TARTALOM. LEVÉLTÁRTÖRTÉNET PETRIKNÉ VÁMOS IDA: A Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlegének létrejötte és működésének első évtizede

TARTALOM HORVÁTH RICHÁRD: Újonnan előkerült középkori oklevélszövegek a Győri Egyházmegyei Levéltárban (Tapasztalatok középkori forrásanyagunk lehetséges kiegészítése terén).. TÁNCZOS-SZABÓ ÁGOTA: A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárának népbírósági fondjai ...................................................................................................................... FARKAS JÓZSEF: A gödöllői koronauradalom felügyelete és igazgatása a dualizmus idején KÖRÖSMEZEI ANDRÁS: Bláthy Ottó Titusz működése a Ganz Villamossági Gyárban .......... PATAKY ÉVA: A Péti Nitrogénművek Részvénytársaság szervezete, keletkezése és fejlődése a hadiipar tükrében ........................................................................................... KILÁTÓ A levéltári anyag használatának gyakorlati szempontjai (kutatótermi használat stb.) (Ford.: SZŐKE ZOLTÁN) .............................................................................................. A levéltári szakképzettség kölcsönös elismerése az uniós tagállamokban (Ford.: SZŐKE ZOLTÁN) ................................................................................................................... LEVÉLTÁRTÖRTÉNET PETRIKNÉ VÁMOS IDA: A Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlegének létrejötte és működésének első évtizede ................................................................................... MÉRLEG CSURGAI HORVÁTH JÓZSEF: „… dicsőség helyén emelendő emlék”. (Ism.: POLGÁR TAMÁS) .................................................................................................................................. A Pest Megyei Levéltár. Levéltárismertető. (Ism.: KATONA CSABA) ................................. Hatte „Janus” eine Chance? Das Ende der DDR und die Sicherung einer Zukunft der Vergangenheit. (Ism.: JOBST ÁGNES) .......................................................................... Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei 1944. december 23.–1947. május 31. Szerk.: G. VASS ISTVÁN. — Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei 1947. június 1.–1950. február 25. Szerk.: G. VASS ISTVÁN. (Ism.: SZABÓ CSABA) ........ JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK A Magyar Levéltárosok Egyesülete vajdasági tanulmányútja (APRÓ ERZSÉBET) ................

3 14 20 38 47

57 64

67

71 74 77

80

82

HÍREK Harmincéves a balassagyarmati levéltár (PÁSZTOR CECÍLIA) ............................................. Finnugor Levéltáros Konferencia Budapesten (KÖRMENDY LAJOS) ................................... Levéltári nap Tolna megyében (LINK DÓRA) ....................................................................

88 90 92

In memoriam Rády Zoltánné Dr. Rácz Katalin (HÉJJAS PÁL) ............................................

95

1

E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI APRÓ ERZSÉBET, főlevéltáros, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét FARKAS JÓZSEF, Gödöllő HÉJJAS PÁL, igazgató, Pest Megyei Levéltár HORVÁTH RICHÁRD, levéltáros, Győri Egyházmegyei Levéltár, Győr JOBST ÁGNES, főlevéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp. KATONA CSABA, osztályvezető, Magyar Országos Levéltár, Bp. KÖRMENDY LAJOS, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. KŐRÖSMEZEI ANDRÁS, főosztályvezető-helyettes, Magyar Országos Levéltár, Bp. LINK DÓRA, levéltáros, Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd PÁSZTOR CECÍLIA, levéltáros, Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján PATAKY ÉVA, Bp. PETRIKNÉ VÁMOS IDA, főosztályvezető, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp. POLGÁR TAMÁS, levéltáros, Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár SZABÓ CSABA, főigazgató-helyettes, Magyar Országos Levéltár, Bp. SZŐKE ZOLTÁN, főlevéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. TÁNCZOS-SZABÓ ÁGOTA levéltáros, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét

2

HORVÁTH RICHÁRD

ÚJONNAN ELŐKERÜLT KÖZÉPKORI OKLEVÉLSZÖVEGEK A GYŐRI EGYHÁZMEGYEI LEVÉLTÁRBAN (TAPASZTALATOK KÖZÉPKORI FORRÁSANYAGUNK LEHETSÉGES KIEGÉSZÍTÉSE TERÉN) “A Mohács előtti teljes levéltári anyag birtoklása érdekében tehát két fő feladatot kell megoldani: [...] 2. az Országos Levéltáron kívül őrzött okleveles anyag feldolgozottságának szintjét az Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárának szintjére kell emelni.”1 A magyarországi középkori kutatások nemzetközileg is párját ritkítóan ideális körülményeit létrehozó Borsa Iván fenti gondolatai az elmúlt évek-évtizedek után még ma is időszerűek. Sajnos a vidéki és határon túli levéltárakban őrzött középkori oklevelek (ez utóbbiak esetében természetesen a magyar vonatkozásúakra gondolunk) feltárása iránt meglehetősen csekély az érdeklődés, ami alól jószerivel egyetlen üdítő kivételt ismerünk: a Vatikáni Levéltárban folyó munkát. Ugyanakkor épp Borsa volt az, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a forrásfeltáró és gyűjteményépítő munka még korántsem ért a végére. A fontosabb feladatok közt a szervezett Hungarica-kutatást, kézirattárakban megbúvó másolatos gyűjtemények szisztematikus feltárását, valamint a Mohács utáni időszak levéltári forrásanyagának átvizsgálását jelölte meg.2 Ezt mindenképp fontos szem előtt tartanunk ma is, hiszen a magyar történelem középkori forrásait egy helyen tanulmányozhatóvá tévő gyűjtemény frissességének megőrzése minden magyar levéltáros és kutató közös érdeke (tegyük hozzá, határokon innen és túl egyaránt). Értékét ráadásul tovább növeli a tudományos szempontokon túlmenően egyedisége is, Európában ugyanis még hasonló forrásgyűjteménnyel is alig-alig találkozhatunk.3 E szempontok mindenképpen figyelemre méltóak, hisz különféle iratanyagok rendezési munkálatai folyamán szinte bármikor számítanunk lehet ismeretlen középkori oklevélszövegek felbukkanására.4 Az eddigiek mellett arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az utóbbi néhány esztendőben örvendetes változás állt be az eleddig ismeretlen középkori források feltárása

1

2

3

4

BORSA IVÁN: A magyar medievisztika forráskérdései. (Medievisztika és levéltári anyag). Levéltári Közlemények, 44–45. (1974) 114. Vö. BORSA IVÁN: A Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményei 1882–1982. Levéltári Közlemények, 53. (1982) 2. sz. 11. A Magyar Országos Levéltár (= MOL) Középkori Gyűjteményeivel mutat hasonlóságot az Alsó-ausztriai monostorok középkori okleveleit virtuálisan együvé gyűjtő, jelenleg kiépülő adatbázisa, amely a tartomány 24 levéltárából tartalmazza a pontos levéltári jelzetek és kiadási adatok mellett az oklevelek regesztáit, de több esetben már fényképeiket is: Monasterium. Virtuelles Urkundenarchiv österreichischer Klöster (elérési helye 2004 nyarán: www.monasterium.net) A későbbiekre nézve feltétlenül tisztázandó az “ismeretlen oklevél” fogalma. Ez alatt minden olyan oklevélszöveg értendő, amelynek adatai és fényképe a MOL DL–DF gyűjteményében nem szerepel. Miután a honi középkorkutatás szinte kizárólagosan ezen a gyűjteményen alapszik, bátran állítható, hogy az ebben nem szereplő szövegek — csekélyke kivételtől eltekintve — a tudományos kutatás előtt ismeretlenek maradnak. Azokat a levéltárunkban előkerült másolatokat tehát, amelyeknek léteznek eredeti példányai más levéltárakban vagy a DL–DF gyűjteményben, nem vettem figyelembe.

3

terén. A munkák alapját a MOL számítógépes oklevél-adatbázisa vetette meg,5 hiszen ennek használatával az érdeklődő néhány másodperc után nagy biztonsággal megtudhatja, hogy az előtte fekvő forrásszövegnek létezik-e eredeti vagy mikrofilm-másolatos példánya a MOL Középkori Gyűjteményeiben. Nem túlzás tehát az adattár jelentőségét hangsúlyozni: ezentúl minden egyes középkori oklevélszöveg gyors azonosítása lehetséges. E kiváló lehetőség előálltával, valamint a levéltárakban folyó rendezési munkálatoknak köszönhetően az információk már csörgedeznek, és az első olyan publikációk is megjelentek, amelyek ezidáig fel nem tárt szövegekről adtak híradást az ország különböző gyűjteményeiből.6 Sőt, a MOL-ban őrzött országos hatóságok levéltári anyagából is jó eséllyel reménykedhetünk újabb kútfők előkerülésére, azok rendezésének további előrehaladtával, segédleteik bővülésével.7 Az időrendben folyamatosan haladó kiadások is napvilágra hoztak újabb szövegeket.8 E ponton ugyanakkor le kell szögezni, hogy a határokon kívül őrzött iratok kérdéskörét e helyt szándékosan nem érintjük, ez a Hungarica-kutatás feladatköre, így a téma 5

6

7

8

4

A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa (DL–DF 4.2.). Szerk.: RÁCZ GYÖRGY. Bp., 2003. CD–ROM. (= DL–DF 4.2.) A teljesség igénye nélkül: KÖBLÖS JÓZSEF: A Dunántúli Református Egyházkerület Levéltárának magyar vonatkozású középkori oklevelei 1265–1525. Pápa, 1997. (A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai. Forrásközlések, 1.) pl. 44. sz. irat.; KÓTA PÉTER: Egy nemes család levéltára az Őrségből. Turul, 72. (1999) 1– 2. sz. 90–92.; Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg V. (1342–1349) Hrsg.: IRMTRAUT LINEDCK-POZZA–ERICH REITER–LEONHARD PRICKLER. (Publikationen des Instituts für österreichische Geschichtforschung. Siebente Reihe.) Eisenstadt, 1999. (= UB V.) 149., 166., 194. sz.; KISS ANDRÁS: Két középkori oklevélszöveg Szatmár vármegye levéltárából. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, XLII. Főszerk.: NÉMETH PÉTER. Nyíregyháza, 2000. 133–138.; HORVÁTH RICHÁRD–NEUMANN TIBOR: Ismeretlen középkori oklevelek a Chernel család levéltárából. Vasi Szemle, 54. (2000) 1. sz. 123–136.; SUGÁR ISTVÁN: Az Egri Káptalani Hiteleshely nógrádi vonatkozású iratainak regesztái 1378–1700. Salgótarján, 2001. (Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 30.) 1., 3., 4., 7. sz. iratok.; VÉBER JÁNOS: Elfelejtett középkori oklevelek Kazinczy Gábor hagyatékában. Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. sz. 159–190.; HEGEDŰS ANDRÁS: Rejtőzködő középkori oklevelek az esztergomi Prímási Levéltárban. Kézirat. Hivatkozás: Ki kicsoda az egyházi levéltárakban 2003-ban. Szerk.: LAKATOS ANDOR. Kalocsa, 2003. 15.; SZŐNYI TAMÁS: A magyar domonkos rendtartomány egykori levéltárának középkori oklevelei. Kézirat. — Itt köszönöm meg Szőnyi Tamásnak, hogy kéziratát a rendelkezésemre bocsátotta. Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárában (= SL) az újabb rendezések eredményeképp bukkantak elő középkori oklevélszövegek az alábbi helyekről: SL IV/A. I. p. Acta iuridica magnatum et nobilium Tom. II–III., Uo. XIII/10. Kulcsár család lt. — Ehelyütt köszönöm meg Dominkovits Péter szívességét, hogy ezekről az oklevelekről tájékoztatott. Kiváló példa a Királyi Könyvek nemrégiben megjelent számítógépes kiadása, ami a középkori oklevelek utáni kutatást több mint kényelmessé teszi. A keresőprogramok segítségével az 1526 előtt kelt iratok könnyedén listáztathatóvá, azonosíthatóvá válnak. Figyelemfelhívás gyanánt érdemes megjegyeznünk, hogy a Királyi Könyvek (MOL A 57 Magyar Kamara Levéltára. Királyi Könyvek) eddig számítógépes formátumban megjelent 47 kötetében (Királyi Könyvek I–V. Készítették: VISSI ZSUZSANNA–TROSTOVSZKY GABRIELLA–TUZA CSILLA– NÉMETH ISTVÁN–KIS PÉTER. Bp., 2000–2003.) 948 db 1526 előtt kelt dokumentumot találhatunk. Természetesen ezekről csak egyedi azonosítás után dönthető el, hogy eddig ismertek voltak-e. A királyi könyveket tudomásom szerint forrásfeltárási szempontból csupán a Zsigmondkori Oklevéltár használta: Zsigmondkori Oklevéltár VII. (1419–1420). MÁLYUSZ ELEMÉR kéziratát kieg. és szerk.: BORSA IVÁN. Bp., 2001. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok, 37.) (= ZsO VII.) 696. sz. Zsigmondkori Oklevéltár IX. Szerk.: BORSA IVÁN–C. TÓTH NORBERT. Bp., 2004. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok, 41.) (= ZsO IX.) 93. sz. Monumenta ecclesiae Strigoniensis IV. (ab anno 1350 ad annum 1358.) Ad edendum praeparaverunt: GABRIEL DRESKA–GEYSA ÉRSZEGI–ANDREAS HEGEDŰS–TIBURCIUS NEUMANN–CORNELIUS SZOVÁK– STEPHANUS TRINGLI. Strigonii–Budapestini, 1999. 213–214. (165. sz.); NEUMANN TIBOR–VAJK ÁDÁM: A Guary-levéltár oklevelei 1490–1541. Fons, 10. (2003.) 1. sz. 143–144. (20. sz.)

külön tárgyalást érdemelne. Hozzá kell tenni a fentiekhez azt is, hogy az elkövetkezőkben kizárólagosan a klasszikus értelemben vett levéltári anyagban előtűnő forrásszövegekről esik szó. A 18. századtól megjelenő nagy másolatgyűjtemények (Hevenesi, Kaprinai, Gyurikovits stb.)9 feldolgozásának problematikája szintén külön tárgyalást kíván — ráadásul többük létrejötte, illetve (legalábbis részben) tartalma is ismert10 —, nem tévesztve szem elől a tényt, hogy a levéltári dokumentumok és a másolatgyűjtemények közötti, főként tartalmi alapon jelentkező határ néha meglehetősen bizonytalan.11 Az alábbiakban a Győri Egyházmegyei Levéltárban végzett munkák példáján szeretnénk a figyelmet a kérdéskörre irányítani, eddigi tapasztalatainkat összefoglalni.

Új oklevelek az Egyházmegyei Levéltárban A 2000. esztendő nyarán újjászervezett Győri Egyházmegyei Levéltárban a számos rendezési feladat között a középkori oklevelek feltárása és nyilvántartásuk elkészítése az elsők között szerepelt. Ez a munka nagyjából-egészében a 2001. esztendő tavaszán ért véget.12 Ezt követően indultak meg a levéltár Mohács előtti forrásanyagának in extenso formában való közreadását végső célként kitűző munkálatok első lépései. Mindezek lezárultával 2004 őszére a jelenleg Monumenta Ecclesiae Iaurinensis I. munkacímet viselő majdani kiadvány első (a kezdetektől 1417-ig) kötetének kézirata összeállni látszik. Az előkészületi munkálatokkal párhuzamosan megkerülhetetlen volt a levéltárunk középkori gyűjteményében őrzött 1526 utáni, de középkori szöveget is tartalmazó másolatok egyedi azonosítása, esetlegesen másutt fellelhető eredetijük felkutatása. Harmadik lépésben pedig nem maradhatott el a 2000–2004 között folyt rendezési munkálatok során felbukkant oklevélszövegeknek a már meglévőekkel való egybevetése. Ennek befejezését követően világossá vált, hogy a korábban ismertekhez képest majdnem három tucat ismeretlen oklevélszöveggel számolhatunk. Jóllehet ez a darabszám nem jelent kiugróan magas növekményt, mindazonáltal több szempontból is elgondolkodtató. 1. A középkori magyar forrásanyag mennyisége (kb. 300 000 oklevélszöveg) még elfogultan sem nevezhető nagynak, ennél fogva minden egyes újabb kútfő feltárása fontos nyereség. 2. A történeti forrásokat, jól tudjuk, legkevésbé a mennyiségük jellemzi. Tartalmi szempontból pedig esetünkben fontos oklevelekkel kell számolnunk, különös tekintettel arra, hogy a győri püspöki levéltár (ma a Győri Egyházmegyei Levéltár része) középkori forrásanyagát a napóleoni háborúkban bekövetkezett pusztulás miatt ezidáig csupán 9

10

11

12

E másolatgyűjteményekből a jelenleg is folyó forrásfeltárási-kiadási munkálatokba csupán a Gyurikovitsgyűjteményből kerültek be oklevélszövegek. Vö. ZsO VII. 166., ZsO IX. 1247. V. WINDISCH ÉVA: Kovachich Márton György, a forráskutató. Bp., 1998. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 24.) Schogg Kristóf pápoci prépost 1780-ban készült történeti compendiuma is szépen képviseli ezt az átmenetet. VAJK ÁDÁM: A pápoci prépostság iratai — Schriften der pápocer Propstei. Győr, 2003. (A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványai. Segédletek, 2.) 14. Vö. Borsa Iván 1. és 2. lj-ben említett munkáival is. Középkori okleveleink lajstromozásához — korábbi segédlet vagy törzskönyv híján — elengedhetetlen segítséget nyújtott a MOL adattára: DL–DF 4.2.

5

tucatnyi oklevél képviselte. E tekintetben tehát a püspökség középkori történetét érintő újabb források eredményeképpen a növekmény már nagyságrendileg sem elhanyagolható. 3. Ha azt vesszük tekintetbe, hogy egy viszonylag kis egyházi levéltárból — mint amilyen a győri — harminc új szöveg bukkant föl úgy, hogy több értékes iratcsoport rendezése még meg sem kezdődött, a további levéltárakat, különösen a nagyobbakat tekintve, a majdani nyereség mindenképpen a százas, jó esetben akár az ezres nagyságrendet is elérheti országosan. 4. Legfőbbképpen pedig leszögezhetjük: azt az elképzelést, hogy a hazai középkori forrásanyag növekedésére már nem, vagy csak alig számíthatunk, legalábbis egy időre el kell feledni. Kimondhatjuk: csak azért nem leltünk eddig újabb szövegekre, mert voltaképpen nem is kerestük őket. Mindez talán abból a hibás szemléletből fakadhat, hogy oklevélnek csak az „annak is látszó”, nevezetesen eredeti vagy legalább középkori átiratban fennmaradt iratokat tekintettük. Ezzel szemben — és az alábbi példák erre hívják fel a figyelmet — az állomány majdani gyarapításának lehetséges további útját a másolatok különféle formái jelenthetik. Az elkövetkezőkben tehát érdemes vázlatosan áttekinteni, hogy a Győri Egyházmegyei Levéltárban milyen levéltári egységekből kerültek elő forrásszövegek, mert ezzel talán a későbbiekre nézve más levéltárak iratanyagának átkutatásához is szempontokkal szolgálhatunk. 1. Püspöki levéltár. Az előbukkant szövegek közül 11 ebből a fondcsoportból származik. Már említettük, hogy a püspökség korai iratanyaga korábban megsemmisült. A közel tucatnyi oklevél mindegyik az ún. Capsarium elnevezésű állagból ismert, ami a püspöki birtok- és tizedbevételi jogokat biztosító iratok gyűjtőhelye. Eredetük is jól meghatározható. Győr 1598. évi visszafoglalása, valamint a törököknek a Dunántúlról való kiűzése után a 17–18. század püspökei nagy lendülettel fogtak egyházmegyéjük lelki, szellemi és persze anyagi helyzetének renoválásához. E folyamat keretében igyekeztek minden korábbi jogukat újólag is megerősíttetni az uralkodóval, valamint a zavaros évtizedek alatt elfoglalt birtokaikat, birtokrészeiket visszaszerezni egyházuk számára. E perek eredményeképpen számos, sokszor nagy terjedelmű perirat, tanúvallatási jegyzőkönyv maradt fenn levéltárunkban ebből az időszakból. E periratok általános — országszerte megfigyelhető — sajátossága, hogy sok esetben tartalmaznak teljes szövegű átiratban a per folyamán bizonyításra felhasznált, sokszor jóval korábban kelt dokumentumokat, így akár középkori okleveleket is. Ezek feltárására persze csak akkor kerülhet sor, ha a dokumentumot nem egy rekordként kezeljük, hanem nyilvántartásba vesszük a benne szereplő összes átírt szöveget. Esetünkben ez megtörtént, ezért a püspöki levéltár kapcsán a szaporulat egy részét ilyen formátumban, lényegében permellékletként fennmaradt szövegek alkotják.13 További érdekessége a püspöki kapszás anyagnak, hogy ebben két darab eredeti oklevelet is sikerült találnunk.

13

6

Más egyházi levéltárak is rendelkeznek hasonló iratcsoporttal, azonban segédletek hiányában ezekről jelenleg még keveset tudunk. Vö. pl. a Kalocsai Érseki Levéltár gazdasági levéltárával, ahol ugyancsak találhatunk külön ún. Birtokjogi iratgyűjteményt. A Kalocsai Érseki Levéltár. Levéltárismertető. Szerk.: LAKATOS ADÉL– LAKATOS ANDOR–SZABÓ ATTILA. Kalocsa, 2002. (A Kalocsai Főegyházmegyei Gyűjtemények kiadványai, 2.) 14. Nem egyházi — legtöbbször családi — irategyüttesekben sem ritkák a hasonló perek. Kiváló példa:

Ugyancsak a püspöki levéltárban maradt fenn néhány olyan másolat, amelyek tudományos újdonságukon túl további magyar vonatkozású középkori kútfők feltárási lehetőségét csillanthatják meg előttünk. A kései középkorban a győri püspökség és a ma az ausztriai Burgenlandhoz tartozó Bruck an der Leitha (Királyhida) város hatósága között több alkalommal is per tárgyát képezte a bruckiak tizedfizetési kötelezettsége. Az e tárgyban kelt oklevelek közül háromnak 1744-ben készített másolata található jelenleg a püspökség archívumában, azonban mindhárom másolati záradéka egyértelművé teszi, hogy az eredeti példányok Bruck an der Leitha levéltárában voltak.14 A város levéltára ma is létezik (a városháza épületében), így ha a történelem viharai nem pusztították el, akkor ezen oklevelek eredeti példányainak ott kell lenniük, sőt az sem kizárt, hogy további magyar vonatkozású oklevelek is akadhatnak mellettük.15 Mindezeket természetesen egy majdani helyszíni kutatás lesz hivatva eldönteni. 2. Káptalani levéltár. A győri káptalan levéltárának mindkét levéltártestéből, az ún. hiteleshelyi és a magánlevéltárból is kerültek elő új szövegek, összesen 16 db. Ezek provenienciája a püspöki levéltárból származókétól gyökeresen eltér. Amíg abban alapvetően saját oklevelek átírásáról volt szó, amelyek értékét az eredeti példányok pusztulása növelte, ez utóbbi esetekben az új dokumentumok zömét nem a káptalannál őrzött szövegek alkotják. Többségük Győr város, illetőleg a környékbeli nemesi családok, egyházi intézmények mára már elpusztult, vagy lappangó gyűjteményeiből származhatott, és másolásukra zömmel a 18. század folyamán került sor. Jól illusztrálja mindezt Győr városának 1369. május 6-i kelettel e másolatok sorában fennmaradt kiadványa, amely — a városi levéltárnak a püspökihez hasonló hányattatott sorsából fakadóan — eredetiben nem maradt ránk, így az amúgy is csekély számú (a középkorból összesen kilenc ismert) győri városi kiadványok számát növeli.16 Ugyancsak érdemes felhívni a figyelmet a mai Táp község határában fekvő Borba puszta történetét megvilágító másolt oklevélkivonat sorozatra az 1450–1488 közötti időszakból, amelyek közül az egyik igazolhatóan a Kisfaludy levéltár egyik ma is meglévő okleveléről készült, tehát részlegesen a másolatok hitelessége is ellenőrizhető.17 3. Hagyatékok. A hagyatéki anyagok szinte minden levéltár „legsötétebb foltjai.” Minthogy nem a jól ismert szervezetű iratképzők hozták létre ezeket, hanem kisebb intézmények, legtöbbször pedig magánszemélyek, ezért összetételük rendkívül különböző lehet. A Győri Egyházmegyei Levéltárban két hagyatékban találhatunk középkori okleveleket. Ezek: az ún. Holdházy hagyaték, valamint a Mohl Adolf által gyűjtött tör-

14

15

16 17

BLAZOVICH LÁSZLÓ–GÉCZI LAJOS: A Telegdiek pere 1568–1572. Szeged, 1995. (Dél-Alföldi Évszázadok, 6.) E pertestben 26 középkori (1247–1503 között kelt) oklevél szövege maradt fenn. Győri Egyházmegyei Levéltár (= GyEL). A győri püspökség levéltára. Capsarium. Capsa K., fasc. 4., nr. 1–3. A záradék szövege mindhárom iraton az alábbi: Praesens copia collata cum suo originali concordat. Pruchae ad Leytam, die 18 Iunii 744. Per cancellariam Pruggensem. Valamint a város papírfelzetes, három várostornyot ábrázoló pecsétje. Ilyenek felbukkanására pedig jó eséllyel számíthatunk, hisz a Burgenlandi Okmánytár legújabb kötetében is találhatunk innen származó, a DF gyűjteményben nem szereplő – azaz értelmezésünkben ismeretlen – oklevelet. UB V. 194. sz. GyEL A győri káptalan magánlevéltára. Cimeliotheca et theca sorozat. theca XX., nr. 3038. GyEL A győri káptalan magánlevéltára. Feudáliskori gazdasági iratsorozat 1642/1. A Kisfaludy levéltárból származó oklevél jelzete: MOL Diplomatikai Levéltár (= DL) 108 029.

7

téneti iratok.18 Holdházy János hagyatéka a levéltárban 1951 októberében folyt mikrofilmezés alkalmával már ismert volt, ekként felvételek is készültek róla, később pedig okleveleinek fényképeit elhelyezték a DF gyűjteményben. A Mohl hagyaték azonban — jóllehet még a második világháborút megelőzően került a levéltár állományába — elkerülte a kutatás figyelmét. Az elmúlt években zajlott rendezések során azonban kiderült, hogy itt is lappanganak Mohács előtt kelt, ráadásul eredeti dokumentumok (két dokumentum, de három oklevélszöveg). Ezek kiemelése, lajstromozása és nyilvántartásba vétele már elkészült, együtt a már meglévő, vagy más levéltárból ismert szövegekről előkerült további másolatokkal. Természetesen a különféle iratcsoportok sorát, amelyekben előfordulhat középkori oklevélszöveg, a szakmabeli olvasók bizonyára hosszan tudnák folytatni. Esetünkben viszont csupán az imént felsoroltakkal találkoztunk az eddigi rendezések folyamán.

Egy példa a feltárás további lehetőségeire Befejezésül a forrásfeltárás egy olyan területét szeretném érinteni, amely a korábbi kutatásokban még a fentieknél is kevesebb figyelmet kapott. Nevezetesen a különféle levéltári irategységeknek többnyire a barokk korban készült segédleteiről, elenchusairól van szó.19 A hazai középkorkutatás évtizedek óta általában szomorú belenyugvással veszi tudomásul, hogy nem egy családi levéltár középkori anyagának létezéséről maradtak információink, ám ezek a 20. századra, vagy annak második felére elpusztultak. Most három példával szeretném illusztrálni, hogy — némi szerencsével — viszonylag kis levéltári kutatást követően nem minden esetben kell feltétlenül lemondanunk az egykor létezett oklevelekben megőrzött történeti információkról. A módszer lényege abban áll, hogy érdemes olyan elenchusok után kutatni levéltárainkban — különösen olyanokban, ahová korábban több kisebb családi archívum olvadt be —, amelyek zöme a 18–19. században íródott, tehát a mára elpusztult vagy lappangó iratcsoportot ért traumát időben megelőzve keletkezett. Ezekben ugyanis néhányszor megtalálhatjuk a ma már nem létező iratok nagyjából megbízható tartalmi kivonatát. Szerencsénkre a kivonatok zöme még latin nyelven keletkezett, következésképpen sokszor az eredeti dokumentum szövegét is felhasználták, abból nem kevés szövegtöredéket átmenekítve az utókor számára. A feltárások sorát — jóllehet itt nem klasszikus értelemben vett elenchus feldolgozásáról van szó — Fazekas István kezdte meg, amikor ismertette a Batthyány levéltárban megőrződött, Kovachich Márton György által összeállított Monumenta diplomatica Batthyania c. kéziratos oklevélgyűjteményt, és külön táblázatban összegezte az ebben fennmaradt középkori oklevélszövegeket.20 Néhány esztendeje jelen sorok írója bukkant 18 19 20

8

GyEL Hagyatékok, letétek. 1. és 2. sz. A témakört már Borsa Iván is érintette. Vö. az 1. és a 2. lj-ben idézett munkáival. FAZEKAS ISTVÁN: Kovachich Márton egy elfelejtett munkája, a „Monumenta diplomatica Batthyania” Levéltári Közlemények, 63. (1992) 1–2. sz. 33–37. A kézirat értékét emeli, hogy a második világháború során a Batthyány levéltár ún. Memorabilia sorozatának középkori része jórészt elveszett és korábban csupán Iványi Béla rövid regesztáiból ismertük tartalmukat (IVÁNYI BÉLA: A körmendi levéltár memorabiliái. Körmend, 1942.). A másolatkötet jelzete: MOL DL 107 946.

a Pannonhalmi Bencés Főapátsági Levéltárban a Chernelházi Chernel család középkori történetével kapcsolatos, ma már nem létező családi levéltár elenchusából származó oklevelek kivonataira.21 Nemrégiben pedig a 14. század történetében nagy jelentőségre szert tett Döbrentei Himfi család levéltárából — ami, mint ismeretes, Heimiana név alatt a herceg Batthyány családi levéltárba olvadt be az idők folyamán — jelenleg is hiányzó több száz 13–14. századi oklevél kivonatainak sikerült nyomára akadni.22 Bár az Anjou-kori kutatások számára oly fájó hiányt jelentő,23 sejtéseink szerint páratlanul gazdag,24 oklevélsorozat többtucatnyi darabja Fekete Nagy Antal kéziratában fennmaradt,25 a hozzáférhetetlen oklevelek száma még így is százas nagyságrendben mozog. E példák felületes áttekintése is bizonyíthatja, hogy mind a MOL-ban, mind pedig az ország számos más levéltárában lehetnek még efféle segédletnek készült elenchusok, amelyek az eredeti dokumentumok pusztulása vagy eltűnése miatt elsőrendű forrásszöveg-hordozóvá léphetnek elő.26 Szisztematikus feltárásuk, feldolgozásuk, majd pedig mielőbbi publikálásuk bizonyosan — jelentőségüket nem túlbecsülve — komoly haszonnal kecsegtetné a középkorkutatást. Rövid áttekintésünket tehát azzal érdemes lezárni, hogy még egyszer nyomatékosítsuk az olvasóban: hazai középkori forrásainkat még korántsem ismerjük teljes mértékben. Természetesen a munka dandárja már évtizedekkel ezelőtt elkészült, ugyanakkor a kész mű részleteinek kidolgozása (a MOL-ban, a vidéki és külföldi levéltárakban őrzött további középkori oklevélszövegek feltárása) és csiszolása a jövő feladata. A kezdeményezés ráadásul nem is új keletű. A MOL 1996-ban körlevélben fordult minden olyan levéltárhoz, amelyekben tudomása szerint őriztek középkori forrásokat, és megküldte nekik a vonatkozó DF listákat azzal a kéréssel, hogy módosításaikat és újólag előkerülő okleveleik adatait küldjék vissza a MOL-nak. Annak ellenére, hogy a felhívásra többen

21 22

23

24

25

26

HORVÁTH RICHÁRD: A Chernelházi Chernelek a középkorban. Soproni Szemle, 55. (2001) 4. sz. 380–381. MOL P 1313 Batthyány család hercegi levéltára (= P 1313) Miscellanea. Index. 105. cs. Restaurált kötet, amelynek első része az alábbi címet viseli: Acta miscellanea et quidem familia condam Heim iura concernentia. A gyűjtemény ma is meglévő részét (MOL DL 38 907–38 908., DL 38 910., DL 102 355– 102 711., DL 104 928. Vö.: BORSA IVÁN: A Mohács előtti gyűjtemény. Bp., 1972. (Levéltári leltárak, 54.) 17.), valamint az elenchust összevetve megállapítható, hogy a lappangó oklevelek száma mintegy 470 db. A DL–DF adatbázis és az elenchus összevetése alapján hiányzónak minősülő oklevelek kivonatainak számítógépes rögzítése elkészült. A kutatás nagy biztonsággal feltételezi, hogy a Himfiek azon kevés 14. századi család közé tartoztak, ahol az írás szinte mindennapos használatban volt. Vö. SZOVÁK KORNÉL: Meritorum apud Dominum fructus cumulatorum. (Megjegyzések a 14. század főúri vallásosságához.) R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv. Szerk.: TUSOR PÉTER. Bp., 1998. 80. Példaként említhető, hogy eddigi adataink alapján e gyűjteményben őrizték egykoron a család első rezidenciájának, Döbrönte várának (Veszprém megye) építési engedélyét is. A elenchusban ennek kivonatát is megtalálhatjuk: 1367. Privilegiales Ludovici regis pro Benedicto filio condam Pauli filii Heim, item Nicolao et Petro uterinis ac Ladislao filio Ioannis patrueli fratribus eius, ut in villa ipsorum emptitia Debrenthe comitatui Vesprimiensi ingremiata castrum aedificare et tale nomine Szarvaskő compellare possint, quod ipsum eisdem noviter confert et donat. MOL P 1313. Acta miscellanea. Index. Heimiana, nr. 202. MOL P 1732. Kisebb családi és személyi fondok. Fekete Nagy Antal hagyatéka. Temesi Bánság okmánytára c. kézirat. Tudomásunk van arról is, hogy az elpusztult Tóti Lengyel család középkori okleveleit megőrző, a MOL Mohács utáni (MOL R 319. Kisebb családi fondtöredékek) szekciójában megmaradt elenchus feldolgozása folyamatban van. SZATLÓCZKI GÁBOR: A Tóti Lengyel család Oklevéltára. Kézirat. Ehelyütt köszönöm meg Szatlóczki Gábornak, hogy e munkára felhívta a figyelmemet.

9

reagáltak, a kezdeményezés a várt feladatot nem tudta teljesíteni.27 Épp ezért van szükség a figyelem újbóli felhívására. A munkában értelemszerűen minden levéltári egység őrzőjére, rendezőjére különös felelősség hárul, hiszen ha tudomást szerez gyűjteményében egy vagy több forrásszöveg létéről vagy felbukkanásáról, akkor annak a központi gyűjteménybe való eljuttatásáról már neki kell gondoskodnia. Így lehet az Európa szerte egyedülálló és már több mint évszázados múltra visszatekintő gyűjtemény mindannyiunk közös munkájának eredményeképpen a lehető legteljesebb.

FÜGGELÉK Az alábbi táblázat a Győri Egyházmegyei Levéltárban előkerült, eddig ismeretlen oklevélszövegek legfontosabb azonosító adatait tartalmazza szigorú időrendben, immáron az újonnan kapott MOL DF számokat is mellékelve.28 A táblázatban szereplő rövidítések az alábbiak: ÁÚO — Árpádkori Új Okmánytár (Codex diplomaticus continuatus) I–XII. Közzéteszi: WENZEL GUSZTÁV. Pest, Bp. 1860–1874. Cth — GyEL Cimeliotheca et theca sorozat. Cimeliotheca DF — MOL Diplomatikai Fényképgyűjtemény Kpt. mlt. — GyEL A győri káptalan magánlevéltára Kpt. hh. lt. — GyEL A győri káptalan hiteleshelyi levéltára Pü. lt. — GyEL A győri püspökség levéltára Th — GyEL Cimeliotheca et theca sorozat. Theca

1.

2.

3.

27

28

10

Jelzet

Dátum

Kiadó

Fennmaradási Megjegyzés forma Átirat 1511-ből Kiadása: ÁÚO I. 283–284.

EL-Győr. Kpt. mlt. Cth. VI. nr. 252. EL-Győr. Kpt. hh. lt. 182. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa I, fasc.

1231.

II. András király

1346.

Miklós nádor

Eredeti.

1358. augusztus 13.

Kálmán győri püspök

Átirat 1358ból

Ismeretlen. Restaurált.

DF szám 292910

274039

Eredetije: DL 292914 73243. Csak az átíró oklevél Ismeretlen.

A körlevél 1996. július 25-én kelt 13 042/1996 OL szám alatt. A témához: RÁCZ GYÖRGY: A Magyar Országos Levéltárban őrzött 1526 előtti levéltári anyag épülő adatbázisa. Beszámoló és javaslat. Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk.: CSUKOVITS ENIKŐ. Bp., 1998. 194–195. A teljes adatbázist, valamint minden egyes irat másolatát 2004. június 11-én átadtuk a MOL illetékes osztályának, hogy azokat a DF gyűjtemény keretein belül elhelyezhesse. Erre sor is került a 6240/2004 OL sz. alatt. A táblázatban szereplő DF számok is innen származnak.

Jelzet

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

1, nr. 6. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa I, fasc. 1, nr. 6. EL-Győr. Kpt. mlt. Th XX. 3021. 3022; 3023; 3026

EL-Győr. Kpt. mlt. Cth. VI. nr. 252. EL-Győr. Kpt. Cth. X. nr. 808. EL-Győr. Kpt. mlt. Th XX. 3038. EL-Győr. Kpt. mlt. Cth. VI. nr. 252. EL-Győr. Kpt. mlt. Cth. VI. nr. 252. EL-Győr. Kpt. mlt. Th XX. 3021. 3022; 3023; 3026

Dátum

Kiadó

Fennmaradási forma

1358. augusztus 24.

Győri káptalan

Eredeti

1361. július 3.

I. Lajos király

Megjegyzés

Ismeretlen

DF szám 292914

Átirat 1384-ből Eredetije nem létezik, csupán további négy másolatos példánya: DL 108174; DL 24909; DL 25848; DF 285438.) Győri káptalan Átirat 1545-ből Ismeretlen

292921 292922 292923 292924

1369. május 8.

Győri káptalan

Átírás 1545ből

Ismeretlen

292912

1369. október 6.

Győr város

18. századi másolat

Ismeretlen.

292925

1379. szeptember 14.

Pannonhalmi konvent

Átirat 1545-ből Ismeretlen

292910

1379. augusztus 29.

I. Lajos király


292910

1384. március 1.

Győri káptalan

1369. május 8.

EL-Győr. 1414. április Kpt. mlt. sine 20. numero 13. EL-Győr. 1414. május Kpt. mlt. sine 16.

Zsigmond király Győri káptalan


Eredetije nincs az országban, csupán további négy másolatos példánya (DL 108174; DL 24909; DL 25848; DF 285438.) Átirat 1414-ből Ismeretlen.

Eredeti


292910

292921 292922 292923 292924

292848

292848

11

Jelzet

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

29

12

numero EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa N, fasc. 1, nr. 2. EL-Győr. Gyűjtemények 2. Mohl A. által gyűjtött iratok, sine numero EL-Győr. Gyűjtemények 2. Mohl A. által gyűjtött iratok, sine numero EL-Győr. Kpt. mlt. Feudáliskori gazdasági iratok. Anno1642. nr. 1. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa K, fasc. 4. nr. 1. EL-Győr. Pü. lt. Capsa K fasc. 1. nr. 1.

EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa N, fasc. 1, nr. 2. EL-Győr. Kpt. mlt. Pápoc Th I. 211.

Dátum

Kiadó

Fennmaradási forma

Megjegyzés

1425. június 29.

Veszprémi káptalan

1429. november 22.

Zsigmond király

Átirat 1430ból

Eredeti plédánya ismert: DL 43814.

292909

1430. február 21.

Pálóci Mátyus országbíró

Eredeti

Ismeretlen.

292909

1450–1488

–


1452. augusztus 2.

V. Miklós pápa


1464. szeptember 8.

Ágoston győri püspök


1469. március 27.

Mátyás király

1494. november 11.

Vasvári káptalan

Átirat 1590-ből Ismeretlen.

292919

Borba pusztát xxxx29 érintő oklevelek kivonatai. Egy kivételével mind ismeretlen. Az ismert: DL 108029. Létezik egy 292916 másolata: DL 88262.

Eredetije nem ismert. További másolatos példánya: DL 88402. Átirat 1590-ből Ismeretlen.


DF szám

Eredetije: DL 46281. Másolata: DF 278147. Azonban ez magyar

Sajnálatos módon a MOL a kivonat formátuma miatt az iratot nem osztotta be a DF gyűjteménybe.

292915

292919

290926

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

Jelzet

Dátum

Kiadó

EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa N, fasc. 1, nr. 2. EL-Győr. Kpt. mlt. Cth IX. nr. 679. EL-Győr. Gyűjtemények 2. Mohl A. által gyűjtött iratok, sine numero EL-Győr. Kpt. mlt. Cth. VI. nr. 252. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa A, fasc. 17. nr.13. EL-Győr. Kpt. hh. lt. 229.

1498. június 13.

II. Ulászló király

1499. július 25

Vasvári káptalan

Átírás 1545ből

Ismeretlen.

292911

1505. január 12.

Ulászló király

Eredeti


292849

1511. december 28.

Pannonhalmi konvent


292910

1512. szeptember 10.

Csornai konvent


Ismeretlen.

292913

1519. október 8.

Győri kanonokok

Eredeti.

292927

1525. augusztus 3.

Paksi Balázs győri püspök

Közelkorú másolat

Eddig csak másolata ismert: DF 273936. Ismeretlen.

1526. július 27.

Győri káptalan


1526. július 27.

Paksi Balázs győri püspök


EL-Győr. Pü. lt. Capsa P fasc. 6. sine nr. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa K, fasc. 4. nr. 2. EL-Győr. Pü. lt. Capsarium. Capsa K, fasc. 4. nr. 3.

Fennmaradási forma

Megjegyzés

fordítás! Átirat 1590-ből Eredetije: DL 84764. Másolata: DL 39199.

DF szám 292919

292920

Ismeretlen. Az 292917 1744-es másolási záradék szerint a másolat Bruckban készült. Ismeretlen. Az 292918 1744-es másolási záradék szerint a másolat Bruckban készült.

13

14

TÁNCZOS-SZABÓ ÁGOTA

A BÁCS-KISKUN MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRÁNAK NÉPBÍRÓSÁGI FONDJAI Magyarországon 1945 és 1950 között 25 városban működtek népbíróságok azzal a céllal, hogy — a fegyverszüneti egyezmény1 értelmében — megtorolják a második világháború során a magyar nép ellen elkövetett háborús és népellenes bűncselekményeket. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára az egykori Pest-Pilis-SoltKiskun vármegye területén működött Kecskeméti és Kalocsai Népbíróság, valamint a csonka Bács-Bodrog vármegyében működött Bajai Népbíróság iratait őrzi. E három népbíróságon — a segédkönyvek szerint — 2856 perre került sor, amelyek iratainak kb. 60-70%-a került levéltárunkba. Az országosan lezajlott mintegy 60 000 perhez képest csekélyke mennyiségű iratanyag forrásértéke azonban kiemelkedő. Az iratok 1945 és 1948 között keletkeztek, így Magyarország második világháború utáni történelmének fontos dokumentumai, de a ’40-es évek eseményei iránt érdeklődő helytörténészeknek is kiváló támpontokat nyújthatnak kutatásaikhoz. Megismerhetőek belőlük a koalíciós évek igazságszolgáltatásának, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásának sajátosságai, a politikai rendőrség működése, a koalíciós politikai pártok, főleg az MKP tevékenységében megjelenő tendenciák; a mai Bács-Kiskun megye egyes településein lezajlott zsidóüldözések, világháborús események. Az ún. volksbundista és nyilas perek jegyzőkönyveinek információi e rendkívül kevés forrással rendelkező szervezetek történetének feldolgozásához elengedhetetlenek. A népbíróságok 1945 tavaszán kezdték meg munkájukat és 1948 folyamán szűntek meg, a kalocsai és a bajai népbíróságok januárban, a kecskeméti pedig októberben. Irataikat és félben maradt ügyeiket más népbíróságok vették át,2 1951. január 1-jétől pedig a megyei bíróságok ítélkeztek háborús és népellenes bűnügyekben. A népbíróságok működési körülményeinek vizsgálatához a helyi törvényszékek elnöki iratai, a nemzeti bizottságok iratai és sajtóforrások használhatók; a 11,84 ifm-nyi népbírósági iratanyag ugyanis szinte kizárólag peres ügyeket tartalmaz, elvétve találunk közöttük elnöki iratokat. A népbírósági perakták az egyes bűnügyek nyomozati, ügyészségi és bírósági szakaszainak dokumentumait tartalmazzák. A politikai rendőrség iratai között olvashatunk feljelentéseket, politikai nyomozói jelentéseket, a gyanúsított(ak) és a tanúk vallomásait. A feljelentések különböző pártoktól, igazoló bizottságoktól, egyéb népi szervektől (nemzeti bizottság, földigénylő bizottság stb.), illetve a lakosság köréből érkeztek, ez utóbbiak közül többet haragos viszony vagy bosszúvágy szült, mint ahogy ez számos ítéletből később ki is derül. A gyanúsítottak ritkán védekezhettek szabadlábon, általában őrizetbe vették, internálótáborban vagy rendőrségi fogházban helyezték el őket, ahol az élelmezés és a fűtés hiányosságai, valamint a kemény fizikai munka nagymértékben veszélyeztette a foglyok egészségi állapotát. A börtönintézményekben uralkodó körülmények1 2

1945. január 20. Az egyezmény 14. pontja a háborús bűnösök letartóztatását és felelősségre vonását tárgyalja. A Kalocsai Népbíróság megszűnése után ügyeit a Kecskeméti Népbíróság folytatta, a bajaiét a szegedi. A Kecskeméti Népbíróság megszűntével ügyeit a Budapesti Népbíróság vette át.

15

ről aggódó hozzátartozók, védőügyvédek a népbíróság elnökének, illetve a Népbíróságok Országos Tanácsának címzett levelei tudósítanak. Internálótábori törzslapokon a személyes adatok és a vád mellett a bekerült delikvenst sújtó fenyítések is szerepelnek (pl. egy volt bundista SS-katona esetében: 5x24 órai sötétzárka böjttel, kemény fekhely, kedvezményelvonás stb.3). A politikai rendőrségen felvett vallomások jelentős része, illetve gyakran a tanúvallomások is bántalmazások eredményeként jöttek létre, valóságtartalmuk tehát erősen kérdéses. A kegyetlensége miatt hírhedt, rettegett kecskeméti rendőrségnél mindennapos volt a gyanúsítottak verése, kínzása. Az egyik perben utalás történik arra, hogy a kihallgatás során a nyomozók kábítószert is alkalmaztak a beismerő vallomás kicsikarása érdekében. Több tárgyalási jegyzőkönyvben olvashatunk egy Rosenfeld nevű, 22 éves rendőrségi nyomozónőről mint a koholt vallomások és a legperverzebb kínzások kiagyalójáról. Egy nyilas tevékenységgel vádolt, utóbb felmentett férfi kalocsai népbírósági vallomásában azt állította: olyan kegyetlenül bántak vele Kecskeméten, hogy öngyilkosságot kísérelt meg. Érdemes összehasonlítani a vádlottak aláírásait, amelyekkel a rendőrségi, népügyészségi és más jegyzőkönyveket, iratokat szignálták, meglepő eltéréseket tapasztalhatunk. A rendőrségi bántalmazásokat orvosi „látlevelek” is tanúsítják: egy megvizsgált fogoly arcán, tarkóján, háta egész terjedelmében, mellkasán, karján, lábszárán és combján lévő duzzadt elszíneződések „valószínű, tompa tárgytól eredőek”.4 Bár a rendőrségi visszaélésekről a vádlottak többsége a tárgyalásokon beszámolt, az emiatti tiltakozás nemigen öltött hivatalos formát, egy-két esetben fordult elő a politikai nyomozók feljelentése, minden eredmény nélkül. A rendőrségen felvett jegyzőkönyvek valóságtartalmát gyakran a tanúk sem ismerték el, hiszen azt éjjel, olvasatlanul, illuminált állapotban vagy megfélemlítés hatására írták alá. A politikai rendőrség egyéb módszereire, pl. tárgyi bizonyítékok hamisítására, tanúvallomások kreálására a periratokban szép számmal találhatunk példákat. Az ügyészségi szakasz iratai ügyészségi tanúvallomásokat és vádiratot tartalmaznak. A vád többnyire tanúvallomásokra alapozott, a legtöbb háborús bűncselekmény kapcsán ugyanis — egy-egy lista, tagsági könyv, belépési nyilatkozat vagy SS-katonai irat kivételével — nem voltak tárgyi bizonyítékok, a kompromittáló iratokat az érintettek igyekeztek megsemmisíteni a háború végén. A népügyészi beható nyomozás, amellyel a vádat kellett alátámasztani, így legtöbbször a gyanúsított és a terhelő tanúk újbóli kihallgatására korlátozódott. (Némely ügyben a tanúkat újsághirdetések útján próbálták előkeríteni.) A népügyész gyakran a politikai rendőrségre ment át, és ott hallgatta ki a vádlottat, aki kínzóinak jelenlétében nem mert másképp vallani. A népbírósági tárgyalásokon azonban a nyomozati és a népügyész előtt tett vallomások visszavonását kellő indoklás híján (vagyis ha a vádlott nem tudta bizonyítani, hogy megverték) nem fogadták el. Hogy a népbíróság nagyon is tisztában lehetett a politikai rendőrség módszereivel, egy 19 éves, nyilas pártszolgálattal vádolt, és 15 év kényszermunkára ítélt gyári munkás ítéletének indoklásából sejthetjük: 3

4

Bács-Kiskun Megye Önkormányzati Levéltára (= BKMÖL) XXV. 16. A Bajai Népbíróság iratai NB 227/1946. BKMÖL XXV. 17. A Kalocsai Népbíróság iratai = BKMÖL XXV. 17.) NB 867/1945.

16

„… a beismerést bántalmazása miatt tette meg, e bántalmazástól joggal tarthatott a népügyész előtti kihallgatásakor is, midőn vádlott még mindig a nyomozó osztály őrizetében volt.”5 A bírósági szakasz iratai: a tárgyalási jegyzőkönyvek, az írás- és orvosszakértői vélemények és egyéb mellékletek a legmegbízhatóbb forrásaink. A bírósági szakaszban tett vallomások során derültek ki a rendőrségi kegyetlenkedések, a vádlottak visszavonták nyomozati és ügyészségi vallomásaikat, továbbá aktivizálódhatott a védelem, amely szintén tanúvallomásokkal próbálta megcáfolni a vádakat. A népbíróságok — ha az ártatlanságot nem tudták kellően bizonyítani — gyakran döntöttek a vádlott bűnössége mellett, azon az alapon, hogy a bűncselekmény elkövetésének ténye nem kizárható. Rendszeresen mellőzték a védelem tanúit és egyéb indítványait. (Előfordult, hogy a védelem írásszakértőt kért annak megállapítására, hogy a politikai nyomozati jegyzőkönyvön található aláírás egy súlyosan bántalmazott embertől származik.) Jó példa a védelem akadályozására az a per, amely során a vádlott tanúi kihallgatására vonatkozó kérését a tanácsvezető bíró a következőkkel utasította el: „Örüljön, hogy így úszta meg az ügyet, bűnéért akasztás járt volna, maradjon csak nyugodtan.”6 Ha a vádlottat felmentették, a szabadlábra helyező végzés ellenére is internáltathatta a politikai rendőrség. Vádejtések után előfordult, hogy maga a népügyész kérte közigazgatási eljárás foganatosítását mondván, hogy az „ex-vádlott” politikailag megbízhatatlan. Megesett olyan is, hogy a testileg-lelkileg meggyötört vádlott a felmentő ítélet előtt nyolc nappal cellájában felakasztotta magát. A helyi közélet prominens szereplőinek perei zömmel hiányoznak népbírósági fondjainkból. A nyilas időszak alatt magukat exponált tisztségviselők, pl. a kecskeméti Liszka Béla polgármester, Balásfalvy Kiss Endre alispán és Horváth Ödön főispán ügyeit csak a korabeli sajtótermékek hasábjairól ismerjük. Az egyetlen országos érdeklődésre számot tartó pert — a Héjjas-pert — is a Budapesti Népbírósághoz tették át Kecskemétről 1945-ben. A meglévő periratok terheltjei a korszak „jelentéktelen” szereplői (bundista földművesek, kisnyilasok, hivatalnokok, értelmiségiek stb.), politikailag, erkölcsileg megtévedt, vagy ártatlanul meghurcolt emberek. A bajai és a kalocsai népbíróságok meglevő anyagának 60-62%-át a Duna-Tisza közén levő sváb települések lakói elleni eljárások teszik ki. A második világháború során a német birodalmi politika támogatójaként kompromittálódott Volksbund szervezet tagjait a háború után hazaárulónak bélyegezve perbe fogták. A Volksbund vidéki csoportjainak tevékenysége a kutatások mai állása szerint kevéssé ismert, községi anyagainkban néhány alakulási okirat, tagnévsorok, különböző rendezvények megtartásához szükséges engedélykérések lelhetők fel. A Volksbundra (úgyszintén a különböző fasiszta pártokra) vonatkozó legtöbb iratot valószínűleg közvetlenül a háború után elégették vagy elrejtették. A népbírósági tárgyalások idején még biztosan léteztek különböző listák és nyilvántartó könyvek,7 hiszen ezekre mint bizonyítékokra számos utalás történik a perek folyamán. Bár ilyen dokumentumok ma már nem találhatók a peranyagok 5 6 7

BKMÖL XXV. 18. A Kecskeméti Népbíróság iratai (= BKMÖL XXV. 18.) NB 208/1948. BKMÖL XXV. 18. NB 131/1945. A rendőrség és a szovjet hadsereg foglalta le a Volksbund szervezetek és egyes fasiszta pártok iratait, valószínűleg a földigénylő bizottságok őrizetében is voltak taglista-másolatok stb.

17

mellett, a népbírósági iratokból8 mégis sok hasznos adatot nyerhetünk a hazai németség említett szervezetével kapcsolatban. Tárgyalási jegyzőkönyvekből kiderül, mely településeken, mikor, milyen körülmények között alakult meg a Volksbund. Garán és Csátalján pl. a régebbi német kultúrcsoport, a Volksbildungsverein átalakításával 1938–39-ben, Hajóson a gazdakör egyes vezetőinek irányításával 1941-ben, Hartán dunakömlődi agitátorcsoportok propagandája folytán 1939-ben. Egyes községeknél a megszűnés pontos dátumát is ismerjük. Az alapító tagok, a vezetők és a tisztikar nevein kívül a tagság számára vonatkozóan is találunk adatokat. Pl. a bácsbokodi Volksbund üléseket hivatalból látogató rendőr 84 fős listát írt össze a ’40-es években, Bácsalmáson a falu lakosságának 70%-a, Újverbászon 90-95%-a volt tag. Bácsszentivánon9 1943-ban 70-80 házról meszelték le ismeretlenek a német győzelmi (V) jelet. A szervezetek tényleges működésről, céljairól azonban kevés az információ. A vizsgált percsoport vádlottjai — általában a szegényebb, földműves rétegből valók — különböző gazdasági előnyöket, szórakozási lehetőséget vagy német iskola felállítását remélve léptek be a Volksbundba, kocsmákban, vendéglőkben beszélgetés, kártya, kugli stb. mellett múlatták az időt, és tagadták, hogy politizálást folytattak volna. Egyes községekben Deutsche Jugend, ifjúsági dalárda, női szervezet, illetve ún. Védgárda is működött. Baján volksbundista iskola volt, ahová kizárólag bundista szülők gyermekei járhattak. Az intézmény létét egyelőre csak azok az 1946. évi perhez mellékletként csatolt, iskolai tandíjbefizetésről szóló elismervények bizonyítják, amelyek fejlécét a Deutsche Bürgerschule des Volksbundes der Deutschen in Ungarn felirat, alját a Volksbund pecsétje díszíti.10 Népbírósági vallomásokból tudjuk, milyen volt a bundista viselet, hogyan zajlott egy ifjúsági sportdélután vagy egy bundista temetés. Egyes községekben birodalmi német gyerekeket nyaraltattak a sváb családok; fővárosból érkező agitátorok tartottak előadásokat, (pl. dr. Basch Ferenc, a szervezet országos elnöke); komoly konfliktusok támadtak a magyar és a német érzelmű svábok között. A Volksbund katonaköteles korú tagjainak többségét 1944-ben kényszersorozás útján beléptették az SS kötelékébe. Vallomásaikból a sorozások, bevonulások időpontjait, a kiképzés, a frontok és a visszavonulás helyszíneit ismerhetjük meg. Egyes perekhez mellékletként csatolva SS-listákat találhatunk több száz névvel, adatokkal, megjegyzésekkel (önkéntes, sorozott, jelenleg fogságban, onnan hazatért, szökésének dátuma stb.); SS-katonai iratokat; halálfejes, sasos SS-jelvényt viselő fiatal katona fényképét. Népbírósági irataink sajnos nem tartalmaznak Volksbund taglistákat, de megtudhatjuk, milyen körülmények között készültek (mennyire hitelesek, megbízhatóak) azok az 1945. évi névsorok, amelyek alapján svábok tömegeit hurcolták el szovjet munkatáborokba, vagyonelkobzásokat hajtottak végre, büntetőeljárásokat folytattak le ellenük, majd kitelepítették őket.

8 9

10

A periratokban a főtárgyaláson elhangzott tanúvallomások és az ítéletek szövegei jelentenek megbízható forrást. Újverbász (Novi Vrbas) és Bácsszentiván (Prigrevica) 1918 illetve 1919 előtt, valamint 1941–1944 között Magyarországhoz tartoztak, Bács-Bodrog vármegyéhez. Ma Szerbia–Montenegró részei. BKMÖL XXV. 16. A Bajai Népbíróság iratai. NB 107/1946.

18

A nyilas és más fasiszta pártok és egyesületek tagjai ellen lefolytatott perek a Kecskeméti Népbíróság ügyeinek több mint negyedét, a másik két népbíróság ügyeinek 1010%-át alkotják. A feltételezett egykori taglétszámokhoz képest meglehetősen kevés eljárás magyarázata, hogy a népbírósági rendeletek alkotói csak az aktív tagságot és a vezető tevékenységet találták büntetendőnek. Így míg a volksbundisták egyszerű tagság miatt is félévi börtönt, öt év politikai jogoktól való eltiltást és vagyonelkobzást szenvedtek el, az ún. kisnyilasok tömegeit nem érte bántódás sem személyükben, sem tulajdonukban, és korlátozás nélkül léphettek be a különböző demokratikus pártokba 1945ben. A Volksbundhoz hasonlóan az egykori szélsőjobboldali szervezetekről is meglehetősen kevés iratanyag maradt levéltárunkban, a népbírósági tárgyalásokon még emlegetett tagállományi könyvek és listák nem maradtak ránk. Tárgyalási jegyzőkönyvekben, vallomásokban azonban több nyilaskeresztes és egyéb fasiszta párt alapítás évére, vezetők és tagok neveire, taglétszámokra bukkanhatunk. Megmaradt pl. az egyik 1945. évi per mellékleteként az alpári nyilas párt tagnévsora; a Magyar Megújhodás Pártja kalocsai szervezetének pontos taglétszáma, a Baross Szövetség különböző városi csoportjainak megalakulása, a tagok száma, nevek, a csoportok tevékenysége, zsidó kereskedők elleni intézkedéseik stb. Megtudhatjuk, milyen lapokat olvastak a bajai ládagyár „nyilas soron” dolgozó munkásai, mely községekben járt és tartott előadást Szálasi Ferenc, hogyan zajlott le a nyilas hatalomátvétel Kalocsán, Baján. Pártigazolványok, belépési nyilatkozatok, szolgálati jegyek, nyilas dalocskák és versek; nyilas szervezetek pecsétjeivel ellátott levelek, körrendeletek, megbízólevelek, járási szolgabíróknak címzett kérelmek (pl. karácsonyfa-ünnepély rendezése vagy új párthelyiség tárgyában) találhatók a periratok között — aprócska mozaikok a ’40-es évek történelméből. Halálos ítéletek csak a Kecskeméti Népbíróságon születtek, közülük hármat zsidóellenes bűncselekményekkel: budapesti nyilas razziákban való részvétellel, tömeggyilkosságokkal megvádolt fiatal férfiak ellen hozott a népbíróság. Antiszemita megnyilvánulások, besúgás (zsidó személyek feljelentése a Gestapónál), zsidó üzletek igénylése, munkaszolgálatosok kínzása, zsidó vagyon elleni bűncselekmények, diszkriminatív közigazgatási intézkedések végrehajtása stb. miatt tömegével indultak bűnvádi eljárások a deportálásból hazatért zsidók feljelentései alapján. A perbe fogott orvosok, mérnökök, keretlegények aktáiban az egykori — pl. az abonyi, a kalocsai, a bácsalmási és a kiskőrösi — gettókkal kapcsolatos, az elhelyezésre, a létszámra, a higiéniai és élelmezési viszonyokra, egyes esetekben a deportálási útvonalakra és időpontokra vonatkozó adatokat is találhatunk. Egy 1945. évi per dossziéjából apró papírdarab hullott ki: a kiskunfélegyházi gettó vázlatos rajza utcanevekkel, zsidócsillagokkal. A „demokráciaellenes hírverés” a népbírósági perekben gyakorta szereplő vádpont. E bűncselekmény nem teljesen egzakt módon megfogalmazott törvényi tényállása alkalmas volt mind a német győzelmet hirdetőknek, Szálasi dicsérőinek; mind a szovjet Vörös Hadsereg, Sztálin, a kommunista párt vagy a demokratikus rendőrség bírálóinak, illetve a földosztás és a beszolgáltatás ellenzőinek felelősségre vonására. Egy keceli földműves aktájában olvashatjuk, hogy a vádlott — amiatti elkeseredésében, hogy kóborló orosz katonák előző nap vitték el „egyetlen vagyonkáját: két tehenét és két disznóját” — jól beborozott, és a kisgazdagyűlésen egybegyűltek előtt a következőket mondta: „… sok orosz jön, azok mindenünket elviszik …”, „Kelet felől nem jó szél fúj, mert

19

attól a nagy demokratikus országtól nem azt vártuk, hogy elviszi a szénánkat meg a jószágainkat, hanem azt, hogy demokráciát fognak hozni.” Mondanivalóját nem fejezhette be, mert párttársa letessékelte az emelvényről, ennek köszönhette, hogy mindössze hat hónap börtönbüntetést kapott.11 1945-ben egy lajosmizsei katolikus plébános fölött ítélt a népbíróság. A papot a rendőrségi fogdából a törvényszékibe bordatöréssel vitték át, ügyében hamis tanúk szerepeltek. Büntetése: három hónap fogház és 10 000 pengő, a népbírósági ítélet indoklása szerint ugyanis „azáltal, hogy a kommunistákat betyároknak nevezte, továbbá söpredék, csőcselék bandának […], nem csupán az orosz hadsereget sértette meg, hanem magát a kommunista pártot is, olyan irányban, amely a valóságnak nem felel meg”.12 A népbírósági igazságszolgáltatás e számos perben megtapasztalható jelenségei (a kommunistaellenes személyek, egyházi emberek elleni eljárások stb.) a Rákosi-korszak bíróságainak tevékenységét vetítik előre. A népbíróságok történetét tárgyaló tudományos munkák száma csekély, szemléletük jórészt túlhaladott, a közelmúltban megjelent feldolgozások pedig zömmel a Budapesti Népbíróság működésére koncentrálnak. A teljesebb kép kialakításához szükség van tehát a vidéki népbíróságok anyagainak feltárására is. Annál is sürgetőbb ez a feladat, mivel — saját tapasztalataink alapján — a népbírósági anyagok egy része az utókor számára, sajnos, nem menthető meg.13

11 12 13

20

BKMÖL XXV. 17. NB 1666/1946. BKMÖL XXV. 18. NB 47/1945. Az iratok egy része szennyezett, penésszel fertőzött (a Kalocsai Népbíróság peranyaga), a géppel írt, sokszorosító eljárással készült ítéletek szövege idővel elhalványul, némelyik már teljesen olvashatatlan.

FARKAS JÓZSEF

A GÖDÖLLŐI KORONAURADALOM FELÜGYELETE ÉS IGAZGATÁSA A DUALIZMUS IDEJÉN* 1. Az uradalom kialakítása A Grassalkovich család hajdan hatalmas Gödöllő központú uradalma 1867-re a múlté lett. A család férfiágon 1841-ben kihalt; III. Grassalkovich Antal halála után a hatalmas uradalom hatalmas adósságokat halmozott fel. A gondokkal sem az özvegy, Esterházy Leopoldina, sem a leányági örökös, gróf Héderváry Viczay Károly nem tudott megbirkózni. A birtok zárgondnokság alá került, végül pedig eladták a korszak egyik leggazdagabb emberének, báró Sina Györgynek, tőle pedig hamarosan fia, Sina Simon örökölte. Ő rendezte a birtok helyzetét, majd 1864-ben eladta a Sociatč belguique du Credit foncier et industrielle de Bruxelles nevű belga banknak. A bankház, amely időközben fuzionált a londoni székhelyű General Company for the promotion of Landkredit céggel, megkezdte az egyes birtoktestek eladását. 1867-ben, a kiegyezés idején ez kapóra jött a magyar kormánynak, amely rövidesen megvásárolta a birtokot azzal a céllal, hogy a koronázás alkalmából egy olyan kastéllyal és a hozzá tartozó vadászterülettel ajándékozza meg az uralkodót, ahol magyarországi tartózkodásait kellemesen töltheti el kíséretével együtt. A választás nem véletlenül esett Gödöllőre, hiszen a százszobás hatalmas barokk kastély és a hozzá tartozó vadászterület minden igényt kielégített. Gödöllő mellett szólt a fővároshoz való közelsége is. A kiválasztást és vételt jelentősen segítette az a tény is, hogy Erzsébet királyné tetszését az egy évvel korábban tett látogatásakor igencsak elnyerte Gödöllő. Az adásvételi szerződést a magyar állam részéről Lónyay Menyhért pénzügyminiszter írta alá, tanúként szerepelt az okmányon gróf Andrássy Gyula miniszterelnök és Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter neve. A szerződés megkötése 1867. március 22-én történt és gyorsított eljárással március 25-én már telekkönyvezték is a magyar Szent Korona nevére. Miután befejeződött az átadás és átvétel, április 16-án aláírták az erről fölvett jegyzőkönyvet. A banki céget Ivánka Imre és Regenhart Ferenc tanácsosok képviselték, az állam nevében pedig Hoch Henrik kincstári ügyész, Köffinger Frigyes, a budai pénzügyi felügyelőség biztosa, valamint a pénzügyminisztérium képviseletében Peterdy Gábor gazdasági tanácsos és Sedlaczek János számvevőségi tiszt jelent meg. Jelen voltak az uradalom tisztjei is, és a koordinációt Bartal János az uradalom volt, ám tisztségében az állam által is meghagyott ügyvédje végezte. Az 1 840 000 forintért megvásárolt birtok ékessége a kastély volt, ennek pedig legfőbb tartozéka a Gödöllőt körülvevő dombvidék. Az erdőkkel borított dombok között jelentős majorsági szántóföldek helyezkedtek el Gödöllő, Kerepes, Isaszeg és Dány községek határában. Ide tartoztak az egerszegi, babati, besnyői, szentgyörgyi, szentkirályi, nyíregyházi, kisbagi puszták is. Az adásvétel során a felek megállapodtak abban *

A Szerző korábbi, a témához kötődő írását l.: FARKAS JÓZSEF: A Gödöllői Városi Múzeum birtokában lévő levéltári iratok és azok rendezése. Levéltári Szemle, 52. (2002) 2. sz. 18–26.

21

is, hogy a kastély és minden tartozéka mellett a megvett területeken lévő teljes állatállomány és gazdasági berendezések, eszközök, terménykészletek is az új tulajdonos birtokába kerülnek. A legaprólékosabb részletességgel adtak és vettek át mindent, így jegyzék szerint átadásra kerültek az uradalom iratai is. Ezzel minden adott volt az uradalom gazdálkodásának zökkenőmentes folytatásához és egy ideális vadászterület kialakításához. Ez utóbbihoz az is kellett, hogy a terület idegen erdőbirtokokkal ne érintkezzen, ilyenek ne ékelődjenek belé. Ezért még 1867-ben megvásárolták a zömében szintén erdőkből álló mácsai birtokot, majd 1868-ban a bujáki Esterházy-uradalom turai számtartóságához tartozó alapvetően erdőbirtokot, amely teljesen beékelődött a koronauradalomba. Ezzel az uradalom határai Tura, Vácszentlászló, Valkó községekig terjedt ki. 1871-ben az uradalomhoz csatolták a szentendrei szigeten fekvő vadászterületet is Szigetmonostor székhellyel. Végül a koronauradalom teljes határa 1893-ben alakult ki, amikor az állam a nagyváradi káptalantól megvette a birtokhoz kapcsolódó Szada és Veresegyház fölötti erdőket.

2. Pénzügyminisztériumi felügyelet Átmeneti igazgatás (1867–1868) A kialakított uradalom sajátos funkciójánál fogva különleges irányítást igényelt. A magánuradalmakhoz képest itt nem egy tulajdonos volt, hanem tulajdonosok egész hierarchiájáról kell szót ejteni. A hivatalosan a Szent Korona elidegeníthetetlen birtokát képező uradalom első számú „tulajdonosa” maga a király volt. Mivel azonban ekkor a koronauradalmak a pénzügyminisztérium felügyelete alá tartoztak, a gödöllői is ide került. Ez azt jelentette, hogy a közvetlen „tulajdonos” a pénzügyminiszter volt, aki a felügyeletet és működtetést hivatalaira bízta. A pénzügyminiszter gyakorolta a munkáltatói jogokat, hatáskörébe tartoztak a kinevezések és fontosabb változtatások jóváhagyásai. Ez utóbbiak esetében a miniszter mindig megkérte az uralkodó, Ferenc József jóváhagyását is. A pénzügyminisztérium a biztos bevételben és annak növelésében volt érdekelt, ezért a nyilvántartások precíz vezetésére, valamint azok ellenőrzésére helyezte a hangsúlyt. De a minisztériumi bürokrácia valójában soha sem volt képes arra, hogy valódi tulajdonosként, jó gazdaként viselkedjék, számára idegen volt a beruházás, korszerűsítés, csinosítás — ez utóbbi az uralkodó gyakori látogatásai miatt volt szükséges — és mindaz, ami kiadással járt. Az érdekek gyakori ütközésekor a minisztérium rendszerint az átszervezéstől remélte a konfliktusok megoldását. Minden kutatónak, aki egy uradalom történetét kívánja feldolgozni, elsődleges feladata, hogy tisztában legyen annak igazgatásával, működtetésével. Esetünkben ez a feladat meglehetősen nehéznek bizonyult, mert szinte évről-évre teljesen más mechanizmus lehetett találkozni. Az igazgatás címszó e munkában tehát elsősorban annak állandó változásait takarja. Grassalkovich herceg idejében az uradalom más világi uradalmakhoz hasonlóan működött. A birtok legfőbb irányítója annak birtokosa volt, elsőszámú tisztje pedig az

22

inspector. Ő irányította gazdája kívánalmainak megfelelően a gazdálkodást. Az inspector mellett közvetlen a birtokos irányítása alá tartozott még a számvevő. Az ő szerepét az állandóan növekvő adósságterhek kezelése növelte meg. Külön feladatköre volt még a földmérőnek és az ügyvédnek. Az ügyvéd (vagy ügyész) vitte az uradalom jogügyeit, perekben képviselte az uradalmat, közreműködött az úriszéki és szóbeli bíráskodás tárgyalásain. A további tisztek már az inspector felügyelete alá tartoztak, így a számtartó is, akinek a kötelességei közé nem csupán a számvitel, a pénzkezelés tartozott, hanem a jobbágyterhek bevételezése is. Végül a birtokos elvárásainak megfelelő gazdálkodást az inspector közvetlen utasításai szerint — és felügyelete mellett — az ispánok végezték. A területi ispánok felügyelték a földeken dolgozó szolgaszemélyzet és robotos jobbágyok munkáját. Nekik csak a gazdálkodáshoz, az állattartáshoz kellett érteniük. A számadásokat már nem ők készítették. Az ispán a parasztok közül is kikerülhetett.1 Ezen a rendszeren elsősorban Sina Simon változtatott, és az általa meghonosított igazgatási rendet a banki tulajdonos is átvette. Sina Bécsből irányította tisztjeit, elsősorban levelezés útján, majd ezt tette a belga bank teljhatalmú bécsi képviselője, Schäfer Nándor is. Távollétük miatt az egész uradalom élén oberinspector állt. A főigazgató — mint a tulajdonost képviselő személy — alá tartoztak a főtisztek, de ők közvetlenül is kapcsolatban álltak a birtokossal. Az ügyész szerepe 1848 után nőtt meg. Hozzá tartozott a jobbágyfelszabadítást követő úrbérrendezési, föld- és legelőelkülönözési ügyek vitele, és közvetlen a tulajdonossal állt kapcsolatban. A vitás ügyek, mint pl. a volt faizás, irtványföldek stb. ügyében lefolytatott egyezségek, perek kapcsán az ügyész második számú főtisztté vált. A tulajdonosok távollétében a mérnök feladatait is ő határozta meg, már csak azért is, mivel az úrbérrendezés ügyei mérnöki munkát is követeltek. Az ügyész a tulajdonosok megbízásából az egész uradalom területén jogügyi felügyeletet gyakorolt.2 Az uradalom tisztikara a 1867-ben, a megvétel előtt az alábbi személyekből tevődött össze: • • • • • • •

Hajnik János főigazgató Kalmár Ferdinánd tiszttartó Bartal János ügyész Richwalszky Dénes mérnök Heuffel Adolf segédmérnök Schmidt Benedek orvos Puchberger Lajos számvevő ispán

Az írnokok és az irodai segédszemélyzet mellett a főtisztek szolgálatába tartozott még három hajdú, öt kocsis és egy kéményseprő. Az eredetileg megvásárolt terület a hajdani összuradalomból négy gazdasági területet (ispánságot) foglalt magába, a gödöllőit, a babatit, a kerepesit és az isaszegit. Az irányítás kerületek szerint, azokon belül pedig 1 2

WELLMAN IMRE: A gödöllői Grassalkovich uradalom gazdálkodása. Bp., 1933. 119–121. Az uradalom főigazgatójának és egyéb hivatalainak az iratai nem maradtak fenn. A Magyar Országos Levéltár őrizetében csak a vásárlásról vannak iratok. A gödöllői Városi Múzeum birtokában találhatók az uradalom ügyészének töredékes iratai. Ezek azonban nem nyújtanak elegendő támpontot a kutatáshoz.

23

ágazatonként történt. A források a további tisztek és altisztek felsorolását is így adják meg, ezért az alá- és fölérendeltségi viszonyok nem határozhatók meg pontosan, azokra csak következtetni lehet, elsősorban a későbbiekből. A további tisztek közé tartozott Dittrich Lajos erdőmester, Wolf Antal, Bernáth József, Haberzettl Károly, Falta János, Reisenzahn Antal erdész, Bukvay János főkertész, Horváth Ferenc gödöllői, Nyull Sándor babati, Franyek Ferenc isaszegi, Zsarnóczay János kerepesi ispán. A tiszti fizetések sorrendje mutatja a tisztek rangsorban elfoglalt helyét is. Mivel az azonos pénzbeli juttatásokhoz azonos természetbeni járandóságok tartoztak, az alábbi rangsor megbízhatónak tűnik. A főigazgatót és a tiszttartót követően a legtöbb fizetést — 735 forintot — Dittrich Lajos erdőmester kapta, utána Bartal János ügyész következett 630 forinttal. A mérnök, az orvos, a főkertész és az ispánok, beleértve a számvevő ispánt is, egyaránt 420 forintot kaptak. Ennek alapján két dolog valószínűsíthető; az egyik az, hogy az erdészet már ekkor is elkülönült, és ott a tiszttartói hatáskört az erdőmester gyakorolta. A másik pedig az, hogy az ispánok rangja megnőtt, és ezzel együtt a feladatkörük is, amit a későbbiek is igazolnak. Az uradalom tiszti állományában lényeges változás nem következik be a megvétel után sem, ugyanis a pénzügyminiszter és Schäfer abban is megállapodtak, hogy tisztikartól a cselédségig mindenki a helyén marad. Az átadáskor össze is hívták a tiszteket és mindezt közölték velük, továbbá azt is, hogy a pénzügyminiszter végleges döntéséig módjuk lesz bizonyítani. Utasításba kapták, hogy ezentúl is mindent a Sina idejében bevezetett módon a tulajdonosok megbízásából csináljanak tovább, azzal a különbséggel, hogy a nyilvántartás és levelezés nyelve ezentúl csak magyar lehet. Maga a pénzügyminiszter is magyar nyelven levelezett az uralkodóval, aki szintén magyarul válaszolt. A teljes apparátusra azonban természetesen nem volt szükség. A főigazgatóra és a számtartó ispánra nem tartottak igényt, a többiek, beleértve a tiszttartót is, az egyezség szerint maradtak. De lényeges változások elsősorban nem a személyi kérdésekben voltak, hanem az igazgatás felépítésében. A pénzügyi felügyelőség szigorúbb, közvetlen felügyeleti rendszert alkalmazott, és minden területre kiterjesztette hatáskörét. A alá- és fölérendeltségi viszonyokat egyszerűsítette, és kizárólag mellérendeltségi viszonyt hozott létre hivatalok felállítása révén, még ha ezek a „hivatalok” többnyire egyszemélyesek voltak is. Az igazán lényeges változás az volt, hogy a gazdászatot és az erdészetet teljesen különválasztották; létrehozták az erdőmesteri hivatalt, létrejöttek a külön erdőgondnokságok az erdészet igényeihez igazodva, most már függetlenül a régi kerületi beosztástól.3

Az uradalom igazgatása 1867–1868-ban Ferenc József 3

Magyar Országos Levéltár (= MOL) K 271. Pénzügyminisztérium. Gazdasági osztály (= K 271) 1872. XIX55 320. A továbbiakban a részletes hivatkozásokat mellőzve — szinte soronként más a forrás — az igazgatáshoz szükséges információkat a MOL K 184 Földművelésügyi minisztérium. Általános iratok, a MOL K 255 Pénzügyminisztréium. Elnöki iratok, a K 271, valamint a Pest Megyei Levéltár VI. 205. fondjainak teljes átnézése alapján nyertünk.

