának” nevezi, amit Schrödinger „hézagként” jelez.) Ennek a határhelyzetnek a leírása a te tanulmányköteted, mind az Adyra, mind a Szabó Lőrincre, mind pedig önmagadra való vonatkoztatottságával. És itt jön a Schrödinger – és az általa idézett Aldous Huxley – felkínálta lehetőség: Idézem Schrödingert: „véleményem szerint a görög természettudományos gondolkodás valóban helyesbítésre, »a Kelettel való keveredésre« szorul”. Szabó Lőrinc számára ugyanez egy sajátos Mohamed-történet olvasásával válik párhuzamossá. Egy régi esszékötetben Mohamed történetét találja keletről, nyugati interpretációban. William Bolitho (1890–1930) könyvében (Twelve Against the Gods. The Story of Adventure. 1929. Mahomet, Penguin Books, 1939. 99–124.) beleakad egyetlen mondatba: “that the mountains where David was walking joined with a sublime bass in his songs”. Le is írja gyorsan 1945-ös Naplójába: „Mohamed szerint: »a hegyek, melyek közt Dávid sétált, fenséges basszusokon beleénekeltek a szent király zsoltáraiba«”; 12

majd hozzáteszi: „Ez szép”, és az egésznek máris címet kreál: „Pillanat”, – az „egy perc életed” értelmezése szerint. Majd hosszan formázgatja a verset. A címet is alakítgatva, ezáltal keresve a poétikailag is megfelelő jellemzést: Pillanat, Séta, Mikor minden; végül: Hálaadás. Ennek a szépnek keresi meg helyét, immár nem tematikailag, hanem poétikailag. Az angol értelmezésű, racionálisan politikatörténeti „Mahomet”-életrajzból kiemeli azokat a megtépett életére kisugárzó, attól független „szép” szövegeket, amelyek éppen az európai gondolkozás hézagait tölthetik ki. Nem témabeli elhelyezést, hanem poétikai megoldást kezd keresni számukra. „Séta vagy valami efféle”. Séta térben, kultúrában és időben: számbavétele a világ szépségeinek és öszszekapcsolása az emberi sorssal. Ott adódik mindjárt a 91. Szúrában: By the Sun and his rising splendour By the Moon when she followeth him By the Day when it sets out his glory By the night when it covers him in darkness By the Heavens and him that made them By the Earth and the Soul. … Verily he that purifieth them is blessed And the contrary is he that corrupteth them. És következik a szépséget és gyönyört kiemelve mondogató vers, az 55. Szúra: Besides these there shall be two gardens Which then of the signs of the Lord will ye deny? Of a dark green, Which then of the signs of the Lord will ye deny? In each two fountains of welling water, Which then of the signs of the Lord will ye deny? In each fruit: dates and pomegranates, Which then of the signs of the Lord will ye deny? In them women, smooth, lovely, Which then of the signs of the Lord will ye deny? Black-eyed damsels kept in pavilions, Which then of the signs of the Lord will ye deny? Whom no man has yet enjoyed, nor even a Djin Which then of the signs of the Lord will ye deny? The Believers shall lie with them on green rugs Which then of the signs of the Lord will ye deny? And lovely soft carpets, Which then of the signs of the Lord will ye deny? 13

És ha nem a verseket, akkor pedig a Mohamed-hagyomány költői jellegű idézeteit emeli ki Bolitho szövegéből: a már említett Dávid-zsoltáros szöveg mellett egy másikat, „That one thing is his taste for women, which he now indulged generously. Instead of Khadija he now possessed, as the nucleus of a gracious party, the little Aisha, twelve-year-old daughter of Abu Bekr, whose own testimony in her old age was that »the prophet liked three things most, women, scent, and eating, but mostly women«”. Ezt már az elkészült versről jegyzi be Naplójába: „Zem-Zem, Aisha és egyebek a Mikor minden versben: a Twelve Against the Gods könyvből szedtem őket, már régen. Még a Mohamed-idézetet is, hogy »kiváltképpen a nők…«”. Ebben a gyönyörök világában való sétának a kiegészítése az ima, az 1. Szúra, amely szentesíti a szép viszonylatoknak a poétikai megjelenését: Praise be to Allah, the Lord of creation, The merciful, the compassionate Ruler of the Day of Judgment Szabó Lőrinc nem a vallásos elkötelezettségét olvassa a szövegnek, hanem a benne és általa megjelenő különbséget, a másfajta út lehetőségét ismeri meg: Lead us in the path, The Path of those to whom thou hast made promises Not of those you are angry with, who walk in error. De ehhez az ember helyét is definiálnia kell, az egyes helyzetét az őt körülvevő viszonylatokban: erre vállalkozik ugyanekkor fogalmazott szonettjében, a Mégis isteni? címűben, elismételve naplójegyzetét a „szörnyeteg”-ségről, „őrült”-ségről, „gyerek”-ségről, mely az összeomló világban a „szép” versbeemelésén fáradozik. Csakhogy versében már átváltoztatja a minősítést, mintegy felmutatva az új poétikai eredményt: Ijedten nézek magamba: beléd: mégis hős vagy? Nem-földi származék? Mégis isteni, mint az örök Ég? Miután mindezt elvégezte magában, befejezheti a „Mohamedes”-ként emlegetett verset is, követve egy elkülönböző poétikai utat: Hálaadásként nevezve meg versét. A „szép” szövegek halmaza egy új költői személyiséget formáz, összekötve a gyönyörhívő, biztonságot önmagába gyűjtő héroszok szavait önmaga kiteljesedő megálmodott reménykedésével: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima”. 14

1945-ös Naplója tanulsága szerint Szabó Lőrinc az életrajzi mélypontról poétikailag tudja magát kiemelni. A tragikus költői analízis mélypontján ugyanis felfedezi az európai költészet nyitottságát, az általa sokáig opponált aspektusokra felfigyelve. Az európai költészetnek általa korábban csak ideológiai megkötöttségében látott formátumait szabadítja ki a maga számára. Az egyik ilyen poétikai birkózás éppen Shelley költészetének újfajta befogadása lesz, melynek végeredményeként lefordítja Az Óda a nyugati szélhez című rapszódiát, és közben rátalál arra a poétikai helyzetre, amely a személyes tudatot közvetlenül szembesíti a létezés rendjével. Kikerülve az ideológikumot. (Külön tanulmány tárgya lehetne a költő 1945-ös Naplója alapján ennek a poétikai birkózásnak a végig gondolása.). És ezt követően végig gondol a maga számára az Örök Barátaink második kötetével az európai költészetben egy olyan poétikai lehetőséget, amely az analitikus meghatározottságú pesszimizmus ellenében a létezés egészére való rákérdezés nyitottságát szabadítja fel. A történelemben létező, az etikai meghatározottságú személyiségképpel ellentétben a létezés mikéntjére való rákérdezés szabadságát teszi meg poétikája meghatározójává. Olyan újfajta sajátos poétikai szintézist gondol végig, amely egyszerre alkalmazza az európai költészet létlátomását és a keleti költészet örömelvét. A poétika kiemeli ebben a költői modellben az emberi létezést a történelmi meghatározottságból. Ami az autentikus időben történik, annak emanációjaként jelenik meg a műalkotás. A most-pontokra-szakadt időben a költői szövegek és a vallások eseményei történelemmé rendeződtek. De ahogy akár a vallások eseményei is a létezés egészében, egyfajta abszolút időben – a történelmi elkülönbözésektől eltérően – akárha egyetlen megvalósulásként is megszerveződhettek, a történelemben megjelenítve más-más időpillanatban, más-más történetben realizálva, más-más kultúrkör anekdotáiban megjelenítve egyetlen jelenet különböző arculatát prezentálhatták (a teremtést, bűnbeesést, büntetést követő megváltást isteni önfeláldozással), ugyanúgy a poétikában a szövegek egy-egy alkotói időpillanatban egységesülhetnek, egymást kiegészítően munkálhatnak egybe. Éppen a Tücsökzene idején hangoztatta Szabó Lőrinc, hogy ő nem stílusokban (= történelemben) gondolkozik, hogy az alkotás klasszikus eredményekben összegeződhet, egy műalkotás vagy jó, vagy nem. Ebben a szintézisteremtő alkotói gondolkozásban alakítja ki Szabó Lőrinc a maga klasszicitását, és érez rá ezzel párhuzamosan a vallásokban megnyilatkozó közös vonásokra. Fedezi fel a létezésben a „csodát”, és a költészetben ennek megformálhatóságát. Kiemelve a történelemből, az állandó számonkérések nevelődési rendjéből. Baránszky-Jób Laci bácsit felháborítva: „»Jegyezd meg magadnak, minden költő olyan világosan akart írni, mint Horatius, csak nem tudott«. – Meglehetősen különösen hatott rám ez a történelmietlen felfogás, amelyről 15

egyébként az Örök Barátaink két kötetének tematikus, minden történelmi szemléletmódtól idegenkedő elrendezése is tanúskodik” (Élmény és gondolat, Magvető, Bp., 1978. 133.). Olyan felszabadulás következett el a keleti világ (a Dávid zsoltárait és az Evangéliumokat is magába szívó) vallásos tematikából kinyíló költészetének hatására 1945-ben Szabó Lőrinc költészetében, amely kiszabadította az egyik európai költői hagyomány tragikus szorításából. Létrehozott egy olyan új poétikai pozíciót, amelyik kiemeli az embert az etikai-történelmi megkötöttségből és az antropológiai létezés tudatában olyan kérdezésmódot teremtett, amellyel a személyes létezést szembesíteni tudja a létezés mikéntjével. A semmi és a minden egyszerre átélhető kérdezésmódját alakítva pályája folytatásához. A keleti és nyugati vers mélység és magasság változatossága benne élt a költő teljes pályaképében, személyes sorsában, fordítói tevékenységében és legfontosabb alkotásaiban. Ideológiaként, máskor pedig poétikai befolyásként. Aztán egy személyes és történelmi kataklizma hatására, egy esszé olvasása után egyetlen vers, a Hálaadás ötletéből kiindulva megteremthette egyik legfontosabb teljesítményét, a Tücsökzenét és enged mostanra bepillantást számomra műhelye talán legrejtettebb mozzanatába. Miért lehetett fogékony Szabó Lőrinc erre a poétikai megoldásra? Mert pályakezdésétől felkészülten fogadta ezt a megoldást. A Föld, Erdő, Isten, a Harc az ünnepért, a Tücsökzene tulajdonképpen arra a poétikai szerkezetre épül, amelyet a Hálaadás egy adott pillanatban modellál. A költő, amikor megteremtette ezt a „Pillanat”-ba foglalt „Sétá”-t, tulajdonképpen az európai gondolkozásnak ahhoz a vonulatához kötődött, amely mindenkor fogékony volt egyben gondolkozásmódja „hézagai”-nak kiegészítésére, a goethei értelmezésű világirodalom átfogására. Annak a programnak a követésére, amelyet Schopenhauer éppen az európai gondolkodás példázataiból formált meg: „Jeder Tag ist ein kleines Leben, – jedes Erwachen und Aufstehen eine kleine Geburt, jeder frische Morgen eine kleine Jugend, und jedes Zubettgehen und Einschlafen ein kleiner Tod” (Aphorismen zur Lebensweisheit. Hg. von Rudolf Marx. Stuttgart: Kröner 1974, S. 147) *** Szabó Lőrinc „csodához” vezető poétikai útját egy szívműtét utáni állapotban gondoltam aztán újra át. Az ember létezésének „csodá”-jával ismerkedett meg, nem nevelődésének történetével (annak grádicsait is végigkövetve persze), hanem a 4. Zsoltár 9. versének szavaival helyezkedve el a létezésben: „Békességben fekszem le és legott elaluszom; mert Te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást” (lásd az Esti ének nehéz időkben címmel az 1896-os Czeglédi-féle javított kiadás szerinti kiadást, 16

amely alapján énekelhette már a diák Szabó Lőrinc is). Ebben a poétikailag is hitelessé formált metafizikai mezőben idézi egymás mellé a protestáns gályarabok történetébe rejtve a finnek szabadság-reményének jelszavát („candida pro causa ense candido”), az evangéliumi emmauszi jelenetet („Maradj velem, mert beesteledett!”), Buddhát és a szúrák világát. Már személyesen, önmagára vonatkoztatva. Persze könnyebb, és biztonságosabb a gondolkozás a poétika útjain. Haki letér erről, személyes magánmezőkre jut. Ezért volt magamban mindig vitám Balassa Péterrel, Halálnaplóját olvasva. És most erre a mezőre kerülök én magam is. És ezzel zárul a kör. Ami a válságot kiváltotta, és ami bennem is a „nyugati gondolkozás hézagait” jelenetezte, az mostanra az ellenkező partra vitt át. Végre megszűntem – ebből a szempontból – történész lenni. A mostpontokra-szakadt idő („az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja”) Isten-képlete helyett ráéreztem – kegyelmi állapot? – az autentikus időben létező világra. Az idő megszűnésére. Ha feltételezem, hogy a világ maga az isteni mű, akkor minden benne történő esemény csak a mi szemünkkel történeti jellegű. A levés az állandóan van állapotában egyszerre kezdet és vég. Ami Jeruzsálemben a Golgotán történik, ugyanaz ugyanúgy lehet Buddha királyfi vagy Zarathustra élete és halála, és írássá változása a homéroszi és hésziodoszi világképben, a Tao-ban vagy a Koránban. Az adott kultúrkörnek megfelelő közvetítéssel. Az isteni lényeg emanációja a földi létezésbe, a történelem bűneinek feloldozására. Ha nincs időszámítás, akkor mindegyik egyszerre történhetett, legfeljebb más leosztásban. Az Isten jelenléte önmagában, megnyilvánulása a történelmi időben. Feloldozás a világban lévő szenvedtetésekért. Átbillentése a létezésnek az áldozat oldalára. A védettség megteremtődése. „És mi köztünk lakozik”. „Ővele, őbenne és őáltala”. Mert történetté és szöveggé kell leosztódnia, ha a történelmi létezést akarja átölelni. A költő megformálhatja a „hőst, szentet, királyt”? Az Írások „jó hírt” hordozhatnak? A kegyelmi állapot az írások által a védettségbe vezethet. A reformációt megelőző időben azt mondták, a Biblia egyéni olvasása a pokolra vezet. Amióta „Az Isten meghalt”, épp fordítva, a történések vezetnek a pokolba, és az írások személyes elfogadása, magyarázata vezethet ki a történelemből, a létezésben való egyszerre személyes és személytelen benneléthez. A tánchoz például, amely a primitív létezésnek éppúgy vallásos bennelétét éli át, mint a modern művészet közvetítését Zarathustra táncától a Sacre de printemps Sztravinszkij-Gyagilev-i változatáig és éppen Ady A nagy Cethalhoz címzett megjelenéséig, amint ezt egyik doktoranduszom éppen most gondolta végig. A poétika okosságát is kétségbe lehet persze vonni. Gottfried Benn az Eliot-i költészetben megfogalmazódó biztatást annak ellenére is el17

utasította, hogy személyre-szóló humanista biztatását – személyre szóló vert helyzetében – komolyan vette. Tudom, Jóska, a „zúgó Élet partján” vívunk. Ezt mondtam volna el a konferencián. Talán akkor még bizonytalanabbul. Erről beszéltem Egerben is, utalva beszélgetéseinkre.

3. És most zárásul hadd küldjek egy ismeretlen Szabó Lőrinc-fordítást az egri Parnasszus-tábor résztvevőinek. Az újonnan a Petőfi Irodalmi Múzeumba került hagyatékban találtuk, kéziratban, és két gépírásos, pontosan kézzel javított példányban (V 5487/13. szám alatt): A kopogó tűz és a Paradicsom (Összevont részlet a Korán 100. és 86. szúrájából.) Az irgalmas Isten nevében! A kopogó! Mi a kopogó? Ki érteti meg veletek, hogy mi a kopogó? Azon a napon olyanok lesznek az emberek, mint a felriasztott molypillék és a hegyek, mint a rengő, színjátszó, tarajos hullámok. Csak az lesz boldog, akinek jó tettekkel nehéz a mérlege; s akinek serpenyője könnyűnek találtatik, annak a pokol torkában lesz lakása. És tudjátok, mi a pokol torka? A tűz, a legizzóbb tűz!... Bizony mondom, láncokat, kalodát és pokoli tüzet készítettünk a hitetleneknek. A hívőket pedig, akik Isten szerelméért enni adtak a szegényeknek, árváknak és foglyoknak, mi is megvendégeljük az Isten szerelméért. Szép kertben, selyemruhákban fognak pihenni és párnáikon nem érzik majd a nap hevét és az éj fagyát. Hüvös árnyék és gazdag gyümölcsök fognak föléjük borulni, hogy könynyen leszakíthassák. És pohárnokok járnak majd közöttük, ezüst kupákkal és kelyhekkel és üvegtiszta ezüstedényekkel, melyek akkorák lesznek, amilyennek a hivő kívánja. És bort és gyömbérvizet kapnak majd az üdvözültek a Zalzabil forrásból. És örökké hamvas fiatalság áll majd szolgálatukra, aranyhímes, zöld selyem- és bársonyruhában, és elszórt gyöngyöknek hiszed őket, ha rájuk nézel, és ahova csak tekintesz, nagy birodalom vesz körül és gyönyörüség mindenütt. Fordította: Szabó Lőrinc 18

És Szabó Lőrincnek egy rádióban elhangzott, eddig még publikálatlan szövegét ugyanebből a múzeumi hagyatéki letétből (Isten és a világ, I. Istenes versek minden földrészből. 1940. március 25., húsvéthétfő, 17.35, Bp I-en): „Az ember metafizikai élményeinek változatosságát próbáljuk most bemutatni egy félórányi versben. Az emberiségnek az istenhez fűződő személyes, hogy úgy mondjam privát kapcsolatát, azt a viszonyt, amelyet a költészet szőtt a szívek és a túlvilág közt. Az óriási anyagból félóra alatt csak mutatót lehet adni, még akkor is, ha – mint most – nagyrészt elhagyjuk azokat a darabokat, amelyeket szerencsére mindenki jól ismer. Ami azonban elhangzik, remélhetőleg így is megérezteti a téma évezredeket és világrészeket átölelő gazdagságát. A költők sokszor voltak tudósok és papok. Rangjukat ezen a téren is kifejezőerejük mélysége és tisztasága szabja meg, nem a tételes mondanivaló. Nem vallásoknak és rendszereknek, hanem azoknak az ösztönöknek a papjai, amelyekből maguk a vallások és világképek születtek. Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt az érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzá vezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai. A megállapításaik persze nem pontos tételei, még kevésbé dogmái a kereszténységnek vagy régi és távoli világvallásoknak; csak képek, behelyettesítések, fogalmak, »pszichologizmusok«; végeredményben csak szavak. De hát tehetünk-e róla, hogy minden szellemi életnek szavak az építőkövei? S nem mindegy, hogy mint költő képekkel és jelképekkel népesítem-e be az angyali és ördögi világot, vagy absztrakciókkal, mint a filozófus? Az absztrakciók is démonok!... Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.”

19

4. Utószó A költeményt keresem, amely értem – és mindenkiért – akként íratik, láttatik, éreztetik, szerveződik, hogy a létezés érzékelt „hézagai” tátongó mélységét glóriával átallépje. Amelyről elmondhatom: „a világnak kedvemért ellentéte vagy”. Az alkotást keresem, ami a tragic joy jegyében felmutassa nem azt, ami alkotójában benne él, hanem ami benne lehet. Vagy éppen lehetne. Amitől a kérdező, bár „rettenetes”-ségét kimondva viszszaborzad, ha engedi a választ megszerveződni, ő maga is dallá változik, táncolni kezd, – „fölragyog az ünnep”. Műfajában megnevezve: az elégia vigaszát hozza. Az alkotás kiindulását jelentő kérdező pozícióban még ott látom megszemélyesülve a korával szembesülő alkotót. Amint felmutatja a mostpontokra-szakadt történetében személyes és közösségileg meghatározott helyzeteit. Amint történelmileg és grammatikailag biztosnak vélt világa széthullik. Benne és körülte minden szétfelé tart. Amikor képtelen meghatározni már önmagát. A kidolgozás folyamatában „költőnk” önmaga problematizálására fokozatosan rátalálva személyében elveszíti rálátását az általa kérdezett világra. (Ennek dokumentálása – „költőnk és kora” – magas művészetté lényegülve: a kiszolgáltatottság és tehetetlenség, a széthullás kiformálása.) Vajon sikerül-e a mű létrejötte során az alkotás olyan képességeit is működtetni, amelyek a történetbeli személy érzékelési és gondolati lehetőségein túl a műbe a világ megalkotottságának valamilyen aspektusát szervezhetik? Képes-e az alkotó engedni egy tőle független alkotást szerveződni, amely számára is meglepetésként jelentkezve vigasztalást nyújtson mindenirányú biztonságvesztésében? Hogyan születik meg a „költemény” külön-külön mindkettő, „költőnk” és „kora” ellenében? Miként valaha Rilke Duinói elégiái öszszegezéseként József Attila Költőnk és kora című verse, az idézőjelbe zárt személyes történetiség ellenében vigasztalássá szerveződő költeménnyé válhatott. Avagy Szabó Lőrinc a Harc az ünnepért ketrecéből a Tücsökzene életmeditációjába emelkedhetett. Kérdés: rátaláltam-e a kortársi költészet gyakorlatában e költemény fajta megvalósulásának módozataira, amelyek során az alkotásnak sikerülhet kiválnia, önálló létezésre ébrednie az alkotásfolyamatban. Kétségbeejtő helyzetben megjelenő alkotóját – és vele együtt mindenkori olvasóját – valamely rejtekúton a boldog derű aurájába emelni.

20

1

CHURCHILL – A PÉLDÁZAT

Indult 1997 nyarán Skóciában egy folyóirat, the Europe Quarterly névvel és „A New Voice For A New Europe” programmal. Mindjárt az első szám körkérdéssel fordult néhányunkhoz. Eredményéről imigyen számol be: „We asked a cross-section of distinguished figures in European scholarship and public life to answer the following question: Which man or woman has made the most outstanding contribution to European civilisation in the twentieth century? We made it clear that it was not necessary for the person selected to have been born during this century – a caveat which was designed to permit the inclusion of, say, Anton Chekhov, who died in 1904. Actually, no one included Chekhov, but someone did bend the rules to slip in Leonardo da Vinci. This entry was disqualified with regret. We suggested that the nominee could be a statesman, a writer, a scholar, an artist, a theologian, a scientist. We just devoutly hoped that it wouldn’t be Hitler. Only one of the selected panel of experts failed to enter into the spirit of the contest. Step forward, Patrick F. Wallace, Director of the National Museum of Ireland. »European civilisation cannot and should not be assessed in Eurovision Song Contest terms,« he thundered from Kildare Street, Dublin. Well, they know all about the Eurovision Song Contest in Dublin. The result of the poll are:– 1. Winston Churchill 2. Albert Einstein 3. Francis Crick and James Watson Sigmund Freud Pope John Paul II Pablo Picasso 7. Mikhail Gorbachev Karl Popper Andrei Sakharov See overleaf for opinions in full.”

1

Megjelent: Parnasszus, 2005, nyár, 191–199.

21

Magam örültem, hogy véleményemmel a győztesek közé kerülhettem, idézem: Professor Lóránt Kabdebó Dean, Faculty of Arts, Miskolc University, Hungary Winston Churchill For me Winston Churchill is the most outstanding personality of the century. He proves that even in an emergency – or simultaneous emergencies – it is possible to solve problems successfully and adhere to the rules of democracy at the same time. John Lukács’ book about Churchill set a positive, reassuring example for me in the critical moments of my life some years ago. Gondoltam, ezzel vége. Nemsokára telefonhívást, majd fax-üzenetet kaptam a szerkesztőtől, de kívánságát levélben is pontosította: 25 November 1997 Lorant Kabdebo Dean of Faculty of Arts Department of the History of Modern Hungarian Literature Univesrity of Miskolc H--3515 Miskolc Egyetemvaros Dear Professor Kabdebo You will recall, that in April of this year I asked you to take part in a survey for the inaugural issue of the Europe Quarterly. I asked you to nominate the man or woman whom you thought had made the most outstanding contribution to European civilisation in the 20th Century. You very kindly responded and nominated Winston Churchill, who it turned out received most votes. I hope you received a copy of the Journal from us in which your response was published. I was very struck by your recommendation, in particular your statement that Churchill represented the power to solve problems, even great ones, while adhering to the rules of democracy. Being Hungarian, I could understand why you would put such store by the democratic process: a process which we in the old West often, sadly take for granted. I was further intrigued by your admission that John Lukacs’s book about Churchill had, in some way, obviously offered you some comfort at a critical moment in your own life. I thought immediately that there must be an interesting story behind that assertion. 22

I am currently commissioning the third edition of the Journal due out at the end of January, and one of the themes I am working on, is »heroes«. I am publishing a piece from Professor Zassoursky, in Moscow, on his first meeting and impressions of Graham Greene, and a piece from Portugal about Mario Soares. And I was wondering whether you might be willing to expand on the impact Churchill and that biography has had on your life. How old were you during the war? How aware were you of Churchill at that time? He is not without his critics in Britain and other European Countries, so what is it you see in him that we might be overlooking? These are just a few of the questions which spring immediately to mind. The piece would be about 1500-2000 words in length and would be for the Lives section. I do hope that you will be willing to consider this idea. I cannot be the only person who read your survey response and wondered to what you were alloding.[…] I look forward to speaking to you soon. Your sincerely Maggie Lennon Editor Erre a felkérésre írtam meg a következő választ, Baránszky László költő barátommal és Szili József kollegámmal konzultálva. Elküldött szövegem magyarul imigyen hangzik: Járja Magyarországon egy vándoranekdota, még egyik, nemrég meghalt jelentős írónk könyvének szövegébe is beleíródott. Egy közép-európai látogató csodálja a brit világban oly természetesen létező zöld gyepet. Kérdezi a látogató nagy tudálékosan: hogyan tudják ezt életben tartani. Ugyan, nem kell ehhez semmi, csak az eső és évszázadokig meghatározott módon nyírni. Dehát éppen ez a bökkenő, mondja a látogató. Az évszázadokig garantálható ismétlődése a dolgoknak. Ehhez kell egy olyan világ, ahová idegen katona Földnélküli János óta ellenséges szándékkal nem tette – nem tehette – lábát. Pedig az angliai és a magyar alaptörvény szinte egyidős: a Magna Charta 1215-ben, a magyar Aranybulla 1222-ben keletkezett. Magyarországon akkortól kezdve állandó átjáróház volt: idegen hódítók egy-két évtől százötven évig változó időtartam szerint tartották „ideiglenesen” megszállva az országot. És ez nemcsak Magyarországra vonatkoztatható, de egész Közép-Európára, sőt, hogy személyes körömet tágítsam, ugyanez vonatkozik a Kaukázus vidékére is, ahonnan örmény származású családom vagy háromszáz éve települt Magyarországra. Őseim számára ez a KözépEurópa jelentette a biztonságot. Az egyik erdélyi fejedelem egy tatárok 23

felégette város helyét adta a betelepülő menekülteknek, és azok az orosz Szentpétervárral egy időben felépítették Európa másik – bár jóval kisebb – körzővel-vonalzóval megtervezett barokk városát. Marlborough herceg európai hadszíntereken diadalmaskodó háborúival egy időben. Az említett fejedelemség akkoriban török érdekszférába tartozott, fejedelmét is a szultán ültette trónjára. Pár év múlva Habsburg hercegség lett, 1848-ban létrejött uniója Magyarországgal és egy év múlva az anyaországgal együtt a Habsburg-monarchia része lett, majd az első világháborút követő békerendszer hatására unióra kerül a Román királysággal, – ma is a Román köztársaság része. Tudom, Skócia történelme korántsem volt annyira kiegyensúlyozott, mint Angliáé, de azért az utóbbi évszázadokban hasonlíthatatlanul előnyösebb világban élnek mondjuk a közép-európai térséghez viszonyítva. Legalábbis innen, mifelőlünk imigyen látszik. *** Az első világháború után Európa és Amerika legelőkelőbb szellemei mérlegelték egy újonnan feltűnő politikai uralmi forma, a messianisztikus személyi diktatúra esélyeit és következményeit. Az amerikai-angol T. S. Eliot a Coriolanus-töredékekben, Ezra Pound már a Mauberleyben („Caliban cast out Ariel”), Stefan George az új birodalmat megálmodó látomásaiban, Majakovszkij a forradalmat stilizáló poémáiban, Gottfried Benn vagy Heidegger időleges politikai állásfoglalásaiban, utóbb Broch a Tod des Vergil című regényében. A legezoterikusabb George-kör esztétája, Kommerell 1928-ban már a klasszikus német költői hagyományban is feltalálni véli a könyve címébe is emelt Der Dichter als Führer hagyományt. Az a magyar költő, akinek életművét évtizedek folyamán monográfikusan mértem fel, szövegeit közzétettem és poétikai eredményeit a század világirodalmi jelességeihez hozzámértem – szintén írt 1928-ban egy azóta is sokat vitatott klasszicizálóan expresszionista költeményt Vezér címmel. Úgy látszott lenni, hogy Európában az ideológiával manipuláló személyi diktátorok uralma következik el. A század szellemi életét ennek a manipulációnak a mechanizmusa befolyásolta. Az elfogadás különböző fokozataitól az elutasítás és ellenállás formáiig meghatározóan rányomta bélyegét a század Európájának arculatára. Ennek egy epizódja volt csak a második világháború. De olyan epizódja, amely a gyakorlatban bizonyította be, hogy ez az út nem lehet a jövő útja. Ami utána következett, csak politikai konfrontáció, egy eldőlt mérkőzés végigjátszása. Az epizód epizódja: nyolcvan nap. A német légierő Anglia felett; és bármely pillanatban bekövetkezhet az invázió is. Ekkor kap Churchill miniszterelnöki megbízást. Egy beszorított országban egy mindenfelől ellenőrzött politikai megbízatást. Mindenünnen ve24

szélyeztetve. Még annyi személyes hatalma sem lehetett, mint volt a római köztársaság legendásan korlátozott időtartamú diktátorainak, például a pún háborúk idején. Pedig elmondhatták volna: Hannibal ante portas. Szemben a század addig legsikeresebb valóságos diktátorával, akinek álmai is parancsszámba mentek. Aki magáénak mondhatta a világ akkor legkorszerűbb hadseregét. Ezt a nyolcvan napot írja meg könyvében korunk egyik jelentős történésze, John Lukács2*. Én ekkor négy éves voltam. Négy év múlva karácsony előtt a szövetségesek nevében bevonuló orosz városparancsnok megkérte a felsőmagyarországi kisváros mérnökét, találjon ki valamilyen kivilágítást december 21-re egy nagy fénykép kereteként. Apám a fia karácsonyfájára előkészített villanygyertyákat adta oda. Akkor szűnt meg az ágyúszó a környező hegyekből, feljöhettünk a pincékből, már nem kellett rettegni, hogy valamelyik belövés eltalálja a házunk körüli parkban felhalmozott lőszereket. És ekkor láttuk először Sztálin képét. A vezér születésnapját ünnepelték katonái. Ekkor már véglegesen eldőlt, hova fog tartozni a következő évtizedekben Közép-Európa. És vele együtt mi is. Mi akkor még nem tudtuk ezt. Örültünk, hogy életben maradtunk. Apám vizet fakasztott városának, estére villanyt gyújtott. Egy város élni akart olyan módon, ahogy a városok Európában évszázadok óta egy-egy katasztrófa után újra élni kezdtek. Ez a város élt még egy-két évig. Mint Európában a városok élnek azóta is. Aztán már csak helység lett. Nem európai módra. Menthetetlenül a másik oldalon maradtunk. Hitler után Sztálin érdekszférájában. Kilenc éves voltam. Ha író lennék, ezt a két-három évet gondolnám végig. *** Persze tudom, – írja is: – „the democratic process in the old West often sadly take for granted”. De azt is tudom, nincs csak fehér és csak fekete, különösen a politikában nincsen. És tudom, nem az a fontos – persze az is – hogy „Ariel cast out Caliban” avagy éppen fordítva. A baj az, hogy valaki mindig kiüti a másikat. A század háborúinak tanulsága már imigyen érkezik az irodalmi gondolkozásba is. Hadd idézzem a költőt, akinek életútját immár negyedik évtizede kísérem történészként, Szabó Lőrinc 1936-ban, születésem évében előre megírja a második világháború történetét egy keleti témájú versében. A Szun Vu Kung lázadása című vers két szereplője: Szun Vu Kung a féktelen, fékezhetetlen, háborgó indulatú személyiség, aki az élet minden javára 2

John Lukacs: The Duel. 10 may—31 July: The Eighty-Day Struggle Between Churchill and Hitler. Ticknor & Fields New York 1991. 258 p.

25

vágyik, irigyen figyeli a mások jussát, ő az individuális lázadó, aki tekintet nélkül az eszközökre tör a világ uralmára; és szemben vele Buddha a béke, a szeretet, a rend, tehát minden, ami fegyelmezi, rendszerbe illeszti az embert, és ezzel védi-óvja a rendszerben elfoglalt helyén mindenki jogait. De mily egyszerű lenne a világ, ha a jó és rossz, a rend és rendetlenség párharca ilyen sémaszerű gyermekmesébe (hiszen maga a költő is gyermekeinek szokta volt mesélni ezt a kínai mitológiai tantörténetet) beilleszthető lenne. A lineáris történetben Buddha (mint Pound Mauberleyjében) „casts out” ugyan Szun Vu Kungot, hangnemét tekintve ugyanakkor éppen a dialogikus megjelenítés a vers jellemzője. A dialógus természetesen nem a szereplők között van (az csak rejtett monológgá csúsztatná a verset), de a szereplő személyeken belül. Hiszen Szun Vu Kung a tökéletes mérnök is, és nemcsak romboló indulatát borzongjuk félve, de útját a világűrben meghatott együttérzéssel kísérjük, vele ujjongunk, noha már előre érezzük a bukást, amint a vidámságot átéli az „érthetetlen semmibe” pillantva a világok határán. A technika biztosította száguldással határozható meg, akinek kudarcaiban az emberi végesség fájdalma is felsikolt. Szun Vu Kung világvégi utazása nemcsak a hagyományos eszmények hatalomvágyó kifordítása, hanem – hasonlóan Yeats Irish Airmanjéhez – „A lonely impulse of delight / Drove to tumult in the clouds” (Szabó Lőrinc fordításában: „egyszerüen az élvezet / hozott e dult felhők közé”); aki hasonló megdöbbenéssel fogadja a világ végén megjelenő „waste”-et a maga belső „tumult”-jában; izgatott, célratörő ténykedése nemcsak pusztítás, de hasonlatos Rilke Orpheusának, a „ganzen Werkes”-t (Szabó Lőrinc fordításában: „az egész művét”) befejezni akaró igyekezetével. És Buddha sem csak a humanista jóság; kegyetlen kiszámítottsága, amellyel Szun Vu Kung vergődését várja, és végül ahogy „kíméletesen” ráteszi a hegyet, a rend őreinek a mások kiszolgáltatottságára is utaló ténykedését is felidézi, egyben maga a mindenkori korlátozás. A kulturszimbólum ebben a versben átváltozik mítosszá, amely kizár minden dekódolható egyértelmű üzenetközvetítést: labirintusba jutunk általa, ahol minden „egyszerre mindenféle” – mint Szabó Lőrinc egy másik, 1931-ben keletkezett verse exponálja a probléma egyszerre politikai és poétikai oldalát. Szabó Lőrinc verse éppen azt érezteti, hogy nincs tiszta emberi képlet: a végletes tulajdonságok különböző összevegyítéséből áll egybe a történelmi személyiség éppúgy, mint bármelyik magánember. És ezzel eljuthatunk a dialogikus poétikai paradigmához, – ennek a költői beszédmódnak a kiteljesedése a húszas évek közepe-vége és a harmincasok eleje: Yeats mítosz- és filozófiai verseinek, Rilke Orpheus-szonettjeinek és Pound cantóinak korszaka. És természetesen a Te meg a világ keletkezésideje. A pillanat ez, amikor az író felfedezi, hogy a létezésben a politikát „nem ábrázolni, de magasztalni próbálta”, majd hozzáteszi: „magasztalta és nem 26

ábrázolta, ez volt a hiba” – mondatja regényében Broch Vergiliussal, mikoris az új vezér bevonulása idején „az Aeneis italusait” szembesíti „ezekkel itt”. Ekkortól fordít hátat a század irodalma a politikának. Alkalmi versek – még a nagy költészet szintjén is – születnek persze véghelyzetben, az ellenállások szellemi garanciájaként. De a költészet lényegi poétikai fordulata éppen a belső dialógust, a szöveg sokféle értelmezhetőségét hangosítja fel: az Egy igazsággal szemben a Sokféle igazság létjogát. A szöveg polilogikus értelmezhetőségét. Vagy a hallgatást. Az irodalom kilépett előbb a politikából, ezt követően pedig a történelemből is. Hogy ezt majd mi követi? A költők dolga, nem az értelmezőké. Irodalomtörténész vagyok. Aki egy olyan költővel foglalkozik, aki egy életen keresztül önmaga ellentmondásait faggatta. Sosem akart válaszolni, csak kérdezni. És semmiben és senkinek nem akart már hinni, önmagának legkevésbé. *** Churchillről szólván persze tudom: „he is not without his critics in Britain and other European Countries”. Finoman fogalmaz. Számomra mégis az a nyolcvan nap szimbolikussá emelkedett 1994 legelején, amikor pár napos kikapcsolódást keresve egy írói alkotóháznak nevezett üdülőhelyre utaztam, és barátom3* ajánlására bedobtam úti csomagomba John Lukács könyvét. 1993 nyarán ugyanis meghívtak iúságom városába egy harmadfélszáz éves műszaki egyetem új karának, a bölcsészettudományi fakultásnak megszervezésére. A Jogász és Gazdász Karok már működtek. Még abban az adminisztrációban jöttek létre, amikor hatalmi akarat tollvonással teremthetett és szüntethetett fakultásokat. Engedélyeztek ilymódon nálunk is szakokat, – de amikorra a kar egészét kellett legitimálni, már a politikai fordulat, az 1990-es úgynevezett rendszerváltás után beépítettek több, a demokrácia szellemében fogant megméretési kényszert. Jogos minőségi kontrollt. Teremteni kellett – új-régi módon. Mifelénk új módszerként véve az öreg nyugati hagyományt. A demokrácia játékszabályait megtartva. Az Egyetem vezetői most is gyors sikert akartak, az előttem érkezettek hatalmuk és szerzett privilégiumaik átmentését erőltették. A korábbi hatalmi struktúra szellemében az új-jövevény demokráciára hivatkozva – többségben lévén – szorítottak sarokba. A minőségi kontrollt jelentő új bizottságokban pedig a régebben is működő, hasonló karral régóta rendelkező egyetemek képviselői szavaztak. Nem egyszer történelmi előnyeiket féltve. Minden lépést a nyilvánosság kontrollja előtt kellett tennem, sikert kellett felmutatnom úgy, hogy tetteimet bármikor bárki ellenőrizheti – ezt én 3

Ferenczi László, aki a Magyarországon megjelentetett The Hungarian Quarterly számára ekkoriban készített ismertető bírálatot a könyvről.

27

magam is szorgalmaztam, mondhatom: ez volt kiindulási feltételem. Ennek következtében megbízatásom bármikor visszavonható is lehetett. Végülis a kari tanács bölcs állásfoglalása segített bizalmával. Úgy, ahogy... ...Úgy ahogy: talán ez a kritikus életrajzi helyzet okozta, hogy John Lukács könyvét nagy empátiával olvastam. Megtaláltam benne a századunkat meghatározó, a történelem további menetét eldöntő küzdelem mítoszi pillanatát. Egy politikai forma archetipikus jelenetét. Lehet, hogy patetikusan hangzik, korunk trójai eposzát. Ebben az eposzi küzdelemben a messianisztikus diktatúrára szellemileg is felkészített, leigázott és felfegyverzett kontinens szinte egészére kiterjeszkedő diktatúra esélyei szorulnak vissza, meghatározóból történelmi epizóddá zsugorodva. Szememben Churchill nyolcvan napja egy politikai formáció archetipikus teherpróbáját jelentette. Ő maga volt „the democratic process in the old West”. Hiszen a parlament volt az, amely újra és újra visszaigazolta és továbbra is bizalmat szavazott neki: ekkor végigküzdhette a maga küzdelmét. Bárha diadala csúcspontján utóbb egy következő választás minden hatalomtól el is választotta. Formálisan Churchill ebben a nyolcvan napban is csak egy volt a történelem sok nagybritanniai miniszterelnöke közül. Aki – túl ezen, korábban is, későbben is – vitathatóan politizált. De ott és akkor mitikus személyiséggé is transzfigurálódott, – a történelem legendás héroszainak egyikévé. Akinek ténykedése máig kiható hatással lett Európa történetére. Majd az idő multával, eposzi szerepe szűntével maga is visszaváltozott „egy” miniszterelnökké. Egyszeri érdemei nem jogosíthatták semmilyen hatalomtartásra. A történelem mehetett tovább – aztán már nélküle is. Éppen ennek a „processnek” a lehetőségét segített megmenteni. Előkészítve saját utóbbi személyes bukását is. Személyes érdeme: szívós akarata. Amivel megszállottan megmentette az utóbb őt magát is leváltó demokráciát. Éppen ez a kontrollálhatóság a félelmetesen nagyszerű: az „old West” számára mindez egyszerű és természetes, a mi megújuló térségünkben mégis ez válhat példaszerűvé. Az akkori sikere pedig történelemmé válhatott. Ez a történelem lett a biztosítéka annak, hogy „we must cultivate our garden”. És ezzel vissza is térhetek bevezető vándoranekdotámhoz is. Az eső nem tőlem függ, de a gyepet nyírni, az elhatározás dolga. Persze ha tudom és akarom vállalni ezt az állandó kontrollt is, akár a sarokba szorítottság érzését is. Mert a példa mindig személyes jellegű, mint ahogy a követés is egyéni akarat dolga. Ez már erkölcsi kérdés is. Az évszázadok néha nyolcvan napon múlhatnak.

28

*** Ami pedig ezután következett. A szakma legjobbjait sikerült imigyen munkatársaimul megnyerni. A bizottságok ellenszavazat nélkül akkreditálták a kart, 1997 augusztusában a kormány is elismerte. Sikertörténet lenne? Erőt adott hozzá egy könyv, amely példaként formázott számomra egy politikust, aki felül tudott emelkedni egy pillanatban egész addigi életén. Mert hitt a demokráciában, és meg tudta menteni azt, amiben hitt. Szerencsém volt, hogy jó pillanatban adta kezembe barátom a kellő példázatot.