24

Pénzügyminiszter (Lónyay Menyhért) ⇓

⇓

M. kir. Pénzügyi Felügyelőség (Buda)

Peterdy Gábor Gazdasági tanácsos/Gazdászati osztály

⇓

⇓ Tiszttartói

A gödöllői koronauradalom ⇓ ⇓ Számtartói Mérnöki

⇓ ⇓ Uradalmi Erdőmesteri Hivatala Hivatala Hivatala Ügyészség Hivatala ⇓ ⇓ ⇓ ⇓ ⇓ Kalmár Ferdinánd Sörös Károly Orbay Dénes Bartal János Dittrich tiszttartó számtartó mérnök ügyvéd Lajos erdőmester ⇓

⇓

Ispánok Erdőgondnokságok Ez az irányítási és igazgatási rendszer nem vált be, elsősorban azért nem, mivel a pénzügyi felügyelet nem tudott megbirkózni a számára kijelölt feladatokkal. Ennek döntő oka volt a mezőgazdasági ismeretek hiánya, ezért a gödöllői uradalmat az óbudai uradalom, azaz a Magyar Királyi Államjavak Igazgatósága jószágigazgatósága alá vonták. Az óbudai jószágigazgatóság kezelése alá számos kincstári vagyon tartozott. Ennek csak egyik része volt az óbudai és a visegrádi uradalom, amelyek közvetlen működtetése Hegedűs Ferenc tiszttartó feladata volt Farkas János jószágigazgató irányítása mellett. Ő kapta meg ehhez az egész gödöllői uradalmat is. Gödöllőn ezzel megszűnt a tiszttartói hivatal, majd az ügyészség is, mivel a jószágigazgató Bartalt Óbudára rendelte be. Továbbra is folytatódott azonban az erdészet önállósulása. Az erdőmesteri hivatal helyett Erdőhivatal működött tovább. A belső felállás nem változott, de a hivatal közvetlenül Farkas János jószágigazgató alá tartozott. Ez az állapot sem élt tovább egy évnél. Ennek az volt az oka, hogy az uralkodó és családja nagyon megszerette Gödöllőt, egyre többet időztek itt, az uradalom pedig ehhez nem volt „méltó”. Benyomásairól Ferenc József hivatalosan sosem beszélt, de szűk

25

körű gödöllői beszélgetéseinek hírei eljutottak a pénzügyi kormányzathoz. Megértek a feltételek egy önálló jószágigazgató kinevezéséhez, aki helyben lakik, és valódi házigazdája lehet az uradalomnak. Az új, egyben az első gödöllői jószágigazgató, Beniczky Ferenc 1869. szeptember 18-án letette a hivatali esküt, majd átvette az uradalom irányítását. Beniczky élvezte Lónyay pénzügyminiszter bizalmát, akitől terveihez támogatási ígéretet kapott. Az új jószágigazgató tervei között a gazdaság korszerűsítése, a gazdálkodás szakszerűségének növelése, az egész gazdaság uralkodó fogadásához méltó kicsinosítása szerepelt. A közvetlen pénzügyi felügyelet pedig a gazdaság jövedelmezőségének erőteljes növelését várta a helyben letelepedő jószágigazgatótól. Ám e két elképzelés csak hosszú távon találkozhatott volna, ezért az önálló jószágigazgatóság valójában már születésekor „halálra volt ítélve”, de legalábbis attól kezdve (1870), amikor Lónyay átadta a helyét Kerkápoly Károlynak. Míg Lónyay széleskörű gyakorlati és politikai látókörrel rendelkezett, addig utóda elsősorban tudósként volt ismert és mindent a hivatalnokaira bízott. Mielőtt azonban az eseményeket ismertetnénk, érdemes áttekinteni hogyan alakult az uradalom igazgatása Beniczky idején.

Az uradalom felügyelete és igazgatása Beniczky Ferenc idején Ferenc József Főudvarmesteri Hivatal

Miniszterelnök

Várkapitányság

Pénzügyminiszter

Kincstári Jogügyek Igazgatósága

Állami Számvevőszék

Gazdászati Osztály

Gazdászati és Erdészeti Számvevőség

Jószágigazgató Jószágigazgatóság: Független tisztek: Számtartói Hivatal: Erdőhivatal: Asztaller Miklós Jámbor László, ügyvéd Sörös Károly,Götz Dittrich Lajos igazgatósági titkár, Orbay Dénes, mérnök Ferenc számellenőr, erdőmester, Szilley Lajos ig. Schmidt Benedek Plesznik József Kallina Károly számtartó, Polyák orvos kürtös

26

ellenőrködő fő László írnok, Laczkó erdész Károly irodaszolga

Gazdászati igazgatás Jószágigazgató: Beniczky Ferenc Igazgatósági titkár: Asztaller Miklós

Számtartó: Sörös Károly

Kasznár: Horváth Ferenc Gödöllői ispánok: Horváth Ferenc, Besskó Jenő helyettes ispán, Funk Gyula juhászati ispán Petőcz Béla babati ispán

Önálló számadást végző ispánok: Vladár Sándor (Mácsa) Csajághy Sándor (Kerepes) Zsarnóczay János (Isaszeg)

Erdészeti igazgatás Jószágigazgató Igazgatósági titkár

Számtartó

Erdőhivatal Valkó Kerepes Szentkirály Isaszeg Babat Mácsa Huber Béla Pettenhofer Bernáth Jó- Haberzettl Wolf Antal Kucsera főerdész Rezső erzsef erdész Károly er- erdész Ferenc erdész dész dész

Időközben a pénzügyminisztérium bevételéhes hivatalnokainak versenytársai is akadtak a bécsi főudvarmesteri hivatal embereinél. Bécsben úgy vélték, hogy Gödöllő jelentős bevételeket jelenthetne az udvarnak. Ezért a kastélyt a hozzátartozó 120 holdas parkkal kivonták az uradalmi igazgatás hatásköréből, és a budai várkapitányság felügyelete alá helyezték, létrehozván ezzel az Egyesített cs. és kir. Budai és Gödöllői Várkapitánysá-

27

got, amely már a miniszterelnök hatáskörébe tartozott, közvetlen irányítását pedig a főudvarmesteri hivatal látta el. Az intézmény élén Pusch várkapitány állt. Ez a kezdettől fogva tisztázatlan jogi helyzet számtalan negatív következménnyel járt. Így pl. az uradalom Beniczky idején megkezdte a parkok rendbehozatalát Kallina Károly erdész irányításával. Ennek során felújították a vízvezetékeket a kastélyban, továbbá hatalmas üvegházat építettek Erzsébet királyné kedvére. Az ottani építkezéshez az uradalom adta a téglát, de a költségek átvállalását, a tégla árának kifizetését Pusch várkapitány határozottan megtagadta. Változások csak 1873-ban történtek, ugyanis a számvevőszék kifogásolta, hogy 1867-től az erdészet fedezi a királyi vadászatok költségeit. Ennek a következménye viszont nem az lett, hogy a várkapitányság bármit átvállalt volna, hanem az, hogy a magyar országgyűlés kénytelen volt megemelni az udvartartáshoz való hozzájárulását. Az uradalom fizette — kegyúri kötelezettsége miatt — a kastélyban működő kápolna és iskola, valamint a pap és kántor javadalmazását, azokkal a többletköltségekkel együtt, amikor az uralkodó és kísérete itt tartózkodott. Az ebből származó viták vége aztán az lett, hogy mind a papot, mind az iskolát eltávolították a kastélyból. Az önálló igazgatóság létrehozásával a jószágigazgató nem vált „igazi gazdájává” az uradalomnak, az továbbra is a pénzügyminisztérium maradt, sőt őt egy uradalmi inspectorhoz képest lényegesen kevesebb önállósággal ruházták fel. Míg az inspector mindent megbeszélhetett gazdájával, és az utóbbi elsősorban szóban utasította, addig most mindent írásban rögzítettek, és minden intézkedéséhez ki kellett kérni a pénzügyminisztérium jóváhagyását. A jószágigazgatónak szép számmal voltak felettesei. Ha szerződést kívánt kötni egy malom, egy kocsma bérletéről, azt előre engedélyeztetni kellett. A szerződéseket a Kincstári Jogügyek Igazgatósága vizsgálta felül. Közvetlen felettese a Gazdászati osztály volt; ez közölte a jószágigazgatóval a minisztérium utasításait, rendeleteit, amelyeket be kellett tartani. Beniczky felirataiban, jelentéseiben személytelenül érintkezhetett csupán a minisztériummal, a Nagyméltóságú M. kir. Pénzügy Minisztérium! megszólítást használva. Jellemző pl, hogy Peterdy osztálytanácsos, amikor Beniczky kérését véleményezte, majd a miniszterhez terjesztette tovább, szintén ezt a megszólítást használta. A jószágigazgató tehát személyesen senkihez nem fordulhatott. Mindenhez a miniszter jóváhagyása kellett, de az a jóváhagyásokat beosztottai véleménye alapján tette. A munkáltatói jogok gyakorlásán túl tehát minden ügy végigjárta a szolgálati utat, vagyis a bürokrácia útvesztőit. A jövedelmi kimutatások és minden számszaki kérdés a minisztériumi és az állami számvevőség ellenőrzése alatt állt. A minisztérium bevételre koncentráló magatartása miatt Peterdy osztálytanácsos, aki képzett, mezőgazdasághoz értő tisztviselő volt, félve a számvevőszék és Hideghéthy Antal osztálytanácsos rosszallásától, maga is akadályozta Beniczky korszerűsítési törekvéseit. Leegyszerűsítve: a jószágigazgató a minisztériumi elvárások és utasítások helyi végrehajtója, első számú felelőse volt, olyan igazgató, akinek minden lépését előre engedélyeztetni kellett. Önálló tevékenysége mindössze az volt, hogy javaslatokat tehetett, de azt is a szolgálati út szigorú betartása mellett. Önállósága elsősorban partneri szinteken nyilvánulhatott meg az előzetes egyeztetést kívánó kérdésekben. Ezek közé tartozott a várkapitánnyal való egyeztetés, a települések bíráival, a járási szolgabíróval való tárgyalás stb. Ezek azonban helyi ügyekben sem hatalmazták föl önálló döntésre, ha-

28

nem csak javaslatainak előkészítettségét szolgálhatták. A jószágigazgató beosztottaival szembeni önállósága is elsősorban abban mutatkozott meg, hogy felettesei akaratát érvényesítette velük szemben. A korábban az igazgató alá tartozott főtisztek közül az ügyvéd (Jámbor László) önállósága is csökkent, hiszen az általa kezdeményezett szerződéseket is jóvá kellett hagyatni. Ez vonatkozott nagyjából Orbay Dénes mérnökre, majd az őt váltó Salkovits Károlyra is. Egyedül az orvos volt függetlenebb, mert a minisztériumnak nem volt orvosi kollégiuma, és így nem kellett az alkalmazandó gyógymódokról előzetes jóváhagyást kérni. Az igazgató alá rendeltek közül rangban az igazgató után következett az igazgatósági titkár, ő lényegében a helyettesi feladatokat is ellátta, vagyis az igazgató távolléte idején minden helyi tiszt felettesének számított. A további legfontosabb tisztség a számtartó volt, különösképpen a pénzügyminisztériumi felügyelet ismeretében. A bevételezések mellett a pénzügyi kiadások bonyolítása, ellenőrzése tette ezt a tisztséget igazán felelősségteljessé. Betöltője mind a gazdászat, mind az ettől teljesen külön rendszerben gazdálkodó erdészet ügyeit intézte a minisztériumi számvevőség teljes ellenőrzése alatt. Ami viszont egy uradalom gazdálkodását és jövedelmezőségét meghatározta az alsóbb szinteken dőlt el. A gazdászat terén ennek letéteményesei az ispánok voltak. A távolabbi ispánok, mint a mácsai, kerepesi és isaszegi, helyi magtárakkal, raktárakkal rendelkeztek. A bevételezést maguk végezték, a készleteket és az azokban végbement változásokat a főkönyvek egész sorában naprakészen vezették. A termények bevételezésénél természetesen a számtartói ellenőrnek is jelen kellett lennie. A gödöllői ispán kasznárként is működött, ő elsősorban a számtartói feladatokat látta el, az ispáni feladatok ellátásához volt egy helyettese. A kasznár vételezett be a gödöllői, babati ispánságoknál és a juhászati ispántól, egyúttal felügyelte az ispánokat. Az ispánok feladata volt még a területükön lévő kegyúri kötelezettségből származó és a tiszteknek járó természetbeli juttatások kimérése. Ellenőrizték a kisebb úgynevezett királyi bevételek, regáléjövedelmek forrását képező létesítmények (malmok, kocsmák stb.) bérlőit, a létesítmények állapotát, tartozékaik meglétét és a hasznosítás módját. A természetbeni járandóságokat tőlük is bevételezték. Mindezekből is következik, hogy az ispánok feladatköre jelentősen bővült és meghatározó szerepet játszottak. Közöttük akadt egy olyan — Zsarnóczay — aki mezőgazdasági akadémiát is végzett Magyaróvárott. Az erdészet különváltan működött, közvetlenül az erdőhivatal fennhatósága alatt. Az erdőgondnokságok a gazdászatból megismert ispánságokhoz hasonló feladatokat láttak el. Az erdőgondnokok képzettsége azonban magasabb volt, mint az ispánoké, bérezésük viszont alacsonyabb. Az erdészeti főtiszti személyzet egy erdőmesterből, két főerdészből, öt erdészből, két gyakornokból, öt erdészsegédből állt. Az altisztnek minősítettek között volt 12 első-, 12 másod- és 10 harmadosztályba sorolt erdővéd (erdőőr).

A koronauradalom igazgatás 1874–1883 között Beniczky Ferenc jószágigazgatósága idején sokat változott az uradalom arculata. A változásokkal az uralkodó is elégedett volt, ezért számára 1871-ben kamarási címet adományozott. Az új jószágigazgató kifelé is jó gazdaként reprezentálta az uradalmat, a

29

mezőváros főterét kicsinosíttatta, felújították a nagyvendéglő épületét, befásították a főteret stb. 1870-ben megkezdték Mácsán egy reprezentatív vadászkastély építését, hogy az uralkodó és kísérete ott is időzhessen, ha kedve úgy tartja. Ugyanakkor a gazdasági épületek, magtárak leromlott állapotban voltak, az igásállat-állomány kiöregedett, korszerű gépekre lett volna szükség, hogy az uradalom életképes gazdaság legyen. A pénzügyminisztérium kezdetben támogatta Beniczky erre irányuló terveit, mert úgy gondolta, hogy az önálló igazgatósággal a megnövekedett jövedelem ezt majd bőven fedezi. Nem így történt, a minisztériumi felügyelet pedig értetlenül szemlélte a várt és gyors jövedelemnövekedés elmaradását, majd 1871-ben az uradalom teljes átszervezését kérte a jószágigazgatótól. Az átszervezés az ispánságok területi beosztásától a vetésforgókig mindent érintett. Ugyanezen évben mindenre kiterjedő nyilvántartások készítését is kérte, ami az igazgatótól az ispánokig az apparátusok minden idejét hónapokig lekötötte. A következő évben számvevőségi vizsgálat következett, majd 1873 januárjában egy közel három hónapig tartó „váratlan” rovancsolás. A rovancsolás során leltár szerint mindent leellenőriztek. Jellemző módon szó szerint az utolsó szögig mindent megszámoltak, így megállapították, hogy az 1824 db kisszög is maradéktalanul megvan. Gond a magtárakban adódott, kiderült, hogy a termények felmérése során nem hiány, hanem többlet jelentkezett. Az isaszegi ispánságnál pedig jelentős számú tégla és vályog tűnt el. A gondokat tetézte, hogy az érintettektől az igazgatóig folyamatos magyarázkodásokra, igazoló jelentésekre volt szükség. Beniczky nem sokáig volt képes viselni a bürokraták állandó basáskodását, egyre többször próbált szabadságra menni, vagy beteget jelenteni. Ilyenkor a helyettesítéssel az igazgatósági titkárt bízta meg. A minisztérium egy ilyen alkalommal, 1872 őszén kiküldte Beniczky helyettesítésére Hegedűs Ferenc minisztériumi titkárt. Hegedűs korábban az óbudai jószágigazgatóságnál volt igazgatósági titkár és ebben a minőségben hozzá tartozott a gödöllői uradalom. Valószínűsíthető, hogy az ambiciózus fiatalember magát tartotta a jószágigazgatói poszt várományosának, amikor arra Beniczky kapott megbízást. Most vélhetően bosszút állt, hiszen terjedelmes feljelentést küldött a minisztériumba. Ebben súlyos vádakkal illette az igazgatósági titkárt és a számtartót, a számtartói hivatalt stb. Ezzel további vizsgálatok sora indult el. Minden magyarázat adott volt a minisztériumi főtisztviselők számára, hogy miért nem termel több jövedelmet a gazdaság. Ezután mind az Állami Számvevőség elnöke, mind Hideghéthy osztálytanácsos az uradalom bérbeadását javasolta, majd később — az udvar érdekeit megértve — megelégedtek az isaszegi és a kerepesi ispánság bérbeadásával. A két ispánság esetében megkezdték a részletes leltárak készítését. Közben híre kelt, hogy a főudvarmesteri hivatal nyomásának engedve az erdészet felügyeletére létrehozzák a vadászati hivatalt. Ezek a mendemondák lassan eljutottak Beniczkyhez is. A jószágigazgató végül 1873. szeptember 2-án benyújtotta lemondását a miniszternek. Aláírása alá nem kis iróniával biggyesztette oda, hogy Ő felsége Kamarása, ami nem volt egyébként szokása. A fontos döntések ekkorra valójában már régen megszülettek, csak az igazgató lemondását és a gazdasági év befejezését kellett megvárni velük. Már július 16-án összeült egy bizottság a pénzügyminisztériumban Buday Sándor, Hideghéthy Antal, Peterdy Gábor tanácsosok, Hegedűs Ferenc minisztériumi titkár és Bujtor János számtiszt rész-

30

vételével, hogy döntsenek a gödöllői és óbudai jószágigazgatóságok egyesítéséről. A korábbi álláspontot — amelyet a miniszter is helyeselt —, miszerint az új igazgatóság központja Gödöllő legyen, elvetették, helyette Óbudát javasolták. Döntöttek arról is, hogy az igazgatósági titkárt és a számtartót menesztik, a számvevőséget felszámolják, a ki- és befizetéseket pedig a gödöllői adóhivatal végzi majd egy tiszt odahelyezésével. Megállapították, hogy Gödöllőn, mivel ott az úrbérrendezés minden településen megtörtént 1867-re, az ügyész is feleslegessé vált. Megmaradt az orvos és a mérnök posztja, akik viszont közvetlenül az óbudai jószágigazgató alá tartoztak. Végül arról döntöttek, hogy a gödöllői helyi igazgatás csak egy gazdasági hivatalra szorítkozhat, élén a kasznárral. A kasznárt ellenőri feladatokkal is felruházták az ispánok fölött. Az ispánokat pedig a már kialakult feladatokkal bízták meg. A bérbeadás azonban nem sikerült, mert a minisztérium elvárásai szerinti bérlő nem jelentkezett. Az újabb átszervezés során 1874-ben a főudvarmesteri hivatal felügyelete alatt létrehozták a K. und K. Hofjagdamt zu Gödöllőt. A vadászati hivatal élén a fővadász állt, az ő feladata lett az udvari vadászatok megszervezése és bonyolítása. Ebben a tekintetben az erdőhivatal fölé rendelték. Az erdőhivatal folytatta továbbra is a vadgazdálkodást, a vadak etetését, számbavételezését, továbbá meghatározta az évente kilőhető vadak számát, ám a vadászatokon az erdészeknek a vadászati hivatal utasításai szerint kellett részt venniük. Az erdészet mindezek ellenére nyertese lett az átszervezésnek. A számtartóság felszámolása után önálló számvivőt alkalmazhattak, a jószágigazgatóság felügyelete formálissá vált. Az erdőhivatal vezetője a minisztérium Erdészeti osztályával állt kapcsolatban. Az erdőkincstár és az Erdészeti osztály felügyelete 1874-től szakmai hozzáértéssel párosuló felügyeletet jelentett és nyugalmat biztosított.

Erdészeti felügyelet és igazgatás 1874–1880 között Főudvarmesteri Hivatal Várkapitányság

Állami Számvevőszék Pénzügyminiszter Erdészeti O.

Gazdászati és Erdészeti Számvevőség

Óbudai Jószágigazgatóság

Vadászati Hivatal

Erdőhivatal

31

Az Óbudai Államjavak Igazgatósága már a két jószágigazgatóság egyesítése előtt is bővelkedett a javakban, valójában pedig nem egyesítés történt, hanem a gödöllői uradalmat Óbudához csatolták. Ezzel a felügyeleti szervek száma tovább nőtt, egy alig áttekinthető igazgatás jött létre. Korábban az óbudai jószágigazgatóság bázisát az óbuda–visegrádi koronauradalom alkotta, ehhez csatolták hozzá korábban s szolnoki koronauradalmat, majd a gödöllőit. Ezt később a koronauradalmak egész sora követte, mint a besztercebányai, sóvári stb.4 Gödöllő kivételével ezek zöme bérlők kezén volt, a felügyeletük kevesebb gondot okozott. Az óbudait azért is nevezték államjavak igazgatóságának, mert egy sor pesti és budai, állami javakat képező birtok tartozott ide. Ilyen volt a budai Lukács-fürdő , a Nádorkert, az óbudai Gyársziget, a pesti Vizafogó telek és 1871-től az újpesti kikötő és hajógyár. A kikötőt Pick Márk és Klein Lipót bérelte. Ezeknek az egyéb államjavaknak a felügyeletét a jószágigazgatóság számtartói hivatala látta el.

Az egyesített Óbuda-gödöllői M. Kir. Jószágigazgatóság felügyelete és igazgatása 1874-ben Közös Pénzügyminisztérium

M. Kir. Pénzügyminiszter

Kincstári Jogügyek Igazgatósága

Gazdászati O.

Erdészeti O.

Állami Számvevőszék Gazdászati és Erdészeti számvevőség

Jószágigazgató (Farkas János)

Ügyészség 1 ügyész 2 írnok 1díjnok

Szolnoki u. 1 területi ispán 4

Számtartóság 1 számtartó

Igazgatóság 1 titkár, 1 számtiszt, 2 írnok, 1 díjnok 2 mérnök

1 ellenőr 1 számtartósági tiszt 1 írnok ? Óbudai u. Egyéb államjavak kerületi kasznár

? Gödöllői u. kasznár

Az óbudai jószágigazgatóság iratai töredékesek, ezért a felügyelete alá tartozó összes bérbe adott kincstári birtok működtetése belőlük nem ismerhető meg.

32

1 ellenőr

(Bogdány)

1 ispán (Óbuda) Újpesti Kikötő 1 révkapitány

Szolnoki Adóhivatal 1 számtiszt

és gazdasági ellenőr, 1 orvos, 5 ispán, 2 gazdasági gyakornok, 1 díjnok

Gödöllői Adóhivatal 1 számtiszt

A jószágigazgatósághoz tartozott még a Visegrádi Erdőhivatal, amelynek erdőgondnoksága működött Budakeszin és faraktár-gondnokság Óbudán. A visegrádi erdészet is a gödöllőihez hasonlóan függetlenedett 1874-ben. Ami a három nagy uradalmat illeti, azok működtetésében jelentős eltérések mutatkoztak. A legnagyobb a szolnoki volt, alapvetően mezőgazdasági területekkel, amelyek bérlők kezén voltak. Itt az ottani vezetés legfontosabb célja a Tisza medrének hasznosítása és rendben tartása volt. Az óbudai uradalom zömét is bérlők kezére adták, ám itt a települések egész sora esett az uradalom területére. A bogdányi kasznársághoz tartozott Bogdány, Tótfalu, Kisoroszi, Visegrád, Nagymaros, Kismaros, Kóspallag, Zebegény. Az óbudai, majd zsámbéki ispánsághoz tartozott Óbuda, Békásmegyer, Zsámbék, Tök, Perbál, Budaörs, Budakeszi. Ez azt jelenti, hogy itt az ispánok fő feladata a kegyúri kötelezettségek kielégítése, a kisebb királyi jövedelmek beszedése, a bérbe adott objektumok ellenőrzése volt. Mivel Gödöllőn továbbra is házi kezelésben maradt az uradalom, itt némi módosulással a korábbi feladatokat kellett ellátni a megfogyatkozott tiszti állománynak és mindazoknak, akik az uradalom szolgálatában álltak. A gödöllői uradalomban mindazok megmaradtak tisztségükben, akik a Beniczky idejében létrejött új beosztás szerint a gazdaságot működtették. Az első tiszt a kasznár lett, aki kasznári feladatainak ellátása mellett lényegében tiszttartói feladatokat is kapott. Ő állt közvetlenül kapcsolatban a jószágigazgatóval. Feladata volt az ispáni kerületek felügyelete és ellenőrzése, utasításokat adott a területi ispánoknak, akik korábban közvetlenül a jószágigazgató alá tartoztak. A tisztiszéki üléseken megtárgyalt javaslatokat az igazgatóság elé terjesztette. A kasznár kisebb kifizetéseket is eszközölhetett. Az adóhivatalnál 600 forint erejéig számla állt rendelkezésére, és az 50 forint alatti kifizetéseket saját hatáskörben intézhette. A számlák, vásárlások mellett elsősorban a napszámbér előlegek fizetésére volt jogosult. A kasznár végeztette a próbacsépléseket az igazgatósági ellenőr jelenlétében, aki ottléte idején szintén a kasznár felügyelete alatt állt.

33

A kasznár nem vezettetett gazdasági számadást, az az ispánok hatáskörébe tartozott. Az ispánok a bevételezéseket és kiadásokat a következő naplófőkönyvekben vezették: szalmásgabona, szemes gabona, takarmány, építkezési anyagok, tűzifák, bor és boredény, vas és szén, igavonó állatok, juhok, szarvasmarhák, boltbeliek naplója és a területen lévő gépek, szerszámok s egyéb eszközök leltára. Az ispánok havonta adtak összesítő jelentést a naplókban lefektetett állapotról az igazgatóságnak a kasznáron keresztül. Az ispánok minden jelentésüket, javaslatukat csak a kasznáron keresztül tehették meg az igazgatóságnak, míg az év végi számadást és leltárakat az illetékes minisztériumi számvevőséghez kellett felküldeni. A cselédeket és napszámosokat is az ispán fogadta fel és bocsátotta el. Az ispán fogadott fel cséplőmunkásokat, fűkaszálókat is stb., akik természetbeni részesedésért dolgoztak. Az ispán adta ki az esetleges részesművelésű földilletményeket. Ezekről is pontos nyilvántartásokat vezetett és minden változásról köteles volt a kasznárt értesíteni. Természetesen az ispán legfontosabb feladata volt a kasznár utasításai szerint a területi gazdaság munkáinak végeztetése és minden munka szakszerű felügyelete. Az ispánok voltak tehát a gazdálkodás fő letéteményesei. Minden ispán rendelkezésére állt egy tiszti fogat tiszti kocsissal. Az ispánságoknál az ispán rendelkezésére állt a szállításokhoz két igáskocsis, egy kovács és egy bognár a szükséges javításokhoz, valamint a szekeres és gyalogbéresek felügyeletére egy-egy béresgazda. Állatlétszámtól függően alkalmazásukban állt egy-egy tehenészgazda és juhászgazda. A gazdaságok működtetéséhez állandó béreslétszám és bojtárlétszám állt rendelkezésre, így csak szezonális munkákhoz kellett időszaki napszámosokat alkalmazni. Az átszervezés után a gödöllői uradalomra viszonylag nyugodtabb évek vártak. A pénzügyminisztériumi bürokrácia egy időre „kitombolta” magát, Farkas János jószágigazgató pedig tapasztalt technokrata volt, és semmiféle kockázatot nem vállalt. Azt lehet mondani, hogy a hosszú tespedés és leépülés időszaka kezdődött el, ám 1883-ban váratlanul ismét visszaállították az önálló jószágigazgatóságot Gödöllőn.

Az uradalom igazgatása 1883–1890 között Az óbudai és gödöllői uradalom szétválasztására már 1882 tavaszán megkezdték az előkészületeket. A szétválasztást a pénzügyminiszter az uralkodóval is jóváhagyatta, és Fogler Jánost kinevezte a gödöllői uradalom igazgatójának. Fogler 1883 januárjában vette át új hivatalát. Az önálló igazgatóság ismételt létrehozásával azonban nem állt helyre a Beniczky idején meghonosodott állapot. Ismét létrehozták a számtartói hivatalt és az uradalomnak ismét lett mérnöke, önálló ügyésze azonban nem. A jogügyekben Foglernek az időközben létrehozott kincstári uradalmi ügyészséget kellett megkeresnie, ahol kívánalmainak megfelelően eljártak. A kifizetések továbbra is az adóhivatal útján történtek, a könyvelést viszont a pénzügyminisztérium adó- és jövedéki számvevősége végezte. További változtatásokról nem vallanak a források, így valószínűsíthető, hogy a gazdaság működtetésében lényegesebb átszervezésekre nem került sor. A pénzügyminisztérium ismert magatartása mellett azonban fejlesztésekről, beruházásokról szó sem lehetett, folytatódott a tespedés és leépítés.

34

II. Földművelésügyi felügyelet Erdészeti igazgatás A pénzügyminisztérium legkevésbé az erdőhivatal ügyeibe avatkozott be, mivel a kezelése alatt álló erdők közvetlenül az uralkodócsalád és kísérete vadászatait, kedvtelését szolgálták, ráadásul teljesíteni kellett a vadászati hivatal elvárásait is. Ezért az erdészettől a pénzügy már 1874-ben meg akart szabadulni, és át akarta adni a FöldművelésIpar- és Kereskedelemügyi Minisztériumnak. Végül az utóbbi minisztérium 1880-ban vette át az erdészetet az óbudai igazgatóságtól, egyesítve a visegrádi erdőhivatalt a gödöllőivel. A központ Gödöllő lett, és az ottani erdőhivatal felügyelete alá került az óbudai faraktár-gondnokság is. A gödöllői erdőhivatal mellett külön számvevőséget is felállítottak, ezzel a helyi koronauradalom két egymástól teljesen független gazdaságra szakadt, a gazdászatra, amely ekkor még közös igazgatás alá tartozott, valamint az erdészetre, amely önálló erdőhivatallal az élén a földművelési tárca közvetlen felügyelete alatt működött.

Főudvarmesteri Hivatal

Földművelés- Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium K. u. K. Hofjagdamt (Pettera Hubert fővadász)

Bedő Albert főerdőmester min. tanácsos

Gödöllői Erdőhivatal (Kallina Károly erdőmester, Várnay Ödön központi erdész, Bereczky Gyula az erdőrendezőség vezetője)

Erdészeti számvevőség Wenk Gyula, a szám-

Óbudai Faraktárgondnokság ve-

Erdőgondnokságok Nagymaros: Homolka Lajos

35

vevőség vezetője, Gyürky Elek számtiszt, Lukáts Andor erdőszámvívő

zetője, Ocsárd Károly

Isaszeg: Szepesi Tivadar főerdészek Valkó: Krause Géza Babat: Ónody Ferenc Mácsa: Baberzettl Károly erdészek Budakeszi: Borköles József erdészjelölt Szigetmonostor:Schauschek György, a kerület vadászati kezelője, főerdőőr

Az erdőhivatal fenti szervezete az 1889. évi állapotokat tükrözi. Ez a szerkezeti felépítés 1881-re alakult ki. A visegrádi erdőhivatal Gödöllőhöz csatolása azt is jelentette, hogy a királyi vadászterület kibővült. Az ottani vadállomány kímélése végett rögvest vadászati tilalmat rendeltek el. Ferenc József első királyi vadászata a visegrádi erdőben 1888 szeptemberében volt veje, Lipót bajor herceg kíséretében. Ezzel az uralkodó a visegrádi erdőket ismét királyi vadászterületté avatta. Ez azt is jelentette, hogy a gödöllői vadászati hivatal felügyelete erre a területre is kiterjedt. Az erdőhivatal személyzete cserélődött, bővült, de felügyeletében, működésében a dualizmus idején további lényeges változások nem következtek be.

Gazdászati irányítás Az újból önálló igazgatás alá került mezőgazdasági ágazat csak 1890-től, az önálló Földművelésügyi Minisztérium felállításától került ki a pénzügyminisztérium felügyelete alól. A földművelésügyi felügyelet alatt is maradt az önálló jószágigazgatóság, csak az igazgató személye változott, Fogler Jánost Pepeliczay Gyula váltotta föl. Fogler leváltása kényszerűségből történt, mivel az egyik udvari vadászaton nem engedte át egy vadpulyka lelövését Ferenc Józsefnek. A földművelésügyi tárca lassan találta meg helyét a kormányzatban, kezdetben gróf Szapáry Gyula miniszterelnök látta el ennek a tárcának a vezetését is, majd Wekerle Sándor kormány idején került a tárca élére hozzáértő szakember gróf Bethlen András személyében. Az új miniszter szakképzett, hozzáértő emberek bevonásával kezdte meg az átvett uradalmak átvizsgálását. 1892-ben Deininger Imrét, a keszthelyi gazdasági tanintézet igazgatóját, aki korábban a magyaróvári akadémia tanára is volt, kiküldte Gödöllőre, hogy értékelje az ottani viszonyokat és tegyen javaslatot arra, hogy a gazdaságot miként lehetne jövedelmezővé tenni. Voltaképpen ezzel kezdődtek meg a korszakos változások Gödöllőn. A szakember megtette jelentését, amelyből teljesen leromlott, kizsigerelt, korszerűtlen gazdaság képe rajzoló-

36

dott ki. A Deininger-féle javaslatban komoly anyagi beruházások szerepeltek. Ezt a minisztérium nem tudta vállalni, de megbízták Deiningert az igazgatói teendők ellátásával, továbbá azzal, hogy keressen módot a szükséges pénzek előteremtésére. Hosszas alkudozások után reális esélyek nyíltak a gazdaság fellendítésére, így Deininger elvállalta az igazgatói megbízást, és 1892 szeptemberében megkapta a végleges kinevezést. Az új igazgató elődeinél lényegesen kedvezőbb helyzetbe került. Ő közvetlenül intézhette leveleit a miniszterhez, így nem vesztek el a gazdaság ügyei a bürokrácia útvesztőiben. Terveit zömmel megvalósíthatta, elődeinél lényegesen nagyobb szabadságot élvezett. Az addig gabonatermelésre és juhtenyésztésre koncentráló gazdaságot gyökeresen átalakította. Korszerű, szarvasmarha-tenyésztésen alapuló tejgazdaságok jöttek létre, a gabonatermelést zömmel a takarmánytermelés váltotta fel. Megindult a gépesítés és az egész gazdaság korszerűsítése. Új ispánságot szervezett az Ilkamajorban és Haraszton; elsősorban ezeken a helyeken koncentrálódott a szarvasmarha-tenyésztés. Deininger 1893-ra elérte, hogy a gazdaság visszanyerje gazdálkodási önállóságát is. A központi ispán, Szántó Menyhért számtartói kinevezést kapott, egy pénztárost és egy pénztári ellenőrt is alkalmaztak. A számtartó ispáni megbízás az 1867 előtti Sina-féle vezetési gyakorlat visszaállítását mutatta. Rajtuk kívül öt ispán tevékenykedett, továbbá két gazdasági segéd és gyakornok, egy műszaki irodatiszt, egy rét- és vízmester (a halastavak miatt), egy orvos, valamint — erre már régen szükség lett volna — egy állatorvos is. Deininger szigorú rendet tartott, ő maga mindent felügyelt, emellett havonta voltak tisztiszéki ülések is. Deininger Imre törekvései és eredményei nagyban motiválták az 1895-ben hivatalba lépő, ambiciózus új földművelésügyi miniszter, Darányi Ignác törekvéseit. Darányi még 1895-ben egyesítette a ménesbirtokok és a gödöllői koronauradalom felügyeletét. Mezőhegyes, Bábolna, Kisbér, Fogaras ménesbirtokai, bár katonai célokat is elláttak, ekkor már a magyar állam kezelésében voltak. Ezek 1900-ban bővültek a bukin– palánkai csikótelep létrehozásával. Az e birtokokhoz tartozó mezőgazdasági területek feladata az volt, hogy a ménesek számára takarmányt termeljenek, de más irányú mezőgazdasági termelést is folytattak. A miniszter célja az volt ezeknek a területeknek az összevonásával, hogy a jövedelemből csökkentsék a költséges lótenyésztés állami többletkiadásait. Ezeknek a birtokoknak az együttes kezelésével Darányi másik úttörő törekvését kívánta megvalósítani, amely arra irányult, hogy ezek a gazdaságok, elsősorban a gödöllői, mintagazdaságokká váljanak mezőgazdasági iskolák létrehozásával, korszerű állattenyésztéssel és földműveléssel. Azt akarta elérni, hogy a kisgazdák tenyészállatokhoz jussanak, és ezek a gazdaságok az odalátogatók számára a korszerű földművelés és korszerű állattenyésztés iskolái legyenek. Ennek érdekében Gödöllőn 1891-ben baromfitenyésztő telepet, 1899-ben méhészeti gazdaságot, 1901-ben faiskolát, majd szeszgyárat hoztak létre. A baromfitenyésztéshez, a méhészethez, a tejgazdasághoz szakiskola is párosult, kísérleti állomások települtek stb. Nem véletlen, hogy ezen a téren úttörő munkát megindító Deininger a minisztériumba került, és 1898-tól a Ménesbirtokok és Gödöllői Koronauradalom Ügyosztály főigazgató-helyettese, majd 1900-től főigazgatója lett 1914-ig. A birtokok tehát együttesen egy főigazgató alá kerültek, az egyes birtokok élén pedig továbbra is igazgatók álltak. Gödöllőn Deiningert Nick Ede váltotta. Ez az

37

átszervezés a birtokokon lévő méneseket nem érintette, hanem egy rendkívül bonyolult felügyeleti rendszer maradt érvényben, amelyben a közös hadügyminisztérium is komoly szerepet játszott. Az átszervezés az egyes uradalmak igazgatását lényegében nem érintette, csupán, mint Gödöllőn is, új tisztek és tanárok belépését jelentette (pl.: méhészet stb.) A 20 század elején a földművelési felügyelet új rendszere működőképesnek bizonyult, csupán kisebb változások történtek a háborúig mind a gazdászat, mind az erdészet területén. A várkapitánysággal és a vadászati hivatallal is konszolidált együttműködési kapcsolat alakult ki. Csökkentette a gondokat az is, hogy Ferenc József és kísérete Erzsébet királyné halála után (1898) ritkábban és kevesebbet időzött Gödöllőn. IV. Károly király megjelenése már az összeomlás időszakát jelezte, Böhm Vilmos hadügyi népbiztos kastélybeli tartózkodása és lovaglásai pedig már végképp nem tartoznak az itt tárgyalt témához.