29

30

A SZABÓ LŐRINC-VERS MONDHATÓSÁGA1 Megdöbbentő. Mindenki a legnagyobbak között tartja számon. Mégis, a legtöbben valamilyen távolságtartást is érzékelnek, éreztetnek. Most nem a magánemberről beszélek, hanem a politika-semleges költői módszeréről. „»Nem olyan jó költő, de kitűnő műfordító…« Ismerem ezt a formulát, ismerem ezt a taktikát. Nem is sértett, mihelyt igaz meggyőződésből fakadt, s nem politikai taktikából. De legtöbbször…” – gondolkozik el, szövegét megszaggatva maga Szabó Lőrinc is 1945-ös Naplójában2. És – bocsássa meg Isten! – folytatásaként ideírom a legotrombább fogalmazást, amit e nemben olvashattam: „Szabó Lőrinc. Akinek kétségkívül ritka erénye pl. a kompozíciós ügyesség és az élőbeszédi frissesség együttese, ugyanakkor meglehetősen közhelyes, rossz-színészi gesztusok és pózok, másodvonalbeli melodrámák és filozofémák tömege, és mindent összevetve a legkeserűbb és legegoistább ember még a magyarok között is.”3 De idézhetném egy négyszemközti beszélgetésünket Nemes Nagy Ágnessel: „Lórikám, azért egymás közt bevallhatjuk, unalmas költő. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudnék róla akár egy olyan órát tartani, ami megkedveltethetné a diákokkal.” És mintha ennek, a beszélgetésközi kijelentésnek pontosításaként is hangozhatna „újholdas” költőtársa, Pilinszky kifejtése: „Nagy csodálója voltam költészetének, és ma is az vagyok. Ritkán láttam költőt, aki ilyen szisztematikusan tudott volna dolgozni és ilyen nívón. Ugyanakkor filozófiáját gyermekesnek találtam, majdnem olyan, mint hogy a világ egy nagy óra, amint lejár. Az ő világfilozófiája Kant-Laplace-nál tart. Mint szellem nem volt jelentős szerintem, mint költő: nagyon, mint pszichológus: könyörtelen, pontos, nagyszerű.”4 Ez, ugye, így, sokkal elegánsabban hangzik. Mint ahogy Ágnes nem egyszer baráti vitapartnerének, Vas Istvánnak 1

Megjelent: Parnasszus (Szabó Lőrinc – redivivus), 2009, tél, 77–92. SZABÓ Lőrinc, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, szövegg., jegyz., életrajz, utószó HORÁNYI Károly, KABDEBÓ Lóránt, Bp., Osiris, 2008 (Osiris Klasszikusok); interneten: www.irodalmiakademia.hu, SZABÓ Lőrinc címszó alatt. 286. 3 FARKAS Zsolt, Győz a jó. [sic!:] Szereplő: Kulcsár Szabó Ernő. Rendezte: Bezeczky Gábor, Műút, 2009/013 56–69, 67. 4 PILINSZKY János Összegyűjtött művei: Beszélgetések, s. a. r. HAFNER Zoltán, Bp., Századvég, 1994, 101–102. Az interjút „A költő sakk-matt helyzetben” címmel készítette Tasi József 1971. október 1-én a Petőfi Irodalmi Múzeum részére, első megjelenése: Új Forrás, 1983, április, 5–23. 2

31

egyik lektori véleménye – minden elismerés és nagyrabecsülés mellett – egy, az „újholdasokétól” is elkülönböző, másikfajta polémiát is rejt a Szabó Lőrinc-i verseléssel: „Szabó Lőrinc éppen ezért sokkal kevésbé él az enjambement-nal és egyéb mondat- és versfűzési homályosságokkal, bonyolultságokkal, mint bármely egyéb fordításában […] Szabó Lőrinc hangja […] különösképpen alkalmas Tyutcsev hangjainak magyar tolmácsolására. Annyira, hogy ebben az esetben lemondott utolsó tíz-tizenöt évi fordításainak bizonyos zeneietlen, verset széttördelő törekvéseiről, és a hozzáértő jólesően fedezi fel majd ebben a kötetben azt a zeneiséget, amely Szabó Lőrincet a Halhatatlan szerelem5 darabjainak fordításakor jellemezte, és amelyet – a zenének és az erőnek egyesülésében – úgy vélem, ma sem tud senki utolérni.”6 Majd szentendrei kertjükben, amikor megemlítettem, hogy szeretném ezt a szöveget monográfiámban idézni, sajátos fintorával még hozzátette: mintha Szabó Lőrinc bosszantani akarná olvasóit, ne andalodjanak el versein, mindig gonoszkodóan „elrontja” azoknak hangulatát. Mondta az a Vas István, aki már 1945-ben is – összhangban Illyéssel – „az ország legkiválóbb költőjé”-nek nevezte Szabó Lőrincet7. Az egyik a megközelítés filozófiájával, a másik versalakítási módjával bajlódik. Tandori Dezső barátomat párhuzamos pályánk során nem egyszer provokáltam a Szabó Lőrincre való rákérdezéssel. Kedvemért írt is róla, mintha az érettségiző diákot hallanám, aki a tételül kapott Mátyás királyról kezdi úgy feleletét: nagy király volt, de Nagy Lajos még nagyobb – és folytatja Nagy Lajossal. A Különbéke kötetet nem tudta lenyelni8, – indulásakor ennek 5

Halhatatlan szerelem: Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében, szerk. MIKES Lajos, MIHÁLYFI Ernő, SZABÓ Lőrinc, Bp., Pesti Napló, [1930 karácsonyán], Szabó Lőrinc a versek jelentős részét fordította is. 6 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára [továbbiakban: MTAKK], Ms 4665/55. Idézem Az összegezés ideje (Szabó Lőrinc 1945–1957) című monográfiámban, Bp., Szépirodalmi, 1980, 430. 7 Vas István 1945. május 7-i keltezésű levele Szabó Lőrinchez. MTAKK Ms 4678/77. Publikálva: SZABÓ Lőrinc, Vallomások…, i. m., 765. A levél megírását egy tisztázó beszélgetés előzhette meg, Illyés ekként ír erről naplójegyzeteiben: „Simplonban Gellért, Keresztury, Vas – az utóbbi elfogultsága Szabó Lőrinccel szemben (noha mestere), majd fokozatos véleményváltoztatása” (Naplójegyzetek (1929–1945). Vál., szerk., s. a. r. Illyés Gyuláné, Bp., Szépirodalmi, 1986, 1945. május 5., szombat, 359.) 8 TANDORI Dezső, Szabó Lőrinc: Különbéke, It, 1980/4, 949–958. De idézhetném számtalan írását: Egy irodalmi alapélmény nyomában: Szubjektív sorok Szabó Lőrincről, Napjaink, 1976/6, 4. című cikkétől a Szabadiskola (9. Szabó Lőrinckettős), Jelenkor, 1992/11, 888–899. címűn folytatva, a Szabó Lőrinc pályaképe, Új Holnap, 2002. tavasz, 149–154. címűt megemlítve egészen az Egy igen nagyszerű költő, Újkönyvpiac, 2007, január–február, 19. címűig, legpregnánsabban a

32

epigonjai öntötték el a hazai költészet mezejét. Ő akkor hát Szép Ernőt idézi kedvesebben. Bárha én rekontraként Szép Ernő 1945-ös, május 2-i leveléből idézek: „Magad is légy, édes Lőrinc, olyan jó barátja Szabó Lőrincnek, mint mi bajtársaid vagyunk, s oda hatni, hogy teljes szívvel és kedvvel írjál (vagy gépírjál) addig is, hogy minél hamarabb, mennél több Szabó Lőrincben gyönyörködjenek barátaid és tisztelőid, akik közt, mint ilyen, nem a legutolsó sorban található szerető öreg pajtásod és híved Szép Ernő.”9 A legmeggondolkodtatóbb számomra mégis Juhász Ferenc esete. Személyes megjegyzései, írásos megnyilatkozásai mind a legnagyobbak között tartják számon Szabó Lőrincet. Barátian bábáskodott monográfiáim megjelenése körül, velem örült az első szerződésemnek10, és az Új Írás szerkesztőjeként is boldogan népszerűsítette a költőt, szinte várta még publikálatlan versei megjelentetésének lehetőségeit. Életművét annyira ismeri, hogy még az alig ismert Weinheber-fordításaira is utal életrajzi emlékezéseiben, példaképei felsorolásakor mégis mellőzi nevét11. Valamilyen paradox kontroll működne? Tudathasadás? Életművének értéke már életében „aranyfedezetű”, halála óta vitathatatlan. A rendszerváltás óta az irodalomtudomány megújulása részben a Szabó Lőrinc-életmű kanonizálásával fonódik egybe. Újabb tudósnemzedékek – tanítványaink – nőnek fel öröksége feldolgozásán, a Szabó Lőrinc által megteremtett szövegvilág mind teljesebb felmutatásával. Az utód költők többségének retorikájában ugyanakkor neve nem jelenik meg a példaképek felsorolásában. Azt értem, hogy nem vált hivatkozási alappá, nem nyújtott kész álláspontot, nem akart befolyásolni – irritálta volna ez a szerep. Hogy most, amikor a szellemi szerepvállalásokról már annyira megváltoztak a fogalmak, miért is nem lett népszerűbb? És ugyanezzel találkozom olvasói reagálásokban: ha rákérdezek, a nagyok közt emlegetik, ha népszerűségi listát kérek, mintha abból olykor kimaradna. Az iskolák kihagyása? Idő kérdése? Ugyanakkor egyfajta ellenpélda-sort is idézhetek. De éppen ez az egyfajta jelleg lehet árulkodó, visszautalva talán a távolságtartás kiváltó okára Tanulmányok Szabó Lőrincről című Újraolvasó-kötetben Szabó Lőrinc: Változatok egyszerire és mindenkorira címmel (Anonymus, Bp., 1997, 230–244.) 9 MTAKK Ms 4678/76. Publikálva: SZABÓ Lőrinc, Vallomások…, i. m., 844. 10 Amikor az első kötet megbeszéléséről Illés Endrétől, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójától távoztam, Juhász Ferenc fogadott az Új Írás szerkesztőségében, és első kérdése ez volt: „kávé vagy konyak?” „Konyak” – válaszoltam szontyolodottan, mert ezt az italfajtát nem szerettem. Válaszomra lelkesen gratulált elsőként a kötetemhez, mert Illés Endrénél a konyak szimbolizálta a szerződést: ha kávéval kínálta a vendéget, akkor nem lett szerződés, ha konyakkal, akkor igen. 11 Szívbe nyomott mag – CSÁBI Domonkos beszélgetése Juhász Ferenccel, Magyar Napló, Nyitott Műhely, 2007. április, 43–57.

33

is. A megértésben legyőzött nem értés mibenlétére. Erre szeretnék tanulmányommal rákérdezni. Nem befogadás történetet felvázolni, hanem egy huszadik századi emberi gondolkozásmód poétikai megjelenését körülírni, egy személyiségképnek költői módszerré szervülését átgondolni, és a mindennek eredményeként jelentkező eseményre, egy nagy költészetnek az irodalom történetében való elhelyezkedésére rátekinteni. Egy megtestesülő költői módszer jelenlétét számba venni12. *** Először a költői módszerére is figyelő kortársai, utódai, elemzői néhány megfigyelését emlegetem. Akik éppen az alkatot és a megjelenítési módot sajátosan kapcsoló versszövésének, a „műszeres és emberi optika közt mozgó”13 figyelésének felfejtésével közeledtek-közelednek költészete értelmezéséhez. Halász Gábor és Németh László még az első „igazi” Szabó Lőrinc-kötet, a Te meg a világ keletkezése idejéből, annak megjelenése előttről figyelnek fel ennek a költészetnek világirodalmi jellegű sajátosságára, írják le a Szabó Lőrinc-vers alkati-módszerbeli jellegzetességét. Halász Gábor világirodalmi összehasonlítással, a költő által alkalmazni kezdett módszer történetének folyamatába ágyazva: ,,A forma, a gondolati líra nagy korszakaira emlékeztetőn, nemcsak cifra köntös, hanem megoldás is, meggyötör és felszabadít, mint egy matematikai levezetés; a képlettel rokon, nem a képpel”14. Németh László költészete előzményeiből kiemelve, metaforikus nyelvezetével fogalmazza meg az új poétikai események sajátosságát: „A Szabó Lőrinc vers nem szavalható költemény többé, mely tetőt, hullát, elkapott szénásszekeret hoz árvíz hátán. A kompozíció egyszerre nagyon fontos lett és egyszerre száműzött minden fölöslegest. […] lírája egyre határozottabban gondolati. Nemcsak a szó iskolás értelmében, hanem annál szorosabban 12

Ez alkalommal csak utalhatok a tanítványságát öntudatosan vállaló Tornai József egy életen át folyó „harc az angyallal”-jellegű küzdelmére A hitetlen büntetése költőjével, melynek külön tanulmányt szenteltem valaha, az ebben a kötetben is megjelenő Egri kihívások című tanulmány nagyobbik részét. Tornai maga tanulmányokban és versek sorában kötődik Szabó Lőrinc életművéhez. Úgyszintén csak megemlítem a hasonlóan köztudottan kötődő Hárs Ernő esszéista és költői munkásságát. Mindkettőjük írásaiban megjelenik az enyémhez hasonló kérdésfeltevés. Hasonlóképpen csak megemlítem még Rómából datálódó sok évtizedes versengésünket e költészet „lelkéért” a jezsuita Szabó Ferenccel a költő értelmezésében. 13 Utalás Kulcsár Szabó Ernő alább majd hosszabban idézett szövegére. 14 HALÁSZ Gábor, Szabó Lőrinc Villon-fordításai, Protestáns Szemle, 1932/3, 203–204; ua. = UŐ, Tiltakozó nemzedék: Összegyűjtött írások, Bp., Magvető, 1981, 1081.

34

is. Nemcsak gondolatokat forgató líra, hanem a gondolkozás fájdalmának a lírája.” Majd hozzáteszi: „Versein mindig is marad egy lehámozhatatlan héj, melybe a teoretikus burkolja őket. Zárkózó, elutasító verseknek azonban nem árt mindig ez az irodalmias kikészítettség; aki a Baudelaire-MallarméValéry-hagyományt ismeri, tudja, hogy a költő épp ebből a hangsúlyozott kikészítettségből önt néha kemény csontokra kemény páncélt.”15 Az egyszerre személyes alkatából és a versbéli formálás sajátos alkalmazásából kivirágzó költői módszer Szabó Lőrinc költészetének egyedi találmánya, amely költői személyisége jellegzetességének hasznosításából származott. Személyes, egyéni és mégis öntudatlan egybeesett a tudományos megfigyelésnek azzal a megvalósításával, amelyet a század egyes nagy elméleti fizikusai alkalmaztak. Életének elbeszélését a létezésben való elhelyezkedésre való rákérdezés alkalmává poétizálta. Azt az alkotói pozíciót szervezi meg költészetében, amely hasonlatos a Heisenberg által tudatosított Bohr-féle megfigyelési módhoz, amely a megfigyelőt magát is belehelyezi a megfigyelt világegészbe: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”16 Schrödinger pedig a nyugati, objektivitásra törekvő, ok-okozati összefüggésekre figyelő gondolkozás válságaként éli át mindezt, és így jut el tájékozódásában a „Kelettel való keveredés” szükségeléséig: szerinte „[a]z ellentétes kiút a tudat egységesítése”17. És ezzel zárul is a kör: Németh László tanulmányaiban éppen a módszer felől közelítve szinte hasonló szavakkal határozza meg Szabó Lőrinc poétikai jelentőségét századában: „Szabó Lőrincben én is a világlíra fáradhatatlan tudósát becsülöm, aki a nyugati módszert, az elemzést a lírába is bevitte, olyan komplett és igaz képet adva magáról, amely a legjobban

15

NÉMETH László, Új nemzedék, 1931 című sorozatban: Szabó Lőrinc, Nyugat 4(1931), II, 240; ua. (minimális eltéréssel) = UŐ, Két nemzedék, Bp., Magvető– Szépirodalmi, 1970, 332. 16 „Wir im Schauspiel des Lebens gleichzeitig Zuschauer und Mitspielende sind” = Werner HEISENBERG, Physik und Philosophie, 1959, West-Berlin, Ullstein Buch NR. 249, 1961. Magyarul: UŐ, Fizika és filozófia, = Válogatott tanulmányok, ford. K IS István, Bp., Gondolat, 1967, 102. 17 Erwin SCHRÖDINGER, Die Besonderheit des Weltbilds der Naturwissenschaft (megjelent a Was ist ein Naturgesetz? Beiträge zum naturwissenschaftlichen Weltbild című kötetében, München–Wien, R. Oldenbourg Verlag, 1962; az idézetek az 1997es müncheni, 5. kiadás alapján, 74, 73.: „Blutmischung mit dem Osten”; „Der entgegengesetzte Ausweg ist die Vereinheitlichtung des Bewusstseins”. Magyarul: Erwin SCHRÖDINGER, Válogatott tanulmányok, ford. Nagy Imre, Bp., Gondolat, 1970. Az idézetek a könyv második kiadásából valók: Bp., Gondolat, 1985, 270, 269.

35

megrajzolt regényhősök képével vetekszik. De aki a Tücsökzenét felnyitja, azt látja, hogy e nyugatosnak megmaradt költőnk mint kamasz, a Gilgameseposz »emberelőtti« hősével azonosította magát, amint később is mindig szívesen választ kínai bölcselőket és buddhista mondákat legszemélyesebb filozófiája kimondására. De tán ennél is fontosabb, hogy egész szenvedése, csetlése-botlása Pest tőkés, majd már nem is tőkés társadalmában, nemcsak a vidéki, de a keleti ember súrlódása a nyugati világgal”18. „Szellemében mégis szép szintézisbe hozta a lelkében szunnyadó Kelet emlékkincsét s a kísérletezés, elemzés, az élmény megragadásának nyugati módszerét”19. Ezáltal juthatok el a Pilinszky jellemzésében megjelent ellentmondó értékelés feloldásához. A „gyermekes világfilozófiá”-tól a „könyörtelen, pontos, nagyszerű” költői világhoz. Amint Szabó Lőrinc költészetében a filozófiai megközelítésű elbeszélést fokozatosan felváltja a metafizikai hangoltságú poétika. Pilinszky ráérez arra a sajátosságra, amint az „órás”, „Kant-Laplace-os” elmélethez kötődő tizenkilencedik századi örökségként egy Isten-távolságba került „felvilágosult” gondolkozás ellenében Szabó Lőrinc talán öntudatlanul, éppen poétikai gyakorlatában talál rá a metafizikának arra a jelenlétére, amelyet a Harc az ünnepért kötettől kezdődően kezd módszerében ohajtva megsejteni20. A világ tényeire való rákérdezés 18

NÉMETH László, Magyar műhely; ua. = UŐ, Kiadatlan tanulmányok, Bp., Magvető, 1968. I–II, II, 200–201. 19 NÉMETH László, Szabó Lőrinc; ua. = UŐ, Utolsó széttekintés, Bp., Magvető– Szépirodalmi, 1980, 383. 20 Lásd: Az elképzelt halál jellemzésére használt „materialista-panteista megsemmisülés” megnevezést a diktálás során egy, a Harc az ünnepért-beli versig viszszavezetve imigyen átpoetizálja: „A tartalom azzal indul, hogy amiként az állati világban, főképp a rovarokéban, tudunk valami »mindennél nagyobb meglepetésről«, amely egyenrangú »titok« a születéssel, ugyanúgy létezhet valami halállal egyenrangú meglepetés, az, hogy bonyolult módon nem halunk meg, hanem átváltozunk olyasmivé, amiről most sejtelmünk sincs. Egyes »szörnyű előjelek« tehát életünk folyamán nem a halállal ijesztgetnek, hanem ezt a metamorfózist jelzik. Régi felfedezésem, hogy ti. »minden halál fulladásos halál«, amit én eszeltem ki a Bajrám ünnepén élményekor (és amit egy későbbi bécsi nemzetközi orvoskongresszus előadásai között meglepetve olvastam a Neues Wiener Journalban). S ugyanígy szuggesztió vagy autoszuggesztió révén hitettem el magammal, hogy a szitakötőlárva módján esetleg én is átváltozom, s az említett fájdalmak azonosak a lárvákéival, akik előzetesen vízben éltek, és azután fulladási érzéseik elől másztak fel valami sás- vagy nádszálon a víz fölé, a levegőre, ahol viszont azelőtt nem bírtak volna lélegzeni… Egyszóval, hogy lehetnek még meglepetések, erre gondoltam, és máris a vízszint fölé mászott lárva mintájára és Milton modorában üdvözöltem Istent a vers utolsó sorával. A költemény háromszor ismétli a ki nem mondott tartalmat azzal, hogy »valami történt«”. És amit emlékezéseit diktálva direkt fogalmazással is mintha deklarálna: „(miközben én

36

vallási és filozófiai módjait felülíró poétikai formálás módozatára találva. A világra kinyíló egyfajta, sajátosan Szabó Lőrinc-i rálátásra. Amerre vele egy időben a természettudomány egyes – meghatározó jellegű – művelői fordultak gondolkozásukban. Ezt gondolhatja át Pilinszky a maga – Szabó Lőrinccel szólva: – „fény- s árny-érzékeny aranymérleg”-ével21. „Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal. […] Zeneietlen költő – vélekedtek róla sokan, holott Szabó Lőrinc a legkifinomultabb fülek számára komponált. Afféle negatív zenét, amely egyensúlyt hoz létre: amelynek akusztikai hangsúlyait a tartalom eksztatikus kitöréseinek süket csöndje, az ábrázolt világ süketsége miatti hallucinációk teremtik meg.”22 Ez az a pont, ahol a személyes alkat önmaga problematizálására fokozatosan rátalálva kifejleszti ennek verssé alakítására használható módszerét. És ezzel szinte öntudatlan (alkatilag!) megszerkeszti (képletbe foglalja!) a nagy költészet formátumát. Csakis a maga számára érvényesen. Pilinszky a maga erre fogékony sajátos problémaérzékenységével éppen ebbe tudott beletekinteni. *** Kik értették? Említsem a század magyar zsenijét, József Attilát, akiről közös szerelmük mesélte utóbb évtizedek múltán Szabó Lőrincnek, hogy iabb költőtársa az ő fejlődésének a hatása alatt érett meg, szerette a Te

már sóvárogtam egy túlsó part felé, amely életemnek a végén mégis meglett…)” (SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 268.; 85.). SZABÓ Lőrinc, Az elképzelt halál = UŐ Összes versei, s. a. r. KABDEBÓ Lóránt, LENGYEL TÓTH Krisztina, Bp., Osiris, 20032 (Osiris Klasszikusok, a kiadás közli az első négy verses kötetnek a költő által véglegesített szövegein túl függelékben a kötetek eredeti szövegeit is, a továbbiakban ennek alapján tüntetem fel az eredeti és az átdolgozott szövegek lapszámait) I–II; interneten: www.irodalmiakademia.hu. SZABÓ Lőrinc címszó alatt, II. 210–212; UŐ, Bajrám ünnepén, Pesti Napló, 1937. február 28., 13. ; ua. = UŐ Összes versei…, i. m., I, 460–462. 21 A kifejezést használja a Tücsökzene Sírfelirat című darabjában, SZABÓ Lőrinc Összes versei…, i. m., II., 177. 22 PILINSZKY János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Budapest, 1960. A költőszerző jó barátja, Ferenczi László szerkesztette akkor a P.E.N-bulletinnek nevezett többnyelvű kiadványt, az ő kérésére írt ismertető szöveget Pilinszky a Szabó Lőrinc halála után először megjelenő összegyűjtött verskötetről. A szövegnek csak az itt megjelent angolra fordított változata ismert. The Hungarian P.E.N., 1963/3. 28–29. Ezt közli Sz[alay] L[ászló] Máté J. György visszafordított magyar szövegváltozatával a Magyar Napló 1993. június 25. számában, majd az angol változattal a jegyzetekben publikálja Hafner Zoltán az Osiris Klasszikusok sorozatban 1999ben megjelent PILINSZKY János, Publicisztikai írások kötetben, 246, 247.

37

meg a világ kötetet, sok versét tudta kívülről23. Ugyanezt a történetet halálos ágyán maga Szabó Lőrinc is elbeszélte24. József Attiláról persze több hasonló kortársi történet is kering, hihetetlen „fényképező” memóriája volt. Az elbeszélésekből az mégis biztos kell legyen, hogy a fiatalabb költőtárs éppen a Szabó Lőrinc-i versalkotás módozatát értékelte. Az asszony emlékezete jellegzetes szóval Szabó Lőrinc „fejlődésének” hatását emlegeti, Szabó Lőrinc visszatekintése pedig a fiatalabb társ „analitikus gondolkozását” méltatja, a példa felhasználását: a versekkel való vitatkozást. Mi mást tehetett velük, átépítette a maga tematikájában. Hozzáfűzhetem: magam – még ez emlékezések ismerete előtt – monográfiáimban jeleztem, hogy az Eszmélet éppen a Te meg a világgal folytatott poétikai mérkőzés szülötte is25. Napjainkban pedig Kulcsár Szabó Ernő akadémiai székfoglalójában mutatott rá: miként épül a Szabó Lőrinc-vers alkotói módszerének továbbgondolásával a József Attila-vers létezésképlete: „[…]az Óda képszervezésének eredeti változata egy tőle mindössze négyévnyi távolságra elhelyezkedő Szabó Lőrinc-versben lelhető föl (A belső végtelenben). Ennek az Óda pretextusaként működő versnek a – műszeres és emberi optika közt mozgó – tekintete ugyanis a szókészlettől a látványelemek szerkesztésén át a grammatikáig mélyen meghatározza, sőt új poétikai játékteret nyit az utódjának.” 26 Az 1943-as Összes versei, Szabó Lőrinc életműösszegező gyűjteményének megjelenésekor Szentkuthy Miklós érdeklődése alkat és szöveg sajátos szembesítési és összehangolási módozatait vizsgálja. A Föld, erdő, isten kötet XII. versének e fél soráról: ,,Szemedben: szememben: ragyog a reggel” a Magyar Csillagban így ír: ,,nem lehet csak véletlen játéknak vagy mellékes ritmikai bukfencnek felfogni ezt a pár szót [...] Van ebben könnyed és hánya-

23

MTAKK Növ. sz. 10/2004; 5/2005. Ebben a szövegegyüttesben találhatók a gáborjáni Szabó Zoltán, a költő bátyja által gyorsírásból megfejtett szövegek. Említi KABDEBÓ Lóránt, Titkok egy élet/műben: Szabó Lőrinc utolsó versciklusának poétikai és filológiai szembesítése [átdolgozott változat], Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, 2010 (Szabó Lőrinc Füzetek 11); interneten: www.szabolorinc.hu. Szövegek és kiadások, 76. 24 Szabó Lőrinc környezetének naplói, vál., s. a. r., utószó TÓTH Mariann, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, az MTA Könyvtára, 2007 (Szabó Lőrinc Füzetek 8); interneten: www.szabolorinc.hu, Szövegek és kiadások, 199. 25 KABDEBÓ Lóránt, Útkeresés és különbéke, Bp., Szépirodalmi, 1974, 100–101; UŐ, Szabó Lőrinc, Bp., Gondolat [Nagy Magyar Írók], 83, 86; UŐ, Szabó Lőrinc pályaképe, Osiris, 2001, 103–107. 26 KULCSÁR SZABÓ Ernő, A „szerelmi” líra vége: „Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben, = UŐ, Megkülönböztetések: Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Bp., Akadémiai, 2010, 235–261.

38

veti népdalszerűség, van ebben logikai egyszerűség, […] vad tömörség, keserű lemondás a sallangról, persze van ebben azért kacérkodás is a szójátékkal […] paradoxon és mély igazság cikázó kereszteződése, a blöff, az »odavágás«”. Valóban, már az első kötetében alakul a költő életre szóló versszervező módja, amiként Szentkuthy is általánosítja az egyszeri megfigyelést: ,,mindez együtt vagy külön, de állandóan ott lesz ebben a költészetben”. Majd még hozzáfűzi: „»Szemedben: szememben« -- ebből nőtt ki a Te meg a világ-beli »Szeretlek, szeretlek, szeretlek« (amit persze csak az tud igazi meghatódással értékelni, aki előbb azt is olvasta, hogy »A szerelem nagyon kevés«)”27. És mintha ezt folytatná maga Szabó Lőrinc is a később keletkezett Tücsökzene rejtett mesterségbeli kincseiről nyilatkozva: „Igen fontosnak éreztem, hogy a versforma azonossága (melyet csak fokoztam az ötös jambusok kivétel nélküli hímrímeivel) unalmassá ne váljék. Ezért mindenféle sorokon belüli trükköket gondoltam ki és alkalmaztam a sorokon belül. Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden metrikai érdekesség rejlik ezekben a versekben! S tán még inkább a kompozíció tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. Zenei ismétlődések, szavakkal, sorkezdetekkel, teljes sorújrázásokkal, a dramatizálás különféle fajtáival szépen emelték a kívánt változatosság fokát, s velük egy időben a kifejezés különleges tömörsége valami olyan stílust, nyelvhasználatot teremtett, amilyenre én addig talán sohasem voltam képes.”28 Kései éveinek jó barátja, az esztéta Baránszky-Jób László tanulmányaiban az oxymoronok és a paradoxonok ellentételező erejének szuggesztióját, meghatározó jelentőségét hangsúlyozza a költő beszédmódjában. Különösen talán legnépszerűbb kötete, A huszonhatodik év halottsirató–jóvátételt adni akaró, a létezés ellentmondásosságát megérzékítő, és átrendezni szándékoló költői világának megépítésében29. A 2004-es Mikes Tanulmányi Napokon elhangzott Szabó Lőrinc-előadásom után a Párizsban élő stiliszta, Karátson Endre éppen erre a gondolatmenetre is utalva hangsúlyozta ezeknek a poétikai formációknak a Szabó Lőrinc-i versuniverzum kiteljesedését szervező jelentőségét. Figyelembevételük szükségességét a költő szövegeinek értelmezésében. Gáti József, a Szabó Lőrinc-versek eddigi talán legkiemelkedőbb előadója jelentette ki a költő műveinek egyik felolvasása előtt: könnyű Szabó 27

SZENTKUTHY Miklós, Szabó Lőrinc: Szenvedély és értelem, Magyar Csillag, 1943, II, 68; ua. = UŐ, Múzsák testamentuma, Összegyűjtött tanulmányok, cikkek, bírálatok, Bp., Magvető, 1985, 30–31. 28 SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, szövegg. LENGYEL TÓTH Krisztina, jegyz. K ISS Katalin, Bp., Osiris, 2001 (Osiris Klasszikusok); interneten: www.irodalmiakademia.hu, SZABÓ Lőrinc címszó alatt,183. 29 BARÁNSZKY-JÓB László, A huszonhatodik év világa, Alföld, 1969/8, 39–52; ua. = UŐ: Élmény és gondolat, Bp., Magvető, 1979, 154–183.

39

Lőrinc verseit mondani, csak figyelni kell a leírt szövegre, figyelembe véve az írásjeleket. Lehet valóban így elmondani a verseit, de értelmezni kevésbé. Latinovits Zoltán például kérésemmel vitába szállva nem vállalta a Semmiért Egészen elmondását, mert a vers elbeszélhető történetében csakis az önzés apoteózisát vélte megtestesülni. Érteni vélte a verset: de csak egyetlen – szűkítő – szempont szerint, nem érzékelve miképpen él együtt az önzés, mint agresszív magány az egyetemes részvéttel. Mentségére szóljon: maga Szabó Lőrinc, a vers megalkotója is csak ekként értelmezte versét, egy életen át készülve a benne érzett önzés költői feloldására. Mondott Szabó Lőrinc versének megoldottságával kapcsolatban hasonlókat évtizedekkel ezelőtt monográfiáim két szerkesztője is: minek annyit beszélni a Szabó Lőrinc-versek értelmezéséről, hiszen szövegei áttetszőek, közérthetőek. Azóta az 1974-ben vitatott szövegelemzéseimből összeállított, a Szabó Lőrinc poétikájáról szóló nagydoktori disszertációmat 1990ben védhettem30. És közben felnőtt a kutatók újabb nemzedéke, ők éppen az általunk egy-egy cikluson át szerkesztett folyóiratokban (Kulcsár Szabó Ernő Literaturájában, illetőleg az én Irodalomtörténetemben), valamint az előbb a pécsi, majd a miskolci egyetemen szervezett (és remélhetően Egerben folytatódó) „újraolvasó” konferenciákon többek között a Szabó Lőrinc-versek értelmezése során gyakorolhatták a szöveggel való foglalkozás elméleti és gyakorlati lehetőségeit. Kulcsár-Szabó Zoltán pedig mostanra szintén kötetnyi alapvető verselemzésben építi meg a maga problémafeltáró monográfikus képét a költőről és százada irodalmáról31. És ha már a megközelítésnek erről a módozatáról beszélek, idézzem a módozat szenvedően-megértőjét, a kommunista diktatúra éveiben korrekturázásból élő Pilinszky Jánost, aki a „kis” szócska nagyságáról gondolkozik éppen Szabó Lőrinccel kapcsolatos emlékei nyomán: „Van persze egy csúnya rokona is e szócskának, a »kicsinyes«, mely sok bajt, fölös félreértést, zavart támaszt körülötte. Sokan az aprólékos munkát e kicsinyes rokon miatt vetik meg. Pedig legtöbb esetben ez is tévedés. Szabó Lőrinc jut eszembe. Réme volt a korrektoroknak, nyomdászoknak. Nem tűrt meg egyetlen sajtóhibát, minden pont, minden kis vessző létfontosságú volt számára. Íráskor is és nyomtatásban is. Kicsinyesség? Ellenkezőleg. Csak aki

30

KABDEBÓ Lóránt, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél.”: A kései Nyugatlíra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Argumentum 19962. (Irodalomtörténeti füzetek, 128); Az Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944 című monográfia-kötetből kihagyott verselemzések adták a disszertáció, majd pedig az újabb könyv alapját. 31 KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Ráció, 2010.

40

valóban talált valamit, csak a nagy szenvedély képes ekkora »kicsinyességre«. Alkotó kicsinyesség: a nagyság alapvető sajátja! Gondoljunk a »nagy« karmesterekre, a »részletekbe«, a mű mikrovilágába való behatolásukra. A nagy alkotók mindig is tudták: itt kell keresniük, itt a nagy erők lakhelye, a remeklés keskeny kapuja. E keskeny ösvény a nagy művek országútja.”32 Pilinszky megszenvedett, mélyen látó megfigyeléséhez mindjárt ide is fűzöm jellegzetes példaként az erdélyi származású irodalomtudós, Lőrincz Csongor hozzám intézett kérdését, aki Bázelben figyelt fel a Sírfelirat című Tücsökzenevers esetén egy „kis” vessző hiányára33. Mert ugye mást jelent a mondat szerkezete az 1947-es és az 1957-es kiadások a költő által korrigált változatában: A legtisztább a leggyermekesebb, a legnaivabb, az egyetlenegy, a minden szavát mindig szenvedő, a legkönnyebben félreérthető, a legfájóbb, legbecsületesebb, a legszomorúbb, az egyetlenegy. Mint a gépiratokban34 – és a költő halála után „javítgatottan” megjelent kiadásokban szereplő – „A legtisztább, a leggyermekesebb,” – szimplább változat. Különösen, ha figyelembe vesszük: az 1947-es kiadáshoz külön hibaigazítót nyomatott a költő, amiben ezt nem igazítja vissza, és a vers utolsó sora gépiratának két mondatot alkotó autográf javítása már megelőlegezi az első sor véglegesként elfogadott azonosításos szövegét: „a legtisztább volt. Az egyetlenegy!”35 A – lehet: „gyermekes” – filozófiát és a költő által főként megjegyzéseiben vitatott vallásosságot fokozatosan felülíró poétika metafizikai jellege a Szabó Lőrinc-i szöveg lényege. A létezés ellentmondásaira való következetes rákérdezés költészetében megalakított sajátos módozata. Az elbeszélés során megjelenő bizonytalanságok tudatosításának alkalma. Mennyiben voltak tudatában ennek a felfedezésének kortársai? Halász Gábor, Németh László megértették, értékként magyarázták, József Attila, 32

PILINSZKY János, A „kis” szócska nagyságáról, Új Ember, 1963. december 22; ua. = UŐ, Összegyűjtött művei: Tanulmányok, esszék, cikkek I, s. a. r. Hafner Zoltán, Bp., Századvég, 1993, 305. 33 Lásd LŐRINCZ Csongor, Mediális paradigmák a magyar későmodernségben: Individuum és epitáfium viszonya: Kosztolányi: Halotti beszéd – Szabó Lőrinc: Sírfelirat; ua. = UŐ., A líra medialitása: Hang, szöveg és intertextualitás 20. századi lírai művekben, Bp., Anonymus, 2002, 101–132; különösen: 116, 130. 34 MTAKK Ms 4654/ 321 [292], /512 [292]. 35 MTAKK Ms 4654/512 [292].

41

Pilinszky a maguk számára átírták. De lehet az értésnek közönnyé fajulása is? Veres Péter például csak eredetére figyelve tudatosítja. Említsem gesztus értékű mozdulatát? Szabó Lőrincről kezének egy legyintő mozdulatával kísérve ennyit mondott: ő olyan Bódler volt. Így, ezzel a hangsúllyal. Nem ellenérzéssel, de nem is rokonszenvezve36. Talán mint Féja Géza irodalomtörténetében „zseniális epigonnak” tartva? Éppen a Harc az ünnepért kötet módszerbeli kinyílását csak „harc az ihletért”-ként leírva?37 De még a jóbarát, Illyés Gyula is inkább a korábbi versek tizenkilencedik századiságú, szociográfikus ihletettségét hangsúlyozza, és a nagy versek esetében is alkatiságukat méltatja a hideg izzású módszer ellenében38. De hiszen maga a költő is, mint önmaga kortársa nem egyszer szűkebben értelmezi saját versét, leglátványosabban éppen a Semmiért Egészen esetében. Példa erre kései verseit magyarázó diktálása, a Vers és valóság is. „Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket. Újabban mindjobban rájöttem arra is, hogy a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egészet. A vers maximálisan önző küzdelem, vagyis kétségbeesés a női hűségért. – Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért mindent« alapon.”39. Vagy mégsem? Mozgásban lehetett poétikája ön-tudatosítása? Talán éppen a Vers és valóság kétarcúsággal tanúskodhat egyfajta értelmezésbeli elmozdulásokról is? A Te meg a világ után kezdi, majd a Harc az ünnepért kötetet követően átírja pályakezdésének verseit: nyersanyagként alkalmazva, a megtalált poétika ihletében „vissza hitelesítve” korai költészetét is, az utóbb kialakított módszert egész költészetére próbálta utólag alkalmazni. Az átírások sikerességét sokan vitatjuk, a szándék jogosságának elismerése mellett. 36

Amikor a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1965 tavaszán vendégségben járt. Nagyobbik fiammal várandós kohász egyetemi hallgató feleségem volt beszélgetésünk tanúja. 37 FÉJA Géza, Szabó Lőrinc; ua. = UŐ, Nagy vállalkozások kora, Bp., Magyar Élet, 1943, 366–371. (ez utóbbi kifejezés: 371). 38 ILLYÉS Gyula, Szabó Lőrinc – vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = SZABÓ Lőrinc Válogatott versei, bevezette ILLYÉS Gyula, Bp., Magvető, 1956, 5–48; ua. = Uő, Iránytűvel, Bp., Szépirodalmi, 1975, I–II, II, 181–227. 39 SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 62–63.

42

Talán lehet valami különös poétikai oka is az átírások felemás eredményének? A Harc az ünnepért, a Régen és Most, valamint az átírt korai első négy kötet egy módszerbeli kinyílás folyamatosságának része. Útközben végrehajtott változtatás? Felkészülés a magára a költőre is rászakadó meglepetésre? A Négy nemzedék című, korabeli meghatározó antológiában in statu nascendi regisztráló kritikusa, Sőtér István40, és az utóbb az életműre összegezően rátekintő Pilinszky41 által egyként nagy felfedezésként jellemzett Tücsökzene szintézisére? 1945-ös Naplójának vezérmotívuma az állandóan megidézett elmúlással szemben: „Még nem vagyok kész; halálom: meghamisít!”42. És ha összefoglalóan, a múltra tekintve öntudatosan ki is jelenti, „a magyar költészet az én nyelvemen beszél”43 (amivel olyan ridegen fordul szembe éppen Tandori), valójában saját költészetének alakulásában maga Szabó Lőrinc is meglepetéssel fogadja a szövegek alakulása során adódó hirtelen módszertani kinyílást: „Ittlétem alatt 45 verset írtam, a »Tücskök« összlétszáma tehát 160. Ezek túlnyomórészt nehezebb témák, a »Debrecen II.« és »Budapest III.« csoportba kerülők, nagyon sok elképesztően meglepő lesz, s oly fokig viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egy része némi áthangolásra szorul, hogy ne legyen túl hirtelen az átmenet a gyermeki hangból az érettbe: most inkább ezen dolgozom, az összehangoláson.”44 Merész feltételezés: A Tücsökzene után másképp sikerült volna a korai versek átdolgozása? A Harc az ünnepért kötet leginkább a Föld, erdő, isten, az első kötet világának átdolgozására adhatott ihletet45. A Fény. fény, fény kötet vívódó erotikája és természeti szélsőségessége talán a kései, 1957-es kiegészítő Tücsökzene-versek (Utójáték. Helyzetek és pillanatok) után más átfogalmazást válthatott volna ki? A Vers és valóság szövegei feljogosíthatnak a feltételezésre46: az emlékező „diktálás” maga is egyfajta átírást 40

Négy nemzedék: Élő magyar költők, a tanulmányt írta és a költőket bemutatja SŐTÉR István, Bp., Parnasszus, 1948, 96–97. 41 PILINSZKY János, Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek, i. m. 42 SZABÓ Lőrinc, Vallomások…, i. m., 323. 43 Uo., 286. 44 Írta feleségének Sóstóhegytől, 1946. január 11-én. SZABÓ Lőrinc, Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1945–1957), s. a. r., jegyz. Bp., KABDEBÓ Lóránt, Magvető, 1993, interneten: www.irodalmiakademia.hu, SZABÓ Lőrinc címszó alatt, 34. 45 Lásd a kötet autográf átdolgozását a krk.szabolorinc.hu. weblapon. 46 Csak egy példát! „Tulajdonképpen a Fény, fény, fény korszakában is ilyen össze nem illő gondolatszilánkok összeegyeztetése volt a célom. Itt most nyíltabban, nyersebben és érthetőbben megoldottam ugyanazt a feladatot. Sokkal könnyebb

43

jelenthet. A titokzatos Íródeák jelenléte mennyiben befolyásolhatta ezt a tudat-mozgást?47 Hiszen így született például a már idézett „diktálásos” átirata Az elképzelt halálnak: „Ezt ebben a pillanatban gondoltam el így” 48. De ne vesszünk bele a ’mi lenne, ha’ játékába. Egy tény: a Te meg a világ idején, és azt követően Szabó Lőrinc költészetében megszülető poétika egy állandóan változóban-alakulóban lévő, ugyanakkor végleges szervezettségű gyakorlatot működtető módszert jelent, amely egyben a század érvényes költői modelljei egyikeként funkcionálhatott. *** Mit jelent szememben ez a költői módszer? Alkat és a kor adta poétikai alkalom szerencsés találkozását. Biztosítva egy költő számára a nagy megszenvedettség lehetőségét. Nemcsak külső életrajzában (erről sokat vitáztak eddig), hanem éppen költői módszere megalkotásának szisztematikusságát elősegítve. Bárha költeményeiben az elbeszélés első olvasásra könnyen érthetőként tűnhet fel, mégis megszövegezettségükben az állítás és kétségbevonás egyszerre való jelenléte fedezhető fel. Nem a szöveg folyamatosságával kérdez rá a létezés problematikusságára, hanem a szöveg és a poétikai alakzatok egymást keresztezésével. „Zeneietlen, verset széttördelő törekvései”-vel. Versét sajátos sor-mondat aszinkron élteti. A mondat a gyakori sorvégi áthajlás (híres-hírhedt enjambement-jai) segítségével inkább sorközi metszettől metszetig feszül, sokszor klasszikus metrikai formáltsággal erősítve49. A jambusi jellegű sor ugyanakkor szétvágja az imigyen alakuló mondatot, a rímek pedig a gondolattal szemben egyfajta azonban és sokkal szebb mindezt klasszikus módon a képek keverésével oldani meg, azokkal is ki lehet fejezni egyszerre két-három rétegét különféle lelkiállapotoknak. De hát itt vonzott a megoldás technikája maga.” – mondja például A huszonhatodik év Pókhálók című verséről, Vers és valóság…, i. m., 160. 47 Erről is írok Titkok egy élet/mű-ben című, már idézett könyvemben. 48 SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 270. 49 Itt kereshetjük ionti kötete két ismertetőjének, Babitsnak és Schöpflinnek megfigyeléseit a szövegébe rejtett klasszikus sorképleteket illetően (SCHÖPFLIN Aladár, Föld, Erdő, Isten: Szabó Lőrinc versei, Szózat, 1922. június 9., BABITS Mihály, Egy fiatal költő, Nyugat, 16(1923), I, 399; ua. = UŐ, Esszék, tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1978, I–II, I, 758; interneten: krk.szabolorinc.hu – a Föld, erdő, isten kötet recenzióiból; valamint a költő saját megjegyzésére visszautaló Németh László-i jellemzést a görög tragédiák kórusai és A sátán műremekei monológjai közötti kapcsolódásra („Az anarchikus iramú vers, melyet gazdája a görög kórus modernizált változatának nevez”), amely majd Rába György monográfiájában is visszaköszön formai elemzéssel kibővítve (NÉMETH László, Új nemzedék, 1931 című sorozatban: Szabó Lőrinc, Nyugat, 24(1931), II, 239; ua. = UŐ, Két nemzedék…, i. m., 330; RÁBA György, Szabó Lőrinc, Bp., Akadémiai, 1972 [Kortársaink sorozat], 57–62.)

44

recitálást biztosítanak.50 Ebből következően verseinek többféle befogadása érvényes, mégis, azt hiszem, ezeknek az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. A költő Tao Te King című versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”51. Verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikustársai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Életműve a korukat leginkább reprezentáló klasszikusok közé emeli. A század poklaiból visszatekintve a ‘boldog békének’ nevezett időben született, költőként azt a századot faggatja, ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris önmaga ellentéteként is megjelent; amelyben a tettek oly sokszor éltek ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság színhelyévé lényegült át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – amint Politika című versében52 fogalmazza a költő. Jelenünkre is érvényesen. Életművén belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása. Versei az Egyes ember igazságát keresik, felmutatva „az Egy álmai”-t53. Az önmegmentés lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; a hitetlenség rideg mélypontján sajátos megváltást is sugallva: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” Költőként és magánemberként keresztúton áll, mint évszázadának emberisége és nemzetének létezése. A keresésben is, a szenvedésben is. Ha költészetét ekként látom megjelenni, méltán érdemelte ki a posztumusz neki ítélt Magyar Örökség-díjat54. Szabó Lőrinc személyiségetikáját a háború idején, az összeomlás előtti évben fogalmazza meg. ,,Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat

50

Utóbb (a Tücsökzenéről beszélve) ő maga is segít felfejteni vers alakításának ezt a sajátosságát, lásd a fennebb már idézett emlékező szövegét: SZABÓ Lőrinc, Vers és valóság…, i. m., 183. 51 SZABÓ Lőrinc, Tao Te King = UŐ Összes versei…, i. m., I, 267–268. 52 SZABÓ Lőrinc, Politika = UŐ Összes versei…, i. m., I, 263. 53 SZABÓ Lőrinc, Az Egy álmai = UŐ Összes versei …, i. m., I, 259–260. 54 2009. június 20-án délelőtt 11 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében adták át a díjat. Javaslattevő: Németh László leánya, Németh Magda, a laudációt tartotta: Kabdebó Lóránt.

45

ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná. Hat héten belül három költői díjat is kaptam a legkülönbözőbb oldalakról, egy-, három- és nyolcezer pengőt. Anélkül hogy a kisujjamat is megmozdítottam volna.” – írja az ellenállás rejtett módját hozzá hasonlóan kockáztató német barátjának55. Hogyan egyeztethető össze a hangoztatott „poésie pure” és a felvállalt személyiségetika? Nem problémamentességet jelent ez, hanem éppen a problematikus élet és létezés leírását és a rákérdezés módozatainak poetizálását. A klasszikus római aranykorira és a Goethére tekintő eszmény egy életen át hangoztatott példázatával szemben költészete „különösség”-ének gyakorlata egy huszadik századi – a történelem és a létezés esélyeinek-esélytelenségeinek kitett – ember eseményeinek sok szempontú végiggondolása. Példakép választása egybeesett a német Stefan George kiindulásával. Első kötetétől vállalható személyiségetikát követve éppen azt a poétikai viszonyítást teremthette meg költészetében, amit a horatiusi aranykori klasszikus és a goethei újkori eszmény konzervativizmusa és a huszadik századi „különösség” szembesítésével megfigyelhetett. Ezáltal „tiszta” költői kérdezésmóddal közelíthetett az elbeszélésre fogott modern élet- és léttényekhez. „Immorális” moralitása kiteljesedett ezáltal, poétikai „kockarázása” a nietzschei értelemben sikeres személyiségetikát eredményezve poétikájában. Metaforikusan szólva: aranykori eszményéhez ezüst, sőt azt méginkább meghaladó, Seneca-, sőt Rutilius-kori gyakorlatot társított. Így lehetséges, hogy költészete egyszerre normatív eszmeiségű, mégis dekonstruktív jellegű. Poétikájának ez a viszonyító személyiségetikája adja költészetének mára talán nyilvánvalóvá váló korszerűségét és klasszicitását egyben. Szerintem ezáltal sikerült Szabó Lőrincnek „kilicitálnia” költészete sikeres megépítését, személyiségetikájának beteljesítését. *** De nézzem meg a „poésie pure” másik oldalát. Egy – csak napilapban közölt – versét, a Hétköznap címűt56. 55

„Es scheint, als ob meine „Poésie pure» Auffassung man jetzt, rechts und links, wenigstens was sich davon auf meine Person bezieht, verstehen und billigen würde. Ich bekam auch drei Dichterpreise in sechs Wochen, von verschiedensten Seiten, 1- 3- und 8 Tausen Pengős. Ohne den Finger zu rühren.” Carl Rothénak 1943. január 21-én küldött levelében. A levél xerox-másolata a Petőfi Irodalmi Múzeum hagyatéki letétjében, publikálta Kiss Noémi a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Füzetei 1. kötetében, Levelek Szabó Lőrinctől Carl Rothénak; interneten: www.szabolorinc.hu. (Szövegek és kiadások/ Szabó Lőrinc Füzetek 1.) 56 SZABÓ Lőrinc, Hétköznap, Pesti Napló, 1927. augusztus 14., 13; ua. = UŐ Összes versei…, i. m., II, 625–627.

46

[…] se szív, sem az üres zseb nem elég igazolás Krisztus és Marx koldusai előtt s nem vakítom meg lelkemet… Tovább megyek, társtalan akarat, tovább kell ődöngeni, mintha idegen utazó volnék, amerikai semmittevő, ki nézi a világot, Itáliát, Párizst vagy Bukarestet, kívül az életen, vagy egy halott, aki magára már csak visszanéz És idézzem mellé a szintén csak napilapban, ugyanekkor megjelent szegénység-versének (Tízezer magyar gyermek57) a mottóját, amely a költő talán leggyakoribbá váló szavaként többek között majd leghíresebb versének, a Semmiért Egészen címűnek nyitószavában fog visszaköszönni: A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb! (Egy beszélgetésből.) A Biblia-olvasó református, „felvilágosult” értelmiségi, aki a forradalmak napjait egy gazdag borkereskedő által számára biztosított legitim jólétben tölthette, és hallgathatta a bölcs polgár kommentárjait (mint ezt utóbb a Tücsökzenében részletesen el is meséli), majd Babits tanítványaként mesterével átélhette a Magyar költő kilencszáztizenkilencben keletkezésének vívódásait – a szegénység-elemzés, a politikum személyes sorsként való átélése során költészetében éppen ezt a krisztusi és marxi értelmezést viszonyítja lázadó évtizede költészetében. A sátán műremekei (1926) kötetben egészen a marxista terminológia átvételéig jutva. Mégis szemben maradva a történelem messianisztikus értelmezésével (Üzlet, revolver, csönd58): nézzétek az Élet húsőrlő tömlöceit, a sok halálbapréselt akarat 57

SZABÓ Lőrinc, Tízezer magyar gyermek, Pesti Napló, 1927. április 17., 66; ua. = UŐ Összes versei…, i. m., II, 620–623. 58 Szabó Lőrinc, Üzlet, revolver, csönd, Az Est, 1926, március 28., 10; ua. = UŐ Összes versei, II, 558–559; átdolgozva: Áldozatok = UŐ Összes versei, I, 176–177.

47

tetszhalott életét, rakétás felszin alatt a dermedő kétségbeesést, az emberirtó munka fegyenceit, akik a kényszer fegyvercsövei előtt moccanni se merve, szótlanúl menetelnek az elérhetetlen megváltás felé s nem is tudják, hogy gyermekeikben csak nyomoruságuk örök folytatása következik – – – Mintha Márk evangéliumának mellékmondatát hallanánk: „Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek” (Mt, 26. 11. Károli Gáspár fordításában). És itt következik a Szabó Lőrinc-i költészet evangéliumi hangoltságú személyiségetikai célkitűzése. Mert az evangéliumi szöveg sem a szegénység tényének elhanyagolhatóságáról akar meggyőzni, hanem a változtathatatlan világrend tudomásulvétele mellett éppen a vele szemben jelenlévő „különösségre”, az isteni önfeláldozásra figyeltet fel. A költő esetében a poétikában megjelenő változtathatatlan világrend szemlélése ellenében megnyilvánuló részvételre és részvétre utal. Éppen a „legmarxistább” kötete, A sátán műremekei záró versében megfogalmazódó személyiségetikára, az „immorális” szemlélődésbe foglalt „morális” lázadás poétizálására (A költő éljen a földön59): Legyen a költő hasznos akarat, az isten nyelve, az igazság helytartója: éljen e földön, mert talpa alá ezt adta az isten, – ismerje meg az anyag természetét, az erők műhelyeit s az érdekek hadállását, ne féljen a bűn s ösztönök szennyétől: neki egyformán át kell vennie a jó s a gonosz ajándékát, hogy amit tapasztalataiból az örök 59

SZABÓ Lőrinc, A költő éljen a földön, Magyarország, 1926. május 1., 14.; ua. = UŐ Összes versei, II, 607–608; átdolgozva: A Költő és a Földiek = UŐ Összes versei, I, 224–225.

48

igazság megformál, olyan alkotás legyen, amely példa és súly és földi fegyver a láthatatlan isten kezében. Legyen a költő hasznos akarat, éljen a földön, legyen ő az embernek fia, aki szálla alá poklokra és harmadnapra föltámadott: poklokból szálljon föl a testtelen káprázatok magaslataira s ha akkor szól az emberek nyelvén, harcolva azért a jobbért, amit a hatalom nem tud s az egyén nem akar kimondani, – ha akkor szól a költő: egyszerű szava munka lesz és beszéde kard. Az evangéliumi szöveg állítja szembe a költőt a vezérek „Wild West Európájával”60, és ha Nietzsche nyomán szembefordul a kereszténységgel, akkor nem a totalitárius ideológiák szövegformálását utánozza (mint tette ez időben más-más irányzatot követve Gottfried Benn és tették a „szocreal” elkötelezettjei), hanem a keleti vallások és a különböző népek meséiből keres szöveges fogódzót a megjelenő kínzatások elviseléséhez. Tudatosításához és ellenpontozásához. Nem kevesebbet vállal Szabó Lőrinc költészete feladatául, mint az ember helyének, a személyiség megvalósulási lehetőségének vizsgálatát abban a történelmi helyzetben, amikor a hagyományos világ kimerítette a történelme során kínálkozó szereplehetőségeket, a történelem további alakulásához mindinkább a szerepek visszavételére, a parancsoknak kiszolgáltatott, egyéniségüket megtagadó tömegember alakítására lett csak lehetőség. A Dichter már csak a Führer (különböző előjelű Führerek, bölcs vezérek, conducátorok) pusztító megjelenését tudatosíthatta. Szabó Lőrinc költészetében tudomásul véve és megszenvedve a szereplehetőségeknek ezt a megszűnését, mégis fenntartja az önelvű személyiség igényét. Szabó Lőrincnél ez a lehetetlen megkísértése, mert nem fogad el semmilyen messianisztikus reménykedést, nem választja az ideológiai „kiskapukat”: nem választja szét 60

Szabó Lőrinc verscímbe is emelt kifejezése A sátán műremekei kötetben. SZABÓ Lőrinc, Wild West Európa = UŐ Összes versei…, i. m., I, 183, II, 564.

49

időben kora történelmi adottságát és a személyiségmegvalósítás tervét. Nem tesz különbséget a reménytelen jelen és az azt felváltó, megváltoztató, újfajta lehetőségeket ígérő jövő között, hanem a valóságelemzés negatív eredményét és a mégis vágyott lehetőségeket egyazon jelen időben szembesíti egymással. Így versében két szemlélet testesül meg: a kiteljesedni akaró lázadóé és az ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemzőé. A személyiség épp ebben az egymásnak feszülő, egymást ellenpontozó, de ki is egészítő dialógusban fogalmazódik meg, a társadalomban való önmegvalósítás helyett a tudatban, látomás formájában. Ezt fogja versébe a költő annak sajátos formáltságával. Számára az alkotás: a tények és igények egymást ellenpontozó párbeszédének tudatosítása. Alkatának elszabadítása és megzabolázása egyazon vers. A Te meg a világ kötetben (1932) létrehozott dialógus során megteremti az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját, melyben a költő egyenlő esélylyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat. A két szólam ugyanakkor nem zárja ki egymást, nem poláris ellentétükben ragadja meg őket – párhuzamos síkokban léteznek. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, szerepeket vesz fel és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényét tudomásul veszi, és szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Nevezzük az egyik szólamot az aktorénak, a másikat a nézőének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló ,,tükörszínjáték” egyformán szükséges szereplői ők. […] A hitnek minden hatalma szűkűljön össze, mint a világ, magadra. (Menekűlni61) Szinte sablonos a képek befelé szűkülő mozgása, ahogy rendeződik a ,,bent” koordináta-rendszere: bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. (Semmiért Egészen62) 61

SZABÓ Lőrinc, Menekűlni, Légy hát bolond! címmel, Pesti Napló, 1931. március 1., 34; = UŐ Összes versei, I, 260–261. 62 SZABÓ Lőrinc, Semmiért Egészen, Pesti Napló, 1931, május 24., 35; = UŐ Összes versei, I, 288–289.

50

Relatívista szemléletmódjának megfelelően ezt a ,,bent”-et kívülről is megvizsgálja. Természetesnek tartja a ,,kint” vádját is, amely valódi önzésnek nevezi ezt: Önzésem? Az is én vagyok! Megkoronáztam magamat: király vagyok! és kutya! mint ti, (Mint ti63) És amikor e belső koordináta-rendszer szisztémaszerűségét kimondja, már törvénytevőként ítélkezik: alkalmazza a társra, a másikra, akinek ,,a világnak / kedvemért ellentété”-vé kell válnia (Semmiért Egészen). Egyszerre menekvő és uralkodó: a kettő csak nézőpont kérdése. Az Én, a Magány, az Egy igazsága ez, a ,,magam törvényé”-nek igazsága, melyet lehet elfogadni vagy tagadni. Aki ezt elfogadja, azt a törvénykező, az uralkodó befogadja: és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. (Semmiért Egészen) Ez az egyszerre kintről és bentről meghatározott, kétféleképpen olvasható-leírható igazság: a magány rendszere. Kívülről relatív, belülről feloldhatatlan. Önzés, rettenetes? De mindez csak példázat a néző számára. Ez a következetesen végigvitt magányépítkezés a farkastörvényt, a külvilágot példázza, mely erre a védekezésre készteti az embert: Ne magamat? De! Magamat! Mindenki magát! Nem magamért, mindenkiért siratom én a magányt. Magad vagy, Ember, a hadsereged, és a harc rémületes; undorodj s halj meg, tiszta szív, de míg bírsz, védekezz! (Ne magamat?64) 63

SZABÓ Lőrinc, Mint ti, Pesti Napló, 1931. október 25., 12; = UŐ Összes versei, I, 263. 64 SZABÓ Lőrinc, Ne magamat? Pesti Napló, 1931. január 25., 21; = UŐ Összes versei, I, 257–259.

51

Értelmezésében azután Kulcsár-Szabó Zoltán nagy merészséggel még tovább megy: az ellentétes oxymoron-elemek tudatosításával a költő szerinte eljut a személyiség megfogalmazhatatlanságának tudatosításához: „jelezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel”. Az Egy álmai című versében mindennek poétikai átélésébe bonyolódva mindezt érvényes tudatállapotként fogalmazza Szabó Lőrinc képpé. Ha követem kollégám sejtését, akkor az általam korábban éppen mesterkélten konstruáltnak, csak a logikát szolgálni vélt képalkotást, a Werther egyik szereplőjének, az őrült fiúnak a szövegét alkalmazó képet a személyiség megbomlását értelmező tudatállapot képi átgondolásaként kell elfogadjam. Olyan határhelyzetként, ahová a huszadik századi költők a személyiségelemzésben a legveszélyesebb tudati állapot rögzítése során jutottak65. Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab! Hol járt, ki látta a halat, hogyha a háló megmaradt sértetlenűl?66 Mindenesetre ekkor a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott – vádolt és magyarázott – alap paradoxonához jutunk: egyszerre válik önzővé és az ember példájává, a többi emberrel szembefordulóvá és az ember védőjévé. Mégis költészete differenciálódását szüli meg ez az ellentmondás. Új korszak nyílik innen költészetében. Az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik összetevője lírai számvetésének. A néző a körülményeket vizsgálva olyan világot fedez fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezni csak úgy tud ellene, hogy a belső igazság, a ,,saját törvény” önző védelmi vonala mögé húzódik. Itt jelenik meg a tudat olvashatatlanságának állapota is. Ez ellen lázad ezekben a versekben is az aktor indulatával foggal-körömmel, de feloldódást nem talál. Nem is találhat, hiszen ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése, amelyet minden egyes emberre jellemzőnek tart. Ennek következetes végiggondolását vállalja költészete személyiség65

Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Budapest, Ráció, 2010, 91–104; az idézet: 101. 66 Szabó Lőrinc, Az Egy álmai, Pesti Napló, 1931. március 15., 41; UŐ Összes versei, i. m., I, 259–260.

52

etikai programjává. Szövegei ezt követve amennyire távolodóban lettek az eseményektől, annyira kerültek közelébe az eseményekben részt vevő emberekhez, és veszélybejutott nemzetéhez. Mindez a világirodalomban? 1945-ös Naplójában ismerkedik T. S. Eliot költészetével, „fény- s árny-érzékeny aranymérlegen”67 mérlegeli68, visszafordulva Babitscsal vitatkozva kérdez rá értékére. Felkérés nélkül lefordítja The Hallow men című több részes költeményét, Az üresek címmel, melynek a verset megkérdőjelező záró poénja összerímel éppen a Hálaadás kétségekkel teliséget kifejező poétikai megoldásával. Szembesítődik benne „a világ egy nagy óra, amint lejár” („ez a vége a földi világnak / nem bomba, csak egy buta nyekk.”) vallásos ellenképével („Mert Tied az Ország”). A fordítás során szövegszerűen átéli a filozófiát a poétikára átírás módozatát. És lefordítja ennek kiteljesítését, a Mágusok utazása című verset is, melynek elbeszélt eseményessége és metafizikus látomása felidézi bennem a Tücsökzenéből Az Árny keze című darabot. Mindkettő a világirodalom nagy költői eseményei közé tartozik. A két végszóval: „Másik halált szeretnék.” – „S kezét nyujtja. Mert beesteledett.” A Harc az ünnepért óta (és tudjuk, hogy ennek a címadó ősverse közel egyidős a Mágusok utazásával és Az üresekkel) ö maga is „azon a nagy úton”, az idegen Királyságokon át tart a Születéshez és a Halálhoz, Betlehemhez és a Golgotához, Karácsonyhoz és Húsvéthoz, amely az Eliot költészet állapota lett, és ami a Szabó Lőrinc-vers célja volt. A „Másik halált szeretnék” küzdelmes vallomása az a mondat, amely végül összeköti a két életművet kiteljesítő két nagy alkotást, a Four Quartets-et és a Tücsökzenét. A két létösszegezés: a visszaút a létezés értelmezésébe, a poézissé alakított metafizika. Mindkettő visszatekintés. Az egyik kihangsúlyozott, a másik szemérmesen visszafogott önéletrajz. A Születéstől a Halálig, a Karácsonytól a Húsvéton át a Pünkösdig vezető út. „Ő szólt a próféták szavával” – amint a Niceai Hitvallás hirdeti. Újabb időkben pedig Isten ilyen prófétáknak a költőket rendelé, akik a poézisban rendezik közös dolgainkat.

67 68

A már idézett kifejezés SZABÓ Lőrinc Összes versei…, i. m., II, 177. „T. S. Eliot […] csakugyan olyan nagy volna?” = SZABÓ Lőrinc, Vallomások…, i. m., 342. Lásd e kötet Szabó Lőrinc–T. S. Eliot párhuzamok című fejezetét.

53

54

A MEGSZENVEDETT ELÉGIKUSSÁG (Juhász Ferenc: A halottak királya)1 Kelet-Adria tengerpartján utazunk. Emléktáblát avattunk DubrovnikRaguzában Szabó Lőrincnek, ahol a hazánkat képviselő követségi kollega arról kesereg, mikor lesz már az arrafelé született magyar királylánynak, a tatárok üldözte Árpád-házi király gyermekének, Szent Margitnak hasonlóan felállítva az emléktáblája. Nézem a tengert, végig tekintek az erőd-városokon, láttuk Szabó Lőrinc nagy szerelmét, „a régi Korculá”-t (ő így mondta, c-vel, hangfelvétel is őrzi kiejtését, talán az eredeti olasz kiejtést követve: Kurzola), Dubrovnikban felkeressük a jeruzsálemi Yad Vasem mintájára létrehozott múzeumot, amely a közelmúltbéli népirtás áldozatait gyászolja, a várost ért pusztításokat mutatja be. Húsz éve jártam itt, ötven évesen, és amikor most hetvenen túl visszaérkezem, egy közben kényszerűen újjáépített várost csodálhatok. Az élet diadalát. Kinézek a költőt is vendégül látó Petka szálló éttermének ablakán, és a szomszédos évszázados ház falán látom még most is a gépfegyver-lövedékek nyomait. Hányszor cserélt gazdát az évezredek alatt ez a vidék is? Hát sohasem lesz béke? Most, itt, éppen az van. Alkalom a számotvetésre a tragédiákkal, és a béke élvezésének pillanata. De a szépség, a derű nem feledtetheti a mérekezést, we that look on but laugh in tragic joy (ahogy Yeats megírta, és Turczi István megformálta ennek a szinte fordíthatatlan sornak remek magyar változatát: „láttukra arcunkon mégis tragikus derű”). A mostani tengerparti látomás, ez a „beszélgetés a tengerrel” így már nemcsak Szabó Lőrincet idézi, hanem a négysoros, hosszú versszakaszos, a „tengerpartra habzóan és tajtékcsipke-lángolással, dörögve kihörgő és visszaszívódó őselemként elmondott” éposz-kompozíció költőjét, Juhász Ferencet is. Aki nemzetünk legmegalázottabb pillanatai egyikében gondolta végig az idáig menekülő király élethelyzetét. A csapda-helyzetet, amely kiváltotta a mongolok értetlenségét: ők rokonként hívták vissza IV. Béla királyt, neki hozzájuk kellene csatlakozni, miért választ egy másik világot, miért nem akar visszahasonulni a környezetbe, amelyből vétetett. De ha egyszer már kiemelkedett belőle! Nem akart a szervezett erőszakra épülő horda része maradni, ő már egy másik világba született, mint az a gyermek, akinek világra jöttét ünnepli a költő a versben. A költő, aki átélve a maga és a 1

Megjelent: Parnasszus (centrum – Juhász Ferenc), 2007, nyár, 18–35.

55

régvolt király élethelyzetét, művével kiemelkedik a régmúltból, a saját és a világ léthelyzetében gondolkodik, mint századának legjobb költői is tették. Kortársai és közvetlen elődei a duinói elégiák Rilkéjétől Yeatsen, T. S. Elioton át Ezra Poundig. Megmerült mindegyik a maga valahai élethelyzetében, többen közülük – lévén századuk gyermeke – jobb- és baloldali koncepciók vonzását (néha vegyesen mind a kettőét) is végiggondolva. Mint tette korábban József Attila vagy Szabó Lőrinc is, akikre Juhász Ferenc is oly sokat hivatkozik. És vele együtt vergődnek ekkor már a hatalom rájuk tukmálta csapdában hazai kortársai, társai a szövegben, képben, Szentkuthy, akinek utóbb – koronatanú vagyok rá – szerkesztőként oly sokat tehetett az elfogadtatásáért, és Schéner Mihály, akivel szinte egyszerre tekintett szerte ebben a megalázott országban. Felettük lebegett a kérdés: lehet megoldás ebben a történelemben, a nagypolitika vezérelte világban, és a függvényeként szenvedő itthoni kisvilágban? Krisztus három napja (kereszthalála, pokolraszállása, et resurrexit tertia die) ebben a szövegben a menekülő király csónakban létének az idejévé szervül, pokoljárás ez is és feltámadás a gyermekszületés magasztos pillanatában. Krisztus példája, a király megpróbáltatása és a költő tudatának megmerülése a történelem mocskában s a létezés veszélyeztetettségében olyan szövegben ötvöződött, amely kiállja az idő próbáját, több és más lett, mint a túlélés kompromiszszumát kereső koncepció szövege, – költészetként marad fenn, költőjét a század nagy keresői közé, a tragikus létérzést ellenpontozó elégia derűjét a poézisban kiküzdők társává emelve. Nagy ínségben lévén szólalt meg a költő. Nemzetét féltve, saját létét az Isten képzetéhez igazítani akarván, és a Mindenható nyilait megérezve természetes mozdulattal hivatkozik mottóiban Csokonai eposszal nemzetét segíteni akaró igyekezetére, Pascal Isten-keresésére, és Jób szenvedésére. Ordit-é a vadszamár a zöld füvön, avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett? Lehet ennél egyértelműbben érzékeltetni a rend hiányát, az események kiesését a világ harmóniájából? Mert erről beszél költészetének legtöbb darabjában a költő: a harmónia lenne a létezés természetes állapota. A történelem ezt zavarja meg, amióta a könyvek számon tartják az ember jelenlétét a világban. Milyen egyszerű is lehetne: „csak” vissza kellene rendezni a természet rendjét, meg kellene szüntetni a hiányt életünkben és létezésünkben. A természet harmóniája, a költészet poétikája egyként feloldásért „ordít” és „bőg”. Mint a vadszamár, ha nem jut zöld fűhöz, avagy az ökör, ha nem kap abrakot. Vagy az ember, ha nem részesülhet a derű fényességében, az elégia megoldottságában. 56

*** De a történelemben mikor nem lépte át a „Halüsz folyót” bármelyik nagyhatalom, ha valamely Delphoi jósda kétértelmű ígéretéből biztatást olvashatott ki az előremondott sorsból? Persze minden jóslat nélkül is átlépett minden Vezér a maga „Rubicon folyóján”, vállalva a kockázatot. Kockáztatva személyes sorsot, birodalmak létét. Milliók életét. A huszadik század közepéig „csak” részeit a világ népeinek. De mi lesz, ha ez a kockázat már világ-méretű? Hogyan dönt – avagy dönthet-e egyáltalán – ilyen felelősség tudatában valamely Vezér? Ha Hirosimával még konkrétan el nem következett is ez az állapot, de kirajzolódott a „trendje”, mely évek multával már valóságossá vált. Az 1950-ben kezdődött koreai háború még szerveződhetett „hagyományos” harcászati technikával és technológiával, bárha már akkor is bele látták költők (például a magyar Szabó Lőrinc öngyilkos kedvesét sirató katasztrófa-hangulatában) a világ önfelszámolását. Az 1956-os magyar forradalom esetleges „nemzetközivé” terjedése sokakban (bennem is!) a világvége hangulatot is kiválthatta. Választhattak a nagyhatalmak: Magyarország ismét elbukik, mint történelmében nem egyszer nagyhatalmi alkuk eredőjeként, vagy bennünk és általunk kezdődik el egy atomháborút kiváltható nemzetközi konfliktus. És megköttetett az alku, épp e tájon, a szépséges Brioni üdülőhelyén. Számunkra pedig leosztatott megint csak az áldozat szerepe: A tékozló ország továbbéltetése és a „szocializmus korszaká”-nak visszarendeződése. Majd elkövetkezett a kubai válság: a két atomnagyhatalom Halüsz folyója, Rubiconja. És megtörtént a csoda: a belátás. Szomszédságunkban, Bécsben, Kennedy elnök és Hruscsov pártfőtitkár találkozójával. A világ életben maradt. A Bomba árnyékában. Magyarországról szó sem esett. Itthon alakult a »konszolidáció« a maga útján, a véres leszámolás átalakult kényszer szerveződéssé, majd az úgynevezett »puha diktatúrává«. Ha magyar költő tájékozódott a nagyvilágban, tudathasadása megmaradt: örülhetett, hogy a világ túllendült a Bomba válságán, az angolszász jogrend szerint érvényes precedens alku megköttetett, és kétségbeeshetett továbbra is a hazai megoldhatatlanságok láttán. És persze nemcsak láttán: átélése során. A világ létéért nemzeti létünk sorvadása lett ismét a „két pogány közt” vergődés áldozati állapota. A magát baloldaliként bevezető diktatúra a maga válságát magában hordozva a legnehezebb helyzetbe sodorta a nemzet költőit. A megmentett világ a megosztott világ szentesítését fogadtatta el, és Magyarország, mint Juhász Ferenc versében a „neon-Magyarország” Oktogonon világító „reklámMagyarországa” magába zárta ennek az új „vesztfáliai békének”, megújított „Szent Szövetségnek” (amelynek meghatározó diplomatája Henry Kissinger Metternichet tekintette példaképének) a hozadékát: az Oktogon November 7. térként jelezte hovatartozásunkat: a „szocializmus korszaka” 57

osztódott ránk, hogy a világ megmaradhasson. De mit is hozhatott utóbb a változás? Félszázad múltán mindezt megváltoztatva megint csak ránk zúdultak a megélhetés legnehezebb terhei. Mert itt, e tájon a megmaradásba azt is bele kellett kalkulálni, hogy: „Most rabló Mongol’ nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd Töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” Tegyem hozzá (a Hymnus költője pontosan fogalmaz): nem kaptunk – vettünk! Ebben a mezőben jelenik meg Juhász Ferenc költészete, legnagyobb költőink teljesítményéhez mérhető koncepciót kerestetve – és ezt kiegészítve (sőt: ellene fordítva) nyelvi erejét tekintve a legszuggesztívebb költői teremtést létrehozva. Ha valaki megszenvedte a kommunista ideológia és gyakorlat tudathasadásos állapotát, akkor Juhász Ferenc volt az. Sokszor, sok olvasója vélhette, hogy a költőben magában adott ez a szakadás, talán sajátos alkatát vetítette ki, – de éppen személyes egészsége cáfolhatott rá erre a vélelemre. Hogy ezt a kétségbeejtő szakadást túl tudta élni, és műveiben is meg tudta formálni a válság (sőt válságok) kiváltotta képeket, bizonyíthatja: nem ő volt beteg, hanem kora lehelte ki magából ezt a miazmás »való világot«. Költői erejét bizonyítja, hogy több mint félszázada bírja a terhelést, amely vele együtt kortársait is meggyötörte, pusztította, sőt sokukat önpusztításra kényszerítette. A kommunizmus »nagy elbeszélését« is végiggondolta műveiben – az egyes ember, a nemzet és az emberiség szempontjából. És mindenütt a pusztulással kellett szembesülnie. A sok szöveg éppen az oda-vissza ható győzködés eszköze volt. A kerek kompozíció az elbeszélés sugallata: de sohasem tudni, hogy a megszületés, a kibontakozás, a megoldás vajúdása-e, avagy éppen egy zsákutca önmagát tudatosítása. Egyik íróbarátom szellemesen jegyezte meg: Juhász Ferenc öntudattal megy a zsákutcában, mintha sugárúton közlekedne. Szerintem éppen ellenkezőleg: a diadalmenet visszáját, törékenységét, megoldás ellen dolgozó tényeit fedte fel. A tékozló országtól a Virágok hatalmán át a Gyermekdalokig, a Halott feketerigóig. Ha volt pillanat, ami átmeneti megoldást lehellt, az a világ megmaradásának és az abból ránk osztódott konszolidációnak tudomásulvétele A halottak királya idején. Talán. Magam akkor (ma önkritikusan így fogalmazhatom: békaperspektívából tekintve) így értelmeztem a művet, a hivatalosan elvárt poétika, a »szocialista irodalom« hiteles darabjai között írtam le. De ha a juhászi költészet ívelését nézem, akkor – egy emberöltő távolából – bizony nem csak a konszolidáció kompromisszumaként olvashatom, hanem a kompozíciót megkérdőjelező hasadás klasszikus értékű felmutatásaként. A halál országa és a másmilyen élet vágya közötti párharc megszövegezéseként. A két erő vonzása állandó. Benne van a szövegben a tatárjárásokat, a levert forradalmakat követő pusztultság tudatosítása, és benne a Juhász Ferenc-i, mindig verbálisan hangsúlyozott reménykedés 58

ezúttal himnikus kimondása. Egymással szemben és nemcsak egymást követően. Mely mégis T. S. Eliot Mágusok utazásának végszavát ismételheti: „I should be glad of another death.” (Vas István korabeli fordításában: „Másmilyen halálnak örülnék.”) De mindehhez a poétikai pillanat-megragadáshoz szükséges volt a „treuga dei” megélése is, a Jelenések könyvétől ihletettség mellett a „szabadulásért való könyörgés” átélése, a 4. zsoltár 9. énekének tanulsága is: „Békességben fekszem le és legott elaluszom; mert Te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást”. A balladában az elégikusság megtalálása. Túl minden esetlegesen, történelmi kompromisszumkeresésen, de belül a poétika komponálási rendjében. A szavak és a kiküzdött kompozíció hitelesítik itt a mondatokat. Hogy akkori olvasatomat felülírjam: a vélt koncepció ellenében. Juhász Ferenc A halottak királya című »hosszú versében« – saját terminológiájával: époszában – a huszadik századi ember egyik létversét és etikai költeményét teremtette meg. Azt a koncepciót bontotta ki, melyet a Történelem című, korábbi versében felvázolt. Olyan témát tudott találni ehhez a szintézishez, mely a Történelem általánosított képletét megtölthette, és amelyben egyesíthette az országvesztésről-pusztulásról láttatott korábbi víziójának (A tékozló ország) és az emberiséglét esélyeit megformázó époszainak képi és gondolati rendjét. Ebben a témában olyan vershelyzetet teremthetett, amelyben a költő (énekmondó, éjszakai látnok, elbeszélő) és az éposz tárgya közötti kettősséget megszüntethette, így a pusztulás és a remény nem a vízió és deklarált hit kettősségében ölt alakot, hanem a főhős tudatállapotának egyenrangú és egyneműen kifejezett művészi megformáltságában. Ezáltal a műben kifejezésre jutó koncepció az époszok közül ebben a műben formálódik a legegységesebben megteremtett kompozícióban. De kifejezésre jutása (beteljesedése) pillanatában máris megkérdőjelezheti önmagát. Hiszen Juhász Ferenc poétikai beszédmódja éppen a hittel megformált szöveg állandó kétségbevonásával és megerősítésével való kettősség egyensúlyának keresésében nyeri el kompozícióját. A téma fogantatása visszautalja e művet A halottak éposza, illetőleg A tékozló ország idejére: az ország romlása és személyes depresszió, halálélmény egyként meghatározzák a tatárjáráskori országpusztulást elsirató ének genezisét. De meghatározza az az alkotásképtelenség is, amely abbahagyatta az époszírást Juhásszal, személyes és történelmi számvetésekre kényszerítve (Babonák napja, Történelem), majd pedig az emberiséglét vizsgálatának tablóit íratta meg vele (a Gregory Corso verséből alakított Bomba, A szent tűzözön regéi, Gyermekdalok). Az ötvenes években, a mű genezisét megelőző alkotások idején (tehát A tenyészet országa kötet zárásáig) az ösztönös elkeseredés, az élmény közvetlen objektiválása a vízióban biztosíthatta a lírai hitelt, a műveknek a konkrét történelmi alakulással való 59

együttmozgása pedig a közéletiség, a történelemben-közösségben gondolkozás bizonyosságát jelenthette. De egy általánosított világkép megalkotásához az aktualitás és személyes élmény ihlete kevésnek bizonyult. Fel kellett építeni e világkép rendjét, egyetemes érvényű rendszert kellett teremtenie a felgyűlt indulatok, érzések megfogalmazásához. Amit a filozófus fogalmi rendszere tisztázásával ér el, azt kellett Juhász Ferencnek víziói rendszerének megtervezésével és megteremtésével elérnie – hogy aztán ennek segítségével induljon megkeresni az ember helyét a világban. Ilyen víziófogalmat tisztázó világképteremtés volt a Harc a fehér báránnyal kötet. A szent tűzözön regéi kötet époszaiban pedig ezt a fogalmi víziórendet alkalmazza az emberi történelem egyetlen határesetének megvizsgálására. Vegyük példának Az éjszaka képeit. Nem egy, a világvégét, a mindent letaroló atomháború utáni világhajótörést ír le science fiction formában, hanem az emberiség sorsát-jövőjét (tehát a lét és történelem logikájának esetleges keresztezését) magára vállaló, magában átélő tudat vívódásait szervezi éposz-oratóriummá. Így azután nem az az abszurd helyzet a mű megoldása, hogy egyetlen pár marad a pusztulással eljegyzett földön, és ők képesek újjáalakítani az életet, hanem a tudatnak az a katarzisa, mely e végpusztulás elgondolásában is megtalálja az emberi helytállás képét. És ez a helytállás, mely pusztán romantikus deklaráció, becsület ihlette választás a vizionált helyzetben, a jelenben tetté szerveződik: versinspirációvá, mely abból a hitből táplálkozik, hogy Én hiszek tebenned Emberiség. Nem győznek le képzelt halottaim! Így lesz az éposz tett, bizonyítás: bizonyítása annak a hitnek, hogy az ember képes kikerülni a Bomba-alternatívát. De a költő, aki a hitre apellált, hány változatban volt kénytelen elsiratni az embert a történelemben. A tékozló ország csak első modellje ennek, mely mind tágabb és tágabb körökben ismétlődik. De meddig lehet a hitre hivatkozni? Mikor éri el a pusztulás mechanizmusának köre azt az átmérőt, mely átfedi az egész földet, mely után már nem lehet hitről beszélni. 1967-ben A költészet és a jövő témájú meditációban ezt írja: …Fölrajzoltam én üszkös és kormos és parázs-sistergő szavaimmal, véres vérző hajakkal és még-lüktető velő-vel, bőrhártyás embercsontszilánkokkal és szőrökkel teleragadt szavaimmal a Jövő Rémület-térképét a Jelenre,… De ekkor még csak az utolsó emberig ment el a Rémület-térképen, addig, amíg a föld sorsa ember kezében van (Az éjszaka képei). 60

De az igazságszeretet, a tudat logikája ennél (az egyetemes lét szempontjából) formális határnál nem állhatott meg. A föld teljes pusztulásának, ember nélkülivé válásának előbb csak egy mítoszát gondolta át, egy még emberrel teljes, átmeneti pillanatot, a nem földön maradó, a tűz pusztította földet elsirató, új életet ki-tudja-fakasztható kozmikus Noé mítoszát, hogy azután visszatérjen a tudat Rémület-térképén az ember utáni földre, az élet logikáját elvesztett földre (Gyermekdalok). A mindenség szerelme és A virágok hatalma annak a létkatedrálisnak az épülése, amelyben a tenyészet világa megtalálja szervező elvét az emberhez, és annak tudatáig nyúlik. Ez az ember Az éjszaka képeiben elérkezett önmaga megsemmisíthetőségének tudatáig. De mi történhet ezután – ha nincs meg a tenyészet cél-oksága, ha elveszett belőle az ember? A Gyermekdalok új genezissel indul. A páfrányerdőből előtűnő kép, az emberi kéz születésének himnusza is lehetne, mint ahogy az éposz egyegy új szakasza az ember-cél-okságú világ egy-egy mozzanatának, részletének himnuszát is fogalmazza (a tenyészet-, látás-, hallásmítoszok: a megváltódás kellékei). És maga a főszereplő, a különös, kettős szörny, az embertestű, kősárkány alsótestű kentaur, ahogy a titokzatos lételőttijéből előbukkan, követi a „hangot”, és eljut a megsemmisülésbe – mintha az ember útját ismételné meg. Így fordul minden torzra, a Genezis könyvének (de Darwin könyvének is) ellentétjét adva; a pusztulás könyvét: a terméketlenség, a megválthatatlanság, a káosz könyvét. Mert az ember nélküli világban nincs ember méretű rendszer, az emberkori létkatedrális az értelmetlenül szétpergő, keveredő-burjánzó részletek zűrzavara lehet. Korábbi költészetünkben a Tóth Árpád által megrajzolt ember utáni béke képe csak idill lehet az igazi embernélküliséghez képest, amelyet az ember teremt a Bombával (mindegy, minek nevezzük), létezése természetellenes megszüntetésével. Itt találja meg a Juhász-éposz az igazi határesetet: az ember utáni világot, amelyet mégis csak ember-méretűen tud megszerkeszteni. Az emberlét logikáját viszi végig az embernélküliségen, és így tűnik ki az emberhiány borzalma és az emberlét szépsége. Ez a nagy ívű, nagy epikus érzékkel formált vízióépítmény kétarcú fejezetekből rakódik össze: nemlétével groteszkbe fordul a csodálatos és az ember nélküli groteszk csodálatossá nemesedik, mihelyt felfedődik emberi modellje. Juhász az elveszthető paradicsomot rajzolta meg, az elveszettség állapotában. És itt testesül meg ismét, a legtökéletesebb határhelyzetben a hit: az ember képtelen elképzelni az ember nélküli világot. Ha megpróbálja, akkor is az emberi mértéket alkalmazza. Azaz, visszaérkezik az emberlét mai állapotához, mint Az éjszaka képei végén a hittel katartikus állapotba jutó költőember. A Juhász-hit forrása: a legtermékenyebb fantáziájú költő sem 61

képes ember nélküli világot elképzelni. Önáltatás lenne? Juhász e kételyt legyőzendő, a végsőkig elment. És tényként hozta vissza ezt a tanulságot. Megsemmisülhet az emberiség? Megvan rá az esélye, de az emberi tudat ezt az esélyt csak mint hiányt, a világ veszteségét tudja végiggondolni, azaz még az embernélküliséget is csak mint negatívumot képes felfogni. A világ tehát e költői tudat számára mint az embert produkáló és fenntartó cél-okság táplálója és kiszolgálója létezik. A költő ezek után figyelmével ismét az ember felé fordul: megformálja költészete így kijelölt mértékegységét. Ezért is következhetett – a nagy lét- és etikai határesetet bemutató és vizsgáztató tablók után – a személyes „kis világban” játszódó létvizsgálat, az életet és halált az emberi tudatban megidéző és szembesítő intim éposz, az Anyám. Létvers ez, amelyben az élet rendjét és legfeljebb e rendben a versnek mint őriző, az ember akaratát követő, rendet teremtő erőnek a szerepét vizsgálhatja a költő. Ezután következett az emberkeresés következő fázisa, amelyben az embert a „nagy világban”, nemcsak létében, de szerepében, azaz etikai létében is megformálhatja. Ehhez a vizsgálathoz találta meg a már régóta benne szunnyadó témát: a tatárok űzte királyt, aki egyszerre szembesül tenger, ég és mongol nyíl ostromában a magányos ember létproblémáival, és egyszerre játszik e létdráma megoldásába a közösségért felelős ember szerepvállalása. *** Maga az éposz három egységből és ezt követően három stiláris rétegből tevődik össze. Az első a magányos ember víziója: Mi ez a csönd a szívemben? Ez a bénaság, halál, rettenetesség? Megfagyott jaj-rögökkel mért hallgatsz ugar-szívem tél-éjszakája? Ősfehér szívemből Isten szívéig burjánzott a tűnődés kristálylétű fája, holdfényben csönd-arcok levelei: magány, rémület, elveszettség. A magányos dermedés víziósorát végül a következő klauzulával oldja: „és vidúl Tavasz-Szívem emberisége emberré visszaforrva, boldoggá föltámadva”. Ez az első egység két víziótérbeli pont közötti feszültségre épül: a magányos Én szíve és a mindenség-végpont Isten között. De ez a két végpont a vízióhullámzásban ugyanakkor mobil, ugyanis az Isten „ott fekszik Mindenné szétlazulva”, „átlátszó világrózsahúsában” ott van a világ, „s én ülök szétritkult lüktető szervei között”. Ugyanakkor ami „történik” e részben, az hol a „szívemen”, hol a „szívemben” történik. Tehát mindkét végpont képes az egész teret magába ömleszteni, benőni. Az Istenben az Univerzum teljessége „mozog”, az Énben pedig az Univerzumra irányuló tudás-keresés ölt testet. Ami jellemző, az nem a vízió-térbeli helyzetük, 62

hanem viszonyuk: az elszakadottság, egymásnélküliség, az Én és a Minden harmóniátlansága, ritmuskülönbsége: „Nem ért engem.” A jellemzője e viszonynak: „elhagy önmagammá”, „otthagy a szívemben”, „nélküle is vele egymagamban”. Ez a világidegenség, világba dobottság és elhagyottság az első részben az époszhős állapota. Ezt a távolságot azután két vízió teszi térben érzékelhetővé, illetőleg mitikusan motiválttá. A térbeli távolságot a két végpontból kiinduló növekedés, illetőleg zuhanás érzékelteti. Az egyik a szívéből nőtt, felburjánzott kristályfa, „a Halálból-nőtt Halállal-hatalmas”. Ebben a fában a gond és a halál virágzik, valódi „Hulla ország” jegecesedett bele. Az ember, mint a halottak leszármazottja, temetője jelenik meg ebben a víziómítoszban: az ember a halálban, a halállal nőhet csak fel „Isten”-hez. A másik térbeli távolságjelző, a hat csöndkürtöt fúvó, megvakított, halálövvel vert, az Isten ujjáról lepöccintett, a Kristályfa árnyékába, a szívre, illetőleg a szívbe száműzött angyal. Ők a párkák szerepét töltik be, bukásuk pedig az ember „Isten”-távolságát, „Isten”-nélküliségét és e távolság büntetés-jellegét példázza. Párkák, mert ők mérik ki az ember sorsát, ők jelentik a halált, illetve az életre feltámadás esélyeit. Öt halálangyalra jut egy fiatal reménység, biztatás és panaszmeghallgatás. Az egész egységet a fagy-fehér szín uralja, ellenpontja a következő egységek felsebzett szívű, világgá lazult „Isten” vér-színének; és a hatodik angyal Zöld színígéretének. Mert rettentő ez a gyász, rettentő ez a csönd, rettentő ez a dér, mert rettentő ez a kő-némaság, rettentő ez a rücskös, vak téli átok, mert rettentő ez a hó-köd hallgatás, rettentőek a csipkés jég-sarjadások, mert rettentő vagy ősfehér szívem, te Őstiszta, Ősárva, Ősfehér. Ez a lecsupaszítottság az indítás, az egyes magánya, az egyedüllét viszonyítása a léthez. Az eredmény: értelmetlenség, veszendőség, halál – és erre a válasz: „rettentő”. Ebben az egységben eljut a magányos, szereptelen, a szenvedéseknek kitett egyén szembesítéséhez a létezéssel, és ezáltal az emberlét antagonizmusainak felmutatásáig. Ahhoz a poétikai pozícióhoz, amely a huszadik századi költészet nagy párbeszédében Gottfried Benn és T. S. Eliot poézise között folyik. Rilke elégiáinak és Yeats kései verseinek társaságába vágyva Juhász Ferenc az emberlét harmóniáját, ez antagonizmusok katartikus feloldási lehetőségét keresi, és ezt az igényét már az első részben a hatodik angyal szerepeltetésével és megszólításával be is jelenti. Ez a világirodalmi párbeszéd ugyanakkor Juhász egyéni poétikájában 63