38

KÖRÖSMEZEI ANDRÁS:

BLÁTHY OTTÓ TITUSZ MŰKÖDÉSE A GANZ VILLAMOSSÁGI GYÁRBAN A modern magyar ipar első bizonytalan lépteit a reformkorban tette meg, igazi fellendülése azonban csak a kiegyezés után indult meg. A nagyipari üzemek (Rimamurány– Salgótarjáni Vasmű Rt., Ganz és Társa Vasöntő- és Gépgyár Rt., Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., Láng Gépgyár Rt.) születése mind a reformkorra vagy még korábbra tehető. E korai alapítású üzemek szívósnak bizonyultak, válságos periódusaikat is átvészelték. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az 1881. évi XLIV. törvényben az állam elsősorban az újabb gyáralapításokat részesítette kedvezményben,1 mégis a már meglévő vállalkozások kezdtek fellendülni. Igaz, az idézett törvény „a technika jelen fejlődése szerint berendezett”2 gyárak számára 1895 végéig terjedő adó- és illetékmentességet engedélyezett. A másik tényező, ami nagyban hozzájárult a gyáripar rohamos fejlődéséhez, az volt, hogy ez a korszak bővelkedett a nagy mérnöki tehetségekben, akik hamarosan az ipari üzemek vezetőivé váltak, és e minőségükben is megállták a helyüket. Nemcsak kreativitásuknak volt ez köszönhető, hanem jó szervezőképességüknek is, hiszen felismerték az új találmányok fontos gazdasági szerepét. Egy jó találmány, nemcsak a pénzügyi ellehetetlenüléstől menthette meg az adott vállalatot, hanem akár új iparág kiindulópontja is lehetett. Elég itt arra utalni, hogy az 1873. évi gazdasági válságot követően a Ganz-gyár vezetését Mechwart András (1834–1907) vette át, aki a nehéz időkben nemcsak a fenyegető csődtől mentette meg a gyárat, hanem új találmányaival (pl.: rovátkolt kéregöntésű hengerszék, szerszámgépek transzmissziós3 hajtásánál használt súrlódó tengelykapcsoló) az élelmiszeripar felemelkedése szempontjából is kulcsszerepet játszott. Ehhez mérhető az elektrotechnikai iparágban többek között Bláthy Ottó Titusz (1860–1939) jelentősége is, aki 1883-ban lépett a Ganz-gyár 1878-ban alapított elektrotechnikai üzemének mérnökei sorába. Ennek az új iparágnak4 a stratégiai szerepe már az 1879. évi tiszai árvíz idején megmutatkozott, hiszen ekkor került sor a Ganz-gyár első nyilvános villamos berendezésének felszerelésére, ami lehetővé tette az éjszakai gátjavítási munkálatokat, de később az éjszakai cséplés során is jó szolgálatot tett. Az elektrotechnikai ipar sorsdöntő kérdése ekkor az volt, hogy vajon az egyenáram vagy a váltóáram használata válik uralkodóvá ipari méretekben. A Ganz-gyár mérnökei a váltóáram használatát tartották célravezetőnek Thomas Alva Edisonnal és munkatársaival szemben. (Edison egy alkalommal kijelentette, hogy még csak hallani sem akar a váltakozó áram használatáról.) Hamarosan kiderült azonban, hogy e vitában a Ganzgyár mérnökeinek van igaza. A Ganz-gyár az 1885. évi Magyar Országos Kiállításon 1

BERLÁSZ JENŐ: A Ganz-gyár első félévszázada 1845-1895. Tanulmányok Budapest múltjából, XII. Bp., 1957. 394. 2 Idézi: KATUS LÁSZLÓ: A tőkés gazdaság fejlődése a kiegyezés után. Magyarország története, II. Szerk.: PACH ZSIGMOND PÁL. Bp., 1987. 1009. 3 Erőátviteli. 4 Ti. az elektrotechnika.

39

mutatta be a nyilvánosságnak a Déri Miksa (1854–1938), Bláthy Ottó Titusz és Zipernowsky Károly (1853–1942) legújabb szabadalma alapján készült új villamos elosztórendszert: a transzformátort. Az áramforrás egy Zipernowsky szabadalmai szerint megépített, 1350 voltos, váltakozó áramú és öngerjesztésű generátor volt, amely 75 transzformátor segítségével elosztva összesen 1200 izzólámpát táplált elektromos árammal. A kiállítás teljes ideje alatt kifogástalanul működő berendezéshez bárki hozzányúlhatott: tetszés szerint lehetett ki- vagy bekapcsolni a lámpákat anélkül, hogy a többi fényforrás fényereje megváltozott volna. Bár az új elosztórendszer jelesre vizsgázott Bécsben is — sőt a budapesti kiállítással egy időben a Ganz-gyár két kisebb méretű berendezése is Antwerpenben, illetve Londonban — mégis viszonylag hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szakmai berkekben felismerjék ennek a rendszernek a forradalmi voltát. Jól rávilágít e tényre, hogy Bláthy az amerikai Edison-műveknél 1886-ban tett látogatásakor azt tapasztalta, hogy a gyártandó gépek gerjesztőtekercseit empirikusan felállított táblázatok alapján állapították meg, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy a táblázatok adatait illetéktelenek fel ne használhassák. Bláthy, amikor ez tudomására jutott, közölte a cég mérnökeivel, hogy ő a szükséges adatokat számítással állapítja meg. Próbaképpen egy gép adott méretei alapján kiszámította annak gerjesztési adatait. Mivel az eltérés az Edison-művek táblázatai és Bláthy számításai között mindössze 2% volt, az amerikai kortársak igencsak elcsodálkoztak. Mindenesetre meglepetésüket igyekeztek leplezni, és csak ennyit jegyeztek meg: „Jó megközelítés.” („A close approximation.”)5 Az 1884 és 1885 telén elkészített transzformátor létrehozásakor Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz és Zipernowsky Károly a következő alapelveket alkalmazták: 1. 2. 3.

Az elosztórendszerhez kapcsolt transzformátorok primer oldalon parallel kötendők. A transzformátort zárt mágneses körrel kell építeni. A transzformátor primer és szekunder feszültségei különbözők lehetnek.

A feltalálók kétféle szabadalommal védték az új elosztórendszert. Első szabadalmukat 1885. január 2-án jelentették be Újítások villamos áramok elosztásában váltakozó áramú induktorok segítségével címmel (osztrák privilégium 37/101 szám).6 Zipernowskynak és Dérinek ez a bejelentése a transzformátorok párhuzamos kapcsolására vonatkozott. Egy hónappal később a zárt vasmagú transzformátor két kiviteli formáját, a magtranszformátort és a köpenytranszformátort védték meg Javítás indukciós készülékeken villamos áramok transzformálása céljára címmel beadott szabadalmi bejelentésükben. Ezt már Zipernowsky, Déri és Bláthy közösen nyújtották be. A Ganz-gyár — nem kis részben Mechwart András mérnöki működésének köszönhetően — már régóta foglalkozott vízturbinák gyártásával is. A vízturbinák és a transzformátorok együttes gyártása lehetővé tette, hogy a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. külföldi megrendelések alapján vízierőműveket telepítsen, hiszen az ehhez eddig hiányzó két igen fontos feltétel mostantól rendelkezésre állt: a megfelelő hatásfokú 5 6

Műszaki nagyjaink, II. Szerk.: SZŐKE BÉLA. Bp.,, 1967. 356. 1885 óta: Ganz transzformátorok. A transzformátorrendszer feltalálása, a transzformátorok fejlődésének rövid története és a GANZ transzformátorok jelenlegi műszaki színvonala. Bp., 1966. 7.

40

vízturbinák, illetve a transzformátorokkal nagyfeszültségűvé alakított villamos energia nagy távolságra való gazdaságos eljuttatásának lehetősége. Mivel időközben a római gőzüzemű erőmű igénybevétele rohamosan nőtt, Pouchain — a római gáztársaság igazgatója — nemsokára vízerőközpont létesítését határozta el. Mivel a Ganz-gyár által szállított áramfejlesztő rendszer kifogástalanul működött, így a víz energiáját hasznosító tivoli erőműhöz szükséges berendezések legyártására is a Ganz-gyár kapott megbízást. Ezt az első, nagyobb szabású, határozottan kultúrtörténeti jelentőségű vízerőközpontot, amely Tivoliban, Maecenas villájának romjai mellett épült fel. 1892-ben kezdett üzemelni, hat, egyenként 350 lóerős, 170 percenkénti fordulatú, és három, egyenként 50 lóerős, 375 percenkénti fordulatú turbinával szerelték fel.7 A nagyobb turbinák a velük közvetlenül kapcsolt 30 pólusú, 5100 voltos, 42 periódusú, váltakozó áramú generátorokat, míg a kisebbek a gerjesztőgépeket hajtották. A turbinákat fordulatszabályzókkal is ellátta a Ganz-gyár. Ezek a szabályozókészülékek voltak az elsők, amelyek kielégíthették egy nagyobb kapacitású vízerőmű igényeit is, sőt az ezután épített erőművek fordulatszabályozói is ezek elvén készültek és működtek. Az áramot a tivoli erőműtől egy 25 km hosszú felszíni vezetéken juttatták el a Porte Piavéig, ahol az egy 32 db transzformátorból és megfelelő kapcsoló berendezésből álló alállomásra érkezett. Innen az áramot föld alatt, egyrészt a magánfogyasztást ellátó transzformátorokhoz, másrészt a közvilágítási ívlámpasorokhoz vezették. A felszerelt transzformátorok, összesen 227 db harminchármasával, illetve harmincnégyesével egy-egy sorba kapcsolt, 14 amperes, 380 V kapocsfeszültségű, 14 órai égéstartamú Ganz-típúsú ívlámpát tápláltak. Ezt a telepet eredetileg túlnyomóan világítási áram szolgáltatására használták, a motorikus terhelése elenyésző volt. 1895-től azonban már igénybe vették a római közúti vasút árammal való ellátására is. Ez az utóbbi esemény kimagasló jelentőségű volt az elektrotechnika fejlődésében, hiszen ez alkalommal vittek át először erőátviteli célokat szolgáló villamos energiát, gazdaságos módon 30 km távolságra.8 A Tivoliban megépített, vízturbinákkal hajtott áramfejlesztő rendszer megfelelő működéséhez elengedhetetlen volt a váltakozó áramú generátorok párhuzamos járatása, melyeket először szinkronba kellett hozni. Hogy a párhuzamosan kapcsolandó gépekkel Bláthy ezt meg tudja tenni, először egy szellemes kapcsológépet szerkesztett,9 amelynek segítségével ezt a feladatot el lehetett végezni. A kapcsológép működési elve a következő volt: a párhuzamosan kapcsolandó generátort először terhelő reosztátra10 kapcsolta, majd addig terhelte, amíg az a hálózattal szinkronba nem jött. Bláthy ezt 1888-ban már a gyakorlatban is alkalmazta a Cerchi-erőmű építésének második szakaszában, sőt a párhuzamos kapcsolásban járó generátorüzemet be is mu-

7

8 9

10

Magyar Országos Levéltár (= MOL) Z 425. Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. Titkárság iratai. 27. cs. 90. tétel 263. Uo. 263–264. Dr. Bláthy Ottó Titusz jubileuma. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, LXVII. Bp., 1933. július 30. 27–34. sz. 162. A reosztát olyan készülék, amelynek segítségével valamely elektromos áramkörbe változtatható ellenállások iktathatók be.

41

tatta egy német elektrotechnikusnak, Erasmus Kittelernek, aki utóbb ennek ellenére tagadta, hogy váltakozó áramú generátorok párhuzamosan kapcsolhatók lennének.11 A generátorok párhuzamos járatása valóban komoly problémákat vetett fel. Bláthy ugyanis rájött arra, hogy ez nem pusztán elektromos probléma. Felismerte, hogy a villamos generátorokat hajtó erőgépek olyan kettős ingarendszerek, amelyeknek az egyensúlyhelyzete körüli lengéseiből a párhuzamos üzemet zavaró, sőt azt kizáró jelenségek lépnek fel. 1890-ben sikerült bebizonyítania — az erőgépek és az ezekkel közvetlenül kapcsolt generátorok alkotta összetett ingarendszerek vizsgálata közben —, hogy az egy-egy erőgép két szabad tengelyvégére szerelt generátorpár bármilyen pontos fázisegyezésre törekedve sem tartható párhuzamos üzemben, mert a tengely rugalmasságából eredő állandóan változó forgatónyomatékok ezt lehetetlenné teszik. Hat évvel később a Berlin–Oberschöneweide-i erőműben szintén kísérletet tettek német mérnökök arra, hogy három, egyenként 2000 lóerős gépegységet — amelyek egy-egy gőzgépből és két szabad tengelyvégre szerelt generátorból álltak — párhuzamosan járassanak. A tengelyek óriási igénybevétele és az emiatti törésveszély ezt a kísérletet is sikertelenné tette. Bláthy felismerte a generátorok lengéseinek csillapítására alkalmas eszközöket. Egy ilyen találmánya volt az 1900. december 15-én bejelentett 21 367-es lajstromszámú szabadalom, amely a Berendezés három, vagy több parallel kapcsolt váltóáramú generátor ingadozásainak megakadályozására címet kapta. Erről így írt ő maga: „A találmány lényege abban áll, hogy ugyanannyi indukcziós készüléket alkalmazunk, mint ahány generátort használunk s előbbieket oly módon iktatjuk a generátorok fővezetékeibe, hogy minden egyes gép, a két szomszédos géppel elektromagnetikus kapcsolatban álljon: emellett akár egyes gépeknek, akár szomszédos generátorok egész csoportjának kiiktatása alkalmával a megmaradó üzemben tartott generátorok, sajátságos módon elrendezett iktatók, esetleg az indukcziós készülékeken alkalmazott segédtekercselések által is, egymással kapcsolatban tartatnak.” Bláthy a generátorok fővezetékei közé úgynevezett „kiegyenlítőket”, vagyis indukciós készülékeket iktatott. Amíg a két szomszédos generátor közül egyik sem ingadozik — vagyis egyenlő mennyiségű áramot termel —, és mindkettő azonos fázisban is van, addig a generátorok által fejlesztett áramoknak a kiegyenlítő vasmagjára gyakorolt hatása is egyenlő lesz, így egymást megsemmisítik. A szabadalmi leírás szövege így folytatódik: „Amint azonban az egyik gép ingadozni kezd, tehát bizonyos periódusban több áramot szolgáltat, mint a másik vagy ezen utóbbihoz képest fázisban elősiet, úgy a kiegyenlítő vasmagja mágneseztetik és az előálló mágnesesmező változás egyrészt a túlsúlyban lévő gép áramát csökkenti és fázisban késlelteti, másrészt a visszamaradó gép áramát erősíteni és fázisát előre tolni igyekszik. Az ingadozás ellenkező periódusában az említett kölcsönhatás is ellenkező értelemben történik. Minden periódusban azonban ezen hatást fokozza azon körülmény, hogy minden egyes gép két-két géppel áll a fönt leírt módon összeköttetésben.” Bláthy e találmánya az erőművek generátorainak biztonságos működéséhez elengedhetetlen fontosságú volt.

11

42

Műszaki nagyjaink, i. m. 357.

A vízerőművek működését egy további probléma is nehezítette. Ez abból eredt, hogy a folyók vízhozamának ingadozásától függően változik a vízoszlop esési magassága is, ami természetesen meghatározza a vízturbinák fordulatszámát, így végső fokon a váltakozó áramú generátor frekvenciája a vízhozamtól függ. A megbízhatóan működő vízerőműveknek viszont állandó frekvenciájú elektromos áramot kell termelniük. Ezt a problémát hidalta át Bláthy 1913. május 27-én bejelentett Üzemeljárás vízturbinákkal közvetlenül kapcsolt váltakozóáramú generátorok számára című, 70 006. lajstromszámú szabadalma. E találmány abból indul ki, hogy a folyó esési magassága — egy bármennyire szélsőséges vízhozamú folyó esetében is — bizonyos határok között mozog. A példa úgy szól, hogy az adott vízerőmű esési magassága 2-5 m között változik, így tehát a turbinát és a vele kapcsolt váltakozó áramú generátort két fokozattal kell járatni annak érdekében, hogy az állandó frekvenciájú elektromos áramot termelhessen. Ha a víz esési magassága nem csökken 3,5 m alá, akkor a turbina a hozzá kapcsolt generátorral együtt közvetlenül táplálja az áramfogyasztó hálózat ellátására szolgáló transzformátort, míg ha az esési magasság 2 m és 3,5 m közé süllyed, akkor egy frekvencia konvertert kell iktatni a generátor és a transzformátor közé, ami a generátor által szolgáltatott periódusszámot a normális periódusszámra változtatja át. A szabadalmi leírás szövege így folytatódik: „Az ezen üzemeljárás keresztülvitelére szolgáló berendezést célszerű olyként létesíteni, hogy a normális sebesség adja a legmagasabb frekvenciát úgy, hogy a frekvencia-konverter az egyéb sebességi fokozatoknál mindenkor csupán emeli az alternátor által szállított váltakozó áram frekvenciáját, mert ily viszonyok mellett az indukciós frekvencia-konverter jó hatásfokkal dolgozik.” Végül Bláthy megjegyzi, hogy a két sebességi fokozat helyett természetesen több sebességi fokozatot is alkalmazhatunk, amennyiben erre szükség van. A villanyáram ipari méretekben való alkalmazása szükségessé tette az áramok egzakt módon történő mérését, hogy a felhasznált energia számlázható legyen. A Császári Szabadalmi Hivatal 52 793-as lajstromszámát viseli Bláthynak egyik, talán legnagyobb jelentőségű találmánya, a váltóáramú számlálókészülék, köznapi nevén a villanyóra. A szabadalom bejelentése 1889. szeptember 3-án történt.12 A találmány tárgya egy olyan elektromos készülék, ami egy meghatározott időintervallumban a felhasznált váltakozó áramot mérni képes, és egy forgó tárcsa segítségével az értéket leolvashatóvá teszi. Maga a számlálókészülék tulajdonképpen egy fémből készült forgó tárcsából áll, amely két, vagy akár több ellentétes fázisban lévő elektromos mező hatásának van kitéve. A fázisok egymáshoz képest mért eltolását azáltal érhetjük el, hogy az egyik elektromagnetikus mezőt (vagy egyik csoportját ezeknek a mezőknek), a főáram kelti, míg a másikat (vagy a mezők másik csoportját) egy öngerjesztésű tekercs hozza létre, az áramkör két olyan pontja között elágaztatva, amelyek között a felhasznált elektromos áram mennyiségét mérni kívánjuk. A mágneses mezők viszont, a Ferraristól ismert elrendezéssel ellentétben, nem a tárcsa belsejében kereszteződnek, hanem egymástól függetlenül annak különböző részeit érintik.13 12

13

MOL Z 427 Ganz Villamossági-, Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt. Szabadalmi Osztály iratai. 3. cs. 14. tétel. 1– 3. L. az 1. számú ábrát!

43

Egy 1902. július 13-án bejelentett (142 717-es lajstromszámú) szabadalmában Bláthy a számlálókészülékek összeszereléséhez adott ki utasítást, lényegesen leegyszerűsítve a szerelési munkálatokat. Az alkatrészek száma is kevesebb lett; ez nem csak a készülék súlyának csökkentéséhez járult hozzá, hanem a hibalehetőségek számát is sikerrel szorította le. A szabadalom felsorolja egy számláló készülék nélkülözhetetlen tartozékait: 1. 2. 3. 4. 5.

Váltakozó árammal üzemelő elektromágnes Állandó mágnes Tárcsa Számlálómű Szekrény

Korábban a felsorolt alkatrészeket egy alaplapra szerelték különféle kapcsolóelemek felhasználásával. Ennek eredményeként a lényegében csekély jelentőséggel bíró, ám igencsak bonyolult formájú kapcsolóelemek száma jelentős volt. Ez a körülmény a készülék szerelését nagyon megnehezítette. Gondot okozott az is, hogy az alkatrészeket e szerelési mód esetében egymástól függetlenül erősítették az alaplaphoz, ezért már a szerelésnél nehéz volt a kívánt pontossággal megadni az egyes alkatrészek helyét. Még nehezebb volt ezek ideális helyét a szükséges pontossággal megadni, éppen az alaplapra történő független felerősítés okán. E találmány alapján viszont a számláló készülék összes alkatrészét, illetve azok egy kisebb vagy nagyobb darabját csapszegekre, illetőleg rudakra erősítik, majd ezeket a szekrény alaplapjához rögzítik, ezáltal az egymás mellett sorakozó alkatrészeket csavaranyák, vagy ékek útján is lehet rögzíteni. Mint Bláthy írja: „A csapszegek és rudak rögzítéséhez merevítő alkatrészeket is felhasználhatunk, de ezek mellőzhetők, ha a csapszegek és a rudak másik végét a szekrény fedőrészének ráhelyezésével rögzítjük.” A mellékelt 2., 3., 4. és 5. ábrán14 a feltalált eljárás két kivitelezési formáját láthatjuk. A 2. ábrán a leírt módon összeállított számláló hosszmetszetét vehetjük szemügyre a számlálómű elhagyásával. A 3. ábrán a 2. ábra keresztmetszetét látjuk. A 4. ábra a második kivitelezési forma hosszmetszete, végül a 5. ábra a 4. ábrán szereplő megoldás elölnézetét mutatja a szekrény előlapjának eltávolítása után. Az 1890-es évek végén a Magyar Általános Hitelbank nagyobb hitelt bocsátott a Ganz-gyár rendelkezésére újabb beruházások megvalósíthatósága érdekében. A Magyar Általános Hitelbank részéről Korneld Zsigmond 1900-ban a Ganz-gyár igazgatósági tagja lett. Mechwart András halálát követően Asbóth Emil, korábbi műegyetemi tanár lett a gyár vezérigazgatója. A villamos osztályt, annak érdekében, hogy az igen nagyszabásúvá vált üzleteit minél önállóbban köthesse meg, 1906-ban önálló részvénytársasággá alakították. Az újdonsült részvénytársaság vezérigazgatójává Kögler Gusztávot nevezték ki. A Ganz Villamossági Rt. részvényeinek nagyobb része a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. tulajdonában maradt, amelyet a Magyar Általános Hitelbank finanszírozott, így végső soron a Ganz Villamossági Rt. is a Hitelbank érdekeltségébe tartozott. A századfordulóra a Ganz-tröszt olyan jelentékeny vállalatcsoporttá nőtte ki 14

44

L. az 2., 3., 4. és az 5. számú ábrákat!

magát, ami komoly konkurenciát jelentett más cégek számára mind Magyarország határain belül, mind az Osztrák–Magyar Monarchiában. Erre a helyzetre világít rá egy, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank által 1911-ben15 készített memorandum16 is, amely a Magyar Általános Hitelbank elektromossági konszernjében lévő villamossági vállalatokkal való együttműködésről szól. E dokumentumban felvetődik a lehetősége annak, hogy a Ganz-tröszt és a Ganz Villamossági Rt. a jövőben várhatóan közösen létre fog hozni egy lámpagyárat Magyarországon, mivel a legtöbb magyarországi nagyváros elektromos művének részvényeit a Ganz-tröszt és a Ganz Villamossági Rt. birtokolja, és ezeket az elektromos műveket a Ganz-gyárnak kell ellátni lámpákkal. A memorandum tanúsága szerint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank e lámpagyár létrehozásában ellenérdekelt volt. A két világháború között a hazai számlálógyártásra szakosodott üzemek kartellbe tömörültek. Az 1926-ban létrejött Magyar Elektromos Számláló Szövetség tagjai az alábbi vállalatok voltak:17 • • • • • •

Áron H. Mérőkészülékek Gyára Rt., Bp. „Danubia” Légszeszmű, Világítási és Mérőkészülékek Gyár Rt., Bp. Engel Károly Elektromos Készülékek és Anyagok Gyára Rt., Bp. Ganz-féle Villamossági Rt., Bp. Magyar Siemens–Schuckert Művek Villamossági Rt., Bp. Unió Magyar Villamossági Rt., Bp.

A szövetség tagjai számára előírták, hogy a számlálóikat milyen feltételek mellett és milyen áron adhatják el, továbbá minden gyártmány esetében meghatározták azt a minimális eladási árat, amely alatt tilos volt piacra dobni az adott készüléket. Ha ez mégis megtörtént, akkor a készülék árának a tízszerese volt a bírság. Az elhasznált készülékeket nem lehetett ingyen kicserélni, csak azokat a készülékeket, amelyek gyártási hibával kerültek eladásra. A Ganz villamossági gyára először 1930-ban kezdte gyártani a fékezett indítású, úgynevezett visszatérítő számlálókat. E szabadalmat Reich Ernő, az Engel Károly Elektromos Készülékek és Anyagok Gyára Rt. főmérnöke jelentette be18 1930 márciusában, majd a rákövetkező év januárjában hirdették ki. A Ganz-gyár azonban körülbelül 2000 darab olyan számláló készüléket gyártott, amely a Reich-féle szabadalom felhasználásával készült. Erre 1935-ben derült erre fény. Ekkor Reichék óvást nyújtottak be a Ganz-gyár ellen a szabadalom megsértése miatt. A pert meg is nyerte a felperes, így a Ganz-gyárnak kártérítést kellett fizetnie. Maga Bláthy is beismerte, hogy a „Reich szabadalom, sajnos, jó", így a Ganz-gyár kénytelen volt azt megvásárolni. 1929-ben a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. ismét egyesült az 1906-ban ideiglenesen önállósult Ganz Villamossági Rt-vel; a Ganz-gyár ekkor vette 15 16 17

18

A Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. valamint a Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. összeolvadásának évében. MOL Z 40 Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. Projektumok. 26. cs. 481. t. 1–6. KOROKNAI ÁKOS: Újabb adatok a számlálógyártás történetéhez. Ganz Villamos Mérőműszer, 1974. május 27. 5. Uo. 6.

45

fel a Ganz és Társa Villamossági, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. nevet. Kandó Kálmán (1869–1931) halálakor indult meg a Kandó rendszerű villamos mozdony sorozatgyártása a Ganz-gyárban. Bláthy Ottó Titusz friss energiával állt az ügy szolgálatába, jelentékeny része volt abban, hogy a Kandó Kálmán halála okozta nagy űrt pótolni lehessen. Bláthy maradandó érdemei közé tartozik a nagyvasúti villamos mozdonyok fázisváltójának tökéletesítése. Bláthyt — 1939. szeptember 26-án bekövetkezett halálát követően — Hoor-Tempis Móric az alábbi szavakkal búcsúztatta a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében:19 „Bláthy a magyar ipar érdekében kifejtett több mint öt évtizedes úttörő, megfeszített munkában a magyar munkás számára hazánkban is, külföldön is a munkaalkalmak beláthatatlan sorát nyitotta meg. Sokmilliónyi munkaórát és az ebben szerzett keresetét köszönheti neki a magyar munkásság. Bár már pályája kezdetén külföldre csalogatták, mindvégig hű maradt a vállalathoz, melyben korszakos működését kezdte, minden igyekezetével hazáját szolgálta. Megható az a gyöngéd figyelem, mellyel Kandó Kálmán nagynevű kortársunk elhunyta után, annak befejezetlenül maradt munkáját folytatta és a fázisváltót tökéletesítve, a nagyvasúti vontatásban bevált, immár kilenc éve kifogástalanul működő fázisváltónak mai megtestesülését megteremtette. Ezért tüntette ki Egyetemünk a Kandó tagtársunk emlékére alapított Kandó-emlékéremmel. Ő az első, aki e kitüntetésben részesült. Köztudomású, hogy itthon és külföldön is Bláthy kartársunk áldásos működését méltó elismerésben részesítették. A Magyar Tudományos Akadémia 1927-ben tiszteleti tagjává választotta, Műegyetemünk, valamint a bécsi műegyetem tiszteleti doktorrá avatta stb. Családi körében jóságos, gyöngéd családfő, vendégszerető otthonában figyelmes és jókedélyű házigazda, másnak házában a mindenkor örömmel látott vendég volt. Mindnyájan, akiket a jó sors közelébe hozott, mindnyájan, akik vele valaha együtt dolgozhattunk, elhunyt kartársunkban nemcsak az alkotó lángelme, a hazáját szolgáló nagy magyar mérnök távozását fájlaljuk, hanem a megértő és jó kartársat, a jóságos hűséges jóbarátot, a nemesen gondolkozó önzetlen, önérzetes, de szerény férfiút is siratjuk. Legyen emléke áldott!”

19

46

Dr. Bláthy Ottó Titusz. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, LXXIII. Bp., 1939. október 8. 41–42. sz. 299.

47

PATAKY ÉVA

A PÉTI NITROGÉNMŰVEK RÉSZVÉNYTÁRSASÁG SZERVEZETE, KELETKEZÉSE ÉS FEJLŐDÉSE A HADIIPAR TÜKRÉBEN A Péti Nitrogénművek Részvénytársaság szervezetének ismertetése előtt fontos keletkezésének előzményeit, körülményeit is megismerni ahhoz, hogy megértsük miért is nevezik Pétet a magyarországi nehézvegyipar bölcsőjének. Fontosak az előzmények azért is, mert építése, működése, sőt szervezete hosszú időn keresztül szorosan összekapcsolódott a Nitrokémia Ipartelepek Rt., a Magyar Ammóniagyár Rt., a Magyar Szénkéneggyár Rt. és a Magyar Hydrobenzin Rt. tevékenységével. A nitrogénipar a 20. században született a fizikusok, kémikusok kutatómunkájának és a műszaki szakemberek együttműködésének eredményeként. Sokáig tartott, amíg a kémia a levegő nitrogénjét az ipar és a mezőgazdaság szolgálatába tudta állítani. A levegő nitrogénjének megkötésére irányuló törekvések közül talán az ammóniaszintézis a legnagyobb jelentőségű. A hidrogén és nitrogén egyesítése lehetővé tette a robbanószerek gyártásához szükséges ammónitrát és salétromsav olcsó tömeggyártását, valamint az ammónitrátból készített műtrágyák előállítását. Ez az iparág a korszerű nehézvegyipar egyik alappillére. Az első világháború után, a világ gazdaságilag fejlett országaiban megindult az ammónia- és a salétromsavgyártás. Itt kell megemlíteni, hogy Magyarországon, Erdélyben már az első világháború idején létesítettek egy kalciumciánamid üzemet Dicsőszentmártonban. Ez kezdetben csak műtrágyát állított elő, majd a háborús készülődés jegyében ammóniát is. A tervek szerint az ammónia salétromsavvá történő oxidációját Magyaróváron végezték volna. Az úgynevezett Hindenburg-program keretében építettek egy gyárat, amelyet felszereltek a szükséges savtornyokkal, hatalmas autoklávokkal, de az üzem beindítására nem került sor, mivel a technika, a műszaki eljárások fejlődése újabb, modernebb gyár felépítését tették szükségessé. A magyaróvári gyár korszerűsítése nem volt rentábilis.1 Célszerűbbnek látszott hadászatilag is alkalmasabb helyen modern nehézvegyipari centrumot kialakítani. A választás a Veszprém megyei Pétfürdőre esett, mivel itt több fontos szempont együtt volt: a már meglévő vasútvonal, a Pét-patak termális vize, amely télen is kielégítette a gyártelep vízigényét, a várpalotai lignit előfordulásának közelsége, a műtrágyagyártáshoz használt mészkőbánya. A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. és a Magyar Ammóniagyár Rt. egy időben, 1930-ban alakult az 1928. július 28-i és az 1930. július 11-i minisztertanácsi határozatok alapján. A minisztertanácsi előterjesztésekben, szerződésekben „A” és „B” gyárként említik a részvénytársaságokat. Alapításukat három éven át tartó, gondos, gazdasági és műszaki szervező- és kutatómunka előzte meg. Két döntő tényező játszott nagy szerepet: egyik tényező az állami, honvédelmi érdek volt, amely idegen tőkétől mentesen, állami gyárban akarta előállítani azokat a hadi- és az 1

Magyar Országos Levéltár (= MOL) Z 1543 Péti Nitrogénművek Rt. Titkárság (= Z 1543) 19. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére.

48

ország életében fontos vegyi termékeket (a tömény salétromsavat, robbanó ammónitrátot és a nitrogén alapanyagú műtrágyát), amelyeket eddig külföldről importáltak. A másik tényező a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. magánérdeke, amely a nehezen hasznosítható várpalotai lignitnek keresett biztos piacot egy nagyipari fogyasztó alakjában. A két érdek szerencsésen találkozott, és egy-egy önálló vállalat alapításában „testesült meg”, de ezek egymás közelében, egymást kiegészítve épültek és kezdték meg termelésüket. A „B” gyár, a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Részvénytársaság teljes egészében a kincstár érdekeltségeként, részvénytársaságként alakult meg, de csak formailag volt az, mert ez megkönnyítette a különböző pénzügyi tranzakciókat. Nem voltak tőkés részvényesei, nem voltak részvényei, hanem csak úgynevezett scripsek, vagyis állami belégek, amelyeket nem a tőzsdén, hanem a Magyar Királyi Postatakarékpénztárnál helyeztek letétbe. Az igazgatósági üléseken a Honvédelmi Minisztérium, majd az Ipar- és Földművelésügyi Minisztérium megbízottai — akik az igazgatóságot alkották — bemutatták a scripseket, és azok részvényértékének megfelelően rendelkeztek szavazati jogukkal. A vezérigazgatót a honvédelmi miniszter nevezte ki. A „B” gyár első vezérigazgatója Bangha Imre vezérkari tábornok volt. Bangha nemcsak a „B” gyár építkezését, személyzetét irányította, hanem az „A” gyár, vagyis a Magyar Ammóniagyár Rt. építését is ellenőrizte: „Az „A” gyár műszaki ellenőrzése folyamatban van, a személyzeti kérdésekben szakértői és magasabb tisztviselői fizetések Salgóval letárgyaltattak.”2 A Honvédelmi Miniszter 9968/eln. 3 g-1930. sz. rendeletével ellenőrző bizottságot hozott létre. Ennek elnöke Bangha Imre vezérezredes volt, tagjai pedig Kutassy József műszaki százados, aki a műszaki és elvi ügyeket, a levelezést és az irattárat ellenőrizte, valamint Graun Menyhért alhadbiztos, a közigazgatási és jogi ügyek intézője. Az ellenőrző bizottság a „B” gyár igazgatóságától kérhetett tanácsot. Az ammóniagyár építése alatt építési szakértő is működött a bizottságban. A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. alapító okirata szerint a vállalat célja: salétromsav, nitrogéntartalmú műtrágyák, vegyészeti termékek, továbbá ezek nyersanyagainak gyártása és értékesítése, a gyártáshoz és a további feldolgozáshoz szükséges gyártelepek létesítése, üzemben tartása, más vegyészeti gyárak üzemében vagy termékeinek értékesítésében való közreműködés. A „B” gyár működésének alapja az „A” gyártól vásárolt kész ammónia, gőz és áram, amelyből a műtrágyagyár tömény salétromsavat, robbanóanyag gyártására alkalmas ammónitrátot és műtrágyát gyártott.3 A kincstár megállapodást kötött a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-vel az „A” gyár alapítására, és arra, hogy az ammónia és gázgyár mellett Péten erőtelepet is létesít, amely a fűzfői kincstári erőtelep villamos energia feleslegét is felhasználhatja, illetve, hogy a két erőmű kooperáljon egymással.4 A gázgyárban Szigeth Gábor műegyetemi tanár szabadalma alapján világviszonylatban is elsőként lignitből állították elő az ammóniaszintézishez alkalmas vízgőz keveréket. Viszonylag rövid idő alatt épült fel mindkét gyártelep. A péti vegyigyárakkal szorosan összehangolva építették fel a Nitrokémia Ipartelepek Rt. fűzfői lőporgyárát is, ahol 2 3 4

MOL Z 1543 19. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére. MOL Z 1543 19. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére. MOL Z 1543 2. d. Megállapodás a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-vel. 1930. július 14.

49

a Pétről szállított salétromsavból trinitrotoluolt és lőport gyártottak.5 A Nitrokémia Ipartelepek Rt., a Haditechnikai Tanács és a Honvédelmi Minisztérium 3. A. osztályának szakemberei foglalkoztak éveken keresztül egy légsalétromgyár alapításával a Nitrokémia Ipartelepek Rt. keretein belül. 1927-től tárgyaltak a frankfurti Gutbrod Testvérek céggel a gyár létesítéséről. Gutbrodék a Rajna melletti Andernachban folytattak kísérleteket a várpalotai lignit elgázosítására. 1929 nyarán döntöttek az építkezés megkezdéséről, de a frankfurti biztosítótársulat csődbe jutott, magával rántotta a Gutbrod testvérek cégét is. Gutbrodék átadták a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-nek a Kincstárral kötött szerződésük módosított változatát.6 Így 1930 októberében a fent említett módon megalakult az „A” gyár, a Magyar Ammóniagyár Rt. E rövid történeti áttekintés érzékelteti az említett gyárak szoros összefonódását. A Nitrokémia Ipartelepek Rt. azon munkatársai, akik addig a salétromsav és műtrágyagyár tervezésével foglalkoztak, 1930. február 1-jével átkerültek a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. kötelékébe.7 A termelési, értékesítési együttműködés sokszor közös adminisztrációval járt. A Nitrokémia Ipartelepek Rt. és a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. adminisztrációját Gömbös Gyula honvédelmi miniszter 104 818. eln. sz. rendeletével egyesítette. Az ügyvitelt, a gyártás szervezését és irányítását a vezérigazgatóság, élén a vezérigazgatóval, végezte. 5-12 tagú igazgatóság intézte a társaság ügyeit, végrehajtotta a közgyűlés határozatait. Az igazgatóság eleinte hetente, később általában havonta egyszer ülésezett. A közgyűlés hatásköre kiterjedt az igazgatóság és felügyelő bizottság megválasztására, a számadások vizsgálatára, mérleg megállapítására, nyereség felosztására részvényügyekre, egyesülésre más társaságokkal, kartellszerződések megkötésére, alaptőke csökkentésére és emelésére, alapszabályok alkotására, majd módosítására, cégbírósági bejegyzésekre. A közgyűlést az igazgatóság hívta össze. A rendes közgyűlést évenként a naptári év első felében hívták össze, de az igazgatóság és a felügyelő bizottság rendkívüli közgyűlést is összehívhatott. A részvénytársaság közgyűléseit, igazgatósági üléseit, felügyelő bizottsági és végrehajtó bizottsági üléseit Budapesten tartották.8 A ’30-as évek elején a végrehajtó bizottság, az igazgatóság és a műszaki bizottság rendszeresen együtt ülésezett, mivel Zsilinszky Gábor vezérigazgató mindhárom bizottságnak tagja volt.9 A honvédelmi miniszter 1932. április 20-ától nevezte ki Zsilinszky Gábor kormányfőtanácsost a Nitrokémia Ipartelepek Rt. és a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. közös vezérigazgatójának. Egyben Bangha Imre tábornokot felmentette, de felkérte, hogy a műtrágyagyár felépítéséig, annak üzembe helyezéséig maradjon hivatalában. Mindkét vállalatnál Kutassy József századost rendelte ki műszaki megbízottként, aki korábban is a műtrágyagyár igazgatósági tagja volt. Az „A” és „B” gyár építésekor a gyárak beindításáig a vezérigazgató vezetése alatt a teljes személyzet mint központi építésvezetőség működött. Az építésvezetőség létszámát időről-időre a vezérigazgató előterjesztése alapján az igazgatóság állapította meg. Három csoportból állt: vezetőség (vezérigazgató, helyettesei és segédszemélyzet), mű5 6 7 8 9

MOL Z 1543 2. d. Megállapodás a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-vel. 1930. július 14. MOL Z 1543 2. d. Megállapodás a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-vel. 1930. július 14. MOL Z 1543 4. d. Bangha Imre vezérigazgató jelentése a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumnak. 1930. MOL Z 1543 4. d. A „B” gyár építkezésének ügykezelése. 1930. MOL Z 1540 Péti Nitrogénművek Rt. Igazgatóság (= Z 1540) 1. d. Igazgatósági jegyzőkönyv. 1930. szeptember 4.

50

szaki csoport (alcsoportjai: salétromsav, ammónitrát, magas- és mélyépítkezés, gépészeti és elektromos alcsoportok), adminisztratív csoport (alcsoportjai: könyvelés, pénztár, irattár, anyagkezelés, bérelszámolás). A központi építésvezetőség székhelye is Budapest volt, személyzetének egy részét a szükség szerinti időpontban helyezték a péti építkezés helyszínére, és mint helyi építésvezetőség működött. Az igazgatósági ülésekre esetenként az építésvezetőség részéről a vezérigazgató helyetteseit is meghívták. Az építésvezetőség feladata volt — természetesen az építkezés gondos és gazdaságos lebonyolítása mellett — minden olyan egyéb ügy, amellyel az igazgatóság megbízta. Szoros összeköttetés állt fenn az „A” és „B” gyár építésvezetősége között. Az építkezés befejezésével a helyi építésvezetőség fokozatosan üzemvezetőséggé alakult át. A műszaki és gazdasági ügyvitel vezetését a vezérigazgató mellett, a részvénytársaság ügyvezető igazgatója, valamint a műszaki, kereskedelmi és pénzügy igazgatói látták el. A gyártás műszaki és gazdasági irányítását a budapesti „Központ” végezte. A gyártelepen a gyárigazgató vezetése alatt, műszaki vezetők irányították a termelést, ez volt a „gyárvezetőség”. A gazdasági jellegű ügyek intézését a gyártelep adminisztratív vezetője, a főfelügyelő alatt működő munkaügyi- és bérosztály, később személyzeti osztály, anyaggazdálkodási, szállítási és könyvelési osztályok végezték. Ügyviteli szervezetén belül a műszaki és pénzügyi elszámolások bizonylati rendszerét korán kiépítették. Már az 1930-as évek közepétől, országos viszonylatban is az elsők közé tartozott a vállalat az ügyviteli gépesítés terén. Az osztályok összeadó- és szorzógéppel rendelkeztek, a bérelszámolást pedig automata bérelszámológéppel végezték. 1934-től Evolut rendszerű átírásos számvitelt alkalmaztak. A gyártelepi adminisztráció és a „gyárvezetőség” kereskedelmi ügyekkel nem foglalkozott. Feladatuk a gyártással, gyárbővítéssel és a második világháború után a helyreállítással kapcsolatos problémák megoldása volt. A gyárvezetőséget a gyárigazgató, és az egyes üzemek vezetői, főmérnökei, beosztott főmérnökei és az adminisztrációs osztályok vezetői alkották.10 1936-ig, a Nitrokémia Ipartelepek Rt-től való szétválásig, a vállalat ügyvitelében a honvédelmi tárcának döntő szava volt. A pétinek a nitrokémiával közös vezérigazgatósága lehetővé tette, hogy Pét likviditásának és pénzügyi egyensúlyának biztosítása érdekében a túlzottan magas salétromsavárak elszámolásával a Honvédelmi Minisztérium a költségvetés terhére több milliós nyereségre tegyen szert. Ezt azonban 1938-ban vissza kellett térítenie. A ’30-as évek közepén meginduló iparosítási program megkétszerezte a péti gyár műtrágyatermelését, és új gyártási ágazatok (szénkéneg, klór, marónátron), 1938-tól pedig az ásványolajgyártás megindítását tette lehetővé, ezáltal természetes, hogy az Iparügyi Minisztérium befolyása nőtt a részvénytársaságnál. A Magyar Országos Levéltár őrizetébe sajnos nem került be a Magyar Nitrogén Művek Rt. szervezeti felépítési táblázata, „családfája”, de az osztályok tagolódása, új osztályok, illetve üzemek szervezése, a régiek átalakítása tükrözik a vállalat működését. A gyárban még alig indult meg a termelés, amikor 1933-ban felállítottak egy magasnyomású hidrogénező berendezést, ahol Varga József szabadalma alapján a barnaszénből kitermelt kátrány hidrogénezéssel való nemesítését és motorhajtó anyagok előállítá10

MOL Z 1543 5. d. A Péti Nitrogénművek organizációja. 1947.

51

sát végezték.11 Ez a péti kísérleti telep képezte 1935-ben a Magyar Hydrobenzin Rt. alapítását. A kincstár apportként az alakuló részvénytársaságba vitte az addigi kísérletek eredményeit, szakértői vélemények és tervek formájában 700 000 pengő értékben. Öt évvel azelőtt a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. alapításánál ugyanez történt. A kincstár apportként akkor is a salétromsavgyártás és a nitrogénalapú műtrágyagyártással kapcsolatos dokumentumokat, valamint a Honvédelmi Minisztérium tulajdonát képező 111 katasztrális hold ingatlant vitte be a részvénytársaságba.12 Egy kicsit vissza kell forgatni az idő kerekét ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan és mikor lett az „A” és „B” gyárból egy vegyipari cég. Az egyesítés gondolatát a Magyar Ammóniagyár Rt. elnöke, Chorin Ferenc vetette fel. Véleménye szerint „ilyen súlyos gazdasági viszonyok mellett nem indokolt a két részvénytársaság fennállása.”13 Bangha Imre vezérigazgató tábornoknak is ez volt a véleménye. Az 1932. január 21-i igazgatósági ülésen kifejtette, hogy 1 000 000 pengő évi megtakarítást jelentene a két gyár öszszevonása. A honvédelmi miniszter 1932 áprilisában leiratával elrendelte az egyesítést, ezért megindultak az „A” gyár részvényeinek átvételére vonatkozó tárgyalások a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., illetve a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank mint a Magyar Ammóniagyár Rt. részvényeseinek megbízottjával. Az átvétel 1933 őszére realizálódott. A „Salgóval” kötött alapszerződés magas ammóniaárától így felszabadult termelés exportképesnek bizonyult. Komoly, több száz vagonos szállítások indultak Hollandiába, Spanyolországba és Ausztriába. Kisebb-nagyobb szállításokat eszközöltek Egyiptomba is, majd az egyiptomi kormánnyal többéves szállítási szerződést kötöttek, amely lehetővé tette 1940-ig évi 2800 vagon pétisó egyiptomi exportját. Közben a belső fogyasztás is megnövekedett a fokozott eladási és reklámtevékenység hatására. 1934-ben 300 vagonra, 1935-ben 500 vagonra, 1936-ra 700 vagonra emelkedett a pétisó hazai fogyasztása. Az ország salétromsav fogyasztása is megkétszereződött.14 A Budapesten létrehozott eladási osztály a kereskedelmi igazgató irányításával működött. A műtrágya és egyéb vegyi termékek belföldi és külföldi értékesítésére a vállalat országos körzeti hálózatokat szervezett. Külföldi kirendeltségeket nem létesített, hanem az illető ország vegyi termékek eladásával foglalkozó cégeit bízta meg termékeinek eladásával. A körzeti hálózatok megbízottai kizárólag üzletszerzéssel foglalkoztak, tevékenységükért jutalékot kaptak. A két gyár végleges fúziója csak 1937-ben jött létre az iparügyi miniszter 36 449/XII– 1936. sz. minisztertanácsi előterjesztése eredményeként.15 A szoros együttműködésben dolgozó két vállalat tevékenységét a fúzió előtti időben sem tekinthetjük különállónak. A pétfürdői gyártelep az ország legmodernebb kémiai nagyüzeme volt. A nitrogénműtrágya, a „péti só” előállításán kívül bekapcsolódott a szénkéneggyártásba is, ezzel biztosította a mezőgazdaság, illetve a hazai szőlőtermelés szénkéneg szükségletét. A Magyar Szénkéneggyár Rt. 1920-ban alakult, a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával, kizárólag szénkéneg gyártására. A Balatonedericsen működő részvénytársaság — az állami támogatás és az adómentesség dacára — megalakulásától nagy nehézségekkel küzdött, és még 1927 decemberében sem volt rentábilis. Ebben az időben Ma11 12 13 14 15

52

MOL Z 1543 18. d. A pétfürdői gyártelep ismertetése. 1947. MOL Z 1540 1. d. Igazgatóságülési jegyzőkönyv. 1931. február 27. MOL Z 1543 3. d. Kutassy József jelentése. 1931. szeptember 23. MOL Z 1543 1. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére. 1936. MOL Z 1543 3. d. Bizalmas iratok. 1936.

gyarország megművelt szőlőterülete kb. 373 000 katasztrális hold volt, tehát meglehetősen sok szénkénegre lett volna szükség, főként a belterjes művelésnél, ahol kétévente kívánatos az alkalmazása. Mint ismert, a gazdasági világválság Magyarországot sem kerülte el. A borértékesítés nehézségekkel küzdött, a gazdák szénkénegvásárlása is megcsappant.16 A gyár 1930-ban leállt, és csak 1933-ban kezdett ismét termelni, de csak a téli hónapokban, hogy az olcsó munkaerőt kihasználja. A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. 1935-ben a gyár részvényeit kedvező feltételekkel megszerezte a kincstártól (átvállalva az összes tartozását), és ugyanakkor a Borgazdasági és Vegyipar Rt. részvényeit is.17 A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. a balatonedericsi korszerűtlen gyártelepet 1936-ban leállította, és korszerű követelményeknek megfelelő, modern szénkéneggyárat építtetett fel Péten. Az áttelepítéssel egyidejűleg a gyártás kapacitását is növelte. A szénkéneget nagy tisztaságú kénből és megfelelő minőségű úgynevezett retorta faszénből állították elő. A szénkéneg üzemet később bővíteni kellett, mivel időközben megépült a Magyar Viscosa Gyár, amely nagymennyiségű szénkéneget igényelt. 1935-ben a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. és a Hungária Műtrágya Kénsav és Vegyipari Rt. szerződést kötött, amelyben az ország szükségletének ellátása és saját zavartalan fejlődésük biztosítása érdekében elhatárolta a két vállalat gyártási köreit; ez a kartell-megállapodás a nehézvegyipar történetében igen nagy jelentőséggel bírt. Szénkéneget mindkét nagyvállalat gyárthatott, de belföldi mezőgazdasági célokra csak Pét hozhatta forgalomba. Ipari célokra „Pétet” 60%-os, a „Hungáriát” 40%-os kontingens illette meg.18 A vállalat szinte minden évben szélesítette profilját; ez a tény rendkívül bonyolult hadiipari tevékenységet takar. A Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. kizárólag azért tudott megalakulásától kezdve évről-évre újabb és újabb üzemekkel bővülni, mert a háttérben a Honvédelmi Minisztérium állt. A már említett kísérleti benzin üzem a Honvédelmi Minisztérium utasítására és pénzügyi finanszírozásával épült meg. 1934-ben Varga József szabadalma alapján a barnaszén kátrányolajból benzint és gázolajat nyertek. A termékek nagy részét a honvédség vette át.19 Az új üzemek szinte kivétel nélkül hazai tervek alapján, a részvénytársaság tervezőirodájában készültek, ugyanis a ’30-as évek végére komoly tervezőrészleg alakult a műszaki osztály keretén belül. A későbbiek folyamán a tervezőirodát Budapestre tették át. A tervezőirodának külföldi megrendelései is voltak, pl. az egyiptomi kormány egy új pétisógyártó üzem tervezését, az olasz kormány pedig egy albán nyersolajra épülő hidrogénező berendezés elkészítését kérte. A Magyar Viscosa Rt. és a papkeszi gyárak tervezését is a tervezőiroda végezte. A műszaki osztályhoz tartoztak a laboratóriumok is. A budapesti kutató- és a gyártelepi laboratóriumokban az éppen létesítendő üzemek berendezéséhez szükséges vizsgálatokat, kísérleteket végezték.20 A laboratóriumok kötelesek voltak havonta munkajelentést készíteni. Ezekből sajnos csak 1947-ből maradt fenn néhány, továbbá a budapes16

17 18

19 20

MOL Z 40 Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Rt. Intézményei és vállalatai. Projektumok (= Z 40) 19. cs. Jelentés a Magyar Szénkéneggyárról. MOL Z 1543 19. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére. 1936. MOL Z 1543 19. d. Állami üzemek adatszolgáltatása a Magyar Királyi Iparügyi Miniszter részére. (aktajegyzet a „Pét” és a „Hungária” között folytatott tárgyalásokról.) 1936. március 3. MOL Z 1543 18. d. Pétfürdői gyártelep műszaki leírása. 1945. MOL Z 1545 55. d. A budapesti kutatólaboratórium munkaköri leírása, munkaterve, működési jelentései. 1936–1947.

53

ti kutatólaboratórium 1946–47. évi munkaterve. Ám ezekből is meglehetősen hű képet kaphatunk az ott folyó fontos, nemegyszer kiemelkedően magas fokú tudományos és ipari kutató munkákról. A második világháború a Péti Nitrogénművek Rt. gyártelepét sem kímélte, sőt rendkívül nagy károkat okozott. A telep 1944. június 14-én és július 14-én szenvedett nagyobb bombatámadást. Megsemmisült a központi laboratórium, a szintézis kapcsolóház, vele együtt a szintézis laboratórium, a pétisóraktár, a klórüzem, az olaj- és gáztartályok. A többi üzem gépi berendezései is súlyosan megrongálódtak. A laboratóriumokban őrzött kísérleti–műszaki leírások nagy része is a bombazáport követő tűz martalékává vált.21 A központi kutatólaboratórium pótlására 1946-ban a budapesti Műegyetem Kémiai és Fizikai Tanszékén kaptak helyiségeket. A kutatólaboratórium is szervesen bekapcsolódott a vállalat újjáépítésébe. Talán nem lesz érdektelen vázolni a már említett munkaterv három fő csoportját: 1. 2. 3.

Az organikus festékipar adott lehetőségeken belüli kiépítése, gyártási módszerek kidolgozása. A nyersolaj feldolgozása, különös tekintettel a kenőolajok előállítására és finomítására a gyártelepen épülő kenőolajgyárban. Gáztisztító masszák feldolgozása, aktiválása, új gyártási anyagok vizsgálata.

Az organikus festékipar kifejezés Magyarország szintetikus festékiparát jelentette, amelynek alapjait a központi kutatólaboratórium kísérleti technológiája alapján létesített B. naftol üzemükkel vetették meg. Műszaki vezetőségi értekezleteken határozták meg a kutatólaboratórium munkaterületeit és műszaki személyzetének munkakörét, pétfürdői és papkeszi ipartelepein a gyártási technológiákat.22 A Pétfürdőn létesített nehézvegyipari központ alakulásáról, fejlődéséről, szervezetéről már szó esett, de hogy „kerül ide” Papkeszi, illetve Papkeszi községben Táborhely ipartelep? Ismét a Honvédelmi Minisztérium volt a háttérben. 124 404/eln. 1. c–1935. sz. rendeletével kémiai üzemek, „kémiai arzenál” létesítésére utasította a minisztérium a szakembereit, és a Honvéd Haditechnikai Intézetet. A táborhelyi üzemek műszaki terveit a Haditechnikai Intézet Gázvédelmi Laboratóriuma készítette el. A gyárak műszaki berendezését és pénzügyi adminisztrációját a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. kezelte.23 A Honvédelmi Minisztérium és a péti gyár között megállapodás jött létre, hogy a klór- és az oxoltelepet „Pét” tartja üzemben. A „kémiai arzenál”-hoz pedig a mustárgáz- és a foszgéngáz üzem tartozott, és mint katonai intézmény működött. A Péten épült klór és kénklorid üzemet kincstári pénzből létesítették, de 1937 júniusában kötött szerződés alapján a két üzem minden térítés nélkül a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. tulajdonába került. Ellenszolgáltatásként a táborhelyi vegyi üzemeknek önköltségi áron szállította a kénklorürt. A kénklorür előállításánál nyert melléktermékek, pl. a 21 22 23

54

MOL Z 1543 12. d. Újjáépítési jelentés. 1947. augusztus 10. MOL Z 1545 55. d. A szintézis üzem munkaköri leírása. 1939–1945. MOL Z 1543 30. d. Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. iratai. Papkeszi (táborhelyi) üzem telepítése. Magyar Királyi Honvédelmi Miniszter levele a Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet parancsnokának. 1936. január 27.

marónátron értékesítéséből származó tiszta haszon is a táborhelyi üzemet illette. Magyarországon, a péti klórgyáron kívül még kettő működött: a Hungária Műtrágyagyár és a Hydrogén Rt. keretein belül. A péti klórgyár háború esetén elsősorban a telep mellé épült foszgéngyár szükségletét látta el. A fennmaradó klórmennyiséget sósavvá kellett feldolgozniuk, ami a mustárgáz üzem szükségletét fedezte.24 A klór, oxol, foszgén, és mustárgáz üzemek gazdaságosságát az etox gyártásnak kellett biztosítani.25 Jóformán még meg sem kezdték a táborhelyi építkezéseket, amikor a honvédelmi miniszter újabb utasítást adott ki 1936. július 21-én klark üzem felállítására: „… a klark üzemet lehetőleg az „M” üzemmel egyidejűleg és azzal párhuzamosan fel kell állítani, és az ehhez szükséges összes intézkedéseket eszerint azonnal folyamatba kell tenni”. A klark hadigáz, mint a foszgén, a klorpikrin, a cián stb. A hadigázok alatt azokat a vegyiparban nagy mennyiségben előállított vegyületeket értjük, amelyek háborúban az ellenfélre fiziológiailag hatnak. Az első világháború kitörése előtt a franciák alkalmazták először a könnyfakasztó gázokat, de ezek nem voltak elég hatásosak, így áttértek a légzőszerveket megtámadó gázokra, sőt gyorsan ölő mérges gázt is használtak, a ciánt. A németek a mustárgázt (dichlordiaethylsulfid) kezdték alkalmazni. Nevét mustárszaga miatt kapta, hatására nemcsak a bőr hólyagzik fel, hanem veszedelmes sejtméreg is. Védőgázként használták, mert nem illékony, és a harctéren sokáig jelen volt. Gázálarccal védekeztek ellene. A klark I. (Diphenylarsinchlorid) a légzőszervekre hat, a megmérgezett egyén levegőhiánnyal küzd, letépi fejéről a gázálarcot, mert a gázálarc betétjének aktív szenén áthatol. Illékonysága kicsi, robbanással porlasztották szét kristályosított formáját. A klark II-t (Diphenylarsincyanid) a klark I-ből állították elő. Kristálya színtelen, keserűmandula- és fokhagyma szagú. A lövedék detonációja folytán keletkező magas hőmérsékletnél válik gáz halmazállapotúvá. Még kevésbé illékony, mint a klark I. A klórt alig használták önmagában, leginkább a foszgénnel keverték. Ez szintén a légzőszervekre hat és tüdővérzést okoz. Gyorsan bomlik nedvesség hatására, ekkor sósav keletkezik, ezért a vegetációra is ártalmas. Dacára annak, hogy a foszgén egyike a legveszedelmesebb gázoknak, mégse használták sokáig, mert gázálarccal könnyű volt ellene a védekezés. A klórpikrin színtelen folyadék. Mérgező hatása nagy és mérgezési tünetei ugyanolyanok, mint a foszgéné. Illékonysága közepes. A megfertőzött terepre csak hat hét elteltével lehetett veszély nélkül lépni.26 Táborhelyen tehát felépült a mustárgáz- foszgén- és a klark üzem. Gazdaságos üzemeltetését éjjel-nappali műszakkal tudták elérni. Az üzemeket állandó laboratóriumi ellenőrzés alatt tartotta három technológus laboráns. A klark üzem létesítése a Mercur Műszaki- és Vegyipari Rt. keretében, annak nevében történt, a Honvédelmi Minisztérium 11. osztálya által kirendelt építész közreműködésével. A Honvédelmi Minisztérium felkérte a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. gyárvezetőségét, hogy mint a mustárgáz- és foszgéngáz üzem berendezésénél is személyi és anyagi szolgáltatásokkal működjön közre: „A péti gyár által nyújtott szolgáltatások költsége természetesen az üzemlétesíté24

25

26

MOL Z 1543 30. d. Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. iratai. Papkeszi (táborhelyi) üzem telepítése. „Pro memoria”. 1936. február 22. MOL Z 1543 30. d. Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. iratai. Papkeszi (táborhelyi) üzem telepítése. „Pro memoria”. 1936. február 10. MOL Z 1545 58. d. Gr. Toldalagi László tanulmánya a hadigázokról. 1935.

55

si költségek terhére számolandó el. Egyébként azonban Pétet elszámolásokkal nem szabad megterhelni”.27 A vegyi üzemek békebeli gazdaságos foglalkoztatása a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. feladata volt, az e célból még szükséges további feldolgozó üzemek létesítési költségeit a részvénytársaságnak magának kellett biztosítania.28 Így épült az etilinoxyd-, a triklóretilén gyár is, ahol féregirtó szereket, illetve a triklóretilénből oldószereket készítettek. A vegyi fegyverek alkalmazását háborúban az 1925 óta érvényben lévő genfi egyezmény tiltotta, de gyártásukat és tárolásukat nem. Az okmányt több mint száz ország írta alá, ám Magyarország csak 1952-ben.29 Többek közt ezért sem volt semmi akadálya annak, hogy a Honvédelmi Minisztérium a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt-t újabb és újabb üzembővítésre, illetve új gyárak létesítésére kérje fel. A honvédelmi tárca fokozott salétromsavigénnyel lépett fel, aminek teljesítésére a salétromsavüzemben jelentős változást kellett végrehajtani.30 A salétromsavgyártást állami támogatással fejlesztették, hiszen a szerves vegyipar, a hadiipar és az egyre fontosabbá váló nitrogénműtrágya-ipar egyaránt igényelte a salétromsavat. A század elején a mésznitrogén volt a leginkább alkalmazott nitrogénműtrágya. A ’30-as évek végétől csaknem kizárólag salétromsavból és ammóniából készített ammónianitrátot használták.31 Pétfürdőn az ammónianitrátot mészkőporral keverték, ez a pétisó. A Magyar Szénkéneggyár Rt. és a Magyar Hydrobenzin Rt. 1939-ben fuzionált a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt-vel. Ekkor lett a neve Péti Nitrogénművek Rt. Időközben (1938-ban) a Magyar Hydrobenzin Rt. benzinkísérleti üzemét a kőszénkátrány hiánya miatt le kellett állítani, de egyébként is ezzel egy időben jelentek meg az első nyersolaj előfordulások Magyarországon. A bükkszéki, lispei nyersolaj feldolgozását az iparügyi miniszter a Péti Nitrogénművek Rt-re kívánta bízni. Utasítást adott egy krakkoló berendezés létesítésére, amely a nyersolajból nyert benzinkihozatalt jelentősen megemelte. A krakkoló eljárás a földolajokból nyert benzinkihozatalt megemeli. A krakkolásnál keletkezett melléktermékként gyártottak petróleumot fűtő- és telítő olajat, motalkót, paraffint, vazelint, petrolkokszot és különböző kenőolajakat.32 Varga József professzor, ipari miniszter gondolata szerint „az ipart már békeidőben is elő kell készíteni a háborúra, és a háború alatt a háborús céloknak megfelelően kell kiépíteni és fejleszteni”.33 Varga József különösen a szívén viselte a Péti Nitrogénművek Rt. bővítését, kutatásainak fejlesztését, hiszen ő volt az, akinek korszakalkotó találmányával, a barnaszénkátrányok hidrogénezésével, illetve hidrogénezés útján műbenzinné alakításával a péti kísérleti üzem megkezdte működését. Modern háborúban az olaj, de különösen a benzin rendkívüli jelentőséggel bírt; a második világháborút már a motorizáció jellemezte, motor pedig nincs üzemanyag és kenőanyag nélkül. A kémikusok szerint a legérdekesebb krakktermék a krakkgáz, amelyet külföldön általá27

28

29 30 31 32 33

56

MOL Z 1543 30. d. Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. iratai. Papkeszi (táborhelyi) üzem telepítése. A honvédelmi miniszter szigorúan titkos levele. 1938. május 14. MOL Z 1543 30. d. Mercur Műszaki és Vegyipari Rt. iratai. Papkeszi (táborhelyi) üzem telepítése. HM bizottsági jegyzőkönyv. 1936. február 27. Vegyi hadviselés. Cambridge enciklopédia, Bp., 1992. 628. MOL Z 1543 18. d. A pétfürdői gyártelep műszaki leírásai. 1932. és 1945. BALÁZS LÓRÁNT: A kémia története. Bp., 1968. 487. MOL Z 1543 18. d. A pétfürdői gyártelep műszaki leírása. 1945. MOL Z 1543 18. d. A pétfürdői gyártelep műszaki leírása. 1945.

ban eltüzeltek. Hazánkban viszont felhasználták a repülőbenzin gyártásához. A lispei alapanyagból készült repülőbenzint alacsony oktánszáma miatt különböző adalékanyagokkal javították fel, hogy megfeleljen a repülőbenzin második világháború alatti minőségi előírásainak. Az adalékanyagokat; az izooktánt és a neohexánt a krakkgázból polymerizáció útján nyerték. A legjobb adalékanyag az izopenton, a lispei gázból tisztán volt nyerhető egy 1943. évi összefoglaló jelentés szerint, de a berendezések még nem készültek el, viszont két év múlva napi két tonna izopenton termeléssel számoltak. A benzin és repülőbenzin előállításának meggyorsítását szintén a háborús készülődések, majd Magyarország hadba lépése tette szükségessé. A Péti Nitrogénművek Rt. fokozatosan bekapcsolódott a hazai nyersolajfeldolgozásba. A lispei nyersolaj túlnyomórészt repülőgépbenzinné való feldolgozására, a honvédelmi miniszter rendeletére létesítették, a nyersolajlepárló berendezésüket. A lepárló, azaz Topping üzemben nyert benzin, természeténél fogva teljesen hasonló volt a hazai nyersolaj-feldolgozó gyárak benzinanyagával, 67–68 oktánszámú. Időközben Németországból olyan repülőgépek érkeztek, majd a Weiss Manfréd Repülőgép és Motorgyár, 1943-tól pedig a Dunai Repülőgépgyár olyan típusú repülőgép motorokat gyártott, amelyekhez 92, illetve 98 oktánszámú repülőbenzinre volt szükség. A repülőbenzin-előállítási kísérleteket 1943 őszén kezdték meg, amelyek eredményeként sikerült a 67–68 oktánszámú benzint 92–94 oktánszámúra emelni.34 A Topping berendezés 24 óránként mintegy 450 tonna nyersolaj feldolgozására volt alkalmas. A nyersolaj-finomító telep a kenőolaj üzem építésével — amely szintén a honvédelmi miniszter rendeletére készült — vált, illetve vált volna teljessé, mert épületei csak részben készültek el, berendezésének egy részét a németek elhurcolták. A vállalat mint kémiai létesítmény, vegyigyárként kezdte meg működését, de mint olajfinomító társaság, hivatva érezte magát, hogy a két iparnak, az olaj- és vegyiparnak kölcsönösségét, összefonódását kifejezésre juttassa. De ez már egy másik történet, mely a háború után veszi kezdetét.

34

MOL Z 1545. 18. d. A repülőbenzin előállításának módjai. 1943.

57

KILÁTÓ A LEVÉLTÁRI ANYAG HASZNÁLATÁNAK GYAKORLATI SZEMPONTJAI (KUTATÓTERMI HASZNÁLAT STB.)* Konkrét intézkedések: 1. Javasolt kutatótermi szabványok vizsgálata és egyeztetése 2. A levéltári iratlopások elleni intézkedések összehangolása Távlati orientáció: 1. Kompatibilis szabványok megalkotásának lehetőségei, különös tekintettel egységes levéltári felhasználói kártya bevezetésére az Európai Uniós tagállamokban és más európai országokban 2. Virtuális kutatóterem létrehozásának lehetőségei 3. A levéltári anyag közművelődési célú használatának erősítése: a) virtuálisan b) hagyományos módszerekkel

Bevezető A levéltári anyag nyilvános használatának biztosítása kiemelt jelentőségű közlevéltári funkció; a nyilvános levéltári anyaghoz való hozzáférés alapvető állampolgári jog. A levéltári anyag hagyományos használata kutatótermekben történik. A kutatószolgálat gyakorlatilag a levéltár „arca” a nyilvánosság felé, a kutatók ennek színvonala alapján ítélik meg a levéltári munka és az intézmény egészét. Ezért rendkívül fontos a kutatószolgálati munka szakmai színvonalának emelése. Napjainkban a levéltári anyag használatában egyre nagyobb szerepet játszik az internetes hozzáférés valamely formája. Jelenleg többnyire a nyilvántartások és a kutatásra való felkészülést segítő információk on line elérése biztosított. Annak ellenére, hogy dinamikusan növekszik az interneten keresztül elérhető levéltári segédletek és levéltári anyag mennyisége, a személyes kutatótermi használat még hosszú ideig meghatározó jelentőségű lesz, mivel nem valószínű, hogy a teljes papíralapú levéltári anyag visszamenőleges digitalizálásához szükséges jelentős forrásokat rövid távon biztosítani lehet. Az internet használatában rejlő lehetőségek kiaknázása azonban jelentősen emelheti a kutatószolgálati munka színvonalát.

*

Az itt közölt két — Szőke Zoltán fordításában közre adott írás — az Európai Unió Levéltári Bizottságához beterjesztett munkaanyag a levéltárügy aktuális kérdéseiről.???

58

I. Kutatótermi szabványok a) Elsődleges orientáció Ma már minden EU-tagország nemzeti levéltára rendelkezik internetes honlappal, amelyen közzéteszi a nyilvánosságnak szánt legfontosabb általános információkat. Ezek tartalma és színvonala meglehetősen változatos, egyes helyeken az intézmény történetének szentelik a legtöbb teret, másutt teljes körű kutatói tájékoztatás, sőt bizonyos szolgáltatások is elérhetők. Az adott ország hivatalos nyelvén közölt adatok mellett csaknem minden levéltári honlap kínál több-kevesebb információt legalább egy idegen nyelven is, az ideális megoldás azonban az lenne, ha minden levéltár több nyelven is közölné a legalapvetőbb információkat — az intézmény földrajzi elhelyezkedésétől függően angolul, franciául és/vagy spanyolul. A kutatók eligazodását jelentősen megkönnyítené, ha egységes formátumban történne az olyan gyakorlati információk közlése, mint a levéltár címe, nyitva tartása, kutatási feltételek, kutatótermi szabályok, az elérhető szolgáltatások (helyszíni tájékoztatás, másolatkészítés, kiadvány értékesítés stb.) és kutatótermi segédletek. Szintén előrelépést jelentene egy on line európai levéltári kalauz összeállítása az összes európai levéltárról, levéltári anyagról és a kapcsolódó szolgáltatásokról.

b) Nyitvatartási idő A nyitvatartási idő, illetve az iratkiadási időszakok területén szintén jelentős változatosság tapasztalható. Az Európai Unió Levéltárairól szóló 1994. évi jelentés a nemzeti levéltárak számára minimum 40 órás heti nyitvatartási időt javasolt, amely azonban sok esetben még ma sem teljesül. A 25 EU-tagországban ez az érték jelenleg heti 26 és 61 óra között mozog: 6 országban heti 40 óránál rövidebb a nemzeti levéltár nyitvatartási ideje. Mindamellett professzionális szolgáltatásról csak akkor beszélhetünk, ha a nyitva tartás teljes ideje alatt szakképzett személyzet áll a kutatók rendelkezésére.

c) Kutatási feltételek A levéltári kutatótermek látogatása mindenhol bizonyos formaságokhoz kötött. Mind a kutatók, mind a levéltárosok számára időmegtakarítást jelent, ha az erről szóló információ megtalálható az interneten. A legtöbb nemzeti levéltár és nagyobb levéltári intézmény esetében ez így is van, habár sok esetben a weboldalon nem könnyű rábukkanni a megfelelő információkra. Maguk a formák pedig ugyancsak nagy változatosságot mutatnak. A kutatókat mindenhol regisztrálják. A kutatói nyilvántartásnak, legyen az manuális vagy elektronikus, meg kell felelnie az adatvédelmi előírásoknak. A nyilvántartott adatok statisztikai célú felhasználásáról a kutatókat egyértelműen tájékoztatni kell.

59

Tanácsos lenne közös statisztikakészítési politika kialakítása (mit és hogyan kell regisztrálni). A javaslatok szerint a kutatási szabályok lehetséges EU-s harmonizációját egy tanulmány keretében kellene megvizsgálni, a praktikus kutatói információk internetes közlésére pedig közös formátumot kellene kialakítani.

d) Kutatási korlátozások A levéltári anyaghoz való hozzáférés szempontjából rendkívül fontos, hogy minden felhasználót egyenrangúként kell kezelni. A nemzeti hovatartozás, az iskolai végzettség vagy a kutatás célja szerinti bármiféle megkülönböztetés szigorúan elkerülendő. A rendelkezésre álló adatok alapján jelenleg egyetlen tagállam tiltja bizonyos iratanyagainak kutatását külföldiek számára. Általános tendencia azonban, hogy a levéltárak különböző szempontok alapján egyre több iratanyagot vonnak kutatási korlátozás alá. E szempontok között a leggyakoribbak az adatvédelmi és titokvédelmi rendelkezések, de az eredeti iratok védelmét szolgáló (a másolatok útján történő kutatást szorgalmazó) korlátozások is jelentős számban fordulnak elő. Fontos, hogy ezeket a korlátozásokat és az esetleges kivételeket minden kutatóval részletesen ismertessék. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá kell tenni, hogy az adott levéltári anyagra vonatkozó kutatási engedély nem vonja automatikusan maga után az anyagra vonatkozó másolatkészítés lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a digitális kamerák, kézi szkennerek, a mobiltelefonba épített kamerák stb. ellenőrizetlen használatát meg kell tiltani. Amennyiben az indokolt és lehetséges, a kutatási korlátozás alá eső anyagok tanulmányozására ajánlatos külön „biztonsági” helyiséget kialakítani.

e) Kutatási szabályok A kutatási esetekről pontos — lehetőleg elektronikus — nyilvántartást kell vezetni, amelyet a levéltári anyag használatát követően meghatározott ideig meg kell őrizni a hiányzó iratok nyomon követése érdekében. Praktikus és biztonsági megfontolások alapján számos levéltári intézmény korlátozza az egy alkalommal kutatásra kikérhető őrzési egységek számát. Az 1994. évi jelentés szerint három őrzési egység egy alkalommal történő kiadása javallott. Általában azonban célszerűbb a kutató asztalán egy időben tartható egységek számát korlátozni (ezt valóban nem ajánlott három fölött engedélyezni), semmint az egy kérésre kiadható dokumentumok számát. Mivel azonban mindkét megoldás rendkívül hátráltathatja bizonyos típusú kutatás elvégzését (pl. folytatólagos sorozatok áttekintését) ki kell alakítani a kivételekre vonatkozó szabályozást is.

f) Az iratok eredeti példányainak védelme

60

Az eredeti iratok tanulmányozása az iratok rongálódását okozhatja. Ez ellen számos különleges intézkedést lehet életbe léptetni, pl. jegyzetkészítés céljára csak ceruza, sőt esetleg csak laptop használható, gézkesztyű viselésének kötelezővé tétele stb. Egyre több levéltár választja azonban a biztonsági mikrofilmmásolatok útján történő kutatás lehetőségét. Ez utóbbi esetben fokozott figyelmet kell fordítani a reprodukció minőségének ellenőrzésére. Állományvédelmi szempontból az iratok hagyományos fotózása helyett célszerűbb a digitális másolatok készítése (pl. szkennelés). Mindezek mellett továbbra is ügyelni kell a kutatótermek megfelelő klimatizációjára. Az egész Európai Unióra vonatkozó egységes kutatótermi állományvédelmi szabályok bevezetése nagyobb figyelmet irányítana a levéltári anyag hosszú távú megőrzésével kapcsolatos felelősségre.

g) Használati útmutatók és levéltári segédletek A levéltári anyag kutatásához segédletekre van szükség. A levéltári segédletek hiánya nem lehet kifogás, amely alapján a levéltár korlátozhatná az adott iratanyaghoz való hozzáférést. A kutatás megkezdését és a levéltári anyag használatát jelentősen megkönnyíti, ha a levéltári segédletek nem csak a kutatótermeken hozzáférhetők, hanem pl. könyvtárakban, de leginkább az interneten. A legfontosabb (legértékesebb, legnépszerűbb) levéltári anyagokról és az alapvető levéltári szolgáltatásokról érdemes két- vagy többnyelvű ismertetőt, használati útmutatót készíteni. Az elektronikus levéltári anyag használata új probléma elé állítja a kutatókat. A kutatószolgálatot teljesítő levéltárosoknak megfelelő felkészültséggel kell rendelkezniük az elektronikus iratok kutatásához szükséges gyakorlati útmutatáshoz és segítségnyújtáshoz is. Európai szinten egy tanulmány keretében lehetne megvizsgálni az elektronikus (iratanyagra vonatkozó) használati útmutatók harmonizációjának lehetőségét.

h) Levéltári szolgáltatások A levéltárak hagyományosan két alapvető szolgáltatást nyújtanak: kutatói tájékoztatást és másolatkészítést. Az internet és az e-mail használat elterjedése miatt szükségessé vált e szolgáltatások újragondolása. A kutatói információkérés egyre gyakrabban történik e-mailen keresztül, az így feltett kérdések sokszor nagyon általánosak, az érdeklődők mégis gyors választ várnak. Ilyen körülmények között feltétlenül konszenzusra kellene jutni arra vonatkozóan, hogy milyen mértékű legyen, illetve lehet a kutatói tájékoztatás. Másolatok (fizikai vagy digitális adathordozóra egyaránt) minden nemzeti levéltárban rendelhetők. A másolatkészítési szabályokra, a reprográfiai díjszabásra, a megrendelési formákra és teljesítési időtartamokra vonatkozó on line információszolgáltatás még jelentősen fejleszthető. Pl. arra vonatkozó tájékoztatás, hogy egyáltalán mi az oka, hogy a másolatokért fizetni kell, alig fordul elő a levéltári honlapokon. A reprográfiai szolgáltatások lehetőleg legyenek elérhetők a kutatótermek teljes nyitvatartási ideje

61

alatt. Az indokoltan sürgős másolatkérések kezelésére megfelelő szabályozást és eljárásrendet kell kialakítani.