összehozhatónak tűnik fel a magyar költői hagyomány „küldetéstudatos” vállalásával, amelyet a hatvanas években kifejlődő marxista személyiségelméletek is megtámogatnak. Amikor a hazai kötészet szembefordulóan létezik a kompromisszumok valóságával (1968 után, Prága és Párizs mögött vagyunk), a nyugaton megújuló marxista filozófiai eszmélkedés támogatóan kapcsolódik ezzel az itthoni tájékozódó ellenzékiséggel. Juhász Ferenc éppen A halottak királya megszerkesztése idején kapcsolhatja össze költői gyakorlatában T. S. Eliot, Yeats és Ezra Pound kiküzdött elégikusságát, a „tragic joy” Gleichnissét a hazai hagyományos költészet politikus szerepvállalásával és – paradox módon – a marxista személyiségelmélettel. „Az »Én-Világ viszonyok« elméletének megalkotására vonatkozó felhívás meddő utópia lesz, a személyiség történeti-társadalmi struktúrájának problémája megoldatlan marad” – írja Lucien Sève, Marxizmus és személyiségelmélet című könyvében, és definíciója szerint a személyiség „a magatartások közötti társadalmi viszonyok élő rendszere”. A világpolitikára tekintő faggatózás, a hazai nyomorúságra tekintő aggódó szem és az ellentmondásosan fejlődő hivatalosan kötelező (de Juhász által baloldalisága mián paradox módon bár, de vállalt) ideológia afelé a megoldás felé igazítja a készülő juhászi poétikát, amely rárímelhet a korszak líratörténetében megjelenő adottságokra. Bárha történelmileg – a »nagypolitikai nagyalku« árnyékában – ismét tragikus a pillanat, Juhász Ferenc szerencsésen alkalmazhatta a bonyolult koncepciót kompozíciója megalkotásakor. De ahhoz, hogy ennek az igénynek a teljesüléséhez az adott epiko-lírai kompozícióban eljuthasson, a „magányos exhumáció” során (hogy a kortárs Pilinszkyt idézzem) a kiemelt/kiválasztott hősét társadalmi szerepben is meg kell vizsgálnia. Ennek a szerepnek pedig megfelelő hídnak kell lenni egy bukott magányos és a katarzisban a mindenség harmóniájába illeszkedő ember között. Olyan szerepnek, amely potenciálisan magában rejti a semmit és a mindent. Az epigrammatikus Pilinszky és a narratív Juhász ebben a paradoxonban találkoznak: „kiemelek egy ismeretlen embert / a semmiből és eleresztem őt.” Erre a feladatra pedig legalkalmasabb – a szó metaforikus jelentéstartománya révén is – a királyszerep, méghozzá annak történelmi fénykorából, amikor a király népének képviselője volt. Kiinduláshoz pedig egy bukott királyt kellett választani, méghozzá egy nemcsak személyes sorsában, de népe képviseletében bukottat: így találkozik Juhász A halottak királya című művében a korábban elkezdett (részletében publikált), de utóbb abbahagyott, az ország pusztulását elsirató és egyéni panaszait eljajongó, tatárok űzte királyról való époszcsíra a mostani személyiségelemző és -építő igénynyel. Az elbeszélés a kialakuló lírai témával: az éposz a dallal. 64

Csak halottak szívem körűl, szívem mögött, szívem alatt, a Halott Ország, egyetlen szőrös szörnyű véres büdös Halál-Szemétdomb, aki én voltam, aki voltam Király, Élők Királya, a Tavasz Fejedelme, Zöld Zászló, Tollam Látomása, aki voltam a Mindig-Ének-Mindig-Öröm, a Sohase-Komorság! Az első egységre épülő s azt szereppel megkoronázó képpel indul a második egység, és tart addig, amíg a hős meditációjában felnő a szerepéhez: „voltam király”, ami „Tollam Látomása”. A magányos, szereptelen ember hatalma a választás egyéni élete és halála között. A király szerepe: önmaga és népe életének biztosítása. A szerep felvételének magaspontja: az első egységben megismert Én kimondja a szerepet felvállaló, illetőleg megújító igent, és vele elfogadja az áldozattá válást. A rész a nagy küzdelem, tétje: az áldozat értelme. mert nem a Halált, az Életet választom én! Én, a Király, a Szegények Szerelmes Fia! Mert király vagyok és nincs hozzá jogom, hogy a halált válasszam magamnak, mert király vagyok, kegyelmes és kegyetlen és választásom egy: a Mindig Élet! --------------------------------------Mert király vagyok, s így vélasztottam én, büszkén, tisztán, kegyetlenűl, s úgy döntöttem én, hogy vak és borzas, bozontos szolgája nem leszek soha másnak, mint az Örömnek, mint a Piros Zúgásnak, a Föltámadott Mindig-megújulásnak, s nem hullok a Halál kukac-sírdomb ágyék-hegyére nemzés-tehetetlenűl. Ez az egység már epikus információkkal is szolgál: beszél a jelenlegi magány konkrét okáról, az ország elvesztéséről („voltam király”, „mert csak én vagyok itt a tengeren magamban”, „kiűzöttségben”, „látni az országpusztulást elárvult szívemben”, „magányos királycsónak”-on „lökődve” létezik, most „Hajnalodik”, látszik „A Part, a Föld, a Messzi Ország”), időtartamáról („három napja” tart). Jelzi: közel az elbeszélés feloldása (tertia die!). És ahogy a szerepben konkretizált ember megjelenik, úgy demitizálódnak a korábbi mítoszok: a szív halottakkal teli Kristályfája az áldozatok, a pusztult ország, az angyalok pedig saját rémei és reményei, a „Megvakított Hitek”:

65

Ó, Angyalok, Szárnyas Köd-képzetek, Vak Hitek, Megvakított Ködmadarak, akik itt álltok Nem-létezők és Mégis létezők, Nem-létező Valóságmadarak, Angyalok, Könnyeim, Képzeteim, Gyászaim, Reményem, Könnyű Csöndmadarak, akik itt álltok merengve, sírva és zenélve a kristály-lombú óriás Csönd-fa alatt! Ebben az egységben szűnőben az „Isten”-távolság is: a fehér színt az „Isten” vérét, az anyaggá lazulását jelző piros-rózsaszín és a köd megnevezhetetlen színének kettőssége váltja fel. A kettőt egybemossa a második egység konkrét napszakideje: a már Homérosz óta rózsás színnel társított hajnal. Ez a hajnal egyszerre a csónakon ülő király történetéből következő napszak és a feltámadást ígérő reménykedés és eszmélkedés időszaka is: „ha Rózsa-angyalok rózsa-trombitákkal meghirdetik Hajnal-Föltámadásom”. És az eszméletnek ez az ideje magában foglalja a történeti és az általánosított változatot, a szenvedésnek a most-pontokra szakadt idejét éppúgy, mint az abszolút idő megsejtését. „És ki tudja mióta virrasztok én, három napja csak, vagy százezer éve már?” A Ködös Messzi Part jelenti (távolítja, „ködösíti”, de meg is idézi végső igényként) a „Zöldtollú Remény-rengeteg”et, mégis a konkrét reményszín ebben az egységben a piros-rózsaszín. A szerep színe is a piros most: „mint lüktető piros horgonyt: király-szívemet” említi. A magány az „Isten”-hez hasonlította: „Ülök, mint isten a Teremtés előtt”. Ezt a hasonlóságot, a hasonlóságban-azonosságot jelzi a piros-rózsaszín uralma. De ez mégsem a megoldás: a királyszerep közösségi szerep, a közösség meglétét tételezi fel. A magányos: önmagából nem teremthet világot: De jaj, én mit tegyek, én Ismeretlen Istenem, mit tegyek én magamban, vak szívembe nyúlván: abból ki mit vegyek, miféle ősködöt, őslángot, hogy pusztúlva önmagamban teremtsek szívem csöndjéből Vérző Világot, hogy formáljak ember-égitesteket, ember-csillagmezőt és higgyek abban? Ebben az ellentétben kulminál a magányos kivetettség és a királyszerep ellentéte. A választást kétféle visszahúzó vízió testesíti meg: a tengeri tenyészés és a szárazföldi tenyészés (állati és növényi létezés) vonzása – a szerepből kiléphetés kecsegtető képei. Szó szerint vetten a megsemmisülés vigasza ez, hiszen egyetlen ember nem képes újra nemzeni az emberiséget, s így a hős nem teljesítheti király-„funkcióját”. Csak arra vár, hogy konok csobbanással Csöndkirályszivébe vessem magam, s aláforogva lágyan, mint a rózsa, kék tenyészete mélyébe lebegjek, 66

A rózsamotívum színasszociációja még az Egyes és az „Isten”-lét azonosságának abszurditását hangsúlyozza. De a személyiségelemzés másik szintjén mindez nemcsak az egyén totális önmegszüntetésének, azaz halálának bejelentését jelzi, hanem azt is, hogy a társadalmi szerep megvalósulása lehetetlen. Az »Én-Világ viszonynak« olyan határhelyzetét teremti így meg a költő, amelyben felsorolódnak a különbékék, a szerep alatti vegetáció létének lehetőségei. A víziók szexuális és fallikus jelei szintén a csak fiziológiai létezés felé való menekülésnek a szimbólumait jelzik. A szerep feladása a csak az »organizmuson belül« magyarázható létezés vonzását formálja. Ekkor, ezzel már a Halott feketerigó tematikája jelentkezik, most még csak annak abszurditását jelentve. Ezért a rész éppen ennek csak az elutasítását formázgatja, míg kimondódik: nem kell a „Pusztulás Büdös Kegyelme”. A királyszerep elvállalásával csakis az »organizmuson kívüli« szerep betöltésének lehetőségeit latolgatja, a csak személyes méretű megoldásigény itt meg sem jelenhet: az életélvezet hedonista öröme egyben az önpusztítással azonosítódik, előlegezve a Latinovits-siratót és még kizárva Halott feketerigó személyes életörömét. A személyiséget a most-pontokra szakadó történelmi világgal szembesíti, és erről a történetről tudja: „Mindig-Befejezhetetlen”. *** Ekkor mégis a lehetetlenre vállalkozik a szöveg továbbéltetése: a harmadik egység a szerep elfogadásától a beteljesítésének átgondolásáig ível: az elégia itt nem enged személyes örömimát (ez majd a Halott feketerigó esélylatolgatásából születhet, ellenpontozva a Fekete Saskirály szakítópróbájával), az elbeszélés másfelé vezet: Mert az Életet választottam én, mert az Élet választott ki engem Akaratának, mert a Lét Küldötte vagyok én, a Létezés Kiválasztottja, aki voltam, hát nem lehet, hogy itt motyogjak én szakállszőreimbe, megbomoltan, hogy a Pusztulás ragadjon el pettyes kék táltoslován, kinek szárnyai a vízből már kiállnak. – kezdi, és azzal, hogy az előző egység jelen idejű zárását múlt időben megismétli faktummá teszi a döntést, szerkezetileg pedig elindítja az új egységet. Ezzel a határkijelöléssel megváltozik a természeti vonzás képe is. A korábbi látomás, a biológiai-fiziológiai létezésbe vonzó Kék TáltoslóKirálycsődör elveszti mitikus voltát: „megérti kristály-válaszom… királyhívását visszakéri, s füstöt fújva a vízben elmerül…” „én nem leszek a Halottak Királya!” ez a vállalás kell ahhoz, hogy ezt az elbeszélést befejezze, 67

de ez előlegezheti már meg a Halott feketerigó személyes életpozícióját, a történelmiről a személyesre átértelmeződő elégia formáját. Az ennek a vonzáslátomásnak megfelelő köd is „lassan elszivárog”, Mert az Éjszakát a Hajnal fölitta, mert a Hajnalt a Nap magába szívta, Ekkor, a teljes eszmélkedés-nappal-ban kap jelentést a szem, mely az előző részben még csak biológiai létében állt ellen a vonzásnak (illetőleg egyetlen ellentétdeklarációban nyilatkoztatta ki: „de én a Látástól meg nem menekszem”). Itt kap funkciót a látás, amely egyúttal a tisztánlátás igényét, a mítoszok és látomások levetkezését is bejelenti. A konkrét történetről itt tudunk meg a legtöbbet, itt lesz a szerep véglegesen az elbeszélés meghatározója: „tatár lovak nyerítése habzik a ködben”, „felém égő nyílvesszőket lőnek”, „egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe fúródva lángol”; viszonyok jelölődnek: „Asszony, Család”, „Bérelt Hajó”, és itt van a vesztes csata, a pusztult ország látomásvalósága, és itt ring kopottan a király magánya mögött „a Nagy Hajó, a Maradék Haza, Maradék Kincseim Szigete”, itt „a hajón jajgatva szül egy asszony”, és itt a Part ígéretének valóra válása: Ki integet zokogva ott a Parton és kiabál és őrjöng örömében és a nyálas homokra hull jajgatva és sikoltva és ott hempereg a sárga csipkesárban, a tajtékcsipkelángolásban, ugrál akár a szakállas tébolyúlt és zokogva kiabál, hörög szent téboly-dadogásban, és mondja, hogy elmentek ők, … Megismétlődnek a korábbi egységek szituációi: a tüzes tatár nyilakkal ostromolt csónak a mindenségben a csillagokkal magára maradt Egyest is láttatja; a menekülés, a pusztulás nemcsak a testvérviszály és vesztett ütközet látomását adja, hanem a személyiségét feladva megtartó Egyes menekülését is: „Magamból magamat menekülvén kihoztam.” „Te önmagamból kilöktél.” Ez az Egyes a „Mindenség, ki elhagyva önmagát, sírva fut”. Miért? A bűn és büntetés egyben válasz is: „Mert meg kell halnia.” A létből és személyes létezéséből is kifutó Ember képére tekint vissza a történet hősében-sorsában most már konkretizálva. De visszatér a második egység világa is, a biológiai-fiziológiai létezés különbékéje a képzelgés és a nihilizmus kettős csapdájában: a szerepet vállaló ember buktatói. A tenger, melynek szexuális-fallikus vonzását legyőzte az életet választó ember, most a királyt csalogatja: sereget, trónt kínálva. 68

Megépül hát az ország – a képzeletben; „árnyék-sereg élén lovagló ÁrnyékKépzelgésem!”, „Mert a Földön ha megverettél, majd győzöl a víz alatt”. A másik, ezt kiegészítő látomás ennek ellentéte: partraszállás – nép nélkül, a „Húsevő Virág-gyomor”, mely pusztítással várja. De hisz az Egyes, ha szerepet vállal is, a »történelmi«, az »organizmuson kívüli« világban csak Egyes (képzelgő vagy nihilista) marad, amíg nem teremti meg önmagában a szereppel összhangba hozható személyiséget, mint »a magatartások közötti társadalmi viszonyok élő rendszerét«. Addig a poétikában sem fogadhatja el a tragic joy derűjét, az elégia Gleichnissét. A király csak akkor lehet ebben az elbeszélésben igazi király, ha a ráosztódó – önmaga is választotta – szerepet pontosan beteljesíti. A valóságban ez ennyire szét nem válik: ott vagy teljesíti az adódó szerepet az egyes, és ezzel teljes személyiséggé nőhet, vagy alatta marad, lehetőségeinek torzójaként. Juhász Ferenc megadta hősének a lehetőséget, hogy a ráosztódott szerepet megkérdőjelezhesse-újraválaszthassa. De épp az újraválasztásnál felkínált pótlehetőségek abszurd, töredék volta győzi meg arról, hogy az éposz hőse csak előrehaladva teljesítheti ki személyiségét, válhat ismét önmagává: a mű így juthat el a létezéstorzó helyett a katartikus harmóniáig. De hogyan hitelesítheti mindezt a történelmet mindig változó nézőpontok szuggesztiójával élő utókor szemében? És a mai olvasat immár egyik utókoraként jelentheti önmagát. Magam is, most és itt nemcsak a művet, de a művet valaha olvasó önmagamat is újra kell olvassam. A mű hitelét rontaná, ha ez a katarzis csak a történelemből, IV. Béla király történetéből következnék. A történelem adata: Béla király három napot töltött a tengeren, mikor is a tatárok elvonulván, visszatérhetett maradék népével a partra. De ez a történelmi zárás csak deklarált megoldás maradna a műben, mint volt a krónikás végszava A tékozló ország végén (Persze ott ez a deklaráció a maga ellenszegülésével hitelesíti azt a művet). A halottak királya, a feldolgozott történelem menetétől függetlenül a mű belső kompozíciójából következően is megteremti a katarzist. Három embléma (egy József Attila, egy Babits és egy Arany) jelzi a közeledő megoldást. Az első a József Attila-i ars poeticát, a „nem lógok a mesék tején” tételt idéző „lassan elszivárog”. Ez a nyitánya a víziók leépítésének, lefokozásának: ironizálásának. Ezután beszél még patetikusan „Végső Látomások”-ról, de már demitizáló iróniával mondja „Árnyék-király Látomás”-nak, „Király Önámítás”-nak, „Vízmélyi Boldog Öncsalás”nak a korábbi víziókat, hogy végül „Látomás-Ostobaság”-nak nevezze, és ironikus lefokozással megszólítsa: „Árnyékom: így szép hazudni!” A másik két embléma a befejezés jelzése, bár mindkettő változott előjellel foglal helyet. A babitsi „legyen béke már, legyen vége már” nem az akármilyen feloldás sóvárgását jelenti itt, de mindenesetre magával hozza a 69

bukott világ, bukott emberek látomása feloldásának elodázhatatlan igényét. És rá két versszakkal lejjebb az „eljöve már az Én Reggelem” feloldás következik. Ez az embléma kettős meghatározottságú és kettős kompozíciós jelölést is hordoz. A modern irodalomban archaizáló igehasználat és a követő időhatározó hangalakja A Szondi két apródja „eljöve Márton” időt és cselekményfordulatot jelző sorára utal, tartalma ugyanakkor annak tragikus sejtetésével szemben az igealak által idézett bibliás jövendöléseket (T. S. Eliot Mágusok utazásának egybelátásával a megszülető gyermeket és a rá felelő keresztfaképet) jelzi. Ugyanígy a színhatások is a bevezetőben megkérdőjelezett zöld szín jövetelét jelentik. A szituáció mélypontján, az üldözöttség kiteljesülésekor jelenik meg fordulatot ígérőn: S egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe furódva lángol, A víz alján élő népről szóló képzelgésben sokszorosan ismétlődik: csalatást is jelentve, de önállósulva már a kompozíció zárását sürgetve; és ugyanígy a parti pusztulást is a „Zöld Rengés” természetképe vezeti be. Tehát a szín jelzése is, kompozíciós erejénél fogva, épp a megoldástól legtávolabbra eső jelenetekben jelenti már a közeli feloldást. A zárást készíti a korábbi víziók motívumszerű visszatérése is: a Kristályfa képe és népe ismét jelentkezik – feltámadásra várva. Ha a „szívem alatt” robognak a rémület hadai, ráfelel a kezdő kép: Kocogtok Halálkő-Szívem alatt Lovasok, Lovasok, Lovasok, Páncél-vak Lovak, míg szívem óriás Csönd fája alatt zokognak a Csönd Kegyelem-Angyalai, Mindez már – szó szerint kimondva is – megoldásért kiált. A hatodik angyal életszólama valóságra kell, hogy szülessen. S a hajón jajgatva szül egy asszony, hallgatom tajtékos, véres, gyönyörű ordítozását, asszonyok sírását hallgatom, gyerekek sivalkodását hallgatom éhes fülekkel. Ezután lehet csak „Szent Noé-Bárka” Jób siralomhelye, ezután jelenhet meg a hajó a csónak mögött emberekkel. Értelmetlenné válik az Egyes kilépése létéből, mert az Ember-lét: folytatólagosság. Mint Az ember tragédia sorsfordító szava: „Anyának érzem, óh Ádám, magam”, ez a szülés is a vég elől a halálba menekülő embert a létezésbe visszakötő, a tevékenységhez, a szerep végig viteléhez forrasztó tény. És hogy mennyire fontos 70

motívuma ez a megoldásnak, később, a költő-király azonosításánál visszatér hitelesítő hasonlatként: „ülök szivedben, mint a gyermek”. De ezzel még nem teljesedhet be a katarzis, ez még csak a megoldás küszöbe. Az újszülöttben nemcsak az élet folyamatosságára ismerhetünk, de csöppléte példázatot is jelent: mint Ádámot, ugyanúgy a királyt (az embert) is bánattal tölti el, tudatosítja emberléte kiszolgáltatottságát, elidegeníti a természettől. Dologra-védekezésre-társadalomra, azaz társadalmi tevékenységre készteti. Mert itt a Földön csak az Ember védtelen Habzó-mosolyú Kis Emberem, Ordítozó Jövendő, mert önmagára csak az ember képtelen és újszülötten csak az Ember tehetetlen! A személyes sors kínlódva megidézése, átélése, megszenvedése. A magányos Énre, az »organizmuson belüli személyiségre« osztódó kétségbeesés. Ebben a kétségbeesésben hogyan szerezhető meg a természet, az Egyes és a Világ harmóniája? Juhász Ferenc ebbe a művébe a költészet hazai hagyományából azt a következtetést veszi át: ha az Egyes a népbe, a közösségbe olvad, annak szerepeit teljesíti be és a közösséggel együtt találja meg helyét a létezésben. Tudva ugyanakkor, hogy a közösség válsága egyben a személyes kétségbeesés felfokozója. A kétségbeesés nemcsak az egyes személy, de közössége élménye is. Hányszor játszik rá a szöveg Vörösmarty Előszójára! De ez a közösség egyben az összetartozásban megfogalmazható feloldást is megadhatja: az egyes személynek is, a szenvedő közösségnek úgyszintén. „A szocializmus korszakában” az egyes emberre és a közösségére ráosztódó szenvedtetés válsága így lesz poétikai megoldást sugalló ihletővé a Juhász Ferenc-i költészet számára. A gyermek, a megszületett, a megváltó jövendő szent így idézi a szenvedést összegező, de a közösségbe katarzissal ( a tragic joy szellemében) is kötő képet: a keresztet, a három napot, de a feltámadást is. Azaz visszamenőleg az egész kompozíciót is hitelesíti, és előre utal a mű katartikus csúcsstrófáira. Arra a három versszakra, amiért ez az egész narráció-folyondár elkészült: a vers, amelyet ez a kompozíció szül meg önigazolásul, és önszenvedtetésül. Ezután születhet meg az összegező „Virágzó KeresztfaÉlet”-képlet, a kompozíció motívumainak és egységeinek, az egységekben foglalt részproblémáknak ötvözeteként: Mert Gőgöm páncélját levettem, mert elébed állok Nagy Gőgöm Kristálypáncélját levetve, mint bíbor rák páncélját levedli, s ott az üres rákpáncél szelvényesen, ollósan, bajszosan, 71

hártyásan, pórusosan. Elébed állok én, a Rák-Király meztelenűl, verejtékcsatakosan: hogy feszíts meg Édes Mindenem, szögezz föl Én Egyetlenem Virágzó Keresztfa-Életedre! Szögezz föl Én Mindenem óriás vas szögekkel, szögezz Rózsavirágzó Szent Szívedre! S én fölszögezlek Egyetlen életem szálkás, halált-virágzó, rózsát könnyező Keresztfa-Szívemre, bütykös kezeid szöggel átverem, csomós lábaid átszögezem, így vonlak Élő Feszületemre, s így élünk együtt virágzó Egymásban majd, egymásba halva, egymásra boldogan fölfeszítve. Így élünk: Egymást-Megváltani-Jöttek, Egymásnak Krisztusok, Egymásnak Feszületek, virágzunk és remélünk epét és vért okádva, csupán ágyékkal, kiszakadt hónaljakkal, egymásba-nőve, egymásból kiágazva, egymásban égve, lecsüggő vérnyálas ajakkal, s rózsát hajtva és jövőt, mi Együtt-Krisztusok, Együtt-Görnyedők, EgyüttFeszületek. *** A lírai csúcspont korál jellegével a mű víziókból alakuló hullámzásából szirtszerűen kimagasodó szigetet emel, az alakváltoztató terek mozgása helyett állóképet teremt, a múlt-jelen-jövő időhármas váltakozását általános jelenbe oldja és tömöríti („Így élünk”); zsoltárszerűségével pedig az epikus látomássorozat lírai összegezését adja. Ez az a háromstrófás vers, amelyet a költőnek ki kellett mondania, ez az a vers, amelyre a mű maga is készült, hisz búvópatakként a költeményvárás motívumai is átszőtték, a költő tudatának változásaként, e vers szerveződésének folyamataként. Az első egység létből kivetettségének megfelelője a csönd, a „kő-némaság”, és mítosza a néma angyalok képéből formálódik. Mégis, már itt megjelenik az ének, de mint az emberidegen „Isten”-pólus tulajdona; az embernek csöndarcát mutatja csak, bár éppen a hatodik, a remény angyal letéteményese az „Isten”-tulajdonnak: mert vak szívembe hulltod előtt te Isten szívében a Csönd Könyvét föllapoztad, hogy elolvasd époszait, megtanuld énekeit és elmondd majd szívemben. 72

Ez a dalhiány, dalnélküliség-állapot azután a daligényre vált át a második egységben, párhuzamosan az époszhős szerepigényének megfogalmazásával. „Eljutok-e a Termékeny Tiszta Szóig?” – teszi fel a királylét beteljesedését sürgető kérdéssel szinte egyszerre, majd a beteljesedésóhajok között fogalmazza ezt ismét: „…omló finom aranygyökér zuhatagával repessze föl magányom Szavad, a Hatalmas.” A harmadik egységben pedig (ahol a demitizálásban a pontosan látás során a létből kifutással azonosítja a király menekülését) a szerep alatt maradás leírásánál hangzik el ismét: „De kifeledve önmagamból, MindenségÉnekemből!” Így a háromstrófányi vers két, korban, történelemben, társadalmi funkcióban különböző szerepmodell (a középkori király és a huszadik századi költő) esetében az összecsengő megoldást fogalmazza. Ezzel teljesült a mű egyik feladata: megteremtette az époszban a verset, a keresésből a törvényt, a Tiszta Szót (ismét egy József Attila-embléma: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”), azt az etikai képletet, amelyhez alkalmazkodva teljesedhet emberré az ember, azaz teljesítheti ki személyiségét. Természetesen mindez csak szándék jellegű etikát eredményezne, deklarált feladatot (mint A tékozló ország szintén önálló költeménnyé szerveződő záró versszaka), ha a költő valóságpozíciója nem biztosítja e feladat elvégzéséhez a megfelelő szereplehetőséget. A személyiséget kiteljesíteni csak megfelelő szerep betöltésével lehet: és ez a mű kompozícióján belül mind a király történetében, mind a költő eszméletében adódik. De ez az a pont, ahol ennek a műnek a valóságmeghatározottsága mérhetővé válik. A hic et nunc társadalmi-történelmi talajon képzelgés ez a tudateszmélkedés, vagy a valóságban az ember számára társadalmilag adott szerepviszonyok mérlegeléséből következő eszmélet? A mű egésze, a társadalmi és természeti létbe visszaharmonizált ember képe csak az erre a kérdésre adott öntudatos válasz után válik megformálhatóvá. Ennek a tudatosítási pillanatnak a Babonák napja volt a megragadása (A halottak királya kompozíciójának ez az egyik vázlata), ahol a királyhoz hasonlóan indul el a vers hőse megkeresni és beteljesíteni szereplehetőségét: S elindulok hazafelé, ázottan, életre szántan, a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. Erre a zárlatra emberöltőnyi távlatból érdemes visszatekinteni. Az „elindulás” meghatározója a szövegben visszabeszél. A Babonák napja címre visszaválaszol a költőre (és népére, a neon-Magyarországra) osztódó groteszk sorsképlet. Ez az élet adatott nekünk, ebbe a korszakba születtünk, vállalnunk kell, ha életre kelünk benne, ha elvetjük az öngyilkos megol73

dást. Mit tehetünk, ha ebben a tudathasadásban kell élnünk. Ez a „szocializmus” nem a biztatás, az elégia létformája, ennek ellenében kell az embernek a maga „különitéletét” az éjszakai virrasztásban végigcselekednie. Pilinszky kimondja ezt, vajon Juhász átéli ennek iróniáját? Különbéke csak, vagy a hazára és az emberre váró derű álorcája. Orcájaként fogadja vagy látja álorca-voltát? A szöveg leíratott, és ezt követően mindenki úgy olvassa külön-külön, amint akarja. Én a vers szövegében ma már meghallom a számonkérő iróniát, a „babonákba” való beosztottságát a szövegnek. A halottak királyában túllépett ezen. A személyesről a hagyományosan közösségire hangolja versét. Ezt mutatja a három strófa Krisztus-, illetve Feszület-képe is, amely a versben funkcióváltozáson megy át: az egyéni tett, a fennálló társadalmi rend ellenében vállalt szerep, Az izgága Jézusok (Ady), a Latrok (Szabó Lőrinc), a társadalmat keresztező köz- és magánéleti modellek után a Juhász Ferenc-i képben a közösség minden tagjának az adott közösséghez való kapcsolódását jelenti; az egyesek halmazát (az egyénenként változóan adódó szerepek által) közösséggé struktúráló erőt formálja meg ebben a képben. Ez esetben ez a költő hagyományos, közvetlen közösséginyelvi erőtere (a Babonák napjában a neon-Magyarország; itt pedig erre utal a nemzeti eposzt író Csokonainak és Vörösmartynak szóló dedikáció is). De ez Juhásznál sohasem válik lehatárolóvá, feladatzsugorító vagy -kizáró tényezővé: e műben is az ember a mindenkor köré adott közösségének alkotója és alkotottjaként jelenik meg. Ennek a viszonynak a modelljét dolgozza ki e műben, és izzítja önállósuló lírai verssé a három strófában. Az így, valós lehetőségeivel együtt feltalált-megteremtett embert ezután visszahelyezi a kiinduló szituációba, szembesíti létével. A mű függelékének tűnik első olvasásra a „csukló”-részlet, a monológ után a költő elbeszélése. Pedig a kompozíció ezzel a résszel lesz teljessé. Mindeddig a létből kifutás képeit láttuk, illetőleg a küzdelmet a visszafutásért. A közösségében helyt találó ember visszaharmonizálható-e a Világ-egészbe? Ennek a visszaharmonizálásnak az ünneplése ez a zárórész. „Jaj, fut a király” – kezdi e részt, de ez a jaj már alleluja értelmű, mert ez a futás ellenkező előjelű: „a Létbe visszafut”. És amikor itt egy félsornyi állóképben megidézi az indulás Én-Világ távolság vízióját, itt egyúttal meg is semmisíti annak embertelenségét: „S a Szent Király-Kukac fölött a Boldog Láthatatlan Isten.” Ez a képnyi látomás a mikro- és makrokozmosz disszonanciáját megtartva feloldó „boldog” harmónia. Ezzel megtörtént a visszaharmonizálás, megszületett a mű kezdete óta várt „Fölbonthatatlanság” megformálásának lehetősége: …a föld hússal-virágzó Jelene voltam, Gyásztalan Gyönyör, a zölden lángoló Fölbonthatatlanság. 74

Erre válaszol a menet élén haladó király, akinek a páncéljára, a szívtájékra ugró zöld béka képéből bomlik ki a létezés Fölbonthatatlanságát ünneplő, az emberben az Isten-rózsa-színt és motívumot a zöld színnel egyesítő látomás: Mert égő Zöld Csillag ül ott fölpáncélozott lovon, Lángoló Zöld Királycsillag, Vason átrózsálló Óriás Rózsa-Szív ragyog ott zöld lánggal, Zöld Idővel, a Jövőbe Ablak! És beragyogja a Létezés Mindenét a Létet-Bedagadó Óriás Zöld BuborékGlóriája. Ahogy a háromstrófás verssel zárta az etikát kereső époszi történetet, úgy ezzel zárja a létkölteményt. Ezután már csak az emberszabású záró kép marad. A valós, élő arányokban bemutatott élőkép, melyből most már nem a vízió aránytalanságában magasodik ki az ember, de kimagasodik mégis, mert az eszméletét leíró ember számára, a világ természetes arányait látva is, csak az ember (az önmagát lehetőségei szerint legtökéletesebbre megteremtő, mert a világ dolgait magában cselekvése és létezése elvégzésére elrendező ember) lehet a mérték: „Ő világít!” Elől a király megy, s utána Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld vadonban merengve. Elől a Zöld-Béka-Szív-Csillag lobog nehéz vas-szelvény-öltözet lovon. Ő világít! Mennek a Köd-Jövőbe. S a lombba búvó lovak és népek páncél-tomporát, páncél-hátát, páncél-lábikráit, páncél-sisaktarkóját nézi a páfrányt félre hajtva a sas, a szarvas, a bölény, a medve. *** De az abszolút időben megtalált kóda, és a most-pontokra szakadó – elbeszélhető – cselekvés között vajon megszülethetett-e a híd ebben a kompozícióban. Avagy felfüggesztetett a kérdés: valóban megnyílik az adott jelenben a cselekvés tere, valóban beteljesítheti-e a király a maga szerepét, a költő a maga poétikájának kiküzdött líraiságát egyeztetheti-e a felveendő szerep elbeszélhetőségével. A „halott halottaim” Ratkó József vízionálta ugyanekkori valóságában lehet-e az élet királya a halottak királya? Nehéz terhet ró a költőre a kérdés. Maga is megfogalmazza, éppen a kóda zárásaként.

75

De mikor, de mikor, de mikor Én Népem, Én Uram, Szent Véres Utam mikor kezdődhet el, Szent Véres Utad mikor kezdődhet el, jaj mikor ácsoltatunk mi egymásnak keresztté? Hogy kiváltsuk egymást a Halálból, hogy tegyük a Gomolygó Kék Időt megnevezetté, hogy halálunk és virágunk lángoljon mindörökké a Testekkel és a Feszületekkel! Ez a kérdés ott lebeg a kompozíció és a koncepció között. Olvashatom egyszer így, máskor meg amúgy. A költőtől hiába is kérdezném, amint a szöveg elvált tőle, már független létezőként kérdez felém, feléd, mindenki felé külön-külön. Miként fogadja be az olvasó, miként magyarázza a valahai ideológus, és miként gondol vissza rá a poétikai megoldást ma magába fogadó értelmező. Nem is beszélve az eljövendőkről. Hogyan olvashatták, akik a hazát féltették, akik a forradalmat siratták, hogyan akik a konszolidáció enyhülésében egyfajta megújulásra vártak? Hogyan akik „a szocializmus korszakában” vágyódtak az ígért szavak valóra váltására. És hogyan olvashatta, aki a leírt szövegben a költészet öntörvényűségét kereste. Hiszem, mindenki megtalálhatja a maga kedvére való olvasatát ebben a kompozícióban. Ma talán még inkább, mint keletkezése idején. Számomra épp azért, mert keletkezési korában benne felejthette a kérdezés kételyeit is, kiemelkedőben létezik az időben. Közelít a század legjobbjaihoz, azokhoz a költői eredményekhez, amelyekben a kételyek a létezés elégikus megértéséhez vezettek. A király-szerep szétválik benne: a megélt tragédia feloldásának gyönyöre élteti. Mert arról beszél, hogy a most-pontokra szakadt időben, történelmünkben túl lehetett élni mindig mindegyik pusztulást. Az abszolút idő ekként válhat a poétikai megoldottság sugalmazójává. A halottak királya esetében is. Hogy a kétely benne él a mű egészében az elégikus Gleichniss fényessége ellenére, mutatja, hogy a feladatra találás glóriás versszakainak ellenpróbáját is elkezdte ugyanekkor; a keresztrefeszített Jézus áldozatvoltában végiggondolni az ember ellen vétkező emberi világ bűnös voltát is. Majd abbahagyta azt is, mint ahogy majdnem töredék maradt a tatárok elől magányosan futó király elbeszélése. Ezt a történetet azután majd csak a rendszerváltás után fejezi be, felvállalva a világunkra osztódó megoldatlanságok láncolatának szenvedéseit. A közös szenvedés elégiája (A halottak királya), a felszabadult gyönyörima átélése (Halott feketerigó), az emberbe kódolt ellentétek szembesítése (Fekete Saskirály) után az örök megváltásra ítéltetettség állapota (Krisztus levétele a keresztről). Juhász vállalkozása mégsem maradt társtalan vízió, ha abból a korból 76

mellé magyar művet társítani tudok, akkor Németh László Irgalom című regényét említeném, arról is írtam már többször, hasonlóan A halottak királyához. Mindkettő a felelős önkontroll és a megszenvedett antropológiai reménykedés remekeként él bennem. De ez már egy másik történet lehetne. *** Ennek a történetnek nemcsak társítása, de lehet folytatása. Mikor kezdődik új korszak egy költői pályán? A kortárs rendszerint utólag figyel fel rá. Amikor 1984-ben megjelent A boldogság című kötet, szinte alig üdvözölte a kritika. Pedig micsoda jósló fájásokkal volt telített! Előző évben szemlét tartott eddigi költészetén Juhász Ferenc, a válogatás címe: Remény a halálig. Benne és általa élete infernóját úgy élte újra, hogy az már új költői világ felé mutasson: a halottak országából kilátást nyisson. „A csontváznak a földben már nincs reménye… Az embernélküli természet a betöltődő törvény. A remény egyedül az emberé. Mert a remény: erkölcs. Mert erkölcse csak az embernek lehet. Döntése is az életre, halálra… Mert szolgálat a költészet is, mi lenne más: az ember felnőtt bizalma a megmaradásban”. Csakhogy addig: mindez remény volt, a halál-világ ellenében kimondott akarat. A költő a „halottak királya” volt még, de bizakodó hit-szavai már ellenpontozták költészetének elementáris halál-vízióit. Pontosan fogalmazott a válogatáskor: etikai teljesítmény lehetett csak mindaddig a hit szavainak megfogalmazása. Ezt az etikai jellegű bizakodást esztétikailag is hitelesítette a művek kompozíciójában, csakhogy a poézis ereje másutt tartotta fogva. Amit poétikailag hitelesen bontott ki: az a „a tékozló ország” és a „Szivárványszínű Cethal”. Történelemben is, létbölcseletben is: a tékozlás és halál. Ennek a küzdelemnek záró verse a hosszú-című Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a Juhászköltészet záró versének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás, „a többi néma csend” költői-művészi pillanatában, amelyet oly halálok reprezentáltak, mint a Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Jékely Zoltáné, Kormos Istváné, Kondor Béláé, Latinovitsé, Huszáriké, és olyan költői hallgatások, más műfajra váltások, mint a Vas Istváné, Nemes Nagy Ágnesé. Juhász Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors-kimondását. Hárman kezdtek akkor vitát a csenddel: izgatott fájdalmas, szinte hisztérikus élni akarással Ágh István; a csend ijesztő világának megidézésével kiáltó versciklusával, a Leszállás az éjszakába cíművel Lakatos István, és egyetlen, klasszikusok költői képeire emlékeztető értékű és fenségességű búcsúztató-képpel Juhász Ferenc, a Latinovits-sirató zárásában. Ebből a Fortinbras-szerepből kellett kitépnie magát a költőnek. De lehetséges-e a történelem ellenére alakítani nagy költészetet? Lehetséges-e 77

a boldogságot megélni, amikor a társak elhulltanak, amikor a közösség, amelyben él a költő, egyre inkább csúszik a megoldatlanságok szövevényébe? De hiszen Dante is ugyanabban a száműzetésben írta a Paradisót mint az Infernót. Juhász Ferenc nem elhagyja azt a történelmi párhuzamot, amelyet a Latinovits-siratóig kritikusai annyiszor megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl ezen egy – ezt is magában foglaló – másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. A hangsúly eddig az ember és történelmi csapdáinak szembesítésén volt, a baloldaliság tragikus meghasonlásának felmutatásán és átélésén. Ekkortól: az embert személyes sorsában a boldogság esélyével méri. Nem kivonja felelőssége alól, de a felelősségvállalásra alkalmasabbá nemesíti. Az aszkézis helyett az öröm elve alapján élő embert fogalmazza. És ez nem lefokozza, de felemeli, ellenállóbbá teszi költészetét. A téma kezdetben szinte még nem is változik, de az attitűd (Babits kedvelt szava!) máris lényegében más. Elképzelhető lett volna ez a Miklós·mise korábbi kötetben? Verset írok. Eddig már 80 oldal. Gondoltam iszunk egy pohár whiskyt. Nem hívtalak, nem mentem. Ültél az öreg bőrfotelben szétvetett lábakkal, szinte feküdtél, mint egy keresztre-feszített bohóc – zöld imádkozó sáska, nyitott szád odvas halotti szoba, égő gyertyák fényrács-ravatalháza, égő gyertyafogsorú ravatalszoba-szádban százezer koporsó, és minden koporsót felnyitottam, és én feküdtem a piros koporsókban kürtökbe-öltözötten, haláltűzbizonyítottan, százezer bajszos aranykürt hörgött tűzpárdúc-ásítozással… ----------------------------------------------------------------------------------------…Igyunk egy pohár whiskyt, ne a halált igyuk, a létezést igyuk, a létezés megtisztít, őrjöngve habzó fényanyag-fényalak, Hit: megáldalak, áldalak fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön örökké. Ámen. És emellett a Szentkuthy-idéző mellett a Téli napban Schéner Mihály játékai tűnnek elő, éppen a legjellemzőbb Juhász Ferenc-i vers-napszakban: a hajnalban. „Kakaskukorékolás. Kint kakasok a .hóban. Schéner Mihály hatalmas piros, fehérpettyes rongykakasai, a kitömött Ébredések, a piros posztó-szakállú, piros posztótaréjú Hajnali Őrzők, Hajnali Árulók kékposztó tollsarló farok-páfránybokorral!” Micsoda pompázatos összeölelkezés: valaha a szorongattatásban, utóbb az elégia derűjében egymásra rátalálva.

78

„VORWÄRTS DUPLA LÉNUNG, RÜKWÄRTS KARTÁCS SCHISSEN” (Vas István költészetének példázatossága)1 „Programommá lett Rómában, hogy minden délután kimentem a Forumra, ott kezdtem írni az itáliai verseimet. De még a római és latin nosztalgiáimba is belecsúszik az itthoni világ, rettentően jelen volt, ami itthon történik. Egyáltalán – később is találkoztam ezzel magamban –, hogy az ember a saját hazáját legjobb szemmértékkel akkor látja, ha távolról nézi.” (Egy rádiós beszélgetésünkből)

A költő számomra az, akinek köteteit nemcsak akkor veszem kezembe, ha szakmai alkalom kívánja. Olvasom, és még többször hallom a hangját. Benne él az életemben. Ha igazán népben-nemzetben gondolkozó költőt kellene megneveznem – akárha a Veres Péter-i értelmezést követve –, gondolkozás nélkül Vas Istvánt említeném. Aki soha nem elvegyülve, hanem éppen hogy kiválva, ha mást nem tehetett, hát magában beszélve, ablakpárkány pléhlemeze alá rejtett versekben el-elgondolkodva – távolságtartóan mondogatta a kimondani veszélyes rálátásait. Lelkesedni soha nem tudva, hűségétől mégis meghatódva határolja el magát. Hangsúlyozta: egyetlen ember beszél verseiben. Helyében más mégis belerokkant volna, mert ő is „milliókat vállalt”. A távolságtartás zsenije volt, de soha sem sértően. Barátai között, beszélgetés közben is megmarad önmagának. Minden pillanatában viszonyított. Szavait ahhoz, amiről beszélt. Barátsága azáltal vált megtisztelővé: ahogy az elbeszélés közben jelenlétedben mérlegeli minden egyes szavát. Mintha dadogna. Létrehozva közben a kimondás csodáját. Legtöbbször témáitól távol lehettem együtt vele. Ha pesti történetekről emlékezett, akkor budai lakásában találkoztunk, ha budapesti eseményekről beszéltünk, Szentendrén vagy Szigligeten ültük körül körülötte az asztalt. A keresztény költőt a zsidó Tel Avivban figyelhettem meg, amikor a 1

Megjelent: Parnasszus (Vas István – redivivus), 2008, nyár, 46–55.