II. Az iratlopások elleni intézkedések A levéltári iratoknak tulajdonított „piaci” érték napjainkban egyre nő, ennek megfelelően a legtöbb levéltár mindent elkövet a nagyobb biztonság érdekében, az iratlopások azonban továbbra is komoly gondot okoznak. Szinte mindenhol gyakorlat a jogi nyilatkozat aláíratása a kutatókkal, és — ahol lehetséges — az eredeti iratok másolatokkal való kiváltása, ám számos más biztonsági eszköz is alkalmazható a kutatótermekben, mint pl. a megfigyelő kamerák, a kézitáskák és iratmappák bevitelének tiltása, a különleges jegyzetpapír kötelező használata, amelynek súlya be- és kilépéskor lemérhető (figyelemmel a klimatikus viszonyok okozta súlyváltozásra is) stb. Javasoljuk, hogy a kutatók minden iratkéréskor fényképes levéltári olvasójeggyel igazolják magukat, és hogy a kutatószolgálat minden teljesített kérést pontosan regisztráljon, annak érdekében, hogy akár hosszú idő elteltével is pontosan megállapítható legyen, hogy mely iratanyagot, melyik kutatónak adták ki. A kutatótermi felügyelők személyes jelenléte és ébersége továbbra is nélkülözhetetlen. Az értékes levéltári anyagokról készített részletes leírás rendkívül hasznos lehet az ellopott dokumentumok tulajdonjogának bizonyítása során. Különösen veszélyeztetett a személyi és családi levéltárak iratanyaga, amelyek sok esetben nem kerülnek közlevéltári őrizetbe. Néhány országban a magánlevéltári anyagnak saját piaca van, s a régiségkereskedésekben gyakran találkozhatunk levéltárakból lopott iratokkal. Az iratlopások megelőzése érdekében számos intézkedés lehet foganatosítani: • • • • • •

az antikváriumok és régiségboltok tulajdonosai számára előírható, hogy vezessenek nyilvántartást a birtokukba került tételekről és azok eredetéről; az önkormányzatokat meg lehet kérni, hogy jelentsék a területükön esetleg felbukkanó (értékes) magánlevéltárakat, családi irathagyatékokat; a rendőrségen belül egy különleges csoport felállítása, amelyre már több országban is találhatunk példát; antik árverések katalógusainak folyamatos figyelése; a legértékesebb levéltári anyagokban történt kutatási esetek külön regisztrációja; azon jóhiszemű vásárlók büntetlenségének biztosítása, akik lopott levéltári anyag birtokába jutnak, de azokat visszajuttatják a levéltárnak.

Javasoljuk, hogy sürgősen készüljön egy összehasonlító felmérés a különböző, már alkalmazott intézkedések hatékonyságát illetően. A lopásokra és ismert tolvajokra vonatkozó, levéltárak és könyvtárak közötti információcserét javítani kell. A lopott műkincsek nemzetközi adatbázisát mintaként használva, megfontolandó a lopott levéltári dokumentumok európai adatbázisának elkészítése.

62

III. egységes európai kutatókártya A levéltári szolgáltatások igénybevételéhez a kutatóknak szinte minden országban igazolniuk kell a szemé lyazonosságukat, amely alapján többnyire látogatójegyet állítanak ki számukra. A legtöbb esetben a látogatójegy csak abban a levéltári intézményben érvényes, ahol kiállították. Néhány országban azonban egységes közlevéltári kutatókártyát vezettek be, amely használatának tapasztalatait érdemes lenne közelebbről megvizsgálni. Erre a feladatra célszerű lenne felállítani egy európai szakértői csoportot, amely megvizsgálná a kompatíbilis szabványokon alapuló, az Európai Unió minden tagországában felhasználható (egységes) levéltári kutatókártya bevezetésének lehetőségeit.

IV. A virtuális kutatóterem ötlete Ma már egyre több levéltárhasználó kezdi kutatását az interneten. Hatalmas előrelépést jelentene a levéltári anyag használatának térbeli és időbeli korlátozástól mentes biztosítása felé egy virtuális (európai) „kutatóterem” felállítása, mégpedig a szó legszélesebb értelmében, amely nem pusztán az elektronikus iratok elérését, hanem a teljes levéltári anyag on line kutathatóvá tételét jelenti Első lépésben minden útmutatóhoz és segédlethez on line hozzáférést kell biztosítani, a jövőben azonban lehetővé kell tenni magának az iratanyagnak az on line elérését is. Ezzel összefüggésben érdemes lenne megvizsgálni az Ausztrál Nemzeti Levéltár ún. „igény szerinti digitalizálás” szolgáltatását, amely során a levéltár kutatói kérésre ingyenes digitális másolatot (kisfelbontású képet) készít a kutatni kívánt iratokról, amely a levéltár honlapjáról bárki által szabadon letölthető.

V. A levéltári anyag közművelődési célú használata Az adott ország kulturális hagyományaitól függően, a levéltárak néhol több, másutt kevesebb figyelmet fordítanak az olyan közművelődési feladatokra, mint a kiállítások rendezése, levéltár-látogatások szervezése, a kiadványkészítés és a tanfolyamszervezés. A (potenciális) felhasználói csoportok és azok speciális érdeklődési területének feltér-

63

képezése, majd a levéltári szolgáltatások e csoportok sajátos igényeihez igazítása révén a felhasználók jóval szélesebb köre számára tehetjük vonzóvá a levéltárak világát. Különösen a „nem hagyományos” kutatói (felhasználói) csoportok, mint pl. a valamely történelmi korszak iránt élénken érdeklődő fiatalok érhetők el legkönnyebben az internetes szolgáltatások révén. Az iskolai oktatás is hatékonyan támogatható on line tanfolyamok, illetve a tanórákon szemléltetésként bemutatott eredeti történelmi dokumentumok révén. Szintén előrelépést jelentene olyan on line forrásközlő fórumok üzemeltetése, amelyeken bármely hivatásos vagy amatőr kutató elhelyezhetné saját forráselemzéseit, jegyzeteit stb., és ahol azokat meg is vitathatnák a téma iránt érdeklődőkkel. A közművelődési szerepkör megerősítése kiemelt jelentőségű feladat, mivel ez az egyik leghatékonyabb eszköz a levéltárak kezében, amely révén a különböző nemzetek kulturális örökségét eljuttathatják az európai polgárokhoz. Fordította: SZŐKE ZOLTÁN

2004. szeptember 21-én könyvbemutatóra került sor a Magyar Országos Levéltárban. SZŰCS LÁSZLÓ Nagy Ferenc első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1946. február 5.–1946. november 15. c., a MOL gondozásában megjelent kötetét Prof. Dr. IZSÁK

64

LAJOS, a ELTE Bölcsészettudományi Kara Történeti Intézete igazgatója, míg a G. VASS ISTVÁN szerkesztésében megjelent, ugyancsak a MOL által kiadott Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzéke I. (1944. december 23.–1947. május 21.), és a Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzéke II. (1947. június 1.–1950. február 25.) c. köteteket Dr. MÁTHÉ GÁBOR, a Károli Gáspár Református Egyetem Jogi Karának dékánja mutatta be.

65

A LEVÉLTÁRI SZAKKÉPZETTSÉG KÖLCSÖNÖS ELISMERÉSE AZ UNIÓS TAGÁLLAMOKBAN 1. Háttérinformáció 1.1. Alapképzettség Néhány tagállamban egyáltalán nem kötik formális szakirányú (levéltárszakos) végzettséghez a különböző levéltári munkakörök betöltését, akár főiskolai, akár egyetemi szintű szakismeretet igényel az adott feladatkör ellátása, másutt kétszintű szakmai képzési rendszer működik a „tudományos” és a „nem tudományos” levéltári munkakörben dolgozók számára. Ahol működik külön levéltári képzés, a felvételi követelmények országonként változnak. A legtöbb ilyen tagállamban a levéltári képzés másoddiplomás rendszerben folyik, néhol annak hangsúlyozásával (Németország, Belgium, Franciaország), hogy elsősorban a történelem szakon végzettek jelentkezését várják. Más országokban, mint pl. Nagy-Britannia, a levéltárosok többségét szintén a történelem szakosok közül toborozzák, ám egyre nagyobb számban vesznek fel más végzettséggel rendelkezőket (többnyire jogászokat, informatikusokat és nyelvszakosokat). Néhány ország külön levéltári intézettel rendelkezik (ilyen pl. Spanyolországban az Escuelas-Taller de Archivos), míg másutt a levéltári kurzusokat az egyetemi képzésbe ágyazottan működtetik (pl. NagyBritanniában, ahol a levéltári szakirány a történelem szak és az informatika szak keretében vehető fel.) A kurzusok időtartama nappali alapképzés esetén 1 és 3 év között mozog. NagyBritanniában egyre népszerűbb a távoktatás keretében zajló levelező képzés. Ilyen képzési formát kínál pl. a University of Wales levéltáros és records manager szakon, valamint a University of Northumbria records management szakon. A levéltári képzés tananyagának értelemszerűen követnie kellene az adott ország valóságos szakmai követelményeinek változását. Nagy-Britanniában pl. minden levéltári kurzus anyagába kötelező modulként beépítették a records management ismereteket. Ez a többi tagállam alapképzési anyagához képest inkább kivételnek számít, habár mindannyian elismerik a records management ismeretek oktatásának növekvő fontosságát. Mára a legtöbb tagország azt is elismeri, hogy az ideális levéltárosi szakképzettség összetett, a levéltári informatikai (információkezelési) és records management feladatkört is lefedő felkészültséget jelent, valamint, hogy az információ technológia fejlődésével az elsajátítandó ismeretanyagon belüli arányeltolódás tovább fokozódik ezek irányába.

1.2. Szakmai továbbképzés és az ismeretek folyamatos frissítése A legtöbb tagállam felismerte az alapképzettség megszerzése utáni folyamatos szakmai továbbképzés és továbbképzési program kidolgozásának fontosságát. Néhányan más

66

országoktól átvett mintákat követnek (pl. a hágai Rijksarchief School vagy a párizsi Stage International mintáját). Mások a saját szakmai szervezeteik által kidolgozott és működtetett programokra hagyatkoznak, mint pl. Nagy-Britannia, ahol a Levéltárosok Egyesülete kínál olyan, strukturált képzési programot, amely akkreditált végzettséget biztosít. Ahol létezik ilyen továbbképzési program, ott a hallgatók valóban korszerű ismeretekre tehetnek szert (elektronikus iratkezelés, információkezelési és adatvédelmi ismeretek, vezetéselmélet stb.), de nem minden tagország rendelkezik kidolgozott programmal.

1.3. A szakképzettség elismerése/akkreditáció Néhány szakmai szervezeten belül, mint pl. az Egyesült Királyság és Írország Levéltári Egyesülete, megszerezhető az egyesületi tagság egy magasabb szintje, az ún. „okleveles levéltáros” cím, amelynek előfeltétele az egyesület Folyamatos Szakmai Továbbképzési Programjához való csatlakozás, amely magában foglalja a megszerzett szakmai tapasztalat szintjének egy kijelölt szakmai testület által történő vizsgálatát is. E cím megszerzését egyre inkább a szakmai előmenetel alapfeltételének tekintik, de még nem tették kötelezővé minden szakképzett dolgozó számára. A Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA/CIA) Records Management és Levéltári Szervezetek szekciója nemrégiben indította el azt a projektet, amely összegyűjti a különböző országokban a levéltári munkakörök betöltéséhez szükséges szakirányú végzettségre és az esetleg létező akkreditációs programokra vonatkozó adatokat. Annak ellenére, hogy itt egy globális projektről van szó, egy külön EU-s felmérést is el lehetne végezni.

1.4. A szakmai szervezetek szerepe A levéltári képzést folytató oktatási intézmények a mindenkori tananyag korszerűsítését számos tagországban a levéltárakkal és a levéltárosok szakmai szervezeteivel együttműködve végzik. Angliában ezt teljesen hivatalos szintre emelték, mivel itt minden kurzust akkreditáltatni kell a levéltári egyesület szakfelügyeletével, amely ötévente ellenőrzi ezek szakmai színvonalát. Kizárólag az akkreditált képzés keretében alapvégzettséget szerzett hallgatók pályázhatnak az egyesületi tagság elnyerésére.

1.5. Szakmai utánpótlás Néhány tagállamban, így pl. Nagy-Britanniában, gondot okoz a szakképzett levéltári személyzet utánpótlása. Ezért is szükséges a képzési formák és a munkaerő-toborzási módszerek újragondolása. Az új lehetőségek egyike a más országokban képzett munkaerő foglalkoztatása.

67

1.6. A harmonizáció nehézségei Az uniós tagállamok képzési rendszerei harmonizációjának, s így a szakmai végzettség közösségen belüli kölcsönös elismerésének továbbra is az a legnagyobb akadálya, hogy a megkövetelt ismeretanyag túlnyomó része kizárólag az adott ország történelmi, kulturális, jogi és nyelvi ismereteire terjed ki.

2. Konkrét intézkedések • • • • •

Naprakész tényfeltáró projekt indítása a tagállamokban létező szakmai képzettségek, képzési szintek (közép- és felsőfokú; főiskolai, egyetemi) és képzési formák feltérképezésére Tényfeltáró projekt indítása a tagállamokban létező szakmai továbbképzési programok, a programok gazdái, valamint az esetleges akkreditációs rendszerek feltérképezésére Hivatalos szakmai képzés elindítása, ahol jelenleg ilyen nem működik Strukturált szakmai továbbképzési programok elindításának támogatása (ahol jelenleg ilyen nem működik), és a helyi szakmai szervezetek (ahol ilyen működik) bátorítása, hogy ezek kidolgozásában és működtetésében vegyenek részt Más szakterületeken a szakképzettség kölcsönös elismerésére irányuló kezdeményezések feltérképezése, különös tekintettel az informatikai és kulturális örökségvédelmi területekre Fordította: SZŐKE ZOLTÁN

HENNADI BORIAK, az Ukrán Köztársaság Állami Levéltári Bizottsága elnöke, IRINA MATIASH, az Ukrán Levéltáros Szövetség elnök-helyettese, és MIHAIL SZ. DELEHAN, a Kárpátontúli Területi Levéltár igazgatója részvételével ukrán levéltáros delegáció járt a Magyar Országos Levéltárban 2004. június 22–23-án. Az ukrán vendégekkel folytatott eszmecseréken magyar részről jelen voltak Prof. DR. GECSÉNYI LAJOS, főigazgató, Magyar Országos Levéltár, DR. SZÖGI LÁSZLÓ, elnök, Magyar Levéltárosok Egyesülete, GORJANAC RADOJKA, osztályvezető, NKÖM Levéltári Osztálya. A budapesti Ukrán Nagykövetséget MIHAIL DJERZSALUK tanácsos képviselte. A megbeszélésen az ukrán–magyar levéltári kapcsolatok aktuális kérdéseiről esett szó, majd a vendégek küldöttsége megtekintette Budapest Főváros Levéltára Teve utcai új épületét, ahol Dr. Á. VARGA LÁSZLÓ

68

főigazgató és munkatársai fogadták az ukrán kollégákat.

69

LEVÉLTÁRTÖRTÉNET PETRIKNÉ VÁMOS IDA

A NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁR BALASSAGYARMATI RÉSZLEGÉNEK LÉTREJÖTTE ÉS MŰKÖDÉSÉNEK ELSŐ ÉVTIZEDE* A Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlegének létrejötte szorosan összefügg az anyaintézmény háború utáni történetével Az 1945 elején a városba bevonuló szovjet csapatok hadikórházi célokra vették igénybe a megyeházát, ahonnan sebtiben ki kellett költöztetni a levéltárat. Az iratokat halomba rakva, az alispáni hivatal négy helyiségében és a Nagy Iván Múzeum alagsorában helyezték el. Éveken át sem méltó elhelyezésére, sem a megfelelő személyzet alkalmazására nem fordított gondot a megye vezetése. Az Elnöki Tanács az 1950:XXIX. törvényerejű rendelettel — a vármegyei, városi levéltárakat megszüntetve — létrehozta az állami levéltárak egységes rendszerét, központi irányítását pedig a Levéltárak Országos Központjának (LOK) feladatává tette. Az államosítás időpontjában Nógrád megye székhelye Balassagyarmat helyett Salgótarján lett. Salgótarján a megyei igazgatási intézmények fogadására sem volt megfelelően felkészülve, a levéltári anyagnak az új megyeszékhelyen történő elhelyezésére pedig végképp nem voltak meg a feltételek. Az elhelyezési nehézségek miatt a LOK úgy határozott, hogy a levéltári anyagot a Pest Megyei Állami Közlevéltár őrizetébe utalja. Az 1951-ben Balassagyarmatról rendezetlenül elszállított Nógrád megyei levéltári anyag Budapesten osztozott a Pest Megyei Levéltár mostoha elhelyezési viszonyaiban. A városi anyag a Gorkij fasorba, a községi iratok az Üllői úti pinceraktárba, a többi anyag pedig a Vigadó tér és a volt Tanács körút alagsori raktáraiba került.1 A volt törvényhatósági levéltárak 1968. január 1-jével, 17 esztendős állami múlttal a hátuk mögött kerültek vissza a megyékhez, ugyanis a minisztertanács a 2045/1967. határozattal az állami területi levéltárakat tanácsi irányítás alá helyezte. A Nógrád Megyei Tanács 1966. novemberében, a tanácsi irányítás alá helyezéssel szinte egy időben döntött arról, hogy a levéltárat Salgótarján székhellyel visszatelepíti Nógrád megyébe.2 Egy évvel később, a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1967. november 8-án tartott ülésén határozott a levéltár elhelyezéséről.3 A fenntartó — ideiglenes megoldás-

*

1

2

3

A tanulmány a balassagyarmati levéltári részleg alapításának 30-ik évfordulóján, 2004. május 27-én tartott előadás rövidített és szerkesztett anyaga. Az iratokat a Pest Megyei Levéltár azóta elhunyt két kitűnő levéltárosa, Jánosi Ferenc és Romhányi Emil rendezte. Munkájuk eredményeként jelent meg 1970-ben a Nógrád Megyei Levéltár első fondjegyzéke is. Nógrád megye tanácsai a művelődésért 1950–1970. Dokumentumok a Nógrád megyei tanácsok működéséhez. Szerk.: SCHNEIDER MIKLÓS. Salgótarján, 1975. (Adatok és Források a Nógrád Megyei Levéltárból, 5.) 101. dok. Schneider Miklós (1933–1981) előbb Szentesen volt levéltáros, majd a Nógrád Megyei Levéltár igazgatója lett. Uo.

70

ként — Salgótarjánban a régi bányakórház egyik épületét4 jelölte ki a levéltári anyag elhelyezésére, a meghirdetett levéltár-igazgatói állást pedig 1968. január 1-jétől Schneider Miklós töltötte be.5 A megyei művelődési osztály felmérte az átszállítandó anyag mennyiségét, és megállapította, hogy mintegy 1150 ifm-nyi irat vár áttelepítésre.6 Már az előkészületek során világossá vált, hogy a levéltári célokra kialakított épület iratraktárai jórészt csak a Pest megyéből hazaszállított iratanyag megfelelő elhelyezésére lesznek elegendők,7 tehát más megoldást kellett találni. Horváth István (volt megyei tanácselnök-helyettes, múzeumigazgató) a 2001-ben — Schneider Miklós halálának 20. évfordulója alkalmából — rendezett emlékülésen a balassagyarmati részleg 1974. január 2-án történő megnyitását úgy értékelte, hogy az Schneider Miklós „nem szűklátókörű szemléletének bizonyítéka.”8 Tény, hogy Schneider Miklós számos pozitív személyes tulajdonsága — szakmaszeretete, hagyománytisztelete — is hozzájárult a levéltári részleg létrehozásához. A körülményeket ismerve azonban vélhetően a racionális szükségszerűség játszott alapvető szerepet döntésének meghozatalában. Ezt a Nógrád Megyei Pártbizottság illetékes osztályának 1970-ben készült jelentése is alátámásztja, miszerint „a levéltári célokra átalakított épületben csak a Pest megyei Levéltárból hazahozott iratanyag elhelyezésére van lehetőség.”9 Az előzetes felmérések szerint az iratképzőknél kintlévő, mintegy 2000 ifm levéltárérett anyag elhelyezésére csak az új múzeum felépítése után lehet megoldást találni, amikor a levéltár szomszédságában lévő megüresedett épületet megkaphatja az intézmény.10 Ismeretes, hogy a múzeum csak egy évtizeddel később kapott új székházat, ennyit azonban nem várhatott a kintlévő veszélyeztetett iratok levéltárba kerülése. A balassagyarmati részleg létrehozásánál a másik fontos tényező a város fogadókészsége volt. Schneider Miklós 1972 augusztusának végén küldte meg a városi tanács vezetőinek a fióklevéltár létesítéséről készített feljegyzését, amelyben a város jelentős történelmi múltjával, a várostörténeti kutatások kiszélesítésével, valamint a város 17. századig visszanyúló levéltári anyagának létével indokolta a levéltári részleg Balassagyarmaton elhelyezését, hozzátéve, hogy ez a megoldás egyúttal számottevően hozzájárulna a megyei levéltár férőhelyhiányának felszámolásához is. Az 1692–1956 között keletkezett mintegy 80-100 ifm-nyi iratanyag elhelyezésére minimálisan 40 m2 alapterületű raktárhelyiségre és egy 20 m2 alapterületű munkaszobára jelentette be igényét, azonban felhívta a figyelmet a kintlévőségek folyamatos beszállítására, amihez mintegy 80 m” raktárhelyiséget vett számításba. A munkaszoba

4

5 6

7

8

9 10

A földszintes épület 340 m2˛ alapterületen adott otthont a levéltárnak, öt iratraktárában 1200 ifm állványzatot építettek be. Nógrád megye tanácsai, i. m. 101. dok. Schneider Miklós emlékezete — Írások a Nógrád Megyei Levéltár 1967-es hazaköltöztetéséről. Salgótarján, 2001. (Adatok, Források és Tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból, 33.) 19. 1966-ban a megyei vezető szervek még a megyei múzeum, levéltár és könyvtár közös épületben való elhelyezését tervezték, azonban ez a beruházás, ilyen formában soha nem valósult meg. Uo. Az előadó ezzel feltételezhetően a volt és az új megyeszékhely közötti — a megyében ekkor elevenen élő ellentétre — célzott. Nógrád Megyei Levéltár (= NML) XXVIII 85 MSZMP Nógrád Megyei Bizottsága PMO 1970. 72. ő. e. Uo.

71

mellett megemlítette, hogy a helytörténeti kutatások biztosításához külön teremre lenne szükség.11 Két héttel később Kmetty Kálmán, a városi tanács elnökhelyettese válaszolt: „… konzultáltam tanácsunk vezetőivel. Örömmel értesítelek, hogy mind a levéltári részleg, mind pedig a fióklevéltár létesítésének gondolata igen kedvező visszhangra talált.”12 Schneider Miklós körültekintően fogott hozzá a részleg kialakításához. Ezt mutatja az az összeállított kérdőív is, amit a már működő részlegeknek (fióklevéltáraknak) küldött, hogy azok addigi tapasztalatait a gyarmati részleg létrehozásánál hasznosítani tudja. Az 1970-es évek elején hat megyei levéltárban létezett valamilyen levéltári kirendeltség.13 A Schneider Miklósnak megküldött válaszok alapján megállapítható, hogy a tervezett részleg a kezelt iratmennyiséget figyelembe véve a legkisebb kirendeltségként jött létre, a működés feltételei viszont jobbak voltak a már működő egységekénél. Lombos Márton és Kmetty Kálmán, a város akkori vezetői tehát örömmel fogadták a megyei igazgató levéltár-telepítési szándékát. Az ügy szempontjából szerencsés egybeesés volt az, hogy Balassagyarmaton a volt vármegyeházából éppen ebben az időben költözött ki a szociális otthon és a Finomkötöttárugyár is. Az üresen álló épületet a város kulturális célokra kívánta hasznosítani, és ebbe az elképzelésbe tökéletesen beleillett a levéltár elhelyezése. A városi tanács végrehajtó bizottsága 1973. május 16-án a Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlegének elhelyezésére a Köztársaság tér 2. (volt megyeháza) Madách utcai bejáratától jobb kézre eső hat darab, kb. 150 m2 alapterületű részt jelölt ki.14 Valószínű, hogy az elhelyezésre vonatkozó döntést alapvetően nem befolyásolta az a tény, hogy a második világháború előtt ezekben a helyiségekben működött Nógrád Vármegye Levéltára Az átalakítási munkálatokat 1973. szeptember 19-én kezdték el, és december 19-én — a korabeli jegyzőkönyv megfogalmazása szerint — a levéltár már átvette a helyiségeket üzemeltetésre.15 A költségekhez a városi tanács 101 000, a megyei levéltár pedig 60 000 forinttal járult hozzá. A levéltári állványzatra, a berendezésekre és egyéb költségekre a megyei tanács 120 000 forint pótelőirányzatot biztosított. 1974. január 2-ával tehát a balassagyarmati levéltár ugyanazon falak között kezdte meg működését, ahonnan a megyei levéltár mintegy harminc éve távozásra kényszerült. Két munkaszobában (az egyik kutatóteremként és munkaszobaként, a másik rendezőszobaként funkcionált) és három iratraktárban, összesen 136 m2 alapterületen kezdődött a levéltár legújabb kori története. A 136 m2-ből 84 m2-nyi területen alakítottak ki raktárakat, ahová 190 ifm-nyi anyag elhelyezésére alkalmas polcrendszert építettek be. A raktárakba száz ifm-nyi iratot hoztak át Salgótarjánból: mintegy fél ifm-nyi városi feudális kori (1755–1845), két ifm-nyi polgári kori (1848–1943), húzs ifm-nyi abszolutizmus kori bírósági anyagot, iskolai iratokat, céhes iratokat, Nagy Iván és a múzeum

11 12 13

14 15

72

NML irattára, 340/1972. NML XXIII-503 BVT Titk. 541/1972. Kőszegen (250 ifm), Mosonmagyaróvárott (1600 ifm), Nagykőrösön (2000 ifm) fióklevéltárak, Csongrádon (300 ifm), Hódmezővásárhelyen (1020 ifm) és Kiskunfélegyházán (2000 ifm) levéltári részlegek működtek. NML XXIII-505-BVT VB Ig. O-5366/1973. NML XXIII-510 BVT Terv–Stat. O. 8117/1973.

iratait, a balassagyarmati járási főjegyző iratait, valamint a tanácsi korszakból töredéknyi városi testületi anyagot, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Azt, hogy Schneider Miklós nem rövid távú megoldásnak tekintette a gyarmati részleg kialakítását, a Megyei Tanács VB művelődési osztályának írt levele is bizonyítja: „… a helyiségek összetétele olyan …,” hogy „… később fióklevéltárrá szervezhető, és így a megyei levéltár végleges elhelyezésének megoldása után is alkalmas lesz Balassagyarmat város és a balassagyarmati járás területén működő szervek iratainak átvételére és […] feldolgozására, ugyanakkor jól kielégítheti a város részéről eddigiekben rendszeresen jelentkező kutatási és közművelődési igényeket.”16 1976. január 1-jével a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ kapta meg az épület kezelői jogát. Ezzel szinte egyidejűleg megkezdődött az épület rekonstrukciója. Az épület-felújítás a levéltári szárnyat részben az épület szigetelése, de főleg a kazánház tervezett elhelyezése miatt érintette, amelynek kialakításához két raktári helyiségre tartott igényt az épület új kezelője. Első változatként a városi tanács a megyeháza nyugati szárnyát, az ún. kismegyeházát ajánlotta fel csereingatlanként,17 ott azonban a levéltári célokra történő átalakítás 1979 májusáig meg sem kezdődött, a két — addigra már jórészt megtelt — levéltári iratraktárt és a vizesblokkot viszont a kazánházkialakítása miatt sürgősen át kellett adni a kivitelezőnek. A megszüntetett raktárak helyett ezért ideiglenesen a megyeháza udvarán lévő volt gazdasági épületet alakították át szükségraktárrá.18 Nemcsak a volt megyeháza-rekonstrukció ütemezése miatt kellett sürgősen az iratraktárakat pótolni, hanem azért is, mert az 1978. december 31-ével megszüntetett szécsényi járás iratait a gyarmati levéltárnak kellett fogadnia. Az ideiglenes csereraktárak befogadóképessége jóval nagyobb volt az eddig használt raktárakénál, így lehetőség nyílt a szécsényi járási hivatal iratanyagán túl a Balassagyarmati Városi Tanács VB szakigazgatási szerveinek 1973-ig keletkezett iratait is átvenni. Az utóbbiak átvételét a szigetelési munkák alatt a levéltár két munkatársa a városi tanács irattárában készítette elő. 1979-től több csereépületet ajánlott fel a város. Szóba került a zeneiskola megüresedett Deák utcai épülete (volt Kék László nyomda), a volt Kaszinó épülete, és 1983 után — a járások megszűnését követően — a volt pénzügyi palota egyik épületszárnya is. Végül a legmegfelelőbbnek a Hétvezér utcában lévő, volt Mezőgazdasági Szakiskola épülete bizonyult, ahová az épület-átalakítás után 1984. május 15-ére befejeződött az iratok átköltözése. Az új épületben a raktári férőhely háromszorosára nőtt, 900 ifm iratanyag elhelyezésétre nyílt lehetőség, amelyből 600 ifm volt a vármegyeházából áthozott iratanyag. Tíz év alatt tehát a száz ifm-nyi levéltári anyag meghatszorozódott. 1974–1979 között egy főfoglalkozású, 1979–1984 között két főfoglalkozású munkatárs, 1984-től egy főfoglalkozású munkatárs és két részfoglalkozású nyugdíjas végezte a gyarmati részlegnél a levéltári feladatokat. A Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati

16 17

18

NML irattára, 539/1973. A kismegyeházi szárnyat végül nem kapta meg a levéltár, ugyanis a Rákóczi Általános Iskola szintén időszerűvé és sürgőssé váló felújítása idejére a tantermeket kellett ott kialakítani. NML irattára 78/1979.

73

részlege legújabb kori történetének második évtizedét tehát már az új telephelyén, jóval korszerűbb körülmények között kezdhette meg.

74

MÉRLEG

CSURGAI HORVÁTH JÓZSEF „… DICSŐSÉG HELYÉN EMELKEDŐ EMLÉK" Szerk.: CSURGAI HORVÁTH JÓZSEF–KOVÁCS ELEONÓRA–TAKÁCS PÉTER. Székesfehérvár, 2002. 156 p. Székesfehérváron a rendszerváltozást követően elsőként jött létre települési önkormányzati levéltár. Sokan kétségeiket fejezték ki, hogy van e létjogosultsága települési (városi) levéltárak létrehozásának, és működésének. A székesfehérvári példát követve ma már Győr és Tatabánya is büszkélkedhet városi levéltárral, és az ott folyó levéltári, kiadványozási, feldolgozó munka válasz a kétkedők kérdéseire. A Kálti Márkot ábrázoló borítóba bújtatott könyv újabb kötettel gazdagítja a fehérvári levéltár kiadványainak sorát. Az eddig megjelent publikációk bibliográfiai adatait a kötet fülszövegén találhatja az olvasó. A cím alapján valójában nem derül ki, mire is számítson a kötet használója. Itt a használó megkülönböztetést külön ki kell emelni, mert a kötet egyes fejezetei igazából nemcsak olvasmányos jellegűek, sokkal inkább eszközként szolgálnak Székesfehérvár város történetének kutatásához. Ilyen jellegű a II. fejezet, amely Székesfehérvár történeti irodalmát dolgozza fel, megismertetve az olvasót Székesfehérvár historiográfiájával. A levéltári kutatáshoz, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltárának V. fejezetben közölt, aktuális fondjegyzéke nyújt segítséget. Székesfehérvár történeti összefoglalója, valamint a városi levéltár története mind egy-egy fejezetet tölt meg a kötetből. A kötet komplexitását a levéltártörténethez kötődő forrásválogatás növeli. A 7–50. oldal közötti I. fejezetben Székesfehérvár történetének összefoglalóját olvashatjuk. Az alfejezetek a város történeti korszakolásának megfelelően követik egymást, és nem szimplán eseménytörténetet tárnak az olvasó elé, hanem a várostörténet szempontjából hangsúlyosabb részeket külön kiemelve tárgyalja a szerző. A középkori részben a város egyházi intézményeinek története szerepel hangsúlyosabban. A város országos jelentőségű koronázó helyként betöltött szerepét is részletesen tárgyalja a szerző. A szakrális intézmények mellett a város katonai és világi építményei is említésre kerülnek, valamint a Székesfehérvár szabad királyi város privilégiuma körüli történeti hagyományok is megjelennek. Székesfehérvár török időszaka 1543–1686 között egy rövidebb megszakítással folyamatos volt. A török alóli felszabadulás után kamarai igazgatás alá került a város majd a németség betelepítése is megkezdődött. A városi privilégium I. Lipót által újból megerősítést nyert 1703-ban. Kezdetét vette a város újjáépítése és a városi magisztrátus újbóli működése, amely kiemelt szerepet kapott a 18. századi részben. A reformkori egyesületi és egyleti élet színtereit gyűjtötte egy csokorba a szerző a forradalom és szabadságharc eseményeit megelőzően. A polgári kori város történetében a politikai mozgalmak, valamint a szabadidős egyesületi élet ismerhető meg részletesen. A rövid terjedelemben részesített 20. századi részben egy-két

75

várostörténeti hangsúlyosabb mozzanat kiemelésére jutott hely. A konkrét várostörténeti rész végén a város határában lévő puszták, megszűnt települések történetének rövid összegzését olvashatjuk. A várostörténeti összegzés alapján képet kapunk a már feltárt és még feltáratlan eseményekről, valamint a történet kutatás mai álláspontjait is tükrözi az összegzés. A II. fejezet Székesfehérvár város történetének historiográfiáját adja, a középkori elbeszélő forrásoktól egészen a városi levéltár legújabb kiadványáig. Székesfehérvár igazi helytörténetírása a 19. században indult meg. A Régészeti Társulat 1874-ben alakul meg, eredményeiket a kevés közlési lehetőség miatt a kutatók a korabeli napilapok hasábjain tették közzé. A Székesfehérvár történetét kutatók közül ki kell emelni Moenich Károly levéltárnokot. Székesfehárvár város főbíráiról és polgármestereiről közétett munkája az első tudományos igényű írás a várostörténeti munkák között. Emellett több tanulmányt is írt, többek között a városi statútumok, vagy a forradalom és szabadságharc témakörében. A várostörténet kutatásban két személy nevét, Károly János (1834–1916) nagyprépostét és Lauschmann Gyula (1861–1918) orvosét kell még említeni. A két világháború között rövid életű, irodalmi, történeti folyóiratok jelentek meg, amelyekben helytörténeti témájú írások is helyet kaphattak. A városi és megyei levéltárak államosítása és összevonása törést jelentett a várostörténeti munkák publikálásában. Az újabb lendületet az először 1968-ban megjelent Fejér Megyei Történeti Évkönyv adta, mely évente nyújtott lehetőséget történeti tanulmányok megjelentetésére. Az 1992-ben újból felállott városi levéltár első feladata volt Lauschmann Gyula Székesfehérvár története 895–1914 c. négy kötetes munkájának kiadása. Ezzel kezdetét vette újból egy immár csak Székesfehérvár történetére koncentráló publikációs munka. A munka eredményei ebben a fejezetben is érzékelhetőek, hiszen az értékes jegyzetapparátus már nemcsak korábbi feldolgozásokra támaszkodik, hanem primer levéltári forrásokra is, amelyek tovább gazdagítják ismereteinket Székesfehérvárról A 77–104. oldal közötti III. fejezet a városi levéltár történetét dolgozza fel. Közben több olyan dokumentumra is felhívja a figyelmet a szerző, aamelyek a IV. fejezetben, a levéltártörténeti források között szerepelnek (9 dokumentum nyert közlést itt). A város középkori levéltára sajnos a török időkben elpusztult. Registrator említéséről 1703-ból, kimondottan a levéltári hivatal felállításról pedig 1793-ból van először adatunk. A fejezet olvasása során nemcsak a városi levéltár története bontakozik ki, hanem azt is megtudhatjuk milyen respektje volt a levéltárosnak az egyes korszakokban. A városi levéltárban kezdetben nemcsak iratokat őriztek, hanem a város pecsétjeit és más tárgyakat is. A reformkori időszak levéltárosai közül ki kell emelni Mihalik János nevét, aki a közgyűlési jegyzőkönyvek tisztázását, mutatózását kezdte meg. A polgári korszak városi levéltára egyszerre volt levéltár és a városi önkormányzat irattára is. Székesfehérvár város szervezési szabályrendeletei közt szerepeltek levéltárról szóló paragrafusok is. A városi levéltárakat a tanácsrendszer megszüntette és a meglévő városi levéltárakat a korábbi megyei levéltárakkal vonták össze, így létrehozva az állami levéltárakat. Az újbóli önállóság lehetőségét a rendszerváltozás hozta meg, mellyel három település (Székesfehérvár, Győr, Tatabánya) élt is. A levéltártörténeti fejezet értéke, hogy a meglévő szakirodalom felhasználása mellett, további levéltári kutatásra is támaszkodik, mint azt a végjegyzetek elárulják, valamint a fejezet végén lévő iroda-

76

lomjegyzék alapján, a magyarországi városi levéltárak történetét taglaló alapművekkel is megismerkedhet az olvasó. A kötet utolsó fejezetében Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltárának fondjegyzékét közölték. A közel 1400 ifm-nyi anyagot az új fondszerkesztési alapelveknek megfelelően tették közzé a szerkesztők. A kötet ezen részét érdemes lenne különlenyomatként is kiadni, mert félő hogy itt „el fog bújni” a fontos segédlet. Végezetül összegzésként annyi biztosan állítható, hogy a komplexre sikerült kötet mind a Székesfehérvár történetére és történeti irodalmára kíváncsi olvasó, mind a levéltár anyagát használni szándékozó kutató számára hasznos támpontokat ad a további levéltári kutatómunkához. A Székesfehérvár város történeti kutatásának bázisul szolgáló városi levéltár e kötete bizonyítéka a városi levéltárakban folyó munkának. Polgár Tamás

Az orosz–magyar levéltári együttműködési vegyes bizottság 2003–2006. évi munkatervének megfelelően 2004. június 28–29-én Budapesten került sor a Bizottság második ülésére. Jelen volt orosz részről a Bizottság társelnöke, az Oroszországi Föderáció Levéltári Igazgatósága vezetőjének helyettese, A. NY. ARTYIZOV, és a Bizottság tagjai: Oroszország Külügyminisztériuma Történeti-Dokumentációs Részlegének igazgatóhelyettese, JE. V. BELEVICS, az Oroszországi Állami Hadtörténelmi Levéltár igazgatója, I. O. GARKUSA, a Bizottság titkára, M. I. OSZEKINA, meghívottként V. I. VORONCOV, az Oroszországi Állami Hadi Levéltár igazgatóhelyettese, valamint M. I. KRASZNOV, az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetségének tanácsosa. Magyar részről a Bizottság társelnöke, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, Dr. GECSÉNYI LAJOS, valamint a Bizottság tagjai: a Politikatörténeti Intézet főigazgatója, Dr. FÖLDES GYÖRGY, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Levéltári Osztályának vezetője, GORJANÁC RADOJKA, a Bizottság ideiglenes titkára, Dr. BARÁTH MAGDOLNA (ÁBTL) és meghívottként a moszkvai Magyar Levéltári Intézet delegátusa, VARGA ÉVA. A kétnapos tanácskozáson szó esett a Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban c. dokumentumkötet előkészítésének menetéről, továbbá megvitatták egy dokumentumkötet előkészítésének lehetőségeit a Szovjetunió és Magyarország közötti politikai kapcsolatokról az 1950–1960-as években, továbbá Az 1848–1849-es magyar forradalom a résztvevők szemével címmel 2002-ben megrendezett közös kiállítás tematikájába tartozó anyagok alapján egy dokumentumkötet előkészítésének lehetőségéről is szó esett. A felek megállapodtak abban, hogy 2004 október elején párhuzamosan Moszkvában és Budapesten kiállítást rendeznek a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok történetéről (alapvetően a 20. századra vonatkozóan) az Orosz Föderáció Külügyi Levéltára, Oroszország Külügyminisztériuma és a Magyar Országos Levéltár dokumentumaiból. A zárójegyzőkönyv aláírásán jelen volt V. MUSZATOV, az Orosz Föderáció magyarországi nagykövete is. A küldöttség látogatást tett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, ahol Dr. GYARMATI GYÖRGY főigazgató, és Budapest Főváros Levéltára Teve utcai új épületében, ahol Dr. Á. VARGA LÁSZLÓ főigazgató fogadta és tájékoztatta a küldöttséget.

77

78

BÖŐR LÁSZLÓ–EGEY TIBOR–HÉJJAS PÁL–HORVÁTH M. FERENC A PEST MEGYEI LEVÉLTÁR / DAS KOMITATSARCHIV PEST / PEST COUNTY ARCHIVES. LEVÉLTÁRISMERTETŐ / ARCHIVFÜHRER / ARCHIVES GUIDE. Fordította: HAMZA BERNADETT (angol), MAGÓ JUDIT (német) Budapest, 2004. 212 o. A 2002-ben új, korszerű épületbe költöző Pest Megyei Levéltár ebben az évben egy szép és hasznos kötettel lepte meg mindazokat, akik nem sajnálják a fáradtságot arra, hogy jobban megismerjék a megye legrégebben működő jogfolytonos intézményének múltját és jelenét. Bár nyilvánvaló, hogy főleg a kutatók, továbbá a levéltáros kollégák lesznek azok, akik elsőként ütik fel az itt ismertetett kötetet, bizonyára lesznek olyanok is, akiknek figyelmét először a kötet külseje ragadja meg, hogy aztán érdeklődésük a külcsín után a hasonlóképpen értékes belbecs felé forduljon, köszönhetően az ízléses „csomagolásnak”. Mit érdemes tehát tudni erről a kötetről, amely célközönségének tekintheti a kutatótermek szorgos látogatóin túl a potenciális kutatókat is? Ahogy a pontos, minden hivalkodástól mentes cím (A Pest Megyei Levéltár. Levéltárismertető) is elárulja, a levéltár egy olyan, az átlagember számára is érthető és haszonnal forgatható kiadványt kívánt megjelentetni, amely az intézménnyel kapcsolatos alapvető információkat foglalja magába; éppen ennyit és nem többet. Mindezt a magyaron kívül még két nyelven, a Közép-Kelet-Európa térségében hosszú évszázadokon át közvetítő nyelvként beszélt németen, illetve a 21. század nemzetközi információcseréjének nyelvén, az angolon. A kötet nem okoz csalódást, azt nyújtja, amit a cím ígér: pontos, közérthető, alapvető információkat. Érdemes részletesebben megismerkedni a kötet szerkezetével (amely természetesen mindhárom nyelven ugyanazt a felépítést követi). Az érdeklődő a lapokat forgatva elsőként a fenntartó, egyben pedig a levéltár gyűjtőterületét képező törvényhatóság, Pest (vár)megye történetével, illetve jelenével ismerkedhet meg, különös tekintettel a megyének az évszázadok számos változáson átesett közigazgatására. Aligha szükséges bővebben kiemelni, hogy ez nem csupán a történelem érdekessége miatt fontos, hanem azért is, mert a megye igazgatásának, területének formálódását megismerve a figyelmes olvasó a kutatást is segítő adatok birtokába juthat. Ezt követően — a hangsúlyt ezúttal döntően a 20. századra helyezve — az intézmény, a levéltár története követi a fenntartó megyéét, szervesen illeszkedve ahhoz, egyúttal külön kitérve az 1970-es évek során létesült két vidéki osztály, a nagykőrösi, illetve a váci bemutatására. Az ismertető harmadik nagyobb egysége szól magáról a levéltári iratanyagról, fondfőcsoportonként taglalva azt, ezeken belül külön kiemelve egy-egy olyan irategyüttest, amely fokozott kutatói érdeklődésre tart/tarthat számot. Közülük — értelemszerűen — Pest megye törvényhatóságának iratait ismerteti legrészletesebben a kötet, de ugyancsak kiemelt hangsúlyt kapnak a megye területén lévő városok közül Nagykőrös, Vác, Cegléd, Szentendre, Kiskunlacháza és Ráckeve iratgyűjteményei.

79

A fondfőcsoportok bemutatása után a mindennapos kutatói gyakorlatban hasznosítható információk egész csokra zárja a kötetet. Ennek kapcsán érdemes ismét visszatérni a recenzió elején használt két jelző egyikére, a hasznosra. Mint már utaltam rá, a kiadvány tartalmát tekintve hű maradt a lényegre törő címhez, így összeállítói ennek megfelelően ebben a részben sem törekedtek arra, hogy a tudományosság — sokszor kényelmesnek bizonyuló — köpönyegébe burkolózva ne osszanak meg olyan információkat a tájékozott vagy kevésbé tájékozott olvasókkal, amikre bármikor szükségük lehet. Korántsem vették készpénznek pl. azt, hogy a levéltári alapfogalmakat mindenki pontosan ismeri, így azok közül egy szerény, ám annál lényegre törőbb válogatást is összeállítottak. Ugyancsak gyakorlatias útmutató gyanánt említhetjük a levéltár különféle szolgáltatásairól írottakat, valamint a Jó tanácsok alcím alatt összegyűjtött néhány tájékoztató jellegű közlést. Végezetül — a Gyakorlati tudnivalók alcím alatt — a levéltár valamennyi épületének összes elérhetősége (cím, levélcím, telefon, honlap, e-mail), nyitvatartási ideje olvasható. Az összeállítók még arra is figyeltek, hogy olyan apró, de valójában igencsak fontos információkat közöljenek, mint pl., hogy a levéltárat (Nagykőröst és Vácot is) hogyan lehet megközelíteni, miként lehet a közelükben parkolni, hol van nyilvános telefon, postahivatal, pénzfelvevő automata, hol lehet megvenni a levéltári kiadványokat. Az pedig már az „EU-s szint” elérését jelzi, hogy tájékoztatás olvasható az egyes helyeken igénybe vehető elsősegélyről, illetve a dohányzás szabályozásáról. Az ismertető utolsó eleme azoknak a levéltáraknak a felsorolása, ahol Pest vármegye történetével kapcsolatosan találhatók még iratok. Függelékként pedig Pest megye, illetve a levéltár történetére vonatkozó válogatott bibliográfia, továbbá az intézmény gondozásában megjelent kiadványok listája olvasható a kötet végén. A kötet hasznosságát feltérképezve, térjünk át a másik fontos jellemzőre, hiszen — ahogy többször is hangsúlyoztam — nem „csak” hasznos, de szép is ez a könyv. Fontos ezt külön kiemelni, hiszen gyakorta találkozhat az olvasó a könyvpiacon olyan kiadvánnyal, amely a szerény tartalmat látványos külsővel igyekszik ellensúlyozni. Ezúttal azonban a kötet külsejének korántsem ez a csalóka szerep jut, hanem épp ellenkezőleg azt bizonyítja, hogy egy kötet lehet egyszerre tartalmas és igényes küllemű. A kötet egészét jellemző — így a külsőségekben is megmutatkozó — igényességet már a borító megelőlegezi. A kemény táblás fedőlap, a szerencsésen megválasztott elegáns bordó alapszín és egy jól sikerült fénykép, valamint a fedőlap belsejének a 19. század kiadványait idéző mintázata örömmel kézbe vehető kötetet ígér. A belső íveken látható képek sora meg is felel ennek a várakozásnak. Szervesen egészíti ki az írott információkat a gondosan válogatott — és láthatóan nem hevenyészve összevetett — képanyag, nem csupán díszítőelemként, de a kötet informatív részeként is. Ezt jelzi, hogy nem „csak” levéltári iratokról (pontosabban: iratokról, zászlókról, térképekről, pecsétekről, pecsétnyomókról, plakátokról stb.) készült fotókat találhat az olvasó a kiadványban, hanem azok bemutatják a levéltár épületeit, kutatótermeit, raktárait. Külön érdemes kiemelni az 1989-ben lebontott váci szovjet emlékművet ábrázoló fényképet, illetve azt, amelyik egy váci levéltári könyvbemutatón készült, és nem üresen, hanem az érdeklődők tömegével egyetemben mutatja be az intézményt (ha úgy tetszik: az „élő” levéltárat).

80

Mi kölcsönöz különös jelentőséget az ilyen és hasonló jellegű levéltári kiadványoknak? A rendszerváltást követő másfél évtizedben jelentősen megváltozott a levéltárak helyzete. A kárpótlás révén számos olyan ember bukkant fel azokban, akiknek korábban erre nem volt szükségük. Megnövekedett — és azóta is növekszik — azok száma, akik jogbiztosító jellegű iratokat keresnek, így ma már korántsem lehet azt mondani, hogy a kutatók többsége magasan kvalifikált, jól képzett, tudós történész. Az információáramlás — főleg az internetnek köszönhetően — felgyorsult. Mindezekkel párhuzamosan a levéltárak egy nyitottabb, mozgalmasabb világ részei lettek, és ma már az ebből a világból fakadó kihívásoknak is meg kell felelniük a gondos szakmai munka mellett (és nem annak rovására). Az ilyen kiadványokkal, mint amilyen a Pest Megyei Levéltáré, éppen ezt lehet megtenni, sőt: elébe lehet menni ezeknek a kihívásoknak. Már önmagában ezért is dicséret illeti a kötet négy összeállítóját: a levéltár jelenlegi igazgatóját, hivatali elődjét, valamint a váci és nagykőrösi osztály vezetőit. Idézzük végezetül minden kommentár nélkül a kiadvány beköszöntőjének egy mondatát az intézményt igazgató Héjjas Pál tollából: „Ismertetőnk közreadását társadalmi kapcsolataink folyamatos ápolása első állomásának tekintjük, s reméljük, hogy az általunk őrzött információk a felhasználók egyre növekvő táborához jutnak majd el.” Katona Csaba

A XV. Levéltári Világkongresszus (Bécs) keretében Prof. Dr. GECSÉNYI LAJOS, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója és Dr. REISZ T. CSABA főigazgató-helyettes több megbeszélést folytattak a kétoldalú kapcsolatok fejlesztéséről. Így találkozóra került sor a Román Nemzeti Levéltár, Szerbia–Montenegró Szövetségi Levéltára, valamint az Ukrán Köztársaság Állami Levéltári Bizottsága vezetőivel. A korábbi budapesti megbeszélések lezárásaként HENNADI BORIAK, az Ukrán Köztársaság Állami Levéltári Bizottsága elnöke és a MOL főigazgatója együttműködési jegyzőkönyvet írtak alá a kárpátaljai levéltár fondjegyzékének kétnyelvű kiadásáról, és a kapcsolatok további fejlesztéséről. A jegyzőkönyv aláírásán, amelyre az Ukrán Köztársaság bécsi nagykövetségén került sor, jelen

81

volt GORJANAC RADOJKA, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztréiuma Levéltári Osztályának vezetője.

82

HATTE „JANUS” EINE CHANCE? DAS ENDE DER DDR UND DIE SICHERUNG EINER ZUKUNFT DER VERGANGENHEIT. Referate der Tagung der BStU in Zusammenarbeit mit der Museumstiftung Post und Telekommunikation sowie dem Bundesarchiv vom 27–29. 11. 2002 in Berlin. Hrsg. DAGMAR UNVERHAU. Münster, LIT Verl. (Archiv zur DDR-Staatssicherheit, Bd.6) 446 o. A konferenciakötet egy 2002 novemberében Berlinben megtartott ülés referátumait tartalmazza. E tudományos összejövetelt elsősorban a Német Demokratikus Köztársaság hatalmi apparátusára vonatkozó iratlelőhelyek számbavétele, és az ott található iratanyagok jellemzőinek megvitatása céljából rendezték meg. Az egykori Stasi-iratokat felügyelő szövetségi megbízotti hivatal vezetője, Marianne Birthler a kötet bevezetőjében arról szól, hogy az egykori Német Demokratikus Köztársaság irathagyatékának számbavétele több szempontból is időszerű. Mivel ezen iratanyag jelentős része a második német diktatúra szimbólumának is tekinthető Állambiztonsági Minisztérium működéséhez kapcsolódik, megőrzése, feltárása és kutatásra bocsátása az egykori NDK Állambiztonsági Minisztériumainak Irataiért Felelős Szövetségi Megbízott Hivatalának feladatkörébe tartozik. Ám, amint az ülésen részt vevő intézmények felsorolásából is kitűnik, a kötet ennél tágabb témakört ölel fel, amennyiben az Állambiztonsági Minisztériumon, a hírhedt Stasin túlmenően az NDK hatalmi apparátusának más ágait is láthatóvá kívánja tenni. Ennek megfelelően a német levéltári rendszer több olyan intézményének ezen témával kapcsolatos iratanyagáról ad számot, amely a közlemúlt feltárásának forrásául szolgálhat. Az NDK történelem árnyalt megközelítését teszik lehetővé a különböző tárcák minisztériumai és a pártarchívumok mellett az egykori nyugatnémet gyűjtemények e témával kapcsolatos iratanyagai is, amelyek ismertetése szintén helyet kapott az ülés referátumainak körében. Az ülés kezdeményezője, egy személyben a kötet szerkesztője, Dagmar Unverhau asszony a számbavétel igényéről és az ülés megrendezésének előzményeiről tájékoztatja az olvasót. Mint tőle megtudhatjuk, a számbavétel igényét a Michigani Egyetem Nemzetközi Intézetében Ann Arbor által a 2000–2001-es tanévben Levéltárak, irattárak — a társadalmi emlékezet intézményei címmel megtartott szeminárium-sorozata inspirálta, amely címéhez híven a levéltárak és irattárak, valamint a társadalmi emlékezet között fennálló ellentmondásos viszonyrendszer feltárására vállalkozott. A kurzus konklúzióját, vagyis a levéltáraknak a társadalmi emlékezet kialakításában játszott szerepét és felelősségét Francis X. Blouin és William G. Rosenberg alábbi sorai foglalják össze: „A levéltár mint a dokumentumok őrzési helye, meghatározza, hogy mennyi és mi az, ami a múltból megismerhető Feltáratlan terület gyanánt a társadalmi emlékezet megteremtői és újrateremtői. Az iratok kijelölt őrizőjeként a levéltáros az, aki a gyűjtés szervezeti kereteit kialakítja, a segédletekről gondoskodván pedig a dokumentumban foglalt információ és a tudományos kutatás közötti kapcsolat intézményesített formáját megadja. A levéltárak szerepe a múltról való tudás megalapozásában, politikai rendszerek legitimálásában és az identitásteremtésben megkerülhetetlen. Olyan nyelvi és kulturális emlékhely gyanánt funkcionálnak, amelyek egyes társadalmak és kultúrák önmagukról és másokról alkotott szemléletmódját reprezentálják.”

83

Az ülés megrendezésére a berlini székhelyű Posta és Kommunikációs Múzeumban került sor, s ez a téma kommunikációtörténeti felfogását erősítette. A Szövetségi Levéltár elnöke, Hartmut Weber felszólalásában a levéltáraknak az intellektuális diskurzus megteremtésében játszott reneszánszáról szólt, amely megállapítás különösen érvényes a közelmúlt német történelmének esetében. Hiszen ezek az iratok mint a történetírás alappillérei, olyan vétójoggal bíró történeti forrásként jelennek meg, amelyek immáron széles körű társadalmi diskurzus tárgyaivá váltak. A rendezvény patrónusává a küszöb őrzésének római istenét, Janust választották, aki múltba és jövőbe kétfelé tekintő arcával a levéltárosi hivatás jelképeként fogható fel. Az ülésen nemcsak a levéltáros szakma képviselői vettek részt, hanem mindazok jelen voltak, akik a korszak történetével foglalkoznak. A levéltárosok mellett így történészek, a kor speciális vetületeivel foglalkozó más szakemberek, és az iratok által érintett magánszemélyek is megjelentek. Ez a komplex megközelítés tette lehetővé, hogy a levéltárosi hivatás gyakorlói a társadalom szélesebb körben felmerülő igényeivel szembesüljenek. Az előadások számos érdekes momentumra tértek ki. A szövetségi levéltárban folyó kutatások tematikus felméréséből például kitűnik, hogy az NDK történelmének kutatása elsősorban a kezdeti és a végfázisra fókuszál. Ez azt jelenti, hogy kutatókat elsősorban a berlini fal felhúzásáig terjedő időszak, így a szovjet megszállási zóna és a keleti német állam megalakításának története érdekli. Hasonlóképpen frekventált kutatási területnek számít az NDK összeomlását megelőző időszak, amelybe az ellenzéki mozgalmak tevékenysége is beleértendő. A Stasi-iratokat felügyelő szövetségi megbízotti hivatal munkatársa, Siegfried Suckut a levéltárakra háruló kutatási feladatokról szólt, amely olykor a belső és külső kutatás közötti feszültségek forrásává is válhat. Megállapítása szerint igaz ugyan, hogy a levéltár munkatársai könnyebben hozzáférnek az iratokhoz, ezt a látszólagos előnyt azonban az iratok feltárásának rájuk háruló kötelezettsége ellensúlyozza. Az érdekfeszítő előadások sorából feltétlenül ki kell emelni Jochen Hecht előadását, amely az Állambiztonsági Minisztérium Felderítő Csoportfőnökségének hagyatékával kapcsolatos, Rosenholz-akció néven elhíresült titkosszolgálati ügy tanulságait taglalja. Az egykori NDK külföldi ügynökhálózatára, valamint a velük együttműködő NDK-beli állampolgárokra vonatkozó nyilvántartás adatait egy esetleges mozgósítás vagy háború eshetőségétől tartva 1988-ban vitték mikrofilmre, és 1990 tavaszán, a német rendszerváltás kavarodásában a mikrofilmek máig tisztázatlan körülmények között kerültek külföldre. Az ügynökhálózatban foglalkoztatottak nyilvántartási számáról, fedő- és valódi nevéről, ún. statisztikai adatairól (születési hely, munkahely) felvilágosítással szolgáló nyilvántartás külföldre jutása a német egyesítést követő társadalmi megtisztulás egyik akadálya volt. A Német Állambiztonsági Hivatal munkatársai ugyan az 1990-es évek kezdetén lehetőséget kaptak arra, hogy az iratok egy részébe betekintve az egykori nyugatnémet kormányhivatalokban elhelyezett kémeket leleplezzék, és vád alá helyezzék, ám a kartonokról és a statisztikai lapokról készült másolatok adatainak téves egymáshoz rendelése, a számos névelírás, valamint a személy- és földrajzi nevek felcserélése az adatbank használatát nagyban megnehezítette. Noha a német kormány az adatok visszaszolgáltatását sürgette, az immáron CD–ROM formát öltött informáci-

84

ók csak 1993-tól kerültek vissza a törvény által rendelt őrzési helyükre, vagyis az egykori NDK Állambiztonsági Irataiért Felelős Szövetségi Megbízott Hivatalába. 2004 októberéig összesen 381 CD–ROM átadására került sor. Az adatbank a Felderítő Csoportfőnökségnél alkalmazott sajátos nyilvántartási rendszer következtében azonban számos olyan átfedést tartalmaz, amely a Stasi-val együttműködő személyek egyértelmű azonosítását meggátolja. A levéltár munkatársainak ezzel kapcsolatos elsődleges feladata ily módon az adatok használhatóvá tétele, mert csak így teremthető meg a korrekt felhasználás lehetősége. Egyes becslések mintegy 12 000-re teszik az 1950–1989 között az NDK Állambiztonsági Minisztériumával ténylegesen együttműködő nyugatnémet állampolgárok számát. A cél azonban nem a széles körű leleplezés, hanem a közszolgálati szférában szerepet vállalók átvilágítása lenne. Jobst Ágnes

2004. augusztus 19-én a Magyar Országos Levéltár vendégeként Budapestre látogatott MARTINE DE BOISDEFFRE asszony, a Francia Levéltári Igazgatóság vezetője, a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA/CIA) Eurbica szekciójának elnöke. A Prof. Dr. GECSÉNYI LAJOS főigazgatóval folytatott megbeszélésen megállapodás született arról, hogy a Francia Levéltári Igazgatóság és a MOL együttműködési megállapodást kötnek.

2004. augusztus 20-án a magyar levéltárügyért végzett munkájáért Pauler Gyula-díjat vehetett át Dr. SZEGŐFI ANNA, Budapest Főváros Levéltára főlevéltárosa, Dr. ZÁDORNÉ ZSOLDOS MÁRIA, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár igazgatója, Dr. NOVÁK VERONIKA, a Szlovák Levéltáros Egyesület elnöke, valamint ???, a Vas Megyei Levéltár igazgatója. A közgyűjtemények területén végzett kimagasló munkájáért Széchényi Fe-

85

renc-díjban részesült MOLNÁR JÓZSEF, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közgyűjteményi főosztálya ny. főosztályvezető-helyettese és Dr. Á. VARGA LÁSZLÓ, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója.

86

MINISZTERTANÁCSI JEGYZŐKÖNYVEK NAPIRENDI JEGYZÉKEI 1944. DECEMBER 23.–1947. MÁJUS 31. Szerkesztette: G. VASS ISTVÁN. Összeállította: CSAPÓ MÁRIA–HAÁSZ RÉKA– KURECSKÓ MIHÁLY–SZŰCS LÁSZLÓ–G. VASS ISTVÁN. Bp., 2003. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 11.) 448 o.

MINISZTERTANÁCSI JEGYZŐKÖNYVEK NAPIRENDI JEGYZÉKEI 1947. JÚNIUS 1.–1950. FEBRUÁR 25. Szerkesztette: G. VASS ISTVÁN. Összeállította: CSAPÓ MÁRIA–HAÁSZ RÉKA– KURECSKÓ MIHÁLY–SZŰCS LÁSZLÓ–G. VASS ISTVÁN. A személynévmutatót készítette: PINTÉR MARIANN. Bp., , 2004. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 11/2.) 576 o. A levéltári segédletek készítése a legfontosabb levéltári, levéltárosi munkák közé tartozik. Elsődleges célja, hogy az iratanyagot minél könnyebben használhatóvá tegye. Már az irattárban is készülnek úgynevezett ügyviteli segédletek, gyakran ezekre építenek a később készült levéltári segédletek. Ebbe a típusba tartoznak a napirendi jegyzékek is, amelyek többnyire az országos és a helyi döntéshozó testületek jegyzőkönyveihez készültek, néha az egyes jegyzőkönyvekhez csatoltan, máskor külön gyűjtve. Ezekből az ügyviteli jellegű segédletekből viszonylag gyors munkával, az eredeti napirendi pontokból össze lehet állítani levéltári segédletet, napirendi jegyzéket. Ezeknek a segédleteknek, a nyomtatásban megjelenteknek is, többnyire közös jellemzője az egyenetlen öszszeállítás. A szerkesztők általában kritika nélkül elfogadták a korabeli napirendi pontokat, amelyek gyakran köszönő viszonyban sincsenek az eredeti iratanyaggal. Nem készült mutató ezekhez a kiadványokhoz, így lényegében alig segítik a kutatást, egyáltalán nem lesz az iratanyag, az eredeti jegyzőkönyv könnyebben használható általuk. Csakis arra jók, hogy nem kell az eredeti jegyzőkönyveket kézbe venni a kutatás során, de az egész jegyzéket végig kell lapozni ülésről-ülésre ahhoz, hogy megtaláljuk a keresett napirendet, illetve megközelítőleg a témát. A rendszerváltozás után a napirendi jegyzékek megjelentetése különösen azoknál az iratanyagoknál vált fontossá, amelyek a korábbi évtizedekben a kutatás elől részben vagy teljesen el voltak zárva. A korábbi negatív tapasztalatokon részben okulva adta ki a Magyar Országos Levéltár a Magyar Szocialista Munkáspárt központi vezető szerveinek napirendi jegyzékeit [Az MSZMP központi vezető szervei üléseinek napirendi jegyzékei. Szerk.: NÉMETH JÁNOSNÉ. 1. köt. 1956–1962. Bp., 1995. 266 p.; 2. köt. 1963– 1970. Bp., 1998. 349 p.; 3. köt. 1971–1980. Bp., 2000. 470 p.; 4/1–2. köt. 1981–1989. Bp., 2001. 526 p.;]. A kutatóknak ez a kiadvány már valóban nagy segítséget jelentett, hiszen a jegyzékhez részletes név- és tematikus tárgymutató is tartozik. A köteteket ugyanakkor még mindig a módszertani követelmények kialakulatlansága jellemzi. Túlságosan kötődik a segédlet a korabeli napirendi pontokhoz. Nem jelezte a szerkesztő a napirendről levett pontokat, amivel elkerülhető lett volna, hogy a kutatók feleslegesen keressenek egy-egy témára, napirendre. A további felhasználást elősegítendő, 2003-ban a Magyar Országos Levéltár az Arcanum Adatbázis Kft-vel együttműködve CD–ROMon is kiadta a segédletet. A MOL már korábban úttörő szerepet vállalt abban, hogy a

87

napirendi jegyzékeket kereshető adatbázisban tegye közzé, hiszen 2001-ben ugyancsak az Arcanummal közösen megjelentette Soós László szerkesztésében az 1867 és 1944 közötti minisztertanácsi ülések napirendi pontjait. Az 1945 utáni magyar történelem kiemelkedő fontosságú forrásainak minél alaposabb segédletekkel való ellátása, közzététele a Magyar Országos Levéltár elsőrendű feladatai közé tartozik. G. Vass István és munkatársai két rendkívül alapos kötetben gyűjtötték egybe az 1944 és 1950 közötti minisztertanácsi ülések napirendi pontjait. A második világháborút követő magyarországi politikai, gazdasági, társadalmi átalakulás gyakran eltérő szakmai megítélése, a koalíciós időszak, a szűkülő parlamenti demokrácia nagy kutatottsága önmagában is indokolta a segédletek elkészítését. 1944 és 1948– 49 között a minisztertanács még mindenképpen az ország egyik meghatározó döntéshozó testülete. A Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja vezető szervei üléseinek napirendi pontjai pedig még kiadásra várnak (az MDP vonatkozásában ilyen tárgyú segédlet várhatóan 2005-ben jelenik meg). A G. Vass István által szerkesztett minisztertanácsi napirendi jegyzékek részben a korábbi tapasztalatokra építve, azok hibáiból tanulva, a segédlettípus mintaszerű megvalósításának tekinthetők. A napirendek tükrözik az eredeti iratanyag alapos feltártságát. A segédlet összeállítói a napirendi pontok meghatározásánál minden esetben a korabeli jegyzőkönyvekre, illetve az azokhoz készített háttéranyagokra támaszkodtak. Szakítottak az egykorú címek puszta ismertetésének gyakorlatával. A kötetek felépítése világos, áttekinthető. A bevezetőben a szerkesztő összefoglalja a minisztertanács működését és a testület által tárgyalt, a korszakra jellemző legfontosabb kérdéseket. Részletesen ismerteti a segédlet használatának módját, bemutatja a kutatót segítő mellékleteket, felépítésüket, szerkesztési elveit. A napirendi pontok folyamatos sorszáma és a dátumok együttes megadása pontosan azonosítja az ülés jegyzőkönyvét. A tartalomjegyzékben is jelzik a kormányváltásokat, így a folyamatosan szerkesztett napirendek mellett is világosan elválik az egyes kabinetek tevékenysége. A segédlet nagy érdemére válnak a türelmes, aprólékos munkával összeállított mutatók. Nemcsak a megszokott tárgy-, személy- és helynévmutatók teszik valóban jól használhatóvá a napirendi jegyzéket, hanem a minisztertanács működése során keletkezett törvények, rendeletek alapos mutatói is. Összességében megállapíthatjuk, hogy a jövőben a levéltárosoknak, akik napirendi jegyzéket kívánnak közreadni, tartaniuk kell azt a színvonalat, amit G. Vass István és munkatársai megvalósítottak. Jelen vállalkozást pedig folytatni kell egészen a rendszerváltozásig ugyanilyen minőségben. Később integrálni kell az egész kommunistaszocialista korszak döntéshozó testületeinek, a minisztertanácsnak — miután a mutató néhány következetlenségét javítják — és a párt (MKP, MDP, MSZMP) vezető szerveinek üléseiről készített napirendi jegyzékeket egy jól használható CD-, illetve DVDROM adatbázisba, esetleg lehetővé tenni az on line internet elérés biztosítását is. Szabó Csaba

88

JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK

A MAGYAR LEVÉLTÁROSOK EGYESÜLETE VAJDASÁGI TANULMÁNYÚTJA Bevezető, célkitűzés A Magyar Levéltárosok Egyesülete a korábbi ausztriai, csehországi, szlovákiai, lengyelországi szakmai látogatások után, 2004. június 1–5. között levéltári tanulmányutat szervezett Szerbia–Montenegró tartományába, a Vajdaságba. Résztvevőit, a 18 tagú küldöttséget, az egyesület választmánya által meghatározott arányban az egyes szakmai egyesületek, illetve a Magyar Országos Levéltár egyesületi szekciója választotta ki. Célja az volt, hogy meglátogassa a vajdasági levéltárakat, felvegye a kapcsolatot a hasonló szakmai szervezettel, megbeszélje az együttműködés általános kérdéseit, a tapasztalatcsere formáit. Mivel a Vajdasági Levéltárosok Egyesülete 1997 után megszűnt, az új szervezet pedig még nincs bejegyezve, a Tartományi Oktatási és Művelődésügyi Titkárság vezetői és munkatársai, valamint a vajdasági levéltárak igazgatói segítségével valósult meg ez a látogatás. Nagyon gazdag programmal készültek azok a levéltárak, akik úgy döntöttek, hogy fogadnak bennünket: Zentán, Becskereken, Pancsován, Szabadkán, valamint Újvidéken, a Vajdaság Levéltárában és a tartományi (Fő)Városi Levéltárban. Az intézményvezetők és kollégáik mindenütt nyitottak voltak a kapcsolatfelvételre, a tapasztalatcserére, az együttműködésre. A Tartományi Titkárság fogadást adott a tiszteletünkre, mint ahogy a többi levéltárban is igen barátságos és kellemes vendéglátásban volt részünk, amelyet ezúton is köszönünk. A levéltárak nehéz anyagi helyzetük ellenére is igyekeznek közzétenni munkáik eredményeit tudományos–tájékoztató segédletekben és egyéb kiadványokban, kiállításaikhoz katalógusokat, CD-ket készítenek. Az újvidéki Városi Levéltár ötvenéves fennállása alkalmából a vajdasági levéltárakat, valamint magát a Vajdasági Levéltárat, illetve az ezekben a levéltárakban őrzött iratokat bemutató és ismertető CD-ket adott ki, amelyekből kaptunk tiszteletpéldányt, és amelyek nagy segítségemre voltak e beszámoló megírásában.

A látogatás eredménye A látogatás eredményeit röviden az alábbiakban foglalhatjuk össze: 1.

Szakmai tapasztalatcsere, amelynek keretében egy vagy két alkalommal kölcsönösen fogadunk szakembereket a vajdasági, illetve a magyarországi levéltárakból.

89

2.

3.

4.

Ehhez Magyarországon ingyenes szállást biztosítunk, az utazási költséget mindkét fél maga viseli. Az érkezők szakmai programját mindkét fél kölcsönösen segíti és támogatja az igényelt levéltári anyagok kutatásában. A két fél közös kiállításokat, konferenciákat tart és szervez, amelyhez előre egyeztetett forgatókönyvek alapján eredetiben, ill. digitális és egyéb másolatban anyagot biztosít. Ennek keretében támogatjuk a pancsovai Történelmi Levéltár javaslatát, egy, a céhlevelekben fellelhető városképekből közösen rendezendő kiállítás létrehozásáról. Javaslat született arról, hogy a nemzetközi levéltári rendezvényeken mindkét fél képviselői vegyenek részt, és ott a régiót közösen érintő kérdésekről egyeztessenek, vagy nemzetközi konferencián szerepeljenek. Ennek keretében javasoltuk, hogy legalább egy fő képviselje a vajdasági levéltárakat a 2004 augusztusában sorra kerülő XV. Levéltári Világkongresszuson (Bécs), és ott szerepeljen a közép-európai régió tanácskozásán. A két fél támogatja egy a vajdasági levéltárakban található és az 1918 előtti korszakra vonatkozó iratanyagot feltáró segédlet készítését. A fond- és állagjegyzék jellegű segédlet szerb és magyar nyelvű bevezetővel készülne. A kiadvány szerkesztésével mindkét fél részéről egy-egy szakembert bíznánk meg.

Rövid tájékoztató a vajdasági levéltárakról Az érvényben lévő Kulturális javak védelméről szóló törvénnyel összhangban, a levéltári anyag védelmét a Vajdaság területén a Vajdasági Levéltár és a községközi (regionális/területi) levéltárak látják el a Szerb Köztársaság területén működő levéltári hálózat keretén belül, amelyet a művelődési miniszter 1996-ban állapított meg. (A kollégáktól megtudtuk, hogy nemrég készült el A levéltárakról és a levéltári anyag védelméről szóló törvény tervezete, amelynek elfogadását a közeljövőben várják.) A tartomány területén tíz általános levéltár (egy tartományi és kilenc községközi), továbbá két speciális jogállású levéltár: a Karlócán működő Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Levéltára (Arhiv Srpske Akademije Nauka i Umetnosti, Sremski Karlovci) valamint az Újvidéken működő Szerb Matica Levéltára (Arhiv Matice Srpske). Az általános levéltárakban őrzött levéltári anyag — összesen 44 674 ifm (6704 fond) — a 16. századig nyúlik vissza, és dokumentálja e terület történelmi eseményeit. Túlnyomó többségét a közigazgatási és a jogszolgáltatási szervek iratai teszik ki, de igen értékes oklevél-, térkép- és tervrajzgyűjteményei is vannak. A levéltári anyag hozzáférhető és kutatható.1 A honlappal rendelkező levéltárak fondjainak és gyűjteményeinek jegyzéke (pontosabban a vodič = kalauz) az interneten is elérhető. Fondjaik többsége áttekintő raktári jegyzékkel ellátott, a levéltárakban folyik a feldolgozó és feltáró munka, az iratok analitikus leírása, készülnek az analitikus leltárak, amelyekből több már nyomtatásban is megjelent. A meglátogatott hat levéltárból a Vajdasági Levéltár1

Bővebben l.: Levéltári együttműködési és kutatási lehetőségek a Vajdaságban. Magyar Levéltárosok Egyesülete két konferenciája Kaposvár — Budapest. Szerk.: BÖŐR LÁSZLÓ. Bp., 2003. 247–253.

90

nak és a pancsovai Történelmi Levéltárnak nincsenek raktárgondjai, a többi helyen a raktárak megteltek, iratbeszállítási kötelezettségeiknek nem, vagy csak igen nehezen tudnak eleget tenni (harminc év az iratok levéltárba adási ideje). Ezért a levéltárakban igen nagy hangsúlyt fektetnek az iratképző szervek iratkezelésének ellenőrzésére, hogy az állandó megőrzésre szánt anyag minél rendezettebben kerüljön levéltárba. Ennek érdekében a szervek részére előírt kötelező nyilvántartások mintáit és a nyilvántartások vezetéséhez szükséges útmutatást a saját honlapjaikon is hozzáférhetővé tették.

A Vajdasági Levéltár A Vajdasági Levéltárat2 (Arhiv Vojvodine Novi Sad), a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Belügyminisztériuma határozatával 1926-ban alapították Állami Levéltár néven, hogy begyűjtse a levéltári anyagot Bácska, Bánát, Szerémség és Baranya területéről. Ekkor kerültek Bács-Bodrog, Torontál és Temes vármegyék iratai a levéltárba. A tartományi székvárosba, Újvidékre egy volt börtön épületéből átalakított korszerű levéltárépületbe 1989-ben, Karlócáról (Sremski Karlovci) költözött be az intézmény. A Vajdasági Levéltár (amely korábban Tartományi Levéltár néven is működött) ellátja a tartományi szervek és minden olyan állami szerv, intézmény és vállalat, amelyet a tartomány alapított, illetve olyan társadalmi–politikai szervezet, egyesület, jogi és magánszemély (kiemelkedő) működése, tevékenysége során keletkezett irattári és levéltári anyag védelmét, amelyek illetékessége és hatásköre a tartomány területére terjed ki. 250 szerv iratkezelését ellenőrzi. Levéltári anyaga 1565-től van. íme néhány a legértékesebb fondok közül, amelyeket a levéltári anyag besorolásáról szóló határozat alapján, amit a Szerb Köztársaság Népképviselőháza 1998-ban fogadott el, a „különleges jelentőségűek” közé soroltak: az Illír Udvari Bizottság, az Illír Udvari Kancellária, BácsBodrog, Torontál és Temes vármegyék, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság Országos Igazgatósága, a Dunai Bánság Királyi Báni Igazgatósága, Vajdaság Legfelsőbb Bírósága, a Szerb Nemzeti Színházért Egyesület iratai stb. A levéltárban 7868 ifm (490 fond) levéltári anyagot őriznek. Raktárainak területe 4000 m2 ahol, mobil fémállványokon tárolják az anyagot. Állományvédelmi feladatokra saját műhelyük van, az 1957-ben létesült könyvkötő műhelyben 2300 db 19. századi értékes könyvet kötöttek újra, iratok laminálását végzik. A mikrofilmosztályon 1 872 284 felvétel készült a legértékesebb irategyüttesekről, és 650 000 felvétel mikrofilmmásolat, 250 000 pedig nemzetközi cserekapcsolat révén a volt Szovjetunió, Csehszlovákia, valamint Magyarország és Románia levéltáraiból való. Mára a gépek elavultak, a mikrofilm-laboratórium nem működik. A levéltár kutatótermében a kutatók munkáját a levéltári anyagról általánosan tájékoztató, az egyes fondokról, vagy azok részeiről készült levéltári tájékoztató segédletek segítik. A szakkönyvtár 30 000 könyvet, folyóiratot tartalmaz, köztük 17. és 18. századi könyvritkaságokat. A levéltárban 1988-tól vezetnek számítógépen fondnyilvántartást. Ma a levéltárban az egységes levéltári információs rendszert (JAIS) használják, saját szoftverük van az 2

Az intézmény neve a bejáratnál öt nyelven (a Vajdaság Autonóm Tartományban hivatalosan használt nyelveken) ki van írva.

91

analitikus leltárak készítésére. Iratok szkenneléséhez és a nyomdai előkészítő munkához is vannak eszközeik. Közművelődési tevékenységüket kiállítások rendezésével, előadások tartásával és könyvbemutatók szervezésével valósítják meg. Tájékoztató segédleteik (analitikus leltárak, regeszták, kalauzok3) és egyéb kiadványaik készítésébe ismert tudományos kutatókat is bevonnak. Több mint 90 könyvük jelent meg.