79

Genezáreti tavon megélt hajóútjáról rögtönözte átszellemülten töredék szavakból összeálló látomását. Mintha egyike szólalna meg a valahai tanítványoknak, az evangéliumi időkből. Végigjárta az Apostolok cselekedeteiben Péter apostol által népének ajánlott utat. Számára az Ószövetség folytatása az Újszövetség. Levonta ennek konzekvenciáját. Latinul fordult az akadémiai fogadáson Péter utódához, II. János Pál pápához, és halálos ágyán, a Kútvölgyi kórházban Jézus imájával, a Mi Atyánk szavaival – együtt imádkozva feleségével, Szántó Piroskával – búcsúzott földi létezésétől. De necsak a személyes anekdotákat kövessem, a poétika árulkodóbb. Eliot A háromkirályok utazása (Journey of the Magi) című versében összegezi katolicizmusát. Benne hallom Péter első levelének visszhangját (biztos más is ráhallott már, én nem találtam erről a vers kommentárjai között említést): „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újjászűlt minket, élő reménységre, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, […] Akkor majd örvendeztek, jóllehet most kevés ideig – ha meg kell lennie –, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek sokkal becsesebbnek bizonyuljon a veszendő, bár tűzzel kipróbált aranynál a ti dicséretetekre, dicsőségetekre és tisztességetekre a Jézus Krisztus megjelenésekor.” Erre érezhetett rá Vas István is, amikor a vers magyar változatán gondolkozott? Mindez régen volt, emlékszem én, És megtenném újra, de vegyétek észbe Ezt vegyétek észbe Ezt: miért vezettek végig ezen az úton, Születésért vagy Halálért? Volt születés, igaz, Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált, De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a [Halál, a mi halálunk. Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba, De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben, Köröttünk idegen nép csüng istenein. Másféle halálnak örülnék. Eliot dadog itt, vagy Vas István? Vagy mindketten? Vagy én hallom csak bele ezt a helyzet-meghatározást kereső bizonytalanságot? Magam visszhangjára felelek általa? Ez nem fordítás: verses telitalálat. Vas István hangnemében. [Apropos: fordítás. Fordításai esetében is a Vas István nevű költői személyiség szól hozzám. Minden fordításról lehet vitatkozni. Mások fordí80

tásaival és főként az eredetivel összevetni. Tudós kollegáimat ilyen öszszefüggésben hallom nem egyszer megszólamlani. Van, amikor egyet is értek velük. Vas István fordításait olvasva nem a fordított költő eredetijére gondolok, hanem éppen a magyar szöveg hangját figyelem, miként öltözködik fel a kiválasztott idegen költők szavai, gondolatai sugallataitól megerősödve egy magyar vers. Eliot, Kavafisz a fülem hallatára válik Vas Istvánná. A vérátömlesztés sikereként. A huszadik század meghatározó költőit értelmezi a maga számára úgy, hogy az általa elkövetett fordítások Vas István versekké alakulnak. Megerősödik jellegzetes személyes hangja. Visszaigazolják? Csak azt fordítja, amiről úgy hiszi: ha Vas István az adott nyelven írná verseit, akkor ezeket írná, ott a távolban. Eliot, Kavafisz megszólalásai? Talán ők is így mondanák magyarul? De hozzám ezekben a versekben is Vas István beszél. Fordított szövegei túlélik a fordítás gesztusát. Ha olvasom, alkalmak, hogy egy magyar költő sajátos beszédére figyeljek. Százada nagyjai kínálkoztak számára, hogy gondolkozzon és beszéljen a maga habozva megszólaló, mégis oly határozott módján. Hogy kimondja a felénk, a tájainkon olykor kimondhatatlant.] *** Romanus sum – volt választott jelmondata. És hogy ez mit jelentett a számára, és élete-költészete tanulságaként utóbb számomra, arra térek vissza-vissza a továbbiakban. A Teréz- majd Lipótváros neveltje elveivel és szerelmeivel olyan kritikus baloldalivá nevelte önmagát, aki választott útja ellentmondásait egy valóságos kísérlettel, majd képletes öngyilkossággal – a fordítói életmóddal – vélte csak feloldhatónak. Akik emlékeznek még az Egy szerelem három éjszakája című nagysikerű Hubay—Ránki—Vas István musicalre, a főszereplő mártír költőben minduntalan Radnótira gondoltak. „Pedig az a költő Pista maga” – mondta Szántó Piroska – „én meséltem Hubaynak a történeteket róla és okosan szélhámos barátjáról.” Az akkor még nem „Aczél elvtársról”. Ahányszor előadták a darabot, Miklós mindig alakított rajta. Amikor utoljára láttam az egyik felújítását, mondtam is neki: ne a mártírt gyászoló záró tablóval fejezd be, hanem folytasd életüket: mi lett velük a náci végjáték után a bolsi hatalomátvétel idején. Mert Vas István életének tanulsága – és persze költészete is – a mindenkori szembenézésről szól. Barátai és tanítványai között egyként megtalálom a mártír hőst és a jó értelemben vett szélhámost, aki nemcsak maga, de még ellenfelei számára is biztosítani próbálja abban a szörnyű században a túlélést – ha megérzi bennük az elesettséget meg az emberi tisztességet. Romanus sum – és népben-nemzetben? Szememben egyet jelent. Személyes tájékozódást, és közösségi felelősséget. Igen. És leginkább mikor 81

vitatkozik ezzel! Michelangelo Mózes szobráról beszélve mondta nekem: „Én a San Pietro in Vincoliba azért mentem, hogy megnézzem a Michelangelo Mózesét. Amelyik hatalmas, gyönyörű, engem mégsem érintett olyan nagyon, ha már erről beszélünk. Nem azért, mert Michelangelo nem volt elég jó szobrász, hanem éppen mert nagyszerű, nagyon jó szobrász volt. Mózest tényleg olyannak formálta meg, amilyen. Ez az a Mózes, aki a Bibliában van. Nagyon szép figura. De hát én Mózest óriásinak tudtam, tartottam, – de nem szerettem. … Mindaz, amit róla mondani lehet, az mind igaz. Az a legkisebb érdeme, hogy megcsinált egy népet, egy nemzetet. Ez nagyon kétes érdem, mint ahogy kétes érdem egy nemzet. Renan írta ezt az Izrael történetében: Izraelből nemzet lett. De sajnos, mondta, még senki se látott szeretetre méltó nemzetet. Hát ezzel azt mondom, hogy az nem olyan egyértelmű dolog, nemzetet csinálni, legyen az akár Árpád, akár Mózes. Mózes valami hatalmasabbat is csinált, mint egy nemzetet, valami olyasmit, ami érvényes ma is. A törvényt. Ami valahogy az embert az Istennek elkötelezi – hogy ezt a buta szót használjam. Szóval megnéztem a Mózest, óriási. De akkor fölfedeztem Nicolaus Cusanus sírját. Akiről valaha olvastam, és rettentően megtetszett nekem az ő filozófiája, a »coincidentia oppositorum«. »Ellentétek keresztezési pontja«. Egy kultúrtörténetben olvastam, és ez nagyon termékenyítően hatott az akkori gondolkozásomra, nézeteimre. Az embernek bele kell törődnie, hogy kibékíthetetlen ellentétekkel kell együtt élnie magában is, meg a világban is.” Ezekbe az ellentétekbe szorult embert és – igenis! – nemzetet – sőt: nemzeteket! – féltette. Félt. Hogyan is fordítja a Prufrockban? „És láttam az örök lakájt, ki kabátom tartotta s vihogva állt – Elég hát annyi: féltem.” Egyszer hallottam – lemondóan legyintve ugyan, de – felszabadultan kimondani: én már nem félek, titeket, fiatalokat féltelek, én már úgysem élem meg… Mire szemtelenül az igen találónak vélt párhuzamot figyelmeztetésül arcába vágtam: gondolj Max Jacobra. (A Saint-Benoît-sur-Loire melletti kolostorból, francia falubeli feljelentésre németek által elhurcolt idős, évtizedekkel korábban katolizált költőre.) Talán eső lehetett, nem a kertben ültünk, hanem tornácukon, Szentendrén. Hát igen, – felelte – tényleg, én sem tudhatom, mi várhat még rám. „Gyáva zsidó” volt? Mondtak róla ilyet is. Én másmilyennek ismertem. Az ő félelme éppen hogy bátorságot sugallt. Példát? Megint egy anekdotát! Ritka esetről mondok szép regét. Szépet a maga borzalmasságában. Két embert ismertem, aki visszaadta kommunista párttagkönyvét. Az egyik Barcsay Jenő, a festő volt, ő miután baráti rábeszélésre aláírta a belépési nyilatkozatot, elolvasta a párttagok kötelmeit leíró szöveget (talán ő volt mind e hazában az egyetlen), mire másnap azonnal visszakozott. (Híre is ment. Rá egy nappal az utcán találkozott a szomszédságában lakó Kodállyal, mire a nagy zenész 82

halkan, fejét óvatosan félrehajtva kérdezte: Maga még szabadon van?) Vas István egy élet tapasztalatait, vívódásait összegezve, létezése keresztezési pontján dadogva, bizonytalankodva, „nem vagyok erre méltó” megjegyzéssel, de visszaadta, még Sztálin halála előtt a piros könyvet. Hiába volt baloldali, amit a baloldal nevében törvényesíteni akartak, azt nem vállalhatta. Mint Babits írta a Kommün után költő-szerepéről: „mikor a forradalom igéi testet öltöttek, és megteremtettek egy világot, mely minden volt, csak nem az ő világa.” Piroska panaszolta feleségemnek rengeteg abortuszát, Pista nem engedte, hogy gyermeket szüljön: mert akkor megzsarolhatók lennének. Arany János volt a példája költőként, mit is mond az egyik walesi bárd: „Ne szülj rabot te szűz! anya / Ne szoptass csecsemőt…” (ezt mondja Szabó Magda is, Nemes Nagy Ágnes is, egy egész nemzedék!). A nemzetek kellenek, hogy az emberiség egésze is megmaradjon. A törvény: kapcsolat Isten és választott népe között. A törvény: a létezés rendje. De a nemzet nevében szimulált törvényekkel vissza is lehet élni. Lásd az Ószövetségtől mai napjainkig, amikor ezeket a sorokat a laptop képernyőjén írva látom. Az álságos törvényekkel béklyózott nemzetet nem szerette. Meg az imigyen körülbástyázott politikát sem. Iúságában vitába szállt elvbarátaival is, a sztálini perek idején cikksorozatban (Levelek egy szocialistához) tisztázta elvei távolságát a példává emelt gyakorlattól, vállalva azt is, hogy barátai olykor lefasisztázzák. De „a mi időnkben a költő nem volt jobboldali, az olyan snassz lett volna” – hallom ma is, amint szentendrei udvarukon mondja. Ugyanerre az iúságára utalva. Baloldali barátairól beszélgetve. Akiknek – hol is másutt? – a Cambridge-i elégia című versében gondolkozott el paradox sorsáról. Mit kapott a baloldali a magát baloldalinak nevezőktől. 1956 magaspont volt az életében. A babitsi értelemben őrző maradt mindvégig, az árulások, megalkuvások korában. Forradalomnak nevezte mindig. Mindenki előtt. Piroska emlékezést is írt a fényes napokról. Elsőként iúsága tanújával olvastatta el, aki ekkor másnak nevezte-neveztette mindezt hatalmi szóval. Ebben a múltból épülő jelenben élt. A jelene: az ’56-os forradalom volt. Idáig akarta vezetni emlékiratait, hányszor elmesélte a zárójelenetét, az utolsó szabad nap emlékét. Amikor Ottlik Cipiéktől boldogan sétálnak hazáig. Így akarta feldolgozni korának történetét, barátainak hányattatásait. Baloldalt? Forradalmat? Akkor is, amikor az angol királynő vendégeként, Shakespeare-fordítóként, megint csak külföldön gondolkozott a hazai sorson: „Vihar után voltunk, és a vihar még nem ült el teljesen. Ellenben barátaim ültek börtönben. Déry Tibor elsősorban, aki nagyon jó barátom volt. Zelk Zoltán kiszabadult nemrég kegyelem által, de én valahogy őt is beleszámítottam. És volt valami, ami már több volt, mint feszengés, ami 83

közel járt a lelkiismeret-furdaláshoz, és bizonyos szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, mikor barátaim börtönben ülnek. Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben ültek. Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és Déry, vagy Frangepán, vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis az, hogy ilyen – hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni – ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet között. És ez játszik bele a versbe. Igazában mindebből tevődött össze: Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből, és a mi itthoni helyzetünkből.” Megint a távolság, a legyőzött félelem, a keresztezési pont: „ott láttam meg a kollégiumban végzett híres diákok festményei között Marvellt is és Sucklinget, akik mindketten az úgynevezett metafizikus költők – vagy ahogy én neveztem őket az egyszerűség kedvéért –, az angol barokk költők közé tartoztak. Hozzáteszem, hogy ellenfelek voltak, mert Suckling a forradalomban a király pártján harcolt, Marvell meg a Cromwell pártján, hiszen Milton titkára volt. És ott megláttam a gyönyörű arcképeiket. És ez is hirtelen visszahozta azt a ’43-as, ’44-es pillanatot, amikor én Budapesten angol bombázás közben, és attól való féltünkben ezeket fordítottam. És ezek az én háromszáz év előtti angol költőim, akkor, az én számomra, itt Budapesten tényleg lélekerősítő szellemek voltak, angol bombázás és még nagyobb veszélyek ellen, és hát erre is visszaemlékeztem Cambridge-ben, olyasféle gondolattal, hogy Istenem, ha akkor tudtam volna, hogy még ezt is megérem. Szóval, ez a visszavetítés is hozzájárult a Cambridge-i elégiához.” Elégia, „alagya”, nemzeti műfajunk? „Az összehasonlításból, és egyáltalán abból, hogy az ember odakint van, idegenben. Ott sokkal jobban érzi, milyen irreálisan valószínűtlen, hogy mi élünk, annyi minden után, és magyarok vagyunk, és magyarul beszélünk. Ez itthon természetes, mert itthon mindenki magyarul beszél. De onnan Angliából nézve, ahol meg kell látnia, ilyen élet is volt, és ilyen századok is vannak, mint Angliában – fantasztikus, tényleg csoda, hogy életben maradtunk, hogy túléltük ezt és túléltük azt, és még mindig magyarul beszélünk, és még mindig magyarok járnak Magyarországon. Ez Angliából, Cambridge-ből nézve csöppet sem természetes. Ez volt az egyik. Hozzátehetem, hogy én akkor ennek a bizakodó szólamnak nem voltam tudatában, mert én tragikus érzéssel fogtam hozzá a vershez. De ha ma olvasom el ezt a verset – nem tudom, te hogy vagy vele –, ma érzek benne valami, valami irreális, azt kell mondanom, hogy optimizmust. Mert arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható. Igen, csoda történt velünk: életben maradtunk, élni fogunk. Ez olyan valószínűtlen optimizmus, amit a körülmények csak nagyon töredékesen indokoltak.” 84

A távolság? Mindig közelség is: keresztény, baloldali, nemzeti és egyben „mit akar ez az egy ember?” – mindennek összefoglaló látleletét az 1947-es olaszországi útjáról emlékezve beszélte el nekem. A Romanus sum értelmét. „Sőtér István, közös barátunk, a Kultuszminisztériumban dolgozott, valamilyen magas állása volt, sosem ismertem ki magam a címek között. Őneki volt áldásos programja és tevékenysége, hogy magyar írókat és művészeket küldött ki különböző külföldi ösztöndíjakkal. Valamilyen tervet kellett beadni, hogy az ember miért akar Olaszországba menni. Nekem nagyon komoly tervem volt. És most megint máshonnan kell kezdeni ezt az utat. Kezdjem ott, hogy énnekem egyik legfontosabb könyvem volt Burckhardtnak nem A reneszánsz Itáliában, hanem egy másik könyve, a Nagy Constantinus kora. Úgy tudom, máig sincs lefordítva magyarra, holott gyönyörű és nagyon fontos könyv. Arról a korról szól, amikor a kereszténység üldözött szektából államvallássá lett. Nagyon izgalmasan, szépen van ez ott leírva. Én mindig nagyon szerettem ezt a kort. Aztán sok más könyvet is olvastam erről a témáról. Bizáncról. Egy hatkötetes dogmatörténetet, mert a dogmatörténetben benne van a világtörténet, az foglalja össze a legtöményebben. Szóval: izgatta a fantáziámat. Na mármost azt a világot, ami itt volt, előfeltételezte ez a Constantinus-könyv, ezt az egész kort, amit magam előtt megértem... az egész ’45 utáni kort, amikor az üldözött illegális kommunista pártból lényegében uralkodó párt lett, és a vele működő barátaimból, azokból a fiúkból és lányokból, akiket én láttam, mint velem egykorú kisfiúkat és kislányokat, akiket vagy elkapott a rendőrség vagy nem kapott el, vagy megvertek vagy nem vertek meg, vagy vallattak vagy nem vallattak, vagy becsuktak vagy sem – ezeknek a legtöbbjéből, aki alkalmas volt rá, ezért vagy azért, magas rangú funkcionárius, egyetemi tanár lett. Mindenképpen egyik pillanatról a másikra az ország vezető-hangadó rétegéhez tartoztak. Ezt nem kell neked elmagyaráznom, talán másnak sem, mert azért ezt mindenki tudja, bár csak az tudja igazán, aki ezt megélte személyekben: ugyanazokat a személyeket, akiket ismert mint bujkáló-bujdosó, életüket nehezen fenntartó, iskolákból kidobott embereket, hirtelen mint az ország vezető – és hogy is mondjam csak? – irányt szabó rétegének tagjait látja viszont. Ez nekem óriási színjáték volt. Amit magam körül láttam ’45–’46-ban, tehát úgy 2--3 éven át, az valahogy fölidézte bennem a Constantinus korát, Burckhardtot – és az a gondolat támadt bennem, hogy ezt meg kéne – meg akarnám – írni. Mindig volt bennem egy reménytelen vágyakozás, reménytelen szerelem a színház iránt. Az irodalom tetejének a drámát tartottam. És most adva volt: ezt a kort meg kéne írni, minden tragikumával, komikumával, izgalmával együtt. Hogy úgy mondjam: személyekre lebontva. Meg is voltak a szereplői, tudtam, kiket kell megírnom. De hát ehhez azért mégiscsak látni kellett a helyszínből, Rómából valamit. 85

Mindezt akkor elmondtam a Nemzeti Színház igazgatójának, aki nem más volt, mint Major Tamás. Amikor Majorral az ostrom után a Rákóczi úton, anélkül, hogy valamit is tudtunk volna a másik sorsáról, először találkoztunk, egymás nyakába borultunk, első kérdése ez volt: »mit akarsz csinálni nekünk?« Akkor én azt mondtam: Shakespeare-t fordítani. De két év múlva már avval mentem hozzá, hogy hát tudod-e, mit akarok csinálni? – ezt a darabot. És elmondtam neki tervemet. Ő lelkesen mellette volt. 1947-ben vagyunk. Akkor elmondtam a tervet Sőtér Pistának, aki szintén nagyon lelkesen adta hozzájárulását és bármennyi időre mehettem volna, bármilyen ösztöndíjat adott volna. […] Kiszálltunk, elmentünk a szállodába, amit Márai Sándor ajánlott, a San Marco hotelba, ez ott van a Szent Márk tér mögött. Mondanom se kell, hogy az egész régi Velencét, úgy ahogy volt, elfelejtettem, csak a karneváli, boldogságos, fantasztikumi hangulatát őriztem meg. No meg persze hát közben azért mégiscsak olvastam sok mindent. Annyira, hogy meg se vártam a kipakolást, lerohantam, hogy éppen csak egyet szippantsak Velencéből. Kimegyek, ott van pár lépésre a Szent Márk tér – és mit látok a Szent Márk templom falában? Nem is tudom, minek nevezzem: szoborcsoportozatnak? – ahhoz túlságosan tapad –, domborműnek? – ahhoz túlságosan szobor. Szinte a kapuból mered ki négy összeölelkező – ókorvégi? koraközépkori? szóval: átmenetkori – figura. Hát ezt ismerem! A Burckhardt-könyvnek az egyik képmelléklete. Ott megnéztem a képet, de nem figyeltem az aláírást, hogy hol is található. Így hát meglepődtem a hirtelen szembesüléstől. Olyan félember-nagyságúak. Ezzel szemben monumentálisak. Két imperátor és két cézár. Burckhardt találgatja is, hogy melyik kicsoda. Általában úgy hívják őket: a négy kőlovag. Hát semmi esetre sem lovagok. A legmeglepőbb volt, amit sose gondoltam volna a Burckhardt-illusztrációból, hogy rózsaszínű. Vörösnek is mondható. Hát én ezt mindig fehérnek képzeltem, mert csak úgy láttam a fényképen. Ez még valahogy növeli is őket. Kérlek, ezek összeölelkeznek. Akkor már gyakran láttam ezt, különösen a népi demokráciák vezetői, de általában is a kommunista pártok vezérei szívesen ölelkeznek össze. Hol Dimitrovot, hol Titót, hol a többit láttam, és ezek többnyire ilyen kicsit piknikus alkatúak voltak, mint a szobron látható. Semmi esetre se nyúlánk longobárdok vagy germánok, hanem ilyen piknikus balkáni figurák, mint itt is ezek a cézárok, a Diocletianus-vonal, ez ugye balkáni jellegű. Kérlek szépen, énnekem ez adta meg az auftaktot, az ütemelőzőt, az egész utánzáshoz és a drámához, amit magamban szövögettem. Az első, amit Velencében megláttam, íme, a mi világunk volt, és ez valahogy determinálta az egész további utamat. Az időmnek is meg a gondolataimnak is a nagyobb felében hazagondoltam. Számos ok miatt. Te is tudod, azért már annyira felnőtt voltál, hogy nagy fordulóponton álltunk. Folyton hazakapcsolódtak 86

a gondolataim. Akkor már nagyon sokan disszidáltak. De ne használjuk ezt a kétértelmű szót, hanem hát: elmentek innen már akkor. Hogy ilyet tegyek, nekem eszembe se jutott. De hát hogy mire megyek haza, ez mindenben benne volt. Ha jól emlékszem, ekkoriban volt a kisgazdapárti per. Énnekem aztán semmi közöm se volt hozzájuk, és nem is különösebben érdekeltek, sem ezért, sem azért a kisgazdapártiak, de hát az volt az első nagy fordulat, amelyik az embert meghökkentette és elgondolkoztatta, azt is, akinek semmi köze se volt hozzá. És ez éppen zajlott, jöttek a hírek hazulról a kisgazdapárt szétrobbantásáról. Nem lehetett nem odafigyelni. És ez már Velencében kezdődött, mert ott már voltak magyarok is, magyar újságot láttam, ezzel-azzal találkoztam, emlékszem, a Lídón Vajna Jancsival, meg ott volt Vásárhelyi Miklós. Ők jöttek az első hírekkel. Aztán pedig folyton beleütközött az ember magyarokba, és mindig kaptam az újabb híreket. Velencében arról kezdtem verset írni, ki járt itt és ki nem, magyar író a múltban, a Szent Márk téren. És közben beleszövődtek a zavaró gondolataim önkéntelenül a versbe. Ez az előérzet benne volt a sejtjeimben, a véremben, az idegeimben. Akkor észre se vettem, mit írok le: Vad évek után, vad évek előtt Szívni a lágy éjt, a lágy levegőt Úgy éreztem, hogy többé ide vissza nem térek, mert azt gondoltam, hogy olyan fordulat lesz, ami után az ilyen utazások nem lehetségesek. Persze ebben is közrejátszott Burckhardt könyve, mert tudtam, mi lett a kereszténységből Nagy Constantinus alatt és után. És közrejátszott az is, hogy szüntelen hazagondoltam. […] Angliában is ugyanaz volt. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem kell itthon élni – nem is tudnék máshol létezni –, de úgy igazában a történelmünkre, a lényegünkre, arra, hogy mi is a sorsunk, a helyzetünk – erre mindig kint ébredtem rá. Idehaza az ember megfeledkezik arról, hogy magyar, sőt helyes is, ha megfeledkezik, mert akkor állandóan kétségbeesésben kellene élnie – ez nem kell. Tehát élünk, mintha semmi bajunk se volna. De külföldön nem lehet megfeledkezni arról, hogy az ember magyar. Hát lehet, hogy van akinek sikerül harminc év után, de ilyen hosszú időre nem próbáltam. Itthon az ember természetes állapotnak tartja, ott meg tudja, hogy ez egyáltalán nem természetes állapot, hogy magyarok vagyunk.” *** Ma már tudom, hogy az „Ötven felé” járó Vas István milyen fiatal volt – mai vénségemhez képest. Akkor ismerkedtem meg vele, és „öregkori verseiről” írtam, huszonéves taknyosként. De van egy verse, amely kortalanul 87

koros tanácsot adó alkotás. Mintha Horatiust vagy Berzsenyit olvasnám. Csak Vas István verse rapszódikusabb, benne nemcsak az egyes ember élettapasztalata- és félelmei ellen vállalt bátorsága izzik, inkább az emberé, aki szívébe zárta egész múltját (népe-népei történetével együtt!). Röghöz kötöttség. Emberi és nemzeti. Félelem és a félelemből való kivágyódás igénye. Max Jacob sorsa és a zsidó-keresztény történelmi hasonlat összeolvasása, meg a reformációkori hitvitázó prédikátoraink érvrendszere él ebben a nagyon emberi és nagyon magyar versben. Amelybe olyannyira beleéli a mitoszteremtő nemzet örökös áruló-vitáját, de a kívülről nézést (a hősök nemzetéhez csatlakozó nagynemzeti katona, Guyon Richard perspektíváját is). A Vas–Szántó házaspár az egyik Görgey-leszármazottal, a költő és drámaíróval utazott a Görgeyek ősi fészkét látogatva. Én magam nem is tudom hányszor éltem bele abba az iglói menyecskékkel évődő bálba magamat, ahol a bálozó katonatiszteket kürtszó riasztja fel, és indítja az éjszakába, hogy megvalósítsanak egy nagyszerű angol katona, Guyon Richard vezetésével, Görgey irányításával egy olyan bravúrt, melyet legfeljebb Hannibál elefántos Alpokon való átkeléséhez hasonlíthat a történelem. A branyiszkói hágón való istentkísértő téli vállalkozást. Branyiszkót megtekinteni elzarándokoltam magam is. A versre emlékezve. Branyiszkó a magyar fül számára a lehetetlen sikeres megkísérlelése, az élet példázata. Vas István talán legszebb versében magasztosul magának az életnek a szimbólumává. A magyarul nem is tudó Guyon furán groteszk, mégis drámaian egyértelmű vezényszavai mintha az élet varázsszavai, az isteni elrendelés megszólításai lennének a versben. Dupla jutalomról beszélnek az előre fordulóknak, a vészt felvállalóknak, kartács büntetést a gyáván visszafordulóknak. Szerettem fiatalon is ezt a verset, a benne megfogalmazott büszke magaelszánását a különben mindenben kétkedő embernek, mert ki nem kételkedik, ki nem fél, mégha fiatal is, szemben a vészekkel; de most, betegséggyötrötten értem igazán életpárti biztatását. A magyar nemzet egyik legmerészebb ténykedését emeli a széppé kerekedő, a megküzdött életet választó, az öregséggel nem valamilyen leépülés, hanem az élet megkoronázásával megszentelő küzdelem példázatává. Hagyd már, öregem, ezt a léhaságot, Hogy az élet értelmetlen, a halál Átjárja minden sejtjeit. Hagyd a homályt a boldog taknyosokra! Ha ötven éves elmúlt már az ember S van oka félni a lefokozástól, A sötétkedés könnyű fényűzését Többé nem engedheti meg magának, 88

Hanem csak nevet, sokszor, hangosan, S ha megtudja, hogy a halál hada A havas tetőn már gyűlik ellene, Nem várja meg, míg leront a hegyekről, De felhajt egy pohár rumot és még utólszor Asszony derekát fogja át a búcsúbálon, S éjfélkor elindul a trombitahangra A lélegzetszorongató hidegben Saját Branyiszkóját megostromolni, És hajnalra „szuronyt szegezz!” a csúszós, Havas úton, a nagy kavarodásban, Hol nincs már nyelv, csak nyelvek törmelékei, És felhangzik a torzul röhögtető vezényszó, Hogy vorwärts dupla lénung, rükwärts kartács schissen, És ha hátrálni kezd a riadt kis csapat, Golyó veri a havas félhomályban, És erre visszafordul, fel a csúcsra, És aki elesik az ostromlott csűr előtt, Ott rohad el majd a bevett magaslaton, Mert elfoglalta önmaga halálát, S már nem hátrál soha, nem lesz neki Világos, És a fegyverletételt meg nem éri. Emelt fővel úgy élni, mintha semmi sem történhetne velünk. Közben tudni: bármelyik pillanatban, bármi. Amikor egyedül, magában van az ember. Mit csinál, kik veszik körül. Miben él és mi él benne? Ezt is megírta. Elmondattam vele a rádiónak is, sőt leírattam a magam számára. Kézírásával lássam, bármikor elővehetem: adjon erőt: Az idő metszeteiben Éjfélre jár. Nyitva az ablak. Nyár van. Pillék lepik a neoncsövet a szobámban. Ablakban állok. Idül a magány. Régi szobákat fogad be a szobám, Innen meg onnan. Egymást keresztezik Időbeli, térbeli vetületeik. És ez, meg az, aki lakta. Velem Maradtak az idő metszeteiben, Akikkel többféle időben beszélek. Egyedül. A telítődő éjnek. 89

Nem lehet az életet megtervezni. Korunkban végképp nem. Meséljek egy gonoszan groteszk anekdotát? A nagy költő elhatározta: élete utolsó külföldi útja Velencébe vezet. Akkor már megtehette. Ott boldog volt, azt a várost igen szereti. Elutaztak hát Piroskával. Amikor hazajöttek: tele panasszal. Eső, hideg, szökőár a Szent Márk téren. Ugye, milyen fonák az élet? Aztán jött egy váratlan meghívás: ősei, Jézus földjére. Mi egy héttel hamarébb indultunk. Aggályos telefonok: időjárásról jelentés, öltözködési tanácsok. És a megérkezés? Élete legboldogabb napjai következtek. Ez nem volt benne az ember által megtervezett életben. Hogy mondja a példabeszéd? „Isten végez”. Ez lett a csodálatos ráadás. Az ilyen ráadásért érdemes élni. Túlélni. Minden előzményt. És megélni minden félelmet. Sajátos hanghordozása benne él emlékezetemben, munkál gondolkozásomban és világérzékelésemben. Örülök, hogy kortársa lehettem, megtisztelő, hogy környezetében élhettem. Védett és óvott félelme, erősített, bátorított kiküzdött bátorsága. A Parnasszus folyóirat csak költészettel foglalkozik. A magyar hagyomány szellemében: példákat szeretne állítani a körülötte szerveződő fiatal életek számára. Ezúttal Vas István szellemét idézte meg. A vészes huszadik századból kimagasló szellem- és jellemóriást. Sokszor írtam róla, de a szerkesztők mostani kérése új kihívást jelentett. Szembesíteni emlékét a mi vívódó, éppoly sok veszéllyel terhes korszakunkkal. Szellemidézés? Remélem, lesz még időm, amikor távolodva személyes varázsától már csak mondataira figyelek: hogyan tudta ezt a sajátos beszédmódot szövegként rögzíteni, azok számára is – gondolom, remélem – maradandó sugalmakat közvetíteni, akik nem láthatták, soha sem hallhatták. Meggondolni, hogyan él az időben egy személyesség csodája, akit utódai már csak versként fogadhatnak be. Hogyan él tovább egy hang a költészet összhangjában. Miként él tovább a coincidentia oppositorum példázata.

90

LEHET FELTÁMADÁS? (Zelk Zoltán verseiről gondolkozva)1 Lassan három, rendszer- és szemléletváltozások szabdalta évtizede nincs közöttünk a költő, aki korában arról volt ismert, hogy Sztálint és Rákosit ünnepelte verseiben, A pártos éneke című verséhez még a halála előtt nekem adott emlékező interjújában is ragaszkodott. Ugyanakkor az ’56os forradalomban való aktív részvételéért börtönbüntetést szenvedett, azt meg nem tagadta, bárha utóbb ismét kiegyezett a rendszerrel, persze úgyahogy. Családja vesztettként kallódott börtönévei után, mert rendben tartó felesége azalatt halt meg, míg ő börtönben sínylődött. Végül felhagyott kávéházi életmódjával, alkalmi barátaitól elszakadt, és élete végén újabb házasságban boldogan élhetett volna, ha súlyos, ágyhoz kötő betegsége meg nem keseríti utolsó évtizedét. Özvegye életművének értő gondozója, és a ZZ jelű, a költőről emlékező kötet összegyűjtője, melyben jelentős kortársai szeretettel idézték fel alakját. Figuraként is kötődött társaihoz. Aztán évtizedek óta csönd veszi körül költészetét. A halál szokásos csendje? Az irodalmi purgatórium? Anekdoták éltetik csak emlékét. Ha éltetik. Ideje felébreszteni a tetszhalálból? De ennyi ellentmondás között mi maradhatott belőle? Hiszem, Zelk költészetének igenis vannak maradandóan emberi hangoltságú vonásai. A szegénység, a megalázottság, és az évtizedes „meszelt égbolttal” szembesülő betegség olyan emberi magatartásformát szerkeszttetett meg elmondott verseiben, hogy mindezeket, ha nem is az intellektus, de az emberi létezésforma legszebb emlékei közé iktathatja utókora. Szeretem verseinek ezt a hangoltságát. Fantáziálása és szenvedéstörténete közötti létezésének verssé formálásában olyan arányteremtést találtam, amelyet az emberlét büszkeségeként idézhetem magam elé. *** Van Zelk Zoltán kései, kórházban írott versei között egy igen jellemző párbeszéd (Ma reggel). Egy jellegtelen, sivár életű aggastyán a nála jóval fiatalabbat „bátyám”-nak nevezi, mire az először megdöbbent költő így válaszol: hatvan esztendőm olthatatlan erdőtüzével, árvizekkel, 1

Megjelent: Parnasszus (Zelk Zoltán – redivivus), 2011, nyár, 37–44.

91

bányaomlásokkal mögöttem, oly szelid, lassu szóval, mint az őszi kert fái, így feleltem: Köszönöm, öcsém, megvagyok. És tulajdonképpen ez Zelk Zoltán költészete. Máig olthatatlan erdőtüzek, árvizek, bányaomlások: a huszadik századot átélt ember történelmi izgalmai és egy hetedik évtizedét megélő férfi személyes élményei fokozatosan épülnek bele költői életművébe. Ugyanakkor az élmények feldolgozási módja az első avantgárd ihlette szabad versektől kezdve változatlan. Versei „szelid, lassu szóval” fogalmazottak, kiegyenlítetten bánatosak, akár örül, akár szenved, „mint az őszi kert fái”. A stilizálás remeke ez a költészet; a kezdetekben megteremtett költői formanyelv, kifejezési tartomány vállalása. Állandóan változó élményeit mindig átszűrve, ebbe a tartományba transzponálva fejezi ki. Egy-két konkrét táj és alak a gyermekkorból, néhány kisvárosi, külvárosi életkép meg pár bukolikus díszletű természeti kép, az évszakok váltakozása, egy-két szimbolikus tárgy és figura (legtöbbször a magányos cigány és hegedűje) meg a veszély idején ereje vesztett költőt ölbe kapó kedves köznapian, egyszerű-természetes nevén, Irénnek nevezett alakja – máris bemutattam a Zelk Zoltán-életmű tárgyi világát. Látszólag egy magányos ember életét kísérő események képi megfelelője. De vajon nem fér-e bele mindebbe a huszadik század? Hiszen ez a költői világ a századforduló falusi-kisvárosi világától vezet az új századvég világvárosáig, az inasgyerektől az érett és elismert költőig, az üldözöttségtől a hazáját és feladatát talált politikus költőig, az útján tévedéseket is átélt közéleti szereplőtől a magános öregemberig, a félárva gyermekkorból a harmonikus hitvesi gondoskodás évtizedeiig, a fájdalmas gyásztól a kései szerelmes fellobbanásokig, a depressziós önmaga feladásoktól a reménykedés villanásaiig és az évszakokban, a tájban önmaga példájára ismerésig. Mindezt pedig nem életrajzából, hanem költészetéből tudom. Mi lehet mégis az, ami ebben a tipikus költői életrajzban sajátos, személyes színezetet biztosít számára? Ahogy Zelk Zoltán ezt az életrajzot amint költői formanyelvét használja: a stilizálás. Mert Zelk Zoltán nem élmény-költő: a mindig is életrajzi ihletésű vers témája és a verset kiváltó hatás között távolság feszül, és ezt a távolságot nosztalgiával hidalja át. A vers hangnemét mindig ez a sajnálkozó, az elmúltságot érzékeltető szemlélet határozza meg. És ez a versek élességét, drámaiságát feloldja. Paradox módon még a szörnyű emléket is megédesíti, de a kellemes múltbeli képeknek is keserédes mellékízt kölcsönöz. Miért? Mert mindent a túlélő szemszögéből néz: és a túlélő egyúttal önmagából is megélt azóta még egy darabot. Hiába élte túl a borzalmat, azóta már kevesebb van hátra számára 92

az életből, és hiába volt boldog, az a boldogság, harmónia már hány szakadéknyi távolságra került. Az életrajz drámáit az elérhetetlenség fájdalma helyettesíti. Zelk Zoltán mindig attól van a legtávolabb, amit versében megír, legyen az a megelőző pillanat, a távoli gyermekkor, egy téli faág vagy a mellette fekvő kedves. Mihelyt versébe emeli, az elérhetetlenség, a múltbeliség nosztalgiájával közelít hozzá. És ez nemcsak kései attitűdje egy költőnek, de formanyelvének lényege. Hiszen korai szabad versében így jelennek már meg a Lábnyomok, ahol a „fuldokló kiáltás” „elmerül karmaik között”. S az árnyékok hosszú processziója a szélből kigöndörödő erdők tejszagú emlékeim egy halott lány s arcom az ablak rámájában. Hiába kisért meg ez az óra! Egyedül vagyok lomha mozdulatok nyújtóznak belőlem. És egyik kései remeke így folytatja ezt az ars poeticát (Hógolyó): A börtön udvarára is fehéren hull a hó, nyúlna a kéz a földre már, süvitene a hógolyó… Át kőfalon és házakon, utcákon, tereken, át városokon, falvakon, elporladt évtizedeken. Szállná, mint fehér üstökös a hamuszín eget – és fölismerné a halált egy égre bámuló gyerek. Zelk Zoltán megteremti a maga sajátos, személyes viszonyát az eltűnt időhöz, az idővel nem a létezést méri, vagy magatartást, elveket, történelmet vizsgáztat. Költői teret teremt. Költészetében térré válik az idő, megteremtve ezzel jellegzetes, stilizált világát. 93

Minden, mi elérhetetlen, köré gyűlik, felölti a valaha volt álorcáját, de lényegében a ’most nem lehet’ adja ennek a világnak lírai fedezetét. Így jutunk el Zelk Zoltán stilizált világának lényegéhez, amely életrajzra épül ugyan, de mégsem életrajz, az eltűnt időben játszik, mégis a jelen nosztalgiája, drámákat exponál, de szelíd lassú szóval oldja fel azt, akiben már fiatalon is egy, a múltjára figyelő öregembert vélek megjelenni, akire az aggastyán is bátyjaként köszönhet, akit mindennapinak érezhetek, mégis magára hagyottan látok halk bánataival. De amint kimondja a költő „a bánat kormát”, egyúttal „színarannyá” is tudja varázsolni: a szépen kimondott rettenet poétája ő, és a kellemes vágyakozásé, Szép Ernő, Tóth Árpád fajtájából való. Ha társművészetre gondolok, önként adódik Marc Chagall festészete. Bánat és öröm, álom és ébrenlét, tragikus meghasonlás és harmóniát álmodó jelenlét. Olyan szavak kapcsolódnak benne és általa verssé, amelyek összeállva vigaszt sugározhatnak a legvigasztalanabb érzelmi mezőben is. A kimondással való megformálás csodájaként. Régimódi versek szép alkimiája, mely a bánat kormát szinarannyá váltja, számol az úristen esztendőket, százat s vigasz lesz a szivben, ami akkor bánat. Gyönyörü varázslat!

Nem véletlen, hogy versgyűjteményének épp legjellegzetesebb verse címét adta. Hiszen a Sirály ennek a nosztalgiából költői térré váló időnek a verse: a gyász, a drámai fájdalom maga köré gyűjti a költői életrajz motívumait, és ebből fonja a költő az elérhetetlenség megrendítő koszorúját. *** Hogyan született meg ez a stilizált világ? Zelk Zoltán költészete az időnként fel-felerősödő, máskor búvópatakként jelenlevő idilli-bukolikus formanyelvnek egyik megvalósulása és állandósulása. Az idill mint ellenpont Ady világháborús verseitől a pályakezdő Szabó Lőrinc a terror világából a Föld, erdő, isten bukolikájába forduló világán át vezet Radnótinak az idill klasszikus kétarcúságát – a tiltakozást és a harmóniaigényt – tudatosan vállaló költészetéig, Kassák avantgárdja éppúgy magába olvasztotta, mint Illyés Gyula avantgárdtól elforduló, a paraszti tájat versbe fogó, hazataláló itthoni újraindulása, de tovább is, a szarvaséneket újramondó, a gyermekdal emberhangjáért rettegő Juhász Ferencig, a szép dalokban a világról véleményt mondó Nagy Lászlóig követhetjük útját. Ugyanakkor az említett költői életművekben, ha jellegzetesen is, de rendszerint egy-egy 94

motívumot képvisel csak. Egyetlen költészetben vált az egész életművet meghatározóvá: Weöres Sándor kozmikusra kiterjesztett bukolikájában. A teljesség felé vágyódásnak ez a nála teoretikusan is megfogalmazott programja egyrészt egyfajta humanista etikát képviselt, másrészt a mindinkább az emberre növő hajszából való kilépést, a személyiség megmentésének sajátos kísérletét jelentette. Tulajdonképpen Zelk Zoltán is megteremtette ezt a maga stilizált, az élet hajszájából kilépő külön világát. Ugyanakkor pontosan meg is határozta: megadta viszonyítási pontjait mind az idillköltészet, mind pedig a kozmikus bukolika irányában. És most nem is csak a negyvenes évek második felében írott ironikus polémiájára gondolok (A költő átlép a semmi kapuján s a semmi földjén semmit se talál), hanem életműve egyik csúcsát jelentő, az 1936 és 1942 között keletkezett kötet, A lélek panaszaiból verseire. Hogyan is születik ez a zelki világ (Verset, csak verset)? Szólj hát, mondd azt, hogy: falevél… lebeg a szó, felkapja szél. S azt is te mondtad, a szelet, amely szavaddal ellebeg – Nézd hát tájjá vált versedet: a gyermekbokrot, felleget, folyót s a felcsapó halat… tudod te, mind egy-egy szavad. És ebben a világban megszűnik az idő, az egyes a teljességbe olvadhat: Ki örökké él, nem számolja, nem tudja az a perceket, örökké él a föld és engem földdé varázsolt már a nyár: nem gyermeke voltam a tájnak, táj voltam, égő nyári táj. ………………………………… mindenkié voltam és mostan voltam először magamé. ………………………………….. Tudtam, hogy messze tél leseng rám s ezüstjétől megfulladok, de tudtam, szívemen füvekkel s szamócákkal föltámadok.

95

Ugyanakkor ezt a harmóniát bekeretezi a vers tényleges jelen ideje: A kertben aludtam – mondja a vers címe. Ezzel az egész jelenet máris álomnak minősül, az elérhetetlenbe, az irreálisba transzponálódik. És nemcsak a versfelépítés jelzi ezt, polémikusan is szembefordul a kreatív kozmikus bukolikával, éppen a kötet címadó versében: Sikoltom, bár honom a semmi: Nem, nem birom magam feledni! Akit a féreg-fogú föld rág, neked sikoltom fej, kar, törzs, láb, neked sikoltom: Nem felejtlek, érted örök gyászban kerengek! S legyek bár egy a mindenséggel, a mindent legyűrő Egésszel, nem felejtem, hogy ott ki voltam, hogy akkor Én, Valaki voltam… Ennek a kiválásnak, a részekre tört valóság keresésének, ugyanakkor a széttöredezettség ellenpontozása vágyának eszmélete a Hajnal című verse: De hova törvény el nem ér, nem ér el rend s a Nap, rendetlenség, te ősi rend lelkemben hordalak. Szabdalja hát törvény s a rend, formálja az erőt, lelkemben úgy ring a világ, mint teremtés előtt. A külön világ vagy a mindent magába oldó végtelen tehát nála nem helyettesítheti magát a világot, visszalépett a kozmikus bukolika kreatív világképétől, ugyanakkor megmarad a belső végtelen, az Egy álmainak Szabó Lőrincre osztottságánál, a „kedvemért a világnak ellentéte vagy” igénynél. Az eredmény: visszatérés a valósághoz, az emberarányos személyiséghez, de közben ragaszkodás a belső végtelenhez. Hogyan realizálhatja ezt költészetében? Számára ez a stilizáció valóságos elemekből tevődik össze. A külön világ is a létezés része, de annak egy, a költőt a jelenben körülvevő viszonyoktól eltérő és épp az eltérés által alkotásra ihlető változata (Ne légy hűtelen!):

96

Lelked visszfénye: éji táj, minden valónál igazabb való, ahol, ha mondod: fű – füvet, ha szólsz: bokor – bokrot jelent a szó. Hol nincsen űr és nincs hiány s minden szilárd, bár meg nem fogható. Ott légy gazda, ahol lehetsz, ahol számodra nincsen rejtelem, mindent megértesz, nincs titok, szép, tágas udvart bír az értelem – szolgálj s szolgálnak téged is vizek, szelek. Ne légy hát hűtelen! Nem filozófia, nem költői világkép kényszere jelöli ki ezt a költői formanyelvet számára, hanem létszemléletének természete. Ezért is rokoníthatom inkább néhány prózaírónkkal, a létezést és az emberi történéseket különböző fénytörésen át bemutató, Zelk által is minduntalan megidézett árnyakkal és társakkal: Krúdyval, de még inkább Tersánszkyval, talán még pontosabban: Gellérivel; és az övével díszleteiben is sokban hasonló világot bemutató kortárssal: Mándyval. A külváros élete tört kisembereinek látásmódja hozta az ő társukként Zelk Zoltánt irodalmunkba. Azokét, akik valóságukat csak úgy tudták elviselni, hogy tudatukban közben átléptek valamely álomvilágba, külön világba, a köröttük felgyűlő drámát az elérhetetlen nosztalgiájával finomították elviselhetővé. Ugyanakkor Zelk Zoltán mindig is megmarad említett írótársai távolságtartó, elemző tudati színvonalán: költészetében ő maga sohasem válik egy-egy Gelléri- vagy Mándy-figurává. A vers tudatos elemzés, megfigyelő aktus nála is. Ezt bizonyítandó induljunk el egy másik nyomon is; összevetve költői formanyelve alakulását a hasonló indítású generációs társ, barát, Vas István útjával. Hiszen a rövid avantgárd kezdet után az irodalmi ízlésváltás klaszszicizáló korszakát alakítva, mindketten a „szép” vers eszménye jegyében folytatták útjukat. A valódi élethez való ragaszkodásuk mindkettőjüket ezzel párhuzamosan az epikus vers ekkor Illyés, Szabó Lőrinc és részben József Attila költészetében és annak nyomán alakuló változataihoz vezették. És itt válik el, szinte versenként kitapinthatóan útjuk. Az 1932-es Ülj asztalomhoz kötet Ha látnál mostan című versének első versszaka hangnemében Vas István tárgyilagos verses leveleinek testvére. Még inkább az a gyűjteményes kötetéből kihagyott (ezzel is a másfelé vezető útra figyelmeztető) Levél Szatmárra című. „Kérded, hogyan élek” – fut neki nem egyszer a 97

versnek: valóságos beszámolás igényével. Hogy azután a közvetlen pontostárgyias beszámoló minduntalan átforduljon a lélekállapot stilizált rajzába, majd pedig az emlékező, különvilágot alkotó ember bemutatásába: Dalolni készültem – emlékszel, ujjongva ocsudtam tavasszal a Homoród partján, mikor csattanva kélt madarak versenye friss, bóbitás fákon. – Dalolni készültem, s mint a mániákus, elboruló arccal motyogok szüntelen. A hasonló folytatás hasztalan próbálgatása, a pályatárs útjának tükrében kirajzolódó másfajta, eltérő hang is mutatja: Zelk tudatosan kikísérletezte költői formanyelvét, megkereste a költői valóságszemlélet alkatára szabott kiteljesítési módját. Az életrajz valóságos elemeiből épített külön világot, amelyben a versihlető sohasem a meglevő, hanem éppen a hiányzó, az elérhetetlen. De hát valóban külön világban élne, akire csalódások, börtön, gyász után mindinkább rákérgesedik a magány? Programot nem fogalmaz, se emellett, se ellene. Öregségére azután utolérte saját életkorát: ő mindig ez az emlékező öreg volt, mindig mondta a magáét annak, aki hallgatta. És most öregen, végre vállalhatja ezt a sajátos öregséget. A Bekerített csönd kötetben végre különválik a megélt és felvállalt öregség magányossága az ember magányosságától. Korábban bizonytalan volt: az ember sorsaként élte-e át saját magányosságait, vagy csak példaként, személyes sorsként beszélt ezekről? Öregségében egyértelművé tette: az ő élete, személyes sorsa, majd öregsége kreálta körülötte ezt a magányos légkört, az ember sorsa sokkal természetesebb, egyértelműbb, harmonikusabb lehetne. A Lány a tejúton, ez a kései nagy vers a „meghalás”-ban az „élés” szertartását fedezi fel. És ezzel az öregség értelme is felfedődik: a teljes életciklus, az évszakok kiteljesedő gyűrűje az élet elvégzésének példázatát adja, a nosztalgia, ami a van és a lehetetlen között feszül ebben az egész költészetben éppen ennek a szabályos életnek a vágyát vázolja fel: a szabálytalanságot, amely a szabályt hívja. Kései versek hol összegeznek, hol új utat nyitnak, szemléleti változások előresejtését hordozva. Zelk versei megtartják a költő korábbi formanyelvét, csak a vers hangsúlyát teszik egyértelműbbé: amikor a magányos ember képe divatos témává lett, ő a magány legyőzésének módozatait próbálja végig. Meszelt égbolt alatt élni, mintha sivatagban élni: szinte kísérő motívuma Zelk Zoltán kései verseinek ez a párhuzam. A betegség szobához, kórházhoz köti, és ez a kötöttség, bezártság felnagyítja az időt: végtelen sivatag lesz a várakozás másodperceiből is. Minden, ami ezt a jelent meghatároz98

za: sivár, szikár, néhány tőmondatra korlátozható. Benne a beteg embert hosszasan körülzáró környezetet ismerhetünk meg: a szembenézést a sivataggal és a sivatag természetét. De a sivatag természete: hogy szinte végeérhetetlen és változatlan. A sivatagba éppúgy bele lehet fulladni, mint a tengerbe. Költő esetében: maradna az önismétlés vagy a beletörődő legyintés, az alkotásról való lemondás. Vagy: megjelenik a leghazárdabb kísértő, a csalfa remény, a fata morgana, a délibáb, mely oázist láttat, új tájakat, és táplálja a vágyképet a szabadulásról. A tehetetlen önbecsapás eszköze, amihez a kívülállók belülről fájó együttérzéssel asszisztálnak (mint teszi Zelk is az In memoriam R. D. című vers tanúsága szerint). De a költő estében ez lehet csodálatos varázsszer is. Mert a fata morgana sohasem a semmiből alakul, a természet optikai játéka távoli vidékeket vetít a sivatag fuldoklója elé, valahol másutt létező világot. Csak arra kell vigyázni, hogy ez a játék meg ne csaljon: ne nyújtsuk ki a karunkat az elérhetetlenért, mert az menthetetlenül groteszk jelenetet produkálna. A költői versformálás hallatlan ereje, önfegyelme, a szenvedő ember művészi nagysága kell ahhoz, hogy ebben a végzetes helyzetben el tudjon gyönyörködni az elérhetetlen létezőn, hogy kizárva a világból, a sivatagban haladás örök változatlanságára ítélve: megtalálja a távol levő világ arányait. Ne a sajátos kizártság fájdalma, a vágyakozás lázálma határozza meg aránytalanra deformálva a világot, hanem az egyedül levő szenvedő (és aki szenved, az szenvedésében a legnagyszerűbb társ, a leggondosabb ápolás mellett is csak egyedül van) az elérhető és a megidézhető kapcsolatokból, mozzanatokból, emlékekből életarányos világot teremtsen magában. És Zelk Zoltán költészetében ez a csoda sikerült A „meszelt égbolt” alá záródott költő nem betegségéről, fájdalmairól panaszkodik (arról is természetesen, de csak annyira, amennyire ez a jelen pontos meghatározásához szükséges), hanem az élet kapcsolódásairól vall. A sivatagi másodperc a maga kietlen végtelenségébe fogadja be egy élet számtalan kapcsolódásának tágas világát. Benépesül a pillanat: a távolság nem elválaszt, de közel hoz, belőle feltámasztható az egész eddigi élet. Egy ország hullámzik körülötte, múltjával és jelenével. A magányos Zelk elképzelhetetlen: ha éppen nincs mellette senki, a versek hozzák a régi vagy új barátokat és általuk szenvedő élete oldódhat az elmondható versben. Túl a fájdalmakon, a beteg kiszolgáltatottságain. Zelk Zoltán kései verseiben kettős rétegzettség alakul, mondódik. Egy pontos helyzetleírás, a „meszelt égbolt” alatti létezés tényeinek és valóságos jelenbeli kötődéseinek rögzítése és egy az emlékekből alakított stilizált világ. Az egyik szűkszavú, a létezés „csontvázát” felmutató; a másik színgazdag, csupa kép, mozgás. Az egyik a konkrét jelenhez köt, és ezt a jelent alakítja át időn kívüli állandó „sivataggá”; a másik a múlt időben meghatározottan, mégis korszakokon áthaladva alakul, átformálódik: 99

idejét és alakját változtatja szemünk előtt. Az egyik pontos tényrögzítés, a másik egy élet „költeményének” tovább írása, újabb variációkban való megidézése. Szinte annak a két versalkotó módnak a szintézise ez a kötet, amely a pályakezdést (barátaival együtt: pályakezdésüket) meghatározta: a szürrealizmus és az új tárgyiasság. Ezen a költői fokon az egyik az élet gazdagságának, az emberi összetartozás nagyszerűségének kifejezőjeként, a másik a veszélyes élet- és léthelyzet leírásának, elviselésének eszközeként kap újra hangsúlyt, új szerepet. Olyan tökéletes, az élet dialektikáját a maga teljességében átélő és kifejező versszerkezetet alkot ezáltal Zelk, mint amely például az Azon a tisztáson című versben tűnik fel. Először csak egy színfolt, egy színes emlék jelentkezik – ez még csak a fata morgana: Az a tisztás, mit egyszer vonatablakból láttam, körötte tocsogó fák a napfény-pocsolyákban, emlékszem, olyan nyár volt, A folytatás: az emlék a jelen ellenpontjává stilizálódik, álomi tájjá, a vágyott elérhetetlenné: tudom, ott olyan nyár van, az ágak soha ködben, sohase zúzmarában, De mielőtt szétesne a világ az emlékezőre és a vágyott elérhetetlenségre, hirtelen egy jelenettel összefogja a költő a kettőt: egyszerre ismét összeszövi és szétválasztja az élet folyásának és elfolyásának tényét: öregasszonyok ülnek mint fal mellett a bálban, iú magukat látják ahogy suhogó táncban, így járják fűben ülve, rezesbanda fúvásban, míg lelkük le nem roskad izzadó boldogságban! A Sirály című „hosszúversének” halottsirató emlékezése, az otthona vesztett, magára maradt ember jajkiáltása, és a Meszelt égbolt szenvedésre épülő életszólítgatása kiemelte Zelk Zoltánt a hozzátársított panelekből. Kritikusként valaha Vas Istvánnak, szintén a jelen meghatározóit rögzítő 100

és az élet folyamatosságát megvallató és megvalló kötetéhez, az Önarckép a hetvenes évekből címűhöz és Mándy kései életértelmező beszélyeihez társíthattam. Versében példázattá mondta, hogy a szenvedés, a betegség, a napi életből való kizártság még akkor sem fokozhatja le, deformálhatja sorsszerűen az emberi megnyilvánulásokat, ha kiindulásként e sors panaszait veszi sorra a költő. Mert az élet mindig több, értékesebb, mint a szenvedés fájdalma. Zelk köré sorsa sok nehéz buktatót telepített. Életében még a látszólag felemelő epizódok is buktatóvá váltak, és fordítva, a másokat elpusztító szenvedés és megaláztatás belőle az életszeretet és a baráti kapcsolatkeresés szólamait csalta életre. Utolsó évtizede azután ennek szellemében átrendezte körülötte a hagyományt. Verseivel és megépített kapcsolódásaival szerintem az emberség megszólalásának olyan szólamait formálta ki, amelyekhez utókora képes lehet kapcsolódni.

101

102

KÉPEKBŐL SZŐTT GONDOLAT (Tornai József versbeszéde)1 Két jelzés érkezett valaha, iabb éveimben hozzám Tornai Józsefről. Mind a kettő furcsán extrém, mégis mindmostanáig emlékezetes maradt számomra. Az egyik egy öntudatlan olvasói reagálás, a másik politikai szűrőn átvilágított szakmai ráfigyelés. Kezdjem az elsővel, amely mégis életre szóló szakmai kihívást jelentett számomra. Egy gimnazista tanítványom találata. Irodalmi színpadra hozta a verset, mint felfedezését, nem Tornai Józsefet méltatta általa, hanem egy versnek az ő számára való sugárzását hangsúlyozta, el is szavalta vagy százszor, szerte a városban, megyében. Máig bennem maradtak A neon erdők mögött című vers oly ellentétes világokból öszszeálló képei. Most az Aranykapu kötetben találtam rá, mint régi ismerősre. Kiindulása: az ember születése egy modern ipari tájban. Szavalva ez volt a könnyebb: a borsodi iparvidékhez hasonló képekkel egy földhöz ragadt világot érzékeltetni: Itt születtem: a mélységben vaslemez-szörnyek, olajkút, penészes tégla, füst. Gyárkéményekre vad, szerelmes nő fél mennyboltnyi arca süt. Pocsolyaszemű utak, távvezetékek, vonatok és autók, autók! Itt születtem: fullasztó szén, acél és benzinrobbanás vagyok. Ha csak ennyi lenne a vers, sohasem emlékeznék vissza rá. És sohasem kerestem volna vissza a múltból. A folytatás élt jobbára bennem: egy mítosz feltámasztása – variációja. Egy nagyon erős politikai ellentmondás mitikus kinagyítása. Erről már nehéz volt akkor a közönségnek valami elfogadhatót mondani. Azért is ivódott belém, mert mindig gondolkoznom kellett, mivel, hogyan magyarázzam. Sőt, hogyan hívjam fel a közönség figyelmét, hogy itt egy nagyon is figyelemre méltó jelenet következik: 1

Megjelent: Parnasszus, 2010, ősz (centrum – Tornai József), 66–71

103

A neon-erdők mögött egy férfi jön istene hullájával, rozsda csurog mellemre a hajáról, repülő zúg rám: tavaszi madárdal. Az egyértelmű lehetett, hogy a kép kiindulása a két ostromot is megélt költő emlékezete, és az ezzel összekapcsolt Pietà kompozíciója. Annak a férfigyászra hangolt változata? Avagy Nietzsche Zarathustra béli látomása: „Az isten halott”? Vagy – tegyem ma hozzá -- továbbgondolása, amit akkor én még nem ismertem, Heidegger gondolkodásában a Nietzsche mondása: „Isten halott”. Egy biztos: a mítoszok világa jön át a képből, valami nagy-nagy fájdalmat közvetít az amúgy is kietlenre hangolt szülőföld-leírás mellé. Vagy mégsem? A fájdalom mögött nemcsak a halott Isten képe él (micsoda paradoxon: halott él!), hanem valami életre serkentő erő sugárzik ebből a halottat hurcoló képből? Holbein? A Dosztojevszkij megfigyelte halott Krisztus, a feltámadásra erőgyűjtéssel. Két ostrom után is lett magyar újjáépítés?! Lehet feltámadás? Milyen áthallásokkal? „Repülő zúg rám”. Akkor még közeli emlék. De kettős pont vezet belőle a tavaszi madárdalhoz. A Walkür szerelmi diadallal teli tavaszi dala, avagy Siegfried erőtől duzzadó természeti zsongása? De benne már az elvégeztetettség is: Wotannak az örömöt felülíró kényszere? Rend, amely a reményt öli meg? Az akkor (1956 után és 1968 előtt) kimondhatatlan. A „lánctalpas nap”, amely a vers végén a „kormos beton-réteken” jár? Hogy is vagyunk ezzel a nappal? Mitikus erő? Erőszak? Vagy a szerelemre késztető hold-nő kiegészítője? És végül is ki ez a megnevezetlen kérdező és leíró én? Mi vár erre az énre ebben a mitikusan meghatározott és ugyanakkor mindennapian gépekkel idegenre berendezett – ma úgy mondanánk: szlamosodott -- világban? A mitikus vér a roncsok között rozsdává devalválódik. Nem Parszifál Istenvére, hanem a hullából kihulló pusztulás mérge? A hold-nő mindent betöltő deleje és az égető napsugárzás kettősségében megjelenő dramaturgia? Ebben az időben íródik regényben-drámában Fejes Endre Rozsdatemetője is. Összeállhat-e a kettős sugárzás alatt egy mai emberi létezés, ebben az erőszakos és elgépiesedett világban? Születhet-e mindebből a halált is előresejttető tavaszi dal, vagy egy reményteljes, majdani áldozattá váló iú Siegfriedet kísérő madárdal? A veszélyeztetettségét elmondó énben létezhet-e újjászülető ember? A mindezt leíró egyes szám első személyből alakulhat-e mai ember, aki magára veszi a mítoszi örökséget és éli szabadon újra szerveződő mindennapi életét? A tét: ez az én, aki: itt születtem. Ebben a nem szeretem világban: 104

A gépek évszakain talán nyugodtan sustorog előre a jövőm. Le-föl hordja a szél a lelkem, tapadó port az utcakövön. Minden van benne, de minden ennek a vannak a jelképe is egyben. Ami sehol sem lehet, mégis itt van, benne él a versben. De ennyire bizonytalanul? Ennyire biztonságát keresve! Pontosan leírható, amely a megrögzítése pillanatában pillanatnyi és mégis időtlen lesz. És ez egyszerre nem szeretem, bárha reményt is keltő? Kiszolgáltatott és mégis jövőt váró? Bele lehetett zavarodni! Ahányszor beszéltem róla, mindig valami mást találtam mondani. Lehet, hogy ma, a nyolcvan éves Tornai Jóska kineveti azt a fiatal tanárt, sőt lehet, hogy mostani énemet is ezekkel a bizonytalan magyarázatokkal. De magára vessen! Én mindezt bele látom-hallom most is ebbe a versbe, sőt költészete egészébe. *** A második jelzés egy irodalmi matinén hangzott el, ahol Szabolcsi Miklós Tornai valamelyik „megfejtő” kritikusáról jegyzi meg dicsérően: kimutatja az álbonyolult mitosziságról hogy csupán mesterséges bonyodalom. Nagyon bennem maradt, ha még ma is ennyire élesen emlékszem a mondatra. Kihívta ellenkezésemet, felfigyeltetett Tornai költészetére. Azóta keresem Tornai életművében a „bonyodalmat”. De most már tudom, hogy ezt a költészetet nem megfejteni kell, sokkal inkább: átérezni. Átvenni verseinek izgalmát, belső lüktetését. Beleélni magamat versei képvilágába, hagyni magamat eltévedni benne. Nem rejtvényt keresni ebben a hivatásszerűen a költőemberre magára vett világban, hanem benne élni, ha kell, átvenni az ősi félelmet, amivel az ember valaha is szerte tekintett, és keresni segítségével az erősítést, amely eligazíthatna engem is létezésemben. Hiszen mindenhonnan „repülő zúg rám”, mindig a maga aktuális formájában. A jelen mindig vészekkel van tele. A látható világ, az emberi szemmel befogható kozmosz nem kevesebb, nem kisebb, mint amit mára a tudósok össze tudnak okoskodni. Az akkori és a mai ember tudása a husáng és a repülő különbözősége. De az idegrendszerünk ugyanaz maradt. A félelmen túl mindenkor meg tudja érezni az autentikus időt is: amelybe beleolvad minden kétely és minden biztonságélmény. És benne él az igény: megkeresni a túllépési lehetőséget önmagunk ugyanakkor állandóan szűkülő körén. Mert amit nem tudunk kijjebb tágítani, az ránk szűkül. És benne félelmeink csak megnövekszenek. Örök vitám Tornaival, a kereszténységét mint vallást megtagadó valahai hívővel ezáltal a vers által oldódhat. Nem okoskodik, nem vitatkozik, ben105

ne az ősember – vagy kedvelt indián barátainak – szeme működik. Képeket lát. Képeket rak össze. A képek mindig súlyosak, mint a zsoltár. „Minden lépése zsoltár-ütem: / Halotti zsoltár”. Amint Ady meg az ősember képes volt félve-szűkölve biztonságra vágyva, „Sírván a Sion-hegy alatt” széttekinteni: látva látni. És ezzel a látással eltelni. Mint az elmúlt század vele kortárs nagy művészei: a festők. Mennyivel könnyebb lenne megfesteni ezt a verset. Ipari tájnak, de amolyan alföldi mester módszerével, aki mindenben a mítoszt is megérezteti. Mintha Kohán György szemével. Biztosan nagyon egyszerű lenne ez a kép szerkezetében: itt egy ipari táj, benne egy létezése értelmére rákérdező bizonytalan ember, nők sütő fénye emészti, erőszak nyomasztja – és mégis csak remél. Az éjszakában vagy valami nappalban? Ahol egyszerre a kétféle égitest, a nőarcú hold és a perzselő nap a mitikus meghatározó. Ott áll ez az énné készülő ember: mint az ősember, vívódva istenével, veszkődve érzelmeivel, és félve az éjszaka rémeitől; és mint a modern ember, akinek a hatvanas években is volt mitől félnie – nemcsak a természet erőitől. *** Tornai ha nem verset ír, ezért beszél az általa elképzelt festők nyelvén. Így juthatok végre 1988-ban megjelent festőregénye, A páva szépsége. Egy gyulai festő följegyzései közelébe. Nálam volt gépiratos formájában hoszszabb ideig. De becsapott, ahogy ismertetői is becsapják az olvasni akaróit. Nem festőkről szól ez a regény. Kohán György is csak alkalom arra, hogy Tornai sajátos látásmódjáról beszélhessen. De jó, hogy újra kézbevettem! Persze soha nem hagyott nyugodni. A vers és az esszé között egy csoda ez a könyv. Majdnem olyan lazán mégis szigorú komponálással születik, mint Szentkuthy Praeje. Mintha írása során a mindenkori mai penzum idején még nem tudná, holnap mi is fog következni; bárha egészében mindig is tudta, legelső leírt szava idején is, miről fog írása egész ideje alatt eszmélkedni. Mindarról, amit addig is, azóta is verseibe zár. Minden egyes penzumában szabadon-fesztelenül kérdez rá a létezésre. Saját magáéra? Az emberére? Létezésére az író-festő-gondolkodó ősembernek, aki a legmodernebb ismeretei birtokában is megmarad legősibb emberi lénynek. Mint a neon-erdők mögött a létezése értelmét faggatóan születő költő. Nem posztmodern rejtvényfejtő, de nem is modern gondolatszerkesztő konstruktívista gondolkodó. Egy mindenét merészen kitáró, mindenre rácsodálkozó, percenkénti rezdüléseire rákérdező, ugyanakkor kiszolgáltatottságát éppúgy érzékelő, mint szabad akaratáért megküzdő barlangi vadász. Két barátról és egy metafizikai felhangokkal telített, mégis ízig-vérig erotikával töltekező szerelemről szól a regény. Egyben a létezés mágikusmetafizikus erőterének kiképzése. Ádám és Éva oltára – amint a regénnyel 106

egyidős verskötetében is nyomon követhetjük a szerelem nap-hold vonzású ár-apály hullámzású emberen túli, emberbe záródó erejét. A két barát vitája: miként lehet feldolgozni azt, ami túlmutat az emberen, mégis csakis az ember súlyos pillanatisága. Tárgyiasság, amely az egyszeri egyetlen embert összeköti azzal a kozmikus bukolikával, amely egyben teremtménye is és ugyanakkor teremtője is magának ennek az egyes embernek. A két festőbarát: a két véglet, amely mégis egyetlen ember egyszerre kétféle kivetülése. „Szerintem nagyon jó, hogy te fested a nonfiguratív, jelszerű képeidet, én meg a mágikus dolgaimat”. Látványos elkülönbözések – szavak szerint. Teóriában. De valójában: ugyanannak az egyszerre ősemberi és legmodernebb intellektuelnek, a hol erre, hol meg amarra széttekintőnek az eszmélkedési módja. „Igazad van, festeni kell. A többi nem a mi dolgunk” – lesz a megkülönböztetés záradéka. És ha a festeni szót az élni kifejezéssel behelyettesítem, máris kiemeltem a két festőbarát vitájából a lényeget: már nem festők, már nem két ember – hanem csak egyetlen ember, aki a maga szerelmét éli bele ebbe a létértelmezésbe. Amely nem a filozófia nyelvén szólal meg, de a barlangi ember felfedező szenvedélyével keresi meg a maga helyét az univerzumban. Amelyről még nem tudja, mert nem tudhatja, hogy milyen „nagy”, milyen „végtelen”. Csak annyit tud, amennyit minden pótszer és tudós spekuláció nélkül csak lát. És amiben a maga módján tendál a félelemtől a biztonság felé. Az egyedüllétből a biztonság irányában. Biztos akar lenni ebben, a vele beszédbe elegyedő burokban. Ő maga csak befogadó. A külső világ beszél hozzá: vagy meghallod, vagy megérted, vagy fel tudod venni a kapcsolatot. A vagynak a másik oldala a semmi. Van az is. De abban minden elveszíthető. A tudás megmaradhat. De mindaz, ami felé tendál, elérhetetlen lesz. Lesz husángja, és repülője, lesz festménye, lesz családja is, sőt barátja is – fogalmakkal körülírható. De nem lényegi mivoltában létező. A regény ős-modern embere a könyv lapjain ebben a hullámzásban él. Egyik véglete: „te mindig egyedül akarsz élni?” A kívülálló kérdező ezt fogalmilag érti, a kérdezett lényegében éli meg, mindjárt az első lapokon. „A létezés jeleivé összevont képeket” tud-e megélni, vagy (megint csak a vagy másik oldalán!) csak képeket csinál, éli a maga mindennapi lényegtelen életét. „A mítosz, amire az ősi kultúrák gyakorlata fölépült, darabokra szakadt Európában, álmítoszok persze jöttek, ezek azonban csak kultúratörmelékeket dobnak ki magukból. Innen az a nem-valódiság érzés, ami engem is fojtogat”. Ennek ellenében éli vissza magát a szövegben a mítoszok világába. Címkék alatt álmítoszok lappanganak, a valódi mítosz címkézhetetlen. Az én tudja, megéli, nézői körülbeszélhetik. Íme: „Absztrakt festő? Nem, nem olyan, aki csak a geometrikus elvontságokat szereti. Hanem? A természeti formák elvontságait, szerkezetét, a kozmikusakat, 107

jelképeseket. Akkor inkább konstruktivista? Igen, de ahhoz túlságosan sok meleg színt, eleven lendületet összpontosít a képeibe. Nem tudom pontosan megmondani, hova tartozik. A megemelt valóságot festi, a dolgok mögöttit vagy a bennünk, csak bennünk élőt. Talán szürrealista is, meg expreszszionista is. Ezek az irányzatok, iskolák nem fontosak, nem különülnek el benne. […] a gondolkodás és a festés elválaszthatatlan egymástól. Minden rajzával-képével lapozott egyet önmagában, ösztönösen és tudatosan betűzgette létezése mondatait. Meglátszik ez a még fölismerhető természeti és emberi formákon is: a hold hold, a fa fa, az állatok elkülöníthető állatok. De elszakadt már a korai képein is a természeti alakzatoktól. Valami feszültség tölti meg a csak önmagukban létező tájakat, alakokat. Fájdalmas feszültség ez, hosszú ideig föloldhatatlan”. Nem tudom pontosan megmondani, és „nyilvánvalóan meg kellett találnia a formai kulcsát annak a félelmetes belső és külső élménynek, amitől képei robbanásig telítődnek a megszokottabb festői nyelvezet keretében”. Ez a külső szemlélő és az ítész szava. A Szabolcsitól valaha hallott „rejtvényfejtő” bravúr torzképe. Amikor a kérdezgető ember elengedi a megfigyelt kezét leírásában. Nemrég mondta Tornai, kikérte valahai megfigyeltségének dokumentumait. És meglepődött: gondolatait, melyeket a Belvárosi Kávéházban baráti körben fejtegetett, mily pontosan, szinte az eredetinél is összeszedettebben olvashatta vissza. Igen okos és művelt barátjuk írta a jelentéseket. Jó lenne, ha – akár ennek a könyvnek új kiadása mellett – megjelentetné a jelentés szövegeit. Joga lenne rá, hiszen sajátjai. A baráti vita fegyelmező erejében hogyan fejtette ki létkereső ámulatait, melyeket könyvében aztán „szépirodalommá” varázsolt. Felszabadított. „Menekül ő is a mestersége csapdája elől”. Különben az egész Belvárosi Kávéház anyaga együtt is érdekes lehet. Koruk legmagasabb és legkülönbözőbb intellektüeljei miként csaptak öszsze, vívták szellemharcukat. Tornai regényében ennek nyomaira ismerhetek. Ez hullámzik benne: csodálatosan feloldva az esszéíró Tornai vitatkozó állásait, és egyben oltárra emelve verseinek földközeli misztikáját. Egy hosszabb idézet, amint ez a regény szövegébe simul: „Fontosak lettek a metafizikai dolgok, a megfoghatatlan, de némelykor kinyíló jelenségek – semmi vallásosra ne gondolj, hiszen éppen az tisztázódott bennem, hogy az igazi metafizikai átvillanások fényénél már az is sok, ha azt mondom: isten. Mert semmit se tudsz mondani ezeknek a jelzéseknek a tartalmáról. Egyet tudsz: vannak. Hogy van a dolgoknak egy második jelentése. Ez a második jelentés borzasztó biztonságot ad, mert azt jelenti, hogy nemcsak te vagy, meg a természet van, hanem valamilyen mélyebb réteg is a létben. De már ez is nagyon sok, már ez is belemagyarázás talán. Ez a második jelentés azonban végképp fölöslegessé és szomorúvá tesz (ahogy a Buddha-szobrok mosolyognak!): a semmit, a halált, az ürességet 108

éppúgy el kell fogadnod, mint a legnagyobb szeretetet és erkölcsiséget. Ez a metafizikai élmény kinyit, és nyitva tart: egyetemessé teszi kis létezésedet. Nincs öncsalás, kifogás, menekülés többé: szemben állsz valamivel, és lecsupaszodsz a végső kérdésekig, állapotokig: születés-virágzásszeretet-fogamzás-nemzés-szemlélődés, szépség-harc-csalódás-öregségmagányosság-betegség-halál. Ez a metafizikai sugallat nem föloldás, mert tele van ellentétekkel, sőt, éppen azt világítja meg, hogy mindig kettősségekkel harcolva vagyunk valamik, valakik: (metafizikai-materiális) (testiszellemi) (jó-rossz) (fény-sötétség) (értékes-értéktelen) (férfi-nő) (szeretetgyűlölet) (közelség-távolság) (idő-időtlenség) (semmi-minden) (mikrokozmosz-makrokozmosz): folyton ezek közt vergődünk. Az egység: álom – de mi egyre csak erről álmodunk. Talán ez a legfontosabb a barátságban is: az „analogie universale” (Baudelaire), hogy van mégis valami egyetemes hasonlóság közted és köztem, s ezért szeretjük és keressük egymást.” Ebben a nem esszészerű, de szépirodalmi felszabadultságban még az Isten is (ekkor nagybetűvel!) odaülhet mellém, betöltheti éjszakáimat, felváltva a metafizikus (érzéki és mégis mitikus) szerelmi álmokkal. „»In the upper room my Jesus«, te jóságos Isten! Ennél szebben nem nevezheti meg a lélek örömét, hogy megtalálta, akit keresett! – Valóban meg lehet találni? – szólalt meg az én síksági kételyem. – Azt én nem tudom, én se találtam még meg, de az Isten néha jelt ad. Ezt tapasztaltam, érted, ezt éreztem, s enélkül nem tudnék élni. Egyébként teljesen magányosak vagyunk. Ez a huszadik század botránya. Nemcsak a haláltáborok ténye, ez a magányosság is botrány. Ez a mi nagy bűnünk: a magunkra maradottság. Ez az istennélküliség. Az Istennel élő ember nem lehetne, nem volt magányos a középkorban, mikor még Assisi Szent Ferencék tudtak hinni, érted? A magányossá lepusztult ember követi el a legembertelenebb bűnöket a másik ellen. Nem volna szabad magányosaknak lennünk.” Létezésünk hogyan oldódhat így fel? „Hogy ha van is isten: hagyja, hogy szabadok legyünk, szabadok, mégpedig létünk mélyéig, a tökéletes jóság és szeretet meg a tökéletes gonoszság és gyűlölet végletességéig.” Isten itt már ismét kisbetűvel! Ilyenkor a magányra ítélt ember beszél. Ebből a világtudatból leng ki a könyv érzelmi-értelmi hullámzása, ár-apály szemlélődése. Ámulásai. „Istenre várni – a szerelmesedre várni: ez a teljes élet”. A teljesen szabadon hagyott létező, és a „kozmikus ünnep” megélése – ez együtt adja a szöveg nyugtalan hullámzását. Nem regény, nem történet. Szereplői hozzátesznek-elvesznek az alakuló lét-tájékozódáshoz. Ahhoz, amit nem rejtvényfejtéssel, nem a posztmodern labirintus Ariadne-fonalával kell felfejteni. Az egész megélésével lehet csak átvenni. Mint régi biedermeier szerelmesek, akik egymás kezéről tudták átvenni a fonalat anélkül, hogy annak szerkezete felfejtődhetett volna. 109

Mit kapott Tornai versével (verseivel) és könyvével létezéséből – eddig erről beszéltem. Miként telítődött fel a létezés átélésével. Kérdés: miként tudja átadni mindezt. Meg tudja-e tenni azt, hogy „nagy képeket, átlagon felüli remekeket csak az festhet, aki semmivel se törődve belepusztul művébe. Nem számít, hogy fizikailag mégis életben marad az ember, bár a testi, idegzeti áldozat se mellékes, amit ilyenkor meghoz: az a lényeg, hogy szellemileg, értelmileg, a fantáziájában valóban megszűnik létezni, mire a képével elkészül, mert mindenét odaadja, amije csak van. Üres, kifordított zsák, halott és senki az eleven vérével táplált mű mellett. Nem tudjuk, mikor vagyunk képesek az életnek erre az átadására; nem tőlünk függ, hogy belehaljunk a munkánkba. Csak amikor már megtörtént velünk, akkor fedezzük föl a törvényt: létet csak létért lehet kapni”. Mintha Gottfried Keller Zöld Henrikjének Szabó Lőrinc által is kedvelt igazságait hallanám. Valahai diákom versre felfigyelő értése, és az én mostani könyvolvasásom igazolhatja vissza Tornai József legjobb pillanatait. Kisugárzása az elmúlt, a mi századunk fontos üzenete: „létet csak létért lehet kapni”. Ezért örülök, hogy általa a „neon-erdők mögött”-be pillanthatok. *** Írásom megjelent, Tornaitól pedig megtudtam, hogy a regényből általam idézett mondatok kegyelmi állapotban, amerikai ösztöndíjas idején lejegyzett lapokról vándoroltak a regénybe. Valóban köztes állapotot hoznak vers és eszmélkedés között. Ekként pillanthatunk egy ember létezésének legmélyére akaratlan. Ily módon vezethet önmagunk megértése felé egy önmagát magyarázni akaró ember.

110

„MÉGIS CSAK LÉTÜNKNEK KEDVESKEDEM” (Kalász Mártonról egy elmaradt monográfia helyett)1 Hetvenötödik születésnapja alkalmából az Írószövetségben a legértékesebb ajándékkal köszöntötték Kalász Mártont: összes versei gyűjteményes kötetével. A ritka-szép kiállítású könyv immár egészében reprezentálhatja egy kiemelkedő jelentőségű költő eddigi életművét, amely szokatlan összetartó erővel mond ellent a gonosznak, amely az ember külső és belső eseményeibe férkőzve, történelmében, szociológiájában és egyedi törekvéseiben magát megfészkelve körbe jár a világban. Melynek jelenlétét bárha „félénken” érzékíti meg verseiben a költő, mégsem féli. Mint emblematikus versében költőtársa sorsában a maga életét is jellemzi: „Varsó se félt – ha félve is”. Költőként etikaivá átélten használja a szöveget egy adott ember személyes létmódja körülírására a teremtett létezés egészével szembesítve, abban helyét szabadságigényével folyamatosan keresve. Költészete a létezés mikéntjére kérdező belső küzdelem állomásainak megjelenítése. A környezet csapdái és a személyes életlehetőség veszélyeztetettségeinek ellenében az értelmes megmaradás esélyeit a szabadakarat kihasználásával kereső versek sorozatainak megalkotója. Erről gondolkoztam közvetlen reagálásként a kötet megjelenését követően a Magyar Nemzet szombatonként megjelenő Magazinjában (2010. október 3. 35. oldal). Induljak ki ebből a szövegből!

Felhőtlen képek Tudom, ez a szó sokszorosan lefoglalt, több évszázada dicsérő-elmarasztaló hangsúlyok kapcsolódtak hozzá, mégis leírom: Kalász Márton verseiben világpolgár. Leírom a legmagasabb dicséret hangján. Mert ez a költészet otthonosan tud széttekinteni ennek a teremtett világnak mindegyik zugában. Kisebbségi érzet nélkül és minden fölényes mellékzöngét mellőzve. Kalász talán gyermekkorában tanulta meg a földhöz közeli ember biztonságérzetével a környező dolgok és a megtörténő események tudomásulvételének természetességét. Amikor a legszűkebb világ még ön1

Megjelent: Parnasszus (centrum – Kalász Márton), 2011, tavasz, 13–23.

111

tudatlan foglalja magában a legtágabb létezést. A világirodalomban talán Petőfi tudott ilyen magabiztosan széttekinteni, megismerni mindent, ami útjába került. A legkisebb zugoly és a legtágasabb világváros egyszerre elfér ebben a tekintetben. Minden pillanatban, minden helyszínen – a gazda biztonságérzetével. Ha Kalász Márton megismerte például az emberi fogsor szabálytalan-szabályos ritmusát – máris megérti a nagyváros építészeti panorámáját. És ha ismeri a falusi ég-föld természetes összeilleszthetőségét, a rögök simulását, a nap-hold-csillagok sokárnyalatú színjátékát, a környező tárgyak kézbevehetőségét – már nem lehet elveszett ember a köröttünk hirtelen kitágult világ rejtelmes széttartásában. Nem tudtok nekem ártani! – ezzel a tudattal néz minden apró és nagy dologra. A kézbevétel biztonságával, költőként a leírás lehetőségének tudatával. Bizony, nagy szüksége van minderre. Mert ez a magabiztos ember a legkétségbeesettebb poéta a verseiben. Két anyanyelvű, szó szerint is (fiatalkorában költőtársa mondta: ha mély álmából felköltötték, németül kezdett tájékozódni). De számomra képletesen is. Világának ez a pontos tárgyiassága rémmesés-balladás viszonyulást rejt magában. A tárgyakat otthonosan kezesítő mozdulat a tekintet ijedt kétségbeesését társítja hozzájuk. A tárgyakat ugyanis lehet használni, az élet normális élésében hasznosítani. De mindent, a leghasznosabb dolgot is lehet a pusztítás, a roncsteremtés eszközévé tenni. Mindent. Legközvetlenebb környezetünk legkedvesebb tárgyait is. Sőt mi több: saját magunkat is. Valaha a német romantika mesevilága a legkétségbeejtőbb világot szabadította ki az emberiség kollektív tudatalattijából. Hiszen a természet magában hordozza természetellenes lehetőségeit is. Nem kell ahhoz XX. századi háború, nem kellenek diktatúrák, – elég csak ránézni valamire, és belegondolni abba, mi minden rosszra lehetne felhasználni. A tárgyak negatív vonzása lenne ez? Valami rossz szellem sugárzása? Vagy az emberi lélek szakadtsága, amely minden természetes elrendezettséget visszájára képes fordítani? Még ha csak képzeletében is. Mert amit elképzelek, azt valahol valaki egyszer végre is tudja hajtani. A gorgófő poézise kísért Kalász Márton költészetében: a dolgok kétségbeejtő volta. Nyíltan, provokálóan. Felrázóan, de nem lefegyverzően. Hogyan lehetséges, hogy nem ejt mégsem kétségbe ez a költészet? Mert nyelvének csodálatos megtartó ereje van. Nincs benne semmilyen direkt tanítás. Mégis érződik benne a mélyen hívő ember biztonsága. Mondataiban, szóhasználatában a maga természetességében él a Szentírás mondatszerkezete, szókincse: szimbolikája. A balladás hangoltságú félelmet úgy jeleníti meg szövegében, hogy ugyanakkor a teljes mondatszerkezetben megjelenik a metafizikus létszemlélet. Nem filozófiai fogalmazással, hanem természetes sugalomként. Mesévé oldja fel saját tragikus költői látását. A mondatban 112

benne érzékeli (és ezáltal érzékelteti) a létezés elrendezettségének biztonságát. Legyen példa a kései Mese című verse, mely az emberi ténykedés, a népszokás, az ünnep és az evangélium természetes összeolvasásából ad egy életképet: Brueghel festett ilyeneket, és T. S. Eliot fogja versbe az Ariel-dalokban. Az értelmes létezés sejtelme? Mindenképp a nagy költészet lehelete. Így tud „felhőtlen képpel” nézni a bárány, és így létezhet az ember „kemény fügefa”-ként. Bárhová tekint, arra figyelmeztet, hogy létünk áldozat? De a kiválasztott szavak evangéliumi értelmet adnak a „bárány-lét”-nek. Lehet így élni? Minden egyes vers nehéz próbatétel: valahogy léteznünk kell ebben a teremtett világban. Ha már vészek közé ide teremtettünk. *** Miután ezt megírtam, rákérdeztem a gyűjteményes kötet szerkesztőjére: valóban így is értelmezhető ez a költészet, amint én leírtam. És megkérdeztem barátomat, aki valaha, a hetvenes években írásban is megfogalmazta egy írószövetségi bemutatás során: az újabb korszak három legjelentősebb költői eseményének egyike Kalász Márton lírája – ma is tartja-e még. Valami nem hagyott nyugodni. Amit leírtam, amit válaszoltak, valószínűleg igaz, de továbbra is valahogyan nyugtalanító versképződményként jelentkezett számomra a Kalász-költészet. Valahogyan kivált az általam ismertetett és az évtizedek során leírt hazai költői szövegalkotás és formáltság sorából. Mi lehet ez a mindeddig megnevezhetetlen: „valahogyan”. Annyi lenne, hogy a hazai vers konzervatív epikusságától elkülönbözött? Mintha nem is magyar, de talán – furcsa módon – lengyel költővé érett volna az évtizedek során? Mondjuk inkább Zbigniew Herbert társa lenne? (Ennek a költészetnek a magyartól elkülönbözéséről némi gyakorlati fogalmam lehetett iúkoromtól, hiszen a grafikus Feledy Gyula barátom közöttük érett mesterré, sőt a versírással is titkon kacérkodott. Utóbb pedig maga Kalász Márton beszélt nekem erről, az itthon észrevétlen belső kötődéséről a lengyel lírához.) Hazai költőtársai-elődjei közül korábban kiemeltem a magam számára a szabadsághívő, bár a világrend teremtettségében hitetlen Lakatos Istvánt, és a hívő misztikus álmaiban szenvedő és szenvedéseit a kollektív tudatalattiban feloldó Jánosy Istvánt. A róluk készített monográfiáim után Kalász Márton következhetett volna. Utólag visszatekintve: szabadságvágyát és a teremtett világba vetett bizalmát e két ellentétes vers-szervezetű költő világából levezethettem volna. Akkor nem gondoltam arra, hogy utánuk számomra az ő költészete következhetett volna. Bevallom: idegen maradt számomra. A tőlük hozzá vezető utat „nem lelém”. Ők – kevesek által igaz mindmáig sokra becsült hazai nagyságként – kiestek a magyar líra folyamatosságából, távozásukat követően Kalász Márton magában építette meg világirodalmi rangú költészetét. 113

Költészete formáltságában Kalász Márton hazai költőhöz talán csak az egy Pilinszkyhez kapcsolódna, akinek versei szintén különböztek a hazai versgyakorlattól úgy, hogy éppen ezáltal érződhetett otthonossága a világirodalom egyfajta szövegszerkesztő áramlatában: így társulhattak költészetéhez mind a francia (Pierre Emmanuel), mind az angolszász (Ted Hughes) világban adekvát, világhírnevet biztosító fordítások. Hozzá hasonlóan utóbb Kalász Márton lett a vers eseményességéből kiváló szöveg szintén világirodalmi kontextusú megalkotója a magyar költészetben. Csakhogy Pilinszky esetében nem az eseményességre merőlegesen szerkesztett mondatok versbeépítése váltotta ki a különleges figyelmet. Hiszen szavai és mondatai között világlátásában, létezés értelmezésében az evangéliumi eseményesség mindig összekötő szerepet jelentett. Ha a mondatok szétszakadtak, egymást akár kioltóan kerültek egymásutániságban a hagyományos epikusság szempontjai szerint, az összefüggések a létértelmezés kötöttségét követően az evangéliumi szövegszerűség ismeretében felfejthetőekké váltak (így ismerkedhettem meg a Pilinszky-vers egy sajátos értelmezőjével, a Pilinszky-mondatokat az evangéliumi szövegértelmezéssel összemontírozó Kuklay Antallal; mondtam is neki háromhetes, közös csoportban megtett olaszországi utazásunk végeztével: te nem a költészethez értesz, hanem a Pilinszky-költészet egyfajta rejtvényfejtéséhez). Ha azt írtam, hogy Kalász Márton ezt a szöveget mondatai által felszabadító alkotásformát Pilinszky jóhírt-variáló költészete segítségével léphette meg, ugyanakkor egyfajta máskéntlépést is érzek a Hírek Árgyélusnak és a Szállás a hetvenes évek második felében keletkezett verseiben. Ha Pilinszky mondatainak eseményei egymástól különválóan meredtek egymásra – a jóhír-háttér szövegszerűsége végig egyfajta biztonsági hálót éreztetett versei alkotmányában. Kalász esetében éppen ennek a biztonságot nyújtó hálónak a feladását találom, a törekvést a szövegalkotásban egyfajta felszabadultság legteljesebb megjelenítésére. Félreértés ne essék: elsődlegesen nem a jóhírt-hordozó eseményesség elhagyása jellemzi versének önállósulását. A világértelmezés egészében ő is fenntartja az isteni értelem megnyugtató hátterét. Lényegében, de nem szövegszerűségében. Verse kívül áll az evangéliumi szövegértelmezettség tartományán: a teremtett világ hagyományos szövegszerű értelmezésének elhagyásával magára veszi a keményen megszenvedett tematika (a társadalmiság és a természeti létezés) egyéni értelmezésű feldolgozását. A magyar vers hagyományos életrajzi, tárgyi világának követéséből, utóbb pedig mindinkább a dolgokra való sajátos rátekintéseinek mondatba fogásával szervezte meg azt a költeményébe beleszerkesztett szövegvilágot, amely egyrészt a jelenlét szenvedéseit, nyomorgató tudatát, másrészt a szabadulás igényét és gondolati erőterét építi egybe a széttartó mondatok 114

egymás mellé helyezésével. A hagyományos ritmus és rím megkerülésével, áthangszerelésével. A rabság és szabadság metafizikai meghatározottságának, a teremtett világ lehetőségeinek átélését formálva verssé. Mit tehettem, hogy közelebb kerüljek ehhez a vershez? Iúkoromban begyakoroltam egy módszert. Valaha így kerültem Barcsay Jenő festői világába. A kétdimenziós festett képeket addig néztem, sorban, amíg meg nem nyíltak. Lassan átformálódtak háromdimenziós képződményekké. A festmény megmozdult, befogadott magába. Hasonlóképpen kerültem barátja, Deim Pál festményein belülre is Ernst Múzeumbeli kiállításának templombelsőt imitáló installálását magamévá élve. Ezt a módszert alkalmazom iú korom óta a versre is. József Attila Eszmélet ciklusával kezdtem valaha, amikor még Tverdota György érettségi előtt álló gimnazista diákom volt. A leíró nyelvtan szabályai szerint – kvázi nyelvtanórát tartva – nyitogattuk a strófák világát. Szerkezetükből elindulva, mellőzve bármilyen korábbról adódó jelentés-értelmezést. Ismeretlen szövegekbe azóta is ekként lépek. Megkeresve a hálót, mely az értékelhető grammatikai és poétikai mondat- és vers-szerkezetet felfoghatja. Ráhagyatkoztam tehát most is kedvelt olvasási szokásomra. Lássuk, kinyílik-e imigyen számomra a Kalász-vers! Jelzett, sorozatokat prezentáló verseiben egyedül a létezés teremtettségének metafizikai tudatosítása az egyetlen elnyugtató mozzanat: a térből és időből való kilépés átélése. Ugyanakkor ezt – az epikus gyakorlat szemében – látszólag értelmetlen és nyugtalanító felsorolásokon keresztül tudatosítja. Az avant-garde valahai vívmányai szelídülnek láthatatlanul verseibe úgy, hogy a Lautreamont-i „a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” szépsége az ő versében nem a világ értelmetlenségét deklarálja, hanem éppen hogy a teremtés legmagasabb szintű összefüggését bizonyítja. Olyan biztonságot vonz be versébe, amely független minden emberi vonatkoztatottságtól. Az elrendeltség állapotát vonja verse burájaként szerkezeti rögzítőelemmé. Korábban azt hittem, a korai német anyanyelvűsége teremti a ritmus és szótári értelmet felhagyó versszöveget alkotásaiban. De mivel nem egyszer éppen a magyar vers ritmikájára és a magyar szótár felfedeztető ismeretére is rádöbbent, biztos vagyok benne, hogy magyar költőként gondolkozik. Aki nem nyugszik bele a hagyományos vers folytonosságába, hanem korszakos eseményként tudja megalkotni versei másfajta formáltságát. Hiszen van általam szintén nagyra tartott költészet az magyar irodalomban, amelyik időlegesen súrolja ezt a Kalász Mártonra jellemző mondatszövési módot, a Rézerdő, A tündér megkötözése és a Jóslatok az újszülöttnek, a magyaros dikciót az eseményesség ellenében alakított mondattöredezettségen keresztül megszólaltató Ág István-i lírakorszak egyes verseire utalhatok. 115

Amikor a hetvenes évek második felében Kalász Márton a fent jellemzett verseit írja, a hazai költészet modellezésében kritikusként én a töredék-volt jelentkezését figyeltem meg. Az egész értelmetlenségével szemben egyfajta rész-igazságok felvállalását, a történelemben létezés szakadozottságát kísértem figyelmemmel a hazai költők verseiben. A töredékeket emeltem ki, mint a vers-ellenállás hazai remekeit. Védtem, mert bennük és általuk véltem kihallani a vallomást egy bomló politikai szerkezetről. Az összetartó közéletiséggel szemben a magáramaradtság részleteiben megfogalmazott csalódásokat, kétségbeeséseket, fájdalmakat és megoldáskereséseket méltattam. Ugyanekkor ezzel az epikusan és indulati hevességgel felcsattanó töredékességgel szemben Kalász Márton valami egészen mást alkotott ekkoriban. Ma, visszanézve a versekre, csodálom, hogy senki nem figyelt fel rájuk, itthon nem lehettek sem a hivatalosság nyílt céltáblái, sem az ellenállás példaversei. Bezzeg ezek alapozhatták meg azokat a külhoni irodalmi szintű barátságokat, amelyek későbbi verseinek majd változott alakulatait oly korszerű érvényességű szövegekként formáltatták költőjükkel. De most még maradjunk a hetvenes évek második felében, az engem a Hamlet-Horatio párbeszéd hangnemére emlékeztető Árgyélus-verseknél. A szabadságról ilyen szabadon, magaelszánással talán senki nem beszélt akkor e tájon. Még a hivatalosság által támadott ellenzéki szövegteremtők sem. Csakhogy Kalász Márton a verseiben mindenfajta kötöttséget eloldott. Mint az akkor oly divatossá váló népdalban énekeltük: „Lovamat eloldom…” A versek mondatai a távlatokat összekötően úgy váltak el egymástól, hogy a vers mindenfajta közvetlen, akkor aktuális szövegmagyarázati értelmezhetőségét elvetette. Ugyanakkor benne egy ember teljes felszabadultságának távlatossága nyílt meg: nyilvánult meg. A hazai versek tér- és idő-kötöttségével szemben nála minden szó (sőt nem egyszer az új sorba szakított, önálló értelmet felvevő szótöredék) önállósul, a mondatok a formális logikát nélkülözően egymástól elfele tartanak – ezzel versének tere nyitottá válik. Szabadsága: a jelen korlátainak józan tudomásulvételét mindenben elutasító, részmondatokban értelmetlenként megtagadó költőnek a csalódottságot a felszabadultság távlatosságával felülíró széttekintése a létezésben. Szemben Weöres Sándornak a szociológikumot eleve negligáló, ideológiailag „születetten” kötetlen világértelmező látomásaival – Kalász Márton minden szavában, minden mondatában egy-egy hagyományos kötőelemben való mélységes csalódottság, keserű megcsömörlöttség fogalmazódik meg. A mindent elhagyás fájdalmas szabadsága tartja össze nála a verseket. Alapérzésük: a tragikumig lecsupaszuló fájdalom; összetartó erejük: a teremtett világ összetartozásában való hitbéli meggyőződés. És a kettő között az a világ, amelyik értelmetlenül tékozolta el összes emberi tartalékát: karikatúrává züllött valahai öntudatát tápláló mivolta. A Kalász-vers széttartó grammatikája ennek, a gonosz jelenlétét megszen116

vedő keserű karikatúrának a megtestesítése. Ellenében pedig beleszerveződik a versbe a természeti rend megérzékítése, amely ellenpontként keretet ad az értelmetlen emberi-történelmi képződménynek. Ez a térben és időben értelmetlenné alakuló, mocskossá vált környezet és a teremtés ezt ellenpontozó örökös rendjének sugárzó képi megjelenítése azután a költő számára a szövegalkotásnak olyan szabadságát biztosítja ellenszolgáltatásul, amelyet józan ésszel „fel nem ér”, csak „ohajtva sejt”. Az elbeszélt verssel szemben általa egy sajátos elliptikus és intarziás grammatikát magára öltött, a szöveg folyamatos átszerkesztése során megélt (egyszerre megszenvedett és megdicsőült) költeményformálás jön létre a hazai irodalomban. Ha nem támadták, nem közösítették ki ezt a költészetet az csak azért lehetett: mert kopóésszel, és ennek ellentéteként ellenzéki kötődéssel mindez beláthatatlan volt itt e tájon. Írjak ide egy csokrot emlékeztetőül, pár rövid szösszenetet (szisszenetet?): Reggel Reggel. Kényszerű tudományom, gyötrő feladatom: Fölkelni, élni. Kimondhatatlan örömöm. Az Árgyélus-versek közül: (4)

Álmainkat a láthatók kifosztják, visszacsennék a láthatatlanok. Furcsa bolt ez; a tolvaj nappal járja, éjfélen szíves vevőkör forog.