II. A területi (községközi) történelmi levéltárak 1. Újvidék Város Történelmi Levéltára, Pétervárad (Istorijski arhiv grada Novog Sada, Petrovaradin). A levéltár a váron belül, kaszárnyaépületekben került elhelyezésre. 1647 aktív szervet tart nyilván, 794 fondban 3958 ifm anyagot őriz. Sok 1945 utáni anyag külső szerveknél van. A levéltár történetének kezdete 1748-ra nyúlik vissza, amikor Újvidék szabad királyi városi rangot kapott. Önálló városi intézményként 1954-től működik. Az évforduló kapcsán rendezett kiállításukon válogatott dokumentumokat láthattunk a rájuk bízott kulturális örökségből, melyet CD-n is hozzáférhetővé tettek. A levéltár illetékessége és hatásköre kilenc községre (a hozzájuk tartozó városokkal és falvakkal) terjed ki (Újvidék, Verbász, Beocsin, Karlóca, Bács-Palánka stb.). A legkorábbi időszakból ötven közigazgatási, jogszolgáltatási, iskolai fondja van, ebből legjelentősebb Újvidék szabad királyi város tanácsának iratai az 1748–1918 közötti évekből (210 ifm). A 794 fondból 792-höz van áttekintő raktári jegyzék, 46-hoz analitikus leltár. A levéltár 1996 óta aktívan részt vesz az egységes levéltári információs rendszer (JAIS) kidolgozásában. Az ennek keretében kidolgozott programokat a mindennapi munkában rendszeresen használják: a szervnyilvántartásban, a levéltári anyag rendezése és feldolgozása során, a raktári nyilvántartásban, a kutatószolgálatban. Az egységes szoftvereken kívül a levéltárnak saját szoftverei is vannak az analitikus leltárak készítésére, ezek segítségével 170 000 leírás (regeszta) adatait tartalmazó adatbázist hoztak létre. Mikrofilmezésre most nincs lehetőség a tartományban, ezért az iratokat beszkennelik, így kapcsolják össze az adatbázissal. Eddig két fond anyagát szkennelték be. A levéltár 1999 óta a világhálón is elérhető. 2. Istorijski arhiv Bela Crkva, 766 szerv, 586 fond, 2595 ifm. 3. Istorijski arhiv Kikinda, 304 szerv, 353 fond, 1355 ifm. 4. Istorijski arhiv Zrenjanin. A levéltárat 1947-ben alapították. Illetékessége és hatásköre öt községre terjed ki, ahol 1025 szerv felügyeletét látja el, 615 fondban és gyűjteményben 2000 ifm-t őriz. Az iratok nyelve latin, magyar, szerb. Áttekintő raktári jegyzék 403 fondhoz készült, 17-hez pedig analitikus leltár. A levéltár raktárainak egy részét éppen most újították fel, a beállványozás és a visszaköltözés még hátra van. Közművelődési feladatokat is ellátnak, kiállításokat szerveznek, előadásokat tartanak. 3

Középszintű segédletek a vajdasági levéltárakban. Pallium. A Magyar Levéltárosok Egyesületének tájékoztatója, 27. (1999) 9–16.

92

Figyelemre méltó kiadói tevékenységük, forráskiadványuk (Arhivska gradja) 12 füzete jelent meg eddig, és elkészült Becskerek monográfiája is. Szakkönyvtáruk 13 000 könyvet tartalmaz. 5. Istorijski arhiv Pančevo. Levéltári Központként 1946-ban alakult. Illetékessége és hatásköre öt község területére terjed ki. 1014 — ebből 840 működő — szervet tart nyilván. A levéltár egy levéltári célra átalakított volt kaszárnyaépületben működik, raktárai alapterülete 2400 m2, ahol fém állványokon 8467 ifm anyagot őriznek (795 fond). Azon — kivételnek számító — levéltárak egyike, ahol még szabad raktári hely is van. Legrégebbi fondja a Német-Bánáti Határőr Ezred, Pancsova iratai (1765–1872). A fondok 75%-ához készült áttekintő raktári jegyzék. Biztonsági mikrofilmezést végeztetnek, most éppen a kataszteri könyvekről (1790–1890). 300 000 mikrofilmezett iratuk van. Szakkönyvtáruk 3092 címet tart nyilván. Kutató- és ügyfélforgalmuk igen megnőtt, amióta az interneten is elérhetők. Az egyházi anyakönyvek mikrofilmen vannak, amit szkenneltek, és adatbázist hoztak létre hozzá. A térképgyűjteményt is digitalizálták. Az adatbázist a helyszínen az igazgató úr mutatta be, aki egyik szerzője, szervezője, építője is az adatbázisoknak. Évfordulókhoz kapcsolódóan — mint most, az első szerb felkelés kapcsán — kiállításokat rendeznek, évente általában négyet. A levéltár kiadói tevékenységet is folytat, 1963-tól jelenik meg az Informator, Pancsova és környéke monográfiájának melléklete. 6. Istorijski arhiv Subotica - Történelmi Levéltár Szabadka.4 A levéltárnak a városháza épületében lévő irodáit és raktárait tekintettük meg. Szabadkán és Topolyán vannak külső raktárai is. A levéltárat 1947-ben alapították, 1952-ben lett önálló intézmény Állami Városi Levéltár néven. Illetékessége és hatásköre három község, Szabadka, Topolya és Kis-Hegyes területére terjed ki (ami megegyezik az 1965-ben megszűnt járás területével). Pl. Szabadka községhez, Szabadka város és a 12 környező település tartozik. 768 szerv iratkezelését felügyeli, 4533 ifm levéltári anyagot őriz, (441 fond, ill. gyűjtemény). Az iratok nyelve latin, magyar, német és szerb. Legrégebbi irata a Szenczy család nemesi címeres levele 1658-ból. Legértékesebbek és a legkutatottabbak a közigazgatási iratok, pl. Szabadka szabad királyi város iratai, amelyek 1743-tól hiánytalanul megvannak. A legrégebbi és legértékesebb anyagairól 96 685 biztonsági mikrofilm-felvétel készült. A levéltár szakkönyvtárának majdnem 6000 könyve van, melyből ötven könyvritkaságnak számít. Közművelődési tevékenysége keretében kiállításokat rendez, a levéltárosok munkája eredményét saját kiadványaiban teszi közzé. 7. Istorijski arhiv Sremska Mitrovica, 1014 szerv,1310 fond, 6524 ifm. 8. Történelmi Levéltár, Zenta (Istorijski arhiv Senta). 785 fond, 4685 ifm. A levéltárba az első levéltári megbízottat 1947-ben nevezték ki, 1950-ben alakult meg Zentán, a Levéltári Központ, majd az 1951-ben életbe lépett levéltári törvény alapján alakultak meg a levéltári központok továbbfejlesztése révén a városi állami levéltárak, közöttük a

4

Az intézmény nevét magyar nyelven is használják.

93

zentai levéltár is, 1952 januárjában.5 Illetékessége és hatásköre Zenta, Ada, Magyarkanizsa, Óbecse és Szenttamás községek területére terjed ki. A levéltári anyag biztonsági mikrofilmezését 1983–1996 között végezték, amikor mintegy 140 000 felvétel készült, többek között a Tiszán-inneni Koronakerület, Zenta és Kanizsa városok iratairól, az egyházi anyakönyvekről. Más hazai és külföldi levéltárban készült felvételek száma 12 000. Évente két kiállítást rendez önállóan, kettőt társintézménnyel. A Zentai füzetekben, a Zentai monográfiai füzetekben és sorozatba nem tartozó kiadványaikban publikálnak. 9. Istorijski arhiv Sombor, 606 szerv, 535 fond, 2689 ifm.

Élménybeszámoló A csoport június 1-jén érkezett úti célja első állomására, Zentára, ahol Fodor István a helyi Történelmi Levéltár igazgatója, a levéltárnak helyet adó — 1912 és 1916 között Kovács Frigyes budapesti műépítész tervei alapján épült — városháza épületébe invitált bennünket, ahol a polgármester úr vendégei voltunk. A városháza dísztermében Ballassy Ildikó levéltáros röviden ismertette a város történetét, majd a levéltár-látogatás után a 1697. évi zentai csata helyén felállított emlékművet is megnéztük. Zentán a lakosság 80%-a magyar nemzetiségű, így magyar és szerb nyelven folyik az oktatás az iskolákban, jó nevű régi gimnáziuma és szakközépiskolái vannak; múzeuma, könyvtára a Thurzó Lajos Közművelődési Központ keretében működik, 2003 őszén pedig itt nyílt meg a Tehetséggondozó Gimnázium reáltagozata is (a nyelvi tagozat Szabadkán), amely az egész tartomány területéről toborozza a tehetséges fiatalokat. Az öt nap alatt Vajdaság történelmi és idegenforgalmi nevezetességeiből is sikerült néhányat megnézni, pl. a volt Torontál vármegye vármegyeházát Becskereken (amelyben ma a Polgármesteri Hivatal mellett a Történelmi Levéltár is helyet kapott), a vadászkastélyt a közeli Écskán, Versecen a gyógyszer- és orvostörténeti múzeumot, a katolikus nagytemplomot és a verseci várat, majd a középkori szalánkeméni vár maradványait. Pancsován a velencei hangulatot árasztó Temes partját, Pancsova külvárosában a 15. században épült görögkeleti kolostor templomát, amelynek értéke mellett érdekessége, hogy a tőszomszédságában a ’60-as években épült a kőolajfinomító cég volt az, amely segített abban, hogy a műemlékké nyilvánított épület ma fogadhatja a híveket és a látogatókat. A péterváradi várban működő újvidéki Városi Múzeum kiállításán,6 a két éve a múzeum épülete mellett folytatott ásatások szenzációs középkori leleteit csodálhattuk meg. Feltárták a cisztercita monostor alapjainak egy részét, amelynek rekonstrukciós képét láttuk is a kiállításon. Újvidék főterén megnéztük a 19. század végén épült, felújított és nemrég díszkivilágítást kapott épületeket, Szabadkán az 1912-ben, szecessziós stílusban épült városházát, dísztermét és vitrázsait, majd egy rövid városközponti és a Palicsi-tó partján tett séta után elhagytuk a Vajdaságot. 5 6

FODOR ISTVÁN: A Zentai Történelmi Levéltár. Tóthfalu, 2003. 17–27. Az ismertető a Híd c. vajdasági folyóirat 2004 júliusi számában jelent meg.

94

Apró Erzsébet

95

HÍREK

HARMINCÉVES A BALASSAGYARMATI LEVÉLTÁR 2004. május 27-én tablókiállítással és mintegy félszáz látogatót vonzó emléküléssel ünnepeltük meg a Nógrád Megyei Levéltár Balassagyarmati Levéltárának harmincadik születésnapját. Tyekvicska Árpád megyei levéltár-igazgató bevezetője után a keleti és déli határainkon (vagyis az Európai Unió határain) túli levéltárak katasztrofális helyzetéről, sőt, általában véve a kulturális élet szomorú helyzetéről ejtett szót elsőként a minikonferenciát megnyitó Vass Lajos, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma politikai államtitkára, aki gratulált, továbbá tiszteletét fejezte ki a levéltár dolgozóinak, az ő szavaival: „a betűkben elmesélt múlt őrzőinek”. Nemcsak elismerte a múlt kutatásának fontosságát, hanem kiemelte annak szépségeit, semmihez sem fogható hangulatát is: a végrendelkezők utolsó sóhajaiba, a szerelmi történetekbe vagy a közgyűlések parázs vitáiba való bepillantás lehetőségét. Miután az államtitkár támogatásáról biztosította a négyfős szakszemélyzettel működő intézményt és megnyitotta az emlékülést, a részleg vezetője, Hausel Sándor igazgatóhelyettes vette át az elnöklést. Beszélt a Balassagyarmati Levéltár történetének sajátosságáról, arról, hogy más levéltáraktól eltérően az itt őrzött iratok nemcsak hajdan, de még a 20. században is vándoroltak: közel kétszáz évig a város adott otthont a vármegye iratainak, később Pestre költöztek, onnan Salgótarjánba, majd alig egy évtized múlva egy részük újra Balassagyarmatra. Hausel Sándor után a Nógrád Megyei Levéltár egykori igazgatója, Á. Varga László, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója vette át a szót, és osztotta meg a hallgatósággal a magyar fióklevéltári hálózat kialakulásáról összegyűjtött ismereteit. A főigazgató 47 pontos kérdőívet köröztetett országszerte, az ezekből leszűrhető következtetéseiről hamarosan hosszabb írása jelenik majd meg. Elöljáróban néhány elhangzott érdekesség. Ma hazánkban a húsz megyei levéltár mellett húsz fióklevéltár működik, azonban míg nyolcnak egyáltalán nincs részlege, addig a többi tizenkettő között akad olyan, amelyiknek négy is van. A fióklevéltárak kialakulásának okai közül az előadó az alábbiakat említette meg: 1. Az 1950-ben szétszabdalt, illetve összevont megyei szervezet sajátosságait, azt, hogy egy megyében nem feltétlenül egy megye iratanyaga maradhatott (a csongrádi Szentesen pl. a csanádi anyagot őrizték). 2. Ahol egy-egy város levéltára nem került a megyei őrzőhelyre, ott ugyancsak fióklevéltárak jelenhettek meg (pl. — Csongrádnál maradva — Makón). 3. 1968 után, az állami levéltári hálózat tanácsi kezelésbe kerülésével újabb részlegek alakultak (pl. a balassagyarmati). 4. Az utóbbi három évtizedben aztán egyre inkább az iratbeszállításokból fakadó férőhelygondok „szülték” az újabb levéltárakat. Ezúttal már nem a kulturális, hanem a raktárigény volt a döntő, így létesültek levéltárak olyan kis településeken, mint pl. Mezőcsáton vagy Nagyberkiben. 5. 1987 után szintén speciális igényeket kielégítő raktárbázisok épültek, szám szerint öt. Ezek közé tartozik Nógrádban a tiribesi raktárbázis, és legújabban az 1997-ben, Móron megnyitott részleg.

96

Mára a húsz megyei levéltár iratainak ötödét, a tizenkét, fiókkal bíró levéltár iratainak közel harmadát őrzik a részlegek. Érdekességként elhangzott még, hogy ezen intézmények hol fiókként, hol részlegként, hol osztályként, hol levéltárként (Balassagyarmat idetartozik) szerepelnek, élükön pedig leggyakrabban osztályvezető vagy külön titulus nélküli levéltáros áll, de irányíthatja részlegvezető, igazgató, és egyetlen esetben — éppen Balassagyarmaton — igazgatóhelyettes is. A tisztséget az elmúlt öt esztendőben Hausel Sándor, azt megelőzően egy évtizedig Tyekvicska Árpád, az első tizenöt évben pedig az a Petrikné Vámos Ida (jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főosztályvezetője) töltötte be, aki élvezetes előadásában a legszakavatottabbként számolt be a Balassagyarmati Levéltár megszületésének körülményeiről. Az előadások után a fenntartó nevében Borenszki Ervin, a megyei közgyűlés alelnöke mondott pohárköszöntőt, a pezsgőzést követően pedig svédasztal és egy szép születésnapi torta mellett folyt tovább az immár kötetlen beszélgetés. Pásztor Cecília

Dr. PETER KARTOUS, a Szlovák Belügyminisztérium Levéltári Igazgatósága vezetőjének meghívására 2004. szeptember 22–23-án kétnapos látogatást tett Szlovákiában Prof. Dr. GECSÉNYI LAJOS, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, aki felkereste a Selmecbányán található Központi Bányászati Levéltárat, továbbá a besztercebányai és a lőcsei területi levéltárakat, ahol tájékozódott a magyar vonatkozású levéltári iratanyagokról.

2004. szeptember 28-én könyvbemutatóra került sor a Magyar Országos Levéltárban. SZENDE KATALIN Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen c., az MTA TTI gondozásában megjelent kötetét Prof. Dr. KUBINYI ANDRÁS akadémikus, egyetemi tanár (ELTE Bölcsészettudományi Kar) H. NÉMETH ISTVÁN Várospolitika és gazdaságpolitika a 16–17. századi Magyarországon (A felső-magyarországi városszövetség) c., a MOL és a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent kötetét Prof. Dr. BÁCSKAI VERA, a Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara egyetemi tanára, míg KULCSÁR KRISZTINA II. József utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban c., szintén a MOL és a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent kötetét Dr. SOÓS ISTVÁN, az MTA TTI tudomá-

97

nyos főmunkatársa mutatta be.

98

FINNUGOR LEVÉLTÁROS KONFERENCIA BUDAPESTEN 2002 októberében Helsinkiben a finn, az észt és a magyar nemzeti levéltárak vezetői között olyan megállapodás született, hogy a trilaterális találkozókat 2004-ben — immár szélesebb alapokon — folytatjuk. Jó alkalom kínálkozott erre idén augusztusban, mert a XV. Levéltári Világkongresszus a közelben, Bécsben volt, így a finn és észt kollégák — szám szerint 28-an, illetve 6-an — a kongresszus után jelentős többletköltség nélkül jöhettek Budapestre. A rendezvény kétnapos volt. Az első nap (augusztus 30.) egy kis konferenciát tartottunk a következő címmel: Levéltári információs rendszer és politika a 21. század kezdetén. A téma keretében a három nemzeti levéltár 2-2 képviselője tartott előadást. (A konferencia alatt angol–magyar, magyar–angol szinkrontolmácsolás volt.) A három levéltári vezető üdvözlő beszédei után a nyitóelőadást Körmendy Lajos főlevéltáros (Magyar Országos Levéltár) tartotta Információs renszerek a levéltárban címmel. Az előadó beszélt az informatika fejlődésének három fázisáról, illetve arról, hogy ez hogyan predesztinálta a levéltári rendszerek kialakulását. Ismertette a levéltár rendszerek fontosabb elemeit és legfontosabb követelményeit, végül arról beszélt, hogy miként lehet mégis hosszútávra tervezni akkor, amikor az informatika gyors fejlődésének irányát senki sem tudja megjósolni. Markus Merenmies a Finn Nemzeti Levéltár Sähke-projektjét ismertette. Ez a levéltár gyűjtőkörébe tartozó szerveket célozza meg, nekik kíván „komplex szolgáltatást” nyújtani iratkezelési és állományvédelmi útmutatók, ajánlások és szabályok kidolgozásával. A projekt fő célja az, hogy javítsa a szerveknél keletkezett iratok minőségét. Különös hangsúlyt helyeznek az elektronikus iratokra, hiszen ezek keletkeztetése, szelektálása és megőrzése sokkal bonyolultabb, mint a hagyományosaké. Külön említést érdemel az a tény, hogy a szervek már a Nemzeti Levéltárban archiválják a saját elektronikus irataikat, azaz a levéltár gyakorlatilag átmeneti levéltárként is funkcionál. Toivo Jullinen észt levéltáros referátumának a címe Hagyományos levéltár egy változó társadalomban volt. Az adatokban gazdag előadás átfogó képet nyújtott az Észt Nemzeti Levéltárról, amely gyakorlatilag az állami levéltárak hálózata, kb. mintha Magyarországon a Magyar Országos Levéltár és az önkormányzati levéltárak egy intézményt alkotnának. Markku Mäenpää a Finn Nemzeti Levéltár integrált adatbázisrendszerét ismertette. A bemutató szerint a finn kollégák gyors ütemben építenek ki egy valóban átfogó, minden elektronikus információt (segédletek, nyilvántartások, elektronikus iratok) egyesítő információs rendszert. A következő előadó Indrek Kuuben volt, aki Hogyan lehet a levéltárat közelebb hozni az ügyfeleihez címmel tartott előadást. Az észt kolléga bemutatta, hogy az Észt Nemzeti Levéltár milyen rohamléptékkel korszerűsíti rendszerét, amely az interneten keresztül nyújt átfogó információt a felhasználóknak a levéltári adatbázistól kezdve a levéltárosképzés segédanyagáig bezárólag. Az utolsó előadó Szűcs István, a MOL informatikusa volt, aki részletes bemutató keretében ismertette a MOL-ban működő ún. Kutinfo-rendszert. Ez a nemzetközi tekintetben is figyelemreméltó rendszer a kutatótermi adatokból kiindulva igyekszik megva-

99

lósítani a levéltári adatok és információk integrálását. (A fentiekben ismertetett előadások teljes szövegét elolvashatják az érdeklődők a MOL honlapján: www.natarch.hu). A konferencia komoly tanulságokkal szolgált a résztvevők számára. Egyrészt megmutatta, hogy a világ levéltárügyének nem élvonalába tartozó, de gyorsan fejlődő két országa milyen irányban halad. Másrészt az is kitűnt, hogy nemcsak a finnek, de az észt kollégák is sokkal előrébb tartanak a a rendszerépítésükkel. A második napon (augusztus 31.) a MOL Bécsi kapu téri történelmi épületét tekintették meg a vendégeink. Ekkor került sor a három nemzeti levéltár vezetőjének — Priit Pirskonak, Jussi Nuortevanak és Gecsényi Lajosnak — a megbeszélésére, amelynek témája egyrészt az információcsere, másrészt a további együttműködés kérdése volt. A három vezető egyetértett abban, hogy az eddigi együttműködés nagyon hasznos volt, folytatni kell a kölcsönös tapasztalatcseréket. Jussi Nuorteva, a finn delegáció vezetője javasolta, hogy az észt és a magyar nemzeti levéltárak csatlakozzanak az északi országok levéltárai között már működő ún. értékelő programhoz. Ennek lényege az, hogy évről-évre kiválasztanak egy kérdést (pl. internetes információadás), majd sorra megvizsgálják az adott témakörben az egyes résztvevő országok helyzetét, az eredményt értékelik és tanácsokat adnak. Az észt és a magyar nemzeti levéltár köszönettel nyugtázta az invitálást. Körmendy Lajos

2004. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét vehetett át MOLNÁR JÓZSEF, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közgyűjteményi főosztálya ny. főosztályvezető-helyettese.

2004. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje polgári tagozatát vehetett át Dr. SZILI FERENC, a Somogy Megyei Levéltár ny. igazgatója.

A Magyar Országos Levéltár – ahogy az elmúlt évek során is – ebben az évben is csatlakozott azokhoz az intézményekhez, amelyek az Európai Örökség Napok keretében nyitott kapukkal várták az érdeklődőket 2004. szeptember 18–19-én. A levéltárat 1900 érdeklődő kereste fel, akik az épület történetéről színes prospektusból tájékozódhattak, míg a levéltár kiadványait kivételesen 50% kedvezménnyel vásárolhatták meg, továbbá megtekinthették az Európai Örökség Napok alkalmából megnyílt új kiállítást, amely a levéltárban őrzött, 1867–1945 között működött bank- és vállalati szféra értékpapírjait mutatja be.

100

101

LEVÉLTÁRI NAP TOLNA MEGYÉBEN Több éves hagyományt folytatva a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára által szervezett Levéltári Nap 2004-ben is a Megyehét Tolnában c. rendezvénysorozat részeként került megrendezésre. A konferencia a Régiónk és Tolna megye a két világháború között címet kapta, hiszen ez volt a térség történetét időrendben bemutató levéltári napok soron következő korszaka. A Vármegyeháza dísztermében a környező megyékből összegyűlt levéltáros kollégák, helytörténészek, történelem iránt érdeklődők jelenlétében a Tolna Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke, Frankné Kovács Szilvia nyitotta meg a konferenciát, aki beszédében felidézte a megyeháza, és ezzel együtt a „levelesház” múltját és jelenét. Elnök asszony köszöntő szavai után Romsics Ignác akadémikus, az ELTE egyetemi tanára a hagyományoknak megfelelően országos kitekintésű nyitóelőadást tartott Magyarország a két világháború között címmel, amelyben nemzetközi összehasonlítások közé helyezte a hazai állapotokat. A gazdaság Trianon utáni helyzetének elemzésekor az előadó a válságból való viszonylag gyors kilábalás okaiként a 250 millió aranykoronás ún. népszövetségi kölcsön 1924. évi felvételét, az új vámrendszer 1925. évi, valamint az új pénz, a pengő 1927. évi bevezetését emelte ki. A kormányzat gazdaságpolitikájának eredményeképpen az 1920-as évek második felében leginkább a hazai nyersanyagra épülő iparágak, majd a következő évtizedben a győri program beindítása következtében a nehézipar indult látványos fejlődésnek, bár még így is a fejlődését tekintve stagnáló mezőgazdaság maradt a gazdaság fő ágazatai közül a meghatározó. A közlekedés korszerűsödésének jeleként a vasút mellett a közúti teher- és személyforgalom is megnőtt, ám 1938-ban Magyarország 0,5-ös motorizációs mutatója csak alig egy tizede 14 európai ország 5,7-es átlagának. A Horthy-korszakban indult meg a rendszeres légi forgalom Bécs és Budapest, valamint Belgrád és Budapest között. Ezek a menetrendszerű járatok évi néhány ezer utast szállítottak. Az oktatásügy a költségvetésből 9-10%-kal részesedett, amelynek köszönhetően mind az elit-, mind a népoktatás fejlődött. Az utóbbi terén legfontosabb teljesítményeként az analfabétizmus visszaszorítását emelte ki az előadó, majd a felsőoktatásban jelentkező változásokat, új egyetemek alapítását, ösztöndíjrendszer kiépítését, és ennek jelentőségét elemezte. Az oktatásügy érdemei mellett elhangzott, hogy a Horthy-korszak iskolarendszere a társadalmi mobilitásra főként a 1930-as évek előtt alig adott lehetőséget. Az előadás következő részében a társadalmi viszonyokról szólva Romsics Ignác elmondta, hogy bár az egyes társadalmi rétegek közti merev elkülönülés felszámolását politikájával nem szorgalmazta a kor, de a modern szociálpolitika számos elemét bevezette, elsőként a városi munkásság érdekei védelmében. A két világháború közti magyar társadalombiztosítás nagy hiányosságaként értékelte, hogy megoldatlanul hagyta a munkanélküliek rendszeres ellátásának kérdését. A kultúra és művelődés helyzetének vizsgálatakor az előadó a nagy életformaváltozás kezdetének nevezte a korszakot, és ezt a mozi, a rádió, a turizmus, a tömegsport és a technikai vívmányok terjedésével magyarázta. Sajnálatos, hogy ez a modernizációs folyamat csak a városi polgárságot jellemezte. A Horthy-korszak politikai rendszerét autoriter elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmusként értékelte az előadó, mivel a parlamentáris demokráciákhoz hasonló intézményrendszert antidemokra-

102

tikusan működtették. A korlátozott választójog, a nyílt szavazás, a sajtószabadság korlátozása és az antiszemitizmus erősen eltér a polgári demokráciákban alkalmazott normáktól. Romsics Ignác Horthy kormányzói jogkörének 1930-as évektől való továbberősödését nem egyfajta kormányzói diktatúra megalapozásának tervével magyarázta, hanem a szélsőjobboldali veszéllyel szembeni védekezés alkotmányos megoldásának nevezte. Előadása utolsó részében a kor egyik legfontosabb magyar célkitűzéséről beszélt az előadó, amely a trianoni béke igazságtalanságainak orvoslása volt. A politikusok a revízió mértékében nem értettek egyet, abban azonban annál inkább, hogy a revízió csak békés úton képzelhető el. Mindazonáltal szükségszerűnek tartották az esetleges új háborúra való felkészülést, ezért a korszerűtlen és kis létszámú magyar sereg gyors fejlesztését a katonai ellenőrzés megszűnte után meg is kezdték. Előadása zárásaként Romsics Ignác értékelte a Horthy-korszak teljesítményét, legfontosabb érdemeinek, és hiányosságainak kiemelésével. A megyénkre, illetve régiónkra vonatkozó korreferátumok sorát a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltárának levéltárosa, Aradi Gábor kezdte meg Az optálás Tolna megyei sajátosságai c. előadásával. Az előadó ismertette az opció fogalmát. Ez a trianoni békeszerződés állampolgárságról szóló fejezetében egyrészt az elcsatolt területeken községi illetékességgel rendelkezők számára egy éven belül jogot adott a magyar állampolgárság újbóli megszerzésére. Másrészt az Osztrák–Magyar Monarchia területén illetékességgel bírók részére lehetőséget adott másik állam (Ausztria, Magyar-, Olasz-, Lengyelország, Románia, a szerb–horvát–szlovén állam, Csehszlovákia) állampolgárságának megszerzésére, ha bizonyíthatólag a többségi népcsoporthoz tartoztak abban az országban, ahová optáltak, illetve annak anyanyelvét magukénak ismerték el. A Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára őrizetében mindkét említett típusra elemzésre érdemes mennyiségben talált példát a kutató, aki a továbbiakban ezeket taglalta. A kérelmek települések, illetve nemek szerinti megoszlásának vizsgálatán túl a Tolna megyében anyanyelvi szempont alapján új állampolgárságért folyamodó szerb csoportokról szólt az előadó, bemutatva az optálók motivációit, a szerb–horvát–szlovén állam javára való sikeres optálás következményeit, és a gyakorlati megvalósítás eszközeit. A konferencia a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltárának levéltárosának, Kaczián Jánosnak a Kultúra, művelődés Tolna megyében a két világháború között c. előadásával folytatódott. A téma nagysága és a szűkös idő miatt az előadó rendkívül adatgazdag beszámolójában a korszak oktatás- és kultúrpolitikájának, művelődési felfogásának ismertetése után a kulturális élet egyes szegmenseit mutatta be a megyében. A kutatóműhelyekről szólva három megyei intézményt emelt ki; a múzeumot, a levéltárat és a kórházat. Ezen kívül számos országos jelentőségű, különböző tudományágakban jeleskedő tudós és művész neve is elhangzott. Megtudhattuk, hogy az aktív ismeretterjesztésben az állami intézményeken kívül több száz helyi, illetve néhány megyei egyesület vett részt. A korszak vitathatatlan érdeme az iskolák, népművelési alapintézmények hálózatának kiépítése, amelynek eredményeként a könyvtárak száma megduplázódott, megjelentek többek között olyan új ismeretterjesztési formák, mint a hangversenyek, gyermekműsorok. Az időszak árnyoldalai is felvillantak, amikor az erősen centralizált állami irányítás művelődési téren tervezett és kivitelezett központosítási törekvéseiről szólt az előadó.

103

Rozs András, a Baranya Megyei Levéltár főlevéltárosa a soron következő előadásban A dél-dunántúli jobboldali egyetemi mozgalmakról beszélt, miután bevezetőjében a nemzeti, keresztény szellemiségű egyesületek nemzetközi történeti gyökereit tárta fel. Létrejöttüket azzal indokolta, hogy a Horthy-rendszer számára nem lehetett közömbös a jövő értelmiségének, azaz az egyetemistáknak a gondolkodásmódja, ezért próbálták a jobboldali eszmék propagálását felvállaló oktatók őket efféle diákszervezetekbe bevonni. Ezt követően Rozs András két olyan egyesületet mutatott be, amelyek a pécsi Erzsébet Tudományegyetem berkein belül is működtek. Az első megalakuló egyetemi bajtársi egyesületek közt volt az 1919-ben létrehozott Turul Szövetség, amelyhez számos egyetemen megalakult tagegyesület csatlakozott. A parlamenti demokrácia elveinek megfelelően külön törvényhozó, végrehajtó és bíráskodó szervekkel rendelkező Turul célja a nemzeti, keresztény érzés és hazaszeretet ápolása, valamint a magyar ifjúság fizikai állapotának, edzettségének javítása volt. A keresztény, ezen belül is a katolikus erkölcsiség és a politikamentesség volt a vezérelve a másik, az előadás fókuszába állított, 1921-ben alakult szervezetnek, a Foederatio Emericana nevet viselő bajtársi szövetségnek. A példaképének Szent Imre herceget választott Emericana felépítése hasonlított a Turuléhoz, viszont a tagságuk, ahogyan azt az előadásból megtudtuk, elkülönült. Míg az Emericana tagjai elsősorban a középosztály felső és középső rétegéből, addig a Turul tagjai a középső és alsó középosztályból, illetve a kispolgárságból kerültek ki. Rozs András korreferátuma két olyan pécsi bajtársi egyesületet mutatott be, amelyek jelentős szerepet töltöttek be a két világháború közötti évek egyetemi életének alakításában. Végezetül a házigazda levéltár igazgatója, Dobos Gyula A köz szolgálatában — Perczel Béla pályaképe c. előadása hangzott el. A családtörténeti bevezetőből megtudhattuk, hogy 18–19. századtól a sok utód miatti birtokosztódás következtében a bonyhádi Perczel család férfitagjai (más középbirtokos nemesi családokhoz hasonlóan) a katonai, illetve a közigazgatási pálya közül választottak. Az utóbbi példájaként Perczel Béla fordulatokban gazdag pályafutását ismerhették meg az előadás hallgatói. A budapesti és berlini jogi egyetemen folytatott tanulmányok után 1907-ben doktorrá avatott ifjú Perczel közigazgatási pályáját Tolna megyében kezdte gyakornokként, de egy év sem telt el, és már megyei aljegyzőnek választották meg, majd később a völgységi járás szolgabírójának. Jogi pályafutása 1927-től országos szinten folytatódott, ekkor lett első alkalommal előbb az országgyűlés felsőházának pót-, majd rendes tagja. Ennek ellenére a megyei közigazgatásból sem vonult ki, sőt egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett, hiszen 1931-ben főispáni kinevezést kapott, 1933-ban alispánná, két év múlva pedig Bonyhád díszpolgárává választották, amely megtisztelő címet azonban nem fogadta el. Mivel a nácibarát politikával nem tudott, és nem is akart azonosulni, előbb csak főispáni állásáról mondott le, majd a teljes visszavonulás mellett döntött, 1942-re pedig nyíltan vállalta a németekkel való szembenállást, egyik létrehozója a Hűséggel a Hazához mozgalomnak, így sorsát az 1944. március 19-i német megszállás pecsételte meg. Személyében egy olyan ember pályáját ismerhettek meg az érdeklődők Dobos Gyula előadásából, aki egész életében fontosabbnak tartotta a tisztségeknél, címeknél, hogy elveihez hűen, következetesen őrködjék a közélet tisztasága felett. Zárszavában a megyei közgyűlés alelnöke, Pogátsa Alajos a történelem tanulmányozásának jelentőségéről beszélt, majd a jövő évi konferencia témáját ismertette,

104

amely a 2005-ben 100 éve rendezett tanácsú város, Szekszárd történetéhez fog kapcsolódni. Link Dóra

105

RÁDY ZOLTÁNNÉ DR. RÁCZ KATALIN 1944–2004 Rády Kati — mindenki így hívta a szakmában — korai és hirtelen halála megdöbbenést keltett. Pénteken még elköszönt munkatársaitól, hazatért otthonába. Itt lett rosszul, és életéért az orvosok csak pár napig küzdhettek. Szeptember 8-án meghalt. 2004 októberében lett volna 60 éves. Életének több mint felét — 33 évet — a Pest Megyei Levéltárban töltötte el, ahol az évek hosszú során az egyik legtapasztaltabb levéltárossá vált. Nagykőrösi születésű volt és bár kora ifjúságától a fővárosban élt, mindig szeretettel beszélt szülővárosáról, ahová rendszeresen vissza-vissza járt. Rády Kati — egyetemi tanulmányai idejét kivéve — csak levéltárban dolgozott. Gimnáziumi érettségijét követően 1963–1964-ben Budapest Főváros Levéltárában kezdett mint kezelő, majd az egyetem elvégzése után ide tért vissza. 1971. január 1-jén áthelyezéssel került segédlevéltárosként a Pest Megyei Levéltárhoz, ahol megszakítás nélkül három évtizedet és három évet töltött el. Jellemző volt rá a folyamatos tanulás, a rendszeres továbbképzés. 1964–1969 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a történelem– könyvtár szakot végezte el, majd egyike azoknak, akik az elsők között végeztek az ELTE levéltár kiegészítő szakán 1974-ben. Levéltári képesítése ezzel magas szintűvé vált: történelem, könyvtár és levéltár szakos egyetemi végzettséggel rendelkezett. Hoszszú évek munkája eredményeként 1985-ben megszerezte a bölcsészdoktori címet is. A Magyar Levéltárosok Egyesületének egyik alapító tagja, majd meghatározó személyisége volt. Rády Kati a Pest Megyei Levéltárban több funkciót is betöltött. Évekig vezette és kezelte a levéltár szakkönyvtárát, volt kutatótermi felügyelő, részt vett a hungaricakutatásokban, végzett levéltári rendezéseket. Mindezek következtében széleskörű anyagismeretre tett szert, fiatalabb és kezdő munkatársai gyakran fordultak hozzá tanácsért és ő szívesen osztotta meg velük tudását. Kollégáin kívül a levéltár kutatói is rendszeresen fordultak hozzá. Bel- és külföldi kutatókkal való jó kapcsolatait bizonyítja az a sok, személy szerint neki dedikált és köszönő sorokkal ellátott tanulmány és kiadvány, amelyeket az elmúlt évtizedek alatt halmozott fel levéltári szobájában. Az együtt eltöltött évtizedek mély nyomokat hagytak a kollégákban is, emléke a levéltár falai között tovább él. Szívesen mesélt levéltári történeteket legendás elődökről, szakmai tapasztalatokról, amelyeket mindnyájan szívesen hallgattunk. E történeteknek immáron ő is szereplője lesz, mert meghatározó résztvevője volt annak a közösségnek, amelyben életének nagyobb részét eltöltötte, és ahol emlékét kegyelettel megőrizzük. Héjjas Pál

106

INHALT* RICHÁRD HORVÁTH: Neu hervorgekommene mitteralterliche Urkundentexte im Archiv der Győrer Diözese (Erfahrungen auf dem Gebiet der möglichen Ergänzung unseres mittelalteralterlichen Archivguts) ...................................... ÁGOTA TÁNCZOS-SZABÓ: Die Fonde des Volksgerichtes im Archiv des Komitats Bács-Kiskun ........................................................................................................... JÓZSEF FARKAS: Die Inspektion und Direktion des gödöllőer Kronenguts im Zeitalter des Dualismus ......................................................................................... ANDRÁS KŐRÖSMEZEI: Die Tätigkeit von Otto Titusz Bláthy im Ganz Elektrizitätsbetrieb ................................................................................................ ÉVA PATAKY: Die Organisation, Gründung und Entwicklung der Péter Nitrogewerke Aktiengesellschaft im Spiegel der Kriegsindustrie ....................

3 9 22 47 60

RUNDSCHAU Die praktischen Gesichtspunkte (der Gebrauch des Forschersaales usw.) zur Benützung des Archivmateriale (Übersetzer: ZOLTÁN SZŐKE) ............................... Die gegenseitige Anerkennung der Archivar-Berufsbildung in den Staaten der Europäischen Union Übersetzer: ZOLTÁN SZŐKE) ....................................................

60 60

ARCHIVGESCHICHTE IDA VÁMOS, PETRIKNÉ: Das Zustandekommen und das erste Jahrzehnt der Geschichte der Balassagyarmater Abteilung des Archivs vom Komitat Nógrád ...........................................................................................................................

60

BÜCHER ....................................................................................................................

67

BERICHTE ................................................................................................................

70

NACHRICHTEN .......................................................................................................

87

*

Előző számunk német nyelvű tartalomjegyzékében hibásan jelent meg Gerics József neve. A hibáért ezúton kérünk elnézést. — A szerk.

107

CONTENTS RICHÁRD HORVÁTH: Newly found medieval charter texts at the Győr Diocese Archives (Experiences in the field of the possible augmentation of our medieval source material) ............................................................................. TÁNCZOS-SZABÓ ÁGOTA: The fonds of People's Courts at the Bács-Kiskun County Archives .......................................................................................... JÓZSEF FARKAS: The supervision and management of the Gödöllő Crown Estate during the age of Dualism ............................................................................ ANDRÁS KÖRÖSMEZEI: Titusz Ottó Bláthy’s activities at the Ganz Electrotechnical Works ........................................................................................... ÉVA PATAKI: The organisation, establishment and development of the Nitrogen Works of Pét Co. in the light of war industry ................................................

LOOK-OUT Practical aspects of access (reading room etc.) (Translation: ZOLTÁN SZŐKE)...... Recognition of archival diplomas throughout Europe (Translation: ZOLTÁN SZŐKE) .........................................................................................................

3 9 22 47 60

60 60

HISTORY OF ARCHIVES IDA VÁMOS, PETRIKNÉ: The establishment and first ten years of work of the Balassagyarmat section of the Nógrád County Archives. 60 BOOKS ............................................................................................................

67

REPORTS ........................................................................................................

70

NEWS ..............................................................................................................

87

108

TARTALOM. LEVÉLTÁRTÖRTÉNET PETRIKNÉ VÁMOS IDA: A Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlegének létrejötte és működésének első évtizede

Recommend Documents