(7)

Rossz érzés ez. Járja a várost, nézi lovaidat – nem tudja, melyiken tűnhettél el. A lovak megvannak, titkolózók. Rossz éve ez. Ma is a táltost keríté be, s vezette kacskult eszével haza – – –

(9)

Azért jó minden, mert nekik jó. Hidd el, herceg, a közelítő ügyeletes megalkuvás, a behelyettesítés a romló seregből se vált ki többé haragot; csak közönyt – 117

s az évszak fénytöréseitől független mélabút. (22)

Ülök, eszembe jut, kiszúrjam e sikló tűvel a szemem – nem botránkoztat többé; hidegen űznek mindent, látvalenézve aljassághoz ragad nevem; ím, önmagam iránti megvetésem mily zavart fátyollal tekintetemben, módolva viselem.

Az egész görbetükör-világ egyrészt a teremtett világ számára felfoghatatlan rend-kisiklás számbavétele: (25)

Ajánlás Lesznek vagy nem lesznek, ha majd kilépnek vagy nem lépnek ki az ajtón kéz a kézben, újból szerelmesek Elhiszik vagy nem hiszik el a madarak megértik vagy nem értik a növények egymásba csípve: álmodnak a fákon Megérzik ők, nem érzik, kellene ha csupán félénk jaj, messzi mosolygás valami, minek szándéka szerint S a szerénység, ha azok épp csak el ha a kísértés kint úgy folytatódik hihetetlen épülve rá a csönd Az egyetértés: ó, hadd legyenek érintsék: lépcsők, szelek, fényes ágak érintse vándorlásuk a lép-pontokat 118

Fáradjanak, újból tisztük legyen álmélkodjanak rá: kétes méreteikhez képest szóródhatnak szét igazán Mi lehet ebben, az ilyen idő- tér-koordináták határolta torz létezésben a költészet helye-szerepe? Egy torz pukkedlivel a hazai társak töredék voltára, az egész-séget a föld alá gyalázottan átélő (ma így mondanám: katyńitudatú) költészet továbbmondása, az, hogy még a föld alatt is beszélek a félbetört mozdulat, szájamé púpon a buborék, sóhajomé Mert ez nem lehet ebben a költészetben a töredékké válás, az elhallgattatás csendje. Sőt: ebből épül a maga torznak feltűnő, mégis a torzból egy újfajta szabadon beszélés egészségébe beleépülő valami. A hihetetlenben, az elképzelhetetlenben, a torzban megjelenő egész-ség: a semmiből új világot építés újfajta Bolyai-geometriája. A kibeszélésben elérhetetlen szabadság a vers-görbetükörben a szabadság megtestesülését vizionálhatja. Mindenképpen egy, az ismert világ képeiből megépülő ismeretlen világ, a szabadság megismerhetetlenségét a vers által visszafordító elszabadulás. Ezt a poétikai Arcmást adhatja csak emlékeztetőül. De ez a „csak” önmagában a szabadság megjelenési formáját rögzítheti. Csakis a poézis lehetőségeinek eszközével. Íme, az elszabadult szabadság: Arcmás, emlékeztetőül: Itt ülök, senkihez se szólok. Nem szállnék föl e szűk szobában, nem vagyok lúd – s úgyis a por körözne magasabbra nálam. Kint egy kiteljesült bogáncsban épít szállást a fürge őszi világ. Ülök, papírjaim hajtogatom. Eképp járom be őket, idegbajos, tiszta mezőket. S képeim, könyveim lassan mítoszba vándorolnak át. Nézem: gyűlő libát, várnám, hogy fölgágogjanak. Nincs most, igaz, nyitva az ablak, 119

de a köd ár-apálya csípős, szabad. Hát menjenek, ne topogjanak itt hiába, ne udvaroljanak s neszezzenek – fölkent seregüket fönt, fönt dúskálja szét a szélrózsa világossága. Könnyebb alkatra, mondjuk, hulljanak, ne vissza rám. Megváltoztam oly képzetek alatt – alvadt csonkjaimat elviselem. S helyre emeli lassan porszemét, bízom, e bölcs univerzum. Hiszen csontvázzá öltöznöm föl, föl! A fonák csoda, szenvtelenebbül, mint kint e virággal, már végződnék velem. Ezt a fajta verset csak a Paul Celan és Zbigniew Herbert és Czesław Miłosz neveivel jelezhető versvilágon edződött olvasók fogadhatják sajátjukká. Erős, egyéni színű, jellegzetes formáltságú költő-egyéniségként. Ki is vonult a közéletből, az Új Írásból a Vigiliába, Magyarországról Berlinbe, Stuttgartba. Társakat keresni. Hosszú és kétes a menetelés (a szökés?) haza. Fejezi be a Baljós ének című szövegét, melyet így kezd: „Át kell lépnem a vonalat, melyen túl semmi sem derűs, sem vigasztalan.” Erre érett meg ekkor költészete. *** És itt folytatódik Kalász költői „haza”-térése a szabadlegény poézisből a felelős szövegekkel megkötött, társakkal szerveződő, a nagyvilágban otthonos irodalomhoz. Miután megízlelte a meg nem értés mélységét és ellenében a szabadság versben megszerkeszthető legmagasabb rendjét, miután 120

megtalálta társait az összeomló kétpólusú diktatúrás világban – „haza” térhetett és beletársulhatott egy megújuló szabadságelvű világirodalomba. Magával hozva költészete mindenkitől elkülönböző sajátosságait. A teremtett világ biztonságának tudata mellett a környező léthelyzetek térbeli és időbeli bizonytalanságának, a megalázottság és kiszolgáltatottság jelenetei ismeretének emlékezetét – és mindezzel szemben az embernek mindebből következő esendőségében is megnyilvánuló mégis szabadságakaratát. „Haza”-találó költészetének készenléti állapota: készség a létezés alakulásainak állandó átértelmezhetőségére. Csakhogy ezek a versek, a Más esték, más rurália, majd a Kezdő haláltánc és a Vesztések darabjai már nem a korábbi „Lovamat eloldom…” szabad legényét mutatják, hanem egy, a világ irodalmainak szövegeibe magát beleszövő, a keserves jeleneteket, tényeket megélt társak sorsát magáévá élő ember széttekintését mutatják fel a világban. A korábbi szabadosságot felvállaló teremtéshívő ember gesztusai most már a Sámson által a világra szakasztott templom romjai alatt vergődő túlélők tapogatózó tájékozódásává válnak. Rendszerek omlottak, férfikor öregségre váltott, fortélyos félelmű rabság még fortélyosabb áttekinthetetlen szabadságba ment át. A szabadság gesztusai újabb verseiben nem a kiszabadított szavak és tágra kifutó mondatok egyvelegéből tájékozódnak a vállalt kozmikus-isteni világrend felé. A biztonság érzete megmarad ugyan, de a környezet már „hozott” szövegekbe burkolózik, egyre több kétségbeejtő tapasztalat szövődik versébe kívülről, társai szövegeiből, eseményességéből, és belülről is, a mulandó test megfigyeléséből. A szerintem Ludas Matyi-szerű, az ő megfogalmazásában Defoe hősére utaló szabadságú, Árgyélushoz szegődő létlakóból így válik szövegek és sorsok kötöttségében tájékozódó érzékeny emberré. Hölderlin mintájára a magyar költészetből korábban hiányzó – talán csak Babits korai költészetében, meg a Laodameiájában megképződött – költőkhöz társulás lehetőségét építi versébe. Ha korábbi verseinek értéséhez elég a hazai kortársaival való szembesítés, és az abból való kilépés poézisbeli átértése, – ami ezután következik, ahhoz éppen a kortárs külföldi irodalom szövegvilágának ismerete is szükségeltetik. Megírta mostanra külföldi éveinek tájékozódását, megjelent könyve erről, de többre is szükség lenne, olvasói és majdani értelmezői fejtőtevékenységének könnyítésére valami – a Szabó Lőrincéhez hasonló: – „Vers és valóság” szerű kommentárokat is készíthetne. Mert micsoda „hozott” szövegeket kristályosított – mint sóoldatba lógatott cérna – szövegeinek univerzumába egy a szabadságra vágyó, érte külvilágba-magányba is elfutó, ott még több nyomasztó előtapasztalattal megtelő versteremtő. Sokszor mondjuk, a magyar próza átvette a múlt század második felében az eszméltető gondolkozás szerepét. Így igaz, ha egy Mé121

szöly Miklósra vagy egy Esterházy Péterre figyelek. Mondataik – mintha költői szöveg. Ez a próza aztán derékhadában megtelítődött világirodalmi tapasztalattal, de talán éppen szemünk láttára laposodik vissza ideológiává. Nagy nekigyürkőzést – nagy erővesztés követ. Egyre inkább érzem, ha modern prózánkat is mondatonként mérlegelem, a beléje épített üzenetideologikumot. Imigyen rendeződik át számomra a magyar próza utóbbi évtizedeinek legendája. És akkor itt van egy költő, aki kétnyelvűsége és szabadságvágya révén intellektusával képes lett átfogni ezt a Nyugat-Európa kigyöngyözte szabadosságot felváltó szabadságeszmét, társakat szerzett hozzá innen a keleti féltekéből, és most „haza”-hozva felragyogtatja a magyar költészetnek egy időben elparentált erejét. Hölderlin akaratával, belenemőrülve összegyűjtötte az elbukó zsarnokságok megalázó emlékét, és hozzászőtte a zsarnokságokon túli szellemmarcangolások tanulságait. Mert nemcsak a fasizmus-kommunizmus alatt hullottak a költők, hanem – bármily megdöbbentő! – túl a vasfüggönyön, a szabad eszmélés honjaiban is éppúgy megnyomódott a szellem, értékvesztetté vált a gondolkodói lét: divatok, könyvdömpingek, nyomorúság terhelte a költők érzékeny idegzetét. Ezt is behozza „haza”-térve Kalász Márton. Újra érvényt szerezve versében a szellem napvilágának. Ha van költőnk, aki megérett a világirodalomban felnőttként életre, akkor Kalász Márton kereső személyként is az elsők között léphet e koszorúba, immár maga is újabb szövegei által koszorúzottan. Csak egyetlen példát ide, az eljövendő „Vers és valóság”-ba: amit magam hallottam „Marci” elbeszélésében. Könnybe lábadt szemekkel mondta, siratta barátját, és vele együtt a szabadságát, melynek veszélyei túlélték határait, és korát. Ebben a kötöttségben emelte fel bánatos és testvéri fejét. Íme a vers, melyet személyes emlékezése hitelesített, de mely lényegét tekintve Kalász Márton egyik legfontosabb versportréja, utóbbi évtizede kiemelkedő költemény-teremtménye: Virrasztók Zbignew Herbert emlékének Már arra sincs mód: az alkohol, éjszaka, letámolyogjunk a lifttel – az utcai hideg sem ünnepi harapós épp. Fülelnénk, hova lett belőlünk a város – alszik, nincs is, tetszhalott. Te előbb még dohogtál volna, van is, s nem halott. „Városom népe, ébredj!”– A történet szerint lép itt mögéd – csak a megosztott árny (nem, lazán intve, krónikus szerep): „Író úr, jöjjön, visszakísérem. De ne kiabáljunk itt, mert meghallja a szomszéd szolgálatos, 122

magát meg beviszik.” Nem ennyi a bizonyos érvek emléke – Rólad se. Rólunk? Lehetne bármelyikünké – kit bekísértek, azóta föl se, le se. A város nem aludt, tudta, jobb hallgatnia. Varsó se félt – ha félve is. Mi meg motyogtunk egy sarki árnynak. „Író úr, miféle város ez?” De sírhatnékunk közben ma töprengjünk: Mért jobb, s kinek; nélkülünk – nélküled? A rabság és a szabadságigény mélységét és magasságát összekötő vers elé pedig megírja a felszabadulás rabságának elégiáját is. Az „álmatlan szabadság”-ot váltó „szabad álmatlanság” szörnyű kényszerét. A Napló címmel jegyzett vers második darabját: Ma úgy halj meg, mint Z.: látta határán sírva ugyan; de visszanyújtva környezete valamelyikének a félig elszívott, hunyorgó cigarettát – már maradjon kis maró íz utánunk a sötét lakásban. Se a tudat, emlékünk itt se – szép leszórt kupac élhetetlen hamu. Mindig még másért kedvelt szőnyegen. A Kezdő haláltánc kötet Hölderlintől átvett mottója: „S nem fájóbb semmi se, Pauszaniász, / Mint szenvedést megfejteni.” De aki Kalász Márton utóbbi évtizedeinek verseit magára veszi „szenvedést fejteni”, az vegye át ennek a szenvedésnek a gyönyörűségét is. Nem véletlen, hogy verseit ezzel utóbbi évtizedei segítő társának is ajánlja: Évának. Ezzel is kifejezve: a szenvedés megosztása egyben a gyönyörűség megosztása is. Költészetében ezt fogadom felemelő érzéssel magam is. Úgy tudja a szenvedésfejtést alkotássá emelni, hogy benne a teremtett létezés mindenen átsugárzó derűje is áttetszik. A szavak, a mondatok ijesztőek, mégis azzal, hogy összeállanak egységgé – egyben az alkotás-gondolkozás segítségével a létezés elfogadását, méghozzá derűs befogadását adják át. Ezért kellenek a társak, barátok, költők, a szerelem is. Mert ezáltal egészül ki a torz-világtükör a sajátos Bolyai-geometriában boldog költészetté: a semmi ellenében új világgá. Minden befejezett vers egyfajta személyes jelenlétet reprezentál ebben a századvégi-ezredet előlegező létezésben. A magyar költészet ünnepi alkalmát. Amely a „szenvedést megfejteni” jegyében hozza nekünk az irodalom magaslati levegőjét. Tanúsítva, hogy nem a múló század poklai a kínteliség mélypontjai. Ami azt követi, az méginkább magában hordja a torz-geometria képzeteit. Mint minden kor, és minden generáció. Mint maga az emberlét. Ezt vállalja magáévá ez a versvilág. Szövegének szenvedéssel telítettségével, és megalkotottságának derűjével. Gyönyörködésre alkalmat adó örömével. „Mint csillagok, vezérlő 123

tűzjelek” – idézi versébe Weöres derűjét, mintha ezzel feleltetné meg a költészet világát maga korábbi szabadságversére, a Tundra-kutya címűre: Majd fehér éjszakáimat fölém vonom magam. De inkább, füstös sátor előtt a pihegő tundra-kutya, nézem e szurkáló csillagvilágot. Ha választanom kellene, ez lenne versei közül a kedvencem. A vers, „ahol kockára fagynak gondolataim”, melyben mégis vele nézem reménynyel telítetten S félénken a vibráló fényű szánt, amit másnap kétes délnek röpíthetek. Mily jellemző szótárral épülő ars poetica: „félénken”, „másnap”, „kétes” – és mégis: „vibráló fényű”, és „röpíthetek”. Egy megfontolt vívódó, sorsát következetesen vállaló, visszafordíthatatlan ember magaelszánását fogadom benne és általa – a nagy költészet szintjén. Egy olyan ember poézissá nemesített sugalmát, aki a megismert veszélyek tudatában mondja szavait. Korábban ideológiai és politikai ellenszélben feszülve, mára továbbra is kizárva az ideológiát magára véve a magányos és közös létezés mindenkori veszélyeztetettségének ódiumát. Mindinkább társakat gyűjtve verse köré és beléje maga erősítésére, derűjének biztosítására. A szenvedést és a szenvedőket összefogó mozdulat szöveggé emelésével. Benne élve a világirodalomban.

124

LÉLEKKARAMBOL (Jegyzetek Ágh István költészetéről)1 Pár éve a Parnasszus folyóirat centrumba helyezte kerek számú születési évfordulóján Ágh István költészetét. Természetes volt, hogy én is részt vegyek ebben a pályafelmérésben. Valahai indulásunk jogán. A Napjaink és az Új Írás gyűjtötte össze a hatvanas években azokat a költőket, akiket azóta is számon tartunk, akik nem hullottak ki az idő rostáján. Magam szerkesztőként és kritikusként vehettem részt e csodás indulás számbavételénél. Köszönet a kegyelemért. Ágh István indulásakor máris remekművel jelentkezett, amely az idők múlásával csak gazdagodott az értelmezhetőségének mezejében. Erre a valahai iú költőre szervesen építhet költészetünk alakulásának mai klasszikus alkotója. Az akkori fiatal lendület élteti az öregedő költő mai életreceptjét, széttekintését a világban. Megszenvedetten egységes költészetet épített meg mára Ágh István, ennek állomásait szeretném felidézni olvasóim számára. A nagyszerű, maradandó teljesítményekben kapcsolódó teljes életművet.

Harangszó a tengerészért De régen volt! Akkor kezdett összeomlani a világ. A költő ráérzett. A fiatalemberek még reménykedtek. A szöveg, ami akkor született, mára fejti fel értelmét. Mert akkor is, ma is a pusztulás ellen beszél. Pedig benne él a pusztulás. Mégis hiteti, hogy van szöveg, amely túlél minden pusztulást. Megtartja az életet. Ezért érdemes figyelni rá. Közölni, utánamondani. A történet: lehet, hogy halál; de a szöveg: az élet. Valahol a Fő utcában, a Korvin tér környékén, szemben a Népművelési Intézettel, ahol akkoriban az épp akkor végzett bölcsész, Ágh István könyvtároskodott, ha pontosan emlékszem, ott találkoztunk, egy preszszóban. Ő, a fiatal költő, én, a miskolci Napjaink szerkesztője. Elém tette legújabb versciklusát: oratóriumát – mint mondta. Beleolvastam, lapozgattam, élveztem sorait. Különösen a sorok zenéjére emlékszem. Gyorsan magamhoz vettem az egész dossziét, amiben a versek gépirata volt. Mint egy kincset. 1

Megjelent: Parnasszus, 2009, nyár (Centrum – Ágh István), 47–51.

125

Mit kerestem a Fő utcában? Őt és Szaudert. Mert ott lakott szigorú mesterem, nevelőnk, professzorunk, Szauder József. Bár ekkorra már elpártoltam közös korábbi korszakunktól, a 18. századi irodalomtól, de Szabó Lőrincről írott munkáimmal is meg-megkerestem, véleményére számítva. Ekkor fejeztem be monográfiám első kötetét (Szabó Lőrinc lázadó évtizede címmel jelenik majd meg könyvként), és a kritikus Szabó Lőrincről írott fejezeteket mutattam be. Amikor megérkeztem, a rekamién szétrakva Nyugat-számok. Kikereste otthoni példányaiból a valahai fiatal költő kritikai cikkeit, hogy megítélje, sikerült-e a legfontosabb idézeteket megtalálnom az írásokból. Felkészülten vizsgáztatta szövegemet. Ezúttal megelégedetten távozhattam. (Nem sokkal később egy téli éjszakán bezzeg kétségbeesve kutyagoltam hazáig az éles szélben, mondogatva az úton magamban: ő sem ért meg. Pedig mennyire megértett! Az első fogalmazásban már meglátta a későbbi átdolgozást. Mert bízott benne, azért pocskondiázta a kezdeteket. Életem legjobb írása alakult szigora következtében utóbb. A Szabó Lőrincmonográfiám második kötetének első fejezete, a Te meg a világról szóló.) Jókedvűen mentem a presszóba. Még konyakot is ittunk, ha jól emlékszem, koccintottunk Pistával. Mindketten kissé félszegen, a másik nehogy meggondolja ígéretét. Ő örült, hogy fiatal kezdő létére egy folyóirat felvállalja a teljes versciklust, én boldog voltam, hogy ilyen kiváló valamit szereztem vidéki lapunk számára. Utóbb meg is jelent nagyszerű tálalásban, Feledy Gyula egyenértékű grafikáival illusztrálva. Két évtizeddel az oratórium megjelenése után egyszer egy rádiós emlékezésben rákérdeztem, mit is jelenthetett számára a versbéli történet. A nyolcvanas évek közepén így emlékezett: „Két öreg, egy öregasszony és egy öregember – a szüleim. Mindenki a maga életének a megvallásával van jelen ebben a versben, a férfi a férfimunkával és a férfigondolkodással, az öregaszszony pedig annyira a maga életével és gondolkodásával, amennyire általános és megszokott a parasztoknál. Nagyon nehéz volt az életük. Apám végigharcolta az első világháborút, és utána is résztvevője volt a magyar történelem nehéz, válságos állapotainak. Az apám mindig vesztese volt az időnek. Ez a vesztés 1959-ben tetőzött aztán igazán, a szövetkezetesítéssel. Hetven éves abban az időben, ő már a jövőt nem képviselhette, csak a múltat. Ebben a tehetetlenségben, ahogy ők kiöregedtek, és ahogy az apám meghalt, úgy öregedett ki a parasztság és úgy halt meg. Amikor én őróluk beszélek, akkor az egész paraszti osztályról beszélek. Már nemcsak apa és anya ők, hanem az egész parasztság együtt. A huszadik századi paraszt osztályt képviselik – jelképi szinten: mind a két ember, apám is, az anyám is az utolsó paraszt. Történelmileg véve. Utánuk már nem az van, ami azelőtt, minden megváltozott. Megváltozott a falu is. Abban az időben, amikor írtam, hárommillió falusi ment városba. Hárommillió ember sorsának részese voltam én is.” 126

És a címadó tengerész ebben a tengernélküli országban? „Én nem voltam tengerész soha, tengert is csak egyszer láttam, éppen abban az évben, de nagyon messziről, Leningrádban, a Kirov stadion tetejéről. Még a partján se voltam. Semmi tapasztalatom nem volt a tengerről, csak képzeteim lehettek, viszont ott volt a rozstábla, mint tenger, vagy az ég, mint tenger, tehát a határtalanságnak voltak bennem tiszta képei. Volt egy ismerősöm, tengerészkapitány – most nem tudom, hol van –, ő mesélt nekem a tengerről olyanokat, amik mintha az én élményeim lennének, beleépítettem a versbe. Talán azért választottam a tengerészt, mert ez a bizonytalanság, ami rám jellemző volt, így teljesen egyértelmű alakban fejeződhetett ki.” Szakítás? „Nem nagyon téptem meg, nem nagyon stilizáltam a verset. Az elmenni akarásom nagyon határozott volt. Miért ne lett volna, amikor nem maradhattam volna ott? Van egy versem, amiben azt írom meg, hogyha ott maradtam volna, mi lehettem volna: hát költő nem, vagy ha költő, akkor csak a falu bolondja. Sinka István is ott hagyta azt a világot. Mindenki ott hagyta. Tehát van a költői sorsban eleve egy elszakadás, és van egy másik, mely a társadalmasított sorsokban nyilvánul meg. Az építőmunkás elszakadása, aki feljön munkásszállásra.” És a feleség? „Akkor én úgy képzeltem, hogy a költőfeleségnek nagyon nehéz. Nem is lehet azt elviselni. Minden művészben van valami jó értelemben vett önzés, ami csak az ő szempontjából jó értelemben vett, a környezete szempontjából nem annyira. Sok mindenben összeütközések lehetnek. Abban például, hogy úgy tűnik, mintha az ember nem csinálna semmit, pedig közben gondolkodik, bár olyan dolgokat kellene akkor csinálnia, amit minden más rendes ember megcsinál. Ezek a pici dolgok naggyá halmozódhatnak. Abban az időben ez természetes volt számomra, mintha a költészetem, költővé lenni akarásom és ez az életmód tette volna tönkre azt a házasságomat. A feleségszerep a második lépcsője volt ennek a versnek, a végső elmenetelhez, a kifejlesztéshez szükséges fokozat, hogy az utolsó monológban elmehessen és mindennel leszámolhasson a tengerész. Ebben a nő iránti vonzalmamat is ki akartam fejezni, a szerelmes hitvesi létet is, olyan ranggal köszönök el tőle is, mint ahogy elbúcsúzom a szüleimtől.” Végleges szakítások? „Viszont én nem végleges szakításról beszélek itt, hanem egy természetes elszakadásról, ami örökké ragaszkodik az örök visszatéréshez is. Rendszeresen visszatérek oda, mert szükségem van rájuk, ahányszor oda127

megyek a rokonaimhoz, az anyámhoz, a falubeliekhez, olyan erőt kapok újabb munkákhoz, ami nélkül nem lehetne tovább élni. Velük nem lehet lennem, de elszakadni tőlük sohasem tudok.” Olvasom újra a verset. Hullámzik bennem szövege. Van egy történet, amely elszakít, és van egy szöveg, amely összeköt. Világok omlanak, de az élet mégis megmarad. Más történik, és közben más mondódik. „Nem tudom, a versben így fejeződik-e ki, de így akartam. Amikor én ezt a verset írtam, akkor én nem akartam semmit, hanem csak írtam, jött belőlem, szinte megfoghatatlanul. A vers fegyelmezte magát. Folyt belőlem.” És mindezek után kimondja verse sorsát: „Több a vers, mint ahogy most el lehetne mondani, a vers magában mondhatná ki önmagát.” Négy évtizedes távlatból visszatekintve ezen gondolkozom el most én is: vajon az akkori mezőben tűnhetett fel kiemelkedő alkotásnak Ágh István versciklusa, avagy maradandó értékű alkotásként olvashatom ma is a művet? Durvábban fogalmazva: akkor a pályakezdő Szabó Lőrincről írva egyúttal tudtam lelkesedni Ágh István művéért, ma rátekintve a huszadik század irodalmára, továbbra is ott látom-e a versciklus helyét, ahová akkor helyeztem? Első válaszom: ma is gyönyörűséggel olvasom. Van Ágh Istvánnak egy sajátos versbeszéde, amely csakis őrá, magára érvényes. Talán Kassák esetében érzem ugyanezt századuk (melyet a magam századának is mondhatok) irodalmában. Személyre szabott, egyénien elbeszélő. Ágh István esetében látszólag slampos beszédhang, amely mégis magában foglal valamiféle emelt retorikát. Szépen, magyarul hangzó beszélést. A beszélőnek az öröme fejeződik ki általa, hogy beleszólhat ezzel a létezésbe. Rendet követ és önmaga is tovább ad és meg is újít ezáltal egy rendet. Továbbvisz és újat teremt. És éppen ezt az újítást-továbbvitelt tartja a maga alkotói létfeladatának. Sajátos és ugyanakkor hagyományba illeszkedő. Egyben újabb hagyományt formáló. Amikor el akarták fojtani a beszédet, amikor meg akarták szakítani a hagyományt, akkor Ágh István felvállalja az évezredes beszédmód folyamatosságát. Egy kicsit kivagyisággal, büszke öntudattal, szembeszegülő daccal. Szemedbe néz a versben, aminthogy az életben is. Soha sem tudtam, miért ez a védekezésből kiváló szembeszegülés. Mintha mindig valamilyen támadástól tartana. Mintha mindig figyelnie kellene, őrizni valamit. Ma már tudom: a beszélés lehetőségét. A hallgatás ellenében. Egyik újév előtti estén, az Új Írásból eljőve, egy étterembe beszorulva az EMKE táján olyanokat mondott nekem, amit talán legjobb barátai sem tudhattak, amit bátyja barátai sem ismerhettek hajdanán. Egy dunántúli falu történetét. Apja kiemelkedő szerepét abban a világban. Egy történetben, amely versében már csak a vesztes, megöregedett szüleit mutatta, akkor este újra élte fiatal apjának emberi magabiztosságát, rendteremtő erejét. Nagyságát. Felmu128

tatta az emberi létezés örökre érvényes nagyszerűségét. A méltóságot, amelyet apja képviselt, és amelyet éppen fiai felnőtté válása idejére tett próbára a történelem. Megalázni akarták, a megtörhetetlent. Azt, aki jelképpé lehetett egy ország számára: a rendteremtésben. Akkor értettem meg, ez a gyerek, ebből a rendből már nem kérve, kilépett belőle, elszállt, költővé vált. De a költő magával hozta – mentette – az elmúló élet méltóságát. Egyben az ember méltóságát. Versének történetében nem ezt énekelte ki. Amit kiénekelt, az egy közölhető eseménysorozat volt: pusztuló szülőkről, új veszélyeket rejtő életformát vállaló iakról. De ezen az estén értettem meg, hogy mennyire különbözik versének konkrét története és a benne és általa élő énekmondás. Mit mondhat a költemény hangneme, tónusa, amivel mindezt kimondja. A mondás maga: a szabad beszéd. A beszéd által önmagát felszabadító ember megszólalása. A hang halhatatlansága. A sorok zenéje, amelyre ma is visszaemlékszem. Ez a megszólalás ma is élteti a történetet. A magyar versbeszédnek egy gyilkos korban való továbbvitele. Életben tartása akkor. És éltetése mindmostanáig. A beszéd lehetőségének kiküzdése. Természetes magamondással. A kimondhatatlan elbeszélése. Csoda: mert beszélt, amikor nem lehetett beszélni. Történet: amikor az emberektől elvették életük értelmét. Amikor a vers mindig rejtvény kellett, hogy maradjon. Akkor egy nem rejtvény hogyan tudta fenntartani a beszélhető hangot? Úgy, hogy az ma is érvényesen szóljon. Ma is természetesen. Amiről beszélt, az volt, amiről nem beszélhetett. Ami mégis a mának is szól. A mai eszmélkedésben kelhet életre. Hogy a létezés folyamatossága töretett meg éppen azokban az években. Nem erőszakkal, mint próbálták korábban, hanem észrevétlen. Becsapással. És nemcsak ott, és nemcsak egy diktatúra álságos akaratával. Hanem egy világrendváltással. Hogy fogalmazza meg oly telitalálatos szóval mindezt Ágh István? „Lélekkarambol”. Most látom, most értem, miről is beszélt. Ő sem tudta, hogy erről is beszél. Én sem, pedig akkor én is próbáltam szóvá tenni, más témákkal kapcsolatban ugyanezt. Hogy megbomlott a világ. És mindez azóta fennmaradt. Akkor még csak probléma, mára tragédia. Fiatalon, az öregség rangját sirattam. Ma jövök rá, magam mostani öregségét féltettem előre. Az öregség formáját tartottam (mint tette mindnyájunk előtt jóval korábban Weöres Sándor, még Sanyika korában) katasztrófálisnak. Kodály is ráérzett kórusában. Ma tudom csak igazán: mit vertek szét a huszadik században. Hitben, sorsban, szeretetben. Összetartozásban. Hát itt vagyunk. Mindenki: egy-egy hajótörött. Hol van aktuálisabb mű, most, itt, mirólunk szólva, mint a Harangszó a tengerészért. Mert ma már – akkori fiatalok, akkori „tengerészek” – mi vagyunk az Öregember, az Öregasszony, sőt a Feleség is. Mert ma már elérkeztünk a szétszóratásba. Nemcsak a közösség szétesésében élünk, de önmagunkban is apró dara129

bokra hullva vonszoljuk magunkat. Én legalábbis ott vagyok, ott bizony. Hogy történhetett? Mit tettünk magunkkal? Mit hagytunk tenni? Mint magányos őrült mondom magamban Ágh István oratóriumát. Egyszerre öreg, egyszerre fiatal, egyszerre férfi, egyszerre asszony. Bennem magamban hullik szét a világ. Mert hol vannak már azok, akiket elbúcsúztatott a vers? ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók, fiatalon fiatalok, öregen öregek, ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok, de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők, Akkor még lehetett tőlük búcsúzni. Mert Voltak ŐK. ŐK. ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok, családi ebédhez ülők, egymásra hasonlító vén házasok, ti várandós anyák, virágot kapók és adók, rózsaszín masnit kötözők, ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők, Megszakadt a világ rendje. Eltűntek mindezek. Akkor el lehetett még menni tőlük. Mert voltak ŐK. most elmegyek, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek, ti, ti, ti, előttem és utánam. Már nincsenek ŐK, és nincsenek TI. Mi vagyunk csak. A magunkra maradtak. A magányosak. A „rézerdőben” a „tiltott ház” lakói. Magunkra maradtak. Akik éppen értelmüket: méltóságukat veszítették. Már nincs a többes számú beszéd értelme. De még inkább veszendőbe ment az egyes számú öntudat. Amikor mindenki valaki lehetett. Akitől lehetett búcsúzni, és aki búcsúzhatott. És elveszett a minden perc kitölthetősége. A minden percben értelmesen élhető élet lehetősége. És éppen ezért elveszett a kaland, a nagyszerű kiválás lehetősége is. Egyformán sivárodunk. Ki figyel a másikra. Kinek kell a másik? Barátom visszavonul, önmagába száműzi méltóságát. Az egyes ember jogát. Tudom, valaha mondta, ő is nagyra tartja Ágh Pista versét. Ennyi maradna csak? Mint oldott kéve… 130

Szól értünk még az a harang? Mindenkiért: külön-külön? Vagy mindenki magában harangoz önmaga részeiért, amint darabjait is veszíti? Akkoriban ajánlotta Szauder is, Ágh Pista is figyelmembe a publikálni akkor kezdő Tandori Dezsőt. Ma Jaj-kiállítás címmel gyűjti egybe az öregedés múltja vesztő jegyzeteit. Az öregség beszél belőlem is? De jó lenne, ha csak ennyiről lenne szó. Ha hihetném, hogy van értelme az öregségemnek. A mások szemében. Akkor nem kellene siratnom. Akkor rábízhatnám másokra. Hol vagytok? ti, ti, ti, előttem és utánam. De jó, hogy van ez a vers. Mondja önmagát. Talán segít összeszedni darabjainkat. Darabjaimat.

A megtalált időből Ágh István versbeszéde egy teljes pályán keresztül tartani tudta a szembeszegülés, a pusztulásnak ellene mondás akaratát és indulatát. Mellette hullott irodalmunk, művészvilágunk élmezőnye. És ő kötetcímbe emelve merte feltenni a kérdést: Jól vagy? Mert azt akarta, ne a halál angyala diadalmaskodjon. Pedig verseiben éppen a környezet szorításában való létezhetés jeleneteit mutatja fel. Rejtekutakon tud csak szabadulni életkereteinek csapdáiból. A Tiltott házban című versében a természetes emberi érzelmet és buktatóit, korlátait egyszerre érzékelteti. Egyszerű szerelmes vers? Olvashattuk annak is. Lehet: írta is annak. Ma olvasva: a behálózott történelmi lét szörnyű csapdái leselkednek a fiatal szerelmesekre. Témájává a veszélyeztetettség formálódik: Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót, egyedül élek, teveled csak a szerelem idején, e tiltott házban, akkor is rejtegetlek, ha meghalnék magadban sirathatnál engem fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen, hogy senki se lásson, úgy szólítalak, hogy meg ne hallja senki, És megfogalmazódik a diktatúrák korának alapmondata: „s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon”. Mégis a vers megtalálja egészséges ellenpontját: „mert erős vagyok ál131

talad, sérti őket e szerelem”. A szerelem felszabadult vallomásos izzását állítja a tiltások ellenébe: „szeretlek mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején”. Sőt zárásában is fel tud ívelni a vers: „első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire, / egyszál ingben, foszló fa alatt.” Szerelmes vers? Az is. Fiatalok kilátástalansága? Az is. Ma olvasva: politikai állapotrajz? Az is. De legfőképpen: az életben maradás akarásának kimondása. A későbbi kérdésre (Jól vagy?) adott beszédes válasz. Az Ágh István-i beszélésmód egy korai remeklése. Mindig így volt e világi élet, mire megöregszünk vagy felfedezzük, hogy kerek a világ, vagy azt érezzük, hogy minden egész széthull darabokra. Vagy minden pillanatunk a viszonyítások, kapcsolattartások millió szálát köti egybe, vagy az elesettség bénasága határozza meg jelenlétünket a világban. Vagy míg lehet, egészségre törekedve részesei maradunk a körülvevő állandóan változó, eseményeiben esetlegesnek látszó világnak, vagy múltba révedő emlékezőként a jelen idő adódó perceit mélán számláló elesett kísértetként ijesztgetjük környezetünket. A mögöttünk maradt huszadik század különösen sok olyan emléket hagyott túlélői emlékezetében, mely inkább a szétesés számbavételére tehetne hajlamossá. Ágh István úgy képes összerakni a változó pillanatokat, hogy erőt sugárzóan emlékezik az öregedő ember iabbkori énjeiről, de közben befogadja a változások során mára kiformálódó és további változásokra felkészülő állapotait. Átveszi és továbbsugározza az ian megélt pillanatokat, és közben kiformálja a lélek harmóniájának megnyugtató tükröződését a test állapotrajzaiban. Erre figyeltem fel önéletrajzi ihletésű kötetének megjelenése alkalmából, és próbáltam „Olvasónaplómban” számba venni ennek a személyes összegezésnek nagyszerűégét (Új Holnap, 2005. 5. számában). Milyen érzés évtizedek múlva találkozni a valahai „fiatalemberrel”? Az idők multával szinte naponta érzem magam is ezt a szellemi érdeklődést. Hogy ez milyen izgalmas költői helyzetet teremthet, példa rá Ágh István legújabb verskötete (A megtalált időből, Nap Kiadó, 2005). Ahogy kezembe adta a könyvheti sátorban, belelapozva máris önmagamban kezdtem sétálni. Az én „szívnémaságos” gondolataimat izzította verssé. Mondta persze, mindjárt hárítva is a „tücsökzenés” rokonságot. Formájában persze rájátszhat, de lényegében egy új, másik Tücsökzenét teremt. Szabó Lőrinc, Tolnai Ottó versciklusai után harmadikként kapcsolódik ez a kötet is, éppen másságával az ősképhez, Goethe emléket idéző önéletrajzához (amely őskép is persze megannyi korábbi ősképre visszaütve keletkezett). Mindnek közös vershelyzete: a valaha megélt, és meg nem értett jelenetek utólagos átértékelése, metafizikai távlatba helyezése. A megélt élet helyének visszakeresése – nem az emlékek között, de – a létezés teljességének rendjében. Erre valaha Szabó Lőrinc figyelt fel, amikor már ciklusának 132

felével elkészült: az emlék tényanyagát át kellett hangszerelnie a tények viszonyításának poétikai nyelvére. Ágh István verseinek kérdésfeltevése éppen ennek a teljességnek az egyszerre átélése és megkérdőjelezése. Az isteni rend jelenlétének sejtelmével telítődnek a valaha megélt jelenetek, helyszínek. Költőelődje, a Dani uraság titkon érző lelke ohajtva sejtette valaha a kapcsolódásokat ma is érvényesen ilyen finom gyanakvással.

Hívás valahonnan Ágh István poétikájában egy megélt élet újra átélésével segít tájékozódni a létezésben, mai költészetünket tekintve a legmagasabb fokon. Legújabb kötetét a Magyar Nemzet szombati Magazinjának 2011. június 25. számának 35. oldalán mutattam be Elcsattogó csizmák címmel (Ágh István: Hívás valahonnan. Versek. Nap Kiadó, Budapest, 2011). Ha belenézek a tükörbe, visszahőkölök: milyenné is alakultam az időben. Zavartalan egységként megélni életét hány embernek adatik meg manapság? Felidézni kölyökkutyakori önarcképét, vállalni felnőtt önmagát, és összegezni kései érettségét? Ahhoz, hogy ez a sokrétegezettségű arckép harmonikussá simuljon tudatunkban, múltunknak micsoda következetes magatartásbéli elrendezettsége szükségeltetik! Ágh István mostani verseit olvasva olyan ember arca tűnik elő, aki meri élete minden percét külön-külön vállalva felmutatni – és ebből versében nem torzkép, magyarázkodás, hanem hiteles életút, hihető harmónia sugárzik. Útvesztők és árulások sorozata ellenében versei az emberi méltóság emlékművei. Ha találtatik költő, aki a múlt idők széttartó erőit végigszenvedve, nemegyszer a halál torkából menekedve vénülő korban is magáénak tudja érezni iúsága pillanatait, aki mai állapotában is visszaérzi az elmúlt veszélyes perceket túlélő iabb énje sugárzását, az a legtöbbre képes, mit kortársai számára egy költő adhat ebben a nehezen értelmezhető világban. Ágh István mostani verskötetével élő klasszikusként összefogja ezt a velünk és általunk élő, nagyon is változó világot. Szemünk láttára érez rá az állandóra a változóban. Hol derűvel, hol rezignáltan figyelve a test átalakulását. Ágh István költészetének mai remeklése a szépen élés receptjének kimunkálása. És hadd emeljek ki a kötetből egy verset, amely önmagában is a magyar költészet legjobb hagyományainak folytatója, a történelmi szenvedés és megpróbáltatás ellenében egy nemzet feltámadásának örök érvényű poétikai átélése. A Megszállók után című versre gondolok. Mintha a tatárjárás, a török vész, az osztrák elnyomás után „rendületlenül” eszmélkedő nemzet megszólalása is lenne ez a szovjet megszállással számot vető költemény. 133

A kivonuló hatalomtól szabaduló nemzet önmagát megsirató, soha nem feledő, mégis öntudatosan újrakezdést vállaló pillanatának rögzítése. A felütés a század megalázottságát himnikus ellenérzéssel idézi, ünnepélyes gyászzenével: „agyagba dermedt hernyótalpak”. Egy mondat ez a vers is, a megszabadulás „örülni kéne”, mégis fájdalmat összegező mondata: „elsírtam minden könnyemet / a kivárásban haltakért, / amíg túléltem magamat”. Mennyi törődés, gyász gyűlt fel egy életen át, míg ez a keserű mulatós kép kibuggyanhat a vers végén: „s mint aki örülhetne bár, / harangja mégis gyászra húz, / miközben lábával mulat / elcsattogó csizmákra ráng.” Számomra a Himnuszunk balsorsától való szabadulás végiggondolása. Ebben a keserű ünnepben foganhatott a költő összegező versportréinak mai sorozata. És megfordítva: a költő mostani verseiben feltalált emberség sugárzik e történelmi visszatekintésből. Remélve más sorsot, megkeseredett mondatok nélküli életet az unokáknak és unokáink unokáinak. Nemzet és egyén így ér össze, felelősséggel átfogva az elkövetkező nemzedékeket. Az élet bennük és általuk él és élni akar a földön és e haza földjén úgyszintén.

134

ÁRASZÁLY – AVAGY LEHET-E A NYŰTT VONÓBUL BOT? (Buda Ferenc haikui)1 Nyári olvasmányaim nagy nyeresége egy darabjaiban látszólag lazán kapcsolódó versciklus, amely figyelmesebb olvasásra a legszerkesztettebb ciklikus költeményünkre, József Attila Eszméletére emlékeztet, és számomra a személyes és nemzeti sorsot összefogó nagy látomás, Arany János A tetétleni halmon című versének testvérdarabja. Fogékony lettem rá, bennem hasonló létezésre kérdések kavarognak évtizede, és azt is megértem, hogy ez a látszólag személyre szabott világba tekintés egyben a nemzeti sors esélyeinek legfelelősségteljesebb mérekezése is. Nem versként elemzem. Kommentárokat fűzök hozzá, a magam évtizedes vívódásaiból írok néhány strófája mellé glosszákat. „Én is kerekítem, te is kerekíted” alapon – ketten mire megyünk. *** A Forrás egyik nyári számában az írások élén találkoztam kortársam, Buda Ferenc költeményével, nála szokatlan címzéssel: 24 haiku. Azóta dédelgetem, becézem magamban ezeket az élettapasztalatból leszűrt verses mondókákat. És most, megkaptam az Írószövetség szokásos e-mailes meghívói között a kecskemétiek igen szép, ízléses invitáló lapját, melyen szembenéz velem, miként nézett életét elbeszélve abban a Szövetség utcai teaházban, ahol egy évadon keresztül hetente jártunk össze irodalomról beszélni és művészetekről hallgatni, összejöveteleinket Ködlámpának nevezve. A törzshallgatókon kívül igen sokan futottunk össze a hírre, hogy egyik legjobb élő költőnket hallgathatjuk. Nagyon jó fényképe most szembenéz velem, és egyszerre ott látom ezt a néző fejet a pusztában, fogadott városa távlatosra kinyíló világában. Néz, mintha Arany János látomásában Csaba királyfi vagy éppen Árpád vezér nézne múltjával terhelten népe nevében a bizonytalan jövőbe. Meg mintha Rózsa Sándor vonná öszsze szemöldökét. De ez a nézés, miként a haikuk szövegei is több mint a mi környező világunkban kétségek között vergődő szétnézése. Akárha az utolsó mohikán is hasonlóképpen tekintett volna egyfajta jövőbe. Levetkőzött minden személyeset, mégis megtartott minden egyéni tapasztalatot 1

Megjelent: Parnasszus (centrum – Buda Ferenc), 2011, tél, 19–23.

135

ebben a tekintetben. De ezt csak én tudom, meg akik olvastuk valaha, vagy hallgattuk elbeszélésében a forradalmár iúságot, börtönt, megpróbáltatást, higgadt számvetést. Mostanra már a személyes sorstól függetlenedő, mondott szöveg marad versében. Az utolsó mohikán? Az utolsó magyar paraszt? Népéért felelős király vagy betyár? Ínséges esztendők futásában megszikkadt szavú táltos? Magát megmutató, mégsem személyében csillogó: sorskölteményt kimondó számvetést készítő. Szent István, mielőtt népét az égiekre bízta volna. Amikor olyigen magára maradhatott. Pedig érződik, mindegyik szavából: rengeteg felelősséggel terhelt. A legjobb költők sajátja ez irodalmunkban: úgy találni a szavakra, hogy azok önmagukban is, szöveggé összeállóban is, bár megtartják ékesen talált egyedi jellegüket továbbra is, egészükben, de egyszeriségükben is a nemzet törvényt mondó szövegeiként válnak megszületésük pillanatától idézhetőekké. Úgy sikeredett törvényfogalmazássá, hogy nincsen ebben a szétnézésben semmi történelmi egyediség, extremitás, semmifajta sem magános, sem közösségi eseményesség. Helyette: személyes és közösségi számvetés összefoglalása. Mindennek, mi történelmiségként számunkra összegeződik a versbefoglalása. Nem többes szám első személyben. Nem retorikusan közösséget maga köré kerekítve. Egyetlen ember szava szólal meg úgy, hogy mi kéretőzünk beléje, bele bújunk a szövegbe, észrevétlenül mondjuk a szerzővel a maga természetességével mindezt – én legalábbis, de úgy érzem, a nemzet minden tagja hasonlóképp magára vállalhatja ezeket a szavakat-mondatokat. Már túl van ez az aszúvá érett szöveg minden egyszeriségen. Pedig mindenkié lehet – külön-külön. Ezer év óta minden öregember elmondhatná e tájon összehúzott szemöldökkel, távolba tekintve: Mióta élek, Hol aszály, hol áradás föld-víz hazámban. De még ezen is túltekint ez a szöveg. Ha az emberiség egész történetére gondolok, ezzel a mottóval összegezhetem könyvtárnyi könyvek helyett. Mennyi bölcsesség a személyes sors fűtötte elkeseredések helyett. Mennyivel bölcsebb ez a három sor, mint a szintén jogos kifakadás, kétségbeesett kormos kijelentés: Auschwitz után nem lehet verset írni. Elég csak elővenni a Bibliát, micsoda rabságok, dilúviumok és toronyépítő nagyot akarások között ment előre (vagy hátra?) emberi fajom. Mennyivel szebb, emberibb az Istennel küzdő Jákob álma. A nagyot akarás és a túlélés viszonylagossága. Hogyan emlékezik álmaira Buda Ferenc haikuja? Amikor kezdjük az életünk, mintha a végtelenben gondolkodnánk. Mikorra a vége felé érkezünk – örülünk, ha van valamire rámutatni: ezt tehettem. Talán ér valamit. 136

(Ami megmarad) Jegenye-hosszút álmodik a gyalogút, s bokorra ébred. Az utóbbi években játszom azzal, hogy a magyar királyok elképzelhető utolsó számvetéseit, haláluk előtti széttekintését gondolom át. Mindegyik, még akinek élete sikeresnek is mondható volt, a világtól búcsúzóban nem igazán megnyugodottan távozhatott. Vegyük azt, aki látszólag mindent harmonikusan elrendezett, Zsigmond a királyt, a császárt. Mennyire biztosnak érezhette népei sorsát betegsége elhatalmasodván, Prágából hazatérvén, készülve eszményképe, Szent László lábainál Váradon megnyugodni. A mindenütt otthonosan utazó világfi, az egyház sorsát a szakadásból kimentve, még a lázadó csehekkel is talán megbékélve, utolsó útjában Znojmóban elakadván, felöltözve, trónszékére felülve zsolozsmáztatott maga körül, míg halálba nem szenderült. És a sors iróniája? Lányának férje, mindenhol utóda, akit mindenki elfogadott, a következő évben csatára szállván, járványos megbetegedésében ian elpusztult, utószülött fiúgyermeket hagyva maga után. Arany János balladájából tudjuk kit: V. Lászlót. Igaz, nem is száz év kiigazította Zsigmond álmát: valahai birodalmát a kiválasztott Habsburgok uralták. De mennyire másképp, miként azt a magyar királyok akarták volna. Kún László segítette ezt a családot először sikeresen trónra, Zsigmond megerősítette őket. Csakhogy amikorra a nagyhatalom reájuk szállt, már kiesett ennek a birodalomnak a szíve: Magyarország török prédává vált. Szent László városa is török uralom alá került. A magyar széthúzás, a török prédálás felfedte az ország gyenge pontját, népességének hiányait – felfedezték, kihasználták gyengeségét mások is, eljött siralmas eredménye: Trianon. Mennyire másképp hangzik Arany szájából a harmónikus álmélkodás: Zsigmond a király, a császár, mint Trianon távlatából a jegyespár rátekintése az Erzsébet alakját felidéző kiállítás plakátjára, a szemlélő fiatal írónő és szerelme egymásnak feszülő felkiáltása: császárnő – királynő. Négyszáz év vérrel teli ellentmondásai sűrítődtek Szabó Magda emlékezésében. Vajon ezek a királyok hányszor döbbentek álmukból ébredve a lehetetlenbe: (Impossibilité) Anyám, ha egyszer vénültöm vak havából még újraszülnél… Igen, a három pont: az elrendezhetetlenség. A királyok élete népek történetét villantja fel. Ezt mindenki ismeri. Az egyes ember ugyanígy elmond137

hatja mindezt, csak visszhangtalan önmagába fojtottan sóhajthat imigyen. Ha költő: halhatatlan három sorral törtet a három pont felé. A megváltoztathatatlanba. Abba, hogy hiába gondolod el utóbb akárha életed mindegyik múltba fulladó pillanatát, azt máshogyan felfejteni már nem lehet, bele kell törődjél az örökös folyamatosságba, melyben a te életed, egyszeri történeted csak epizód marad. Bárha mégis ezek az epizódok adják a folyamatot. (Éphémerité) Röpke itt-létünk: üveglapon lehelet – egy kéz letörli. És ennek a kiegészítése: (Őszi szélben) Tűnődöm: vajon itt maraszt vagy elröpít ez az ökörnyál. Ennyi lenne az egyes ember jelenléte ebben a világegészben? Minden percünk választások drámai sűrítménye, melynek tűntével a drámából elégia oldódik: ennyire tellett. Ennyinek is örülhetsz. De ezek a haikuk valahogy mégsem lehangolóak. Éppenhogy az emberi történelem tapasztalatainak összegezései. Életepizódjaink belealakulnak az egyetemes történetbe. A hangsúly nem az egyszeri feljajdulásokon van, hanem a kétségbeejtő pusztításokon mindig túllendülő emberiség képén. A világ elrendezettségén. Amolyan Eszmélet-félék, amelyeket végig gondolva kell egyfajta örökös szélben megállni helyünket, akárha fülke-fényben (József Attila), akárha förgetegben (Ady). A versekben Buda Ferenc tekintetében nem jelződik semmilyen egyszeri történet, nem sír fel semmilyen szörnyűség. De megjelennek társak, szigorú bírák, ők is összevont szemöldökkel. Két költő neve felbukkan, mint amikor a pápai fogadáson a Szentatya szavaiban örömmel fedeztük fel valaha Balassi nevét. Itt Petőfi és Arany költőalakja jelenik meg, ad értelmet ennek az egész léttel való birkózásnak. Bizonyosság a bizonytalanságban: (Certitude) Bármerre fordulsz, mindig szembe fúj a szél, folyton csak szembe.

138

Csak emelt fővel lehet ebbe a létezésbe tekinteni. Elfogadni? Beleélni magadat. Mintha magamat hallanám. Egyre többször jutnak eszembe pillanatok, amelyek végezhettek volna velem. De nem, meghagytak. „Tartogat engem az Isten valamire” – mondja Németh László első regényének hőse az Emberi színjátékban. Valamiért belesimulunk ebbe a történelembe, amely az emberi faj örökös birkózása létezésének mikéntjével. Beleilleszkedünk? Minden percünkkel: (Sors bona – plusque aliud) Hetven-nyolcvan év örökös létkockázat. Hányszor megúsztam! A perc és a folyamat egésze sajátos asszimetriával mégis csak elrendezi az ittlétünket: létünk értelmeként? (Relativité) Jöttem idáig hétezer év lábnyomán. Hét napig tartott. Mi dolgunk e világon? Kérdezheti a király, a betyár, az utolsó mohikán, a költő. Kérdezhetem én, és te, és mindnyájan, akik ebbe a létezésbe belekapcsolódtunk. Tenni dolgunkat. Gondolkozni ezen a létezésen, Jákobként birkózni Istennel, és elrendezni dolgainkat. Aztán a Sors bona majd elhelyez bennünket „hétezer év lábnyomán”. És mindeközben megszületik a sajátos, magunkra szabott eszméletünk. A mű, amiért küldettünk. Ady Az ős Kajánja, József Attila Eszmélete és Téli éjszakája, megoldódik, mint Szabó Lőrinc Semmiért Egészenje, vagy T. S. Eliot Mágusok utazása. És mint a „civilben” fafaragó költő, Buda Ferenc eszmélkedése. Nemcsak önmaga számára, hanem átadható eredményként: (S a huszonötödik) Volt egy farönköm. Addig-addig faragtam – Bot lett belőle. Az öregség verse? Gondoltam kezdetekben. A létezés verse – mondom gondolkozva végül. A magyar irodalom legfontosabb alkotásainak egyike. Amelyet csak öregen széttekintve lehetett szavakba sűríteni. Talán a legfiatalabbaknak is szólóan. Bár ők is, idejében kötődhetnének gondolatmene139

téhez! Olyan vers, amely úgy lehet „farönk”-ből „bot”, ha eléri olvasójánál: „Du musst dein Leben ändern.” („Változtasd meg élted!”). És akkor zárulhat Arany szavaival lelkemben: Körözze mindég szine-telt majorság, Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, – Hozzátéve Arany János áldó szavait: És álljon a domb, a multak jele, Kímélve bánjon a vész is vele. Zárásul pedig még egy kapcsolódás. Sokak szerint A vén cigány a magyar költészet emblematikus darabja. Mintha Buda Ferenc ezzel a verssel mérkőzne haikuiban. „Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot” – kérdezi a létezése legmélyére tekintve Vörösmarty, aki a történelemben a gyilkos testvér botja zuhanását érzékeli. A bot nála a de profundis, a szlamosodás végállomása. Buda Ferencnél ennek éppen ellentéte. A zenész elnyűvi vonóját, a fafaragó megteremti a botot. Mely támasz és fegyver. És mindenképpen megszülető eredmény. A teremtés emberi méretű újrajátszása. Alakítás – szemben a pusztulással. A mindennapi élet értelme? „Addig-addig faragtam”: Hozzájárulás a létezéshez. Horatius és a vele fel-felujjongó Szabó Lőrinc örömszava: aere perennius. Mulandó, mint én, mégis használható, mint az ember, aki részesévé válik ennek a létezésnek. Alakuló valami, mint a költemény, mellyel létezésébe tekintett számot vető nekiszánással maga az alakítója, a költő Buda Ferenc.

140

A MŰFORDÍTÁS ÖSSZEKÖT1 A műfordítást én ugyanolyan műfajnak tartom, mint bármelyik „eredeti” alkotást. Különösen Kazinczy éve táján jó ezt hangsúlyozni. Hiszen a tizennyolcadik század végén megújuló magyar irodalom éppen műfordításokkal jelentkezett először. Válaszul egy kihívásra: Herder jóslatára. Az öreg korában Weimarban tiszteletesként élő német filozófus – talán egy szlovák nyelvész sugallatából tájékozódva – ugyanis azt írta le, hogy a magyar nyelv kiveszőben van, egyre kevesebben beszélik, „félő”, hogy nemsokára el fog tűnni a föld színéről. Ez váltotta ki – legendás erővel – a nyelvújítást, és irodalmunk nagyszerű felvirágzását. A műfordítás ma már nem a nyelv pallérozásának eszköze, hanem az olvasók szemnyitogatásának módszere. Megismerni a még ismeretlent. Figyelmünket felkelteni olyan vidékek irányában, amelyekről eddig kevéssé voltunk tájékozottak. A tizenkilencedik században olyan nagyságok is sok művet fordítottak magyarra, mint Vörösmarty, Petőfi és Arany. Szabó Lőrinc pedig, a legtöbbet fordító, iskolát teremtő klasszikusunk ekként vélekedik és anekdotázik: „Baráti beszélgetés idézte az emlékezetembe a minap Babits Mihály tréfás nyilatkozatát arra a társaságban feltett kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers. »Melyik? Hát – Shelley Nyugati szele2, Tóth Árpád fordításában!« Ilyen kérdésekre nem lehet jó lélekkel felelni, ez a válasz is nyilván kikerülte, elhárította a lényeget. Mégis, úgy érzem, sokat mond és rangot ad, miközben rámutat a világirodalmi összefüggésekre. A műfordítás hálátlan mesterség, de ha igazán jelentős, odakerül a költő eredeti műve mellé s annak ad és attól kap bizonyos sugárzásokat és magyarázatokat. A költőket érő hatásokat sokszor emlegetjük; de hány eredeti ötlet, kép és jelző jut bele, tudatosan és öntudatlanul, alkalmas helyen, a fordított művekbe! S mennyi »szenvedélyes szeretete« rejlik az igazi nagy irodalomnak egy-egy ilyen kötetben, ahogy egyik fordításkötete előszavában Tóth Árpád maga írja. A versfordítás eleven társalgás a világirodalommal, s ugyanakkor, mint a költő nem egyszer hangsúlyozta, eszményi hazaszeretet; egyben kritika a fordított műről, és önkritika a fordítóról. Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat.” És ma legjobb élő költőink egyike, Tandori Dezső legfontosabb műfordítónk is egyben. 1 2

Megjelent: www.irodalmijelen.hu, 2009. október 14. Óda a nyugati szélhez

141

A fiatalabb nemzedék költői, benne a félszázados létét nemrég megünneplő Turczi István igen komolyan vették ezt az örökséget. A hagyomány folytatójául szegődtek. Turczi nemcsak fordítóként, de a Parnasszus című költészetet népszerűsítő rangos folyóirata szerkesztőjeként is hangsúlyos műfajként ápolja a műfordítás hagyományait. És mindenütt harcol a műfaj érdembeli befogadásáért. Évenként szemlézi az elmúlt időszak fordításait. Csapdák. Kétezerhét magyar műfordításai címmel magam is visszaigazolóan méltattam a Magyar Nemzet Magazinjában, 2007. július 28-án az általa válogatott, az előző év műfordításait reprezentáló antológiát. Minden ablak nyitva című versfordítás kötete kevéssé ismert világokra nyitja ki az ablakot. Izrael államban élő héber költőket fordít, valamint angol nyelven verselő skót és ausztrál költőkkel ismertet meg, és a legújabb finn líra művelőit szólaltatja meg magyar nyelven. Amint kezembe adta a kötetet, nevetve mentegetőzött: jaj, nézd már, öszszekoszolódott, rátettek egy-két poharat, és az nyomot hagyott rajta. Bocs! Dehogy összekoszolódott. Inkább az alkotó vágyát fejezi ki. Legyen olyan mindennapi asztalon tartott társunk a kötet, ahova akár poharazgatás közben rá is rakhatjuk az üvegeket. Az imigyen megtervezett fedő lappal mindennapi olvasmányunkká avatta a kötetet. Azzal, hogy angol szakot végzett, a világot hozta elérhető közelbe. De ő nem az ismert klasszikus világokat fordítja újra, hanem a még ismeretlen világokba hívja meg olvasóit. Ezúttal Skóciába és Ausztráliába. Az egyik ausztrál költőről írja: a Nobel-díj várományosa. Ismerjük ezt az érzést, mi magyarok is meddig voltunk „várományosok”. Mennyire szeretnénk mi is megismertetni értékeinket a nagyvilággal. A Herder-jóslat ellenében. De hát világnyelven is lehet kisebbségi irodalom? Úgy látszik igen. Az írek sokszázados nemzeti szenvedéseik ellenében világirodalmat teremtettek: nemes bosszúval. Az angolok elvették tőlük nemzeti nyelvüket? Hát akkor az ellenség nyelvén lettek világhírűek. Az angol nyelvű világirodalom az újkorban egyben az ír világirodalom is. A zöld sziget győzelme a hódítókon. De az angol nyelvű skót és ausztrál líra még mindig „várományos”. De van egy sajátos tematikájú költői világ ebben a kötetben, amely Turczi számára is inkább csak baráti közvetítéssel elérhető. Ez az Izrael államban élő héber költők világa. Itt pedig egy velem-kortárs költő, Itamár Jáoz-Keszt atyai barátsága jelenti mindkettőnk számára az áthidaló-összekötő szerepet. *** De ebben a kapcsolatban hirtelen felgyűlő emlékeim kezdenek sorjázni. Különösen Dobos Marianne szerepe jelenik meg emlékezetemben. Költő ismerősünk, Mezei András irányította hozzánk, Itamár JaozKeszt akkor a kortárs magyar költészetből készült antológiát összeállítani. 142

Szigligeten voltam éppen, amikor becsengetett lakásunkba. A feleségem fogadta. Több órás első beszélgetésük alapozta családjaink szoros baráti kapcsolatát. Itamár akkor már majdnem elkészítette az utóbb Csodaszarvas címmel kiadott kétnyelvű műfordítás antológiájának első kötetét. A klasszikus magyar költőket bemutató válogatását. Benne Szabó Lőrinc legismertebb versével, a Semmiért Egészen cíművel. A kötet sorozatnyitó lett fordításai történetében. Szép emlék hullott ki a Csodaszarvas egyik kötetéből, amint lapozgatni kezdtem benne mostani írásomra készülve. Egy képeslap, rajta Csempeszkopács románkori műemléktemploma, a hátán egy szombathelyi irodalmi est résztvevőinek aláírásai. Két kellemes foglalatosságot kötöttünk össze ebben a hazai turizmusban. Csempeszkopácson ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Akkor már, hagyományosan, minden évben latin nyelven mondott nászmise keretében erősítve meg a kimondott igenünket. Isten áldásaiért hálából. Hencz József, az azóta, hosszú szenvedés után, 2005-ben meghalt Bunci atya imádkozott értünk és velünk, abban a templomban, mely úgy áll az Árpádkor óta, hogy mindösszesen 36 téglát kellett benne kicserélni. Azután a városba mentünk, Szombathelyre, ahol az Életünk folyóirat ünnepelte a magyar költészet áldozatos szenvedélyű fordítóját, a magyar PEN Club által akkor frissen kitüntetett vendéget. Az ekkori hétre, amit a költő és felesége vendégünkként hazánkban töltött emlékezik a Csodaszarvas második kötetének dedikációja: „Marianne-nak és Lórántnak, testvéri-baráti forró szeretettel, előszótól az élőszóig, köszönve nagy-nagy segítségüket a gyönyörű budapesti-balatoniszombathelyi hétért, Itamár”. Feleségem, Marianne ambíciója lett, hogy a kiváló héber költőt és bibliamagyarázót közel hozza a vallásos költészethez. Nagy büszkesége, hogy Pilinszky példájával sikerült Itamár költészetét is az ő saját vallási hagyományával összekapcsolni. A költő szemében Marianne a „legkülönlögesebb” asszony, „akihez tulajdonképpen csak vers illik”, amint a Csodaszarvas első kötetének dedikációjában írta. Ez a vers meg is született: Anna-Mária apáca – házam vendége. Itamár költészetének átalakulását jelzi ez a nagyszerű vers, amelyben éppen a keresztény vendéget kísérve szembesül a költő a maga nehéz múltjával. A különbözés és az összetartozás embert összekapcsoló erejének kiemelkedő lírai vallomásává izzott az adott vers. Végül elkészült Itamár fordításkötetének folytatása is. Én írtam az előszavát, Lélektől lélekig címmel, amelynek utolsó, ajánló szavai ekként hangzanak, bennük foglaltam össze a műfordítás – minden műfordítás – hivatásának, értékének hangsúlyozását: „A Csodaszarvas antológia összeállítása még Itamár Jáoz-Keszt magányos vállalkozása volt. A jelen anto143

lógia már baráti összjáték eredménye. A szerzők kiválasztása, a versek válogatása nemcsak a műfordító-költő dolgozószobájában történt, de sok-sok szeretetteljes baráti találkozás eredménye. Elmondhatom: az antológiában szereplő költők legtöbbje személyes ismerőse Itamár Jáoz-Kesztnek, jó néhányuk baráti szeretettel kötődik hozzá. Így ez az antológia a sokoldalú barátság nagyszerű dokumentuma is. Éppen ezért szeretném, ha a kötet nemcsak költők baráti kézfogása maradna, hanem – egy régebbi költőnk szép szavával – lélektől lélekig eljutó üzenetté válna.” És itt kapcsolódik a körbe a fiatal Turczi István, akivel Vas Istvánék szentendrei kertjében Itamár ismertetett össze. Marianne, Itamár segítségével 1987-ben szentföldi látogatásra utazhatott. Mint egy általa megismert hiteles keresztény írónőt hívta meg, az izraeli írószövetség vendégeként. Bemutatta, összeismertette őket költő társaival. Főként a holocaustnak a Szentföldön új életet kezdő túlélőivel készülhettek azok az interjúk, melyek összeálltak az Izraelről szóló könyvvé még az „ánti világban”, 1989-ben, A szívek kötelessége megmarad címmel. Benne a megszólaltatott költők verseivel, a fiatal Turczi István fordításában. Ezeket a valahai fordításokat emelte be kései kötetébe a fordító-költő, érezvén értékük növekedését a múló idővel. A készülő Csodaszarvas kötet verseiből pedig egy csokrot állított össze az Iton 77 folyóirat számára Itamár, és megkért, írnék hozzájuk kísérő szöveget. Megírtam, megjelent. De ha már megírtam, itthon is szerettem volna megjelentetni. Az akkori Népszava boldogan fogadta, egy kikötése volt, a szilencium alatt tartott Csoóri Sándorról írottakat mellőzzük. A szövegnek ezt a megsértését természetesen nem vállaltam. Végül a Tiszatáj közölte teljes terjedelmében a szöveget, ezzel szerette volna jóvátenni a folyóirat új garnitúrája az írótársadalom megvetését kiváltó ténykedésüket Nagy Gáspár Nagy Imrére utaló verse utáni retorzióban való részességük miatt. Emlékszem a jelenetre a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy kiállítás során, amikor is megemlítettem Csoórinak ezt az írást. „Én olyan folyóiratot nem olvasok” – volt a rövid válasza. Ilyen időket éltünk akkoriban. Még a jóakarat sem segíthetett abban a világban. Hadd közöljem most ismét a valaha oly hányatott sorsú szöveget.

Levél az „ómódi modernségről” Kedves Itamár barátom! Hogy kérésednek eleget tegyek, követnem kell múlt századi költőnk, Arany János példáját, akinél a hírvivő „kezdte a beszédet Miklósnak nagy144

apján”. Te, ki a klasszikus magyar költészet antológiáját elkészítetted és kiadtad nyelveden, most nehezebb vállalkozásba kezdesz: kortársainkat akarod megszólaltatni. És az én tanácsomat is kéred: rendszerező összefoglalást. Nem könnyű kortársainkra úgy tekinteni, mint régebb korok alkotóira. Történelmi távlatból ugyanis sokkal könnyebb körülírni a korstílust, és az értékrendet is nagyjából kialakította az idő. A jelen jellemzője éppen a sokféleség, ahány költő, annyi lehetőség. Mi lesz belőlük maradandó? Mely tulajdonságok hasonlósága alapján jellemezheti majd a jövő történésze napjaink „korstílusát”? Legfeljebb találgatni lehet. Mégis megkönnyíti a válaszomat a te egyik megjegyzésed. Amikor itthon jártál és antológiádért átvetted a magyar PEN-Club kitüntető plakettjét, a rádióban elmondottad, hogy a régebbi magyar költészetet bemutató antológia után egy latin költői gyűjteményt terveztél, csak a közben személyesen is megismert magyar költők megbecsülő barátsága részrehajlóvá tett. A latinok várhatnak. És én most visszakérdezlek: miért érezted szükségét a magad részéről a huszadik század végén éppen a latin költészet fordításának? És miért cserélhetted fel ily könnyen fordítói programodat? Esetleg nem is olyan ellentétes a két feladat, mint első hallásra hinnénk? Talán még lehet valamilyen kapcsolat is a két költői világ között? De ehhez valóban „Miklósnak nagyapján” kell kezdenem. Századunk költészetében két jellegzetes, egymást váltó és ellenpontozó meghatározó tendenciát figyelhetsz meg: az új formákat teremtő avantgárd megnyilvánulásokat és a különböző hagyományos formákat követő-megújító klasszicizáló versalakot. Amíg csak a kizárólagosságot veszed tekintetbe, vagy-vagyokban gondolkozol, a huszadik századi magyar költészetben nem tudsz eligazodni. A maiban sem. Ezek az irányzatok nálunk nem kizárják, nem váltogatják egymást – hanem egybefonódnak. Miért nem fejlődhetett ki nálunk az avantgárd a maga teljességében? Okfejtések, viták, vádaskodások jellemezték már a kortársak vélekedéseit, és ezt megörökölték az utódok is. De ne felejtsd el: századunk történelme világháborúk, társadalmi és nemzeti katasztrófák sorozata. Mindegyik történelmi változás nagymérvű értelmiségi emigrációt eredményezett. 1919-ig még minden lehetséges volt, mint a tudomány bármely ága, a költészet is naprakész kapcsolatban állt a nyugat- és közép-európai kezdeményekkel. Csakhogy a forradalmak bukása után a magyar értelmiség egy jelentős részével együtt emigrációba kényszerültek a következetes avantgárd költők. Az újonnan indulók számára az avantgárd már nem a lehetséges, hanem csak egy megörökölt forma volt. Így éppen a húszas években alakul ki a mai magyar lírára is jellemző irányzati kevertség: a hagyományok egybefonódása. Ekkor indul az a három költő, aki tudatosan követte ezt az utat: a teljességet az 145

irányzatokon túlfejlődő szintézisben kereste. Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, József Attila mind nagyműveltségű, széles tájékozottságú költők, akik az avantgárd elméletét és gyakorlatát is jól ismerik, mégis ők adnak példát az avantgárd kizárólagosságának felszámolására. Elsőként Szabó Lőrinc gondolja végig és éli át mind a szociális indíttatású, mind az erő elvét hirdető avantgárd szélsőségeit: az előbbit a görög kardalok modorában, az utóbbit Shakespeare monológjainak zárt, szerepjátszó formájában, ironikusan idézőjelbe is téve (például a szörny Calibant megszólaltatva). Majd Illyés Gyula, otthagyva Párizst – bár az avantgárd hőseinek barátságát életük végéig tartva –, a latin költészet lüktetésével fegyelmezi és emeli általános érvényűvé versében paraszti indulatait. A múlt század romantikus-realista nemzeti költészetének jogfolytonosságát teremti meg avantgárdon iskolázott, klasszikus fegyelmezésű lírájában. Így kapcsolódik benne a kortárs világirodalom üzenete a nemzeti költészet feladatvállalásával. Ezáltal érthető és poétikailag hitelesíthető gyakori ironikus kifejezése: a nemzet érdekeit mint nemzetközi szürrealista költő képviseli. Legfiatalabb társuk, József Attila briliáns szavakat felszikráztató dalformában éli át a megalázott lélek legfájdalmasabb megrendüléseit. Úgy társadalmi forradalmár, hogy közben az egyes ember személyes világának teljességéről sem mond le. Túl a legszélsőbb avantgárd felfedezésein és a legkegyetlenebb formafegyelmen belül olyan költői szintézist teremt, amelyet leginkább a bartóki zene eredményeivel lehet jellemezni. Vedd ehhez hozzá, hogy a magyar szabadvers meghatározó mestere, Füst Milán vagy alkalmi megvalósítója, Karinthy Frigyes sem az avantgárd, hanem a szintézis irányában alakítja versét, amelynek soraiban bibliai lüktetés és a klasszikus latin-görög metrum erőteljes emléke hallszik. És még egyet ne feledj el: a magyar költő életművéhez – mint nálatok is – szervesen hozzátartozik műfordítói tevékenysége: nemcsak kortársakat, rokon törekvésűeket, de a világirodalom egészét ismét és ismét birtokba veszi általuk irodalmunk. Így a magyar líra állandó világirodalmi közegben él. Minden újabb generáció olvasása kezdetén – akarva-akaratlan – végigélheti a költészet teljes „törzsfejlődését”. Talán mindezek közrejátszanak, hogy nem a szélsőségek egymást kizáró véglete, de éppen a művön belüli kiegyenlítődése a jellemző századunk magyar lírájára. Mondhatod azt is, hogy – egy-két szélsőségesen határozott homogén karakterű költőtől (mint mondjuk Pilinszky volt) eltekintve – sajátos eklektika jellemzi költőinket. Én inkább azt mondom: coincidentia oppositorum – a középkori bölcs, Casanus szavával. Vas István idézi versében: ellentétek keresztezési pontja. Ez volt líránk helyzete már a harmincas években is (amelynek első fele a magyar költészet egyik magaslati pontja) és ez jellemzi mai költészetünket is. Az akkor indulók mai irodalmunk do146

yenjei: Weöres Sándor és Vas István. A más-másként megvalósított „ómódi modernségük” a híd tegnap és ma között, az ő pályájuk változatos kiteljesedése a példa a század magyar költészete alaphelyzetének állandóságára. A külföldet járt, avantgárdtanítvány Vas István Illyés hatására nemzeti és klasszikus akar lenni, lázadásból és dacból választja a klasszikus formákat. A lazán klasszicizáló forma lesz a legtágabb otthona a történelem legnehezebb megpróbáltatásait nem is egyszer átélő embernek. Ebben a formában a független emberi magatartás legfeszesebb példázatát teremti meg. Meddig vers a vers – azt próbálja; valójában arra kíváncsi: meddig marad meg embernek az ember. Versében a közösségében nemegyszer erőteljesen korlátozott ember etikáját gondolja át. A látszólag csak önmagát bemutató, életmenetéről, élményeiről, meditációiról lírai elbeszéléseket készítő költő egyben az eszméket vállaló, közösségében gondolkozó alkotó. A valóság mindennapi mozzanataihoz való következetes kötődéssel tartja a kapcsolatot a történelem alakulásával: végigjárva korunk sok poklát, átérezve a pusztulás szörnyűségeit, minduntalan legyőzésük, a velük szembe állítható emberi méltóság lehetőségeit keresi. Weöres Sándor távoli vidéki udvarházban parasztdalok között, egy kifinomult műveltségű anya védőszárnyai alatt csodagyerekként felnőtt tünemény, aki mindent magába szív, amit a költészet bárhol eddig teremtett. Szavak varázslója, aki mindent ismerni akar, ameddig a poézis segítségével elérhet. Célja: a változatlan keresése a változóban. Költészetében korábban elérhetetlennek hitt, kimondhatatlannak vélt tartalmak válnak közölhetővé. Jellemzője az aggódást, a szorongást ellenpontozó derű; az egymás ellen feszülő ellentétekre szakadt világ versében kiegyenlítődik. Egyszerre jelzi az ellentéteket és a kiegyenlítődés vágyát. Kedves Barátom, mindezt csak bevezetőnek szántam. Te néhány költőbarátodról kérdezel, én pedig azt az égboltot próbálom vázolni, ahol azok a költők felnőttek, akiktől fordítani szándékozol, és ahol azok a versek megszülettek, amelyek a te nyelveden is megszólalnak majd: meteorok robbannak bele, álló csillagok fénylenek, egyiket – úgy érzed – eléred karnyújtásnyira, a másik megközelíthetetlen távolságról világít. Katasztrófákat éltek át, nem is egyet, és ez nyomot hagyott bennük, és mint a túlélők, ők is egyszerre kiégettek és reménykedők. Szemben a felbomlással emberként akarnak végső percükig viselkedni. Tisztelik a másik embert, de elvárják a tiszteletet önmaguk számára is. A század ezt az üzenetet bízta rájuk. És most néhány szót az általad kérdezettekről. A háború utáni líra talán legnagyobb formátumú jelensége Juhász Ferenc, óriás látomáseposzok alkotója. A háború látványa, az azt követő történelmi csalódások a kétségbeesés poklába taszították, apja, majd első feleségének tragikus halála, barátainak korai pusztulása a halállal való ellenkezést váltja ki belőle: a 147

„bomba” ijesztő rémületében is lehetséges az ember önmegmentő feltámadása. Témái: „végső” helyzetek, amelyekből az egyes ember helytállása kiemeli környezetét, a szerelem pedig megújítja az embert. Nemes Nagy Ágnes keményen megmunkált, zárt verseiben az emberi sors elviselésének példáit keresi. Tárgyi környezetét írja le: bennük szemléli a megmaradás tényeit. Azt a belső erőt keresi, ami a tárgyakat öszszetartja: a veszéllyel való szembenézés erejét tanulja és tanítja egyszerre. Pontos, körülírt tárgyak vesznek körül verseiben. Micsoda felkiáltójelek: kínzóeszközök, állandó viszonyításra kényszerítők. Nemes Nagy Ágnes tárgyaiban az emberi sors szólal meg: az erőszakra a túlélés keserű kényszere válaszol az emberlét esélyeként. Lakatos István a legpontosabban feltámasztott klasszikus metrumokban az emberi létezés legteljesebb szabadságát hirdeti. Racionális világszemlélettel vizsgálódva minden sértő korlátozás ellen szenvedélyesen perelő költő. Költői világa szigorúan emberközpontú, az emberi sors megpróbáltatásainak büszke átgondolója. Legyen bár témája az ostrom kiszolgáltatottsága, a szerelmi szenvedély izzása, a kitaszítottság poklában való hányattatás vagy a létezés korlátai között tájékozódó ember tanácstalansága, verseinek jeges szikrázása jelzi: mindenfajta megalázottság, korlátozás következetes ellenzője. Költői formavilága: igen szilárd külső forma és szerkezet, ezen belül a játék kötetlensége. Számára ez a szabadság poétikai megtestesülése. Gergely Ágnesnél a leírt szónak mindig tragikus árnyéka van. Micsoda erő feszül benne, ha vergődéseiről és diadalairól tud dalolni. Amikor versében minden szó egyénileg megszenvedett. Amikor „csak” önmagáról beszél, sorsa van a versnek. Ne érts félre: nem életrajzi vallomásokról beszélek, hanem az életmenet tüneteire gondolok. Állapotokra, amik meghatározzák a ma emberét. Korunk költője – még személyes jól léte esetén is – millió szörnnyel kénytelen birkózni. Benne lakik, életében van a bizonytalanság. A zuhanás lesz meghatározó élménye. A biztos tárgyak bizonytalansága kísérti. Ezt nemcsak az érzékeny lelkű költő, de szinte minden ember átéli napjainkban. Gergely Ágnesnél az emlék a bomlást sugallja, a vers pedig a kapcsolatot építené ember és ember között. Mezei András jól ismert költő felétek. Külön kötetet fordítottál te is tőle. A hagyományos versalakhoz ragaszkodás nála alapvető tartalmi jelentőséggel bír: ahogy a forma összetartja a verset, úgy képes megmaradni az ember századunk veszélyesen széthúzó tendenciái közepette. Mind emlékeiben, mind a világban szétnézve acsarkodó veszélyeket figyel. Tulajdonképpen félnie kellene. Ő mégsem tud félni. A jóság, a szeretet, no meg a szerencse erejében bízva naiv jóhiszeműséggel vallja, hogy a világnak meg kell menekülnie. Reményeit olyan meggyőző belső átéléssel mondja, hogy 148

olvasóit is bevonja ebbe a megbékélt, ünnepi áhítatba. Nem menekülésként, hanem szuggerálva ennek az életérzésnek a követésére. Csoóri Sándor a sok műfajú, közéleti személyiség, a költészetben arra törekszik, hogy a vers kapja vissza a maga valódi hivatását, legyen az, ami őse volt, a népdal: az ember érzelmi életének megszólaltatója, az egymáshoz fűző kapcsolatok átélője, szenvedélyeink lázmérője. A dal jellegzetessége: a jelenben élés. A jelen adott hangulatát adja a vers úgy, hogy közben megjelennek ezt a jelent meghatározó, alakító emlékképek. Témái: természet, táj, szerelem, élet-halál-gyász. Verseiben fény és árny villódzása jut kifejezésre. Az árnyak széles skálájából vezet az út a nosztalgikus fénykívánásig, a nyár, a nap teljességéig, a nyomasztó hangulatoktól az önfeledt, boldog játékig – és viszont. A tájélmény, a tárgyi leírás olyan belső táj felé nyit bejárást, ahol egy élethelyzet teljes drámája sűrűsödik. Legjobb verseiben az önmagával találkozás élethelyzetét éli át: az ő legbelsőbb csodálkozása, haragja, szeretete, kapcsolatai válnak dallá. A legszemélyesebb megoldás így lehet egyben a legbarátibb mozdulat: az egymagában daloló ember soha sincs egyedül. Székely Magda versei mint a tengerparton szabályosra csiszolódó kavicsok. Valami tárgy, jelenség, jelenet: pontosan annyi, amennyit róla el lehet mondani. És mégsem annyi: több, más is. Benne van egy asszony élete. A bizonytalanságban a magában bízni akaró ember elszántsága. Mindent pontosan kimond, mindent vállal, ami méltó arra, és mindent megtagad, ami mulandó, hűtlen, változó. Él mint Jób a csapások után: „mi most elért, lecsaphat ismét”. A védtelenség tudatában a versben kimondott kemény ítélettel védekezik. A legfiatalabb Turczi István. Neki kellene a legtávolabb lennie a megszokott versmodelltől. És a valóságban: verseiben ismétlődik és megújul a magyar vers századunkbéli sajátsága. De hiszen a történelem is ismétli magát. A fiatalok elégedetlenek mindazzal, amit maguk körül látnak: amit elődeik felépítettek, omlani látják. Mi marad állandó: az élet ténye, és az embereket egymáshoz fűző kapcsolat. A fiatal költő a körülötte változóalakuló-bomló világban hova fordulhat biztonságért? A szerelemhez, a társhoz. De mennyi arca, belső szörnye, de a bizakodót védő menedéke is van versében a szerelemnek. És hogy mondhatja el megrendülését és reményeit? A legkötöttebben hagyományos formákban. Pedig hát éppen az emberi kapcsolatok formáinak bomlásáról beszél. Mint valaha Vas István. És keresi a feloldó menedéket, a kétségbeejtő ellentétek közül, mint Weöres Sándor. Úgy látszik: minden kezdődik elölről. Vagy „történelmi távlatból” nézve: még mindig egyazon korszakban vagyunk?

149

TARTALOMJEGYZÉK Egri kihívások ...................................................................................... 5 (A Parnasszus-táborban) Churchill – a példázat ........................................................................ 21 A Szabó Lőrinc-vers mondhatósága .................................................. 31 A megszenvedett elégikusság ........................................................... 55 (Juhász Ferenc: A halottak királya) „vorwärts dupla lénung, rükwärts kartács schissen” ........................ 79 (Vas István költészetének példázatossága) Lehet feltámadás? .............................................................................. 91 (Zelk Zoltán verseiről gondolkozva) Képekből szőtt gondolat .................................................................. 103 (Tornai József versbeszéde) „Mégis csak létünknek kedveskedem” ........................................... 111 (Kalász Mártonról egy elmaradt monográfia helyett) Lélekkarambol ................................................................................ 125 (Jegyzetek Ágh István költészetéről) Áraszály – avagy lehet-e a nyűtt vonóbul bot? ................................ 135 (Buda Ferenc haikui) A műfordítás összeköt...................................................................... 141

151

Kiadja a Tipp-Cult Kft. 1146 Budapest, Gyarmat u. 106. Felelős kiadó: Turczi István Nyomdai kivitelezés: Beda Books Kft. ISBN 978-963-9781-30-6